Az ember könyvérôl írták:

Az ember könyvérôl írták: „A hard sci-fi eddig csak az angolszász írók privilegizált területe volt. Most végre van egy szerzônk itthon is, aki színvonalat tud létrehozni ebben az alzsánerben. Remélem, ez a könyv csak az elsô a magyar hard sci-fi regények eljövendô hosszú sorában.” SFmag.hu „Brandon Hackett egy igen sokszínû, izgalmas világot alkotott… Science fiction-rajongóknak mindenképpen ajánlott elolvasni, de talán a fantasztikum más területei iránt érdeklôdôknek is érdemes tenniük vele egy próbát.” Ekultura.hu „Zsoldos Péter Távoli tüze óta nem volt olyan komolyabb hangvételû magyar sci-fi, ami ennyire magával sodort volna.” Szubjektív Kultnapló

A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában: Az ember könyve

Brandon Hackett: Az idôutazás napja Copyright © Markovics Botond, 2014

ISBN: 978 61 5544 247 6 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Faniszló Ádám Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Csurgó Csaba, Bordás Veronika Korrektor: Horváth Krisztina

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: sci-fi

Édesanyámnak.

„Az idôutazás paradoxonai különcségek, nem lehetetlenségek. Csupán azt bizonyítják, amit egyébként sem von kétségbe senki, nevezetesen, ha egy világban lehetséges az idôutazás, akkor az meglehetôsen furcsa hely lenne, és alapvetôen különbözne attól a világtól, amilyennek a sajátunkat hisszük.” David Lewis: The Paradoxes of Time Travel, 1976 (Fordította dr. Both Elôd)

1. AZ IDÔUTAZÓK

ÁDÁM 2021. NOVEMBER 5. 14:59 CET/GMT+1 Budapest Abban a pillanatban, amikor az elsô idôgép mûködésbe lép, kétszázmilliárd idôutazó jelenik meg a Földön. Már megtörtént, éppen most történik, és még számtalanszor meg fog történni, ahányszor csak újra eljövök ide, azonban az elsô élmény marad a legemlékezetesebb. Az idôutazás napja péntekre esik. Emlékszem, ahogy kora délután Enikôvel beülünk a kocsiba, bevásá rolunk, aztán Bálint iskolája felé kanyarodunk. Emlékszem az utolsó percekre is, ahogy a kocsisorral megállunk a Blaha Lujza tér elôtti piros lámpánál, a kávémért nyúlok, és közben a fiunkon gondolkodom. Azt érzem, hogy Bálint az utóbbi idôben túlságosan magába fordult, és ez egy kicsit aggaszt. Ráadásul egyre kevésbé akarja elfogadni, amit mondok neki, pedig csak fel akarom készíteni az életre, hogy álljon ki magáért, teremtsen kapcsolatokat, mozogjon, és ne a szobájában gubbasszon. Errôl apám mondása jut eszembe: mindannyian a szüleink teremtményei vagyunk.

9

BRANDON HACKETT

Mióta elindultunk, Enikô a rajzfüzetébe egy fakardot tartó kisfiút skiccelget, aki egy bundás szörnycsapat vezéreként pózol. Eni tûnôdve az ajkához érinti a ceruzája végét, aztán leereszti az ablakot, világosbarna haja meglibben a szélben. Megborzongok a bevágó csípôs huzattól. – Nem fázol, ugye? – fordul felém. – Én nem, de a kocsi már didereg. – Hülye vagy, édesem. Azért felhúzza az ablakot. A járdán komor arcú, netszemüveges emberek sietnek, egy bozontos hajléktalan lyukas nejlonszatyrát ölelve az árkádok alatt kuporog. A szél fonnyadt faleveleket sodor az úttesten, a tompa napfényben elmosódnak a hömpölygô keresztforgalom színei. Minden szürke: a felhôk, az épületek, az emberek. Az egész város belefulladt a novemberi szürkeségbe. Szeretném, ha Bálintnak majd biztos állása lenne, erre viszont már most el kell kezdenünk felkészülni. Lehet, hogy túl korai ezen gondolkodni? Nem hiszem. Túl nagy a verseny, a szülôk úgy trenírozzák a gyerekeiket, mint az élsportolókat. Bálintnak sem szabad lemaradnia. Biztos állás… Mi számít biztosnak a mai világban? Korábban azt hittem, jó tanárnak lenni annak számít, erre tavasszal a fôiskolán belekerültem egy csoportos létszámleépítésbe. Még jó, hogy nemrég el tudtuk adni a szüleim balatonfüredi házát, így legalább van némi tartalékunk. Ebben a pillanatban úgy hiszem, pontosan tudom, hogyan fog telni a napom hátralévô része: elmegyek futni, aztán – mint külsôs fordító – tovább fordítom azt a jegyzetet az egyetemnek, majd vacsorázunk, játszunk valamit Bálinttal, elcsesszük az idôt az interneten, Bálint fürdik, lefekszik, talán megnézünk egy filmet, olvasunk egy kicsit, és meglátjuk, mennyire álmosodunk el. Hát nem ez történt. Éppen belekortyolok a kávémba, amikor megtörténik. 10

AZ IDÔUTAZÁS NAPJA

Tízezernyi ember robban bele a valóságba. Testek préselôdnek a kocsinak, kezek dobognak a motorháztetôn, karneváli ricsaj, fülsértô üvöltések kakofóniája dübörög, eleven hústömeg alaktalan masszája hullámzik körülöttünk. A papírpohár kicsúszik a kezembôl, a kávét a kordzakómra öntöm. A ke resztezôdésben egy kék csuklós busz csikorogva fékez, keresztbe farol, aztán több autó belerohan. Emberek jelennek meg a busz tetején, emberek lebegnek az autók felett, emberek húzzák ki az összetört autók sofôrjeit. Emberek ugrálnak, tombolnak mindenhol. Egy kék ajkú nô mosolyog be az ablakon, a homloka közepén világító színes monitoron Carlos Santana gitározik. Reflexbôl lenyomom a központi zár gombját. – Jézusom, kik ezek?! – suttogja Enikô, és a rajzfüzetét szorongatja. Nem tudok felelni. Pszichedelikus zene hullámai lüktetnek, a kesztyûtartó rezegni kezd az ütemes vibrációtól. Párok csókolóznak a tömegben, olyan közhelyesen tapadnak egymásra, mint Újévkor szokás, harsány alakok zörgetnek be az ablakon, ijesztôen széles mosolyok, hófehér fogsorok, csillogó szempárok. Mint megannyi nyájas ragadozó. A lámpák zöldre váltanak, de a keresztezôdés is tömve van emberekkel és a közöttük rekedt autókkal. Eszeveszett dudálás harsan több irányból. A kocsi billegni kezd, valaki ugrál a tetején. Elnyomok egy káromkodást, de nem szállok ki, a tülekedô emberáradattól nem is tudnék. Az égen óriás tûzvirágok gyúlnak mennydörgô robaj kíséretében, és szivárványszínû fé nyeikkel beragyogják a környéket. Ez végre felráz a sokkból. Zakóm belsô zsebébôl elôkapom az iGlassomat, felteszem, és a fülembe dugom a szárvégi fülhallgatókat. Enikô is felrakja az övét. Látom, hogy remeg a keze. Az M1 online-ra ugrom, a lencsén megjelenik a Híradó különkiadása: Világméretû káosz – Idôutazók az egész világon! 11

BRANDON HACKETT

A stúdió halálra vált arcú mûsorvezetôit többtucatnyi furcsa ember veszi körül, néhányuk három méter magas, másoknak ördögszarva, ôzagancsa van, kurjongatnak, virágszirmokat szórnak, énekelnek. Az egész egy abszurd, jelmezes Disney-mûsorra emlékeztet. Biztonsági ôrök rontanak közéjük, akik egyik pillanatról a másikra köddé válnak. Átváltok a CNN-re, az alsó sávban a Breaking News felirat világít, és éppen a délelôtti New Yorkot, a Time Square-t mutatják: mozdulni sem lehet a sárga taxik és autók között hömpölygô és a felettük repkedô emberek százezreitôl. Az utcákon húsz méter magas, holografikus emberi kivetülések lépdelnek, mint dülöngélô gólemek, a toronyházak között áramvonalas légi jármûvek köröznek. Vált a kép: kora délután, Párizs, Champs-Élysées, verôfényes napsütés. Elképesztô áradat sodródik az álló és dudáló autók között, nagyobb, mint a Tour de France-befutók idején. Panorámakép az Eiffel-toronyból: Párizs szó szerint megtelt, összefüggô emberfolyam özönlik a hidakon, a tereken, az utcákon, a levegôben lampionokra emlékeztetô, színes házak és fluoreszkáló óriásmedúzára hasonlító építmények lebegnek, felettük egy stroboszkóp élességével villannak az újabb és újabb tûzijátékok fényei. Peking, Tienanmen tér: este van és fülsértô hangzavar, az utcákon és az utcák felett sokmilliónyi ember tombol, az égbolt lángol a sokezernyi jármû keltette fénykavalkádtól. London, Tokió, Mumbai, Moszkva: mindenhol óriási tömeg. A BBC-n azt mondják, Cambridge-ben beindították a világ elsô idôgépét, és kétszázmilliárd idôutazó érkezett a jövôbôl az elsô pillanatban. – Kétszázmilliárd! – ismétlem döbbenten. A körülöttünk elsuhanó arcokat figyelem. Ezek idôutazók! – Nem érem el Bálintot! – néz rám Enikô, és közben görcsösen forgatja ujján a karikagyûrûjét. 12


– Biztosan le van némítva a telefonja. – Menjünk érte! Nem érdekel, mi van kint! – Én szállok ki elôször! – mondom. – Maradj mellettem. És küldj Bálintnak egy üzenetet! Ki ne mozduljon az iskolából, amíg oda nem érünk! Nagy levegôt veszek, mintha víz alá készülnék merülni, és kipattanok a Toyotából. A fullasztó emberáradat körbevesz, és pillanatok alatt elnyel. A dübörgô zene az épületek felett lebegô, óriás gömb hangszórókból zúdul rám, kalapácsként tombol a fejemben, szinte fojtogat. Az ég lángba borul az újabb és újabb színes fénylobbanásoktól. A kocsi tetején ugráló alak abban a pillanatban eltûnik, ahogy kiszállok. Rohanva megkerülöm az autót, kinyitom a másik ajtót, Enikô kiugrik, vállára csapja a táskáját, én pedig megragadom a kezét, jéghideg ujjai belesimulnak a tenyerembe. Az iGlasst felvételre állítom, mert ezt az ôrületet meg kell örökíteni. Nekiütközöm egy zöld mellényes és kalapos fickónak, aki lomhán felém fordul, és végigmér. Az ajkát zöldre rúzsozta, szempillái természetellenesen hosszúak, hatalmas, csepp alakú orrában ezüstszínû dugókat visel a végükön karikafogantyúval. Nyakában tollas lánc függ. – Lineáris vagy? – üvölti túl a hangzavart magyarul. – Idevalósi, ebbe az idôbe? Cseréld el velem a lakásodat! Van egy apartmanom 2330-tól egy gaudi-organizmusban. Adok mellé bármit, dzsinnt, idôugrót, kéjhattyúkat, homályt. Virkózni fogod! – Virkózni? Hát persze. – Hol laktok? – A huszonharmadik században – hazudom. Hiányoznak a fülei, a he lyükbôl egy-egy arasznyi fûcsomó csüng alá, a szálak végén ledfények pislákolnak. És fogalmam sincs, mik azok, amiket felsorolt. – És ilyen régi technikkel kisképernyôzöl? – néz az iGlassomra, majd elfintorodik. – Retrókuki! Egyszerûen eltûnik, nyomában enyhe széllökés támad. 13

BRANDON HACKETT

– Ez itt most tényleg megtörténik, ugye? – Enikô hozzám simul, érzem, ahogy remeg. – Legalábbis valami történik. De hogy mi, azt egyáltalán nem virkó zom. – Ne szórakozz, kérlek! Emberek tülekednek körülöttünk, ugrálnak az autók tetején, és repkednek az utcák felett kurjongatva, riadt galambokat üldözve. Emeleti ablakokon kopogtatnak be, vagy csak szemlélôdnek az épületek tetejérôl, ahogy a lebegô köpönyegû képregényhôsök tekintenek le a városukra. A kiabálás és a dübörgô zene kakofóniájától már sajog a fülem. – Tényleg a jövôbôl jöttek? – kérdezi falfehér arccal Eni. – Nem tudom. Kell lennie valami ésszerûbb magyarázatnak. – Mondj egyet! Mondjak egyet… Mi lehet magyarázat minderre? Milliónyi, milliárdnyi ember tûnik fel a semmibôl? Annyira abszurdnak tûnik ez a folyamatosan érkezô és eltûnô, különös öltözékû és hajú, maszkos emberfolyam, a furcsa jármûvek, hogy egyre kevésbé kételkedem benne: ez a valóság. Egy csupa szôr lányka szökdécsel el mellettünk, mint egy kenguru. Bôrkabátot, nadrágot, cipôt visel, kivillanó pólóján a „Be furry!” felirat pulzál. Megáll, és egy kis fésûvel megigazgatja narancsszínû pofaszôrét, ahogy a kislányok szokták a Barbie babájukat fésülni, közben izmos farkára támaszkodik. Nem maszkot visel. A szôre valódi. A farka is. – Menjünk Bálintért! – néz a szemembe Enikô.

A Fazekas gyakorló, Bálint iskolája innen nincs messze. Enivel egymás kezét szorítva indulunk a Baross utca felé, de az emberek közt csak lassan haladunk. Keressük a tömegben az ösvényeket, oldalazva siklunk el vállak és hátak között. 14


Az úton rekedt villamosokban és autókban hamuszürke arcú utasok kuporognak. A villamosmegállóból már látszik, hogy a körút és keresztben a Rákóczi út végig tömve van, teljes szélességben hömpölyög rajtuk az emberáradat, ezért a Népszínház utcánál elfordulunk. Talán a kis utcákban könnyebb lesz elôrehaladni. Megborzongok a feltámadó szélben. A kabátomat a kocsiban hagytam, jobb híján megkötöm a nyakamban lógó kockás sálam. Maskarás alakok vizelnek a kapualjakban, csípôs húgyszag terjeng mindenfelé. A McDonald’sban mozdulni sem lehet a lökdösôdô tömegtôl, a fejem felett ijesztôen gyors repülôk süvítenek, a felkavart portól könnyezik a szemem. Eldobált mûanyag flakonok, csomagolópapírok, ételmaradék hever szerteszét. Az emeleti ablakok mögül pergamenarcú, idôs asszonyok lesik az utcát, majd sorra eresztik le zörgô faredônyeiket. Tíz szôke nô vonul el mellettünk, többen füttyögni kezdenek utánuk. Valami nem stimmel, és rá is jövök, mi: mindegyik nô ugyanúgy néz ki. Egyforma magasak, ugyanolyan a mozgásuk, hidrogénszôkék, fehér kosztümöt viselnek, ugyanolyan cukormázas a mosolyuk, és ugyanolyan anyajegy van a szájuk szegletében. Mindegyikük maga a tökéletes Marilyn Monroe. Az egyikük felnéz a nála jóval magasabb Enikôre, és mosolyog: – Legyél te is Marilyn! – Rám pillant: – És te is! Válts nemet! Gyertek velünk! Gyertek! – Kösz, de inkább egyéniségek maradunk – jegyzem meg. Eni megszorítja a kezem, továbbsietünk. Szlalomozva vágunk át a hömpölygô áradaton, befordulunk a Víg utcába, és megtorpanunk. A sodródó, üvöltô tömeg közepén egy vörös bôrû elefánt imbolyog lomhán a parkoló autókat kerülgetve, a hátán futurisztikus pilótafülkét cipel. Egy fehér Ford kisbusz állja útját, a sofôr pánikszerûen a dudára tenyerel. Az elefánt dühösen trombitál egyet, majd lomhán felemelkedik, és lábával a levegôt kapálva ellebeg felettünk. 15

BRANDON HACKETT

Az iskola elôtt is nagy a tolongás, idôutazók téblábolnak mindenütt. Berontunk az épületbe. Bálint napközis osztályterme az elsô emeleten van, elindulunk a lépcsô felé. A lépcsô mellett felsikít egy copfos kislány. Varjúfej maszkot viselô idôutazó tûnik fel mögötte, a nyakánál durván magához szorítja, és közben a haját szaglássza. Odaugrom, és nekilököm a fickót a falnak. – Mit mûvel?! – förmedek rá. Egy fejjel magasodom föléje. A kislány elszalad. A varjúmaszkos dühösen rám emeli a kezét. Reflexszerûen alapállásba lépek, és az arcom elé emelem az öklöm, hogy ha kell, megvédjem magam, de váratlanul elnémul körülöttem a zsivaj. A világ felkavarodik, mint a tó alján megbolygatott iszap. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, aztán légörvény csap az arcomba. Sötét vesz körül. Éjszaka van. És meleg. Hol van Eni? Eltûnt. Vagy én tûntem el? A varjúmaszkos férfi közvetlenül elôttem áll, és az arcomba röhög. Ledobja a maszkját, és pontosan úgy néz ki, mint Jack Nicholson a Ragyogásban. A haja zilált és kétoldalt ritkul, rövid ujjú inge izzadságtól bûzlik. Mintha egyenesen ô maga lenne a negyvenes Jack Nicholson. Az arcán egy csillag alakú jel kék kontúrja világít. Ellépnék a közelébôl, de a testem nem engedelmeskedik. Nem tudok mozogni, a talpam mintha odaragadt volna a talajhoz. – Hé! – kiáltok fel önkéntelenül. Feszengeni kezdek. – Mi a…?! – Csak nyugalom! – károgja angolul. A hangja egyáltalán nem nicholso nos, jóval magasabb, férfiatlanabb. – Én irányítom az izmaidat! Most li neáriskodj, nyálmajom!

16


Egy park közepén állunk, a fák között a lámpák fénykévéi fehér murvával borított, kanyargós sétányt világítanak meg. Nem tudom, hogy kerültem ide, ráadásul novemberhez képest túlságosan meleg van. A falevelek susognak az enyhe szélben. – Mi az a nyálmajom? – kérdezek vissza. – Ne csipákolj! – Az arcom irányába csap. Megfeszülnek az izmaim, de nem tudom mozdítani a karomat sem. Az ökle az orrom elôtt suhan el, önkéntelenül összerezzenek, és pislogok párat, mire ugató hangon röhögni kezd. A vigyora pont olyan ördögi, mint a Ragyogásban. Megnyalja az alsó ajkát, és ide-oda sétál elôttem, talpa alatt minden lépésnél ropog a murva. Valamivel megbénított. Tôlünk balra reflektorokkal megvilágított, öt méter magas márványszobor magasodik. Középkorú nôt ábrázol, amint karba tett kézzel, szigorú arccal néz a távolba. Testét függôleges Fuck you! firka csúfítja el, a talapzaton vésett felirat áll: Eleonore Diaz (2137–2090) A Tengely utolsó elnöke, élt 74 abszolút évet. Állíttatta: Entrópia. Mély levegôt veszek. Jobb nem hergelni a fickót. – Hol vagyunk? – New Islanden. Nyálad sincs, mi az, ugye? A nyolcadik kontinens. Az meg ott a Tengely, látod? Egy világító, merôleges vonalra mutat, amely a Hold fogyatkozó sarlójától nem messze hasítja ketté az eget, és csomószerû dudorok sorakoznak rajta. Látom, de nem tudom, mi az. – Ki vagy te? Valami Jack Nicholson-rajongó? – Az öreg nagyképernyô volt, virkóztam a szövegét, meg hogy annyi nôt megkúrt. – Újra rám vigyorog azzal a tipikus, ijesztô vigyorral. – Miért nem azt kérdezed inkább, hogy melyik évben vagy? Nevezetes dátum! 2158. augusztus 19-e van, nyálmajom!

17

BRANDON HACKETT

2158. AUGUSZTUS 19. 01:55 NIT New Island, mesterséges sziget A tekintetét fürkészem, és abban reménykedem, hogy csak viccel. De miért tenné? Gúnyosan elvigyorodik, közben a nyelvével cuppogva ételmaradékot piszkál ki a fogai közül. – Mit akarsz tôlem? – kérdezem. – Pénzt? – Pénzt?! – hördül fel. – A pénz már régen nem létezik! Nem létezik? Ez elég hihetetlenül hangzik. – Akkor mit akarsz? – Megfikkantom a múltat, ami tönkretette a jövôt. Tudod, mikor születtem? 2794-ben, de az a világ már szétpusztult. Errôl is az a rohadék tehet, aki feltalálta az idôgépet. Láttam ám, amikor kivégezték. Már ötször láttam, és hamarosan újra megnézem. Kérdezgetnem kell, húzni az idôt… Mert mi lesz akkor? Reménykedem. Talán elodázhatom, bármit is tervez, de tartok tôle, a gondolat nagyon naiv. Érzem, amint halántékomon végigcsorog az izzadság. – Ki találta fel? – Nem mindegy?! – Kiköp a talajra. – Valami egyetemi rohadék Angliában. Hogy a haugenisták rágják meg! Meg is tették! Mr. Haugen tudja, mit kell tenni, ô nem malájkodik, mint a Tengely vagy az Entrópia. Igyekszem nyugodt maradni, de érzem a feltörô pánikot. – Mit lineáriskodsz a te idôdben? – kérdezi nyikorgó hangon. Arra tippelek, hogy a foglalkozásomra gondol. – Tanár vagyok. – Tanár… Na ne! Ez komoly? Tanár! – Száraz nevetésben tör ki, még a térdét is megcsapkodja. – Hülyedék nyáltátikat tanítasz kalkulálni? – Fôiskolásoknak oktattam pénzügyet és gazdaságtörténelmet. És te mit dolgozol? – kérdezem, és az arcán kéken ragyogó csillagtetoválást bámulom. 18


– Dolgozni? Te aztán igazi lineáris nyálmajom vagy! Senki nem dolgozik, csak a magadfajta retrokukik, akik ettôl érzik turbiembernek magukat. – Akkor mibôl élsz? Mivel töltöd az idôdet? – Fatalizmussal. Ahol lehet, belerágok a múltba. – Krákogni kezd. – Ja, egyébként szólíthatsz Jacknek. – Én Beregi Ádám vagyok. – Nem, a te neved Onyeka. Így foglak hívni. Onyeka gyönyörû volt. Imádtam a kávébarna bôrét meg a hatalmas melleit. Olyanok voltak, mint két csokis kuglóf, rajta marcipánkarikákkal. Nézd csak, Onyeka! - A magasba mutat. – Az ott az idôrendôrség atlanti központja. Odafordítom a fejem. Végre valami! A felhôk közt hatalmas, aszimmetrikus építmény lebeg. Innen, a távolból nézve olyan, mint egy krumpli, parányi ablaksorai úgy ragyognak, mint a gyöngysorok, felsô részébôl több torony emelkedik ki. – Egy gaudi-organizmus… Utálom ezeket a tudatházakat. Túl agyasak. Az ott Abraham Lincolnnak nevezi magát. Tudom ám, mire gondolsz, Onyeka! Hogy miért nem jönnek, és kapnak el az idôrendôrök? Hiszen bármit teszek, elvileg még az elôtt meg tudják akadályozni, hogy megtenném. Reménykedsz a rendben, mi? Hát nincs rend! Káosz van. Tudod, miért nem jön senki? Mert ennyi évszázadot lehetetlen megvirkózni. Nincs annyi ember és robot a Földön, amennyi képes lenne rá. Ha pedig mégis jönnének, akkor meg legfeljebb majd nem emlékszünk arra, hogy süvítettünk egy kicsit. Figyelj, Onyeka! Kezdôdik! Igazi történelmi esemény! A gaudi-organizmus oldalán narancsvörös tûzvirágok gyúlnak, aztán a robaj is eljut a fülünkig. Fekete füstgomolyag terjed körülötte, és lepi el a felsô részét. Újabb robbanások rázzák meg, ezúttal az alsó harmadában. – Fatalista barátaink most rágták tönkre a szupramágneseit! – narrálja Jack. – Hallgasd csak, mindjárt visítani fog! Az épület süllyedni kezd, az oldala vonaglik a lángok között, közben masszív indák nônek az alján, mintha a végtagjait rakná maga alá 19

BRANDON HACKETT

védekezôen. Tûzcsóvák csapnak fel mindenhonnan, aztán fémes sikoly harsan fel, olyan, akár egy vonat sípja, csak sokkal, de sokkal hangosabb. Jack befogja a fülét, én viszont nem tudom mozgatni a karomat, a hang olyan élesen döf a dobhártyámba, hogy még a könnyem is kicsordul. Jack elégedetten vigyorog, nekem egyáltalán nincs kedvem hozzá. A gaudi-organizmusból repülôk menekülnek elô ijedt szentjánosboga rakként, aztán az épület végül valahol a messzeségben lezuhan. Megremeg a talpunk alatt a föld, pedig messze vagyunk a becsapódástól. Gigászi füstgomolyag terjed szét a magasban, mintha be akarná kebelezni maga körül a világot. – Egyszerûen gyönyörû! – suttogja Jack. Alig hallom, mit mond, még mindig cseng a fülem. – Tudták, hogy meg fog történni, de nem is akarták megakadályozni. Gyönyörû, ugye? Az idôrendôrség bukása! Hah! Eltûnik a táj… Vakító napfény vág a szemembe, és fullasztó, sóízû forróság vesz körül. Egy félkör alakú erkélyen állok, a padlólapok közül több hiányzik. Repülünk. Körülöttünk színes léggömbökre emlékeztetô, csigaház formájú lebegô házak sodródnak, több ezer van belôlük, felettünk, alattunk és velünk egy vonalban lebegnek, némelyiket teljesen belepte a tetôteraszon burjánzó gaz. Egy közeli, négyszintes repülô ház betört ablaka mögül sikoly harsan, majd csattanás, aztán néma csend. Alattunk néhány száz méterrel dús növényzettel benôtt tengerpart húzódik. A gyomok közül itt-ott a parti fövenyre vetett, rozsdamarta hajóroncsok és régi téglaépületek romjai tûnnek elô. Arrébb, a tengeröböl hullámai közül egykori toronyépületek tetejének maradványai emelkednek ki, innen, fentrôl parányi zátonyoknak tûnnek, a közelükben ódon halászbárkák pöfékelnek. – Az ott lent a Tokiói-öböl – Jack lefelé mutat, aztán széttárja a kezét –, ez itt fent, pedig Jernau City szupraváros. Szétrohadt, ahogy ez az egész 20


század. 2720-ban vagyunk. Újév van, egy újabb szétfikkantott év kezdete. Boldog újévet, Onyeka! Áthajol a rozsdás korlát felett, és a levegôbe köp, majd hosszan figyeli, ahogy a sûrû nyálcsomó aláhullik.

2720. JANUÁR 1. 14:18 JST Jernau City, Japán felett Letekeri a sálat a nyakamból, belefújja az orrát, majd a korlát felett elen gedi. – Hé, azt a feleségemtôl kaptam! – tiltakozom. – És? – kérdi fenyegetôen. A szél belekap a sálba, elsodorja, és ahogy a sál egyre távolodik, úgy tekereg, mint egy kígyó. Inkább nem felelek, nem akarok még nagyobb bajba keveredni, bár ennél nagyobba nehéz lenne, amikor egy pszichopata éppen nôi néven becéz. Jack elindul befelé, én pedig akaratlanul követem. Az egyik lábam elôre lép, aztán mozdul a másik, leér a padlóra, aztán újra az elsô lendül. Úgy érzem magam, mint egy távirányítású robot. Egy másik Jack Nicholson is van a lakásban, szintén kék csillag virít az arcán. Élénkpiros bôrfotelben terpeszkedik, és füstölgô üvegpipát pöfékel, félmeztelen teste naptól cserzett, mellkasán csillog a veríték. A szemem ide-oda cikázik. Egy háromlábú asztalon koszos poharak és üres üvegek sorakoznak, a szemközti falon szomorú tekintetû szarvastrófea lóg, az orrából két darts nyíl áll ki. A levegô áporodott és dohányszagú, a padló síkja enyhén billeg a kinti szélben, olyan érzés, mintha egy tengerjáró hajón lennénk. Az ágy elôtt egy magas sarkú nôi szandál és egy szakadt selyemkosztüm hever. Az ágyon meztelen ázsiai lány kuporog, és piszok- és vérfoltos 21

BRANDON HACKETT

paplant szorít a lába közé. A hátán élénkvörös vágások vonalai keresztezik egymást. Most már tényleg elég ebbôl. Minden izmomat megfeszítve próbálok szabadulni, de a láthatatlan béklyó nem enged. – Gyere, Onyeka! – int Jack, mire elkezdek közeledni felé. – Olyan lesz, mint régen. Mindig is szerettél velem süvíteni. Úgy néz rám, mint egy nôre! Lehet, hogy nem is engem lát, hanem ennek az Onyekának a virtuális mását vetíti a szeme elé, és én mindössze a hús szerepét töltöm be. Nem akarom tudni, mi az a süvítés. Feltápászkodik a másik Jack is, és megvakarja a slicce foltos környékét. – Mekkora maláj vagy! – jegyzi meg. – Ezzel akarsz süvíteni? Az elsô évszázadból nem hozhatsz el senkit! – Majd megérted, pöcskös – feleli az én Jackem. – Ez már megtörtént. Ez a lineáris nyálmajom belerágott a dolgaimba. Megérdemli a törôdést. Ne hidd, hogy majd te nem mész vissza oda két hónap múlva. Dehogynem! Ne aggódj, nem jönnek az idôzsaruk. A másik Jack az idôben fiatalabb énje! – jövök rá. – Elôbb-utóbb jönni fognak. – És? Nem mindegy?! Na, gyere, Onyeka! – Hé, én csak egy lineáris vagyok, azt sem tudom, mi történik itt – jegyzem meg, és megpróbálom nyugodtnak tettetni magamat. – Beszéljük meg! Mi lenne, ha inkább elengednél? – Ne csipákolj már folyton! – rikácsolja. – Gyere, tanár, most én tanítok neked valamit! – Ahhoz túl ostoba vagy, te kretén! – csúszik ki a számon. Elsô Jack tekintete elborul, odaugrik elém, és az arcom felé sújt. A mozdulat közepén marionettfiguraként összecsuklik. Ezzel egy idôben a másik Jack is a padlóra zuhan, én pedig csak állok, és üvölteni akarok, és szétverni ennek az alaknak a fejét.

22


Elôször fel sem fogom, mi történik, csak a vér zubogását érzem a fülemben. A két Jack nem mozdul. Talán infarktust kapott valamelyikük? Nem, az nem lehet, hiszen akkor a késôbbi idôbôl származó nem is létezne, azaz egyiküknek el kellett volna tûnnie. Mindkettô viszont nem ájulhatott el egyszerre. Az erkélyajtóból egy magas, hosszú lábú, világosbarna hajú nô lép be a szobába. Végigmér, aztán bólint, mintegy magának, hogy jól vagyok, és ismerôs mozdulattal kisimítja a szemébe lógó tincseit. Enikô! Egymás szemébe nézünk, a pillanat hosszúra nyúlik. Elenged a láthatatlan béklyó, újra tudok mozogni. Megkönnyebbülten felsóhajtok, kinyújtóztatom a karom és a lábam. Szakad rólam a veríték, de ugyanakkor fázom is. Eni áll elôttem. Ez az Eni azonban nagyon másnak tûnik, mint az, aki pár órája a konyhában mezítláb állva vágta csíkokra a csirkemellet. Más, mint aki néhány perce még ott ült mellettem a kocsiban, és akivel az idôutazó tömegben Bálintért rohantunk az iskolába. Barna nadrágot, fehér pólót, vékony bôrkabátot és kesztyût visel, a haja is rövidebb, éppen csak a válláig ér. A szülés után kicsit meghízott, és mire idén júniusban betöltötte a harmincat, itt-ott lassanként puhává vált. Most viszont olyan vékony, mint egyetemista korában, és sokkal inasabb is. A nyakhajlatában megbúvó apró anyajegypárra pillantok, az egyik kicsit nagyobb és sötétebb, a másik csak egy barna pötty. Mint egy bolygó és holdja, legalábbis így neveztem el ôket az elsô randevúnkon, a Margitsziget egyik pirosra festett padján, miközben törékeny hattyúnyakát cirógattam. – Jól vagy? – kérdezi. Más a hangja, keményebb, mint amikor az imént a kocsiban beszélgettünk.

23

BRANDON HACKETT

– Ha ezek ketten nem ébrednek fel a következô percben – biccentek a Jackek felé –, akkor igen. – Nem fognak. Odasiet hozzám, és szorosan átölel. A csókja rövid és kapkodó, utána gyorsan elhúzódik. Történt vele valami. És idôutazik. Két kapszulát nyom a tenyerembe, egy fémes színût és egy feketét. – Ezeket nyeld le. Elôször a feketét. Igyekezz! A hangjából áradó sürgetés miatt megteszem. A fekete kapszula lecsúszik a torkomon, és azon nyomban megszédülök, a gyomrom görcsbe rándul, a szoba úgy hullámzik körülöttem, mint a tenger. A szívem összevissza kezd kalapálni, az arcomon rángatózik egy izom, és néhány pillanatra elhomályosul körülöttem a szoba. Megtámaszkodom a pulton. – A másikat is! – inti Enikô. – Elôbb mondd meg, mi ez! – makacsolom meg magam. A szívem még mindig vadul ver. – Egy idôugró – feleli türelmetlenül. Kétkedve hüvelyk- és mutatóujjam közé fogom a kapszulát. Apró gravírozott szöveg mélyed a sima felületébe, de az elolvasásához nagyítóra lenne szükség. – Mindjárt jobban leszel, ne aggódj! Nyeld le! Siess! – Egy idô… ugró? – A kapszulára, aztán Enikôre nézek. – Ez? – Csináld már, ne lineáriskodj annyit! Majd utána megérted. Kényszeredetten lenyelem a második kapszulát is, és várom, most vajon mi lesz. Semmi nem történik azon túl, hogy kapszula nehezen akar lecsúszni kiszáradt torkomon. – Elakadt. Van egy pohár vized? – kérdezem, de látom a tekintetén, hogy nem értékeli a humort.

24


Odamegyek a bárpulthoz, beleszagolok egy címke nélküli, koszos nyakú üvegbe. Alkoholnak tûnik, így lesz, ami lesz alapon meghúzom: brandy, ráadásul egészen finom, csak kicsit meleg. Bár most inkább az alkoholra van szükségem, hogy felrázzon. A szívverésem közben lecsillapodik. – Elég nehezen találtalak meg – mondja Eni, és mintha kicsit megnyugodna. Újra végigmér, és végre ismerôs mosoly jelenik meg a szája szegletében. – Jöhettél volna elôbb is. – Nem tudtam. Az elsô másfél évszázadba nem mehettem. Szerencséd volt, hogy ez a fatalista idehozott. – Felsóhajt, aztán végigmér. – Sosem állt jól neked ez a zakó. Már el is felejtettem, milyen ronda zöld. Elvigyorodom. – Nem ronda, inkább laza. – Ezt csak azért mondod, mert nincs ízlésed – vág vissza kajánul, aztán újra elkomorodik. – Te még sosem voltál laza. – Igazi retrokuki vagyok – biccentem. – Áruld el, mi ez az egész! – A két Jack felé intek, és görcsbe rándul a gyomrom, ahogy visszagondolok arra, ahogy az én Jackem beszélt. Süvítünk egyet. – Egyáltalán mit akart tôlem ez az alak? És miért néz ki úgy, mint a negyvenes Jack Nicholson? – Genokrata arcmásolás. Sokan szeretik csinálni. Az idôutazás napja elôtti celebek, hírességek és fontos emberek különösen divatosak. Ôk állandóak, a történelem részei. A másolás tényét a sorszámozott arccsillag jelzi, ami eltüntethetetlen. Eni lehajol a félmeztelen Jack mellé, és mutatóujját a férfi mellkasának nyomja. Az ujján viselt gyûrûbôl apró kisülés csap ki, Jack összerándul és elernyed, ugyanakkor az én Jackem eltûnik. A lakás egy pillanat alatt átformálódik. Eltûnnek a bútorok, és eltûnik a ruhátlan lány is, a korábbi Jack áldozata. Áporodott szag terjeng, a falat

25

BRANDON HACKETT

zöldes penészfoltok lepik el, úgy néznek ki, mint a véraláfutások. Patkányok kuporognak a szemközti sarokban, parányi gombszemükkel mozdulatlanná dermedve figyelnek bennünket. Az erkélyablak üvegtáblája olyan koszos, hogy alig látni ki rajta. Enire meredek. – Te… Megölted ôket? Mindkettôt? Árnyék suhan át az arcán. – Azt akartam, hogy te is lásd. Aki idôutazik, akaratlanul is megváltoztatja a jövôt szinte minden cselekedetével. Ölünk és pusztítunk, de egyúttal teremtünk is. Ez így mûködik. – De megölted ôket. Úristen! – Ez az ember már eleve halott volt. Ha elôbb nem tûnik el, az idô rendôrség hamarosan lekapcsolta volna. Az idôutazás napját viszonylag jól védik, az Entrópia adatbázisai révén minden idôbûntényrôl tudnak, és a legtöbbet idôvel megsemmisítik. Az ilyen fatalistákat a 2081-es idôtörvény alapján a születésük pillanatában kiírják az idôfolyamból. Ôk nem számítanak. Eni, aki mindig is irtózott az erôszaktól, ilyet mond? Nem számítanak? Megölt egy embert! – Te… valami rendôr vagy? – Nem. De nem tudod, mit mûveltek azzal a lánnyal. És másokkal. Majdnem veled is. – Csak majdnem? – kérdezem, de erre nem felel. Vajon mi történhetett? Mit akadályozott meg Enikô? Nem biztos, hogy akarom tudni. – Sok minden megváltozott. Többek közt az egész világ. Az életünk. Ez van, Ádám. Alkalmazkodj mielôbb! Alkalmazkodjak… A jövôben vagyok, kétezer-hétszázakármennyiben. Megpróbálok értelmet keresni Enikô szavai mögött, de csak még jobban összezavaro dom. 26


– Akit… megöltél – amikor a szót kimondom, önkéntelenül nagyot nyelek –, az volt az idôben korábbi Jack. Ugye? De akkor a késôbbi Jack nem is tudott volna elrabolni. Azaz itt se kéne lennem. – Így van – feleli csípôre tett kézzel. Gyakran szokott ebben a testtartásban magyarázni, most is ugyanúgy befelé fordítja az egyik lábfejét, mint mindig. Mégis annyira másnak tûnik a viselkedése. – Az ilyen események visszamenôleg megváltoztatják az idôfolyamot. Ezért tûnt el azonnal a másik énje is. Millió ilyen esemény történik pillanatról pillanatra. Ha pedig valami változik, attól a ponttól ennek minden késôbbi következménye is újraíródik, és többé senki nem emlékszik a változás elôtti állapotra. – De én emlékszem – vetem ellen. – És te is. – Ha a fickó elôbb hal meg, mint hogy beveszed az elsô kapszulát, valóban nem emlékeznél semmire. Sôt, itt sem lennél. Enikô fel-alá járkál, és idônként kibámul a koszos ablakon. – Mit nyeltem le? – Az elsô kapszula által a testedbe ültetett eszköz egy energiamezôt von köréd, ami kiemel az idôfolyamból, annak hatása alól. Joyce-burok a neve. Tudom, hogy ezt most nehéz megértened, de késôbb majd meg fogod. Ez az egyetlen technológia, ami megvéd az idôtôl. Többé nem hatnak rád az idôutazások okozta változások, viszont látod, ahogy mozog a világ, ahogy széthullik a téridô. – Széthullik a téridô? – Gyere, nézz ki! Félrehúzza a tolóajtót, kisétál az erkélyre, én pedig követem. A világ ôrületes mozgásban van. A lebegô házak némelyike eltûnik, helyettük újak jelennek meg, pillanatról pillanatra arrébb ugrik néhány, változik a színük, a formájuk. Odalent, a dzsungelben Tokió maradványai örvénylô táncot járnak, épületromok, fák tûnnek el, arrébb embermagas gaz lep el egy elôbb még üres teret, elhagyatott utcák épülnek be házakkal, kertekkel. 27

BRANDON HACKETT

A part mentén egy egész halászfalu kéttucatnyi fakunyhója bukkan fel, mintha mindig is ott lettek volna, a homokba kihúzott csónakokkal, kiterített halászhálókkal, hal- és rákzsákmányt szortírozó emberekkel. – Ezek a múltbéli idôutazások által okozott változások – folytatja Eni, miközben az eget figyelem, amely hol elfelhôsödik, hol kitisztul, aztán bárányfelhôk jelennek meg a semmibôl. A világ úgy vibrál és szakadozik, mint egy hibásan kódolt digitális film. – Ezt csak mi látjuk így. A többi ember érzékelése, élete és emlékei a változásokkal együtt változnak. Mi viszont már nem vagyunk részei a változásnak. Azzal, hogy ezt a fickót likvidáltam, az eredeti éned valójában el sem jött 2021-bôl. – És ez mit jelent? – Szakadás történt az idôfolyamban, elváltál a múltadtól és az eredeti énedtôl. – Az eredeti énemtôl? Mint egy… másolat? – Értelmezd, ahogy akarod. Mindkettô te vagy. Több évszázadnyira vagyunk az idôutazás napjától, ez már egy instabil jövô. Élhetetlen. Elered az esô. A felhôk egyik pillanatról a másikra sötétítik el az eget, és nyakunkba zúdul a zápor. Sôt, az ablakpárkányok és az erkély tocsog a víztôl, olyan, mintha már percek óta esne. A levegôben érzem a vihar jellegzetes, porral keveredô nedves szagát. Berohanunk a házba, és behúzom magunk után az erkélyajtót. Letörlöm az arcomról a vizet, Enikô nedves haját borzolja, és eszembe jut, amikor sok évvel ezelôtt a Balaton déli partján elkapott bennünket egy felhôszakadás. A szél süvítve csapja az esôcseppeket az ablaknak, odalent orkán cibálja a fákat és korbácsolja fel a tengert, a ház ide-oda billeg, próbál vízszintben maradni. Egy villám lila erezete ragyog fel a távolban, és nyúlik le egészen a felszínig, majd felharsan az ágyúlövésre emlékeztetô dübörgés is. A következô pillanatban ismét vakító napsütés csap a szemembe. Az ég újra halványkék és tiszta, a levegô elviselhetetlenül forró. A viharnak 28


nyoma sincs, az ablakok szárazak és koszosak, az erkélyen víztócsák helyett homokkupacok púpozódnak. Olyan érzésem támad, mintha ez az egész csak illúzió lenne. – Amióta megérkeztél, rengeteget változott a táj – mondja Eni. Közben az arcomat fürkészi, és mintha az összes apró ráncom elhelyezkedését magába szívná. – Minden egyes változás a múltból fakad, amit az idôutazók véletlen vagy szándékos ténykedései okoznak. Egy idôutazó miatt valamikor nem születik meg egy ember, akinek kései leszármazottja építész, ennek hatására odalent eltûnik vagy megváltozik például egy toronyház, emiatt megváltozik az évtizedek folyamán benne lakók élete. Egyes házaspárok nem is találkoznak egymással, gyerekek nem születnek meg, más gyerekek születnek, és élnek teljes életet. Ezek a változások aztán évszázadokkal késôbb már óriási káoszt okoznak. Érted? – Ezt hívják pillangóhatásnak? – Enikô bólint. Fehér pólója elsötétedik, és zöld színárnyalatot vesz fel. – Azt mondd meg inkább, mi van Bálinttal! Ugye nincs…? Eltûnik körülünk a szoba. Eltûnik a mennyezet, a falak. A padló. Eltûnik az egész ház. Egy pillanatra mintha a semmiben lebegnénk, mintha megdermedne körülöttünk a világ, aztán zuhanni kezdünk. Összevissza pörgök, és pánikszerûen kapálózom, mintha lenne bármi, amiben megkapaszkodhatnék. Egy széllökés megtaszít, aztán már csak azt látom, hogy a part menti homoksáv rohamosan közeledik. Nagyon gyorsan közeledik. Üvölteni kezdek, és behunyom a szemem.

Egyszerre csak már a parti homokban fekszem. Éjszaka van, hûvös szél fúj, a tenger halkan morajlik, a hullámfodrok ki-kicsapnak a partra. Enikô mellettem ül, és nagyokat fújtat. A haja összekócolódott és a szemébe lóg. 29

BRANDON HACKETT

– Mi volt ez?! – lihegem, és az ujjaim önkéntelenül belevájnak a nedves homokba. – A Jernau-ház múltjában változás történt – von vállat Enikô, aztán rám néz, és gúnyosan elmosolyodik. – Megijedtél, mi? – Szerinted? – Gondolom, valakik más irányba vezérelték a múltban a házat, ezért eltûnt alólunk. Joyce-burokkal veszélyes a levegôben lenni. Kivéve, ha a Jernau-ház is szintén Joyce-burokkal lett volna védve. A Joyce-burkunk idôzárja azt megakadályozza, hogy egy idôfolyamban történt változás miatt mondjuk egy szék jelenjen meg a mellkasod közepén, de az ilyen változásokkal, amikor a talaj tûnik el a lábad alól, nem tud mit kezdeni. Kivéve annyit, hogy a vészprogrammal fél nappal késôbbre ugrottunk a téridôben. – Ez… – Nem találok szavakat. – Bassza meg!

2720. JANUÁR 2. 02:45 JST Jernau City, Japán felett Feltápászkodom, és lesöpröm a ruhámról a homokot. A pulzusom az egekben, kondi- vagy bokszedzés közben sem tudom ennyire felpörgetni. Minden porcikám remeg. Egyszerûen eltûnt a Jernau-ház. Errôl a régi rajzfilmek jutnak eszembe, amikor a rajzfilmhôs felett elfogy az út, néhány másodpercig még a szakadék felett lebeg, lenéz, aztán lezuhan. – Mit tudsz Bálintról? – nézek Enikôre. Egy pillanatig a távolba bámul, a holdfényben csillogó tengert figyeli. Felém nyújtja a kezét, és felhúzom a homokból. – Elvitték. Valaki kiemelte a nulla idôpillanatból. – Hogy mi?! – meredek rá. – Ne aggódj, meg fogjuk találni. Már nyomon vagyok. De most kevés az idônk! Menj haza! 2021-be, az idôutazás napjára! 30


Nem értem, mirôl beszél. Elvitték Bálintot, és menjek haza? Eni hirtelen újra átölel, gyengéden végigsimít az arcomon, és beletúr a hajamba. Ujjai lágyan siklanak hátra a tincseim közt, egészen a tarkómig. Észreveszem, hogy nincs rajta a jegygyûrûje, a helyén egyszerû rovátkolt krómgyûrût visel, sôt, összesen négy van belôle a kezén. – Megmondom, mit csinálunk! – mondom, és lágyan két tenyerem közé fogom az arcát. Csillogó, zöld szeme ugyanúgy elvarázsol, mint amikor elôször akadt össze a tekintetünk a Szabó Ervin Könyvtárban. – Együtt visszamegyünk a mi idônkbe, és megakadályozzuk, hogy elvigyék Bálintot, bárkik is voltak azok. Mutasd meg, hogyan kell utazni az idôben! Szájon csókol, ezúttal szenvedélyesen és mohón, úgy, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Összesimulunk, kezem a csípôjére tapad, még jobban magamhoz szorítom, és Enikô úgy csimpaszkodik belém, mintha soha többé nem akarna elengedni. A nyelve a számba csúszik, és valami furcsát érzek, ahogy a nyelvemet alulról és felülrôl egyszerre érinti meg a sikamlósság. – Mi ez? – hökkenek meg. Valami furcsa van a szájában. Felvonja a szemöldökét, aztán kinyújtja hosszú és kétágú nyelvét, de gyorsan vissza is húzza. – Kígyónyelv – feleli. Megrebben a szempillája, de állja a tekintetemet. – Genokrata divat. – Mi történt veled? És hol van a gyûrûd? – Otthon. – Lesüti a szemét. – Hol otthon? Mi az, hogy otthon? – Ez most túl bonyolult. Próbáld meg felvenni a kapcsolatot az Entrópiával… – Entrópia? Az micsoda? És mióta utazol az idôben? – Mennünk kell! Mielôtt lebukom. – Ne szórakozz! Együtt megyünk! Figyelj rám, ez most nem az a helyzet, amikor… 31

BRANDON HACKETT

Gyengéd csókot lehel a számra, ezúttal nyelv nélkülit. – Szeretlek. – Én is szeretlek – felelem. – De most… Felkavarodik a levegô, fény csap a szemembe, és újra Bálint iskolájának folyosóján állok. Idôutazók ordibálnak körülöttem, a fejem felett egy kakastaréjos fickó lebeg, talán egy régi diák, és háta mögött összekulcsolt kézzel egy falra függesztett tablót tanulmányoz. Megpillantom Enit és saját magamat: berohanunk a bejárati ajtón, aztán elindulunk felfelé a lépcsôn az emeletre. A korábbi énem valóban nem tûnik el, mivel Jack már nem tud magával vinni, Enikô a múltbéli másával együtt kitörölte a téridôbôl. Ez már egy másik jelen, amelybôl én kiszakadtam a Joyce-burok révén. A feleségemnek kígyónyelve van, nem hordja a jegygyûrûjét, és megölt egy embert. Nem tudok másra gondolni.

2021. NOVEMBER 5. 15:18 CET Budapest Enikô nem hallgatott rám, pedig megmondtam, mit kell tennünk. Világosan megmondtam, hogy együtt kell maradnunk. Erre eltûnik. Idôutazók. Itt vannak mindenhol, ezernyien, milliárdnyian, sáskahadként lepték el a jelenünket. Apára gondolok, ahogy kopott foteljében elnyúlva olvas valamit, miközben anya a konyhában mosogat. Nagy sci-fi-rajongó volt, elolvasta szinte az összes fantasztikus könyvet, ami papírkiadásban megjelent, és megnézett minden filmet és sorozatot, amit csak meg tudott szerezni. – Ha létezne idôutazás – morfondírozott egyszer, amikor még kicsi voltam, és csüngtem a szavain –, az idôutazók már régen itt nyüzsögnének közöttünk. Ugyanis egy ilyen találmányt lehetetlen eltitkolni. Ha néhány ember vissza tud 32


utazni, akkor vissza tud utazni egymilliárd. Vagy még több. Az összes jövôbeli korból eljöhetnek: a huszonötödik századból, a harmincadikból, az ötvenedikbôl, az ötszázadikból, az ezredikbôl, bárhonnan. Ez elképzelhetetlen mennyiségû ember. De akkor hol vannak? – Sehol! – kiáltottam egy tízéves lelkesedésével. Ekkor még foglalkozott velem valaki. Anyát az elvont gondolatok nem érdekelték, ô takarított, fôzött mosott, és megelégedett a mi kiszolgálásunkkal. – Így van. Ezért három logikus magyarázat marad. Egy: nem létezik idôutazás. Kettô: csak az idôben elôre lehet utazni, és három: nem lehet visszamenni az idôgép feltalálása elôttre. Ami pedig még nem történt meg. Mostanáig. A logika sosem hazudik, mondta, és igaza volt. Az egyetlen értelmes magyarázat erre a káoszra csak az lehet, hogy nemrég valóban feltalálták az idôgépet, és a jövô különbözô évszázadaiból azonnal ideözönlött milliárdnyi kíváncsi bámészkodó. Követem Enit és önmagamat felfelé a lépcsôn, de csak óvatosan, hogy ne vegyenek észre. Aztán meg is torpanok, mert nem biztos, hogy jó ötlet találkozni velük. Most még nem. Amúgy is, mit mondanék nekik? Egyszerre csak mindketten eltûnnek. Mindössze egy villanás az egész, és már üres a lépcsôforduló, ahol éppen jártak. Megtorpanok. Valaki elvitte ôket? Mindkettôjüket? Vagy… kiírták ôket az idôbôl, mint Enikô a két Jacket? Mi történik itt? Nem tudom, de most nem is számít. Enikô szerint Bálintot elvitték, de nem hiszek neki. Tovább megyek, egyenesen Bálint napközis osztálytermébe, amely tele van emberekkel, idôutazók bukkannak fel és tûnnek el. Bálintot nem látom sehol. Megpillantom Maróti tanárnôt, akit többen állnak körül. Néhány arcot is felismerek a szülôi értekezletekrôl: Tasnádiékat, Erdei anyukát és Kovács 33

BRANDON HACKETT

Nórát, aki már negyven felett jár, de kifejezetten csinos, fiatalos nô, Enikô szokott vele néha beszélgetni. Odasietek a tanárnôhöz. – Hol van Bálint? – szegezem neki a kérdést, és nem érdekel, hogy éppen Tasnádi apuka aggodalmaskodását hallgatja, hogy micsoda káosz van odakint. Tasnádi Kálmán nem egy férfias jelenség, köpcös, kopaszodó, folyton izzadó, puhány alak. Eni már többször kiakadt rajta, hogy ha egyedül ment szülôire, mindig mellé akart ülni, és mindenáron beszélgetni akart vele, de ha én is ott voltam, meghúzta magát. Nem szeretem, ha valaki a feleségem után koslat. Tasnádi paradicsomszínû arcára alig észrevehetô neheztelés ül ki, ám kellô bátorság híján nem tesz megjegyzést, amiért félbeszakítottam. – Beregi apuka – pislog a tanárnô. Remeg a hangja, pedig a szülôi értekezleteken mindig szigorú ôrmesterként viselkedik. – Jaj, hát nem tudom – a nyakát nyújtogatja a hátsó padsorok felé. – Most, hogy mondja, amióta ez a sok ember megjelent, nem is láttam. Talán elbújt valahová? Lehet, hogy a vécében van. Kérem, várjon türelemmel, amíg… Émelygés tör rám, megbillen körülöttem a terem. Éles fájdalom hasít a tarkómba és a halántékomba. Homályos minden, a színek egymásba foly nak, a körülöttem álló emberek olyanok, mint az elkent pacák. Nekitámaszkodom a falnak, de aztán kitisztul a látásom, egyúttal digitális ikonok bukkannak fel körülöttem, amelyek térbeli ikonokká formálódnak, és kitöltik a látótermet. Az Enikôtôl kapott egyik kapszula csinál velem valamit, de valójában fogalmam sincs, ezt mibôl gondolom. Az idôgép az. Új információk bomlanak ki a fejemben, és egyszerre sok mindent megértek. Az idôgépkapszula beépült a gyomorfalamba, és kicsomagolta magát: organikus borítású, golflabda méretû hólyaggá duzzadt. Képes bármilyen idôpillanatba féreglyukat nyitni, pont körülöttem és pont akkorát, ami a 34


kívánt idôbe és térbe lök át. A vezérlôegysége a vérárammal felúszott az agyamba, befészkelte magát, majd neurális kapcsolatot létesített velem; ettôl szédültem meg egy pillanatra. Mindent tudok az eszközrôl, az irányításáról. Az idôutazáshoz szükséges energiát egy miniatûr hidegfúziós reaktor szolgáltatja, amely a gyomromból szerzi a nyersanyagot. Méghozzá vizet. Ha iszom, részben utántöltöm a reaktorcellákat is. Egy fúziós reaktor került a testembe, az idôgép vákuumcsapdája pedig negatív energiát biztosít a féregjárat megnyitásához és emberméretûre tágításához. Riasztó és félelmetesen fejlett technológia ez, fôleg úgy, hogy ez mind bennem van, de valahogy mégis természetesnek érzem. Sokmilliárdnyi idôutazó használja jelenleg is. Parányi színes ikonok lebegnek a szemem elôtt, egy részük nem mûködik, valami idôháló-kapcsolatot igényel. Van egy idôskála, amit ki tudok nagyítani, ameddig csak akarom, és szinte érzem az idô lehetôségeit, az éveket, a napokat, a pillanatokat. A jövôt. A skála valamivel a háromezredik év elôtt ér véget, késôbbre nem enged utazni. Egy idôgép van bennem. Entrópia TiMac nE6.1-es típus. A testem része, a gondolataim része, és csábító szirénként azt suttogja: itt vagyok, gyere, és használj. Bekúszik a gondolataim közé, és felkínálja magát, mint egy örömlány. Gyere, és használj! Tudom, hogyan mûködik, tudom, hogyan mozoghatok a téridôben. Mintha minden szükséges információ egyszerûen csak betöltôdött volna az agyamba anélkül, hogy végig kellett volna olvasnom egy használati útmutatót, vagy hosszasan gyakorolni a kezelését. Én magam vagyok az idôgép. – Jól van, Beregi apuka? – kérdezi Maróti tanárnô. – Kálmán, segítsen már! Tasnádi Kálmán bizonytalanul közelebb lép, de intek neki, hogy maradjon ott, ahol van. Kovács Nóra azonban gyengéden belém karol, és 35

BRANDON HACKETT

megtámaszt. Az ô parfümje kellemes, aggodalmas mosolya nyugtatóan hat. – Köszönöm – biccentem neki. A másodperc milliomod részéig nagyítható idôskálán vörös jel mutatja a helyzetemet, vagyis inkább az idômet: jelenleg majdnem az elején vagyok, közel a nulla pillanathoz. Egy háromdimenziós Föld-ikon lebeg elôttem, ezt is felnagyíthatom, térkoordinátákat adhatok meg, akár épületek belsejében jelölhetek ki célhelyszínt. Ahol tartózkodik valaki, vagy a célhely életvédelmi szempontok szerint nem biztonságos, oda nem ugorhatok. A TiMac kezelése egyszerû: csak arra gondolok, hogy a célidôpont visszaáll a nullára, a világtérképet pedig maximálisra nagyítom, és kijelölöm a célhelyszínt is. Ijesztô, de olyan, mintha már több ezerszer használtam volna. A terembe egy újabb fickó toppan be. Mégpedig én magam. A haja kócos, a ruhája ugyanaz, mint amit én viselek. Eni viszont nincs vele. Összeakad a tekintetünk, de nem várom meg, mi történik ezután. Egyértelmû, mit kell tennem. Egy pillanatig sem gondolkodom. A nul ladik másodpercbe akarok eljutni. Bálinthoz.

2021. NOVEMBER 5. 15:00 CET Budapest Pontosan akkorra érkezem vissza, amikor az idôutazók milliárdjai megérkeznek, és elkezdenek ünnepelni. Egyenesen Bálint napközis osztálytermében jelenek meg. A szívem a torkomban dobog az önálló utazás izgalmától, de nincs idôm belegondolni mindebbe. Többtucatnyian bukkannak fel velem egy idôben a teremben. A gyerekek sikítanak, aztán szülôk érkeznek, és az osztályterem hirtelen nagyon zsúfolttá válik. 36


Bálintot nem látom sehol. Leguggolok egy szeplôs arcú, pufók fiúhoz, aki legalább kétszer akkorának tûnik, mint Bálint, fôleg a feje, ami gyerek létére hatalmas. Azt hiszem, ô a Fischer Laci, gúnynevén Dömper, aki még szeptemberben memóriakártyákat próbált lopni néhány osztálytársától, de lefülelték, és majdnem ki is csapták érte. – Hol van Bálint? – kérdezem tôle. Kapkodva szedi a levegôt, pupillája kitágult a pániktól, nem érti, mi történik. Szája széle csokoládétól maszatos. – Nyugi, Laci, nem lesz semmi baj. Én Bálint édesapja vagyok. Mindjárt jönnek érted a szüleid. Hol ül Bálint? Felelj! – A…a kukafej? – nyögi, és gépiesen az egyik hátsó pad felé fordul. Ami üres. – Ott… ott ült. Kukafej? Sosem mondta, hogy csúfolják. – És hol van? Kiment? – Nem – tiltakozik. – Ott ült! – De nincs ott. Egy százharminc kilós, kopasz férfi toppan mellénk, és bárgyún rávigyorog Lacira: – Szevasz, kisképernyô, tudod, ki vagyok én? Te! Csak harminc év múlva. Laci szája lefelé görbül, és elerednek a könnyei. Én pedig állítok a koordinátákon, és visszaugrom a nulla pillanatba, Bálint helye mellé. Felkavarodik a levegô, Bálint ott ül elôttem, kék pulóvert és kordnadrágot visel, aztán egy villanást látok és egy fekete ruhás szellemalakot, aki eltûnik Bálinttal együtt. Elvitte a fiamat! Azonnal állítok a térkoordinátákon, újra visszaugrom a nulla pillanatba, és kinyúlok Bálint felé. Bármilyen gyors is vagyok, addigra már nincsenek ott. Csak a levegôt markolom, még csak megérinteni sem tudom Bálintot. Elvitte! De ki? Ki ez az alak?! Mit akar a fiamtól?! 37

BRANDON HACKETT

Egy másik önmagam áll mellettem, aztán eltûnik. Az elôbbi énem volt! De akkor az imént miért nem láttam a mostani magamat? Mert kívül vagyok az idôn. A Joyce-burok miatt. Egy fantom elvitte a fiamat. A jövôbeli Enikô tudta, de nem csinált semmit. Ha elég gyors vagyok, talán elkaphatom! Újra a nulla pillanatba ugrom, kicsivel gyorsabb vagyok, mint az elôbbi énem, de ez sem elég, mire feléjük kapok, már régen köddé váltak. Elviszi a fiamat! A gyerekek meredten bámulnak, aztán egy duci kislány, Ambrus Szilvi, akinek egy szülôi értekezletrôl emlékszem a pöndörödô bajszú, buszsofôr apjára, sikítani kezd. Rögtön tucatnyian csatlakoznak hozzá. Valaki elvitte a fiamat! Csak egy homályos arcot látok, még arra sem elég az idô, hogy alaposabban megfigyeljem. Don Quijote vagyok, a fantom pedig a szélmalom óriásom, aki ellen hiába küzdök. Viszont rögzíthetem a pillanatot! Felteszem az iGlassomat, és felvételre állítom, majd megint a nulla pillanatba ugrom. Két énem elôrelendül és kinyúl Bálintért, de nem érik el, a legelsô csak bámul. Az elmosódott alak újra eltûnik Bálinttal együtt, de amikor visszapörgetem a felvételt, és kikockázom, megpillantom a fantomot. Negyvenes, beesett arcú, szakállas férfi az, sötét haja a homlokára tapad, szeme alatt lila táskák ülnek. Megvagy, te rohadék! Miközben korábbi énjeim egy-egy villanással eltûnnek, én halkan fújtatok, és legszívesebben üvöltenék a tehetetlenségtôl, de kifelé nem mutatok semmit, az arcom rezzenéstelen marad. Mit akar a fiamtól? És ha valami beteg állat, mint Jack, aki nemrég engem is elrabolt? Egy idôutazó, de meg fogom találni.

38


Odamegyek Bálint padjához, és gépies mozdulatokkal berakom a táskájába a tabletjét, a tollait és a szamárfüles füzetét. Remeg a kezem. Maróti tanárnô, Bálint ötven év körüli osztályfônöke kopogó cipôjében odasiet hozzám. – Beregi apuka! – szólít meg, és újra megcsap a parfümjének tömény illata. – Szent Isten, mi folyik itt? – Fogalmam sincs – felelem, de fel sem nézek. Néhány gyerek az ablakhoz szalad. Odakint, gondolom, áll a bál. Egy nyalókát szopogató, lebegô lányka jelenik meg az egyik ablak túloldalán, és beinteget a gyerekeknek. Hónom alá fogom Bálint zöld dzsekijét is, aztán szó nélkül elugrom. Az elsô pillanatba utazom, és közvetlenül a Toyotánk mellett jelenek meg. Beszélni akarok önmagammal és Enikôvel. Figyelmeztetni akarom ôket.

2021. NOVEMBER 5. 15:00 CET Budapest A tömeggel és a lüktetô káosszal együtt érkezem, és még éppen látom, hogy Enikô eltûnik az anyósülésrôl. Az én másom marad, magára borítja a kávét, és ide-oda kapja a fejét. Fogalma sincs, mi történik körülötte. Egy nô karcolja össze jégvirágokkal az oldalablakot, aztán a másik Ádám felteszi az iGlassát. Mi történik itt? Mi az isten történik itt?! Ezért tûnt el Enikô és az én másom is az iskolából! Megváltozott az idô! Nem az történik, amire én emlékszem. A kocsink tetején egy ázsiai tinilány landol, rá emlékszem, legalábbis arra, hogy valaki a kocsi tetején ugrált. Combközépig érô latexcsizmát,

39

BRANDON HACKETT

rövidnadrágot, ujjatlan blúzt visel, és a felettünk lebegô gömbbôl dübörgô zene ütemére táncolni kezd. Az egyik kezét a magasba nyújtja, és mutatóujján viselt gyûrûbôl négyméteres, forgó feliratot vetít a feje fölé. ELÉG AZ IDÔUTAZÁSBÓL! CSATLAKOZZATOK A TIMEPEACE AKTIVISTÁKHOZ! – világít a szöveg. Aztán eltûnik. Ádám felteszi az iGlassát, majd egy perc múlva kiszáll a kocsiból, és körülnéz. Tétovázik, aztán beleveti magát az idôidióta emberáradatba, valószínûleg ô is elindul Bálintért. Hová tûnt Enikô? A jövôbeli Enikô biztos, hogy tudott errôl! Minden irányban hömpölyög a tömeg, utcai árusok ajánlgatnak ismeretlen eszközöket és ételeket, aztán tôlem néhány méterre egy kínai kifôzde fabódéja jelenik meg, és azonnal kisebb tömeg csoportosul köréje. Bálint sosem mondta, hogy kukafejnek csúfolják. A zajok eltompulnak, a tömeg elmosódik körülöttem. Pokolian fájni kezd a fejem. Egy kalmárképû, afroamerikai fickó toppan mellém, fején propelleres baseballsapka: – Gyéré, magyar, gyéré! Lináris vagy, jessz? Ákár idôutáz? – Karján ezüstszínû övek sorakoznak, de a derekán is vagy féltucatnyi fityeg, neon zöld, kötött pulóverérének videószövetérôl modellarcú, fürdôruhás lány integet rám. – Nem érdekel – kerülöm ki. – Gyéré, gyéré, idôutáz! Ingyén van! Piá, piná, drog, minden van jövô. – Kéken világító szemfogai miatt a vigyora felettébb ijesztô. – Visz idôgép, visz! Ingyén! És utaz 2612! Big buláj 2612! Megpróbálja a derekamra csatolni az egyik övet, de elkapom a csukló ját. – Nem kell, nem érted?! Húzz el innen! Az árus vállat von és odébbáll, leszólít három fiatal lányt, és az egyiknek máris a derekára próbál egy rózsaszín idôgép-övet, közben a pólója 40


átlátszóvá válik, és láttatni engedi kidolgozott izmait. A lányok kuncogva évôdni kezdenek vele, és az öveit mustrálják. Elegem van a tömegbôl, a nekem ütközô vállakból, az arcomba bámuló arcokból, a maszkokból, az agancsos csordából, a testszagból, a fülsértô zajból és kiabálástól. Csendre van szükségem. Elég. Hazaugrom. Az elsô pillanatba.

2021. NOVEMBER 5. 15:02 CET Budapest Fel-alá járkálok a nappaliban, és szétfeszít a tehetetlenség. Valaki elvitte a fiamat! Belebokszolok a hálószoba ajtajába, az ajtó megremeg, az öklöm belesajdul az ütésbe, ez valamennyire észhez térít. Mélyeket lélegzem, és nekidôlök a konyhaajtónak. Szereznem kell egy fegyvert! A lövészklubból, ahová régebben jártam. Nem, onnan nem tudok, hacsak nem fizetem le a tulajt. Viszont Enikô unokatestvére, Janó rendôr, ô segíthet. A szolgálati fegyverét nyilván nem adná oda, de elvileg van egy tartalék Heckler&Kochja, pár éve, egy debreceni családi összejövetelen mutogatta titokban, hogy a lányok meg ne lássák. Ô a rendôr, mégis, amikor a pincében kipróbáltuk a fegyvert, én lôttem jobban, sôt, sokkal jobban, de Janót ismerve ezen nem lepôdtem meg. Igen, Janó segíthet. Kell egy fegyver. Nyugalom. Alaposan végig kell gondolnom ezt az egészet. Meg kell értenem, hogy mi folyik itt. Bemegyek Bálint üres szobájába, a táskáját leteszem az íróasztala mellé, a kabátját felakasztom a fogasra. Az íróasztalán, a félköríves élménymonitora 41

BRANDON HACKETT

elôtt könyvek és füzetek sorakoznak, valamint egy erdei gyümölcsös Milka üres csomagolópapírja. Eszembe jut, ahogy a fiam reggel nyûgösen magára húzta a Star Wars-szereplôkkel teli, vörös takaróját. Ebben Enikôre ütött, egyiküknek sem erôssége a korán kelés, pedig vannak kötelezettségek, amiket nem kerülhetünk ki. Sosem mondta, hogy kukafejnek csúfolják. Az ilyenek miatt próbáltam mindig rávenni, hogy sportoljon. A mozgás magabiztosságot ad, és tudom, hogy szüksége van rá. Nem lehet csak a könyvek közé bújni. Én is ilyen voltam, szerettem álmodozni, olvasni, xboxozni, de mellette mindig is sportoltam. Szomjas vagyok, kimegyek a konyhába, és megiszom egy háromnegyed palacknyi ásványvizet, aztán lerogyom a nappali fekete bôrkanapéjára. Felteszem az iGlasst, és a látóterembe kirakok egymás mellé három net tévécsatornát, a CNN-t, a BBC-t, valamint az M1 online-t. Az internet forrong, a közösségi oldalakon az ismerôsök képek és videók ezreit posztolják az utcán folyó eseményekrôl, és ádáz viták folynak arról, hogy most tényleg idôutazók vagy embernek álcázott ufók lepték el a Földet, ráadásként egy csomó bugyuta üzenet terjed az apokalipszis eljövetelérôl, közhelyes bölcsességek, bibliai idézetek, amiket persze azonnal tovább osztanak azok az ismerôseim, akik eddig is tovább osztottak minden hülyeséget. Beszélnem kell a jövôbeli Enikôvel. Ô rengeteget tudhat errôl a világról, én pedig minél gyorsabban minél többet szeretnék megérteni. De hogy tudnám elérni? Sehogy. Ezt képtelenség felfogni. Ez az egész… Rázni kezd a hideg, a kezem remeg, és a szívem majd kiugrik a helyérôl. Nagyon fázom. Elô kell hoznom egy pokrócot a hálószobából, bebugyolálom magam, és ledôlök a kanapéra. Hiába kuporodom magzatpózba, és húzom fel az 42


orromig a takarót, hogy a leheletem is melegítsen, annyira reszketek, hogy össze-összekoccan a fogam. Néhány perc múlva múlni kezd a remegés. Lassan megnyugszom. Tudom, hogy nem lázam van, hiszen a homlokom hideg, hanem csak egy ostoba pszichés sokk, a szervezetem játszik csúnya tréfát velem. Volt már ilyenem, hónapokkal apa halála után. Ô aztán biztos kinevetne, hogy milyen gyenge jellem vagyok. Mindig azt mondta, hogy az az igazi férfi, aki minden nap megiszik legalább egy pofa sört, és sosem panaszkodik. Ô nem is panaszkodott, inkább lábon hordott ki egy infarktust anélkül, hogy bárkinek szólt volna róla. Sosem tudtam, hogy érez-e valamit irántam. A maga módján gondolom, érzett. Jólesik a takaró melege, ezért percekig fekszem még mozdulatlanul, élvezem a csendet és az ürességet. Az üresség jó, a mozdulatlanság és a meleg a legjobb. Ha van idôutazás, akkor minden megváltoztatható? Miért nem jövök el a jövôbôl, és mesélem el magamnak a leglényegesebb tudnivalókat? Már régen itt kellene lennem! Legalábbis normál esetben. Ezek szerint ezt valamiért nem tudom megtenni. Vagy nem akarom.

2021. NOVEMBER 5. 15:45 CET Budapest Erôt veszek magamon, és felkelek. Felváltva hívogatom Enikôt és Bálintot az iGlasson, de csak „a hívás nem kapcsolható” üzenet érkezik válaszul. Ezután a 112-t tárcsázom, de az meg foglaltat jelez. Perceken át újra és újra megpróbálom, hiába. Vagy túl sokan telefonálnak, vagy a rendôrségen is ugyanakkora a káosz és a zûrzavar, mint odakint. Janót sem érem el, pedig 43

BRANDON HACKETT

jó lenne, ha kölcsönadná a pisztolyát, ezért írok neki egy mailt, hátha arra reagál. A jövôbeli Enikônek tudnia kellett, mi történt Bálinttal és vele. Miért nem figyelmeztetett? Tudnia kellett, hol van Bálint. De akkor miért nem mondta meg, hol van? Lehet, hogy ô sem tudta? Túl sok minden történt. Nemrég még a kocsiban ültem, Bálint jövôjén tûnôdtem, és azon, hogy visszamegyek valahová tanítani, most meg mindez annyira távolinak tûnik. Minden széthullott. Szomjas vagyok. Fél óra alatt három liter vizet iszom meg. Biztos, hogy az idôutazás miatt van. Lefôzök egy adag kávét – szükségem van valami pozitív élményre –, aztán leülök a nappali kanapéjára, és tovább gondolkodom. Az iGlass memóriájából elôszedem Bálint elrablójának a képét. Szabályos arcú, talán még jóképûnek is mondható, vékony, szakállas férfi képét tanulmányozom. Ki vagy te? Ki vagy te, és miért vitted el a fiamat? A képet ráküldöm az internet képkeresôjére, de nem számítok eredményre. Rengeteg találatot kapok. A férfit Neil Jarrisonnak hívják, híres fizikus, cikkek, nyilatkozatok százai sorakoznak a neve mellett. És ekkor beugrik az arca is, hiszen számtalanszor hallottam a nevét, sôt, a Jarrison–Solis-féle idôegyenletrôl és a lehetséges következményeirôl is olvastam. Csak az arcára nem emlékeztem. Eközben minden online csatornán és internetes híroldalon közzéteszik az idôgép elsô számú feltalálójának arcképét. Hosszúkás arcú, sötét hajú férfi, bozontos szakállal és táskás szemmel, fehér garbóban Neil Jarrison, a cambridge-i székhelyû Speciális Kísérleti Tudományok Intézet vezetô idôfizikusa. A fantom, aki elrabolta Bálintot.

Az ember könyvérôl írták:

Recommend Documents