Az egyházak és a régió nemzeti kultúrái V. A pesti szlovák evangélikusok vezetői a dualizmus idején – 1. (Modulcsoport 39.)
A pesti szlovák evangélikus egyház története kezdetektől 1873-ig
Az első evangélikusok Budán és Pesten természetesen már a 16. században megjelentek, később azonban a tragikus történelmi események (török hódoltság, vallásháborúk, ellenreformáció) miatt a helyi evangélikus egyházszervezet megszűnt. Visszaállítására csak a 18. század végén nyílt mód, II. József türelmi rendeletének kihirdetése után. A pesti evangélikusok első lelkésze a gömöri születésű Molnár János volt, aki ezt megelőzően radványi lelkipásytorként működött. A pesti evangélikus gyülekezet német többségű volt, de szép számban akadtak szlovák és magyar tagok is. Erről tanúskodik az is, hogy 1798-ban z egyház 756 tagja havonta háromszor gyűlt össze a németnyelvű délelőtti istentiszteletre, havonta egyszer pedig a szlovákra. Magyarul csak évente négyszer került sor az igehirdetésre. Mindez jelzi a gyülekezeten belüli hozzávetőleges etnikai arányokat is. Ugyanebben az évben hozták létre az első evangélikus iskolát is, majd egy évvel később elkezdték építeni a jelenlegi Deák téri templomot, amelyet csak 1811-ben szenteltek fel. Ez alkalomból szintén három nyelven hirdették az igét.1 Miután az 1810-es évek végén Molnár már sokat betegeskedett és emiatt segítségre szorult, 1819-ben maga mellé hívta a fiatal Ján Kollárt, a későbbi híres szlovák-szláv költőt és gondolkodót. Molnár még ebben az évben meghalt és helyére Jozef Kalchbrenner került. Kollár a szlovák hívők igényeit ellátó segédlelkészként és részben tanítóként kezdte pesti pályafutását. 1824-től kezdve már rendes lelkészként működött. Később, 1837-ben a Pest megyei esperesség esperese lett.2 A főváros különálló esperessége ugyanis csak néhány évvel később alakult meg. Eleinte Kollár mind a német mind a szlovák hívők körében népszerű volt. Később azonban, ahogy elkezdte szervezni az önálló szlovák egyházat, a német tisztségviselők körében csökkeni kezdett népszerűsége. Helyzetét tovább nehezítette,
1
Nepešťan: Črty z historie cirkve evanjelickej aug. vyznania v Pešťbudíne. Tranovský, evanjelický kalendár III. (Vydáva: Karol Salva) Ružomberok, 1896. 42-43. p. 2 Kovács, Anna: A Rákóczi úti szlovák evangélikus templom története. Protestáns Szemle. 1998. 3. sz. 189. p.
1
hogy éppen ezekben az években kezdődött az evangélikus egyházon belüli rohamos etnikai differenciálódás, amelynek Kollár nemcsak passzív szemlélője, hanem aktív szereplője is volt. Az 1819 és 1834 közötti időszakban ugyanis a pesti evangélikusok belső vitáinak egyik sarkalatos kérdése éppen Kollár gyülekezeten belüli tisztázatlan helyzete volt. A vita a következő kérdés körül folyt: a szlovák hívőknek joga van-e saját lelkészhez vagy elégedjenek meg a német lelkész mellett működő segédlelkésszel.3 Ezen időszak konfliktusai hosszú időre rányomták bélyegüket a fővárosi evangélikusok életére és belső viszonyaira. Kollár „nemzeti” és „szláv” hírnevével együtt pedig meghatározták a későbbi önálló pesti szlovák evangélikus egyház hírnevét is. Tudni kell, hogy a szlovákok 1830 körül a fővárosi evangélikusok körülbelül 45 %-át tették ki.4 Az önálló szlovák egyház létrejöttét megelőzte a szlovák nyelvű iskola megalapítása 1821-ben. Ebben az segített, hogy Kollár erre a célra 500 forint értékű adományt kapott Samuel Hajnaltól. Az elemi iskola az ún. Fiedler-házban kezdte meg működését, 1821. november 20-án.5 Kolláron kívül itt tanított Samuel Matejkovský (akinek neve néha Matejovský vagy Matejšovský formában is szerepel),6 majd Ladislav Jesenský és Ján Kadavý. Matejkovský és társai kezdeményezésére 1826-ban létrehozták a Szlovák Olvasóegyletet (Slovenský čitateľský spolok) és három évvel később a Szlovák Könyvtárat (Slovenská knižnica).7 A szlovák hívők tehát éveken át igyekeztek szervezetileg különválni az egységes pesti evangélikus egyházszervezettől, a németek azonban ellenkeztek. A vitát végül I. Ferenc császár döntöttel el, aki 1833-ban engedélyezte, hogy önálló szlovák egyházi gyülekezet jöjjön létre. A döntést azonban a közös vagyon megosztásáról szóló hosszú vita előzte meg. 1834-ben végül a szlovákoknak az egyik oldalon, a németeknek és a magyaroknak a másik oldalon sikerült megállapodni a közös vagyon és az alapítványok megőrzéséről. Eszerint a szlovák iskolát is a közös
3
Matus, László: Ján Kollár és a pesti szlovák evangélikusok asszimilációjának problémája a 19. század húszas éveiben. Világtörténet 2000. ősz-tél 63. p. 4 Uo. 188. p. 5 Az iskolaalapítás pontos dátumának tekintetében eltérések vannak az egyes szerzők között – Kovács Anna szerint az iskola 1820-ban nyitotta meg a kapuit, Fabiny Tibor szerint csak 1821-ben. 6 Fabiny Tibor Samuel Matejovský-ként írta a nevét, Kovács Anna Matejkovskýként említi, a korábban már idézett Tranovský naptár (1896) pedig Samuel Matejšovský-ként ismeri. 7 Fabiny Tibor: Kultúrny život slovenských evanjelikov v Pešťbudíne. In: Kultúrne dedičstvo budapeštianskych Slovákov – A budapesti szlovákok kulturális öröksége. Szerk. Michal Hrivnák. Budapest, 1998. 31-32. p.
2
pénzből kellett volna fenntartani. Önálló létezését tehát a pesti szlovák evangélikus egyház Ján Kollár vezetésével csak 1834-ben kezdhette el. A szlovákokat nemsokára követték a magyar hívők is, akik 1837-ben Székács József lelkész vezetésével önálló szervezeti egységet hoztak létre.8 A templom használatát a már említett tízpontos megállapodás rendezte, amelyet a német és a szlovák evangélikusok kötötték 1834-ben. Délelőtti szlovák istentisztelet minden negyedik vasárnapon lehetett. A magyar hívők különválása után a helyzet tovább bonyolódott, hiszen három gyülekezet és egy templom – ez mindenki számára kemény diónak bizonyult. Az erősödő nemzeti öntudat és az ezzel járó differenciálódás szintén nem könnyítette meg a helyzetet. Kollár nehéz természete is problémákat okozott. A szlovákok azonban mindig a rövidebbet húzták ezekben a vitákban, ezért végül egy külön telket kértek József nádortól, amelyen saját templomot akartak felépíteni. A telket 1838-ban meg is kapták a Kerepesi úton. Ez akkoriban a város perifériáján lévő, olcsó teleknek számított, amely azonban idővel, a város terjeszkedésével egyidejűleg jelentősen felértékelődött. A tervezett építkezéshez azonban nagyon sok pénzre volt szükség. Kollár azért adományokat kezdett gyűjteni, de az ügy így is elhúzódott. 1849-ben a magyar és a német evangélikusok felmondták a fent említett megállapodást és azzal a javaslattal álltak elő, hogy mindegyik gyülekezet gondoskodjon magáról. Így próbálták meg szlovák hittársaikat kiszorítani a közös vagyon használatából és élvezetéből. Ezzel viták újabb sorozata vette kezdetét. A szlovákok a vagyon rájuk eső részét követelték, hogy végérvényesen különválhassanak a Deák téri gyülekezettől. Ebben a hektikus időben a fővárosban már nagyon népszerűtlen Kollár távozott Pestről, mert mint Habsburgokhoz hű személyiség egyetemi professzori állást kapott a bécsi egyetemen, amelyre már régóta vágyott. A szlovák hívők új lelkésze Jozef Podhradský lett. 1852-től a pesti evangélikusok már nem vezettek közös anyakönyvet. A hosszú viták után 1854-ben végül új megállapodás született az acsarkodó frakciók között. A megállapodás értelmében a Kerepesi úti telek a szlovákok kizárólagos tulajdonába került, ezen kívül pedig a testvér egyházaktól kaptak még 12.600 forintot, hogy el tudják kezdeni önálló létezésüket. Ezt az összeget 12 jómódú német és magyar polgár gyűjtötte össze egymás között, fejenként 1000 forintot adományozva. Emiatt később 12 apostolnak is
8
A különválásokról lásd részletesebben Nepešťan: i. m. 37-38. pp. és Kovács Anna: i. m. 189.
3
nevezték őket. Végül megállapodtak abban is, hogy a szlovákok még 8 éven át használhatják a közös templomot és a harangokat.9 Először az iskolaépület építésébe kezdtek bele, hiszen azon már 1853-tól dolgoztak. Az új templom és a lelkészi hivatal építése csak 1856-ban kezdődött el. A folymatos anyagi gondokkal küszködő építkezés 10 éven át tartott. Ezért a Deák téri templomot a szlovákok egészen 1868-ig használhatták, hiszen csak ekkor fejezték be saját templomukat.10 Az építkezés azért is húzódott el, mert az amúgy sem elegendő pénzmennyiség egy részét közben elsikkasztották.11 További probléma volt, hogy Kollár utódját, a már említett Jozef Podhradskýt, a szlovák iskola tanítójával együtt az éles belső frakcióharcok, valamint a császári pátens körül kirobbant viták során 1863ban leváltották. Elkezdődtek a belső szakadás évei, amikor néha úgy tűnt, hogy a pesti szlovák evangélikusok egyházi szervezete teljesen felbomlik és elenyészik. Két ellenséges tábor feszült egymásnak. Közben adminisztrátorként 1863 és 1867 között Ján Poleracký, majd 1867-től új lelkészként Michal Elefant vezette a gyülekezetet. Az új pap azonban öreg volt és beteges, azért nem tudott rendet teremteni az egymással marakodó hívek között. Minden erőfeszítése arra ment rá, hogy legalább a templomot fejezzék be, bár adósságokkal. A pénzösszeg egy részét ugyanis a gyülekezet jegyzője, Alexander Vrchovský ügyvéd sikkasztotta el, aki az 1865-ben bejelentett csőd után öngyilkosságot követett el.12 Az egyházi pénzügyeket aztán 12 éven át a volt finánc Ondrej Ranostaj intézte, de úgy, hogy ezen időszak alatt nem adta át a számlákat ellenőrzésre.13 Végül a különböző intézmények segítségével sikerült megnyitni a templomot. Rottenbiller Lipót, pesti polgármester például 5000 forintot adott a mennyezet befejezésére, valamint 1200 forintot az alkalmazottak bérezésére. Szentiványi Károly, mint a képviselőház elnöke a templom működése kezdetén 24 széket adott kölcsön a szlovákoknak, hogy legalább az istentisztelet alatt le tudjank ülni. Az építkezést vezető Diescher Josef építész pedig éveken át hitelezte a szlovák evangélikusokat.14 Miután Elefanti 1872-ben meghalt, a pesti szlovák evangélikusok vezetői új lelkészt kezdtek keresni. Azok az erők, amelyek a gyülekezet konszolidálására törekedtek, egy energikus és viszonylag fiatal jelöltben gondolkodtak, aki képes lenne 9
A részleteket lásd Kovács, Anna: im. Nepešťan: im. 39-41. 11 Nepešťan: im. 40. 12 Kovács, Anna: im. 192. 13 Nepešťan: im. 41. 14 Kovács, Anna: 193. 10
4
megbírkózni a rá háruló feladatokkal. A választás végül a fiatal, de tapasztalt harminchárom éves Daniel Bachátra esett, aki azonban sokáig gondolkodott, hogy elvállalja-e a vonzó fővárosi posztot. Addigi munkahelyén, Felső-Liptóban ugyanis már jó pozíciókkal rendelkezett és komolyan megbecsülték. Pribilinán saját temploma és lelkészi hivatala volt, ő volt az esperességi jegyző, valamint beválasztották a megye bizottságába is.15 A fővárosi lelkészi hivatal azonban mégis rendelkezett vonzerővel, bármilyen nehéz kihívásnak tűnt, ezért Bachát dr. Peter Matuška rábeszélésére végül elfogadta a felkérést. Ezzel kezdetét vette a pesti szlovák evangélikusok második nagyon fontos korszaka (az első a Kollár periódus volt), amely ugyan kevésbé volt látványos, de annál eredményesebb, legalábbis a körülményekhez képest.
A pesti szlovák evangélikusok a dualizmus idején. Daniel Bachát és a pesti szlovák egyház konszolidálása és virágzása
1906. április 13-án a vásrosligeti séta során hirtelenül összeesett, majd otthonában hamarosan meghalt Bachát Dániel, a bányakerület ág. hitv. evangélikus egyházkerület püspöke, valamint a budapesti szlovák evangélikus gyülekezet lelkésze. E két tisztség azonban csak töredéke (igaz, a legfontosabb) azoknak a funkcióknak és posztoknak, amelyeket - a modern szóval élve - hiperaktívnak is mondható főpap élete során összegyűjtött. Egyházi tisztségein kívül ugyanis hosszú éveken keresztül képviselte lakóhelyét, a VIII. kerületet a székesfőváros törvényhatósági bizottságában. Részt vett a Magyar Vöröskereszt ugyancsak VIII. kerületi alapszervezetének létrehozásában, majd e szervezet országos választmányába is bekerült. Sokáig töltötte be a Luther Társaság alelnöki posztját is. Ezenkívül tiszteletbeli elnöke volt a budapesti iparos képzőegyletnek, tagja az irodalmi körökben nagy presztizsnek örvendő Kisfaludy Társaságnak és még számtalan további társadalmi szervezetnek és egyesületnek. Temetése valódi népmegmozdulás volt - a korabeli sajtóhírek szerint több ezer ember vett részt ezen a végső búcsún, amely a budapesti szlovákok Kerepesi úti templomában kezdődött és az azonos nevű híres temetőben végződött. Az esemény rangját jól mutatja, hogy azon az evangélikus egyház majdnem teljes vezérkara mellett megjelent több államtitkár, főrendiházi tag, városi tanácsnok, akadémiai
15
Nepešťan: im. 43.
5
főtisztviselő, valamint az Operaház kórusa. A rendet pedig negyven gyalogos és tíz lovasrendőr vigyázta. Mivel vívott ki magának a Liptó vármegyéből 1873-ban Budapestre költözött szlovák lelkész ilyen köztiszteletet? Egyáltalán, hogyan tudott ez a deklaráltan szlovák származású ember egy ilyen karriert elérni az elmagyarosodni nem akaró nemzetiségi honpolgárok számára nem mindig kedvező dualizmuskori Magyarországon? Daniel Bachát életútja fordulatokban gazdag volt, ha kívülről nem is mindig tűnt annyira izgalmasnak. A gömöri Ratkó (szlovákul Ratková) községben született 1840-ben, nem messze Rimaszombattól. Gimnáziumi tanulmányait Iglón, Rozsnyón és Eperjesen végezte. Az érettségi után először az eperjesi evangélikus kollégiumban, majd pedig a bécsi egyetemen tanult teológiát. 1863-ban Pribilinára került, ahol tíz évig lelkészkedett. Bachát már fiatal korában aktívan bekapcsolódott az 1860-as években meglehetősen aktív szlovák nemzeti mozgalomba. Sokan úgy emlékeztek később az irodalmi ambíciókat is dédelgető fiatal lelkészre, mint a liptói szlovák élet egyik motorjára. Igaz, már ekkor kitűntek azon tulajdonságai - konfliktuskerülő természete, konszenzuskeresési hajlama, politikai mérsékletessége, sőt óvatossága - amelyek később is segítették, például a budapesti közéletbe való beolvadáskor. Ebben az időszakban került sor ugyanis a szlovák nemzeti mozgalom első komolyabb belső differenciálódásra. Az eddig egységes tábor két szárnyra szakadt: a továbbiakban is inkább a Bécs felé orientálódó és a területi autonómiát követelő nemzeti konzervatív Régi iskolára és a valamivel modernebb, inkább a magyarokkal való kiegyezést kereső és az úgynevezett municipiális autonómiát is elfogadó nemzeti liberális Új iskolára. Bár Bachát mindkét csoportban jó kapcsolatokkal rendelkezett, végül az utóbbi irányzathoz csatlakozott. Ezt az is bizonyítja, hogy Liptószentmiklóson ott találjuk őt a helyi nemzeti-demokrata egyesület megalapításánál. A később kudarcot vallott liberálisoknak csak két helyen sikerült tartósabb jelleggel létrehozni ilyen szervezetet - az előbb említett liptói városban és Pest-Budán. Az igazi nagy fordulatra Bachát életében azonban csak 1873-ban került sor, amikor a széthúzó és belsőleg nagyon zilált állapotú budapesti szlovák gyülekezet meghívta őt lelkésznek. A belső konfliktusok döntően abból fakadtak (ahogyan már volt róla szó a fentiekben), hogy a pesti szlovákok csak nagyon nehezen tudták befejezni a Kerepesi úton épülő templomukat. Az építkezés során sok kölcsönös feljelentés történt, felmerült a sikkasztás gyanúja és a városi hatóságok is egyre 6
inkább ráuntak a szlovákok viaskodására. E körülmények között a gyülekezet konszolidálásában érdekelt körök16 szeme fennakadt az agilis, jó szervező és kifogástalan szlovák hazafi hírében álló harminchároméves Bacháton, aki végül elvállalta a felkérést. A fővárosi plébánia mégiscsak fővárosi plébánia, akkor is ha a festői szépségű vidékről érkező birtokosa eleinte csak nehezen tudott azonosulni új környezetével. A kezdeti idegenkedés azonban elég hamar elmúlt és Bachát szépen lassan beolvadt a dinamikusan fejlődő főváros társadalmi és társasági életébe. Ebben segítségére volt már említett alkalmazkodó természete, valamint egyfajta pragmatikus és technokrata beállítottsága. A korábban nemzethű szlováknak számító lelkész és költő fokozatosan mérsékelte
írásai
hangnemét
és
stílusát,
jobban
vigyázott
nyilvános
megnyilvánulásaira. Magatartását az is befolyásolta, hogy a Ján Kollár nagy szlávszlovák költő által alapított pesti szlovák gyülekezetet a fővárosban általában azzal gyanúsítottak, hogy a „panszláv eszméknek hódol”. Ennél rosszabb címkét csak nehezen lehetett elképzelni a rohamosan magyarrá váló, a korábbi multikulturális hagyományaival szakító „Magyarhonban”. Bachátnak pedig alapvetően a szegény és gyenge egyházát kellett konszolidálnia. Tehát választania kellett - vagy folytatja „nagy nemzeti küzdelmeit” és politizál, vagy a kis, csendes és lassú lobbizás útjára lép hívei érdekében és a gyülekezete létét biztos anyagi alapra helyezi Bachát az utóbbit választotta. Szlovák mivoltát Bachát azonban soha nem tagadta meg. Igaz, amúgy is mindenki tudta, hogy a helyi szlovák evangélikusok lelkésze. Tény az is, hogy a pályája vége felé már nem hangsúlyozta származását minden adandó alkalommal. „Nemzetileg elkötelezettebb” irodalmi és kulturális megnyilvánulásait csak szűk körben engedte meg magának és akkor is inkább felkérte a jelen lévő újságírókat, hogy lapjaikban ne számoljanak be ezekről. Időnként semleges hangvételű cikkeket írt a „hazafias” (azaz magyarbarát) szellemű budapesti szlovák sajtóorgánumokban. Az 1891 és 1894 közötti magyarországi egyetemes evangélikus zsinaton, amely a szlovákokra nézve nagyon előnytelen módon szabta át a négy egyházkerület belső határait, passzív volt és összesen csak egyszer szólalt fel. Ezzel egyidejűleg veje és beosztottja, Ľudovít Izák evangélikus tanító és kántor otthona hosszú éveken keresztül 16
Itt konkrétan a pesti szlovák evangélikusok körében komoly befolyással rendelkező Matuška testvérekről (Peter és Vojtech) volt szó. Peter Matuška jogász-politikus már az 1860-as évekből ismerte Bachátot, aki próbált segített neki, amikor 1869-ben képviselői mandátumot próbált szerezni az országgűlési választásokon.
7
a budapesti szlovák társasági élet központjának számított. Ezen kívül Izák volt a pesti szlovák (és részben cseh) egyesületi életnek az egyik motorja, különösen ami az énekkarok szervezését és vezetését illeti. Sőt, nemcsak szervezte és vezette azokat, hanem külön zenei műveket is szerzett számukra.
Daniel Bachát egyházi és közéleti szervezési tevékenysége a dualizmus idején
Érdekes feladat bemutatni Daniel Bachát konkrét szervező tevékenységet a tárgyalt időszakban, annyira szerteágázó és bonyolult munkásságról van szó. Ezen a helyen főleg a pesti szlovák evangélikusság és Bachát életútja szempontjából fontos történésekről lesz szó. A konfliktusokat kerülő Bachát nagyon korán népszerűvé vált, és nemcsak saját gyülekezetében, hanem az egész egyházmegyében is. Így nem csoda, hogy már 1874-ben budapesti esperessé választották, és egészen 1905-ig, bányakerületi püspökké választásaig az is maradt. Annak ellenére, hogy a budapesti egyházmegye öt gyülekezetből állt, amelyek közül csak kettő - a szlovák és a német - volt kifejezetten nemzetiségi jellegű, majdnem mindig nagy szavazattöbbséggel vagy egyhangúlag választották meg. Úgy tűnik, Bachát rendelkezett azzal a hálás képességgel, hogy egyidőben népszerű tudott lenni hívei, előljárói és kollégái körében. Helyzete viszont nem volt egyszerű. A pánszlávizmus elleni kampányok egyre sűrűsödtek, az evangélikus egyházat és személy szerint magát Bachátot is többször támadták és rágalmazták, ami kellemetlen lett az egyre jobb társadalmi kapcsolatokkal rendelkező, népszerű lelkésznek. Ezen túlmenően ebben az időben az egyházon belül is jelentkeztek magyarosító tendenciák. Bachát helyzete abban is specifikus volt, hogy nem egy szlovákajkú vidéken tevékenykedett, hanem tulajdonképpen idegen nyelvi környezetben élő szlovákok lelkésze volt. Háttere és az elvárások tehát mások voltak, mint például Liptó vagy Zólyom megyei gyülekezetek lelkészeivel szemben. Sőt, Bachát nemcsak szlovákajkú híveinek volt előljárója, hanem egyházmegyéjének többségét éppen a magyar és a német hívek alkottak. Tehát nagyon sok elvárásnak és befolyásnak kellett egyidejűleg megfelelnie. Felülről szintén komoly nyomás nehezedett rá. Erről Szeberényi Gusztáv szuperintendensnek a főesperesekhez intézett levelei tanúskodnak. 1875. március 7-i levelében, amelyet a főespereseknek küldött, a szupereintendens kijelentette, hogy 8
nem szabad szó nélkül hagyni azokat a hazafiatlansági vádakat, amelyekkel a magyar sajtó illeti az evangélikus egyházat. A nyilvános tiltakozást pedig össze kell kapcsolni egy olyan nyilatkozattal, amelyben kinyilvánítják, hogy az evangélikus lelkészek és tanítók is az egy és osztatlan magyar nemzet hívei, és attól függetlenül, hogy szlovákul vagy németül hirdetik az igét a rájuk bízott hívek „különleges politikai jelentőségéről és ténykedéséről hallani sem akarnak”. Ezenkívül el kell határolódni a nemzetiségi mozgalmaktól illetve a föderalisztikus elképzelésektől. A fogalmak tisztázása végett azonban a szuperintendens kijelenti, hogy „azért, hogy valaki a tót egyházi irodalmat pártolja, tót pap létére, tótul netalán jobban tud mint magyarul, a tót egyházias, kegyes institutiókat kegyeli, de különben politikailag magyar és magyar érzelmű annyira, hogy ahol csak lehet a közös magyar érdekeket előmozdítja szóval, tettel, az bizonyosan csak oly magyar hazafi, mint bármely tősgyökeres!”17 Minden jel arra utal, hogy Bachát fokozatosan figyelembe vette ezeket az utasításokat és tanácsokat. A felsőbb egyházi utasítások értelmében, amelyekkel egyre jobban azonosult, óvatosan úgy próbálta vezetni gyülekezetét, hogy minél kevesebb támadás érje. Közben sok kisebb- nagyobb kompromisszumra kényszerült. Az 1874. december 10-i budapesti egyházmegyei közgyűlés, amely egyébként esperessé választotta, állást foglalt például a bezárt nagyrőcei és turócszentmártoni szlováknyelvű gimnázium ügyében. A budapesti egyházmegye elöljárói és képviselői úgy nyilatkoztak, hogy az egyház belső életét az iskolák területén is megóvandónak tartják, az iskolák nemzetiségi nyelvével együtt, viszont magától értetődőnek tekintik azt is, hogy az egyházi autonómia és a nemzetiségi nyelvek művelésének ürügye alatt zajló támadások a haza és törvényei ellen a legszigorúbb eljárás alá tartoznak.18 1882-ben megint komoly támadás érte az evangélikus egyházat. A Protestantizmus és pánszlávizmus c. könyv szerzője személyesen Bachátot is megtámadta, aki „külsőleg hazafinak mutatja magát..., szívében mégis pánszláv eszménynek hódol és a pánszláv érdekeket szolgálja.”19 E támadás eredménye a szuperintendens
körlevele
lett,
amelyben
felhívta
az
érintett
megtámadott
gyülekezeteket, hogy hazafias nyilatkozatban utasítsák el a pánszlávizmus vádját. A pesti szlovák gyülekezet ezt meg is tette, és Bachát, mint megtámadott és 17
Szeberényi Gusztáv szuperintendens levele az esperesekhez, 1875, március 7. EOL Budapesti egyházmegye 1860-1879, 1880-1889, 265/875. 18 A budapesti evangélikus esperesség 1874. december 10-i ülésének jegyzőkönyve, 4. EOL Budapesti egyházmegye 1860-1879, 1880-1889. 19 Felvidéky (Thébusz János): Protestantizmus és pánszlávizmus. Budapest, 1882.
9
meggyanúsított pap felajánlotta lemondását az esperesi posztról. A budapesti egyházmegye azonban kiállt mellette és visszautasította az esperesét ért vádakat.20 1883-ban a budapesti evangélikus esperesség azzal az egyház berkein belül született indítvánnyal foglalkozott, miszerint a nem magyarajkú evangélikus gyülekezetek istentiszteletei is fokozatosan térjenek át magyar nyelvre. Az öt budapesti gyülekezet közül a három magyar egyház egyetértett a javaslattal, a pesti német gyülekezet viszont határozottan elvetette azt. A szlovák evangélikusok formálisan egy köztes álláspontra helyezkedtek, amely gyakorlatilag az indítvány elutasítását jelentette. A magyar istentisztelet behozatalát az egyes gyülekezetek belügyének kívánták tekinteni, ám pártolták az indítvány által javasolt olyan állandó bizottság létrehozatalát, amelynek feladata lenne a leginkább használt német és szlovák énekek és szövegek magyarra fordítása.21 A német elutasítás sokkal radikálisabb és egyértelműbb volt, de a helyzetük is más volt, mint a hazafiatlansággal és pánszlávizmussal gyakran meggyanúsított szlovákoké. Tíz évvel később még nagyobb engedményre szánja el magát a budapesti szlovák evangélikus gyülekezet Bacháttal az élen. Megfelelni igyekezvén a zsinati törvények azon határozatainak, hogy ezentúl az egyes egyházi gyülekezetek elnevezésénél mellőzzék a nyelvi megkülönböztetést, a pesti szlovák gyülekezet 1893-ban elhatározta, hogy a pesti tót (illetve szláv) egyház elnevezés helyett ezentúl a budapesti kerepesi-úti ágost. hitvallású evangélikus egyház elnevezést fogják használni.22 A szlovákok voltak az elsők, akik elszánták magukat erre a lépésre és a budapesti egyházmegyében sokáig az egyetlenek is, mert a pesti magyar és német gyülekezet később is használta régi nevét. Ezen kompromisszumok ellenére vagy talán éppen azoknak köszönhetően a budapesti szlovák evangélikusok mindvégig megőrizték szervezeti önállóságukat, erre ugyanis mindig nagyon vigyáztak. Az 1890-es évektől kezdve, döntően a Deák téri magyar gyülekezet kezdeményezésére, úgymond napirenden volt a három fővárosi evangélikus egyház egyesítése egy gyülekezetté. Ezt a szlovákok először 1894-ben utasították el, amit az esperesség tudomásul vette. Később azonban megismétlődtek az ilyen jellegű javaslatok, ezért a szlovák evangélikusok 1898-ban tiltakozó levelet írtak az egyházmegyéhez és a bányakerülethez. Ezzel megint egy időre sikerült kivédeni az 20
A budapesti evangélikus esperesség 1882. szeptember 28-i ülésének jegyzőkönyve. 2. A budapesti evangélikus esperesség 1883. szeptember 24-i ülésének jegyzőkönyve, 4-5. EOL 22 A budapesti evangélikus esperesség 1893. szeptember 5-i ülésének jegyzőkönyve, EOL 21
10
egyesítő törekvéseket, amelyek legközelebb 1913-ban jelentkeztek újból, már a Bachát halála után. Végül az első világháború kitörése akadályozta meg ezt a lépést. A kerepesi úti gyülekezet így egészen a Monarchia végéig meg tudta őrizni szlovák jellegét. A fent bemutatott, az egyházon belüli taktikázáshoz hasonlóan járt el Bachát a budapesti
szlováknyelvű
evangélikus
népiskola
esetében
is.
A
budapesti
egyházmegyei gyűlések jegyzőkönyvei szerint gyülekezete népiskolájában három nyelvet oktatnak a gyerekeknek - a szlovákot, a magyart és a németet. Bachát, aki mint iskolaszéki elnök gyakran meglátogatta a felügyelete alá tartozó intézményt, 1888 végéig következetesen két nyelven, szlovákul és magyarul írta be a látogatásairól szóló bejegyzést az iskola 1887-1921 között vezetett vendégkönyvébe. 1889. január 21-i látogatásától kezdve már csak magyar nyelvű bejegyzést lehet találni.23 Idővel egyébként az egész négyosztályos osztatlan iskola magyar nyelvre tért át. A politika mellett valószínűleg a gyakorlati élet is ebbe az irányba vitte az iskolát, hiszen diákjai többségének a jövőben is a főváros magyar környezetében kellett érvényesülniuk és boldogulniuk. A magyar nyelv oktatásra tehát itt eleve több figyelmet kellett fordítani, mint például Liptó megyében. Az Evangélikus Országos Levéltárban megmaradt, 1904 és 1914 között készült, az egyes tanévekre vonatkozó hivatalos statisztikai kimutatásokban az iskola tanítási nyelveként már csak a magyar nyelv van megjelölve, a szlovákot még kisegítő nyelvként sem említik. Az 1906/1907-es tanév kimutatásában viszont már feltüntetik, hogy a magyar nyelv mellett a tótot, azaz szlovákot is használják, de csak az első osztály elején. Ez valószínűleg korábban sem lehetett másként, csak nem vallották be nyíltan. Az 1909/1910-es tanévben, amikor megváltoztak a statisztikai kérdőívek, arra a kérdésre, hogy a magyarul nem beszélő tanulók részesülnek-e anyanyelvi oktatásban azt válaszoltak, hogy igen, mégpedig szlovák nyelven. Az 1913/1914-es kimutatásban megint az szerepel, hogy a hittant mindkét nyelven tanítják - szlovákul is, magyarul is. Ez valószínűleg korábban is így lehetett, mert a használt tankönyvek között már azelőtt is szerepeltek szlovák nyelvű olvasókönyvek és vallási vonatkozású művek.24 Amikor az iskola nemzetiségi jellegéről van szó, azt is figyelembe kell venni, hogy 23
Kniha návštev školy budapeštianskeho (slovenského) evanjelického zboru (1887-1921) EOL „Iskola 1887-1921” 110. doboz 24 Erre vonatkozóan lásd a hivatalos statisztikai kimutatásokat az 1904 és 1914 közötti időszakból. Ezekből a kimutatásokból egyébként kiderül, hogy a tanulók száma sokáig a 40 és 60 között mozgott, aztán csökkenni kezdett a létszám. A diákok többsége szlovák evangélikus volt, de tanultak itt katolikus és magukat magyarnak valló gyerekek is.
11
annak hosszú éveken keresztül az a már említett Izák volt a „tartó pillére”, akit a pesti szlovák kulturális élet egyik legfőbb szervezőjének lehet tekinteni. Az 1903 és 1904 évi statisztikai kimutatás ugyan azt állította, hogy a lévei tanítóképző e híres növendéke magyar nemzetiségű, de ennek inkább csak taktikai jelentősége volt. Igaz viszont az is, hogy a másik tanerő, Szilágyi Irma már valóban magyar volt és katolikus, sőt szlovákul sem beszélt. Mindezeket a tényeket figyelembe véve az tűnik legvalószínűbbnek, hogy a valóságban inkább vegyes nyelvű iskolát kifelé hazafias és már inkább magyar népiskolaként próbálták „eladni”. Bachát egyházi és szlovák nemzeti politizálása szempontjából talán legproblematikusabb az 1891 és 1894 közötti országos egyházi zsinaton tanúsított magatartása. Ezen a zsinaton ugyanis a magyar többség úgy szabta át a magyarországi egyházi kerületek belső határait, hogy a szlovák evangélikusok sehol ne maradhassanak többségben. A szlovákok emiatt nagyon élesen ellenezték ezt a „reformot.” A reformátusokkal kötendő unió kérdése is részben napirendre került ezen a tanácskozáson. Bachát pozíciójának megértéséhez figyelembe kell venni két tényezőt – egyrészt több személyes szállal kötődött ahhoz régióhoz (Liptóról van szó), amely érdekeit komolyan sértette a határok átrajzolása, másrészt a zsinaton ő már egy magyar többségű, fővárosi esperességet képviselt. Mandátumát ugyan nem kötötték instrukciókhoz, de akkor is tisztában kellett lennie azzal, kit képvisel. Ezen kívül a pesti szlovák evangélikusok éppen ezekben az években építették és fejezték is be a Luther-udvar építését, amely sok energiát és kompromisszumot igényelt tőlük. Pontosabban szólva az épületet nem ők építették, de a telkükön Deutsch Károly vállalkozó húzta fel egy nagyon elegáns bérházat, amelyeta megállapodás értelmében ötven éven át ő használhatta, ennek fejében viszont bérleti díjat fizetett, valamint helyiségeket biztosított az evangélikus templom, lelkész és iskola számara. Lutherudvar tehát nagyon fontos volt a szlovák evangélikusok számára, mert hosszú évekre biztosabb alapokra helyezhette a gyülekezet létét. Valószínűleg ezen okok miatt Bachát meglehetősen passzív volt a zsinaton. A hároméves tárgyalássorozat alatt komolyabban csak egyszer lépett fel - a terminológiai kérdések körül forgó vitában. Ezek a kérdések mögött egyébként protestáns uniós elképzelések húzódtak. Bachát óvatosan, tapintatosan és többé-kevésbé rejtetten elutasította a két protestáns „testvéregyház” további közeledését. Bachát nem vett részt abban a vitában, amely arról szólt, hogy az egyes gyülekezetek ne használjanak a megjelölésükre etnikai jelzőket. Nem szólt hozzá a létesítendő szlovák gimnázium körüli vitákhoz sem. 12
Nyíltan a határkérdésről sem nyilvánított véleményt, pedig végül őt is beválasztották az ezzel a kérdéssel foglalkozó ún. proporcionalizációs bizottságba. Itteni tevékenységéről nem maradtak fenn konkrétabb adatok, valószínűleg itt is passzív lehetett – tény, hogy sem a vitákban, sem a szlovák delegátusok tiltakozásában sem vett részt. Egyébként úgy tűnik, hogy a pesti szlovák evangélikusok sem presszionálták Bachátot ebben a kérdésben, ők is inkább óvatosan politizáltak és döntően saját ügyeikkel foglalkoztak.25 Az ilyen típusú „politizálás” miatt az 1880-as évek közepétől egyre ritkább lett a hazafiatlanság vádja Bacháttal szemben, sőt a század vége felé már egyre gyakrabban emelik ki magyar hazafisságát. 1906-ban bekövetkezett halálakor a Vasárnapi Újságban megjelent nekrológ is úgy méltatja, mint aki hazájának hű fiaként, a belsőleg megbomlott pesti gyülekezetben hazafias és erélyes fellépésével rendet és békét teremtett, és legyőzte a Kollár-féle hagyományok erejét. „Elsősorban az ő érdeme, hogy gyülekezete ma már csak nyelvére tót, érzésében s egyházi munkásságában egyaránt feddhetetlen hazafisságú.” A valóság inkább az volt, hogy a gyülekezetalapító Kollár százéves évfordulójáról a pesti szlovák evangélikusok is megemlékeztek, de csak csendben, nagy felhajtás nélkül. Jellemző, hogy Bachát halála után a szlovák presbiterek ügyeltek arra, hogy helyét a kifogástalan szlovák hírében álló Martin Morháč foglalja el. Mindezek ismeretében tehát nem meglepő, hogy 1905-ben meglehetősen nagy szavazataránnyal (375 érvényes szavazatból 242 kapott), komolyabb ellenállás nélkül éppen Bachátot választották az országban legnagyobbnak számító, majdnem félmillió evangélikus hívőt magába foglaló bányai egyházkerület püspökévé. Bachát akkoriban már egyházi és részben fővárosi berkekben nagy társadalmi elismerésnek és népszerűségnek örvendett, ami elősegítette megválasztását. Ezen túlmenően teológiai munkássága, kompromisszumokra törekvő konszenzuális alkata és szervezési készsége is mellette szólt. Sőt, komoly kitüntetés viselője is volt, hiszen az érdemeiért már 1898-ban Ferenc József Rendjellel tüntették ki.
Bachát és a hazafiság kérdése
25
A zsinaton történtekről lásd részletesebben: Guóth Emil: Az evangélikus egyházkerületek 1894. évi átrendezése. Protestáns Szemle 1999. 1. sz. 22., továbbá Thébusz János: A magyarországi ág. Hitv. Ev. Egyház 1891-94-iki országos zsinatának története. Hornyánszky Viktor Kiadása. Budapest, 1895.
13
Daniel Bachát hazafiságának és a magyar állam hivatalos ideológiája iránti lojalitásának vizsgálata során nem szabad szem elől téveszteni, hogy közismert volt szlovák származása, hiszen a pesti szlovák evangélikusok lelkésze volt. Ő maga sem tagadta szlovák mivoltát, fennmaradt magánlevelezése pedig döntően szlovák nyelvű. Milyen is volt tehát az a magyar hazafiság, amelyet annyira dícsértek a magyar kortársak a nekrológokban? Itt vissza kell kanyarodni a hetvenes és nyolcvanas évek hivatalos levelezéséhez, amely közte és Szeberényi Gusztáv szuperintendens között folyt, valamint részben Bachát irodalmi munkásságához. A nemzet és haza problémája ugyanis valóban foglalkoztatta őt. A nézetei bizonyos változásokon is keresztülmentek. A Svoj k svojmu (Saját a sajátjához) c. novellájában (1872) például az egyik szereplője még azt mondja, hogy „... a haza csak egy darab föld, de nemzet az élő lakója.”26 Később, az egyik utolsó „nemzetibb” hangvételű írásában, a Mučedlnica (Mártírlány) c. kisprózában már következőképpen határozta meg viszonyulását ehhez a dilemmához: „... a hazánk az anyánk, a nemzet, amelybe beleszülettünk pedig az apánk, és mindkettőjüket, úgy mint a testi szüleinket, tisztelni és szolgálni kell.”27 Vissztérvén
a
feletteseivel
folytatott
levelezéshez,
ki
kell
emelni
Szeberényinek a Bacháthoz intézett 1882. január 26-i levélét, amelyben Szeberényi megpróbálja meghatározni, hol van az a határ, amelyen belül „összefér magyar jó hazafisággal az, hogy kiki anyanyelvén, - ha az szláv nyelv is - hordozva szivén egyháza javát, tanítsa hűségesen a reá bízottakat anélkül, hogy magyar állampolgári kötelességét megsértene.” Szerinte tehát magyar hazafi az, aki az egész országra nézve elismeri a magyar nyelv diplomatikus voltát, továbbá aki tehetsége szerint áldozik a haza érdekében, és aki a magyar állam egységét szem elől nem tévesztve a haza iránti ragaszkodást és szeretetet csepegtet tanítványai lelkébe. Az evangélikus egyház, amely leginkább tanító egyház, ugyanakkor nem teheti meg azt, hogy ne művelje és ne ápolja hívei nyelvét. De ebben szerinte ki is merült a feladata. Minden túlzás, minden külön államisági vagy nemzeti aspiráció azonban mint a hazaellenes cselekedetek kárhoztatandók. A nyelv ugyanis csak eszköz, a cél pedig a haza boldogulása. Nagyjából ezek tehát azok a kritériumok, amelyek mellett a
26 27
Orol 1872.3-6. sz. 113. Orol 1880. 8-12. sz. 241.
14
dualizmuskori evangélikus egyházi hierarchia, de részben a világi hatóságok is még hajlandók voltak valakit magyar illetve magyarországi hazafinak tekinteni.28 Daniel Bachát tényleg a minimálisra korlátozta olyan megnyilvánulásait, amelyeket úgy lehetett volna értelmezni, mint szlovák nemzetiségi törekvéseket. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy tudatos magyarosítóvá vált volna, bár a korabeli hazafiság jelszavát ő is aktívan propagálta. Püspökké választása utáni székfoglaló beszédében kijelenti, hogy az evangélikus egyház nem lehet leplezője a hazaellenes
törekvéseknek.
Ilyen
hazallenes
nemzetiségi
törekvések
az
egyházkerületében eddig sem voltak és reméli, hogy a jövőben sem lesznek. Aztán kijelenti: „De viszont ne keressük s ne véljük feltalálni a hazafiatlanságot ott, ahol az valóban
nincs.
Hívei
vagyunk
a
magyar
állameszmének,
de
ne
üssük
meggondolatlanul a hazafiatlanság bélyegét azokra, akiknél az istentisztelet más nyelvű.”29 Bachát püspökként is két dologtól óvta híveit és egyházát - attól, hogy nemzeti alapon politizáljanak és attól, hogy a hazafiatlanság és a pánszlávizmus vádját ott is keressék, ahol csak az istentisztelet és az oktatás nyelve más. A nemzeti érzelmű szlovák kortársak - és nyomukban az utókor, - mindezekért a fentiekben felsorolt kompromisszumokért, meghátrálásokért és nem utolsó sorban az egyes kijelentéseiért gyakran úgy tekintették Bachátot, mint aki karrierje érdekében elhagyta ifjúkori eszméit és elfordult nemzetétől. Ennek ellenére levelezése között maradt néhány olyan levél, amely azt jelzi, hogy egyes szlovák értelmiségiek nem tartották teljesen idegennek a szlovákság ügyeitől. Kitüntetése alkalmából a fiatal Milan Hodža is elküldte üdvözlő levelét, amelyben kiemelte annak a ténynek fontosságát, hogy minél több szlovák szerezzen meg ilyen kitüntetéséket.30 Püspökké választása alkalmából megint Terézia Vansová írónő küldte el üdvözlő levelét, amelyből látszik, hogy tisztelte és szerette Bachátot.31 Az esperes és későbbi püspök budapesti ténykedésének volt még egy, kevésbé látványos, de fontos és jellemző oldala. Bachátot ugyanis a radikálisabb szlovák politika nemzeti szempontból úgymond „leírta”. De nem mindenki. A püspök után megmaradt gazdag hagyatékban több olyan levél található, amelyben a befolyásos 28
Szeberényi Gusztáv levele Daniel Bacháthoz, 1882. január 26. EOL Budapesti egyházmegye 18601879, 1880-1889. Nemzetiségi hazafias ügyek 131/882. 29 Daniel Bachát székfoglaló beszéde. In: Bányai egyházkerület 1905. X. 4-6. közgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1905, 15. 30 Milan Hodža levele Daniel Bacháthoz a kitüntetése alkalmából, 1893. december 3. EOL Pesti szlovák gyülekezet iratai 111. doboz. 31 EOL Pesti szlovák gyülekezet iratai 111. doboz.
15
Bachát közbenjárását vagy protekcióját kérték vagy éppenséggel megköszönték azt a különböző
szlovák
személyiségek.32
Bachát
ugyanis
nagyon
széles
kapcsolatrendszerrel rendelkezett, amelyről sokan tudtak, úgy mint segítőkészségéről is. Egyik legbefolyásosabb ismerőse pedig a dél-alföldi szlovák származású, de már valóban elmagyarosodott Zsilinszky Mihály kultuszminisztériumi államtitkár volt. Az államtitkár unokaöccsét jobban ismeri az utókor, hiszen ő volt Bajcsy-Zsilinszky Endre. Zsilinszky volt gyakran az, akihez Bachát személyesen vagy magyar nyelvű leveleiben fordult segítségért.
Daniel Bachát szépirodalmi munkássága
Daniel Bachát bemutatása nem lehet teljes írói munkásságának bemutatása nélkül, hiszen nemcsak sikeres egyházi személyiség és szervező volt, hanem egy, a maga korában és közegében viszonylag elismert szépíró is. Már fiatalon bekapcsolódott az akkori szlovák irodalmi életbe. Sokoldalú és viszonylag termékeny szerzőnek bizonyult, hiszen egyaránt írt prózát, verseket és drámákat. Ezenkívül teológiával és egyházi irodalommal is foglalkozott. A korabeli szlovák politikai sajtóban szintén sok cikke jelent meg. Mindegyik nagyobb szlovák sajtóorgánumba írt: a Pešťbudínske vedomosti-ba, a Národné noviny-be, a Ján Bobula-féle illetve később a kormánypárti Viktor Hornyánszky-féle Slovenské noviny-be. 1886 után már csak az utóbbiban és a szintén kormánypártinak számító szlováknyelvű Vlasť a svetben publikált. Ami saját műveit illeti, a legtermékenyebbnek az 1859-től egészen az 1880-as évekig terjedő időszak bizonyult. Irodalmi „énjének” prezentálása azért is fontos, mert természetesen életútjának minden kanyara és problémája meglátszik irodalmi munkásságán is. A Ľudovít Štúr hagyományain és eszméin nevelkedett Bachát tehát a korabeli szlovák irodalom elismert szerzőjének számított. Igaz, szentimentális hangvételű költeményei és kisprózái sokkal nagyobb népszerűségnek örvendtek életében, mint halála után. A későbbi korok irodalomtudósai nem tartják sokra írásait, amelyeket mesterkéltnek, sematikusnak és túlzottan szentimentálisnak tartanak. Ez részben igaz is, de Bachát irodalmi munkásságának van egy másik, Budapest történetének 32
Lásd például Jur Janoška Bacháthoz intézett levelét 1903. április 15-ről. EOL Pesti szlovák gyülekezet iratai 111. doboz.
16
szemszögéből érdekesebb oldala, ugyanis Daniel Bachát tekinthető az első (és nagyon sokáig az egyetlen) „nagyvárosi” szlovák szerzőnek, aki írásaiban megpróbálta megörökíteni a dualizmus korában a fővárosba tömegesen költöző szlovákság történetét és megpróbáltatásait. Azét a szlovákságét, amely rohamosan magyarosodott el és olvadt bele a nagy olvasztó tégelynek is nevezhető Budapest életébe. Bachát tanúja lehetett az első- és másodgenerációs fővárosi szlovákok első próbálkozásainak, sikereinek és kudarcainak. Hősei ezért általában szlovák kézművesek, tűzoltók, szolgálók, kereskedők, akiknek életét sajnálatos módon nem realista, hanem inkább egyfajta gyenge (de azért olvasmányos) posztromantikus stílusban ábrázolja. Ebből a szempontból valóban ritka jelenségnek számít a szlovák irodalomban. Bachát irodalmi munkásságának részletesebb bemutatása előtt legalább néhány szót kell ejteni recepciójáról a szlovák irodalomtudományban, amely sokszor mostohán bánt ezzel a termékeny szerzővel. Általában egy-két sorban, esetleg bekezdésben foglalkoztak vele és többnyire szentimentalizmusát emelték ki.33 Pedig a szlovák irodalom ún. maticás időszakának (az 1860-as és 70-es évek) egyik legaktívabb és legproduktívabb írója, aki egyaránt foglalkozott prózával és költészettel. Oskár Čepan irodalomtörténész ugyan elismerte, hogy Bachát hatással volt az írók fiatalabb nemzedére, de ezzel egyidejűleg felelőssé tette őt és kortársait (Viliam Paulíny-Tóth és Ján Ferjenčík) e nemzedék művészi kudarcáért. Ez a generáció átmenetet képez a romantika és a realizmus között. Čepan szerint csak a realizmus határozott fellépésének sikerült félretolni az irodalomból a szentimentális pátosznak azt a mennyiségét, amelyet Bachát és kortársai halmoztak fel. Mint Bachát életművének egyik legjobb ismerője megállapítja, hogy Bachát néha könnyen ignorálta a prozaikus valóságot, szeretett éles kontrasztokat állítani, hogy aztán értekezhessen a jó és a rossz földi hivatásáról, a magasabb igazságosságról. A szerzőt egyértelműen a korabeli szlovák irodalom konzervatív vonalában helyezte el, amely főleg a nemzetet és kereszténységet hirdette. Komoly előnye viszont Čepan szerint az volt, hogy toleráns és segítőkész maradt a fiatal nemzedékkel szemben. Bachát költői munkásságának alapvető jegyeként az együttérző és szentimentális intimizmust
33
Lásd például Pišút, Milan: Dejiny slovenskej literatúry. Obzor. Bratislava. 1984. 304-305.
17
határozta meg. Prózai műveit pedig a romantikus szentimentalizmus egyik variánsának látta, amely egyre inkább sematikussá vált.34 Bacháttal szemben egyébként már egyes nemzedéktársai is kritikusak voltak, bár nem ilyen éles formában. Jaroslav Vlček például azt kijelentette róla, hogy korábbi versei még frissnek hatnak, de „Dumný (ez volt Bachát gyakran használt írói álneve – H.I. megj.) nem ápolt tehetsége kiszárad az élet későbbi prózájában”.35 Kezdeti novelláit szintén értékelte, de drámai próbálkozásait már nem tekintette különösebben időtállónak.36 A másik korabeli irodalomkritikus, Jozef Škultéty annak ellenére, hogy személyesen jól ismerte Bachátot, az irodalmi összefoglalójában egy sort sem szentelt neki.37 Bachát későbbi, már 20. századi kritikusa, Andrej Mráz az üres nemzeti pátoszt, az értelmiség banális dicsőítését és az alakok hamis állásfoglalásait kifogásolta Bachát novelláiban.38 Cyril Kraus a problémát pedig abban látta, hogy Bachát és nemzedéke nem jött elő új ötletekkel, illetve saját művészi koncepcióval, a „nagy” romantikus nemzedéket csupán követték, nem próbáltak újat építeni. Túlzottan szűken értelmezték az irodalom hivatását – a nemzet szolgálatát látták benne.39 Elnézőbb álláspontot foglalt el Sziklay László, a szlovák irodalommal foglalkozó magyar irodalomtörténész, aki ugyan csak mellékesen foglalkozott Bacháttal, de mégis a szlovák romantizmus utolsó, már hanyatló fázisának legtehetségesebb képviselőjét látta benne. Ami nagyon fontos, Sziklay észrevette, hogy Bachát és néhány kortársa megpróbált kialakítani egy „városiasabb” szlovák irodalmat.40 Daniel Bachát versein és novelláin valóban érződik bizonyos átmenetiség, születésük posztromantikus és preromantikus környezete, továbbá érezhető azokból a szerző lelkészi foglalkozása (Bachát szeretett moralizálni és pozitív példákat állítani olvasói elé), valamint célközönségének ízlésvilága. Hiszen döntően a nemzeti értelmiségnek és a szélesen vett szlovák polgárságnak, kispolgárságnak írta műveit. Oskár Čepan szerint hőseit főleg a polgári rétegekből származó női olvasók
34
Čepan, Oskár – Kusý, Ivan – Šmatlák, Stanislav – Noge, Július: Dejiny slovenskej literatúry. III. Literatúra druhej polovice devätnásteho storočia. SAV. Bratislava, 1965 123-130. és 230-236. Bachátról szóló részeket ebben az összefoglalóban Čepan írta. 35 Vlček, Jaroslav: Dejiny literatúry slovenskej. Obnovené vydanie z roku 1890. Matica slovenská. Turč. Sv. Martin, 1923. 355. 36 Uo. 341., 346. 37 Škultéty, Jozef: Dejiny slovenskej literatúry. Matica slovenská. Martin, 1968. 10. 38 Mráz, Andrej: Dejiny slovenskej literatúry. Bratislava, 1948. 184. 39 Kraus, Cyril: Impulzy a inšpirácia slovenského romantizmu. Veda. Bratislava, 1979. 50. 40 Sziklay, László: A szlovák irodalom története. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1962. 442-443.
18
elvárásainak megfelelően igyekezett megformálni.41 Valószínűleg éppen emiatt élte meg még életében a szlovák körülményekhez képest viszonylag komoly sikert. Verseit szavalták a társadalmi és közéleti összejöveteleken, szívesen publikálták azokat a különböző folyóiratok is. A korabeli publikum pozitívan viszonyult munkásságához, az akkori és későbbi kritikusok esztétikai és tematikus kifogásaitól függetlenül. Bachátnak valóban ügyes és könnyű tolla volt, amellyel jól meg tudta szólítani azt a korabeli kispolgári és értelmiségi közönséget, amely a megelőző korszak romantikus művein nevelkedett, ugyanakkor békére, nyugalomra és harmonikus megoldásokra vágyott. Ez a publikum ezen kívül legalább rövid időre bele akart pillantani az arisztokráci világába, a nagyvárosi kávéházakba és szalonokba, látni akart egy kis világot, örült ha a saját rétege legalább regényekben össze tudott keveredni a felsőbb körökkel, és mindenekelőtt egy kis szórakozásra vágyott a nehéz munka után. Mindezt meg akarta kapni szép, kiegyensúlyozott és lehetőleg erkölcsös kivitelben. Bachátnak többé-kevésbé sikerült megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Valahol itt kell keresni korabeli sikerének titkát, de ezzel egyidejűleg irodalmi munkásságának korai és majdnem teljes feledésbe merülésének okát is. Bachátot könnyen lehet olvasni, de könnyen el is lehet felejteni. Itt meg kell jegyezni, hogy az irodalom nemcsak az elitjellegű és időtálló művekből áll. Az adott korszakról, annak mentalitásáról és ízlésvilágáról néha többet árulnak el a népszerű művek, amelyeket a tömegek (vagy a szlovák viszonyok között inkább a „tömegecskék”) vásoroltak és olvastak, mint a legminőségibb és leginteligensebb, de sokszor nem túl olvasott elitművek. Daniel Bachát, legtöbbször Miloslav Dumný (szép)írói álnéven fiatal korától kezdve sokat írt és publikált. Munkásságát ezért három szakaszra lehet osztani. Az első, úgynevezett liptói korszakában a korabeli szlovák irodalom szerves részét alkotja és többnyire nem tér el az erre a korszakra jellemző témáktól, művészi fogásoktól. Munkásságával az „ébredező” szlovák nemzetet akarja szolgálni, és a Štúr nemzedék nyomdokain haladva a klasszikus szlovák irodalom katedrálisának felépítésén munkálkodik. Ebben a korszakban költőként talán aktívabb, mint prózaíróként. Írásai átmenetet képeznek a késői romantizmus és korai realizmus között. Pozitív hőseit ugyan rendszerint idealizálta, de már semmilyen természetfeletti 41
Čepan, Oskár: Próza medzi romantizmom a realizmom. (Sentimentálna poviedka D. M. BachátaDumného) In: Slovenská literatúra 3. 1956. 1. sz. 23.
19
tulajdonságokat nem tulajdonított nekik. Ezen kívül majdnem mindig „kortárs” műveket és verseket írt, történelmi témákkal nem foglalkozott. Éppen ellenkezőleg, a novellái és részben verseinek témája sokszor aktuális – a nemzeti harc problematikája, a maďarón jelenség bemutatása, pozitív példák felállítása, a negatívak elutasítása. Nagyon sok alkalmi verset is írt, többnyire valamely fontos szlovák közéleti személyiség tiszteletére (például Štefan Moyses, Andrej Sládkovič, Michal Miloslav Hodža). Ebben az időben gyakran használja a tipikus szlovák szimbólumokat, hasonlatokat stb. Ebben az időben egyik leghosszabb írásának az 1872-ben publikált Svoj k svojmu c. novella42 (Saját a sajáthoz) számít, amelyben megpróbálta meghatározni saját viszonyát a nemzeti mozgalomhoz és a korabeli Magyarországhoz. Pozitív hősei nemzethű szlovákok, a negatív alakok pedig a magyarokhoz húzó karrieristák. Az elmagyarosodás itt az erkölcsi és emberi romlással volt egyenértékű. A szép és tiszta szlovák közeg, a természet ellentétje itt még a romlott Pest. A szerző még nem tudta, hogy ebben a városban - amelyet eredetileg romlottnak hitt, de aztán megkedvelt - fogja leélni élete nagy részét. A második „pesti” korszaka logikus módon Pestre való érkezésével kezdődött. Először Bachát csak ismerkedett az új helyszínnel, ahol nem érezte magát túlzottan otthonosan. Erről a Z veľmesta (Nagyvárosból) c. költeménye,43 amelyben szembeállítja a tiszta északi hegyvidéki tájat a poros alfölddel, a barátságos és bejárható falut az aszfaltos utakkal és a büszke, de hideg palotákkal teli Pesttel. Lassan azonban a szlovák költő megszokta a fővárosi életritmust és a nyüzsgést. Valószínűleg a hivatali kötlezettségek és az őt a pesti életbe beveeztő kollégák is szerepet játszottak ebben. Bachátnak nem is volt nagyon ideje gondolkodni, annyi dolgot kellett intéznie gyülekezete konszolidálása során. Rengeteg új ismeretséget is kötött. Eközben szépen, lassan, de biztosan beolvadt a fővárosi létbe és elismert fővárosi polgárrá vált. A főváros és annak környezete egyre jobban hatottak irodalmi munkásságára is. Egyre gyakrabban a pesti és a budai szlovákokról kezd írni. A Vodnárka (Vízhordó lány), Hasič (Tűzoltó), Kvetinárka (Virágárus lány), Presadený kvietok (Átültetett virág), Odsúdil sa sám (Magát ítélte el) és Koník (Lovacska) c. rövidebb novellákat el is keresztelte témáinak megfelelően: Obrázky z veľkomestského života (Képek a nagyvárosi életből). Ezeket a novellákat a Budapestre való megérkezését követő első évtizedben írta meg és Orol c. szlovák irodalmi 42 43
Megjelent Orol c. irodalmi lap 1872. évi 3-6 számában. Megjelent Orol 1873. 9. sz. és 1874. 8. sz.
20
folyóiratban publikálta. Hőseik többnyire (legalábbis az első három-négy említett novellának) a fővárosban élő, különböző szociális státusú szlovák emberek, akiknek életét Bachát mint lelkész nagyon jól ismerte. Ugyanakkor ennek a témának addig és azután is csak nagyon kevesen szenteltek figyelmet. Bachát éppen ezt a témát vállalta fel. Bár gyakran meglehetősen szentimentálisan és leegyszerűsítve beszél, mégis fontos képet festett erről az életről. Az előbb említett stiláris hátrányokat a közeg kiváló ismerete ellensúlyozta. Bachát így vált az első és hosszú időre egyetlen szlovák „nagyvárosi” íróvá. A Vodnárka c. novellában (1876) a szerző két Pestre kerülő szlovák lány, egykori barátnő sorsát írta le. Az úri körökhöz tartozó Amália Vári (korábban Hradský) hamar beolvad a fővárosi közegbe, élvezi a nagyvárosi szabados életet. Jól megy férjhez, később csalja a férjét, mégsem kerüli el végzetét, mert végül családostul megy tönkre. Közben Elenka Jahodovie mint egyszerű lány éli a saját nehéz és tisztességes életét. Férjhez megy szerelméhez, Martinhoz, aki elismert és prosperáló szűcsmester lesz és boldogan, de tisztességesen éli nagyvárosi életét (például a Margit szigetre jár fürödni). Azaz a nagyvárosban az a másik út is lehetséges, nem mindenkit lehet itt megrontani. Fontos az is, hogy Elenkánál sincs már nosztalgia a falusi lét után, városiasodása és polgárosodása organikus, konfliktusmentes és sikeres. A Hasič c. novella (1876) hasonló szociális közegben játszódik, itt a nehéz sorsú, de szilárd erkölcsű, ugyanakkor talpraesett és ügyes Branko életútjával ismerkedhet meg az olvasó, aki sok viszontagság után végül elismert és öröklés révén jómódú fővárosi tűzoltóvá válik. A novella tele van intrikákkal, váratlan fordulatokkal, ugyanakkor nagyon is reális pesti környezetben játszódik. Az utóbbi erőteljesen soknemzetiségű, multikulturális, de ennek már nincs különösebb jelentősége. A nemzetiségi kérdés legfeljebb a szereplők nevében van jelen. Ami fontos, hogy itt már teljesen hiányzik a nagyvárosi lét kritikája. A főváros polgárai itt már egységesebb képet mutatnak, mint az előző novellában. Bachát megérezte, hogy ebben az asszimiláláódó és összecsiszolódó közegben az etnikai különbségek egyre kisebb szerepet játszanak. Mindez folytatódik a még fordulatosabb és talán valamivel valószínűtlenebb Kvetinárka c. kisprózában (1878), amely már nemcsak Pesten, hanem Bécsben, Párizsban, Londonban sőt, még a tengerentúlon is játszódik. A főhősnő Ella-Marína-Irma gróf kisasszony-kislányból előbb árva, majd virágáruslány lesz, hogy a végén jutalmul megint elnyerje a neki járó társadalmi státust. Szlovák-magyar ellentét nem igazán van jelen a műben, a főváros asszimiláló 21
ereje igazából csak a főhősnő keresztnév változásaiban jelenik meg. Igaz, a pozitív hősök tönbbnyire szlovák nevet viselnek vagy egyenesen szlovák diákok, de ez nem bír különösebb jelentőséggel. Ugyanakkor a novellában jelen van a nagyvárosi frivol életmód kritikája, az intrikák és pénzhajhászásának elítélése. A szerző nem helyesli ezeket a jelenségeket, de azt sem állítja, hogy egyetlen gyógyír ezekre elmenekülni a a nagyvárosból. A maradék „nagyvárosi kép” azért érdekes, mert itt Anton Csehov szociálisan kritikus nagyvárosi műveinek pesti adaptációjáról van szó. Bachát jól ismerte a kortárs európai irodalmat és kreatívan tudott hozzányúlni. Zárószóként megemlíthető, hogy a szerző nagyvárosi sorozatában érezhető az új közeggel való kibékülése, de hősei fokozatos denacionalizálása is. Az utóbbi a valós folyamatokat ábrázolta, de jelezte a szerző belső fejlődését, aki egyre inkább abbahagyja saját alkotásait és a műfordításnak és az egyházi irodalomnak szenteli írói energiáját. Az 1880-as évek politikai támadásai után Bachát azonban egyre inkább felhagyott eredeti művek alkotásával és a továbbiakban egyházi irodalommal, valamint magyar szerzők műveinek szlovákra fordításával foglalkozott. Főleg a magyar irodalomból fordított szlovákra. Kedvence Mikszáth Kálmán pedig személyes jó ismerőse is volt, hiszen lelkészként ő eskette a magyar írót. Ez a korszak tekinthető Bachát munkásságának harmadik periódusaként. A két – a második és a harmadik – alkotói periódus között helyezkedik el a Mučedlnica (Mártírlány) c. prózája,44 amely 1880-ban született, valószínűleg a szlovák nemzeti írók noszogatására. Ez a novella, amelyet a szerző „az öntudatos életből való képnek” nevezett el, egyfajta kompenzációs antipólusa akart lenni a „nagyvárosi
képeknek”.
Itt
Bachát
még
egyszer
foglalkozik
a
nemzeti
problematikával és a szlovák nemzeti szempontból áldátlan felföldi közállapotokkal. A mű nem a fővárosban játszódik. Jellemző módon nincs pozitív vége. Nemcsak a negatív hős Létássy szolgabíró mond csődöt, de a jóravaló szlovák felesége is meghal. Minden negatív hős maďarón vagy karrierista kisnemes, a pozitív hősök pedig a szlovák értelmiségiek. Ez az utolsó ilyen jellegű Bachát mű, valószínűleg nem véletlenül. Tematikája és megírásának időpontja ugyanakkor kissé anorganikusan (a szerző életpályájához és belső fejlődéséhez képest) hat. Irodalmi és műfordítói tevékenysége elismeréséül 1880-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választották. Székfoglaló beszédében röviden bemutatta a szlovák
44
Orol 1880. 8-12. sz.
22
irodalom addigi fejlődését és az általa legtöbbre tartott Andrej Sládkovič Detvan c. művét. A szlovák irodalmat úgy mutatja be, mint egy szegény kis nép még serdülőben lévő alkotását, amely ennek ellenére lehet érdekes és szép, ugyanúgy „mint a kis virág is figyelemre érdemes lehet”. Kiemeli a szlovák nép költői lelkületét és természethez való közelségét. A Detvan pedig olyan költemény, amely a legtökéletesebben tükrözi a szlovák nép lelkületét. Ez a székfoglaló azért fontos, mert bemutatja, hogy ebben az időben mit gondolt Bachát a szlovák irodalomról, valamint azt, hogy azt hogyan próbálta prezentálni a magyar irodalmi közélet nagyjai előtt. Sládkovič kiválasztása mindenesetre az irodalmi jóízlésre vall, a bemutatás módja pedig arra, hogy Bachát saját felszólalását igyekezett hozzáigazítani a közönség elvárásaihoz, sztereotípiáihoz.
Összegzés
Daniel Bachát szép pályát futott be, amely éppen a dualizmuskori Budapesten érte el csúcspontját, abban a városban és abban a korban, amely nem kedvezett kifejezetten szlovák karriereknek. Ennek megfelelően nem tudta azt nemzeti szempontból aktív szlovákként elérni, viszont teljes etnikai elmagyarosodásra sem volt szükség. Bachát sikerei főleg szűkebb szakmai pályáján mutatkoztak. Tehetséges, aktív és pragmatikus volt, ami nagyban elősegítette érvényesülését. Modern szóval élve egyfajta technokrata volt, aki felfogta, hogy a nemzeti téren tett bizonyos engedmények nélkül nem tud energiájának és ambícióinak megfelelően érvényesülni. Viszont nem teljesített túl és nem tagadta meg korábbi mivoltát. Úgy tűnik, hogy az őt befogadó magyar közösség sem várta el tőle, hogy szlováküldöző magyarónná váljon, mint oly sokan mások az északi vármegyékben. Ezenkívül azt sem szabad elfelejteni, hogy a fővárosban élt, amely eleve egy olvasztótégely volt óriási lehetőségekkel és csábításokkal. Itt hosszú távon eleve nehezebb volt öntudatos nemzeti szlováknak maradni, mint például Turóc vagy Liptó vármegyében. Természetesen a lojalitás meghatározott rítusait elvárták tőle is, leginkább az egységes magyar politikai nemzet és az egységes magyar állameszme elfogadása és nyilvános válallása terén. Mindez együtt járt a szlovák nemzeti mozgalommal szembeni távolságtartó viselkedéssel. Daniel Bachát életútja jól példázza a korabeli nemzetiségi és társadalmi viszonyok vizsgálatának nehézségeit és bonyolultságát. Hiszen a népszerű lelkészt és püspököt csak nehezen lehet pontosan „beskatulyázni”. Ki volt ő tulajdonképpen? Egy, a nemzetét csendben szolgáló egyházi értelmiségi? Vagy inkább az 23
elmagyorosodás útján már elindult „elsodort lélek”? Vagy netán egy elvtelen opportunista és karrierista, aki egyéni érvényesülése oltárán feláldozta ifjúkori elveit és
álmait?
Igazából
egyik
sem.
Mindegyik
kor
és
helyszín
bizonyos
kompromisszumokat követel meg szereplőitől. Ezen kívül mindenkinek több identitása lehet - nemzeti, konfesszionális, nemi, szakmai stb. Ezek néha kiegészítik, de néha keresztezik is egymást. A szlovák történetírás (de néha a magyar is) sokáig fekete-fehér alapon volt hajlandó szemlélni a történeti személyiségeket. Vagy „nemzethű szlovák hazafiak” vagy renegát „maďarónok” lehettek a történelmi szereplők. Pedig e két pólus között az életutak, az egyéni érvényesülések és identitástudatok számtalan változata lehetséges. Ezen „szürke zóna” megértése nélkül azonban csak nehezen lehet maradéktalanul megvilágítani a bonyolult dualizmuskori nemzetiségi és szociális viszonyokat. Ezt bizonyítja Daniel Bachát életútja is.
24
