A felhőszakadás. Augusztus 30-án korán nyugodott le a nap sötétes fel legek mögé. Egész napon át rendkívüli fojtó meleg volt, mely a kedélyekre leverőleg hatott. A hűs szellőnek egy legparányibb fuvallata sem üdité fel a tikkadó munkásokat, a dolgozó barmokat; minden fá radtan, átizzadva tért haza és örült, mert a csöndes, bár tik kasztó este után hűvösebb, üditö éjjelt remélt. A levegőáramlat egyforma is maradt, melegen fojtó pára nehezedett az egész természetre és a beláthatlan fekete fátyol, mely oly borzasztó jövőt takart el a nyugalomra térők elől, lassan ós kísértetiesen lebegett előre-előre. Tizenegy óra még nem volt egészen, a midőn e rémes fátyolt az első hatalmas villám végig tépte ós a borzasztó menydörgés első dörrenése intő gyanánt, mintegy ébresztő ként, imádságra buzditólag viszhangzott a Bikk-hegytől az Avasig. Oh de a hőségtől és munkától kifáradt emberek, a szorgalmuk után élő kézművesek és keresk ők a mindenható kezébe ajánlották magukat esti imájukban, és megbíz tak kegyelmében . . . . Hiszen a jó lélekismeret, a megtett kötelesség érzete nyugalmas álmot ad A menydörgés csattogása egyre növekedett, villám vil lámot ért, oly sárga-veres, foszforszinűvé vált ama borzasztó lepel, hogy rémület fogta immár el azokat, a kik ágyukból felkelve, aggodalmasan néztek minden jövő pillanat elé. Egyszerre, hirtelen megeredt az eső. Eső? nem! Valami kimondhatlan! A legóriásibb viztölcsór, mely a forgószél által a tengerből felkavartatva, hir telen az alatta átsurranó hajóra lecsap, azt örökre a hullá mokba temetve: ép igy csapott le egy tökéletes tenger-ár; nem lehetett a víztömegen átlátni, bár mikép akarta is ma gát valaki tájékozni; tökéletesen ügy látszott, mintha az egész felleg óriási víztömege egyszerre alázuhant volna, az egész várost és környékét, mindent eltemetni. A robaj, a leirhatlan zúgás és morgás olyan volt, hogy a képzelődés földindulást, hegyomladást, tűzokádó kitörését sem festheti a rémült agyban iszonyúbbnak.
—
3
—
Az emberek meghúzták magukat lakásukban, kimenni senkisem mert, mintegy eképen hivén megszabadulni a bor zasztó sejtelem még borzasztóbb következményei elől. A derék tűzőrség őrtanyájára csurgó, eviczkélő embert sodor be ekkor a rohanó zápor; őrültnek hiszik őt az ott levő önkéntes tűzoltók, vagy részegnek, a mikor az fuldokolva előadja, hogy menjenek segítségére, mert gyermekei, beteg felesége a vizzel telt házba fúlnak. A derék tűzoltók megpróbálkoznak, társaik akadnak, kik a már hömpölygő árral megküzdenek. Hiszen remélik, hogy csak a Szinva csapott ki egy kicsit; de egyszerre az iszonyú dübörgésbe vérfagylaló sikoltások vegyülnek; erre kimondhatlan recsegés, ropogás, mintha a föld repedt volna meg: iszonyatos chaosz támadt; látni többé mitsem lehetett, csak a förtelmes hömpölygő árt, a piszkos, ronda, sustorgó hullámokon felismerhetlen tárgyakat, melyek oda csapódtak, a hova a viz sodorta, hogy ott szétzuzassanak; nem lehetett hallani egyebet, mint a pokoli zsibajt, melyeket ha egyízer hallott valaki, azt soha, de soha, ha évszázadig élne is, nem feledne el. És elkezdődtek a rémület, a pusztulás órái A legjobb anyagból készült kőházak megrepedtek; a gyöngébbek falai keresztül nyomatva a hullám árjai által, el seperhettek, mintha papírból lettek volna. Es megtelt minden pincze, minden bolt, minden lakás. Vasajtókat, vaskapukat mint a forgácsot kilökte az ár küszöböstől együtt; egész ház tetőket elsodort; sőt nem egy háznak, hanem sok háznak még nyoma sincs. A borzalom ez iszonyatos ideje 12 órától hajnalig tar tott; ekkor az eső megszűnvén, aug. 31-kére viradtak azok, kiket megkímélt az Ur kegyelme; megviradtak azok, a kik eszeveszetten, reszketve keresték övéiket; a kik megmenthetlen, elveszve látták keservesen keresett vagyonukat; megvi radtak, hogy sírjanak, hogy kétségbeessenek ! Azok száma, kiket az ár hirtelen elkapott és a hideg iszapsirba fektetett, százakra megy, ki tudta volna megmon dani ama reggelen, ki létezik, hol létezik? Ki tudott gon dolkozni? Hiszen a rémület annyira megfeszített minden ideget, hogy számot vetni mivel sem lehetett. Midőn az erősebb szívűek végig botorkáltak a térdig érő iszapban, a néhány ölnyi magas ősszetornyosodott torlaszok,
— 4
—
házfedelek, halottak, romlott holmik és bútorok között, és midőn meggyőződtek róla, hogy mily óriási a szerencsétlen ség, ekkor, ismételjük, ezen erős szivüek is megrendültek, könyek tolultak a szemeikbe, és fohászkodva tekintenek a boltozat felé, bánatosan kérdezvén az egek urát, hogy miért is, de miért érdemelték meg azt az iszonyú büntetést? nem üldöz-e már eléggé a sors ? Megfejthetlen talány! A pusztulás legóriásibb volt a Jobbágyközben, a Toronyalja-utczában, a Tóth-utczában, az urak-utczájában, Belegrádnál, a pálinka-piaczon, a Pecze-közben, a forgóhidnál. Itt tör tént, hogy a Bodorfy-féle üzletbe a viz behatolván, a szom szédos szoba falát is benyomta a viz, hol 6 ember aludt; két derék tűzoltó kötéllel mentette ki mind a halállal küz dőket. A setétkapu alatt, a Szinván átvezető új vashidat úgy elvitte a vizár, hogy csak egyetlen vasgerenda jelzi a hid helyét. Iszonyú volt a kár a búza-piaczon is ; az óriási mennyi ségű búza, kukoricza, árpa, mind vízben úszott, sárba ta podva annyi munkás kéz gyümölcse; ott szárítgatták a napon a tömérdek vagyonit, hogy talán igy mégis valami parányit megmenthessenek. . Es milyen szomorú látvány volt az, a mit a Széchényiutcza majdnem minden boltja előtt láttunk az árviz utáni napokon! A gyönyörű szobabútorok, besározva mind, egytől-egyig megsemmisültek; ott hever sok selyem és bársony pamlag, felismerhetien színben; sok üzletben a gondos kezek által jó hírnévre kapott értékes árúk hol hevernek ? Kin a pocso lyában ; ama nagy gödrökben, melyek méltán nevezhetők az iparkodás és vagyon sírjának, melyet az árroham, a szeren csétlenül járt czégek boltjai elé ásott. Mily képet nyújtottak az evang, gymnasium, a kath. elemi iskola, a közkórház, a minoriták kertje leomlott hatal mas falkeritésével, a ref. ápolda, a szinház-utczai 2405 sz. ház, hol a viz iszonyú magasságban hömpölygött az első emeleti ablakokon át is, Benkő rostás háza s a forgóhid melletti házak sora! Sassy ügyvéd úr háza, hol az ár egész ügyvédi irodáját elsodorta. Az árviz okozta károk összeirási kimutatása a történt károkról a következő adatokat tünteti elő: épületekben tesz
—
5
—
a kár 471,849 frtot, ingóságokban 508,341 frtot, árukban, állatokban 759,581 frtot, összes kár 1 millió 739,771 írt, a végleg lerombolt, vagy megrongált házak száma 2185, eb ből még lakható 1457, lakhatatlan 698. Emberélet az öszszeirás szerint 191 esett áldozatul, az orvosok, lelkészek ki mutatása szerint 260. Elveszett 19 ló, 65 ökör, 36 tehén, 219 sertés, 57 juh és több száz apró marha. A rémület és pusztulás ez éjjelén nemcsak a miskolczi derék tűzoltók, hanem az itt állomásozó cs. k. sor ezred katonái és tisztikara, 48-ik zászlóaljbeli honvédeinkkuek tisztikara ós legénysége is részt vett, a meny nyiben a tisztek egyrészének élete is veszélyben forgott, és egyenruhái is tönkre lettek téve, mig a többiek ki sebb nagyobb részben megkárosítva lettek. A legénységet a Szinva partjához közel fekvő laktanyában lepte meg a rohanó árvíz, s már csak az ablakon kiugrálva puská juknál fogva menthették meg egymást a viz általi elsodortatástól, s alighogy a veszélyből kimenekültek, özv. Kronovics Lipótné segélyérti kiáltására az altisztek közül 5-en a rohanó árvízzel küzdve oda mentek és ötet öt gyermekével és a nála szálva volt egy férfit, egy nőt és 7 gyermeket a haláltól megmentettek, — továbbá egy őrmes ter, Jamrik Pált nejével és öt gyermekével, a már összeros kadt ház falai és Zsáry Dánielt nejével, cselédjével és egy gyermekével; szintén az ár által összerombolt ház marad ványai közül mentette meg. A vészes éj utáni viradattól kezd ve öt napon át, a főpolgármester úrral lett értekezés folytán a zászlóaljparancsnok úr azonnal intézkedett, hogy az öszszes bár csekély számú legénység, részint a hullák osszeszedésére, részint az egyes házaknál segédkezést nyújtsanak, mely munkálatoknál, míg csak a vész nagyobb volt, fárad hatatlanul működtek.
Árviz-jelenetek, A beteg kis leány.
Az ünnep estéje közel volt már; a zsémbes korcs márosné egyre zavarta cselédjeit, siessenek a súrolással, mosással. Egy szegény napszámosné kifáradtan a nehéz napi munkában, elvánszorgott az egyik sötét szobába, a hol egy
—
6
—
divánon nyögött beteg kis leánykája. Árva volt az isten adta ; az apját zászló alá hívták az anyja igy magára volt ha gyatva és napszámmal kereste kenyerét. A korcsmárosné rajtakapta, a mint az alvó gyermeket dédelgette. Tegye le azt a kölyköt a divánról, mert vele együtt lököm ki, meg a bérét is lefogom! — szitkolódzott a ke ményszívű asszony. Híjába rimánkodott a szegény napszámos asszony, hogy engedje ott nyugodni a puha divánon az istenadta betegét. Hiszen van neki más több ágya is. — Ott van a teknő a lábánál! csak nem akarja azt, hogy az én aranyos kis lányom háljon abban! Jól alszik a maga porontya akárhol, paraszt a szemétdombon is elhal, ha egyebe nincs! És mert maga olyan sokat itt lustálko dott a gyereke miatt, még ezt a szobát is ki kell surolnia, ha reggelig tart is — mert ki nem fizetem, holnap meg mást fogadok maga helyett . . . . így pattogott a jó asszony. A szegény napszámosné pár rongyát beilleszté a teknőbe, és könyei alápergének arczárói a kis szunyodó gyermekre kit leemelt a puha divánról és oda illesztett a tekenőbe.. — Fizesse meg magának a jó Isten! . . . . sóhajtott a szegény asszony keserűséggel eltelve. — Megteszem, mit parancsol, mert megkell tennem. A szegény gyerek maga mászott fel a divánra, mikor dolgoztam, én nem te hetek róla; ós a mikor már olyan édesen aludt, nem mertem felkölteni! — Ne haragudjék érte az ifjasszony . . . . így rimánkodott a szegény asszony, és megkezdte a sötét este a nagy szoba surolását is. A korcsmárosné morogva vetkőzteté le kis aranyos tubiczáját és fekteté le a puha divánra, mondva: „Igy leányom; ez a neked való ágy — annak a porontynak a teknő is jó, úgy-é lelkem! A napszámosné leánykája szépen lassan elmondá imád ságát, és mély álomba szenderült. A korcsmárosné leánya is elaludt a puha divánon. A napszámos asszony elvégezte éjfél felé nehéz munká ját, és lábhegyen tipegett oda, megcsókolni kicsikéjét, és hátrahuzódott a cselédek szobájába, mert hajnalkor megint dolgoznia kellett.
—
7
—
Iszonyú menydörgés után zúgó és pocsogó moraj éb reszté fel a ház népét; a vizár a ház hátulját kitolta; min dent, a mit talált, magával sodorva. A szegény asszony jajveszékelve kereste a szobát, hol gyermekét a teknőben hagyta. Mellig vizben, az ajtófához kapaszkodva látta, hogy a szoba a borzalom iszonyatát rejti: Ott feküdt megfuladva a korcsmárosné; és a pamlagon, mely más bú torok közé szorult, a kis lánya hidegen, megmeredve. — De hol az én gyermekem, Isten, irgalmas isten ? — kiáltá őrjöngve az asszony. — Segítség! A tompa morajban hangja elveszett; ereje ellankadt és eszmélete elhagyta. Épen jókor érkezett két derék katona, kik a fuldokló asszonyt kihalászták és a közel emeletre hurczolták. A Széchényi-utczán végig a sok holmi között gyorsan siklott egy tekenő — benne a szegény asszony kis leány kájával. Két tűzoltó megpillantja az istenadta teremtést; holt nak hiszik, de ki írja le örömüket, midőn kihalászván a te kenőt, a gyermek sírását hallják, és tapasztalják, hogy semmi baja sincs! Ki irja le az anya örömét, midőn ez magához térve, az emberektől meghallá, hogy a közelben egy gyermeket halásztak ki a tekenőből ? — Irgalmas isten! rebegé a szegény asszony hálás tekintettel az Úrhoz — ha a korcsmárosné a divánon engedi hálni gyermekemet el van veszve, mig így az övé halt meg, és az enyém él!
Anya, fiú és nővér. — Tanulj fiam, csak tanulj! a ki szorgalmasan tanul, annak tőkéje lesz, melyet mi sem semmisít meg, senki el nem lophat. Takarékos légy, mert csakis az lehet független, a ki magán uralkodni tud; és csakis az a boldog, a ki mert megtakarított valamit, a jótéteményt szűkölködő embertársá nak javára is kiterjesztheti, rajta segíthetvén!... ha ezt cse lekszed, akkor könnyen halok meg; ott van édes anyád, ott van nővéred . . . nagy kötelességekezek édes fiam, — fogadd, hogy megteszed? Igy búcsúzott el fiától és az élettől egy öreg derék pol gára e városnak.
—
8
—
És a derék fiú megfogadta atyjának halálos ágyánál elzá logosított szavát: dolgozott, takarékoskodott; csinos házat szerzett; a másikon volt terhet is törlesztette, mindent azért, hogy öreg édes anyjának és hőn szeretett húgának az életet kedvessé és úgy lehetővé tegye, hogy ha majd az ideje megjő, a húg illő frigyre léphessen, és úgy a boldogságbó mi se hiányozzék. Már már közelgett is az alkalom; — szoros barátság kapcsolta a 17 éves leányt egy derék üzletemberhez. Minden féle kellemes tervekkel foglalkozott egyik is másik is. így érkezett el augustus 30-ka. Az édes anya karszékében kötögetett; rég aludni ment volna, hanem remegett; nem tudta, mi baja van; nem ta-l lálta helyét, a mint mondani szokták. — Egész életemben féltem a vihartól, monda, — és mindig úgy rémlik előttem mintha égi vihar következtében halnám meg. — Oh édes jó anyám! ha az isten már eddig éltette, gondját viselve, már ezután ép oly mértékben teendi azt; hiszen hol lehet a világon jobb anya, a ki még a légynek sem árt ? — hízelgett a leány, megsimogatva édes anyja ősz fürteit. — Ha legalább fiam honn volna! — monda sóhajtva az öreg asszony. — Akkor csak belenyugodnék valahogy ebbe a borzasztó villámlásba, bátrabbnak érzeném magamat. — Csattanás csattanást ér, az igaz! — monda a leány is — félénken nézve ki az ablakon. Az eső is szakad; hal lod anyám, milyen zugás van itt mellettünk ? . . . — Bizony édes lányom, ha a Szinva mindkét ága egy szerre megdagadna, és valami a medrét eltorlaszolná, a viz viskónkból kiöntene bennünket! . . . . — Ugyan ne rémítsd magadat ilyen gondolatokkal jó anyám! . . . . Tudod mit, majd Gáspárt a lakónkat, meg a legényét behívom, hadd legyünk együtt. Óh csak bátyám vol na itthon ! Még őt is baj éri. A bátor leány lassú léptekkel közeledett a pitvarajtó felé, s azt kinyitá; a villámnál látta, hogy a Szinva vize kert jükbe kezd hatolni. — Gáspár úr az Isten szerelmére kérem, jöjjön át legé nyével - mi félünk itt egyedül ebben a szörnyű rémes éj szakában. — Nem tem mehetek tisztelt kisasszony! — válaszolt a mellékes lakásból a hivott; — nincs gyertyám, a sötétség pedig
—
9
—
nagy; — kérem a lámpást szíveskedjék ide adni, mert a mi kis pénzem van, biztonságba kell tennem, a Szinva nagyon árad. — Hiszen csak nem jő a házig! monda remegve a le ány, a lámpást maga elé tartva. — Jézus Mária! sikoltott fel mindjárt, — hiszen az ár már itt is van! Gáspár úr mindenre kérem, jöjjön, segitsen anyámat megmenteni! A derék iparos, meggyőződvén róla, hogy az ár már a pitvarajtónál van, térdig érő vizben botorkált át, ott hagyva a habok martalékául keservesen megtakarított pénzecskéjét is. — Leányom a lábaim valami hideget éreznek ! nyögé az öreg asszony, midőn leánya halálsápadtan visszatért. — Az asztalra fel, de hirtelen! — monda Gáspár, és legényével feltették az öreg asszonyt, ki karjukban elalélt. — Még a másik aztalt is mellé ! — monda a segéd és a már 4 lábnyi mély vizben a másik asztalt is oda vonszolták. — Üljön le most kisasszony az anyjához; ne ájuldoz zék, minden attól függ, hogy önmagát fel birja-e tartani, mert igy édes anyját is megmentheti. Többen e két asztalon nem térhetünk el; én itt az ágy támlájára mászom. A lámpást tartom a meddig birom, — monda a mester. És megvolt az iszonyú helyzet! Két keskeny, négy lábnyi magas vékony asztalon, háttal két szék támasztva egymáshoz; az egyiken az elalélt aggastyán nő; a mási kon, nehogy édes anyja leforduljon, egész az őrjöngésig felizgatott jó leány anyját körülkulcsolta karjaival, melyek reszketni kezdettek. — Gáspár úr! Az ár már a széket kezdi nyalni; már lábaim itt az asztalon is vizben vannak! — nyögé a leány. — Szent Isten ! ments meg ! Nő-e még a viz ? — Nem tudom kisasszony én nem látok, nem érzek semmit; nem birom a lámpást sem tovább tartani, mert kezeim megmerevülnek. — Akkor elvesztünk ! — sikoltá a leány. — Szent isten ! végy irgalmadba! Édes istenem, ha már nekünk meg kell halnunk, legalább bátyámat ne vidd el közölünk ily kinos halállal! Segitség! Csak egy kicsit tartsa még a lámpást; meglátnak, segítségünkre jönnek ! . . . . És e perczben új iszonyatos tömeg viz támadta meg a házat, hogy megrengett bele az egész ingadozó alkotmány.
—
10
—
Csörömpölve esett ki a lámpás Gáspár kezeiből, ki már-már fuldokolni kezdett, mert egy karjával már nem tudta magát fentartani. — Isten! irgalmazz nekünk! — susogta a szegény nővér, a jó leány; és átkaroló karjai aláhanyatlottak. A zajló viz egy másodpercz alatt elnyelte áldozatait. Gáspár és segéde még egy fél óráig voltak ez iszonyú helyzetben, halál ós élet közt, a siralom e helyén, mig végre a leapadó ár után majdnem eszmélet nélkül mászhattak egy nagy diófára, honnét csak reggel szabadultak le. A fiu pedig a hulló víztömeg közt, küzdve az ár ellen sietett kedvesei segítségére, iszonyu sejtelmektől gyötörtetve. Őrült kísérlet! Midőn a sötét kapun átuszva inkább mint menve, a hidhoz közeledett, az ár azt iszonyu robajjal elragadta, öt magát pedig, ott feltorlódván a viz, visszacsopta és úszva, kimerülve élethalál közt menekült az ott levő egyik emeletes házba, hol kínos várakozás közt tölte az éjszakát. Es mire viradt? — ő, ki takarékoskodott, dolgozott, ki apjának ta nácsát lelkiismeretesen követte, koldussá lett; elveszte any ját, nővérét, pénzét, házát ifjúkorának minden örömeit, és reménytelenül néz a jövő elé!
A két szomszéd.
Szép kőházban lakott Bálint; mindenki irigyelte azt a szép épületet ott a Szinva partján, szép kertjével. Legjobban fájt azonban foga a szép házra az Avas aljában, Bálint házánál jóval fentebb fekvő viskóban lakó Kelemennek a kit az egész város ismert; a kinek lelke, szive, istene, mindene csak a pénz volt; a ki azért hízelgett, azért kunyorált, azért virasztott, azért koplalt, azért tűrt el szitkot, mocskot, mindent, hogy pénzt kaparhasson. Nyomorúlt pár forinttal kezdte meg az uzsoráskodást, és gazdaggá lett. Addig kínálta, addig vetette ki hálóját Bálint uramra is, mig valahogy egyszer meg nem csipte, hiszen könnyebb 100 forintot kölcsönvenni, mint egyet visszafizetni. És mi kell több az uzsorásnak, mint az, hogy valaki az első száz forinttal adósa legyen ? Kelemen már ekkor számot vetett magával. Megmondta állagának pontosan a napot, a mikor azt a szép kőházat elfoglaJandja ós Bálinttal „pipát cserél", mint gúnyosan monda. Megis történt a csere. Bálint üzlete rosszabbúl ment, el is vesztette kedvét, mert ki nem tudott Kelemen körmeiből szabi-
— 11 — dulni, a sok kamatfizetés elnyelte minden keresményét és végre házát is. Akarva nem akarva elkellett fogadni a Kelemennek aján latát: kis családjával, fent a viskóba húzódni meg, mig Kelemen vén cselédjével a kőházban fészkelte meg magát. Szomorú napokat élt ott a két picziny szobácskában Bálint mester; ós tudja isten, mi nem következett volna, ha felesége, barátjai meg nem vigasztalják, munkára nem bátorítják. No meg maga Kelemen is vigyorogva mondta, még pedig nem egyszer, Bálintot némikép vigasztalandó, hogy hiszen csak addig marad az övé a kőház, melyet most Bálinttól elvett, a meddig ő meg barátnéja, a cseléd él; haláluk után minden, még a pénze is rászáll, mert az egész világon nincsen sem ro kona, sem barátja, csak olyan ismerőse van, a ki neki tartozik. Tele is volt a ládája pénzzel, záloglevelekkel, kötvények kel, váltókkal; őrizte is azt a nagy faládát, mely erős pántokkal volt megvasalva, mint sárkány a fiait. Az ilyen beszédekre nem sokat adott Bálint; sohajtott és tovább folytatta munkáját. Restelte sorsát, és soha se remélte, hogy Kelemen után egy fillért is lát ő vagy gyermekei valaha; mert a fősvények rendesen megvénülnek, a földhöz tapadnak. Megjött augusztus 30-ka. A nagy melegség után Kelemen oda ült a nagy diófa alá, mely háza előtt pompázott és körültekintgetett. Bálint is kiállt viskója elé, kissé levegőt szini; alacsony putrijában kétszeresen érezé a hőség erejét. — Nagyon rekkenő meleg van! — monda Kelemen hozzá szólva — villámlik is ott hátúl; tán fergeteget kapunk — Arról nem igen szokott a baj jönni! — felelé Bálint. — De arról jön ám, hiszen látom azt a nehéz, sötét fölle geket ott hátúl; — monda tovább Kelemen. Ha az ott Győr felé kiönti azt a sok vizet, baj lesz. Akkor a Szinva is kicsaphat a medréből ós megúsztat valamennyünket — vélekedék Kelemen. — Tán csak nem fél ebben a jó kőházban szomszéd ? jöhet itt a menydörgős ménkő maga is . . . . nem félnék én, bár még az enyém volna! — sohajtá Bálint. — No öcsém, ha a Szinva beszól a házamba és odaszorít a kis szobámba, akkor megint a tiéd lesz! tréfálkódott Kelemen és vigyorogva jóéjszakát intve a komoran maga elé néző Bálintnak, lakásába húzódott, gondosan rázárva maga után a nagy vasajtót, melyre külön még lakat is volt téve. Bálint még sokáig ült kis viskója előtt, családja már rég édesen aludt a szegényes lyukban. Elmerengett, hogy miért is kellett neki olyan könnyelműnek lenni; uzsorástól pénzt kölcsön venni, annak következményéül majdnem koldussá válván. Hej csak egyszer lenne még az a szép ház az övé . . . . éjjel-nappal dolgoznék, és soha, de soha se lenne többé olyan meggondolatlan. Heves villámlás és menydörgés ébreszték fel gondolataiból. — Nagy zivatar lesz; Kelemennek igazsága volt: még a
—
12
—
Szinva is kicsaphat de olyan nagyon csaknem, hogy baj lenne belőle. Gyerünk aludni morgá maga elé, és fáradtan a munkától, alig tette fejét, a midőn mély álomba merült. Álmodta, hogy nagy zúgás, moraj támadt; óriási víztöme gek magasabb és magasabb hullámokban közeledtek a kőház felé, mely pár évvel az övé volt; álmodta, hogy ő ott alszik, bezárva, és hogy a viz előlről, hátulról, felülről, alulról, mindenünnen behatól hálószobájába . . . . És a borzasztó álom fojtogatni kezdé őt. Felébredt . . . A koromsötétségben iszonyú zsibajt hallott. Zúgott, recsegett, menydőrgött minden körülötte! Felugrott Szemeit dörzsölte: hallgatózott: álmodik-e m é g ! Nem! Kiugrott kis viskójából Kinézett a pitvarajtóból. A koromsötét éjszakában valami hömpölygő tömeg hullám zott, csapkodott, mint egy túlvilági szörnyeteg elnyelve mindent. — Segítség! — hangzék jobbról. — Segítség! alulról. — Segítség! felülről. — Jajveszekelés, sikoltás, halálhörgés, szitkolódás. Mintha a föld felfordult volna és a pokol rémei az alvilági hínárba csalogatnák az ébredező embereket. — Uram segíts! — hallá kétségbeesett hangon a kemény kőházból Kelemen segélykiáltását. Párlépcső vezetett magasan fekvő viskójától Kelemen lakásáig. Oda akart sietni, de mihelyest a lépcsőről lelépett, hasig volt a vízben. Lámpásért futott. — Segitsetek szomszédok! segitsetek. Kelemen odaful, ha meg nem mentjük! — kiabálá folyvást. — Lármájára pár szom szédja, kik szintén magasan laktak, összecsődültek, és mindnyájan, a hogy tudtak, az ölnyinél magasabb vizár által ostromolt házhoz próbáltak hatolni, élükön Bálinttal, ki elfeledve minden roszat, mit vele Kelemen tőn, csakis jó szive sugallatát követve, meg menteni óhajtá jajveszéklő embertársát. — Az ajtót nyissátok ki, hadd szabaduljak! — kiáltá belül ről Kelemen. — A kulcsot hát, a kulcsot! — kiáltá Bálint. — Nem tudom hol van: ágyam párnája alatt volt, — nyögé Kelemen. Agyamat felemelte a viz. Elvette kulcsomat, ládám kulcsát! mindenemet elviszi a viz! segitsetek emberek! minden kötvényt, minden pénzt visszaadok! Bálint fiam, édes fiam! Ha megmentesz, mindjárt tied megint ez a ház ! ments meg! — A kulcsot Kelemen, a kulcsot! szabaduljon hát a pad lásra, ha ki nem tudjuk nyitni a vasajtót — tanácslák többen. — Nem birok felmenni; a viz eltorlaszolta a szobaajtót! — siránkozék Kelemen. Már az asztalon állok; ez is inog. Irgalmas isten ! igy kell bűnhődnöm ! Segitsetek emberek, mert hideg a viz! Pénzem! Pénzem ott uszik, a nagy ládát ördögök nyitották ki. Fogjátok ki a bankókat, itt az ablakon keresztül uszik egész va gyonom! Jaj megful . . . . Egy nehéz pocsogás — és síri csend lett a szobában.
—
13 —
— Vissza emberek ! — kiáltá Bálint — itt nincs segítség-. Itt Isten itelt. Kelemen magára lakatolt minden ajtót; erős vasrá csokat csináltatott ablakaira, hozzá nem férhetünk. Szegény ember . Másnap, mikor a viz elpusztult, felfeszítették az ajtót! kis szobájának ajtaját is be kellett törni, és ott elterülve találták Kelement, görcstől megmerevült kezeiben csomó elázott bankót és néhány kőtvényfoszlányt szorítva. A vasláda tartalmat, azt a sok igazságtalanul összkuporgatott vagyont elsodorta a viz. . . . Kelemen laktársát. és barátnőjét a padlás lépcsőjén nyomta agyon a víztömeg; ott találták megfuladva. Kitakarítottak a két halottat, Bálint pedig visszaköltözött a kőházba, melyet az árvíz ha talma által visszaörökölt. Kevesen sajnálják az uzsorást; és az egyszerű sírdombhoz csakis Balint jarogat ki neha imádkozni egyet a kiszenvedett uzsorás lelke üdvéért.
Az öreg Móricz, Belgrád egy kis putrijából lakott a ven Móricz. Nyomorgott egész életén keresztül; házalt a falukban; a vásárokon hideget, meleget, tűrt, izzadott, vaczogott; koplalt; rongyokban jart. Csak szombat napján volt vak valamire való gúnyája, hogy az isten házába járhasson. Kinek gazdálkodott az országol bekalandozó .Móricz? Egyetlen leányának akart tisztességes hozományt szerezni; korán meghalt felesége; a második elhagyta. Már csak leányát akarta boldoggá tenni, pénzt, pénzt és mindig csak pénzt óhajtva szerezni számara; ezért koplalt, ezért nélkülözött. Megis élte az örömöt; talált egy jóravaló szabót, ki ügyes mesterember volt, jó gazda, csinos fiu és mi több: káplár-minőségbon hagyta el regimentjét és rezervista létére elvette a jól ne velt Rózsit. boldogok voltak mind. József, a veje, szorgalma után napról napra nagyította üzle tét, három-négy legénynyel dolgozott. Hitelt nyitottak számára a nagyobb pesti kereskedők is. Meglett a családi öröm kétszer is: két gyermeke volt már a fiatal párnak. És az öreg Móricz nem híjába koplalt; ott ült kedves gyer mekéi és unokái között, és midőn ezek egészséges, elégült arczait látta, minden kiállott nélkülözést és fáradalmat elfeledett. De hol van a földön állandó öröm és boldogság? A bosnyák hadjárat elhatároztatott. Hirtelen csapott le a szerencsétlenség a szerencsés családra. A rezerva-káplárt Józsefet behitták. Menni kellett. Ott kel lett hagyni a kedves családot, ott a szorgalom áldotta műhelyt,
—
14
—
ott a hazát, és menni fáradalmak, harczok, a szörnyű bizonytalan jövő elé, ismeretlen vad népek ellen, hol minden fa, minden kő háta megett halál lappang. És könybe lábadt szemekkel bucsúztak el egymástól. Az öreg Móricz pedig ujra utra kelt, hogy keressen a leánya és unokái számára, mert becsukták a műhelyt, a legények elszé ledtek, és az asszony nem bírta folytatni a mesterséget. És megint csak keresett annyit az öreg zsidó, a mennyi szükséges volt, hogy kedveseinek meglegyen a szükséges, mig veje tán visszajön. Péntek este volt: aug. 30-ka. Meggyujtották a szombat tisz teletére valamennyi gyertyájukat, és Móricz áhítatosan imádkozott a mindenható Jehovához, tartaná meg mindnyájokat. . . . Nyugodtabb kedélylyel is ment aludni; tudta, hogyha veje hazajő, annyija lesz, hogy megint folytathatja mesterségét, mert ő azért fáradt, hogy abból, a mi már megszerezve volt, el ne fogy jon semmi. Ott is tartogatta kis börtárczájában a pár száz forintot mindég magánál. A pusztító ár a város felső részét már megrohanta, és oda lent a buzavásár felé, a Belgrád egyik hátsó házában nyugodtan aludt az egész zsidó család, közel a Szinva partjához. Ki írja le az iszonyatot, a rémületet, midőn egy borzasz tó roppanásra az egész család felébredt; midőn megmérhetlen menyiségű tengernyi víztömeg ellepte a kis szobát ? Móricz ijedtében azt sem tudta mit tegyen : a gyermekeket, a lanyát, magát mentse-e? Felkapta az egyik gyermeket és felszaladt vele a padlásra. Leányát hívta; ez a másik kis gyermeket feje fölött tartá és küzdve a sodró, iszapos víztömeggel, szédülve tántorgott az ingó falépcsőhöz. Az egész ház inogni kezdett. — Édes istenem! — rebegé a szegény Móricz — segíts! Jer még egy lépést kedves leányom! Nagy bajjal fel vonszolta leányát a padlásra; ott a szegény asszony elájulva elterült két nyöszörgő gyermekei mellett. Móricznak voltak régi aranyékszerei, nagyapja megőrizte azokat ereklyeként; apja is mind megtartá, ő neki is meg kellett azokat tartani, értékesek is voltak azok ! Oda lent volt a ruhája is, melynek zsebében a megtakarított pénz, vejének és családjának egész vagyona, egész jövője. Az ingó lépcsőn letipegett; nem érezte a lábát, de ment előre; a szék, az ágy, minden úszott; a setétben kapkodott ide s tova; végre megtalálta a viz felszínén a ruhát; reszkető kézzel nyult utána. . . vissza akart menni a pár perez alatt fél rőfnyivel nőtt árban, hogy a padlás lépcsőjét elérje ; ekkor egy iszonyú zu hanást hallott; érezni nem érzett többé semmit: eszméletét veszté. A házat egy hatalmas vizár halomra dönté, eltemetve a sze rencsétlen asszonyt és gyermekeit a hideg, borzasztó iszapsirba.
—
15
—
Másnap reggel ott az izraelita kórházban majdnem 100 ha lott volt kiteritve. Ott botorkált az öreg Móricz lucskosan, sárosan, kimeredt szemekkel; halálsápadt arcza olyan volt mint a kisérteté. Aztán megállt egy leterített női hulla előtt, mely mellett két picziny gyermek feküdt megmerevülten, és nézett, nézett sokáig, mindaddig, mig a felügyelő személyzet a szegény öreget el nem vezette. Es ott tartja kezében most is rongy maradványát ruhájának, melyben a család vagyona volt, és vérfagylaló tompa hangon mor mogja : — Legalább megvan a vőmnek a pénze! Én gondját vi seltem ! Pedig dehogy van! sem gyermeke, sem unokája, sem va gyona — de még veje sincs már többé a szegény Móricznak, mert az is elesett ott Boszniában, nem sejtve, hogy ott messze földön és itt szülővárosában az öldöklő halál egyszerre működik rémes gyilkos kezével. A szegény Móricz most egyedül kóborol. Kezében a rongy és koldusbot, lelkében a sötétség: szive megtörött, agya meg háborodott !
Az anya és hét gyermeke. — Ne sírjatok gyermekek ; menjetek aludni! — így biz tatja a szegény özvegy aszony éhes gyermekeit, kik a Pecze mellett fekvő viskó egyikében összekuporodva voltak. — Nem volt ma itthon a szomszédasszony, mert napszámra kellett mennie, ő adott volna nektek ennetek; nem volt keresetem szegény gyermekeim, csak pár krajczár, ezt pedig oda kellett adnom arra az adósságra, a mivel már régóta tartozunk a szállásért Halljátok, hogyan haragszik az isten, ha úgy sirtok! Ne sírjatok! Aludjatok édes gyermekeim! Da lolok nektek valamit. És a pár kisebb gyermek kikidugta fejecskéjét egyik a másik után; és a szegény asszony dalolt. Fejét két könyö kére hajtotta, hogy a mécsnél meg no lássák a gyermekek a könyeket, melyek arczán aláperegtek. — Édes anyám! mért olyan furcsa ma éneked ? — kér dé az egyik nagyobb gyermek, félénken kisérve édes anyja csuklódzón remegő é n e k é t . . . . — Mert félek édes gyermekem.... Ha az isten engem is úgy elvenne mellőletek, mint szegény édes apátokat, ki gondoskodnék rólatok? — Hiszen te azt mondtad édes anyám, hogy az úristen gondoskodik majd rólunk i s , . . monda a második leányka...
— 16 — — Igazságod van édes Katim! hadd csókoljalak meg hadd imádkozzam hát a jó istenhez, mielőtt lefekszem; bi zony mert ha ő nem teszi meg, nem tudom honnét vegyem holnap számotokra a kenyeret. Csendes imára fakadt a keserű könyeket siró asszony. Határtalan bizodalommal ajánlotta fel gyermekeit a minden ható gondjaiba; és lassan lassan az álom megszabaditá min den g o n d t ó l . . . . Álmodá, mintha gyermekei vidám mosolygással nézné nek le az örök azurkék égből, mosolygó, sugárzó arczczal hiván fel őt a sötét földbarlangból, hol óriási víztömegek meg-meg rázkódtatták az ott heverő nagy kősziklákat. Az tán álmodta, hogy valami hideg, megfoglntlan szörnyű kar fojtogatta volna; mintha mellére ós szájára óriási terhek ne hezültek volna... Fel akart kelni. Sikoltott. Sikoltását nem hallotta senki. — Gyermekeim! gyermekeim! — hol vagytok édes gyermekeim ! . . . . jajveszéklé vérfagylaló hangon. Alvilági zúgás ós dördület lön a válasz.... Az anya őrülten ugrik a vizárba, melynek tetején hoszszú sorban úszkálni látja a hideg, megmerevült gyerme keket, és velük ment át abba a világba, a hol nem kell többé éhezni, a hol az isten gondjukat viseli!
Az önfeláldozó fiu. Megható az özv. Andó Lajosné (első férje után Tessényiné) esete. Szép derék özvegy asszony volt. Egyetlen öröme, mindene egy 18 éves derék fiunak. A vész már ágyban érte őket s a fiatal Tessényi, ki kitűnő uszó, anyját felkarjába véve neki indult a ro hanó árnak s már-már biztosnak hitte, hogy mind a maga, mind az anyja életét megmentheti, a midőn egy épülettető roppant ro bajjal érte utól őket, s az anyát kiütötte szerető fia karjai közül. A szegény fiu kétségbeesetten merült alá a vizbe, keresve a tőle elra gadott édes anyát, de nem lelte azt sehol. Ekkor elájulva aláme rült a fiu is. De a gondviselés .nem akarta, hogy már most kövesse édes anyját az örökkévalóságba, s az ár a fiút az alsó papszeren kivetette, hol magához tért s el is indult anyja keresésére, kit a Szirma-utczában eléktelenítve holtan fel is talált. A szegény aszszony vasárnap lett eltemetve.
