Az elmozdítható gyertyatartó Regény a papi hivatásról, a hűségről és a kegyelemről
Fordította Merkli Ferenc Lektorálta Kovács László, Takács Adrián Donát, Mátyás Zsófia Kiadja Martinus Könyv– és Folyóirat Kiadó 9700 Szombathely, Berzsenyi Dániel tér 3. Telefon: 94/513–191, 30/864–5605 E–mail:
[email protected] Internet: www.martinuskiado.hu Felelős kiadó: Teklits Tamás igazgató Minden jog fenntartva! Jelen könyvet vagy annak részleteit bármely formában reprodukálni vagy közölni csak a kiadó előzetes írásbeli engedélyével lehet. A címlapon Az apátistvánfalvi templom látképe (Fotó: ifj. Oroszlán Zoltán) Nyomdai munkák Elanders Hungary Kft. Felelős vezető Háry Szabolcs HU ISBN 978-615-50911-1-7
Az eLmozdítHAtó gyertyAtArtó REgény A pApI HIvATáSRóL, A HűSégRőL éS A KEgyELEMRőL
Martinus Kiadó Szombathely, 2011
ELőSZó Lojze Kozar pápai prelátus (1910. Martinje – 1999. Odranci) nemcsak kiváló író, költő volt, hanem orgonista, kórusvezető, szerkesztő, de mindenek előtt pap volt. Az életét gyermekkorától fogva megpróbáltatások kísérték, hiszen hároméves korában meghalt az édesanyja, papként pedig minden évben máshová kellett költöznie. A legnagyobb megpróbáltatása azonban Odranciban volt, ahol plébániai közösséget hozott létre és vezette a Szentháromság-templom építését. A kommunista hatóság lefoglalta és elkobozta a templom építőanyagát, a plébánost és munkatársait pedig börtönbe záratta és egyéb büntetésekkel sújtotta. A legsúlyosabb próbatétel azonban akkor érte, amikor a templom építésekor nyolc hívő az életét vesztette. Lojze Kozar azonban nem omlott össze, hiszen az ő élete sziklára épüt. Teljesen Istennek szentelte életét, mert számára ő jelentette a szeretetet, ahogy a naplójában írja az újmiséjének a napján. Szeretetébe fogadta a rábízott lelkeket is a plébániákon, Trbovljlén és Körmenden keresztül egészen az odranci plébániáig, ahol haláláig tevékenykedett. Különleges tartása volt, teljesen átadta magát a papi szolgálatnak, a szenvedésben is kitartó volt és az életszentségben is. Ezért a plébánián sokan választották a papi vagy a szerzetesi hivatást. Ennek nagyon tudott örülni, de az fájt neki, ha valaki elhagyta ezt az utat. Ami szépet a szívében hordozott, azt meg akarta osztani a híveivel is. Azért írt könyveket, hogy az embereket a szépre és a jóra vezesse, hogy felfedezzék magukban ezeket a rejtett értékeket. Ez vezette akkor is, amikor 1983 és 1985 között megírta Az elmozdítható gyertyatartó című regényt, amely először 4
folytatásokban jelent meg a Druzsina folyóiratban, majd 1985– ben kiadták könyv formájába is. A regényt az olvasók pozitív fogadtatásban részesítették. Jó lenne, ha ezt a könyvet minden pap elolvasná. Sok fájdalomtól és szenvedéstől kímélné meg magát. Sok járhatatlan úttól szabadulna meg, és sok mindent szebben, jobban tenne, nagyobb önátadással végezné szolgálatát. Az elmozdítható gyertyatartó annak a papnak a szimbóluma, akit az emberek közé állítottak, ő azonban gyengének és törékenynek érzi magát. Lojze Kozar is ilyen pap volt, aki saját gyengeségében és törékenységében Jézusban keresett menedéket, aki életének szerelme és kiolthatatlan reménysugara volt. Köszönet Merkli Ferencnek, aki lefordította ezt a könyvet magyar nyelvre, valamint a Szombathelyi Egyházmegyének, aki a könyv kiadását segítette és támogatta. Isten áldása legyen rajtuk, az olvasókon és különösképpen a papokon, akik szilárd gyertyatartóként álljanak helyt szolgálatukban és hirdessék, hogy minden ember bele van vésve Isten kiáradó szeretetébe. ifj. Lojze Kozar
5
— Igen, az van. De még milyen nehéz! A barátom, a szomszéd káplán elhagyta a papi hivatást, és meg fog házasodni. Természetesen csak polgárilag. — és ez olyan tragikus? Ha neki így könnyebb, miért ne? — Ezt épp te mondod, Klára, hogy nem olyan tragikus? Képzelheted, mennyi rossz dolgot és botrányt von ez maga után. — Lehet. Erről még nem elmélkedtem. Lehet, hogy igazad van. Most elmegyek, majd holnap visszajövök, akkor már kihevered ezt a dolgot és jobb kedved lesz. — ne, Klára, holnap nem vagyok itthon, és holnapután sem. Jó, hogy ezt mondtad: nem jó, hogy mindennap találkozunk. Elég lenne hetente csak egyszer. — Csak egyszer egy héten? Ezt nem tartom be. Hogy élem túl a másik hat napot? Erre ne is vesztegessünk több szót. Jövök, amikor ide húz a szívem, a világ akár a feje tetejére is állhat! nem akarok erről többet hallani! Isten veled! Add a kezed, hiszen nem vagyok rühes. Klárának úgy potyogtak a régóta visszatartott könnyei, mint a gyémántok. A káplán nyújtotta a kezét, letörölte a könnyeket, és azt mondta: — Minden rendben van, Klára, fel a fejjel! Minden a legnagyobb rendben lesz. — Hogy lenne rendben, amikor már nem is láthatlak, amikor szeretném. — Az életben sok mindenről le kell mondani, másképp nem megy. — Igen, ha annak van értelme. Ha nincsen, akkor ostobaság.
34
V. Bálint plébánosa, Iván elment a szomszédjához, aki teljesen maga alatt volt. A káplán üres szobájának ajtajában állt, és anélkül, hogy ő maga érezte volna, potyogtak a könnyei öreg, barázdás arcán, és a kétnapos borosta redői között kerestek utat lefelé. — Jó napot, Stefan! Mi történt a káplánoddal, az Isten szerelmére? — Tudod, ha baleset érte volna, vagy holtan hozták volna elém, az nem lenne annyira rossz, mint most ez. Tegnap még ebben a szobában fütyörészett. Együtt vacsoráztunk, habár alig evett néhány falatot. A vacsora után meg olyan megszokott hangon közli, mintha elmenne fürödni: holnap elmegyek, plébános úr. — „Hová megy?” — Kérdeztem, és mintha áramütés ért volna, összerezzentem. „— Elmegyek. Kilépek. nem leszek tovább pap.” „— Dezső, ne vicceljen velem, kérem. Idős vagyok, és a szívem ezt nem bírná ki.” „— Márpedig ki kell bírnia, plébános úr! Mégha a kilépésem földrengéssel is ér fel az ön számára.” „— Istenem, ennek nem szabad megtörténnie. Talán nem gondolta ezt át, káplán úr?” „— nem vagyok többé káplán úr. Ez végleges. Holnap reggel jön értem a teherautó, és elviszi a holmimat. Korán, hogy az emberek ne bámészkodjanak. Utána úgyis csak erről beszélnek majd.” „— Dezső, hallgasson meg engem! Csak nem teszi ezt velünk? nem gondolja, hogy ezzel rosszat tesz az emberek hité35
nek? Hogyan neveljük a fiataljainkat, ha a pásztoruk elmenekül a helyéről? Hogyan magyarázzuk meg a gyerekeknek, akik annyira szerették magát, hogy elhagyta a szolgálati helyét?” „— Hagyjuk a szemrehányásokat, az üres magyarázatokat! Döntöttem és ez végleges, visszavonhatatlan, és senki sem változtathat ezen.” „— De Dezső, én vagyok az oka ennek a döntésének? nem voltam magának jó plébánosa, lelki társa? Mondja csak meg!” „— plébános úr, maga egy mély lelki életet élő ember, saját maga fog válaszolni erre a kérdésére.” — Hogy értsem ezt a választ? Most gúnyt űz belőlem? Intelem, figyelmeztetés? én magam válaszoljak? De hát nem lehetek a magam bírája! — ne okold magadat most ezzel! Az világos, hogy nem miattad lépett ki, ha pedig valami problémája volt veled, azt később is megkérdezheted tőle. Most az a legfontosabb, hogy megtudjuk, hová ment, és nincs–e valaki, aki meg tudná változtatni a döntését. — nincs rá semmi remény, hisz egyenesen hozzá ment. — Kihez? — A nőjéhez. Egy gyerekes, elvált asszonyhoz, ma odaköltözött hozzá. Ez olyan elképzelhetetlen, tegnap még itt misézett, ma pedig egyenesen ahhoz az asszonyhoz költözött. Hol van itt a lelkiismeret, a méltóság? — Azt gondolom, ez hit kérdése. — Jó, legyen az. De mikor veszítette el? Három éve lelkesen érkezett a plébániára, hogy változtasson bizonyos dolgokon, hiszen erről beszélgettünk estéről estére, legalábbis az első évben. Erről sajátos véleménye volt, de sokat tanultam tőle, és 36
soha nem elleneztem, ha valami újat akart bevezetni. Aztán a lelkesedése lelohadt, egyre kevesebbet készült a hittanra, elhagyta az órákat. A két ifjúsági csoportból, ami az elején anynyira népszerű volt, és annyira szerette, csak egy maradt, majd lassan az is elkallódott, és a csoport szétesett. Isten tudja, miért. Beszéltünk róla, de nekem csak azt mondta, hogy nem kár érte, annyi más feladat van a plébánián. Ha azt mondtam neki, hogy a fiataloknak nincs más lehetőségük a hitre, mint az ifjúsági hittan, akkor azt mondta, hogy nem a tömeg számít. Ki kell nevelni egy elitet, a kiválasztottakat. De aztán az is abbamaradt, egy idő múlva már a kiválasztottak sem jöttek el. nem volt lelkiismeretes, nem készült fel a gyűlésekre. átadta magát a véletlennek, a kiszámíthatatlanságnak, ebből pedig egy idő után semmi jó nem született. A fiatalság unatkozott, és ahogy ő lemondta az ifjúsági csoporttal való foglalkozást, egy idő után elmaradoztak a templomból is. Ezután kezdtek sugdolózni arról az elvált asszonyról, aki azért járt hozzá, hogy a káplán vigasztalja, mivel a férje elhagyta. Ekkor már a leghűségesebbek sem jártak az ifjúsági hittanra. — Te ezt mind láttad. nem tettél ellene semmit? — Hát éppen ez az, ami a legjobban bánt. Azt gondoltam, hogy ez csupán időszakos krízis, és majd újra életerős lesz a hittan, de tévedtem. Ez szintén az én hibám. — A breviáriumát az asztalon hagyta. Ez az övé? — Igen, természetesen. Az utóbbi időben már sejtettem, hogy nem imádkozza. néha elmentem a szobája előtt és láttam, hogy a breviárium szalagjai mindig ugyanazon a helyen vannak. — Sohasem kérdezted meg erről, nem is említetted neki? — Sosem tennék ilyet. Hiszen tudod, hogy a mai fiatalság 37
mennyire érzékeny erre a dologra. Még azt jegyezné meg, hogy kémkedek utána, és beleavatkozom a magánügyeibe. — Ha régóta ki akart lépni, akkor már hosszú ideje nem imádkozhatott. — Az első évben együtt imádkoztuk a breviáriumot. Az utolsó évben esténként gyakran volt távol, és bejelentette, hogy neki jobb, ha a vesperást egyedül imádkozza. A házvezetőnővel ketten maradtunk. Mondanom sem kell, nagyon hiányzott a vesperásnál, úgy érzetük, mintha a fél ház üres lenne. Hány estét és éjszakát virrasztottam át, amikor ő késő éjszakáig nem jött haza. Isten tudja, hol járt. — Sohasem beszéltetek arról, hogy mikor jött haza? — De igen, csakhogy ő mindig meggyőzött engem arról, hogy másképp nem megy. én pedig úgy gondoltam, minden rendben. — és milyen volt a házvezetővel? — Az első esztendőben nagyon kedves volt hozzá, vidám, figyelmes, aztán a viselkedése idővel hűvös, hivatalos lett, mintha sejtette volna, hogy a néninek nem tetszik az életvitele, és hogy aggódik miatta. A házvezetőnő többször megkért rá, ne engedjem, hogy ilyen későn járjon haza. én azonban azt válaszoltam neki, ne üsse bele az orrát a káplán életébe, mert felnőtt ember, aki tudja, mit csinál. — Ez így is van. Felnőtt ember volt, és harmincéves korára már nem kell a kezénél fogva vezetni. Ez a tény nyugtasson meg téged, és ne csinálj magadból bűnbakot! Tudod, barátom, inkább magamnak mondom, mint neked, mert én is bizonytalan vagyok a káplánt illetően. nem tudom, mikor szóljak neki, vagy mikor hallgassak, és hagyjam, hogy ő maga jöjjön rá arra, mi a helyes és mi nem. Ebben én is bizonytalan vagyok, 38
nem tudom, hogy jól cselekszem-e, vagy sem. Ha az én káplánom otthagyná a hivatását, szemrehányást kellene tennem magamnak, ahogy most te is ezt teszed, habár lehet, hogy nem találnék semmilyen neheztelő dolgot magamra nézve: látod, itt hibáztál, ott követtél el hibát. — Ez a mai plébánosok sorsa: vezetni kellene valahogyan a fiatalabbakat, de nem mernek a szabadságukba beleszólni. A püspökség felnőtt embereket küld nekünk, önálló, kiforrott személyiségeket — legalábbis ilyennek látszanak —, én pedig már idős vagyok, mégsem mondhatom el magamról, hogy érett személyiség vagyok, és talán soha nem is fogom ezt mondani. — Azt hiszem, a mai, fiatal káplánokból mindenekelőtt a szerénység hiányzik. Közülük szinte egy sem ismeri azt, hogy mit jelent a nélkülözés, a szűkölködés, ezért nem elégedettek sem az étellel, sem a lakással, sem az emberekkel, és végül saját magukkal sem. Azonnal szeretnék látni a munkájuk sikerét, és ha nem jön a siker, csalódottak. Dezső is itt rontotta el a dolgokat. Amikor az ifjúsági hittancsoportja kezdett zsugorodni, nem tett semmit annak érdekében, hogy megakadályozza. Elveszítette az önbizalmát, és a fiatalokra fogta, hogy elegük van mindenből. Láttam, hogy bántja őt a kudarc. — Azt észrevetted, hogy a kedélyállapota megváltozott-e? — nem. Csak most, amikor visszagondolok, jut eszembe, hogyan süllyedt a káplánom egyre lejjebb, hogyan lett egyre elégedetlenebb magával, miként kritizálta egyre jobban az egyházi intézményeket, miként utasította el az előre bemagolt imádságokat, a rutingyónásokat és a hagyományokat. néha úgy tűnt, mintha ő már kívülálló lenne, nem tartozna közénk. Mintha egy másik világból beszélne, amibe be van zárva. én 39
azt mondtam erre magamnak, még fiatal, többé-kevésbé szélsőséges, aki a dolgok mélyére akar látni. Tudtam, hogy érzékeny, ezért megviselik ezek a negatív események, amelyek minket, időseket már nem billentenek ki a lelki egyensúlyunkból. Soha nem hittem volna, hogy mindez olyan mélyen belegyökerezett már a fiúba, hogy végül mindent itthagy. — Tehát nemcsak az a nő a hibás azért, hogy elment? — Azt hiszem, mindkettő az oka. Minél többet járt ahhoz az asszonyhoz, annál inkább teher volt számára a papság, és minél inkább teher volt neki a papság, annál inkább eljárt ahhoz a nőhöz. Mintha keresne valamit, ami kitölthetné az ürességet, amit a papi ideál elvesztése okozott neki. — Legalább vonzó az az asszony? — valószínűleg igen. én nem is ismerem. néha láttam az irodám előtt elmenni, amikor tőle jött ki. Öt évvel idősebb nála. Egy kis butikot vezet a közeli kisvárosban, ahol a lakása is van. Azt mondják, szép, takaros a lakása. Hogy hol és mikor ismerkedett meg a káplánnal, nem tudom. Most odaköltözött. — Mit gondolnak erről a szülei? Tudnak már róla? — Csak az édesanyja él, más közeli rokona nincsen. Talán az anyja már tud valamit, az utolsó látogatásakor hosszú ideig beszélgettek. Utána az édesanyja nem jelent meg nálam, hogy elbúcsúzzon, ahogy azt korábban szokta. Lehet, hogy Dezső már felkészítette az édesanyját, erről azonban nem tudok semmit. — Már jelentetted a püspöknek, hogy mi történt? — nem, még nem. nem tudom, mit tegyek, mert ez engem is érint. Úgy érzem, többé nem vagyok alkalmas plébánosnak. A püspök helyezzen nyugdíjba, vagy tegyen egy kisebb plébániára, ahol nincs szükség káplánra. Hiszen látod, nem bol40
dogulok a mai fiatalokkal, s mindez milyen következményekkel jár a plébániámon. Látod, barátom, öreg napjaimra ennek kellett megtörténnie. pedig már eldöntöttem: még három év és kérem a nyugdíjazásomat, annyi kemény és észrevétlen munka után pihenni szeretnék, ameddig az Úr nem hív magához. Erre meg most jön ez a vihar, és romba dönti az én idős napjaimat. Istenem, miért éppen velem kellett ennek történnie? — velem is megtörténhetett volna, vagy bárkivel. Dezső a maga útját választotta, még ha péternél vagy pálnál is lenne. Talán ez volt a sorsa. Tönkretette a hivatását. Lehet, hogy nem is volt neki, csak ő gondolta úgy, hogy van, amikor választotta. Ha a tulajdon édesanyja nem tudta meggyőzni, akkor még a legjobb plébános sem teheti. — vajon hogyan viseli el ezt az édesanyja? — Ebben neked is segítened kell. Majd ha megnyugszol, és újból magadra találsz, írj neki egy levelet. Isten útjai kifürkészhetetlenek, még jóra fordíthatja azokat a dolgokat is, amelyek számunkra reménytelennek tűnnek. A legfontosabb, hogy ne ítéld el magad, sem pedig a káplánodat. Stefan plébános jelentette a püspöknek a káplán kilépését, és a saját lemondását a plébániáról, de a püspök erről hallani sem akart. Megkérte a plébánost, hogy ne csak a napsütéses időkben tartson ki, hanem akkor is, amikor bősz viharok jönnek és csapkod a mennykő.
VI. vasárnap Stefan plébános kissé görnyedten állt fel a szószékre, arca tíz évet öregedett ezalatt a pár nap alatt. Szokásá41
val ellentétben papír volt remegő kezében, amellyel ide-oda billenve szinte a hívek közé repült. — Krisztusban kedves testvéreim! — kezdte beszédét. — Ezen a héten nagy szerencsétlenség ért bennünket, amit nem vártunk, de biztosan megérdemeltük. A szomszéd káplán úr elhagyott minket, de nemcsak minket, hanem a papi hivatást, az oltár szolgálatát is. Ennél rosszabb nem is történhetett volna velünk. — Mi lesz ezután? Szörnyülködjünk azon, ami történt? Ítéljük el azt az embert, akiben megbíztunk? nem, kedves testvéreim, ez nem lenne keresztényi cselekedet, mert az Úr Jézus nekünk a szívünkbe írta: ne ítéljetek, mert elítéltettek. Tehát ne ítélkezzünk, mert nem mi vagyunk a bírák. A mi bíránk kizárólag a végtelenül irgalmas Isten. Megbotránkozunk és azt mondjuk: ha ő így tett, akkor mit mondjunk? vagy pedig: ha ezt tanítod, de másként teszel, akkor az egész csak hazugság. nem, testvéreim! Mindenki saját magáért felelős, és nem hivatkozhatunk mások gyengeségeire és bűneire, még ha azt a pápa is tette volna. ne botránkozzunk meg ezen, hanem tegyünk az Úr szavai szerint: teljesítsük azt a jót, amit a káplán úr tanított, de ne cselekedjünk rossz példája szerint. Az ő kilépése legyen szelíd figyelmeztetés számunkra, kedves testvérek! Figyelmeztetés arról, hogy milyen törékeny és gyenge az ember, milyen könnyen elveszik, s mennyire tud hite szerint élni. Ha ez megtörténhet a pappal, aki mindennap az oltárnál áll, és elvégzi a legszentebb áldozatot az Úr közelségében, akkor mindannyiunknak könnyen meginoghat a hite. Ha eddig hívők voltunk, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy semmilyen dolog ne válasszon el Krisztus szeretetétől, sem nehézség, sem nélkülözés, sem botrány, sem az elöljárók hűtlensége, mert mi 42
nem pápákra és püspökökre építjük a hitünket, nem plébánosokra vagy káplánokra, hanem Jézus Krisztusra, aki mindig ugyanaz marad, hűséges, jó pásztor, aki mindenkit megkeres, különösen az eltévedt bárányokat. ne ítéljük el tehát a káplán urat, ne mondjunk róla rosszat, szépen szóljunk hozzá, ha találkozunk vele, hiszen az Isten nem engedte ki szerető kezei közül. gondoljunk arra, hogy ez a döntés Dezső számára sem könnyű. éjszakákon át gyötrődött, mielőtt ráébredt arra, hogy nincs más kiút. Ezzel nem akarom kisebbíteni a hibáját, mert minden ilyen lépés mögött vannak hibák. De ha ő hibás, akkor azok vagyunk mi is. Lehet, hogy túl keveset imádkoztunk érte, és túl sokat vártunk el tőle. én is hibás vagyok, mert nem teremtettem számára otthoni körülményeket, amire vágyott. Hibás vagyok, mert nem tudtam vele szót érteni, mert nem figyeltem eléggé arra, hogy mit tesz, hová járkál. Ezért beadtam a lemondásomat a püspök úrnak, hogy helyezzen máshová, pedig azt hittem, itt megtalálom a békémet. Beadtam a lemondásomat, de a püspök úr nem fogadta el, itt kell tehát maradnom. Ez a hely pedig mindig arra fog emlékeztetni, hogy mi, emberek alig ismerjük egymást, és milyen keveset segítünk a lelki problémákkal küszködő társainknak. Isten legyen irgalmas hozzám és Dezsőhöz is, és ha kitérőkön át is, de vezesse vissza magához! Mindannyian imádkozzunk ezért, és maradjunk állhatatosak a hitben és főként bízzunk Isten jóságában! A szentmise után egyesek azt mondták: — Láttad, hogy összetartanak? Még egy kis vádaskodás sem volt. — Azt hittem, hogy a plébános a dühtől és a haragtól felrobban. persze, ha valaki közülünk vétkezne hasonlót. Az asszonyok így gondolkodtak: 43
— Hogyan válasszuk el a bűnöst a bűntől, mikor az egy és ugyanaz? — Ez nem ugyanaz. Az emberben annyi titokzatosság van, hogy gyakran mi magunk sem tudjuk, miért vagyunk ilyenek, mikor annyira szeretnénk mások lenni. nem éltétek még át ezt? Hiszen az ember és az ő betegsége sem ugyanaz. Az embert sajnáljuk a betegsége miatt. A betegséget elutasítjuk, az embert azonban elfogadjuk. A bűn nem más, mint fájdalom, szerencsétlenség. Minél nagyobb a fájdalom, annál nagyobb az irgalom is. Ennek kellene érvényesülnie a bűn terén is. Minél nagyobb bűne van valakinek, annál jobban együtt kellene érezni vele. nem ítéljük el, hanem segíteni próbálunk, hiszen a Jóisten is próbál neki segíteni. Ismeritek a tékozló fiú példabeszédét?
XII. A következő héten Bálint atya már nem bírt magával, és elment Dezső új otthonába. Biciklivel ment a csinos kis házhoz, amelynek ablakaiban virágok voltak, ahogy a bejárati ajtónál és a járda mellett is. Kellemes látványt nyújtott a háttérben a magas, öreg almafa, ami lombjával mintegy átölelte a házat, ahogy az anya a gyermekét. A ház mellett egy új garázs állt frissen mázolt ajtóval, mellette két nagy leander pirospozsgás virágokkal. Bálintot mindez nem nagyon érdekelte, mert nyugtalanította a találkozás, nem tudta, mit mondjon, miért jött. Minél inkább közeledett a házhoz, annál inkább nőtt benne a feszültség és a félelem, hiszen nem volt semmilyen igazi oka a látogatásának. 76
A szíve mélyén érezte, hogy meg kell látogatnia Dezsőt, lehet, hogy szüksége van valamire, ha másra nem, lelki segítségre. Muszáj éreztetnie, hogy nem ítéli el a tette miatt, hanem továbbra is a barátja akar maradni. Letámasztotta a biciklit a garázs mellé, és a bejárati ajtóhoz lépett. Lenyomta a kilincset abban a hiszemben, hogy az ajtó nyitva van, ahogy vidéken, de csalódnia kellett. Rájött, hogy csengetnie kell, de nem nyomta meg azonnal a gombot, mert eszébe jutott, hogy még akár el is mehetne. Ezzel elmúlnának a gondjai és a félelmei, hiszen még most sem talált indokot arra, hogy mi az igazi oka a látogatásának. De az ujja engedelmeskedett a mélyebb indíttatásnak és megnyomta a gombot. A házban csend volt, fél percig semmi sem történt. Úgy tűnt, várakoznia kell. nem sokkal ezután azonban fentről kinyílt egy ajtó, csikorogva elfordult a kulcs, és a küszöbön ott állt Dezső simára borotvált arccal és kissé álmosan. Sötét nadrág és ing volt rajta. Amikor meglátta Bálintot, és tudatára ébredt annak, hogy ki is a látogatója, az arca kissé elkomorodott, és nem jött ki hang a torkán. — Jó napot, Dezső. nehezen találtalak meg, hiszen csak leírás alapján tudtam, hol keresselek. — Miért kerestél engem? — Erre nehéz válaszolni. Egyszerűen látni akartalak, ennyi. — Hát igen, kíváncsi voltál, hogyan élek most, mondjuk, mint egy menekült. — nem, Dezső, nem ezért jöttem. Hanem azért, hogy beszélgessek veled egy kicsit. — Szép. Csakhogy miről beszélgessünk mi ketten? Már más utakat járunk, hogyan találjuk meg a közös hangot? 77
— Azt gondolom, hogy kettőnk egykori barátsága megtalálja majd a közös hangot. Annyiféle út és ösvény létezik, amelyen a legkülönbözőbb emberek gondolatai is összetalálkoznak. — Egykori barátságunk, ahogy mondtad, már nem létezik. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogy egykor volt. neked megvan a magad világa, és nekem is. nem tudom, miről beszélgethetnénk. Az én világom annyira megváltozott, hogy a régi életemből nem maradt még egy kis darabka sem. és ne haragudj, hogy az ajtóban állva mondom el mindezt, de ez is annak a jele, amit az előbb mondtam, hogy a mi világunk annyira különbözik, mint az ajtón kívüli világ a bentitől. — Akkor hívj meg egy kicsit a te világodba, hadd ismerjem meg. Lehet, hogy mindennek ellenére nem lesz annyira idegen számomra, mint ahogy te azt gondolod. — Bocsáss meg! Annyira megleptél, hogy még a vendégszeretet általános szabályairól is megfeledkeztem. Lépj be, kérlek! Beléptek a lakásba, Dezső behívta Bálintot a szobájába, ahol az ő bútorai voltak, de látszott, hogy nem lakik bent senki. — Halkabban beszéljünk, mert a másik szobában alszik a gyerek, fel ne ébresszük. Mit tölthetek? — Ahogy szoktuk, egy kis szilvapálinkát, mert a biciklin megizzadtam. — Milyen szokás szerint? A régi szokások már elfelejtődtek, újak meg még nem alakultak ki. valaki küldött? Dezső odalépett Bálint elé, és a szemébe nézett. A tekintete tele volt gyanakvással, hidegséggel, majdhogy nem ellenségeskedéssel. — Ki küldött volna? Ha az ember a barátját látogatja meg, ugyan ki küldené? — Ezt a barátságot inkább tagadd le! nem válik a hasznodra, sem a dicsőségedre. 78
— Hogy gondolod ezt? nem értelek. — Azt hiszem, a dolgok világosak. én sokak szemében közönséges bűnös vagyok, bukott ember, egy farkas, te pedig kedves, szelíd bárány. és hogyan csatlakozzon a bárány a farkas társaságába, anélkül, hogy baj ne érje? — Te nem vagy farkas, én pedig nem vagyok bárány. De így nem tudunk egymással beszélgetni, Dezső. Előbb hagyd abba a gyanúsítgatásokat, és az alakoskodást, beszélgessünk őszintén és nyíltan! — Bocsáss meg, ha kissé feszült idegállapotban vagyok. Csak úgy gondolom, hogy valamilyen szándékkal, feladattal, küldetéssel jöttél hozzám. Ráadásul jól kiszámítottad az időpontot is, mert ő pont nincs itthon. — Tévedsz, Dezső. Azért most jöttem, mert máskor nem érek rá. Eszembe sem jutott, hogy akkor jöjjek, amikor ő nincs itthon. és nem azért jöttem, hogy a fejedre olvassak ezt vagy azt, vagy hogy meggyőzzelek arról, hogy hibát követtél el ezzel a lépéssel, és most javítsd ki. Tudom, hogy ennek nem lenne semmi értelme, hiszen ismerem a hosszú, a belső küzdelmeidet, amelyek ehhez a döntéshez vezettek. Csak azért jöttem, hogy lássalak, és megkérdezzem, hogy vagy? — Jól. Erről nincs értelme többet beszélgetni. Ezt úgysem értenéd meg. — Mindig azt gondoljuk, hogy csak a mi dolgaink tiszták, és ezt más nem érti meg. — Te meg tudsz érteni engem, hogy miért hagytam ott a papságot? — próbálom. De nem vagyok róla meggyőződve, hogy ténylegesen értem. — ne akard megérteni. Ez egyfajta sors. Megérik benned a gondolat, a vágy, az elképzelés egy másik világról és életről, 79
és azt akarod követni. Muszáj, mondom neked, muszáj követni, habár azt sem tudod, miért, hát akkor még mások honnan tudnák ezt felfogni. Természetesen ti a szűk látókörötök miatt csak egy okot láttok: a nő. pedig ha nem volna ő, akkor lenne más. Ez csak az utolsó csepp a pohárban. — Hogy lett annyi gondod? — Hiszen mondtam már: a sors. Az elején csak egy szűk hasadék volt a két út között, annyira szűk, hogy szinte az egyik a másikba torkollott. Két út, egy első és egy második, mindkettő lehetőség. Te persze azt fogod mondani: az igaz út és a bűnös út. ám legyen így. valamikor, már régen történt, hogy elindultam ezen a másik úton, tudatosan, félig tudatosan vagy tudat alatt, ki tudná ezt megmondani! Az utak egy idő után elválnak egymástól, másfelé haladnak tovább. Minél nagyobb távolságot teszel meg az egyik úton, annál jobban eltávolodsz a másiktól. Egy idő után pedig már nem is akarod a másikat, járni, nem kívánkozol arra. Csak a saját utadat látod, amit követned kell. — valami személyes felelősség csak van, hiszen mindenki szabadon dönt. — Szabadon. De hogy ezek a gondolatok, érzések honnan jönnek, arra nem tudok kielégítő választ adni. Ez bonyolult, hagyjuk is. Inkább mondd el, hogy érzed magad! — Mint mindig. Sok a munkám, küszöbön van a hitoktatás vége, elő kell készíteni az elsőáldozást. Magamban pedig arra készülök, hogy a püspök elhelyez. — Mit követtél el, hogy elhelyez a püspök? vagy a plébánosod árult be a püspöknél? — nem. Azt gondolom, nincs is miért. Ha lenne, akkor sem tenné meg, mert az én plébánosom nem olyan árulkodós fajta. 80
— Te mindig szorgalmas fiú voltál. Megértem, hogy annyira véded a plébánosodat. — A plébánosom valóban jó ember. Csönd lett. Hosszú és feszült csönd, egyiküknek sem jutott eszébe olyasmi, amit érdemes és illő lenne mondani. végül Bálint megkérdezte: — van munkahelyed? — nincs. — Hiszen a bankban előkészítették már a helyedet akkoriban. Most mi a baj? — nem tudom. Azt mondják, hogy nincs elegendő anyagi eszközük az új munkaerő felvételére. Mert már csak munkaerő vagyok. — Ezt így hívják. ne vedd ezt annyira a szívedre. Kivel beszéltél? — A személyzetis főnökkel. valamit motyogott arról, hogy neki kezeskednie kell a saját embereiért, és hogy engem nem ismer még eléggé, és az is zavarja, hogy pap voltam korábban. Ezt a képembe mondta, és egyeltalán nem jött zavarba tőle, sőt a tekintetéből rosszindulatot olvastam le. — Mi lesz akkor most? — Ha nem lesz más, akkor a páromnak segítek a butikban. nehezen viselem azokat az ájtatos embereket, akik a butik mellett elmennek, és hangosan köszönnek, hogy mindenki hallja: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Sosem szerettem ezeket az idős farizeus asszonyokat, most pedig teljesen ellenszenvesek lettek nekem. — Ez nem szép tőlük, sőt, undorító, ellentétes a keresztény tanítással, majdhogy nem istenkáromlás. De neked meg abban nincs igazad, hogy ki nem állhatod őket. Tudod mit? Megen81
geded, hogy beszéljek az igazgatóval? Jó ismerősök vagyunk. Lehet, hogy ez segít valamit. Majd én kezeskedem róla, hogy megbízhat benned. — Te kezességet vállalnál értem? Hiszen még én sem tudom ezt teljesen megtenni! — ne aggódj! Jól ismerlek és tudom, hogy mit beszélek. — Csak az bosszant, hogy már megint valakinek közben kell járnia értem. Mindig valaki másnak. — én a barátod vagyok, és az is maradok, történjék veled bármi. Ezt jegyezd meg! Ahogy az ajtóm, úgy a szívem is mindig nyitva áll előtted. Ha bármikor szükséged lesz rám, ne felejtsd el, hogy itt vagyok neked. Mondj el mindent, akár jó, akár rossz történt veled, és én veled együtt fogom hordozni. Most egy ideig lehet, hogy nem jelentkezem. Egy kicsit összeszedem magam a költözés után, s utána újra meglátogatlak. Ugye, nincs ellenedre? — nem, nincs. — Ha arra jársz, nyugodtan térj be hozzám. Egyedül vagy azzal az asszonnyal, ahogy neked jobb. én mindig szívesen látlak téged vagy mindkettőtöket. Ugyanolyan zavarban voltak a búcsúzkodáskor, mint a találkozáskor. Bálint hirtelen felpattant a kerékpárjára és elviharzott. Ezalatt Dezső gyorsan bezárta az ajtót, hogy ne kelljen keresni a búcsúzás utolsó szavait. Bálint nem ment egyből haza, hanem elment a bankigazgató házába. A házigazda szívélyesen fogadta őt és egy széles pohárba italt töltött neki. — Egy kéréssel jöttem. nem magamnak, hanem a barátomnak, Dezsőnek. Megígértek neki egy állást az ön bankjában, most meg visszakoznak. Kérhetném, hogy vegyék fel a bankjukba? 82
— Beszélgettünk már róla, és egyeseknek fenntartásaik voltak vele a viselkedése miatt. Hiszen megértheti, ha valaki csak úgy otthagyja a papi hivatást, mindig előjön a kérdés: miért tette? Mi nem volt rendben vele? S abban is van igazság, hogy nem lenne helyes emiatt még meg is jutalmazni egy ilyen állással. — De az ember kerülhet nehéz helyzetbe is. Kétszeresen is: először, mert nem könnyű azt a döntést meghozni, amit ő megtett, s emiatt rengeteget szenvedett és küzdött. Másodszor pedig egy asszony kenyerén él, más tartja el, és egy férfinak ez nem könnyű. — Ezt úgy értsem, hogy maga ajánlja ezt az embert? — Mindenféleképpen. Ami az ő lelkiismeretességét illeti pénz- és munkaügyben, teljesen megbízhat benne. Jól ismerem őt, hiszen barátok voltunk. — Csak voltak, vagy még mindig azok? — Még mindig azok vagyunk, és azok is maradunk, azt gondolom. Legalábbis részemről így érzek. — Ez nagyon szép magától. vannak, akik lekicsinylően beszélnek róla, vannak, akik örülnek neki, hogy eggyel kevesebb pap van, és vannak olyanok is, akiknek ez jó ürügy, hogy szidják a hívőket és a papokat. Úgy látom, magát az ő kilépése nem rázta meg! — De igen, jobban, mint gondolná. Dezső kilépésével természetesen nem értek egyet, de segíteni akarok neki, főként most, amikor úgy érzi, hogy az emberek megvetik őt vagy kinevetik. Ez biztos nagyon fáj neki. Ezért fordulok önhöz, hogy segítsen, amikor keresi a helyét az emberek között. — Már megházasodott vagy csak tervezi? 83
— Természetesen templomban nem tud esküdni, hacsak nem kap felmentést, de ezt nem hiszem. polgári esküvőt biztosan tart majd. — De maguknak a polgári esküvő nem számít! — nem teljesen van ez így, ahogy ön gondolja. A polgári házasság még mindig jobb, mint a vadházasság, ahogy régen mondták, most pedig az élettársi kapcsolatot egyenlővé akarják tenni a polgárilag megkötött házassággal. De a keresztény embernek kötelessége a polgári mellett az egyházi esküvőt is megtartani, mert ez egy szentség, persze, csak ha nincs akadálya. Dezsőnél van, neki nem lehet. Tehát számíthatok arra, hogy segít ebben az ügyben? — Igen, de őszintén szólva csakis maga miatt, nem miatta. Amikor gyűlést tartunk, pártfogásomba veszem. Természetesen önnek most nem tudom megígérni, hogy sikerrel járok, mert szavazás lesz róla és a többség dönt. — Ez így van rendjén. De azt gondolom, hogy ha maga mellette áll, akkor az még több szavazatot hozhat. nagyon szépen köszönöm, igazgató úr. Most pedig mennem kell. Még sok munkám van, és önnek sem akarom elvenni az idejét. — nálam mindig szívesen látott vendég. Jelentkezzen majd alkalom adtán, hátha akkor be tudok számolni önnek a fejleményekről a barátját illetően. Két hét múlva Dezső levelet kapott, hogy jelentkezzen a bank személyzeti osztályán. Kedvesen fogadta őt a személyzetis, és felkínált neki egy kisebb munkakört, de Dezső ennek is örült. Amikor először jelent meg a munkahelyén, nagy csönd lett a teremben a banktisztviselők között. Mindannyian őt figyel84
ték, számára úgy tűnt, mintha most szállt volna le az űrhajójával a Marsról. A zavartság már jó ideje tartott, amikor egy középkorú banki alkalmazott magához tért, és azt mondta: — Bemutatkozom az új kollégának: Marának hívnak. Odalépett Dezsőhöz, és kezet nyújtott neki. Most, hogy mi ketten már ismerjük egymást, bemutatom önt a többieknek is. Dezső észrevette a pillantásokból és a kézfogásokból, hogy egyesekből rosszallást vált ki, amely némelyeknél az udvariatlansággal volt határos, vagy csak az ő érzékenysége miatt tűnt annak. De azt be kellett ismernie, hogy minden sokkal simábban ment, mint ahogy azt gondolta. Megmutatták neki a munkahelyét, röviden és valamelyest fölényesen elmagyarázták neki a tennivalókat: — Amúgy pedig mindig kérdezzen, ha nem tud valamit, vagy kétségei vannak valamilyen dologban. A legnehezebb a tízórai szünetben volt neki, amikor nem tudta, mihez kezdjen. A többiek már jól ismerték egymást, nevetgéltek, ő pedig nem tudta, hogy mit mondjon, melyik csoporthoz csatlakozzon. Délután letörve ment haza a munkából, mintha valami nagyon nehéz fizikai munkát végzett volna. Az első lépés a legnehezebb, de már megtette, most csak kitartónak kell lennie, bármennyire nehéz is lesz, hiszen tudja, hogy minden nappal egyre csak jobb lesz, mindennap könnyebb lesz. Csak neheztelnie nem szabad senkire. Eldöntötte, hogy mindenkihez jó lesz, mindenkinek segíteni fog, ahol csak tud, csakhogy befogadják maguk közé.
85
ellen szándékosan fellázad, az is Jézus kistestvére, akiről mondta: „Amit az én legkisebb testvéreim közül eggyel tesztek, azt velem teszitek.” — De nemcsak ez van itt. Akkor is, amikor otthon vagyok, vasárnap dolgozom ezt-azt. Más napokon nem érek rá, ezért vasárnap takarítok, mosok, elvégzem a házimunkát. Ezt maga mind nem tudja rólam, s én pedig tudom, hogy még messze vagyok attól, hogy elégedett legyek magammal, hát még attól, hogy Isten elégedett legyen velem. — Már előre örvendek annak, kedves nővér, hogy milyen meglepetés fogja Önt érni a halála után. Mint azokat, akik csodálkoztak, amikor Jézus ezt mondta: „Beteg voltam és meglátogattatok, ezért jöjjetek hozzám, atyám áldottai.” ők pedig csodálkoztak: Mikor láttunk téged betegen és látogattunk meg? Maga is, kedves nővér, nos, magát is meglepetés fogja érni. Köszönöm a gondoskodását!
XXXIV. A következő nap az orvosok úgy döntöttek, hogy Bálint atyát hazaengedik a kórházból. — van egy nővére, aki gondoskodik majd róla. Ha túl nehéz lenne, akkor küldje vissza hozzánk. Természetesen nem kellett a plébánost visszaküldeni a kórházba, hiszen Barica igazi testvéri szeretettel szolgálta őt. állandóan mellette volt, olyannyira, hogy a fáradtságtól és a gondoskodástól karikásak lettek a szemei, az arca pedig sápadt és fáradt lett. — Ez így nem mehet tovább! — mondta egy nap Rozika, a szomszédasszony — tönkre teszed magad és megbetegszel. 294
Most menj aludni, majd én virrasztok nála egész éjszaka. Holnap pedig majd szerzek valakit, és szépen beosztjuk egymás között. Te sem vagy betonból, habár jó egészségnek örvendesz. — és mi lesz, ha meghal, és én nem leszek mellette? — Senki nem hal meg csak úgy. Majd időben szólunk neked. napközben úgyis te leszel vele, nekünk ez nem menne, mert vár ránk a mezei munka. Amikor a plébános éjféltájt valamennyire magához tért, felismerte Rozikát, aki az ágyánál ült, és az alvással küszködött. — Miért nem mész aludni, Rozika? Mennyi az idő? — éjfél múlt. — Már régen ágyban kellene lenned. — nem, ma éjszaka én vagyok ügyeletes, hogyha valamire szüksége van, akkor azt én intézem el. — Jó szíved van, Rozika. Köszönöm szépen. — Még mennyi mindennel tartozom önnek, plébános úr. Annyi jót tett velem. — Semmi olyat nem tettem, amit más ne tett volna meg helyettem. — Akkor mindenki csupa jó dolgot tenne. De ezt nem hiszem. — pedig el kellene hinned! Minden emberben van egy nagy adag jóság. Hogy van a két gyermeked? — Hiszen már öt gyermekem van. Kettő volt nekem, egyet kaptam a férjem első házasságából, s kettő közös gyermekünk is van. — Igaz is. Elfelejtettem. no, nem felejtettem el, csak olyannak láttalak, mint amikor nálunk laktál. — Akkor változott meg gyökeresen az életem. Hála önnek, plébános úr. 295
— Istennek köszönje meg, Rozika. én semmit sem tettem. ő vezet minket, ő ad és vesz el, és mindig csak ő a jó. — A legjobban annak örülök, hogy János minden gyermekünket egyformán szereti. Egyeltalán nem tesz köztük különbséget. Olyan szépen élünk, hogy el sem tudom önnek mondani. Habár nem vagyunk gazdagok, még sok mindenre szükségünk lenne. De János mindig ugyanazt mondja: ami a legszükségesebb, az nekünk megvan: a megelégedettség. A többi nem olyan fontos. és tényleg nem az, bár néha összeszorul a gyomrom, ha a szomszédok dicsekednek a legújabb hűtőládájukkal, vagy azzal, hogy mennyi szép ruhát vettek az egyke gyermeküknek, milyen új szekrényt vettek a konyhába, s mit tegyenek a régivel. én mondtam, hogy megvenném a régit, ha nem lenne olyan drága. S aztán olcsón meg is kaptam. Szépen megtisztítottam, János pedig új zárat és fogantyút tett rá, s a szomszéd rá sem ismert, amikor a minap nálunk járt. Megkérdezte, hol vettem. Így beszélt Rozika az ő mélyen csengő, békés hangján, hogy a plébánost elaltatta, s már rég semmit sem hallott, amikor ő még nagyban folytatta mondókáját a sok öröméről és gondjáról. Amikor a plébános már alig tudott beszélni, a férfiak is elkezdték az ügyeletes szolgálatot mellette. általában kettesével beszélgettek halkan a sarokban, hogy fel ne ébresszék a plébánost, ha néha kicsit elaludt, s egész idő alatt azt figyelték, hogy nem akad-e el a lélegzete, ami egyre inkább a nehezére esett. De a betegség nem szűnt meg, ennek ellenére a szíve még mindig erős volt, nem akarta befejezni a zakatolást. Egy nap a plébános szaggatott hangon megkérdezte: — Mit csinálsz, Barica? 296
— Kötök. — Mit kötsz? — Mellényt kötök neked, Bálint. Majd hordani fogod, ha jönnek a hidegebb napok. — én már azt nem fogom hordani, Barica. Abbahagyhatod a kötést. — Miért ne hordanád? — kérdezte, és a szeme megtelt könynyel. — Mert én elmegyek. Ott, ahová megyek, nem hordanak mellényt. — ne beszélj így, Bálint. Lehet, hogy meggyógyulsz, és kelleni fog. Akkor minden újra rendben lesz nálunk. — Most is jó ez így, Barica. Úgy, ahogy van, az a jó. ne sírj ezért. nekem annyira jó, hogy mellettem vagy. és annyi éven át itt voltál nekem. Semmit sem fizettem neked a munkádért. A szeretetedet úgysem lehet megfizetni, azt majd csak Isten teszi meg. Túl keveset törődtem veled. Az utóbbi napokban azonban elgondolkoztam rajta, hogy mi lesz veled, amikor én már nem leszek. Most már nem gondolok ilyenre. Tudom, hogy a Jóisten gondoskodik a jó emberekről. Dolgozol, ameddig csak lehet. Amikor meg már nem tudsz többet dolgozni, akkor magadra maradsz. A szenvedésben mindenki egyedül van, habár lehet, hogy nagy tömeg van körülötte. — Miattam ne aggódj, Bálint. nekem már megvan a helyem. — na, erről én semmit sem tudok. Erről semmit sem mondtál nekem. — nem mondtam, mert még magamban sem voltam teljesen biztos. Attól a naptól fogva, hogy Hajnalka meghalt, tudom, hogy hol a helyem. — és hol van az a hely? 297
— Az apácáknál. Eldöntöttem, hogy szerzetesnővérnek megyek. — és honnan tudod, hogy felvesznek oda? Arra gondolok, hogy már nem vagy olyan fiatal. — Teréz anya nővéreihez megyek Zágrábba. Már beszéltem velük, az életkorom nem akadály számukra. — Tehát akkor már csak a halálom az egyetlen akadály? — én addig nem megyek sehová, amíg te itt vagy. és ha te tovább élnél, mint én, akkor igazán elégedett lennék. — Köszönöm, Barica. Az Isten áldjon meg a jóságodért! Hiszen nem csak nekem szolgáltál, hanem az egész plébániának, mi lett volna velem nélküled? Milyen jó volt este hazatérni bárhonnan, mert tudtam, hogy nem üres ház fogad majd, hanem te vártál itthon a kedves szavaiddal és szolgálatkészségeddel. Ezt a plébánia nem felejti el soha. De tudom, hogy elfelejtik majd azután, hogy engem kivisznek a temetőbe, ezért az ő hálálkodásukra nem támaszkodhatsz. Csak egyedül Isten az igazságos bíró, ezért elég, ha ő tud a jótetteinkről. — Dolgoztam, mert ez a kötelességem. Különleges jócselekedeteim pedig sajnos nincsenek. — Azért vannak, Barica, ne legyél ilyen szerény. Örülök neki, hogy elmondtad a szándékod. De honnan tudod, hogy Hajnalka kolostorba akart menni? Csak nem én kotyogtam el ezt neked felelőtlenül? — nem. Hajnalka maga mondta el ezt nekem. nagyon megbízott bennem, és semmit sem titkolt előlem. — Mások is nagyon szeretnek téged, Barica. Ezt azért mondom, hogy neked könnyebb legyen, miután elvesztettél engem. Azt meg úgyis tudod, hogy mennyire szerettelek téged mindig, bár néha elég keménynek tűntem, és kevésbé udvariasnak, mint ahogy kellett volna lennem. 298
— Kifárasztottad magad a sok beszéddel, Bálint. próbálj meg aludni! Megyek, elkészítem az ebédet. A testvéreinknek írtam, hogy beteg vagy, és jöjjenek meglátogatni. — Jól van, Barica. Csak jöjjenek! Örülni fogok nekik.
XXXV. Egy fülledt, meleg estén, amikor a levegő tele volt nedvességgel, s Bálint is egyre gyakrabban feküdt teljesen átizzadva az ágyában, Dezső érkezett meg hozzá. Barica megpróbálta őt a konyhában tartani, és az ismeretlen vendégnek elmagyarázni, hogy a testvére mennyire rosszul érzi magát, ám Dezső meg sem hallgatta, s bemasírozott Bálint szobájába. — Jó estét, Bálint! Hallottam, hogy újra itthon vagy és eljöttem. Már hónapokkal ezelőtt szerettem volna beszélgetni veled, de akkor a börtön falai között voltál, s lehetetlen volt téged meglátogatni. Egy kicsit későn jöttem, hiszen már majdnem éjszaka van, de most könnyebben beszélgethetünk, hiszen senki sem zavar minket. Remélem, van egy kis időd kettőnkre. — persze, természetesen, Dezső. Szép tőled, hogy eljöttél. Tudtam, hogy nem fogsz szégyenkezni miattam, amiért börtönben voltam. — Olvastam mindarról, ami történt. Az újságok részletesen és nagy körültekintéssel írtak az esetről. Bálint, azért egy kicsit bolond voltál, hogy magadnak ástál sírt, amikor folyton azt állítottad, hogy te vagy a hibás. Mit tudott tenni akkor a bíróság, mint elítélni téged? no, de ez a te dolgod. Megvan rá biztos az okod. 299
