Az emberi tökéletesség elérhetetlensége (Szimónidész költeményének kritikája Platón Prótagorasz című dialógusában)
„Aki jutalmáért a hitványt dicsérte, Ama szerencsés vers hírének árt, Mely a jelesről méltán énekel.” (W. Shakespeare)1
1
– W. Shakespeare – Athéni Timon (ELSŐ FELVONÁS, I. SZÍN, ford.: Greguss Ágost).
-2-
Az alábbi dolgozatban első lépésként egy vázlatos képet szeretnék nyújtani az antik görög líra hagyományáról, sajátosságairól, valamint annak kiemelkedő alakjairól – különös tekintettel Szimónidészre. Ezek után Szimónidész és Prótagorasz életét és munkásságát hasonlítom össze, hogy rávilágítsak Platón – Szimónidészt illető – választásának jelentőségére. Továbbá, hogy megértsük, milyen szerepet tölt be ez az úgynevezett közjáték a Prótagorasz című dialógusban, segítségül hívom D. Frede és A. Carson a témához kapcsolódó írásait.
I. Az antik görög líra, kardalköltészet Míg a Kr.e. 7. századi lírában a kitáruló világra való rácsodálkozás volt a középpontban, addig a 6. század második felében és az 5. században az ember lehetőségei mellett egyre erősebben szólal meg az ember korlátozott voltának tudata. A görög lírát kithara kíséretében adták elő. Legmagasabb fokának az ókor óta a kardalköltészetet szokás tekinteni, időben is ez érett meg utoljára. Mai szemszögből nézve a kardalköltészet inkább eltávolodás a tiszta költészet, a személyes és közvetlen kifejezés szapphói eredményétől, vissza az epikus és közösségi világ felé. A három nagy kardal költő, Szimóndidész, Bakkhülidész és Pindarosz már 500 és 450 közt működött, tehát az athéni tragédiával és a görög filozófia első nagy neveivel egy időben. Elkésett művelői, betetőzői a görög arisztokratikus költészetnek. Fejedelmek udvarában élnek, alkalmi költők, rendelésre írják verseiket, amelyeket igen bőkezűen jutalmaznak. Legtöbb költeményük valami nagy, nemzeti jellegű sportesemény alkalmából készült: az olümpiai, delphoi, nemeai vagy iszthomoszi versenyek valamelyik győztesét zengik. A görög kultúrában költészet és sport, szellem és test tisztelete még harmóniában álltak egymással. A bajnok büszke volt, hogy a költő megénekli, a költő büszke, hogy bajnokot énekelhet. Szimónidész, a költő Szimónidész (Kr. e. 596-468) – valószínűleg elsőként – írt költeményeket sportversenyek győzteseinek magasztalására. Epinikionjaival új műfajt teremtett. Ezekben jut leginkább kifejezésre az emberi lét korlátozottságáról vallott véleménye, de más költeményben is beszél arról, hogy ’nehéz dolog az embernek deréknek lenni’, ilyen csak az lehet, akit az istenek szeretnek. Az ember egyetlen lehetősége csak az, hogy erre törekedjék. Hatalmas életművéből csak mintegy 150, többnyire jelentéktelen töredék maradt ránk (a leghosszabb, 31 soros töredéket Platón Prótagorasz című dialógusa őrizte meg). Sikeres és közkedvelt költő volt, egyik versében maga dicsekszik el azzal, hogy 56 költői versenyen nyert első díjat (ókori források szerint egy epigrammaversenyen a drámaíró Aiszkhülosz felett is diadalmaskodott). Közkedveltségének egyik jele, hogy az antik görög irodalom történetében először követelt és kapott tiszteletdíjat, mégpedig igen magasat, amire már Thuküdidész (és több más antik szerző) megrovóan céloz, s amiért Pindarosz Szimónidész múzsáját gúnyosan „ezüstös ábrázatú”-ként aposztrofálja. Halála után írói rangja és tekintélye töretlen maradt. Anekdoták hőse lett, azt terjesztették róla, hogy a verseiben magasztalt istenek nem egyszer a halál torkából mentették ki. Platón a hét bölccsel helyezi őt egy sorba. Prótagoraszról (Diogenész Laertiosz): „Ő meg a keószi Prodikosz abból éltek meg, hogy előadásokat tartottak. [...] Elsőként ő állította azt, hogy minden dologról két, egymással ellentétes vélemény lehetséges; az ilyen ellentétes állítások segítségével alkotta meg következtetéseit tanító beszélgetéseiben. Valahogy így kezdte az okfejtést: „Minden dolognak mértéke az ember, mind a létezőknek,
-3-
hogy léteznek, mind a nem-létezőknek, hogy nem léteznek”. […] A beszélgetés szókratészi fajtáját is elsőként művelte és – mint Platón az Euthümédoszban mondja – ugyancsak elsőként alkalmazta Antiszthenész érvét, amely azt próbálja bizonyítani, hogy ellentmondás nem létezik2. Ő volt az első, aki fizetségért tanított és ugyancsak elsőként vette rá a görögöket, hogy ne kárhoztassák ezt: amit ugyanis megfizetünk, azt többre tartjuk az ajándéknál.” (Timón): „Prótagorasz tudatosan keveredik a civakodásba.” Miért pont Szimónidész verse? Platón választása a Szimónidész verset illetően kettős szerepet tölt be. Az egyik a szerző kilétének köszönhető, a másik a verstéma relevanciájából fakad. Mint láttuk, Szimónidész és Prótagorasz munkássága számos hasonlóságot mutat: mindketten pénzért, megélhetésből tevékenykedtek, ezzel felvállalva a kortársak haragját; koruk meghatározó és megosztó alakjai voltak; munkásságuk újat hozott mind a költészet (epinikion3, kardal-költészet), mind pedig a filozófia területén („feltalálta a verbális csűréscsavarás tudományát, melynek jelentése azonossá vált a szofizmussal” (Carson)). A vers témája és az egész dialógus témája is közös: az erény. Szimónidész volt az első költő, aki pénzt kért a költeményekért cserébe, a megélhetésért írt. S mint ilyen, méltó analógiát állít fel Prótagorasszal, aki szintén pénzt kért a bölcsességért, ill. annak tanításáért cserébe. Ezen hozzáállásuknak köszönhetően, mindketten a mohóság, a fukarság, a kapzsiság hírnevét szerzeték meg. Prótagorasz híres arról, hogy több pénzt keresett, mint Pheidias a kor leghíresebb szobrásza. Szimónidésznek pedig van egy beceneve: zsugori4, amit csak a későbbi anekdoták őriztek meg. II. Platónnal kapcsolatos problémák Az állítás, amely szerint még Platón sem gondolt vagy dolgozott ki mindent azonnal, mára közhelynek számít. Általánosan elfogadott az a tény, hogy van egyfajta fejlődés Platón gondolkodásában.5 De, hogy ez a fejlődés pontosan miben áll, az máig egy sokat vitatott kérdés. Minden erre vonatkozó tudományos próbálkozás ellenére a probléma továbbra is fönnáll. Ami nem csak annak köszönhető, hogy Platón egyedi stílusa számos (eltérő) értelmezést eredményez, hanem annak is, hogy egyszerűen túl sok az ismeretlen: nem tudjuk, hogy mikor írta a dialógusokat, sem azt, hogy milyen sorrendben; azt sem ismerjük, hogy maga Platón mit tekintett egyes dialógusai eredményének, sem azt, hogy hogyan kellene azoknak összefüggniük. Továbbá homályos, hogy Platón milyen mértékben értett egyet Szókratész vagy bármely más szereplője állításaival. Azt sem tudjuk, hogy a szöveg maga pontosan mit mond (hol ironikus, hol komoly, stb.). Az a kérdés, hogy vajon Platón később hozzá nyúlt-e a dialógusaihoz gyakran fel sem merül, mert úgy tűnik, hogy ez a problémakör egy olyan értelmezési szabályt foglal magában, amely mindenegyes dialógust egy kerek megszerkesztett egészként kezel, saját eredményekkel és 2–
Érdekes, hogy Prótagorasz Szimónidésznek éppen egy ellentmondást vet a szemére. Epinikion - (gör. ) győzelmi ének, amelyet karban adtak elő a nemzeti játékok alkalmával győztes egyének dicsőítésére. A műfaj akkor érte el a csúcspontját, amikor a pindaroszi óda elhallgatott, nem összehasonlítható vele. Sajátságos műfaj, ugyan csak töredékes formában maradtak fenn Szimónidész epinikonjai, de hírneve és fennhatósága a klasszikus hagyományban főleg ennek a műfajnak köszönhető. 4 - skinflint (Carson) 5– K. F. Hermann szerint Platón művei egyben filozófiai fejlődését is tükrözik. Szerinte e fejlődésnek három korszaka van: az első Szókratész haláláig tart, a másik a megarai tartózkodás idejét foglalja magában, a harmadik az első szicíliai út befejezésétől Platón haláláig tart. 3-
-4-
üzenetekkel. Azonban amikor neki állunk elemezgetni a dialógusokat, úgy tűnik, hogy az efféle stabilitás utolsó darabkáinak is muszáj eltűnnie. Mind platón korábbi – szókratikus – filozófiája, mind pedig a későbbi, platonikus doktrínák megvitatása egy nyílt csatatérhez hasonlatos, ahol folyamatosan új harcosok kapcsolódnak be. Az egyesítő értelmezés szándékával fellépő kísérleteket, ahogy napvilágra kerülnek, azon nyomban megtámadják. Sajnos sem a nyelvészeti, sem a statisztikai módszerek nem nyújtottak olyan meggyőző eredményeket, amelyek által a dialógusok legalább egy viszonylagos sorrendjét fel tudnák állítani. Még azok a kísérletek sem voltak sikeresek, amelyek a drámai formára utaló jeleket hivatottak felfedezni, mivel rá kellett jönnünk, Platón túlságosan kedveli a stilisztikai és dramaturgiai változatosságot. Költészet a filozófia górcsöve alatt Anne Carson szerint egy filozófus verselemzését hallgatni olyan, mint egy olyan embert nézni, aki karddal támad egy folyóra6. Szókratész és Prótagorasz annyira félre érti Szimónidész versét, hogy a legtöbb ember jogosan gondolkodhatna el azon, hogy egy filozófus minek olvas verset. Úgy tűnik, hogy Szókratész is fontolóra veszi ezt a kérdést, amikor a közjáték végén a verselemzés tevékenységét elutasítja, mondván: hogy ostobaság, amely csak iszákosokat köt le. „hagyjuk már a dalok és költemények elemzését. […] A költemények elemezgetése ugyanis szerintem nem sokban különbözik a közönséges, vásári emberek lakomáitól. […] miért is lenne szükségünk idegen hangokra vagy költőkre, akiket amúgy sem lehet kikérdezni arról, mit jelentenek a szavaik: hivatkozni persze sok mindenki hivatkozik rájuk beszédében, csak épp a legkülönbözőbb módokon értelmezik őket, míg végül olyanról vitatkoznak, amit lehetetlen megoldani.” (347C-E) A Prótagorasz- vers7 Ezt a versét Szimónidész annak a Pittakosznak szánt kritikaként írta, aki először öntötte szavakba azt a bölcsességet, amely szerint „nehéz jónak lenni”. A filozófusok kezében ez az egyszerű kis kritika exponenciálissá bonyolítja magát: Szimónidész hibát lát abban, amit Pittakosz mondott; Prótagorasz hibát lát abban, amit Szimónidész mondott; Szókratész hibát lát abban, amit Prótagorasz mondott, és számos kortárs filozófus hibát lát abban, amit Szókratész mondott. Szimónidész ezen költeménye eredeti formájában nem maradt fönn. Csak Platón által ismerjük, aki nem csak összekeverte a szöveget, hanem filozófiai kommentárokkal szakította azt meg, s ez az oka annak, hogy a mai napig nincs megegyezés még a versel kapcsolatos legalapvetőbb kérdésekben sem. Nem tudjuk, hol kezdődik és hol ér véget; hány versszaka van (ill. hány hiányozhat még), továbbá, hogy mi lehet a fragmentumok helyes sorrendje, stb. Nehézséget okoz annak megállapítása is, hogy Szókratész és Prótagorasz szó szerint idézik vagy már parafrazálják az érintett szövegrészeket, vagy, hogy rosszul emlékeznek rá, esetleg szándékosan ferdítik a szöveget. A töredékekből azt sem derül ki egyértelműen, hogy mely szavak tulajdoníthatók Szimónidésznek, és melyek Pittakosznak. Néhány szerkesztő a teljes nyitó versszakot idézőjelekbe tette, amíg mások csak a második versszakot kezelik Pittakosz bölcsességének egyedüli idézeteként. Pittakosz, Szimónidész, Prótagorasz és Szókratész hangjai annak függvényében hangosodnak, hogy effajta döntéseket hogyan hoznak meg az aktuális szerkesztők. Ennek következtében a jelentés (ha csak árnyalatilag) is folyamatosan változik, mivel a tekintély összevissza mozog. 6
- utalás Akhilleuszra, aki a legenda szerint támadást indított a Szkamander folyó ellen. (Homérosz: Iliász [21.389]) 7 - Prótagorasz-vers / „the Protagoras-poem” (as it has come to be called by philosophers)” Carson [p.112] -5-
Erre történő (öntudatlan) utalásként értelmezhetnénk Szókratész egyik gondolatát a dialógus végéről: „az ugyanolyan nagyságú tárgyak közelebbről nagyobbnak, távolabbról kisebbnek látszanak.” (356C) Szimónidész versének modern kiadásai a hangok effajta keveredését tipográfiai szempontok alapján próbálják megközelíteni. Összességében ez a Prótagorasz-vers - ahogy a filozófusok hívják – reprezentálja, hogy egy szöveg hogyan szennyezhet be egy másikat, egy költeményt hogyan fertőzhet meg a filozófia okoskodása, vagy egy tényt hogyan ferdíthet el egy fikció (Carson). Egyetlen módszer sem tudja kiszűrni Szimónidész versének eredeti jelentését, üzenetét, amely teljesen érintetlen lenne a Prótagorasz szövegkörnyezetétől. A vers értelmezését tovább bonyolítja Szókratész hermeneutikai módszere, close-readingje8, amely főleg azon alapul, hogy erőteljesen áthágja a görög szintaxisra és idiómákra vonatkozó szabályokat. Szókratész és Prótagorasz „versenye” Prótagorasz kihívja Szókratészt, hogy magyarázzon meg egy inkonzisztenciát Szimónidész egyik versében, amely ezzel az állítással kezdődik:
állítólagos
„Válni nehéz igazán nekünk derékké” aztán egy kicsivel később megdorgálja Pittakoszt, hogy olyasmit mondott, amely összegzi ugyanezt a dolgot: Mégsem hihetem, hogy a Pittakosz beszéde helyes, ámbár bölcs a férfiu, mégiscsak ebben téved ő: „lenni jónak oly nehéz”. Szókratész nem csak enged a kérésnek, hanem egy hosszabb értelmezést ad, amely még filológiai részletekbe is belemegy. Először valamit el kell mondanunk a dialógus harmadik részéről (349A-362) ahhoz, hogy lássuk, ez a hosszú közjáték miként járul hozzá az egész dialógushoz. Szókratész értelmezése Szimónidész verséről, úgy tűnik, megnyeri a közönség helyeslését, de ő maga azonnal, szinte durván, félresodorja a költészet értelmezésének egész vállalkozását: számára úgy tűnik ez, mint egy alacsonyrendű társaság foglalatossága, akiknek semmi eredeti ötletük nincs (347C [lásd: fentebb]). De milyen célt szolgál ez a betét a dialógus egészében? Elsőre a válasz elég negatívnak tűnik. Mivel a negyedik érv, az erények egyesítésére (349A), azonnal követhette volna az azt megelőző hármat, és úgy tűnik semmiféle kapcsolat nincsen a hedonista kalkulus tárgyalásával sem. Ezek után azt mondhatjuk, hogy a közjátéknak inkább drámai céljai vannak, és valóban szolgál is néhány ilyet. Előtérbe kerül a dialógusnak, mint egésznek az atmoszférája. Prótagorasz kieresztheti a mérgét, Szókratész pedig bemutathatja határozottságát, és az elveihez ragaszkodó oldalát, amikor azzal fenyegetőzik, hogy elmegy hacsak Prótagorasz el nem áll a hosszú beszédektől. A közönség reakciója, esetleges részrehajlásuk Prótagorasz ill. Szókratész felé részletesen le van írva, valamint Prodikosz és Hippiasz is alkalma nyílik, hogy egy kicsit „felvágjanak” tehetségükkel. Legfőképpen Szókratész kap egy lehetőséget, hogy demonstrálja: igenis képes a szofisták ünnepelt művészetére, valamint, hogy demonstrálja abbéli véleményét, hogy mindezt hasztalannak találja (347B). 8
- close-reading: A new criticism szövegelemzési alapelve. Az elemzésben csak a szöveg számít, minden egyéb (életrajzi, lélektani, társadalmi stb.) szempontot, az író szándékait vagy a mű hatását mellékesnek kell tekinteni, figyelmen kívül kell hagyni.
-6-
Vajon ezek az érvek elegendőek-e ahhoz, hogy igazoljuk ennek a közjátéknak a szükségességét? Az irodalmi érdekeltség hiánya azt sugallja, hogy a legtöbb tudós beéri ennyivel. C.C.W. Taylor a kommentárjában kevés pozitívumot tud említeni, Vlastos pedig azt mondja, hogy Szókratész tulajdonképpen egy praktikus viccelővé lép elő, szinte már bohócként, és azon tűnődik, hogy „minek kitalálni egy ilyen kétértelmű metaforát egy ilyen terhes, egyszemélyes kitalálós játékban”. A.E. Taylor úgy tartja, hogy hiba lenne Szimónidész értelmezését komolyan venni, egy „mellékfogás, baklövés, amely igazából lehetetlen bárkinek, akinek van legalább egy kis humorérzéke”9. A szakirodalom nagy része úgyis a kérdés szimónidészi oldalával van elfoglalva, vagyis a költemény rekonstrukciójával és értelmezésével. Mindenesetre nem tűnik indokoltnak a kérdés platóni oldalának elhanyagolása. Szókratész szövegértelmezésének a hossza és pozíciója a dialógus kellős közepén már alapjában valószínűtlenné teszi azt a felvetést, hogy ennek a résznek a funkciója csak is a polemizáló jellege. Továbbá Szókratész szokatlanul határozott módon jelzi, hogy az ő értelmezése az Szimónidész versének egy óvatos átgondolása, amely előbb történt, mint a jelenlegi beszélgetés: „Nincs szükség rá – feleltem -, mert ismerem, és történetesen rendkívül behatóan foglalkoztam vele”. „Fölöttébb szép, és igaz ez a vers” (339B) A tény, hogy tudja fejből a verset és nincs szüksége emlékeztetőre Prótagorasztól hitelteleníti azt a kezdeti állítását, amely szerint Prótagorasz támadása Szimónidész ellen, úgy érte őt, „mint ha egy jó ökölvívó” leütötte volna (339E). Ahogyan ezt majd kimutatjuk, Szókratész elég komolyan veszi értelmezésének fő pontjait, még úgy is, hogy karikatúrát állít fel a szofisták által gyakorolt verselemző módszerről. Folyamatosan eltorzítja a szöveget, hogy az az ő céljait szolgálja. A komikus - és néha bevallottan ostoba - elemektől eltekintve fenntarthatjuk, hogy Szókratész Szimónidészről való értekezése alapjába véve kerek és magába foglal néhány szókratészi/platóni dogmát, amelyek jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy megértsük magát a Prótagoraszt, valamint annak kapcsolatát a későbbi dialógusokkal. Habár az óda nagy része Platónnak köszönhetően maradt fönn, a tudósok és irodalmárok között nincs konszenzus annak kapcsán, hogy mi a jelentése és célja a versnek. Még annak ellenére sem, hogy néhány nagyon is kiemelkedő tudós Wilamowitztól10 kezdve megpróbálkozott ennek feltárásával. Néhányan azt állítják, hogy ez egy dicsérő ének, míg mások azt mondják, hogy ez egy vigasz valamely csalódásra. Néhányan úgy tekintenek rá, mint egy összességében konvencionális darabra, megint mások úgy tekintik ezt, mint felkészülést egy etikai forradalomra. De az intrikáktól eltekintve meg lehet egyezni bizonyos általános tulajdonságokban a tökéletesség lehetetlenségével kapcsolatban. A téma az emberi tökéletlenség vs. isteni tökéletesség, amely Homéroszig vezethető vissza. Szimónidész azonban úgy tűnik, néhány régi érték újra értelmezését javasolja, mert nem csak hozzáteszi, hogy a jóság külső helyzetéből adódik, nem csak attól függ, hanem nyomatékosítja, hogy a belső hozzáállás, attitűd meghatározza egy individuum értékét. Hogy ez vajon igazolja-e azt az állítás, amely szerint a költemény egy újfajta befele fordulást mutat be nem dönthető el itt. A versben bemutatott egyik fő nehézség, az pontosan az, amelyet Prótagorasz maga erősít meg, vagyis hogy Szimónidész miképpen kezdhet egy olyan állítással, amely szerint nehéz nemes lelkűvé válni és aztán Pittakoszt leszidja azért, amit tulajdonképpen ő is állít. Úgy tűnik, hogy erre a problémára nem könnyű megoldást találni. Még azok számára sem, akik az ógörögöt anyanyelvi szinten beszélték, és ismerték az egész költeményt. Mert, ha lenne egy is, akkor Prótagorasz itt most nem látna kihívást, és Prodikosz „nyelvészeti művészetére” sem lenne szükség. 9
- Frede [p. 736] ///
10
- Frede [p. 738]
-7-
Hippiasz sem bókolna Szókratész értelmezésének ravaszságával kapcsolatba (347A), s nem ajánlaná fel az ő saját verzióját. Úgy tűnik, hogy (Szókratész idejében) valóban elég divatos volt az értelmiségiek között, hogy mindenkinek legyen készenlétben egy saját versértelmezése. Hippiasz vágyából ítélve, nagyon is lehetséges, hogy Prótagorasz maga szerette volna előadni a saját verzióját miután kihívta Szókratészt, de aztán Szókratész elutasítja a további verselemzést, így nem teheti meg, hogy kifejtse a saját értelmezését (347D). Modern tudósok, irodalmárok törekvéseit (hogy rekonstruálják a költemény jelentését), gátolja az a tény, hogy Platón nem idézi az egész verset, így csak fragmentumait ismerjük. Talán a legfrusztrálóbb az első strófából kihagyott hét sor (pontosabban annak nem ismerete), mert az valószínűleg mérsékelte volna az említett ellentmondást, ami talán nem lett volna olyan égbekiáltó, s a közönség sem lett volna annyira lelkes, amikor Prótagorasz rámutat erre. Továbbá Szókratész sem tettethetett volna meglepettséget. Többet erről – úgy tűnik - nem tudunk mondani (339DE). Szókratész értelmezése három szakaszra osztható, amelyek mindegyike különböző karakterrel és nyelvvel bírnak. Az első kettővel tömören lehet foglalkozni. Az első részben (339E-342A) Szókratész meglepődik (ill. csak színleli azt), attól amit Prótagorasz mond. Majd kifejti, hogy nincs is igazi ellentmondás, az első és a második versszak között, mert Szimónidész szembehelyezi a „jóvá válást”, amely nehéz véghezvinni, Pittakosz „jónak lenniével”, amely viszont lehetetlen. Ez egy eléggé valószínűtlen értelmezése Szimónidésznek. Szókratész is közvetetten megerősíti ezt a valószínűtlenséget, azzal, hogy hitelt ad Prodikosz művészetének (339E-40C), jelezve ezzel, hogy ez nem egy természetes olvasata a műnek. Itt nem megy tovább a megkülönböztetésben, így ez csak az utolsó harmadban válik filozófiailag használhatóvá, érdemlegessé. Szofistát szofistával – Prodikoszt Prótagorasszal – költőt költővel – Hésziodoszt Szimónidésszel állítja szembe. Mind a két költő megkülönbözteti a jóságot a jóvá-válástól, de különböző konklúziókat vonnak le: Hésziodosz azt állítja, hogy a tökéletességhez vezető ösvényen nehéz rajtamaradni, s ha egyszer végigmentél rajta, akkor nehéz azt megtartani. Míg Szimónidész ezt lehetetlennek találja, szerinte ez (a tökéletesség) egyedül az istenek joga, privilégiuma. A második részben (342A-343C) Szókratész elmagyarázza az egész költemény célját. Azt állítja, hogy Pittakosz mondása a hét bölcs azon kísérletének az eredménye, hogy monumentálisan tömör szavakat, bölcsességeket mondjanak, valamint azzal vádolja Szimónidészt, hogy mindezt csak azért teszi, hogy megkülönböztetésben részesüljön, kivívja kortársai tiszteletét azért, mert ennyire leszállít egy ilyen monumentális bölcsességet. Keveset lehet mondani Szókratész dicséretéről az állítólagos spártai és krétai filozófiával kapcsolatban, amely – állítása szerint - túllépi ezeket a monumentális és tömör aforizmákat. A dicséret valószínűleg ironikus, habár az is igaz, hogy Platón nagy tiszteletet mutat a krétai és spártai társadalommal szemben. Az utolsó harmada ennek a költői értelmezésnek azonban egy eléggé eltérő karakterről árulkodik. Szókratész komoly arca11 Az elemzés egy teljesen új irányt vesz, amikor Szókratész a következőket mondja: „De talán nézzük meg együtt, hogy igazam van-e” (343C) Ezt követően szokatlanul részletes vizsgálat alá veti a verset. Frede ezt a rész „Szókratész komoly értelmezésének” keresztelte el, de továbbra sem zárja ki, hogy ez a passzus is tartalmaz(hat) komikus elemeket, valamint azt sem állítja, hogy Szókratész itt azt gondolná, hogy sikerült Szimónidész saját értelmezését felfednie. 11 –
„Socrates’ serious interpretation” után. (Frede IV. [p. 740])
-8-
Itt válik egyértelművé a rokonság az iménti különbségtétel, valamint a „lenni” és „válni” igék platonikus elkülönítése között. Valószínűleg ez az, ami Szókratészt igazán vonzotta ehhez a szöveghez. Szókratész erőteljesen rákényszeríti a saját téziseit a költeményre. A distinkció (melyet az első harmadban tett) „jónak lenni” és „jóvá válni” között, itt nyeri el igazi értelmét. Egy valószínűtlen állítással indít, amely szerint: „Az igazán szó nem a derékre vonatkozik […] ebben a versben az „igazán szót” máshova kell értenünk” (343D-E). Szókratész kedveli a kreatív hiperbaton12 technikáját – amely által a szöveg egy új jelentéssel gazdagodik. Példa erre a versbéli „igazán” szóval kapcsolatos machinációja. Valójában az egész dialógus ennek a hiperbatonnak a formáját ölti, mert Szókratész és Prótagorasz mindketten elkerülnek az erénnyel kapcsolatos eredeti állításoktól, míg pontosan az ellenkezőjét nem vallják annak, amit a másik eredetileg be akar bizonyítani, tehát pozíciót váltanak. Szókratész szerint ez a szituáció külső szemmel is nevetségesnek tűnhet: „Különös emberek vagytok ti, Szókratész és Prótagorasz. Mert te, Szókratész, bár eleinte azt állítottad, hogy az erény nem tanítható, most minden igyekezeteddel azon vagy, hogy magadat megcáfold […] ezzel szemben Prótagorasz, aki eleinte még taníthatónak vélte az erényt, most mintha éppen ez ellenkezőjét akarná elérni” (361A-C). Szókratész több helyütt megkülönbözteti az igazi jóságot, az úgynevezett (a közösség által vélt) jóságtól, itt mégis másra helyezi a hangsúlyt, elég tekervényes olvasata úgy tűnik inkább a jóvá válni és jónak lenni kettősségére koncentrál: „[Szimónidész] néhány sorral később azt mondja, […] hogy jóllehet derék emberré válni nehéz dolog, de mégiscsak lehetséges, legalább ideig-óráig; ámde derék emberré válva ebben az állapotban maradni, derék embernek lenni […] lehetetlen. S embernek meg sem adatott, csak istené ily magas jog.” (344B-C) Zárásul kijelenthetjük, hogy Szókratész (Szimónidész vers) értelmezése, számos komoly szókratikus/platonikus alaptételt tartalmaz: (1) Az ember sohasem jó (tökéletes), de azzá válhat (még ha csak időlegesen is), (2) ebből adódóan egy közepes/átmeneti állapotot elfogadhatónak tekint. (3) Az erény tudás, és az egyetlen igazi katasztrófa/csapás csak az, ha ezt a tudásunkat elveszítjük. (4) Senki sem tesz önként (akaratlagosan) gonosz/hitvány dolgot. Mindezen dogmák előre vetítik azokat a platonikus tételeket, amelyeket a kései dialógusokban Platón direktebb, explicit módon megfogalmaz majd.
12 -
hiperbaton - transzgresszió: retorikai mondatalakzat; két, szerkezetileg szorosan összetartozó szó szétválasztása a szórend módosításával, ill. egy vagy több szó közbeiktatásával.
-9-
„Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne. Sorsa hasonló ama szerencsétlenekhez, akiket Phalarisz bikájában lassú tűzön kínoztak, üvöltözésük azonban nem juthatott el a türannosz fülébe, hogy rémítse őt, számára ez édes muzsikának hangzott. S az emberek összesereglenek a költő körül, s így szólnak hozzá: énekelj majd ismét, vagyis: bárcsak új fájdalmak gyötörnék lelked, ajkad bár mindig úgy szólna, mint ez idáig; mert a kiabálás csupán rémítene minket, de a muzsika, az kedves. És előlépnek a kritikusok, mondván: így helyes; így kell lennie az esztétika szabályai szerint. A kritikus természetesen szakasztott mása a költőnek, csak nincsenek kínok a szívében és muzsika az ajkán. Lásd, ezért inkább disznópásztor lennék Amagerbrón, kit megértenek a disznók, semmint költő, kit félreértenek az emberek”. (S. A. Kierkegaard)13
13
- S. A. Kierkegaard – Vagy-vagy (Osiris-Századvég Kiadó (1994), ford.: Dani Tivadar).
- 10 -
BIBLIOGRÁFIA
BENE László – Görög-római filozófia: A szofisták / Szókratész és Platón (Filozófia, Akadémiai Kiadó (2007), [56-95.o.]).
Bibliotheca Classica – PLATÓN ÖSSZES MŰVE, I. kötet (Európa Könyvkiadó (1984)).
CARSON, Anne – How not to read a poem: unmixing Simonides from Protagoras. (in: Classical Philology 87 (1992), [page: 110-130]).
FREDE, Dorothea – The impossibility of perfection: Socrates’ cricism of Simonides’ poem in the Protagoras. (in: Review of Metaphysics 39 (1986), [page: 729-753]).
HAVAS László – A görög irodalom: A kései líra (Világirodalom, Akadémiai Kiadó (2008), [64-65.o.]).
PLATÓN – Prótagorasz (Atlantisz Könyvkiadó (2007), ford. és utószó: BÁRÁNY István).
SZERB Antal – A világirodalom története: A líra (1941) (Magvető Kiadó, [30-34]).
Müller Bertalan (ZHQZYV) Szabadbölcsészet – Filozófia (BA) – I. évfolyam Filozófiatörténet 1. - Antik filozófia (BBNSF02504) Dolgozat Budapest, 2010. május
- 11 -
