Az erdei él hely és a vad kapcsolata Valamely faj egyedeire egy adott él helyen élettelen (abiotikus) és él (biotikus) környezeti tényez k sokasága hat. Ezekhez a fajok fejl déstörténetük során különböz képpen alkalmazkodtak. Alkalmazkodtak méreteik, alakjuk, fogazatuk, színezetük, bels szerveik és viselkedésük, életstratégiájuk tekintetében egyaránt. Az alkalmazkodás következtében létrejött formák alapvet en meghatározzák a környezeti források használatának módját, vagyis - ami itt most kiemelten vizsgálatunk tárgya -, a nagyvad és erd kapcsolatrendszerét. Nézzük tehát meg el ször, hogy a hazánkban vadászható hat nagyvad faj, a gímszarvas, z, dámszarvas, szikaszarvas, muflon és vaddisznó törzsfejl dése hogyan ment végbe (1. ábra – hazai nagyvad fajaink törzsfejl dési kapcsolatai – Szakm. 140. o. Putman 31. o). Mind a hat fajunk a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez tarozik. Fejl déstörténetileg, következésképpen rendszertanilag is a legtávolabb a többit l a vaddisznó áll, amely a nem-kér dz khöz (Non-Ruminantia) tartozik. A kér dz k (Ruminantia) csoportján belül id ben a leghamarabb a szarvasmarhafélék (Bovidae) családjába tartozó muflon távolodott el a többit l. A szarvasfélék (Cervidae) családjának két nagyobb csoportja az Újvilági és az Óvilági szarvasfélék. Az els be tarozik az z (Odocoilinae alcsalád), míg a másodikba a dámszarvas, szikaszarvas és gímszarvas (Cerviae alcsalád). Rendszertanilag e három utolsó faj áll egymáshoz legközelebb. A kisebb rendszertani távolság nem feltétlenül jelenti egyben a környezeti igények nagyobb hasonlóságát. A konvergens (összetartó) fejl dés következtében sokszor fejl déstörténetileg egymáshoz közeli fajok a környezeti források használatának tekintetében jobban különböznek egymástól, mint egy távolabbi rendszertani csoport valamely fajától. Például a gímszarvas táplálékválasztása sokkal inkább hasonlít a muflonéhoz, mint az zéhez. Az egyes fajok környezet iránti t r képességük (toleranciájuk) szempontjából lehetnek tág, vagy sz k t réshatárúak. Ez vonatkozik a környezeti források iránti igényre is, és, bár e tekintetben hazai nagyvad fajaink általában rendkívül alkalmazkodóak, a tolerancia mértékében jelent s eltérések vannak, ami indokolttá teszi az egyes fajok külön tárgyalását, és az egyes sajátosságok megjelölését. Sorra véve a hazai nagyvad fajaink szempontjából leglényegesebb környezeti forrásokat, a továbbiakban tárgyaljuk az egyes fajok él hely preferenciáját, táplálékválasztását és térigényét. Bár az egyes környezeti forrásokat külön tárgyaljuk, tudni kell, hogy ezek hatása gyakran nem választható el egymástól. Szoros összefüggés van például a táplálékkínálat vagy az él hely min sége és a használt terület (otthonterület, mozgáskörzet) nagysága között, mindezen környezeti források használatát ráadásul er sen befolyásolhatják egyes élettelen környezeti tényez k, mint például a hótakaró vastagsága, vagy olyan él környezeti tényez k, mint a fajon belüli, vagy fajok közötti versengés. Él hely preferencia. A vaddisznó természetes elterjedési területén erd khöz és nagykiterjedés nádasokhoz köt dik, így hazánkban is hasonló él helyeket részesít el nyben. Kedveli a makkterm lomberd ket és vegyes erd ket, de feny erd ben is megtalálja életfeltételeit. Elterjedését korlátozza a hótakaró vastagsága. 40-50 cm-es vastagság esetén nem tud megfelel en táplálkozni. Ember által zavart erdei él helyeken el szeretettel pihen nagy fedettséget nyújtó cserjésekben, s r erd sítésekben vagy s r cserjeszint szálasokban. Kevésbé zavart területeken nem ragaszkodik a nagy fedettséghez, különösen télen el szeretettel pihen meg déli fekvés , aljnövényzett l mentes szálasokban, ahová a nap sugarai akadálytalanul bejutnak. Éjszakai aktív id szakát zömében táplálkozással tölti, ekkor elhagyja búvóhelyét, és szívesen tartózkodik nyíltabb él helyen, makkterm szálasokban, réteken, legel kön, mez gazdasági területeken. Gyakran, különösen a kanok, az erd be nappal sem térnek vissza, hanem cserjésekben, csenderesekben (erd foltokban), erd sávokban is elfekszenek.
Bár a szarvasfélék eredetileg erdei, vagy erd széli fajokként fejl dtek ki, igen sikeresen alkalmazkodtak a legváltozatosabb él helyekhez. Elég, ha csak az z nyílt él helyekhez történt sikeres alkalmazkodását hozzuk fel példaként. Ez a faj egyaránt megtalálta létfeltételeit a mediterráneum meleg, száraz él helyein és az északi sarkkör hideg éghajlati viszonyai között. Bár eredetileg is az erd szegélyek vadja volt, itthon, akárcsak Európa nagy részén csak a múlt század közepe táján hódította meg a mez gazdasági területeket, ahol kedvez bb létfeltételekre talált, mint az erd ben. Erdei populációinak meger södését el segítette az erd használat által keletkezett változatosabb, erd szegélyekhez kapcsolódó nyíltabb él helyek sokasága. Kedvez tlen számára ugyanakkor az erdei vagy erd széli legeltetés, amely kedvelt él helyeir l kiszorítja. Az erd -vad kapcsolat szempontjából lényeges számunkra az z erd sítéshasználata. Mivel kedveli az erd szegélyeket, el szeretettel tartózkodik az erd sítések közelében, ahová aktív id szakában gyakran kivált táplálkozni. A fedettség hiánya miatt kerüli a nagykiterjedés erd sítéseket, ezeknek els sorban csak a szegélyét hasznosítja. Az erd sítések lágyszárú és cserjeszint, különösen szederborítottságának növekedése kívánatosabbá teszi az z számára az erd sítéseket. Ellentétben a mezei zzel, leggyakrabban a téli id szakban is egyedül, ha gidái vannak, azokkal tartózkodik. Erdei területen csak ritkán, nagy állománys r ségnél, és viszonylag fedetlen területen képez csapatot, így él helyét viszonylag egyenletesen terheli. A gímszarvas kedveli az erd területek belsejét. Télen jellegzetesen erd höz kötött vadfaj, bár ismeretesek kivételek is, amikor nagykiterjedés nyílt területeken tartózkodik. Ebben az id szakban beállóhelyként kedveli a vékonyrudas, rudaskorú állományokat, és a nagy fedettséget nyújtó, cserjeszintben gazdag szálasokat. Ez utóbbiakat aktív id szakában is el nyben részesíti, ilyenkor azonban, különösen, ha a hótakaró nem mély, szívesen jár ki a cserjeszint nélküli szálasokba is, különösen, ha makkot talál. Csekély hótakaró esetén el szeretettel használja az erd területek közé ékel d legel ket, vadföldeket, mez gazdasági területeket. Vastagabb hótakaró esetén inkább ezek szederborította szegélyeit használja. Az erd sítésekben szívesen táplálkozik, amennyiben a hótakaró lehet vé teszi ezek növényzetének használatát. Különösen vonzóak számára az olyan erd sítések, ahol az elhanyagolt ápolások miatt jelent s szederborítás van. Nagy állománys r ség esetén a kisebb fedettség él helyeken nagy csapatokba ver dik. Ekkor, a gímszarvas által amúgy is jobban kedvelt, 3 ha-nál kisebb terület erd sítésekben igen nagy kárt tehet. A vegetációs id szakban, gyakrabban használja a mez gazdasági nyíltabb területeteket. Ilyenkor, ha nagyobb a takarás, tartósan is távol maradhat az erd területekt l, kisebb erd foltokban, nádasokban, nagykiterjedés magasnövés mez gazdasági kultúrákban tölti a nappalt. A dámszarvas hazánkban els sorban a sík- és dombvidék vadja. Szereti a mez gazdasági, és egyéb nyílt él helyekkel tarkított kisebb kiterjedés erd ket. Összefügg erd sítéseknek inkább csak a peremét használja. Kedveli a dús aljnövényzet , bozótos, cserjeszinttel ligetszer en tarkított lomberd ket, sok makkterm cser- és tölgyállománnyal, de feny elegyes, s t erdeifeny állományokban is el fordul. sszel és télen, különösen jó makkterm és csekély hótakarós években, szívesen használja a makkterm szálasokat. A makk fogytával nyíltabb él helyeket használ: mez gazdasági területeket, erd sítéseket, tisztásokat. Magas hótakaró esetén a nagy cserjeborítású erd részeket keresi fel. Tavasszal a vegetáció megindulásakor szívesen használja a lomberd ket, kés bb, amikor azok megfelel táplálékot kínálnak, a mez gazdasági területekre vált ki legelni. A szikaszarvas eredeti elterjedési területén tipikusan erdei faj. Jól t ri a hótakarót, csak a hónapokig tartó vastag havat sínyli meg. Kedveli a cserjeszintben gazdag lomberd ket, els sorban a tölgyeseket, de létfeltételeit megtalálja a vegyes erd kben, s t fenyvesekben is. Télen el szeretettel tartózkodik déli, délkeleti kitettség helyeken. El nyben részesíti a hasadékokat, patakokkal szabdalt völgyeket. Európában és más kontinenseken el szeretettel
betelepített faj, amely igen sikeresen alkalmazkodott a legváltozatosabb él helyekhez. Ahol lehet sége van rá, szívesen használja az erd k melletti nyílt él helyeket. A muflon közép-ázsiai se viszonylag alacsony, nyílt él helyeket, dombvidékeket és hegylábakat népesít be, és jelenleg is ilyen él helyeken található. A mediterrán szigetekre történ betelepítése, és kés bbi, az európai kontinensen történt elterjesztése els sorban erd területeken, illetve cserjés él helyeken történt. A faj sikeresen alkalmazkodott a nagy fedettség erd s területekhez, különösen télen azonban szívesen használja a hegylábak nyílt él helyeit. Ebben az id szakban pihen helyét áttekinthet szálasokban, nyílt sziklás területeken, déli oldalakon választja meg. Nyáron magasabb térszíneken tartózkodik, szereti a szálasokat, legel ket, kerüli a s r aljnövényzet , fedett él helyeket. Táplálékválasztás. Mint az eddigiekb l is nyilvánvaló, az állatok él hely-választását jó néhány tényez befolyásolhatja, például a víz, a búvóhely vagy az éghajlati tényez k, de mind közül a legfontosabb a táplálék min sége és mennyisége. A vaddisznó mindenev , er s, rágásra alkalmas gumós zápfogakkal rendelkezik. Együreg összetett gyomra igen változatos növényi és állati eredet táplálék megemésztésére alkalmas. Táplálékának több mint felét a föld alól szerzi. Ami a növényi táplálékot illeti, a tavaszi id szakban szívesen fogyasztja a zsenge, kis rosttartalmú lágyszárúak föld feletti részét. Nyáron inkább a növények gyökereivel táplálkozik. Szívesen jár ki mez gazdasági területekre, ahol a gabonafélék magvait fogyasztja. Itt jellegzetes kárképe a „bagó”, ami a szájából kiesett, 8-10 cm hosszú, kb. 1 cm vastag megcsócsált táplálék. sszel-télen igen fontos tápláléka a makk, és az erdei gyümölcsök. Szívesen túrja ki és fogyasztja el a páfrány, a nád és egyéb, többnyire gumós növények gyökereit. Az állati eredet táplálék egész évben egyenletesen jelen van étrendjében, csak a tél végi id szakban csökken kissé részaránya. Összes táplálékának 1015%-át teszi ki. Megeszi a csigát, rovarokat, kitúrja a gilisztát, pajort. Szívesen fogyaszt dögöt. Jellegzetes erdei kártétele a makk felszedése, ezzel a természetes felújítások akadályozása, és a makkvetések kitúrása. Kisebb jelent ség károkozása az egyéves erd sítések csemetéinek kitúrása és a gyökf megrágása. Makk után igen nagy területeket képes felforgatni. Télen, nem túl mély hótakaró esetén a hó alól is kitúrja a makkot. Ezt a kárképet gyakorlatlan szemlél könnyen összetévesztheti a szarvas által szintén makk után kikapart területtel. A kér dz k négyüreg összetett gyomra el emésztés révén nagyobb rosttartalmú táplálék fogyasztására alkalmas. Red s fogazatuk a táplálék hatékony felaprózását, ezáltal feltárását teszi lehet vé. A táplálék rosttartalmának elviselt mennyisége szempontjából azonban a kér dz k igencsak különböznek egymástól. Az él hely-használat kapcsán már utaltunk arra, hogy a szarvasfélék – kevés kivételt l eltekintve – erdei, erd szegély területeken fejl dtek, ki, következésképpen az itt található táplálékra specializálódtak. Táplálkozásukhoz szükségük van viszonylag könnyebben emészthet kétszik ekre, lombra, fák, cserjék hajtásaira. A kisebb tápanyagtartalmú, nehezebben emészthet f félék fogyasztása nem lenne alkalmas az agancs felépítéséhez szükséges tápanyag felvételére. Ehhez ugyanis nagy mennyiség fehérjére, kálciumra és foszforra van szükség. Ezzel ellentétben a szarvasmarhaféléknek, közöttük a muflonnak szarvuk növesztéséhez jóval kevesebb fehérjére van szükségük, és nincs szükségük nagy mennyiség kálcium és foszfor bevitelére. Hofmann volt az, aki 1973-ban els ként fedezte fel, hogy a kér dz k emészt készülékének szerkezete alapvet en befolyásolja azok táplálkozásának módját, és meghatározza táplálkozásuk stratégiáját. A hazai szarvasfélék közül az znek arányaiban a legkisebb a bend je, ráadásul annak belseje mindenhol, egyenletesen rövid papillákkal borított. Kicsi a százrét gyomra, nagyok a nyálmirigyei és a mája, és rövid a bélcsatornájuk. Fogaik viszonylag kicsik és kevésbé red sek, koronájuk viszonylag alacsony. Mindezen tulajdonságok csak alacsony rosttartalmú
táplálék felvételére és megemésztésére teszik alkalmassá, nagy mirigyeik viszont alkalmassá teszik gyümölcs fogyasztására. Hofmann osztályozása alapján ezért az z ún. koncentrátum szelektáló, vagyis igyekszik a fehérjékben, szénhidrátokban, zsírokban gazdag táplálékrészeket kiválogatni. Szívesen fogyasztja tehát kora tavasszal a f féléket, zsenge leveleket, majd amikor ezek rosttartalma megn , els sorban kétszik lágyszárúakat, gyümölcsöt fogyaszt. Télen rügyekkel, kisebb rosttartalmú hajtásvégekkel táplálkozik, de el szeretettel fogyasztja a szeder és vadrózsa leveleit is. A legnagyobb rosttartalmú táplálékot a muflon képes megemészteni, mely faj, mint láttuk eredetileg a nyíltabb él helyek vadja volt. Hofmann osztályozása szerint a faj „f ev ”, nevezik ezt a kategóriát tömeg-ev knek is, utalva arra, hogy táplálkozásukat tekintve sokkal kevésbé válogatók (szelektívek), mint az el z ekben tárgyalt csoport, és testtömegükhöz képest nagyobb mennyiséget kell felvenniük. A muflonnak következésképpen viszonyítva a testéhez jóval nagyobb a bend je és hosszabb a bélcsatornája, hiszen a rostos táplálék cellulóztartalmának megemésztésére több id re van szüksége. A rostosabb táplálék fogyasztására nem csak az emészt készülék szerkezet specializálódott. A szelektív táplálkozású fajoknak keskenyebb feje és pofája van, mint a nagy rosttartalmú táplálékot fogyasztóknak. Ezen túlmen en a bend mikroflóráját tekintve is jelent s eltérés van a két csoport között. A f ev k bend jében jóval több cellulózlebontó mikroba van. A „f ev ” elnevezés kissé megtéveszt is lehet, ugyanis, a nagy rosttartalmú táplálékot fogyasztó fajok táplálékában, erdei él helyen jelent s mennyiség fás szárú növényzet lehet. Ez a helyzet a mi muflonunkkal is, ahol bár az egész évet tekintve az egyszik ek valóban a táplálékának dönt részét képezik (40-65%), magas lehet a fás szárúak fogyasztása is (25-40%). A többi táplálék-összetev részaránya mindössze 10% körüli. Különösen magas a fás szárúak fogyasztása télen, ekkor elérheti a 30-65%-ot. A többi évszakban is magas a fás szárúak fogyasztási aránya, elérheti a 40%-ot. sszel el szeretettel fogyaszt gombát, minden más nagyvadfajunknál jobban kedveli. Szarvasféléink közül a legmagasabb rosttartalmat a dámszarvas viseli el, mely képességét mutatja, hogy ugyan a bend jének és recés gyomrának testtömeghez viszonyított aránya kisebb, mint a gímszarvasnak, de vékonybelének viszonylagos hossza jóval nagyobb, ami a megkezdett emésztési folyamatok tökéletesebb befejezését teszi lehet vé (1. táblázat – Putman 46. o.). Emészt készülékének sajátosságai táplálék-összetételén is tükröz dnek. A vegetációs id szakban táplálékának több mint felét teszik ki a f félék, és ez az arány csak télen csökken 25% alá, amikor táplálékának. A tavasszal és nyáron szívesen fogyaszt lombot is, sszel pedig makkot, gyümölcsöt és gombát. Egyes adatok szerint ebben az id szakban jelent s mennyiség hullott lombot fogyaszt. Télen a fás szárú növényzet részaránya megn táplálékában, ezek között is jelent s szerepet tölt be a szeder, akárcsak a többi szarvasfélénél. Hasonlóan a dámhoz, a szikaszarvas is képes meglehet sen magas rosttartalmú táplálék fogyasztására. Ahol a két faj együtt él, táplálék-összetételük nagyfokú hasonlóságot mutat. A gímszarvas, akárcsak a dám és a szikaszarvas átmeneti típust képvisel a koncentrátum válogatók és a f ev k között, ez utóbbiaknál azonban valamivel kisebb rosttartalmú táplálékot igényel. Nevezik ezt a csoportot vegyes táplálkozásúnak is. A szarvas téli táplálékában a fás szárúak meghatározóak, 60-70, vagy még nagyobb százalékban fogyasztja ezek hajtásait. Egyik legfontosabb téli tápláléka a szederlevél, de a vastaghajtású fajoknál a hajtást is 1-2 cm átmér ig lerágja. A lágyszárúak közül els sorban a kétszik eket fogyasztja, de kedveli sást, és a perjét is. A vegetációs id szakban átlagban alig csökken az elfogyasztott fás szárúak aránya, de ekkor a hajtásfogyasztás helyett inkább a lombfogyasztás jellemz , és id szakonként megn het egyes más növényfajok jelent sége is. Tavasszal szívesen fogyaszt zsenge lágyszárú növényeket, nyáron, sz elején jelent s kárt okozhat a gabonafélékben, és egyéb kultúrákban. sszel, és télen jelent s a makkfogyasztása.
Mivel erdeink kivétel nélkül kezeltek, bennük fenntartható gazdálkodás folyik faanyagnyerés céljából, a nagyvadfajok az erd felújításokban érzékeny kárt okozhatnak. A vadkárok túlnyomó többségét – létszámarányuknál fogva – a gímszarvas és az z okozzák, természetes és makkvetéses felújításokban a vaddisznó is károsíthat. Hazánkban a leggyakoribb kár az erd sítések rágása. Amennyiben a rágás a csemete pusztulását idézi el , ami egyéves mesterséges erd sítésekben gyakoribb, mennyiségi kárról beszélünk. A vadrágás okozta min ségi kár a csemete növekedésbeli visszaesését, a kés bbi faanyag min ségi romlását okozza. Rágáskárt gyakrabban kér dz vadfajaink okoznak, de a vaddisznó is kitúrhatja az egyéves erd sítések csemetéit és megrághatja azok gyökf jét, mennyiségi kárt okozva. A rágáskár nagysága nem arányosan n a nagyvadállomány s r ségével. Viszonylag alacsony s r ség nagyvadállomány esetében a rágáskár nem meghatározó. Amikor a s r ség az állomány növekedése miatt átlép egy kritikus küszöböt, a nagyvad már él helyének fokozott kihasználásra kényszerül, és a rágáskár is hirtelen meg fog n ni. A rágáskár ellen sokféle védekezési mód ismert: a vezérhajtás mechanikai (m anyagháló, vagy kémiai (különböz márkájú vadriasztó szerek) védelme, a csemete mechanikai védelme m anyag borítással (kartoplaszt) vagy fa- esetleg dróthálós kerettel (els sorban suhángok védelmére). Nagyobb állománys r ség esetén általában csak a területi védelem segít. Ennek is van kémiai formája, lehet védekezni villamos kerítéssel, vagy mechanikai kerítéssel, mely utóbbi általában a leghatékonyabb védekezési mód. Az erd sítések, nagyobb türelemmel, sokszor nem széls ségesen nagy állománys r ség esetén, egyedi védekezési módszerek segítségével is felnevelhet k lennének. Az erd kezel sokszor mégis bekerítésre kényszerül a jogszabályban el írt és az erd felügyelet által érvényesített szankciók miatt. Az erd sítés felügyel nek történ „átadásának” ugyanis fafajonként meghatározott ideje van, és a már átadott erd sítések is „visszaléptethet k” a kés bb jelentkez fokozott vadkárosítás miatt, a felügyel által történt újbóli szemle, a „revízió” során. A vadkár csökkentése érdekében úgynevezett biológiai védekezési módokat is célszer alkalmazni. Ezek sorában els ként a nagyvadállomány s r ségének csökkentését kell említenünk. Mint arról már szó volt, ha a s r séget egy bizonyos küszöbszint alá csökkentjük, a rágáskár jelent sen mérsékelhet , fontos azonban megjegyezni, hogy teljesen nem szüntethet meg. Mivel az er sen lecsökkent nagyvadállomány a vadgazdálkodó vadásztatásból származó bevételeit veszélyezteti, illetve csökkenti, a nagyvadállomány s r ségét illet en értelemszer en állandósul a konfliktus a vadgazdálkodó – erd gazdálkodó, illetve a vadgazdálkodó és erd felügyelet között. Ismeretesek a vadkár csökkentésének, vagy a fentebb említett s r ségi küszöbszint növelésének más biológiai módszerei is. Láttuk, hogy az erd sítések használatának intenzitása, függ azok nagyságától, az erd sítés fafajától és a célfafajt kísér növényzett l. Amennyiben az erd felújítási terület nagyságát helyesen választjuk meg a vadkár csökkenthet . Károsításnak er sen kitett területen, amennyiben lehet ség van rá, célszer a nagyvad által kevésbé kedvelt csemetéket ültetni. Az ápolásokat úgy kell elvégezni, hogy a célállomány csemetéi mellett maradjanak kísér fa, és cserjefajok, de célszer a lágyszárúak és a szeder visszaszorítása azok er s konkurenciája és a vadra gyakorolt vonzereje miatt. Minél nagyobb méret csemetéket használunk az erd sítésnél, azok annál kevésbé lesznek érzékenyek a vadrágásra, és minél nagyobb hektáronkénti t számot használunk, annál nagyobb valószín séggel lesz sikeres az erd sítés. Persze mindezen módszerek az erd sítés költségeit megnövelik. A t számot azonban úgy is jelent sen megnövelhetjük, ha mesterséges felújítás helyett természetes felújítást alkalmazunk, ami ráadásul olcsóbb is. A széls ségesen nagy vads r ség azonban a természetes felújítások alkalmazását lehetetlenné teheti a fokozott makkfogyasztás miatt. Természetes felújítás ráadásul nem minden állományban alkalmazható,
nehezen kivitelezhet például síkvidéki kocsányos tölgyesekben, ahol a makk kicsírázását és a csemete megmaradását a dús lágyszárú növényzet akadályozza. Itt említend meg, hogy a vad nyugalmának biztosítása a kritikus télvégi, kora tavaszi id szakban nagyban lecsökkentheti a rágáskárt. Ebben az id szakban különösen nagy zavarást jelent a vadászat, és az „agancsozás”, vagyis a gímszarvas levetett agancsának keresése, netán a bikacsapatok nekihajtása s r állományoknak, hogy a leválóban lev agancsok letörjenek. A zavarás több mozgásra készteti a gímszarvast, miáltal nagy csapatok állnak össze, fokozottan veszélyeztetve az erd sítéseket. A nagy csapatok összeállását a helytelen takarmányozással is el segíthetjük. Ha a területen kevés az etet , azok koncentrálják a nagyvadat. Az etet k közelében kialakuló nagy gímszarvas csapatok a közeli erd sítésekben nagy kárt okozhatnak. Hántáskárt, vagyis kéreghántást, –rágást kér dz vadfajaink okozhatnak. Els sorban a simakérg fákat hántják általában vékonyrudas, rudas korban. Leggyakrabban lucfeny n szokott el fordulni, de mivel a lucosok térfoglalása viszonylag csekély hazánkban, jelent sége sokkal kisebb a rágáskárénál. Helyileg jelent s lehet egyéb fajok hántása is, például az ezüsthársé. Számottev hántáskárt a gímszarvas okoz. A hántáskár megel zésére is ismeretesek kémiai, és mechanikai módszerek. Az el bbiek közé soroljuk a törzs bekenését vadriasztó szerrel. Mechanikai védekezés lehet a törzs megvédése fa- vagy drótkerettel, esetleg bekenése kvarcszemcséket tartalmazó ragacsos anyaggal. Egyes helyeken bevált a feny törzsek megkarcolása, és ezáltal a gyantafolyás megindítása, máshol a módszert kis hatékonysága miatt nem alkalmazzák. A hántáskár bekövetkeztét, illetve annak er sségét számos véletlenszer en bekövetkez esemény, vagy helytelen gazdálkodási mód is befolyásolhatja. Ha hirtelen nagy mennyiség hó esik a gímszarvas nem tudja elhagyni beállóhelyét, amely gyakran hántáskárral veszélyeztetett vékonyrudas, rudas állományokban van. Ekkor, éhsége csillapításra, mivel máshoz nem fér hozzá, fokozott hántásra kényszerül. Ez ellen hóekézéssel védekezhetünk, amivel a vad mozgását könnyítjük meg. Hasonlóképpen megn het a hántáskár, ha elhúzódik a tél, és a legyengült vad a kora tavaszi id szakban nem jut megfelel táplálékhoz. Ekkor a fákban meginduló nedvkeringés különösen vonzóvá teszi számára a fák kérgét. Gazdálkodási hibát akkor követünk el, ha hántáskárral veszélyeztetett állomány közelében takarmányozunk. Az etet körül kialakuló nagy szarvascsapatoknak kiváló beállóhelyet ad a károsítható állomány. Ha ráadásul a terület annyira zavart, hogy a szarvas err l a búvóhelyér l napközben nem tud kimozdulni, a hántáskár törvényszer en be fog következni. A bajt csak növeli, ha ráadásul a kijuttatott takarmány rostban szegény, ekkor ezt kompenzálandó a szarvas fokozottan fog hántani. A töréskár nemesnyárasokban fordul el . Ilyenkor a 3-4 m magas csemetéket a gímszarvas a hóna alá veszi, lehajtja, és így teszi elérhet vé a hajtásokat. A hajlítási igénybevételt l a fák gyakran derékba törnek. Ez ellen gyakorlatilag csak a nyáras bekerítésével lehet védekezni. Szóba jöhet még az elterel takarmányozás, ami azonban csak akkor lehet eredményes, ha a területen kevés a nyáras. A kér dz fajok és a vaddisznó egyaránt jellegzetes erdei kártétele a makk felszedése, ezzel a természetes felújítások akadályozása. Makk után a vaddisznó igen nagy területeket képes felforgatni. Télen, nem túl mély hótakaró esetén a hó alól is kitúrja a makkot. Ezt a kárképet gyakorlatlan szemlél könnyen összetévesztheti a szarvas által szintén makk után kikapart területtel. Mivel a makk a vaddisznó legkedveltebb tápláléka, és a kér dz nagyvadfajok is szívesen fogyasztják, a természetes felújításhoz szükséges makkmennyiség megmaradását csak megfelel létszámú nagyvadállomány fenntartásával lehet elérni. Amennyiben makkfelszedés vagy gyengébb makktermés miatt a csemeteszám kicsi, makk alávetést, vagy csemeték pótlólagos alátelepítését szokták alkalmazni.
A túráskár a vaddisznó jellegzetes kárképe makkvetéses felújításoknál. Ezek gyakrabban tarvágás utáni felújítások, de lehetnek öreg állományok alávetései is, amit a természetes felújítások makkhiányának pótlására végeznek. Makkvetéses erd sítések megvédésére hatékony, és viszonylag költségtakarékos a villanykerítések alkalmazása. Ezeket kisebb vads r ség esetén a csemeték meger södése után le lehet bontani, és áthelyezni más területre. Ha a rágáskár veszélye nagy, a villanypásztort célszer addig fenntartani, amíg a csemeték annyira meger södnek, hogy a rágáskár már nem akadályozhatja meg az erd sítés sikerét. Ezért a csemeték védelmére villanypásztort gyenge term helyen kevésbé érdemes alkalmazni, mert fenntartási és amortizációs költsége nagy lesz. Kisebb jelent ség kárt okozhatnak szarvasféléink agancstisztításkor. Az z esetében dörzsölésr l, a gímszarvasnál pedig agancsverésr l beszélünk. A nagyvadfajok térigénye. A térigény kapcsán leggyakrabban az otthonterületr l beszélünk, ami valamely faj egyede által használt terület nagyságát jelenti. Ett l meg kell különböztetni a territóriumot, amely a használt terület valamilyen módon történ megjelölését és aktív védelmét feltételezi. A territorialitásnak különböz fokozatai vannak. Egyrészt az lehet egész éven át tartó, vagy id szakos, például a szaporodáshoz kötött. A védelem id beni hossza, és intenzitása alapján is lehetnek eltérések. Kifejezett territorialitásról hazai nagyvadfajaink közül csak az zbakok esetében beszélhetünk. A bakok már kora tavasszal megkezdik a területfoglalást, és területüket szagmirigyeikkel, agancsdörzsölés és kaparás útján vizuálisan is megjelölik, és aktívan védik a betolakodóktól. A területvédelem csúcspontja a nyári üzekedési id szak, amit követ en a territoriális viselkedés fokozatosan megsz nik. Kisebb fokú és rövidebb idej territorialitást a gímszarvas bikák is mutatnak, de ez kifejezetten csak a b gési id néhány hetében jellemz . Hasonlóképpen a dámbikák is a territóriumfoglalás egy jellegzetes esetét gyakorolja a barcogás id szakában, a „lek” típusú üzekedés révén. Ebben a rövid, néhány hetes id szakban a dámbikák csak szobányi területet foglalnak el egymástól közel, és csak ezeket jelölik meg vizeletükkel, ondójukkal és védelmezik. Az zbakok territóriuma rendszerint kisebb, mint az otthonterületük. Az otthonterület nagyságát számos tényez befolyásolja. Növényev eml söknél mindenekel tt befolyásolja a testnagyság. Minél nagyobb egy állat, annál nagyobb területet kell bejárnia táplálékigénye kielégítésére. Ivari kétalakúsággal jellemezhet fajoknál, ezért a nagyobb hímeknek nagyobb az otthonterületük is. Befolyásolja az otthonterület nagyságát az illet faj táplálkozásmódja is. Mivel a koncentrált táplálék csoportos elterjedés , míg a f egyenletesen áll rendelkezésre, a koncentrátum válogatóknak nagyobb területet kell bejárni, mint a f ev knek, vagy akár a vegyes táplálkozásúaknak. Mivel az otthonterület nagyságát a befolyásolja a táplálékkínálat, kézenfekv a következtetés, hogy egyrészt jobb min ség él helyeken ugyanazon faj egyedeinek otthonterülete kisebb, másrészt a nyári otthonterület kisebb a télinél. Az els állítás feltétlenül megállja a helyét, azonban ami a téli és nyári otthonterület nagyságának megválasztását illeti, a dolog már nem ilyen egyszer . Ismeretes ugyanis, hogy a nagytest növényev k táplálkozási stratégiáját sokszor olyan helyi növényi táplálékkínálat küszöbszintek határozzák meg, amelyek átlépése után a táplálkozás hatékonyságának csökkenése miatt „nem éri meg” továbbra is azon a helyen táplálkozni. Amennyiben a táplálékkínálat er sen lecsökken, az állat kénytelen többet mozogni a megfelel táplálékmennyiség felvétele érdekében. Például a nagyvad fajok táplálkozás stratégiájának megváltozása a hótakaró megjelenése következtében ismert jelenség. A változás oka, hogy a szarvasfélék táplálkozásának meghatározó eleme az energiafelvétel maximálása. Amennyiben a nagyobb területek bejárására fordított energia megtérül a nagyobb táplálékfelvétellel, az állat kiterjeszti otthonterületét. Ha a többletenergia nem térül meg, az egyed mozgását korlátozva próbálja energiakiadását csökkenteni, otthonterülete tehát
csökkenni fog. Ezért nagy általánosságban elmondható, hogy a kisebb test , ezért kevesebb táplálékot igényl fajok téli otthonterülete nagyobb, míg a nagyobb test fajoknak nem éri meg otthonterületüket kiterjeszteni, mert számukra a táplálékkínálat nagyon alacsony, ezért inkább kevesebbet mozognak, és zsírtartalékaikat élik fel. A két téli táplálkozási stratégia közötti váltás küszöb-testtömege kb. 50 kg. Ez a szám azonban természetesen sok más tényez t l is függ, például az él hely min ségét l, vagy a táplálkozásmódtól, vagyis attól, hogy válogató-e az illet faj táplálkozása, vagy tömegev . És hogy mennyire összefügg minden mindennel, azt érzékelteti az, hogy az él hely min sége, vagyis a táplálékkínálat mennyisége és min sége befolyással lehet nemcsak a táplálkozás stratégiájára, hanem magára a táplálkozásmódra is. Ugyanis például a koncentrátum-válogató z, a téli id szakban, a jó min ség táplálék csökkenése következtében feladhatja szelektív táplálkozásmódját, és e tekintetben hasonlatossá válhat az átmeneti típusúakhoz, vagy bizonyos határokkal, a tömegev khöz. Vagy a tömegev muflon, ha nagy mennyiségben jó min ség táplálék áll rendelkezésére, koncentrátum-válogatóvá válhat. A fentiek el rebocsátásával , és annak megjegyzésével, hogy az adatok a nagyfokú változatosság miatt csak tájékoztató jelleg ek, nézzük meg, egyes irodalmi adatok szerint mennyi is nagyvad fajaink otthonterületének nagysága.
Home range N Gím 600 - 1200 z 100 Vaddisznó téli: 90-1850 ha 1148 kanok, 377 kocák Muflon 550 – 1100 kos nagyobb
Hím 5-12e 30-50 (6-20 territoriális id szak)
