Az emberi civilizáció arcai képekben

Regőczi Gergely

Az emberi civilizáció arcai képekben Társadalomkritikus novella

BUDAPEST 2001. - 2007.



Regöczi Gergely: Az emberi civilizáció arcai képekben



Regőczi Gergely: Az emberi civilizáció arcai képekben. Társadalomkritikus novella.©

A mű adatai: Ötlet: Az „Utolsó háború” fragmentumából, Budapest, 2001. 03. 18. Novella írásának kezdete: Budapest, 2001. 07. 08. Elkészültének időpontja: v1.00 : Budapest, 2001. 07. 09. v1.05 : Budapest, 2001. 08. 15. v1.08 : Budapest, 2001. 08. 17. v1.10 : Budapest, 2001. 09. 13. v1.11 : Budapest, 2007. 11. 22. Szavak száma: 4.847 Karakterek száma szóközök nélkül: 31.231 Karakterek száma szóközökkel: 36.063

Előszó és köszönetnyilvánítás: Remélhetőleg nem véglegesen, de egyelőre félbemaradt regényem egyik jelenetében szerepel ennek a novellának az elődje. Nem tudom, mit mondhatnék előzetesen erről a rövid történetről, talán annyit, hogy egy kis egyveleget tart kezében az olvasó egyszerre szép és elborzasztó emberi társadalmunkról, melyben tényleg érvényesül az a találó aforizma, hogy „mindenki csak jót akar, de a pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve”. Nem mindegy tehát, hogy ki kinek akar jót, és hogy a „megsegített” miképpen fogja értékelni a vele történteket. Ha egyáltalán túljutunk azon a ponton, hogy már ne csak saját magunknak, és legszűkebb környezetünknek akarjunk jót… Egyszóval, ebben a novellában igyekeztem vázlatosan kifejteni az emberi társadalom ambivalens viselkedésén alapuló gondolataim. Kellemes – ha lehet egyáltalán ezt a szót alkalmazni egy ilyen komor történet esetében – szórakozást kívánok az olvasáshoz!

Regőczi Gergely

1






Berregésre ébredtem. Az órára pillantva megállapítottam, hogy hétfő reggel hét óra van. Tehát kelnem kellett. Álmosan feltápászkodtam, majd széthúztam az ablakot takaró rongyos függönyöket, hogy a beáradó fény belém is töltsön némi életet. Bár nyár volt, az eget mégis szürkés köd fátyolozta, a Nap erőtlenül próbált áthatolni rajta. (Vagy csak az üveg volt ilyen mocskos?) Ettől a látványtól nem várhattam lelki felüdülést. Reggelizni se volt kedvem, üres gyomorral indultam el otthonról. Bezártam kis garzonlakásomat, melyet még jó édesanyám hagyott rám. Ha ő nem lett volna, most biztos egy híd alatt laknék, vagy már rég megdöglöttem volna. Ilyen dekadens gondolatok cikáztak agyamban, amikor kiléptem a lépcsőházajtón. Lehet, hogy jobb lett volna egy picikét tovább feküdni, kipihenten talán kicsit más színben láttam volna a világot, de nem tehettem, hiszen mindig hétfőn és mindig nyolcra mentem a munkaügyi központba állás után érdeklődni. Már négy éve folyamatosan munkanélküli voltam, most is vegyes érzelmekkel telve róttam az utat. Egyrészt lemondtam már arról, hogy valaha is esélyt kapok a jobb életre, másrészt azonban egy halvány reménysugár – „lehet, hogy majd ma mégis…” – mindig erőt adott a léthez, hogy egyszer talán sikerül egy olyan állást szereznem, amelyből nem csak száraz kenyérre és vízre futná, mint a segélyből. Ismét, megszámlálhatatlanul sokadszor, csalódnom kellett. A központban a tisztviselő, egy kedves idősebb hölgy, szomorúan közölte velem, hogy semmit sem tud ajánlani, még a legalantasabb munkahelyek is, mint az utcaseprői, vagy szippantóskocsikezelői, egytől egyig be vannak töltve, és aki egyszer bármilyen munkához is hozzájut, annak esze ágában sincs önként otthagyni azt. A megüresedő állásokat is csak protekcióval lehet megszerezni. Elkeseredetten léptem ki az utcára, ráadásul valami nedves köd is elkezdett szitálni. Megfigyeltem mindent, ami az utcákon folyt, hátha találok valami okot, amin jobb kedvre derülhetek. Tanulmányoztam a szembejövőket, sokuknak komor, gondterhelt arca, kopott öltözéke volt, míg mások (akikből jóval csekélyebb számú populáció létezett) új, divatos ruhákban járkáltak kilós aranyláncokkal és több mobiltelefonnal, bár ezek is ugyanolyan feszültek, ingerültek voltak. Gondolom, egyeseknek – mint jómagamnak is – a munka nélkülözése okozott stresszt, mert ők haszontalannak, nélkülözhetőnek, semmirekellőnek érezhették magukat, ami semmiképp sem tesz jót az önbecsülésnek, míg a többieknek pont a munka elvesztésétől való félelem, ami egyáltalán nem volt ködös, valószerűtlen eshetőség, elég volt csupán annyi, hogy ne tudjanak a feljebbvalóiknak kielégítő mennyiségű profitot prezentálni. Az úttesteken és az épületeken is megfigyelhettem hasonló aránytalan kontrasztokat. Az utak felett, mellett kékesszürke szmogfelhő lebegett, a harmincéves, füstöt okádó buszok és rozsdás, csörgő-zörgő kocsik között a legújabb és legdrágább luxusmodellek csillogtak-villogtak, várva, hogy néhány lépésnyit előrehaladjanak a reggeli csúcsforgalom idején előállt hatalmas torlódásban. Annak ellenére volt dugó, hogy a benzin iszonyú drága lett, ugyanis még a szegények közül is sokan rákényszerültek az autózásra, olyan mélyre hagyta zülleni az állam a tömegközlekedést, és (szerintem szándékosan, a jármű- és olajiparral történő összefonódás eredményeként) olyan szétszórtan helyezkedtek el a munkahelyek. Egyes utcákban lepusztult, málló vakolatú, elhanyagolt házak álltak, míg máshol gyönyörű paloták, villák ápolt kertekkel, parkokkal. „Igen, a társadalom polarizálódása, szétszakadása a két végletre… Milyen rég megmondták már, hogy ez lesz a kapitalizmus dicső eredménye!” – gondoltam, és nem lettem vidámabb. Egykedvűen baktattam az utcákon, amikor a távolban megpillantottam a városi könyvtár szebb napokat is megért épületét. Arra vettem az irányt, a könyvtár volt az egyetlen luxus, amit megengedhettem magamnak, sajnos tévéről, ne adj’ isten számítógépről nem is álmodozhattam. A könyvtárat egyrészt azért szerettem, mert hidegebb napokon kellemesen fűtötték, ott mindig módom volt kicsit felengedni, otthon ugyanis már rég kikapcsolták a távhőszolgáltatást, nem tudtam fizetni érte. Ezen kívül a könyvek elterelték a figyelmem saját

2






gondjaimról, képes vagyok beleélni magam a történetekbe, ilyenkor mások örömébenbánatában osztozom, eltávolodva saját életem eseményeitől. Kicsit felderülve irányítottam lépteimet a könyvtár felé. Szerettem ott lenni, a könyvtárosok is kedveltek engem, mindig kultúráltan viselkedtem, nem tépdestem ki lapokat a könyvekből, mindent oda tettem vissza, ahonnan elvettem, és olyan gyakori vendég voltam, hogy már-már töviről hegyire ismertem a teljes könyvállományt. Előfordult, hogy néhány látogató engem kért meg, segítsek bizonyos köteteket megkeresni nekik. Mivel mindig ott láttak, azt hitték, hogy én is ott dolgozom. Bárcsak így lenne! Persze mindig szívesen segítettem, legalább volt egypár pici dolog, ami nem hagyta elveszni önbecsülésem utolsó néhány morzsáját. Beléptem, üdvözöltük egymást a könyvtáros hölgyekkel, majd mélyen elgondolkodó arccal a könyvespolcok közé mentem. Azon morfondíroztam, hogy mit is olvassak, amikor szemem egy új, vaskos könyvön akadt meg, mely múlt héten még nem volt ott. Odasétáltam, leemeltem a polcról, megnézegettem. Címe: „Az emberi civilizáció arcai képekben” volt. Ez felkeltette érdeklődésem, úgyhogy belelapoztam a kiadványba. A bevezetőből megtudtam, hogy a könyv még egészen új. Idén, 2018-ban adták ki, és az emberi civilizáció tevékenységi formáit, módjait, és ezek hatásait mutatja be. Minden oldalt nagy alapú színes képek és rövid magyarázó szövegek foglaltak el. Mivel a könyv elég terjedelmes volt, találomra nyitottam ki valahol. „New York, a felhőkarcolók, a pénz és a hatalom városa, 2000-ben” felirat felett egy madártávlatból készített felvételen rengeteg csillogó-villogó, napfényben fürdő karcsú üveg-, vagy faragott kőtornyot láttam, melyek mindegyike tekintélyt parancsolóan nyújtózkodott az ég felé, ahogy a felirat is sugallta. A következő oldalon több kisebb kép: a tőzsdében nyüzsgő öltönyösök, egy-egy híresebb épület közelről, luxusszállók belső terei, a Central Park toronyházaktól körülölelt hatalmas zöldfelülete. Lapoztam. A következő kép címe: „New York, ahogyan azt a szegények megélik (állapot 2000-ben)” volt. Néhány gyér fényű lámpa küzdött a szűk sikátorokból belopakodni igyekvő halotti sötétséggel, az utcát elborította a szemét, kitört ablakok üregei ásítoztak mindenfelé. Az előtérben egy szakadt pokrócba bugyolált, elhanyagolt arcú férfi aludt hátát a falnak vetve, kezében egy félig kiürült alkoholos üveggel. A háttérben páran egy fémhordóban gyújtott tűz körül melengették tenyerüket, néhányan verekedtek. „Borzalmas!” – gondoltam. – „Amióta nálunk is ilyen nagy a munkanélküliség, itt is rengeteg a csöves, hajléktalan. Iszonyú a nélkülözés, én még örülhetek is, hogy van fedél a fejem fölött.” Lapoztam. „New York ma, 2018-ban”, olvashattam a címet. Ez ugyanolyan légifelvétel volt, mint az első erről a városról, de már csak annyi látszott, hogy egy szürke ködfelhőn átsejlik néhány épület kontúrja. A következő képen gázálarcos lakosok sétáltak a dugóban megrekedt autók között. „Mi is efelé haladunk.” – jegyeztem meg magamban. – „Vajon ki szponzorálhatott egy ilyen könyvet? Biztos, hogy nem valami autógyár vagy benzinkúthálózat…” – töprengtem el. Több oldalt átlapoztam. „A brazil őserdő, ahol a fajok elképzelhetetlen sokszínűsége uralkodik. (1995-ös felvételek)” A dupla oldalon ismét egy légifelvétel kápráztatott el, mely egy bársonyosan bolyhos, a zöld különböző árnyalataiban játszó, hullámzó tengert mutatott a távolban emelkedő dombokkal, hegyekkel. Szinte nehéz volt elképzelni, hogy létezhet(ett) ennyi fa, ekkora összefüggő területen. Lapozván, a következő képeken megnézhettem a talajszintről készített felvételt a hatalmas, életerős fák törzseivel, a dús aljnövényzettel, a mindenhonnan lecsüngő liánokkal, a sűrű lombkoronán épphogy csak áttörni képes vékony napsugarakkal. Megcsodálhattam még egy gyönyörű színes pillangó, és egy virágtölcsérhez repülő színpompás kolibri fotóját is. Újabb lapozás. „Erdőhasznosítás Brazíliában. (1997-es felvételek)” A képen hatalmas gépek, melyek mellett az álldogáló emberek szinte eltörpülnek.

3






Lánctalpas bulldózerek döntik ki a sudár fákat, melyekről madárrajok menekülnek ijedten. A talajra zuhant növényeket láncfűrészes munkások darabolják fel, majd a rönköket darus kocsival teherautókra emelik. A távolban az erdő lángokban áll, fekete füstoszlop tör az ég felé, ott csak termőföldnyerés érdekében „tesznek erőfeszítéseket” az emberek. Lapozás. „A brazil „őserdő” 20 év után, 2017-ben”, hirdeti a felirat. A repülőgépről készített fotón kopár, sziklás hegyek látszanak, az előtérben egy folyó hömpölyög át a mocsaras, náddal és gazzal benőtt síkságon. Fát nem látni. Egy másik képen épp szúnyograj támad meg egy nagyobb testű emlősállatot, amely tehetetlen a rengeteg rovarral szemben. „Hát ide jutottunk volna? A Föld tüdejének annyi, a szennyezést viszont nem csökkentjük. Mi lesz ebből? Lassan mind megfulladunk a saját bűzünkben!” – döbbentem meg. Lapozás. „Bad Nauheim, gyógyturizmusból élő kis üdülőváros Németországban, 1994ben” címet viselték a soron következő fényképek. Gondozott, üde zöld gyep egy lankás domboldalon, a területen elszórtan egy-egy hatalmas, évszázados fa pompázik, sok a bokor, mind különféle színű és formájú virágot hajt, a távolban tó és szökőkút, melyek vizén játékosan csillog a visszaverődő napfény. Az előtérben emberek állnak fényképezőgépekkel, egyikük kitárt tenyerén kenyérmorzsa, ujján kékes-sárgás tollazatú madár ül, és csipeget az élelemből. Egy kisfiú guggol, tenyerén mogyoródarabok, egy vörösesbarna bundájú, hosszú farkú mókus aranyosan elvesz egyet a felkínált eledelből. Egy másik képen a vadkacsák és a hófehér hattyúk kijönnek a tó vizéből, és kézből esznek. A tavon családok, fiatal párok csónakáznak. A következő fotón egy félbevágott kupola alakú szabadtéri helyiségben zenekar ad koncertet a kupola előtt elhelyezkedő, virágokkal szegélyezett mesterséges tavacskát padokon körbeülő látogatóknak. Az újabb felvétel a gyógyfürdőkben lubickoló főként idősebb férfiakat és nőket jelenítette meg. „Milyen idillikusan egyszerű, nyugodt és békés ezeken a képeken minden. Szívesen meglátogatnám ezt a helyet!” – ábrándoztam. Továbblapoztam. „Bad Nauheim a 2010-es évek végének Németországában. A világ iparának mértéktelen szennyezőanyag-kibocsátása savas esőket eredményezett.” A képen ugyanaz a korábbi lankás domboldal, de a fű csak sárgásbarna foltokban nő, a terület nagy részén a csupasz föld látszik csak, a fák, a bokrok kiszáradt kórókként meredeznek, és egyáltalán, semmi nyoma az életnek. „Igen, a környezetszennyezés nem áll meg a határokon…” – gondoltam. A következő oldalra hajtottam. „Több évezredes buddhista vallási emlékek Ázsiában. Jelképei az emberi akarat és kitartás hihetetlen mértékének. (2000-es felvételek)” Óriási emberi alak díszes ruhában, egy hatalmas sziklafal kövébe vésve. Viszonyításképpen egy kutató integet a szobor talpazatánál, alig ér fel a kőfigura bokájáig. Lapozás. „Iszlám vallási fanatikusok 2001-ben lerombolják más felekezetek szent helyeit, emlékeit.” A háttér ugyanaz, mint az előző képen, de a szobor helyén csak egy füstölgő kőkupac, oldalt egy tank áll, szintén füstölgő ágyúcsővel, egy gyalogos katona épp elindít egy lövedéket kézi rakétavetőjével. A többi katona elégedetten mosolyog. „Barmok! Egyetlenegy művészeti alkotást sem lenne szabad megsemmisíteni! Mit ártott nektek az a pár szobor?!” – dühödtem fel ismét, mint minden pusztulást ábrázoló kép után. Gyorsan továbblapoztam. „Hol volt, hol nem volt… Az Antarktisz 2000-ben és most”, így hangzott a következő cím. Az első fényképen végtelen, az alacsonyan járó nyári Nap fényében vakítóan fehér jégmezőket figyelhettem meg, az előtérben jó pár pingvinnel. A második képen kizárólag kopár szürke-vörös sziklák, néhol egy kis zuzmó. Magamtól rá sem jöttem volna, hogy a két helyszín azonos… Lapoztam. „A korábban szelíd és szabályos vízjárású folyók rendszeresen áradnak.” címmel az első kép egy romantikusan kanyargó, erdősávokkal kísért folyócskát mutatott be, majd a második egy iszaposan hömpölygő, koszos sártengert ábrázolt, mely épületdarabokat,

4






törmeléket, növényzetet, emberi és állati tetemeket sodort magával. A víz fölött helikopterek köröztek túlélők után kutatva. „Hát igen… A vizet megkötő erdők kiirtása után már semmi sem állhatja útját a tomboló árnak…” – fűztem hozzá enerváltan. „A terjedő sivatagok” volt az elkövetkező oldal tömör felirata. Képek sorozatán keresztül különböző oázisokat, városokat mutatott be a könyv, melyekben pálmafák nőnek, ahol az emberek tudnak állatokat tenyészteni, növényeket termeszteni. Ezt egy másik felvételsorozat követte, ugyanezen helyeket ábrázolva jelen állapotukban. Élőlényeket sehol sem látni, legfeljebb néhány kígyót és rovart abban a homokban, amely már szinte teljesen befedte az egykori épületek maradványait. „A jólét sokak számára természetes.” című képsorozatot találtam a következő oldalakon. Itt hatalmas palotákat, luxusautókat, gyönyörű parkokat, elegáns társasági összejöveteleket, szemet kápráztató svédasztalokat, tűzijátékokat és elégedetten zabáló milliárdosokat tárt elém a könyv. „Forduljanak fel!” – mérgelődtem. – „Ezek mind olyan önzők, hogy csak magukra tudnak gondolni?! Vagy tán még sose tették be a lábukat szegényebb negyedekbe? Felfordulna magamtól a gyomrom, ha ilyen sok és drága kaját zabálnék úgy, hogy tudom, közben a világon több százan éhen halnak!” Lapoztam. „India: Szegénység és túlnépesedés. 2018-ban már másfélmilliárdan.” A kép egy elképzelhetetlenül zsúfolt, szeméttől elborított nagyvárosi utcát dokumentált, az emberek szinte egymást érték, a gyerekek a felnőttek lábainak erdejében próbáltak előre jutni. A szegénység is riasztó méreteket öltött, naponta több ezren halnak éhen. Ezt is fényképek illusztrálták, az utca kövén nem is volt feltűnő a szinte csontvázzá aszott múmia, mivel az emberek közönyösen sétáltak el mellette. Más képek 10-20 fős családok által lakott düledező viskókkal, árkokban, putrikban felfedezett, már oszlásnak indult, legyektől lepett hullákkal sokkoltak. Ezek a fotók már visszataszítóak voltak, szinte a hányinger is rám tört tőlük, úgyhogy hajtottam egy oldalt, és megpróbáltam túltenni magam az előzőleg látottakon. „Ez még a nálunk uralkodó állapotoknál is iszonyúbb!” – borzongtam meg. „Szervezett bűnözés és terrorizmus. Évről évre súlyosabb gond.” A felvételek felrobbantott kocsikat, buszokat, épületeket, kirabolt bankokat, agyonlőtt túszokat, elsikkasztott összegekről tanúskodó bizonylatokat jelenítettek meg. Több helyütt darabokra szakadt, fasírttá lőtt tetemek hevertek vértócsák közepén. Ezek főként az ártatlan civil áldozatok voltak. „Úgy tűnik, könnyebb úgy pénzhez jutni, ha nem saját magunknak kell megtermelnünk a javakat, hanem egyszerűen elvesszük másoktól. De vajon hogy és hol keletkeznének a javak, ha mindenki ezt az egyszerűbb utat választaná, tehát mástól próbálná elszedni azt, amire szüksége van, és már senki sem lenne, aki venné a fáradságot, hogy személyesen részt vegyen ezeknek az értékeknek az előállításában?!” – filozofáltam. A következő dupla oldalon több fényképsorozat is látható volt. „2001, New York, World Trade Center (Világkereskedelmi Központ)”, volt a főcím. Az említett szervezet 110 emeletes, monumentális, csillogó üvegburkolatú iker-felhőkarcolói hivalkodóan magasodtak a város fölé. Ezt követően bemutatták, ahogyan mindkét épületbe terroristák által eltérített utasszállító repülőgépek csapódnak, a robbanások óriási sebeket ejtenek a tornyok testén, üvegszilánk és törmelék zúdul az utcákra, fekete füstfelhő tör az ég felé. A harmadik képsorozat az épületek összeomlásán kalauzolt végig, a felsőbb szintek megroggyantak, majd az alsóbb emeleteket magukkal sodorva a talajszintig zuhantak. Ott szétterülve több szomszédos épületben is kárt tettek, melyek közül néhány a későbbiekben szintén leomlott. Órákig sűrű porfelhő lebegett a környék felett. Az utolsó képgyűjtemény a por leülepedése után feltáruló katasztrofális látványt örökítette meg. Hol toronyház állott, most kőhalom, tízezerszámra sebesültek vagy haltak meg ártatlan civilek, az anyagi kár rekordösszegű az

5






emberek által előidézett pusztítások történetében. Fiatal koromból jól emlékeztem ezekre az eseményekre. Ilyen horderejű, ennyire összehangolt, megszervezett, és főleg kegyetlen terroristacselekményt addig még nem látott a világ. Az akció a globalizáció, a világ kapitalisták általi kizsákmányolása, az egyes országok és társadalmi rétegek mérhetetlen életszínvonalbeli különbségei ellen szólt. Csak az volt a probléma, hogy túlzottan szélsőséges kulturális, vallási-világnézeti motivációkból indult ki, fanatizmussal volt vegyítve, és a létező legdrasztikusabb eszközöket használta fel, s ez épp ellenkező hatást váltott ki, mint amit az elkövetők elvártak volna. Megszaporodott az arab származásúakat érő atrocitások, személyes bosszúk száma, a nyugati országok radikálisabb jobboldali rétegei magánakciókba fogtak a muszlimok ellen. Az USA is keményen visszavágott, komoly haderővel lépett fel a pusztítással gyanúsított arab csoportok ellen, kezdetét vette az egyre súlyosbodó, kiterjedő, évtizedekig elhúzódó adok-kapok játék. Mivel az ügyben ártatlan terrorszervezetek is veszélybe kerültek, azoknak is aktivizálniuk kellett magukat, sőt, néhányan kifejezetten ihletet merítettek a New York-ot ért hatalmas csapásból. Az arab államok közül sokan már kezdetben is helyeselték a terroristacselekedetet, és szent vallási háborúban való összefogásra szólították fel az iszlám országokat az USA és nyugati szövetségesei ellen. Nem kevesen közülük részt is vállaltak a harcokban, nyíltan vagy burkoltan. Többször is a konfliktus újabb világháborúvá fajulásának határát súrolták az események. Az emberi civilizáció hanyatlása ekkor vált számomra nyilvánvalóvá. Visszafordíthatatlanul az önzés, önérdek-érvényesítés gyűlölködést és pusztulást szító útját választották a világ azon rétegei, akiknek módjukban állt az irányt meghatározni. A kisemberek hiába tiltakoztak, hangjukat elnyomta a pénz és a hatalom szent szava. Az igazsággal az volt mindig is a fő gond, hogy mindenkinek megvan a sajátja, és ez a legritkább esetben egyezik csak a többiekével. Ráadásul, akinek több pénze, hatalma van, az erősebb „igazság” fölött diszponálhat, még ha a többség számára ez egyenesen elnyomásnak tűnik is… Megnéztem a következő oldalt. „Az orvostudomány csodái” címhez több kép is tartozott. Ezek tágas, világos, makulátlanul tiszta kórtermeket, mosolygós nővéreket, bizalmat ébresztő orvosokat, korszerűen felszerelt műtőket, serényen folyó laboratóriumi munkát, modern mentőautókat és –helikoptereket állítottak elém példaként. Lapoztam. „Az orvostudomány a világ lakosságának nagy része számára.” Borzalmas kontrasztként az előző oldal fotóihoz képest most szegény ázsiai és afrikai országok lehetőségeit ecsetelte a könyv. Az „Orvos és felszerelése” című képen egy férfi állt szakadt, valaha fehér köpenyben, kezében egy konyhakést emelt a magasba, melyről egészen a könyökéig csurgott a vér, ami azután kövér cseppekben potyogott tovább a talaj felé. Bemutattak elsorvadó, vérző emberi roncsokat, akik AIDS-ben, ebolában, vagy szivacsos agyvelősorvadásban szenvednek, és rövid kommentárt is fűztek ezekhez a felvételekhez: Mi okozhatta ezeknek a betegségeknek ezt a hihetetlen ütemű, járványszerű elterjedését? A sokhelyütt nem megfelelő higiéniai, orvoslási lehetőségek; a betegek felderítésének hiányosságai, sok vírushordozó évekig nem is tud betegségéről; sok esetben a fertőzöttek felelőtlensége, akik betegségük tudatában is érintkeznek másokkal (pl. az AIDS-esek nemileg). A legszörnyűbb előidéző mégis az, hogy bizonyos vírusokról alapos okunk van feltételezni, hogy emberek kísérletezték ki azokat a különböző országok hadseregei számára, biológiai fegyver gyanánt. A fegyver működését és hatásait természetesen csak élő embereken lehetett kipróbálni… Újra lapoztam. „A technikai civilizáció alapja: Az energiatermelés.” Itt képeket láthattam modern, tiszta, környezetbarát erőművekről, bemutatták a nap-, víz-, szél-, atom-, és hőerőművek működési elvét, valamint azt, hogy miként tehetők ezek biztonságossá, környezetkímélővé. Ez mind szép és jó volt, viszont a következő oldalakon már az árnyoldalakról írtak. „Energia ott is kell, ahol nincs pénz” cím alatt a szegényebb országok elavult hőerőműveit ismertették, melyekből dőlt a korom, a füst, a szmogfelhő elhomályosította a Napot, egy-egy ilyen telep környékén még a fű is fekete volt, ha egyáltalán

6






képes volt életben maradni. Ezután egy ósdi atomerőmű néhány éve bekövetkezett katasztrófáját vehettem szemügyre egy fotósorozaton. Először egy távoli képet szemlélhettem meg az épületkomplexumról, melyből füst tör az ég felé, utána egy sugárzási térkép illusztrálta, hogy az erőmű 100 kilométeres körzetében az egészségügyi határértéket bőven meghaladó sugárdózis érte a lakosságot, és a légmozgás tovább terjeszti a nukleáris port. „A sugárzás nem áll meg a határoknál, szétterjed az egész Földön.” – hirdette a figyelmeztető szándékú kommentár. Bemutatták a megsemmisült erőmű térségébe vezényelt katonákat is, akiknek betonnal kellett befedniük a fertőzött területet. Az óriási sugárterhelés hatására egy órán belül meghaltak, az ezt követő képen a hullahegyet láthattam a katonák összeégett, vörös testével. Az utolsó fotósorozat a katasztrófa után született, genetikailag torzult csecsemőket dokumentálta, kiknek vagy kevesebb, vagy több volt bizonyos testrészeikből, esetleg aránytalan, aszimmetrikus volt testalkatuk. Kirázott a hideg, de nem bírtam letenni a könyvet. Még sose láttam ilyet, hogy ennyire takargatás, szépítgetés nélkül, objektíven mutatnák be a valóságot. Mohón lapoztam tovább. „Az energiafelhasználás filozófiája”, ezzel folytatódott a téma. Először a környezetvédőkről esett szó, akik saját bevallásuk szerint csak tömegközlekedési eszközöket vesznek igénybe a kerékpáron és a gyalogláson kívül, akik tüntetnek a gyárak, erőművek, a személyautó-forgalom károsanyag-kibocsátása és a pazarlás ellen. Ezután következett a másik fél szemléltetése. Hömpölygő személygépkocsi-áradat egy kétszer öt sávos városi úton, ahol szemmel látható volt a levegőben lebegő füst, szmog, ahol a busz hiába próbált meg kijönni a megállójából, mert senki sem adta meg a neki járó elsőbbséget, ahol némely gyalogos gázálarcot viselt, mások eltorzult arccal köhögtek, de mindannyian nagyon sápadt, beteges kinézetűek voltak. Az alapanyag-szállítás és –feldolgozás általános menetét is demonstrálták. A képeken egy elavult, rozzant, és talán éppen ezért zátonyra futott hatalmas tartályhajó díszelgett, melyből ömlött az olaj, szétterülve a tenger felszínén. Olajban ázó állatok tetemeit sodorta a víz. A soron következő fotókra pillantva egy „környezetkímélő” kőolaj-finomítóból előtörő füstoszlopban gyönyörködhettem, majd az ősi, rendkívül szennyező teherautókban. Végül az energiapazarlásról esett szó. Megtudtam, miszerint általánosan bevett szokás, hogy szinte semmit sem ott adnak el, ahol az árut megtermelték, hanem jó messzire exportálják a produktumokat, hogy a szállítmányozási cégeknek is meglegyen a maguk haszna. Azzal már senki sem törődik, hogy ez mekkora többlet-energiafelhasználást idéz elő, és mennyivel megnöveli a környezet károsanyag-terheltségét. Megnézhettem néhány gazdag város, mint például Las Vegas éjszakai képét is, ahol úgy ki volt világítva minden utca, épület, minden úgy telis-tele volt fényreklámokkal, hogy a terület szinte nappali fénybe borult. Még szélsőségesebb példaként hozták fel azt az esetet, hogy 2001-től kezdődően a Dubai Arab Emírség a sivatag kellős közepére sípályát építtetett, ahová a sarkvidékekről importálták a havat, és az egészet sátorral fedték le, melynek belsejében a külső 30-40 ºC-os hőség ellenére mindig –5 és –10 ºC közötti hideg uralkodott. Az állandó alacsony hőmérséklet fenntartása során felemésztett energiából minimum 20000 átlagos család teljes és folyamatos energiaellátása telne ki. És ez a sípálya még ma is üzemel, a pénz még mindig többet ér az értelemnél! Lezáró kommentárként még megjegyezték, hogy „az emberiség látszólag még mindig nem akar tudomást venni arról a tényről, hogy már csak 1-2 évig elegendőek a kőolajkészletek a jelenlegi felhasználási szint mellett, és a többi meg nem újuló erőforrás mennyisége is vészesen apad. A trend már több évtizede változatlan.” Nem lettek volna érveim az ellenkezéshez, és eszem ágában sem volt ellentmondani az igazságnak és a racionalitásnak, úgyhogy inkább megnéztem, hogyan folytatódik a könyv. „Az egész világ csodál téged, büszkén szállnak a vadászgépek… A haditechnika.” Technikánk, tudományunk legfejlettebb, legmodernebb, legnagyszerűbb találmányai, alkotásai kezdetben sosem békés célokat szolgálnak, de legalábbis sosem az átlagemberek érdekeit… – állította a könyv. Tényleg szupermodern haditechnikai eszközöket láthattam a

7






képeken: rakétavetővel vagy lézerágyúval felszerelt kémműholdakat, melyeknek precíziós kamerái szinte még a porszemcséket is képesek voltak megkülönböztetni a Föld felszínén; sugárhajtású, radar által felderíthetetlen vadászgépeket, melyek hagyományos-, lézer-, vagy nukleáris fegyverzet hordozására is alkalmasak voltak, manőverező képességük és sebességük minden képzeletet felülmúló; az első marsi kolónia páncélüveg-kupolával lefedett komplexumát, ahol a világ legmodernebb számítógépeit fejlesztik, amelyek csak több évtizedes késéssel kerülhetnek a hétköznapi emberek tulajdonába; nukleáris rakéták földbe ágyazott silóit, melyekben büszkén feszítenek a 30-40 méter hosszú, urán-, plutónium-, vagy hidrogénizotóppal üzemelő ballisztikus rakéták. A silók irányítótermeiben a villogó ellenőrző műszerek fényében dolgozó katonák öntelten nyilatkozták, miszerint egy komoly ország képes arra, hogy a világ összes többi államának minden fontosabb városára legalább egy atom-robbanófejes rakétát irányítson. „Az a baj, hogy túl sok „komoly” ország létezik…” – fűzte hozzá cinikusan a szerkesztő. Lapoztam. „XXI. századi háborúk és békék.”, hirdette a cím. Itt különböző lövöldözésekről, robbantásokról, hősi halottakról, politikai merényletek áldozatairól láthattam képeket. Két ország, két nép, két etnikum, két vallás között a viták rendszerint vagy területi, politikai, gazdasági igények, vagy világnézeti eltérések, előítéletek miatt fajultak háborúvá, és a két fél mindig akkor kötött békét, ha az egyik már teljesen a földbe taposta a másikat, vagy ha mindketten olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy már nem volt se élelem, se fegyver, se katona a küzdelmek folytatásához. Az én figyelmemet különösen a KínaiAmerikai háború vonta magára. „A kínai elnök békülési gesztusként Washingtonba utazik, hogy amerikai kollégájával tárgyalások útján feloldja a gazdasági ellentétek hatására kialakult feszültséget a két világhatalom között.” A felvételeken egy integető ferdeszemű, az elnök, majd egy épp a levegőbe emelkedő hatalmas utasszállító repülőgép. „Kína kijátszotta az amerikaiak védelmi rendszerét, átalakított diplomáciai repülővel atombombát dobott Washingtonra.” A fényképen fekete salakká olvadt síkság, ahol valaha az USA fővárosa állt. „Amerika válaszlépése Peking ellen.” címmel az előzőhöz nagyban hasonlító fekete síkságot ábrázolt a fotó. „1-1, döntetlen. Az előrehozott választásokon győztes elnökök aláírják a békeszerződést.” A képen az USA és Kína új elnökei láthatóak, akik búskomor, keserves arckifejezéssel éppen szignálnak egy papírt. „Állatok! Húszmillió ember halt meg ártatlanul, értelmetlenül, és még sokkal többen kaptak sugárfertőzést, ezek a rohadékok meg még szomorkodnak, hogy egyikük se tudta legyőzni, kifosztani a másikat. Miért nem lehet békésen egymás mellett élni, abból gazdálkodva, amink van?” – mérgelődtem. – „Hiába, már kinőttük a Földet, túl kevés a hely és az erőforrás, viszont túl sok az ember. Vagy új területeket és erőforrásokat kell szerezni, vagy az emberek számát csökkenteni. Pontosan azért vannak a háborúk, mert az első két ponton nem tudunk igazi áttörést elérni, ezért marad az emberiség létszámának sorozatos lefelé korrigálása az egyetlen járható megoldás a világ jelenlegi helyzetében. Ennek a célnak tökéletesen megfelelnek a háborúk, melyeket mindig az emberi önzés robbant ki a haszonszerzés reményében, de legtöbbször mégis az összes résztvevő fél rosszul jár. És az embert még valaki gondolkodó, értelmes lénynek tartotta…” – fogalmaztam meg véleményem eléggé beletörődő érzések kíséretében. Ekkor órámra pillantottam, jól eltelt az idő, teljesen belefeledkeztem a kötetbe, és még csak pár oldalt néztem át! Már délután három volt, éhes is lettem, gondoltam, ideje lenne hazamenni. Végigpörgettem ujjaim között a hátralévő könyvoldalak sokaságát, melyek szintén a Föld és rajta az emberi alkotások szépségeit, művésziességét, nagyszerűségét állították szembe az emberek pusztító, önző, kegyetlen eljárásaival. Utoljára a szerkesztő zárszavát olvastam még el: „Lehetőségeinkhez mérten megkíséreltünk bemutatni egyrészt mindent, ami jó és szép anyabolygónkban, valamint emberi civilizációnkban, másrészt mindazt, amivel veszélyeztetjük ezen jó és szép dolgok létét. Nem áll szándékomban hosszan

8






a lelkükre beszélni, csak annyit jegyzek meg, hogy ha így folytatjuk, akkor néhány éven belül megszüntetjük az életfeltételeket bolygónkon. Sok mindent ígértek már nekünk, de a politikusi ígéreteket nem elhinni kell, hanem megkövetelni betartásukat. Örülnénk minden egyes fajtársunknak, aki csatlakozna az általános emberi szemléletmód és társadalmi berendezkedés megváltoztatását célul kitűző mozgalmunkhoz. Remélem, ez a kiadvány segített Önnek, hogy helyes értékek alapján hozhassa meg döntését, mely kismértékben ugyan, de az egész emberiség sorsát befolyásolni fogja. Köszönöm, hogy kezébe vette könyvünket!” Becsuktam, és visszahelyeztem a polcra a vaskos kötetet, majd a kijárat felé vettem az irányt. - Viszontlátásra, kedves kollégák! – köszöntem el a megszokott módon könyvtáros barátaimtól. – Valószínűleg holnap is beugrom. Elkomorodó tekintetekkel nézhettem szembe. - Valami rosszat mondtam? – torpantam meg. – Mi van veletek? - Nem te tehetsz róla, de… nem olvastad a faliújságot? - Nem, miért? – aggódni kezdtem. - Ma vagyunk utoljára nyitva. - Hogyhogy? Egy városi könyvtárat nem lehet csak úgy bezárni! - Dehogynem. – sóhajtott az egyik hölgy. – Ma már semmin sem lehet meglepődni. Az állam már nem támogatja a kultúrát, ugyanis arról döntött a Parlament, hogy drasztikusan csökkenteni kell az állami kiadásokat minden költségvetési szektorban, egyet kivéve. - És mi az az egy? – kérdeztem reménykedve. - A külföldi befektetőknek nyújtandó támogatások, hitelek szektora, hogy végre „talpra állhasson” a gazdaság. – legyintett. - Aha, szóval támogatjuk az ország további kifosztását, az alacsony fizetéseket, a munkanélküliséget, és még sorolhatnám. Az egész világ azért jutott ide, mert az országok, vállalatok egy idő után már mind kevésbé nézték saját népük, hazájuk érdekeit, ehelyett egyre fokozottabban a pénz szempontjából szemlélve hozták döntéseiket. Amikor egy cég először azért nem saját hazájának fiait kezdte alkalmazni, mert drágábbak voltak, mint a külföldi termelés, vagy a teljes automatizáció, akkor már rég rossz volt minden. Ma már nem a gazdaság van az emberért, hanem az ember a gazdaságért… És a gazdaságnak nincs szüksége az emberre, mert a munkabérek csak a kiadásokat növelik a mindenható profit rovására… Pedig mindenkinek szüksége lenne valamilyen számára is értelmesnek számító munkára, hogy hasznosnak, értékesnek érezhesse magát. Úgy összegabalyodtak az üzleti élet szálai is azóta, hogy bárhol is adódjék egy kis probléma, az az egész világot megrázkódtathatja. A gazdagok szemlélete: „egyre kevesebb pénz kifizetése mellett egyre több haszonra szert tenni” az élet minden területén eluralkodott, ezért is van annyi szegény kisemmizett, mert ez utóbbiak nem tudják érvényesíteni az akaratukat. Túl sokuknak kéne egyszerre és határozottan, elszántan összefogniuk! Egy egyszerű formulával kifejezve azt mondhatnánk, hogy egy tízmillió forinttal rendelkező egyén szava tízszer akkora súllyal nyom a latban, mint egy egymillióval bíró személyé. Akármennyivel selejtesebb, erkölcstelenebb is az előbbi… – itt befejeztem, mert láttam, hogy kifakadásommal csak még jobban elkeserítem őket. – Azért barátok még maradhatunk? - Hát persze! – válaszolta egyikük. – Bár nem hinném, hogy jó társaság leszek ezek után. - Tudom, mit éreztek, négy éve velem is ugyanez történt. Azért minden jót! – búcsúztam el, majd tényleg elindultam hazafelé. Szomorúan baktattam, lehajtott fejjel bámulva az utca kövezetét, amikor távoli óracsörgésre lettem figyelmes, és sötétségbe borult körülöttem minden. Lehunytam szemeim, majd amint újra kinyitottam őket, az ágyamban találtam magam. Csörgött az ébresztőórám, és jó éhes is voltam. Hirtelen megzavarodtam az emlékeimtől, ezért megnéztem a naptárat, és azt

9






tapasztaltam, hogy még csak 2014 van. Ez megnyugtatott, tehát csak álom volt az egész. És milyen érdekes! Minden olyan élethű volt, a könyvtár, ahová járni szoktam szabadidőmben, a könyvolvasás élménye. És minden szörnyűség, amit álmomban olvastam, egészen 2014-ig, szó szerint igaz volt, csak az tűnt képzelgésnek, amit az utána következő évekre találtam ki. „Túl borúlátó álom volt, hisz manapság annyit hallani arról, hogy a politikusok békülést, javulást ígérnek, a vállalatok környezetvédelmi szempontokról, munkahelyteremtésről beszélnek, és egyáltalán, mindenfelől a javulás szele fúj. Optimistábban kell a világra tekinteni!” – döntöttem el magamban, majd felöltöztem, és elindultam a munkahelyemre. Mihelyst odaértem, a főnök a cég gyűléstermébe hívatta az alkalmazottakat, fontos közlendője volt. Amint mindenki megérkezett, bezárták a helyiség ajtaját, majd főnökünk beszélni kezdett. - Emberek! Hosszú ideje dolgozunk már együtt, egyetértésben jó baráti viszonyban egymással, cégünk jövőjét építve. Megmagyarázhatatlan szorongás fogott el. „Ez úgy hangzik, mint egy…” – kerestem a szót. - Fáj a szívem – folytatta a főnök. –, hogy meg kell tennem ezt a bejelentést, de… muszáj. Nem kertelek tovább! Bassza meg, be kell zárni a boltot, évek óta veszteségesek vagyunk, elnyomtak minket a nagyobb cégek az alacsonyabb áraikkal, a komolyabb reklámkampányaikkal, jobb terjesztőhálózatukkal. Saját névre is rengeteg hitelt vettem fel, mert bíztam az áttörésben, és jó csapat voltunk. Egy picit kevésbé ellenséges környezetben felvirágoztathattuk volna a vállalatot. Most meg mehetek az adósok börtönébe… – ezzel lehorgasztotta fejét, és elhagyta a helyiséget. Nem tudom, jól láttam-e, hogy sírt. Mindenesetre meg tudnám érteni, jó és rendes főnök volt, erre ezt tette vele a világ! Én sem voltam kicsattanóan vidám hangulatban a hazafelé vezető úton, elvesztettem az állásom, pedig a tíz év folyamán annyira jó csapat jött össze, és most vége az egésznek. Kereshetek új munkahelyet. Otthon komoran ledobtam magam a fotelomba, és bekapcsoltam a tévét, hátha sikerül elterelnie gondolataimat kissé elreménytelenedett helyzetemről. Épp a déli hírösszefoglaló ment. - … A nap főhíre pedig az, hogy USA és Kína régóta feszült kapcsolatában mintha enyhülés volna megfigyelhető. A közeledés Kína elnökének washingtoni útjával kezdődhet meg. A távolkeleti ország első embere úgy nyilatkozott, hogy a természeti erőforrások felhasználásának, a világpiac egymás közötti felosztásának és a politikai befolyási övezetek rendszerének újragondolásával kész hozzájárulni egy kölcsönösen előnyös kompromisszum békés kialakításához. Az USA elnöke üdvözölte a lépést, és a Fehér Házban fogadja kínai kollégáját. Felvételeinken az látható, ahogy a kínai diplomáciai repülőgép elhagyta Peking légikikötőjét… Távirányítójával kikapcsoltam a televíziót, és dermedten markolva fotelom karfáját, ülve maradtam. Baljós előérzet uralkodott el rajtam… Regőczi Gergely v1.00 : Budapest, 2001. 07. 09. v1.05 : Budapest, 2001. 08. 15. v1.08 : Budapest, 2001. 08. 17. v1.10 : Budapest, 2001. 09. 13. v1.11 : Budapest, 2007. 11. 22.

10

Az emberi civilizáció arcai képekben

Recommend Documents