Kiss László
Az egészségnevelő kórboncnok, Arányi Lajos1 Arányi (Losteiner) Lajosnak a magyarországi kórboncolás komáromi születésű tudósának egészségnevelői tevékenységével keveset foglalkozik a szakirodalom. A „mellőzés” bizonyos mértékig érthető, hiszen a két tevékenység, azaz a hullák boncolása és az életek mentésére irányuló oktatás – mai szemmel nézve – nehezen egyeztethető össze. Holott a XIX. század derekán ebben nem találtak semmi kivetni valót, sőt maga Arányi volt az, aki szellemesen megmagyarázta, miért éppen a kórboncnok, a halottak orvosa tud hitelesen szólni az életmentésről. Hatszáz törvényszéki és mintegy háromezer kórboncolás tapasztalataival felvértezve állította: „…nem csekély azoknak a száma, akiknek élete menthető lett volna… ha akárki, bizonyos egyszerű fortélyokat alkalmazott volna az elkésett orvos megjöttéig”. Hangsúlyoznunk kell az elkésett jelzőt: Arányi nem önorvoslást, öngyógyítást, hanem az orvos megérkeztéig, bárki által nyújtható – mai nevén – elsősegélyt propagált. A kórboncnok tanár vonzódása az egészségnevelés, s ezen belül az életmentés kérdései iránt régi gyökerű volt. Az első ösztönzést még joghallgatóként kaphatta, amikor is az első kolerajárvány idején, 1831-ben önfeláldozóan ápolta az epidémia áldozatait. Később medikusként, majd „cselédkönyves” éveiben Bene professzor alorvosaként ez az elkötelezettsége csak fokozódott, hiszen főnöke, idősebb Bene Ferenc volt az, aki még a század elején rendszeresen tartott nyilvános előadásokat „a hirtelen halál ellen való segítségről és a látszat halottaknak feltámasztásáról”. A negyvenes években hasonló kurzusokat fia, ifjabb Bene Ferenc is tartott. Bene klinikájáról Bécsbe vezetett Arányi útja, ahol a már akkor nagyhírű Karl Rokitansky professzor kórbonctana mellett az életmentéstan – vagy ahogy akkoriban nevezték: a soterológia – került figyelme központjába. Pestre hazatérve az előbbit 1844-től, rendkívüli tanárrá való kinevezése évétől, az utóbbit a szabadságharc utáni „konszolidáció” során, az ötvenes évek elejétől oktatta Arányi. Talán a nosztalgia is közrejátszott abban – eredetileg ugyanis misszionárius szeretett volna lenni –, hogy az akkori társadalom legnépesebb értelmiségi rétegét, a papságot kivánta ellátni az életmentéshez szükséges tanácsokkal. Több mint húsz éven át adott elő a katolikus 1
Forrás: Kiss László: Az egészségnevelő kórboncnok, Arányi Lajos. In: Kiss László: Az orvostudomány felvidéki történetéből. Sajtó alá rendezte: Gazda István. Szakmailag ellenőrizte és az ajánlást írta: Szállási Árpád. Piliscsaba, 2010. MATI. pp. 117—122. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 77.) – A tanulmány alapjául szolgáló publikáció: Kiss László: Az egészségnevelő kórboncnok: Arányi Lajos. = Egészségnevelés 36 (1995) No. 6. pp. 273–275.
szeminárium kispapjainak ún. medicina pastoralist, melynek tekintélyes részét éppen a soterologia somatica, azaz a testi üdvtan alkotta. Hasonló témájú előadásokat tartott később a református teológusoknak és a pesti rendőröknek is. Amikor az 1873/74-es iskolaévben nyugalomba vonult, csak a patológiának fordított hátat: a budai állami tanítóképzőben még éveken át tartott előadásokat életmentéstanból. Előadásai népszerűek voltak: élénk, anekdotázó, figyelmet lekötő modorban beszélt, s az életmentési „bizonyos egyszerű fortélyokat” táblákra lerajzolva mutatta be. A rajzokat saját maga készítette, kamatoztatva már medikus korában megcsodált és irigyelt rajztehetségét. Az
élőszó
mellett
nagy
jelentőséget
tulajdonított
Arányi
a
nyomtatott
ismeretterjesztésnek is. Hőgyes Endre millenniumi kartörténetében megemlíti, hogy Arányi már 1854-ben publikált életmentési írást a Csengery Antal és Kemény Zsigmond szerkesztette ’A magyar nép könyve’ hasábjain. Az Országos Széchényi Könyvtár birtokában lévő 1854-es és 55-ös kötetekben azonban hiába kerestük az ’Orvos rögtöni veszélyben’ c. Arányi dolgozatot. Nem említ ilyen című s témájú munkát maga Arányi sem, amikor 1862-ben ’Az Ország Tükre’ hasábjain megkezdi ’Életmentések’ c. sorozatát, holott a terjedelmes bevezetőben erre sort keríthetett volna. A Balázs Sándor által szerkesztett, ’Budapesti képes közlöny’ alcímmel megjelenő folyóirat első évfolyamának 11. és 15. száma közli az ’Életmentések – dr. Arányi Lajostól’ c. írás első és második részét. S bár a második rész a „folytatjuk” megjegyzéssel zárul, a folytatásra nem került sor. A sorozat félbemaradásának okát nem sikerült kiderítenünk, „a Szinnyei” is csak annyit ír, hogy „Az életmentésről… tartott rendkívüli előadásaiból csak rövid kivonat jelent meg egy vegyes tartalmú folyóiratban”; e vegyes tartalmú folyóirat ’Az Ország Tükre’ lehetett. Érdekes, hogy három évvel később ugyanez a lap közli Arányi életrajzát, miközben egy szót sem ejt arról, miért maradt abba 1862-ben az életmentési sorozat.2 A csonkán maradt „kivonat” első részéből azonban megtudhatjuk, mennyire komolyan foglalkozott az első magyar kórboncnok az egészségnevelés kérdéseivel: „…bizonyos általam költött, 40 darab képes tábla ív és 16 ívnyi magyarázó szöveg képezi életmentési tanomat, melynek címe: ’Magyar Sibilla… mint a római Sibillához a római kormány fordult minden aggodalmas állapotában, így forduljon minden véletlen rögtön kerekedő veszélyekben magyar Sibillához minden emberséges ember. Van benne méregtan is, amely a népies rövid kidolgozaton kívül még egy szorosabb tudományossal is bír’. A továbbiakban Arányi leírja, 2
Befejezetlen maradt a ’Dessort boncztani muzeuma’ c., ugyanazon lap 1862-es évfolyamának 22. számában elkezdett írása is.
hogy életmentéstanát háromrészesre tervezi. Az első vagy előkészítő rész a test alkatával s munkálataival,3 illetve a külső és belső gyógyszerekkel, beleértve az ún. háziszereket is, foglalkozott volna. A Magyar Sibilla gerincét a második rész, a tulajdonképpeni életmentéstan alkotja az alábbi négy fő témára bontva: a vérzések, a tetszhalál, a mérgezések – beleértve a veszettséget is – és végül a fájdalom enyhítése. A harmadik rész, a függelék az addigi életmentéstanokban szokatlan témákra összpontosít: idegen tárgyak eltávolítása orrból, fülből, torokból; bizonyos óvszerek ismertetése; „az előítéletek elleni csendes háború”. A függelékben kapott volna helyet annak tárgyalása „micsoda előjelekkel bírnak bizonyos veszedelmes és egyszersmind rejtélyes bajok”. Példaként ez utóbbiakra Arányi a torokgyíkot és az ún. „önkénytes sántítást” hozza fel – bizonyára nem ok nélkül! A torokgyík, „angina membranacea” ez idő tájt kezd terjedni járványszerűen Magyarországon is; az önkéntes sántítás pedig valószínűleg a ma claudicatio intermittens néven ismert tünet lehetett, amely nyugalombani panaszmentessége és csak terhelésre jelentkező fájdalma miatt lehetett „rejtélyes baj”. A feltételes mód ismételt alkalmazása már sejteti, hogy Arányinak e nagyszabású elképzelése csak terv maradt. „Kiadóra vár a 40 negyedrétű táblával ellátott Életmentés magyar, latin és német szövegével – úgyszintén a jogászok számára készített törvényszéki orvostana” – olvasható a már említett 1865-ös, ’Az Ország Tükre’ által megjelentetett, róla szóló pályaképben. Bizonyára nem a szakmai hozzáértés hiánya volt a fő oka az ’Életmentéstan’ fiókban porosodásának. Hiszen ha valaki, akkor Arányi igazán jogosult volt egy néphez szóló könyv megírására. E témát különben saját maga fejti ki írása második – egyben utolsó – részének bevezetőjében. S mivel e gondolatok semmit sem vesztettek aktualitásukból, nem lesz haszontalan, ha most, a „természetgyógyász” és az „alternatív medicina” címkéjű kiadványok dömpingje idején, újra felidézzük azokat. Ki írjon tehát a népnek orvosi könyvet? – teszi fel a kérdést 1862-ben. Írjon a „hivatalbeli” orvos? Isten mentsen ettől – tiltakozik Arányi. Aki a „zöld asztalnál” őszül meg, az csak „zöldségeket” írna, hiszen nála hiányzik a gyógyító tapasztalat. Ne írjon népkönyvet a szobatudós, a könyvmoly sem – ő sem ismerheti „a természet szent könyvét, a tapasztalást”, hiszen folyton csak a könyveket bújja. Márpedig – véli Arányi – „a tapasztalás józanul észlelt adatai” olyanok, mint a körmöci arany, azaz értéke nem változik, míg a könyvekből kiolvasható adatok olyan gyorsan változnak, mint a bankjegyek, s azokhoz hasonlóan nemegyszer értéküket is vesztik. Summa summarum: jó könyv csak a tapasztalt gyakorló orvostól várható, olyantól „ki 3
Mai kifejezéssel: testünk felépítésével és működésével
ha nem is 12 temetőt, de legalább 12 esztendőt töltött az orvoskodásban” – szögezi le véleményét a kórbonctan pesti professzora. S hogy kifogja a szelet a potenciális szőrszálhasogató kritikusai vitorlájából, saját tapasztaltságát az alábbi adathalmazzal kívánja bizonyítani: „Saját magamon tapasztalám mi az őrült általi megtámadtatás? Mi a Dunába esés? Mi a szikláról lezuhanás és az ebből támadt agyzökkenés? 4 mi a szekér általi legázoltatás? … mi a cholera ha vendéglőben, s mi ha a táborban ragadja meg az embert? – mi a kórházi vagy hadi hagymáz (typhus nosocomialis, bellicus)? Mi a szeles pajtás puskája általi megperzseltetés? Mi a 8 lat choloroform általi megbódíttatás? S mi végre a dühös (veszett) kutya által megmaratni?” A felsorolt, s Arányi által elszenvedett (?) balesetek, kórok közül kétségtelenül a legérdekesebb a „chloroform általi megbóddíttatásra” való utalás. Maga Arányi is fontosnak tartotta, hogy lábjegyzetben bővebben szóljon e tragikomikus, orvostörténeti fontosságú adalékról: „Nagy fejszakgatásomból (!) megmenekülni akarván chloroformmal kentem be fejemet egy lángeszű muszka törzsorvos jelenlétében, ki miután látá, hogy elszenderedtem, próbát tőn rajtam, hogy mennyi chloroformot bír egy ember beszíni és fél 11-től reggel 4 óráig 4 obonyt (unciát) vagyis 8 latot szívatott velem tudtom nélkül föl”. 5 E kis epizód azon túl, hogy bizonyítja Arányinak mérgekkel (is) szerzett tapasztaltságát, azt is tanúsítja, hogy a magyar szabadságharcban – annak végnapjaiban történhetett az eset, Arányi a pesti Ludovica épületében berendezett tábori kórház orvoskapitánya volt 1849 júliusában – nálunk a világon az elsők között alkalmazták a sérültek altatásához az 1847-ben Skóciában bevezetett kloroformos kábítást. Az 1862-ben ’Az Ország Tükre’ hasábjain félbeszakadt Sibilla-sorozatot Arányi 17 év múltán egy másik, országos hatású lapban folytathatta. Mint említettük, nyugdíjba vonulását követően tovább is adott elő életmentéstant a budai tanítóképzőben. Így kerülhetett kapcsolatba a ’Néptanítók Lapja’ szerkesztőivel, akik felkérik az országosan ismert orvostanárt, tegye közzé tanácsait a lap hasábjain. Az ekkor már 67 éves Arányi enged a kérésnek, s a lap 1879. április 30-i számában először jelenik meg a sorozat nem éppen rövid címe: ’Az életmentő Sibilla tanácsai, amelyekre akkor szorulunk, midőn felebarátunk oly veszélybe kerül, amelynél még az orvos megérkezte előtt kell gyorsan segélyt nyújtani, nehogy a halál áldozatjává váljék a szerencsétlenségbe jutott’. Rövidebb-hosszabb megszakításokkal az 1879–1881-es évfolyamokban kerül közlésre „a népszerű modorban” megírt életmentéstan. Arányi életmentéstanának nem tett jót a majd két évtizedes „fektetés”. Valószínűleg 4 5
Agyrázkódás (commotio cerebri). A 8 lat 105 grammnak felel meg, így nem csoda, hogy Arányi egy hétig feküdt félig öntudatlan állapotban.
nem dolgozta át alaposan az 1862-ben már publikálásra kész munkáját, nem frissítette, korrigálta annak adatait a közben napvilágra került új ismeretekkel. Nem vett tudomást a közben
örvendetesen
megszaporodó
egészségnevelő,
ha
úgy
tetszik
életmentési
publikációkról, s Pete Zsigmond ’Egészségi Tanácsadó’ c. lapjáról sem, holott annak alcímében a „szükségben a lehető önsegedelem”-re utaló szavak egyértelműen jelezték a lap profilját. Sőt úgy véli, hogy ’Életmentésben vagy rögtön támadt életveszélyek elűzése’ c. munka „még a mai napig sem létezik… azonkívül, amelyet saját előadásaim számára férczeltem össze, s melyet tanítványaim tudtom s hírem nélkül 1862-ben Lauffernél kőnyomatoztak”. A vonatkozó (szak)irodalom mellőzésének, csak a saját ifjúkori tapasztalataira való támaszkodásnak tudható be, hogy Arányi életmentéstana még az 1870-es években is a Mária Terézia-korabeli koncepcióra épül. E koncepció az életmentés fő feladatának a tetszhalottak újjáélesztését, azok élve-eltemettetésének megakadályozását tekinti. Erre utal az a megfogalmazása is, amikor általános „fölébresztési” szabályokról beszél, azaz a szerencsétlenül jártat ő is tetszhalottnak tartja, akit mély „álmából” fel kell „ébreszteni”. E túlhaladott koncepciót követve teszi közzé „hét arany tanácsát”. A hideg vízzel való leöntést, az ingerlő anyag orr alá tartását, a nyelv bedörzsölését csípős szerrel és a garat lúdtoll általi ingerlését tanácsolja az első négy lépésként. E meglehetősen drasztikus ingerek voltak hivatva „felébreszteni” a tetszhalál állapotában lévő sérültet, beteget. Meglepő, hogy a kísérletezést is kedvelő, a morfológián túl a funkciót is kutató kórboncnok nem ismerte fel a „mesterséges lélekzés” valódi szerepét az életmentésben. Csupán 5. lépésként – ez az ötödik arany tanács – ajánlja bevetését, s 12–16-szori „befúvást” elégnek tart „a szívverés föléledéséhez”. Ha még erre sem tér magához a szerencsétlenül járt, „nyugszunk vagy két perczig” s újabb 12–16 befúvást végzünk „nádszálon, összecsavart papírcsövön át, esetleg a kandalló fúvókával”. Meglepő az is, hogy „a szájbóli és szájjali befúvást” csak a tetszhalott újszülöttek mentésénél ajánlja, bár esetenként felnőttnél is alkalmazható, ha „nem undorodunk” e művelettől. Nem kevésbé anakronisztikus a még hátralévő 6. és 7. „arany tanács” sem. Az első öt lépés sikertelensége esetén azt tanácsolja, hogy a betegnek adjunk be „félliternyi fele hideg víz, fele ecetből álló csőrét (klistért), mi néha csodákat eszközöl”. S ha a csoda mégsem akar bekövetkezni, akkor jöhet a 7. beavatkozás: a fejsze felforrósított fokával megérintjük a tetszhalott bőrét, esetleg forró, olvasztott viaszt csöppentünk rá… Olvasva e XVIII. századot idéző „arany tanácsokat”, részben választ kaphatunk arra a kérdésre, miért nem talált kiadót Arányi terjedelmes életmentéstanának. Az életmentéstan
ekkora már régen túl volt a babonás, kevés racionális elemet tartalmazó „fölébresztési” próbálkozásokon. Arányi szoterológiája zsákutcának bizonyult – a haladás, a fejlődés másfelé vezetett. A kórboncnok egészségnevelő Szibillája intő példa napjainkban is: nemcsak a jó pap, de a jó egészségnevelő is holtáig tanul!
