Az Alföld erdei a folyószabályozások és az alföldfásítás előtti évszázadban

KÁZMÉR Miklós (szerk.): Környezettörténet. Az elmúlt 500 év környezeti eseményei történeti és természettudományi források tükrében

Hantken Kiadó Budapest, 2009

Az Alföld erdei a folyószabályozások és az alföldfásítás előtti évszázadban Woodlands of the Great Hungarian Plain before the river control works and the afforestations (1780–1850) BIRÓ Marianna & MOLNÁR Zsolt MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézet 2163 Vácrátót [email protected], [email protected]

Tartalom Bevezető .............................................................................................................................................. 169 Kutatás- és erdőtörténet .................................................................................................................... 169 Módszerek ........................................................................................................................................... 171 Eredmények és megvitatásuk............................................................................................................ 173 Áttekintő értékelések ................................................................................................................... 173 Az erdők kiterjedése .............................................................................................................. 173 Az erdők lombkoronaszintjének zártsága........................................................................... 175 Az erdőállományok termőhelyének vízgazdálkodási állapota.......................................... 177 Az erdőalkotó fafajok elterjedése ..................................................................................................... 179 Kocsányos tölgy..................................................................................................................... 179 Gyertyán.................................................................................................................................. 180 Füzek ....................................................................................................................................... 180 Éger ......................................................................................................................................... 180 Egyéb fafajok ......................................................................................................................... 180 Cserjefajok .............................................................................................................................. 182 Az egyes erdőtípusok elterjedése...................................................................................................... 182 Keményfás ligeterdők............................................................................................................ 184 Puhafás ligeterdők ................................................................................................................. 184 Gyertyános-kocsányos tölgyesek ......................................................................................... 186 Üde (és száraz) cserjések....................................................................................................... 186 Borókás-nyárasok .................................................................................................................. 187 Nyílt, gyepekkel mozaikos homoki tölgyesek .................................................................... 189 Alföldi zárt kocsányos tölgyesek.......................................................................................... 191 Éger- és kőrislápok ................................................................................................................ 191 Sziki tölgyesek ........................................................................................................................ 192

168

Környezettörténet

Lösztölgyesek ......................................................................................................................... 193 Szemelvények az Alföld egyes erdőterületeihez ............................................................................. 193 A Fekete-Körös menti erdők ............................................................................................... 193 A bélmegyeri Fás-puszta erdei ............................................................................................. 196 Dévaványa környékének „erdei” ......................................................................................... 199 Az Őrjeg erdei........................................................................................................................ 199 A Gödöllői-dombvidék homoki erdői................................................................................ 200 Köszönetnyilvánítás ........................................................................................................................... 201 Irodalom- és térképjegyzék ............................................................................................................... 201

Összefoglalás Az alföldi erdők 18. század végi, 19. század eleji állapotát vizsgáltuk a Duna–Tisza-közén és a Tiszántúl hazánkra eső részén. E terület természeti és tájhasználati szempontból is az Alföld egy igen jellemző, központi része: klímája erdőssztyepp, települései pedig az ún. „alföldi utat járó települések” típusába tartoznak. A feldolgozott korszak lehatárolásában meghatározó volt a térképi és az írásos források elérhetősége, valamint hogy a nagymérvű fásítás és a drasztikus folyószabályozás és lecsapolás előtti tájat kívántuk vizsgálni. Legfontosabb forrásaink az I. katonai felmérés térképlapjai és országleírásaik, valamint KITAIBEL Pál útinaplója volt. Rekonstruáltuk a korabeli erdők kiterjedését, termőhelyük vízháztartását, a lombkoronaszint záródását, az uralkodó fafajok alföldi elterjedését, valamint az egyes erdőtípusok elterjedését, jellegzetes vonásaikat (pl. keményfás és puhafás ligeterdők, borókás-nyárasok, homoki tölgyesek és égerlápok). KITAIBEL Pál útinaplójából fajlistákat és erdőjellemzéseket idézünk, míg a korabeli erdők jellemzése céljából térképi rekonstrukciókat és korabeli leírásokat mutatunk be (pl. Körös-völgy, Nagy-Sárrét, Őrjeg, Gödöllői-dombvidék). A 18. század végén a Duna-Tisza-köze és a Tiszántúl 3,5%-át borította erdő. A peremtájakon magasabb volt az erdősültség, zártabbak voltak az erdők, míg az Alföld középső részein nagy kiterjedésű, szinte fátlan területek is voltak. A leggyakoribb fafaj a kocsányos tölgy volt, a leggyakoribb erdőtípus a keményfás ligeterdő és a homoki tölgyes. A tájhasználat intenzitása miatt sok volt a ligetes erdő. A táj fa- és cserjefajokban gazdag volt, a két vizsgált táj a fajlistákban alig, mennyiségben kissé különbözött. Mivel a már 200 éve is kis kiterjedésű erdőségek azóta is folyamatosan pusztulnak, egyre nehezebb feladat az Alföld természetes erdeinek vizsgálata, legalább részleges restaurálásuk tudományos alapozása.

Abstract We have studied the state of the lowland woodlands in the Duna-Tisza Interfluve and the Tiszántúl regions of the Great Hungarian Plain at the end of the 18th and the beginning of the 19th centuries. This area is the forest-steppe region of the Plain with a typical lowland land-use history. Beginning of the studied period was constrained by the availability of regional written data sources and maps, the end by the landscape transformations caused by river controls and afforestations. Our main data sources were the first military survey and its country description, and the diary of the botanist KITAIBEL. We have reconstructed the area and pattern of woodlands,

BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei

169

their hydrological conditions, closure of the tree layer, the distribution of the dominant tree species, and the woodland types (gallery forests, forest steppe woodlands, fen woodlands etc.). We quote the diary of KITAIBEL for local species lists, and show maps and descriptions of other reconstructed landscapes (e.g. Körös Valley, Nagy-Sárrét, Őrjeg, Gödöllő Hills). At the end of the 18th century 3.5% of the landscape was covered by woodlands. Close to the surrounding mountains cover and closure of woodlands were higher. In the center of the Plain nearly or totally treeless areas were widespread. The most common tree was Quercus robur, the most common woodland type were the hardwood gallery woodlands and the sand oak woodlands. As a result of coppicing and grazing, woodland stands were open. The landscape was rich in tree and shrub species, the species lists of the two studied landscapes were similar, the dominance of species was partly different. Since natural woodlands keep decreasing in area in the Plain, the study of natural conditions and the possibilities of partial restauration of stands is increasingly difficult.

Bevezető Az Alföld erdősültségről, az erdők típusairól, az egyes állományok állapotáról elegendő írásos és térképi adat a török hódoltság utáni korszakoktól áll rendelkezésünkre: a 18–19. századi források közül a legfontosabbak KITAIBEL útinaplói (GOMBOCZ 1945, LŐKÖS 2001), az I. Katonai Felmérés és Országleírása (Hadtörténeti Múzeum Térképtára), az urbáriumok és regnicolaris összeírások (pl. WELLMANN 1967, TAKÁCS 1988, TÓTH 1991, BOROSY 1997). Bár az ekkori térképi források pontossága a 80–100 évvel későbbi nagy térképezésekkel még nem hasonlítható össze, ez az időszak mégis különösen fontos az Alföld természetközeli növényzetének vizsgálatában, mivel ekkor még nem kell számolnunk a nagymérvű fásítás és a drasztikus folyószabályozás és lecsapolás következményeivel. Ezért a 18. századi, 19. század eleji Alföldet a mai botanikai kutatások egyféle féltermészetes referenciáinak használhatjuk. Kutatásaink területe az Alföld középső része: a Duna–Tisza-köze és a növényföldrajzi Tiszántúl hazánkra eső részei. E terület természeti és tájhasználati szempontból is az Alföld egy igen jellemző, központi része: klímája erdőssztyepp (BORHIDI 1961), települései pedig az ún. „alföldi utat járó települések” típusába tartoznak (BELUSZKY 2001). Nem vizsgáltuk a Mezőföldet, valamint a mind klimatikusan, mind pedig erdő- és talajtípusai alapján a zárt erdők zónájába sorolható Nyírséget, Felső-Tiszavidéket, valamint Dráva-síkot.

Kutatás- és erdőtörténet Az Alföld elmúlt évszázadokra vonatkozó erdősültségének bőséges az irodalma: pl. KERNER 1863, KISS 1911, RAPAICS 1918, KAÁN 1927, 1935, ZÓLYOMI 1945–46, 1957, 1958, 1969, BOROS 1958, SOÓ 1959, MAGYAR 1961, FIRBÁS 1975, KEVEY 1995,

170


GYŐRFFY & ZÓLYOMI 1994, TÓTH 1994, MEDZIHRADSZKY 1996, BARTHA & OROSZI 1996, MOLNÁR 1996a, b, 1998, MOLNÁR et al. 1998, KÓSA & FRÁTER 2000, KÓSA et al. 1998, MOLNÁR & KUN 2000, MOLNÁR & BIRÓ 2001, SZABÓ 2003. A cikk terjedelmi korlátai miatt teljes áttekintésükre most nem vállalkozhatunk. Jelen cikkünkben a 18. század végi, 19. század eleji erdők erdőtípusaihoz és az egyes erdők állapotához kívánunk új adatokkal és térségi áttekintésekkel hozzájárulni. Az Alföld erdőinek első növényföldrajzi szemléletű leírását Anton Kerner adja (KERNER 1863): „Tehát a magyar Alföldön jól megkülönböztetünk egy erdőtlen sztyepptájat és egy erdősült peremvidéket.” „A sztyepp legfontosabb ismertetőjele éppen eredendő fátlansága.” KERNERt a későbbiekben sokan félreértelmezik (lásd „a pontusi sztyeppe regénye”), pedig a Nyírséget és a Duna-Tisza köze északi részét ő is eredeti erdőtájként jelöli meg (BORHIDI 1998). RAPAICS (1918) nagyrészt BERNÁTSKY (1911) megállapításai és saját levéltári kutatásai nyomán az Alföld eredendő erdősültsége mellett foglalt állást. BERNÁTSKY elméletét az erdei flóra alföldi jelenlétével támasztja alá (60 erdei fa- és cserjefaj). BORHIDI (1998) mutat rá, hogy hiba az Alföldet egységesen kezelni, azt a kérdést kutatni, hogy erdős volt vagy nem volt erdős, hanem el kell különíteni egyrészt a klímazonális vegetáció szerinti erdősztyepp-tájat az erdőzónától, másrészt a folyóvölgyeket a nagy lösz- és homokhátaktól. Az egyes tájak természetes erdősültségének feltételei még ezen túlmenően is igen változatosan alakulnak a geomorfológia, a földtani felépítés, a talajtípusok, a talajvíz szintje és a tájléptékű klímagradiensek szerint (erdőtájban erdőtlen termőhelyek, erdőssztyepptájban zárt erdő termőhelyek, vö. MOLNÁR & KUN 2000). Az abiotikus tényezők kiemelt szerepére már KERNER (1863) is rámutat, aki szerint az erdősültség a domborzattól, a klímától és a folyóvizek közelségétől függ. A folyók mentén „keskeny erdősávok húzódnak a sztyepp közepe felé”. Ugyanezt ZÓLYOMI (1945–46) így fogalmazza meg: „Az átmeneti éghajlatú területeken (erdősztyepp), a növénytakaró nagyon érzékenyen reagál a különböző talajféleségekre. Az erdő vagy a sztyepp kialakulását nem is annyira az éghajlat, mint inkább a talajviszonyok döntik el.” ZÓLYOMI szerint a folyók mentén a legfontosabb tényező mind a növénytakaró, mind a talajnemek számára az árvízszinthez képest elfoglalt helyzet, illetve a talajvíz mélysége. RAPAICS (1918) felismeri, hogy vannak klímazonális és vannak talajvízhatás alatt álló erdők (bár még nem ezeket a szavakat használja), később SOÓ (1929) fogalmazza meg, majd ZÓLYOMI (1936, 1952, 1958) fejti ki részletesen, hogy az Alföld központi része erdőssztyepp klímájú, tehát zonális növényzete az erdőssztyepp, amelyet edafikusan meghatározott rövidfüvű sztyeppek és félsivatagos foltok, valamint ártéri, mocsári és lápi területek szabdalnak fel. VARGA (1989) hívja fel a figyelmet arra, hogy az Alföldön a tőlünk keletebbre eső eurázsiai tájak zonális szerkezete felbomlik, és egy jellegzetes mozaikstruktúra jön létre. DEBRECZY (2000) mutat rá arra, hogy az Alföldön nem jelenik meg az alsó fahatár, a természetüknél fogva fátlan foltok nem a száraz, hanem a nedves területeken vannak, ezért az Alföld az erdőövbe sorolandó, a fátlan száraz foltok pedig az emberi tájhasználat következményei. SOÓ (1965), bár az


171

Alföldet erdőssztyeppnek tartja, így fogalmaz: „Az Alföld erdészeti problémája kultúrtörténeti kérdés, ma pedig talajvízkérdés. Mai erdőtlenségét sem klímája, sem talaja nem indokolja.” (További részleteket lásd: MOLNÁR & KUN 2000). BERNÁTSKY (1911) szerint az erdők kifejlődésében a klíma mellett legfontosabb tényezők egyike a talaj, de még ennél is fontosabb a történelem előtti korokban is már elterjedt legeltető állattartás, mely sok helyen megakadályozta a teljes beerdősülést. Az erdők jelenlegi kis kiterjedésének okai között találjuk továbbá azt is, hogy az erdő számára kedvező feltételekkel rendelkező talajok szántóföldi művelésbe vonása (erdőirtások) már igen korán megkezdődött: „Ennek következtében az Alföld növényzete már századok s részben évezredek óta a legelőállatok s tekintélyes idő óta a mezőgazdaság intenzív behatása alatt áll; mégpedig olyan irányú behatás alatt, amely a pusztai növényzetnek, de nem az erdők elszaporodásának kedvez.” Még az elmúlt évszázadokban is jelentős az erdei legeltetés: „míg az elvetett makkból egy arasznyi fácska nőtt, addig az árokkal körülvett, vagyis tilalmazott területeken, illetve árkolásban félöles nyárfa hajtások nőttek a föld gyomrából (gyökérsarjak)” (1756, idézi: KISS 1911). „Egyes lakosok szemlátomást is kimutatták nyakasságukat, marháikat az erdőből kihajtani és szállásaikat ottan elrontani nem akarják...” (PL. IV. 165. Csanád 126.f. idézi: BÁRTH 1974). Az alföldi erdők összkiterjedése és a helyi fafajösszetétel a palinológiai kutatások szerint is már több ezer éve komoly emberi behatás alatt áll (JÁRAI-KOMLÓDI 1987, 2000), a természetes állapotok megismerése ezért szinte lehetetlen. A legújabb, 14C izotóppal pontosan datált paleoökológiai kutatások (lásd pl. SÜMEGI et al. 2002a, b) tovább pontosították az alföldi tájak eltérő mértékű holocénkori erdősültségét. Megerősítették az Alföld növényzetének uralkodóan erdőssztyepp-jellegét, de azt is kimutatták, hogy még a tölgykorban sem záródtak az alföldi erdők, a mai fátlan sztyeppek tehát jelentős részben közvetlen leszármazottjai az egykori klimatikus őssztyeppeknek (pl. a Hortobágyon, a Hajdúságban, a Duna– Tisza-közi hátságon, a Körös–Maros-közén). Az ember erdőirtó tevékenysége az újkőkortól kezdve folymatosan dokumentálható volt.

Módszerek Kutatási módszereink történeti térképek és korabeli írásos anyagok feldolgozásán alapulnak (azaz nem használunk paleoökológiai és régészeti módszereket). Legfontosabb forrásaink az I. katonai felmérés térképlapjai és országleírásaik, különösen az erdőkről szóló pont (Hadtörténeti Múzeum Térképtára), valamint KITAIBEL Pál útinaplója (GOMBOCZ 1945, LŐKÖS 2001), melyek ebből a szempontból még nem kerültek feldolgozásra. Ezenkívül felhasználtuk a korabeli tájleírásokat, egyéb kéziratos térképeket, valamint a 19. századi botanikai munkák közül azokat, amelyek a vízrendezések és fásítások előtti tájra vonatkoztathatóak.

172


KITAIBEL német nyelvű útinaplója esetében az összes alföldi részt áttanulmányozva csoportosítottuk az általa látott, dokumentált erdőket: a Duna-Tisza közén 46-szor, míg a Tiszántúlon 48-szor jegyzett fel adatokat erdőkre, cserjésekre, fákra vonatkozóan. A fajlisták néha az állomány szinten teljes fajkészletet felölelik, gyakrabban azonban a gyakoribb, jellemzőbb, érdekesebb fajokat tartalmazzák. A ma már nem használatos fajneveket zömmel JÁVORKA (1926–1945) alapján azonosítottuk. Az áttekintő térképekhez elsődleges forrásként az I. katonai felmérés térképlapjait és országleírását használtuk (BORBÉLY & NAGY 1932), melyek információi alapján lokalizáltuk és jellemeztük a Duna–Tisza-köze és a Tiszántúl erdőit. Az egyes állományok méretéről, meghatározó fafajairól, ligetességéről és termőhelyi körülményeiről gyűjtött adatokat adatbázisban rögzítettük. A felsorolt alapadatokat felhasználtuk az erdők tipizálásához és a tájszintű erdőmintázat leírásához. A megvizsgált 205 db térképszelvény adataiból 24 attribútumoszlopot hoztunk létre (fafajok, zártság, vizesség, magasság, erdőtípusok, összkiterjedés stb.). Áttekintő értékeléseinket korábbi tájrekonstrukciós munkáink során szerzett tapasztalatainkra is építettük. Az egyes tájak erdőinek jellemzéséhez az alábbi forrásokat használtuk: a FeketeKörös menti erdők 18. század végi kiterjedését az I. katonai felmérés, a Harruckern domínium felmérésének (1788) és ROSENFELDnek Békés-vármegyéről készített térképének (1722) felhasználásával rekonstruáltuk; az 1822-ben készült HUSZÁR Mátyás-féle vízrajzi térkép segítségével egy jóval pontosabb rekonstrukció vált lehetővé; a Fekete-Körös menti, a Bélmegyer és Dévaványa környéki területek élőhelyrekonstrukciójának térképi és biológiai pontosításához további korabeli kéziratos térképeket és tájleírásokat is felhasználtunk (BIRÓ 1999, BIRÓ in MOLNÁR et al. 1998, 2000): térképek pl. STEDNEI P., Mappa Praedii Bélmegyer in Divisionem 1798, BALLA A., A Dunától a Tiszáig terjedő terület térképe 1791, VITALIS I., Ecseg és Bucsa határperes térképe 1800, I. katonai felmérés, tájleírások pl. PESTY (1864), FÉNYES (1851), VÁLYI (1796), HUSZÁR (1822), GYŐRFFY (1984); a Dél-Őrjeg erdőinek rekonstrukcióját az I. és a II. Katonai Felmérés és a Kalocsai Érseki Levéltár térképei alapján készítettük el (BIRÓ in MOLNÁR & BIRÓ 2001); a Gödöllőidombvidék homoki erdőssztyepp területeinek térképi rekonstrukcióját a Koronauradalom 19. század végi üzemtervi térképei, leírásai, 18. századi kéziratos térképek és tájleírások alapján végeztük el (BIRÓ 2003).


173

1. ábra. Az erdőborítás az I. katonai felmérés térképszelvényein (%)

Eredmények és megvitatásuk Áttekintő értékelések Az erdők kiterjedése Az I. katonai felmérés idején a Duna–Tisza-közén és a Tiszántúlon a térképlapok erdeinek egyenkénti területbecslése alapján kb. 132.000 hektárnyi, azaz 3,5 %-nyi erdő és cserjés volt (1. ábra). Ez töredéke a ZÓLYOMI (1989) alapján becsülhető potenciális erdősültségnek. Az erdők hiányának okát sokan tárgyalták: a hiányt zömmel emberi hatással magyarázzák (pl. RAPAICS 1918, BOROS 1958, SOÓ 1959), de valószínűleg nem elhanyagolható a természetes nagylegelő állatok, a természetes tüzek, a rendszertelen áradások és az aszályok hatása sem (lásd összefoglalóan: MOLNÁR & KUN 2000). A Duna-mentén északról dél felé, a Tisza-mentén éppen fordítva nő az erdősültség. A Körösök-völgyének erdősültsége nyugat felé hirtelen csökken. Feltűnő,

174


hogy bár a Duna-Tisza közén a Tiszaalpár – Kecskemét – Kunadacs vonaltól északra, illetve délre eső rész erdősültség tekintetében határozott különbséget mutat (BIRÓ 1998a, BIRÓ, MOLNÁR 1998), e különbség a 19. század végére a buckások becserjésedése és a homokfásítások eredményeképpen elmosódik (BIRÓ & GULYÁS 1999), bár a különbség a természetközeli homoki tölgyesek táji mintázatában máig fennmarad (BIRÓ et al. 2000).

2. ábra. Az erdők zártsága a 18. század végén (az I. Katonai Felmérés térképszelvényei alapján) jelmagyarázat: fekete – a szelvényen többnyire csak zárt erdők találhatók, ritka csíkozás – a szelvényen többnyire csak ligetes erdők találhatók, sűrű csíkozás – a szelvényen zárt és ligetes erdők is találhatók, sűrűn pontozott – a szelvényen csak cserjések találhatók, ritkán pontozott – a szelvényen csak magányos fák vagy facsoportok találhatók, fehér – a szelvényen semmilyen fásszárú vegetáció nem található.

Szinte fátlan a Duna–Tisza-köze déli része, a Körös–Maros-köze és a Hortobágymelléke (vö. BALLA 1793, VEDRES 1825, PODÁN 1915, RAPAICS 1918, FIRBÁS 1975, TÓTH 1994). A lapok zöménél az erdősültség 5% alatti, sőt vannak teljesen fátlan


175

térképlapok is, ahol még szórványos fákat sem találunk, legfeljebb településeken belüli gyümölcsfákat, de azokat is csak ritkán.

3. ábra. Az erdők vizessége a 18. század végén (az I. katonai felmérés térképszelvényei alapján). Jelmagyarázat: pontozott – a térképszelvényen csak száraz erdők találhatók, vízszintes csíkozás – a térképszelvényen csak vízállásos erdők találhatók, ferde csíkozás – a térképszelvényen száraz és vízállásos erdők is találhatók, fehér – a szelvényen fás szárú vegetáció nem található.

Az erdők lombkoronaszintjének zártsága Az országleírás szövegei és a térképi ábrázolások alapján vizsgáltuk az erdők lombkoronaszintjének zártságát (2. ábra). A kép igen változatos: vannak olyan térképlapok, amelyeken csak zárt erdőket találunk, vannak csak nyitott lombkoronájú vagy apró foltokra szakadozott erdőkkel jellemezhető tájak, és vannak mindkét típust tartalmazóak. Külön jelkulcsi kategóriával tüntettük fel a csak cserjéseket és a csak facsoportokat-magányos fákat tartalmazó térképlapokat. Általános jelenség, hogy az

176


Alföld szélei felé a zártabb erdők aránya nő, míg az Alföld belseje felé a nyílt lombkoronájú erdők, facsoportok és magányos fák aránya lesz egyre nagyobb.

4a. ábra. Kocsányos tölgy elterjedése a 18. század végén. A biztos előfordulásokat sűrű pontozással, a bizonytalanokat ritka pontozással jelöltük.

Kétszáz éve a mainál jóval több volt a nyílt lombkoronájú erdő, ami részben természetes jelenség is lehet, hiszen a ligetes erdőssztyepp-erdőknél még nem volt törvényben előírt kötelezettség a legalább 70 %-os záródás elérése. A nyíltság oka azonban legtöbb esetben az intenzív tájhasználat, elsősorban az erdei legeltetés és a sarjaztatás volt – száraz és üde-vizes termőhelyen egyaránt (pl. VIDÉKI 1993, MOLNÁR 1998). SZABÓ (1879) írja: „Kecskemét város tölgyerdei sarjerdőüzemben, 30 éves fordával kezeltetnek, a szentkirályi, nagytalfáji, kistalfáji, szikrai, nagynyíri, kisnyíri. A vágásterületek nem eléggé védettek a legeltetés ellen. Gyérítésnél, ami nem tölgy, eltávolítják. Az első három 847 holdnyi rossz tölgyerdő, amely kiirtandó, hiszen a fatermés, legelő és makkaltatás összesen sem jövedelmező.” BOROS (1952) így ír a homoki ligetes erdőkről: „...ősi növénytakaró megtalálható olyan foltokon, amelyeket a telekkönyv erdőterületként tart nyílván. Az erdő fogalma azonban a homokterületeken


177

nem jelenti azt, amit rendszerint erdőnek nevezünk.” A záródás a 19. század folyamán növekedett, de pontos mértékét nehéz megállapítani, mert pl. a II. és III. katonai felmérésen nem jelölték az erdők zártságát. Kb. 20–30%-os záródás felett sötétzöld foltként vagy vastag vonallal körbehúzva jelölték az erdőterületeket és a zártabb cserjéseket (lásd BIRÓ & GULYÁS 1999).

4b. ábra. Gyertyán elterjedése a 18. század végén. A biztos előfordulásokat sűrű pontozással, a bizonytalanokat ritka pontozással jelöltük.

Az erdőállományok termőhelyének vízgazdálkodási állapota Az országleírás erdőleírásai és a térképlapok általános táji jellege alapján becsültük az erdők termőhelyének vizességét, szárazságát (3. ábra). Az eredmény részben triviális: az ártereken vizes és üde, a lösz- és homokhátakon száraz erdőket találtunk. A Duna–Tisza-közén a vizes és a száraz erdők aránya is kiegyensúlyozott. A Tiszántúlon azonban igen feltűnő a száraz termőhelyű erdők szinte teljes hiánya. Sőt, a száraz tájakra is az jellemző, hogy maradványerdeik a hátakat behálózó erek mentén maradtak

178


fenn (pl. a Körös–Maros-közén a Száraz-ér mentén). Hipotézisként megfogalmazható, hogy e száraz klímájú és gyakran igen homogén, sík, refúgiumokban szegény tájakon az erdők visszaszerző képessége alacsonyabb, így az emberi tájhasználat hatása is erősebb, mint a diverzebb morfológiájú és ezért sokfélébb termőhelyű homokterületeken.

4c. ábra. Fűz elterjedése a 18. század végén. A biztos előfordulásokat sűrű pontozással, a bizonytalanokat ritka pontozással jelöltük.

Az erdőalkotó fafajok elterjedése Az Országleírás sok esetben megadja az erdőt alkotó uralkodó fafajokat. Ezek alapján szerkesztettük a 4. ábra térképeit. Azokban az esetekben, amikor a fafaj nem volt említve, a termőhely, a szomszédos erdők, más korabeli források, illetve a későbbi botanikai adatok (mint pl. HOLLÓS 1892, BERNÁTSKY 1911, HARGITAI 1942) alapján becsültük az uralkodó fafajokat. A pöttyös térképlapok ezen becsléseinkre utalnak.


179

Nagyobb erdőtömbök esetén a ritkább fajokat nem becsültük, hiszen feltehetően sok alföldi fafaj fordulhatott elő e helyeken.

4d. ábra. Éger elterjedése a 18. század végén. A biztos előfordulásokat sűrű pontozással, a bizonytalanokat ritka pontozással jelöltük.

Kocsányos tölgy A leggyakoribb erdőalkotó a kocsányos tölgy volt. Ennek oka részben termőhelyi (az erdők zöme erdőssztyepp-erdő és keményfás ligeterdő volt), részben értékes fája miatt célirányos szelekciót is alkalmazhattak (vö. SZABÓ 1879). Az Alföld szélei felé aránya és mennyisége is nő (4a ábra), a Közép- és Alsó-Tisza-mentén, valamint a Hármas-Körös völgyében csak kicsi vagy bizonytalan előfordulásait ismerjük (Szarvas, Tőserdő). A löszhátakon szinte hiányzik, de a homokhátságon még gyakori. Rendszeres még a Bükk és a Mátra előterében is. KERNER (1863) ezt írja a tölgyről: „Az alföldi erdők leggyakoribb fája a kocsányos tölgy. Ritkán ugyan, de teljesen elegyetlen állomány is található belőle, általában azonban számtalan szil, rezgő nyár és

180


vadkörte, ritkábban ezüst hárs, gyertyán, molyhos tölgy és kocsánytalan tölgy, vadalma és nyír elegyedik közbe.” Gyertyán Ritka fafaj, bár az is bizonyos, hogy nem adták meg minden előfordulását. A Dunamentén, a Sajónál és a Körös-völgyben fordult elő (4b ábra). KEVEY (1995) feltételezi, hogy a „Buche” név alatt bükköt értettek a katonai térképezők. Ez olykor valóban így lehet, de feltételezzük, hogy általában a hivatalosan „Hainbuche” nevű gyertyánt kell érteni alatta. E hipotézist arra alapozzuk, hogy a jelenlegihez hasonlóan a gyertyán feltehetően 200 éve is gyakoribb volt az Alföldön, mint a bükk, mégsem szerepel egyetlen térképlap leírásában sem. A Dráva-síki, beregi és Körös-völgyi „Buche” adatok egy kis része azonban bükköt is jelenthet. Az általunk jellemzett területen minden „Buche” adatot gyertyánnak tekintettünk. KITAIBEL sem látott gyertyánt e tájban. Füzek A fűzfajokat az országleírás nem különíti el, sőt, ritkán nevezi meg e fafajt, részben valószínűleg kisebb gazdasági értéke miatt. A folyók és vízfolyások mentén előforduló kisebb facsoportokat, sorokba rendeződő fákat fűznek becsültük. Nagyobb ártéri erdőtömbök esetében (Alsó-Duna-vidék, Körös-vidék) előfordulása szintén valószínű (ezt külön nem jeleztük). Feltehetően az ártereken nyárfajokkal együtt fordult elő (4c ábra). Éger Szintén ritka fafaj volt. A Turjánvidék és az Őrjeg területén, valamint valószínűleg a Sajó mentén fordult elő, kis kiterjedésben. KITAIBEL is csak egyszer jegyezte fel (4d ábra). Egyéb fafajok Az országleírás egyéb fafajokat is említ, de igen szórványosan: pl. egyszer-egyszer nyárt és vadkörtét, háromszor pedig nyírt. Ezek alföldi elterjedését ezen adatok alapján nem tudjuk megállapítani. KERNER (1863) is említ nyár-, kőris, éger- és fűzerdőket. A KITAIBEL Pál által 1796 és 1817 között látott 15 fafajt az I. táblázat tartalmazza. A Duna–Tisza-közén összesen 11, a Tiszántúlon 13 fajt látott. A leggazdagabb területek a Duna-mente, a Duna–Tisza-köze északi része, a Bükk és Mátra előtere, valamint a Körös-vidék. A két táj fafajlistája és a fafajok gyakorisági sorrendje meglepően hasonló. Meglepő a tatárjuhar táji gyakorisága és a fűzfajok ritka említése.


181

I. táblázat. Az egyes fafajok említési gyakorisága KITAIBEL Pál alföldi útjai során a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon. Fajnév Quercus robur Ulmus minor Populus alba Acer tataricum Fraxinus angustifolia Populus nigra Acer campestre Populus tremula Betula pendula Salix spp. (fák) Ulmus laevis (?) Cerasus avium Alnus glutinosa Populus canescens Pyrus pyraster Populus spp.

Duna–Tisza köze 14 11 11 4 8 2 4 2 3 – 1 – 1 – – –

Tiszántúl 13 7 6 9 3 4 1 2 – 3 2 2 – 1 1 1

Cserjefajok Az Alföld ekkor még cserjefajokban is gazdag. „Az alsó bokorszintnek leggyakoribb állományrészei a mogyoró, cseregalagonya, fagyal, fekete bodza, húsos som és veresgyűrű som, tatárjuhar, bibircses kecskerágó, nem hiányzik néhol sem a hólyagfa, sem az ostorménfa, jelenlétükkel növelik az erdőformáció változatosságát” írja KERNER (1863). Az országleírás cserjefajokat nem ad meg. KITAIBEL Pál 25 cserjefajt dokumentált (lásd II. táblázat): a Duna–Tisza közén összesen 23, a Tiszántúlon 21 fajt látott. A leggazdagabb területek ugyanazok, mint amiket a fafajoknál említettünk. A két táj cserjefajlistája is hasonló, de az említési gyakoriságot figyelembe véve a Duna–Tisza-köze gazdagabb. Meglepő a boróka és a rekettye Duna–Tisza-közi ritkasága. II. táblázat. Az egyes cserjefajok említési gyakorisága KITAIBEL Pál alföldi útjai során a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon. Fajnév Prunus spinosa Euonymus europaeus Rhamnus cathartica Crataegus monogyna Ligustrum vulgare Corylus avellana Cornus sanguinea Viburnum opulus Rosa gallica Amygdalus nana

Duna–Tisza köze 9 10 8 8 7 7 6 5 2 2

Tiszántúl 9 6 6 4 4 2 2 2 4 4


182 Fajnév Prunus fruticosa Salix cinerea Frangula alnus Rubus caesius Rosa canina Berberis vulgaris Salix rosmarinifolia Rosa spinosissima Viburnum lantana Vitis vinifera Spiraea crenata Clematis vitalba Juniperus communis Salix purpurea Euonymus verrucosus

Duna–Tisza köze 3 4 3 3 1 3 3 2 2 2 1 1 1 – –

Tiszántúl 2 – 1 1? 3 – – 1 1 1 1 1 – 1 1

Az egyes erdőtípusok elterjedése Az egyes erdőállományokat az Általános Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer (Á-NÉR, FEKETE et al. 1997) módosított rendszere (BÖLÖNI et al. 2003) alapján soroltuk élőhelyi kategóriákba (5–7. ábra). Az egyes élőhelyek általános növényzeti tulajdonságainak leírásai e könyvekben találhatóak meg. III. táblázat. Az egyes erdőtípusok lelőhelyei (említett legközelebbi település) KITAIBEL Pál alföldi útjai során (Duna–Tisza-köze és Tiszántúl). J4 J6-L5 M4 M5 M3 M2 P2a P2b J2–J1a K1a ültetvény

Duna–Tisza köze Taksony Taksony, Izsák, Kalocsa, Ócsa, Dabas Ecser, Szecső, Bag, Gödöllő-Pest, Kerepes, Kecskemét, Szentmártonkáta, Isaszeg, Tóalmás Soroksár, Szabadszállás, Fülöpszállás, Izsák, Zebegény – Ceglédbercel Ócsa, Izsák Tápiószecső, Újvasad, Ceglédbercel, Hajós, Bag, Kecskemét, Szentmártonkáta, Kerepes Izsák, Ócsa, Dabas – Bag, Izsák, Kecskemét?, Kistelek, IsaszegRákos

Tiszántúl Tiszafüred–Poroszló között, Tokaj Berettyóújfalu, Ártánd, Sarkad, Gyulavarsánd, Tarnaörs Heves – Méhkerék, Tarnaörs – Berettyóújfalu, Ártánd Heves, Hortobágy, Kömlő, Egyek, Szihalom, Berettyóújfalu, Gyöngyös, Kondoros, Tótkomlós, Balpüspöki, Kápolna, Kál, Miskolc – – Kisújszállás, Mezőhegyes


183

5a. ábra. Keményfás ártéri erdők elterjedése a 18. század végén.

Keményfás ligeterdők (J6) A maihoz képest még nagy területeket borítottak elsősorban a Duna-mentén, a Körösök völgyében és a Tiszántúl északi részén. Gyakran jellemzően ligetesek voltak, ami az intenzív ártéri erdő- és réthasználatra utal (vö. ANDRÁSFALVY 1976). Az Alsóés Közép-Tisza-vidéken és a Hármas-Körös völgyében szinte teljesen hiányoznak. A 18. század végén a vizsgált tájakban ezen erdőtípus alkotta a legnagyobb kiterjedésű erdőket, sőt, az összes erdő 30–40%-a keményfás ligeterdő lehetett. A vizsgált tájon kívül nagy állományaik voltak még a Beregben, a bihari Erdőháton és a Dráva-síkon is. A legteljesebb fajlistát Kitaibel egy Kalocsa melletti erdőről adja: a keményfás ligeterdőben a lombkoronaszintben: Quercus robur, Ulmus minor és suberosa, Acer tataricum, Vitis vinifera, a cserjeszintben: Viburnum opulus, Euonymus europaeus, Cornus sanguinea, Crataegus monogyna, Salix cinerea, Frangula alnus, Rhamnus cathartica, Corylus

184


avellana, Prunus spinosa, Rubus caesius, Ligustrum vulgare, a gyepszintben: Melampyrum cristatum, Genista tinctoria, Linum catharticum, Eryngium planum, Senecio paludosus, Leucojum aestivum, Tetragonolobus maritimus, Iris sibirica, Clematis recta, Platanthera bifolia, Campanula trachelium, Galega officinalis stb.

5b. ábra. Puhafás ligeterdők elterjedése a 18. század végén.

Puhafás ligeterdők (J4) Fűz-nyár puhafás ligeterdőket ott ábrázoltunk, ahol ártereken kialakult erdőségek voltak. Egy részükben a füzet térképezték is, zömükben azonban nem (így az előfordulás részben csak feltételezés). A Közép-és Alsó-Tisza-völgyi előfordulások zöme nem kiterjedt puhafás ligeterdő, hanem általában csak facsoport vagy sorokba rendeződő vízparti fa. Nagyobb fűz-nyár erdők csak a Felső-Tisza, a Duna, a Körösök és a Maros mentén lehettek. Arra nézve nincsenek térképi adataink, hogy az ártéri erdők hanyadrésze volt puhafás, és mennyi volt a keményfás.


185

5c. ábra. Gyertyános-kocsányos tölgyesek elterjedése a 18. század végén

KITAIBEL nem járta be alaposan a nagy folyók árterét, de így is több helyen dokumentált puhafás erdőket. Nagyobb erdőfoltot csak Taksony határában. Ennek fajai: fák: Populus alba, Populus nigra, cserjék: Prunus spinosa, Crataegus monogyna, lágyszárúak: Leersia orysoides, Lathyrus pratensis, Symphytum officinale, Inula salicina, Festuca pratensis, Scutellaria hastifolia, Phalaris arundinacea, Lythrum salicaria, Valeriana officinalis, Solanum dulcamara, Galium mollugo stb., azaz az erdei lágyszárúak hiányoztak, az erdőt feltehetően legeltették, ezért is volt réti gyepszintje. Tiszafüred és Poroszló között, valamint Tokajnál az alábbiakat jegyezte fel: Poroszló: a Tisza partján néhány fűzfajon kívül, nincs más fafaj, mint Populus alba és nigra, körülöttük termékeny rétek a következő füvekkel: Festuca pratensis, Bromus inermis, Alopecurus pratensis, Agrostis stolonifera és capillaris. Tokaj: A Tiszánál nagyon nagy fák: Populus nigra és alba. /A túloldalon az ártéren/ füzek, fehér nyár, szil és kocsányos tölgy. /Máskor/: Quercus robur, Populus nigra, tremulus, alba és canescens. Erdőről nem tesz említést, csupán ártéren álló fákról.

186


5d. ábra. Üde cserjések elterjedése a 18. század végén

Gyertyános-kocsányos tölgyesek (K1a) Gyertyános-tölgyeseket ott feltételezünk, ahol a gyertyán előfordulását dokumentálni tudtuk. Ennél valószínűleg kissé nagyobb elterjedésű lehetett ez az amúgy ritka erdőtípus. A Dráva-síkon és a Beregben nagyobb állományaik is voltak. Kitaibel nem dokumentált gyertyános-tölgyest a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon. Üde (és száraz) cserjések (P2a, P2b) A térképen csak a jelentősebb kiterjedésű cserjéseket jelöltük és azokat a térképlapokat, ahol ez az egyetlen fás vegetáció. A nagyobb kiterjedésű cserjések regenerálódó erdőirtások, rekettyések lehettek. Pontos összetételük nem ismert.


187

6a. ábra. Borókás-nyárasok elterjedése a 18. század végén.

KITAIBEL naplója szerint voltak olyan tájak, ahol még a cserjések is ritkák voltak: /a hortobágyi csárdánál írja/: Tápiószecső óta a nagyon kevés fűzfán és a falvakban telepített akácon kívül más fásszárúval nem találkoztunk, mint néhány kisebb kökénnyel. Különleges ritkaságként vettük észre a fogadónál álló két vadkörte fát. /Debrecen felé/ végre láttunk néhány fásszárút, pl. Rosa gallica-t és Ulmus minor-t, utóbbi is azonban csak cserjeméretű. / Kisújszállás előtt írja/: Cegléd óta füzeken kívül nem volt más fásszárú, itt most alacsony kökényes van. Borókás-nyárasok (M5) Borókás-nyáras adataink zömmel bizonytalanok: a termőhely (homokbuckás), a ligetesség és a tölgy említésének elmaradása alapján feltételeztük előfordulásukat. A mainál így is sokkal ritkábbak voltak. „A homokbuczkás erdőket javarészt fekete és fehérnyárfa képezi, közben a P. tremula és a canescens is” (HOLLÓS 1896). Nyárfa erdő szigetecskék (homokbuczkák közt mindenfelé, a kissé kötött talajon): galagonya, zanót, sóskafa, kökény, cseplesz meggy és borovicska (HOLLÓS 1896). KITAIBEL is

188


laza nyárfásokat jegyzett fel a homokbuckákon, köztük a homoki flóra jellegzetes fajaival: Soroksár: csupasz, magas homokbuckák, rajtuk itt-ott néhány cserje és fa bújik elő; Szabadszállás: csupasz homokbuckák néhány fával; Fülöpszállás: Populus nigra fed egyes buckákat, másokat Populus alba, másokat Berberis, másokat Salix rosmarinifolia, de kevés; Izsák: az erdő Populus alba-ból áll.

6b. ábra. Nyílt, gyepekkel mozaikos homoki tölgyesek elterjedése a 18. század végén.

Megemlítjük, hogy még a tágan értelmezettt Duna–Tisza-közére vonatkozóan is a 18. századból egyelőre csak két boróka adattal rendelkezünk (az országleírás nem tesz róla említést): bár KITAIBEL sokfelé látott homokbuckásokat, pl. Pesti-sík, Pest és Kecskemét között, Bugac, Szabadszállás, Izsák, Illancs, a borókát csak Zebegénynél és a Delibláton (a táj peremein) látta. A homokhátsági borókások adatai mind későbbiek: pl. „egyes bokrok hol magukban állnak, hol sövényszerűen sorakoznak egymás után, hol pedig sűrű záródású, nagy tömegű növényzetként áthatolhatatlan bozótossá válnak” – írja KERNER (1863). „A boróka szóványosan az egész vidék erdeiben előfordul, de legnagyobb mennyiségben a legtipikusabb pusztán, Bugaczon, a Siványos


189

szélein található, hol egész berekformációt alkot a Berberis-sel.” – írja HOLLÓS (1896). Feltehetően a tájhasználat változása (juhlegeltetés elterjedése) kedvezett a boróka felszaporodásának. Boróka szándékos telepítéséről szintén nincsenek adataink, pedig bogyóját igen nagy mennyiségben gyűjtötték (GYŐRRFY 1943) és a mozgó homokot is jól köti.

6c. ábra. Alföldi zárt kocsányos tölgyesek elterjedése a 18. század végén.

Nyílt, gyepekkel mozaikos homoki tölgyesek (M4) Ezek a Duna–Tisza köze jellegzetes homoki erdőssztyepp tölgyesei, egyben a vizsgált táj második leggyakoribb erdőtípusa. A mainál jóval több volt belőlük, de már ekkor is voltak erdőtlen homokvidékek: „Az olyan helyeken mint Szegednek Környéke, ahol t.i. nemcsak semmi Erdők nincsenek, hanem ahol több mérföldeken el lehet menni, mégsem lát tsak egyetlen fát is az ember...” – írja VEDRES (1825).

190


Kitaibel is sokfelé látott homoki tölgyeseket a jellegzetes erdőssztyeppi és homoki sztyeppi fajokkal. Említést érdemel az ekkor még létező, tiszántúli homoki tölgyes, a Mezőcsáti-erdő (Borsodi-sík). A Hevesi-erdőt ezen a térképen nem ábrázoltuk, de KITAIBEL leírásai alapján ez is – savanyú homokon kialakult – fajgazdag homoki tögyes volt. Mára megsemmisült.

6d. ábra. Éger- és kőrislápok elterjedése a 18. század végén.

A homoki tölgyesek zöme a 18. század végén azonban nem az általunk vizsgált tájakban, hanem a Nyírségben volt, ahol ekkor még óriási kiterjedésű zárt és ligetes tölgyerdők voltak.


191

7. ábra. Fásszárú növényközösségek elterjedése a 18. század végén III.

Alföldi zárt kocsányos tölgyesek (L5) Azon erdőket soroltuk ide, amelyek vélhetően nem nyílt, száraz erdőssztyepp-erdők, de nem is üde keményfás ligeterdők. Komolyabb következtetések levonására az adatok bizonytalansága miatt nincs módunk. Éger- és kőrislápok (J2, J1a) Az éger-előfordulások alapján ábrázoltuk őket. Kis kiterjedésűek a Turjánvidéken és az Őrjegben. Több mai állományuk ekkor még fátlan láp, azaz másodlagos erdőnek tekinthetők (pl. Kis-Kullér-erdő, Kisizsáki-Turjános, Zsombó). A keményfás ligeterdőkbe ékelődő állományok a térképeken nem különíthetőek el (pl. Tőserdő, Kullér-erdő). KITAIBEL, mivel a vizes területeket általában kevésbé alaposan járta be, kevés láperdőt dokumentált: Ócsa: az alacsonyabb, lápi helyeken, amelyek igen sokan vannak, sok Salix cinerea tenyészik, és Viburnum opulus, Fraxinus (kicsi). Az alacsony síkon helyenként kőriserdő van kocsányos tölggyel és égerrel. Amúgy Ócsa körül kevés, de

192


jellegzetes lápi fajt is felsorol: Plantago maxima, Anacamptis pyramidalis, Senecio paludosus, Iris spuria, Molinia coerulea stb.

7. ábra. Fásszárú növényközösségek elterjedése a 18. század végén III.

Sziki tölgyesek (M3) Biztos térképi előfordulási adat nincs róluk. Részben azért, mert a katonai térképezés nem gyűjtött olyan adatokat, amelyek alapján felismerhetőek lennének, másrészt mert kiterjedésük a mainál kisebb lehetett (még nem szárították ki az ártereket). Ott jeleztük őket, ahol ma előfordulnak, és a térkép is jelezte akkori erdők jelenlétét. Kitaibel az Alföldön több helyen is látott „szikes talajú erdőket”. Területünkön kívül Temesváron, a hazai Tiszántúlon pedig Szalonta-Méhkerék határában: egy tölgyes kissé szikes talajon, arrébb Peucedanum officinale, közte Alopecurus pratensis, a két Trifolium, Limonium gmelini.


193

Lösztölgyesek (M2) Szintén bizonytalan kategória. Ott jeleztük, ahol lösz alapkőzeten, száraz termőhelyű erdőt jelölt a térkép. Jellemzőek a Mátra és a Bükk előterében, valamint Észak-Bácska nyugati részén, a mainál lényegesebb nagyobb területen. KITAIBEL csak a Mezőföldön, a Gödöllői-dombvidéken és az Északiközéphegység lejtőin látott lösztölgyeseket. Ugyanakkor több helyen dokumentált olyan cserjéseket, amelyek lösztölgyesek származékai vagy regenerációs állapotai lehettek. Pl. Kápolnánál, talán már a hegylábon: a szőlőben a hányásokon itt-ott Peucedanum officinale, a sövényben: Amygdalus nana, Acer tataricum, Crataegus monogyna, Rhamnus cathartica, Prunus spinosa, Ulmus minor, Euonymus europaeus, Ulmus suberosa, Cerasus avium, Acer campestre, Cydonia oblonga, Peucedanum alsaticum, Artemisia pontica, Dianthus collinus stb. Balpüspökiben írja: a cserjésekben mindenütt Acer tatricum. Máshol nem érződik a lösztölgyes hatása a megmaradt löszcserjésekben: Kondoros: Amygdalus mindjárt az útnál, taposott helyeken is, a hányásokon is nagyon gyakori.

Szemelvények az Alföld egyes erdőterületeihez Az alábbiakban a fenti alföldi áttekintéseket további lokális adatokkal, térképekre alapozott tájrekonstrukciókkal kívánjuk kiegészíteni, hiszen így teljesebbé tehető a korszak erdőinek leírása. Az egyes erdők részletes jellemzése a módszerek fejezetben megadott irodalmakban található. Itt csak a táj korabeli térképeit mutatjuk be, valamint rövid, válogatott idézeteket az erdők korabeli állapotáról és használatáról. A Fekete-Körös-menti erdők A Fekete-Körös mentén a mai napig nagy kiterjedésű ártéri keményfás ligeterdők maradtak fenn. Kétszáz évvel ezelőtt (8. és 9. ábra) a mainál nem csak kiterjedtebbek és vizesebbek, de sokkal ligetesebbek is voltak (ROSENFELD 1722, ANONYMUS 1788, BALLA 1791, HUSZÁR 1822, BIRÓ 1998b,c). Mai flórájukból ítélve (BÖLÖNI et al. 1998) egykor erdei fajokban kimagaslóan gazdagok lehettek. „Sarkad határa áradásos, tölgyes erdeje szép” (FÉNYES 1851), „Doboz határában kevéske a jóféle szántó, de a maga nemében kiváló erdei vannak, jóllehet a vágás jogát a földesúr magának tartja fenn” (BÉL 1730), Gyulavári és Doboz határában lehet makkoltatni, de a földesúrnak Váriban 25.5, Dobozon pedig 9 krajcárt kell fizetni disznónként – vallják a Harruckern domínium jobbágyai 1770-es úrbéri vallomásaikban (KÓSA et al. 1998).

194


8. ábra. A Fekete-Körös menti erdők a 18. század végén. Készítette BIRÓ Marianna (1998).


195

9. ábra. A Fekete-Körös menti erdők a 19. század elején. Készítette BIRÓ Marianna (1998).

196


10. ábra. A Bélmegyer környéki erdők a 19. század elején. Készítette BIRÓ Marianna (1999).

A bélmegyeri Fás-puszta erdei A bélmegyeri Fás-puszta erdei a Kis-Sárrét peremvidékéhez tartoztak (10. ábra). Kis kiterjedésű, de kimagaslóan értékes sziki tölgyes-keményfás ligeterdő mozaikja ma természetvédelmi terület (MOLNÁR et al. 2000). „Gyula és Békés mezővárosnak, Vári, Doboz faluhelységeknek, valamint Gerla, Bélmegyer és Fás pusztáknak szép és néha makk termő erdei is vannak” (PETIK 1784 in KÓSA és FRÁTER 2000), „A Bélmegyer, Méhes és Fás környéki pusztaságokon találhatókat tudniillik inkább bozótoknak nevezhetjük, mint erdőknek” (BÉL 1727, vö. STEDNEI 1798), Fás erdejét egy évszázaddal később BORBÁS (1881) írja le: az uralkodó mocsártölgyön kívül számos elegyfát (vadkörte, szil, juhar, ezüstnyár, vadalma, füzek, kőrisfa) és cserjefajt (bodza, varjútövis, fagyal, rózsabokrok, csíkos kecskerágó, kökény, húsos és veresgyűrű som, kányabangita, galagonya és rekettyefűz) említ. Az erdő jellegzetesen ligetes, helyenként üde, máshol szikes területekkel vagy „buja száraz kaszálókkal” váltakozik: „...hol a nyílt tereken erdei rétek, vagy szikes legelők, mocsarak, vagy vizes árkok, hajlások stb. terülnek el”.


197

11. ábra. A Dél-Őrjeg erdői és ligetei a vízrendezések előtt. Készítette BIRÓ Marianna (2002).

198


12. ábra. Az Isaszeg és Valkó határában fekvő homoki erdősztyepp-erdők a Gödöllői Királyi Uradalom Üzemtervei alapján 1886-ban. Készítette BIRÓ Marianna (2003).


199

Dévaványa környékének „erdei” A Nagy-Sárrét peremén ekkor már csak apró erdőcskék és magányos fák voltak, az egykori keményfás ligeterdők (pl. Bucsánál lásd GYŐRFFY 1963–1987) és talán sziki tölgyesek maradványaként (HUSZÁR 1822, I. és II. Katonai Felmérés, BIRÓ 1999a, b). „A Simai-pusztán, kinek határát különben az endrődi helység bírja, a Berettyó víz partján egy kis helyen szép egynehány makkot is termő fákból álló erdőcske vagyon, melyet közönségessen Simai-bereknek is neveznek, kit a méltóságos Gyulai Uraság különös Őrizet alatt tart” (PETIK 1784). Az erdő környéke mélyfekvésű, a folyó által elöntött részek itt a legszélesebbek. A tájat behálózó vízi ösvényekről, hajóutakról idős tölgyeket és fűzeket látni itt-ott, melyek – mint fontos tájékozódási pontok vagy nevezetes fák – a korabeli tájleírásokban szerepelnek (GYŐRFFY 1984, BIRÓ 1999). Az Őrjeg erdei Az Őrjeg hosszan elnyúló völgyében nagy kiterjedésű lápok és kaszálórétek váltakoztak, melyben helyenként kisebb-nagyobb erdők voltak (11. ábra): pl. Morcsaierdő, Vádéi-erdő, Alsó- és Felső Csengettyű, Kerök-erdő (MOLNÁR, BIRÓ 2002, BIRÓ 2002, RUTTKAY 1763, KRONOVETTER 1770). A térképeken láthatók még a szigeteken lévő kisebb ligetek és az erekben, mocsarakban számos „erdős palé” is (KRONOVETTER 1780, MÜLLER, FORST 1821, MÜLLER 1821, TOMSICS 1960). Kecel: „...és engedtetnek nékiek mind azon puszták határain lévő erdők és Rekettyések, azok lágy fájával, hogy tüzelhessenek, az Tölgy vagy is makk termő fát ágassoknak, épülettyeiknek hogy vághassák...” (Kecel helység PATASICS Gábor Kalocsai érsek által kiadott telepítő leveléből, 1734. április 22, in BÁRTH 1997); Érsekcsanádi erdők 1794: „...az erdőkben nagy pusztításokat okoznak, nem tsak a lágy fákat vagdalják, hanem a makktermő tölgy fákat is égetik és szárasztyák és magoknak is kaszálókat irtogatnak... vagy vannak olyanok, akik szarvasmarháikat, lovaikat és sertvéseiket pásztor nélkül szabadon legeltetik” (PL. IV. 165. Csanád 126.f., in BÁRTH 1974). Polgárdi-erdő (homokbuckákon): „A Pogardi erdő a Kecel felé menő úton van, magas törzsű, ritkás erdőcske” (I. Katonai Felmérés Országleírása, 1783), „A szép tölgyesek, melyek Kecel környékén oly otthonosan tenyésznek, talán csak romjai azon szép erdőkoszorúnak, mely azelőtt ezen vidékek féktelenül kavargó homokját megkötötte” (MENYHÁRT 1887). Szilas-erdő: „Kecel fele egy kis égeres mocsárerdő van” (I. Katonai Felmérés Országleírása, 1783). Az Őrjeg keleti partján benyúló háton: „A két romos templom felé (a kecel-császártöltési úttól a csornai és a Karácsony templomrom felé) van egy kis bozótos erdő, magas fákkal” (I. Katonai Felmérés Országleírása, 1783). Morcsi-erdő (Morcs erdő, Murczi-erdő, Öreg-erdő, Sógor-erdő): „Sogorfeld a mellette levő uradalmi erdőről kapta a nevét, mely Morcsi vagy Sógor-erdőnek hívatik” (PESTY 1864), „Menyhárt művéből tudjuk, hogy a keceli Berek-erdőhöz igen hasonló volt a császártöltési Morcsai-erdő, mely szintén Fraxinetum volt. Ma az erdő teljesen ki van

200


pusztulva s vegetációja is teljesen átformálódott” (BOROS 1936). „Majd végre a Morcsi erdő kőrisfái, Staphylea pinnata, Rhamnus frangula, Salix cinerea cserjékkel, Pulmonaria mollis, Lathyrus palustris, Peucedanum palustre és cervaria.” „Hajós: határában összesen 900 + 176 hold erdő van” (FÉNYES 1851) „...Tilos az ifjabb erdőköni legeltetés, nyiltan kimondattatván, hogy minden kárt dupla értékben térítend meg a Gulyás kártétel esetén" (BÁRTH 1997). „Makkoltatásunk is lehetne, M. Uraság Erdein, de kevés sertést tarthatván azzal nem élünk” (Válaszok Mária Terézia-féle úrbérrendezés /1768–69/ kérdőpontjaira, NOVÁK 1979). A Gödöllői-dombvidék homoki erdői Gödöllői-dombságba egy nagy kiterjedésű, alföldi jellegű homokterület ékelődik be (FEKETE 1963), amelynek mára már szinte nyomtalanul eltűnt erdőssztyepp tölgyesei még a 19. században is szorosan hozzátartoztak a táj képéhez (BIRÓ 2003). A mezei juharral, molyhos és kocsánytalan tölggyel, helyenként pedig gyertyánnal elegyes kocsányos tölgyes erdőspuszták és fáslegelők évszázados fái alatti, nyílt és zárt homoki gyepek a 19. századig leginkább a török hódoltság után visszatelepült falvak lakosságának állattartási igényeit szolgálták. Később a Grassalkovich uradalom növekvő állatállománya mellett egyre nagyobb méreteket öltött az Alföldről lábon felhajtott, eladásra szánt szürkemarhák és lovak legeltetése is. A budai vásár előtti utolsó pihenőállomás és feljavítás kézenfekvően itt, a nagy kiterjedésű, néptelen fennsík ligetes, homoki erdőiben és tisztásain volt (BIRÓ 2003). KITAIBEL Pál is említésre méltónak tartotta az Isaszeg melletti idős tölgyeseket: „Isaszeg alatt az erdő zömmel Quercus pedunculus, nem zárt, öreg tölgyekből áll. Dianthus diutinus és Jasione montana, Campanula rapunculus. Isaszeg földje homokos, de nem terméketlen, rajta dohányt és káposztát termelnek.” A 18. század végén készült térkép (KOTTER & THOMAYR) leírása szerint a Csákó-Körtvélyes nevű terület már ekkor is ritkás tölgyes állomány: „részben pusztaság, amin itt-ott idős fák állnak”. A térkép jelölése szerint nagy kiterjedésű, száraz gyepterületen állnak a terebélyes tölgyfák. A Gödöllői Koronauradalom 1902-es üzemtervi leírása szerint a nagyobb tisztásokkal megszakított és körülvett két tölgyes állomány kocsányos tölgyből állt, sok kocsánytalan tölggyel, mezei juharral, szórványosan molyhos tölggyel, galagonyával és kökénnyel. „...az alacsonyan elágazó törzsekkel rendelkező fák záródása elég egyenletes (30%), helyenként sűrűbb csoportokkal. Fatömege apadófélben, a fák nagy része korhadásnak indult és csúcsszáradt. Kihasználása kívánatos. Gyeppel borított, kissé agyagos, helyenként köves, mély homokon fekszik.” Az „ősfás” területet 1909ben vágták tarra, az 1530 m3 „pudvás és redves tűzifát” árverésen adták el. Az üzemátvizsgálási munkák során, valószínűleg a vágásterületen nyírt, nyárat, égert, kőrist említenek, az állomány mély televényszegény, üde kissé agyagos homokon állt (Gödöllő M.K.E. valkói erdőgondnokság, PML). Ezzel a Duna–Tisza közi homokvidék talán legidősebb erdősztyepp-tölgyes fáslegelője semmisült meg (12. ábra).


201

Köszönetnyilvánítás Köszönjük a Hadtörténeti Múzeum Térképtára vezetőjének, dr. JANKÓ Annamáriának és a térképtár többi dolgozójának, valamint a Kalocsai Érseki Levéltár és a Magyar Országos Levéltár kollégáinak a korabeli térképek hozzáférésében és feldolgozásaiban nyújtott önzetlen segítségét. A Körös–Maros Nemzeti Park, a Kiskunsági Nemzeti Park, a Duna–Ipoly Nemzeti Park, az Alföld Program és az OTKA F-025200 anyagi támogatását, és a nemzeti parki kollégák szakmai segítségét. Külön köszönjük FEKETE Gábor, BORHIDI Attila és BARTHA Sándor szakmai útmutatásait.

Irodalom- és térképjegyzék ANDRÁSFALVY B. (1976): A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítések befejezéséig. Tanulmányok Tolna megye történetéből. VII. Tolna megyei Tanács Levéltára, Szekszárd, 476 p ANONYMUS (1788): Harruckern-domínium felmérése. Békés Megyei Levéltár, Gyula. ANONYMUS (18. század vége): Valkó erdeinek színes kéziratos térképe. Méretarány, tájolás nincs. Az eredeti térképlap mérete 272x120 cm. OLT. S16 Nr. 105. BALLA A. (1791): A Dunától a Tiszáig terjedő terület térképe. OL. BALLA A. (1793): Pest-Pilis-Solt vármegye 1793-ból való térképe. Pest. BÁRTH J. (1974): Kalocsa környéki ártéri kertek a XVIII–XIX. században. – Agrártörténeti Szemle 214–233. BÁRTH J. (1997): Kalocsai kontraktusok. Kalocsa. BARTHA D. & OROSZI S. (1996): Honfoglalás kori erdők. – Erdészeti Lapok 86/7–8, 209–212. BÉL M. (1727): Békés vármegye leírása. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 18. Gyula, 1993. BÉL M. (1730): Pest megyéről. IKVAI N. (szerk.) (1977): Pest-megyei Múzeumi Füzetek X. Szentendre. BELUSZKY P. (2001): A Nagyalföld történeti földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 274. p. BERNÁTSKY J. (1911): A magyar alföld pusztai és erdei növényzetéről. – Földrajzi Közlemények, 5, 261–277. BIRÓ M. & GULYÁS Gy. (1999): A Duna–Tisza köze élőhelytérképe a 19. század végén. (áttekintő térkép, eredeti méretarány 1: 25 000). In: MOLNÁR Zs. (szerk.) (2003): A Kiskunság száraz homoki növényzete. Természet BÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, p. 32. BIRÓ M. & MOLNÁR Zs. (1998): A Duna–Tisza köze homokbuckásainak tájtípusai, azok kiterjedése, növényzete és tájtörténete a 18. századtól. – Történeti Földrajzi Füzetek 5, 1–34. BIRÓ M. & mtsai (2000): A Duna–Tisza köze aktuális élőhelytérképe. Ponttérkép és 1: 400 000 méretarányú, áttekintő térkép. In: MOLNÁR Zs. (szerk.) (2003): A Kiskunság száraz homoki növényzete. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, p. 36.

202


BIRÓ M. (1998a): A Duna–Tisza köze vegetációja a 18. században. Készült az I. Katonai Felmérés (1783–84) alapján. Fekete-fehér és színezett kéziratos térképek és színes poszterváltozat. Méretarány: 1:100.000 és 1:235.000. MTA ÖBKI Vácrátót – Kiskunsági Nemzeti Park, Kecskemét. BIRÓ M. (1998b): A Fekete-Körös menti táj az 1780-as években. In: MOLNÁR Zs. (szerk.): A Fekete- és Fehér-Körös menti keményfás ligeterdők történeti, erdészeti és botanikai értékelése, jövőbeni természetvédelmi kezelésének koncepciója. Kézirat, Körös– Maros Nemzeti Park, Szarvas. BIRÓ M. (1998c): A Fekete-Körös menti táj az 1822-ben. In: MOLNÁR Zs. (szerk.): A Feketeés Fehér-Körös menti keményfás ligeterdők történeti, erdészeti és botanikai értékelése, jövőbeni természetvédelmi kezelésének koncepciója. Kézirat, Körös– Maros Nemzeti Park, Szarvas. BIRÓ M. (1999a): A folyószabályozás hatása a Dévaványai-sík tájátalakulására, tájhasználati és növényzeti változásaira. In: FRISNYÁK S. (szerk.): Az Alföld történeti földrajza, Nyíregyháza, pp. 79–92. BIRÓ M. (1999b): A Dévaványa-Ecsegi puszták táj- és élőhelytípusai a folyószabályozások előtt. Rekonstruált élőhelytérkép in: BIRÓ M. és SZÉLL A.: A Dévaványa-Ecsegi puszták és környékük botanikai, madártani, tájtörténeti és általános természetvédelmi felmérése és értékelése, a hosszú távú kezelés alapozó kutatása. BIRÓ M. (2000): A Bélmegyeri Fás-puszta a 19. század első felében. In: MOLNÁR Zs. (szerk.) (2000): A Bélmegyeri Fás-puszta növényzetének története és mai állapota. Javaslatok a természetvédelmi kezeléshez. Kézirat, Körös Maros Nemzeti Park, Szarvas. BIRÓ M. (2002): A Dél-Őrjeg erdői és ligetei a vízrendezések előtt. Méretarány 1:50.000. In: MOLNÁR ZS. & BIRÓ M. (2002): A tervezett Dél-Őrjegi Tájvédelmi Körzet botanikai és tájtörténeti felmérése és értékelése. Kézirat, Kiskunsági Nemzeti Park, Kecskemét. 166 p. BIRÓ M. (2003): A Gödöllői-dombvidék Tájvédelmi körzet erdő- és tájhasználat-története, a kezelési terv alapozó kutatása. Kézirat, Duna-Ipoly Nemzeti Park, Budapest. 115 p. BORBÁS V. (1881): Békésvármegye flórája. – Értekezések a Természettudományok Köréből. 18, 1–105. BORBÉLY A. & NAGY J. (1932): Magyarország I. Katonai Felvétele II. József korában. Térképészeti Közlöny 2, 35–85. BORHIDI A. (1961): Klimadiagramme und klimazonale Karte Ungarns. – Annales Universitatis Scientarum Budapest 4, 21–50. BORHIDI A. (1993): Characteristics of the climate of the Danube–Tisza Mid-Region. In: SZUJKÓ-LACZA J. & KOVÁTS D. (szerk.): The Flora of the Kiskunság National Park, Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, pp. 9–20. BORHIDI A. (1998): Kerner és az Alföld növényföldrajza mai szemmel. – Kanitzia 6, 7–16. BOROS Á. (1936): A Duna–Tisza köze kőriserdői és zsombékosai. – Botanikai Közlemények 33, 84–97. BOROS Á. (1952): A Duna–Tisza köze növényföldrajza. – Földrajzi Értesítő 1, 39–53. BOROS Á. (1958): A magyar puszta növényzetének származása. – Földrajzi Értesítő 7, 33–52. BOROSY A. (1997): Pest-Pilis-Solt vármegye 1728. évi regnicoláris összeírása. – Pest Megye Múltjából. 8/1–2., Pest-megyei levéltár Kiadványa, Budapest. BÖLÖNI J., KERTÉSZ É., KIRÁLY G., VIRÓK V. és KEVEY B. (1998): A Fekete- és Fehér-Körös menti erdők flórája. In: MOLNÁR Zs. (szerk): A Fekete- és Fehér-Körös menti


203

keményfás ligeterdők történeti, erdészeti és botanikai értékelése, jövőbeni kezelésének új koncepciója. Kézirat, Körös–Maros Nemzeti Park, Szarvas. BÖLÖNI J., KUN A. & MOLNÁR Zs. (szerk.) (2003): Élőhely-ismereti útmutató 2.0 (mmÁNÉR). Kézirat, MTA ÖBKI, Vácrátót, 186 p. DEBRECZY Zs. (2000): Kialakulhatott-e szárazság miatt alsó erdőhatár a Magyar Alföldön? In: MOLNÁR Zs. & KUN A. (szerk.): Alföldi erdőssztyeppmaradványok Magyarországon, WWF-IEB-HAS, Budapest-Vácrátót, pp. 16–18. Első Katonai Felmérés Országleírása (1782–85): Magyar Királyi Térképészeti Intézet, Bécs, Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. FEKETE G. (1963): Erdővegetáció-tanulmányok a Gödöllői dombvidéken (A hűvöskontinentális erdőssztyepp erdőinek összehasonlító növényföldrajzi vizsgálata). Kandidátusi értekezés, Budapest. FEKETE G., MOLNÁR Zs. & HORVÁTH F. (szerk.) (1997): A magyarországi élőhelyek leírása és határozókönyve. A Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer. Natural History Museum, Budapest, 374 p. FÉNYES E. (1851): Magyarország Geográfiai Szótára. Pest, Kozma Vazul. FIRBÁS O. (1975): Szeged város erdőgazdálkodásának történetéből. In: KOLOSSVÁRYNÉ (szerk.): Az erdőgazdálkodás története Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 466–489. GOMBOCZ E. (szerk.) (1945): Diaria itinerum Pauli Kitaibelii, I. II. Hungarian Natural History Museum, Budapest, 1083 p. Gödöllői Magyar Királyi Erdőhivatal Valkói m.kir. erdőgondnokság gazdasági ütemterve az 1902–1911 időszakra, Pest-megyei Levéltár XV-1. 341/C Általános Erdőleírás, továbbá egyes részletek az üzemtervből, kelt 1902. áprilisában. GYŐRFFY Gy. & ZÓLYOMI B. (1994): A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt. In: KOVÁCS L. (szerk.): Honfoglalás és régészet, Balassi Kiadó, Budapest, pp. 13–37. GYŐRFFY Gy. (1963–1987): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest. GYŐRFFY I. (1943): A nagybugaci erdő borókásairól. – Természettudományi Közlöny 75, 127–136. GYŐRFFY I. (1984): Nagykunsági krónika. Karcag. HOLLÓS L. (1896): Kecskemét növényzete. In: BAGI L. (szerk.): Kecskemét múltja és jelene, Tóth L. Nyomdája, Kecskemét, pp. 77–147. HUSZÁR M. (1822): A Körösök és a Berettyó folyónak, valamint azok számos kiágazásának hidrográfiája. OL. HUSZÁR M. (1822): A Körösvidék leírása. KÓSA F. (reprint szerk., 1985), KÖVIZIG, Gyula, 63 p., térképek. I. Katonai Felmérés (1783–84). Országos Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. Méretarány: 1: 28 800 II. Katonai Felmérés (1863–64). Országos Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. Méretarány: 1: 28 800 JÁRAI-KOMLÓDI M. (1987): Postglacial Climate and Vegetation in Hungary. In: Pécsi M. & Kordos L. (szerk.): Holocene Environment in Hungary, Geographic Research Institute, Budapest. JÁRAI-KOMLÓDI M. (2000): A Kárpát-medence növényzetének kialakulása. – Tilia 9, 5–59. JÁVORKA S. (1926, 1929, 1934, 1935, 1936, 1945): Kitaibel herbáriuma I–V. és Pteridophyta. – Annales Musei Nationalis Hungarici 24: 428–585, 26: 97–210, 28: 147–196, 29: 55– 102, 30: 7–118, 38: 85–97.

204


KAÁN K. (1927): A Magyar Alföld. Gazdaságpolitikai tanulmány. Budapest. KAÁN K. (1935): Alföldi kérdések. Erdők és vizek az Alföld kérdéseiben. Budapest. KERNER A. (1886): Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Fordította: KANITZ Á., Magyar Polgár Nyomdája, Pest. KEVEY B. (1995): Adatok a bükk (Fagus sylvatica L.) alföldi elterjedéséhez az atlanti kortól napjainkig. – Botanikai Közlemények 82/1–2, 9–23. KISS F. (1911): Az alföldi lazatalajú erdők. – Erdészeti Lapok 50, 71–80. KÓSA G. & FRÁTER E. (2000): Tájtörténeti vázlatok. In: MOLNÁR Zs. (szerk.): A bélmegyeri Fás-puszta növényzetének története és mai állapota. Javaslatok természetvédelmi kezeléséhez. Kézirat, Körös–Maros Nemzeti Park, 175 p. KÓSA G., BIRÓ M. & RÉTHY Zs. (1998): A Fekete- és Fehér-Körös menti kerményfás ligeterdők tájtörténete. In: MOLNÁR Zs. (szerk.): A Fekete- és Fehér-Körös menti keményfás ligeterdők történeti, erdészeti és botanikai értékelése, jövőbeni kezelésének új koncepciója. Kézirat, Körös–Maros Nemzeti Park, 156 p. KOTTER J. & THOMAYR J. (18. század vége): A valkói erdőkerület gazdasági térképe. II. rész. Színes kéziratos térkép. Méretarány: 200 öl = 110 mm. Az eredeti térképlap mérete 225x90 cm. OLT. S16 Nr. 668. KRONOVETTER A. (1770): Kalocsa határának térképe, Színes kéziratos térkép. KÉLT.T. No. 6. KRONOVETTER A. (1780): Kecel és a Kunság Határmegosztási térképe. Színes kéziratos térkép. KÉLT.T. No. 8. LŐKÖS L. (szerk.) (2001): Diaria itinerum Pauli Kitaibelii III. 1805–1817. Hungarian Natural History Museum, 460 p. MAGYAR P. (1961): Alföldfásítás I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 466+512 p. MEDZIHRADSZKY Zs. (1996): A magyarországi erdők rövid története. – Földrajzi Közlemények. 70(44), 181–186. MENYHÁRTH L. (1887): Kalocsa vidékének növényzete. Hunyadi M., Budapest, 198 p. MOLNÁR Zs. & KUN A. (szerk.) (2000): Alföldi erdőssztyeppmaradványok Magyarországon. WWF-IEB-HAS, Budapest-Vácrátót, 57 p. MOLNÁR Zs. (1996a): A Pitvarosi-puszták és környékük vegetáció- és tájtörténete a középkortól napjainkig. – Natura Bekesiensis 2, 65–97. MOLNÁR Zs. (1996b): Ártéri vegetáció Tiszadob és Kesznyéten környékén II.: A keményfaligetek (Fraxino pannonicae-Ulmetum) története és mai állapota. – Botanikai Közlemények 83, 51–79. MOLNÁR Zs. (1998): Interpreting present vegetation features by landscape historical data: An example from a woodland-grassland mosaic landscape (Nagykőrös-wood, Kiskunság, Hungary). In: KIRBY, K.J. & WATKINS, C. (szerk.): The Ecological History of European Forests, CAB International, pp. 241–263. MOLNÁR Zs. és mtsai (2000): A bélmegyeri Fás-puszta növényzetének története és mai állapota. Javaslatok természetvédelmi kezeléséhez. Kézirat, Körös–Maros Nemzeti Park, 175 p. MOLNÁR Zs., BIRÓ M. (2001): A tervezett Dél-Őrjegi Tájvédelmi Körzet botanikai és tájtörténeti felmérése és értékelése. Kézirat, Kiskunsági Nemzeti Park, Kecskemét. 166 p. MOLNÁR Zs., HORVÁTH F., LITKEY Zs. & WALKOVSKY A. (1998): A Duna–Tisza közi kőrises égerláperdők története és mai állapota. – Természetvédelmi Közlemények 5–6, 55–77.


205

MÜLLER & FORST (1821): A Kalocsához tartozó Morcsi-erdő felmérési térképe. Színes kéziratos térkép. KÉLT.T. No. 115. MÜLLER (1821): A kalocsai és keceli erdők felmérési térképei. Kéziratos térképek. KÉLT.T. No. 116, 117. NOVÁK L. (1979): Pest-Pilis-Solt vármegye alföldi vidékeinek településrendszerei a XVIII. században. In: IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor (szerk.): Bács-Kiskun megye múltjáról. II., pp. 461–583. PESTY F. (1864): Magyarország kéziratos helynévtára. Közreadta BOGNÁR A., Szentendre. PETIK A. (1784): Békésmegye leírása 1784–ből. PRODAN Gy. (1915): Bács-Bodrog vármegye flórája. – Magyar Botanikai Lapok 14, 120–269. RAPAICS R. (1918): Az Alföld növényföldrajzi jelleme. – Erdészeti Kísérletek 21, 1–164. ROSENFELD L. J. (1722): Mappa Geographica von dem Bekesienser Comitat. Békés-vármegye térképe. Békés Megyei Levéltár, Gyula. RUTTKAY M. (1763): A Duna Pest-megyei szakaszának és a környező mocsaraknak vízrajzi térképe. Színes kéziratos térkép. KÉLT.T. No. 142 SOÓ R. (1929): Die Vegetation und die Entstehung der ungarischen Puszta. – Journal of Ecology 17, 329–350. SOÓ R. (1959): Az Alföld növényzete kialakulásának mai megítése vitás kérdései. – Földrajzi Értesítő 8/ 1, 1–26. SOÓ R. (1965): Növényföldrajz. Tankönyvkiadó, Budapest, 152 p. STEDNEI P. (1798): Mappa Praedii Bélmegyer in Divisionem. Békés Megyei Levéltár, Gyula. SÜMEGI P., KERTÉSZ R. & HERTELENDI E. (2002a): Environmental change and human adaptation in the Carpathian Basin at the lateglacial/postglacial transition. British Archaeological Report 1043, 171–177. SÜMEGI P., KROLOPP E. & RUDNER E. (2002b): Negyedidőszak végi őskörnyezeti változások térben és időben a Kárpát-medencében. – Földtani Közlöny 132, 5–22. SZABÓ A. (1879): Tölgyesek irtása és ákáczosok telepítése a Kecskemét városi erdőkben. – Erdészeti Lapok 18, 14–26. SZABÓ P. (2003): Woodland and forests in Medieval Hungary. PhD Dissertation in Medieval Studies, CEU, Budapest, 286 pp. TAKÁCS P. (1988): A Dél-Nyírség és a Hortobágy-mellyéke parasztjainak vallomása 1772-ből. Nyíregyháza, 317 p. TOMSICS (1860): A hajósi Fácán-kertet övező füzes rekettyések, nemkülönben a mészárszékhez tartozó szántó és rétföldek térképe. Kéziratos térkép. KÉLT.T. No. 188. TÓTH K. (1994): A Duna-Tisza közi hátság erdeinek áttekintése. Kézirat, Kecskemét. TÓTH P. (1991): A Mária-Terézia-kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálatai. Borsod vármegye (1770). Miskolc, 279 p. VÁLYI A. (1796): Magyarország leírása I–III., Buda. VARGA Z. (1989): Die Waldsteppen des pannonischen Raumes aus biogeographischer Sicht. Düsseldorfische Geobotanische Kolliqium 6, 36–50. VEDRESS I. (1825): A sivány homokság használhatása. Grühn Orbán, Szeged, 140 p. VIDÉKI R. (1993): A társadalmi beavatkozások hatása a Duna–Tisza köze geomorfológiai, vízrajzi, növénytani viszonyaira. Kézirat, Kiskunfélegyháza, 34 p. VITÁLIS I. (1800): Ecseg és Bucsa határperes térképe. Országos Széchenyi Könyvtár Térképtára.

206


WELLMANN I. (1967): A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében. Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Budapest. ZÓLYOMI B. (1936): Tízezer év története virágporszemekben. – Természettudományi Közlöny 68, 504–516. ZÓLYOMI B. (1945–1946): Természetes növénytakaró a Tiszafüredi Öntözőrendszer területén. – Öntözésügyi Közlemények 7–8, 62–74. ZÓLYOMI B. (1952): Magyarország növénytakarójának fejlődéstörténete az utolsó jégkorszakból. – MTA Biológiai Osztálya Közleményei. 1. Budapest. ZÓLYOMI B. (1957): Der Tatarenahorn-Eichen Lösswald der zonalen Waldsteppe. – Acta Botanica Hungarica 3, 401–424. ZÓLYOMI B. (1958): Budapest és környékének természetes növénytakarója. In: PÉCSI M (szerk.): Budapest természeti képe, pp. 511–644. ZÓLYOMI B. (1969): A Közép-Tisza-vidék természetes növényzete. In: PÉCSI M. (szerk.): Magyarország Tájföldrajza. II. A tiszai Alföld, Akadémiai Kiadó, Budapest. ZÓLYOMI B. (1989): Magyarország természetes növényzete. In: PÉCSI M. (szerk.): Magyarország Nemzeti Atlasza, Kartográfiai Vállalat, Budapest.

Az Alföld erdei a folyószabályozások és az alföldfásítás előtti évszázadban

Recommend Documents