Az erôltetett menet hosszán*

16_Ko?ba?nyai.qxp:Layout 1

2/22/10

7:38 AM

Page 88

• Kôbányai János • AZ „ERÔLTETETT MENET“ HOSSZÁN

Kôbányai János

Az „erôltetett menet” hosszán* „felmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát…” (Radnóti Miklós: Levél a hitveshez) …s mint tanu szólni a kései kornak (Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga) Választások. Választás jó és rossz között? Választani: sorsot? Lehet? Az egy szál embernek igen. Ebben is inkább hiszünk, minthogy egzakt tudomással bírnánk róla. Az ember minden külsô meghatározottság, kényszer ellenére megválasztja sorsát: önmagát. E szabad akarat hite (vélelme) civilizációnk egyik alapja. S egyéni tapasztalataink is ezt igazolják. Névvel, arccal rendelkezô emberek történetei, akiket személyesen ismerünk, vagy hitelesnek elfogadott forrásból hallottuk, olvastuk történeteiket. Tehát az egyedi ember megválasztja a saját történelmét, s a múlttá szervülésével párhuzamosan elôre törô jövôjét. S vajon egy ország, egy nép, a világ? A Történelem nevû szubjektum ama Nagy Narrativában egyéni választások milliárdjain keresztül halad-e elôre? A változó technikai feltételek, díszletek, elnevezések, nyelvek körülményeiben mozdul-e valamerre is? S ebben mi a szerepe a politikai választásoknak, annak az alig pár száz éves intézményrendszernek, amely azt igyekszik elérni, amit addig nyers, de átláthatóan egyenes erô(szak)viszonyok igazgattak évezredeken keresztül. S vajon ezek a választások megteremtettek e valaha is valamilyen társadalmi vagy országok közötti békét: ama Nagy Narratíva feltételezett, „nembeli” célját és happy endes végpontját? Egyegy politikai pártra szavazással meg lehetne-e oldani a választást jó és a rossz között? Lehet-e az urnába dobott cédulával sorsot, jövôt, történelmet választani? A „választások” meghonosodó ceremóniája, ez az újszerû, de az emberiség „karneváli ünnep-kultúrájának” (Mihail Bahtyin) tradícióiba simuló fesztivál mit változtathat az egy szál ember életén? S ô mit változtat egy nagyobb egészen azzal a beikszelt cédulával? („Az ünnepi jelleget – írja Bahtyin – itt az jelentette, hogy a nép második életét éli, idôlegesen átlép az egyetemesség, szabadság,

egyenlôség és bôség utópikus birodalmába… A karneválon mindenki egyenlô… Az ember mintegy újjászületett egy új, tisztán emberi viszony számára. Az elidegenedés idôlegesen megszûnt. Az ember visszatért önmagához, és emberként valósította meg önmagát az emberek között. És a viszonyoknak ez a valóban emberi mivolta nem csupán képzelet vagy absztrakt képzeletnek szüleménye volt, hanem élô, anyagi, érzéki kapcsolatok reális megvalósítása és átélése. Az eszmei-utópikus és a reális idôlegesen egymásba olvadt ebben az egyedi karneváli világszemléletben.”) Amit a választás-karnevál az egyes embernek sugall: nevezetesen, hogy ô dönt („ön dönt!”) a neki feltett kérdésekrôl, azt annyira kell komolyan venni, mint a pünkösdi királynak az ô országlását. Nem inkább arról van-e szó ebben az össznépi komédiában is, hogy az emberiség el nem idegenedett álmát és szabadságát éli meg általa egy valódi élmény révén egy illúzió-villanásra – hogy a rá következô ébredés keserûségében kielégültebben vergôdjön tovább, míg ismét nem hívják a ciklikusan következô farsangi vurstliba? Aki 1997. november 16-án, azon a délelôttön, amikor Magyarország épp a NATO-hoz való csatlakozásról szavazott, a Zágrábba tartó autóbuszon igyekezett az (egyébként nemzetközi jogi értelemben nem létezô) Republika Srpska parlamenti választására az EBESZ választási felügyelôjeként, annak ez az alkalom kitûnô kiindulópontot nyújtott, hogy e kérdéseken elmélkedjék. Miután fegyelmezett állampolgárként megszavaztam a NATO-csatlakozást, siettem a Duna palotába, ahol a belügyminiszter és a boszniai választások ügyét továbbra is szponzoráló amerikai nagykövet búcsúztatta ünnepélyesen a szeptemberi bosznia- és hercegovinai helyhatósági választásokon már gyakorlatra szert tett supervisorcsoportot. Volt más választásom, mint megválasztani – farsangi szertartásrendjén fölvonulni – a NATO-csatlakozást? Az egyik impériumból a másikba áthim*

• 88 •

In Kôbányai János: Balkáni krónika. Múlt és Jövô Kiadó, Budapest, 1998.


2/22/10

7:38 AM

Page 89

• Kôbányai János •

A szerzô felvételei

AZ „ERÔLTETETT MENET“ HOSSZÁN

• 89 •


2/22/10

7:38 AM

Page 90


bálódást, amely között Magyarország egész ezeréves fennállása alatt úgy imbolygott, mint gazdátlan komp két világ hídfô-kapuja között. Persze az igazi impériumváltást a hozzánk hasonló kis országok esetében maguk az impériumok választják (alkudják vagy harcolják ki) egymás között. Az odatartozás korántsem önkéntes, de kétségtelenül elegánsabb, ha külsôségekben megadják a módját. Jobb egy impériumhoz tartozni, vagy „szabadságra ítélve” kitéve lenni mindenki kényének-kedvének? Ez volna a szabad választás jó és rossz között? Jobbe a kaszárnyákból – csak tivornyázás, függelemsértés vagy turizmus alkalmával – kimozduló, békés idegen katonaságot tûrni, mint az esetleg ölve, rabolva elôretörô szabad vagy reguláris csapatok által kardélre hányatás kockázatát elviselni, mint a tatárjárás, törökdúlás és Trianon-foglalás idején, amikor nem szavatolta impérium a kis országok biztonságát. A népvándorlás kora óta történelmi tapasztalat, hogy az impériumok belsô összeomlása okozta vákuumban minden megtörténhet. A XX. század végén ilyesmitôl félni? Európa közepén? A civilizáció csúcsain? Ahová a néptelen Balatonparton robogunk, Bosznia és Hercegovina mai története megmutatta, hogy a krónikákból ismert közép- és újkor borzalmai olyan természetességgel ismétlôdhetnek meg, mint saját idejükben. A mi saját idônkrôl semmi alapunk azt hinni, hogy az emberek vagy országok együttélését humánusabban oldotta meg, mint a magunk mögött hagyott korok – bármennyire szeretnénk is. A menedékkeresés nem igazi választás. Azok a más színû egyenruhát viselô, más nyelven beszélô katonák egyébként már úgyis nálunk állomásoznak, s egy ideje már úgyis más központokból irányítanak, ha más eszközökkel, más diplomáciával is, mint az elôzô kurzusban. Ez nyilvánvaló volt azelôtt is, mielôtt szentesítô igenemet összeszámolták, vagy az engem a választási vidámparkba invitáló falragaszokat kiplakatírozták volna. A most két (vagy három?) határral arrébb fekvô ország (megmerevedett tûzvonalakkal határolt entitás) újabb farsangját választásnak lehet-e tekinteni? Hiszen ugyanazoknak a más egyenruhákat viselô, más nyelvet beszélô katonáknak és adminisztrációjuk jelenlétének a szentesítésére irányul, akiknek az impériumába való betagozódást most én önként, jól fölfogott érdekbôl (és nem választásból), vagy inkább: félelembôl egy x-szel szentesítettem. Ha valamit, akkor félelmem megalapozottságát hitelesen körüljártam. Hál’istennek, nem a búvó otthoni tájon, hanem négyéves riporterkedésem során: túl három vad határon. Az entitást ma

jelenleg belakó ôshonos és újonnan ide gravitálódott vagy ide menekült népességnek formulát kell találnia arra, hogy a Palét és Karadzˇ icót felváltó Banja Luka és Biljana Plavsˇic´ „európai normáknak” megfelelôen tagozódjék be az új rendbe, amelyeknek a stílusához tartozik ez a legitimitást alakoskodó misztériumjáték. A kiéheztetett, saját zsírjában (választásában) fôvögetô népességnek különösebb választása nincs, mert hamarosan éhen hal a mûködô gazdaság s a leromlott vagy rongyolódott infrastruktúrájába életet lehelô segélyek és szabad határok nélkül. (Amíg volt választása: egyértelmûen Karadzˇic´ra és Pale szellemére voksolt.) Nem mintha azok a katonák – az elmúlt években többször nevet és sisakszínt cserélve – a körülményeknek megfelelôen erôteljesebb, nyersebb jelenléttel, mint nálunk – nem dominálnák ott is a tájat, a várost: s a „mindennapi élet” meghatározó szegmenseit. Mindaddig így lesz ez, amíg jobb és „önkéntes” belátásra nem térnek, mint mi: eminens igyekezettel rendszert és impériumot váltó provincia polgárai, akik hazáját már láthatólag elfog(l)a(l)(d)ták. Ennek láttató jele, hogy éppen mi ülünk a buszban, hogy új orientációnk elvárásait a jelenlétünkkel nyomatékosítsuk az igazodás irányát különbözô okokból még nem találó térséggel szemben. Friss nyelvként – a betagozódás metakommunikációs bizonyítékaként – az új impérium (konyha)nyelvén tevékenykedünk magunk is a misszió során –, noha az iskolában tíz éven át még egy másikat tanultunk. Olyan nyelvet, amely igen közel áll az értetlenkedô, még provinciája határát sem (el)ismerô térség nyelvéhez, ezért is értjük – metanyelvi kontextusaiban is – azt inkább, mint új fônökeink és gazdáink. Az amerikai, az angol vagy francia választásokat – az ô misztériumjáték szokásaikat – nem ellenôrzi „nemzetközi” karneváli felügyelô csapat. A miénket azonban még igen. Az imént mosolyogtunk össze mellükön kitûzôt viselô képviselôikkel – ilyenné válunk magunk is délután egy zágrábi hotelban felütött elosztó bázison – a Duna palota vidám, kávé- és cigarettaillatú, médium bevilágítású kavalkádjában, amint bennünket a „háborúba ájult” tartományba indulókat vállveregetô elismeréssel az új nyelven, és pénznemével (valahányszor a misszióinkból megtértünk, zöld hasúakkal teli borítékot vehettünk át hasonló biztató ünnepléssel) búcsúztattak. De mi már velük vagyunk, mi már neofita büszkeséggel másokat, még pacifikálatlanabbakat ellenôrizhetünk a még meg nem szilárdult limesek túlsó partján. A régi és az új nyelvet, normákat és új érdek- és erôviszonyokat (fel)ismerôk magabiztos avantgárdjaként

• 90 •


2/22/10

7:38 AM

Page 91


kelünk át simán a már teljesen betagolni látszott Horvátország határán, többszörös választásunk, avagy örökös választástalanságra ítélt sorsunk tudatában. Szinte minden házat, bekötôutat, hidat ismerek a vidéken, mert az elmúlt négy évben a betagozódáspacifikálás véres, majd a sebek száradt hegeit lekaparó tagozódás stációit rögzítô útjaim rendre innen indultak. Kivéve az alig két hete erre tartó „kis utazást”, amikor egy kilencvenfônyi, javarészt nyápic értelmiségeikbôl és rozzant öregemberekbôl álló csoporttal a Croatia Zagrab–MTK FC labdarúgómérkôzésre igyekeztem. Ezúttal magam sem riporteri, hanem betagozódó igénnyel. A civilével, amely a „mindennapi élet” mélyebb összefüggéseiben ragadja meg az „európai trendekbe” szervülés igényét és állapotát, mint a választási eredmények vagy az államfôk beszédíróinak fogalmazáskészsége. Megirigyeltem a Budapesten látványos jókedvvel karneválozó, válogatottjaikat vagy klubjaikat elkísérô nyugati szurkolósereg vándorünnepeit, akik csapataik elért eredményétôl függetlenül felszabadult bohósággal randalíroznak a Váci utcában vagy a Vörösmarty tér teraszain. Egyszer – ha fiatalon nem adatott meg – szerettem volna magam is részt venni egy ilyen egyenrangúságot és a világhoz tartozást elhitetô, futballcsapatot kísérô rajzásban. Bizony-bizony, impériumváltás áll e civil igényecske mögött is. (A családi legendáriumban a szabadság és a közlekedés szervezettsége szempontjából egyaránt az aranykort idézte apám hihetetlen meséje: „Az én apám egy-egy vasárnap följárt meccsre Bécsbe, s hétfôn hatkor pontosan kinyitotta a boltot.”) A szabad mozgást biztosító útlevél, amely semmit nem veszít az értékébôl, ha egy napra használjuk fel. Szabad valutavásárlási lehetôség, hogy kifizethessem a csakis márkában kiegyenlíthetô belépôjegy árát. (Az is egy, szintén a rendszerváltás folyományához tartozó, de nem itt elemzendô tény, hogy az MTK, amely egész ifjúkoromban makkabeusi küzdelmek árán szokta volt a szezon végén elkerülni a kiesést az NB I-bôl, most és miért jutott ki az Európa-konform kupaközlekedés országútjaira.) Kapóra jött, hogy a mérkôzés színhelye csak félnapi autóbuszút, mert civil mesterségem – az új berendezkedésnek új, más természetû, de ugyanúgy gátló-cenzúrázó korlátai is azonnal megjelentek – hosszabb sugarú körben nem engedi meg az efféle mulatságot. Megérkezünk a nyugati stílusú, gazdag városba, megjáratjuk kék-fehér sálainkat, és a meccsig megiszunk egy kávét vagy sört. Nem olyan feltûnôen, mint az igazi szurkolóseregek, hiszen ahhoz kevesen va-

gyunk, s merszünket, stílusunkat két évezredes emtékás-lét alakította eredendôen visszafogottá. Itt vagyunk, idáig eljutottunk, akár ki is kaphatunk: jó lesz. Nem lett jó. Ezen a határon, amelyen most a busz orrában feltüntetett aranycsillagocskákkal tarkázott, kék OSCE-tábla keltette tisztelettôl övezve haladunk át, két hete rendôrdzsipek fogták gyûrûbe az emtékás buszokat, ahonnan csak Zágrábot szigorúan megkerülve, egy vaskorláttal, szögesdróttal elkerített rekeszben engedtek kiszállni a stadionban, s azon nyomban nyugtalankodó rendôrkutyák, géppisztolyos rendfenntartó egységek sorfala nézett velünk farkasszemet. A fogvacogtató hidegben egyedüli kedvezményként csak annyit engedtek meg, hogy fegyveres kísérettel, egyenként menjünk vécére. Így töltöttünk el étlen-szomjan négy-öt órát. Mintha a javarészt más megalázásokat és táborokat megélt szurkolókkal – ha játékosan is, hisz a saját pénzükért kapták, amit kaptak – ifjúkoruk élményeit szerették volna fölidéztetni: csak ne érezzék otthon, biztonságban, egyenlônek magukat: pénz, pozíció (az MTK fölemelkedésével azonosuló diadalérzés) nem számít: ôk akkor is csak idegenek, akivel azt tehetnek, amit akarnak. A ketrecbe – ahonnan különben a megváltásként végre megkezdôdött meccset sem lehetett látni: ez a cél az elhelyezés koreográfiájában fel sem merült – mintha csak azért terelték volna a hücpe módon idemerészkedôket, hogy a kényelmes alkalmazkodásba elpuhult, most szerencsésebben lavírozni látszó provincia lakóinak orrát beleverjék (1918-ban bezzeg messze ôk húztak eminensebb, noha a jelenlegi tragédiájukat is elindító kézzel) a betagozódásba többször is beletört kudarcaikba és sérelmeikbe. A mi számunkra plasztikus környezetként kialakított színházi páholy elôtt erôpróbát alakoskodó drámát láthattunk. Az egyre gerjedtebb nyüszítés a mérkôzés lefújása pillanatáig, a fagynál is dermesztôbb, fenyegetô füttyzuhatag, ha végre hozzánk került a labda, a katlan-együvétartozás forrongó melege, amely átsütött hozzánk is a ketrecek mögé, ahol fizikailag és lélekben dideregve mindezzel szembesültünk (visszafelé, a határig szintén rendôrök kísérte buszon csak a balkáni háborúról, nem pedig Szekeres Tamás kihagyott, sorsdöntô fejesérôl beszélgettünk borzongva), s a végén a mámorosan fölspriccelô ôrjöngésbe lankadás megértette: globalizált világrendet, fogyasztást, fogalmakat, nyelvet nem lehet lefordítani, szervessé tenni más és más eredetû, azonosságú mágiák szimbolikájára. Még játékból sem. A zágrábi szálloda supervisorrá avató futószalagján, mielôtt a komputerszoba-állomásig értünk

• 91 •


2/22/10

7:38 AM

Page 92


volna, ahol a masinák nevünk bepötyögtetésére automatikusan kiköpnek-printelnek egy körzetnevet és a hozzá tartozó, a szálloda parkolójában várakozó busz szélvédôjére ragasztott számot, futótûzszerûen elterjedt, hogy egyesek desztinációja Belgrád lesz. Akik oda kerülnek, a Republika Srpskából Kis-Jugoszláviába menekültek népét szavaztatják. Többen pánikba estek, s kérték a komputerkezelôket, hogy a már megszokott boszniai szerb körzetekbe irányítsák ôket, vagy hadd cserélhessenek a kalandvágyóbbakkal. Egyesek az ott szerzett ismerôsöket, barátaikat szerették volna viszontlátni, de leginkább az számított a ragaszkodás okának, hogy az elôzô misszió alatt kitapasztalták: a napi 160 márkás napidíjból errôl az elzárt területôl lehet a legtöbb pénzt hazamenteni, vagy a kedvezô váltási viszonyok miatt ott lehet a legjobban bevásárolni. Az úton már így is sokan zúgolódtak, hogy lassan araszol a busz (ez a választás azért nem volt akkora jelentôségû, mint az elôzô: nem küldtek értünk különrepülôt, s a dollár-honorárium is a felére csökkent), s így az elsô éjszakát egy minden bizonnyal borsos árú zágrábi hotelban kell majd tölteni. Az egyen OSCE-trikókban adatainkat pittyegetô fiatal gépkezelôk széttárták karjukat. Itt nincs helye egyéni döntésnek, választásnak: mindent az adatbázisban kavargó-rendezôdô kartotékok irányítanak, ôk csak kinyitogatják és leolvassák azokat. Jó erôsen a nevemet felrajzoló laptop kijelzôjére összpontosítottam, és minden ésszerû megfontolás híján befolyásolni próbáltam a már úgyis beirányított-kódolt sorsot, választást: „Belgrád.” „Belgrádot akarom!” Az éjszakába tovább robogó buszon kérdeztem csak meg, hogy miért? Nem mindegy, hova visz a sors autóbusza? S akkor újra meg újra azt is megkérdezhetném, hogyan kerülök ide? Miért vagyok itt? Pontosabban: miért vagyok még mindig itt? „Nem láttál eleget?” Mikor lesz vége ennek a történetnek? A riportom tárgyának persze: soha. A regényeknek is csak a regényekben van végük. De az én történetemnek mikor van vége ebben a természeténél fogva kimerevíthetetlen idôben? A Szarajevói jelentésben sem tudtam-találtam meg ezt a pontot. Ez a megtalálatlan („befejezetlen”) mondat hajt-ûz tovább ebben az egyre több üresjáratot, ismétlést produkáló, vagy csak kis mozzanatok mozaikjaiban össze(nem)álló történetben, amellyel nemcsak környezetemet, de olykor már önmagamat is untatom. „Láttad, tapasztaltad a fegyverek elhallgatásának pillanatát.” Nem hozott feloldást, s fôleg nem megtisztító-nyugtató katarzist. „Megpróbáltad nagyító alatt megfigyelni, hogyan gyó-

gyul a seb. A városé s az egy szál ember lelkéé.” A varrasodó sebek alatt régebbi és újabb sebek nyíltak meg, mintha a bôr pórusai maguk is sebek volnának, s a világ sebekbôl valóságát bizonyítanák. „Meghallgattad – régi, olcsó trükk – a »másik felet« is.” Ôk is emberek. Nekik is megvan a maguk igaza. (A rabbihoz bemegy egy híve, és elôadja a szomszédjával folyó vitája történetét. „Neked van igazad” – nyugtatja meg a rabbi. A szomszéd ugyanazt a történetet a fonákjáról adja elô. „Neked van igazad” – bocsátja el ôt is. Megkérdezi a tanítványa: „Rabbi, hogyan lehetséges, hogy te két homlokegyenest ellenkezô történetrôl úgy ítélkeztél, hogy mindkettônek igaza van.” „Tudod mit, neked is igazad van” – hangzik a válasz.) „Mennyivel kerültél beljebb?” (Csak lejjebb.) „Mi a te választásod? Mivé választod magad, hogy a sors-labirintusnak épp ezen leágazása felé szeretnél tartani?” Az egyén megválaszthatja magát. A Horvátországot Szerbiától (s egyben Kis-Jugoszláviától) elválasztó limes már külsôségeiben is valódibb impériumhatár az ismét mûködésbe lépett Belgrád–Zágráb autósztrádán. A buszt el kell hagynunk a nyílt pályatesten, miután útleveleinket, csomagjainkat ellenôrizték, s a szemetes, sivár úton át kell gyalogolnunk az odaát várakozó másik jármûig, amely a leitmotív, betonra borított konténer–hivatalok mögött kialakított parkolóban vesztegel. A másfél órás hercehurca-szívatás drámai késleltetése után tudjuk csak meg állandóan hallgatott zsebrádióinkból – földrajzilag egyébként egyre visszafele tartva a kertek alatt – az elsô, korántsem drámai hírt a mi NATO csatlakozásunkról kiírt választás eredményérôl. S miközben kapjuk az egyre részletesebb, finomabb bontású információkat választásunk-integrálódásunkról, annál beljebb fúródunk kifelé: az új világrendbe tagozódás útján eltévelyedett s magát nem találó ország – nemrégen maga is kis (köztes) impérium – fôvárosa felé. Az egymás kezébôl kikapkodott zsebrádiók révén ismerkedtem meg a yuppi korú és külsejû – ebben a gyûrôdéses utazásban mindkettôjük sportos zakót visel és a gallér alatt oldatlan nyakkendôt – Zoltánnal és Péterrel. Izgatottan követjük a választás megyékre bontott híreit. (A karnevál azért „össznépi”, hogy térben és idôben senki ne vonhassa ki magát a hatása alól. „A karnevált nem szemlélik, hanem élik, s mindenki éli, mert eszméje össznépi. Míg a karnevál tart, nincs más élet, csak a karneváli. Nem lehet elkerülni, mert nincs térbeli határa” – így Bahtyin.) Láthatólag összetartoznak, s már Budapesttôl úgy intézték az utazás minden mozzanatát, hogy véletlenül se szakadjanak el egy-

• 92 •


2/22/10

7:38 AM

Page 93


mástól. Elegánsan magas alakjukra már felfigyeltem szeptemberben is a repülôtéren: nemes idegenszerûségükkel kiemelkedtek a zajló, fecsegô, futkosó tömegbôl. Többszörösen is jó választás volt melléjük csapódni, mert egyre szürkítô-tompító szerkesztôi hivatásom (amelynek a túlnyomó része a szerkesztés feltételeinek megszervezésében fullad ki, és le) mókuskerekébôl szabadulva ezek a miszsziók nyújtanak egyedül alkalmat, hogy új emberekkel, színekkel és hazai problémákkal ismerkedjek meg. E két színes egyéniségtôl volt mit tanulni, ráadásul minden energiabefektetés nélkül tájékozódtam általuk: hol lehet a márkát a legjobban beváltani? – ôk maguk meg is szabadítottak e kellemetlen és rizikós aktustól –, hogyan lehet hazatelefonálni? a nemzetközi staff melyik tagjával érdemes szóba állni? melyik a legérdekesebb kocsma, kávéház? Ôk jöttek rá arra is, majd kiverekedték és „leszervezték” (nekem is, gyakorló „tapadóaknának”), hogy a Bécsbôl irányító EBESZ-bürokrácia mozdíthatatlan baromságán áttörve, Belgrádból ne Horvátországon keresztül térjünk haza, hanem másfél napot és egy 70 márkás zágrábi szállodát megspórolva Új Vidék–Szeged irányába. A Balkáni átok nyomában címû írásomat ismerték. Nem a sajtóból – ebbôl is csak négy-öt flekket tudtam megjelentetni a riport megírásába fektetett energia többszörösével, a szerkesztô a Választási biztos voltam Boszniában lényeglátó címet adta neki; az egész írás csak egy idegen nyelvû periodikát érdekelt –, hanem abból a „jelentésbôl”, amelyet a bennünket delegáló Közép-európai Választási Megfigyelôk Szövetségének küldtem be (mindenkit felszólítottak, hogy ha van kedve, írja meg tapasztalatait), és amit a szövetség minden tagjának fénymásolatban megküldött. „Az igazi riportot a regisztrációs szakaszban írhattad volna meg” – kezdi a beszélgetést Zoltán, miután megtárgyaltuk a NATO-csatlakozás – ha volt ilyen – a magyar párt(erô)viszonyokra kihámozható „üzenetét”. („Az elején meg kell mondanunk – szegezték nekem – a baráti tisztánlátás miatt is, hogy természetesen mi is a NATOcsatlakozásra voksoltunk – én taxival jöttem a gyülekezôhelyre, hogy el ne mulasszam ezt a történelmi szavazást – így Zoltán –, de ezzel nem a kormány pozícióját akartuk erôsíteni. Mi a nemzeti oldalon állunk! Nem örültünk az MDF bukásának, igaz, ma már nem szavaznánk rá.” „A Fidesz?” „Azokra soha.” „?” „Nem tudjuk.” A hirtelen kinyíló barátságot az is erôsítette – s ez oly sajnálatosan ritka még – hogy én is – noha teljesen ellenkezô oldalról – „nem tudtam”.) A ma harmincéves Zoltán az ELTE bölcsészkara angol–francia szakának elvégzése

után nem tudott elhelyezkedni. Tanítani nem volt kedve, és ifjú házasként nem engedhette meg magának, hogy havi harmincezer forintos bruttó fizetéssel kezdje fölépíteni a házát a városszéli telken, amelyet szüleitôl kapott. Felesége szintén bölcsész, magyar–francia szakos. Az idôközben megszületett kisfiúk és doktori dolgozata miatt nem mehetett el hazulról. Egy évig egy Budapesten megtelepedett francia cégnél dolgozott – igaz, százezer forintot meghaladó fizetésért –, de ezt a rabszolgamunkát, pozíciót nem neki találták ki. Kilépett a cégtôl, s azóta szabadúszó tolmács, fordító. Ha küszködve is, de megél a négy fôre szaporodott család. Az EBESZ-misszió a lehetô legjobbkor jött, hogy a házépítésre felvett s azóta görgetett hitelek hurkából megszabaduljon. (A féléves misszió napidíjából és más ügyeskedésekbôl – közben egy-egy hétre hazaugrott – több mint egymillió forintot tudott összeszedni.) Az egyetemen hallott a sok kalanddal kecsegtetô, kitûnô lehetôségrôl. Ugyanis beiratkozott a Közgazdasági Egyetem posztgraduális európai integráció szakára, ahol ama betagozódás technikai lebonyolítóit képzik: diplomatákat és államigazgatási szakembereket. Jövôre, ha a négyéves kurzust befejezi, több mint valószínû, hogy állást kap a Külügyminisztériumban. A tanáraik jó része ott dolgozik, vagy az európai integráció összeabroncsozásának más frontjain. Egyikük javasolta és támogatta, hogy tapasztalatszerzésbôl jelentkezzen a feladatra. A helyhatósági választásokat elôkészítô regisztráció – a szavazási listák összeállítása – fél évet vett igénybe. Ez volt a munka neheze, a választások lebonyolítása: hab a tortán. Egy több évszázados rendet, begyökeresedést – amit egy pusztító vihar felforgatott – kellett rekonstruálni, s legalább papíron: jogaiba-beágyazottságába visszahelyezni. Körzetükben egy négy-öt fôs stábbal faluról falura, városról városra jártak. Felütötték irodájukat, majd házról házra, családról családra felgöngyölítették-vették a szavazásra jogosultság szempontjából lényeges adatokat, amelyek persze egyenlôek a hovatartozás – helyiséghez? etnikumhoz? valláshoz? entitáshoz? – igencsak bonyolult és ingoványos fogalmaival. Minden egyes lakóval személyesen felvették a kapcsolatot. Kivel egy félórát, kivel napokat foglalkoztak. S közben önkéntelenül is zuhogott rájuk a sok fájdalom, panasz, érv, indulat: történet. A legjellemzôbbet, mert a legballadásabban beszéli el a balkáni irracionális átkot, egy kocsmában hallotta egy alkoholba konyult szerb férfitôl, aki a töméntelen pálinka ellenére sem tud aludni. A harcok kitörésekor csak a messze környéken

• 93 •


2/22/10

7:38 AM

Page 94


hallották az ágyúszót, fegyverropogást. Hiába tekergették a rádió gombját, nyomogatták a tévé csatornaváltóját, nem lettek okosabbak. Összevissza mondtak bennük ezt is, azt is, és mindennek az ellenkezôjét, s ettôl még jobban megzavarodtak. Mit csináljanak? Meg kellene tudni. Alkonyat felé húszan-harmincan, asszonyok is voltak közöttük, elindultak az erdôn át a szomszéd muzulmán faluba, hogy megnézzék, ott mi a helyzet. Féltek, ezért többen vittek magukkal vadászpuskát, tôrt, konyhakést. Hozzá kell tenni, hogy soha nem volt semmi bajuk velük, majdnem mindenkit ismertek közülük. Már föltûnt a falu, a minaret. Talán csak az volt feltûnô, hogy a szokásossal ellentétben csendes volt. Sehol egy lélek. Elmentek? Lesben állnak? Nem lehetett tudni. Féltek. Ekkor szintén az erdô takarta dombon, nem messze az úttól, megzörrent valami. Egyikôjük, egy vadász, reflexbôl odalôtt. Talán egy állat. Lassan lopództak oda. A golyó egy asszonyt talált el, s azonnal megölte. Egy terhes asszonyt. Hogyan tehettek ilyet? Ilyen isten elleni vétket? Fölé hajoltak. Az asszonyt majd’mindenki ismerte. Micsoda ostoba bûn. Melyikôjük volt, s persze miért? Aki beleszúrta az asszony hasába a tôrt, az asszony hasába, akinek halála fölött még egy perce is mindenki sírt. Megint másvalaki kikanyarintotta belôle a magzatot, és egy fatörzshöz csapta. Megint mások föltrancsírozták a hullát, amelybôl fröcsögött a meleg vér. S aztán azon vérmaszatosan, vaktában lövöldözve rárohantak a falura. A lakók többsége valóban elmenekült. De találtak otthonmaradót. Mind megkínozták, megölték. Puskatussal, karóval, késsel. Nekiestek a holminak. Törték, zúzták, vitték. Másnap visszatértek, s hogy bûnüknek nyoma se maradjon, vagy inkább igenis, csak teljesedjék ki egyszer s’mindenkorra: a gazdátlan benzines kannákból a házakra loccsintva fölégették az egész falut. „Bozse moj, hogyan tehettünk ilyet?” Péterrel az igazi tanúnak kijáró borzongásos tisztelettel hallgatjuk a történeteket. Ô is a posztgraduális képzés hallgatója, ott barátkozott össze Zoltánnal, de nem tudott budapesti munkájától hónapokra elszakadni, s csak szeptembertôl csatlakozott a választásfelügyelô csapathoz. Biológia–földrajz szakon végzett, s most egy természettudományos magazin szerkesztôje. Diplomatának készül, a kisebbségi problémák érdeklik, kiváltképp Erdély, mert anyai ágon onnan származik. Táskájában két kolléga-barát könyvét is cipeli (miért nem az enyémet? Most hallottak róla elôször, majd otthon beszerzik): Borsi Kálmán Béla Kockázatos viszonyok és Kiss Gy. Csaba Nálunk és szomszéd nemzeteknél címût, mind-

kettôt a harmadik kolléga-barát, Csordás Gábor vezette Jelenkor Kis-Európa sorozatából. Hazafelé a vonaton viszont az általam olvasott Barbara Jelavich kétkötetes Balkán történetének (Osiris) szemléletes térképeit böngészik. Ahogy Zoltán sok szabad idejét, úgy Péter tudásvágyó buzgalmát és az érte áldozott fizikai energiát (kezdôdô aggkor) irigylem és tisztelem. A választások lebonyolítására fölkészítô tréningekrôl (Zoltán fedezete alatt) ellógva a kényelmes hotelbôl a kurta hét alatt elutazott Pristinába, hogy két kialvatlan nap árán néhány óra alatt valami atmoszférát, eredeti információt csípjen fel: mi történik ott a szerb elnökválasztást megelôzô napokban (a mi választásunk nem vetett hullámokat, érdeklôdést Szerbiában). Ugyanezért fölrándult a Vajdaságba is, hogy meglátogasson két várost, s közvetlenül tudja meg, miért oszlott több pártra a helyi magyarság, hogy döntenek a Seselj és a Milosˇevic´-kreatúra közötti „választási” alternatívában. Nem törôdött bele, hogy nem került a legtöbb kalandot ígérô Koszovóba, s azt már az elsô Belgrádban töltött napokban kiplankolta – ó, az EBESZ-adminisztráció bölcs és mély figyelme –, hogy magyar felügyelôket nem küldenek vajdasági körzetekbe. Egyedül akkor vált számomra – zsigerbôl – idegenné, amikor a Belgrád és Új Vidék között ránk akaszkodó cigánypurdékra – miután sem szép szóval (néhány mondatot váltott velük románul), sem cukorkával, néhány márkával nem tudtuk ôket levakarni magunkról – egy pofon kíséretében rájuk üvöltött, s azok végül elkotródtak. Még jó néhány percig felindulva „mocskos, büdös, naplopó cigányozott”, „akikkel csak az erô pozíciójából lehet tárgyalni”, ugyanakkor kénytelen voltam elismerni és élvezni az olvasgatáshoz támadt csendet, a nyugalmat, hogy nem kell a három csomagomra állandóan koncentrálni (és elképzeltem néhány liberális értelmiségi ismerôsömet, s megpróbáltam kitalálni, mit tennének ôk ebben a helyzetben). Mialatt a két fiatal, magát oly biztosan navigáló Wilheim Meister felfedezô útjait szemmel tartogattam, én, az „öreg harcsa” alig tettem ki a lábamat a roppant posztszocialista hodály, a Hotel Beográd falai közül. Inkább hazatelefonáltam, hogy a hirtelen megváltozott útiránynak megfelelôen belgrádi címekkel szerelkezzem fel. David Albahariról, folyóiratunk szerzôjérôl és riportalanyáról megtudtam, hogy már két éve Kanadában él, de itthon jelenteti meg a mûveit. Így egy másik kollégával és szerzôvel, Filip Daviddal találkoztam a Moszkva Szálló bárjában, ugyanott, ahol négy évvel korábban Albaharival. Maga a város ezalatt engedett hideg eleganciájából. Fázósabb, koszosabb lett: el-

• 94 •


2/22/10

7:38 AM

Page 95

A katolikus templom Borban, ahol – Szántó Tibor elbeszélése szerint – Radnóti imádkozott

lepték a Szarajevóból és a Republika Srpskából ismerôs „quick money”-t termelô kioszkok, és a Váci utcából, a Moszkva térrôl is ismerôs, márkával csencselô nepperek, lopott, csempészett, hamisított holmikkal kereskedô árusok. Filipet Budapesten ismertem meg az Ex-Symposion körében – ôk jelentették meg Zarándokének címû, a középkorban, a nagy zsidóüldözések idején játszódó, drámaian sûrû, gyönyörû regényét (a Vajdaságból áttelepültmenekült Rajsli Emese fordításában). A könyvet itthon teljes visszhangtalanság kísérte, akárcsak a Veszprémbe átmenekült(települt) folyóirat egyéb kiadványait is. A Zarándokének egyik fejezetét hozta a Múlt és Jövô Balkán-száma, valamint Filip háborús naplóját – a gyors reflexiókat rögzítô napló az elmúlt évek vezetô mûfaja itt is, ott is –, amelyben azt a helyzetet írta le, milyen fájó szégyen Belgrádból, az egykori, fegyverektôl érintetlen, de a szenvedéseket elindító fôvárosból nézni az anyagi és erkölcsi romlást. Példaként említi a nálunk is népszerû Kazár szótár szerzôjét, Milorad Pavlicót vagy Mirko Kovacót: vagy nacionalista ôrültek lettek, vagy elhallgattak. Filip Davidról Szarajevóban is sokat hallottam, ô most a legnépszerûbb belgrádi író ott. A Szabad Európa szerb (horvát?, bosnyák?) adásaiban hetente fölolvasott, a nacionalista Milosˇevic´ politikáját ostorozó bátor jegyzetei, esszéi tartják a lelket azokban, akikben él a re-

mény, hogy egyszer még visszaszövôdik a múltban a két várost összekötô ezer szál nagy része. Az ostrom után kétszer is járt, hálás fogadtatásban részesülve Szarajevóban, s mûvei is – a regény új kiadása és a háborús esszégyûjtemény – ott jelentek meg a Bosanski Kniga kiadónál. – Mit csinálsz? Írtál új regényt, vagy belefogtál? Most már nekem is van könyvkiadóm, nagyobb érdeklôdést lehetne vele kelteni. Hiszen ahhoz kérted három éve a segítségemet, hogy hozzájuss egy sorozat Enciklopedica Judaicához. – Ugyan. Ebben a helyzetben? Amikor az országban csak rossz és rosszabb között lehet választani? Amikor nyakunkon egy újabb háború Koszovóban? Amikor Montenegróban rendszeresen meghamisítják a választásokat, s egy katonai puccs fenyeget, mert esetleg nem Milosˇ evic´ bábja kerül kormányra? Miközben a vereségükért bennünket, a sajtót démonizálják? Amikor hamarosan újabb szankciókat vagy blokádot vezet be a nemzetközi közösség ellenünk, amibe ezúttal bizonyára belerokkan az ország? De a nagyszerb ábrándok kergetôit, a nyers hatalom birtokosait ez továbbra is hidegen hagyja. Teljesen elszigetelôdünk, elválunk Európától. A háború alatt a tudomány, a kutatás és az oktatás teljesen lezüllött. A fiatal tudósok, oktatók, a tehetségesebb diákok az óceán túlpartjára vagy Nyugat-Európába menekültek. A lakosság 45

• 95 •


2/22/10

7:38 AM

Page 96


százaléka nem fejezi be az elemi iskolát. A Belgrádi Egyetem Társadalomtudományi Intézetének kutatása szerint a felnôtt lakosság alig 3–5 százaléka van tisztában az ország helyzetével, s követi folyamatosan a társadalmi-politikai eseményeket. Zuhanunk a reménytelen káoszba. Ilyenkor regényt írni? – Mit tehet az író? – Szervez, lázít, elôadást tart. A média a legfontosabb. Ez kapcsol még valamennyire össze bennünket, szerb értelmiségieket a világgal. A szabad médiumokat kell mindenáron megôrizni, hogy tájékoztassuk az embereket, milyen – legtöbbször hamis – alternatívákra szavaznak, amikor az urnák elé hívják ôket, s milyen manipulációk áldozatai lesznek. A kevés szabad médiumot és munkatársaikat meg kell védenünk a fenyegetésekkel, sokszor fizikai támadással szemben is. Folyamatosan tájékoztatjuk, legújabban az Internet segítségével, a világfalut, hogy a nyilvánosság valamelyest megvédjen bennünket. A szüleim megjárták a lágereket. Tudom mi az. Most az egész ország egy nagy láger. Milliós menekült nép él itt, a „szabad Szerbiában”, szögesdrótok mögött, s nem tudnak kiszabadulni, mert a több milliós munkanélküliséggel ilyen viszonyok s persze külföldi segítség nélkül nem tudunk megküzdeni. A privatizációhoz sem kezdtek hozzá. A kommunista gazdaság, amely a nagy médiumokkal egyetemben a szocialista párt klientúrájának kezében van, érintetlen. Elektronikus Gulágban élünk – idézi a cikk címét a MEDIA pravo na sliku i rec´ (The Right to Pictures & Words) címû frissen megjelent szerb és angol nyelvû lapjából, amelynek fôszerkesztôje. Már csak arra van idônk, mielôtt föláll az asztaltól, és elrohan egy gyûlésre, hogy elmeséljem az igaz történetet a magyar nép bölcsességérôl, amellyel Szarajevóban is mindig nagy sikert arattam: 1992-ben nálunk is egy nacionalista társaság tette rá a kezét a nagy sajtóorgánumokra, és minden velük szemben álló újságírót elbocsátottak. A mögöttük álló pártok a vártnál is csúfosabban megbuktak a választásokon. Épp ezért. Mert a magyar nép arra van szocializálva, hogy reflexszerûen ne higgye el, amit a médiában lát és hall. Sava Babic´ gótikusan megnyúlt, barnás arcával, ôszes szakállával, tekintetében fátyolos bánattal mintha azokról az ikonokról lépett volna elém, amelyeket a belgrádi templomokba be-betérve megcsodáltam. A Szarajevói jelentés szerb (horvát?, bosnyák?) fordítása ügyében (reményében) ismerkedtem meg vele levélben és telefonon. (A dologból nem lett semmi, a Soros Open Society „szakértôi” – akik „szakvéleményük” mellé „nevük titokban tartását” kérték – nem javasolták, hogy a sza-

rajevói közönség megismerje ezt a róla készült fényképet.) Sava irodalomtörténész, esszéista, de leginkább fordító. Éppen száz magyar könyvet – drámát, esszét, regényt, novellát – fordított szerbre, sok közülük kiadatlan. Az elsô Cseres Tibor Hideg napokja volt 1966-ban, az utolsó egy Kemény Katalin-esszékötet Hamvas Béla Karnevál címû regényérôl. Köztudott róla, hogy Hamvas Béla szerelmese. Nemcsak fordítja – jóvoltából közel annyi könyve jelent meg szerbül, mint itthon, recepciója pedig szélesebb, mint Magyarországon –, de naplót vezet minden vele kapcsolatos véleményrôl és reflexióról. (Én is bekerültem a naplóba, azzal az ôszinte vallomással, hogy egy ideig [sznobságból, divatból] vettem a könyveit, majd elcseréltem ôket néhány rocklemez-ritkaságért). A háború utáni olvadás elsô napjaiban két horvát fiataltól kapott levelet Zágrábból: anyagot kértek tôle Hamvasról, de már elkezdtek magyarul tanulni, hogy eredetiben olvashassák. Sava a Belgrádi Egyetem Magyar Tanszékét vezeti, évente húszan tanulnak nála, többségüknek nincs vajdasági kapcsolatuk, „csak” a magyar kultúra érdekli ôket. Újvidéken született, majd elkerült onnét: nyelvünk gyerekkorában ragadt rá. A hatvanas évek elejétôl az ELTE szerb nyelvi lektoraként egy évtizedet töltött Budapesten, ekkor tanult meg jól magyarul – kiejtésén, szókincsén nem érezni idegenséget –, illetve ekkor mélyedt el a magyar kultúrában. Sok barátot szerzett, együtt élt, lélegzett az akkori irodalmi nemzedékekkel. Sok kortársát lefordította, s jó néhány vajdasági írót is (vagy onnét származót: Kosztolányit és Csáthot) – néhány évig az Újvidéki Egyetemen is tartott elôadásokat. Hamvasra egy Hídban közölt tanulmánya nyomán figyelt fel, még magyarországi újrafelfedezése és divatja elôtt. Szeretné, ha még életében megjelenne az összes Hamvas-mû szerbül. A száztételes listából hatvanat 1990 és 1997 között fordított le. Ez volt a válasza Jugoszlávia fölbomlása végsô stádiumára. Így kompenzálta a tehetetlenséget a megállíthatatlannak látszó folyamatban, amikor minden egész összetört. A zimonyi Duna-parton, a fázósan ringatózó lampionos ladikok, himbáló uszályokon berendezett halvendéglôk sora elôtt sétálva a szürke, szemerkélô esôben, vagy miután visszajöttem a misszióból a könyvekkel, barátai festményeivel kibélelt, sziget és barlang szobájában láthatólag oly jólesett írókról, folyóiratokról, Lukács György húszas éveket követô szellemi törésérôl, a szerb regényirodalomban kimutatható idegenség-mítoszról, az idegennel szembeni szenvedélyes viszonyrendszerrôl beszélnie. S persze nekem is, hiszen ez a távolság visszaengedett a kura-

• 96 •


2/22/10

7:38 AM

Page 97


tóriumi összetételek és döntések, a szellemtôl oly idegen, talmi erôviszonyok „vonzásai és választásai” helyett afféle diskurzushoz, amelyek már végképp elcsúszni látszanak a múltak iszapján. (De azért átadtam a korszakból leszûrt felfedezésemet: „minden, ami többe kerül, mint félmillió forint, az közvetlenül vagy közvetve, de a napi politika függvénye.”) A gazdagon terített asztalról, a túroslepényrôl, a boráról, pálinkájáról, a lemezjátszóra feltett népdalról, a falán megcsodált fafaragásról, barátai festményeirôl, a lakókocsijában használt laptopjáról eszébe jutott szokások, történetek, színek elevenedtek meg szenvedélyes szeretettel, amelyek mind Szerbia egy-egy tájához kapcsolódtak. Egy ilyen bensôségesen borongó emlékeket és varázslatokat sodró beszélgetésbe stílustalanul újságírói lett volna olyan kérdésekkel belehasítani, mint például, hogyan látja a háborúk utáni jövôt s benne magát, a szerb értelmiségit, vagy: a tíz nap múlva kezdôdô, már harmadszor elhalasztott – ezért már régen minden karneváliságát elvesztett – szerb elnökválasztáson milyen katasztrófát okozna, ha Seselj vajda szerezné meg az elsô helyet? Amint kikísért a taxihoz, magától is lemondóan ismerte be a vereséget, amely a mienk is: „Sorban hunytak ki Belgrád, Szarajevó, Zágráb oly sokáig és oly tündöklôen fénylô csillagai a szellem és a kultúra egén. Rendben van. De azt hittem, Budapest emelkedik föl a helyünkbe. Nagy csalódást okozott, hogy ezen a ponton nem támadt világosság. Nem tudom, miért maradt sötéten.” A magyarok mellett hangos olasz csoport tartozott az EBESZ-misszió menekültek népéhez kiküldött kontingensébe. A két náció külön-külön kavargatta kávéját a felkészítô tréningek szüneteiben, s már eltelt öt nap, amikor vezetôink egy italra meghívták a társaságot egy közeli pubba, hogy melegedjünk össze. Nagy részüknek szintén volt már gyakorlata; az albán választásokon estek át a tûzkeresztségen, olykor nem is mindig képletesen. Joghallgatók, értelmiségi munkanélküliek, kisebb lapok újságírói, fiatal közigazgatási tisztviselôk és humanitárius szervezetek munkatársai alkották a társaság zömét. A hadari beszédû, szemüveges, érdekesen csúnya lány Veronából: Emilia egy élelmiszert és gyógyszert osztó szervezettel többször járt Afrikában – legutóbb az egykori olasz „érdekszférához” tartozó Etiópiában. Arról kezdtünk el ugyanis beszélgetni, hogy nekik, olaszoknak talán nyelvileg is, történetileg is több földolgoznivalót adott alig egy hónapja az albániai „expedíció”. A tréningek és „briefingek” között maradt szabadidôt könyvolvasgató pihenésre – erre az otthon már

soha sorra nem kerülô kéjre – használtam ki, s így végre egyhuzamban elolvastam a kétkötetes Balkán történetét, s most nagyon up to date-nak tudtam magam a térség viszonyaiban. A neve után bizonyára e tájról származó amerikai történész kitûnô munkájából azt a tanulságot vontam le, hogy mire a Római Birodalom hagyta vákuumban majd’ ezer éven keresztül ide gravitáló népvándorlás (a mostani vákuum is hasonlóképpen kitermelte ezt a jelenséget) során benépesülô Balkán népei, késôbb: államai eljutottak az önálló nemzettéválás intézményi és kulturális feltételeihez, új nagyhatalmak – náluk gyorsabban öldösô nemzetek – ütközôzónájában találták magukat, és többé, a mai napig nem állt módjukban, hogy megválasszák sorsukat, azonosságukat, érdekeiket. (Tito történelmi léptékkel rövid ideig regnáló Jugoszláviáját leszámítva, amelyet, ma még kimutathatatlanul, de minden bizonnyal közép- és nagyhatalmi segítséggel, saját maguk vertek széjjel.) Ha végre nagy nehezen, rengeteg vér, energia árán leáldozott egy nagyhatalomnak, nem azok lettek a felszabadult területek örökösei, akiket a birodalom elfoglalt és rabláncra fûzött, hanem azok formáltak jogot a konc kiharapására, akik legyôzték vagy meggyengítették – leginkább finanszírozással és diplomáciával – a korábbi status quo letéteményesét. A felszabadítók egy és ugyanazon minutumban váltak elnyomókká. A hulla-birodalmakból spontán szükségszerûségbôl új birodalmak, integrációk tenyésztek újra. Bennük a mai napig sem gazdaságilag, sem stratégiailag nincs helye az önálló entitásoknak. Kulturálisan pedig csak azért nincs, mert az irracionális nemzeti azonosság választása ellentmond a gazdasági-stratégiai racionalitásnak. Azaz: fölöttük-helyettük mások választásának, amelyek – a korok és birodalmak mindig magukkal azonos stílusában – mindannyiszor föléjük kerekedtek. (Kivéve a Tito kihasználta ûrt, amikor a legalább három nagyhatalmi régió töredéke roncsaiból egy saját középhatalmat sikerült összeabroncsozni, amely kísérteties pontossággal a törések helyén hullt most szét.) A térség háborúit és határait rendezô, újabb és újabb háborúkat és határokat termelô „békék” megkötésének színhelyei nemcsak az idegen (érdekûséget) azonosítják be láttatóan, de távolodó sorrendjük – BERLIN, JALTA, DAYTON – azokat a hatalmakat is, amelyek az Oszmán (korábban Bizánci) Birodalom tetemét-szerepét magukénak követelték. A határok – velük népek, azonosságok, nyelvek, kurzusok, klientúrák, adminisztrációk – felosztásának legfôbb argumentuma az volt, hogy az új felosztással melyik ezer kilométerekkel arrébb fekvô nagy- vagy

• 97 •


2/22/10

7:38 AM

Page 98


középhatalom erôsödik meg, a másik, ugyanolyan földrajzi, kulturális, lelki távolságban lévô „rovására”, s ezért köztük „igazságot” kell tenni. Ez a gyászosan lapos „narratíva” a Történelem nevû szubjektumnak nemcsak azt a tulajdonságát mutatja be, hogy nem látszik elôrehaladni egy pozitív végkifejlet felé, hanem azt is, hogy leállíthatatlan „rossz körben” csak egy másik ellen terjeszkedô-fenekedô hatalmakban, és ezzel párhuzamban a kis, „idegen” entitások nagy integrációkba emésztésében, majd azok felpuhult-puffadt hulláiból falatozó új hatalmak ismétlôdô ciklusaiban „gondolkodik”. Barbara Jelavich könyve a mi történetírásunkhoz képest oly távolról és magasról nézi a térséget, hogy objektívan ábrázolhatja és elemezheti a magyar szerepet a Balkánon, úgyhogy kirajzolódnak az eredendôen és szervesen idetartozás elôttünk rejtett (mert nem elegáns) körvonalai és szálai. S a balkáni népek sorsának sémái is, ha azok meghatározóan száz évvel késôbb következtek is be: a középkor végén, egy majdnem nagyhatalommá, integráló erôvé fejlôdésrôl visszacsúszva. Nem Magyarországnak, hanem egy másik hatalomnak sikerült nagyhatalommá vergôdnie a másikat, vagy felperzselô-emésztô, vagy annak alávetettségébe kényszerülô versenyben. A középkorban a csehek, magyarok, lengyelek is megpróbálkoztak a Keletre és Nyugatra szakadt Római Birodalom regionális törésvonalán keletkezett vákuum középhatalmi betöltésével, ami végül is a legesélytelenebb Habsburgoknak sikerült. A Monarchia bukásával az általa kitöltött helyiérték máig üresen maradt, s a betöltetlenség, megoldatlanság továbbgörgetés-folyamatában e gyûlölséggel elátkozott térségben a bûn szaporább, mint annak elôtte. Jelavichnak semmi oka a magyar nemzeti pátosz igényei szerint tálalni a mi ’48-unk nacionalizmusát: az esélyt, amit Kossuth Lajos kormánya elszalasztott, hogy a nemzetiségeket mellénk állítva, a Hasburgokkal szemben újra magunkhoz ragadjuk az integrációs kezdeményezést a régióban. A Dunamenti Köztársaság gondolata és a forradalom utolsó országgyûlésének nemzetiségi törvénye gesztus maradt. Az elmulasztott cselekvéssel ráléptünk a csak Trianonban végzôdhetô útra. A Történelem szubjektuma nem fejlôdésregény alanya, aki elôzô fejezeteibôl tanulságokkal lép át a következôkbe. Ezt ama visegrádi gondolat(kísérlet) gyors ejtése is mutatja. Ez volt a rendszerváltás(ok) egyik legpozitívabb kezdeményezése, amelyet oly kiábrándító gyorsan váltott fel az egymást félrelökdösô vagy a szomszédot meg sem ismerô hajsza a nyugati integrálódás cselédszobáiért, azok keze-kegye után, akik itt és most (és mindörökre) a békét (f)osztogatják.

– Visszatértetek egykori „nagylétetek” színterére? Amit nem vívtak ki a fegyverek, azt meghozza az éhség vagy a fogyasztói társadalom „integráló” csábítása. Az albán hegyi lakókat egy hatalom – az Oszmán Birodalomnak ezt a viszonylagos függetlenségét még a szultánokkal szemben is megôrzô tartomány koncát lenyelni próbáló Olaszország – sem tudta befogni, most pedig a menekülthajókon – a modern Attila seregeinek rongyos elôörsei – vállalják a hullámsírt is, hogy az olasz gazdaság rabszolgái lehessenek. Lám – mutatok márkára kiállított sörszámlánkra –, innen a partizánok kiverték a németeket, s a lakosság és a közvélemény nagy része most is változatlanul gyûlöli ôket. Az egyesült Németországot, Genscher külügyminiszterrel az élen, Jugoszlávia szétverôjének tartják, amely Horvátország függetlenségének mohó elismerésével visszaszerezte a második világháborúban elvesztett befolyási övezetét. A márkája elôtt azonban térdre esnek, nem tudnak létezni nélküle, s ma is, aki teheti, a németeknek dolgozik. Ha ezt Hitler megérhette volna… – gúnyolódom olvasmányélményem friss hatása alatt. De Emíliában nem lel jó alanyra kötekedô kedvem, mert Albániában szerzett élményei az enyémeknél is egészségesebb cinizmussal védekeznek a magát fölöslegesnek tudó elkeseredettségen. – Valahol dolgozni kell, s örültem, hogy ilyen érdekes helyen kaptam munkát. Az EBESZ-missziót is, mint a legtöbben, pénzért vállaltam. De pillanatig sem hiszem, hogy bármi értelme lenne. Sôt károsnak tartom, amit teszünk, bár nem tudom, mit kellene, lehetne tenni helyette. Az egész úgy rossz, ahogy van. A kezdetek óta… Azoknak az embereknek, akiket elénk, az urnák elé terelnek, a leghalványabb fogalmuk sincs róla, mire szavaznak, legtöbbjük írni-olvasni sem tud. Esetleg jó érzés nekik, mint egy üveg alkohol, hogy egy percre fontosnak tartják az általuk se sokra becsült életüket. Egy más világban élnek. Nem mondom, hogy rosszabban vagy jobban, mint a miénk, de egészen másikban. Kinek van joga onnan kiszakítani, különösen ha aztán magukra hagyja ôket? A kitûzômmel, a pénzemmel, a hátteremmel gyarmatósítónak érzem magam közöttük. Mit keresünk itt? S kik jönnek utánunk, ha már „érdekeink” keletkeztek a térségben? Tanácsadók, katonák, cégek, bankok. Ugyanazt éreztem, mint Afrikában, ahova legalább annyi bajt vittünk, amennyi segítséget a gyógyszereinkkel. Sem itt, sem ott nem alakítottam ki egyetlen emberi kapcsolatot sem. Ebbôl a pozícióból nem is lehet. A helyzetünket elemzô következtetésre, amire beszélgetésünk végén jutottunk, egymagam nem

• 98 •


2/22/10

7:38 AM

Page 99


mertem volna kilyukadni, de így együtt: az ô hagyományosan demokratikus és a magam friss demokratikus múltjával megállapítottuk: ez a szavaztatási komédia, a demokratikus szabályok kifinomult erôszakkal való betartatása a kolonizáció új formáját jelenti. – Nem baj, ne aggódj. Ha mi, magyarok jól viseljük magunkat a demokrácia útján, fordul a kocka: mi jövünk hozzátok választást ellenôrizni, amikor a Padániai Köztársaság kiválása után egy-két vitatott terület hovatartozását népszavazás dönti el, és a háború sújtotta megyéket magyar befolyás alatt, magyar cégek és bankok építik fel, csak tartsd velem a kapcsolatot, nem tudhatod, milyen hasznát veheted még. Azon az estén, amikor megtudtuk, ki melyik körzetbe indul, s kiderült, hogy az olaszok kizárólag a Vajdaságba, miközben Emiliát figyelmeztettem, milyen nemzeti géniuszunkra legjellemzôbb ízekkel próbáljon megismerkedni (halászlé! Tokaji!), más nemzeti sajátosságainkról is szóltam útravalóul: – Ha a választási bizottságban vagy máshol találkozol magyarral, kérdezd Trianonról. Ez kulcsszó. Kérdezd meg tôle, kinek tudja, kinek köszönheti, hogy kívül rekedt Magyarországon, s ennek a háborúnak a következményeképpen hogyan látja a helyzetét? Milyen érzéssel – félelemmel, fenyegetéssel – fogadja a menekülteket, akik a te szavazófülkéid elôtt sorakoznak? Ugyanis azok még odaátra szavaznak (minden reális információ és tét nélkül), de – ezt minden fél tudja: bennünket, „nemzetközieket”, a „mûvelt” (és igazságos) világot beleértve – élni, letelepedni, létezésükkel új „élettért” követelni, „szerb”, „magyar” „kérdést” indukálni, s nyomán új – már zajló – más és más „kérdéseket” felvetô menekülthullámot továbbgerjeszteni itt és most kényszerülnek. Ezt mi már ismerjük. Mit tudtok ti ezekrôl? Csak hallgasd meg ôt, a menekülést fontolgató, már egy évtizede harminc-negyvenezres tömegét vesztett, tanácstalanságában több pártra forgácsolódott-korrumpálódott magyart. S én jövök ide hozzá igazságot felügyelni – ugyanabból a nemzetbôl, alig tíz-húsz kilométerrôl arrébbról –, büszkén és demokráciától duzzadva a „másik”, szerencsésebb világból. Az egyik reggelinél, a hotel svédasztalos ebédlôjében mint Izraelt járt és Izraelért aggódó zsidó azonosíttattam a Jeruzsálemi Héber Egyetem emblémáját viselô pólóm alapján. Júlia, egy szôke, ábrándos arcú, halk, érzelmes hangú lány – egy nôszervezet aktivistája – kétszer is járt a szent városban. Látogatásai mély benyomást tettek rá, s azóta igyekszik mindent elolvasni a zsidó történe-

lemrôl és vallásról: mint rajongó hévvel fontosnak tartotta velem, a zsidóság itt megjelent képviselôjével közölni, hogy „mindent megértsen”. Miután megtudta, hogy egy zsidó újság szerkesztôje is vagyok, átköltöztette terítékét az enyém mellé. Egy nôszervezettel tartja az európai kapcsolatot, amelyik olyan palesztin és zsidó asszonyokat tömörít, akik, azért küzdenek, hogy Jeruzsálem a palesztin állam fôvárosa is legyen. – Szép kis asszonyok, szép kis cél. – Miért? – zárul be, durcás harci alakzatba fejlôdve. Sokkszerûen érte, hogy egy ilyen kedves, mûvelt ember, aki részt vesz ebben a háborút végre békévé oldó misszióban, barbár nyíltsággal – és ugyanakkor professzori fölényeskedéssel – a képébe magyarázza: márpedig Jeruzsálemet nem lehet és nem is kell fölosztani, és hasonló intoleranciával ragaszkodik a város zsidó fennhatóságához. – Nekik, az elnyomott palesztinoknak nem jár Jeruzsálem? Ôk nem ôshonosok ott? Csak a fegyveres túlerônek lehet igaza? Miért nem tudnak békésen egymás mellett élni? A zsidók mikor jöttek oda…? Rendben van, sokat szenvedtek, maradjanak, de ismerjék el mások jogait; az, hogy mennyi vért veszítettek a holocaustban, az nem érv amellett… Ó, hányszor ismert, le- és körülzongorázott, de a harmóniáig soha nem jutó érvek, indulatok, amelyek témáját és érvrendszerét s a rájuk adandó logikusnak, egyértelmûnek tûnô válaszokat (választásokat) egy eszmerendszer: a mindenhol egységes nyelvû és példatárral rendelkezô liberalizmus – emblematizálta. A (nálam legalább húsz évvel fiatalabb) kislány agresszívan fájdalmas megbántottsága és ismerôs érvei kihozták belôlem is az agresszivitást. Igyekeztem megmagyarázni, hogy a Berlini fal leomlása után káros visszalépés lenne újabb kettéosztott városokat (világokat) teremteni. A kettôs adminisztráció praktikusan is megbénítaná a város életét, a szent helyek látogatásának szabadságát. Ha valami értelme van itteni ténykedésünknek, akkor az, hogy megszüntessük Szarajevó, Mosztár s legalább Bosznia ketté- vagy háromfelé szakítottságát, hiszen integrálódni igyekvô világunkban ott, ahol egy fal nagy nehezen leomlik, helyén amôbaosztódással új kettészakítottságok keletkeznek. Inkább ez ellen kellene föllépni… Amikor azonban azt vetette ellenem: „akkor miért épp a zsidók kezén legyen az a nem kettéosztható város?”, egy perc alatt átváltoztam Mefisztóvá. (Miközben – a vitázó éneimet gúnyos kívülállóként szemlélô harmadik azonnal meg is állapította – ütésre kész CSAK lendült meg bennem. Ahogy minden ember rejt magában valami gyen-

• 99 •


2/22/10

7:38 AM

Page 100


gét, Achilles-sarkot, tabut, amihez nem közelíthet racionális érv, noha védelmében keresi is azt, de ha nem találja, akkor is ôrzi-védi eleve elrendelt válaszát [választását].) – Azért, kedvesem, mert a világot nem azok az igazságok mozgatják, amiket te széplelkû filozófusok és írók könyveiben olvastál (az enyémekben is olvashattál volna, ha tudnál magyarul). Az absztrakt, a szellembôl vagy a logikából sûrített igazságosság elvei a „mindennapi életben” nem érvényesülnek. Nincs közük a valósághoz, vagy épp ellenkeznek vele. Ellenükre élünk, ha fogolyként is. Hogy mi a célja a Történelemnek, ma sem tudja senki. Mit használnak a szózatok? Az emberek, így a zsidók is, élni szeretnének ebben a bizonytalanságban, amelyben kétezer éves történelmü(n)k azt sugallta, különösen a „civilizáció csúcsán” – ezek nem középkori rémlegendák: szüleim a bôrükön tapasztalták meg –: az ember az állatok alja. Ha átadná(n)k a palesztinoknak az állami jogosítványok felét, vagy ha megengedné(n)k nekik, hogy az autonómián túl igazi államot alapítsanak, esetleg azt arra használnák fel, hogy ajtót nyissanak a mögöttük toporzékoló arab világnak, amely régi tervét megvalósítva a tengerbe szorítana bennünket. Talán ki kellene próbálni, hogy hátha nem ezt tennék – noha személyes riporteri tapasztalataim is arra intenek, hogy ez nagy kockázat lenne. Az eredendô bizalmatlanságot az a tapasztalat is diktálhatja, hogy ôk is így, lépésrôl lépésre, jogról jogra, talpalatnyi földenként, terrorral, diplomáciával, propagandával szerezték meg az országot, amit a Messiás kétezer éve csak ígérgetett, s míg el nem jô, ôk is másokat szükségszerûen elnyomó államként mûködtetik. A többség bárhol a világon azért nem mer jogokat adni a kisebbségnek, mert attól fél, ha az ujját nyújtja, elôbb-utóbb az egész karját kell odaadnia. Nem engedheti meg, hogy egy kisebbség az a betût legálisan á-ra változtassa meg a nyelvtanában, mert retteg, hogy ennek következményeként el kívánnak szakadni, viszik magukkal a fele királyságot, és az a-t ejtôk úgy meggyengülnek majd, hogy egy harmadik, erôsebb és pihentebb dialektus bekebelezi ôket. A kultúrák e feltételezett (s a valóságban rendre be is következô), kulturális azonosságból politikai entitásra törekvô történetséma miatt próbálják elpusztítani a másikat. Nincs igazság, különösen azért nincs, mert te akarod szolgáltatni. Ki kényszerítette el a zsidókat Európából, szakadatlanul üldözve ôket egy évezreden keresztül? Ki tette földönfutóvá, ki gyarmatosította lankadatlan hullámokban a keresztes háborúk óta a Közel-Keletet? Mai keresztes lovagok, a humanista

filozófia páncéljában jöttök „igazságot tenni” azok felett, akiket a ti gyarmatosításotok, a ti expanziós kultúrátok sorvasztott el és ugrasztott egymásnak. S nehogy ki merd kérni magadnak – te sem vagy ártatlan ebben az évszázados procedúrában. A mûveltséged, az életszínvonalad, az országod hatalmi pozíciója mind évszázadok másokat fölperzselô, kizsákmányoló, szolgasorba döntô felhalmozásából nyerte acélosságát, amivel lenézd, megítéled, erkölcsi fölényt gyakorolsz azok felett, akik nálad késôbb kezdték ölni, kirabolni – szerencsétlen nyomorúságukban, mert nekik nem jutott más – a legközelebbi szomszédjukat vagy a testvérüket. – Ne haragudj, most nem hallgatlak tovább, itthagylak – mondta sírással küszködve, remegô ajakkal: fölállt az asztaltól, és elszaladt. A hátralévô napokban, ha a tréningek szüneteiben vagy a szálloda halljában összefutottunk, egy vértanú szívélyességével üdvözölt, egyszer szeretetteljesen meg is simította a vállamat, mint akinek egy szabadlábon járó ôrülttel van dolga, akit türelemmel kell visszatéríteni az emberek társadalmába. Azon a délelôttön, amikor egész Szerbiából szállingóztak vissza a választások után a felügyelôk, s egy terem elôtt álltunk sorba, hogy szavazatokkal teli zsákjainkat leadjuk az EBESZ képviselôinek, újra találkoztunk. A legkönnyebbnek ígérkezô körzetbe került, Belgrád külvárosában, egy iskolában. Mégis ôt érte a legdurvább atrocitás. A szavazás második napján jelentkezett egy fiú, aki nem szerepelt a listán, nem volt szavazási behívója, s az irataiból sem volt egyértelmûen megállapítható, hogy a Boszniából származik. Szavazólapot követelt magának. Miután nem kapott üvölteni kezdett vele. „De értse meg: nem lehet.” „Nem?” „Nem!” Ekkor elôvett a dzsekijébôl egy pisztolyt, és ráfogta. Ôt nem érdekli, ha gyilkolnia kell. Nem érdekli, ha börtönbe zárják is. Neki minden mindegy. Mindenbôl elege van. Hol van otthon? Sehol. Legyen már az egésznek vége – hadonászott a pisztollyal az orra elôtt. Ímmel-ámmal siettek a segítségére. „Jó.” Szavazzon, és adott neki egy (semmit se számító, semmit sem érô) „tendered ballot”-ot. Ahogy – bizonyára nem elôször – el(ki)beszélte a nem rég megesett kalandot, újra végighullámzott érzékeny arcocskáján a sokk. – Ne haragudj, ha megbántottalak – szorítottam meg a kezét. A rettentôen unalmas, hiszen a szeptemberi választásokhoz képest csak jelentéktelen változásokat hozó felkészítô tanfolyam legizgalmasabb pillanatát a döntés kihirdetése jelentette, kit melyik körzetbe küldenek. A kurzus végén kitöltött for-

• 100 •


2/22/10

7:38 AM

Page 101


• 101 •


2/22/10

7:38 AM

Page 102


manyomtatványon értékeltük oktatóink munkáját, s ebben szerepelt egy rublika, amelyben elôadhattuk, melyik körzetet választanánk. Lehetôség szerint figyelembe veszik, de egyéb más – életkor, rátermettség, gyakorlat – szempontok is számítanak, hiszen az orosz, amerikai, olasz és brit tagokból álló staff a megérkezésünk óta folyamatosan tesztelt bennünket. A körzetek sajátosságairól – akár a Szerbiában uralkodó általános politikai helyzetrôl – részletes elôadásokat hallhattunk. Ennek alapján két „rázós”, tehát kalandos körzet mutatkozott – miután az már tudomásunkra jutott, hogy magyarok nem kerülhetnek a Vajdaságba –: a polgárháború küszöbén álló Koszovó, és a zajos, a Kis-Jugoszlávia egységének újabb repedéseit épp a legutóbbi botrányos választásokkal megmutató Montenegró. Ez utóbbi néhány tengerparti szavazó körzettel is kecsegtetett, ahol november végén is húsz fok körüli a hômérséklet. Minden rábeszélô erômet latba vetettem, a rublika vonala alá is bepréselve néhány mondatot, hogy Koszovóba vagy legalább Montenegróba jussak. Egyszer már sikeresen töltöttem ki egy ilyen nyomtatványt, amikor sokkal reménytelenebb helyzetbôl sírtam viszsza a Szarajevóba bejutás lehetôségét, miután elvesztettem a sajtóigazolványomat. Most is újságírói mivoltomra és a térségben eltöltött többéves tapasztalataimra hivatkoztam. Hiszen abban, ami eddig történt: nincs benne kétflekknyi riport sem – s vajon mivel találkozhatok egy közép- vagy keletszerbiai porfészekben? Zoltán és Péter is ugyanazt a körzetet írták be, mint én. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk együtt maradni, s majd a „terepen” – a mi elôéletünkkel ez biztosan Koszovó lesz – rádión kapcsolatot tartunk egymással, minden érdekes információt megosztva. Koszovóba és Montenegróba hajnalban indulnak minibuszok, hogy a hófedte hegyeken átvergôdve idôben célhoz érjenek. A többiekért a helyi választási bizottság elnökei jönnek el autóval. Szerbia legtávolabbi területei is elérhetôk öt-hat órás utazással, így csak másnap délben indulnak el. Este nyolckor függesztették ki a körzetek listáját. Olyan tumultus támadt körülöttük, hogy reménytelennek tûnt a közelükbe férkôznöm. Majd megtudom egy félóra múlva az eredményt. Ami a listákon áll, már úgysem változik meg. S ha nem kapom meg az áhított körzetet-kalandot? Ugyan milyen mélységû információt, atmoszférát lehet ott fölszedni? A szeptemberi misszióval szemben, amikor közel három hetet rostokoltunk a „terepen”, ezúttal az utazás napjával együtt is csak négy napot töltünk a misszió színhelyén. Sôt: csupán egyetlen nappal lehet számolni, elvileg azt is a választás fel-

tételeinek ellenôrzésére, a helyi bizottság tagjaival történô megismerkedésre kell fordítani. A másik két napon, reggel héttôl este hétig, szigorúan a választási helyiségben kell maradnunk. Szállásainkon a „sensitív materiallal” alszunk. Másnap reggel – egy percre sem mozdulva a bonyolult technikákkal lezárt, azonosító jelekkel ellátott zsákocskáktól – a lehetô leghamarabb vissza kell térni az Országos Választási Központba. Tehát nem veszíthetek. Így az ész. De a mögötte szûkölô irracionális vágy türelmetlen izgatottsággal dörömböl a torkomban. Zoltán és Péter a nyújtózkodó, lökdösôdô tömegbôl kikeveredve hozza a lesújtó hírt. „A kelet-szerbiai körzetbe kerültél.” Ôk is csalódottak, mert nem Koszovót, csak Montenegrót csípték meg. „Mindent elmesélünk”, vonultak el a körzetekbe választottak gyûlésére, ahol az utazás, a rádiókapcsolat mikéntjét beszélik meg azzal a nemzetközi stafftaggal, aki a körzet központjából vezényli a szavazási operáció éles szakaszát. „Persze.” „Öreg fasz.” „Észrevehetnéd magad. Ideje kiszállni! A kaland már a két nemzédekkel alattam járók jussa. Élj a koroddal »kompatibilis« életet és azzal »konform« élet(írás)módot…” – mart meg a keserû sértôdöttség. Körülöttem mindenki a körzetét s a nehezen kiejthetô helységnevet keresgélte a felszerelésünkhöz tartozó Szerbia-térképen. Nagyobb városokba ketten-hárman, a kisebbekbe egyedül. A listára futó, ellenséges pillantást vetve, csak annyit konstatáltam, hogy egyedül leszek. S amikor egy hosszú asztal mellé letelepedtünk az Aldo nevû olasz co-supervisorral, társaimmal ellentétben továbbra sem bogarásztam a térképet. Ráérek megtudni, és különben is odavisz holnap az autó. Inkább megbántottságomba merültem, s közben igyekeztem megmagyarázni magamnak – sikertelenül –, hogy nem maradtam ki semmibôl. Hosszabb utakat is megtettem egzotikusabb tájakon, egyetlen flekknyi élmény nélkül. „Nem vontad le százszor, ezerszer a tanulságot, hogy ott történik a legkevesebb esemény, sztori, ott a legingerszegényebb az atmoszféra, ahol a leginkább elvárható?” „Inkább a jelet vedd komolyan: kinôttél a riporterségbôl. Nem kellett volna idejönnöd! Tudhattad volna: ez az el sem indult riport az elôzô – a szeptemberi – fejezethez képest: eleve ismétlés. Ez a történet egyébként sem írható már le riporttal. S a te történeted benne, szintén nem. Nincs elég dolgod otthon?” A vitából Aldo hangja szabadított ki. – Jánosz Kobányáj. – Yes – Your polling station is: Bor city. „Hát persze!” Ujjongott, tört föl bennem a szorongás ketrecébôl kiszabadult öröm, s áradt szét föl-

• 102 •


2/22/10

7:38 AM

Page 103


emelô hûvös hullámokkal egész bensômben a tartást – a részvétel („Újra játékos vagy!”) biztonságát – visszaadó, oka nélküli boldogság, hiszen e névvel, kiválasztásommal, már minden megtörtént. (Ez a könyv, ez a történet elnyerte végre befejezését.) Radnóti Miklós egész életemben a költô volt számomra. Elôször nem az én költôm volt: örököltem ôt. Szerelmes kiszolgáltatottsággal szerettem a fiút, aki fölfedezte a hetedik általános iskolai szöveggyûjteményben a Nem tudhatomot. Miatta gyûjtök a mai napig játékkatonákat, olvasmányait is csüggôen követtem. Az ô révén fedeztem fel, hogy az embernek a nagymamáján túl is van eredete az idôben: az ô ôsei, székely lófôk, az Árpádok elôtt telepedtek le Erdélyben, ahonnan a trianoni tragédia után költöztek át Szent Imre városba (XI. kerület). Faggatózásomra nagymamám egy belgrádi fakereskedôt és Weinberger Manót, a királyi és a titói jugoszláv hadsereg egyetlen zsidó (szemorvos) ezredesét tudta csak felmutatni mint emlékezésre méltó személyeket, továbbá egy Ignác nevû, homályos legendáriumú dédnagypapát, aki – honvédként – részt vett a ’48-as forradalomban, s ezért tizenkét évre besorozták a császári hadseregbe. Az ô obsitoslevele a család legrégibb dokumentuma, s az ô hagyománya volt az oka, hogy a család kettészakadt magyarra és szerbre. Az ô egyik unokája ugyanis az elsô világháború diktátumai után családostul átköltözött Pécsre, majd Kôbányára (X. kerület). Egy negyvennyolcas honvéd utódai ne tanuljanak szerbül. A nyolcadik osztály félévi bizonyítványosztása után megtörtént életem elsô válása. Barátom szülei úgy vélték, hogy mivel fiúk amúgy is a Piarista Gimnáziumban tanul tovább, jobb, ha már most a magafajtákkal barátkozik. És amilyen rossz pedagógus volt a mamám – hiszen nem is tudtam, mi is az, ez volt az elsô találkozásom a fogalommal –, hozzátette a felnôttvilág kommentárját: „Nem akarják, hogy a gyerekük zsidóval barátkozzék.” A kitaszítottság megbántottsága megôrizte és konzerválta – ebben élte túl magát – a gyermekkor örökségét: a játékkatonákat és Radnótit, akinek a gimnázium alatt összes versét majd’ mindennap olvasgattam, s Adyval, József Attilával szemben – minden gimnazista ez idôben költôt, beategyüttest és futballcsapatot választott magának – az ô feltétlen hívéül szegôdtem. Szerelmemet – aki egyébként nem szôkén, hanem feketén nem várt – Fannival azonosítottam, s a katonaságnál visszapofáztam feletteseimnek, mazochista büszkeséggel fogadva a büntetéseket, mert lám a költô sokkal nagyobb borzalmak közepette is csak a szerelmét

énekelte. Ha két napnál hosszabb idôre elhagytam Budapestet, mindig velem utazott a kis imakönyv formájú – sokan nézték annak, és én nem tiltakoztam –, bibliapapírra nyomott, 1956-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent Radnóti Miklós összes versei és mûfordításai kötet – bejárta egész Európát és Észak-Afrikát. 33 éves koromban árultam el ôt, amikor izraeli utamra készülve, Párizsban kicseréltem egy Bibliára, mert nem volt több hely a hátizsákban. Egy darabig fájt, sajgott az árulás helye, de késôbb tudatosult a „véletlennek” tûnô csere, amely ôutána más meghatározottságokkal alakított engem. Úgy – ez ennek a „riportnak” oka és tanulsága –, hogy belôle már minden énemmé szervült. Ez az új azonosulás szembeállított vele, vagy inkább vitára kényszerített. Ôskeresô-tagadó vitára, hogy az eredetével való konfliktusát és az abból adódó választását megértsem. Ennek feldolgozása vagy meghaladása nélkül nem határozhatom meg a magam választásait sem. Egy tanulmányt írtam róla (nemrégiben maga a míg világ-világ-szôkén váró Fanni egy öregasszony hangján megtiltotta, hogy a Múlt és Jövô-ben, a „felekezeti lapban” férje verseit közöljem), amely Radnóti halálát nem zsidó s nem keresztény, hanem „vértanú” halálként írta le. Ez a halál univerzálisan tanúskodott – a bori noteszben saját kálváriája lámá lámá sábáktániját testamentumul hagyva – az ember örök természetérôl és „narratívájáról”. A bolgár határ felé tartó dzsipen – ahonnan a vastag ágyúszó gurult –, társaságomban a Bori Bányakombinát üzletkötôjével, a háborúba ájult Szerbián, a havas néma, hallgató világokon keresztül vezet az út, ahol az egész ország, üvöltô csendje – az erôltetett menet végtelen távját megérzékítve – a költô verseit susogja. És gyalogosan megtett lépteit méri. A fölzengô verssorok alatt feljegyezhetetlenül fecseg útitársam, az egykori angoltanárnô, aki most az újra piacot, befektetôket keresô fémfeldolgozó üzemben angoltudását kamatoztatja. Önti csak önti rám a már mit sem mondó információit a háborúban elszenvedett nélkülözésekrôl, a város történetérôl, jelenlegi reményeirôl, a magas árakról, a munkanélküliekrôl, a körzetünkben élô menekültekrôl, akiknek gyûjtenek, akiket a lehetôségekhez képest eltartanak, – „ó, de meddig? nincs már kitartásunk, magunknak is alig jut” –, a rám a szavazóhelyiségben váró nehézségekrôl, és a bolgár és román határnak köszönhetô kereskedelem fortélyairól. Amint a hotelban kezet fogtunk, kimondtam: Radnóti Miklós. Ismerte a nevet, az emlékmûvet, ami a várostól harminc-negyven kilométerre fekvô üdülôkörzetben megbecsü-

• 103 •


2/22/10

7:38 AM

Page 104


lésnek örvend. Sôt, találok magyart is –„ez lesz az emberem!” – aki bôvebb felvilágosítást tud adni. Letérve a Belgrád–Nisˇ autópályáról, felfelé kapaszkodva a hegyekbe nem sokkal a város elôtt útelágazás visz tovább az engem meghatározó azonosság eredetforrásához. Mintha Lepsényt mutatná a tábla, olyan magától értetôdô egyszerûséggel hirdeti, itt, a jajjal teli Szerbia ormán, a csak a magyar kultúrába beágyazottak számára megrázó helyiségnevet: Zagubica. Bor város – ahol Radnóti csak keresztülment, és mint Szántó Tibor, „közös barátunk” elmondta nekem: egy emberséges „keret” elengedte kettôjüket a városba, ahol talán ez alkalommal vette az exhumáláskor a testén megtalált kockás jegyzetfüzetet, s egy kis katolikus templomban, épp a szertartás idejére betérve imádkoztak, ki-ki a maga vallása imáit mormolva – ma is a poklok tornácát idézi. Roppant fémfeldolgozó uralja, amely a nehéz ködben nyirkos tapintású fekete drapériát borít a környékre. Mintha ez az átkozott hely örökre vádolna a gyász színével. A korom beette magát minden felületbe. A francia építésû kis kolónia megmaradt néhány utcácskájába, a rájuk nehezkedô, szocialista stílusban emelt lakótelepekbe, a hóba, a fák kopasz törzsébe, a városra boruló égbolt szövetébe. Az eredetileg román falucska mellett fölfedezett rézmezôkre francia vállalatok alapították a bányát. Az itt kitermelt nyersanyagot feldolgozó üzemeket és a város alapjait is ôk rakták le. A messze földrôl idehozott – olasz, lengyel, magyar, bolgár, román – bányászok számára a mi béresszállásainkhoz hasonló hosszú, földszintes házakat építettek, és a Radnóti imáját ôrzô templomocskát is, aminek ma alig van néhány híve. A várost több oldalról is mély kanyonok övezik. A kizsigerelt meddôhányók gyomrába most is ijesztô lenézni, vonzása van a gonosznak, rettent a múltja: kik és milyen körülmények között vájták ki. A fiatal magyar zsidó férfiak lepecsételt marhakocsikban utaztak ide, kilencezer ember, hogy a német hadigépezet számára a létfontosságú rezet kitermeljék, s vasutat építsenek a hadianyag könnyebb elszállítsára. (Az üzemek a mostani háború alatt – errôl suttognak – fokozták termelésüket, s néhány bezárt bányát újra aktivizáltak.) Míg élt, Gerendai úr a zsinagógában, ahol a minjent erôsítem, minden évben (milyen szomorú, hogy nem jegyeztem meg, hogy mikor) a valamilyen megegyezés szerint kiválasztott „boriak jahrzeitjén” könnyek között emlékezett ottpusztult társaira, s az átélt, kiheverhetetlen megaláztatásokra. Kardos G. György, akitôl már ugyancsak nem lehet kérdezni (amikor a belgrádi címek után érdeklôd-

tem, telefonon tudtam meg, hogy meghalt), utolsó regényét Borról kezdte írni. (Mint a többi regényét: éves szünetekkel. Azzal az „ürüggyel” megszakítva, hogy az ex-jugoszláviai háború alatt nem írhatja, mert minden mondatának aktuálpolitikai jelentést tulajdonítanának. Például hogyan írhatná meg – mesélte egyszer, amikor részletért könyörögtem –, hogy a német katonák viselkedtek a legemberségesebben velük, a legkegyetlenebbül pedig a horvát usztasa ôrszemélyzet.) A Bor környéki lágerekben elpusztult munkaszolgálatosok testét is exhumálták, s 1946-ban katonai pompával temették el. Most a városi temetôben az egyenszürke, földbôl kinövô, koromette sírkövektôl tisztes távolban, térdig gazzal benôtt üres téren, egy tömzsi betonmenóra alatt alusszák végtelenített enyhet(nem)adó álomukat. A temetôkerítésen túl egy használatból kivett téglagyárban – téglagyár! – állították fel a szögesdróttal (lopások ellen) elzárt menekülttábort. Itt lakik szavazóim egy része, és a szavazóbizottság egyik tagja, egy Bihac´ról menekült rokonszenves arcú gépésztechnikus, aki a húsz család többségéhez hasonlóan már negyedik éve sorvad itt, s csak néha akad szezonjellegû munkája. A deszkából összerótt „társalgóban” Seselj választási plakátja alatt egy-két fiatalasszony és gyerek kapcsolgatja a tévé távirányítóját. Kérdezgetem ôket: hogyan élnek? Hogy látják a jövôjüket? Mit jelent nekik a választás? Egyáltalán, tudják-e, kire szavaznak? (Ez költôi kérdés, hiszen kizárt dolog, hogy ilyen távolból a Republika Srpska 48 [!] pártja egyikérôl, a szülôföldjük mai helyzetérôl akár csak halvány fogalmuk is legyen.) Egy tizenkét éves forma fiúcskával elmeséltetem, hogyan, milyen stációkon keresztül menekültek idáig egy Knin környéki faluból. Miközben faggatózom, szégyellem is a kérdéseimet. Annyira utánlövô sémákká koptatta (mediatizálta) ôket egykaptafa-hasonlóságuk s a tény, hogy elmondásuk, leírásuk, bemutatásuk nem változtat sem rajtuk, sem az ôket kiváltó vagy konzerváló helyzeten. Sôt: a tetteket helyettesítô felületes tudással simul bele – bizonyos borzongás, vagy szolidaritási szükségleteket kielégítve – a „mindennapi” tudat információinak folyamatosan újrakopírozódó és kukába ürítô mechanizmusába. A megtört, lassú mozdulatok, a kipihenhetetlenül bágyadt, elcsigázott tekintetek, az indulatok kidühöngésén túl szelíddé halkult hangok tónusa beszédesebb. De vajon tapasztalatukat nem írta-e meg egy személyben a költô és a próféta örök érvénnyel és örök tudással? A kis kétnyelvû kötetecskét, címlapján az elmosódott kockás papíron a Hetedik ecloga fakszimiléjével (Miklos Radnóti: Borszja belezs-

• 104 •


2/22/10

7:38 AM

Page 105


nyica) bori kísérômtôl, Molnár Istvántól (Stepantól) ma reggel kaptam. (A szerb fordítást, az utolsó jugoszláv író, Danilo Kisˇ készítette.)

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejérôl búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? […] szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, – jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sûrü homályba bukót, a csodákat.

Molnár István – „Radnóti Miklós bori barátja”, ahogy magát meghatározza – Titelben született, ott járta ki a magyar iskoláit. 1962-tôl él Borban. Fogtechnikust kerestek, eljött. Azonnal kapott lakást, s ebben a kiemelt nehézipari városban négyszer anynyit lehetett keresni, mint bárhol másutt. A környék egészen más arcát mutatja, mint itt. Van hova kirándulni, a természet gyönyörû. Nem messze a Radnóti-szobortól az üdülôkörzetben víkendházat vett. Nyaranta, egészen a legutolsó idôkig, hazajárt Titelbe horgászni a magyar barátaival. Felesége szerb, lányai közül az idôsebb itt dolgozik nôvérként a kórházban, sem ô, sem a férje, sem az unokái nem értenek magyarul. A kisebbik lánya Szabadkán színész, szerb színházban, de tud magyarul is, s hívták a magyarokhoz játszani. Ha Radnótiról tart elôadást vagy a saját verseit szavalja, mert Miklós után ô is megpróbálta, saját kiadású kötete is van, a lányát kéri meg, hogy felolvasson mind a két nyelven. Szereti a szerb népet, összeélt vele. Ronda dolog a világtól, hogy nem hagyja élni, mint szegény Miklós fajtáját sem. Ô a szerbekkel tart, minek különbözni? Jól, becsülettel éltek itt, soha egy haja szála nem görbült, egy rossz szót nem kapott a származása miatt, s elég idôs ahhoz, hogy elkönyvelje: szépen élt a titói Jugoszláviában. Tulajdonképpen Radnóti miatt ôrzi a nyelvet. Olvasgatja, sôt fordítgatja a verseit. Kutat, gyûjt mindent, ami vele kapcsolatos. Ha valaki Magyarországról az ô nyomait kutatja, mellé szegôdik. Tolnai Gábor Radnóti bori tartózkodásáról szóló tanulmányát ô fordította le. A rézfeldolgozó üzem adta ki 1984-ben, aranyosan díszített bôrkötésben, fényképekkel. Akkor még

volt ilyesmire pénz. Igaz-e, hogy Fanni, a felesége még él? De jó lett volna egyszer személyesen találkozni vele. Ide soha nem jött. A szobor környéki üdülôhelyen szokták évente megrendezni a Balkáni Írók Kongresszusát. Mindig hívtak ide magyar költôket, írókat. Jó barátja Vujisics Sztoján, Juhász Ferenc, Kántor Péter, Ambrus Lajos. Valahányszor idelátogattak, a szobor elôtt szép beszédeket mondtak Radnóti Miklósról. Ô fordított az emlékezô, javarészt irodalmárokból, helyiekbôl álló hallgatóságnak, majd rendre meg is jelentette a szövegeket a helyi újságban. (Közös sétánkat is megörökítette a Borszkije Novosztiban, s mellé a Pogány köszöntô kötet verseibôl közölt egyet friss fordításban.) Mióta kitört ez a háború ez a rendezvény is elmaradt. Tíz éve – „ezt feltétlen mondja el illetékes helyen, ha hazamegy! – „Miklóst nem látogatja hazulról senki.” Ô szokott kijárni hozzá, hogy ne legyen olyan egyedül. Egyébként egyre inkább bizonyossággá erôsödik benne a gyanú, hogy ôk személyesen is találkoztak. Kisgyerek volt, hétéves. Az anyja bezavarta, de ô nem tágított, s visszabújt a szoknyája mellé. Jöttek a sárga csillagos munkaszolgálatosok. Fáradtan, elcsigázottan vonultak, fegyveres ôrök kíséretében, végig a városon. „Mostanában annyi az idôm a múlton tûnôdni. Még Titelbe se járok haza az anyám halála után, mindenki szétszóródott ebben a mocskos háborúban, a húgom Horvátországban rekedt, látom-e még valaha?” Nézegeti a szobrot, erôlteti a memóriáját. Látni véli a felidézett régi, de élesedô csoportképbôl az ô arcát. „Miklós ott volt, ott kellett lennie.” A választások mindkét napján a hajnali sötétséggel érkezett a bizottság kocsija a szállásomra, s áthatolhatatlanabb sötétben vitt vissza – a második nap a szavazatok összeszámlálása után éjjel egykor. A harmadik nap hajnalán szintén az oszladozó sötétségben indultunk, s a nappali verôfény is csak a belgrádi útelágazásnál derült fölénk. Szinte hermetikusan a szavazó helyiség dobozába zárva – a másik oldalról, ugyanazt látva – mint egy filmen pergett végig az elmúlt négy év balkáni krónikájának képsora: az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtôl bolyhos a honni éjszaka… Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemôket, fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója megsûl benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben. Égô néppel az utca rohan, majd búgva elájul, s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték s mint legelôkön a marhalepény, úgy megzsugorodva szertehevernek a holtak a város térein… A néhány szállingózó szavazón kívül, akik a város-

• 105 •


2/22/10

7:38 AM

Page 106


ban találtak munkát, és ki tudják fizetni az albérletet, leginkább a Bor, majd utánuk: Majdanek, Negotin és Kladovno városkák menekülttáborainak lakói érkeznek egy tömegben. (Egész Kis-Jugoszláviában 280.000 szavazásra jogosult személy voksol most 700 szavazóhelyiségben.) Esemény számukra ez a nap: busz jött értük, hozza-viszi ôket, uzsonnát is kapnak a földszinten, mert a szavazóhelyiség is egy menekültek rehabilitációjával, ügyeik intézésével foglalkozó intézmény épületében kapott helyet, ahol az élelmiszersegélyeket is osztják. Valamennyi tábor népét a velük dolgozó szociális munkás – maga is állástalan pedagógus vagy egészségügyi nôvér – kíséri; ôk is egyre azt sorolják kérdéseimre: nincs munkahely, lehetetlen a beilleszkedés, mindenki fásult, apatikus vagy agresszívan kötekedô, katasztrofális az élelem-, gyógyszer-, ruha- és reményhiány. Történeteket mondanak, sok vérrel, meneküléssel, széttárt kezû várakozással, s tele kétellyel afelôl, van-e visszatérni otthon; ha volna még! Várja ôt az asszony, s egy bölcsebb szép halál? Vagy: s várja a véget, a sûrû homályba bukót, a csodákat. Újdonsült ismerôsöm, Miklós barátja, igazat szólt, amikor Bor környékét szépnek mondta. Amikor a választás elôtti nap délutánján a Radnóti-emlékhely felé autóztunk, egy erdôbôl kibukkanva a nap is kisütött, s csinos víkendházak, szépen gondozott tisztások, ligetek és fenyôerdôk között kanyargott velünk az út. A szerpentin egyik fordulójánál egy nagyobbacska ligetben Milosˇ király építtetett magának ma is rendben tartott fürdôpalotát, s még több törökös stílusban épült fürdô- és ivócsarnok, kecses fahidacska emelkedett ki körülötte a tûzvörös avarral megtûzködött csillogó hóból. A barátságosan csobogó források meleget párázó gôze mesévé színesíti-homályosítja a látomást. Egy jó háromnegyed órás autózás után roppant hegyek karéjában tó nyílt meg elôttünk. Ahogy lefelé ereszkedtünk a dombok hajlatain, egyre kivehetôbb a tükörsima vízbe nyúló cseppecske alakú félsziget. A tó helyén valaha a legnagyobb lágerek áll-

tak – meséli kísérôm. A partizánok szabadították fel, a táborlakók közül sokan álltak be hozzájuk, hogy a németek ellen harcoljanak. Miklós addigra már úton volt, hogy minél elôbb elérje Magyarországot. A Lager Heidenau – mutat a tóra komoran nézô hegyormokra – ott fönt, a hegyekben volt: Miklós ott dolgozott. A tábor épületeit már a partizánok rombolták le. Késôbb elárasztották a környék patakjainak vizével, s így keletkezett a mesterséges tó, amelyet betelepítettek halakkal, s a környék kedvenc kirándulóhelye lett. Színek – mélyzöld fenyôk, foltos-fehér nyíresek, szikrázó hó, bárányfelhôket is visszatükrözô tókék és a tavaly ôsz avar-aranya – zsongják-enyhítik szépséggel az örök fájdalmat. Szálloda is van itt – de sokat mulattak itt a háború elôtt az írók. A Radnóti-szobrot, Varga Imre munkáját, 1973-ban állították fel, azóta a táj részévé vált, s bekerült a most találkozásaikat szüneteltetô balkáni írók legenda- és gondolatvilágába. Ugyanez az arc egy másik kapuban, a Nyugat kapujában is, ugyanazon titkok nyitján töpreng: a Balkán szívébôl a Nyugat széléig tartó országok útjai végén: Abdán, ahol a lángoktól ölelésre ítélt térség hosszát megjárt erôltetett menet véget ért. A félszigetecske bejáratánál rogyadozó, szerelékeitôl megfosztott épület: nyári cukrászda, terasz volt itt, de évek óta nem tudják eldönteni, ki privatizálja, gazdátlanul enyészik háborús rommá. Elhagyva a romot, s rátérve a félszigetecskére vezetô ösvényre, akkor is hirtelen találkozom szembe vele, ha hozzá jövök. Zsebre dugott kézzel, fázósan összehúzott felöltôvel kerítésnek támaszkodik. Befelé figyel, csendet parancsolón. Kísérômmel önkéntelenül suttogóra fogom a szót, hogy ne zavarjuk. Ahogy a néptelenségében fenséges, megrendítô táj, ô maga is, a még az apokalipszisban sem megnyílt rejtélyen töpreng, idôtlen klasszicitásba lényegülve, hogy az ember újra és azóta is árva az emberforma pogányok hadseregében. Leülök mellé, hogy egy kis idôre vele legyek a fenséges, megvilágító csendben, hogy hatalmat érô nyugalma nyugtasson.

• 106 •

Az erôltetett menet hosszán*

Recommend Documents