A koldulás kezelése Magyarországon a dualizmus korában ( )

Eötvös Lóránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskola Szociálpolitika Doktori Program

A koldulás kezelése Magyarországon a dualizmus korában (1867-1914)

PhD disszertáció

Konzulens:

Készítette:

Nyilas Mihály

Kocsis Attila

2009

Kocsis Attila: A koldulás kezelése Magyarországon a dualizmus korában

PhD disszertáció, 2009

Tartalomjegyzék

1. BEVEZETÉS...........................................................................4 2. TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK ÉS KONCEPTUÁLIS KERETEK...........11 2.1. A szegénység és kezelése Nyugat-Európában a kora újkorban........................................................................11 2.2. A XVIII. század előtti magyarországi szegényügyről............24 2.3. A koldulás kezelése Magyarországon a XVIII. század első fele és 1848/49 között.....................................................28 3. A KOLDULÁS TÁRSADALMI-GAZDASÁGI HÁTTERE ÉS KEZELÉSE A KIGYEZÉST KÖVETŐEN.......................................................41 3.1. A tőkés modernizáció és társadalmi hatásai Magyarországon..............................................................41 3.2. A koldulásra adott társadalmi válaszok a dualizmus korszakában...................................................................49 3.2.1. A koldulás állami szabályozása.................................49 3.2.2. A szegényügy és a koldulás a korabeli közgondolkodásban................................................67

2



3.2.2.1. A koldulás a képviselőházi viták tükrében.......67 3.2.2.2. Korabeli szakemberek a koldulásról...............77 3.3. A szegényügy működése és a koldulás helyi szintű kezelése........................................................................88 3.3.1. A szegényügy általános rendszere............................88 3.3.2. A szegényügy helyi szintű működéséről.....................98 4. A KOLDULÁSRA ADOTT TÁRSADALMI VÁLASZOK ÉRTELMEZÉSE.....................................................................131 FELHASZNÁLT IRODALOM ÉS FORRÁSOK...................................142

3



1. BEVEZETÉS

Disszertációm vizsgálódásának középpontjában az áll, hogy a dualizmuskori magyar társadalom milyen válaszokat adott a koldulás jelenségére.

Egyrészről

azt

elemzem,

hogy

a

koldulás

milyen

kontextusban jelent meg a szegényügyről folytatott korabeli politikai és szakpolitikai vitákban, milyen kezelési javaslatokat fogalmaztak meg azzal kapcsolatban a politikusok és a szegényügy területén tevékenykedő szakemberek. Másrészről azt vizsgálom, hogy az államigazgatás különböző szervei, illetve a társadalmi önszerveződés egyes szervezetei milyen jogszabályokkal, gyakorlati intézkedésekkel reagáltak

a

problémára,

azaz

a

korabeli

szegényügyi

intézményrendszer hogyan kezelte a koldulást országos és helyi szinten. A disszertáció elméleti irányultságú, célom tehát nem a téma minden részletre kiterjedő történeti feldolgozása, hanem a koldulásra adott

társadalmi

válaszok

elemzése,

értelmezése.

Ezért

nem

törekszem a korabeli magyar szegénypolitika minden aspektusának kimerítő ismertetésére. Másrészről viszont a koldulás jelenségét nem pusztán az adott korszakban és adott országban vizsgálom, hanem megpróbálom

az

elemzést

tágabb

gazdasági-társadalmi

összefüggésrendszerbe helyezni. Ezzel

összhangban

kitérek

olyan

történelmi

folyamatok

tárgyalására, melyek társadalom- és gazdaságtörténeti adalékokkal szolgálnak a dualizmuskori magyar szegénypolitika vizsgálatához. Elemzem a Nyugat-Európában a XIV-XVI. században megindult gazdasági és társadalmi változásokat, melyek általánosságban a feudális társadalom dekonverziója, a modernizáció, a városfejlődés fogalmaival írhatók le, a szegénypolitika területén pedig a koldulással szembeni represszív eszközök előtérbe kerülésével fémjelezhetők.

4



A magyarországi előzmények kapcsán röviden vázolom a XVIII. század előtti magyar szegényügy működését, az e téren megvalósuló állami és társadalmi beavatkozások jellegét, valamint írok a XVIII. század első harmadától kezdve a birodalmi központosítással, a modernizációs folyamatokkal, majd a felvilágosult abszolutizmussal jelentkező növekvő állami szociális szerepvállalásról, a koldulással szembeni új típusú hatósági intézkedésekről is. A dualizmus korszakának közvetlen gazdasági és társadalmi előzményeiről szólva számba veszem a XIX. század közepétől Magyarországon is meghatározóvá váló kapitalista átalakulással és az ezzel

együtt

kibontakozó

járó

modernizációs

folyamatokkal

társadalmi-gazdasági

változásokat,

párhuzamosan azoknak

a

szegénység mértékére és jellegére gyakorolt hatásait. Vázolom azt a közeget, melyben tömegessé válik a koldulás. Az ebben az időszakban végbemenő tömeges elszegényedésre és

a

koldulás

problémájának

súlyosbodására

adott

szervezett

társadalmi válaszok ismertetése adja a disszertáció gerincét. Ez felöleli a korabeli közéletben meghatározó politikai áramlatok által a koldulás kezelésével kapcsolatban képviselt koncepciók, az ezek talaján

kimunkált,

koldulásra

vonatkozó

állami

szabályozás

bemutatását, valamint a társadalmi önszerveződés különféle formái útján létrejövő válaszreakciók ismertetését. Az 1867-től kezdve meghozott állami rendelkezések és az ekkortól

megszülető

hasonlóságot

filantróp/karitatív

mutatnak

–

az

állami

kezdeményezések szerepvállalás

lényegi

fokozatos

növekedésével – egészen 1914-ig. Ezt tekintem korszakhatárnak, a világháború éveit nem vizsgálom, mivel a radikálisan megváltozott társadalmi és gazdasági körülmények között a tömeges szegénység problémája a korábbiaktól eltérő formában jelentkezett. Ebben az időben a szegénypolitika súlypontjai máshova tevődtek át.

5



A tárgyalt időszak tehát 1867-től 1914-ig tart, melyen belül a koldulás állami szabályozása kapcsán, a szegényügyi jogszabályokról folytatott

képviselőházi

viták

és

a

szegényüggyel

foglalkozó

szakemberek által írt értekezések elemzése révén bemutatom az adott problémával kapcsolatos uralkodó megközelítéseket, megoldási javaslatokat. Ismertetem a koldulás kezelésére hozott jogszabályokat, azok gyakorlati aspektusait, a toloncolás, a dologházak, szegényházak, valamint a közsegélyezés intézményének működését a korabeli szegényügy egész rendszerével összefüggésben és azt, hogy az ezekkel kapcsolatos gyakorlati feladatok hogyan oszlanak meg a központi állam, a belügyminisztérium, a törvényhatóságok és a községek, valamint a filantróp/karitatív kezdeményezések között. A disszertáció tehát a koldulás jelentette problémára adott társadalmi válaszokkal foglalkozik, nem célja a koldusok társadalomtörténetének megírása vagy szociológiai jellemzőinek feltérképezése. Az említett témák feldolgozásával végső soron az állam és a társadalom közötti történelmi dinamikát akarom megragadni, adott korszakban, adott helyen. Az államnak a társadalmi szerkezet változásával, a gazdasági rendszer átalakulásával a mindenkori társadalmi feszültségek kezelésére kellett az adott viszonyoknak és a társadalomban

uralkodó

erőviszonyoknak

megfelelő

megoldást

találnia – ezen folyamat egyik történelmi állomását járom körül a disszertációban. Ezzel összefüggésben kutatásom fő kérdései a következők: 1. A szegénypolitika rendszerét tekintve, melyek a nyugat-európai országokban már a XIV-XVI. századtól kezdődően lezajlott változásokkal való magyarországi párhuzamok, illetve melyek azok a fejlemények, amelyek csak Magyarországra jellemzőek? A szegénységgel szembeni represszív politika itt mennyiben

6



szolgálja a modernizációval kiéleződő társadalmi feszültségek kezelését, és mennyiben tekinthető a modern munkaerőpiac létrehozására irányuló kísérletnek, vagy épp ellenkezőleg, a hagyományos

munkaszervezet

megerősítését

célzó

gyakorlatnak? 2. A XIX. századi Magyarország esetében melyek azok a konkrét gazdasági, társadalmi mozgatórugók, amelyek a koldulásnak a disszertációban bemutatandó módon való társadalmi kezelésére ösztönöznek? Kik ennek a politikának az alanyai? 3. A koldulás kezelésére irányuló társadalmi intézkedések során – a

vonatkozó

képviselőházi

vitákban,

a

szakemberek

megnyilatkozásaiban, a jogszabályok megfogalmazásaiban – hogyan

jön

létre

az

a

társadalmi

konstrukció,

ami

semmirekellőkként, a társadalomra veszélyes elemekként festi le a koldusokat? 4. Végső

soron,

történeti

léptékben

tekintve,

mik

ennek

a

politikának a funkciói? Mennyiben játszik szerepet a társadalmi integráció fenntartása, a piaci erők kifejlődésének lefékezése, a munkafegyelem kialakítása, az eredeti tőkefelhalmozás, az olcsón megszerezhető munkaerő kihasználása az elemzett politika gyakorlati alkalmazása során? A

megfogalmazott

kérdések

megválaszolása

érdekében

disszertációm a vonatkozó szakirodalom, a korabeli jogszabályok, statisztikák,

levéltári

források,

valamint

a

jogszabályokhoz

kapcsolódó képviselőházi felszólalások feldolgozására, ismertetésére és azok elemzésére épül. Emellett megpróbál olyan átfogó képet adni

7



a korszakról, melyben megjelennek a szegénypolitika alanyai, a kor társadalmi, gazdasági viszonyai is. A középkori szegénygondozást és koldulást érintő kérdések, illetve a kora újkorban Nyugat-Európában végbemenő társadalmi és gazdasági változások bemutatása és elemzése során döntően Robert Castel, Bronislaw Geremek és Abram De Swaan egyes műveire támaszkodom. Egyrészről

az

elsőként

említettek

megfelelő

áttekintést

nyújtanak a nyugat-európai szegénygondozás történeti változásairól, különös tekintettel azokra a gazdasági és társadalmi tényezőkre, melyek a szegénységgel kapcsolatos különféle közösségi válaszok kiformálódását

alakítják.

Másrészt

Swaan

könyvének

vonatkozó

fejezete és az abban alkalmazott megközelítés, illetve a Castel által képviselt szemlélet a szegények és a társadalom közötti dinamikus viszony megértéséhez vihetnek közelebb. Elemzésemben tehát a jóléti újraelosztás kérdését a különböző társadalmi csoportok közötti erőtérbe helyezem. Ennek az erőtérnek az alapdilemmája, hogy a társadalom uralkodó csoportjai a változó gazdasági és társadalmi körülmények között milyen eszközökkel képesek biztosítani az adott tulajdonviszonyok érintetlenségét, a többlet

javak

termelőkapacitását

elosztása és

révén

fenntartani

újratermelődését,

illetve

a féken

munkaerő tartani

a

fennálló rendszerre veszélyes elemeket. A magyarországi előzmények és a XVIII-XIX. századi magyar szegényügy főbb jellemzőinek, meghatározó trendjeinek áttekintése során a nagyobb időtávot átfogó magyar nyelvű művekből indulok ki. Csizmadia Andor, Gyáni Gábor, Pomogyi László könyveit alapul véve a vizsgált téma jogi és intézményi háttere nagyrészt felvázolható. Mindezeket azonban Barth László, Csorna Kálmán, Forbáth Tivadar, Hilscher Rezső, Kőrösy József, Pálos Károly, Schuler Dezső, Susan

8



Zimmermann munkáiból és az eredeti jogszabályok áttekintéséből származó információkkal is ki kell egészíteni. A koldulás kezelésére vonatkozó koncepciók ismertetése a korabeli szakemberek írásainak, valamint a képviselőházi naplóknak a feldolgozását

követeli

meg,

és

az

állami

intézkedések

végrehajtásának bemutatásához is szükségesek bizonyos levéltári anyagok. Pik Katalin munkája a szegénység és a koldulás kezelésére irányuló karitatív kezdeményezések történetéhez szolgál adalékokkal, végül a korabeli szegénység mértékének, jellegének és a jelenség társadalmi közegének ábrázolása során elsősorban gazdaság- és társadalomtörténeti forrásokra támaszkodom. Ez annál is inkább szükséges, mert a fent említett művek egy része inkább jogtörténeti, történeti jellegű, amelyekből hiányzik a téma több szempontú elemzése, a társadalom- és gazdaságtörténeti háttér,

vagy

éppen

a

vonatkozó

jogszabályok

kellő

mélységű

tárgyalása. Így a dualizmuskori szegénység és koldulás problémájának létrejöttében,

újratermelődésében

szerepet

játszó

gazdasági

és

társadalmi tényezők elemzésekor Berend T. Iván és Ránki György, valamint Gyáni Gábor és Kövér György gazdaságtörténeti munkái, valamint

a

korabeli

szociografikus

leírások

szintén

megkerülhetetlenek. A felhasználni kívánt források feldolgozása után a korábbiaknál jobban

fogjuk

társadalmi

ismerni

válaszok

a

koldulással

történetét,

azok

kapcsolatos

dualizmuskori

társadalmi,

gazdasági

és

politikai hátterét. Egyrészt a disszertáció a szakirodalomból és a korabeli

anyagokból

dualizmuskori

származó

szegényügyi

adatok

rendszerezése

jogszabályok

kapcsán

mellett

a

lezajlott

képviselőházi viták anyagait is feldolgozza, így elsőként ismerteti az azokban megjelenő nézeteket. Másrészt eddig ismeretlen levéltári

9



anyagok felhasználása révén az egyes települések szegényügyi tevékenységével kapcsolatban is szolgál néhány újabb adalékkal. Mindezek mellett a dualizmuskori magyar és a kora újkori nyugat-európai szegénypolitika néhány elemének összehasonlítására is kísérletet tesz. Megpróbál rávilágítani arra, hogy különböző időszakokban milyen társadalmi és gazdasági tényezők kényszerítik ki egy

adott

szegénypolitikai

gyakorlat

megváltoztatását.

Így

remélhetőleg általában véve is többet fogunk tudni a gazdaság, a társadalom és az állam közötti dinamikáról.

10



2. TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK ÉS KONCEPTUÁLIS KERETEK 2.1. A szegénység és kezelése Nyugat-Európában a kora újkorban

A szociális gondoskodás történetének egyik kulcsfontosságú mozzanata

az

úgynevezett

primér

szociabilitás

rendszerének

fokozatos felbomlása. Ezt megelőzően ugyanis az adott társadalmon belül nem létezett elkülönült szociális dimenzió, illetve a szociális kérdés kezelésére hivatott szakosodott intézmények. A közösség az elszegényedés

kockázatával

megözvegyülés,

betegség,

járó

élethelyzeteket

öregség,

–

fogyatékosság

árvaság, –

saját

kapcsolatrendszerén belül igyekezett kezelni, mely területen a család, a szomszédság, a tágabb közösség általános szabályrendszere érvényesült. Ennek alapja a kölcsönös egymásrautaltság, ami a közösségi gondoskodás olyan rendszerét hozta létre, melyben adott esetben a faluközösség, a földesúr, az egyház, a család lépett fel a közösség elszegényedő legszegényebb

tagjának

megsegítése

nincstelenek

nem

érdekében.

jelentettek

Ilyenformán

belülről

„a

bomlasztó

destabilizáló tényezőt egy olyan társadalmi formáció számára, mely struktúrája merevsége révén kordában tartja a tömeges kiilleszkedés jelentette veszélyeket.” (Castel, 1998, 37.o). A

kölcsönös

fellazulásával, gondoskodásra

egymásrautaltság

fokozatos irányuló

szétesésével specializált

ezen

jelentek

rendszerének

meg

rendszerek,

a

szociális amelyek

tevékenységük révén már valamilyen szinten elválnak az adott közösségtől, tevékenységüket a közösség felhatalmazása alapján végzik arra kijelölt személyek, és mindeközben a segítségnyújtásra vonatkozó elveket is kidolgozzák, gyakorlatuk során érvényesítik –

11



döntenek arról, hogy szükséges-e a beavatkozás, annak milyen formája alkalmazandó, jogosult-e az illető a segítségre. Az így kialakuló segélyezési szisztéma azonban nem terjedt ki minden szűkölködőre, hogy valaki segítségre számíthasson, meg kellett felelnie a közösséghez való tartozás kritériumainak, illetve munkaképtelennek kellett lennie (Castel, 1998, 38-40.o). A magatehetetlenség és a vérszerinti származás, valamint a lakóhely

alapján

egy

közösséghez

való

tartozás

egy

további

dimenzióval is kiegészült. Ez pedig az engedelmesség, azaz, hogy a szegény elfogadta-e az adott társadalmi viszonyokat és azt, hogy a segélyezés révén részesítik a társadalom javaiból, vagy fellázadt az ellen (Swaan, 1990, 16-21.o). A

középkori

Európában

a

szegénygondozás

specializált

rendszerének meghatározó szereplője volt a katolikus egyház. A keresztény közösségekben már a II. század közepére kialakult a szegények megsegítésének követelménye, ami azonban kezdetben csak az egyházhoz tartozókra vonatkozott. Ez fokozatosan kiterjedt a más vallásúakra is, és a kereszténység államvallássá válásával a IV. századtól a szegénygondozás intézményes kereteket kapott (Day, 1989, 85.o). Először az egyházközség keretén belül végezték a szegények javára fordítandó pénz és élelem összegyűjtését és elosztását, majd az időközben megalakuló szerzetesrendek is bekapcsolódtak ebbe a tevékenységbe (Day, 1989, 99-100.o). Körülbelül a VI. századtól kezdve a kolostorok és a legtöbbször azokhoz kapcsolódó ispotályok váltak a szegények segélyezésének, gondozásának, az árvák, idősek ellátásának központjaivá (Trattner, 1979, 6-7.o). A katolikus egyház vallási és szegénygondozói tevékenysége során olyan elvek és gyakorlatok formálódtak ki, melyek a későbbi korok szegénygondozásának is meghatározó elemeivé váltak. A középkori gondolkodásra a keresztény vallás nyomta rá a bélyegét,

12



amely elhelyezte az embert a világban, megszabta az élet rendjét, amin belül élesen elválasztotta egymástól az imádkozók, harcolók, dolgozók rendjeit. Emellett meghatározta az állam, az egyház szerepét és nem utolsósorban a szegényekről is rendelkezett. A katolikus egyház és az annak tanításaira támaszkodó világi hatalom olyan elveket fogalmazott meg a szegénygondozás területén, melyek túlélték a feudális társadalmak felbomlását, és amelyeket a modern társadalmakban is számos esetben alkalmaztak/alkalmaznak. A középkori alamizsnaosztás intézményének kialakulásában fontos szerepe volt annak, hogy a szegények esetleges lázadásaik, illetve a járványok terjesztése révén veszélyt jelentettek az egyes közösségekre, így a társadalom jobb módú tagjai érdekeltek voltak az alamizsnálkodásban. Emellett a paraszti közösségekben, ahol a megbetegedés, elözvegyülés, vagy a természeti csapások miatt nagy volt az elszegényedés kockázata, az alamizsnálkodás a kölcsönösség elve alapján, egyfajta jövőre szóló biztosításként is szolgált. Végül, a keresztény tanítások értelmében a szegények segítése mint a túlvilági üdvözüléshez vezető út jelent meg (Swaan, 1990, 21-22.o). Az alamizsnaosztásnak azonban megvoltak a maga szabályai. Már Justinianus törvénykezése megkülönböztette a munkaképes és a munkaképtelen szegényeket. Ez a fajta különbségtétel NyugatEurópában is megjelent mind a teológiai művekben, mind az egyház karitatív tevékenysége során. Az egyház az alamizsnálkodást a bűnök lerovása révén a megváltás elérésének, a gazdagság és a keresztény elvek melletti elkötelezettség kifejezésének eszközévé tette, amivel az adakozó megbecsülést szerezhetett saját maga és leszármazottai számára is (Swaan,

1990,

26-28.o).

Castel

egyenesen

az

„üdvözülés

gazdaságtanáról” beszél, mely lehetővé teszi a gazdagok számára a megváltás

megvásárlását,

szegénygondozás

anyagi

jelentősen

hozzájárul

alapjaihoz,

eközben

az

egyházi

azonban

a

13



szegénységet a fennálló állapotok természetes velejárójaként tünteti fel, azaz legitimálja. A krisztusi szegénység nyomán a keresztény világban a szegénység önként vállalt formáit övezte olyan mértékű tisztelet, hogy azok képviselői számíthattak a közösség gondoskodására, emellett a munkaképtelenség látható jelei voltak azok, melyek a szegények egyes csoportjait a segítségnyújtásra érdemessé tették. Ahogyan Castel fogalmaz: „A szegény az Egyház testének része, mert

testileg szenved, s ekképp az Egyház szenvedő testének példázatául szolgál.” (Castel, 1998, 45.o). Ennek köszönhetően a szegénység ezen formái spirituális értékkel töltődtek fel, míg a dolgozó szegények problémája háttérbe szorult, sőt a munkaképes szegényektől egyenesen meg kellett tagadni az alamizsnát. (Castel, 1998, 41-46.o; Geremek, 1994, 1521.o). Ennek megfelelően a csavargásnak mint az adott társadalmi renddel szembenálló jelenségnek az elítélése állandó témája volt a középkori teológiai műveknek. Sőt, a szegénység spirituális, vallási tartalommal felruházott formái, valamint az érdemtelen szegények közötti megkülönböztetés a későbbiek során még élesebbé vált. A

XI-XII.

században

a

kereskedelem

fellendülésével

a

gazdagság elvesztette korábbi társadalmi értékét, mivel pénzzel megszerezhetővé vált, és így a továbbiakban már nem pusztán a privilégiumokkal együtt járó tényező volt, amelyet a hatalom, a földbirtok támasztott alá. A pusztán pénzben kifejeződő és pénz formájában

megszerezhető

gazdagság

megjelenésére

válaszként

egyre többen utasították el a gazdagságot, vonultak ki az erre alapozott világból. Sokan a katolikus egyház által megtestesített, az apostoli szegénységnek ellentmondó gazdagság ellen is kifogást emeltek.

14



Ennek egyéni formáit elfogadta az egyház, azonban mikor ez a jelenség

tömeges

méreteket

öltött

és

különféle

laikus

vallási

csoportok, közösségek megszerveződéséhez vezetett, az erőszak mellett kénytelen volt egyéb eszközöket is alkalmazni. Hogy gátat szabjon az eretnekmozgalmak térnyerésének, és intézményes formát adjon az említett átalakulásnak, a katolikus egyház végül elismert bizonyos kolduló rendeket (Klaniczay, 2005). A

vallásos

érzület

megújulásával

az

egyház

megpróbált

szorosabb kapcsolatot kialakítani a hívekkel, így ezen folyamat során a

XII-XIII.

században

jótékonysági

Nyugat-Európában

intézmények,

számos

elszaporodtak

ispotály,

ápolda

a

létesült

(Geremek, 1994, 22-23.o). Ugyanebbe

az

irányba

hatott

a

közösségi

gondoskodás

rendszerének fellazulása, a társadalmi differenciálódás felgyorsulása is, melyek fokozatosan létrehozzák a városi szegénység problémáját, amit a városi hatóságok az illetőségi elv szigorú betartatása alapján működtetett

szegénygondozási

rendszer

révén

próbálnak

meg

orvosolni (Castel, 1998, 48.o). Ezzel

a

változással

a

szegények

közötti

különbségtétel

hangsúlyosabbá vált, ekkortól a teológia két élesen elkülönülő kategóriát emlegetett: Péter szegényeit, akik alatt elsősorban az egyháziakat értik – ők önkéntesen vállalták a szegénységet. Ezzel szemben Lázár szegényei az egyház gondoskodásának alanyai, ők azok, akik számíthatnak a közösség segítségére. A

teológiai

művek

különbséget

tettek

a

tisztességes

és

tisztességtelen koldusok között is, mely utóbbiakra jellemző, hogy nem akarnak dolgozni, ehelyett erkölcstelen életet élnek és lopásból igyekeznek fenntartani magukat. Ezek a megfogalmazások egy olyan átalakulási folyamatot jeleznek,

melynek

összekapcsolódott

eredményeként a

társadalmi

a

fizikai

szegénység

alsóbbrendűséggel,

a

lassan

teológiai

15



művekben megjelent a szegények viselkedésének kritikája, miszerint iszákosok, erkölcstelenek stb. (Geremek, 1994, 24-26.o ill. 29.o). Ez a fajta megközelítés az egyház gyakorlati szegénygondozói tevékenységében is megjelent, a XIII. századtól kezdve speciális érmék segítségével megpróbálták megkülönböztetni azokat, akik jogosultak a segítségre, adományra és azokat, akik nem. Ezzel azt is igyekeztek megakadályozni, hogy valaki egy alkalom során többször is alamizsnához juthasson. Emellett

a

XIV.

századtól

például

a

dél-németországi

városokban a nem helyi koldusokat is igyekeztek távol tartani, hogy gátat

szabjanak

az

elszegényedett

parasztok

városokba

való

áramlásának (Geremek, 1994, 38.o ill. 46-47.o). A

késő

lendületet

középkori

adtak

kifejlődésének.

a

társadalmi

városi

Ennek

átalakulások

szegénység

hátterében

„az

mint

azonban

szociális

ellátási

újabb

probléma

válságok,

az

élelmiszerárak emelkedése, a pestis emelte hekatombákat követő demográfiai föllendülés s a vele párban járó alulfoglalkoztatottság, az agrárgazdaság szerkezetének átalakulásai, a városok anarchikus növekedése” álltak (Castel, 1998, 49.o). A kereskedelem, a városi kézművesség kiterjedésével nagyobb számban jelentek meg a képzetlen munkások, akik semmilyen céhbe nem tartoztak, rendkívül alacsony bérekért dolgoztak, ezért igen csak kiszolgáltatott helyzetben voltak. A kézművesek egzisztenciája a piaci ingadozások következtében szintén bizonytalan volt, mely tényezők a korábbiakkal együtt a városi szegénység tömegessé válásának irányába hatottak. Ezzel szemben a korábbi, önkéntes alamizsnálkodásra alapozott rendszer nem tudott hatékonyan fellépni (Geremek, 1994, 62-71.o). Így a nyugat-európai városokban már a XIII. század végétől elkezdett kiformálódni egy olyan, a szegénység racionális kezelésére irányuló, szegénygondozási rendszer, amiben az egyház képviselői

16



mellett a gazdag polgárok, a városi előkelőségek és a céhek segélyező egyletei is részt vállaltak (Castel, 1998, 48-49.o; Swaan, 1990, 24.o). Azonban a városi szegénysegélyezés ezen rendszere sem nyugodott biztos alapokon. A segélyezés révén fenntartott egyensúlyi állapot könnyen felborulhatott, ha valamilyen külső fenyegetés, pl. háború,

éhínség,

járvány

miatt

jelentősen

nőtt

a

segítségért

folyamodók száma. Ebben az esetben a közösség jómódú tagjai a segélyezésre fordítandó kiadásaik várható jelentős mértékű növekedése miatt már előre

megtagadták

hozzájárulást.

Így az

a

szegénysegélyezéshez

egyes

való

további

családokra háruló terhek valóban

növekedtek, tehát a költségnövekedéstől való félelem önbeteljesítő jóslattá vált, ami tovább csökkentette az adakozási kedvet (Swaan, 1990, 28-31.o). A rendszer instabilitásához az is hozzájárult, hogy a késő középkori nyugat-európai városok a szegénygondozás területén kölcsönösen egymásra voltak utalva. Amennyiben az egyik város csökkentette e téren kifejtett tevékenységét, és igyekezett távol tartani a koldusokat, csavargókat, úgy más környékbeli városokra hárította ezt a terhet, ami adott esetben oda vezetett, hogy azok képtelenné váltak a rájuk rótt feladatok teljesítésére (Swaan, 1990, 37-41.o). Márpedig a XIV-XV. században olyan társadalmi változások zajlottak, melyek következtében a városi segélyezési rendszerek révén fenntartott egyensúlyi állapot felborult. A pénzviszonyok kiterjedésével, a jobbágyi terhek növekedésével sokan a városokba áramlottak, hogy ott keressenek megélhetést. Emellett gyakoriak voltak az időszakosan rossz termés és általában véve a gyors népességnövekedés miatt kialakult éhínségek, a parasztfelkelések, a különféle városi zavargások.

17



Mindezek a társadalom felbomlásának vízióját idézték fel a hatóságokban, valamint a jobb módúakban, és felerősítették a szegények

ezen

csoportjával

kapcsolatos

negatív

társadalmi

attitűdöket. Ahogyan

Gyáni

fogalmaz:

„A

fizikai

helyüket

is

folyton

változtató és a társadalmi térben megfoghatatlan csavargó koldusok vagy törvényszegő felnőttek s fiatalok (...) azért válnak társadalmi problémává,

mert

már

a

létükkel

veszélyeztetik

a

társadalmi

integráció épségét. Ők, mint a rendetlenség forrásai, állítólag bármikor képesek a törékeny társadalmi egyensúly felborítására, pusztán mert létezésük ellentmond a fegyelmezett (civilizált), az önuralomra képes (racionális) ember (a polgár) biztonságra törekvő világának, s akaratlanul is rombolja annak szilárd identitását.” Velük szemben tehát „nincs, nem lehet (keresztényi) könyörületesség” (Gyáni, 1998, 12-13.o). Ezért az 1520-as évektől kezdve a tömeges városi szegénység képében jelentkező dezintegrációs folyamatokra adandó válaszként a szegénygondozás megreformálására tettek kísérletet több nyugateurópai országban (Franciaország, Anglia, Spanyolország). Ennek a reformkísérletnek az elemei közé tartozott egyrészt valamilyen szervezett segélyezés kialakítása, amely felett a városi hatóságok gyakoroltak

felügyeletet,

másrészt

különböző

büntető

intézkedésekkel le akarták rombolni azt a képet, hogy a városokban mindig van segítség, azaz, hogy az oda betérő munka nélkül is eltengődhet valahogyan (Geremek, 1994, 121-124.o). Ezek az intézkedések tehát kettős irányultságúak voltak: egyrészt kísérletet tettek arra, hogy az idegen szegényeket távol tartsák, másrészt a koldulás betiltása, a helyi koldusok elzárása és munka általi átnevelése mellett megpróbálták megszervezni a helyi szegények különböző kategóriáinak közösségi segélyezését.

18


Lássuk

ennek

Nürnbergben

néhány

rendeletet

gyakorlati

hoztak

a


példáját:

város

1522-ben,

szegénygondozási

rendszeréről. Először is betiltották a koldulást, a munkaképes koldusok számára pedig kötelező munkavégzést, testi fenyítést vagy a

városból

történő

kiutasítást

irányoztak

elő.

A

város

egyes

kerületeihez szegényfelügyelőt rendeltek, aki a lelkésszel együtt számba vette a segélyre szorulókat és erről kimutatást vezetett. A szegénygondozás rendszerét pedig a városi tanácsnak alárendelt szegényügyi bizottság irányította (Csorna, é. n., 38-39.o). Lyonban

az

1530-as

évek

elején

szervezték

meg

az

úgynevezett „általános alamizsnaosztás” intézményét, mely a városi tanács

felügyelete

hivatalnokok

alatt

működött.

összegyűjtötték

a

Ennek

szegények

keretében

a

segélyezésére

városi szánt

összegeket, összeírták a városi szegényeket, a betegeket kórházba szállították,

míg

a

rászorulóknak

segélyutalványokat

osztottak,

amiket a kijelölt elosztóhelyeken lehetett beváltani. Gondoskodtak az árvák elhelyezéséről, majd később iparosokhoz adták őket, hogy mesterséget tanuljanak. Ezekkel az intézkedésekkel egy időben a koldulás valamennyi formáját betiltották és korbácsolással, a városból való kiutasítással büntették a koldulókat. A csavargókat munkára fogták (Zamon Davis, 2001, 46-53.o). Párizsban

megpróbálták

kizárni

a

városból

az

idegen

koldusokat, a munkanélkülieknek városi közmunkák révén igyekeztek munkát

biztosítani.

létrehoztak,

melynek

E

célból

egy

feltöltésére

állandó adót

pénzügyi

vetettek

ki

alapot

is

1525-ben.

Velencéből is kitiltották az idegen koldusokat, a munkaképeseket munkába

állították

a

flottában

(Geremek,

1994,

135.o).

Franciaországban, 1531-ben V. Károly rendeletben mondta ki a nyilvános koldulás betiltását Németalföld területén, mellyel szemben

19



börtönbüntetés kiszabását tette kötelezővé (Geremek, 1994, 143146.o). Angliában VIII. Henrik idején a csavargókat, semmittevőket meztelenül egy kocsi hátuljához kötötték, és véresre korbácsolták, majd visszaszállították őket a születési helyükre, ahol pedig munkába kellett állniuk. 1536-ban ezt a gyakorlatot kiegészítették azzal, miszerint

akit

másodszor

is

csavargáson

értek,

annak

a

korbácsoláson felül a jobb füléből is levágtak egy darabot. 1547-ben

bevezették

a

tüzes

vassal

való

megbélyegzést

azokkal szemben, akik munkaképes létükre elutasították a munkát, és már legalább három napja dologtalanul éltek. Ezt követően a megbüntetettek két évre azok rabszolgái lettek, akik korábban jelentették őket a hatóságoknak (Novak, 1988, 8-9.o). IV. Pius 1561-ben Róma utcáin betiltotta a koldulást, és bebörtönzéssel,

száműzetéssel,

gályarabsággal

fenyegette

a

koldusokat. A koldulás miatt elfogott személyeket összegyűjtötték, a betegeket

kórházba

vitték,

a

munkaképeseket

pedig

munkába

állították. XIII. Gergely 1581-ben az erre a célra létrehozott általános kórházban igyekezett összegyűjteni őket, ahol is a munkaképeseket munkára fogták. Az ilyen jellegű, koldusokkal szemben alkalmazott büntető intézkedésekre számtalan további példát lehetne hozni, ugyanis későbbi pápák is folytatták ezt a fajta politikát, és ezzel mintaként, illetve igazolásként szolgáltak a többi katolikus országban bevezetett hasonló intézkedések számára. Angliában például a XVI. század közepére kb. 200 dolgozóházat hoztak létre a munkaképes koldusok, csavargók dolgoztatására és ez által való átnevelésére, melyek követendő példát jelentettek más országok – többek között Hollandia, Németország, Franciaország – számára is a XVI-XVII. század során (Geremek, 1994, 211-216.o; Swaan, 1990, 46-47.o).

20



A kora újkori társadalomfejlődés fejleményei – azon belül is a hagyományos munkaszervezet felbomlása és a városiasodás – tehát oda

vezettek,

hogy

„a

koldusok

növekvő

száma

s

rendetlen

magatartásuk következtében az a veszély fenyeget, hogy ‘elszabadult népességgé’ válnak, mely nem ismer ‘sem törvényt, sem vallást’, nem tisztel ‘sem feljebbvalót, sem szabott rendet’, ahogy az szokása lehet egy ‘szabados és semmittevő életet élő népnek, mely sosem is engedelmeskedett semmiféle regulának’. Arról a félig már be is következett fenyegető veszélyről van tehát szó, hogy a közösségi kötelékek teljesen fölbomlanak. A kolduslét eltűrése egyet jelentene azzal, hogy a közösségen belül létrejönni engedjenek egy belőle teljes mértékben kiilleszkedett csoportot, mely idegenként fordul szembe a várossal” (Castel, 1998, 51.o). Ugyanebbe az irányba hatott, hogy Nyugat-Európában egyre elterjedtebbé vált a nukleáris családforma, így a tágabb rokonság helyett mindinkább a helyi közösségekre hárult a feladat, hogy a szegényekről gondoskodjanak. Azonban a helyi közösségek nem voltak képesek érdemben kezelni a növekvő városi szegénységet, ráadásul a szegénység ökonomizálódása azt eredményezi, hogy „a szolidaritás fogalmából előbb-utóbb kikerül a gazdasági hasznot nem hajtó (bár erre elvileg alkalmasnak tűnő) egyén iránt érzett felelősség erkölcsi normája”. Közösségi gondoskodás híján, a szegénység individualizálódásával pedig a „vándor koldus mindinkább átkerül (...) az állam illetékességi körébe, amely őt nem kifejezetten mint gondozásra szorulót kezeli, hanem olyan valakiként aki fölött szoros felügyeletet kell gyakorolnia” (Gyáni, 1998, 15.o). Mindezen represszív

folyamatok

szegényügyi

hatására

intézkedések,

jelentek illetve

meg maga

az a

említett dologház

intézménye. Ez utóbbi látszólag megoldást jelentett több problémára is.

21



Egyrészről orvosolja a városok kölcsönös egymásrautaltságából adódó

nehézségeket,

mert

helyi

szinten

alkalmazható,

tehát

áttekinthető, kontrollálható, amit nem befolyásol a többi város szegénygondozói tevékenysége. Másrészt pedig azáltal, hogy a koldusokat,

csavargókat

munkára

kényszeríti,

megszünteti

a

szegénység okának tartott erkölcstelenséget, ami a tétlenségből adódik. Ezeken felül a dologházat az is vonzóvá tette a városi hatóságok szemében, hogy azt remélték, képes önfenntartó módon működni (Swaan, 1990, 42-43.o) A bemutatott átalakulásnak a gazdasági és társadalmi alapjai már adottak voltak körülbelül a XIV. századtól kezdve, ez a folyamat azonban a XVI. század első felében érte el csúcspontját. A falusi közösségek differenciálódásával, a városfejlődéssel, a túlnépesedés miatt kialakuló földhiánnyal jelentkező tömeges városi szegénység problémája a korábbinál is súlyosabbá vált. Ezt

az

Európán

családszerkezetről

a

végigsöprő

konjugális

pestis

és

a

családszerkezetre

patriarchális való

áttérés

hatására meglazult közösségi kötelékek önmagukban már nem voltak képesek kordában tartani, így az állam represszív intézkedései lettek azok,

melyek

segítségével

Nyugat-Európa

több

országában

is

kísérletet tettek a hagyományos struktúrák megszilárdítására, a tömeges kiilleszkedés megfékezésére (Castel, 1998, 65-71.o ill. 7580.o; Day, 1989, 105-106.o). Mindez azonban mégsem lehetett hatékony. Ugyanis a szóban forgó munkaerőt azokba a hagyományos struktúrákba próbálták betagozni, melyek valójában nem voltak képesek felszívni ezt a reziduális népességet, a mobilitást korlátozó rendelkezések pedig megakadályozták, hogy az említett tömegek ezeken kívül keressenek megélhetést. Így csavargó,

a

munka

kolduló

világából létre

és

a

közösségből

kényszerült

tömegekkel

kiilleszkedett, szemben

a

22


kitoloncolás,

a

gályarabság,

a


gyarmatokra

való

száműzés,

a

dologházban való elzárás és dolgoztatás, illetve adott esetben a kivégzés

formájában

jelentkező

elrettentő

eszközök

váltak

kizárólagossá (Castel, 1998, 80-87.o). Látható tehát, hogy a „feudális társadalom dekonverziója” (Castel), majd a korai kapitalizálódás időszakában (XIV-XVI. század) Nyugat-Európában a társadalomnak azzal a problémával kellett szembenéznie,

amit

a

felbomlóban

lévő

feudális

kötelékek

rendszeréből kiszakadt, elszegényedő rétegek tömeges megjelenése, illetve a hagyományos foglalkozási struktúra stabilizálása jelentett. Erre a történelmi kihívásra az állam a kevésbé választhatóság elvére alapozott szegénypolitikai intézkedésekkel – elsősorban a dologház-szisztéma

intézményesítésével,

a

koldulás,

csavargás

korábbinál szigorúbb korlátozásával, büntetésével – reagált, amelyek a tömeges szegénység által keltett társadalmi feszültségeket a hagyományos foglalkozási struktúra konzerválásával és az abból már kiilleszkedett

tömegek

felügyelet

alá

helyezésével

igyekeztek

mérsékelni. Így

tehát

az

említett

átalakulások

talaján

fogant

szegénypolitikai intézkedések az állami kontroll alá vont „érdemtelen szegények” jellemének megjavítását, a többség normáitól elütő viselkedésének megváltoztatását tűzték ki célul. Ezeknek a végső értelme pedig a társadalom felbomlásának vízióját felidéző növekvő számú

koldus

kordában

tartása,

az

erősödő

dezintegrációs

folyamatok lefékezése volt (Gyáni, 1998, 16-20.o). A hagyományos közösségi gondoskodás meggyengülése okán pedig mindezek az intézkedések kiegészültek az érdemesnek tartott szegények (özvegyek, árvák, munkaképtelenek) részére kialakított, a közösségek

által

megszervezett,

racionalizált

szegénygondozás

intézményrendszerével, mely kezdetben csupán a magánjótékonyság

23



kiegészítő elemeként funkcionált, majd fokozatosan egyre nagyobb szerephez jutott.

2.2.

A XVIII. század előtti magyarországi szegényügyről

Magyarországon a XVIII. századot megelőzően központilag szabályozott, közösségi forrásokból finanszírozott állami szegényügy nem létezett. A korábbi időszakban az egyház és foglalkozási csoportok

mentén

létrejövő

szervezetek

végeztek

bizonyos,

a

szegényügy körébe sorolható tevékenységeket. A középkori Magyarországon, a XII-XIII. századtól kezdve a bencés és a cisztercita szerzetesrendek, illetve az általuk fenntartott kolostorok foglalkoztak a szegények és az ápolásra szoruló betegek támogatásával. Alamizsnát adtak az arra vetődő rászorulóknak, akiket rövidebb ideig elláttak, illetve rendszeresen élelmezték a kolostort felkereső szegényeket (Somogyi, 1941, 15-17.o). Azonban nem ez volt az elsődleges tevékenységi körük, mindezeket a feladatokat csupán kiegészítő jelleggel látták el. A későbbiek során alakult ispotályos rendek Magyarországra is eljutottak, melyek szintén bekapcsolódtak a szegénygondozásba. Ez tevékenységük egyik meghatározó eleme volt. A johanniták több ispotályt működtettek az ország különböző részein, így például Sopronban, melyek tevékenységét az egyes uralkodók, valamint a korabeli pápák is támogatták (Somogyi, 1941, 24-27.o). A

Szent

Antal-rend

Darócon,

Pozsonyban

és

Segesváron

működött, és a XV. században bekövetkezett hanyatlásáig az általa fenntartott ispotályokban folytatott szegénygondozói tevékenységet (Somogyi, 1941, 29-33.o). A Szentlélekről elnevezett ispotályos rend

24


már

kifejezetten

szellemében

a

szegénygondozás

folytatta


céljaira

tevékenységét

jött

többek

létre,

között

ennek Budán,

Nagyszebenben, Marosvásárhelyen (Somogyi, 1941, 37-44.o). A szerzetesrendek révén tehát a XIV. század első feléig a katolikus egyház szinte kizárólagos dominanciája érvényesült a szegénygondozás

területén.

Az

ispotályok

működtetése,

a

szegényügy irányítása az egyházi elöljárók hatáskörébe tartozott. Ez a tevékenység azonban nem lehetett túlságosan kiterjedt, még a középkor végén is csak viszonylag kevés ilyen intézmény működött, a szórványos adatokból pedig tudható, hogy egy-egy ispotály maximum 20-30 fő befogadására volt alkalmas (Cevins, 2003, 49-50.o). A

szükséges

hagyatékokból,

forrásokat az

egyszeri

ispotályok

nagyobb

adományokból,

rendelkezésére

bocsátott

ingatlanvagyon (termőföld, malom, mészárszék stb.) bevételeiből, a rendszeres adománygyűjtésből befolyt összegekből teremtették elő (Somogyi, 1941, 94-99.o). Az

egyházi

intézmények

mellett

az

azonos

foglakozásba

tartozók által létrehozott társulatok végeztek bizonyos szűk körű szociális

tevékenységet,

ami

általában

a

társulat

tagjainak

eltemetéséről való gondoskodást jelentette. A XIV. századtól megjelenő céhekben azonban már jóval hangsúlyosabban volt jelen a szociális elem. A céh, amellett, hogy érdekképviseletet

biztosított,

szociálisan

is

segítette

az

egyes

tagokat: segélyezte őket, betegség esetén gondoskodott a legényről, inasról, halál esetén a temetésről, a mester betegsége esetére pedig előírta, hogy a segéd vigye tovább az ipart (Csizmadia, 1977, 1316.o; Pik, 2001, 17-18.o). Ezekről számos korabeli céhszabályzat rendelkezett, a szatmári szabócéh 1525-ben kelt szabályzata például a következő előírást tartalmazza:

„Ha

valamely

mesterember,

avagy

felesége

25



megbetegednék, tehát az mesterek szerrel (ha az beteg kívánja) minden éccaka őrizni és mellette vigyázni tartozzanak, 24 pénz büntetés alatt, hogyha pedig meg találna halni, tehát minden mesterember az temetőhelyre elkísérni és temetni 24 pénz büntetés alatt tartozzék és ott egy-egy pénzt beajánlani. Ha pedig gyermeke, avagy egyéb cselédje halna meg, tehát egy-egy fillérrel tartozik a megírt büntetés alatt.” (Binder – Kovách, 1981, 82.o) A középkori szegényügy harmadik szereplője a fokozatosan megerősödő városi polgárság volt. Az egyház által működtetett szegénygondozás rendszerébe már a XIV. második felétől kezdve bekapcsolódtak a városi hatóságok is. Ahogyan az ispotályos rendek életében a XV-XVI. század során háttérbe

szorult

a

alamizsnagyűjtés,

karitatív

valamint

tevékenység

az

ezt

és

segíteni

a

szervezett

hivatott

pápai

kedvezmények kizárólag a rend fennmaradását szolgálták, azok elvesztették az ispotályok feletti rendelkezést. Ekkortól kezdve a városi hatóságok fokozatosan átvették a szegényügy igazgatásának, az ispotályok fenntartásának feladatát és a szükséges források feletti rendelkezést (Somogyi, 1941, 34-37.o; Cevins, 2003, 55.o). Ezt a változást egyrészről a városi szegénység problémájának súlyosbodása, másrészről pedig a mindinkább megerősödő városi polgárság

önállósulási

törekvései

kényszerítették

ki.

Mindezek

következtében fokozatosan városi irányítás alá került többek között a pozsonyi, a nagyszebeni, a budai, a segesvári ispotály (Somogyi, 1941, 52-54.o). A XVI. században létrehozott ispotályokat a városok már saját forrásaikból, alamizsnagyűjtésből, adományokból finanszírozták, és a helyi rendeletek értelmében elkobzott élelmiszerek felhasználásával tartották

fenn.

Tehát

megpróbálták

szervezettebbé

tenni,

racionalizálni a szegénygondozás rendszerét.

26



Emellett mind az újonnan létrehozott ispotályokra, mind a szerzetesrendektől

átvettekre

igaz,

hogy

a

XVII-XVIII.

század

folyamán tevékenységükben bizonyos hangsúlyeltolódás következett be. Ugyanis a városi hatóságok igyekeztek ezeket az intézményeket a városi polgárok jólétének szolgálatába állítani. Az így kialakuló úgynevezett javadalmas rendszer keretében a tehetősebb polgárok időskori

ellátásáról

gondoskodott

az

ispotály,

immár

fizetség

ellenében (Somogyi, 1941, 64-66.o). Az ispotályok legtöbbje a feudális korszakot követően is fennmaradt, néhány esetben a működtetést átvette valamelyik egyház, míg a szegényügy városi finanszírozása és a felette gyakorolt városi hatósági felügyelet továbbra is megmaradt (Csizmadia, 1977, 16-19.o). A szegényügy területén számos rendelkezés is született a XVIII. századot megelőző időszakban. Általában rendészeti megközelítés uralkodott ezekben a városi rendeletekben, amelyek a koldulással kapcsolatban az idegen koldusok távol tartását, illetve a helyi koldusok tevékenységének korlátozását igyekeztek elérni. A járványokkal összefüggésben a XVIII. században megjelentek a

szegény

betegek

ápolására,

gyógyszerrel,

élelmiszerrel

való

ellátására vonatkozó szabályok is (Csizmadia, 1977, 18-19.o). Mindezek ellenére ebben az időszakban még érvényben volt az a középkorból származó gyakorlat, hogy a koldulással szembeni hatósági fellépés elsősorban az idegen koldusokat érintette. A helyi munkaképtelen koldusok a vármegye engedélyével, úgynevezett kolduspecsét birtokában, a hét meghatározott napjain koldulhattak. Őket ugyanis az adott közösség a saját koldusainak tekintette. A

XVIII.

század

első

felét

követően,

a

felvilágosult

abszolutizmus fellépésével a koldulást már egyértelműen negatívan

27



ítélték meg, és ehhez szabták a koldusokkal szembeni intézkedéseket is (Fazekas, 1996, 1637.o).

2.3. A koldulás kezelése Magyarországon a XVIII. század első fele és 1848/49 között

A

XVIII.

változásokat

század

hoztak

az

politikai, állam

történelmi addigi

eseményei

működésében,

fontos ami

a

szegényügyre is kihatott. A hétéves háborúban vereséget szenvedett Habsburg Birodalom Európán belüli hatalmi pozíciójának megőrzése, illetve

a

érdekében

nyugat-európai gazdasági

vezető

államokhoz

erőforrásainak

való

felzárkózása

koncentráltabb,

intenzívebb

kihasználására tett kísérletet. A

birodalmi

központosítás

a

gyakorlatban

egy

új

típusú

gazdaságpolitikai rendszer meghonosítását (is) jelentette, melynek alapja elsősorban a merkantilizmus volt. Az állam a birodalom különböző

területeit

adottságaiknak

megfelelően

támogatta,

a

városokban ipartelepítési programok kezdődtek, míg vidéken a mezőgazdasági termelés intenzívebbé tételét próbálták elérni. Mindez pedig a különféle árucikkek importjának visszafogásával egészült ki. (H. Balázs, 1987, 23-26.o; Honvári, 2002, 170-171.o) Ezzel a gazdaságpolitikai irányváltással az állam fokozatosan a legszélesebb értelemben vett társadalmi élet aktív szereplőjévé, a társadalmi modernizáció előmozdítójává és az ehhez szükséges intézményrendszer megalkotójává vált. Növekvő gazdasági-társadalmi szerepvállalásával együtt az állam

megítélésével

kapcsolatos

új

keletű

megközelítések

is

jelentkeztek: a bemutatott állami gazdaság- és társadalompolitika

28



ideológiai formáját tekintve a felvilágosult abszolutizmusban jutott kifejezésre. A felvilágosult abszolutizmus alapjául szolgáló – többek között Christian Wolff professzor által megfogalmazott – tanokat H. Balázs Éva így foglalja össze: „az állam a közjó őrzője. Nemcsak jogosult, de köteles is a társadalmi élet minden területét felügyelete alá vonni. Vigyázza a népesség számát, ne csökkenjen a szükséglet alá, de ne duzzadjon túl nagyra sem. Ellenőrzi a népesség mozgását, különösen az emigrációt. Nem tűri a restséget, gondoskodik az ipar és kereskedelem

fellendítéséről.

Gondoskodni

tartozik

munkalehetőségről mindazok számára, akik dolgozni akarnak és erre alkalmasak is. Az állam joga maximálni az élelmiszerek árát, megállapítani a béreket.” (H. Balázs, 1987, 30.o). Mivel a gondoskodás és felügyelet a munkával kapcsolatos kérdésekre is kiterjedt, a munkaképtelen, vagy munkával nem rendelkező társadalmi rétegek problémájára is megpróbált választ adni az állam. A

korszak

professzor,

másik

akinek

meghatározó

főműve

kötelező

elméletalkotója

Sonnenfels

tankönyv

az

volt

örökös

tartományok egyetemein, az állam ezzel kapcsolatos feladatait így foglalta össze: „Az államigazgatásnak joga van azt mondani: dolgozz, hogy magad gondoskodj létfenntartásodról! De annak, aki nem képes dolgozni, joga van az államtól azt követelni: add meg nekem a létfenntartásom lehetőségét, hiszen én nem tudok gondoskodni róla.” (idézi: Ember, 1989, 885.o). Ebből adódóan a felvilágosult abszolutizmus állama mint a társadalmi jólét felvigyázója, a szociális problémák kezelésére is igyekezett gondot fordítani: a munkaképtelenek számára a községek gondozási kötelezettsége révén elvileg minimális ellátást biztosított, míg a munkaképesek részére állampolgári kötelességként írta elő a munkavégzést, büntette a munkakerülést.

29



A birodalmi modernizációs törekvések mellett a faluközösségek differenciálódásával, a céhes keretekből kiszorult munkaerő növekvő földrajzi mobilitásával kialakuló városi szegénység problémája is erre ösztönözte az államot. Ezért már a felvilágosult abszolutizmus korszakát közvetlenül megelőző

időkben,

III.

Károly

(1712-1740)

uralkodása

idején

megkezdődött a koldulással kapcsolatos állami jogszabályalkotás. Majd

Mária

Terézia

(1740-1780)

és

II.

József

(1780-1790)

teljesítették ki azt a politikát, ami a magyar szegényügy területén is fontos változásokat hozott. Az

1723-ban

III.

Károly

által

létrehozott

helytartótanács

hatáskörébe került a szegényügy felügyelete is, ami a gyakorlatban elsősorban a koldusok, csavargók megrendszabályozását, illetve az adománygyűjtést foglalta magában. Miután Ausztriában, 1724-ben rendelet született arról, hogy a törvényhatóságoknak ki kell toloncolniuk a külföldi koldusokat, a belföldiek

közül

a

munkaképeseket

munkára

kell

szorítani,

a

munkaképtelenekről pedig a származási községnek kell gondoskodni, a hatóságok figyelme Magyarország felé irányult (Csizmadia, 1977, 23-25.o). A korszakban számos normálé született, melyek a koldulás különböző formáival szembeni hatósági fellépés szükségességét hangsúlyozták.

1726-ban

kitoloncolásáról,

egy

az

évvel

útlevél később

nélküli az

külföldi

kóborlók

álzarándokok,

remeték

megbüntetéséről, 1732, 1737 majd 1742 során a kóborlók szigorú ellenőrzéséről, 1743-ban a csavargók elfogásáról és besorozásáról született rendelkezés. Ezeket pedig újabbak követték többek között 1756-ban, 1765-ben, 1767-ben, 1773-ban (Csizmadia, 1977, 31.o). A

koldulás

azonban

később

sem

szűnt

meg,

hiszen

a

helytartótanács még az 1830-as és az 1840-es években is adott ki olyan

rendeleteket,

melyekkel

a

szegények

országon

belüli

30



vándorlását próbálták korlátozni, hogy gátat szabjanak a koldulásnak. Egy 1836-os rendelet például kimondta, hogy „koldulásra utlevelek ne adassanak, hanem minden község a’ maga szegényei’ tartására köteleztessék” (idézi: Horváth, 2005, 39.o). Ezzel összhangban a vármegyék is igyekeztek megakadályozni a

szegénységgel

összefüggő

bármiféle

helyváltoztatást.

Moson

vármegyében például nem adtak útlevelet a természeti csapások áldozatainak,

nehogy

azok

az

országban

vándorolva

koldulni

kezdjenek. A vándorlás közben elfogott útlevél nélküli szegényeket pedig kitoloncolták a vármegyéből (Horváth, 2005, 39-41.o). A központi hatalom és a vármegyék szigorú politikája azonban nem

egyformán

érintett

minden

koldust,

ugyanis

az

utóbbiak

továbbra is engedélyezték a koldulás bizonyos formáit a helyi szegények

számára.

Miskolcon

még

1823-ban

is

adtak

ki

kolduspecsétet, illetve gyűjtést is szerveztek a helyi koldusok segélyezésére (Fazekas, 1996, 1637.o). A

koldulás

problémája

és

az

azzal

kapcsolatos

állami

válaszlépések tehát végigkísérték az egész korszakot. A XVIII. század második felében pedig megszülettek az első dologházak is. 1772-ben Szempcen,

majd

később

Körmöcbányán,

Bazinban,

Modorban,

Kassán jöttek létre hasonló intézmények, melyeknek az állam fontos szerepet szánt a koldulás elleni harcban (Cser, 2000, 350-353.o). A sorozatosan kibocsátott rendelkezések azonban arra utalnak, hogy a központi állam intézkedései nem befolyásolták érdemben a szegénység ezen megjelenési formáját. Az országos szinten legalább 50-65 ezer főre becsült koldussal egyszerűen nem tudott mit kezdeni a vármegyei közigazgatás (Fazekas, 1996, 1637.o). Márpedig az államvezetésnek eltökélt szándéka volt, hogy erre a területre is kiterjeszti felügyeletét. Ilyen módon a koldulás jelenségének és ezzel összefüggésben bizonyos szegénygondozási formáknak az általános rendezésére tett

31


kísérletet

a

kormányzat.

Ezt

szolgálta

a


helytartótanács

által

elfogadott 1775-ös Regulatio Mendicorum et Vagorum (A koldusok és kóborlók megrendszabályozása) címen jegyzett rendelet. A probléma kezelésére hivatott szabályozás az azt megalkotók szerint „főképp arra irányul, hogy mi módon lehetne megtisztítani ezt az országot a csavargó és henye emberektől és e részben jobban gondoskodni magáról a közbiztonságról…” (idézi: Csizmadia, 1977, 25.o). Ugyanis véleményük szerint az országot ellepik a koldusok, mindenütt ott vannak a városokban, a tereken, a templomok környékén, vagy azokon belül. Munkakerülő életmódot folytatnak, lusták és csak színlelik a nyomorúságot, a testi fogyatékosságot, ennek érdekében gyerekeket csonkítanak meg, házasságon kívüli kapcsolatban élnek, adott esetben pedig a lopástól, rablástól sem riadnak vissza. A rendelet tehát a társadalomra veszélyesnek tekintett jelenség korlátozása érdekében előírta, hogy a külföldi koldusokat, akik között az iparossegédeket, a képzettség nélküli vándorló munkanélkülieket említette a szöveg, a hatóságok toloncolják származási helyükre, a toloncolás után visszatérőket pedig zárják dologházba. A rendelet értelmében a törvényhatóságoknak összeírást kellett készíteniük a területükön található koldusokról, mely dokumentumot később fel kellett terjeszteniük a helytartótanácshoz. Emellett

kimondta,

hogy

a

koldusok

összeírása

során

a

törvényhatóságok szólítsák fel a nem helyi koldusokat (kivéve, ha legalább 3 évet dolgoztak helyben), hogy 6 héten belül költözzenek a származási helyük szerinti községbe. Ha valakik ellenszegülnek, azokat

„haladéktalanul szedjék

össze, és kenyéren-vizen, továbbá erejükhöz képest rájuk rótt munkákban gyötörjék 3 vagy 4 hétig, azután adjanak neki új útlevelet.” (idézi: Csizmadia, 1977, 27.o).

32



Ha ennek ellenére egyeseket újfent kolduláson érnek az adott helyen, azokat 3 havi elzárással és dolgoztatással kell büntetni. A belföldi

koldusok

lennének-e

esetében

munkával

munkaképesek,

nekik

meg

kell

vizsgálni,

fenntartani meg

kell

hogy

magukat.

tiltani

a

képesek

Amennyiben

koldulást,

míg

a

munkaképtelenekről a helyi hatóságoknak kellene gondoskodniuk, vagy számukra engedélyezniük a koldulást (Csizmadia, 1977, 2527.o). Ezek

mellett

kapcsolatban

is

a

rendelet

kilátásba

a

szegénygondozás

helyezett

bizonyos

rendszerével

változtatásokat.

Felszólította a földesurakat, hogy hozzanak létre ispotályokat és lazarétumokat, illetve a már működő intézményeket bővítsék ki. Ezek finanszírozására több forrást jelölt meg. A plébánosok és egyházi javadalmazásban

részesülő

személyek

végrendelet

nélküli

hagyatékainak harmada erre fordítandó, amit más bevételekkel is ki lehetne egészíteni. A rendelet számos javaslattal élt e téren: a nemeseket kötelezni kellene, hogy hagyjanak bizonyos összeget a szegényügy javára, ösztönözni kellene az alamizsnálkodást, az állam által kiszabott büntetésekből, a borkimérésből származó bevételek egy részét is fordítsák e célra, a szabad királyi városok polgárait pedig adóztassák meg ezen a címen stb. A szegények élelmezésének korábbi gyakorlatát is meg kell változtatni. A helytartótanács javasolta, hogy az egyébként esetleges jelleggel kiosztott ételmaradékokat szállítsák az ispotályokba, és onnan osszák szét. Az

ispotályok

tartalmazott

a

működtetésére

rendelet.

vonatkozó

Hangsúlyozta,

előírásokat

hogy

az

is

említett

intézményekben elhelyezettekkel végeztessenek munkát, pl. szövést, fonást,

készíttessenek

lópokrócot,

az

eladott

termékek

utáni

bevételből pedig juttassanak a szegényeknek, de ügyeljenek rá, hogy

33



a pénzt helyesen használják fel, ne költsék italra. Az intézmény vezetését pedig olyan emberre bízzák, aki a szegényeket „jámbor, áhitatos,

összeszedett

és

példás

életvitelre”

ösztönzi.

A

szegénygondozás különböző szegmenseire kiterjedő rendelkezések azonban nagyrészt megvalósítatlanok maradtak (Csizmadia, 1977, 27-30.o). A koldulás tehát továbbra is tömeges méretekben jelentkezett, amit II. József, mind indíttatását, mind megfogalmazását tekintve a korábbiakhoz

hasonló

rendelkezéssel

igyekezett

visszaszorítani.

1788/3262. számú rendeletében így fogalmazott: az ország területén „koldusok és tekergők kóvályognak, akik büntetésre méltó henyéléssel főképpen

a

élvén, mezei

táplálásukat embernek

a

polgári

terhes

rendtartásnak

móddal

keresik”

káros, (idézi:

Csizmadia, 1977, 31.o). Hogy ez az állapot megszüntethető legyen, a koldusokkal szemben újfent büntető intézkedések egész sorát kell bevezetni. Először is szükséges a belföldi és külföldi koldusok elkülönített kezelése. Az előbbieket születési helyükre, vagy oda kell toloncolni, ahol legtovább laktak, majd meg kell vizsgálni, hogy valóban rászorulók-e

vagy

sem.

A

rászorulókat

az

adott

községnek

kötelessége „táplálni”, de ha az illető mégis koldulni kezdene, úgy botozással,

illetve

elzárással

büntetendő.

Ezzel

szemben

a

munkakerülőket 1 hónapig kell dolgoztatni. Ha ezt követően mégis koldulnának, úgy ez a büntetés 2 hónapon keresztül alkalmazandó, újabb visszaesés esetén pedig egyszerűen vasra kell verni a koldust. A külföldi koldusokkal szembeni eljárás rendje egyszerűbb. Ezeket, amennyiben a birodalmon belülről származnak, az adott tartományi

székhelyre,

ha

pedig birodalmon kívüliek, akkor a

határokon kívülre kell toloncolni. Ha kitoloncolásukat követően visszatérnének és továbbra is koldulnának, ez esetben 3 havi

34



dolgoztatás kell, hogy legyen a büntetésük (Csizmadia, 1977, 3132.o). Erdélyben a gubernium hasonló szellemben igyekezett fellépni a koldusokkal szemben. 1812-ben született rendeletében hivatkozott is Mária Terézia intézkedéseire. Ehelyütt is a büntetésen volt a fő hangsúly, ami a munkakerülőknek dologházakba való zárása révén azok

megregulázását

célozta,

míg

a

rászorulók

számára

kolduspénztárak létrehozását tervezték. A rendelet azonban itt is ugyanarra a sorsa jutott, mint a magyarországi területekre vonatkozó rendelkezések – nagyrészt papíron maradt (Csizmadia, 1977, 35-40.o). A

koldusok

hátteréül

szolgáló

elzárásának

és

dologházak

dolgoztatásának

létrehozása

is

intézményi

folytatódott

a

korszakban. 1817-től kezdve működött a Pest-Budai Jóltevő Asszonyi Egyesület,

mely

többek

között

önkéntes

alapon

működő

keresetintézetet és gyámintézetet tartott fenn a koldusok részére. Az előbbiben helyezték el a munkaképtelen koldusokat és azokat, akik munkaképesek voltak és dolgozni is akartak. Majd 1830-tól, amikor Pesten betiltották a koldulást, az idegen koldusokat

pedig

kitiltották

a

városból,

a

helyi

illetőségű,

munkaképes koldusok a gyámintézetbe kerültek, ami tulajdonképpen kényszerdologházként funkcionált (Venczell – Medriczky, é. n., 33.o; Pik, 2001, 32.o). 1826-ban Kolozsváron alakult dologház 40 fő részére, ahol munkanélküli szegények és munkaképes koldusok kaptak helyet. Utóbbiak munkájukért, az ellátás költségeinek levonását követően, pénzt kaptak. 1837-ben Gyulán a megyei hatóság a helyi börtön keretén belül hozott létre dologházat, itt a rabok zsákvásznat szőttek. Kassán a korábbi intézményt alakították újjá az 1838-ban létrejött Kassai Jótékony Nőegylet irányítása mellet, ahol is 42 fő posztókészítéssel foglalkozott. Ezeket újabb intézmények létrehozása

35



követte Pozsonyban és Pesten (Csizmadia, 1977, 47. ill. 50-51.o; Szabó, 1998, 158-160.o). Később többek között Győrben, Miskolcon és Nagyváradon is betiltották

a

koldulást,

a

köztereket

úgynevezett

koldusbírák

felügyelték és előállították a kolduláson ért személyeket (Fazekas, 1996, 1637. ill. 1639.o). Az utóbbi helyen, 1841-ben az egyesületté alakuló bihari nemzeti kaszinó dolgozott ki tervet a koldulás megszüntetésére. A tervezet készítői koldusnak tekintették mindazokat, „kik annyira nyomorékok, vagy öregség ’s betegség miatt annyira erőtlenek, hogy élelmöket munkájok által meg nem érdemelhetik, és vagyonban szükölködvén, mások’ adakozásibul kénytelenek magokat föntartani” (Társalkodó, 1841. február 17., 53.o). Úgy gondolták, hogy ezekről a személyekről összeírást kell készíteni és „szegényebb sorsú de becsületes polgároknál” kell elhelyezni

őket,

kolduspénztárakban

hogy

azok

lévő

gondoskodjanak

összegek

kamatai,

róluk. a

Erre

a

polgároktól,

nemesektől származó évenkénti felajánlások, valamint a városban kihelyezett perselyekben és a heti egyszeri perselyes kéregetés révén összegyűlő bevételek szolgálnának forrásul. A tervezet szerint az idegen koldusokat viszont ki kell tiltani, a városból toloncolás útján eltávolítani. A helyi munkaképes szegények számára dologházat hoznának létre, ahol az oda bekerülők egy takácsmester

irányításával

dolgoznának.

A

rendszabályok

végrehajtásához úgynevezett koldusőröket fogadna fel a város, akik a koldulókat a városházára kísérnék, vásárok alkalmával pedig a rendőrség is segítené munkájukat (Uo. 53-54.o). A dologházi rendszer ilyenformán létrejövő csírái – amik intézményes kereteket teremtettek az elzártak dolgoztatása, erkölcsi nevelése, oktatása számára –, révén került be a börtönügybe a reszocializáció gondolata, ami sokban hozzájárult a feudális tömlöctől

36



eltérő elveken működő, új típusú börtönrendszer kialakulásához (Mezey, 1995, 9.o). Ez az átalakulás az Elbától keletre sajátos formában ment végbe, amennyiben itt – modern börtönök, illetve dologházak hiányában – a feudális korból fennmaradt tömlöcökbe való elzárás egészült ki a rabok dolgoztatásával (Mezey, 1995, 13.o). Mindenesetre

a

különböző

történeti

alapokon

létrejövő

intézményrendszerek mögött ugyanaz a felfogás állt. Eszerint „a bűntettek nagy része munka nem tudás vagy munka kerülésből ered, feladata tehát a fegyintézetnek, az ilyen egyéneket nem csak valamely munkára kiképezni, hanem bennök egyszersmind munka kedvet is ébreszteni, hogy kiszabadultok után ugyan ezen okból a bűnpályára ne lépjenek” (idézi: Mezey, 1995, 106.o). A XIX. század első harmadától kezdve különböző karitatív és filantróp kezdeményezések is kísérletet tettek a szegénység és az azzal együtt járó koldulás problémájának enyhítésére. Főleg vallásos egyletek

és

egyéb

jótékony

egyesületek,

melyek

harmada

úgynevezett nőegylet volt, foglalkoztak szegénygondozással. Számuk a korszak végére meghaladta a 40-et. A jótékonykodás mellett általánosabb erkölcsnemesítő célokat is megfogalmaztak, és az olyan polgári értékek, mint a takarékosság, szorgalom, mértéktartás átadására is igyekeztek gondot fordítani. Többek

között

munkaiskolát,

dologházat

és

kisdedóvókat

is

működtettek (Pajkossy, 1993, 104-105.o). A már említett Jóltevő Asszonyi Egyesület Budán működő szervezete úgynevezett keresetintézetet hozott létre, ami elsősorban megözvegyült budai polgárnők megsegítésével foglalkozott. Ebben a munkaképesek

számára

igyekeztek

munkát

biztosítani,

míg

a

munkaképteleneket az általuk megszervezett ápoldában helyezték el. Ugyanitt

pénz-

és

ruhasegéllyel

támogatták

a

munkaképtelen

szegényeket (Pik, 2001, 21-23.o).

37



A Pesti Jóltevő Asszonyi Egyesület keresetintézete lehetőséget nyújtott a munkaképes szegény nők számára, hogy az intézmény kézműves boltján keresztül eladják kézimunkáikat, és így munka révén biztosítsák megélhetésüket. Azoknak a szegény férfiaknak és nőknek

pedig,

akik

bármiféle

képzettség

híján,

illetve

koruk,

egészségi állapotuk miatt nem találtak munkát, munkalehetőséget és gondozást

nyújtottak,

hogy

megakadályozzák

teljes

elszegényedésüket és koldussá válásukat. Egy

úgynevezett

„Oskola-intézet”-et

is

létrehoztak

annak

érdekében, hogy az elárvult, illetve szüleik által elhanyagolt és ilyen módon koldulásra kényszerülő gyerekeket oktassák, dolgos életre neveljék (Pik, 2001, 26-27.o ill. 30-31.o). Látható,

hogy

a

XVIII.

század

elejétől

a

hagyományos

foglalkozási- és közösségi struktúrák erodálódásával kialakuló városi szegénység

problémája,

valamint

a

Habsburg

Birodalom

modernizációs törekvései jelentős hatással voltak a szegénypolitikára. A korábbi évszázadok magyarországi gyakorlatától eltérően, amikor az egyház, a céhek, majd a XIV. század második felétől a városi polgárság voltak a szegényügy meghatározó szereplői, a közjó nevében fellépő állam erre a területre is kiterjesztette befolyását. Az alulfoglalkoztatottság és a földhiány miatt a hagyományos munkaszervezet rendszeréből kiszakadt, az egyes települések között vándorló munkaerő megjelenésére válaszul a társadalom szociális alrendszerében,

ebben

a

korszakban

megjelent

a

társadalmi

problémákra aktívan reflektáló központi állam, ami több-kevesebb sikerrel

megkísérelte

szabályozni,

központosítani

a

szegényügy

rendszerét. A szegénygondozást szolgáló intézmények működtetését és finanszírozását

ugyan

magánjótékonyságra munkaszervezet,

továbbra hagyta,

valamint

is

a

községekre,

azonban a

közösségi

a

illetve

a

hagyományos szegénygondozás

38



megerősítésére irányuló intézkedésekkel kísérletet tett a szegénység és legszembetűnőbb megjelenési formáinak, mint amilyen a koldulás és a csavargás, kezelésére. A társadalmi dezintegráció e jelenségeire az állam elsősorban közbiztonsági problémaként tekintett. Úgy vélte, hogy a koldusok és csavargók

életkörülményei

–

rendezetlen

családi

viszonyok,

a

rendszeres munka hiánya – melegágyai az erkölcstelen, normaszegő viselkedésnek, így azok szükségszerűen különféle bűncselekmények elkövetéséhez vezetnek, amelyek hátterében a munkátlanságból, „henye életből” eredő erkölcsi romlás áll. A koldulás és csavargás ilyen módon való kriminalizálása pedig alapvetően meghatározta a válaszlépések körét, hiszen amennyiben „úgy tekintik a csavargást, mint a munkátlanság megnyilvánulását, akkor ez az amorális (egyúttal abnormális) emberi életnek lesz a szinonímája, olyan valami tehát, ami az egyéni jellem hibájából fakad; a jelenség felszámolásának egyedül célravezető útja az tehát, hogy megváltoztatják az illető jellemét.” (Gyáni, 1999, 64.o). A hatalom pedig ehhez szabta szegénypolitikáját, és leginkább büntető

eszközökkel

igyekezett

érvényt

szerezni

akaratának:

egyrészről a toloncolás, hadseregbe való besorozás, elzárás révén igyekezett korlátozni a koldusok, csavargók országon belüli zavaró jelenlétét, másrészről pedig a munkakényszer, a dologházi elhelyezés segítségével fel szerette volna számolni a szerinte erkölcsi romlásba vivő tétlenséget. Amellett, hogy a szegénygondozásba bekapcsolódó különböző polgári és vallásos jótékony egyletek valóban segítséget nyújtottak a szegények egyes csoportjainak, gyakran ezek tevékenységében is megjelent

az

elkerülésének

erkölcsös

életre

legbiztosabb

nevelés

eszköze,

mint ami

a adott

szegénység esetben

munkakényszerrel is párosulhatott.

39


Mindezek

azonban

együttes

erővel

sem


voltak

képesek

csökkenteni a koldulás mértékét. A központi rendelkezések nem számoltak a probléma mögött álló társadalmi átalakulással, ráadásul nagyrészt papíron is maradtak, a magánjótékonyságon alapuló kezdeményezések pedig erőtlenek voltak ahhoz, hogy érdemben befolyásolják azt. Ez annál is inkább így volt, mert az adakozási kedv fokozatos csökkenésével a koldusok segélyezésére fordítható összeg is egyre kisebb lett (Fazekas, 2004, 381-382.o). A koldusok azonban egyre többen lettek. A korabeli hatósági összeírások alapján született becslés szerint a XIX. század első felében a magyarországi lakosság 1-3%-a koldult rendszeresen, az 1820-30-as évek során pedig még nőtt is a koldusok száma, és a kibontakozó urbanizáció hatására a koldulás egyre inkább városi problémává vált (Fazekas, 1996, 1639.o). Összességében látható, hogy már ekkor megkezdődött a hagyományos munkaszervezetből, illetve a faluközösségből kiszakadt és emiatt a társadalmi integrációra veszélyesnek tartott koldusokkal szembeni büntető jellegű szegénypolitika alkalmazása, azonban a kibontakozásra még várni kellett. Az 1848/49-es forradalommal bekövetkező – igaz, felemásra sikeredett – társadalmi-gazdasági fordulat ezen a téren is változásokat hozott.

40



3. A KOLDULÁS TÁRSADALMI-GAZDASÁGI HÁTTERE ÉS KEZELÉSE A KIEGYEZÉST KÖVETŐEN 3.1. A tőkés modernizáció és társadalmi hatásai Magyarországon

A

Habsburg

Birodalom

különböző

területein

a

kapitalista

átalakulás már a XVII-XVIII. század fordulójától kezdetét vette, a folyamat kibontakozásában, lezajlásában azonban jelentős regionális különbségek mutatkoztak. Magyarországon 1848-at megelőzően – a bérmunka csíráinak és a termelés bizonyos mértékű modernizációjának megjelenésével együtt is – domináns maradt az úgynevezett kései feudalizmus rendszere, melyre a jobbágyi robotmunkára alapozott nagybirtokos gazdálkodás, a feudális nemesi kiváltságok továbbélése volt jellemző. Bár a szabadságharc elbukott, mégis folytatódott Magyarországon a kapitalista átalakulás jogi, politikai előfeltételeinek megteremtése. Megtörtént a jobbágyfelszabadítás, s azt követően lassan kialakult a személyében független parasztság, melynek egy része a korábban úrbéres földek tulajdonosává vált, míg az egyéb földekért megváltást kellett fizetnie. Eltörölték az úrbéri terheket – amikért az állam kárpótolta a földesurakat – és az ősiséget, így a földek áruvá válásával

a

hitelfelvétel

révén

lehetőség

nyílt

a

gazdaságok

modernizálására. 1850-ben megszüntették a belső vámhatárokat, a birodalmon belül egységesítették a mértékrendszert, szabályozták a vasúti- és postaforgalmat (Kovács, 1979, 463.o; Berend T. – Ránki, 1987, 361363.o). A céhrendszer ugyan fennmaradt, de az iparűzési szabályok lazultak

az

új

iparrendtartás

révén,

az

ipari

tevékenységgel

kapcsolatos rendelkezéseket valamelyest liberalizálták, így lassan

41



beindult a kapitalizálódás: kiterjedt a hitelezés, nagyobb lendületet kapott a közlekedés fejlesztése, növekedésnek indult az áruforgalom, fejlődési pályára állt a vasipar, a bányászat és a könnyűipar számos ágazata (Kovács, 1979, 552-554.o ill. 557-580.o). Mindezzel együtt az ország megőrizte agrárjellegét, 1867-ben a lakosság 75-80%-a dolgozott a mezőgazdaságban, és csupán 10%-a az iparban. Az iparosodás viszonylag lassan haladt előre, így a mezőgazdaságban dolgozóknak az iparban dolgozókhoz viszonyított aránya még 1890-ben is 62:26 volt. A hagyományos ipar, a céhek válságba kerültek, az újonnan kialakuló modern ipar gyors térnyerését azonban akadályozta a képzett munkaerő és a kellő mennyiségű tőke hiánya. A jobbágyrendszerre alapozott gazdálkodás megszűnésével a mezőgazdaság szférájában – a tevékenységszerkezetet tekintve – jelentős átstrukturálódás ment végbe. A megművelhető földterület jelentős része továbbra is a korábbi földesurak tulajdonában maradt, így ennek, illetve a parasztok között már azt megelőzően megindult differenciálódási népesség

folyamatok

körülbelül

60%-a

következtében föld

nélkül,

a

korábbi

vagy

úrbéres

töredékparcella

tulajdonosaként szabadult fel (Berend T. – Ránki, 1987, 362.o). Ők alkották az agráriumban dolgozó bérmunkásság derékhadát, melynek száma családtagokkal együtt elérte a 6 millió főt (Berend T. – Ránki, 1972, 87.o). Ráadásul a korszakban fokozatosan csökkent a törpe-

és

kisgazdaságok

száma,

melyek

gazdaságilag

ellehetetlenültek, a hitbizományok és korlátolt forgalmú birtokok területének gyors növekedése miatt pedig nem is igen jöhettek létre újabb kis-, illetve középbirtokok (Ferge, 1986, 24.o; Kövér, 1982, 127-129.o).

Így

a

parasztság

újabb

és

újabb

csoportjai

proletarizálódtak. A

mezőgazdaságban

tehát

jelentős

munkaerő-felesleg

jelentkezett, ami azzal járt, hogy a mezőgazdasági munkások

42



hatalmas tömegei vándoroltak az országban idénymunkát keresve. A mezőgazdasági

munkaalkalmak

szűkös

volta

azonban

azt

eredményezte, hogy az említetteknek csupán 22%-a dolgozott egy évben 242 napot, a többieknek még kevesebb, átlagosan 200 napnyi munkalehetőség jutott (Berend T. – Szuhay, 1978, 150.o; Berend T. – Ránki, 1976, 242.o). Egy részük a nagyszabású infrastrukturális beruházások – vasútépítés, munkához

hídépítés, juthatott,

folyószabályozás

azonban

az

–

révén

építkezések

időlegesen

idényjelleggel

és

megszakításokkal, több ütemben zajlottak, így azok befejeződésével ismét új munkaalkalom után kellett nézniük (Kövér, 1982, 70-78.o). Az ipar pedig nem tudta felszívni a mezőgazdaságban és a szolgáltató

szektorban

korszakban

az

ipari

munka

nélkül

termelékenység

maradókat,

ugyanis

növekedésének

a

hátterében

döntően a tőkeigényes ágazatok fejlődése állt. A

könnyűipari

ágazatok

a

nehéziparhoz

képest

kevésbé

tőkeigényesek, kevésbé képzett munkaerőt igényelnek, így a korai iparfejlődés során általában jelentős szerepet játszanak a fölösleges munkaerő

felszívásában

Magyarországon

(Berend

azonban

a

T.

–

viszonylag

Ránki,

1974,

fejlettebb

32-33.o).

élelmiszeripar

mellett a textilipar fejlődése csak a korszak vége felé indult meg. Így az említett ágazatok nem hogy nem gyakoroltak munkaerőelszívó hatást a mezőgazdasági szektorra, hanem még az onnan kiszoruló tömegeknek sem teremtettek kellő számú munkaalkalmat (Honvári, 2002, 280-281.o). Az

1860-as

években

felgyorsult

a

falusi

szegénység

növekedése. A fokozatos eladósodás és az osztályos örökösödés következtében a parasztságon belül egyre többen vesztették el maradék földjüket, illetve maradtak föld nélkül, míg a legelők feltörése – melynek hátterében a jelentős földhiány állt – a parasztság állattartással foglalkozó rétegeit is ellehetetlenítette.

43



Ekkor pedig még a kivándorlás nem öltött akkora méreteket, ami jelentősen csökkentette volna a szegények számát (Kovács, 1979, 606.o). Ez a helyzet csak a korszak végére változott valamelyest, mivel az összességében 1,7 millió fős kivándorlás hatására – még ha nem is volt minden kivándorló szegény – némileg csökkent a magyarországi szegények létszáma (Hanák, 1983, 412.o). Ez annál is inkább így lehetett, mivel a kivándorlók több mint kétharmada mezőgazdasági munkás, cseléd, illetve törpebirtokos volt (Berend T. – Ránki, 1976, 46.o). Ezen belül az Egyesült Államokba kivándorlók több mint felét mezőgazdasági cselédek és napszámosok tették ki, akik főleg azokat a területeket hagyták el, ahol a termőföld rosszabb minőségű volt és a nagyobb népsűrűség miatt még fokozottabban jelentkezett a földhiány, illetve hanyatlásnak indultak a hagyományos iparok (Honvári, 2002, 264.o). A vázolt helyzetet súlyosbította, hogy a XIX. század folyamán a birodalom egészét tekintve, és ezen belül Magyarországon is, jelentős mértékben nőtt a lakosság száma. Utóbbiban (a horvátországi területeket is beleértve) az 1850-ben 13,8 millió főt számláló népesség 1910-re 20,9 millió főre gyarapodott (Berend T. – Ránki, 1987, 367-368.o). Emellett ebben az időszakban nőtt az országon belüli és az országok közötti vándorlás is, aminek egy jelentős része a városok felé irányult (Honvári, 2002, 263.o). Budapest lakosságának száma 1869 és 1910 között 270 ezerről 880 ezerre emelkedett, a városi lakosság

pedig

csaknem

megkétszereződött

a

korszak

végére.

Összességében jelentősen nőtt a népességmozgás, hiszen 1910-re az ország lakosságának körülbelül 30%-a máshol élt és dolgozott, mint ahol született (Berend T. – Ránki, 1972, 20.o; Hanák, 1983, 405-411.o). Mindezek a változások nyilvánvalóan növelték mind a vidéki, mind a városi szegénység mértékét és a korábbiaknál sokkal inkább a

44



városokba koncentrálták a szegényeket, ösztönözték az országon belüli vándorlásukat. Hogy az ilyen módon kialakuló új típusú szegénység

mekkora

lehetett

a

korszakban,

arra

vonatkozóan

nincsenek pontos kimutatások. A Pomogyi László által idézett adatok csak a nyilvántartott szegényekre vonatkoznak. Ezek 1910 körül 100-120 ezer szegényt említenek, akik közül 1908-ban 30 585 főt tartottak nyilván a községekben mint közsegélyest, a városokban 10 903 főt gondoztak különböző szegényügyi intézetekben, 1910-ben a városokban 31 095 fő jelent meg a nyílt segélyezés rendszerében (Pomogyi, 2001, 60.o). A szegények száma a valóságban ennek nyilván a többszöröse volt. Ferge Zsuzsa az 1870-es időszakra vonatkozóan az abszolút értelemben vett szegények számát a (horvátországi területek nélkül) 13,5 milliós országban 9 millióra becsüli. Míg 1910-ben a 18,3 millió főt számláló lakosságból szerinte 9,4 millióan voltak szegények (Ferge, 1986, 29-32.o). Egyetértve Kövér György (2001, 97.o) azon érvelésével, hogy ekkora méretű szegénység valószínűleg nem tette volna lehetővé a társadalom fennmaradását, ezt a becslést nem fogadhatjuk el. A társadalmi folyamatok elemzéséből, a birtokstruktúra alakulására, a mezőgazdasági- és ipari bérekre vonatkozó információkból, valamint a szociográfia által szolgáltatott adalékokból kiindulva feltételezhető, hogy a szegények száma több millió lehetett az egész korszakban, még ha az előbb említett méreteket nem is érte el. A

mezőgazdaság

extenzív

jellege,

a

munkaerő-szükséglet

általánosan alacsony szintje és hirtelen ingadozásai, valamint a viszonylag

lassan

haladó

iparosodás

miatt

nagy

volt

a

munkanélküliség és általában igen alacsonyak voltak a bérek. Ahogyan a kortárs szociológia a századelőn megállapította: „Az egész kereső férfinépességnek majdnem négytized része az adót nem fizetők vagy 5 K-nál kevesebbet adózók közé tartozik; a másik

45



négytized része (44,7%) csupán 5,30 K állami egyenes adót tud fizetni jövedelme után, és 30 K-nál több adót csak 15,4%-a tud fizetni” (Rácz, 1973, 11.o). Ferge Zsuzsa pedig a munkásság korabeli kereseti viszonyaival kapcsolatban a következőre jutott: „A munkások nagyobb felének – nőknek,

tanoncoknak,

napszámosoknak,

nem

szakmunkásoknak

általában – a bére rendkívül alacsony volt, a foglalkoztatási biztonság pedig szinte nemlétező.” (Ferge, 1986, 26.o). Ez adatokkal is igazolható. 1873 és 1900 között, ha viszonylag kis mértékben is, de folyamatosan csökkentek a mezőgazdaságban az eleve igen alacsony nominálbérek. Bár később, 1900 és 1910 között 74%-al nőttek, ez nem jelentett ekkora reálbér-növekedést, mivel ugyanezen időszakban csak az élelmiszer árak 36%-al emelkedtek (Gyáni – Kövér, 2001, 92.o). A századfordulón az ipari munkások heti bére átlagban 12 korona

körül

elkölteniük

volt,

(Berend

aminek T.

–

kétharmadát

Szuhay,

1978,

élelmiszerre 155.o).

kellett

1875-ben

a

napszámosok átlagos heti keresete 7 forint volt (Kovács, 1979, 1038.o). A

legszegényebbek

közélelmezési szerint

sokan

helyzetére

bizottságának a

jellemző,

1885-ben

szeméttelep

hogy

született

hulladékából

voltak

a

főváros

megállapításai kénytelenek

„táplálkozni” (Békés, 1973, 86.o). Az általános lakáshiányból és az alacsony bérekből következett, hogy a korszakban végig igen rosszak voltak mind a városi munkásság, mind a vidéki cselédség, illetve a napszámos tömegek lakáskörülményei.

A

lakbérek

Budapesten

a

századelőn

olyan

magasak voltak, hogy a munkások keresetüknek akár harmadát is kénytelenek voltak kifizetni ezen a címen (Ferenczi, 1974, 101102.o). Emiatt nem ritkán két-három család élt egy pinceszálláson.

46



De az is előfordult, hogy vidéken a napszámosok istállókban húzták meg magukat (Ferge, 1986, 28.o). A kiegyezést követően felgyorsuló gazdasági növekedés és meginduló infrastrukturális fejlesztések idején tízezrével érkeztek a fővárosba vidéki munkások, napszámosok, cselédek, akik albérletben, ágybérletben laktak. Pesten 1870-ben a 200 ezer fős lakosságból minden ötödik ember albérlő vagy ágybérlő volt (Kovács, 1979, 1140.o). A századelőn, Budapesten a lakosság 36%-a hatod- vagy többedmagával és 30%-a negyed- vagy ötödmagával lakott egyetlen szobában, sőt az említett kategóriákba tartozók aránya az ekkor már 860 ezer főt számláló fővárosban 1911-re 70%-ra nőtt (Ferge, 1986, 28.o). A munkáslakások zsúfoltságát mutatja, hogy egy 1893-as felmérés megállapításai szerint, a lakók 5,2%-ának volt olyan ágya, amit egyedül használt, a többi esetben ketten, vagy annál is többen osztoztak azon (Gyáni, 1992, 76.o). A fővárosi munkások többsége egyszobás lakásokban élt, nem ritkán úgynevezett bérkaszárnyákban, de a korabeli megfigyelő szerint a századelőn Budapest VI. kerületében fabódék is szolgáltak lakásul. „A lakások e vidéken egyablakos szobából és ablak nélküli konyhából állanak. Vannak ugyan elvétve úgynevezett kétszobás lakások is, viszont van sok oly lakás is, mely csupán egy szobából áll.” A rendkívül magas lakbérek kapcsán pedig megjegyezte: „Ha különben semmi egyébre sem telnék a keresetből, a heti lakbért pontosan

lefizetik,

mert

aki

nem

tud

fizetni,

azt

egyszerűen

kilakoltatják.” (Alpári, 1973, 183-184.o). A

budapesti

munkásság

egyes

rétegeinek

lakhatási

körülményeire jellemző, hogy az 1900-as évek elején egy elhagyott budai téglagyárban körülbelül 360 téglaégető kemencét adtak bérbe mint „olcsó munkáslakást”.

47



A telepet meglátogató újságíró így írt erről a fajta szállásról: „Már az első lakás látása megrendíti az embert. Az egész lakás négy méter

hosszú, háromméter széles. Kis, négyszögletes nyilas képezi az ablakot. Konyha, ebédlő, hálószoba együtt van. Az egyik sarokban a takaréktűzhely, tele mosatlan edénynyel; a falak körül ágyak, szalmazsákok, ruhákból, rongyokból összerótt fekvőhelyek; ládák, néhány szék és asztal képezik az egész bútorzatot. (...) Egy lakásban nyolcan, tízen, de van olyan odú is, amelyben tizenöten húzzák meg magukat.” (Balla, 1909, 3.o). A

kapitalista

modernizációs

struktúrák

folyamatok

feltételeket

teremtettek,

szegénység

mértékét

és

fokozatos

tehát amelyek

kiépülése

olyan

felé

mutató

társadalmi-gazdasági

nyilvánvalóan

megváltoztatták

annak

növelték

a

jellegét.

A

bérmunkaviszony kiterjedése, a mezőgazdasági és ipari munkásság tömeges megjelenése új típusú társadalmi kockázatokat szültek. A paraszti társadalmakra jellemző strukturált, a kölcsönös függőségek rendszerek által kordában tartott szegénység helyébe annak dinamikus, a társadalmi integrációt veszélyeztető formája lépett. Egyrészt a kialakuló munkaerőpiacon jelentkező kockázatok (munkanélküliség, betegség, baleset) hatalmas tömegeket tettek a feudális

társadalomban

elfoglalt

helyzetükhöz

képest

jóval

kiszolgáltatottabbá. Másrészt az egész társadalmat érintő strukturális átalakulások formáinak

nyomán,

fokozatos

a

hagyományos

felbomlásával

a

közösségi

gondoskodás

szegénység

kezelésében

szerepet játszó intézmények integráló ereje is csökkent (Gyáni, 1994, 5.o). Ilyen

körülmények

munkanélküliség,

a

között

az

foglalkoztatási

alacsony biztonság

bérek, teljes

a

súlyos

hiánya,

a

kilakoltatás, hajléktalanná válás állandó veszélye mind a tömeges pauperizáció irányába hatottak. Az elemzett komplex átalakulás

48



egésze minden bizonnyal növelte a koldusok számát, a korábbiaknál jobban koncentrálta őket a városokba, végső soron pedig láthatóbbá tette a problémát. A társadalom tehát lépéskényszerbe került.

3.2. A koldulásra adott társadalmi válaszok a dualizmus korszakában

3.2.1. A koldulás állami szabályozása

A kiegyezést követően felgyorsuló tőkés modernizáció és annak társadalmi hatásai révén új típusú társadalmi kockázatok jelentek meg, megváltozott a szegénység jellege és a nincstelenek immár tömegesen bukkantak fel a városokban, hogy valamilyen módon megélhetést találjanak. Mindezek nyomán a központi állam különböző válaszlépéseket tett. 1867-től kezdődően újabb jogszabályok és azokhoz kapcsolódó gyakorlati intézkedések születtek, hogy a koldulás és a csavargás jelenségével szemben az addigiaknál eredményesebben léphessenek fel az illetékes hatóságok. A korszak első vonatkozó intézkedése a belügyminiszter 1867. október 28-án kelt 4682. számú rendelete volt, melyben felszólította a törvényhatóságokat, hogy a növekvő számú koldussal szemben, akik „különféle elemi csapások ürügye alatt kéregetnek” és a kitoloncolásukat követően gyakran visszatérnek az adott helyre, lépjenek fel szigorúbban. A belügyminiszter így fogalmazott: „az egyes törvényhatóságok területéről eltolonczozott kóborlók illetőségük helyére kisérésére kiváltképen falusi községek részéről nem elegendő gond fordittatik, minek

folytán

az

ily

munka

kerülő

egyének

csavargásaikat

49



szakadatlanul folytatják” és így a valóban rászorulók felé forduló „adakozók emberbaráti érzelme kimerittetik” (A magyar királyi Belügyministertől 4682 R. szám B. M.). A probléma orvoslása érdekében tehát a törvényhatóságok a munkaképeseknek

biztosítsanak

munkát,

a

munkaképtelenekről

gondoskodjanak az illetékes községek, általában pedig kezeljék szigorúan a koldulási engedélyek kiadására, valamint a toloncolásra vonatkozó szabályokat. Mindezt annak érdekében, hogy a „dolog kerülőknek a henye élettel összeköttetésben álló erkölcsi süllyedésre” ne legyen többé alkalmuk, az ugyanis a hatóságok szerint végső soron a közbiztonságot veszélyezteti (Uo.). A

belügyminiszteri

rendeletben

foglalt

intézkedések

végrehajtásához szükséges intézményrendszer azonban hiányzott. A XVIII. század végén, majd a XIX. század első harmadában, illetve közepén alakult néhány dologház (Szempc, Körmöcbánya, Bazin, Modor, Gyula, Kolozsvár, Kassa, Pozsony, Pest) nyilvánvalóan nem volt képes a hatóságok által elzárni kívánt koldusok és csavargók elhelyezésére, dolgoztatására. Ezek közül időközben több meg is szűnt. A meglévő fogházak pedig ekkor még alkalmatlanok voltak erre a feladatra, illetve a végrehajtó hatalom számos általánosabb jellegű hiányossága is akadályozta a jogszabály gyakorlatba való átültetését. A következő e tárgyban kiadott 1868/4226. számú rendelet így részletezte

a

problémákat:

„...még

mindig

nem

bírunk

azon

intézményekkel, amelyek ezen ügyek rendezésének szükségképpeni előfeltételei. Így: nincsenek kényszerdolgozóházak, nincs rendezve a községi ügy, s ezért a községek legnagyobbrészt minden rendőri szolgálatra

képtelenek;

megyékben

a

szolgabíráknak

nincsenek

állandó székhelyeik, nincsenek sem börtöneik, sem börtönőreik… hiányos

a

közbiztonsági

személyzet

szervezete

is,

mind

a

csendbiztosok, mind a pandúrok meghatározott állomási helyek

50



nélkül, kedvök szerint szanaszét laknak stb. Ily állapot mellett a tolonczügy

és

szegényügy

országos

rendezése

most

a

lehetetlenségek közé tartozik, lehetetlen különösen a rendszeres tolonczvonalak és tolonczállomások megállapítása, mert ezeknek minden esetre egybe kell esniök a járási hivatalok székhelyeivel és rendőri állomásokkal, mégpedig a határszéleken kombinatíve a szomszéd országokbeli tolonczvonalakkal és állomásokkal.” Ezért a belügyminiszter a törvényhatóságok számára előírta, hogy a szegény- és toloncügy országos rendezéséig ideiglenesen „az összefogott csavargókat és koldusokat illetőségi helyük elsődleges megállapítása

után,

biztos

őrizet

alatt…

illetőségi

helyeikre

eltolonczoltassák”, a visszaesőket ezen felül pedig rendőrileg is fenyítsék meg (idézi: Pomogyi, 1995, 143-144.o). Az ide-oda vándorló és a városokban összegyűlő szegények problémáját koldusokkal,

azonban

nyilvánvalóan

csavargókkal

szembeni

nem

lehetett

hatósági

megoldani

a

intézkedések

–

toloncolás, elzárás, dolgoztatás, rendőri fenyítés – révén, melyek nem vetnek számot a tömeges szegénységet létrehozó és újratermelő tényezőkkel. Így a kormányzat a toloncolás és a dologházak működésére vonatkozó egyes rendeletek kiadását követően kísérletet tett a szegényügy országos rendezésére is. A korábbinál egységesebb szabályozás kidolgozásának igénye szülte az 1871-es XVIII. tc., azaz az úgynevezett községi törvény bizonyos passzusait, amelyek a községek számára az illetékességi körükbe

tartozó

szegények

ellátásával

kapcsolatban

írtak

elő

feladatokat (Csorna, é. n., 69.o). Az alapot ehhez a törvény 22.§ának g. pontja adta, melynek értelmében a község „kezeli a tüz és közrendőrséget s a szegényügyet”. A község konkrét teendőit a 131. § a következőképpen részletezte: „A mennyiben a jótékony intézetek segélye és egyesek könyöradománya a község szegényeinek ellátására elegendő nem

51



volna, a község a helyi viszonyokhoz képest gondoskodni tartozik a községben illetékes mindazon szegények ellátásáról, kik magukat közsegély nélkül fentartani egyáltalában nem képesek”. A

rendelkezés

biztosítását

szintén

a a

szegénygondozás községekre

anyagi

hárította,

hátterének

azonban

ezzel

kapcsolatban rögzítette a következőket: „Ha ez ellátás csak a községi lakosok rendkivül sulyos terheltetésével eszközölhető: a község kivételesen a törvényhatóságnak, s ha ez sem birná, az államnak veheti igénybe segélyét.” Emellett

minden

község

köteles

volt

az

adott

törvényhatóságnak évenként jelentést tenni a szegények létszámáról és saját szegénygondozói tevékenységéről, valamint az általuk fenntartott jótékony intézetek működését felügyelni, az e célra szolgáló községi kezelésben lévő alapítványok vagyonával rendben elszámolni (1871. XVIII. tc. A községek rendezéséről). Látható tehát, hogy a törvény a községek szegénygondozással kapcsolatos feladatait igen szűk körben határozta meg. Ennek értelmében, abban az esetben, ha a magánjótékonyság keretei között nincs lehetőség a helyi szegények ellátására, akkor a község köteles gondoskodni az illetékességi körébe tartozó rászorulók azon részéről, akik a közsegély hiányában egyáltalán nem képesek magukat fenntartani. Ez az ellátás tehát pusztán kiegészítő jellegű volt, az adott törvénnyel ellátáshoz való jog nem keletkezett. Így a rászorulók gyakran nem jutottak hozzá az adott község nyújtotta – egyébként rendkívül szerény – ellátáshoz, mivel azt a törvény a községi illetőséghez kötötte, melynek elismertetéséhez alapesetben két év helyben lakásra és adófizetésre volt szükség. Ennek

megfelelően

minden

személynek

tartoznia

kellett

valahova, azonban az illetőséget sok esetben nem voltak hajlandók elismerni az adott községek, hogy kibújhassanak a szegények

52



gondozásának kötelezettsége alól (Csizmadia, 1977, 57-58.o; Melinz – Zimmermann, 1991, 11-12.o). A

törvényt

már

1876-ban

módosították,

az

illetőséggel

kapcsolatos rendelkezéseket pontosították, de éveken belül újabb változtatások váltak szükségessé. Az 1886. évi XXII. tc., azaz az úgynevezett második községi törvény lényegében megismételte a korábban a szegénygondozás alapszabályaiként lefektetett rendelkezéseket. Mivel azonban az illetőségre vonatkozó szabályok a gyakorlatban rengeteg problémát okoztak, így a törvény ezen a téren több módosítást is bevezetett, illetve az illetőségszerzés feltételéül négy év helyben lakást és adófizetést írt elő (Pomogyi, 2001, 21-25.o). A

községi

illetőség

kérdésének

zavaros

és

bonyolult

szabályozásából adódó, a szegénygondozás területén továbbra is fennálló problémákat – az illetőség megállapításának nehézségei, illetőségi perek, az ellátás megtagadása stb. – később az 1422/1899. számú belügyminiszteri rendelet igyekezett orvosolni. Ez kimondta, hogy minden község köteles a saját területén közsegélyezésre,

vagy

közellátásra

szoruló

személyekről

gondoskodni, az illetőségre való tekintet nélkül. Helyi illetőséggel nem bíró személyek ellátása esetén a költségeket a tartózkodási község csak megelőlegezi, és ezeket visszakövetelheti az adott illetőségi községektől (Csorna, é. n., 73.o). Az

intézkedések

hatására

a

koldulás

mértéke

azonban

vélhetően nem csökkent, hiszen az állami szegényügy kizárólag a munkaképteleneket, betegeket részesítette a kor viszonyaihoz képest is igen szűkös ellátásban, amihez – ahogyan azt a végrehajtás kapcsán a későbbiekben bemutatom – a rászorulók közül kevesen és sokszor igen nehezen jutottak hozzá. Az állam a szegénységgel, mint a társadalmi viszonyokkal összefüggő strukturális problémával, annak okaival nem foglalkozott,

53


a

munkanélküliség

harmadában

jelenségét

kezdték

például

fokozatosan


csak

fel-

és

a

korszak

elismerni

utolsó

különböző

szakemberek, politikusok. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy az állam közösségi forrásokból folyamatos ellátást biztosított volna a munkanélküliek számára. A problémát csak a népkonyhák és a rendkívüli segélyek segítségével próbálták valamelyest enyhíteni (Ulicska, 2001, 43-47.o; Zimmermann, é. n., 261-265.o). Így Csorna Kálmán joggal állapíthatta meg a felnőtt és egészséges szegények ellátása kapcsán, hogy „a legújabb időkig úgy a városok, mint a községek a szegényügy ezen ágának ellátását túlnyomórészt a társadalomra hárították” (Csorna, é. n., 90.o), a két világháború közötti közsegélyezéssel kapcsolatban (ami lényegében a korábbi

korszak

alapelvein

nyugodott

és

vélhetően

nem

volt

szűkmarkúbb a dualizmuskorabeli rendszernél) pedig kijelentette, hogy „a segélyezett mindenütt még a koldulásra is rászorul” (Csorna, é. n., 96.o). Ráadásul a magyarországi illetőségűek mellett a külföldről érkező

koldusokkal

is

kellett

valamit

kezdenie

a

korabeli

szegényügynek. Ahogy korábban láthattuk, a külföldi illetőségű koldusok már a XVIII. századtól kezdve külön elbírálás alá estek. A magyarországi hatóságok velük szemben leginkább az országból való kitoloncolást

alkalmazták,

illetve

próbálták

megakadályozni,

megelőzni az adott helyre való visszatérésüket. Ez a helyzet a XIX. század második harmadára sem változott meg,

így

a

belügyminisztérium,

1872/8707-es

rendeletének

kiadásával, ezzel a jelenséggel szemben is megpróbált fellépni. Az intézkedések szükségességét a következőképpen indokolták: „Tapasztalván, hogy keletről különbféle vallásu és nemzetiségü oly egyének barangolják be Magyarországot, kik rendszerint ugyan utlevéllel – de legritkább esetben elegendő utiköltséggel lévén

54



ellátva, koldulással alkalmatlankodnak, sőt állitólagos vallás és emberbaráti czélokra könyöradományokat szednek, tulajdonképpen pedig a közkönyörületet munkakerülési czélból kizsákmányolják, s a köznépet, könnyü hivőségét felhasználva, sarczolják és csalják.” Ennek megfelelően a rendelet kilátásba helyezte, hogy ezeket az

embereket

ki

fogják

utasítani

az

országból,

melyet

a

törvényhatóságok fognak végrehajtani. Ezen kívül felszólította az osztrák-magyar követséget, hogy a várható lépésekről értesítse a török kormányt annak érdekében, hogy ez utóbbi közölje ezen intézkedéseket

azokkal

a

török

állampolgárokkal,

akik

Magyarországra szóló útlevelet kapnak (8707/1872. bm rendelet a keletről jövő kéregetőkkel való elbánás tárgyában). A azonban

koldusoknak vélhetőleg

a

különböző

nem

országok

befolyásolták

közötti

érdemben

vándorlását az

efféle

belügyminisztériumi leiratok. Erre utalnak a korszak más belügyi rendeletei, melyek azt mutatják, hogy a birodalom egyes részei közötti toloncolással jócskán akadt dolguk a különféle hatóságoknak. Ezt példázza az osztrák hatóságoknak a toloncolással kapcsolatban érkezett megkeresései ügyében kiadott 15814/1872. bm rendelet. Ebben

a

belügyminisztérium

felszólította

a

magyarországi

községi elöljárókat, hogy az Ausztriából kitoloncolandó egyének illetőségével kapcsolatos osztrák kérdésekre azonnal és gyorsan válaszoljanak,

mert

a

toloncolandók

fogva

tartása

az

ottani

hatóságoknak sokba kerül, emellett pedig sérül a fogva tartottak személyes szabadsága is (15814/1872. bm rendelet az ausztriai hatóságoktól

toloncz-ügyben

érkező

megkérdések

tárgyában).

Lényegében ugyanezt mondta ki a pár hónappal később született 33519/1872. bm rendelet is (33519/1872. bm rendelet a toloncz ügyben érkező megkeresések elintézése tárgyában). A belügyminisztérium a külföldről érkező koldusokkal szemben ugyanebben az évben preventív módon is megpróbált fellépni. „A

55



belügyminisztérium engedélye nélkül kéregető keleti jövevények kiutasitása iránt” címmel jegyzett 33199/1872. bm rendelet arra szólította fel a hatóságokat, hogy azok az útlevelek kiadásakor figyelmeztessék a Magyarországra készülőket, hogy engedély nélküli koldulás esetén büntetés, illetve kitoloncolás vár rájuk (33199/1872. bm rendelet a belügyminisztérium engedélye nélkül kéregető keleti jövevények kiutasitása iránt). A

magyarországi

hatóságok

az

országon

belül

koldulók

tevékenységét is igyekeztek korlátozni. A koldusok ugyanis igen változatos módszerekkel próbáltak pénzhez jutni, méghozzá úgy, hogy lehetőleg elkerüljék a hatóságok által kiszabható büntetéseket. A belügyminisztérium figyelme azonban a koldulás burkoltabb formáira

is

kiterjedt

és

több

rendeletet

is

hozott,

hogy

megakadályozza a különféle visszaéléseket. A 20766/1872. számú bm rendelet például „A szinigazgatóságra nem jogosultak ellenőrzése s a sugókönyvvel koldulás megakadályozása tárgyában” címmel született meg. Ebben

arra

hívták

fel

a

figyelmet,

hogy

engedéllyel

és

képesítéssel nem rendelkező színésztársulatok járják az országot, amelyek a súgókönyv árulása címén tulajdonképpen koldulnak. A belügyminiszter tehát előírta, hogy velük szemben a hatóságok mint közönséges koldulókkal járjanak el (20766/1872. bm rendelet a szinigazgatóságra nem jogosultak ellenőrzése s a sugókönyvvel koldulás megakadályozása tárgyában). Koldulásra adott lehetőséget az is, ha az illető rendelkezett valamilyenfajta

adománygyűjtési

engedéllyel,

amit

például

a

törvényhatóságok adhattak ki. Az ezzel kapcsolatban kibocsátott 18613/1882. bm rendelet azt mutatja, hogy a koldusok ezt a lehetőséget is igyekeztek kihasználni. A rendeletben a belügyminiszter a következőképpen foglalta össze ezt a problémát: „Hozzám érkezett jelentésekből tapasztalnom

56



kellett, hogy a könyöradományokat jogtalanul gyüjtök ellen némely hatóságok a fennálló szabályokat vagy épen nem, vagy hiányosan alkalmazzák, különösen újabb időben ismételve fordultak elő esetek, hogy egyes hatóságok által még külföldieknek is saját hatáskörükben adattak gyüjtési engedélyek, – adattak még olyanoknak is, kik Magyarországra

szóló

útlevéllel

nem

birtak.

A

hatóságok

ily

eljárásukkal nemcsak a hatáskörük alá helyezett közönséget kelletén túl

folytonos

zaklatásoknak

teszik

ki,

hanem

könyörülete

adományaihoz nem ritkán arra érdemteleneket segitenek...”. Ezért szigorították az adománygyűjtés szabályait. Ezt követően csak

a

belügyminisztérium

adhatott

ki

országos

gyűjtési

engedélyeket, a törvényhatóságok pedig csak a saját területükön engedélyezhették a gyűjtést, maximum 60 napra, de csak állandó lakosoknak,

méghozzá

„nagyobb

mérvben

önhibájukon

kivül

károsodott egyének részére”. A gyűjtést elvileg csak hatóságilag ellenőrzött,

nyilvántartott

módon

lehetett

végezni,

erről

pedig

jegyzéket kellett vezetnie a hatóságnak. A továbbra is előforduló visszaélésekkel szemben pedig az időközben megszületett Kihágási Büntetőtörvénykönyv vonatkozó részei

alapján

hangsúlyozta,

kellett mikor

eljárni.

Ezt

kijelentette,

a

belügyminiszter

hogy

a

külön

„[j]ogosulatlanul

könyöradományokat gyüjtők ellen az 1879: XL t.-cz. 69. §-ának rendelkezései

feltétlenül

belügyminiszteri

rendelet

a

alkalmazandók.”

(18613/1882.

könyöradománygyüjtés

szabályozása

tárgyában). Ugyanis

a

koldulás

módozataival,

a

toloncolás

egyes

formáival

gyakorlati

szembeni

kérdéseivel

eljárás

kapcsolatos

rendeleteket, illetve a szegényügy általánosabb jellegű szabályozását követően a koldulásra vonatkozó törvényi szintű szabályozást is kidolgoztak a korszakban.

57



Az 1879-ben megalkotott Kihágási Büntetőtörvénykönyv már nem a szegényüggyel összefüggésben tárgyalta a koldulás kérdését, hanem tisztán rendészeti szempontból összegezte a koldusokkal szembeni fellépés főbb irányait. Ezzel az állam tulajdonképpen jogi formát adott annak a – már a vizsgált korszakot megelőzően is létező –

politikának,

amely

a

koldulás

felszámolását

a

rendészeti

intézkedések hatékonyságának növelése révén kívánta elérni. A törvény 66. §-a leszögezte, hogy „A ki hatósági engedély nélkül nyilvános helyen, vagy házról-házra koldul, vagy a ki tizenhat éven alóli gyermekeket a koldulásra biztat, vagy koldulni küld, vagy e czélból másnak rendelkezésére bocsát: nyolcz napig terjedhető elzárással büntetendő.” A

többször

kolduláson

ért

egyénekkel

szemben

ennél

is

szigorúbb bánásmódot helyezett kilátásba a 67. §: „Egy hónapig terjedhető

elzárással

büntetendő

az:

a

ki

koldulás

miatt

megbüntettetvén, ha utolsó büntetése kiállásától két év nem mult el, hatósági engedély nélkül nyilvános helyen vagy házról-házra ismét koldul.” A koldulás bizonyos minősített eseteivel szemben a törvény még rigorózusabb volt, abban az esetben is, ha az illető rendelkezett a hatóság által kiállított koldulási engedéllyel. A 68. §. szerint „Két hónapig terjedhető elzárással büntetendők azon hatósági engedély mellett vagy a nélkül koldulók: 1. a kik életük tizennegyedik évét túlhaladták, ha három tagnál nagyobb számban ugyanazon helyen együtt; vagy 2. a kik a hatóság által megállapitott időn kívül koldulnak; 3. a kiknél a koldulás alkalmával fegyver van; 4.

a

kik

nyitva

nem

lévő

lakásba,

előzetes

engedély

nélkül

bemennek;

58



5. a kik nyomort, szerencsétlenséget, testük valamelyik tagjának hiányát vagy hibás voltát, látó-, halló-, beszélő-tehetségük hiányát, vagy elmetehetségük megzavarodását szinlik.” A törvénynek voltak olyan részei is, amik nem beszéltek a koldulásról, azonban olyan rendelkezéseket tartalmaztak, amelyek egyértelműen a koldusokra vonatkoztak. A 62. § ugyanis kimondta, hogy „[a]z, a kinek bizonyos lakhelye nincs, vagy azt elhagyja és foglalkozás vagy munka nélkül csavarog, ha a hatóság által kitüzött határidő alatt sem a fenntartására szolgáló eszközöket, sem azt, hogy azok tisztességes megszerzésére törekszik, kimutatni nem képes,

mint

csavargó,

nyolcz

napig

terjedhető

elzárással

büntetendő.” A 63. § szerint pedig „[a] ki csavargás miatt megbüntettetett és büntetése kiállása után két év alatt ismét csavargásban találtatik: egy hónapig terjedhető elzárással büntetendő.” A 64. § kibővítette a büntethető személyek körét, eszerint ugyanis azok a szülők, gyámok, akik a 16 év alatti fiatalt csavarogni engedik, „száz forintig, visszaesés esetében, ha utolsó büntetésük kiállásától

két

év

nem

mult

el,

kétszáz

forintig

terjedhető

pénzbüntetéssel büntetendők.” Ezek

a

rendelkezések

tehát

a

potenciális

koldusok

ellen

kívántak fellépni, hiszen a büntetés elszenvedéséhez az illetőnek koldulni sem kellett, elegendő volt, ha megélhetésének alapjait nem tudta igazolni. Végül pedig ebben a jogszabályban is megjelent a magyar hatóságok által gyakran alkalmazott toloncolásról való rendelkezés, ami a koldulás és csavargás tényállását egyaránt érintette. A 69. §. ugyanis kimondta, hogy „[c]savargás vagy koldulás miatt elitéltek büntetésük

kiállása

után

is,

ha

belföldiek,

illetőségük

helyére

utasithatók, ha pedig külföldiek, az országból kiutasithatók.”

59



Míg a 70. §. értelmében, az a személy, aki a kitiltás időtartama alatt visszatér az adott helyre, egy hónapi elzárással büntethető (1879. XL. tc. A magyar büntető törvénykönyv a kihágásokról). A nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló 1898. évi XXI.

tc. szintén általánosabb szinten próbálta rendezni a

szegénygondozás

bizonyos

részterületeit,

így

többek

között

a

szegények kórházi ápolását, gyógyszerrel való ellátását. Egyrészről kimondta az országos betegápolási alap létrejöttét, ami arra szolgált, hogy abból finanszírozzák a szegények kórházi ellátása során felmerülő azon ápolási, szállítási költségeket, melyeket az állam nem finanszíroz egyéb forrásokból és a beteg, annak hozzátartozója, vagy valamelyik betegsegélyező pénztár sem áll. Másrészről a törvény értelmében a szegények gyógyszerrel való ellátását

is

nyilvánított

ebből 7

év

kellett alatti

fedezni, gyerekek

illetve

a

talált,

gondozási,

elhagyottá

ápolási,

nevelési

költségeit is ebből kívánták fizetni (Csizmadia, 1977, 60.o; Gyáni, 1994, 17.o). Az alap bevételét az országos betegápolási pótadó adta, illetve a törvény azt is kimondta, hogy azon szegények esetében, akiknél más erre nem kötelezhető, az illetőségi községnek kell állnia kórházi ápolásuk költségeit. A törvény végrehajtását részletező 1899. évi 51000. számú belügyminiszteri rendelet pedig előírta a községek számára, hogy egy éven belül alkossanak rendeletet a közsegélyezésről, valamint, hogy az ellátottakról vezessenek szegénykatasztert. A községek azonban a legjobb esetben is legfeljebb a rendelettervezetek elkészítéséig jutottak el (Csizmadia, 1977, 61-63.o). Így valószínűleg nem alaptalan Forbáth tíz évvel későbbi kijelentése, miszerint a törvény rendelkezései ellenére „még ma is az a tényleges állapot, hogy mindazokat a szegényeket, akik nem idült betegek,

sínylők

vagy

elmebetegek,

első

sorban

a

60



magánjótékonyságra bízzák”, így a szegények egyszerűen rá vannak kényszerülve a koldulásra (Forbáth, 1908, 49.o). Az eddigiekben ismertetett jogszabályok határozták meg a koldulással szembeni állami fellépés jellegét, illetve annak gyakorlati módozatait. Ezekben nem történt lényegi változás az első világháború kitöréséig. A

korszak

végén,

1913-ban

még

elfogadták

a

XXI.

törvénycikket, ami bevezette a közveszélyes munkakerülés fogalmát. Ez ugyan nem említette a koldulást, mint olyat, de a törvény azon passzusa, miszerint „[a]z a keresetre utalt munkaképes egyén, aki munkakerülésből csavarog, vagy egyébként munkakerülő életmódot folytat, kihágás miatt nyolc naptól két hónapig terjedhető elzárással büntetendő”,

a

gyakorlatban

nyilvánvalóan

lehetővé

tette

a

koldusokkal szembeni fellépést. Akit többször tetten értek, azzal a törvény szigorúbb volt. A 2. § értelmében a többszöri visszaesést 8 naptól 3 hónapig terjedő fogházzal rendelte büntetni, sőt 15 nap és 6 hónap közötti fogházbüntetés

várt

arra

a

közveszélyes

munkakerülést

megvalósító

egyénre, aki „magát vagy családját munkakerülő életmódjával erkölcsi romlásnak teszi ki”. Ezzel

a

lefektetetteken

törvénnyel kívül

újabb

az

állam

jogalapot

tehát

a

teremtett

korábbiakban arra,

hogy

a

koldusokat fogházba, vagy ha azok „munkára nevelése és rendes életmódhoz szoktatása” szükségessé tette, akkor dologházba zárassa. Ráadásul az 1879-es Kihágási Büntetőtörvénykönyvben foglalt csavargásra vonatkozó passzusok hatályon kívül helyezésével növelte a

kiszabható

büntetések

időtartamát

(A

közveszélyes

munkakerülőkről szóló 1913. évi XXI. törvénycikk). Ez a jogszabály azonban csak a vizsgált korszakot követően, 1916-ban lépett életbe. Ekkor újabb dologházakat is létrehoztak, egyet a férfiak számára a jászberényi fogházban, egy másikat pedig a

61



nőknek a kalocsai fogházon belül, melyek később véglegessé váltak (Gönczöl, 1976b, 1075.o). Az 1867-től kezdve a koldulás kezelésére hozott rendelkezések lényegi hasonlóságot mutatnak egészen 1914-ig. Bár a korszak egészét tekintve, a közsegélyezés szabályozásával és az ezzel kapcsolatos

korlátozott

korábbiaknál

némileg

állami

garanciavállalással

nagyobb

szerepet

vállalt

az a

állam

a

szegénység

kezelésében, összességében mégis az volt a jellemző, hogy a problémát a községekre, illetve a magánjótékonyság rendszerére igyekezett

hárítani

és

tényleges

tevékenysége

a

koldulással,

csavargással szembeni hatósági fellépésre korlátozódott. Ez az időszak tehát a XVIII. század első felében megindult szegénypolitikai változások kiteljesedéseként írható le: az állam próbált

egységes,

országos

szintű

szabályozást

kidolgozni

a

szegénypolitika területén, valamint igyekezett hatékonyabbá tenni ezzel kapcsolatos büntető fellépését. Ezen politika mögött – ahogy korábban is – a szegénység problémájának

individualizálása

állt,

ami

egyéni

jellemhibaként

tekintett annak bizonyos formáira, és ennek megfelelően erkölcsi dimenziók mentén differenciált az egyes rászorulók között. A

szegények

törvényhatósági,

érdemesnek

vagy

állami

tekintett

koldulási

csoportjai

engedélyeket

községi, kaphattak,

illetve kiegészítő jelleggel elviekben részesülhettek a közsegélyezés keretében nyújtott támogatásokból. A munkakerülőnek, lustának tekintett, és ezáltal erkölcstelennek ítélt szegények azonban csak állami büntető intézkedésekre számíthattak. Ezen a téren a hatósági szigor a korszakban még növekedett is. A kolduláson ért személyek illetőségi helyükre való toloncolása, az illetőséggel nem bírók országból történő kitoloncolása, fogházba szállítása, rendőri fenyítése, a „visszaesők” szigorúbb büntetése a

62



probléma lokalizálását, valamint – az elrettentés révén – annak visszaszorítását igyekeztek elérni. Az

olyan

rendelkezések,

mint

a

munkaképes

személyek

munkára kötelezése, dologházi elhelyezése a „dologtalanság” elleni küzdelem jegyében fogantak, melyekkel végső soron a szegénység alapvető okának tekintett „erkölcsi züllésnek” akartak gátat szabni. A magyarországi gyakorlat lényegében megfelelt az OsztrákMagyar Monarchia nyugati területein alkalmazott szegénypolitikának, azzal a különbséggel, hogy Ausztriában hamarabb megszülettek a probléma orvoslására hivatott törvények. Az osztrák segélyezési rendszer alapja úgyszintén az illetőségi község volt, a jogszabályok itt is csak általánosságban mondták ki a szegények ellátásának kötelezettségét, ami egyéni jogként nem volt érvényesíthető.

Ennek

megfelelően

a

segélyezés

módjáról,

mértékéről a helyi hatóságok döntöttek, ami a zárt szegénygondozás dominanciáját eredményezte (Pálos, 2003, 42-43.o). A hatósági szegénygondozás különböző formái azonban csak a munkaképtelen,

illetve

„önhibájukon

kívül”

elszegényedett

személyekre terjedtek ki, így a szegényügy másik pillérét Ausztriában is a koldusokkal, csavargókkal, „munkakerülőkkel” szembeni büntető jellegű intézkedések alkották. Mindez pedig pontosan beleillett a korabeli európai trendbe. A XIX. század második felében és a századforduló környékén az eddig elemzett szempontok és megfontolások alapján hozott szegényügyi rendelkezések voltak érvényben számos európai országban, így például

Olaszországban,

Svájcban,

Németországban,

Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban és Norvégiában. Sőt, a későbbiekben több helyütt további szigorításokra került sor. Az

ebben

az

időszakban

tartott

Nemzetközi

Börtönügyi

Kongresszusok is a szegényrendészeti jogszabályok szigorítása, a

63



büntetési tételek emelése mellett foglaltak állást, illetve kiemelték a munkára nevelés fontosságát. A kongresszus egy 1895-ben született határozata például kimondta, hogy a „hivatásos csavargókat és koldusokat” meg kell különböztetni

az

betegsegélyre

alkalmi

szorulóktól.

csavargóktól Az

első

és

a

rokkantaktól,

kategóriába

tartozókat

munkatelepeken és dologházakban kell elhelyezni és ott dolgoztatni őket, mindaddig míg a javulás jeleit nem mutatják. Belgiumban már a határozatot megelőzően is a fenti elvek szerint jártak el. Egy 1891-es rendelkezés értelmében, az országos szegénykataszter összeállítása során három kategóriába sorolták a szegényeket

és

mindegyik

csoportot

más

és

más

elbánásban

részesítették. A

„hivatásos

vagy

veszélyes

koldusokat

és

csavargókat”

kettőtől hét évig terjedő időtartamra úgynevezett koldustelepen helyezték el, ahol szigorú munkakényszernek voltak alávetve. A közsegélyre

szoruló

úgynevezett

„szerencsétlen

koldusok

és

csavargók” helyzetük jobbra fordulásáig, de maximum egy évig menedékházakba

kerültek,

míg

a

18

év

alatti

koldusokat

és

csavargókat javító iskolákba küldték, majd ipari iskolákba vagy családokhoz helyezték ki őket (Gönczöl, 1991, 28-29.o). Norvégiában

szintén

komoly

büntetésre

számíthattak

a

koldusok és csavargók egyes csoportjai. Itt 1910-ban fogadták el „a munkakerülésről, koldulásról és iszákosságról” szóló törvényt. Ez alapján

a

munkát

visszautasító

munkaképes

koldusokat

és

csavargókat, azaz a „dologkerülőket” 3 havi fogházi elzárással vagy másfél évig tartó kényszerdologházi elhelyezéssel lehetett büntetni, visszaesők esetében a fogház-büntetés 3 év, a dologházba utalás ideje pedig 6 év is lehetett.

64


A

kortársak

által

úttörőnek


tekintett

belga

és

norvég

rendelkezések mintájára a századforduló környékén több európai országban is hasonló törvénytervezetek születtek. Hollandiában a koldulás és csavargás ügyének vizsgálatára kiküldött bizottság olyan javaslattal állt elő, ami különbséget tett az „akaratos” és az „akarattalanul” koldulók, csavargók között. Eszerint az első csoportba tartozókat legalább 1 évre fogházba kellene zárni, ezután pedig szükség esetén 3 évre szóló dologházi elzárásuk is elrendelhető lenne. Míg a második kategória esetében az államnak kellene közgondozásba vennie az érintetteket, ami a gyakorlatban 3 évi dologházi elhelyezést jelentene, melyet követően egy tisztviselő keresne nekik munkát (Friedmann, 1910, 188-189.o). Franciaországban az állami szegénygondozás, melynek alapja a községi

illetőség

volt,

csak

az

idősekre,

gyermekekre,

beteg

szegényekre terjedt ki, akik havi készpénzsegélyre voltak jogosultak. Emellett az ebből nem részesülőket zárt intézményekben vagy családoknál helyezték el (Pálos, 2003, 34.o). Más elbánásban részesültek viszont a munkaképes szegények. Az 1810-ben érvénybe lépő napóleoni büntető törvénykönyv a koldulás kapcsán a szegények több kategóriáját különböztette meg, melyek

közül

a

koldusokat,

csavargókat

elzárással,

kényszermunkával lehetett büntetni. Egy 1885-ös szabályozás lényegében ugyanezt ismételte meg: a nem szándékos munkanélküliséget

nem

büntette,

viszont

a

„munkakerülés” a csavargással azonos megítélés alá esett, ami visszaesők esetében akár gyarmatokra való száműzetést is vonhatott maga után (Cser, 2002, 50-51.o). A századelőn itt is újabb tervezetek születtek e téren. Ezek arról szóltak, hogy a rendőrség vagy a csendőrség által előállított koldusok és csavargók közül a 70 évnél idősebbeket, betegeket és a munkát keresőket menedékházakban és munkaintézetekben helyezik

65



el. A foglalkozás nélküli csavargást azonban 3-tól 6 hónapig terjedő elzárással, háromszori visszaesést követően pedig 2 és 5 év közötti dologházi elhelyezéssel büntetnék. A koldulás és csavargás veszélyesebb formái – ha álruhában, fenyegetéssel, csoportosan, fegyveresen stb. követik el – pedig több éves fogházi, majd azt követően 1-től 5 évig tartó dologházi elzárást vonnának maguk után (Friedmann, 1910, 190-192.o). Svájcban

a

községek

finanszírozták

és

működtették

a

szegénygondozást különféle alapokból, adományokból. A segélyezés alapja bizonyos kantonokban az illetőség, máshol pedig a lakóhely volt. Ami az ellátásokat illeti, összességében a nyílt szegénygondozás dominált, ami azonban nem terjedt ki a munkaképes szegényekre (Pálos, 2003, 44.o). Velük szemben inkább a szegényrendészet eszközeit alkalmazták. Ennek megfelelő tervezetet dolgoztak ki a koldulás és csavargás megszüntetésére is. Az 1908-as dokumentumnak „a lusták és dologkerülők munkára nevelése” címet viselő része azt javasolta, hogy a bíróságok számára tegyék lehetővé, hogy a fogház-büntetés helyett 1-től 3 évig terjedő időtartamra úgynevezett munkanevelő intézetbe küldhessék a „dologkerülőket”, ahol a munkakényszer kiegészítéseként éjjelre magánzárkában helyeznék el őket. Emellett a csavargókkal és koldusokkal szemben 3 havi elzárást kellene alkalmazni, visszaesés esetén pedig őket is az előbb említett intézménybe lehetne küldeni (Friedmann, 1910, 193-194.o). Németországban sem működött kiterjedt szegénygondozás, az állam ezzel kapcsolatban csak általános szabályokat fektetett le, míg a források előteremtése és a végrehajtás a községekre hárult. A segélyezés alapjául a lakóhely szolgált, és nyílt, természetben nyújtott formája volt a meghatározó. Annyiban

azonban

eltért

a

korabeli

európai

országok

gyakorlatától, hogy az úgynevezett elberfeldi rendszert működtető, a

66


szegényekkel szegénység

kapcsolatot okainak

tartó


szegénygyámok

felkutatására,

a

feladatai

személyre

a

szabott

segítségnyújtásra is kiterjedtek (Pálos, 2003, 39-41.o). Ugyanakkor

a

századelőn

Németországban

is

szigorúbb

intézkedéseket kívántak bevezetni a nem dolgozó munkaképes szegényekkel szemben. Itt is megkezdték a büntetőtörvénykönyv módosítását

célzó

tervezet

kidolgozását,

ami

a

koldulást

és

csavargást maximum 3 hónapig terjedő elzárással büntette volna (ami dologházban is letölthető) és bizonyos bűnelkövetők esetében lehetővé tette volna a dologházi elhelyezést, amennyiben a bíróság megítélése

szerint

az

általuk

elkövetett

bűncselekmény

a

dologkerülésre vezethető vissza (Friedmann, 1910, 194.o).

3.2.2. A szegényügy és a koldulás a korabeli közgondolkodásban 3.2.2.1. A koldulás a képviselőházi viták tükrében

A

koldulásra

adott

társadalmi

válaszok

megismerésében,

feltérképezésében további forrásként szolgálnak a már említett, a szegényügyet érintő törvények kapcsán lezajlott képviselőházi viták. Ezekből

ugyanis

jobban

megismerhető

az

a

gondolkodásmód,

szemlélet, amely alapján az ismertetett jogszabályokat kimunkálták. Másrészt, a viták jellegéből adódóan, összefüggésében, a szegényügy tágabb kontextusába helyezve vizsgálható, hogy a korabeli döntéshozók hogyan tekintettek a szegénységre, a koldulás problémájára, illetve, hogy az államnak milyen szerepet szántak a szegényügy rendezése és a koldulás kezelése terén.

67



A dualizmuskori pártstruktúrára jellemző volt, hogy a pártok általában a kiegyezéshez való viszonyuk alapján különültek el egymástól, nem pedig világnézeti alapon szerveződtek. A parlamenti pártok többsége ideológiailag nem volt egységes, egy-egy párton belül gyakran keveredtek egymással a liberális és konzervatív nézetek. A vizsgált képviselőházi vitákban érintett pártok közül egyedül a katolikus néppárt volt az, amely világnézeti alapon jött létre, a liberális egyházpolitikai törvények elleni tiltakozásul (Kozári, 2005, 136-139.o). Az egyes politikai erők persze különböző módon képzelték el a magyarországi

polgári

átalakulás

menetét,

illetve

a

parlamentarizmus, a választójog, az adózás kérdései is megosztották őket. Az ingyenes népoktatás, vagy az ingyenes egészségügyi ellátás bevezetésével kapcsolatban is különböző álláspontokat fogalmaztak meg, azonban a társadalmi problémák kezelésére és a szegényügyre vonatkozó

kidolgozott

koncepcióval

egyik

parlamenti

párt

sem

rendelkezett (Kozári, 2005, 139-142.o). Ennek ellenére a kormánypárti és ellenzéki politikusok az egész korszakban, a pártstruktúra változásai közepette is igen hasonló nézeteket fejtettek ki a szegényüggyel, a szegénységgel és a koldulással kapcsolatban. A korszakban a koldulás problémájával először 1871-ben foglalkoztak a döntéshozók. A Képviselőház 1871. márciusi ülésén került sor a községi törvény általános, majd részletes vitájára, ahol többször is felmerült ez a téma. Nem

bontakozott

ki

hosszabb

elvi

vita

a

szegénység

kezeléséről, csak mintegy mellékesen érintették a képviselők a koldulás megszüntetésének kérdését. Pusztán abból a szempontból vették

tekintetbe,

hogy

a

törvény

bizonyos

rendelkezéseinek

megalkotásakor erre is reflektálni kell.

68



Így például a községi illetőség megszerzése kapcsán kerültek szóba a koldusok, akiknek a jelenléte indokolttá teszi, hogy a Képviselőház olyan szabályokat fogadjon el, melyek korlátozzák az illetőségszerzést. A szigorúbb szabályozás mellett érvelő, az ellenzéki balközép párthoz tartozó Simonyi Lajos báró a következőképpen fogalmazott: „ha

mi

megengedjük

letelepülhessen:

–

azt,

igen

jól

hogy tudjuk,

bármely hogy

az

kolduscsoport ilyen

vándor

kolduscsoportok leginkább lopásból élnek, méltóztassanak elhinni: ezzel éppen a községi életnek teszünk kárt.” (OGY MPGY 1869. évi országgyűlés képviselőházának naplói, XV. kötet, 175.o). Mikor a részletes vitában a szegénygondozásra vonatkozó paragrafusok kerültek sorra, többen is a koldulás felszámolása mellett törtek lándzsát. Elsőként Körmendy Sándor, az ellenzéki országos 48as párt tagja szólt hozzá, aki üdvözölte a törekvést, hogy a törvény igyekszik intézkedni a szegényügyről, de kifogásolta azt a kitételt, hogy

„a

mennyiben

egyesek

könyöradományai

a

község

szegényeinek ellátására elegendők nem volnának”, mivel ez azt feltételezi, hogy a koldusok továbbra is az utcán fognak kéregetni. A probléma felszámolása érdekében javasolta, hogy ehelyett a következő szövegváltozatot fogadják el: „Minden község köteles az illetőségéhez tartozó mindazon munkaképtelen szegények (koldusok) ellátásáról,

akik

jótékony

intézetek

vagy

közsegélyezés

nélkül

magukat fön nem tarthatják, akkép gondoskodni, hogy ezentul semminemü házalás vagy nyilttéreni koldulás elő ne forduljon.” (Uo. 288.o). Halász Boldizsár, aki az ellenzékben lévő szélsőbalhoz tartozott, támogatta ezt a megközelítést, és ő is sürgette a koldulás elleni fellépést: „Látjuk a fővárosban is minden utczasarkon nem egy, hanem 3-4 áll, tehát mennyi lehet még a falukban? ... Tartsuk ugy a koldusokat, mint kötelességünk volna, de hogy házról házra járjanak

69



könyöradományokat kérni, ezt nem tartom megengedhetőnek...” (Uo. 288.o). Voltak

olyanok

is,

akik

különböző

okokból

ellenezték

a

módosítást. Királyi Pál balközép párti képviselő azért volt ellene, mert, ha elfogadnák a javasolt szöveget, akkor hatósági eszközökkel kellene vizsgálni, hogy mely szegények nem képesek magukat fenntartani. Párttársa, Győrffy Gyula pedig azért utasította el ezt a változatot, mert bár támogatta a koldulás megszüntetését, de szerinte

az

erről

szóló

rendelkezést

nem

ennek,

hanem

a

rendőrségről szóló törvénynek kell tartalmaznia (Uo. 288-289.o). Végső soron tehát mindannyian egyetértettek abban, hogy a magánjótékonyság, az azt kiegészítő községi ellátás és a hatósági fellépés azok az eszközök, amelyek a koldulást megszüntetni, vagy ha erre nincs is remény, legalább kevésbé láthatóvá tenni hivatottak. Az

állam

esetleges

szociális

szerepvállalása,

a

szegénység

csökkentése mint a probléma valódi kezelésének eszközei nem merültek fel. A koldulás problémájával szembeni nagyfokú közömbösség a későbbiekben sem változott. Bár az elfogadott községi törvényt 1876ban módosították, a módosítást megelőző képviselőházi vita során a jogszabály vonatkozó részeit egyáltalán nem tárgyalták. Így a szegényügy és azzal összefüggésben a koldulás kérdése csak az 1886-os második községi törvény vitájában kerülhetett volna elő újra az országgyűlésben. Azonban nem így történt, mivel a közsegélyezésre vonatkozó részt, ami lényegében megismételte az 1871-es törvény rendelkezéseit, vita nélkül fogadta el a ház (OGY MPGY 1884. évi országgyűlés képviselőházának naplói, XI. kötet, 223.o). Az

1879-ben

megalkotott

Kihágási

Büntetőtörvénykönyv

kapcsán, ami részletesen szabályozta a csavargással és a koldulással

70



szembeni hatósági fellépés módozatait, szintén nem bontakozott ki komoly vita. A törvényhozók csak eljárásjogi szempontból érintették a törvény vonatkozó paragrafusait. Lényegében csak a kormányzó szabadelvű párthoz tartozó Hosztinszky Jánosnak volt ezekkel kapcsolatos észrevétele. Javasolta, hogy a törvény ne egy belügyminiszteri rendeletre hivatkozva mondja ki a koldusok, csavargók illetőségi helyükre történő toloncolását, illetve az országból való kiutasításukat, hanem maga rendelkezzen erről. Így ugyanis nem kell hosszú ideig tartó külön eljárást indítani ezen intézkedések végrehajtása érdekében, ami azt jelenti, hogy az adott községnek nem kell az illető „egyént eltartani”. Ezt a módosítást el is fogadták, és több szó nem is esett sem a koldulásról, sem a csavargásról (OGY MPGY 1878. évi országgyűlés képviselőházának naplói, VI. kötet, 373-374.o). Más volt a helyzet a betegápolásról szóló 1898. évi XXI. törvénnyel. Ugyanis az eddigiektől eltérően ennek képviselőházi vitája során a szegény betegek ellátásáról, illetve magáról a szegénygondozás rendszeréről szóló disputa kezdődött. Az alaphangot Crausz István, a kormányon lévő szabadelvű párt képviselője, a törvényjavaslat előadója adta meg, aki olyan témákat vetett fel, amelyek kapcsán a képviselők a szegényügy mibenlétéről, funkciójáról fejtették ki nézeteiket. Az előadó többek között azzal érvelt a jogszabály mellett, hogy az a beteggondozás költségeit a korábbiaknál igazságosabban osztja el és könnyít a felvidéki települések ilyen jellegű terhein. Ez pedig azért fontos, mert ezzel a magyar állam gondoskodását fejezi ki és kedvező hatást fog elérni, „ha magyar kéz veszi le a tótajkú, nyomorúlt viszonyok között élő lakosságról az egyik nagy terhet és azt a saját vállaira rakja.”

71


Ezzel lojalitását

lehet

tehát

megszerezni,

a

magyarországi

megszilárdítani


szlovákság

(OGY

MPGY

bizalmát, 1896.

évi

országgyűlés képviselőházának naplói, XVI. kötet, 270.o). Buzáth Ferenc ellenzéki, katolikus néppárti képviselő viszont pontosan az állami szerepvállalást hiányolta. Szerinte nem lehet az államháztartási egyensúlyra hivatkozva kihagyni a költségvetésből a betegápolás figyelembe

költségeit. azon

következtében

Ezzel

ugyanis

„szegény

rétegek

önmagukon

segíteni

a

kormány

érdekeit,

kik

képtelenek

nem

veszi

szegénységük és

kik

állami

támogatás nélkűl kénytelenek elpusztúlni” (Uo. 275.o). Az állami szerepvállalásnak más hívei is voltak. A szintén ellenzékben lévő, függetlenségi párti Komjáthy Béla szerint „a hol a szegény nép nagy részben éhséggel küzd, a hol egyátalában nem képes magán segíteni, az államnak egész hatalmával és erejével kell oda sietnie”. Ezt a feladatot pedig a magyar állam nem teljesíti, és ezen a törvényjavaslat sem változtat (Uo. 278-279.o). Márpedig erre szükség lenne, mert „az a rémkép, a melytől itt nagyon sokan annyira félnek: a szoczializmus, ez által egyik méregfogát

veszítené

el”.

Hozzátette

azt

is,

hogy

„[e]zzel

a

törekvéssel teremtünk munkáserőket, ezzel tudjuk a haza védelmére szükséges erőket megteremteni” (Uo. 280.o). Tehát nem lehet tovább halogatni a szegényügy rendezését, a munkaképtelenekről gondoskodni kell, ugyanis az a gyakorlat, hogy mire a községi törvény alapján megállapítják az illetőséget, addigra a segélyre szoruló vagy meghal, vagy kiderül, hogy az adott községben nem képesek ellátni (Uo. 282.o). A szegényügy általános rendezését sürgette Major Ferencz katolikus néppárti képviselő is, annak érdekében, hogy megállítsák a szegények fizikai állapotának romlását (Uo. 298.o). A szabadelvű párt részéről Melzer Vilmos ezeket az érveket kiegészítette azzal, hogy a szegényügy rendezését valamilyen szinten

72



már ennek a törvénynek is el kell kezdenie. Így például nem csak a beteg, de a lábadozó szegényekről is gondoskodni kell ennek keretében (Uo. 317-318.o). Véleménye szerint a jogszabály a szegényügy körébe tartozó kérdéseket szabályoz, de hiányosan, mivel „a ki az elszegényedés következményein akar enyhíteni, annak vizsgálnia és lehetőleg elhárítania kell az elszegényedés okait ... a szegényügyi betegápolás terén nemcsak arról van szó, hogy az a szegény beteg orvosi segélyben és a szükséges gyógyszerekben részesűljön, hanem arról is, hogy a betegség a családban vajmi gyakran ez utóbbi elzüllésének okává és kiindulási pontjává válik, s hogy igen sok esetben nem elegendő

magát

a

betegséget

meggyógyítani,

hanem

e

felett

szükséges annak a család gazdasági életére súlyos következményeit is lehetőleg megelőzni.” (Uo. 316.o). Bár az állami szerepvállalás szükséges mértékével kapcsolatban eltérő vélemények hangzottak el, abban egyetértés mutatkozott, hogy

az

államilag

támogatott

betegápolás

hasznos

az

ország

szempontjából: csökkenti a társadalmi feszültségeket, megnyeri a magyarországi szlovákság lojalitását, segíti az ország gazdaságának működtetéséhez szükséges emberi munkaerő újratermelését. Ezzel összefüggésben természetesen az a kérdés is felvetődött, hogy miként viszonyuljon az állam azokhoz a tömegekhez, melyek valamilyen okból nem dolgoznak, és emiatt megélhetésük nem biztosított. A képviselők a szegényügy kapcsán tehát a koldulás, a munkaképesség, munkaképtelenség problematikáját is körüljárták. Az katolikus

uralkodó

megközelítésről

néppárthoz

tartozó

szemléletes

Mócsy

Antal

példát

nyújt

felszólalása.

Ő

a a

munkaképes koldusok dolgoztatása mellett érvelt, kijelentve, hogy tapasztalata

szerint

„a

koldusoknak

legalább

9-10-ed

része

tulajdonképpen dologkerülő”, hiszen „hidegben, melegben, kora reggeltől késő estig – kivéve azon időt, melyet a pálinkás boltokban

73



töltenek el – sokszor 30-40 kilogramm kenyérsúlylyal a hátukon vagy a mellükön képesek házról-házra járni”. (Uo. 321.o). A fennmaradó részről, tehát a munkaképtelen, súlyosan beteg koldusokról ellenben gondoskodni kell, már csak azért is, mert a képviselő szerint ők tulajdonképpen „az inhumánus, a keresztény szeretetből mindinkább kivetköző társadalommal szemben isten ostoraiként szerepelnek”. Ami praktikus szempontból annyit jelent, hogy terjesztik a különböző fertőző betegségeket (Uo. 321.o). Tehát a koldusok különböző csoportjaival szemben a társadalomnak a megfelelő eszközökkel kell védekeznie. A vizsgált téma szempontjából a korszak legvége, az 1913-as év

a

legérdekesebb.

1913.

májusában

terjesztették

elő

a

közveszélyes munkakerülésről szóló törvényt, amelynek képviselőházi vitája világos képet fest arról, hogy miként gondolkodtak ekkor a koldulásról és a csavargásról. De megismerhetők belőle a képviselők által hangoztatott, haladó szellemiségűnek tekintett büntetőjogi elvek is. Blanár Béla, a kormányon lévő nemzeti munkapárt képviselője, a tervezet előadója részletesen kifejtette a szabályozás jelentőségét, a mögötte meghúzódó elveket, így érdemes ebből hosszabban idézni. Először is kijelentette, hogy a törvényjavaslat „védekezése a társadalomnak a hivatásos munkakerülők részéről őt fenyegető kriminalitás veszedelme ellen.” (OGY MPGY 1910. évi országgyűlés képviselőházának naplói, XIX. kötet, 34.o) Emellett új büntetőjogi elveket is képvisel, amennyiben azt célozza,

hogy

„a

bűntettes

mintegy

megjavitva,

átalakitva

egészségesen adassék vissza a társadalomnak” és a preventív intézkedések révén a bűncselekmények száma is csökkenjen. Ez a bírótól azt követeli, hogy „ne elsősorban a büncselekményt vegye figyelembe, hanem annál inkább a bűntettes személyét, figyelembe

74



véve azt, minő veszedelem fenyegeti a társadalmat a bűntettes részéről s ehhez képest szabja meg intézkedését.” (Uo. 34.o). Mivel

a

határozott

időre

szóló,

rövid

ideig

tartó

szabadságvesztésnek nincsen sem elrettentő, sem nevelő hatása, mert nem használ azoknál „akik rendetlen életmódot folytatnak, akik bűncselekmények elkövetéséből élnek vagy akik a bűncselekmények elkövetésére bizonyos hajlammal bírnak”, ezért a korábbi gyakorlaton most változtatnak. Ezt követően az elkövetőket kategóriákba kell sorolni aszerint, hogy személyiségük alapján mennyire veszélyesek a társadalomra. Ezzel „a büncselekmény helyébe a büntettes személyisége lép” (Uo. 34.o). Az előadó szerint a munkaképtelenekről szegényházakban kell gondoskodnia a társadalomnak, az „alkalmi munkakerülők” számára munkát kell biztosítani, ennek érdekében pedig munkaközvetítő intézeteket szükséges létrehozni. A „hivatásos munkakerülőkkel” szemben azonban a törvényben foglalt büntető intézkedéseket kell foganatosítani (Uo. 34-35.o). Az elérni kívánt célok fő eszköze a dologház, ami egyrészt csökkenti a kriminalitást, másrészt „javitó eszköz, amelylyel az erkölcsi

kötelezettségek

iránt

érzéketlen

embereket

mintegy

megjavitani, felemelni, a munka által megnemesiteni, uj emberré tenni, átalakitani kivánjuk”. Ami röviden úgy foglalható össze, hogy a dologház tulajdonképpen „a felnőttek iskolája” (Uo. 35.o). Ezeknek az újításoknak a szükségességét nagy ívű beszédében Balogh Jenő igazságügyi miniszter is hangsúlyozta, mivel véleménye szerint a korábbi törvények nem nyújtottak megfelelő védelmet „a munkaerejük

egész

megfeszitésével

dolgozó,

tisztességes

egyéneknek, a hivatásszerü bűntettesekkel és azokkal szemben, akik a maguk rendetlen, munkakerülő, dorbézoló életmódjukkal állandó veszedelmet alkotnak a társadalomra nézve.” (Uo. 36.o).

75



Ugyanis a 8 napra való elzárás, ami alatt nem kell munkát végezni, „Eldorádója minden csavargónak”, hiszen azok ingyen kapnak szállást, ellátást. Ezzel szemben a dologház munkára nevel és az államkincstár szempontjából is előnyös, mert hasznot hajt, és így az adófizetőknek nem kell eltartaniuk a munkakerülőket (Uo. 37.o). A tervezet mögött rejlő alapelveket egyetértéssel fogadták a képviselők, a javaslat megnyerte a tetszésüket. A kormánypárthoz tartozó Kenedi Géza például dicsérte a törvény haladó szellemét, főképp azt az elvet, hogy az egyének veszélyességét a szerint ítéli meg, hogy a büntetés letelte után megmaradt-e „társadalomellenes jellemük”. A munkára neveléssel összefüggésben, a franciaországi példa kapcsán, ahol a koldusokat egy szigetre deportálták, így fogalmazott: „minthogy nekünk, fájdalom, szigeteink nincsenek, ahová valakit munkásélet megszokása végett deportálhatnánk, itthon dologház útján” kell ugyanezt elérni (Uo. 38-39.o). Végül Blanár Béla mindenkit megnyugtatott, hogy a törvény „[n]em

az

egyéni

szabadságot,

de

a

csavargási

szabadságot

korlátozza”, és lényegi módosítás nélkül el is fogadták azt (Uo. 40.o). A

Képviselőház

tehát

törvénybe

iktatta,

hogy

vannak

a

szegényeknek bizonyos csoportjai, melyek erkölcsileg alacsonyabb rendűek, ezáltal puszta létük állandó fenyegetést jelent a társadalom „erkölcsös, tisztességesen dolgozó” tagjaira. A közösség felelőssége, hogy velük szemben fellépjen és „személyiségüket” figyelembe véve dolgos életre nevelje, illetve munkára kényszerítse őket, hogy az átnevelés révén megszüntesse a koldulás, csavargás jelenségét. Mindez

tulajdonképp

a

korabeli

szegénypolitika

mögött

meghúzódó érvrendszer összefoglalásaként is értelmezhető, amely a koldulás problémájának kezelése kapcsán az állam szerepét a rendfenntartásban jelölte meg. A képviselőházi viták tanulsága szerint – hiszen elvi alapú vita egyik törvény esetében sem

76



bontakozott ki – ezzel mind a kormánypárti, mind az ellenzéki politikusok egyetértettek, így ez a fajta megközelítés a korabeli közgondolkodás stabil elemének tekinthető.

3.2.2.2. Korabeli szakemberek a koldulásról

A szegényügy rendezésének kérdését mind az államigazgatás különböző szintjein működő hivatalnokok, mind a témával foglalkozó egyéb

szakemberek

sokat

tárgyalták

az

egész

korszakban.

A

képviselőházi vitákon kívül is számos javaslat, észrevétel született ezzel kapcsolatban, és olyanok is voltak, akik a kérdés általánosabb tárgyalása mellett a koldulás, csavargás problémájára is kitértek. A korabeli szegényügy alakulását figyelemmel kísérő különböző szakemberek – jogászok, a szegénygondozás területén működő szakemberek,

rendőrségi

vezetők,

minisztériumi

hivatalnokok

–

megnyilatkozásai tehát további adalékokat szolgáltatnak ahhoz, hogy rekonstruáljuk, milyen nézetek uralkodtak a vizsgált tárgykörrel kapcsolatban. A

szegényügy

területén

működő

hivatalok

hozzáállásával

kapcsolatban érdemes felidézni Barth László fővárosi kerületi jegyző 1877-es írását, amelyben a budapesti szegényügy történetével foglalkozik,

de

a

történeti

részekhez

fűzött

kommentárjai

kordokumentumként is kezelhetőek. Ezek ugyanis olyan általános érvényű

kijelentéseket

tartalmaznak,

melyek

a

korszak

szegénypolitikájáról, mint olyanról adnak képet. A

szegénységgel

kapcsolatos

korabeli

közvélekedést

tolmácsolta, amikor kijelentette, hogy „a társadalom sohasem adós a pauperismusnak annyival, mint a mennyit ez tőle követel, még sem

77


zárkózhat

el

annak

követelései

elől,

annál


kevésbé,

miután

szegénység mindég volt és mindég lesz” (Barth, 1877, 8.o). Ebből kiindulva kiállt az alacsony segélyösszegek mellett, mivel a magasabb segélyek jelentősen terhelnék a szegényalapot, másrészt „a hatóságnak nem lehet feladata az élet és a viszonyok ütötte sebeket teljesen hegeszteni, hanem csakis a szenvedők állapotán időlegesen segiteni”, mivel a több segély „a pauperismust nemhogy apasztaná, de biztosan növelné” (Barth, 1877, 39-40.o). Ha pedig emellett szigorúan ellenőrzik a segélykérők anyagi viszonyait, akkor „a dologkerülő, simulans u. n. kenyeret kolduló és kalácsot evő, léha egyének, a szegényalap ezen hosszu életü pióczái, szemérmetlen tolakodással üzött koldulásuktól, legalább a hatósággal szemben, leszoktathatók lesznek” (Barth, 1877, 39.o). Azonban voltak olyanok is, akik a magasabb színvonalú segélyezés mellett érveltek. A korabeli szegényügyet gyakran érte bírálat amiatt, hogy a közsegélyezés feladatának a községekhez való delegálása

a

gyakorlatban

rendezetlenségét

és

továbbra

is

tulajdonképpen

fenntartja csak

a

a

kérdés

problémákat

decentralizálja. Ezt a hiányosságot több kortárs is felismerte. Pálos Ödön, az Erzsébet szegényház igazgatója, egy 1913-ban, a

szegénygondozó

tanfolyamon

tartott

előadásában

a

következőképpen fogalmazott: „a magyar szegényügy nagy hátránya, miszerint

feltételekhez

köti

a

község

segítségét.

Mert

hisz

tulajdonképpen arra kényszeríti a szegényt, hogy az mindenféle más módon igyekezzék sorsán segíteni. Csak az esetben, ha a segélyre szorult másképen boldogulni nem tud, akkor köteles a község segélyezést nyujtani.” Ezzel pedig szembeállította a külföldi példát, ahol a közsegélyezés mindenképpen jár, és azt csak kiegészíti a magánjótékonyság (Pálos, 1914a, 20.o). Ugyanakkor kiállt a közsegélyezés ellenőrzése mellett, amikor az

1912-től

Budapesten

életbe

lépő

központi

szegényügyi

78



nyilvántartás kapcsán mondott véleményt: „Már pedig a központi szegényügyi nyilvántartó fontos és jó dolog, ezt be is látja mindenki, kinek tudomása van arról, hogy mennyi csalás fordul elő Budapesten, hogy hány munkakerülő ember igyekszik mások segélyéből munka nélkül megélni. A jótékonyságnak nem lehet feladata, hogy élősdieket támogasson.” (Pálos, 1914a, 21.o). Ezért

sürgette

is

a

munkakényszer

érvényesítését

az

„élősködők” különböző csoportjaival szemben: „Itt szigorúság van a helyén s okvetlen szükséges, hogy az iszákosok s a foglalkozásszerű koldusok,

közmunkáknál

és

kényszerdologházakban

munkára

legyenek szorítva. Ma ezek a szegényházakba kerülnek és ottan az öregek, aggok, betegek rémei.” Ezen

kívül

munkaképes

pedig

javasolta,

szegényeket

hogy

foglalkoztató

a

munkanélküli,

műhelyekben,

de

önkéntes

dologházakban, közmunkáknál foglalkoztassák, a vándorló szegények számára pedig munkatelepeket és élelmező állomásokat hozzanak létre a jelentősebb országutak mellett (Pálos, 1914a, 22.o). Dr.

Ebergényi

Sándor

minisztériumi

tanácsos

ugyanitt

elhangzott előadásában viszont épp azt fejtegette, hogy a Pálos által a közsegélyezés kapcsán szóvá tett hiányosság tulajdonképpen tudatos állami politika, ami közvetett módon a munkára való ösztönzést igyekszik fenntartani. „Az életben sokszor halljuk azt a panaszt, hogy a község vagy az állam milyen szűkkeblű. Pedig ez a szemrehányás igazságtalan. Az állam vagy a község nem tehet többet, mert ha többet tenne, akkor az ingyenélők csapatját növelné.” (Ebergényi, 1914, 61.o). A korszak közsegélyezési politikájával teljesen szembenálló véleményt

fogalmazott

meg

Forbáth

Tivadar

ügyvéd,

aki

a

kortársaktól eltérően elsősorban strukturális problémaként tekintett a szegénységre.

79



A szegényügy rendezéséről szóló munkájában a szegénység lehetséges okai között említette az idős-, illetve gyerekkorral együtt járó keresőképtelenséget, a „testi fogyatkozásokat”, valamint a munkakerülést és az iszákosságot. Azonban hangsúlyozta, hogy a szegénység kialakulásában leggyakrabban

a

társadalmi

tényezők

játszanak

szerepet.

A

munkanélküliség kapcsán a következőképpen írta le az elszegényedés folyamatát: „Az időleges munkanélküliség adósságokba kényszeríti a munkást,

jövedelme

az

adósság

törlesztésére

nem

elegendő,

lassanként a házbérre sem telik, és az egy ideig munka nélkül volt munkás rövid idő múlva hajléktalanná válik” (Forbáth, 1908, 1213.o). Véleménye szerint a szegénység problémáját a családoknak, a közösségnek és az államnak közös erőfeszítések révén kell kezelniük. Ebben az állami felelősségvállalásnak kiemelt szerepet szánt, mivel a magánjótékonyságra

alapozott

ellátás

nem

kiszámítható,

nem

kikényszeríthető. Ezért Forbáth leszögezte, hogy „nem a felebaráti szeretet,

hanem

az

állam

köteles

elszegényedett

polgárairól

gondoskodni” (Forbáth, 1908, 50.o). Ugyan

elismerte,

hogy

az

állam

megkövetelhet

bizonyos

viselkedésformákat a szegényektől, illetve nevelheti is őket, de ezzel együtt is mindenkinek jár a segítség. A társadalom nem tehet különbséget támogatásra érdemes és arra érdemtelen szegények között. Ezt így fogalmazta meg: „Arra a bizonyos minimumra, hogy a jogállamban ne haljon éhen és betegség esetén gyógykezelésben részesüljön, – még a legelvetemedettebb polgár is igényt tarthat és ezt a segélyt megtagadni senkitől sem szabad.” (Forbáth, 1908, 11.o). Mindezek alapján a korabeli szegénygondozás működésére vonatkozó

észrevételeit

a

következőképpen

összegezte:

„A

szegényügy Magyarországon teljesen parlagon hever, se szabályozó

80



rendelet, sem pedig az égető kérdéssel foglalkozó szakirodalom nincsen,

százezrek

elpusztulása

nyomja

sorsa, az

temérdek

állam

ártatlan

lelkiismeretét

és

exiztenciának mégis

minden

csöndes.” (Forbáth, 1908, 45.o). Ennél századforduló

is

határozottabb

környékén

kritikát

Zigány

fogalmazott

Zoltán

író,

meg

a

pedagógus,

a

Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója, kijelentve, hogy a szegénység fennmaradásában általában komoly szerepet játszanak az azt kezelni hivatott intézmények hiányosságai. Ebből kiindulva komolyan elmarasztalta a korabeli magyar szegényügy

gyakorlati

ténykedését

és

leszögezte,

hogy

„a

szegényügy ma már nem a magán jótékonyság pietisztikus teendői közé, hanem a társadalmi politikának elsőrendü feladatai közé tartozik. E véleményünket egyfelől a szegénység mai állapotaira és másfelől keletkezésének okaira alapitjuk. A szegénységet t. i. ugy kell felfognunk, hogy az olyan gazdasági állapot, a melyben a rendelkezésre álló javak nem fedezhetik a tényleges szükségleteket. Ha az ilyen gazdasági állapot egy-egy egész nemzet életében uralkodik, akkor ez az abszolut, vagy általános

szegénység

a

javak

teljes

hiányát,

vagy

legalább

viszonylagosan kevés voltát jelenti; ha azonban csak egyes emberek életében merül fel ez a gazdasági állapot, akkor az csupán relativ, vagy magángazdasági szegénység és azt jelenti, hogy az illető társadalomban a vagyon egyenlőtlen megoszlása egyesekre nézve exisztenciális veszedelmeket teremtett.” (Zigány, 1901, 50.o). Ezt

alapul

véve,

a

korszakban

uralkodó

közfelfogással

ellentétben, ami folyton a szegények jellemhibáira, morális hiátusaira hivatkozott, Zigány kijelentette, hogy „a modern szegénység a vagyon egyenlőtlen megosztásának következménye”, tehát nem szükségszerű jelenség, hanem társadalmi termék (Zigány, 1901, 51.o).

81


Elismerte,

hogy

a

szegénység


hátterében

a

gazdasági

(termelési válság, munkanélküliség, sztrájk), társadalmi (társadalmi terhek aránytalan eloszlása), jogi és politikai (háborúk), természeti (tűzvész,

árvíz)

okokon

kívül

egyéni

tényezők

(betegség,

munkaképtelenség, iszákosság, szerencsejátékok) is állhatnak, de kiemelte,

hogy

ez

utóbbiak

sokszor

a

szegények

társadalmi

helyzetének következményei. Összességében pedig a társadalmi okok a meghatározóak (Zigány, 1901, 52-54.o). Ezért, illetve a szegénység növekedése miatt sem lehet a probléma kezelését az ad hoc jellegű magán- és közjótékonyságra bízni, mivel ezek nem képesek hatékonyan kezelni a problémát, sőt az effajta akciók valójában elterelik a figyelmet a kérdés lényegéről: „A magán- és közjótékonyság tulajdonképen csak a botránynyá fekélyesedett nyomort orvosolja valamennyire; ahhoz hasonlit e tevékenység, mintha az orvostudomány csak az undoritó kelevények gyógyitásával foglalkoznék.” Ugyanakkor „az egyszerü, normális szegénység, a mindennapi, szürke nyomor” ellen nem tesznek semmit (Zigány, 1901, 51-52.o). Márpedig

a

társadalom

erkölcsi

felelősséggel

tartozik

a

szegénység kezelése iránt, és a kiéleződő osztályellentétek miatt politikai érdeke is fűződik hozzá. Ezért mindenképpen foglalkozni kell a szegényügy rendezésével (Zigány, 1901, 56-57.o). Magyarországon azonban nincsen szegényügyi törvény, sem statisztika: „A gyakorlati közigazgatásban csupán két elv tudott a szegényügyi rendtartás mezején általános népszerüségre vergődni; az egyik az, hogy a szegényügy megoldásához nélkülözhetetlen eszköz a tolonczkocsi; a másik meg az, hogy a szegények községi ellátására adta a teremtő a koldulási és a kintornázási engedélyeket a magyar közigazgatásnak.” (Zigány, 1901, 59.o). Zigány szerint viszont a szegényügy teljes elhanyagolása helyett az államnak együtt kellene működnie az egyházi, egyesületi

82


jótékonyság

intézményeivel

és

gondot


kellene

fordítania

a

megelőzésre, valamint a már kialakult szegénység csökkentésére. Az előbbi eszköze lehetne az oktatás, a munkaképesség fokozása, a bérek emelése, a különböző biztosítások támogatása. Míg az utóbbi esetében eredményes lehet a dologházi elhelyezés, illetve az, ha munkát biztosítanak a szegények számára (Zigány, 1901, 61-63.o). Az állam azonban egészen más elveket képviselt, nem volt hajlandó elismerni a szegénység társadalmi jellegét és az ezzel kapcsolatos állami szerepvállalás szükségességét. Ennek megfelelően a

kiegészítő

jellegű,

alacsony

színvonalú

közsegélyezés

következményeit rendészeti intézkedésekkel igyekezett kezelni. Ahogy láthattuk, a korszakban számos rendelet és törvény született, amelyek a koldulás és a csavargás tilalmáról, a koldusok elzárásáról

rendelkeztek

és

a

velük

szemben

érvényesítendő

munkakényszer gyakorlati kivitelezését taglalták. Mivel elsősorban hatósági intézkedésekkel igyekeztek kezelni ezt az ügyet, a jogászok a büntetőjog felől közelítettek a kérdéshez, és azt tárgyalták, hogy az erre vonatkozó korabeli szabályozás egyes elemei mennyiben felelnek meg a kitűzött céloknak. A századforduló környékén, a pozitivista és az úgynevezett közvetítő

büntetőjogi

irányzatok

hatására

Magyarországon

is

átalakulásnak indult a büntetőjog rendszere, a bűnelkövetésről való gondolkodás. Az új típusú megközelítésekben megjelent a veszélyes bűnöző kategóriája, „akinek múltbeli életviteléből ‘egész bűntettes egyéniségéből’ és az aktuálisan elkövetett bűntettéből a ‘jövőbeni büntetőjogi jogsértés veszélyére’ lehet következtetni.” (Gönczöl, 1976a, 954.o). Ezért úgy gondolták, hogy az ilyen egyénekkel szemben a határozatlan idejű elzárást kell alkalmazni, az ugyanis lehetővé teszi a bűncselekmény megtorlását, az elkövető ártalmatlanná tételét és nem utolsó sorban az illető átnevelését (Gönczöl, 1976a, 954-957.o).

83



Ez a fajta szemléletmód a jogászok és hatósági személyek által megfogalmazottakban, több esetben is visszaköszönt és a korabeli szabályozásban, a hatóságok intézkedéseiben is kifejezésre jutott. Finkey Ferenc jogász, a sárospataki jogakadémiai tanára például a következőképpen érvelt e tárgyban. A koldulást és csavargást

szankcionálni

rendelkezései

nem

hivatott

alkalmasak

Kihágási sem

a

Büntetőtörvénykönyv megelőzésre,

sem

a

megtorlásra. Ezért a „született dologkerülők” esetében, akik „ha nem is perrendszerüen bizonyithatólag, de a legnagyobb valószinüség szerint állandóan büntetendő cselekmények elkövetéséből tartják fenn magukat”, szigorítani kellene a hatósági fellépést. Ők ugyanis lopnak, csalnak, rabolnak csak hogy dolgozniuk ne kelljen (Finkey, 1998, 186.o). Ezen társadalomra veszélyes csoport tagjait, az „üzletszerü, megátalkodott”

koldusokat

munkakerülők,

elcsapott

és faczér

csavargókat

–

akik

mesterlegények,

„czinikus

elkeseredett

embergyülölők, anarchistikus gondolkodásu félmüveltek, könnyelmü, elzüllött korhelyek” – évekre dologházba kell zárni és ott dolgoztatni őket.

Ezt

megelőzési

rendszabályként,

a

közbiztonság

veszélyeztetésére való hivatkozással lehetne elrendelni (Finkey, 1998, 188-189.o). Míg a munkaképtelen koldusokat, amíg munkaképessé nem válnak, vagy más át nem vállalja a gondozásukat, úgynevezett menedékházakban kell ellátni, a munkát kereső koldusok számára pedig önkéntes dologházakat, „munkaközvetitő-intézeteket” kellene létrehozni. Ide önként lehetne jelentkezni, és az intézmény maga biztosítana munkát, vagy igyekezne máshol munkaalkalmat keresni az illetőnek. Végül, a gyermek- és fiatalkorúakról a gyermekvédelem intézményrendszerének kellene gondoskodnia (Finkey, 1998, 188191.o).

84


Érvelésének

központi

eleme

tehát

a


munkakerülő,

léha

életmódot folytató személyekkel szembeni szigorúbb fellépés, a munkakényszer érvényesítése volt. Ugyanis szerinte „eltekintve a távolabbi és mellékokoktól, legtöbb esetben a munkakerülés, a dologtalanság az, a mi a vagyontalan embereket a csavargásba és a koldulásba viszi. Ez ébreszti fel bennök a munka nélkül más vagyonából való megélés gondolatát, ez teremti meg a sokszori nélkülözést, a szükséget, a mi aztán alkoholismusba, majd a lopás, csalás útjára, később rablásra, esetleg emberölésre hajtja őket.” (Finkey, 1998, 187.o). Hasonló szellemben írt Pekáry Ferenc is, aki a korszakban miniszteri tanácsos, illetve Budapest rendőrfőkapitány-helyettese volt. Szerinte differenciálni kell a csavargók különböző típusai között és speciális helyzetüknek megfelelő intézményeket kell létrehozni. A munkaképteleneket gondozni kell, viszont azon munkaképes egyének, akik ugyan nem követtek el bűncselekményt, de „állandó tartózkodó helyük és rendes keresetforrásuk nincs”, illetve a kétes foglalkozású „élősködő” egyének („álhirlapíró”, „kéjnők kitartottjai”, szerencsejátékosok,

„zálogjegyszédelgők”,

„spanyol

‘kincsásók’

ügynökei”, a házasságközvetítők jelentős része stb.) és végül a sokszor büntetett csavargók, azaz a „javithatatlan gonosztevők” esetében más fajta fellépésre van szükség (Pekáry, 1998, 198199.o). Ami az utóbbiakat illeti, mindenképpen a kényszermunka alkalmazása a megfelelő büntetés, „hiszen a munkától irtózó, a tunya és rest csavargóra nézve csak egy büntetés, csak egy orvosszer létezik, amely egyúttal javulására is vezethet – s ez: a munka.” Erre a célra kétféle dologházat kellene létrehozni, melyek közül az egyik a munkanélkülieket és kétes foglalkozásúakat nevelné munkára, míg a másik a sokszor büntetett csavargók szigorított intézete lenne (Pekáry, 1998, 200-201.o).

85



Hogy a „közveszélyes néposztályok”, azaz a koldusok és csavargók milyen nagy fenyegetést jelentenek a társadalomra nézve, a korábbiaknál is erőteljesebben hangsúlyozta nagyiványi Fekete Gyula jogász, törvényszéki bíró. Szerinte ugyanis ezek a csoportok a társadalom ellenségei, melyek rengeteg vagyont pusztítanak el évről évre. Mindez pedig a társadalmon kívüli létükből következik, amit a szerző a következőképpen összegzett. A csavargónak nincs lakhelye, nem dolgozik, mert „erkölcsi szervezetének anyabűne a tétlenség”. Jelleméhez tartozik, hogy irtózik a munkától, elveti a családi életet, bűnözik. Mivel pedig nem köti semmilyen kényszer, nincsen vesztenivalója „örömmel lesi a nagy

politikai

rázkódtatásokat,

legcsekélyebb

zajra

előtünik

búvhelyéből, minden rendbontóval szövetkezik, mert a béke és rend megszüntével kezdődik az ő aratása.” Létezése tulajdonképpen magát az emberi civilizációt fenyegeti, hiszen „az emberi nem által ezredeken át összegyüjtött kincseket egy éjjel képes martalékává tenni és csak azért, mert elhamvasztásukban gyönyörét találja.” (nagyiványi Fekete, 1998, 131-132.o.). A szerző szerint a koldus szintén veszélyes a társadalomra, hiszen ha munkaképes, erőszakkal, vagy csalással csikarja ki a pénzt, hogy munka nélkül élhessen, mivel ő is megveti a dolgos életet. Azonban egy lényeges dologban különbözik a csavargóktól, tudniillik ő családot alapít és van lakhelye, ahova a büntetés letöltése után visszatérhet. Ezért indokolt, hogy a koldulással szemben enyhébb büntetésekkel lépjenek fel. Mindazonáltal

mindkét

esetben

növelni

kell

az

elzárás

időtartamát, majd a büntetés letelte után kényszerdologházba kell küldeni őket az erkölcsi nevelés, a vallásos érzület elmélyítése, jellemük

megváltoztatása

érdekében.

Azért,

hogy

„belőlök

használható munkásokat idomítsunk” (nagyiványi Fekete, 1998, 132133.o).

86



A koldulást és csavargást mint a kriminalitás ősforrásait, a társadalom

fennmaradását

veszélyeztető

jelenségeket

elítélő

nézetekkel ellentétes véleményt a korszakban nagyon kevesen fogalmaztak meg. A közveszélyes munkakerülés fogalmát bevezető 1913. évi XXI. törvénycikk kapcsán Papp Géza jogász, országgyűlési képviselő volt az, aki megpróbált szembemenni ezzel a fajta politikával és a jogszabály

életbe

lépését

követően

egyik

cikkében

részletesen

kifejtette erre vonatkozó véleményét. Amellett, hogy hangsúlyozta, miszerint a törvény nem definiálja a munkakerülést, így lényegében az egyes eljáró hatóságokra hárul, hogy

meghúzzák

a

határvonalat

a

vétlen

és

a

szándékolt

munkanélküliség között, elvi kifogásokkal is élt. Kifejtette, hogy a munkakényszer dologházak útján való érvényesítése helyett az országos

szintű

munkaközvetítés

és

a

társadalombiztosítás

hatékonyabb megszervezésére lenne szükség (Papp, 1998, 209214.o). Ugyanis

nyugat-európai

tapasztalatok

alapján

elmondható,

hogy a dologház, mint olyan egyáltalán nem alkalmas nevelési eszköz. Ráadásul a törvény nem differenciál a különböző okokból a dologházba

kerülő

egyének

–

munkanélküliek,

csökkent

munkaképességűek, köztörvényes bűncselekmények miatt elítéltek – között, így az a neki tulajdonított nevelő, javító funkciót mégannyira sem képes ellátni (Papp, 1998, 215-216.o). A szegényügy gyakorlati működése, valamint a koldulás, csavargás büntetése kapcsán kifejtett néhány szakmai kritika, elvi alapon megfogalmazott kifogás ellenére a szegények különböző csoportjai

között

az

érdemesség

és

érdemtelenség

alapján

differenciáló, a koldulást, csavargást egyéni jellemhibaként kezelő álláspont volt a meghatározó az egész korszakban.

87



Látható, hogy ez a fajta megközelítés uralta a kérdésről folytatott szakmai és politikai vitákat és nem utolsó sorban a korabeli jogszabályokban is egyértelműen kifejezésre jutott. Mindezek pedig alapvetően meghatározták azt az intézményrendszert is, mely a koldulás kezelésére volt hivatott.

3.3. A szegényügy működése és a koldulás helyi szintű kezelése

3.3.1. A szegényügy általános rendszere

A

főbb

szegényügyi

jogszabályokból

és

a

koldulásra,

csavargásra vonatkozó dualizmuskori rendelkezésekből látható, hogy az állam döntően a magánjótékonyságra hárította a szegénység kezelését. Ezt kiegészítendő vállalt bizonyos finanszírozási garanciákat a közsegélyezés, nagyobb

részét

fellépésre

és

illetve a

a

beteggondozás

koldusokkal, az

ezzel

terén,

csavargókkal összefüggő

de

energiáinak

szembeni

büntető

jogszabályalkotásra

összpontosította. Ezt tanúsítják az egész korszakot végigkísérő törvények és a belügyminisztérium által kibocsátott rendeletek. Egyéb

központi

állami

intézmény

nem

foglalkozott

a

szegényüggyel, ez ugyanis az alsóbb szintű hatóságok feladata volt. Budapesten a városi tanácsnak és az annak alárendelt kerületi elöljáróságoknak kellett a szegényügyet irányítani, felügyelni. Ezek mellett az 1881-ben megalakuló ipari, rendészeti és szegényügyi ügyosztály vált a szegényügy központi irányító szervévé. A

törvényhatósági

joggal

rendelkező

városokban

a

rendőrkapitányra, a rendes tanácsú városokban a polgármesterre,

88



míg a községekben a község képviselőtestületére, illetve első tisztviselőjére hárult a szegényügy igazgatásának feladata (Forbáth, 1908, 48-49.o). A hatósági szegénygondozás a korszakban három nagyobb területet érintett. Ide tartozott a szegénysegélyezés, a szellemi és testi

beteggondozás,

valamint

a

gyermekvédelem.

A

szegénysegélyezés intézményrendszere két részre tagolódott az ellátások

formája

szerint.

Létezett

úgynevezett

nyílt-

és

zárt

szegénygondozás. Az előbbi körébe tartozott a koldulási engedélyek kiadása, a rendszeres és az alkalmankénti pénzbeli segélyezés, a természetbeni támogatás (lakás, ruha, élelmiszer, tüzelő stb.), míg az utóbbi a zárt intézményekben (szegényház, aggápolda, népszálló stb.) való ellátás különböző formáit jelentette (Hilscher, 1928, 15-16.o). A szegénysegélyezés intézményrendszere az egész korszakban rendkívül fejletlen volt, ráadásul annak bővítése egyáltalán nem tartott lépést a tőkés viszonyok kibontakozásával együtt járó szociális problémák sokasodásával, elmélyülésével. 1908-ban a körülbelül 18 millió lakosú Magyarországon a törvényhatósági jogú városokban összesen 82 szegénygondozással foglalkozó

intézmény

működött.

Ezek

között

volt

árva-

és

szeretetház, szegényház, aggápolda, javítóintézet, gyermekmenhely, illetve

12

„egyéb”

kategóriába

sorolt

intézet

összesen

3807

ilyen

jellegű

intézmény

volt,

bentlakóval. Budapesten

ugyanekkor

25

összesen 3475 bentlakóval, a rendezett tanácsú városokban található 154 szegénygondozó intézet pedig 3621 embert látott el. Mindez azt jelentette, hogy a legtöbb városban csupán 1-1 intézmény

működött,

rendkívül

alacsony

kapacitással,

bizonyos

városokban pedig egyáltalán nem volt ilyen ellátás, a községekről nem is beszélve (Csizmadia, 1977, 68-69.o). Emellett hiányzott a

89



szegényügy általános szabályozása, állami források hiányában pedig az ellátások igen alacsony színvonalúak voltak. Az egyes települések elviekben rendelkeztek a helyi szegényügy finanszírozásához

szükséges

alapokkal

és

alapítványokkal.

Az

alapokat az adott település különítette el a vagyonából, vagy bizonyos jövedelmeit (pótadóból, bírságokból, díjakból származó bevételek)

fordította

erre,

míg

az

alapítványokat

magánadományokból töltötték fel (Gyáni, 1994, 19.o). Ezek azonban egyáltalán nem voltak jelentős összegek, és nem is tették lehetővé a helyi

szintű

szegénygondozás

kiszámítható,

hosszú

távú

stabil

finanszírozását. A községek persze nem is törekedtek erre, meglévő forrásaikat igyekeztek kímélni, amit jól mutatnak az 1908-as év adatai. Az országban ekkor 10672 község rendelkezett szegényalappal, melyek vagyona körülbelül 12,5 millió koronát tett ki. Ezek éves kiadásai azonban az 1 millió koronát sem érték el (Pomogyi, 2001, 116.o). 1908-ban

a

hatóságok

húsz

városban

–

többek

között

Debrecenben, Szegeden, Balassagyarmaton, Egerben, Kispesten, Mohácson

–

egyáltalán

nem

költöttek

a

készpénzsegélyezésre

(Inántsy-Papp, é. n., 76.o). Debrecenben a szegényügyre fordított kiadások 1913-ban nem érték el a város éves költségeinek 2%-át. Sopronban ugyanekkor 2,2%-ot, Győrben pedig 2,6%-ot tettek ki (Inántsy-Papp, é. n., 15-16.o). A

szegényügy

fejletlensége,

alulfinanszírozottsága

még

a

fővárosban, az ország messze legfejlettebb területén is szembetűnő volt. „Az iparosítás Budapesten nem a lakosság széles tömegeinek erősödő gazdasági és szociálpolitikai integrációja felé való fokozatos átmenetbe torkollott, mint ahogy ez sok nyugatabbra fekvő európai metropoliszban történt. (...) A kommunális intézmények itt még inkább figyelmen kívül hagyták a város szociális problémáit, mint Bécsben.” (Melinz – Zimmermann, 1994, 39.o).

90



Míg Bécsben, 1892-ben a város költségvetésének 10,5%-át fordították a szegényügyre, addig Budapesten az adott keretből csak 4,5% jutott erre a célra. Ugyanez az arány a háborút megelőző három évben az osztrák fővárosban 12-12,8%-ra nőtt, ezzel szemben Budapesten 2,9-3,5% közé csökkent. Ráadásul a magyar hatóságok részéről még csak hajlandóság sem mutatkozott az intézményrendszer bővítésére. A szegényügy korabeli helyzetét jellemzi, hogy az illetőségi ügyek lebonyolításához szükséges adatok nyilvántartása sem volt megoldott (Melinz – Zimmermann, 1994, 40-41.o). A szegényügy intézményrendszerének hiányosságaira már a kortársak is rávilágítottak. Pálos Ödön szerint például „sok község szegényháza ócska, szellős vityilló a falu végén, ahol együtt vannak a koldulásra kényszerített szegények az ugyanottan ápolás nélkül tengődő gyógyíthatatlan betegekkel.” Ráadásul az „ország legtöbb részében ez a tényleges állapot” (Pálos, 1914a, 18.o). Forbáth Tivadar a magánjótékonyságra alapozó, kiegészítő jellegű közsegélyezés hiányosságaira hívta fel a figyelmet, amikor kijelentette, hogy az „a szegényeket koldulásra kényszeríti, amiért azokat folyton bünteti.” (Forbáth, 1908, 48-49.o). Emellett arra is rávilágított, hogy a szegényügy részletes szabályozásának elhanyagolása az állam számára azzal a haszonnal jár, hogy a közsegélyezésre nem kell jelentős anyagi forrásokat fordítania, illetve az nem terheli tovább egy újabb feladattal az amúgy is nehézkesen működő községi közigazgatást (Forbáth, 1908, 52-53.o). Márpedig a magánjótékonyság keretében működő szervezetek nyilvánvalóan képtelenek voltak helyettesíteni a szegényügy területén való állami szerepvállalást. Az 1878-as évre vonatkozó statisztikai adatok alapján a dualizmus ezen időszakában Magyarországon 183

91


jótékony

egylet

működött,

melyek

több


mint

41

ezer

tagot

tömörítettek (Reisz, 1988, 942-943.o). Ezek száma bizonyára ingadozott a korszak egészét tekintve, de egyéb szervezetekkel együtt is összesen körülbelül 300-400 karitatív egyesületről beszélhetünk a XX. század elején (Gyáni, 1994, 19.o). Ezek

pénzbeli

és

természetbeni

segélyeket

osztottak,

adományokat gyűjtöttek, részt vállaltak a zárt szegénygondozás területéhez

tarozó

intézmények

fenntartásában.

A

vagyonos

osztályok alkalmanként jótékonysági vásárokat is rendeztek, az ezekből származó bevételek szintén hozzájárultak a szegénygondozás finanszírozásához (Békés, 1973, 83-85.o). 1868-ban jött létre a Pesti Izraelita Nőegylet, ami népkonyhát üzemeltetett a fővárosban, havi, illetve alkalmi segélyeket és lakbérhozzájárulást nyújtott a szegények számára. 1871-ben alakult a Valéria

nőcseléd-képző

egylet,

amely

alapvetően

a

nőcselédek

gyakorlati képzését, erkölcsi nevelését, munkakedvük növelését tartotta feladatának. Emellett három szobás menhelyet is fenntartott a munka nélkül lévő cselédek számára, ahol azok írni és olvasni tanulhattak. 1875-ben pedig ez az egylet is népkonyhát nyitott a szegények étkeztetése céljából. 1873-tól működött a Tabitha-egylet, melynek célja a budapesti szegények segítése volt. Ennek érdekében tagjai télen hetente kenyeret,

esetenként

pedig

ruhaneműt

és

tüzelőt

osztottak

a

rászorulóknak. 1876-ban megnyílt Budapesten az első hajléktalan menhely is, melyet A régi hű testvérek nevű szabadkőműves páholy tartott fenn. Kezdetben a menhely 23 fő befogadására volt alkalmas, majd miután új helyre költözött, a férőhelyek száma 45-re nőtt. Az intézmény, ami kizárólag

férfiakat

fogadott,

a

fekhelyen

kívül

tisztálkodási

92



lehetőséget is nyújtott, azonban egyfolytában maximum 8 napig lehetett igénybe venni a szállást (Rózsay, 1879, 34-38.o). A néhány példából is látható, hogy a különféle polgári és egyházi indíttatású jótékony egyletek által működtetett intézmények nem lehettek képesek arra, hogy az egész országra kiterjedő, folyamatos, akár csak az éhhalál elkerüléséhez szükséges ellátásokat nyújtsanak. A szükséges kiadásokat fedezni hivatott magánadakozás alkalmi

jellege

pedig

eleve

lehetetlenné

tette

egy

stabil

intézményrendszer kiépítését, működtetését. Emellett a magánjótékonyságon alapuló szervezetek egymás közötti tevékenységüket nem egyeztették és ugyanígy hiányzott a hatósági

szegénygondozással

való

összehangoltság

is.

Ennek

eredménye a „költséges adminisztrációt igénylő, drága, de hatásában szétfolyó gondozás” lett (Csorna, é. n., 103.o). A különböző települések, a legkisebb falvaktól egészen a fővárosig, tehát arra kényszerültek, hogy a szegénységre és az azzal együtt járó koldulás, csavargás problémájára döntően saját erejükre támaszkodva igyekezzenek megoldást találni. Ráadásul az állam és a törvényhatóságok – a községi törvény előírásai ellenére – anyagilag szinte egyáltalán nem támogatták a településeket. Ugyanis

az

erre

vonatkozó

előírás

„a

gyakorlatban

alig

érvényesül, mivel sem a törvényhatóság, sem az állam e célra költségvetésileg semmit sem fordít” (Csorna, é. n., 98.o). A szűkös források és a helyi szervek képviselőinek pénzügyi prioritásai tehát azt eredményezték, hogy az egyes települések minden eszközzel csökkenteni igyekeztek a szegények ellátása révén rájuk háruló költségeket. A

korszakban

elfogadott

két

községi

törvény

úgy

volt

megalkotva, hogy a potenciális rászorulók egy része eleve ki volt zárva a közsegélyezésből, másokat pedig az illetőség elismerésének megtagadása révén utasíthattak el a községek.

93


Az

első

községi

törvény


értelmében

az

illetőség

megszerzéséhez két év helyben lakás és adófizetés kellett, majd 1886-tól

4

év

helyben

lakás

és

adófizetés

után

az

illetőség

automatikusan járt. Az erre vonatkozó szabályok fokozatosan enyhültek és a századfordulótól kezdve négyévi helyben lakás alatt elegendő volt egyszer hozzájárulni a község terheihez. Ezt bizonyos szakmák esetében személyes szolgálat formájában is le lehetett róni (Pomogyi, 2001, 45-49.o; Melinz – Zimmermann, 1991, 14.o). Ezek a lehetőségek azonban így is sokak elől el voltak zárva. Mivel a cselédek után a munkaadójuk fizette az adót, 1883 után pedig a napszámosok sem voltak kötelesek kereseti adót fizetni, ilyen módon nem szerezhettek illetőséget. 1898-tól pedig az iparban és a szolgáltató szektorban heti- és havibérben dolgozó segédmunkásokra is kiterjesztették ezt a szabályt. Tehát abban a községben, ahol éltek, dolgoztak, rászorultságuk esetén nem részesülhettek szegénygondozásban (Gyáni – Kövér, 2001, 93.o; Melinz – Zimmermann, 1991, 13-14.o). A helyzetet súlyosbította, hogy a települések megpróbálták különböző feltételekhez kötni az illetőségszerzést. Megtagadták az illetőség elismerését többek között arra hivatkozva, hogy az illetőt a község lakói zsarolással gyanúsítják, az illetőség megszerzése után keresőképtelenné válhat, vagy azért mert valaki nem rendelkezett vagyonnal, nem volt képes az előző lakóhelyén kiállított erkölcsi bizonyítványt bemutatni. Sőt, olyan is előfordult, hogy egy férfi folyamodványát azért utasították el, mert vadházasságban élt egy nővel (Pomogyi, 2001, 43-44.o). Látható,

hogy

a

községi

illetőség

jogintézménye

bonyolultságánál és a joghézagoknál fogva tág teret hagyott az egyes települések számára, hogy a közsegélyért hozzájuk fordulókat az illetőség megtagadása révén elutasítsák, illetve, ha erre nem volt

94



lehetőség, akkor az illetőség megállapítására indított eljárásokat igyekezték elnyújtani (Pomogyi, 2001, 33.o). A közsegélyezés keretében nyújtott támogatások tehát eleve csak a rászorulók töredékéhez juthattak el. Ráadásul a budapesti adatokból tudható, hogy a segélyezés a fővárosban döntően a munkaképteleneket érintette, 1894-ben ugyanis a segélyösszegek 95,5%-át közöttük osztották ki (Schuler, é. n., 8.o). Csak a századforduló után történt némi változás ezen a téren. A kibontakozó munkanélküli mozgalom nyomására a fővárosi hatóság alkalmanként a népkonyhákra szóló élelmiszerjegyeket és rendkívüli pénzsegélyt adott a munkanélküli szegényeknek. Azonban ezek a fajta

támogatások

is

csak

arra

voltak

elegendőek,

hogy

a

legkeményebb téli hónapok alatt ne haljanak éhen a munkanélküliek (Zimmermann, é. n., 261-265.o ill. 276-277.o). A

korabeli

szegényügyi

rendelkezésekből

és

az

ezeknek

megfelelő közfelfogásból kiindulva nyilvánvalóan az ország egyéb területein is ugyanez volt a helyzet az egész korszakban. A belügyminisztériumhoz segélyért folyamodó tallosi lakosok kérvényét például azért utasították el, mert a kérelmezők munkaképesek voltak, így a hatóság megfogalmazása szerint helyzetük „hanyagságuknak és restségüknek tulajdonitható” (MOL K150 1867-IV-25. 8073.). Az

eddig

elmondottakból

egyenesen

következik,

hogy

az

ellátásokból kiszoruló szegények, amennyiben nem akartak éhen halni, rákényszerültek a koldulásra. Az egyes települések úgy igyekeztek orvosolni a bemutatott problémát, hogy a közsegélyezés biztosítása helyett szemet hunytak a

koldulás

bizonyos

formái

felett,

sőt

megpróbálták

azt

intézményesíteni (Melinz – Zimmermann, 1991, 23-24.o). Pálos helyzetnek,

Ödön amikor

egészen egyik

egyértelmű előadásában

leírását úgy

adta

ennek

fogalmazott,

a

hogy

95



„faluhelyen a segélyezés sok esetben hatósági koldulási engedély alakjában nyilvánul meg.” (Pálos, 1914a, 18.o). Erre lehetőséget adott, hogy a koldulási engedélyek kiadása terén

az

egész

korszakban

igen

kaotikus

helyzet

uralkodott.

Elviekben a törvényhatóságok bizonyos célokra engedélyezhették az adománygyűjtést. Azonban ahogyan a korábban idézett 18613/1882. bm rendelet utalt rá, ezzel kapcsolatos gyakorlatukat érdemben semmilyen

hatóság

hozzájutottak

az

nem

ellenőrizte,

engedélyekhez,

így

akik

sokszor

elviekben

olyanok sem

is

voltak

jogosultak azokra. A felsőbb szintű hatóságok először helyi tiltó rendelkezésekkel igyekeztek fellépni a könyöradomány-gyűjtés örve alatt folytatott koldulás

ellen

(MOL

K150-1870-III

R-14.).

Majd

az

1882-es

szigorítást követően csak a belügyminisztérium adhatott ki országos gyűjtési engedélyeket, a törvényhatóságok pedig maximum 60 napra engedélyezhették a gyűjtést a saját területükön, az állandó lakosok számára. Ehhez hivatalosan ellenőrzött gyűjtőkönyv szükségeltetett, a gyűjtésről pedig jegyzéket vezetett az adott hatóság (18613/1882. belügyminiszteri

rendelet

a


szabályozása

tárgyában). Ezzel azonban nem szűntek meg a visszaélések. A hatóságok megállapították, hamisított

hogy

többször

engedélylevéllel

előfordult,

gyűjtöttek

miszerint

adományokat,

egyesek vagy

a

horvátországiak

is

gyűjtőkönyvben lévő pecsét volt hamis. A

magyarországi

hatóságok

mellett

a

jelezték, hogy többen hamis koldulási engedélyekkel gyűjtenek adományokat (MOL K150 1870-III R-15. 241.). Ezért egy későbbi belügyi rendelet kilátásba helyezte, hogy az országos gyűjtés céljából kiadott engedélyeket a belügyminisztérium a jövőben leközli a rendőri lapban (46129/1894. bm rendelet a könyöradomány-gyüjtések körül tapasztalt visszaélések meggátlása tárgyában).

96



A hatóságok ilyen vagy olyan engedélyével történő koldulást azonban nem lehetett korlátok közé szorítani. A községek, hogy csökkentsék a közsegélyezéssel kapcsolatos terheiket, a hét bizonyos napjain engedélyezték a koldulást (Pomogyi, 1995, 208-209.o). Ezzel

kapcsolatban

Heltai

Ferenc

képviselő

egy

1896-os

képviselőházi felszólalásában kijelentette, hogy a koldulás „nemcsak létezik

és

létezett

szerte

a

hazában,

hanem

sajnos

már

közigazgatásilag rendezett intézmény, úgyhogy a község nemcsak tűri, mint egy orvosolhatatlan bajt, a koldulást, hanem szükségesnek tartotta a koldulást magát intézményesen rendezni” (idézi: Oross, 1996, 98-99.o). A levéltári források szerint ezt a „közsegélyezési” gyakorlatot követte

például

a

Hont

megyei

Bakabánya

városa,

Somogy

vármegyében pedig 1875-ben engedélyezték a koldulás bizonyos formáit (MOL K 150 1880-III-1. 38484. ill. MOL K150 1875-III-14. 9065.) A

helyi

hatóságok

bemutatott

közsegélyezési

gyakorlata,

valamint a koldulás bizonyos formáinak intézményesítésére irányuló törekvése egy sajátos csapdahelyzetet hozott létre. Ugyanis a községeknek a koldulást, csavargást tiltó, korlátozó felsőbb szintű jogszabályoknak is meg kellett felelniük. Tehát egy olyan problémát kellett volna kezelniük a szegényrendészet eszközeivel, amelynek folyamatos

újratermelődéséhez,

saját

szegénypolitikájuk

révén,

maguk is jelentős mértékben hozzájárultak. Ennek a fajta szegénypolitikának a gyakorlati működése, a fennmaradt adatok szűkössége folytán, elsősorban a fővárosban követhető nyomon, így elemzésem döntően erre épít. Azonban a vidéki városokból vett példákkal szemléltetem, hogy az egyes települések

között

nem

voltak

lényegi

különbségek

a

szegénygondozás rendszerét, valamint a koldusokkal, csavargókkal szembeni hatósági fellépés főbb irányait tekintve. Ily módon tehát az

97


egész

országra

jellemző

korabeli


szegénypolitikai

gyakorlat

rekonstruálható.

3.3.2. A szegényügy helyi szintű működéséről

A szegényügyre vonatkozó általános rendelkezések értelmében az egyes településekre hárult a feladat, hogy a felsőbb szintű jogszabályokban Láthattuk,

foglaltak

hogy

ennek

a

végrehajtásáról tevékenységnek

gondoskodjanak. két

ága

volt:

a

szegénygondozás és a koldulással, csavargással szembeni hatósági fellépés. Mindezeknek a gyakorlati módozatait taglalták a települések által kiadott helyi rendeletek – amennyiben egyáltalán születtek ilyenek –, melyek képet adhatnak a szegényügy helyi szintű működéséről, a koldulás problémájának újratermelődéséről és a hatóságok ezzel kapcsolatos megoldási kísérleteiről. A

már

korábban

bemutatott

első

községi

törvény

közsegélyezéssel kapcsolatos passzusainak Budapest területén való végrehajtásáról rendelkezett az 1872. évi XXXVI. törvény, ami kimondta, hogy a fővárosnak gondoskodnia kell az ott illetőséggel bíró

szegények

segélyezéséről,

ápolásáról,

neveltetéséről,

szegénységi bizonyítványokat kell kiállítania és a beteg szegények számára ingyen gyógyszert köteles biztosítani (Csorna, é. n., 6970.o). Ez

utóbbi

rendszabály,

törvényt

ami

részletezte

alapvetően

a

az

1875-ös

közsegélyezés

szegényügyi módját,

a

szegényházak, aggápoldák működésének rendjét taglalta, de kitért a koldulás problémájára is.

98


A

nyílt

szegénygondozás

részeként

előírta


a

közsegély

biztosítását, rendelkezett ennek jogosultsági feltételeiről, a segély formáiról,

időtartamáról.

A

központi

szabályozást

alapul

véve

kimondta, hogy a fővárosban a közsegélyre való jogosultság feltétele a teljes vagyontalanság, munka- és keresőképtelenség, a helyi illetőség, valamint a tartásra kötelezhető rokonok hiánya (1.§.). A segély több formában volt adható, így az ideiglenes pénzbeli segélyt az átmeneti keresőképtelenség esetére, az árvák, illetve a keresetképtelen szülők gyermekei számára és az általános pangás következtében keresetforrás nélkül maradtak részére tartották fenn. Ezekben az esetekben az ellátás ideje fél vagy egy év volt, amit szükség esetén meg lehetett hosszabbítani. Az állandó pénzbeli segély azokat illette meg, akik jogosultak lettek volna az aggápoldába való felvételre, de erre nem tartottak igényt (3. ill. 4.§.). A szegénygondozás zárt rendszerének volt a része a szegényés aggápolda. Ez jelentette az ellátások második formáját, amit az olyan rászorulóknak tartottak fenn, akik teljesen munkaképtelenné váltak, illetve idős koruk, vagy testi fogyatékosságuk miatt ápolásra is szorultak és tartásra kötelezhető rokonaik nem voltak. Ők életük végéig ebben az intézményben helyeztettek el (7.§.). A koldulást betiltó rendelkezésekkel függ össze a fővárosi szegénység kezelésének harmadik formája. A rendelet ugyanis kimondta, hogy a főváros egész területén tilos a koldulás, amivel szemben a rendőrség lesz hivatva eljárni (14.§.). A rendelet értelmében a „[k]olduláson ért egyének a rendőrség által letartóztatandók, s ha nem helybeli illetőségüek, legyenek azok felnőttek vagy gyermekek, illetőségük helyére eltolonczolandók, ha pedig helybeli illetőségüek, szabályszerü elbánás végett a lak- vagy tartózkodási helyük után illetékes kerületi elöljáróságnak átadandók” (15.§.).

99



Az így előállított egyének közül a munkaképeseket első ízben iparosoknál, vagy más vállalkozóknál kellett elhelyezni, hogy ilyen módon munkára kényszerítsék őket. Ha ez nem volt lehetséges, akkor megfelelő döntés értelmében, közsegélyben vagy aggápoldai elhelyezésben is részesülhettek (16.§.). A visszaeső koldusokkal szemben a dologházban való elzárást alkalmazták. Ennek időtartama első alkalommal három hónap, ezt követően pedig egy év volt. A gyerekeket koldulásra szoktató, vagy kényszerítő

felnőttekkel

szemben

pedig

20

forintig

terjedő

pénzbírság, vagy ennek megfelelő elzárás volt kiszabható (18. ill. 19.§.). A rendelet a koldulással szembeni preventív intézkedéseket is kilátásba helyezett, amennyiben a 20. §. kimondta:

„a ) Minden idegen, ki munka-keresés végett a fővárosba jön, tartozik megérkezése után 14 óra alatt a rendőrségnél jelentkezni, s ott igazolni, hogy bizonyos időre elégséges élelmi költséggel el van látva, vagy foglalkozást nyert, mely esetben a rendőrségtől bizonyos időre szóló tartózkodási jegyet nyer, ellenkező esetben pedig kötött utlevéllel hazájába visszaküldetik. b ) a fővárosba érkezett idegen munkásoknak vagy más idegen egyéneknek, kik nem igazolhatják magukat, hogy elégséges élelmi költséggel el vannak látva, 24 órán túl szállást adni tilos; c ) Minden háztulajdonos vagy annak megbizottja és családfő, ki a b ) pont alatt emlitett egyéneket befogad, köteles azokat a rendőrségnél 24 óra alatt bejelenteni.

100



d ) A b ) alatti tilalom áthágói, valamint azok, kik a c ) pont alatti feljelentést elmulasztják, a rendőrség által a fővárosi szegényalap javára

fizetendő

s

100

frtig

terjedhető

pénzbirságban

marasztaltatnak, mely birság behajthatlanság esetében, 5 frtra egy napi fogságot számitva, a birságösszegnek megfelelő letartóztatásra változtatik át.” (A szegényügy rendezését tárgyazó rendszabály).

A szegényügyi rendszabályban részletezett közsegélyezésről, illetve a segélyezettekről igen kevés adat áll rendelkezésre, ugyanis az érintett hatóságok a szegényügyi adminisztráció megszervezését illetően nem álltak a helyzet magaslatán. Ezt

az

is

mutatja,

hogy

az

1871-es

községi

törvény

megszületése után tizenhat évvel csak a szegényügyi statisztika tervezetének

kidolgozásáig

jutottak

el,

amelyre

egyébként

a

kezdettől fogva úgy tekintett a budapesti városvezetés, mint ami a szegénység

hatékony

kezelésének

elengedhetetlen

feltétele

(Szegényügyi statisztika tervezete, 1887). A

közsegélyezés

általános

színvonaláról

mégis

képet

alkothatunk, ha megvizsgáljuk az egyik korabeli kerületi jegyző által közreadott adatokat. A

táblázatot

a

Barth

László

által

közölt

adatok

alapján

készítettem, és egészítettem ki (lásd: i. m. 26-27.o). A táblázat a fővárosi szegényügy rendezéséről szóló rendszabály jóváhagyását követő időszakról tudósít.

101



1. táblázat: A készpénzsegélyezés Budapesten 1876. decemberében Kerület

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

Segélyezettek

87

97

60

76

18

144

144

254

158

0

216

275

167 164

33

249

274

536

230

0

2,5

2,8

2,8

1,8

1,7

1,9

2,1

1,5

_

Száma Segélyekre fordított összeg (Ft) Egy főre jutó átlagos

2,2

segélyösszeg (Ft) Forrás: Barth, 1877, 26-27.o

Amellett, hogy láthatók a kerületek közötti jelentős eltérések, észrevehető, hogy a közsegélyezés a főváros egészét tekintve egyáltalán nem volt kiterjedt. Egy hónapban Budapesten mindössze 1038 szegény részesült készpénzsegélyben, ami, ha ezt vesszük átlagnak, éves szinten 12 ezer segélyezettet jelentett. Ha ezt összevetjük a főváros korabeli lakosságszámával,

ami

ekkor

körülbelül

270

ezer

fő,

akkor

megállapíthatjuk, hogy a budapesti lakosok 4,4%-a jutott hozzá a készpénzsegélyhez. A korábban bemutatott társadalmi-gazdasági körülményeket, az

ezek

eredményeként

szegénység

jellegének

végbemenő

megváltozását

tömeges

pauperizációt,

figyelembe

véve

ez

a azt

jelentette, hogy a közsegélyezés a rászorulóknak csupán egy igen szűk körét érintette. Emellett a segélyek összege is igen alacsony volt. Az egy főre jutó átlagos havi segélyösszeg egyik kerületben sem érte el a 3 forintot. A korabeli árak mellett (1 kg barna kenyér ára 0,10 forint

102



körül mozgott, körülbelül ugyanennyibe került 1 kg bab is) havi 3 forintból még az alapvető élelmiszereket sem lehetett megvásárolni. Maguk

a

hatóságok

is

elismerték

a

közsegélyezés

hiányosságait, azonban úgy gondolták, hogy nem lehet feladatuk az állandó ellátás, csak az ideiglenes segítségnyújtás. Másrészről pedig tartottak attól, hogy a segélyek összegének megemelése jelentősen terhelné a város költségvetését, valamint megnövelné a segélyért folyamodók számát (Barth, 1877, 39-40.o). A fővárosi szegényrendeletnek a hiányosságait foglalta össze és annak

találó

kritikáját

adta

egy,

a

két

világháború

közötti

szociálpolitikai kézikönyv, ami úgy fogalmazott, hogy az ismertetett szabályozás „[a] koldusügyet egyenesen rendőrügynek tekinti s sem ennek,

sem

pedig

a

koldusokat

termelő

szegénység

okainak

kifürkészésével nem foglalkozik” (Venczell – Medriczky, é. n., 41.o). 1906.

január

1-től

némileg

megváltozott

a

budapesti

közsegélyezés rendszere. Ekkor lépett életbe a főváros 944/1905. számmal jelzett új szegényügyi szabályrendelete. Ez

a

korábbiakkal

ellentétben

a

főváros

területén

élő

valamennyi szegényre vonatkozott, tekintet nélkül azok illetőségére, bár a nem budapesti illetőségűekkel szemben kikötötte, hogy azok a fővárosi szegényügyi alapokból nem kaphatnak semmiféle ellátást, illetve, hogy közsegélyezésük csak átmeneti jellegű lehet, addig, amíg nem sikerül megállapítani illetőségüket. A

rendelet

újraszabályozta

a

közsegélyezés

általános

rendszerét, a hozzájutás feltételeit, a segélyek típusait, a segélyezési eljárást, rendelkezett a közsegélyezés költségeinek fedezéséről és nem utolsó sorban megerősítette a koldulásra vonatkozó tilalmakat. A

közsegélyezés

lehetséges

formái

között

a

rendelet

a

következőket említette: rögtöni, illetve esetenkénti segély, állandó havi

segély,

természetbeni

segély,

népkonyhai

étkeztetés,

szükséglakásban való elhelyezés, ingyenes orvosi ellátás, szülésznői

103


ingyensegély,

ingyenes

gyógyszerek

kiadása,


gyógyászati

segédeszközök, ipari vagy egyéb eszközök kölcsönzése, foglalkoztató műhelyekben

való

elhelyezés,

ruha

természetbeni

juttatásként,

szegényházi elhelyezés, ingyenes temetés. Ezek közül a rögtöni segély mértékét 40 koronában, a havi segélyét személyenként 15 koronában maximálták, amihez még hozzájöhetett a házastársnak járó maximum 10 korona, illetve a gyerekek utáni fejenkénti 5 korona segély. A végrehajtás központi szerve továbbra is a városi tanács maradt. Ennek alárendelve a kerületi elöljáróságok és a kerületi közjótékonysági bizottságok bonyolították a segélyezést. Utóbbiak az egyes kerületi választmányokból és szegénygyámokból álltak össze, ezek feladata volt a segélyért folyamodók elbírálása, a segélyezés engedélyezése, a segélyezés felügyelete, a szegényházba történő felvételre való javaslattétel stb. A rendelet a korábbiakhoz hasonlóan a főváros egész területén megtiltotta a koldulást. Rendelkezett a szegényügyi nyilvántartás és statisztika folyamatos vezetéséről, ami a segélyezettekre vonatkozó adatokat volt hivatott összegyűjteni annak érdekében, hogy a rászorulókat elkülönítsék a „hivatásos” koldusoktól (Csorna, é. n., 137-139.o). Ennek vonatkozó

ellenére adatok

a

igen

századelő hiányosak.

közsegélyezési A

fővárosi

gyakorlatára közsegélyezés

mértékéről az 1906 és 1914 közötti időszakban az alábbi táblázatok alapján alkothatunk képet:

104



2. táblázat: A fővárosi kerületi elöljáróságok által nyújtott pénz- és természetbeni segélyezés 1906-1910 között1 Megnevezés

1906

1907

1908

1909

1910

Nyilvántartott szegények

5936

6912

6680

-

-

5193

5330

4327

4368

5701

Állandó havisegély

37496

37828

38310

39689

40345

Idegen illetőségűek

2508

1940

1637

1637

1282

129

114

101

20

13

Magánadományokból

12663

10903

11546

8150

7785

Összesen:

57989

56115

55921

53864

55126

24641

26936

24467

24541

26468

száma: Pénzsegélyezési esetek száma: Rögtöni segély

segélyezése Útisegélyek

Kiosztott segélyösszeg koronában: Rögtöni segély Állandó havisegély Idegen illetőségűek

341325 354180 375074 407110 434311 17016

13698

12648

12257

12042

979

778

549

128

125

53714

29231

49257

35495

33553

segélyezése Útisegélyek Magánadományokból Összesen:

437675 424823 461995 479531 506499

Természetbeni segélyezés: Segélyezettek száma Segély értéke koronában

843

1376

2652

1133

1200

2508

8448

19310

6514

6534

Forrás: Csorna, é. n., 152.o

1

Az eredeti táblázatot két részre bontva és rövidítve közlöm, abban ugyanis szerepelnek az 1915-ös és 1916-os évre vonatkozó adatok is.

105



3. táblázat: A fővárosi kerületi elöljáróságok által nyújtott pénz- és természetbeni segélyezés 1911-1914 között Megnevezés

1911

1912

1913

1914

-

-

-

-

3785

3787

4354

10778

40459

40455

39303

38980

1316

1047

1310

1233

28

23

15

8

Magánadományokból

13475

4502

9019

10817

Összesen:

59063

49814

54001

61816

21156

20430

19612

58743

444175

457203

459315

456496

13394

10621

15770

12524

239

206

126

78

72520

25514

47704

59509

551484

513974

542527

587350

224

1416

440

-

4171

7852

15998

-

Nyilvántartott szegények száma: Pénzsegélyezési esetek száma: Rögtöni segély Állandó havisegély Idegen illetőségűek segélyezése Útisegélyek

Kiosztott segélyösszeg koronában: Rögtöni segély Állandó havisegély Idegen illetőségűek segélyezése Útisegélyek Magánadományokból Összesen:

Természetbeni segélyezés: Segélyezettek száma Segély értéke koronában Forrás: Csorna, é. n., 152.o

A

nyilvántartott

szegények

száma

1906

és

1908

között

valamelyest nőtt, de még így sem érte el a 7 ezer főt az 1910-re 880 ezres

lélekszámú,

európai

szinten

is

nagyvárosnak

számító

Budapesten. Ez kevesebb, mint a lakosság 1%-a. Állandó

havisegélyben,

ami

a

rendszerességet

és

a

segélyösszeget tekintve a szegények támogatásának meghatározó formája

volt,

rászorulókat.

évenként Mivel

egy

37-40

ezer

ember

egy

esetben év

részesítették

folyamán

többször

a is

106


hozzájuthatott

a

segélyekhez,

ezért

a


támogatásban

részesülő

szegények száma valószínűleg még ennél is alacsonyabb volt. Ha abból indulunk ki, hogy a segélyezési esetek száma megközelítőleg lakosságnak

azonos

akkor

is

a csak

segélyezettek 4,2-4,5%-a

számával, jutott

a

hozzá

fővárosi ehhez

a

támogatáshoz, aminek az egy segélyezettre jutó átlagos évi összege mindössze 10 korona körül mozgott. Ez a pénz kevesebb volt, mint egy ipari munkás átlagos heti bére ebben az időszakban. Ezt ugyan kiegészíthették a magánadományokból kiosztott segélyek, ez utóbbiak átlagos összege azonban még alacsonyabb volt, így érdemben nem változtattak a fővárosi közsegélyezés szűkmarkúságán. Tehát az új szegényügyi szabályrendelet megszületése után is fennmaradt az a helyzet, hogy a fővárosi szegények döntő többsége semmilyen pénzbeli támogatáshoz nem jutott hozzá. A hatóságok által kiosztott segélyösszegek pedig még a minimális létfenntartást sem tették lehetővé. A zárt szegénygondozás terén szintén alacsony színvonalú volt az ellátás, bár a közsegélyezéssel szemben a fizikai túlélést azért biztosította a bentlakók számára. A férőhelyek számának növekedése azonban egyáltalán nem tartott lépést a valós szükségletekkel. Így az innen kiszorulók szintén a koldusok táborát gyarapították. A dualizmus korszakában Budapesten a városi hatóság több szegényházat és aggápoldát működtetett. Ezek közül az Erzsébet szegényház és aggápolda 1856-ban kezdte meg működését, 235 fő gondozásával, Budán pedig 1820-ban nyílt meg az első kórház, melyben idős szegényeket is elhelyeztek. Ennek túlzsúfolttá válásával 1867 után az Attila úton alakítottak ki szegényházat, ami 1893-ig az Erzsébet szegényház fiókintézeteként működött (Csorna, é. n., 127128.o; Melinz – Zimmermann, 1991, 27-28.o).

107



A VII. kerületi szegényházat 300 fő részére tervezték. Az épület földszintjén voltak a férfi lakószobák, hálótermek, az iroda, a gondnoki, az orvosi és a felügyelői lakás, míg az emeleten alakították ki a konyhát, a raktárakat, valamint a női lakrészeket és a kórtermeket (Barth, 1877, 43-44.o). Az intézmények az elhelyezés és a napi kétszeri étkezés biztosítása

mellett

egyéb

ellátásokat

is

nyújtottak.

Minden

bentlakónak járt egy font fehér kenyér naponta, tiszta ágynemű, fehérnemű, valamint évenként két-két öltözet nyári és téli ruha. Az év három fő ünnepén 10 krajcár ajándékban is részesültek. Egyesek némi jövedelemhez is hozzájuthattak. Az intézmény vezetői ugyanis az ápoltak közül választottak ápolókat, akik fő feladata az volt, hogy ügyeljenek a rendre, tisztaságra, valamint, hogy segítsenek betartatni a bentlakókra vonatkozó szabályokat (Barth, 1877, 45-55.o). Az Erzsébet szegényház és aggápolda fenntartására a korszak elején a főváros nagyobb összegeket fordított, mint amennyiből a közsegélyezést fedezte. A budapesti hatóság az 1876-os évre 53 ezer forintot, az 1877-es évre pedig 67 ezer forintot irányozott elő az intézmény működtetésére, az ápoltak ellátására. A

tárgyalt

időszakban

a

szegényház

elérte

befogadóképességének határát és olyan mértékben túlzsúfolttá vált, hogy megkezdték az épület kibővítését. Így az ezzel járó költségek tovább növelték a szegénygondozás ezen ágára fordított kiadásokat (Barth, 1877, 67-73.o). Később az új épületszárnyak is szűknek bizonyultak, így 1902-től fiókintézetet hoztak létre az Izabella utca 31. szám alatti bérelt épületben (Csorna, é. n., 127.o). A meglévő szegényházak és azok fiókintézetei már a század elejére túlzsúfolttá váltak, így kibővítésük folyamatosan napirenden volt.

1912-ben

a

főváros

kamaraerdei

nyaralótelepét

e

célból

108



átalakították és ott 200 fő befogadására alkalmas fiókszegényházat hoztak létre (Csorna, é. n., 150-151.o). Az így kialakult három fővárosi szegényház forgalma az 1906 és 1914 közötti időszakban viszonylag stabilnak volt mondható, az összes bentlakó száma 1326 és 1517 között mozgott (Csorna, é. n., 156.o). Az állandóan növekvő igények miatt tehát fokozatosan bővült a zárt szegénygondozás intézményrendszere, de a kiszolgáltatottság általános

növekedése,

az

új

típusú

társadalmi

kockázatok

megjelenése és ezekkel párhuzamosan a hagyományos közösségi gondoskodás

meggyengülése

olyan

folyamatokat

indítottak

el,

melyek hatásait a hatóság által létrehozott intézmények nem voltak képesek

kezelni.

Tehát

valószínű,

hogy

sok

ápolásra

szoruló,

munkaképtelen szegény maradt bármiféle ellátás nélkül. A fővárosi hatósági szegénygondozás hiányosságait igyekeztek pótolni a különféle jótékony egyesületek által szervezett ellátások. Ezek azonban szintén csak a szegények, rászorulók egy szűk köréhez jutottak el. Így

például

1911-ben

az

V.

kerületben

az

Általános

Közjótékonysági Egyesület létrehozta az úgynevezett Népházat, melyen belül népkonyha, munkásétkező, könyvtár, bölcsőde, óvoda, napközi

otthon

és

foglalkoztató

műhely,

valamint

150

fő

befogadására alkalmas lakórész működött. A foglalkoztató műhely azokat a munkaképes szegényeket célozta

meg,

akik

a

közsegélyezést

nem

pénzben,

hanem

munkaalkalom formájában kérték. 1912-ben összesen 407 személy dolgozott a foglalkoztató műhelyben, ami nyilván nem befolyásolta döntően a többek között a tömeges munkanélküliségből táplálkozó szegénység mértékét. Az 1912-ben létrehozott 417 férőhelyes Népszálló, ami az ágyrajárással

szemben

kívánt

alternatívát

nyújtani

a

fővárosi

109



munkások számára, pedig nem akadályozhatta meg a hajléktalanság növekedését (Csorna, é. n., 144.o;

Pik, 2001, 107-108.o; Pálos,

1914b, 158.o). Mindezekből látható, hogy a hatósági szegénygondozás nyílt és zárt formái a szűkös források, a hiányos intézményrendszer miatt nem csak hogy képtelenek voltak kezelni a tömeges pauperizáció, a városi szegénység növekedésének problémáját, de még a segítségre érdemesnek

tartott

szegények

legalapvetőbb

szükségleteit

sem

elégítették ki. Ilyen körülmények között a szegények tömegei kényszerültek rá a koldulásra. Ahogy említettem, a helyi szegényügyi rendszabály értelmében a kolduláson ért fővárosi szegények sorsa a rendőrségi letartóztatás

volt.

A

nem

fővárosi

illetőségűeket

kitoloncolták.

Amennyiben az illető helyi illetőségűnek bizonyult, a rendőrség átadta őt

a

kerületi

elöljáróságnak,

mely

az

ügy

további

menetét

bonyolította. Ez megvizsgálta, hogy lehetséges-e a letartóztatott munkába állítása. A munkaképes szegényeket ezt követően munkára fogták. Azok, akiket kétszer, vagy annál többször tartóztattak le koldulás miatt, a kényszerdologházba kerültek. Már az 1875-ös szegényügyi rendeletben megjelent az a szemlélet,

melyet

a

későbbiek

során

az

1879-es

Kihágási

Büntetőtörvénykönyv emelt törvényerőre, miszerint az is a potenciális koldusok közé soroltatik, aki ugyan nem koldul, de a hatóság megítélése szerint életkörülményei erre predesztinálják. Például, nem tudja igazolni, hogy „bizonyos időre elégséges élelmi költséggel el van látva”. Az ilyen egyénekkel, az őket hosszabb időre elszállásolókkal, illetve az elszállásolást be nem jelentőkkel szemben

a

koldulás

miatt

kiszabott

büntetésekhez

hasonló

intézkedéseket – toloncolás, pénzbírság, elzárás – foganatosítottak.

110



A pesti kényszerítő dologház 1843-ban nyílt meg. Működésének középpontjában folyamatos

az

oda

munkára

dologházban

bekerült, úgynevezett

szorítása

végzett

erkölcsnemesítő

hatást

és

fizikai

ezáltali

átnevelése

munkának

tulajdonítottak,

úgy

„kényszerönc”-ök ugyanis

gondolták,

állt.

A

komoly hogy

a

szegények morálisan lezüllöttnek tekintett csoportjai ennek révén dolgos életre szoktathatók. Az intézmény fegyelmező, átnevelő funkcióját emelte ki a reformkorban kiadott egyik lexikon dologházak szócikke is: „A’

kényszerítő dologházak rendesen és tulajdonképpen azok számára állittatnak, kik ámbár egészen minden vagyon nélküliek, nem akarnak semmi munkakeresetet folytatni. Ilylyenek különösen a’ koldusok, csavargók, naplopók, korhelyek. Némelyly államok még ide sorolják a’ szolgálatnélküli henyélő cselédeket; azon gyermekeket, kik

szülői

hatalom

alatt

levén,

kicsapongásaik

közt

minden

engedelmességet megtagadnak, és valamelyly becsületes életmódot választani

teljesen

vonakodnak;

és

végre

azokat,

kik

rendőri

felügyelet alul kihuzták magokat, vagy a’ kik büntetteik büntetését kiállták ugyan, de a’ javulásnak semmi jelét sem nyilvánitván, szükségesnek látszott még egy ideig őket javitás alá vonni.” (Ujabb Kori Ismeretek Tára, 1850, 420.o). A felsoroltak elzárása és átnevelése pedig azért szükséges, mert a korabeli közfelfogás szerint „[e]zek nem élhetnek, nem folytathatják

napjaikat,

hogy

valamikép

a’

társadalmat

ne

kárositsák.” Sőt a koldulás „már önmagában rossz, mert a’ henyélést, röstséget, munkátlanságot terjeszti, és legtöbbnyire aljas kihágások és csalásokra alkalmul szolgál”, a csavargás pedig alkalmat ad az illetőknek, hogy előkészítsék a lopásokat és rablásokat (Ujabb Kori Ismeretek Tára, 1850, 421.o). Ezeknek

a

nézeteknek

megfelelően

az

intézményben

a

munkakényszer nem egyszerűen úgy jelent meg, mint egy büntetési

111



forma, hanem mint a nevelés eszköze. A nevelés központi értékei a munka szeretete, annak vállalása, ezáltal pedig a henyélés, a semmittevés elutasítása voltak (Cser, 2000, 369.o). Ezeket a célokat, a működés elveit, szabályait lefektető 1840-es évekbeli dologházi alapszabályzat 2. §-a is egyértelművé tette: „Ezen Intézetnek czélja tehát abban áll, hogy az oda vitt egyének dologra kényszerítessenek,

javítassanak,

munkás

és

hasznos

emberek

kialakítassanak. Emellett az is czélja az Intézetnek, hogy az intézetbe kerülhetési

félelem

által

a’

tévutaktól

elrettentessenek”

(Alapszabályok melyek szerént a Pesti kényszerítő Dologház intézet igazgattatik, és ügyei kezeltetnek). Ez a megközelítés a dualizmus korszakában sem változott, a dologház 1868-as házirendje szerint ugyanis az intézmény célja: „a munkakerülő, csavargó, feslett erkölcsű, és közbotrányt okozó egyéneket

munkához

szoktatni,

s

ez

által

őket

hasznos

állampolgárokká tenni”. (FSZEK BPGY BQ 0910/133). Mindehhez szükségesnek tartották a legalább heti egyszeri vallásos oktatást, az írás, olvasás, számtan oktatását legalább heti két alkalommal. Emellett a fogva tartás ideje alatt valamilyen szakma kitanulását és végül a kényszeröncök nem, kor és „erkölcsi fokozat” szerinti szigorú elkülönítését (1.§). A

kényszerdologházba

rendszerint

csak

helyi

illetőségű

személyek kerülhettek, de ha volt elég hely az intézményben, a városi tanács engedélyezhette nem helyi illetőségűek felvételét is. Ezt leszámítva a házirend igen széles körben határozta meg, hogy kik azok, akik beküldhetők: „csavargók és munkakerülők, szemtelen és álkoldusok, olyanok, kik lakást és becsületes keresetet kimutatni nem tudnak, kicsapongók, vagy saját hibájók miatt szolgálat nélküliek, erkölcstelen viselet által közbotrányt okozó nőszemélyek” (8.§).

112



A 9. § értelmében viszont nem kerülhettek be a munkaképtelen személyek, hiszen esetükben a munka erkölcsnemesítő hatása semmiképpen nem érvényesülhetett volna. A fenti elveknek megfelelően a dologháziak életét szigorú szabályok szabták meg. A „fegyencz”-ek télen 6:00-kor, nyáron pedig 5:00-kor kellett, hogy keljenek. Ezt követte a tisztálkodás, a hangos imádkozás, majd a 8:00-ig tartó munka. A dologházi alapszabályzat 24.§-a többek között a következő munkákat nevesíti: gyapjú fésülés, varrás, kötés, lószőrtépés, nyúlbőr szőrnyírás. A reggelit csak ezután kapták meg, melynek elfogyasztását követően ismét visszatértek a munkához, amit 11:00-ig folytattak. Az erkölcsi nemesedést szolgálta a késő délelőtti hitoktatás, illetve tanulás, ami után megkapták az ebédet. Délután megint csak munka várt a fegyencekre, majd a nap vége felé közeledve mosakodás, vacsora, illetve a dologház körüli kisebb munkák elvégzése. Este 9:00 volt mire eljött az ima, ezt követően pedig a lefekvés ideje (Cser, 2000, 360.o). Az élelmezésről is rendelkezett a szabályzat (16.§), a napi menü a következőkből állt: egy font kenyér, rántott leves, főzelék, csütörtökön és vasárnap pedig marhahús leves, főzelék és 8 lat marhahús.

Emellett

a

házirend

külön

hangsúlyozta,

hogy

a

rokonoknak, ismerősöknek tilos élelmezniük a dologháziakat (20.§). Nyilván

azért,

mert

ezzel

a

dologházi

nevelés

hatékonysága

szenvedett volna csorbát. Munka tekintetében a vasárnapok és az ünnepnapok eltértek az előzőekben bemutatottaktól, ekkor ugyanis nem kellett dolgozni. Ezeken a napokon a fegyencek sétálhattak az udvaron, azok, akik jó magaviseletet tanúsítottak, látogatókat is fogadhattak. A szegényházhoz hasonlóan, itt is lehetőség volt a szabad vallásgyakorlásra, ami azt is lehetővé tette, hogy a fegyencek

113



alkalmanként a nekik beküldött ünnepi ételeket egyék (Cser, 2000, 360-361.o). Az intézmény felügyeletét az úgynevezett dologházi bizottság látta el, aminek tagjai között egy tanácsnokot, városi elöljárókat, valamint választott fővárosi polgárokat találunk. Ez, amellett, hogy ügyelt az intézmény rendjének betartására, figyelemmel kísérte a rabok viselkedését is. A fegyenceket magaviseletük, munkához való viszonyuk és a léha élet elvetésének jeleit figyelembe véve különböző csoportokba sorolták. Kedvező megítélés esetén lehetőség volt arra, hogy az érintettet – az egyébként egy hónaptól egy évig tartó elzárás idejét lerövidítve

–

szabadon

bocsássák,

vagy

próbaidőre

valamilyen

mesterhez adják munkára (Cser, 2000, 361.o). Azokra a rabokra, akiknek a magaviselete nem volt megfelelő, különböző büntetéseket szabtak ki. Ez lehetett többek között szóbeli figyelmeztetés négyszemközt, vagy a többi fegyenc jelenlétében, az élelmiszeradag

csökkentése,

nehezebb

munkával

való

terhelés,

kikötözés, bilincselés. Ellenszegülés, munkamegtagadás, vagy ezekre való lázítás miatt a büntetés „24 óráig sötét kamrábani elzáratás” volt, vagy „magány fogságra ítélés 24. órától – 8. napig mely böjttel és vassal is nehezíthető” (Alapszabályok...). Ha az illető makacskodott, akkor az előbbieken kívül szóba jöhetett még a megvesszőzés, illetve megkorbácsolás is, a többszöri eredménytelen fenyítés pedig a letartóztatás meghosszabbítását vonhatta maga után (14.§ ill. 35.§). Emellett a legmegalázóbb munkákat

is

azok

kapták,

akik

„erkölcsileg

a

legrosszabbak”

(Alapszabályok...). A dologházak tehát minden eszközzel igyekeztek gátat szabni az érdemtelennek tartott szegények „erkölcstelen” viselkedésének. Egyrészt működésük által elrettentő hatást kellett gyakorolniuk, hogy

114



a szegényeket visszatartsák a tilalmazott cselekményektől, másrészt az intézménybe bekerülteket munkára, rendes magaviseletre kellett nevelniük. Ehhez a szigorú napirend, a rendszeres munkavégzés mellett a testi és lelki fenyítés különféle eszközei is rendelkezésre álltak. Mint említettem, az ehhez szükséges intézményrendszer a korszakban igen hiányos volt, ezért a munkára nevelés érdekében a hatóságok más módszereket is alkalmaztak. Így például Nagyváradon a munka nélkül lévő „helybeli csavargókat” és a bizonytalan illetőségű személyeket utcaseprésre fogták be (MOL K150 1870-III R-15. 1096.). A koldulással és egyéb kisebb kihágásokkal szembeni szigorú szabályok ellenére évente mégis több százan kerültek a fővárosi kényszerdologházba. alakulásáról

csak

az

Az

itt

1861

fogva és

tartott

1877

fegyencek

közötti

számának

időszakból

állnak

rendelkezésre statisztikák – az ezekből kigyűjtött adatokat két táblázatba rendeztem. Ami a vizsgált korszakot illeti, látható, hogy az 1867-es évtől kezdve a kényszerdologházba zártak létszáma az évi 367 és 705 fő között ingadozott.

4. táblázat: A budapesti kényszerdologház fegyenceinek száma 1861-1869 között Év

1861

1862

1863

1864

1865

1866

1867

1868

1869

Férfi

596

368

328

362

275

343

318

271

374

Nő

182

155

168

150

123

134

100

96

113

Összesen

778

523

496

512

398

477

418

367

487

Forrás: Budapest Főváros Statisztikai Hivatalának Havi Füzetei 1878/57., 26.o

115



5. táblázat: A budapesti kényszerdologház fegyenceinek száma 1870-1877 között Év

1870

1871

1872

1873

1874

1875

1876

1877

Férfi

397

458

416

430

509

576

553

477

Nő

132

120

88

101

159

129

122

75

Összesen

529

578

504

531

668

705

675

552

Forrás: Budapest Főváros Statisztikai Hivatalának Havi Füzetei 1878/57., 26.o

Az 1861 és 1877 közötti periódusban a dologházba zártak döntő többsége férfi volt, arányuk mindvégig 70-80% körül mozgott. Ha korcsoportonként vesszük szemügyre a fogva tartottakat, akkor elmondható, hogy a 15-20 év közötti korosztály képviselői alkották a legnépesebb csoportot, arányuk az 1870-es évek során 33-38% között mozgott. Sok volt ezen kívül a 21-50 év közötti személy is, néha azonban az is előfordult, hogy 11-12 éves gyerekeket tartottak bezárva (A budapesti kényszerdologház fegyencei 1876. és 1877. évben, 1879, 26-27.o). Továbbá azt is feljegyezték a statisztikák, hogy az 18611870 között elzárt fegyencek között alig akadt családos (A pesti kényszer dologház fegyenczeinek statisztikája 1861-től 1870-ig, 1873, 82.o). Ha a foglalkozásuk szerint vizsgáljuk a rabokat, akkor is megfogalmazhatók bizonyos általánosságok. Az 1861 és 1870 közötti időszakban legtöbben a valamilyen személyes szolgálatot teljesítők (napszámos, cseléd, szolga, kocsis) és a foglalkozásnélküliek (koldus, kerítő, csavargó, tolvaj, szabadságos katona, szegényházbeli) közül kerültek ki (A pesti kényszer dologház fegyenczeinek statisztikája 1861-től 1870-ig, 1873, 93.o).

116



6. táblázat: A budapesti kényszerdologház fegyenceinek foglalkozás szerinti megoszlása 1874-1875 és 1877 között Foglalkozás

1874-1875

1876

1877

Kertész

11

8

10

Pék

23

26

21

Pincér

27

-

-

Szabó

144

35

70

Cipész

33

33

27

Kőműves

52

26

31

Cserepező

32

40

19

Köteles

13

-

-

Asztalos

27

16

23

Lakatos

33

15

8

Kereskedő segéd

22

-

-

Bérkocsis

25

26

11

Fuvaros

14

-

-

447

190

118

Cseléd

97

54

30

Mosónő

11

10

11

Varrónő

47

21

8

116

30

23

Koldus

29

-

-

Koldusnő

11

-

-

Napszámos

Napszámosnő

Forrás: Budapest Főváros Statisztikai Hivatalának Havi Kimutatásai 1876/37., 90.o; Budapest Főváros Statisztikai Hivatalának Havi Füzetei 1878/57., 27.o

Az általam készített fenti táblázatból látható, hogy az 1870-es évek közepén, illetve második harmadában szintén a napszámosok és cselédek alkották a legnépesebb csoportot a fegyencek között (A budapesti kényszerdologház fegyencei 1875-ben, 1877, 90.o ill. A

117



budapesti kényszerdologház fegyencei 1876. és 1877. évben, 1879, 27.o). Igen magas volt a „visszaesők” aránya, ugyanis a fegyencek többsége nem először került be a dologházba. 1861 és 1870 között a férfiak 75%-a, a nők 75-80%-a „visszaeső” volt (A pesti kényszer dologház fegyenczeinek statisztikája 1861-től 1870-ig, 1873, 88.o). A helyzet később sem változott: az 1875-ben dologházba kerültek 28%-a már legalább háromszor volt itt elzárva (A budapesti kényszerdologház fegyencei 1875-ben, 1877, 91.o). Ezt a problémát a korabeli dokumentumok is megfogalmazták, amikor kijelentették, hogy „a fővárosi fegyencház javitó befolyása igen csekély”. Ezért a szakemberek szerint emberségi és pénzügyi érvek is szóltak amellett, hogy fokozzák a dologház nevelő hatását. Az ugyanis szerintük sokak számára kvázi ingyen szálláshelyként funkcionált (A budapesti kényszerdologház fegyencei 1872., 1873 és 1874-ben, 1876, 125.o). Ez azt mutatja, hogy sokan a fentebb ismertetett kényszerítő intézkedések, szigorú regulák, illetve a dologházban elszenvedhető különféle

büntetések

ellenére

sem

hagytak

fel

a

koldulással,

vélhetően azért, mert más lehetőségük nem volt megélhetésük biztosítására. A fővárosi dologházban koldulás és csavargás miatt elzárt néhány

száz

fő

azonban

nem

ad

valós

képet

a

koldulás

elterjedtségéről. Ugyanis a hatóságok az említettek miatt előállított egyének nagyobb részét fog- és toloncházba szállították, ahol a korszakban évente több ezer ember fordult meg. Az erről szóló táblázatokat a Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve című kiadvány megfelelő kötetei alapján állítottam össze.

118



7. táblázat: A fővárosban koldulás és csavargás miatt fog- és toloncházba szállított egyének száma 1893 és 1900 között Év

1893

1894

1895

1896

1897

1898

1899

1900

Csavargás

1326

1611

1871

1711

1377

1535

1384

1717

Ismételt

1288

1319

1517

1731

1765

1940

1781

2450

Koldulás

1002

1080

1231

1094

1320

1490

1373

1720

Ismételt

404

370

474

494

480

668

780

936

21

18

18

59

46

44

28

27

1293

1297

1392

1280

1392

1607

1783

2074

1053

1058

1196

1218

1494

1634

1429

1489

csavargás

koldulás Minősített koldulás Tilos visszatérés Átkelési tolonc Forrás: Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve I-IV., 1896-1904.

119



8. táblázat: A fővárosban koldulás és csavargás miatt fog- és toloncházba szállított egyének száma 1901 és 1912 között Év

1901

1902

1903

1904

1905

1906

1908

1912

Csavargás

1724

1708

1219

1288

1401

1306

1054

776

Ismételt

2464

2341

2060

1894

2108

2370

2023

1663

Koldulás

1493

1541

1175

1331

1110

884

605

552

Ismételt

925

925

853

769

757

609

301

396

27

53

57

52

39

42

59

61

2342

2894

2519

2311

2330

2082

2374

1915

2542

2100

1899

1742

1798

1434

1827

2048

csavargás

koldulás Minősített koldulás Tilos visszatérés Átkelési tolonc Forrás: Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve IV-IX., 1904-1908.; Budapest Székesfőváros Statisztikai és Közigazgatási Évkönyve X-XI., 1913-1914.

Láthattuk, hogy a kényszerdologházba zárt fegyencek száma 1875-ben érte el a maximumot, ekkor 705 fő volt az intézményben. A koldulás miatt ide került személyek száma persze ennél kisebb volt, hiszen számos egyéb kihágást is dologházi elzárással büntettek a hatóságok. Bár az erre vonatkozó adatsor nem teljes, megállapítható, hogy a koldulás különböző formái miatt a fog- és toloncházba beszállított egyének száma minden évben megközelítette, sok esetben pedig meghaladta az ezer főt. Sőt, 1898 és 1904 között kétezernél is több volt az ilyen esetek száma. Ha

ehhez

hozzávesszük

a

csavargáson

és

az

ismételt

csavargáson ért személyeket, akik száma általában 3-4 ezer körül mozgott, de még 1912-ben is több mint 2400-an voltak, akkor

120



megállapíthatjuk, hogy a városi hatóságok egy tömeges méretekben jelentkező problémával találták magukat szemben. A jelenség persze nem korlátozódott a fővárosra. Bár az egész országra vonatkozó statisztika nem áll rendelkezésre, annyit mégis tudni lehet, hogy egy korabeli becslés 1885-ben körülbelül 8 ezer főre becsülte a csavargók számát Magyarországon, ami a századfordulóra 300%-al nőtt (Gönczöl, 1976a, 951.o). Valószínű, hogy a valóságban ennél még többen voltak, hiszen mind 1901-ben, mind 1902-ben csak a fővárosban több mint 16 ezer embert állítottak elő csavargás és koldulás miatt (Kőrösy, 1905, 19.o). A dologházban vagy a fog- és toloncházban való elzárás mellett a kolduláson, csavargáson ért szegényekkel szembeni hatósági fellépés másik fontos formája a toloncolás volt. A helyi szegényügyi szabályrendeletek értelmében ugyanis a nem helyi illetőségűek esetében az illetőségi községbe való toloncolást kellett alkalmazni, hogy az illető semmilyen módon ne lehessen az adott község terhére, másrészt pedig azért, hogy az illetőségi község gondoskodhasson az ilyen

módon

odaszállított

munkaképes

szegények

munkába

állításáról. Ugyan a kérdést ideiglenesen szabályozó, korábban már idézett 1868/4226. számú belügyminiszteri rendelet még csak a többször eltoloncoltak rendőri megfenyítéséről rendelkezett, az 1885/9389. számú

BM.

körrendelet

már

kimondta,

hogy

az

eltoloncolt

munkaképes egyéneket munkára kell kötelezni (Pomogyi, 1995, 144145.o) A toloncolás, mint megelőző rendőri rendszabály abban az esetben volt alkalmazható többek között a „csavargók, szokásos munkakerülők, engedély nélküli koldulók, a közbiztonságra alaposan gyanús

személyek”

esetében,

„ha

ama

községben,

amelyben

találtatnak, illetőséggel nem bírnak s rendes lakást, foglalkozást vagy életfenntartási jövedelmet kimutatni nem tudnak.” Előállításukat

121


követően

eltávolításuk

kétféle


módon

történhetett:

„kényszerútlevéllel, midőn az illető egyén az útlevélben megszabott úton, de kíséret nélkül, tartozik illetőségi községébe távozni és tulajdonképpeni

tolonczozás,

midőn

a

tovaszállítás

őrizet

alatt

történik.” (idézi: Pomogyi, 1995, 142.o). Gyakran már maga az elszállítás is büntetésszámba ment, hiszen az eltoloncolt szegényeknek meleg ruha és élelem nélkül kellett egyik községből a másikba gyalogolniuk. Arra is volt példa, hogy az évszaknak megfelelő ruházat híján két toloncállomás között megfagyott az a személy, akit az őt kísérő őrök magára hagytak, mivel annyira kimerült a gyaloglástól, hogy nem tudott továbbmenni (MOL K150 1870-III R-15. 957.). Hogy nem egyedi esetről volt szó, azt bizonyítja Esztergom vármegye alispánjának a belügyminiszterhez címzett beadványa, melyben kérte, hogy a hatóságok biztosítsanak az eltoloncoltak számára megfelelő ruházatot, és kocsin vitessék azokat, akik nem képesek gyalogolni (MOL K150 1870-III R-15. 957.). Ugyanebben az időben a székesfehérvári polgármesternek az igazságügyi minisztériumhoz írt beadványa is szóvá tette, hogy a toloncoltak „élelemmel sehol el nem látatnak” (MOL K150 1870-III R15. 407.). A toloncolás alkalmazása azonban nem jelentette azt, hogy a települések végleg megszabadulhattak a máshol illetőséggel bíró szegényektől, ugyanis az intézmény mindkét formája rengeteg hibával működött. A hatóságok az ellátási költségek csökkentése érdekében minden esetben igyekeztek gyorsan eltávolítani a kitoloncolandó személyeket, így gyakran nem vizsgálták előzetesen azok illetőségét, vagy egyszerűen a csavargók, koldusok által megadott adatokra hagyatkoztak. Így előfordult, hogy azok olyan községbe kerültek,

122



ahol úgyszintén nem bírtak illetőséggel, minek következtében a procedúra tovább folytatódott (Melinz – Zimmermann, 1991, 38.o). Sokszor az is megesett, hogy az eltoloncolni kívánt személy nem érkezett meg az illetőségi községébe. A kísérőkkel történő toloncolás esetében is gyakoriak voltak a szökések, nem beszélve a kényszerútlevéllel útnak indított személyekről, akik két toloncállomás között eltűntek a hatóság szeme elől. Budapesten az is gyakran előfordult, hogy az eltoloncolandó személyek közül azokat, akiket a közbiztonságra veszélytelennek tartottak és munkaképesek voltak, az illetőség megállapításáig szabadon engedték, hogy addig se kelljen pénzt fordítani az ellátásukra. Így ők is kibújhattak az eltoloncolás alól (Pomogyi, 1995, 146-149.o; Melinz – Zimmermann, 1991, 37.o). A szegények számára tehát adott volt a lehetőség, hogy a hatóságok akarata ellenére visszatérjenek oda, ahonnan kitoloncolták őket. Az adatok tanulsága szerint pedig éltek is ezzel a lehetőséggel, hiszen Budapesten az 1893-tól 1912-ig tartó időszakban évi 1200 és 2900 fő között mozgott a tilos visszatérés miatt a fog- és toloncházba zártak száma. A század eleji budapesti szegényügyről készült összefoglaló is megjegyezte, hogy az eltoloncolt szegények gyakran már másnap visszatértek az adott településre (Kőrösy, 1905, 18.o). Ugyanilyen

problémákkal

néztek

szembe

és

az

eddig

részletezett gyakorlatnak megfelelő szegénypolitikát folytattak az ország egyéb területein is. Esztergom vármegye 1870-ben született, a koldulás megszüntetését célzó rendszabálya is két kategóriába sorolta a szegényeket és azokat különböző elbírálásban részesítette. A községek által történő segélyezést csak a munkaképtelen, vagyontalan, eltartásra kötelezhető rokonokkal, hozzátartozókkal nem rendelkező, úgynevezett „valódi” szegények számára tartotta fenn (3.§). Ezek ellátását az egyes települések kötelességévé tette

123



(2.§), melyhez a szükséges forrásokat a községi pótadó kivetéséből, a

segélyezettek

munkába

állításából,

magánadományokból,

különböző bírságokból és a községek számára fizetendő díjakból kívánta biztosítani (5. és 6.§). Ezzel egy időben Esztergom vármegye és a város területén betiltotta a koldulás valamennyi formáját, kivéve a szerzetesrendek, vagy más jótékony intézetek engedéllyel történő adománygyűjtését (1.§). A kolduláson ért szegényekkel szemben a helyi hatóságoknak kellett különböző büntetéseket foganatosítani, aszerint, hogy helyi illetőségűek-e vagy sem. A rendelet kiemelte, hogy a községek által segélyezendők közé „a más községből átbarangolt koldusok vagy munkakerülő csavargók nem számithatók”. Ennek megfelelően semmiféle segítségre nem számíthattak. Őket „a tolonczozásra fenálló szabályok legszigorubb és kérlelhetetlen alkalmazása által a községi bírák illetőségök helyére utasitani kötelesek.” (13.§). A koldulási tilalmat megszegő helyi szegényt pedig „kiszabott napi

vagy

heti

letartóztatása

illetményének

által”

(15.§)

kevesbítése kellett

avagy

büntetni

személyének (A

koldulás

megszüntetését tárgyazó rendszabály). A levéltári anyagok utalnak rá, hogy az 1870-es években Nógrád vármegye szintén rendeletileg lépett fel a koldulás ellen, azonban maga a rendelet nem lelhető fel a vonatkozó iratok között (MOL K150 1880-III-1. 445.). Fennmaradt

viszont

a

Hont

vármegyei

Bakabánya

város

rendelete, amit „A Bakabányai szegény és az ezzel kapcsolatban lévő koldulási

ügy

rendszabályai”

címmel

terjesztettek

fel

a

belügyminiszterhez 1874-ben. Ez a jogszabály annyiban is érdekes, hogy nagyon nyíltan beszélt a közösség segítségére érdemesnek és az arra érdemtelennek tartott szegények megkülönböztetéséről.

124



A rendelet 2.§-a értelmében szegény az, aki „vagyontalan és ki akár agg koránál akár testi fogyatkozásainál fogva munkaképtelenné válik”. Amennyiben a szegény helyi illetőségű, a város gondoskodik róla (3.§). Ezekről a személyekről évente összeírást készítenek (4.§) és

a

lehetőségekhez,

valamint

a

körülményekhez

képest

negyedévenként, havonként vagy hetenként segélyt folyósítanak számukra (5.§). Ezek a rendelkezések azonban nem terjedtek ki a fenti kategóriába tartozó valamennyi szegényre. Az olyan munkaképtelen, helyi

illetőségű

szegények

számára,

akik

„elfoglalt

állásuk,

magaviseletük és míveltségük alsó fokánál fogva” a város általi „segélyezésre nem érdemesek”, a város területén való házról-házra történő koldulás engedélyezett (10.§). De csak abban az esetben, ha ezen személyeknek nincsenek tartásra kötelezhető rokonaik (15.§). A koldulási engedély kizárólag a hétfői és csütörtöki napokra vonatkozik, azzal a megkötéssel, hogy egy házat hetente csak egyszer lehet felkeresni (13.§). Mindez persze nem áll a nem helyi illetőségű koldusokra, akik a rendelet 15.§-a értelmében a rendőri szervek által a városból kiutasítandók és eltoloncolandók (MOL K150 1880-III-1. 38484.). Fejér illetve Komárom megyében is születtek a koldulás megszüntetését

célzó

rendeletek,

ugyanis

Somogy

vármegye

törvényhatósági bizottsága ezekre hivatkozott saját hasonló rendelete megalkotásakor.

Ezek

közül

azonban

csak

az

utóbbit

sikerült

megtalálnom. Ezt 1875-ben terjesztették fel a belügyminiszterhez a somogyi elöljárók. A „Szabályrendelet a koldulás megszüntetése iránt” címmel ellátott jogszabály a tiltás mellett szintén teret engedett a koldulás bizonyos formáinak. Egyrészről kimondta, hogy „Somogyvármegye területén az országutakon,

vásárok,

bucsuk

vagy

nyilvános

ünnepélyek

125



alkalmával, ugy idegen mint helybeli illetőségü koldusok által eddigelé üzött koldulás, valamint a községbeli szegényeknek koldulás végett

más

községbe

vagy

más

törvényhatóság

területére

átbocsátása – szigoruan eltiltatik.” Kivételt

képeztek

a

kolduló

szerzetesrendek,

az

iskolák,

jótékony intézetek vagy elemi csapás által sújtott községek számára adományokat gyűjtő személyek, akik erre vonatkozó engedélyüket kötelesek voltak bemutatni az illetékes hatóságoknak. Ezzel összhangban a rendelet kiemelte, hogy a községek kötelesek

évente

összeírni

a

munkaképtelen

szegényeket,

a

közsegélyre szorultakról jegyzéket vezetni és őket az 1871-es községi törvény előírásainak keretei között ellátni. Másrészről

a

vármegye

a

koldulás

engedélyezésére

is

lehetőséget adott: „Az elöljáróság, a községben illetékes szegények számára – meghatározandó bizonyos napokon – a községben gyakorlandó

házankénti

koldulást

megengedheti;

az

undoritó

nyavalával eltelt koldusok számára azonban, nyilvános koldulásra engedély – semmi szin alatt sem adható.” Az illetőségi helyükön kívül koldulókat le kellett tartóztatni és illetőségi

helyükre

visszakísérni.

Büntetésükről

a

szolgabíró

gondoskodott, ami a tilalmat többször megszegők esetében súlyosabb kellett legyen. Az idegen koldusokra szintén letartóztatás – a rendelet arra is lehetőséget adott, hogy a vásár vagy búcsú idejére elzárják őket – majd eltoloncolás várt. A megye preventív módon is fel kívánt lépni a koldulással szemben, ezért a vármegye határán fekvő települések feladatául szabta, hogy azok akadályozzák meg az idegen koldusoknak a megye területére való belépését és adott esetben toloncolják ki őket (MOL K150 1875-III-14. 9065.). Pécsett már 1842 óta tilos volt a koldulás, a helyi szegényeket az adományokból és büntetéspénzekből feltöltött szegényalapból

126



segélyezték heti rendszerességgel. Ez azonban idővel elégtelennek bizonyult, így 1875-től koldusjegyeket kezdtek osztani azoknak, akiknek nem jutott segély. Ennek birtokában a rászorulók hetente egyszer koldulhattak. Ugyanakkor a nem helyi illetőségű szegényeket kiutasították a városból (Mészáros, 2005, 82-83.o). A

hetvenes

évek

végén

a

szegényprobléma

kezelésével

összefüggésben felmerült egy szegény- és dologház építésének a terve, ami azonban csak 1888-ra készült el. Az eredetileg tervezett intézmény két részből állt volna, a szegényházba kerültek volna a korábban a sínylők házában ápoltak, az engedéllyel rendelkező koldusok, míg a dologház feladata lett volna a munkakerülők, eltoloncolandók elzárása (Mészáros, 2005, 83-84.o). Végül 1883-ban a kettős funkciójú épület tervét elvetették és csupán egy szegényházat építettek, ahol a magatehetetlen szegény időseket és az engedéllyel bíró helyi koldusokat akarták elhelyezni. Ahogyan

a

polgármester

fogalmazott

egy

közgyűlési

hozzászólásában, a szegényház célja az, hogy „a tagadhatatlanul szégyenletes s az adakozóra nézve terhes, sőt gyakran veszélyes, miért is rendőri szempontból tűrhetetlen koldulástól” megkímélje a város polgárait (Mészáros, 2005, 87-88.o). Ennek megfelelően a szegényház megnyitása után elhatározták, hogy a városban teljesen felszámolják a koldulást. Először a szegény betegek kerültek be az intézménybe, majd a korábban koldusjeggyel ellátottak közül küldtek be embereket, így a bentlakók száma egyre nőtt: 1891-ben 58-an, 1893-ban 63-an, 1898-ben pedig már 93-an voltak. Életüket szigorú szabályok szabták meg: alapvető elvárás volt az erkölcsös élet, tiltva volt a káromkodás, az ivás, a szerencsejáték, minden nap rendet kellett rakni, illetve kitakarítani. Emellett mind délelőtt, mind délután meghatározott munkaórák voltak, melyek alatt

127


fonással,

lószőrtépéssel,

tollfosztással,


lencseválogatással

foglalkoztak a bekerült szegények (Mészáros, 2005, 88-90.o). Az 1880-as években Nyíregyházán is előfordult, hogy koldulási engedélyeket

adtak

a

munkaképtelen

szegényeknek.

Az

ilyen

engedéllyel rendelkezők száma 1882-ben 57 fő volt, az 1890-es évek végére azonban változott a helyzet. Az 51000/1899. B. M. sz. rendeletből kiindulva saját szegényügyi rendeletet alkottak a helyi hatóságok, ami egyrészről szabályozta a szegényügyet, másrészt betiltotta a koldulás valamennyi formáját. A városi szabályrendelet 1. §-a kimondta, hogy „Nyíregyháza város belterületén és határában a koldulás, történjék az akár szóval, akár írásbeli úton, akár házankénti kéregetés, akár a templomok előtt, akár utcákon, köztereken és közutakon, s egyáltalán nyilvános helyeken, vásárokon, temetés vagy bárminemű más alkalmakkor tilos.” A tilalom ellenére koldulókkal szemben pedig a rendőrségnek kellett eljárnia (Gaál, 1997, 376.o). Ugyanebben

az

évben

egy

szegény-

és

betegmenház

létesítéséről is döntöttek, ami az építkezést követően 1901-ben kezdte

meg

működését.

Az

intézmény

megnyitása

után

a

polgármester újra felhívta a tanyabírók figyelmét arra, hogy ettől kezdve a városban és a környező tanyákon tilos a koldulás, illetve arra,

hogy

a

kolduláson

ért

személyeket

jelentsék

a

rendőrkapitányságon (Gaál, 1997, 379.o). Szombathelyen

1887-ben

alkották

meg

az

első

városi

szegényügyi szabályrendeletet, amely a nem helyi illetőségűek számára megtiltotta a koldulást, míg a városi szegények esetében, akik

alatt

a

helybeli,

munkaképtelen,

vagyontalan,

tartásra

kötelezhető rokonokkal nem bíró személyeket értették, rendelkezett a közösségi gondoskodás különböző módozatairól. Ez történhetett a város által folyósított heti segély és ingyenes gyógyszer-kiadás formájában, illetve koldulási bárcák kiállítása révén.

128



Ilyenformán azok a helyi szegények, akiknek a fizikai állapota lehetővé tette, hogy kolduljanak és a heti segély helyett a koldulási engedélyt

választották,

a

tanács

által

meghatározott

napon

feltöltésének,

illetve

kéregethettek. A

rendelet

kitért

a

szegényalap

ellenőrzésének kérdésére is és az úgynevezett gyámolda működését is szabályozta. Többek között kimondta, hogy ebbe az intézménybe csak „tisztességes, elöregedett, munkaképtelen” egyének vehetők fel. A szabályozást 1896-ban módosították a hatóságok, és úgy tervezték, hogy a koldulási bárcák kiadása helyett szegénykonyhát hoznak létre, hogy ilyen módon gondoskodjanak a szegényekről és ez által elejét vegyék a koldulásnak (Pálos, 2003, 151-157.o). A korszak második feléből is találunk olyan helyi rendelkezést, ami a koldulás megszüntetését kívánta elérni. Egerben 1905-ben hoztak egy soha végre nem hajtott rendeletet, ami a közsegélyezés és a koldulással szembeni hatósági fellépés módozatait taglalta. Ez a helyi illetőségű szegények számára pénzbeli segélyezést és szegényházi

elhelyezést

költségvetéséből,

a

helyezett

kilátásba,

szegényalapból,

amiket

alapítványok

a

város

kamataiból,

valamint rendszeres és alkalmi adományokból finanszíroztak volna. A rendelet kimondta, hogy tilos az utcán koldulni, a koldulókkal szemben pedig a rendőrségnek kell intézkednie. Emellett a koldulás megelőzésére is gondoltak az illetékesek, ugyanis a rendelkezés azt is előírta, hogy amennyiben a munkakeresés céljából Egerbe érkezők négy

napon

belül

önfenntartásukat

nem

egyéb

találnak módon

munkát, igazolni,

vagy a

nem

város

képesek

elhagyására

kényszerítendők (Csizmadia, 1977, 66.o). A

szegényügy

eddigiekben

vázolt

rendszere

azonban

szükségszerűen képtelen volt a koldulás és csavargás problémájának mind érdemi, mind tüneti kezelésére. A korabeli közfelfogásnak és az azt tükröző központi jogszabályoknak megfelelően a szegénységet

129



létrehozó és azt újratermelő társadalmi-gazdasági folyamatokra egyáltalán nem volt tekintettel, a kiváltó okok kezelésével nem próbálkozott. Láthattuk, hogy a magánjótékonyság kiegészítő elemeként funkcionáló

szegénygondozás

intézményrendszere

fejletlen,

alulfinanszírozott volt, az alacsony színvonalú ellátások sok esetben a minimális létfenntartást sem tudták biztosítani a szegények számára. A

vármegyék

és

a

községek,

tehetetlenségük

beismeréseképpen, több alkalommal egyszerűen intézményesítették a koldulás bizonyos formáit. A korabeli társadalmi és gazdasági körülmények között tömeges méreteket öltő koldulás és csavargás problémája tehát folyamatosan újratermelődött. A hatóságok a helyzetet orvosolandó, a szegénység, mint olyan kezelése helyett az érdemtelennek tekintett szegények elzárására, átnevelésére, adott helyről való eltávolítására összpontosították energiáikat. Az erre szolgáló intézményrendszer hiányosságai, rossz működése és nem utolsó sorban a probléma tömeges jellege miatt azonban ezek a próbálkozások is kudarcra voltak ítélve. Hogy a szegénység különböző formáival szembeni hatósági fellépés és a korszak erre alapozott egész szegénypolitikája valóban mennyire eredménytelen volt, azt a budapesti rendőrfőkapitánynak a koldusokkal, csavargókkal kapcsolatban a századforduló környékén megfogalmazott kijelentése jól érzékelteti: „Nagyon természetes, hogy a rendőri intézkedések teljesen hiábavalók, hiába a büntetés (a mi inkább jótékony ellátás számba megy), mert hiszen ha kikerülnek a rendőri fogházból, ismét csak koldulni kénytelenek – éhen nem veszhetnek” (idézi: Kőrösy, 1905, 19.o).

130



4. A KOLDULÁSRA ADOTT TÁRSADALMI VÁLASZOK ÉRTELMEZÉSE

Disszertációmban

a

dualizmus

korszakában

a

koldulás

kezelésére hozott intézkedéseket mint a gazdaság, társadalom és az állam közötti történelmi dinamika megértése szempontjából fontos jelenségeket vizsgáltam. Az elemzést mind térben, mind időben jelentősen

kitágítottam

és

a

gazdaság-

és

társadalomtörténeti

vonatkozásokat is igyekeztem figyelembe venni. Ugyanis meggyőződésem, hogy a korai újkori nyugat-európai szegénygondozás trendjeinek, a szegénypolitikát tekintve releváns magyarországi történelmi előzmények, valamint az 1867 és 1914 közötti időszak meghatározó gazdasági és társadalmi folyamatainak áttekintése közelebb vihet a szóban forgó jelenség megértéséhez és a felvetett kérdések megválaszolásához. Elsőként

a

középkori

és

kora

újkori

nyugat-európai

szegénygondozás vizsgálata kiindulópontul szolgálhat a dualizmuskori magyar szegénypolitika fő trendjeinek értelmezéséhez. Az ugyanis, a nyugat-európai és a magyarországi társadalomfejlődésben mutatkozó jelentős eltérések ellenére, számos adalékot szolgáltathat azokról a társadalmi

folyamatokról,

kezelésével

kapcsolatos

melyek

adott

korábbi

esetben

a

gyakorlatok

szegénység reformjára

kényszerítenek. Láthattuk,

hogy

Nyugat-Európában

a

XIV-XVI.

században

végbemenő gazdasági és társadalmi átalakulások elsősorban a gyors népességnövekedés,

az

urbanizáció,

valamint

a

hagyományos

foglalkozási szerkezet felbomlásának folyamataival írhatóak le. Ezek azok

a

meghatározó

tényezők,

melyek

egyéb

folyamatokkal

kölcsönhatásban a létszámfölöttiek nagyszámú csoportjait hozták létre, amelyeket sem a munka, sem a szociális gondoskodás korabeli rendszere révén nem voltak képesek integrálni az adott társadalmak.

131


Mindezek

tehát

az

addig

kialakult


szegénygondozási

intézményrendszer átalakításának irányába hatottak. A feudális társadalom dekonverziójából, a korai kapitalizálódás megindulásából

és

a

hagyományos

közösségi

gondoskodás

meggyengüléséből táplálkozó társadalmi feszültségekre, a tömegessé váló

és

a

városokba

koncentrálódó

szegénységre

a

probléma

lokalizálásával reagáltak az érintett államok és helyi képviselőik. Ennek egymást kiegészítő elemei voltak a helyi szegények számára létrehozott

szervezett

segélyezési

rendszerek,

illetve

az

adott

közösségen kívüli szegények eltávolítása, távol tartása, dolgoztatása, fizikai repressziója. A

középkortól

hagyományos

kezdve

Magyarországon

szegénygondozás

szintén

intézményrendszere,

kiépült melyet

a az

egyházi szervezetek, a céhek, majd pedig a városi polgárság dominanciája jellemzett. A nyugat-európai rendszerekhez hasonlóan a magyarországi szegénypolitika sem volt teljes mértékben elnéző a koldusokkal, illetve általában a munkaképes szegényekkel szemben, de az őket érintő intézkedések ebben az időszakban még kevésbé brutálisak voltak és főképp az idegen koldusok ellen irányultak. Valószínűleg azért, mert Magyarországon a városi szegénység problémája ekkor még nem öltött akkora méreteket, mint a nyugateurópai országokban. Az urbanizáció, a népességnövekedés és a hagyományos foglalkozási struktúra eróziójából táplálkozó városi szegénység itt csak a XVIII. századtól vált tömegessé, így csak ekkortól kezdett kibontakozni a szegénységgel szembeni represszív politika. Az ezen a területen végbemenő változások számára a Habsburg Birodalom XVIII. századi modernizációs törekvései és az azokhoz kapcsolódó gyakorlati lépések készítették elő a talajt, amennyiben a szegényügyet és a koldulás problémáját az állami szabályozás körébe vonták.

132



Ezek az intézkedések annyiban is előrevetítették a XIX. század második felének szegénypolitikáját, hogy a hagyományos foglalkozási struktúrákból

kiszakadó

munkaerő

szabályozására

irányultak,

méghozzá büntető jellegű eszközök alkalmazásával. Bár már ekkor megjelent a szegénység dinamikus formája és megindult a szegények tömegeinek városokba áramlása, ebben az időszakban a társadalom alapstruktúrái még megőrizték integráló erejük egy részét. A fokozatos gazdasági és társadalmi átalakulásnak a kései feudalizmus rendszerét felszámoló forradalom adott újabb lökést, ami sokkal radikálisabban alakította át a társadalom alapstruktúráit, mint a korai kapitalizálódás több évszázadon át tartó folyamatai NyugatEurópában. Magyarországon ugyanis egy csapásra megtörtént a termelők jelentős részének a termelőeszközöktől való elválasztása, ami a modern munkaerőpiac létrehozásának elemeként értelmezhető. Ezzel azonban egy alapvetően új probléma született: az államnak munkaerő

a

létrejövő

mobilitását

modern kellett

munkaerőpiacot, szabályoznia

és

a a

felszabaduló hagyományos

közösségi gondoskodás erózióját lefékeznie. Mindezt azért, hogy a modernizációval kiéleződő és új formában jelentkező társadalmi feszültségeket valamelyest tompítsa. Az új típusú állami szegénypolitika mozgásterét lényegében a kapitalista viszonyok létrejöttével kialakuló gazdasági és társadalmi körülmények

jelölték

ki.

Az

ország

a

dualizmus

korszakában

megőrizte agrárjellegét, jelentős volt a mezőgazdasági népesség aránya, amelynek nagy része a jobbágyrendszer felszámolása után föld nélkül maradt, vagy olyan birtokkal rendelkezett, ami hosszú távon nem tudta biztosítani a megélhetését. Emellett ezek a rétegek állandó utánpótlást kaptak a földek elaprózódása, a törpe- és kisbirtokok tönkremenetele következtében

133



proletarizálódó csoportokból. A helyzetet pedig tovább súlyosbította az egész korszakra jellemző jelentős népességnövekedés. A hatalmas munkaerő-felesleg miatt a mezőgazdaságban az egy főre jutó munkaalkalmak száma igen alacsony volt. Ráadásul a mezőgazdasági termelés sajátosságaiból adódóan a munka gyakran csak idényjellegű volt. A sajátos iparfejlődés következtében, amit a tőkeigényes ágazatok dominanciája jellemzett, az ipar munkaerőelszívó hatása nem érvényesült olyan mértékben, hogy az a tömeges méretű munkanélküliségre érdemi hatással lett volna. Az alacsony bérek és a magas megélhetési költségek, a foglalkoztatási biztonság teljes hiánya miatt a munkával rendelkező mezőgazdasági és ipari munkások jelentős részének helyzete is bizonytalan volt. A

kialakuló

bérmunkásság

életkörülményei

tehát

kiszolgáltatottá tették azt a modern munkaerőpiaccal megjelenő új típusú kockázatokkal szemben, ami azzal az eredménnyel járt, hogy a korszakban Magyarországon tömeges méreteket öltött a szegénység. A

kiszolgáltatottá

nyilvánvalóan

képtelen

munkaszervezet

vált

tömegek

volt

átalakulása,

a

új

keletű

orvosolni nagyarányú

a

problémáit

hagyományos

népességnövekedés,

valamint a lakosság fokozott földrajzi mobilitása következtében integráló erejét fokozatosan elvesztő tradicionális, helyi szintű, magánjótékonyságra alapozott szegénygondozás. A korabeli gazdasági és társadalmi folyamatok, illetve a dologházi statisztikák azt mutatják, hogy az államnak tulajdonképpen a

bérmunkásság

foglalkozásnélküli, keresőképtelenség

bármiféle

megélhetés

alulfoglalkoztatott miatt

a

vagy

munkaerőpiacról

nélkül

maradt,

az

átmeneti

kiszorult

egyes

csoportjainak szociális problémáira kellett választ adnia. Hiszen a dualizmus korszakában tömegessé váló koldulást, a munkaképes szegények

problémáját

nyilvánvalóan

az

ezen

csoportok

134



pauperizációja mögött álló folyamatok termelték ki. Ilyenformán az államnak a tömeges kiilleszkedés társadalmi integrációt veszélyeztető jelenségével kellett szembenéznie. Azonban a korabeli közfelfogásnak megfelelően az állam alig vállalt

szerepet

a

szegénygondozás

finanszírozásában,

működtetésében. Nem volt központi, az egész országra kiterjedő intézményrendszer, ami a szegénység problémájával foglalkozott volna. Ezt tetézte, hogy a munkaképes szegények ellátására szinte egyáltalán

nem

fordítottak

gondot,

hiszen

láthattuk,

hogy

a

közsegélyezés döntően csak a munkaképteleneket érintette. Az állami szegénygondozás kialakítására, illetve a meglévő struktúra fejlesztésére irányuló politikai akarat is hiányzott – az egyes települések közsegélyezési gyakorlata kapcsán az is világossá vált, hogy azok még az erre a célra rendelkezésre álló anyagi forrásokat sem igyekeztek kihasználni. Másrészről viszont adott volt a magánjótékonyságra és a községek önerejére alapozott helyi szintű szegénygondozás. Az állam tehát erre hárította a tömeges méreteket öltő szegénység kezelését, és a szegényügyre vonatkozó jogszabályalkotás révén igyekezett valamelyest összehangolni, szabályozni annak működését. Így a szegénygondozás általános fejletlensége miatt és a fejlesztésre, állami

szerepvállalásra

irányuló

politikai

akarat

hiányában

a

munkaképes szegényekkel szembeni represszív intézkedések alkották a korabeli szegénypolitika gerincét. Az állam és helyi szerveinek ezzel kapcsolatos tevékenysége a koldulás

és

csavargás

jogszabályi

korlátozásától,

pénzbírságok

kiszabásától, a toloncolástól, a fog- és dologházi elzárásig, a szegények

dolgoztatásáig,

valamint

testi

fenyítéséig

terjedt.

Mindezzel a hagyományos foglalkozási struktúra kötöttségei alól felszabadult

munkaerő

mobilitását

igyekeztek

korlátozni.

Az

illetőséghez kötött közsegélyezés előtérbe helyezése révén pedig

135



lokalizálni próbálták a problémát, hogy a szegényeket visszatagozzák a helyi szintű, hagyományos szegénygondozás rendszerébe, melyet a modernizációs folyamatok úgyszintén felbomlasztottak. Mindezen

hatósági

intézkedések

mögött

egy

sajátos

nézetrendszer húzódott, mely a bemutatott szegénypolitika ideológiai leképződésének tekinthető. Ennek előzményei a felvilágosult abszolutizmus idejére nyúltak vissza, mikor is az állam első ízben vonta szabályozási körébe a szegényügy

területét

és

azon

belül

a

koldulás

és

csavargás

problémáját. Ez utóbbiakat közbiztonsági problémákként definiálta, amikkel

szemben

büntető

jellegű

intézkedéseket

kívánt

foganatosítani, hogy a munkakényszer érvényesítése révén gátat szabjon a munkaképes, de nem dolgozó szegények feltételezett erkölcsi romlásának. Ez a szemlélet annyira meghatározó volt, hogy a későbbiekben létrejövő jótékony egyletek is úgy tekintettek a szegénység ezen formájára, mint aminek hátterében az egyén valamilyen erkölcsi hiányossága áll. A dualizmus korszakában szintén ennek a fajta megközelítésnek a dominanciája figyelhető meg. A szegényügyet érintő kérdések kapcsán

lezajlott

korabeli

képviselőházi

szakemberek

vitákban,

a

megnyilatkozásaiban

témával és

foglalkozó

magukban

a

szegénygondozás, a koldulás, a csavargás szabályozására irányuló jogszabályok megfogalmazásaiban is a szegénység morális alapon való megítélése érhető tetten. Ennek lényege, hogy a szegényeket a közösséghez való tartozás és a munkaképesség alapján két csoportra osztotta. A segítségre szoruló, azaz arra érdemesnek tartott helyi illetőséggel bíró,

munkaképtelen

személyekre,

valamint

azokra,

akik

nem

érdemesek arra, hogy a közösség támogatásában részesüljenek, mivel

ott

nem

bírnak

illetőséggel

és/vagy

munkaképesek.

A

136



szegények különböző csoportjai közötti megkülönböztetés tehát azon a feltételezésen alapult, hogy egyesek önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe, míg mások ezt maguknak köszönhetik. Ennek megfelelően a fentebb említett dokumentumokban a munkaképes szegények kizárólag „munkakerülőkként”, „hivatásos dologkerülőkként” helyzetük

nem

a

jelentek

meg.

társadalmi

és

A

korabeli

gazdasági

közfelfogás

szerint

folyamatoknak

volt

betudható, hanem egyéni választásuk eredménye, esetleg valamilyen jellemhibával magyarázható. E mögött az a feltételezés állt, hogy az a munkaképes egyén, aki dolgozni akar, talál is munkát magának. A munka nélkül lévők tehát nem akarnak dolgozni, illetve azért nem kapnak munkát, mert „iszákosak”, „kicsapongók”, amiből az következik, igyekeznek

hogy

megélhetésüket

biztosítani:

társadalmon,

munka

különféle

erkölcstelen

helyett

ürügyekkel

módszerekkel

élősködni mások

akarnak

a

kihasználására

törekszenek, lopnak, csalnak, rabolnak. Az ezen nézeteknek hangot adók sok esetben odáig mentek, hogy

a

munkaképes

szegények

„társadalomellenes

jelleméről”,

„bűnöző hajlamáról” beszéltek. Ezzel összhangban a bemutatott jogszabályok azt is büntetendőnek minősítették, ha valaki egyszerűen munka

nélkül

volt.

Ilyenformán

kifejezésre

juttatták,

hogy

a

munkaképes szegények puszta létezése közbiztonsági problémaként jelenik

meg

az

állam

szociális

percepciójában,

mivel

azok

léthelyzetéből következik, hogy veszélyeztetik a társadalom rendjét. Ebből a felfogásból kiindulva szükségszerűen adta magát a probléma megoldásának egyetlen lehetséges módja. Amennyiben az egyén maga választotta ezt a társadalomra veszélyes életformát, vagy valamely jellemhibája következtében lépett erre az útra, akkor a koldulást, csavargást tiltó rendelkezések, a hatósági fellépés útján más életmódra kell kényszeríteni és a munkakényszer érvényesítése

137



révén erkölcsi nevelésnek kell alávetni, hogy a „dologtalanság” megszüntetése által a probléma gyökerét orvosolják. Ez a megközelítés a munkaképes szegényekkel szembeni társadalmi félelmek ideológiai leképződésének tekinthető, mely a fokozódó

társadalmi

dezintegráció

körülményei

között

koherens

értelmezési keretet kínált a koldulás és csavargás jelenségével kapcsolatban, másrészt a társadalmi fellépés lehetséges irányait is kijelölte. Mindezek mellett pedig azzal a haszonnal járt, hogy az állami

felelősségvállalás

hiányát,

a

korabeli

szegénygondozás

rendkívül alacsony színvonalát is igazolta, arra való hivatkozással, hogy az „ingyenélést” nem támogathatja a társadalom. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a modernizációval kiéleződő társadalmi feszültségek kezelésében fontos szerep jutott az elemzett

politikának,

ami

elsősorban

a

társadalmi

integráció

fenntartására irányult. Emellett kísérletet tett a létrejövő modern munkaerőpiac szabályozására, valamint a felbomlóban lévő helyi szintű,

hagyományos

szegénygondozás

stabilizálására

is,

de

a

munkaerő jelentős mértékben megnövekedett mobilitásával és annak társadalmi következményeivel szemben lényegében tehetetlennek bizonyult. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyéb területeken ne könyvelhetett volna el bizonyos részsikereket. Több szerző is kiemeli, hogy a munkaképes szegények elzárása és dolgoztatása az előbb említett nagyobb szabású törekvések mellett egyéb célokat is szolgált. A nyugat-európai fejlemények kapcsán Day leírja, hogy az XVII-XVIII. századi angol dologházak létrehozásában szerepet játszott az, hogy ebben az időszakban Anglia a textilipar területén komoly versenyt folytatott Hollandiával. Így az említett intézmények célja többek között az ebben az iparágban való állami haszonszerzés

volt,

melynek

érdekében

gyakran

magánvállalkozásoknak adták bérbe azokat.

138



A textiliparban működő dologházak többsége azonban általában veszteséges volt, mivel a képzett munkaerővel dolgozó egyéb üzemekkel szembeni versenyben rendszerint alulmaradtak. Ennek ellenére

fenntartották

munkakerülés

őket,

büntetésének

mert

a

munkára

eszközeként

a

szoktatás,

korszakban

a

fontos

szerepet tulajdonítottak nekik (Day, 1989, 116.o). A magyarországi dologházak funkciói kapcsán Cser említi, hogy azok működtetése során gazdasági szempontok is érvényesültek: véleménye szerint a szabad és valamelyest képzett munkaerő iránti igényre reagáltak. A dologházakban elzártakat ugyanis gyakran foglalkoztatták a helyi mesterek, így azok adott esetben a céhek versenytársaivá váltak (Cser, 2000, 368-369.o). A dologházak kétségtelenül rendelkeztek bizonyos előnyökkel a céhekkel szemben. Először is a rendelkezésre álló viszonylag képzett munkaerőhöz

jóval

olcsóbban

jutottak

hozzá,

a

manufaktúra-

rendszerű termelésnek köszönhetően pedig nagyobb mennyiségben tudtak azonos minőségű árut előállítani. Magyarországon azonban nem volt akkora gazdasági jeltőségük, mint Nyugat-Európában, mivel itt jóval kevesebb dologház működött és azokat sem igazán sikerült beilleszteni a kapitalista termelés rendszerébe. Gyakran maguk a vármegyék finanszírozták, működtették őket, mert a magánvállalkozók vagy egyáltalán nem voltak hajlandók befektetni erre a célra, vagy csak olyan feltételekkel, melyek a helyi hatóságok számára elfogadhatatlanok voltak (Szabó, 1998, 157.o). Viszonylag

elhanyagolható

gazdasági

jelentőségük

miatt

nem

válhattak sem az állami iparpolitika részeivé, sem az eredeti tőkefelhalmozás eszközeivé. Gazdasági szempontból azonban így sem volt haszontalan az elzártak dolgoztatása, mivel az azt a célt is szolgálta, hogy a bentlakók ellátásának költségeit legalább részben fedezni lehessen a megtermelt áruk eladásából (Szabó, 1998, 159.o.).

139



Azt sem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon a koldulás és csavargás

miatt

elfogottakat

dologházak

hiányában

gyakran

fogházakban helyezték el, ahol a fogva tartottak dolgoztatása nagyobb méreteket öltött. Az elzártak munkaerejét vállalkozóknak adták

el,

akik

nyersanyagot,

beszerezték

biztosították

a

a

munkához

munka

szükséges

megszervezését,

gépeket, a

fogva

tartottak ellátását és esetenként munkabért fizettek az államnak. A vállalkozó tehát az eladott áruból származó bevételek miatt volt érdekelt a dolgoztatás ezen formájában, míg az állam a bebörtönzésre fordított kiadásainak egy részét, illetve a fegyintézetek ellátását igyekezett fedezni ilyen módon (Mezey, 1995, 106-107.o). Az elzártak dolgoztatása azonban sok problémával járt, gyakran olyan specializált részfeladatokat kellett ellátniuk, amiket később nem tudtak alkalmazni. Előfordult, hogy a korábban napszámosként dolgozó emberek nem tudták megszokni a monoton ülőmunkát, a gyári munka pedig rontotta a rabok egészségi állapotát. Néhol nem tudták biztosítani a folyamatos foglalkoztatást, mert a megtermelt áruk eladásának hiányában akadozott a munka (Mezey, 1995, 107109.o). Mindezek

következtében

a

fegyintézetekben

elzártak

munkaerejének hasznosítása kevés bevételt hozott az államnak, az általában nem érte el az egyes intézmények kiadásainak 10%-át (Mezey, 1995, 166.o). Összességében

a

dologházi

és

fogházi

dolgoztatás

révén

kiaknázott munkaerő nemzetgazdasági szempontból elhanyagolható volt. Annyi jelentősége lehetett, hogy amennyiben sikerült megoldani a folyamatos foglakoztatást és a megtermelt áruk értékesítését, akkor az így keletkező bevételek valamelyest csökkentették az állam és a helyi hatóságok dologház- és fogház-fenntartási kiadásait. A

dolgoztatásnak

a

kibontakozó

kapitalista

termelés

körülményei között a munkafegyelem kialakításában is volt némi

140



szerepe, ez a hatás azonban csak a magyarországi bérmunkásság szűk körére korlátozódott. A dologház végső soron annak köszönhette népszerűségét, hogy a szegényügy korabeli rendszerén belül látszólag adekvát választ adott a szegénységgel kapcsolatos számos problémára. Úgy tűnt, hogy megoldja az oda elzárt munkaképes szegények ellátását, a „dologtalanság”,

„munkakerülés’

elleni

harc

révén,

melyet

a

folyamatos munkavégzés és vallásos nevelés volt hivatva biztosítani, pedig gátat szab a szegények erkölcsi romlásának és így felszámolja a koldulás és csavargás jelenségeit. Mindezt úgy, hogy önfenntartó módon képes működni. A dualizmuskori magyar szegényügy történetének eddigiekben vizsgált

fejezetei

azonban

azt

mutatják,

hogy

mindezek

az

elképzelések eleve kudarcra voltak ítélve.

141



FELHASZNÁLT IRODALOM ÉS FORRÁSOK

1. Levéltárak, gyűjtemények: FSZEK BPGY = Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény MOL = Magyar Országos Levéltár OGY MPGY = Országgyűlési Könyvtár, Magyar Parlamenti Gyűjtemény

2. Jogszabályok: A koldulás megszüntetését tárgyazó rendszabály, In: Léderer Pál és mások. (szerk.) „A tettetésnek minden mesterségeiben jártasok…”, Budapest: Új mandátum Könyvkiadó 100-104. A közveszélyes munkakerülőkről szóló 1913. évi XXI. törvénycikk, In: Léderer Pál és mások. (szerk.) „A tettetésnek minden mesterségeiben

jártasok…”, Budapest: Új mandátum Könyvkiadó 203-207. A magyar királyi Belügyministertől 4682 R. szám B. M., In: Léderer Pál és mások. (szerk.) „A tettetésnek minden mesterségeiben

jártasok…”, Budapest: Új mandátum Könyvkiadó 98-99. A szegényügy rendezését tárgyazó rendszabály, In: Léderer Pál és mások. (szerk.) „A tettetésnek minden mesterségeiben jártasok…”, Budapest: Új mandátum Könyvkiadó 92-95.

142



1871. XVIII. tc. A községek rendezéséről, In: Magyar Törvénytár 1869-1871. 280-294. 8707/1872. bm rendelet a keltről jövő kéregetőkkel való elbánás tárgyában, In: Magyarországi Rendeletek Tára 1872. 334-336. 15814/1872. bm rendelet az ausztriai hatóságoktól toloncz-ügyben érkező megkérdések tárgyában, In: Magyarországi Rendeletek Tára 1872. 408-409. 20766/1872.

bm

rendelet

a

szinigazgatóságra

nem

jogosultak

ellenőrzése s a sugókönyvvel koldulás megakadályozása tárgyában, In: Magyarországi Rendeletek Tára 1872. 417-418. 33199/1872. bm rendelet a belügyminisztérium engedélye nélkül kéregető keleti jövevények kiutasitása iránt, In: Magyarországi Rendeletek Tára 1872. 470-471. 33519/1872. bm rendelet a toloncz ügyben érkező megkeresések elintézése tárgyában, In: Magyarországi Rendeletek Tára 1872. 469470. 1879. XL. tc. A magyar büntető törvénykönyv a kihágásokról, In: Magyar Törvénytár 1879-1880. 190-215. 18613/1882.

belügyminiszteri

rendelet

a


szabályozása tárgyában, In: Magyarországi Rendeletek Tára 1882. 348-351.

143


46129/1894.

bm

rendelet

a


könyöradomány-gyüjtések

körül

tapasztalt visszaélések meggátlása tárgyában, In: Magyarországi Rendeletek Tára 1894. 735-736.

3. Statisztikák: A budapesti kényszerdologház fegyencei 1872., 1873 és 1874-ben (1876),

In:

Budapest

Főváros

Statisztikai

Hivatalának

Havi

Kimutatásai 1875/28., Kőrösi József (szerk.), Budapest: Ráth Mór Bizománya 123-127. A budapesti kényszerdologház fegyencei 1875-ben (1877), In:

Budapest Főváros Statisztikai Hivatalának Havi Kimutatásai 1876/37., Kőrösi József (szerk.), Budapest: Ráth Mór Bizománya 87-91. A budapesti kényszerdologház fegyencei 1876. és 1877. évben (1879), In: Budapest Főváros Statisztikai Hivatalának Havi Füzetei

1878/57., Kőrösi József (szerk.), Budapest: Ráth Mór Bizománya 2628. A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1893-94-ben (1896), In: Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve I. 1894., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székes Főváros Statisztikai Hivatala 299. A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1895-96-ban (1898), In: Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve II. 1895

és 1896., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székes Főváros Statisztikai Hivatala 355.

144



A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1897-98-ban (1901), In: Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve III. 1897

és 1898., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székes Főváros Statisztikai Hivatala 395. A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1899-ben, 1900ban és 1901-ben (1904), In: Budapest Székes Főváros Statisztikai

Évkönyve IV. 1899-1901., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székes Főváros Statisztikai Hivatala 257. A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1902-ben (1904), In: Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve V. 1902., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székes Főváros Statisztikai Hivatala 187. A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1903-ban (1905), In: Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve VI. 1903., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székes Főváros Statisztikai Hivatala 203. A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1904-ben (1906), In: Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve VII. 1904., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székes Főváros Statisztikai Hivatala 231. A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1905-ben (1907), In: Budapest Székes Főváros Statisztikai Évkönyve VIII. 1905., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székes Főváros Statisztikai Hivatala 238.

145



A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1906-ban (1908), In: Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve IX. 1906., Dr. Thirring

Gusztáv

(szerk.),

Budapest:

Budapest

Székesfőváros

Statisztikai Hivatala 247. A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1908-ban (1913), In: Budapest Székesfőváros Statisztikai és Közigazgatási Évkönyve X.

1907-1908., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala 110. A fog- és toloncházba beszállított egyének száma 1912-ben (1914), In: Budapest Székesfőváros Statisztikai és Közigazgatási Évkönyve

XI. 1909-1912., Dr. Thirring Gusztáv (szerk.), Budapest: Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala 161. A pesti kényszer dologház fegyenczeinek statisztikája 1861-től 1870ig (1873), In: Pestvárosi Statisztikai Évkönyv I., Kőrösi József (szerk.), Pest: Ráth Mór Bizománya 81-93. Szegényügyi statisztika tervezete (1887), In: Budapest Főváros

Statisztikai Hivatalának Havi Füzetei 1886/154., Budapest: Grill Károly kir. udv. könyvkereskedése 101-122.

4. Nyomtatott források: Alapszabályok melyek szerént a Pesti kényszerítő Dologház intézet igazgattatik, és ügyei kezeltetnek (1998), In: Léderer Pál és mások. (szerk.)

„A

tettetésnek

minden

mesterségeiben

jártasok…”,

Budapest: Új mandátum Könyvkiadó 169-184.

146



Dr. Ebergényi Sándor (1914) A jótékonyság az ókortól a mai korig, In:

Szegénygondozó

tanfolyam

sorozatos

előadásai,

Budapest:

Szegénygondozó Egyesület 56-62. Finkey

Ferenc

(1998)

A

csavargás

és

koldulás

szabályozása

kriminálpolitikai szempontból, In: Léderer Pál és mások. (szerk.) „A

tettetésnek

minden

mesterségeiben

jártasok…”,

Budapest:

Új

mandátum Könyvkiadó 185-196. nagyiványi Fekete Gyula (1998) A dologház és lakói, In: Léderer Pál és

mások.

(szerk.)

„A

tettetésnek

minden

mesterségeiben

jártasok…”, Budapest: Új mandátum Könyvkiadó 130-151. Papp

Géza

(1998)

Törvény

(1913.

évi

XXI.

törvénycikk)

a

közveszélyes munkakerülőkről, In: Léderer Pál és mások. (szerk.) „A

tettetésnek

minden

mesterségeiben

jártasok…”,

Budapest:

Új

mandátum Könyvkiadó 209-219. Pekáry Ferenc (1998) A csavargásról, In: Léderer Pál és mások. (szerk.)

„A

tettetésnek

minden

mesterségeiben

jártasok…”,

Budapest: Új mandátum Könyvkiadó 197-202. Társalkodó 1841. február 17. 53-54.o „Koldulás megszüntetése NagyVáradon”. Ujabb Kori Ismeretek Tára, Második kötet (1850), Pest: Heckenast Gusztáv Zigány Zoltán (1901) A szegényügy, In: Huszadik Század 1. 50-64.

147



5. Szakirodalom: Alpári

Gyula

(1973)

Egy

számlálóbiztos

följegyzéseiből,

In:

A

szociológia első magyar műhelye II, Budapest: Gondolat Kiadó 181188. Balla

Jenő

(1909)

Bűn

és

nyomor:

Leleplezések

Budapest

rejtelmeiből, Budapest: Wodianer Barth László (1877) Budapest főváros szegény-ügye, Budapest: Fővárosi Szeretetházi Egyesület Berend T. Iván – Ránki György (1972) A magyar gazdaság száz éve, Budapest: Kossuth Könyvkiadó – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Berend T. Iván – Ránki György (1974) Magyarország ipari fejlettsége az európai összehasonlítás tükrében a XX. század elején, In: Uő.:

Gazdaság és társadalom: Tanulmányok hazánk és Kelet-Európa XIXXX. századi történetéről, Budapest: Magvető Könyvkiadó 9-35. Berend T. Iván – Ránki György (1976) Közép-Kelet-Európa gazdasági

fejlődése a 19-20. században, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Berend T. Iván – Ránki György (1987) Európa gazdasága a 19.

században, Budapest: Gondolat Kiadó Berend T. Iván – Szuhay Miklós (1978) A tőkés gazdaság története

Magyarországon, Budapest: Kossuth Könyvkiadó – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

148



Békés István (1973) Szegény ember gazdag városban: Fejezetek

Budapest

művelődéstörténetéből

1867-1917

között,

Budapest:

Kossuth Könyvkiadó Binder Pál – Kovách Géza (1981) A céhes élet Erdélyben, Bukarest: Kriterion Könyvkiadó Castel, R. (1998) A szociális kérdés alakváltozásai, Budapest: Max Weber Alapítvány – Wesley Zsuzsanna Alapítvány – Kávé Kiadó Cevins, M. d. (2003) A szegények és a betegek gondozása a középkor végi magyar városokban, In: Korall 11-12. 47-74. Cser Erika (2000) A pesti kényszerítő dologház történetéből, In: Bódy Zsombor és mások. (szerk.) A mesterség iskolája, Budapest: Osiris Kiadó 345-370. Cser

Erika

(2002)

Kísérletek

a

szegénység

kezelésére

a

19.

században, In: Világtörténet ősz-tél. 44-65. Csizmadia

Andor

(1977)

A

szociális

gondoskodás

változásai

Magyarországon, Budapest: MTA Állam- és Jogtudományi Intézete Dr. Csorna Kálmán (é. n.) A szegénygondozás Budapesten, Budapest: Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala Day, P. J. (1989) A New History of Social Welfare, Englewood Cliffs: Prentice Hall Ember

Győző

(szerk.)

(1989)

Magyarország

története

4/1-2.,

Budapest: Akadémiai Kiadó

149


Fazekas

Csaba

(1996)

Koldusok


Magyarországon,

In:

Élet és

Tudomány 51-52. 1637-1639. Fazekas Csaba (2004) „Mi, Isten képét viselő szegények...” (Források a miskolci koldusok 18-19. századi történetéhez), In: Faragó Tamás (szerk.) Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században 1., Budapest: Dico Kiadó – Új mandátum Könyvkiadó 379-384. Ferenczi Imre (1974) A munkáslakás kérdés, In: Litván György (szerk.) Magyar munkásszociográfiák 1888-1945, Budapest: Kossuth Könyvkiadó 101-115. Ferge

Zsuzsa

(1986)

Fejezetek

a

magyar

szegénypolitika

történetéből, Budapest: Magvető Kiadó Forbáth Tivadar (1908) Adatok a magyar szegényügy rendezéséhez, Budapest: Az országos szegényügyi egyesület kiadványai Dr.

Friedmann

Ernő

(1910)

A

határozatlan

tartamú

itéletek,

Budapest: Magyar Jogászegylet Könyvkiadó Vállalata Gaál Ibolya (1997) A szegényügy- és felnőttvédelmi szociálpolitika

története Szabolcs-Szatmár megyében 1867-1989 II., Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Geremek, B. (1994) Poverty: A history, Oxford – Cambridge: Blackwell Gönczöl Katalin (1976a) A veszélyes bűnöző fogalmának kifejlődése a magyar polgári büntetőjogtudományban, In: Magyar Jog 11. 950960.

150



Gönczöl Katalin (1976b) Dologházak Magyarországon, In: Magyar Jog 12. 1073-1080. Gönczöl Katalin (1991) Bűnös szegények, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Gyáni Gábor (1992) Bérkaszárnya és nyomortelep: A budapesti

munkáslakás múltja, Budapest: Magvető Könyvkiadó Gyáni

Gábor

(1994)

A

szociálpolitika

múltja

Magyarországon,

Budapest: História – MTA Történettudományi Intézete Gyáni Gábor (1998) A regulázó gondoskodás, In: Léderer Pál és mások. (szerk.) „A tettetésnek minden mesterségeiben jártasok…”, Budapest: Új mandátum Könyvkiadó 11-28. Gyáni Gábor (1999) Könyörületesség, fegyelmezés, avagy a szociális gondoskodás genealógiája, In: Történelmi Szemle 1-2. 57-84. Gyáni

Gábor

–

társadalomtörténete

Kövér

a

György

reformkortól

a

(2001)

Magyarország

második

világháborúig,

Budapest: Osiris Kiadó Hanák

Péter

(szerk.)

(1983)

Magyarország

története

7/1-2.,

Budapest: Akadémiai Kiadó H. Balázs Éva (1987) Bécs és Pest-Buda a régi századvégen, Budapest: Magvető Kiadó Dr. Hilscher Rezső (1928) Bevezetés a szociálpolitikába, Budapest: MEKDSz – Szövétnek Kiadás

151



Honvári János (szerk.) (2002) Magyarország gazdaságtörténete a

honfoglalástól a 20. század közepéig, Budapest: Aula Kiadó Horváth Gergely Krisztián (2005) Útlevélpolitika a rendi korszak végén: Moson vármegyei tapasztalatok, In: Regio 1. 27-51. Dr. Inántsy-Papp Elemér (é. n.) A magyar városok szociálpolitikai

tevékenysége, Budapest: Budapest Székesfőváros Házinyomdája Klaniczay Gábor (2005) A koldulórendek és az egyház, In: Klaniczay Gábor (szerk.) Európa ezer éve: A középkor II., Budapest: Osiris Kiadó 9-22. Kovács

Endre

(szerk.)

(1979)

Magyarország

története

6/1-2.,

Budapest: Akadémiai Kiadó Kozári Monika (2005) A dualista rendszer (1867-1918), Budapest: Pannonica Kiadó Kövér György (1982) Iparosodás agrárországban: Magyarország

gazdaságtörténete 1848-1914, Budapest: Gondolat Kiadó Dr. Kőrösy József (1905) Budapest székesfőváros szegényügye az

1900-1902. években, Budapest: Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatalának Közleményei Melinz, G. – Zimmermann, S. (1991) Über die Grenzen der

Armenhilfe: Kommunale und staatliche Sozialpolitik in Wien und Budapest in der Doppelmonarchie, Wien – Zürich: Europaverlag

152



Melinz, G. – Zimmermann, S. (1994) A szegényügy „szerves” fejlődése vagy radikális szociális reform?, In: Aetas 3. 37-56. Mezey Barna (1995) A magyar polgári börtönügy kezdetei, Budapest: Osiris –Századvég Mészáros Balázs (2005) Szegény- és dologház Pécsett, In: Pécsi

Szemle 4. 79-92. Novak, T. (1988) Poverty and the State: An Historical Sociology, Milton Keynes – Philadelphia: Open University Press Oross Jolán (1996) Fejezetek a koldulás jogi szabályozásának történetéből, In: Esély 5. 89-103. Pajkossy Gábor (1993) Egyesületek Magyarországon és Erdélyben 1848 előtt, In: Korunk 4. 103-109. Dr. Pálos Károly (2003) Szegénység, szegénygondozás, Szombathely: Szombathely Megyei Jogú Város Önkormányzata Pálos Ödön (1914a) A szegényügy rendszere, In: Szegénygondozó

tanfolyam sorozatos előadásai, Budapest: Szegénygondozó Egyesület 14-24. Pálos Ödön (1914b) A magánjótékonyság és a hatósági szegényügy kapcsolata, In: Szegénygondozó tanfolyam sorozatos előadásai, Budapest: Szegénygondozó Egyesület 153-159. Pik Katalin (2001) A szociális munka története Magyarországon

(1817-1991), Budapest: Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület

153



Pomogyi László (1995) Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a

polgári Magyarországon, Budapest: Osiris - Századvég Pomogyi László (2001) Szegényügy és községi illetőség a polgári

Magyarországon, Budapest: Osiris Kiadó Rácz Gyula (1973) A magyar osztályképződés gazdasági alapjai és demokráciánk fejlődési lehetőségei, In: A szociológia első magyar

műhelye II, Budapest: Gondolat Kiadó 7-38. Dr. Reisz László (1988) Egyletek a dualizmuskori Magyarországon, In: Statisztikai Szemle 10. 930-946. Dr. Rózsay József (1879) Budapest főváros jótékonysági intézetei és

egyletei,

Budapest:

Magyar

Királyi

Tudomány-Egyetemi

Könyvnyomda Dr.

Schuler

Dezső

(é.

n.)

A hatósági nyílt szegénygondozás

Budapesten, Budapest: Budapest Székesfőváros Házinyomdája Somogyi Zoltán (1941) A középkori Magyarország szegényügye, Budapest: Stephaneum Swaan, A. d. (1990) In Care of the State: Health Care, Education and

Welfare in Europe and the USA in the Modern Era, Cambridge: Polity Press Szabó Ferenc (1998) Dologház Gyulán 1837-1846., In: Léderer Pál és mások. (szerk.) „A tettetésnek minden mesterségeiben jártasok…”, Budapest: Új mandátum Könyvkiadó 152-168.

154



Trattner, W. I. (1979) From Poor Law to Welfare State: A History of

Social Welfare in America, New York: The Free Press Ulicska László (2001) A munkanélküliség feltalálása Magyarországon, In: Korall 5-6. 37-48. Venczell Geyza – Dr. Medriczky Andor (szerk.) (é. n.) Budapest

Székesfőváros Szociálpolitikai, Közjótékonysági és Közmüvelődési Közigazgatásának Kézikönyve, Budapest: Budapest Székesfőváros Szociálpolitikai, Közjótékonysági és Közmüvelődési Közigazgatásának Kiadóhivatala Zamon Davis, N. (2001) Jótékonyság, humanizmus és eretnekség, In: Uő.: Társadalom és kultúra a kora újkori Franciaországban, Budapest: Balassi Kiadó 31-69. Zimmermann,

S.

(é.

n.)

Radikale

Politik

auf

konservativen

Grundlagen?: Soziale Reform und politischer Wandel in Budapest nach der Jahrhundertwende, (h. n.) (k. n.)

155

A koldulás kezelése Magyarországon a dualizmus korában ( )

Recommend Documents