Oláh Lajos Az antiszemitizmus története

Oláh Lajos Az antiszemitizmus története Bevezetés

Az antiszemitizmus mint fogalom, csak viszonylag későn, a XIX. században vált használatossá a zsidóellenesség meghatározására. Mindennapi szóhasználatban jelentheti általában véve is a zsidóellenességet, precíz fogalomhasználat esetén azonban leginkább a XIX. században keletkezett, és az ideológiává szerveződő politikai antiszemitizmusra használjuk. A korábbi századok zsidóellenes mozgalmainak megnevezésére különféle kifejezések alakultak ki a témával foglakozó szakirodalomban. Ennek értelmében beszélünk ókori judeofóbiáról, amely a mindenkori ókori xenophóbia egy altípusaként jelent meg. Az antik görögség körében alakult ki az irodalmi jellegű zsidóellenesség. A középkorra a teológiai indíttatású antijudaizmus volt jellemző, amely azután éppen az újkorban változott politikai antiszemitizmussá. A német nemzetiszocializmus a faji alapú politikai antiszemitizmust tette egyik uralkodó eszméjévé. A második világháború után újabb alakváltozatként jelent meg az antiszemitizmus, többek között a holokauszttagadás, az anticionizmus formájában.

Az eddigi felsorolásból is látható a zsidóellenesség egyik fontos vonása: figyelemre méltó módon konstans tényezője az emberiség történelmének. Nem kerülhető ki a kérdés, miből fakad ez az állandóság. Nyilvánvaló, hogy nem szabad a különböző korok antiszemitizmusa (a fogalmat most általános értelemben használva) közé egyenlőségjelet tenni, hiszen a zsidó identitás is folyamatosan változott az üldöztetések hatására, éppúgy, mint ahogyan az üldözőkről is elmondható, hogy gyakran éppen az üldözöttekkel szemben alakítja ki a sajátját. Mégis felismerhető, hogy a zsidóellenesség alakváltozásai mögött több olyan tényező húzódik meg, amelyek nem kevés kontinuitást kölcsönöznek a jelenségnek. Az üldözöttek, jelen esetben a zsidók szempontjából pedig lényegében mindegy, hogy ki, mit gondol a zsidó identitásról éppen egy adott korban, őket, mint zsidókat üldözik, és az üldözöttet mindig a társadalmi környezete látja, stigmatizálja, nyilvánítja üldözendőnek.

A másik fontos tényező, amely az antiszemitizmus történetének különlegességét adja, a zsidó vallásnak, kultúrának a nyugati civilizáció kialakulásában játszott kitüntetett szerepe. Sajátságos, hogy éppen az a kereszténység biztosítja a zsidó hagyomány kitüntetett szerepét a nyugati kultúrában, amely egyben, mint ahogyan ezt a későbbiekben látni fogjuk, a transzmissziós szerepet is eljátssza az ókorban kialakult zsidóellenes toposzok továbbadásában.

A harmadik fontos tényező, és ez ennek az üldöztetéstörténetnek a következő specifikuma, hogy nehéz ezt a történeti folyamatot nem a holokauszt felől visszafelé olvasni, mintegy okot keresve 1

a megmagyarázhatatlanra. Miképpen történhetett meg Európa közepén, hogy éppen a modern állam, amely, mint intézmény méltán tekinthető a nyugati kultúra egyik legfontosabb civilizációs eredményének, a zsidóság teljes elpusztítására tör, faji alapon elpusztítandónak ítélve kortól, nemtől függetlenül állampolgárainak egy részét?

Kereshetjük a magyarázatot a történelmi körülményekre koncentrálva, bemutatva azokat a történeti okokat, amelyek elvezetnek a holokauszthoz, de előbb-utóbb világossá válik, hogy önmagában történeti okokkal az antiszemitizmust megmagyarázni nem lehet. A történelmi okok mellett tehát fontossá válhatnak a téma iránt érdeklődők számára a háttérben rejlő egyéni, illetve társadalmi szinten működő pszichológiai tényezők.

Természetesen egy ilyen rövid, alapjában véve oktatási célokat szolgáló összefoglalásnak nem lehet célja az antiszemitizmus pszichológiai, szociálpszichológiai vonatkozásainak teljes körű bemutatása, néhány fontosabb elmélet ismertetésére a történeti áttekintés után mégis sor kerül majd, így segítve a megértés teljességét.

Ókor

Az ókori-keleti birodalmak és a zsidóság

A zsidóságot ért legkorábbi üldöztetéstörténetek a Bibliában lelhetők fel. Hiba lenne azonban ezeket az elbeszéléseket az antiszemitizmus történetének szorosabban vett részeinek tekinteni, azaz az üldözés motívumai között valamiféle kifejezetten a zsidók ellen irányuló specifikumot keresni. Egy, a különböző ókori birodalmak között sodródó, őrlődő nép üldöztetése nem kivételes történet. Az ókori társadalmak históriájának kutatói szerint a zsidó nép kezdeti története nem tartalmazott más népek kialakulásától gyökeresen eltérő elemeket.1 A történetek kivételessége a korokon átívelő fennmaradásukban rejlik, nyilván összefüggésben magának a zsidóságnak a fennmaradásával, túlélésével. A bibliai történetek legtöbbször visszatekintő jellegűek, céljuk a tanítás, a példa, s pontosan annak a különleges identitásnak a kialakításában van nagy szerepük, amely a nép túlélését szolgálta. Figyelemreméltó, hogy az identitás legfontosabb elemévé váló egyistenhit, illetve az ezzel együtt megjelenő kiválasztottság tudata a későbbiek során a homogenizáló nagy birodalmak türelmetlenségét is kiváltja, tehát az üldözés ekkor már bizonyos szempontból mégis „zsidóspecifikussá” válik. Az első, üldöztetésről szóló történet a Kivonulás Könyvében olvasható. Az egyiptomi birodalomban élő zsidókról szólva közli a Biblia, miszerint a fáraó a zsidók nagy számát,

1

2

Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1997. 9.o.

„megsokasodását” már a birodalom szempontjából veszélyesnek érezve, ellenlépésekre határozta el magát.2 Ezek az intézkedések vezetnek el majd az exodushoz, az Egyiptomból való kivonuláshoz. A történetnek természetesen az elsődleges jelentősége a monoteizmus kialakulása szempontjából van, hiszen, mint a későbbiek során látni fogjuk, a Biblia könyveinek megfogalmazása, az addigi, részben szóbeli hagyomány írásba foglalása az i.e. 600-as évekre tehető, amikor az asszír hódítást még átvészelő Júdea királya Jósiás, az Újbabiloni Birodalom fokozódó nyomása miatt kezd vallási reformok sorozatába.3 A történet alapmotívuma, valamely istennel kötött különleges szövetség, még nem különösebben egyedi az ókori népek, vallások történetében. Hasonló törekvésekkel találkozhatunk, Mezopotámiában Marduk vagy Assur, Egyiptomban Ámon-Ré vagy Atón kultuszában. A monolátriának vagy henoteizmusnak nevezett egyistenimádat átalakulása, átalakítása következetes egyistenhitté, monoteizmussá azonban csak a zsidó vallás fejlődésében történt meg, éppenséggel pontosan a zsidó államiságot ért támadások hatására. A zsidóellenesség története szempontjából mégis van egy fontos vonatkozása a mózesi történetnek. A hellenizmus, majd a római világ görögsége zsidóellenes érvei között tűnik majd fel az motívum, amely szerint a zsidóknak Egyiptomból azért kellett távozniuk, mert bélpoklosságot terjesztettek.4 (A vád továbbéléséről, változatairól lásd később a görög irodalmi zsidóellenesség történeténél.) Történeti szempontból következő fontos eseménysor a zsidó államiság felszámolása az i.e. VIII-VII. század során. Az első támadó az asszír hatalom volt. I.e. 721-ben II. Sarrukín elfoglalja az északi királyságot, Izraelt, és az ott élő lakosság nagyobbik részét deportálja. A deportáltak teljesen eltűnnek az ókori népek tengerében. Egy ország, egy nép megsemmisítése egyáltalán nem különleges esemény a korban, az asszír nagyhatalom rutinszerűen űzött gyakorlata volt ez. Hosszasan lehetne sorolni azokat a népeket, akik az asszíroknak köszönhetően tűntek el a történelem porondjáról. Róluk a nevükön kívül semmit nem tudunk. A déli Júda adófizetéssel elkerüli a hódítást, de komoly válságon ment át. Ennek a válságnak a hatására indul meg a már említett Jósiás-féle reform. Az új nagyhatalom, az asszírokat legyőző Újbabiloni Birodalom azonban már nem volt kíméletes, az ellenszegülő Júdeát elpusztítja, Salamon templomát lerombolja, a lakosság egy részét (elsősorban az értelmiséget) Babilonba hurcolja. A babiloni fogság néven ismert korszakban így egy zsidó kisebbségi csoport került idegen környezetbe. Az új helyzet egyrészt a monoteizmus, a templomi kultusz nélküli judaizmus megszilárdulását hozta magával. Rendkívül jelentős folyamatról van szó, hiszen ezzel vált véglegessé, hogy a zsidóság a szigorú monoteizmus, az ókori népek között 2

Biblia, A Kivonulás Könyve I.1.9-10. Jósiás (i.e. 637-608) Jahve kultuszát Jeruzsálembe központosítja, teret enged a prófétai mozgalomnak. Ezt egészíti ki i.e. 621-ben a Mózesi törvények váratlan „megtalálása”. 4 Josephus Flauvius : Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról. Helikon Kiadó, 1984. 35.o. 3

3

egyedülálló vallása miatt könnyen beazonosíthatóvá válik. Másrészt éppen ez a különválás, a diaszpóra lényegéből fakadó idegenség a zsidóellenesség új típusainak a megjelenését eredményezte. Ókori antiszemitizmusról, tehát egyfajta elvi jellegű zsidóellenességről lényegében csak a diaszpóra létrejöttétől beszélhetünk. Az ókori népek történetében a vallásnak ugyanis fontos állami szerepe is volt. A győztes birodalom hivatalos kultusza legyőzte, beolvasztotta a legyőzött népek isteneit, azonban ez a zsidóság esetében lehetetlenné vált, hiszen egy mindenható, egyetlen istent nem lehet legyőzni, beolvasztani. Ettől kezdve a zsidókra a szerveződő birodalom, illetve a többségi, általában politeista kultuszokat folytató környezet gyanakvással, értetlenséggel nézett. A Perzsa Birodalmat megalapító Nagy Kürosz hazaengedte Babilonból a zsidókat, a deportáltak egy része azonban nem tért haza, Babilonban maradt, így az újra létrejövő zsidó államiság mellett immár folyamatosan létezett a diaszpóra zsidósága is. A babiloni fogság utáni időszakban a diszpóra állandósulása, a templom nélküli kultusz kialakulása tovább erősíti az immár kialakult monoteista vallás kereteit, ami a jövőben a legfontosabb identitásképző erővé vált. Érdekes körülmény, hogy pont az egyébként vallásilag általában toleráns Perzsa Birodalomhoz kötődik a később nem kanonizált5 Eszter Könyvében olvasható történet, amely szerint a birodalomban élő zsidókat a gonosz, zsidógyűlölő Hámán, Ahasvérus király tanácsadója teljesen ki akarja pusztítani, és akik csak a zsidó Eszter közbenjárására kerülhették el sorsukat. A történet nagy valószínűséggel teljes egészében kitalált, és a már részben diaszpórában élő zsidóság körében keletkezett, és nem elsősorban a zsidók és a perzsák, hanem a kialakuló judaizmus és a zsidókat körülvevő „pogány” világ ellentétéről szól6 határozottan identitáserősítő szándékkal.

Elephantiné

Az egyik legrégebbi zsidó kolónia, még a zsidó államiság ókori megszűnése előtti időkben i. e. 570 körül a Nílus első zuhatagánál, az egyiptomi-szudáni határon jött létre Elephantiné szigetén. Az egyiptomi állam zsidó katonákat telepített ide, akiknek a feladata az állam déli határainak a védelme volt. A családjukkal együtt itt letelepedetteknek széleskörű autonómiát adtak, szabadon gyakorolhatták az akkor még nem teljesen monoteista vallásukat, még templomot is építhettek. Amikor a perzsák i.e. 525-ben meghódították Egyiptomot, szintén zsoldjukba fogadták az itt élő zsidókat. Az i.e. 5. században perzsaellenes felkelés robbant ki Egyiptomban, ebben a zsidók a perzsák oldalán harcoltak. A helyi lakosok és a kolónia között részben ezért, részben vallási okok miatt kiéleződött a viszony. Elephantiné szigetén állt ugyanis az egyiptomi Hnum kosisten legfontosabb szentélye, a zsidók 5 A héber nyelvű Bibliát Alexandriában i.e. 300 körül görögre fordították. Ezt a Septuaginta néven ismert változatot fordították azután latinra, és vált így a legismertebb bibliaszöveggé a középkorban. A hagyomány szerint a nagy zsidó háborút (i.e. 66-70) túlélő Johanan ben Zakkaj Javnéban rabbinikus iskolát hoz létre, és itt került sor a Bibliai könyvek újrakanonizálására. Ebbe a kánonba több, a Septuagintában szereplő könyv már nem került be, ilyen volt például az Eszter könyvének nevezett rész is. A továbbiakban a Septuaginta vált a katolikus Biblia alapjává, míg a protestantizmus a javnei kánont fogadta el, ebből ered a katolikus és protestáns bibliafordítások közötti terjedelembeli, tartalmi különbség is. 6 Gábor György: Fejezetek az antik és középkori metafizikai antijudaizmus történetéből. PhD disszertáció. Budapest, 2005. Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem

4

templomában viszont bárányokat is áldoztak. A konfliktus i.e. 410-ben robbant ki. Hnum papjai valószínűleg megvesztegették az egyik perzsa tisztviselőt és ezt követően a perzsa katonaság a helyi lakossággal együtt betört a templomba, amit kirablása után lerombolt. A tartomány perzsa helytartója a zavargást elfojtotta, a felkelés elfogott résztvevőit kivégeztette.

A görög világ és a zsidóság

Sajátos módon a görög világ a hellenizmus koráig nem vesz tudomást a zsidóságról. Ennek az lehetett az oka, hogy a zsidók által lakott terület határa egészen az i.e. 3. századig nem éri el a Földközi-tengert. A későbbi Júdea területét Hérodotosz „filiszteus föld” néven ismeri, ráadásul a zsidók ekkor még többnyire földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, így nem jelentettek konkurenciát a görögök számára, így azután szempontjukból érdektelenek voltak. Nagy Sándor hódításával (i.e. 323-283) megváltozott a helyzet, a zsidók részeivé váltak egy nagy görög-makedón birodalomnak. Bár a birodalom Sándor halála után részeire esett, a zsidók új helyet találtak ebben az új, „globalizált” görög világban. Tudjuk, hogy Alexandriában, az új világ egyik reprezentatív városában már I. Ptolemaiosz korában kialakult egy kisebb zsidó közösség. Ettől kezdve datálható egy, kezdetben jóindulatúnak mondható, a zsidók irányában megnyilvánuló, még mindig igen mérsékelt görög érdeklődés. Az i.e. 2. században gyökeresen megváltozik a kép, a jóindulatú érdeklődés ellenségesebbé válik, majd az évtizedek múltával ez az új, kicsit sem barátságos attitűd válik uralkodóvá. A változás nagy valószínűséggel IV. Antiokhosz kudarcba fulladt erőszakos hellenizálási kísérletéhez, és az ennek ellenhatásaként kirobbanó makkabeus felkeléshez7 köthető. A felkeléssel fontos ponthoz érkeztünk a zsidóellenesség történetében. A görög világban ekkor fogalmazódnak meg azok a vádak, amelyek később visszatérő, korokon átívelő módon jelennek meg a zsidókkal kapcsolatban. Az ellenségesség mögött nem nehéz felfedezni a gazdasági motívumokat: a zsidók a kereskedelembe bekapcsolódva komoly konkurenseivé váltak a görögöknek. Jellemző és érdekes, hogy a vádakat megfogalmazó művek jelentős része elveszett, és a vádak nagy részét a zsidó Josephus Flauvius hagyományozza ránk, amikor a vádak cáfolatára megírta saját művét (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról). A vádak egy része titkos kultuszokról szólt, amelyek szerint a zsidók a jeruzsálemi templom szentélyében egy arany szamárfejet imádnak. Itt említi meg Flauvius azt a már korábban említett történetet, miszerint azért kellett a zsidóknak Egyiptomból távozniuk, mert a bélpoklosságot terjesztették. Bár a közvetlen kontinuitás szövegszerűen nem bizonyítható, nem nehéz felismerni ebben a középkorban oly elterjedt kútmérgezési, pestisterjesztési vádakat. Megfogalmazódott a görög szerzőknél továbbá, hogy a titkos kultusznak része a kannibalizmus: a zsidók minden évben feláldoznak egy görögöt, és a húsából mindannyian esznek. Ez a vádpont a későbbi vérvád előképének 7

Az i.e. 167-164 között lezajlott, a Szeleukida Birodalom ellen vívott szabadságharc sikerrel járt, egy független zsidó állam, a Hasmoneus királyság jött létre. A felkelés történetéhez kacsolódik a hanuka ünnepe.

5

tekinthető. Megjelenik az összeesküvés vádja is: a zsidók megesküsznek, hogy ellenségei lesznek minden idegennek. Az ellentétek a már a római világba betagolt Alexandriában zsidóellenes pogromba torkollottak. Az eseményeket Alexandriai Philó8 leírásából ismerjük. I.e. 38-ban a görögök azt követelték a város római helytartójától, Flaccustól, hogy utasítsa a zsidókat Caligula császár szobrának a templomaikban való felállítására. Flaccus csapdába került, mert tudta, hogy nem sértheti meg a császárt, viszont a rendelet kiadását a zsidók nem fogják végrehajtani, hiszen az bálványimádás lett volna, amit vallási törvényeik ekkor már szigorúan tiltottak. A félelme beigazolódott, a rendelet kiadása után a felheccelt görög-egyiptomi csőcselék a rendeletnek ellenálló zsidókra rontott. Valóságos hajtóvadászat indult: korra, nemre való tekintet nélkül folyt a gyilkolás, a zsidók házait kifosztották, az életben maradottakat a város legegészségtelenebb részébe szorították, ezzel lényegében létrehozva az első gettót. Aki kilépett erről a területről a halál fia volt. A történet folytatásához tartozik, hogy amikor Caligula tudomást szerzett a történtekről, rendet teremtett, Flaccust leváltotta. Utóda, az új császár, Claudius pedig kárpótolta az áldozatokat, a főbűnösöket pedig kivégeztette. A feszültség a görögök és zsidók között azonban továbbra is megmaradt.

Zsidók a Római Birodalomban

Az alexandriai eseményekkel már egy új korszakba értünk. A Makkabeus-felkelés után a Hasmóneus-dinasztia által újjászervezett zsidó államot Kr.e. 63-ban érte el a római hódítás. Korábban ugyan a Hasmóneus állam szövetségesi kapcsolatban állt Rómával, de ekkor Pompeius, aki Szíriát meghódította, Júdeát is betagolta a birodalomba, bár az egyelőre még látszólag önálló maradt: megtűrték Nagy Heródes és utódainak uralmát, széleskörű autonómiát biztosítva. Augustus uralma alatt i.e. 6-ban a terület Júdea és Szamaria néven római provincia lett. A rómaiak valláspolitikája általánosságban, néhány szabály betartása mellett toleránsnak volt mondható. Róma szent határán belül (pomerium) csak Róma ősi isteneinek, illetve azokkal azonosítható isteneknek lehetett oltárt és szentélyt építeni. A Város szent határán kívül azonban minden olyan kultusz gyakorolható volt, amelynek gyakorlása nem sértette Róma politikai érdekeit, illetve amelyet nem akartak rómaiak körében terjeszteni.9 Tiltottak voltak továbbá a titokzatos módon, zárt csoportban gyakorolt vallások. Azokat a vallásokat, amelyek megfeleltek a kritériumoknak ú.n. collegiumokba sorolták, és így gyakorlásukat engedélyezték. Ezek közé a vallások közé tartozott a

8 Alexandriai Philó (Philón) (i.e. 25-20 k.-i.sz.41) Zsidó filozófus, aki műveiben egyedülálló módon ötvözni tudta a zsidó gondolkodás és hellenisztikus filozófia tudásanyagát. I. sz. 40 körül ő volt annak a zsidó küldöttségnek az egyik vezetője, amely Caligula császárhoz ment. 9 Ezzel a tilalommal kapcsolatos a zsidók római jelenlétének első bizonyítéka. A külföldiek ügyében illetékes praetor, Cn. Cornelius Hispalus i.e. 139-ben Rómából és Itáliából kiűzte a csillagjós káldeusokat és az eredményes missziót folytató zsidókat azzal az indokkal, hogy megrontják a római erkölcsöket.

6

zsidó vallás is. Látható, hogy a rómaiaknál a birodalmi szempont volt az elsődleges, tehát ha egy vallásban nem láttak biztonsági kockázatot, gyakorlásukat tolerálták. Fontos megjegyezni, hogy a zsidó vallással szemben, legalábbis kezdetben, nem teljes mértékben érvényesülhetett a birodalmi politika. Ezt egyrészt megnehezítette a zsidóság hosszú ideig érezhető, időnként fegyveres felkelésbe torkolló politikai ellenállása. Megnehezítette az integrációt a rituálé néhány, a nem zsidókkal való érintkezést megnehezítő mozzanata, illetve a zsidók elzárkózása minden vallási jellegű szinkretizmustól. Ezekkel a kitételekkel együtt egyértelmű, hogy a római állam zsidóellenessége nem valamely zsidó sajátosságnak, hanem egy, a birodalom érdekeivel, törekvéseivel szembehelyezkedő népnek szólt. Ilyen ellenállást a Birodalom nem tűrt. További római jogi sajátosság, hogy a római polgárjog, eltérően a korábbi, a görög poliszokban követett eljárástól, nem kapcsolódott kötelező vallási rítusokhoz. Ellenkezőleg, Julius Caesar például több rendeletben általános elvként szögezte le, hogy a zsidók vallásuk előírásainak megtartása mellet is részesülhetnek a teljes polgárjogban. A zsidó állam betagolása a Római Birodalomba már a nagy zsidó háborúk, felkelések előtt kinyitotta a zsidók előtt a nyugatra költözés lehetőségét. Így az időszámítás kezdete körüli időben már jelentős római diaszpóráról tudunk. Az első század első felében a város zsidó lakossága nem keltett különösebb feltűnést. Róma zsidó lakossága nagyrészt kézművesekből állt, egyetlen kirívóan gazdag zsidóról sem tudunk, a pénzügyek területén semmiféle különleges szerepet nem játszanak. Josephus Flavius zsidó történetíró szerint Augustus korában a számuk már több ezerre tehető. Josephus Flavius beszámol az ottani zsidók prozelita-tevékenységéről is,10 valószínűleg ez, illetve a Tiberius (14-37) császár időszakára már érezhető júdeai politikai feszültség vezetett oda, hogy a császár, zsidógyűlölő kegyence, Aelius Seianus hatására tömegesen utasítja ki a zsidókat (és tegyük hozzá az Izisz-hívőket is) titkos kultusz folytatásának, illetve térítésnek a vádjával. Így történt, hogy i.sz. 19-ben 4000 zsidót Szardínia szigetére internáltak. I.sz. 32-ben Tiberius visszavonta a rendeletet, hogy azután Claudius i.sz. 50-ben újra kitiltsa a zsidókat Rómából.11 A helyzet drámai módon változott az i.sz. 66-70 között zajló nagy zsidó felkelés után. A felkelés a római uralom ellen tört ki, történetét a már többször idézett Josephus Flauvius elmondásából ismerjük. Kirobbanásának közvetlen oka vallási jellegű volt. I.sz. 66-ban Florus prokurátor tizenhét talentum aranyat elvitt a jeruzsálemi templomból, s ez a zsidók vallási érzékenységét oly súlyosan érintette, hogy a nép felkelt a rómaiak ellen. A felkelés leverése során ismét elpusztult Jeruzsálem, benne a második templommal, és valóságos pogrom sorozat söpört végig a főleg göröglakta keleti városokban. A háborúban százezrek pusztultak el vagy kerültek rabszolgasorba.

10

Az időszámítás kezdete körüli időben a zsidó vallás a későbbi időkre jellemzőnél sokkal jelentősebb mértékben fordult térítő szándékkal a környezete felé. Az áttérteket nevezték prozelitának. Josephus Flavius: A zsidók története XVII. 2,1; XVIII. 3,5 11 Suetonius: Caesarok élete. Ötödik könyv: Claudius http://mek.oszk.hu/03200/03264/03264.htm

7

A felkelés után a császár, a felkelés leverésében kezdetben aktívan részvevő Vespasianus, elrendelte a zsidóadó bevezetését, kifejezetten a felkelésben részt nem vevő diaszpóra zsidóságát sújtva.12 Fia, Domitianus szigorította az adó beszedését, illetve megtiltotta mind a zsidó, mind a keresztény szokások követését, ennek a rendeletnek részeként a származásuk szerint nem zsidókon a körülmetélés végrehajtását is. Az állam istenei iránti tisztelet elmulasztását istentagadásnak minősítette. A következő császár, Nerva, viszont megint jelentősen enyhített a szigoron. Hamarosan újabb véres események következtek. Már Hadrianus császár uralkodása alatt került sor az utolsó kétségbeesett júdeai szabadságharcra. Ez volt a Barkochba-felkelés (132-135), amely kegyetlen leverése után a császár kitiltja a zsidókat Jeruzsálemből, még a város nevét is megváltoztatta, s a Templom-hegyen Jupiter tiszteletére emeltetett templomot. A felkelés következményeképpen egyre inkább a diaszpóra lett a zsidóság élettere. Ezután a zsidóság helyzete egy időre nyugvópontra került. A birodalom szempontjából már semmiféle veszélyt nem jelentettek, így súlyosabb konfliktusok nem alakultak ki. Pragmatikus gyakorlat alakult ki vallási kérdésekben is: a zsidók nem mennek be a császár templomába, de a zsinagógában imádkoznak a császárért, a születésnapját megünneplik. A római (és görög) világba való beilleszkedés leginkább nyelvi téren volt érezhető. A júdeai, szíriai és mezopotámiai zsidóság beszélt nyelve az arámi volt, az ettől nyugatra fekvő diaszpórában azonban leginkább a görög. (A Rómában feltárt zsidó katakombák sírfeliratainak kb. 70%-a görög, 25%-a latin és csak 4-5%-a héber. A nevek kb. kétharmada idegen, görög vagy latin hangzású, csak egyharmada bibliai eredetű héber név.)

A kereszténység és a zsidóság. A keresztény antijudaizmus kialakulása

A korai évek. A konstantini fordulat előtt.

A kereszténység zsidó szektaként keletkezett, a két vallás elválása egymástól főként krisztológiai kérdések miatt történt meg. A kereszténység történetének kezdeti időszakában a zsidó többség – kezdetben legalábbis ők voltak többségben – Jézust mint messiást nem fogadta el. A kereszténység a páli fordulattal lépett ki a zsidóság népi-vallási kereteiből, ettől kezdve gyorsan terjedt, először elsősorban görög környezetben, majd megállíthatatlanul hódította meg a birodalom távolabbi nyugati területeit is. Hamarosan a nem zsidó keresztények alkották a túlnyomó többséget az új valláson belül, az ő teológiájuknak már nem volt semmi aktuális kapcsolata a zsidósággal.

12

A zsidóság e két denarius összegű önkéntes adóval a jeruzsálemi szentély fenntartásának költségeihez járult hozzá, most - a szentély elpusztítása után - ugyanilyen összegű különadóra lett kötelezve. Ezt az adót külön császári kincstár, a fiscus Judaicus kezelte, és ebből fedezték a 80-ban elhamvadt capitoliumi Jupiter-templom újjáépítését. A sértő megkülönböztetést is érzékeltető adót Vespasianus csak a diaszpóra azon tagjaitól szedte be, akik mindaddig rendszeresen fizették a szentélynek járó adományt.

8

Jeruzsálem pusztulásával és a templomi istentisztelet megszűntével a távolság a két vallás között még nagyobb lett. A római hatalom kezdetben rendkívül bizalmatlan, időnként kifejezetten ellenséges volt az új vallással szemben. A magatartás oka most sem teológiai természetű volt elsősorban. A kereszténység titkos szertartásai, s térítő jellege elég volt a hatósági gyanakvás felkeltéséhez. Ez a gyanakvás többször eredményezett birodalmi méretű üldözést. Jellemző, hogy a később a zsidókkal szemben hangoztatott irracionális vádak, mint például a vérvád, a korai keresztényekkel szemben is megfogalmazódtak. Mindeközben azonban ekkorra a zsidóság és kereszténység viszonya is ellenségesre fordult, bár ez az ellenségeskedés ekkor még nem lépett túl a teológiai vita keretein.

Zsidóellenesség az Újszövetségben

Sajátos körülmény, hogy már az Evangéliumokban több zsidóellenes kijelentés található, ami első látásra rendkívül furcsának tűnhet, hiszen mint köztudott, nemcsak az első keresztények, de az evangéliumok megfogalmazói is zsidók voltak. A jelenség ószövetségi párhuzamokkal együtt érthető meg legjobban. Amikor ott a próféták Izráelt ostorozzák, kritikájuk nem kifelé irányul, elsősorban a nép vezetőinek szól. Az Evangéliumok szerzői, amikor a zsidókat kritizálják, a messiást el nem fogadó zsidók ellen beszélnek, ezek a kritikák nem tekinthetők általában zsidóellenesnek. Fontos megjegyezni, hogy a kereszténység keletkezésének időszakában a zsidó vallás sem tekinthető dogmatikus értelemben zártnak. Főleg a messiás kérdésében intenzív teológiai viták folytak az időszámítás kezdete körüli századokban. A zsidó hittant akkor még nagyfokú pluralizmus jellemezte. Az azonban teljesen világos volt már akkor is, hogy a zsidó valláson belüli értelmezés szerint a keresztre feszített, szenvedő-ember Jézus nem lehet a Messiás. Ezzel együtt ezek az evangéliumi helyek rendkívül fontosak, hiszen az éppen ezekben a kezdeti vitákban formálódó, majd a konstantini fordulat után határozott alakot öltő vádak a keresztény antijudaizmus számára jelentenek majd folyamatos hivatkozási alapot. Tehát amikor Máté evangéliuma szerint elhangzik, hogy „vére rajtuk és fiaikon”13, vagy ahogyan János evangéliumában olvasható „Sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni”14, vagy ugyanitt: ”ti nem vagytok az Istentől valók”15, hosszútávon ezek a mondatok antijudaista tartalommal telítődtek a későbbi keresztény teológia zsidóellenes fejtegetéseiben.16 Láthatóan Jézus emberi vagy isteni természetéről, messiásságáról folyó vita már a konstantini fordulat előtt élesen szembeállította a korai (gyakran zsidó) keresztényeket és az eredeti hitüket megtartó zsidókat. Miközben zsidó részről talán már a II. században belekerült a napi fő imába, az

13

Mt 27, 25 Jn 8,44 15 Jn 8,47 16 Nyíri Tamás: Előszó helyett, In: Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszélgetések. Budapest, 1986. 11.o. 14

9

úgynevezett 18-as imába az eretnek Názáreti elátkozása, a keresztény oldalon a vita közben formálódnak azok az elméletek, amelyek a zsidóság helyét, sorsát az immár hatalomra jutott keresztény világban kijelölték. Ezekben a korai elvi jelentőségű vitákban egyre kevesebb szó esett azokról a körülményekről, amelyek biztosíthatták volna a két vallás békés egymás mellett élését. Pedig ilyen szöveget is találhatunk az Újszövetségben. Pál a Rómaiakhoz írott levelében egyértelműen fogalmaz, az üdvösség a zsidókon keresztül vezet, a zsidóság az a nemes olajfa, amelynek törzsébe a kereszténységet beleoltották. Szent Cyprián a III. században már egészen más hangon szól, lényegében összefoglalva az alakuló antijudaista koncepciót: 1. A zsidókat Isten haragja kíséri, mert elszakadtak tőle, és bálványoknak hódolnak. 2. Nem hittek a prófétáknak sem, és meggyilkolták őket. 3. Meg volt jövendölve, hogy Jézust nem fogják elfogadni. 4. Nem értik az Írásokat, Krisztus eljövetele óta csak az egyház érti és magyarázza ezeket helyesen. 5. Amíg a zsidók Krisztust nem fogadják el, soha nem is fogják megérteni a Szentírás igazságait. 6. A zsidók szükségszerűen elvesztik a nekik ígért országot, és helyükbe a pogányságból származó keresztények lépnek, akik új törvényt kapnak Istentől, új prófétákat, új választottságot és vezetést. Ez az úgynevezett helyettesítési elmélet vált uralkodóvá az elkövetkező századokban.17 Az egyházatyák fogalmazzák meg a kollektív bűnösség elvét is. „Így érte végül is utol az isteni büntetés a zsidókat, akik kezet mertek vetni Krisztusra” – írja Euszebiosz Jeruzsálem pusztulása kapcsán.18 Szent Jeromos19 is kivette a részét a későbbi közgondolkodás megformálásában. Műveiben a zsidókat kígyónak nevezi, akik gyűlölik az emberi nemet, példaképük Júdás, az áruló apostol; imádságaik, a zsoltárok pedig olyanok, mint a szamarak ordítása. Aranyszájú Szent János úgy véli, hogy a zsidók kéjelgő, kapzsi, álnok banditák, gyilkosok, csalók, ördögtől megszállottak, s kegyetlenebbek a vadállatoknál is. Azért ennyire elfajzottak, mert megkínozták Jézust. Ezért nem lehet számukra semmiféle kiengesztelődés vagy bocsánat. A bosszúnak nem lehet vége, a zsidóknak örökké templom és haza nélkül kell maradniuk. Elvetettségüket Isten haragja okozta, aki teljesen elfordult tőlük. A keresztények kötelessége gyűlölni a zsidókat. Aki szereti Krisztust, az sohasem küzdhet eléggé a Krisztust gyűlölő zsidók ellen. Alakot öltött immár a krisztusgyilkosság vádja, amely ugyan soha nem válik hivatalosan dogmává, de mélyen beivódik a keresztény közgondolkodásba. A nyugati egyház legtiszteletreméltóbb atyáinak egyike, Szent Ágoston azzal érvelt, hogy a Káin és Ábel közötti gyilkos összeütközés előrevetítette a keresztények és zsidók közötti állandó 17

A bizonyítékok három könyve Quirinushoz / Testimoniorum libri tres ad Quirinum adversus Iudaeos Szöveg: Vanyó László, szerk., Szent Cyprianus mővei (Ókeresztény írók, 15)(Budapest: Szent István Társulat, 1999), pp. 31 skk. 18 Euszebiosz: Hisztoria ekklésziasztiké, II, 6, 8. In: Euszebiosz Egyháztörténete. Budapest, 1983. 66. Fordította Baán István. Hasonlóképpen foglal állást Órigenész (Contra Celsum, I, 47) és Tertullianus (Adversus Judaeos, 13). 19 Szent Jeromos (347-410) a kereszténység egyik legfontosabb személyisége volt, mert az ő fordításában olvasták a keresztények a héberül írt Ószövetséget és a görögül írt Újszövetséget egészen a reformációig.

10

ellenségeskedést. Figyelemre méltó Szent Ágostonnak a vándorló zsidóról szóló elmélete is. Ezek szerint Krisztus meggyilkolásáért voltaképpen már el kellett volna pusztulniuk, Isten azonban kegyesen megengedte végzetük elkerülését - hogy tanúsítsák a kereszténység felsőbbségét. A zsidók tanúskodása abban áll, hogy az ő sorsukon látható hová vezet az, hogy nem fogadták el Krisztust. A zsidóknak folytonosan bolyonganiuk kell, sehol sem telepedhetnek meg hosszabb időre, büntetésül, mert meggyilkolták a földre szállt istent. Ágoston szerint szüksége van az egyháznak a zsidóság fennmaradására, de a zsidóknak nem szabad túlzott jólétben élniük. Mindig szolgai szerepet kell betölteniük.20 Ágoston másik maradandó gondolata a megvalósuló egyház világi uralmának ideológiai meglapozása. Az ő fejtegetései nyomán21 az egyházat mindinkább Isten országának, a messiási dicsőség megvalósítójának és megvalósulásának kezdik tekinteni, amelynek elhívatása, hogy uralkodjék az egész földkerekségen. Ha viszont ebben a birodalmi önfelfogásban az egyház Isten megvalósult királyi uralma a földön, akkor a zsidóság léte ennek a felfogásnak eleven tagadásává válik.

„Ebben, a patrisztikus irodalomban fejlődnek ki azok a toposzok, jellemző képek és fordulatok, „klasszikus” szidalmak, vádak, káromlások, gondolkodásbeli öntőminták, amelyek meghatározták a keresztények zsidóellenes szemléletét.”22 – írja Nyíri Tamás a már idézett művében.

A konstantini fordulat után

Mint láttuk, az egyház teológiai, vallási indíttatású antijudaizmusa főbb vonalakban már készen volt, amikor a kereszténység a formálódó középkori Európában kizárólagos vallássá vált. Nem egyszerűen csak az új, zsidóellenes érvrendszer alakult ki, de egyben közvetítésre került az ókorban, elsősorban a görög világban kialakult judeofób toposzok nagyobb része is. Fontos megjegyezni, hogy az antijudaizmus nem a zsidóság mint nép, főleg nem mint faj ellen lép fel. Ámbár az alapelv, miszerint az egyházon kívül nincs üdvösség (extra ecclesiam nulla salus), időnként elvezetett az elv egyházon kívül nincs élet formában való gyakorlati alkalmazásához is. Azt is látnunk kell, hogy a keresztény Európa nem pusztán a zsidókkal türelmetlen, hasonló kíméletlenséggel lép fel többek között az eretnekmozgalmakkal, az iszlámmal szemben is. A célja nem az ellenfél elpusztítása, hanem elsősorban a megtérítése. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy az egyház ugyanakkor a szent ágostoni gondolatból kiindulva időnként a zsidóságot védelmező szerepet is vállalt.

20

Ágoston e "remek ötlete nélkül már rég kiirtottak volna bennünket" - mondta keserű humorral Moses Mendelssohn, Kant kortársa 21 Szent Ágoston: Civitas Dei 22 Nyíri Tamás: Előszó helyett. In: Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszélgetések. Budapest, 1986. 14.o.

11

Hiba lenne azt gondolni, hogy a teológiai antijudaizmus csak a középkorban virágzott. A gondolkodásmód ma is jelen van, sokszor éppen az antiszemitizmussal keveredve, annak alapjául szolgál. Szükséges ezért röviden áttekinteni melyek a főbb ismérvei, amelyek alapján az előítéletesség antijudaista módja felismerhető. Az első legfontosabb ilyen jellegzetesség természetesen a már említett Krisztus-gyilkosság vádja, amely alapján a zsidók bűnössé váltak, és így elveszítették a kiválasztottságot. Ez utóbbi a keresztényekre szállt, ezt neveztük korábban helyettesítési elméletnek. Az antijudaista keresztények gyakran különbséget tesznek az Ószövetség szigorú, kegyetlen, azaz a zsidók istene, és az Újszövetség, a keresztények irgalmas, megbocsájtó istene között. Megtörténik a szembeállítás az Írás felosztásában is. Az Ószövetség és Újszövetség elnevezések antijudaista tartalmúak, hiszen azt sugallja, hogy ember és isten között egy új szövetség jött létre, amelyből a zsidók kimaradtak. (Természetesen használatuk nem feltétlenül jelent kirekesztő szándékot, hiszen ezek közkeletű, mindennapos elnevezései ma már a Biblia részeinek.) Az antijudaista a zsidó kiválasztottság gondolatát gőgnek, más népek lebecsülésének tekinti. A zsidó felfogás szerint azonban a kiválasztás nem érdem szerint történt, egyoldalú isteni döntés volt, és következményeiben sokszor terhes kötelességként a zsidóságnak az a rendeltetése, hogy a többi nép elé állítsa azt a spirituális és etikai mintát, amelyet a Tóra fogalmaz meg, és tanít, hogy "általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége”.23 Gyakran

tekinti

az

antijudaizmus

a

mózesi

törvényeket

merev,

idejétmúlt

szabálygyűjteménynek, megfeledkezve a jézusi tanításról: "Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. … Míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből".24 Ezzel kapcsolatos a vád, miszerint a zsidók a mózesi törvények alapján a megtorlás, a bosszúállás etikáját követik, ezzel szemben a kereszténység Jézus tanítása nyomán, a szeretet etikáját gyakorolja.25

Zsidók helye a középkori, koraújkori Európában

A középkori zsidók helyzete sajátosan változik meg az ókorhoz képest. Míg akkor a monoteizmus volt idegen, a középkorban ez már általánossá vált. A zsidók mégis páriává, megtűrt, időnként üldözött néppé váltak. A korábban ismertetett ideológiai alapokon azután zsinati

23

Ter 12,3 Mt 5, 17-18 25 A felebaráti szeretet parancsolata, amelyet sokan jellegzetesen keresztény újításnak képzelnek, megtalálható már a Törvényben is: "Ne légy bosszúálló, se haragtartó… Szeresd felebarátodat, mint magadat" (Lev 19, 18). 24

12

határozatok százai keletkeztek, amelyek az egyház ellenségeiként tartották számon a zsidókat.26 Társadalmi állapotuk a nem szabadokéval volt egyenlő. Tilossá vált a vegyes házasság, kizárták a zsidókat a legtöbb foglalkozási ágból, megkülönböztető öltözéket írtak elő számukra, és mindennek betetőzéséül gettóba zárták őket, mindemellett azután bizonyos mértékben éppen a gettó járult hozzá zsidó azonosságuk megőrzéséhez. A legnevezetesebb ilyen esemény a zsidóság helyzetét sok száz évre meghatározó III. Ince által 1215-ben összehívott IV. lateráni zsinat volt. A zsinat négy constitutiója (c.67-70) külön a zsidókkal foglalkozott, törekvése szerint átfogóan szabályozva a zsidók helyét a keresztény világban. A 67. constitutio a kamatszedésről szólt, mérsékletre intve a keresztényeket felhatalmazta az uralkodókat a kamatláb meghatározására. A 68. egységesen előírta a zsidójel viselését, a 69. megtiltotta, hogy a zsidók közhivatalt viseljenek. A 69. constitutio megtiltja a zsidó hitbe való visszatérést.27 Az egyház ellenségessége a zsidók társadalmi, jogi helyzetét is meghatározta. Az antijudaizmus teológiai érvei mellett az üldöztetésnek azonban gyakran igen prózai gazdasági, pénzügy okai is voltak. A zsidó társadalom szerkezetében a foglalkozást tekintve tovább erősödtek a már a későantikvitás időszakában jelen levő tendenciák. A társadalom peremére szorított zsidók számára csak néhány foglalkozást engedélyeztek, így körükben jellemző tevékenységgé a kereskedelem, pénzügyletek váltak. A zsidók szerepe a pénzügyletek területén a zsidóellenesség kialakulásánál egyfajta objektív feszültségforrásként is szerepet kapott. Ugyanakkor a társadalmi környezetnek a zsidókkal szemben tanúsított, kirekesztésben megnyilvánuló ellenséges magatartása nagymértékben felelős is ezért a szerepért, így egyfajta „circus vitiosus”28 jön létre, ami egyébként az előítéletek működésénél igen gyakori jelenség. A zsidók a keresztény társadalomban, igen gyakran az uralkodó rétegek hitelezőivé válva könnyen az üldözés célpontjaivá válhattak, hiszen gyakran ez volt az adósságleírás legegyszerűbb, kézenfekvő módja. Ráadásul a zsidók városokban csak meghatározott helyen, gettókban élhettek. (A középkori gettó mást jelentett, mint a korábban az ókorban kialakult zsidónegyedek, ezek lényegében kényszerlakhelyekké váltak.29). Minden feltétel adott volt, hogy főleg társadalmi krízishelyzetekben a zsidóság a bűnbakképzés mechanizmusainak megfelelően, szinte menetrendszerűen újabb és újabb üldöztetési hullámok elszenvedője legyen. Az üldözésnek jól kialakult menetrendje alakult ki. Általában valamely, az ókorban is ismert váddal illették a zsidókat. Ilyen volt a jól ismert vérvád, amely szerint a zsidók rituális módon keresztény gyermekeket ölnek meg, majd vérüket veszik, és azt elfogyasztják valamilyen formában. Ez az elképzelés, mint már láttuk, az ókorig visszavezethető, azonban dokumentálhatóan csak a 26

215 és 814 között a nyugati keresztény királyságokban, Rómában, valamint keleti és nyugati zsinatokon 230 kánon és egyházi rendelet jelent meg a zsidókkal kapcsolatban. A IV. és a XVI. század között 92 általános és helyi zsinat hozott törvényeket a zsidókkal kapcsolatban. 27 Bár a rendelkezéseket a IV. lateráni zsinat fogadta el, egyetemessé csak az 1434. évi bázeli zsinattal váltak. 28 Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus - egy tömegpszichózis története. Budapest, 1996 22.o. 29 Az első gettók Itáliában jöttek létre. A szó etimológiája bizonytalan: 1.Velence, ghettare =önteni (fémművesség), 2. Egyiptom olasz neve 3. héber különválasztani

13

keresztes hadjáratok idején jelenik meg Európában. Részletes elbeszélésével Alphonsus de Spina30, egy zsidóból lett ferences szerzetes művében találkozunk, amely A hit erődjének (Fortalitium fidei) címmel jelent meg. A könyv harmadik kötetében veszi sorra a zsidók 17 bűnét, felsorolva többek között az uzsorát, a kútmérgezést, a rituális gyermekgyilkosságokat, azt, hogy orvosként teszik el láb alól keresztény pácienseiket, s végül hogy naponta imádkoznak az egyház és a keresztény fejedelmek pusztulásáért. Itt adja elő, hogy a zsidó férfiak Krisztus halála óta vérfolyásban szenvednek, melyet keresztény vérrel igyekeznek csillapítani. Ezekhez a vádakhoz társult gyakran a mise szertartásához használt szent ostya31 meggyalázásának a vádja. A vádak sokszor pogromba, majd a kiűzetés elrendelésébe torkollottak. Egy idő után általában a kedélyek megnyugodtak, a zsidókat visszaengedték – hiszen a pénzügyek területén általában nélkülözhetetlenek voltak – majd minden kezdődött elölről. A zsidók a keresztény Európában a keresztes hadjáratokig alapjában véve békében élhettek. Lényegében egy jelentősebb üldözés történt a XI. század előtt. A hispán területen berendezkedő Nyugati-gót Királyság Sisibut (612–620) nevű királya, ariánus keresztény hitén felbuzdulva erőszakkal akarta a zsidókat megkeresztelni. A keresztes hadjáratok gyökeres fordulatot hoztak a zsidók sorsában. A hadjáratok bebizonyították, hogy egyház előző évszázadokban kialakított antijudaizmusa már a társadalom széles rétegeinek gondolkodását áthatotta. Különösen nagy erővel jelentkezett ez az első hadjáratban (10961099), amelynek indulásakor a keresztesek az útjukba eső német városok zsidóságát – mondván, hogy először az ott élő eretnekeket kell elpusztítani – mészárolták le. A II. hadjáratban francia és újra német városok, a III. hadjáratban London és York zsidó lakosai következtek. Közben a keresztesek kiirtották a palesztinai zsidóságot, 1290-ben kiutasítják a zsidókat Angliából, 1348 és 1349-ben háromszáz zsidó közösséget pusztítanak el a Német-római Birodalomban, 1394-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból, 1479-ben pedig Portugáliából űzik el a zsidó lakosságot. Az események más szempontból is „felszabadító erővel” hatottak. Kiderült a zsidó közösségek sebezhetősége. Világosan látszott, hogy adott esetben a mégoly virágzó közösségek, amelyek látszólag a királyok, fejedelmek védelme alatt álltak, adott pillanatban tökéletesen ki vannak szolgáltatva a csőcselék szándékainak. A kor különleges eseményei voltak az egyház által meghirdetett hitviták. 1239-ben IX. Gergely körlevélben rendeli el a Talmud példányainak összegyűjtését, megvizsgálását, majd 1240-ben Párizsban hitvitát (disputa) rendez. A vita lényegét tekintve inkább vizsgálat, egyfajta koncepciós per volt, ahol Rabbi Jehél bár nagyon korlátozott mértékben kapott csak lehetőséget érvei kifejtésére, sikeresen védi meg a zsidó álláspontot. Ennek ellenére 1242-ben elrendelik a Talmud példányainak elégetését, Párizs főterén 10 szekérrakomány Talmudot vetettek tűzre. 1247-ben fordulat áll be, az új

30

Alphonus de Spina (Alonso de Espina: + 1496) zsidó származású ferences teológus, salamancai professzor, címzetes thermopylai püspök, fő műve, Fortalitium fidei az inkvizíció kézikönyvévé lett. 31 Az ostyát a IV. lateráni zsinat nyilvánítja szentnek.

14

pápa IV. Ince pápa elrendeli a megmaradt Talmudok visszaszolgáltatását, illetve bullában cáfolja a vérvádat. 1413-14-ben XII. Benedek azután Tortosában rendez újabb vitát, ahol a zsidókat igyekszik meggyőzni a Talmud alapján, hogy Jézus a megváltó. Mivel meghívottak ellenállnak – a pápa Aragónia és Katalónia összes zsidó közösségének képviselőit részvételre kényszerítette – és a 21 hónapig tartó vita után sem voltak hajlandóak az áttérésre, a pápa eltiltotta a keresztényeket a Talmud tanulmányozásától.32 Az ismétlődő, forgatókönyvszerű események sorában kivételes esemény az Ibériai-félszigeten 1391-ben bekövetkezett pogromsorozat.33 Nem maga a pogrom a különleges, hanem következményeiben figyelemreméltó. A mintegy hatszázezres spanyol (szefárd) zsidóságnak csupán egyharmada tudta zsidó létét, identitását megőrizni, másik harmada mártírhalált halt, harmadik harmada pedig elfogadta a kényszerkeresztséget. Megkeresztelkedésük folytán a marranusok jogilag keresztények lettek, így fel kellett adniuk zsidó múltjukat, de mind vallási meggyőződésükben, mind társadalmi kirekesztettségüket tekintve zsidók maradtak. Így lényegében egy későbbi korokra jellemző faji alapú zsidóellenesség jött létre, ezt a létszámában egyre gyarapodó közösséget, a merev spanyol társadalom képtelen volt integrálni vagy asszimilálni, így a csoport mintegy a kereszténység és a zsidóság között lebegett. A gyanakvás velük szemben odáig fokozódott, hogy megfogalmazódott, hogy a zsidóskodó marranusok eretnekséggel kacérkodó keresztényeknek minősülnek. A zsidó szokások követésének megakadályozására ezért életre kell hívni a spanyol nemzeti inkvizíciót, a marranusok elszigetelésére pedig ki kell űzni a zsidókat az országból. Mindkét igény tetté vált. Amikor 1492-ben sor kerül a zsidók kiűzésére Spanyolországból, ez a gyanakvás a szintén menekülő maranusokkal, illetve szefárdokkal együtt a Német-római Birodalomba importálódott. Így lényegében már a XV. században Közép-Európában jelen van, ha a korban még egyáltalán nem meghatározó jelleggel, a zsidósággal szemben a származási alapú diszkrimináció is. 34

Hatásában sokkal jelentősebb az a tény, amely szerint az üldözések hatására a zsidóság területi elhelyezkedése Európában jelentős mértékben átalakult, hiszen később ez a zsidóság üldöztetése szempontjából rendkívüli jelentőségre tett szert. Míg a középkor kezdeti időszakában nagy zsidó központnak egyrészt az arab uralom alatt álló Ibér-félsziget, illetve Nyugat- és Közép-Európa számítottak, a keresztes hadjáratok nyomán felcsapó üldöztetések a zsidóság tömegeit Kelet-Európa felé mozdítják. 32

A felsoroltakon kívül még 1263 nyarán volt egy nevezetes disputa Barcelonában. 1391. június 6-án kora reggel lángra lobbant a sevillai zsidónegyed. A mintegy 20-30 ezer főnyi zsidó közösséget megsemmisítették: a legtöbb embert megölték, a túlélők nagy részét eladták a mohamedánoknak. Mások, hogy mentsék az életüket, megkeresztelkedtek. Az erőszakhullám végigsöpört a térségen és átterjedt az Aragón királyságra is. Összesen mintegy 70 közösség semmisült meg, sok ezer embert mészároltak le. Az uralkodók és a helyi közigazgatási vezetők sikertelenül próbálták megfékezni a tombolást. 34 A sokasodó zsidókkal szembeni ellenszenv és az „újkeresztényeket” övező gyanakvás itt is újabb kiűzéseket váltott ki: a városok és tartományok „örökre” vagy tartósan kitiltották területükről a zsidókat (pl. Reutlingen 1495, Würzburg 1498, Nümberg és Ulm 1499, Regensburg 1519, Rottenburg 1520). 33

15

Kora újkor - A reformáció kora

Bár lényeges változást a korszak a zsidók helyzetében nem hozott, néhány olyan tényező hatása már érezhetővé válik, amely a következő korszakban alapvetően átalakítja a zsidók helyzetét az újkori Európában. A reformáció, amely gyökeres fordulatot hozott a keresztény vallások történetében egyfelől, legalábbis látszólag, újraértelmezte a zsidó és keresztény vallás viszonyát. A reformátorok közül többen újra határozottan a zsidó gyökerekhez fordultak vissza, újrafordították a Bibliát, gyakran a héber eredetihez visszanyúlva. A német egyetemeken sorra nyíltak a héber tanszékek, a nyomdák ontották a szótárakat és grammatikákat. Az istentiszteletek külsőségeit a zsinagógai gyakorlathoz közelítették, gondoljunk itt a képszerű ábrázolások tilalmára. A Biblia olvasását minden hívőtől elvárták, és a tanulmányozás kötelezettsége a Biblia Ószövetségi könyveire és az Újszövetségre egyaránt vonatkozott. Azonban ezek a jelenségek csak a felületes szemlélő számára jelenthetik a viszony valódi újragondolását. Valójában, amikor a kereszténység különféle irányzatai időről időre az Ószövetséghez fordultak, ezzel nem a zsidó vallás felé tettek lépeseket, hanem pusztán a különböző keresztény irányzatok közötti távolságot növelték. Így ezek a jelenségek nem zsidó-keresztény teológiai közeledést jelentettek, hanem keresztény-keresztény teológiai távolodást. Fontos továbbá leszögezni, hogy hiba lenne a későbbi, felvilágosodás-kori toleranciafogalmat a reformáció korára alkalmazni. Még a leginkább filoszemita kijelentéseket hangoztató reformátorok is egyetértenek azzal a gondolattal, amely szerint a zsidók is csak Jézus Krisztusban, megígért és eljött Messiásukban lelnek üdvösségre. Ezzel lényegében nem lépnek túl a középkori antijudaizmus keretein. Ebből a teológiai alaptételből következik az az egységes álláspont, hogy a zsidók a polgárosodás útján elindult rendi társadalomba is keresztényként illeszkedhetnek be, keresztényként érhetik el az egyenjogúsítást, juthatnak gazdasági lehetőségekhez. Innen már csak kis lépés, amikor az emancipáció korában már nem a kikeresztelkedés, hanem a nemzeti azonosulás fogalmazódik meg emancipációs feltételként. Ezzel együtt ennek az elméleti szemléletváltásnak egyelőre nem sok hozadéka volt a zsidók sorsának jobbra fordulásának szempontjából. A reformáció hívei, mint láttuk, nem vetik el a zsidó emancipáció gondolatát, azonban a reformáció nyomán fellépő vallási szenvedélyek fellángolása sokszor újra a zsidók üldözését eredményezte. A zsidósággal szembeni reformátori ambivalencia legjobban éppen a mozgalom elindítója esetében ragadható meg. Bár a vallástörténészek egy részének véleménye szerint a fiatal Luther inkább filoszemita volt,35 köztudott, hogy a nagy reformátor élete végén élesen zsidóellenes 35 Újabban például Eric W. Gritsch vallástörténész (magyarul műve: Isten udvari bolondja – Luther Márton korunk perspektívájából címmel (Luther Kiadó, 2006) erősen árnyalja a képet. Már 1513 és 1515 között, a zsoltárokról szóló első előadásokban mint álszent népet leplezte le a zsidókat, akiknek álnok a nyelvük, és kárt okoznak az istenfélőknek. Ők azok, akiket »Isten… örökre össze is tör« (Zsolt. 52,7).” Luther ebben a korai írásában a pusztulás négy fajtáját sorolja fel. „Így a zsidók is elpusztultak: mert a zsinagógának vége lett, és elpusztult, soha nem támadt fel úgy, hogy ismét zsinagóga lenne. Másodszor, kiszakították őket hazájukból, és

16

álláspontot foglalt el, ezzel lényegében megerősítve az antijudaizmus kontinuitását a reformáció által érintett területeken. Még 1523-ban a Jézus Krisztus zsidó származásáról címmel kiadott munkájában így ír:

„De mivel erőszakkal űzzük, és rágalmakkal pocskondiázzuk őket, szemükre vetjük, hogy keresztény vérre volna szükségük ahhoz, hogy ne bűzhödjenek, s nem is tudom, még miféle egyéb ostobaságból bánunk velük úgy, mint a kutyákkal, mi jót érhetünk el ezek után náluk? Hasonlóképpen, ha tilos nekik közöttünk dolgozni, ipart űzni, s más emberi kapcsolatot fenntartani, amivel csak uzsorára ösztönözzük őket, hogy is várhatunk tőlük javulást.”

Élete végén megfogalmazott zsidóellenes műve az 1543-ban megjelent A zsidókról és hazugságaikról című könyv már egészen más hangon szól:

„Ha ránézel vagy rágondolsz egy zsidóra, azt kell mondanod magadban: Ó, jaj, az a száj, amelyet ott látok, minden szombaton káromolta és átkozta és befeketítette az én drága Uramat, Jézus Krisztust, aki drága vérével váltott meg engem… Ha ilyen ördögi szájjal kellene ennem, innom vagy beszélnem, ördögökkel enném és innám tele magam a tál étellel és csésze itallal együtt; és így az összes ördög társává tenném magam, amelyek a zsidókban laknak, akik kigúnyolják Krisztus drága vérét. Őrizzen meg engem ettől az Isten!”36

Az 1543-as művéhez Luther minden bizonnyal felhasznált egy korabeli antiszemita iratot, amelyet Antonius Margaritha37 adott közre. Feljegyzések szerint Luther élvezettel olvasta az asztalnál Margaritha írását, és előszeretettel idézte azokat valahányszor a zsidókérdéssel foglalkozott. Kedvenc történeteinek egyike volt, amely előadta, hogy a zsidók szerint Jézus házasságtörés gyümölcse, a szajha Máriának egy patkolókováccsal folytatott viszonyából származó gyermek. Ezért Luther úgy vélte:

„Hibásak vagyunk, ha nem öljük meg őket. Sőt megengedjük nekik, hogy szabadon éljenek köztünk az összes gyilkolásuk, átkozódásuk, istenkáromlásuk, hazugságuk és rágalmazásuk ellenére; védjük és oltalmazzuk zsinagógáikat, házaikat, életüket és javaikat. Így lustává és magabízóvá tesszük őket, és

szétszórták őket minden országban. Harmadszor, eltávolították őket, mégpedig ebből az életből, a halál különböző formái révén. Negyedszer, letépték őket az olajfáról és az egyházról, a hitről és a Szentírás igaz ismeretéről.” (Első előadások a zsoltárokról, 1513–1515. WA 3.296.13-17.) 36 Weimarer Ausgabe 53:528.5–7., 13–17. 37 Margaritha Antonius (Anton Margalitha: 1490-1544) neves hebraista, Jacob Margolioth unokájaként és a regensburgi főrabbi fiaként konvertál 1522-ben Wasserburgban (Bajorország), héber lektorként működik Augsburgban, Lipcsében, 1537től Bécsben. Fő műve, a Dergantzjüdisch Glaub sok kiadást ér meg, Lutherre is nagy hatást gyakorol.

17

arra bátorítjuk, hogy bátran kifosszanak minket, elvegyék pénzünket és javainkat, valamint kigúnyoljanak és kinevessenek minket…”38

A Lutherrel elmondottakkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy az előítéletei minden bizonnyal mélyen a német területeken a reformáció korában a zsidókkal kapcsolatos népi előítéletekben, közkeletű hiedelmekben gyökereztek. Ezeknek a babonáknak képszerű megjelenítése a Judensau (’zsidódisznó’) képe, mely a wittenbergi katedrális falán a mai napig látható. Ezen az obszcén ábrázoláson a zsidók egy hatalmas anyakoca alá gyűlnek, hogy a tisztátalan állat tejét szopják, miközben rabbijuk az állat végbeléből az ürüléket eszi, Talmud-könyvvel a kezében. Hosszasan lehetne Luther durva antiszemita kijelentéseit sorolni, amelyek alapján, továbbá a szintén az 1543-as könyvének azon kívánsága szerint, miszerint Németországnak meg kell szabadulnia a zsidóktól, indokolttá teszik azt a feltételezést, hogy Luthernek lényeges és fontos szerepe volt a német antiszemitizmus kialakításában.

Az emancipáció kora. Az újabb kori antiszemitizmus kiformálódása.

A zsidóság helyzetében alapvető változást hozó történelmi folyamatot a 17-18. században az emberek természetes jogegyenlőségét a közgondolkodás részévé tevő felvilágosodás indította el. Az eszme, amely szerint minden ember egyenlő, természetes jogokkal születik, és amelyet a francia forradalom juttatott győzelemre írott jogi normákba formulázva, 1770 és 1870 között ugyan minden nemzet társadalmát gyökeresen átalakította, de a legnagyobb változást kétségkívül a zsidó közösségek életében eredményezte, lényegében megszüntetve a diaszpóra addigi kereteit. Hiszen míg a korszak kezdetén úgy lehetett a zsidókra tekinteni, hogy egy bár szétszórattatásban élő, lényegében egységes zsidó nemzet tagjai, az 1860-as évekre ez a meghatározás egyre kétségesebbé vált. A változásokhoz mindenképpen szükséges volt, hogy egyre inkább elfogadottá váljon a szekularizált állam gondolata, hiszen ez alapfeltétele volt annak, hogy a zsidókat anélkül fogadják be a társadalomba, hogy az áttérést elvárnák tőlük,39 ezzel túllépve mind a középkori antijudaizmus, mind a kora újkorban a reformáció által felvetett integrációs feltételrendszeren. Sajátságos, hogy éppen a felvilágosodás kori emancipációs viták során történik meg az új típusú politikai természetű antiszemitizmus ideológiai megalapozása is. A kor vitairodalmának áttekintése közben hamar világossá válik, hogy az emancipációt ellenzők ellenérveinek többsége az ősi zsidóellenesség fegyvertárából származott, biztosítva ezeknek a sztereotípiáknak ─ némiképp hozzáigazítva az új történelmi helyzethez ─ a továbbélését. A zsidó emancipációért folytatott harc első szakasza (1780-1814) tehát újra felszínre hozta a legjellemzőbb vádakat, de most már az új idők eszméinek, a racionalizmusnak és nacionalizmusnak megfelelően. Ezek közül a legtöbb a zsidó 38 39

Weimarer Ausgabe53:522.8.10–17. A gondolat felvetése John Locke érdeme, aki Levél a vallási toleranciáról című munkájában értekezik a kérdséről.

18

vallásnak és mentalitásnak az emberi egyenlőség eszméjével az állampolgári kötelezettséggel, a nemzeti célokkal való azonosulásra való képtelenségének kérdése körül fogalmazódtak meg. A felvilágosodás meghatározó alakjai, Holbach, Diderot, Voltaire a zsidóságot mint vallási atavizmust támadják, de mindeközben körvonalazódik az új, faji koncepció is. Voltaire élen járt az előítéletek közvetítésében. Ezek forrása egyrészt nála is a racionalista deizmus, amelyek legnagyobb hatású filozófusa, szószólója éppen ő maga volt. A deizmus képviselői minden kinyilatkozáson alapuló vallást babonaságnak tekintettek, személetük szerint az ilyen jellegű vallások alaptípusa éppen a zsidó vallás. Fontos háttérkörülmény lehetett még az is, hogy Voltaire ifjú korában a jezsuiták tanítványa volt, így a hagyományos antijudaizmus is hathatott a zsidókkal szembeni ellenszenvének a kifejlődésében. Több írásában (főleg leveleiben) kifejti, miszerint a Biblia egy elmaradott törzs meséje, amely irracionális primitív szokásaikat tükrözi. Ezek a szokások vezettek a zsidók kirekesztő hagyományaihoz, amely szerint a saját fajtájuk kivételével nincsenek tekintettel senkinek a jogaira. A vita a zsidók helyzetével kapcsolatban leginkább a német területeken izzott fel. A zsidók helyzete a politikailag rendkívül széttagolt Német-római Birodalomban nagyon változatos volt. A jogi státusz kérdésében a helyi hatalmak döntöttek, sokszor rivalizálva a különböző szinteken létező központi hatalommal. Mint láttuk, hosszú története van a zsidók összekapcsolódásának a pénzzel, már a diaszpóra viszonyai közepette kialakultak azok a társadalmi kompetenciák, amelyek a kereskedelem területén hatékonnyá tették a zsidókat, de a pénzügyletek, a kereskedelemi tevékenység a középkorban vált uralkodóvá a körükben, minden más foglakozás tiltva lévén a számukra. A formálódó kapitalizmus viszonyai között a hosszú történelmi korokban generációról generációra felhalmozott készségek váratlanul, de egyáltalán nem meglepő módon, igen hatékonyan kezdtek érvényesülni. A kora újkorban – párhuzamosan a kapitalizmus kiépülésének kezdeteivel – fokozatosan egyre jelentősebb szerepre tett szert néhány, a kortársaknál nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkező zsidó család. A német területeken jellegzetes figurává vált az udvari zsidó, a faktor, akik az uralkodók számára a modern bankéletet pótolandó folyamatos hitelforrással álltak rendelkezésre. Velük szemben továbbra is jelen volt az ellenszenv, a bizalmatlanság.40 Rajtuk, szerepükön keresztül jelenítődött, rögzült meg a kapzsi, haszonleső zsidó figurája. Ezzel együtt a faktoroknak, komoly részük lehetett az emancipáció előremozdításában is. A leghíresebb „faktor” vagy udvari zsidó a XVIII. században a Jud Süss néven elhíresült würtenbergi Joseph ben Issachar Süskind Oppenheimer (1688-1738) volt. Oppenheimer néhány év alatt vált a Würtenbergi Hercegség ura, Károly Sándor herceg legfőbb pénzügyi tanácsadójává, az állam első embereként élvezve az uralkodó teljes bizalmát. A herceg váratlan halála gyors bukását hozta, bebörtönzik, majd olyan koholt vádakkal, mint sikkasztás, árulás, halálra ítélik, felakasztják. Története több szempontból hordoz fontos tanulságokat. Egyrészt rámutat arra tényre, hogy a zsidók,

40

Ez bizonyos esetekben ismét a kiűzésükhöz vezetett, mint például 1669-1670-ben Bécsben. I.Lipót Kollonich Lipót tanácsára döntött a bécsi zsidók kiűzése mellett. A zsidókat hamar visszahívta az uralkodó, és 1677-ben Oppenheimer Sámuel már az uralkodó egyik legfőbb támogatójaként, finanszírozójaként szerepelt a bécsi udvarban.

19

akár még az oly magasra jutott zsidók is, mint Oppenheimer, társadalmi státusza még mindig rendkívül labilis volt. Másrész köztudott a történet utóélete. Jud Süss életét számos formában feldolgozták. Ilyen feldolgozás volt a náci Németországban szélsőséges antiszemita propaganda céljából 1944-ben Jud Süss címmel forgatott propagandafilm. A film a mai napig fel-feltűnik, az antiszemita propaganda szolgálatában. Az emancipációs vitákban az udvari zsidó alakját általánosítják az emancipációt ellenzők. Adolf von Knigge báró, a német felvilágosodás neves publicistája egy írásában 1788-ban úgy jellemzi az átlag zsidót, mint a mindenütt jelenlévő üzletembert, aki ott van, ahol a haszon reménye feltűnik, aki roppant hatékony a pénzügyek területén, részben veleszületett képességeinek köszönhetően. Ezen kívül kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel is rendelkezik, mindenütt számíthat testvérei támogatására, és akit semmilyen erkölcsi megfontolás nem érdekel, csak a haszon. A zsidó úgy jelenik meg Kniggénél, mint a pénzhajhász szenvedélyének önkéntelenül is hódoló kapzsiság szimbóluma.41 Knigge lényegében már a felvilágosodás korában megfogalmazza a későbbi bal- és jobboldali kapitalizmuskritikákban felerősödő sztereotípiákat, amelyben a pénz, a vállalkozás, a gazdasági modernizmus mint zsidó sajátosság jelenítődik meg. Friedrich Traugott Hartmann42 a német felvilágosodás másik neves alakja, egyébiránt a szekularizált állam híve. Szerinte a zsidókkal azonban különbséget lehet és kell tenni, hiszen őket éppen szokásaik akadályoznák a kötelességeik teljesítésében (pl. katonaság, zsidó ünnepek problémája), így nem lehetnek az új típusú állam teljes jogú polgárai. „ Azok a különbségek, amelyek a polgár, a paraszt és a nemes, a városlakó, és a vidéki, a harcos és a fegyvertelen tudós (…) közt fennállnak, mind eltörpülnek a zsidók és a keresztények közt fennálló különbségekhez képest,”43 Hartmann kifejti továbbá, hogy a zsidók erkölcsileg megbízhatatlanok, hiszen körükben általános a keresztények elleni hamis eskü. A zsidóktól nem lehet lojalitást várni, hiszen a messianizmus ideiglenessé teszi tartós elkötelezettségüket. Sajátos, hogy a vallástalan Hartmann az áttérésben látja a megoldást. Kevésbé ismert író volt a szintén ateista Johann Heinrich Schultz, mégis fontos megemlíteni, mert az elképzelés, amit felvázol, később fontos szerepet kap, más, nálánál jelentősebb szerzők interpretációjában. Schultz kifejti, hogy a zsidókkal szemben az általános tolerancia korában is megengedhető a türelmetlenség, hiszen ők találták fel a vallási türelmetlenséget, mondván, hogy a politeizmus ezt nem ismerte. A zsidók emeltek falat maguk és a többi ember közé, lehetetlen befogadni őket. Johann Andreas Eisenmeger44 1700-ban megjelent művében az Entdecktes Judenthumban lényegében szintén a régi sztereotípiákat közvetíti. Poszt-biblikus forrásokon keresztül igyekszik 41

Közli: Katz 88.o. Friedrich Traugott Hartmann (1749-1833) 43 közli: Katz 101.o. 42

44

Johann Andreas Eisenmenger (Mannheim, 1654. – Heidelberg, 1704. december 20.) német orientalista.

20

bizonyítani, hogy a zsidó erkölcsiség egy szűklátókörű, intoleráns rendszer, amely megengedi, hogy becsapják, vagy akár meg is öljék a keresztényeket. Megpróbálja bizonyítani, hogy a rabbik a nem zsidót nem tekintik embernek.45 Eisenmeger célja, hogy meggyőzze a zsidókat vallásuk ostobaságáról, így bírva rá őket az áttérésre. Az egyik legnagyobb hatású véleményformáló nem más, mint a neves filozófus Johann Gottlieb Fichte.46 1793-ban a francia forradalom igazolására írt nagyhatású esszéjében lényegében Schultz elméletét emeli be a közgondolkodásba az állam az államban vád megfogalmazásával. Véleménye szerint a zsidóság „hatalmas és ellenséges hajlamú állam”, „amely állandó háborúságban áll az összes többivel Európában”.47 Sajátos helyzetet teremtett a német területeken az a tény, hogy a zsidók egyenjogúsítását a francia forradalmi expanzió teremtette meg, azaz főleg a napóleoni seregek mint idegen hódítók által érkezett. Így a liberalizmus, az emberi egyenlőség eszménye, a demokrácia és a zsidó emancipáció együtt, idegen importként volt értelmezhető. Napóleon bukását az agresszív nacionalizmus erősödése követte, amely rögtön súlyos zsidóellenes atrocitásokban mutatkozott meg. A kifejlődő német romanticizmus túláradó érzelmekkel kísérve fogalmazza újjá a nemzet fogalmát, felfedezve ezzel kapcsolatban a Szent Német-római Birodalom dicsőségét. Ebben az új nemzetben a zsidóknak nem lehetett helye. Figyelemreméltó, hogy azok a német liberálisok, akikre a romantikának ezek a múltba visszarévedő vonásai kevésbé hatottak, hasonló következtetésre jutottak, látva, hogy a jogegyenlőség nem hozta el a zsidóság teljes felszívódását az új nacionalista alapokon kialakuló német nemzetbe.

Az is látható, hogy a felvilágosodás korában megkezdődött, majd a romantika korában folytatódó emancipációs viták során világosan kirajzolódott az az érvrendszer, amely már egy rasszista jellegű judeofóbia kialakulását jelezte. A társadalmi integráció feltétele már nem „egyszerűen” a vallás elhagyása, a kitérés, mint a korábbi évszázadokban. A formálódó modern nacionalizmus, amely ugyan többféleképpen határozza meg a nemzet fogalmát, mindenképpen etnikailag homogén nemzetállamokat kíván létrehozni. A zsidóságnak ezekben a nemzetállamokban kellene a következő évszázadokban helyet találnia,48 és ezzel kapcsolatban a XVIII-XIX. században megfogalmazott vélemények egy része immár rasszista alapon, a vallási szempontoktól függetlenül ítéli erre alkalmatlannak a zsidóság egészét. Ez az új típusú zsidóellenesség már a modern antiszemitizmust előlegezi, amely a XIX. század második felében szerveződik majd politikai irányzattá.

45

közli: Katz 102-103.o. Johann Gottlieb Fichte (Rammenau, 1762. május 19. – Berlin, 1814. január 29.) német filozófus. A német idealizmus megalapítója és Schelling, illetve Hegel mellett legfontosabb képviselője. 47 közli: Katz: 106.o. 48 Érdekes, hogy sok szempontból a már a hellén és római világban létrejövő konfliktus teremtődik újjá, miszerint a zsidók a homogenizáló hatalom szemében, az egységesítést meggátló tényezőként jelentenek problémát. (Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 22.o.) 46

21

Különösen figyelemre méltó a körülmény, hogy a szkeptikusok a zsidóság egészéről mondanak ilyenformán véleményt, holott addigra a zsidóságon belül is komoly változások játszódtak le, amelyek következtében a zsidóságot már korántsem – még a korábbi korszakokhoz képest is egyre kevésbé – lehetett egységes egészként kezelni. Egy részük megmaradt lényegileg a vallás által meghatározott, de alapjaiban etnikai jellegű, a népiségben gyökerező identitásnál. Ez a csoport, amelyet ezek után leginkább ortodoxként azonosított a társadalmi környezet, csak erős fenntartásokkal, vagy egyáltalán nem fogadta el a nemzetállamok etnicizáló, homogenizáló, asszimiláló elvárásait. A zsidóság egy másik, számban, jelentőségében egyre nagyobb része a mendelssohni49 programmal azonosulva annál inkább. Franciaországiból francia, németországiból német, magyarországiból magyar zsidóvá (stb.) kívántak válni, pusztán vallási meghatározottságú társadalmi alcsoportként azonosítva magát. Ennek a reformelkötelezettségű (Magyarországon neológnak nevezett) csoportnak a polgárosodásban, a társadalmi, gazdasági modernizációban, az adott nemzeti kultúra megteremtésében igen jelentős szerepe volt. Európában nyugatról keletre haladva azt láthatjuk, hogy ez a szerep egyre hangsúlyosabb. Ennek az oka nyilvánvaló: Európa keleti térségeiben ugyanis lényegében hiányzott az a vállalkozó polgárság, amely ezt a modernizációt a nyugat-európai modell szerint véghez tudta volna vinni. Ezt a társadalmi hiányt pótolta a zsidóság egy része. Azonban mind a zsidóságon belül létrejött szakadás, mind a kelet-közép-európai társadalmakban a fejlődésben tapasztalható késettség a későbbiek során végzetes következményekkel járt. Európának ez az először némi késéssel, majd annál robbanásszerűbben modernizálódó középső és keleti régiója képtelen volt, az arra egyébként is kevesebb hajlandóságot mutató, sokszor zárt vallási közösségekben élő ortodox zsidó tömegeket gyorsan integrálni. Így azután a modernizációra, asszimilációra törekvő, abban éppenséggel kulcsszerepet játszó reform-neológ csoport mellett létezett a sokak által megvetett, a régi, a társadalmi perifériára szorított zsidó lét keretei között élő csoport, amely ezentúl hivatkozási alapként szolgált azok számára, akik azt kívánták bizonyítani, hogy a

zsidó eleve, örökölt és örök tulajdonságai miatt képtelen hazafias, nemzeti

célokkal azonosulni. Ezt a vélekedést azután a rasszista alapozású diskurzus a zsidóságnak a nemzetállami célokkal egyébként maximálisan azonosuló részére is kiterjesztette, faji alapon egyenlőségjelet téve a különböző zsidó csoportok között.

Német egység 1871. Gazdasági válság 1873.

A XIX. század Európa nyugati és középső régiójában lényegében, kevés kivételtől eltekintve, elhozta a zsidóság jogi egyenjogúsítását. A zsidók a formálódó nemzetállamok állampolgárai

49

Moses Mendelssohn (1729-1826) filozófus indítja el a zsidó felvilágosodás, a hászkála folyamatát. A mozgalom azt tűzte ki céljául, hogy induljon meg az európai zsidók szélesebb körű és határozottabb bevonulása, mintegy elkeveredése a világi világ kultúrájába és mindennapi életében.

22

lettek. A zsidóellenesség azonban, ezzel sokak számára csalódást okozva, nem tűnt el, ellenkezőleg, új formákban jelentkezett. Az asszimilációt választó rétegek kiábrándultan vették tudomásul, hogy a társadalom egy része továbbra is gyanakvással, előítélettel tekint rájuk. A jogkiterjesztéssel kapcsolatban eleve fenntartásaikat hangoztató „befogadók” is beigazolódni látták gyanakvásukat, hiszen számukra csak a teljes feloldódás volt elfogadható. Ez láthatóan nem következett be, még az egyébként a nemzeti azonosulást sokszor, bizonyos túlkompenzálási kényszer miatt mintegy túlteljesítő zsidó csoportok is ragaszkodtak zsidó identitásuk több eleméhez. A társadalmi választóvonalak láthatóan továbbra is fennmaradtak, a modernizálódó nemzeti társadalmakban is nehezen átjárhatóak maradtak a zsidó és keresztény részek közötti válaszfalak. A XIX. században lényegében a liberális asszimilációs program később bekövetkező kudarcát jelezte egy bonyolult, összetett ideológiai folyamat, amely során megfogalmazódott egy újfajta, lényegében egy nacionalista jellegű zsidó ideológia is, a cionizmus, amely önálló zsidó nemzetállam létrehozásában látta a zsidóellenesség megszüntetésének a megoldását. Ezzel együtt, azzal azonos ideológiai környezetben, a cionizmussal összetett kölcsönhatásban a korábbi judeofób alapokon politikai ideológiává formálódott az antiszemitizmus is. Az 1873-as gazdasági válság sok szempontból fordulópont, amely a korábban vázolt összetett folyamatot jelentős mértékben felgyorsította. Nyilvánvalóvá vált, hogy a felvilágosodás korának optimista szemlélete, miszerint a szabadság minden ember boldogulását elhozza, túlzott reményeket táplált. A Bécsből elinduló krach első ízben eredményezi a nyugati ember számára a gyors lecsúszást, az egzisztenciavesztést. Ráadásul a pénzügyi válsággá szélesedő tőzsdei összeomlás elhúzódó agrárválságot okozott, amely főleg a kelet-európai területeken komoly megélhetési gondokat hozott az agrárnépesség számára. A válság vesztesei, mint az minden hasonló helyzetben törvényszerű, nyitottá váltak minden radikális rendszerkritikával szemben. Nem véletlen, hogy ekkor kapnak jelentős hangsúlyt azok a nézetek – baloldaliak és jobboldaliak egyaránt –, amelyek egy erőteljes antikapitalista rendszerkritikát fogalmaznak meg. Az antikapitalizmus kezdettől összekapcsolódott a zsidóellenességgel, így immár egy antikapitalista antiszemitizmussal is számolnunk kell, amelynek egyes zsidóellenes toposzait később a radikális jobboldal is sajátjává tette. Közismertek a baloldalon Proudhon és Marx zsidóellenes kijelentései, bár talán túlzás lenne őket

antiszemitának

tekinteni.

Proudhon

a

zsidókat

„ellenforradalmároknak”

tartotta,

a

Rothschildokról szólva kijelentette: „Tehát a zsidók, ismét a zsidók, mindig és ismét a zsidók! A köztársaság alatt, Lajos Fülöp alatt, ahogyan XIV. Lajos alatt is mindig ki voltunk szolgáltatva a zsidóknak.”50 Karl Marx A zsidókérdéshez címmel írt tanulmányt, amely Párizsban jelent meg 1844-ben. „A zsidók agyrémszerű nemzetisége a kereskedők, általában a pénzemberek nemzetisége.” – írja. A zsidót a kapitalizmussal azonosítja, ennek megfelelően jelenti ki: „A zsidó, zsidó módra van emancipálva, nemcsak hogy eközben pénzhatalomra tett szert, hanem általa és nélküle a pénz 50

Novák Attila: Theodor Herzl Párizsban http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=374&lap=11

23

világhatalomhoz, s a gyakorlati zsidó szellem a keresztény népek gyakorlati szellemévé vált. A zsidók annyiban emancipálódtak, amennyiben a keresztények zsidóvá váltak.”51 A válság láthatóan nem csak a gazdaság válságát hozta el, az addig uralkodó polgári-liberális normák is csorbát szenvedtek, így kedvező ideológiai környezet jött létre a kirekesztő, bűnbakképző eszmei áramlatok számára. Az emancipálódó zsidóság, mint azt már láttuk, a kora újkortól kezdve összekapcsolódott a kapitalizációval, a gazdasági modernizációval. Mivel az emancipációval a zsidóság csoportjellege egyáltalán nem szűnt meg, szinte törvényszerű, hogy a kapitalizmus első komoly válságának éveiben lényegében találkozott a régi antijudaizmus hagyománya az új típusú, legtöbbször már rasszista indíttatású zsidóellenességgel, így indítva el a XIX. század utolsó évtizedeiben egy újabb jelentős, immár leginkább az antiszemitizmus fogalomkörében azonosítható zsidóellenes hullámot. Nyilván nem véletlen, hogy az antiszemitizmus kifejezés is annak a kornak a terméke. A fogalom megalkotójának Wilhelm Marrt tartja a történeti közvélemény, és amely egy pamfletjében,52 1879 őszén jelent meg először nyomtatásban.53 Ebben a zsidóság és a németség harcáról értekezik. A mű jelmondata a latin Vae Victis! (Jaj, a legyőzötteknek!) sokat elárul a mű mondanivalójáról. Marr szerint a zsidóság és a németség egy hosszan elhúzódó harcot folytat egymással. Ebben a küzdelemben a németek részéről hiba volt az emancipáció, hiba volt a német pénzügyeket, ipart átengedni a zsidók számára. A konfliktus mögött a német és zsidó faj közötti minőségi különbség rejlik. A harc az egyik fél győzelmét hozza majd el, amely a másik pusztulásával jár együtt, így az esetleges zsidó győzelem a germánság végzetét hozhatja el. (Figyelemreméltó, hogy már Marr ebben a korai művében megfogalmazza azt a manicheus54 természetű mítoszt, amely később a náci antiszemitizmus legfőbb sajátosságává válik, amely a zsidó és árja faj küzdelmét a jó és a rossz kozmikus küzdelmeként mutatja be.) A germánság bukását megelőzendő 1879-ben Marr megalapította az első zsidóellenes egyesületet, amely az antiszemitizmus kifejezést nevében hordozta, és amely a zsidók Németországból való eltávolítását tűzte ki céljául. A fajelmélet elméleti alapjait lerakó Arthur de Gobineau műve, Az emberi fajok egyenlőtlensége bár már 1853-ban megjelent Franciaországban, de Gobineau művét csak 1898-ban fordítják le németre, így gondolataival Marr jó negyedszázaddal megelőzi német területen a fő ideológust. (Ámbár nagyon valószínű, hogy Marr olvasta korábban az eredeti művet.) A fajok harcának a zsidók és németek harcaként való értelmezése mindenképpen Marr időtálló „újítása”. 51

közli: Novák Attila Theodor Herzl Párizsban http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=374&lap=11 Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum – Vom nichtconfessionellen Standpunkt aus betrachtet. Bern: Rudolph Costenoble, 1879. - English translation: Rohringer, Gerhard. Victory of Judaism over Germanism - Considered from a Nonreligious Perspective. 2009 53 Ezzel kapcsolatban azonban kételyek is felmerülhetnek, hiszen az „antisemitisch” szó, már az 1865-ös Rottek_Welker – féle Staatslexikonban előfordul. Reinhardt Rürup –Thomas Nipperdey: Antiszemitizmus. Egy fogalom keletkezése, funkciója és története in: A modern antiszemitizmus szerk: Kovács András Budapest, 1999 37.o. 54 dualisztikus vallási mozgalom; az i. u. III. században alapította Perzsiában Mani, akit a „Fény apostola”-ként és a legnagyobb „Megvilágosító”-ként tiszteltek. Lényegét tekintve a manicheizmus a gnoszticizmus egy fajtája. A gnoszticizmus dualisztikus vallás volt, amely a spirituális igazság különleges tudása (gnószisz) révén ígért üdvözülést. http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/mani.html 52

24

Az új eszme, a fajelmélet fontos megalapozói közé tartozik még Treitschke.55 A már egyesített (1871) Német Császárság egyik fő ideológusaként ő egyrészt a német agresszív gyarmatosítás mellett érvelve, ezzel kapcsolatban a fajok harcáról beszélt, amelyben a bátrak győznek, míg mások pusztulásra vannak ítélve. A német zsidókat azzal vádolta, hogy visszautasítják az asszimilációt. Ő népszerűsíti „A zsidók a mi szerencsétlenségünk!” jelszót (Juden sind unser Unglück!), amelyet majd, mint mottót használ a nácik egyik fő lapja, a Der Strümer alig néhány évtized múlva. A megoldás szerinte a zsidók Lengyelországba való áttelepülésének a kikényszerítése lenne. Véleménye szerint a zsidóknak fontos szerepük volt a német történelemben, hiszen öröklött képességeik a kereskedelem és pénzügyek területén hosszú ideig nélkülözhetetlenek voltak. Most azonban, hogy az árják (!) már elsajátították a szükséges ismereteket ezen a téren, nincs már rájuk tovább szükség. A Treitschke-féle antiszemitizmusnak egyébként nyilván fontos szerepe volt a már egyesült németség új identitásának a kiépítésében, tehát a zsidó újra, hasonlóképpen a formálódó korai kereszténység esetében, mint ellenidentitás jelenítődik meg, amellyel szemben válik lehetségessé egy új germán, teuton, árja önmeghatározás. A politikai antiszemitizmus kialakulásában fontos helyet kapott a formálódó politikai katolicizmus, a keresztényszocialista mozgalom is. A válsággal egy időben játszódott le a már egyesített Németországban a Kulturkampf, amely során Bismarck a liberálisokra támaszkodva harcot indított az egyház és állam szétválasztásáért. A konzervatív és katolikus körök a harc során fontos eszközként használták a zsidóellenes szólamokat, a reformokat a zsidók Bismarckra gyakorolt hatásának tulajdonítva. A kultúrharc alatt vált hangadó lappá a Germánia. A sajtótermék hasábjain valamennyi zsidóellenes vád napvilágot látott, egyszerre hirdetve harcot a zsidók „térfoglalása”, és a velük azonosított kapitalizmus ellen. Adolf Stoecker (1835-1909) lutheránus lelkész, teológus, az első német keresztényszocialista párt56 alapítója volt az egyik legnagyobb hatású propagátora az új irányzatnak. Stoecker felfigyel arra, hogy a szocialisztikus mozgalmakban jelentős a zsidó részvétel. Ezt ő, a zsidó, keresztény- és nemzetellenes világ-összeesküvés bizonyítékaként interpretálja. Szerinte is hiba volt a zsidók emancipálódása, amely azt eredményezte, hogy a zsidók domináns szerepre tettek szert a kapitalizmus területén. Mivel azonban kereszténységellenesek, idegenek, képtelenek valójában integrálódni, azonosulni a német nemzeti értékekkel, Stoecker szerint korlátozni kell a zsidók politikai jogait, ezért javasolja, hogy kvótával szorítsák vissza a zsidók túlsúlyát néhány foglakozás területén.57 A formálódó német antiszemitizmus különböző irányzatai 1879-től a Berlini Mozgalomban találkoztak. 1880-ban a bochumi kongresszuson a különböző antiszemita szervezetek egyesítették erőiket, és így 5 képviselőt juttatathattak a Reichstagba. 1881-ben azután Németországban, Drezdában 55

Heinrich von Treitschke (1834-1896) német történész, politikus. Keresztényszociális Munkáspárt 1878. A párt a szociáldemokrácia munkások közötti befolyásának a csökkentésére jött létre, de igazi befolyást csak attól kezdve szerzett, amikor a zsidóellenességet a szociális gondolattal sikeresen összekapcsolta. Így hamarosan az antiszemitizmus vált a legfőbb ideológiájává, és az eredeti céltól eltérően tömegbázisát nem a munkásság, hanem a kispolgárság alkotta. 57 1880-ban petíciót fogalmaznak meg, amelyet Bismarckhoz is eljuttattak. A beadványt 225 000-en írták alá. 56

25

Alexander Pinkert-Waldegg megalapította az első német antiszemita pártot, a Deutsche Reformpartie-t. 1882. szeptember 10. és 15. között Drezdában megtartották az első nemzetközi antiszemita kongresszust. A kongresszuson német, osztrák (1882-ben különböző antiszemita csoportokat egyesített Georg Ritter von Schönerer az Österreichisches Reformverein nevű pártban) és magyar antiszemiták vettek részt. Ezen az első kongresszuson még érezhető volt az ellentét a konzervatívok, akik inkább a teológiai zsidóellenességet képviselték, és az új, a fajelméletet hangoztató irányzatok között. Mindenesetre a kongresszus által kiadott Drezdai Manifesztum után egyfajta "antiszemita internacionálé" létesült, amely intenzív propagandatevékenységet fejtett ki, könyvek tucatjaival terjesztették nézeteiket az orosz és a német lakosság körében. A nézetkülönbségek ellenére a század végén több olyan párt jött létre Németországban is, amely politikai elkötelezettségét a nevében is jelezte. (1884-ben Német Antiszemita Szövetség, 1890-ben az Antiszemita Néppárt alakult meg.) A XIX. század végén nagy erővel felszínre bukó zsidóellenességnek az 1873-as válság mellett a másik kulcseseménye a franciaországi Dreyfus-per. A hazaárulással 1894-ben igaztalanul megvádolt, elítélt zsidó származású francia katonatiszt ügye kapcsán intenzív vita alakult ki az antiszemiták és az antiszemitizmust elutasítók között. A vita következményeiben igencsak messze hatónak bizonyult. Köztudott, hogy a budapesti születésű Herzl Tivadar a Neue Freie Presse bécsi lap párizsi tudósítójaként a per kapcsán megnyilvánuló antiszemitizmus hatására írta meg a Der Judenstaat c. értekezését, amelyben a zsidó nemzeti állam megteremtésének szükségességét taglalja. Ezt követően kerül sor 1897-ben az első cionista kongresszusra, amelynek vezetőjeként Herzl konkrét cselekvési tervet dolgozott ki az akkor a Török Birodalomhoz tartozó Palesztinában megteremtendő zsidó állam létrehozására. Fontos és érdekes kitekintést lehet tenni ezen a ponton a korszak francia antiszemitizmusára, hiszen a Dreyfus-ügy a 3. köztársaság korszakában ott vetett hatalmas hullámokat, lényegesen nagyobbakat, mint Németországban. Köztudott, hogy a fajelmélet egyik megalapozója Gobineu francia volt, műve „Értekezés az emberi fajok eredetéről” franciául jelent meg, és vele együtt Hippolyte Taine dolgozta ki a fajelmélet eredeti francia változatát.58 Mindenestre Gobineau-nál ugyan szerepel az árja faj felsőbbrendűségének a tétele, azonban a zsidó faj ártalmasságáról ő nem ír. Az említett szerzőkön kívül a rasszista antropológiának több olyan vezéregyénisége tevékenykedett Franciaországban, akik már ezt a tételt is kibontják. Ilyen szerző volt többek között Éduard Drumont. Műve a La France Juive (1886) nagyobb népszerűségre tett szert a francia felsőbb körökben, mint bármi, amit német antiszemiták írtak. Hatásához csak Chamberlain (róla később) munkássága mérhető. Nem hagyható említés nélkül az a meghatározó szerep, amelyet a francia katolikus egyház játszott az antiszemitizmus terjesztésében. Az ilyenfajta propagandát tartalmazó műveknek, amelyek 58

Jelentős előkép még Henri de Boulainvilliers.

26

1870 és 1894 között megjelentek, a szerzői körülbelül egyharmad részben a papság köréből kerülnek ki. A papság erőteljes részvétele a modern antiszemitizmus kialakításában biztosította az új ideológiában a régi sztereotípiák erőteljes továbbélését.59 Ezzel együtt német típusú antiszemita politikai pártok nem léteztek Franciaországban, egyedül a Ligue Antisémitique Francaise említhető, amely bár nem volt politikai párt, jelentős szerepet kapott a francia politikai életben. A Dreyfus-per hatására több mint hatvan antiszemita megmozdulást szervezett Franciaországban. Igazi pogromokra ugyan csak Algériában kerültek sor, de a megmozdulások nagy károkat okoztak országszerte. Különleges szerepet játszott az Action Francaise ─ illetve a mozgalomhoz tartozó azonos nevű újság ─ a francia, illetve az európai politikai antiszemitizmus történetében. A mozgalom 1898ben alakult meg. A szervezetben az ahhoz korán csatlakozó Charles Maurras vált meghatározó ideológussá. Nézeteiben ─ saját bevallása szerint ─ sokban támaszkodott Joseph de Maistre, a 18. század ultrakonzervatív katolikus filozófiájára. Ennek megfelelően ellenforradalmiként határozta meg magát, elsősorban a francia forradalom eszméivel szembehelyezkedve. Ehhez az eszmei ellenforradalmisághoz monarchista nacionalizmus, radikalizmus, antikapitalizmus, xenofóbia és antiszemitizmus társult. A Dreyfus-per kapcsán fogalmazza meg az elméletét, miszerint a katolicizmus nem egyeztethető a demokráciával. Szerinte Franciaország hanyatlását a zsidók, a hugenották és a szabadkőművesek okozzák. Folyóiratában évtizedekig harcolt az idegenekkel ─ „meszticekkel”, ahogyan nevezte őket ─, a zsidókkal, s egyúttal a „pénzügyi hatalmasságokkal”.60 Véleménye szerint a forradalom előtti törvényeknek megfelelően ismét alkalmazni kellene a kiűzetés, illetve a jogkorlátozás régi hagyományát. A mozgalom joggal tekinthető prefasiszta mozgalomnak, bár a harmincas években radikalizmusa jelentős mértékben csökkent, és az 1934-es szélsőjobboldali mozgolódások alatt az Action Francaise meglehetős óvatosságot tanúsított. Fontos azonban megjegyezni, hogy mivel Franciaország nem esett át olyan bonyolult, elhúzódó identitásválságon, mint Németország az egyesítés után, az antiszemitizmus politikai formái következményükben sokkal jelentéktelenebbek maradtak, nem váltak a francia identitás meghatározó elemévé. Ezzel szemben Németországban az antiszemitizmus, mint láttuk Marr, Treitschke, Stoecker és mások műveivel kapcsolatban, egyértelmű és lényeges szerepet játszott a német identitás újraépítésében. A német történelem egészét a folyamatosság hiánya jellemezte. Az egyesítés előtt több, mint 300 független politikai egység létezett a német területen. A folyamatban, amelyben az egység megteremtése szorosan összekapcsolódott a nemzeti öntudat megerősítésével, újra és újra felmerült a kérdés, mi a német. A választ megfogalmazók gyorsan eljutottak a faji értelmezéshez, a vérségi felsőbbrendűség gondolatához, amely ideális megoldásnak tűnt a német nemzeti identitás megszilárdítása szempontjából. Viszont, ha van felsőbbrendű faj, léteznie kell alsóbbrendűnek is. Az zsidó „faj” ideális volt, az ellenfaj szerepének betöltésére, hiszen minden ideológia, kulturális 59 60

Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 41.o. Boros Zsuzsa A francia szélsőjobb a két világháború között in. Rubikon 2010/3 56.o.

27

sztereotípia élt és virágzott a német területeken, amelyekkel a koncepciót alá lehetett támasztani. „Tökéletesen eltekintve tartalmi elemeitől, a zsidóság nemkívánatos, mivel idegen és teljes mértékben mint

valami

nem-német

(Undeutsches)

és

ellen-német

(Wiederdeutsches)

jelenségként

érzékelhető…Minden számunkra terhes zsidó súlyos akadálya a mi németségünk valóságosságának és hamisítatlanságának…Minél élesebben dolgozzuk ki karakterünk nemzeti jellegét, annál kevesebb hely marad Németországban a zsidóknak.”- írja Lagarde.61 Bár a császári Németország vezető körei, a társadalmi elit egyelőre sokszor fintorogva fordult el az antiszemitáktól, az új eszme mégis érezhetően egyre jobban meghatározta a középosztály és a kispolgárság mentalitását. Sajátos, hogy a formálódó antiszemitizmus német, francia ideológusai éppen azzal a gyorsan integrálódó nyugati zsidósággal szemben fogalmazzák meg emancipáció-kritikájukat, amely tagjai azokban az időkben kevés zsidó nemzeti identitástudattal rendelkeztek, és bár körükből kerültek ki a cionizmus ideológiájának megfogalmazói, a cionizmus eszméi kezdetben igencsak szerény visszhangot keltettek saját közegükben. Annál jelentősebb volt a hatásuk Kelet-Európa (Oroszország, Lengyelország, Románia) nagy zsidó tömbjeiben, ahol a zsidó nacionalizmus már a szekularizációval együtt megjelent, ráadásul úgy, hogy az emancipáció és az asszimiláció ezekben a térségekben lényegesen lassabban érvényesült. Az ottani zsidó tömegek saját nyelvüket használva, saját kultúrájukat ápolva valódi nemzeti kisebbséget alkottak. A zsidó nacionalizmust kifejező ideológiai művek már az 1880-as évek orosz pogromjai előtt megjelentek, tehát nem jelenthető ki, hogy az antiszemitizmus váltotta ki a zsidó nemzeti mozgalmat, természetesen az 1870-80-as években a zsidóellenes hullám hatalmas impulzust adott a zsidó nemzeti törekvéseknek.62 Ettől kezdve a formálódó cionizmus és politikai antiszemitizmus, mint arra korábban már történt utalás, különleges kölcsönhatásba került egymással, a cionizmus alapítóinak hamarosan érzékelniük kellett ugyanis, hogy politikai programjuk bizonyos összefüggésben van a 19. századi antiszemitizmussal, de nem egyszerűen csak a hatás-ellenhatás viszonylatában. (Ez könnyen bizonyítható, hiszen Moses Hess már 1862-ben megírja Róma és Jeruzsálem című művét, amelyben sok tekintetben megelőlegezi a klasszikus cionizmus alapgondolatait.) A XIX. század második felében, még azelőtt, hogy az emancipáció megtorpant, vagy esetleg visszafordult volna, világossá vált, hogy mind a zsidóságon belül, mind kívül jelentős erők munkálkodnak azon, hogy a zsidók beolvadását a nem zsidó társadalomba megakadályozzák. Ezért időnként úgy tűnik, hogy a zsidók és a judaizmus ellenfelei mintha ugyanazt a nyelvet beszélnék, annak ellenére, hogy a két csoport szándékai nyilván tökéletesen ellentétesek egymással. Ennek a furcsa ideológiai egymásra hatásnak a szempontjából érdekes Heinrich Eberhard Gottlob Paulus heidelbergi teológus még 1830-ban írt röpirata (A zsidók nemzeti elkülönülésének 61

Reinhardt Rürup –Thomas Nipperdey : Antiszemitizmus. Egy fogalom keletkezése, funkciója és története in: A modern antiszemitizmus szerk: Kovács András Budapest, 1999 49-50.o. 62 A cionizmus mellett más zsidó nacionalista mozgalmak is léteztek a korban. Ilyen volt a Dubnov-féle folklorizmus, illetve a Bund néven ismert zsidó forradalmi szociáldemokrata mozgalom is.

28

eredete, következményei és javítási eszközei) amelyben azt mutatja be, hogy a zsidók mindaddig külön nemzetet alkotnak, amíg vallásukhoz ragaszkodnak, ezért egy olyan országban, amely nem az övék, nem követelhetnek maguknak egyenlő politikai jogokat. (Sajátos, ahogyan ezzel lényegében összhangban Schopenhauer a neves német filozófus már 1840-ben a zsidó fajt úgy írja le, mint amely nemzetiségéhez példátlan módon ragaszkodik. A zsidó anyaföldet szerinte a többi zsidó testesíti meg. Schopenhauer tiltakozik a „felekezet” kifejezés ellen, szerinte a zsidó nemzet a helyes kifejezés.) A zsidó közösségnek Palesztinába történő áttelepítésének gondolata is időről időre megjelenik a korai antiszemiták írásaiban. A Palesztinában megalapítandó zsidó államot érintő részletes javaslata volt például Istóczy Győzőnek, a magyar antiszemitizmus vezéralakjának, és ezt 1878-ban a magyar parlament elé be is terjesztette. Istóczy kérte a magyar törvényhozást, hogy támogassa a zsidó állam létrehozását. Kifejtette, hogy a zsidó népben hatalmas potenciál van, éppen ennek a potenciálnak az érvényesülése miatt lenne szükség egy nemzetállamra. Érvei alapján azt gondolhatnánk, hogy Istóczy nemhogy nem antiszemita, ellenkezőleg, úgy tűnik, mintha ő a politikai cionizmus elkötelezett híve lenne. Nem sokkal ezután, Istóczy maga tette nyilvánvalóvá igazi szándékait. Tulajdonképpen azt akarta bebizonyítani, hogy a zsidók, ha akarnák, ugyan megalapíthatnák a saját nemzetállamukat, de a világuralom megszerzése ennél fontosabb cél számukra. A fentiekkel kapcsolatos volt az a gyanakvás, amely az Alliance Israélite Universelle franciaországi megalapítását kísérte 1860-ban. Egy olyan szervezet, amely a közös zsidó érdekek nemzetközi védelmét tekintette feladatának, az adott nemzetállamba való beolvadásra való képtelenség vádját igazolta. A kor antiszemitáinak a képzeletében az Alliance kapcsán vetődött föl egy titkos központból irányított zsidó összeesküvés rémképe, amely később a Cion bölcseinek jegyzőkönyve témájául szolgált. Azonban még, ha a látszat néha az is, hogy az antiszemiták és cionisták azonos célokat követnek, a valóságban az olyan radikális antiszemiták, mint Bruno Bauer vagy Eugen Dühring, a zsidó államnak még a lehetőségét és szükségességét is tagadták, a zsidókat különösen ártalmas fajnak tartva, akiket sehol, semmiféle körülmények között sem szabad megtűrni. (A zsidó lét ilyen módon való feltétel nélküli tagadása miatt tarthatjuk Dühringet Hitler egyik ideológiai előfutárának. )

Látható, hogy a felsorolt szerzők publicisztikáiban jött létre a modern antiszemitizmus kifejezéskészlete, megteremtve a kapcsolatot a zsidókérdés, a szociális kérdés,63 az antidemokratikus nacionalizmus és a politikai konzervativizmus között „… elérve azt, hogy ami addig radikális szélsőségnek minősült és politikai különcök hóbortja volt, az a politikai-kulturális szimbólumrendszer egyik meghatározó elemévé váljék.”64

63

Otto Glagau az Gartenlaube. c. lap szerkesztője alkotta meg a „Die soziale Frage ist die Judenfrage”, (a szociális kérdés a zsidókérdés) jelmondatát . 64 A modern antiszemitizmus. Szerkesztette: Kovács András. Bevezetés 31.o. Budapest , 1999

29

Ebben a folyamatban fontos szerepet kapott Houston Steward Chamberlain (1855-1927), aki műveiben Gobineau, Treitschke és a többi korai antiszemita munkáit szintetizálta. Szerepe annál inkább lényeges, mert személyében kapcsolja össze a XIX. századi antiszemitizmus és a XX. század elején formálódó rasszista náci zsidóellenességet. Chamberlain ugyan Angliában született, de Németországban telepedett le, ahol Wagner65 lányát, Evát66 vette feleségül. Személyesen ismerte, csodálta Hitlert, 1926-ban belépett a náci pártba. Kétkötetes munkájában (A XX. század alapjai, Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts), amelyet 1899-ben jelentetett meg, egyik vezérelve a szocáldarwinizmus. Elméletének Darwinhoz csupán annyi köze van, hogy kölcsön veszi a faj fogalmát, azt társadalmi kategóriává teszi, a létért folyó küzdelem tételét az általa feltételezett emberi fajok egymás közötti harcaként értelmezi. Szerinte a történelem a teuton és a zsidó faj küzdelmének színtere. Véleménye szerint a teuton faj nem készen jelenik meg, hanem egy evolúciós folyamat során alakul ki. Már az első világháborús vereség után, Németország I. világháború végi november 11-ei kapitulációjával kapcsolatban kijelenti, hogy e mögött a nemzetközi zsidóság összeesküvése áll. Láthattuk tehát, hogy az 1870-es években két új vonással egészült ki az antiszemitizmus. A zsidóellenesség politikai szervezetek programjává vált, és a fajelmélet megjelenésével a korábbi főleg vallási indíttatású ideológia tartalmilag is átalakult. Megtörténik a zsidóság fogalmának leválasztása a vallásról, ezt immár szekuláris értelemben használják. Lényegében innentől kezdve beszélhetünk a zsidóellenesség új formájáról, a politikai antiszemitizmusról. A „szó”, az „eszme” már majdnem minden részletében készen állt. Nyilvánvaló, hogy további tényezők kellettek, ahhoz, hogy a „szó” tetté váljon, hiszen, ha megvizsgáljuk a császári időszakban az antiszemita pártok működését, azt látjuk, hogy 1893-ban összesen 2,5 százaléknyi szavazatot kaptak, 1907-ben pedig mindösszesen két százalékot. A Reichstagban az antiszemita képviselők javaslatait általában gúny fogadta. A korszak egyik antiszemita képviselője Heinrich Class, aki az Alldeutscher Verband (Össznémet Szövetség) elnöke volt 1908-tól, 1912-ben jelentette meg Wenn ich der Kaiser című művét, amelyben antiszemita nézeteit adta közre. Class egy közeli munkatársa memorandum formájában, némiképp visszafogottabban fogalmazva, eljuttatta javaslatait Bethmann-Hollweg kancellárhoz. A memorandumhoz még maga a császár is megjegyzéseket fűzött, a javaslatokat „gyermekdednek” nevezve kitartott amellett, hogy az eszmék ellentétesek a német állam érdekeivel. Tehát önmagában a nácizmus alatt történteket a német antiszemitizmus első világháború előtti történetéből megmagyarázni, levezetni nem lehet, annál is inkább, mert a XIX. századi német antiszemitizmusa, mint már korábban láttuk, tartalmában nem különbözött például a kortárs francia antiszemitizmustól. 65

Richard Wagner (1813-1883) német zeneszerző már évtizedekkel a szervezett antiszemitizmus megjelenése előtt megfogalmazta saját zsidóellenes elméletét. A zsidóság a zenében (Judentum in der Musik) először névtelenül jelenik meg az 1848-49-es forradalom után, 1869-ben azonban már névvel adatja ki. A mű az antiszemita irodalom klasszikusává vált. Bár elsősorban Mendelssohn és Meyerbeer lejáratását célozta meg, az írás számos sértegető általánosítást tartalmaz a zsidó jellem és szellem állítólagos fogyatékosságait illetően. 66 Eva Wagner (1867- ) Richard Wagner és Liszt Ferenc Cosima nevű lányának második gyermeke. A feljegyzések szerint ő ajánlotta Chamberlain figyelmébe Arthur de Gobineau ,,Az emberi rasszok egyenlőtlenségé"-ről szóló esszéjét.

30

Zsidóellenesség a cári Oroszországban

Korábban már láttuk, hogy az európai zsidóság zöme a középkor során, különböző kényszerek hatására fokozatosan kelet felé húzódott. Oroszországban Nagy Péter korában még csak néhány kikeresztelkedett zsidó élt, a kelet-európai zsidók többsége ekkor még a lengyel és litván területeken tömörült, Oroszország tiltott hely volt számukra a letelepedés szempontjából. Gyökeresen változott meg a helyzet 1772-95 között, amikor a három szomszédos nagyhatalom Lengyelországot felosztotta egymás között. A harmadik, immár teljes felosztás után mintegy 700 000 zsidó került az Orosz Birodalomba.67 Nagy Katalin 1795-ben rendeletben szabályozta a zsidók letelepedésének a helyét, ezzel létrejött az úgynevezett letelepedési övezet.68 Ennek határait a zsidók nem hagyhatták el, kétszeres adót kellett fizetniük, nem birtokolhattak földet, nem forgalmazhattak alkoholt, nem látogathatták az egyetemeket. A XIX. század végi Oroszország sok mindenben különbözött a korabeli Európától, és ezek a leginkább az elmaradottságból eredeztethető különbségek a cári birodalomban élő milliós zsidó népesség sorsát is alapvetően befolyásolták. A zsidóellenesség sok szempontból még mindig középkorias mintákat követett, eredendően vallási ellentétekből fakadt, és ezek a hagyományos teológiai ellentétek keveredtek babonákkal, misztikus hiedelmekkel. Középkorias vonása például ezeknek az ellentéteknek,

hogy időnként

az orosz társadalomban

felgyülemlő

objektív

körülményekből fakadó társadalmi feszültségek okoznak véres zsidóellenes pogromokat. A fennálló hatalom a feszültségek levezetetéseként ezeket a megmozdulásokat, nem hogy nem akadályozta, de egyenesen támogatta, esetenként szervezte. A XIX. századi orosz antiszemitizmus érvrendszere meglehetősen különbözik a korabeli fejlettebb európai országokban kialakuló mozgalmakétól. Míg nyugaton, mint láttuk korábban, a korban egyre uralkodóbbá válik a világuralomra törő kapitalista zsidó toposza, Oroszországban a rendszert aláásó forradalmár-szocialista felforgatóként jelenik meg a zsidó a zsidóellenes érvrendszerben. Ezt a képet erősítette meg a hivatalos propaganda 1881 után. Abban az évben követtek el halálos merényletet II. Sándor ellen. A merénylők között felmutatható zsidó származású merénylőre hivatkozva a zsidóság egészét vádolták meg felforgatással. Ehhez az eseményhez, azaz a korabeli propaganda megfogalmazása szerint II. Sándor „zsidók általi meggyilkolásához” kapcsolódik a XIX. század végének első pogromsorozata. 1881 tavaszán és nyarán több mint 100 gyülekezetet dúlt fel a csőcselék. A cári kormányzaton belül Ignatyev gróf volt a pogromok legfőbb támogatója. A pogromok célját legjobban Konsztantin Pobjedonoszcev az 1880-as évek vezető egyházi vezetője foglalta össze, amikor annak a reményének adott hangot, hogy az lenne a legjobb, ha „…a zsidóság

67 A bécsi kongresszus (1815) döntése alapján a Kongresszusi Lengyelország területe is Oroszországhoz kerül, így újra félmillió zsidó került a cári birodalomba. 68 Jekatyerinoszlavi helytartóság, Krím, a kijevi, a csernyigovi és poltavai kormányzóságok.

31

egyharmada kivándorol, második harmada átkeresztelkedik, a fennmaradó rész pedig elpusztul a pogromokban.”69 Az 1882 májusában a „helyi lakosság védelmében” hozott törvények a korábbi letelepedési korlátokat kibővítették, megtiltották a földvásárlást, a földbérletet a zsidók számára. Már korábban miniszteri rendeletben korlátozták a zsidó orvosok számát a hadseregben. 1889-től a zsidó orvosok és ügyvédek számára a magángyakorlat folytatását igazságügy-miniszteri engedélyhez kötötték. A numerus clausus bevezetésének gondolata, amellyel a zsidó fiatalok továbbtanulását kívánták korlátozni, már 1881-ben felmerült, néhány szakmában meg is történt a korlátozás, de átfogó szabályozásra csak 1887-ben került sor. Ekkor a középiskolába és felsőoktatásba felvehetők számát korlátozták.70 Ezek a rendelkezések voltak az első ilyen jellegű intézkedések az újabb kori Európában. 1903-1907 között zajlott le a második nagy pogromhullám. Az időközben uralomra került II. Miklós alatt sem változott a kormányzat zsidópolitikája. Ellenkezőleg, maga a cári hatóság gyártotta a zsidóellenes röpiratokat, felhívásokat. A legnagyobb hatású ilyen iromány volt a Cion bölcseinek jegyzőkönyve. Az iratot még a 19. század végén az Ohrana, a cári titkosrendőrség tisztjei állították össze71 felsőbb utasításra. A kétségkívül professzionális módon összeállított áldokumentum, egy genfi zsidó konferenciáról tudósít, amely során az ott jelenlévők a világuralom átvételének a módját, menetrendjét pontosítják. A dokumentum megalkotása után először francia nyelven jelent meg még a 19. század végén. A Jegyzőkönyvek első megjelentetésének pontos dátuma nem ismert, mert a francia szöveg évszám nélküli, az azonban egészen bizonyos, hogy az időzítésben az 1897-es Bázeli Első Cionista Világkongresszus döntő szerepet játszott. Ennek megfelelően, illetve a benne lévő, további korra vonatkozó utalásokat is figyelembe véve, valamikor 1898 és 1900 között jelenhetett meg. Már, mint külföldről becsempészett iratok fordításaiként 1903-tól azután egymást követték az orosz kiadások. Hamarosan az egész világon ismertté vált az iromány, mint az antiszemita törekvések igazolásának egyik hivatkozási alapja. Hitelességi problémák már megjelenésekor felmerültek, főleg azok után, hogy egy független svájci bíróság már a harmincas évek első felében Ohrana-tisztek vallomására alapozva kimondta az iratok hamisságát. Ezzel kapcsolatban azonban Hitler álláspontja a jellemzőbb, aki azt mondta , nem érdekli, hogy eredeti-e a mű, avagy sem, olyan kitűnően jellemzi a zsidókat.72 Egyébiránt figyelemreméltó az a kapcsolat is, amely a 19. századi német antiszemitákat a

69

Prepuk Anikó : A zsidóság Közép- és Kelet-Európában Csokonai kiadó, Debrecen, 1997 120.o. A letelepedési övezetben nem haladhatta meg a 10%-ot, az övezeten kívül eső városokban 5%-ban, Moszkvában és Szentpéterváron 3%-ban határozták meg a felvehetők számát. 71 Az antiszemita irodalom jelentősnek mondható történettel rendelkezik. A teljesség igénye nélkül említhető pl. az Oszmanbej kapitány álnéven publikáló, Milengen nevű, román származású Ohrana-ügynök 1840 körül megjelentetett munkája, amely a "A világ zsidók általi elfoglalása" címet viselte. Eszerint a zsidó parlament Krakkóban került összehívásra, azzal a céllal, hogy kijelöljék a kiválasztott nép vezéreit, valamint meghatározzák azokat az eszközöket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy a zsidóság a földkerekség egésze felett uralkodhasson. Másik érdekes előkép German Gedse Biarritz című regénye, amelynek egy fejezete A prágai zsidótemetőben alcímet viselte. Itt a szerző kifejtette, hogy a szinhedrion tagjai 100 évente egyszer találkoznak (természetesen éjjel és temetőben), hogy megvitassák a zsidó világuralom tervét és megvalósításának eszközeit. A Cion bölcsei gondolatvilágának megalkotói között nem elhanyagolható Sergei Nilus szerepe sem. 72 Bebesi György: Egy elhíresült Ohrana-provokáció. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_elhiresult_ohrana_provokacio_a_cion_bolcseinek_jegyzokonyvei/ 70

32

cári Oroszország vezetőköreihez köti. Főként Stocker és Aldvart folytatott intenzív levelezést az orosz abszolutizmus szellemi képviselőivel, akik a cári Oroszországban a rend és az erős állam utolsó európai bástyáját látták.73 A Cion bölcsei jegyzőkönyvei szerint a zsidó parlament Genfben került összehívásra, azzal a céllal, hogy kijelöljék a kiválasztott nép vezéreit, valamint meghatározzák azokat az eszközöket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy a zsidóság a földkerekség egésze felett uralkodhasson. A kiadvány 24 jegyzőkönyvet tartalmaz, a következő címmel: Szó szerinti feljegyzések a világ zsidó vezetőinek 24 titkos üléséről. Maga a szöveg a bölcsek szájával beszél, és három fő téma köré szerveződik mondanivalója. Az első ilyen vezérfonal azoknak az eszközöknek és technikáknak a számbavétele, amelyek segítségével a zsidók a világ fölötti uralmat megszerzik. A folytatásban az irat az eljövendő judaista világállam működési mechanizmusát taglalja.74 Az 1905-ben az orosz-japán háborúban bekövetkező megalázó orosz vereség tovább erősítette a bűnbakképzés mechanizmusait. A kormányzat által manipulált propaganda a zsidókat árulással, a hadsereg szellemét aláásó forradalmi propagandával vádolta meg. A háborút követő pogromok szervezésében jelentős szerepet kapott az ortodox egyház, illetve a feketeszázas alakulatok. A második pogromhullám csak 1907-re csillapodott le. 1911-ben a kijevi vérvád korbácsolta fel újra a zsidóellenes érzelmeket. Bár a rendőrségi nyomozás bebizonyította a vádak tarthatatlanságát, mégis vád alá helyezték, és két évig fogságban tartották Mendel Bejliszt. A vádlottat végül bizonyíték hiányában felmentették, a vérvád alaptalanságát azonban a bíróság nem mondta ki. Érthető, hogy a folyamatos zaklatásnak kitett oroszországi zsidóság a tömeges menekülést választotta. 1880-és 1914 között összesen mintegy 2 millió zsidó vándorolt ki az országból, 70-80%uk a kedvező életfeltételeket biztosító Egyesült Államokban telepedett le.

Az első világháború után. A náci antiszemitizmus.

A világháború kitörésekor az általános lelkesedés hangulatában az antiszemita hangok Németországban is egy időre elhallgattak. A fajvédő újságokat betiltották. Azonban amikor a háborús helyzet rosszabbra fordult, újult erővel támadt fel a régi zsidóellenesség. A bűnbakkeresésen kívül a korábbi előítéleteket látszott igazolni az a tapasztalat, amelyet a németek a keleti (lengyel) területek elfoglalásakor szereztek. A német csapatok itt kétmilliónyi, a hagyományos nyomor körülményei 73

Fontos a megjelenés időpontjával kapcsolatban a franciaországi Dreyfus-per összefüggéseire is rámutatni, ugyanis a per (1894-1899) nemcsak a francia belpolitikára volt hatással. 74 A "Cion bölcseinek" tartalmi részének forrását F. Graves, a Times újságírója fejtette meg 1921-ben, amikor kimutatta, hogy a szöveg lényegében azonos Maurice Joly "Montesquieu és Machiavelli dialógusa a pokolban" című művével. Ez a pamflet eredetileg 1864-ben jelent meg, és III. Napóleon despotizmusa ellen íródott, ebben a formájában a zsidókról szót sem ejtve. A jegyzőkönyvek kutatói összevetették a "Dialógus" és a "Cion bölcseinek" szövegét: a 25 fejezetből 24 részben vagy egészben megegyezik egymással, csak az utolsó zsidó messiás által létrehozandó állam felrajzolásánál engedett meg magának a szerző némi önállóságot. (Lásd még: Bebesi György: Egy elhíresült Ohrana-provokáció. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_elhiresult_ohrana_provokacio_a_cion_bolcseinek_jegyzokonyvei/)

33

között tengődő zsidó lakosságot találtak. Az itt élő, lényegében integrálatlan, saját jiddis nyelvét beszélő zsidó tömegek az antiszemiták szemében előítéleteik legfőbb bizonyítékának látszottak. Németországban már a háború alatt megfogalmazódott a zsidókkal szemben az a vád, hogy egyrészt ugyan hasznot húznak a háborúból, másrészt azonban a harcokból minden eszközzel kivonják magukat, míg az „igazi” németek a frontokon esnek el. A háború elején a hadigazdálkodás megszervezésekor két zsidó pénzmágnást Walter Rathenaut és Albert Ballint kulcspozícióba helyezi a kormányzat. (Az előbbit a „Nyersanyag-szolgáltatás” az utóbbit a „Központi Beszerzési Társaság„ élére nevezik ki.) A háború után megállapították, hogy hadigazdálkodással foglakozó szervezetekben a zsidók valóban felülreprezentáltak voltak.75 (Ennek nyilván meg lehetne találni a német társadalomfejlődésben is a magyarázatát. Azonban az antiszemita nem keres bonyolult szociológiai magyarázatokat.) A rohamosan terjedő zsidóellenes közvélekedés hatására 1916-ban elrendelik a harcoló zsidó katonák összeírását. Már az összeírás körülményei is furcsák voltak, ugyanis előtte számos zsidó katonát hazarendeltek. Még így is érdekes, hogy az összeírás eredményét a háború alatt végül nem hozták nyilvánosságra. Jellemzően az elhallgatás tényét is antiszemita propagandára használták fel, úgy állítva be, mintha a zsidók érdekében történt volna, mondván, hogy nem akarták a zsidóellenes érzelmeket tovább szítani. A háború után azonban ismerté váltak a számok, és kiderült, hogy a harcoló zsidók aránya megfelelt a zsidóság

népességen belüli arányának. A „lógós”, a „nyerészkedő

hadigazdag” zsidó alakja azonban a háború során rögzült, bővítve a korábbi sztereotípiák körét. A nacionalista előítéleteket erősítette, hogy miután a kezdeti háborús lelkesedés elmúlt, a mérsékelt liberális és szocialista pártok egyre inkább szkeptikus, majd józan pacifista álláspontot foglaltak el. A német zsidó közvélemény leginkább ezeket az irányzatokat támogatta, ezen vélemények mögött sorakozott fel. Így azután mind a liberálisok, mind a szocialisták megkapták a zsidó hazaárulás vádját. A világ-összeesküvés vádját is igazolni látszottak a háborút követő kommunista-bolsevik típusú forradalmi mozgalmak, amelyek az antiszemita jellegű propagandában, mint zsidó törekvések jelentek meg. Kihasználva azt a kétségtelenül meglévő sajátosságot, hogy a mozgalmak vezetői között, mind német, mind orosz, vagy akár magyar területen jelentős számban voltak zsidó származásúak.76 Különös, ám annál hatékonyabb ideológiai konstrukció volt születőben, amelyben a zsidó egyszerre volt az antikapitalista kritika tárgya, mint a kapitalizmus legfőbb haszonélvezője, mások kizsákmányolója, illetve a bolsevik, aki a hagyományos magántulajdonon alapuló rendszert akarja megsemmisíteni.

75

9,6 %, míg az országon belül az arányuk 1%. További adatok: Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 92.o. 76 Az ismertebbek közül Hugo Hasse, Rosa Luxemburg valóban zsidó származásúak, de például Karl Liebknecht nem, bár minden német nacionalista annak tartotta.

34

Azok a zsidóellenes szervezetek, amelyek a nemzeti egység nevében a háború kezdetekor korlátozták a zsidóellenes propagandát újra akcióba lendültek. Például a „Pángermán Ligá”-nak, amelynek a programjában eredetileg nem szerepelt a zsidók elleni harc, a tagsága 1918-ban elhatározta, hogy a jövőben erre koncentrál. A Rudolf von Sebottendrof által vezetett „Thuleegyesület” követte őket ebben a törekvésükben. „Ezennel kinyilatkoztatjuk, hogy a zsidó halálos ellenség és a mai naptól kezdve cselekedni fogunk” - jelenti ki Sebottendorf 1918. januárjában.77 Hamburgban a Deutschvölkische Blatter már 1917-től a horogkeresztes jelet használja, azzal a kimondott céllal, hogy zsidóellenes harcát még feltűnőbbé tegye. Brémában, Münchenben különböző szervezetek alakulnak, amelyek programjában a kommunizmusellenesség szélsőséges antiszemitizmussal párosul. A müncheni csoportból, amelynek a vezetője ekkor Anton Drexler volt, alakul majd ki a Német Munkáspárt, amelyből 1920-tól Adolf Hitler Német Nemzetiszocialista Pártja lesz. A világháborús vereség nem pusztán a németek önbecsülésén ejtett csorbát, és okozott újabb, mély identitásválságot, hanem követte azt egy rendkívül súlyos gazdasági válság is, amely hatására sokan voltak kénytelenek átélni az újabb anyagi, társadalmi lecsúszást. 1923-ban az ország az addigi története legnagyobb inflációját élte át. A válság különösen érzékenyen érintette a középrétegeket, amelyek tömegei mentek át a gyors elszegényedés folyamatán. Az 1918-as év forradalmi eseményei kapcsán alakul ki a német közvélemény nagyobbik részében az a vélemény, hogy a zsidók forradalmi tevékenysége szoros kapcsolatban áll Németország háborús vereségével, így fogalmazódott meg a „tőrdöfés hátulról” legendája. Maga Ebert, aki a weimari köztársaság első elnöke lesz, már 1918 decemberében a következő szavakkal köszönti a frontról Berlinbe érkező csapatokat: „Üdvözlöm önöket, akiket nem győztek le a harctéren, s akik így térnek vissza.”78 Az új Németország ingatag alapokra, a versailles-i megaláztatásra, a sértettségre épül. A hárítás, a bűnbakképzés mechanizmusainak megfelelően a weimari időszak mint zsidó uralom jelenik meg az antiszemita diskurzusban. A weimari időszak a német nacionalisták szemében a hanyatlás, a zsidó dekadencia kora. A kultúra területén valóban érezhetően kinyíltak a lehetőségek a zsidók számára, egyetemi tanszékek, művészeti és tudományos társaságok fogadták soraikba, olyanok, amelyek a császárság idején még elzárkóztak a felvételüktől. Nobel-díjak sorozata bizonyította tehetségüket, amelyeket természetesen, mint németek kaptak. Sajátos és jellemző, hogy a közvélemény a gazdaság területén hasonló zsidó előretörést véleményezett, pedig a zsidóság gazdasági befolyása az első világháború után folyamatosan csökkent.79

77

Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 95.o. Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 101.o. 79 1907-ben Németországban a bank- és hitelügyletek 7,9 %-a állott a zsidók ellenőrzése alatt, az 1933. év elején ez 2,6 %. Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 102.o. 78

35

Az új mítosz kialakulásának folyamatában fontos cezúra Rathenau meggyilkolása. Walter Rathenau Németország első és egyetlen zsidó külügyminisztere volt. Nevéhez fűződik az a teljesítési politika, amely megnyitotta az utat a weimari rendszer konszolidálása felé. Az ő sikere volt a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés is, amikor Rapallóban sikerült Szovjet-Oroszországgal megállapodnia. A teljesítési politika a tőrdöféssel kezdődő zsidó árulás betetőzése volt a nacionalisták szemében, a szovjetekkel való kapcsolatfelvétel pedig a zsidó-bolsevizmus bevezetésének az előkészülete. Rathenau ellen, több halálos fenyegetés után, 1922. június 22-én követnek el halálos kimenetelű merényletet. Gyilkosainak egyike a per során elmondta, hogy a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyveinek hatása alatt követte el a tettét. Úgy tudta, hogy Rathenau a 300 bölcs egyike. A weimari állam legválságosabb korszakában a korai húszas években fogalmazódik meg az új antiszemita zsidó mítosz, amely a régi vallási, az újabb faji vonatkozású mítoszok alapmotívumaira épült, azonban alapvetően már egy szekularizált antiszemitizmus. A hangsúlyok máshová kerültek, uralkodóvá a zsidó világ-összeesküvés vádja vált. A Sion Bölcseinek jegyzőkönyve ekkor kapott igazán publicitást.80 Az iratot 1920-ban német területen egy bizonyos Müller von Hausen adta ki először. Néhány év alatt több százezer példányban kelt el. A kiadások antiszemita kommentárokkal jelentek meg. A kommentárírók között szerepel például Rosenberg, a náci párt későbbi főideológusa. A másik vezérmotívum a vérvád, illetve a pestisterjesztés vádjának új variánsa lett: amely szerint a zsidók a germán nép szétbomlasztására törekszenek úgy, hogy a germán vért megfertőzik. Ezzel a zsidók elleni vádak alig fokozható módon kerültek át az irracionális szférába. Már a „Jegyzőkönyvek” is utaltak a szexuális megrontásra, mint a zsidóknak a nem zsidók leigázásának eszközére. Arthur Dinter81 nagy sikert ért el A Bűn s Vér ellen (Die Sünde wider) c. regényével. Regényének hőse egy árja tudós, akinek első felsége zsidó volt. Második árja feleségétől született gyermeke sémita arcvonásokat hordozott. Ekkor kiderült, hogy a nőnek fiatal korában egy zsidó katonával volt szexuális kapcsolata, aki a vérét megfertőzte. A férj nyomozásba kezd, amely során rábukkan első feleségének levelezésére, amelyből rájött, hogy annak apja egy egész „panziót” üzemeltet, ahol szőke, árja nőket fertőznek meg. Dinter regénye több, mint 260 ezer példányban jelent meg

1934-ig.82 Az ilyesfajta irodalomnak másik jellemző példája Theodor Fritsch83 könyve A

zsidókérdés kézikönyve (első megjelenés 1893-ban, 1944-ig 49 kiadást ért meg84). A szerző szerint rendőrségi iratok bizonyítják, hogy a zsidók fiatal árja lányokat és gyermekeket erőszakolnak meg. Az erőszak célja az árja vér megrontása. Az irracionális alapokra a világháború után nagyon is racionális elképzelések épültek. A már említett Pángermán Liga már 1928-ban követeli a zsidók teljes elkülönítését. Javaslatuk szerint, a

81

Arthur Dinter (1876-1949) http://en.wikipedia.org/wiki/Artur_Dinter 83 Theodor Fritsch (1852-1933). 84 http://en.wikipedia.org/wiki/Theodor_Fritsch 82

36

zsidóknak különleges igazolványt kell adni, még a kikeresztelkedett zsidókat is meg kell különböztetni. Törvény által kell megtiltani, hogy zsidó orvosok nem zsidókat kezeljenek. Minden zsidó vállalatot Dávid-csillaggal kell megjelölni. A húszas években a rendőrség egy nacionalista csoportnál „Sürgős rendelkezések” címmel talált egy tervezetet, amely a zsidó vagyon elkobzásáról, illetve a zsidók táborokba zárásáról értekezett. 1932-ben egy szónok egy berlini szélsőjobboldali gyűlésen a zsidók teljes kiirtását követelte. A közönség (a rendőrségi jelentés szerint „jó polgári”) lelkesen megtapsolta szónokot.85

Az eszme tetté válásában azonban fontos volt az a szemléleti változás, amely elsősorban Hitler színrelépésétől volt érezhető. Hitler zsidóellenes kirohanásaiban egyértelműen kimutatható az elődök szóhasználata, antiszemitizmusa motivikus szempontból nem tartalmaz újat. Erre, mint láttuk nem is volt szükség, a végzetes elegy a politikába lépésekor már készen állt. Nála is kimutatható azonban az a két vezérmotívum, amely a kor antiszemita közbeszédében éppen a huszadik század első felében vált hangsúlyossá. Az egyik ilyen volt a zsidó világuralom toposza. Hitler szemében a nyugati világ liberális demokráciája éppen úgy a zsidó világuralmi törekvés eszköze, mint a bolsevizmus. „Látjuk, milyen csodálatosan működik együtt a tőzsde zsidaja és a munkásvezér, vagy a tőzsdei újság és a munkások lapjai. Egyik is, másik is a közös politikát és ugyanazt a célt követi. Kohn Mózes arra buzdítja saját kereskedelmi társaságát, hogy utasítsák vissza a munkások követeléseit, ugyanakkor saját testvére Izsák lázítja a tömegeket az üzemekben, és így kiált: ’Látjátok! Csak elnyomni akarnak bennetek! Zúzzátok össze láncaitokat!’ De a testvér vigyáz arra, hogy a láncokat jól kovácsolják össze, azok erősek legyenek. Mi a céljuk ezekkel a mesterkedésekkel? Hogy a nemzeti függetlenséget megsemmisítsék, elpusztítsák a gazdasági életet csak azért, hogy így végül a tömegeket örök időre a zsidó faj uralma alá vessék.” (1922. július 18-ei beszédből.)86 Ezek a gondolatok azután a Mein Kampfban is visszatérnek, amikor a kettős, gazdasági és politikai zsidó forradalomról vizionál. A zsidó, miután aláássa az nemzeti államok erejét, és minden pozíciót megszerez, megteszi az utolsó lépést: „ A demokrata zsidóból, a nép barátjából a vérengző zsidó lesz, a népek zsarnoka. Néhány év alatt kiirtani igyekszik az értelmiség képviselőit, s így megfosztja a népeket azoktól, akik-természetüknél fogva-szellemi vezetők voltak és teljesen alkalmassá teszi őket az örök időkre leigázott rabszolgák szerepére.” 87 A másik visszatérő, lényegében középkori (ókori) eredetű téma a zsidók vérfertőző, járványterjesztő tevékenysége. Hitler szemében a zsidó kórokozó:

85

Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 113.o. Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 119.o. 87 idézi: Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 119.o. 86

37

„A zsidó egész életére a tipikus élősdi marad, és kárt okozó bacilus módjára csak akkor terjeszkedik, ha számára alkalmas talajra bukkan. Léte abban is hasonlít az élősdiekéhez, hogy ahol fellép, ott hosszabb vagy rövidebb időn belül kihal a gazdanép.” –írja a Mein Kampfban. Egy másik helyen: „Fajiságát jobban védelmezi, mint bármikor annak előtte. Mialatt õ "felvilágosodásról", "előrehaladásról", "szabadságról", "emberségről" stb. áradozik, saját fajtáját a legszigorúbban elzárja. Igaz, nem egyszer házasítja össze asszonyait befolyásos keresztényekkel, de a férfitörzset alapjában véve mindig tisztán őrzi. Mérgezi mások vérét, de vigyáz a sajátjára. A zsidó majdnem sohasem vesz feleségül keresztény nőt, ellenben megfordítva: a keresztény néha zsidó nőt vesz el. Az ivadékok, a félvérek mégis a zsidókra ütnek.”

Ez az a téma, amely Hitler antiszemitizmusában a leginkább patologikus vonások hordozója. Sokan elemezték ennek a pszichózisnak a lehetséges lelki eredetét88 (a gyűlölt apafigura, lehetséges zsidó származása, anyjához fűződő viszonya, a nőkhöz való ellentmondásos kapcsolata stb.). Időnként felmerül annak a gondolata is, hogy Hitler antiszemitizmusa elsősorban pragmatikus szempontokat

követett,

felismerve

a

zsidóellenesség

mély

beágyazódottságát

a

német

közgondolkodásba, lényegében politikai célból erősítette azt fel, tette a náci párt programjának központi elemévé. A zsidó téma konzekvens, állandó jelenléte, lényegében beteges, mániákus körbejárása ennek a lehetőségét kizárja. A kortársak visszaemlékezési is tanúsítják, hogy Hitler őszintén hitt a zsidó félelmetes mítoszában. Kérdésként vetődik még fel, hogy a személyiségében rejlő nyilván kezdettől meglévő hajlamosító tényezőkön kívül, mikor, minek a hatására vált Hitler mániákus antiszemitává. A Mein Kampfban azt állítja, hogy sem a családja, sem környezete nem volt antiszemita. „Nem emlékszem, hogy az apai házban apám életében ezt a szót hallottam volna. Azt hiszem, hogy ez a derék ember elmaradottnak tekintette volna azokat, akik e szót bizonyos hangsúllyal ejtették volna ki.” (Mein Kampf)89 Hitler gyerekkori barátja írja: „Mindez hihetőnek tűnik, de az én emlékeimmel nem egyezik teljesen. Mindenekelőtt az apáról adott leírás látszik liberális irányban megváltoztatottnak. A leondingi környezet –amelyben forgott – teljesen magáévá tette Schönerer eszméit. Az apa, már ennél a ténynél fogva is biztosan ellenségesen volt beállítva a zsidókkal szemben.”90 Hitler vélhetően korán megformálódó zsidógyűlölete minden bizonnyal Bécsben teljesedett ki. A német antiszemitizmus teljes kifejlett formájában megtalálható volt a kettős monarchiában, azonban annak sajátos történeti fejlődése, társadalmának torlódott jellege miatt az antiszemitizmusnak még kedvezőbb talaja volt, mint a Német Császárságban. Bécsnek 1910-ben 175 318 zsidó lakosa volt

88

bővebben: Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 135-146.o. közli: Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 126.o. 90 Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 126.o. 89

38

(az összlakosság 8,6%-a, Budapesten ekkor ez 203 687, 23,1%), helyzetük, szerepük alapján sokan gondolták, hogy a város a kezükben van. Elsősorban a gazdasági és pénzügyi hatalom. Szemükre vetik az 1873. évi tőzsdei összeomlást, a vasúti társaságok körüli panamákat. A társadalom nem zsidó részének jelentős hányada nehezményezi, hogy a zsidók elfoglalják a szabad értelmiségi pályákat. A bécsi egyetemen 1910-ben a diákság 33,6 százaléka (az orvosin 38,6 %) zsidó vallású.91 „Ennek az érdekes városnak izgalmas atmoszférájában a zsidó tehetség oly erőteljesen bontakozik ki, mint Granadában a muzulmán uralom alatt. Mindez az antiszemitizmus melegágya volt.” – Írja Julius Brunenthal Önéletrajzában.92 Bécsben virágzik az antiszemitizmus, számtalan agitátor, ideológus fejti ki a tevékenységét. Karl von Vogelsang, Ernst Scheinder, Joseph Decker, Georg Ritter von Schönerer és nem utolsó sorban Karl Lueger. Az ő személye különösen fontos, hiszen 1897-től 1910-ig ő volt a császárváros főpolgármestere. Hitler többször nyilatkozott nagy elragadtatással a Mein Kampfban mind Schönerer, mind Lueger nézeteiről, anélkül, hogy idézné azokat. (Az egyetlen antiszemita jellegű sajtótermék, amit viszont név szerint említ a Luegerhez közel álló Deutsches Volksblatt.) Arról tényszerű adat nem maradt fent, hogy Hitler az akkor Bécsben megjelenő szépszámú antiszemita kiadványok közül melyeket olvasta, annyi bizonyos, hogy a kissé bizonytalan antiszemita nézetekkel Bécsbe érkező Hitler, a várost, már mint rögeszmés, meggyőződéses antiszemita hagyta el. A fegyverszünet után Münchenben ezek a meggyőződései csak tovább erősödtek. A nagyszámú antiszemita egyesület közül a Karl Harren és Anton Drexler vezette Német Munkáspárthoz (Deutsche Arbeiterpartei) csatlakozott 1919-ben. Ezek Hitler antiszemitizmusa szempontjából a rendszerezés, az elmélyítés évei. Politikai tanfolyamokra jár, ezeken tartja első beszédeit. Itt találkozik Alfred Rosenberggel és Max Erwin von Scheubel-Richterrel, valószínűleg ők adják kezébe a Sion bölcseinek jegyzőkönyvét. A legnagyobb hatással azonban kétségkívül Dietrich Eckart volt rá: „Az ő példájuk kell, hogy a gyöngéket és ingadozókat ismét megtanítsa arra a kötelességteljesítésre, amelyet ők maguk is tiszta hittel, utolsó leheletükig teljesítettek. Ezek közé sorozom azt a férfit is, aki mint a legjobbak egyike, költészetében, nagy gondolataiban és végül tetteiben is egész életét népünk felébresztésére szentelte. Ez a férfiú: Eckart Dietrich.”- írja róla nagy elragadtatással a Mein Kampf végén.

Eckart Hitlerrel való megismerkedésének idején az Auf Gut Deutsch című lapot adta ki, amely dühödt antiszemita cikkeit legtöbbször ő maga írta. Az ő befolyása erősítette meg Hitlerben azt a meggyőződést, hogy a zsidókérdés jelentősége minden mást felülmúl. Hitler antiszemitizmusa a húszas évekre végleg kialakult, és nem változott meg haláláig. Láthattuk, hogy tartalmilag radikálisan nem más, mint elődjeié. Hitler, saját kifejezésével élve „tudományos antiszemitizmust” alakít ki, a „tudományosságot” a fajelméleti, szociáldarwinisztikus 91 92

Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 128.o. idézi : Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 128.o.

39

alapok „biztosították”. A lényeges újítás inkább abban állt, hogy az elődök nem rendelkeztek cselekvési tervvel, ami eszméik gyakorlati végrehajtását szolgálták voltak. Pontosabban: munkásságuk nem irányult cselekvésre. (Bár Dühring kidolgozta javaslatait a zsidókérdés megoldására, még fizikai megsemmisítésükre is tett célzást, azonban kiábrándultan jegyzi meg, hogy a kormány nincs abban a helyzetben, hogy a javaslatait bármilyen formában végrehajtsa.) Így azután más antiszemitákkal együtt megmaradt az írott szónál. Hitler kezdettől megvetően nyilatkozott a „tintanyalókról”, ő nem a leírt, hanem a kimondott szóban, és leginkább a tettekben hitt. Egyetlen teoretikusnak mondható könyvét a Mein Kampfot is kényszerűségből írta, amikor megfosztották a szónoklás lehetőségeitől. „A nácizmus szóbeli kultúra volt. (…) Olyan kultúra, amelyben a szóbeli agresszió nem a tett helyettesítését, hanem az arra való felkészülést szolgálta.” –írja Shulamit Volkov.93 A másik fontos vonása a náci típusú antiszemitizmusnak a hangsúlyozottan univerzalista megközelítés. Nem pusztán Németországból akarják a zsidókat eltávolítani, mint a német konzervatív nacionalisták nagyobbik része. Hatalomra kerülésekor Hitlernek sem volt a zsidókérdés megoldására semmiféle átfogó menetrendje, ez a Holokauszt történetéből világosan látszik. Ez majd a háború alatti folyamatos rögtönzések sorozataként alakul ki, de az egyértelmű, hogy hatalomra kerülése után antiszemitizmusa kezdettől fogva tetteken keresztül nyilvánul meg. „Az antiszemitizmus egy átfogó politikai koncepció legfontosabb építőkövévé vált. Emellett Hitler antiszemitizmusa nemcsak a német zsidóság, hanem a „nemzetközi zsidóság, ’Júda’, pontosabban az ’össz-zsidóság’ (Alljuda) ellen irányult, az antiszemitizmus a nemzeti szocializmusban világtörténelmi dimenziót kapott egy manicheus világkép értelmében.”94 Az 1914 előtti lényegében irodalmi jellegű antiszemitizmus jelentősége nem lebecsülendő, hiszen egyrészt a régi kódok folyamatosságát biztosította, másrészt olyan új kódokat vezetett be, amely a szekularizálódó társadalomban is biztosíthatta, éppen a náci antiszemitizmus számára, az eszme immár tettekben megnyilvánuló, hatékony politikai célzatú felhasználását. A hitleri, nemzetiszocialista, szekularizált és univerzalista jellegű antiszemitizmussal a modern politikai antiszemitizmus fejlődésének csúcspontjára érkezett. Hitler ennek az új, rögeszmés jellegű zsidógyűlöletnek vált a szócsövévé, politikai vezérévé, hamarosan kialakult körülötte egy olyan csoport, amely teljesen alávetette magát a Führer akaratának. A zsidóellenesség ugyanakkor olyan mélyen beivódott a német társadalom széles rétegeinek gondolkodásába, hogy nem maradt erő, amely a végső megoldás tervének végrehajtását megakadályozhatta volna. Az antiszemitizmus ráadásul nem pusztán Németországban, hanem egész Európában is erős volt a XX. század első felében. Tovább éltek az antijudaizmus sztereotípiái, hatottak a kapitalizmus igazságtalanságai, miközben a kapitalizmust és az anomáliákat a zsidókkal azonosították, az első világháború utáni 93

Shulamit Vokov: Leírt és kimondott szavak. In. A modern antiszemitizmus. Szerkesztette: Kovács András. 191.o. Budapest , 1999 94 Reinhardt Rürup –Thomas Nipperdey : Antiszemitizmus. Egy fogalom keletkezése, funkciója és története in: A modern antiszemitizmus szerk: Kovács András Budapest, 1999 55.o.

40

felbomlásban előretört a bolsevizmus, amelyet szintén a világuralomra törő zsidóság számlájára írt a széles közvélemény. Jelen volt a homogenitásra törekvő nemzetállamok türelmetlensége a teljes asszimilációra képtelennek ítélt zsidósággal szemben. Ezek a romboló előítéletek, az első világháború utáni pacifizmussal együtt, hosszú ideig megakadályozták, hogy a nyugati államok bármit tegyenek a hitleri szélsőséges zsidóellenes politika ellen. Hitler hamar felismerte, hogy bármit megtehet, így ugyan valószínűleg az európai antiszemitizmus nem vezetett volna el a végleges megoldáshoz, tehát annak semmiképpen nem előidézője, de végrehajtását nagymértékben megkönnyítette.95 A háború megindulásakor még a nácik is sok szempontból bizonytalanok a végrehajtás részleteinek tekintetében, de a katonai helyzet hamarosan lehetővé teszi, hogy ezeket a végrehajtásban kezdetben még meglévő ellentmondásokat kiküszöböljék. A holokauszt egy folyamat végén álló „logikus végkifejlet”.96

A holokauszt után. Az új antiszemitizmus „A középkortól korunkig az antiszemitizmus fejlődésében nincs cezúra.”97 – írja Saul Friedlander, ezzel együtt világos, hogy a Holokauszt után antiszemitának lenni nagymértékben mást jelent, mint előtte. A háború után, amikor az alapvető tények felszínre kerültek és lassan a közvélemény szélesebb körben is megismerte azokat, világossá vált a népirtás mértéke, a klasszikus szélsőjobboldali antiszemitizmus egy időre szalonképtelenné vált. Társadalmi bázisa láthatóan beszűkült, míg korábban ez a szélsőjobbtól a mérsékelt jobboldali erőkön keresztül a baloldal egyes csoportjaiig húzódott, a háború után lényegében a „nosztalgiázó” szélsőjobb maradványokon kívül mindenki elfordult korábbi nyíltan antiszemita nézeteitől. Európában egy új közmegegyezés formálódott. Ennek a közmegegyezésnek fontos eleme volt, hogy a nyugati világ meghatározó, véleményformáló erői a szélsőjobboldali antiszemitizmus minden megnyilvánulását elítélik, a legszélsőségesebb formáinak büntetése a jogrend részévé vált.98 Ezzel kapcsolatos a közmegegyezés másik fontos eleme. A nyugati civilizáció alapelveiben sérült meg a háború alatt, amikor zsidók millióit helyezték jogon kívülre, amikor kiderült, hogy a nemzetállamok nem tudják, nem akarják megvédeni saját állampolgáraik egy részét. Ez a zsidóság számára is súlyos identitásválsággal járt, fontos illúzióval kellett leszámolnia, hiszen bármennyire is asszimilálódott az adott államhoz, ez adott esetben semmiféle védelmet számára nem jelentett. A háború után a zsidók egy része a saját nemzetállam megalakítása mellett döntött, ehhez akkor, átmenetileg kedvezőbbek voltak a történelmi körülmények. Jelentős részük azonban Európában maradt. Számukra rendkívül fontossá váltak a korábbinál erősebb jogi garanciák.

95

Ezeknek felvilágosodás kori eszményeken, az individuális

Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 175.o.. http://www.nytimes.com/1993/07/11/books/erasing-the-holocaust.html?pagewanted=11 97 Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 41.o. 98 Gadó János: A dzsenini vérvád in: Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 81.o. 96

41

jogegyenlőségen alapuló elemei azonban már nem voltak elegendőek, hiszen éppen ezek mondtak csődöt a háború éveiben. Új, a kollektívumra irányuló garanciákra volt szükség. A háború után az önmagát újrafogalmazó Európa, legalábbis annak szabad, nyugati fele, ezeknek az elvárásoknak eleget tett. A különböző országok jogrendszerébe olyan törvények kerültek, amelyek tiltották a fasiszta és posztfasiszta szervezetek, mozgalmak működését, illetve akár a szólásszabadság jogi korlátozásával is akadályozták, büntették az antiszemita gyűlöletbeszédet, a holokauszt tagadását, relativizálását. Az életben maradt üldözöttek anyagi jóvátételt kaptak. 1948-ban megalakult a zsidó nemzetállam, amely az európai zsidók számára, mint kollektívum számára immár végső menedékül is szolgálhatott adott esetben. Az új, lényegében íratlan közmegegyezés, szerződés része volt az is, hogy a nyugati, a szovjet blokkon kívüli államok az új állammal különleges, alapjában véve támogató viszonyt alakítsanak ki. 99 (A szovjet befolyási övezet országaiban természetesen sok szempontból másképp alakult a zsidók helyzete, erre a későbbiekben még részletesebben kitérek.) Az antiszemitizmus, amely mint láthattuk, sajnálatos módon sok szempontból a nyugati civilizáció alaprétegét érinti, természetesen nem tűnt el varázsütésre, a háború után elég hamar, új formákban, pontosan azon kérdések körül jelentkezett - holokauszttagadás, Izrael állam létezése -, amelyek látszólagosan végeleges rendezése, az új közmegegyezés szerint az Európában maradt zsidóság biztonságérzetének alapját képezték. Az új antiszemita kódok kialakítása során azután megtörtént a régi motívumok, mítoszok felmelegítése is (összeesküvés, világhatalomra törekvés, antikapitalizmus, hazátlanság, árulás). Eközben az új, posztmodern antiszemitizmus társadalmi bázisa is jelentős mértékben átalakult. Már nem a jobboldal volt az új irányzat legfőbb hordozója. Egy új, illetve egy új formában jelentkező, baloldali antiszemitizmus kapott erőre. A baloldali antiszemitizmus természetesen nem új jelenség, már a 19. században létezett, ezt láthattuk. Az antikapitalizmus, illetve a zsidóság és a kapitalizmus azonosításán alapult. A korabeli sztereotípiáktól eltérve, a zsidóságot nem nemzetietlennek tekintették, mint a nacionalisták; a baloldal alapvetően a nemzetet tekintette elavultnak, így a nacionalizmust is elítélte. Nem pusztán a zsidó vallást tekintették avíttnak, mint a felvilágosodás egyes képviselői, hiszen a baloldaliak minden vallást annak tekintettek. A kialakuló szocialista mozgalom egészére ezzel együtt sem volt jellemző az antiszemitizmus. Láttuk Marx zsidó pamfletjét korábban, azonban egészében még ezt sem lehet antiszemitának minősíteni. (Ealanor Marx, Marx lánya, azzal mentegette apját, hogy nem ismert más zsidókat a családján kívül.100) Viktor Adler osztrák szocialista vezető híressé vált szavai szerint pedig „az antiszemitizmus a hülyék szocializmusa”. Míg a radikális jobboldalon természetesen, de még jobbközépen, a mérsékeltebb csoportok között is, az antiszemitizmus a 19. század második felében többé-kevésbé elfogadott irányzattá vált, a baloldalon mindig lehetett számítani, hogy valaki, valakik felemelik a szavukat az antiszemitizmus ellen. 99

Kovács András: A szerződés elévült. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 20.o. 100 Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 13.o.

42

A helyzet a huszadik század második felében, Izrael állam megalakulásával, de igazán érezhetően a század hetvenes éveitől kezdve, megváltozott. A cionizmus-ellenesség sem új jelenség a baloldalon, hiszen a nacionalizmus-ellenesség, a baloldali internacionalizmus a cionizmust mint nacionalista mozgalmat utasította el, s ez még azzal együtt is igaz, hogy köztudott, hogy voltak szocialista cionisták is. De a baloldali anticionizmus eredendően nem volt antiszemita színezetű, ahogyan ma sem feltétlenül az. Az azonban jól látható, hogy a mai baloldali antiszemitizmus az Izraelellenesség kérdése köré épül.101 Sajátos politikatörténeti fejlemény, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb Izrael-ellenes nyelvezetében ma alig van különbség. A hagyományos, a 19. századból örökölt sztereotípia úgy szólt: zsidóság egyenlő kapitalizmus. Ez úgy módosult, hogy USA egyenlő globalizáció, a tőke uralma, az Államokat pedig a zsidók irányítják (lásd New York –Tel-Aviv – tengely), tehát USA egyenlő Izrael. Ez a globális szövetség (lásd: zsidó világuralom) irányítja a világot, nyomja el a szegény népeket, elsősorban az arabokat. Ez a fajta baloldali, Izrael-kritikába bújtatott, anticionista antiszemitizmus természetesen nem cselekvő, mint volt a szélsőjobboldali. Sőt, folyamatosan tiltakozik az antiszemitizmus vádja ellen. Magától értetődik, hogy önmagában sem Izrael politikájának elfogulatlan bírálata, sem az anticionizmus nem antiszemitizmus, amiről azonban egyértelműen beazonosítható az irányultsága, amikor olyan régi sztereotípiák felelevenítésével jár együtt, mint a zsidó világuralom víziója. A másik változást, amely Európában a zsidóság élethelyzetében bekövetkezett, sajátos módon a már újraegyesített, a szovjet rendszer bukása utáni változás hozta el. A berlini-fal leomlását követő eufóriában úgy tűnt, hogy a holokauszt után kialakult különleges viszony, ami a különböző országok és az ott élő zsidók között létrejött, továbbra is fennmarad, sőt ez a különleges szerződés tovább erősödik, új legitimációs tényezőkkel gazdagodik. Egy röpke történelmi pillanatra felmerült annak a lehetősége, hogy az új Európa identitásának kialakításában fontos szerepet kap az a törekvés, hogy a gulágok és Auschwitz, a sztálinizmus és a holokauszt által jelképezett meghaladni szándékozott múlt fontos mérőpontokká, olyan vonatkoztatási pontokká váljanak, amelyhez képest ez az új Európa más akar lenni, más, mint volt 1945, illetve 1990 előtt.102 A fejlődés azonban más irányt vett, az új identitás a régi, kulturális-civilizatórikus alapokon látszik újraépülni. Jelzés értékű ebből a szempontból a 2000-ben elfogadott Európai Unió Alapjogi Chartája körül kialakult vita, amely azon kérdés körül forgott, hogy a szövegben megfogalmazódjon-e a kereszténység pozitív civilizatórikus szerepe, avagy csak a vallásszabadság legyen európai értékként definiálva. Miként az Európai Bizottság akkori elnöke, Romano Prodi megfogalmazta, nem „[…] kételkedhetünk abban, hogy a kereszténység hatalmas mértékben járult hozzá azon értékek, ideálok és

101

Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 15.o. 102 Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 21.o.

43

remények létrehozásához, amelyek ma az európai kultúra részeit alkotják. Európa történelmének nincs értelme a kereszténység történelme nélkül, annak erejével és gyengéivel együtt.”103 A vita során alapjában véve senki nem kérdőjelezte meg a kereszténység pozitív, kultúraformáló, humanizáló jellegét. Azonban a keresztény Európának a történelmében nem csupán ezek a pozitív hatások érvényesültek. A zsidóság szempontjából láthattuk, hogy pontosan a keresztény egyház alakította ki teológiai antijudaizmus rendszerét, amely nélkül a modern antiszemitizmus nem fejlődhetett volna ki, és az alkotmány körüli vitákban Európa keresztény jellegének a hangsúlyozása, a holokauszt után a hazájában, Európában maradó zsidók számára nem volt éppenséggel biztonságérzetet növelő tényező. (Nem beszélve az egyre nagyobb létszámban jelenlevő muszlim bevándorlókról.) Természetesen az nem állítható, hogy a kérdés felvetése közvetlenül a zsidóság ellen irányult volna, azonban mindenképpen jelzi az új Európa identitásépítésének az egyik lehetséges irányát. Végül az Alkotmányos Szerződést megfogalmazó Konvent tagjainak döntéseként, kimaradt Európa keresztény gyökereinek említése a bevezetésből. A másik, az új antiszemitizmus éledésének szempontjából érezhető tényező szintén nem új. Láthattuk, hogy a felvilágosodás, majd az éledező modern nacionalizmusok korában már sokan megkérdőjelezték azt, hogy a zsidók valóban képesek-e azonosulni nemzeti célokkal. Erre a felvetésre többen válaszoltak nemmel, éppen a formálódó faji alapú antiszemitizmust megfogalmazva, a zsidót, mint fajt ítélve alkalmatlannak a nemzetállamokba való integrálódásra. Az európai zsidók számára a soá emlékének őrzése mellett érthető módon kikerülhetetlenül fontossá vált az Izraelhez való viszonyulás, érzelmi kötődés. „Ez a viszony a legkülönfélébb európai zsidó identitások közös nevezője”-írja Kovács András. Ezzel viszont a zsidó identitásban újra megjelenik egy etnikai elem, attól függetlenül, hogy egy európai zsidó egyetért-e Izrael politikájával, vagy akar-e valaha ott élni. Így azonban ismét felvetődhet a zsidóság helyének, szerepének a kérdése a nemzetállami Európában, vagy akár a nemzetállami alapokra épülő Európai Unióban. A jövő kérdése, hogy milyen módon integrálja a formálódó új európai identitás a zsidóság új alapokon megfogalmazódó többes identitását. Ráadásul ebben az új identitáskonstrukcióban nem csupán a Szovjetunió összeomlása utáni folyamatos identitásproblémával küzdő európai baloldal számára kap szerepet az Amerikaellenesség. Amennyiben Amerikát Izraellel, a zsidókat Izraellel és Amerikával azonosítják, az európai zsidóság könnyen ismét az ideológiai Másik szerepében találhatja magát.

"…hogy felmérjük azt, hogy az itt élő, és különösen a magyar országgyűlésben és a magyar kormányban hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára. Úgy gondolom, hogy adósai egy ilyen felméréssel Magyarországnak" – hangzott el a magyar parlamentben 2012-ben. 103

ROMANO PRODI:Az intézmények Európája és a karizmák Európája együtt dolgoznak. (Beszéd a 2004-es stuttgarti ökumenikus találkozón.) Távlatok 2004/3, 320–325.

44

Ez természetesen nyíltan szélsőjobboldali beszéd, és mint ilyen a nyugati közvélemény szemében egyelőre szalonképtelen. Azonban, ha felidézzük, hogy Belgiumban egy zöldpárti képviselő szabályos numerus clausust hirdetett, illetve arról cikkezett, hogy a radikális cionistákat ki kellene zárni a közhivatalokból, mivel nem lojálisak a belga államhoz. Ráadásul, hogy ez nem valami elszigetelt jelenség, egyéni hóbort, ezt az a felmérésből származó adat bizonyítja, amely szerint Nyugat-Európában a lakosság 30-40%-a szerint, az ott élő zsidóság inkább Izraellel lojális, mintsem azzal az állammal, ahol él.104 2002-ben a New Statesman nevű brit baloldali lap egy Dávid-csillag által átdöfött angol lobogót ábrázoló címlappal jelent meg: a címe Kóser Konspiráció?

Az osztrák Kleine Zeitung 2002. május 20-án a következő karikatúrát közölte:

104

Seres László : Holokausztrelativizálás és Izrael-ellenesség. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 133.o.

45

2002-ben a tekintélyes brit baloldali napilap karikatúráján Ariel Saron egy gyermeket marcangol szét. A szöveg: „Mi a baj? Soha nem láttatok még politikust, aki megcsókol egy gyereket?”

Az olasz La Stampa karikatúráján a jászolban térdeplő kis Jézus egy Dávid-csillagos tankkal néz szembe. A felirat: Csak nem akarnak megint kicsinálni?

Ezeken a karikatúrákon keresztül a következő jól bejáratott antiszemita sztereotípiák idéződnek fel: összeesküvés, gyermekgyilkos zsidó, Krisztus-gyilkosság. Régi sztereotípiák, új csokorba kötve.105 Mintha valami tabu tört volna meg, újra szabadon lehet kritizálni a zsidókat.106 Végső soron, ebben az antiszemita indíttatású Izrael kritikában szélsőjobb és szélsőbal újra összetalálkozik. A baloldal Izraelt népirtással, imperializmussal, a jobboldal az Izraelen kívül élő zsidókat hazaárulással, idegen érdekek képviseletével vádolja.

A holokauszttagadás, holokausztrelativizálás 105

Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 11.o. 106 Seres László : Holokausztrelativizálás és Izrael-ellenesség. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 134.o.

46

A holokauszttagadás irányzata egyrészt általánosságban tagadhatja magának a genocídiumnak a megtörténtét, vagy annak bizonyos tényeit vonja kétségbe, kérdőjelezi meg. Ilyen például, hogy a nácik tervszerűen készültek volna a végső megoldásra. Tagadhatja továbbá a tömeges gyilkosságok elkövetésének technikai részleteit, például a gázkamrák, a megsemmisítő táborok létezését. Az irányzat képviselői szerint az áldozatok száma jóval az általánosan elfogadott 5-6 millió alatt volt. A holokauszttagadás gyakran a történelmi revizionizmus álarca mögé rejtőzködik, vagy annak a nevében lép fel, amikor azonban régi sztereotípiákkal kapcsolódik össze, jól látható az antiszemita szándék. Egyes képviselői megfogalmazzák például, hogy a holokauszt egy kacsa, történelmi hoax, amelyet zsidók terjesztenek, így része a világ-összeesküvésüknek azaz, hogy elfedjék valódi szándékaikat, adott esetben éppen Izrael állam, illetve a mögötte álló USA imperialista céljait. Az irányzatra jellemző, hogy nem veszi tudomásul azokat a tényeket, amelyek arról tudósítanak, hogy a nácik a háborús vereség közeledtével tudatosan pusztították el a tömeggyilkosságok bizonyítékait. A bizonyítékok hiányát az események meg nem történésének bizonyítékaiként láttatják. Általában is jellemző - kevés kivételtől eltekintve - hogy a történészi munka legalapvetőbb

kritériumait

sem tartják be, legtipikusabban az elméletüket

meghazudtoló

bizonyítékokat egyszerűen figyelmen kívül hagyják, hivatkozásaikban gyakran nem létező dokumentumokra, bizonyítékokra utalnak. Az irányzat kialakulásának szempontjából Harry Elmer Barnes (1889 –1968) amerikai történész említhető először. Barnes pályája kezdetén teljesen szokványos úton indult el. 1924-ben kezdődött együttműködése a Centre for the Study of the Causes of the War intézettel, amelyet a német kormány tartott fent azzal a céllal, hogy bebizonyítsa egyrészt, hogy a németek a nyugati hatalmak agressziójának az áldozatai voltak az első világháborúban, másrészt, hogy a háborút lezáró versailles-i béke erkölcstelen. A második világháború alatt Barnes meggyőződésévé vált, hogy az, ahogyan a németek és japánok háborús bűneit bemutatják, a kormány propagandájának a része, amelynek célja az USA háborúba belépésének az előkészítése. Lényegében két állítás körül kristályosodtak ki nézetei: nem a németek kezdték a háborút, illetve a holokauszt valójában nem történt meg. 1962-ben jelentette meg pamfletjét (Revisionism and Brainwashing), amelyben kijelenti, hogy a háborús atrocitások jelentős része valótlan, hiszen ezek nyilvánvalóan ellentétesek a német kultúra szellemiségével. Ellenkezőleg a szövetségesek által elkövetett atrocitások voltak valójában a brutálisak, és lényegében a német bűnökről szóló propaganda ezekről a valódi bűnökről tereli el a figyelmet. Barnes gyakran hivatkozik a francia Paul Raissiniert-re, akit figyelemreméltó történésznek nevez. Raissiniert 1964-ben publikálja Az európai zsidóság drámája c. könyvét. Raissiniert maga is túlélő volt, Buchenwaldból szabadult, ahol egyébként francia zsidóknak segített a szökésben. A holokauszttagadók szemében műve alapmű, Branes elismerően írja, hogy a francia történésznek végre volt bátorsága kijelenteni, hogy a holokauszt hazugságait az Izraeli kormány terjeszti, csak azért, hogy kártérítést követelhessen. 47

1961-ben David Hoggan, akit pályáján Barnes hathatósan segített, jelentette meg a Der Erzwungene Krieg (A kierőszakolt háború) c. művét. Ebben kifejtette, hogy Németország 1939-ben egy angol-lengyel összeesküvés áldozatává vált. Ebben a művében még nem jut el a holokauszttagadásig, bár a németek zsidók elleni intézkedéseket már ebben is jogosnak mutatja be. (A kristályéjszakán szerinte egyetlen zsidót sem öltek meg.) 1969-ben azután túllépett ezen a viszonylag mérsékelt állásponton. A hatmillió mítosza címmel jelentette meg azt a művét, amellyel Hoggan vált a korai holokauszttagadás legtöbbet olvasott szerzőjévé. Arthur Butz A huszadik század hazugsága ((The Hoax of the Twentieth Century) 1976-ban, majd David Irving 1977-ben Hitler Háborúja c. műve széles körben tették ismertté a holokauszt relativizálók nézeteit. 1979-ben Robert Faurission a Lyoni Egyetem professzora két nyílt levelet publikált a Le Monde francia baloldali napilapban. Ezekben azt állította, hogy a nácik soha nem használtak gázkamrákat zsidók megsemmisítésre. A történet folytatásához az is hozzátartozik, hogy Faurisson egyik kollégája, Jean-Claude Pressac, aki kezdetben osztotta Faurisson véleményét, 1979ben a helyszínen végzett kutatásokat, és igazolta az auschwitzi gázkamrák létezését. Eredményeit Auschwitz: Technique and operation of the gas chambers címmel publikálta. 1978-ban Willis Carto megalapította a Institute for Historical Review-t, amely szervezet fő céljának a holokausztról széles körben elfogadott közvélekedés megváltoztatását tekintette. Az IHR önmagát pusztán a történelmi revizionizmus elfogulatlan képviselőjének igyekszik láttatni, ezzel sugallva, hogy a holokauszt tagadása, relativizálása, nem pusztán a szélsőjobb sajátja, így nem csak ebben a témakörben publikál. Kiadványainak jelentős része azonban egyértelműen a holokauszt tényét járja körül, így az IHR vált a legtekintélyesebb holokauszttagadó intézménnyé. 1981-ben Mel Mermelstein holokauszt-túlélő indított pert a szervezet ellen, amely során a bíróság kimondta, hogy a zsidók elgázosítása történelmi tény. A per utóhatásaként Carto-t eltávolították a szervezet éléről. Carto ezek után Barnes Review címmel indított magazint a korábbi holokauszttagadó tartalommal. Az IHR honlapján107 egyébként az olvasható, hogy a szervezet egyáltalán nem tagadja a holokausztot, "semmilyen állásfoglalást nem fogalmaz meg semmilyen konkrét eseménnyel kapcsolatban."108 1989-ben az IHR kilencedik konferenciáján Herman Otten német lutheránus lelkész előadásában kifejtette, hogy az IHR nem vitatja a tömeges deportáció, a gettósítás tényét, de szerintük a tömeges kivégzések nem történtek meg, és a széles körben elfogadott szám a hatmillió áldozatról, felelőtlen túlzás.109 1988-ban Arni J. Mayer jelentette meg könyvét (Why did the Heavens not Darken), amelyben nem tagadja a genocídiumot, de azt állítja, hogy az áldozatok többségével a betegség és az éhezés végzett. Mivel Mayer egyébként mainstream történésznek számít, a holokauszttagadók előszeretettel hivatkoznak rá. Mayer nem tagadja a gázkamrák létezését, annak a véleményének ad

107

http://www.ihr.org/ http://ihr.org/main/about.shtml 109 http://www.ihr.org/jhr/v09/v09p321_Otten.html 108

48

hangot, hogy mivel a nácik úgy a gázkamrákat, mint az azokra vonatkozó dokumentációt elpusztították, létezésüket direkt módon nem lehet bizonyítani. Hasonló, árnyaltabb történészi álláspontot foglal el Ken McVay, aki szerint a holokauszttagadást erőből elfojtani hiba, így kritizálja a Wiesenthal Center ez irányú tevékenységét. Eredetileg a Usenet csoportnál (ma már a Google) jött létre az alt.revisionism fórum110, amely égisze alatt a holokauszttagadók érveinek a cáfolatára koncentrálnak. Kétségkívül az egyik legismertebb, és kétségkívül a legképzettebb holokauszttagadó napjainkban David John Cawdell Irving (szül.: 1938) angol történész, hadtörténész. Érdeklődése elsősorban Németország második világháborús tevékenységére irányul. Első könyve ebben a témában 1963-ban jelent meg (Drezda elpusztítása) ezt azóta mintegy 30 követte. Irving az egész világot bejárja, hogy népszerűsítse Hitlert rehabilitáló gondolatait, és nácibarát megjegyzésekkel kommentálja műveit. Göbbelsre hárítja a felelősséget a holokausztért, azt állítva, hogy Hitler "vonakodva volt csak antiszemita". Auschwitzra úgy utal, mint egy olyan "munkatáborra, ahol a halálozási arány a legnagyobb volt", és tagadja, hogy a haláltábor gázkamrákkal lett volna felszerelve a zsidók szisztematikus kiirtása céljából. Irving módszereiről, történelemhamisításáról Debora Lipstadt 1995-ben „Denying the Holocaust" (A holocaust tagadása) írt leleplező könyvet. Irving pert indított a professzorasszony ellen. A perben eljáró angliai bíróság 2000-ben kimondta: David Irving műveiben politikai céljainak megfelelően eltorzította és manipulálta a történelmi tényeket, Hitlert dicsőítette, és tagadta a holokausztot. Emellett: "Ezenfelül Irving rasszista, antiszemita, aki a nácik mellett polemizál".111 1995-ben egy japán magazin (Marco Polo) közölt holokauszttagadó cikket. A cikk szerint a holokauszt kitaláció, nem voltak gázkamrák, koncentrációs táborok. Azokat a gázkamrákat, amelyeket ma, mint turista attrakciókat mutogatnak, a háború utáni kommunista rezsim építette szovjet parancsra. 1996-ban Törökországban több ezer példányban terjesztettek egy kiadványt, amelynek szerzője egy bizonyos Adnan Oktar volt. A kiadvány a beszédes A holokauszt hazugság (Soykikim Yalani) címet viselte. A szerző szerint a holokauszt csupán annyit jelent, hogy zsidók haltak meg tífuszban, illetve a háború végén az éhezés következtében, amelyet egyébként a szövetségesek idéztek elő a bombázásaikkal. Belgiumban 2001-ben Roeland Raes az ország egyik legnagyobb pártjának a Flamand Blokknak az elnökhelyettese a holland tv-ben adott interjújában kijelenttette, hogy kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy valóban zsidók tömegeit gyilkolták volna meg a nácik a háború alatt. Ezzel együtt kétségbe vonta a gázkamrák létezését, illetve Anna Frank naplójának az eredetiségét is. (A kijelentéseit vissza kellett vonnia, a pártot feloszlatták, amely rögtön újjáalakult Flemish Interest néven, változatlan vezetéssel és programmal.)

110 111

49

https://groups.google.com/forum/#!forum/alt.revisionism http://www.hetek.hu/kulfold/200004/nincs_mentseg_a_nacizmusra

Holokauszttagadás az arab világban

A holokauszttagadás a Közel-Keleten az iszlamizmus által képviselt Izrael- és zsidóellenesség egyik leggyakoribb megnyilvánulási formája. Lényegében pontatlan antiszemitizmusnak nevezni, már csak azért is, mert az arabok is szemiták. A judeodémonizálás kifejezés (Heller Ágnes) talán pontosabb lenne, lényegében a pogány (kereszténység előtti) judeofóbia és a modern antiszemitizmus egyfajta ötvözete.112 Abdel Aziz al-Rantissi a Hamas egyik vezetője nyugati „revizionistákkal” egyetértve többször úgy foglalt állást, hogy a holokausztot a cionisták találták ki, megtörténtére nincs semmi bizonyíték. Amikor az UNRWA (United Nations Relief and Works Agency) az ENSZ egyik szervezete, a Gázai övezetben az általa fenntartott iskolákban be akarta vezetni a holokauszt oktatását, a Hamas ezt megakadályozta. Mahmud Abbas a Fatah egyik alapítója 1982-ben doktorált, disszertációjának a címe Titkos kapcsolat a nácik és a cionista mozgalom vezetői között. A disszertációt 1984-ben könyv formájában113 is megjelentette. Abbas tagadja, hogy hatmillió zsidó halt volna meg a háború alatt, azt mítosznak, fantasztikus hazugságnak nevezte. Az áldozatok számánál a százezres nagyságrendet tartja bizonyíthatónak. Véleménye szerint egyébként a holokauszt nagymértékben a cionisták agitációjának volt köszönhető. Később Abbas finomította az álláspontját. 2006-ban a Haaretz-ben megjelent interjújában úgy nyilatkozott, hogy ő nem akarta az áldozatok számát vitatni, csak történészeket idézett. Azok közül viszont van, aki 12 millió, és van, aki 800 ezer áldozatról beszél. A holokauszt egyébként nem csupán zsidóellenes bűntett, az egész emberiség ellen irányult, és így elfogadhatatlan. Abbas az elmúlt időben a holokausztot már nem tagadja nyilvánosan, de kitart a nácik és a cionisták együttműködésének tézise mellett. Érdekes az a kutatás, amelyet Sammy Smooha Haifai Egyetemen pontosan ebben az időszakban, tehát 2006 és 2014 között végzett. A eredmények azt mutatták, hogy míg az időszak elején arab hallgatók arra a kérdésre, hogy véleményük szerint a nácik a zsidók hány százalékát pusztították el a háború alatt, úgy válaszoltak, hogy ez a szám 28 % lehet, 2014-ben ezt már 40% körülire becsülték. Smooha a kutatásait értelmezve, arra a következtetésre jutott, hogy az izraeli arabok között a holokauszttagadás nem az antiszemitizmus megnyilvánulása, inkább a tiltakozás egyik formája. Úgy vélik, hogy az arab-izraeli konfliktus során meghalt arabok ugyanúgy áldozatok, és ugyanolyan fontosak, mint a holokauszt áldozatai. Az arabok elutasítják továbbá azt, hogy a holokauszt megtörténte bármilyen legitimációt biztosítson Izraelnek.

112

Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 11.o 113 http://en.wikipedia.org/wiki/The_Other_Side:_the_Secret_Relationship_Between_Nazism_and_Zionism

50

Holokauszttagadás Iránban

Irán a holokauszttagadás egyik legerősebb bázisa, támogatója. Mahmoud Ahmadinejad, aki két cikluson keresztül 2005-2013 között volt Irán elnöke egy 2005-ben mondott beszédében kijelentette, hogy a holokauszt bizonyítékai hamisak, az egész történet koholt, és Izrael védelme érdekében találták ki. 2006. december 11-én az iráni kormányzat egy nagy nemzetközi konferenciát szervzett("International Conference to Review the Global Vision of the Holocaust"), amelyen a világ legismertebb holokauszttagadói találkoztak. A nemzetközi tiltakozás hatására az iráni kormány szóvivője úgy nyilatkozott, hogy szó sincs holokauszttagadásról, de a holokauszt nem valami szent dolog, amiről ne lehetne vitatkozni. 2013-ban az újonnan megválasztott iráni elnök Hassan Rouhani a CNN-nek adott nyilatkozatában kifejtette, hogy minden az emberiség ellen a történelemben elkövetett bűnt elítéli, beleértve a nácik zsidók és nem zsidók ellen elkövetett bűneit is. Később az iráni kormány a nyilatkozat meghamísításával vádolta meg a CNN-t. 2013-bann Ali Khamenei Ajatollah kijelentette, hogy a holokauszt egy olyan esemény, amelynek a megtörténte nehezen bizonyítható, de az mindenképpen homályos, hogy tulajdonképpen hogyan is zajlott. A holokauszttagadást ma sokan az antiszemitizmus legújabb formájaként definiálják ,114 amely a régi motívumok felhasználására épül. Ezek közül az első, leginkább tetten érhető a zsidó összeesküvés vádja. A holokauszttagadás a szélsőséges anticionizmussal együtt alkalmas a látens antiszemitizmus manifesztálódására, hiszen amennyiben a holokausztot, mint az emberiség ellen valaha elkövetett legnagyobb bűnt történelmi tényként fogadjuk el, ez mindenfajta antiszemitizmust diszkreditál. „Mi lenne hasznosabb, jobb az antiszemitizmus rehabilitálása szempontjából, mint magának a holokauszt tényének a megkérdőjelezése?”- tette fel a kérdést Walter Reich.115

Antiszemitizmus a Szovjetunióban

Láthattuk korábban, hogy a cári Oroszországban a zsidóellenességnek több formája létezett. A hatalom nem tompította ezt, ellenkezőleg, az újra és újra fellángoló pogromokat a meglévő társadalmi feszültségek levezetésére használta fel, a zsidóság jogi és társadalmi integrációját inkább lassítani, mintsem gyorsítani igyekezett. A zsidóság helyzete lényegében rendezetlen maradt a cári rendszer bukásáig. Az új bolsevik rezsim, amely 1917-ben hatalomra került, az egyenlőség, testvériség, és az 114

Encyclopedia of Genocide and Crimes Against Humanity szerk: Dinah Shelton Macmillan Reference, 2005 45.o. Internet: http://www.federaljack.com/ebooks/Free%20Energy%20Ebooks/Gale%20%20Encyclopedia%20Of%20Genocide%20And%20Crimes%20Against%20Humanity/Gale%20%20Encyclopedia%20of%20Genocide%20and%20Crimes%20Against%20Humanity%20-%20Vol%201%20[AH]%20Corrected.pdf 115 http://www.nytimes.com/1993/07/11/books/erasing-the-holocaust.html?pagewanted=11

51

internacionalizmus jelszavait tűzte zászlajára. Hamarosan kiderült azonban, hogy a hatalom gyakorlása során ezeket az elveket lényegében mellőzi, messianisztikus világmegváltó terveinek jegyében, hadat üzenve a társadalom jelentős részének, a kibontakozó polgárháborúban a vörösterror alkalmazásával igyekszik hatalmát stabilizálni. A polgárháború zavaros évtizedeiben a háború valamennyi résztvevője véres pogromokat hajtott végre a zsidók ellen. Ennek következményeként a még az előző század nyolcvanas éveiben megindult kivándorlási hullám folytatódott, ám most már hangsúlyosan a módosabb, tanultabb rétegek hagyták el a lényegében részeire hullott országot. A zsidósága maradó részének jelentős hányada, azonosult a bolsevik hatalom célkitűzéseivel, hiszen attól várta a diszkrimináció megszüntetését, a gettók felszámolását, az össztársadalmi befogadást. Az új hatalom képviseletében nagy számban megjelenő zsidók, a hagyományos keretek között élő, sokszor vallásos paraszti tömegekben a régi világ felforgatóinak jelképévé, a vörösterror képviselőivé váltak, akik elveszik a templomaikat, fogságba hurcolják, kivégzik elöljáróikat. Részben ennek hatására a 20-as években újabb antiszemita hullám indult Oroszországban. A szovjet hatalom

antiszemitizmus-ellenes

kampánnyal

válaszolt,

amely

azonban

alapjában

véve

hatástalannak bizonyult, hiszen a falusi lakosság jelentős része analfabéta lévén, nem olvashatta a kampány kiadványait. A harmincas évekig az internacionalizmus jegyében a nacionalizmus jelenségeit a kiépülő szovjet állam elnyomni igyekezett, bár ezzel együtt a nem orosz területeken időnként kegyetlenül törte le a szeparatista törekvéseket. A fordulat, amely a politikai antiszemitizmus újjáéledését jelezte 1934ben következett be, addigra Sztálin már az összes riválisa fölé tudott kerekedni. Az államszocializmus általa képviselt modelljének megfelelően, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hatalmi céljainak megfelelően újra teret enged a nagyorosz nacionalizmusnak, ennek következményeként mind a nemzetiségek, mind a zsidósággal szemben növekedett a türelmetlenség.

Az antiszemitizmus újbóli felerősödése nagy lökést kapott, amikor a Szovjetunió és a hitleri Németország 1939-ben megkötötte a Molotov-Ribbentrop paktumot. Ennek következményeként 22 hónapra betiltották az antifasiszta propagandát, a zsidó származású Makszim Litvinov külügyminiszter helyére Molotov került. A szovjet hatóságok kiadták Németországnak a korábban hozzájuk menekült baloldali zsidókat, a szovjet határőrök minden eszközzel megakadályozták, hogy Lengyelországból a németek elől menekülő zsidók bejussanak Szovjetunióba. A paktum következtében szovjet állampolgárrá váló litvániai, lengyel, ukrajnai zsidók tömegei kerültek a Gulágra mint „kisárutermelők”, „paraziták”, „vallásos ellenforradalmárok.”116 (A történelmi igazsághoz tartozik, az is, hogy amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, zsidók százezreit evakuálta a szovjet hatalom az előretörő németek elől, ezzel lényegében megmentve életüket.)117

116 Gereben Ágnes: A zsidókép változásai az 1945 utáni Szovjetunióban.. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 99.o 117 Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története 1997 Maecenas kiadó

52

A nagy tisztogatásokban (1936) nagymértékben kicserélődő pártapparátus antiszemitizmusa a háború kitörésének idejére egyre inkább rejtett formában jelentkezett. A megtorló gépezetben dolgozók mintegy 40 %-a volt a harmincas évek végén zsidó származású118, így őket is rendkívüli mértékben érintette a nagy tisztogatásnak (bolsaja csisztka) nevezett folyamat, amely a tisztogatásokat végző NKVD119 munkatársait sem kímélte120. A kivégzettek helyére kerülő új, fiatal káderek 1939-40-től jelentéseket fogalmaztak meg, amelyekben a közéletben és a művészeti világban érvényesülő „zsidó túlsúlyról” írtak. 1937-től marad írásos nyoma annak, hogy az akkori politikai rendőrségen az NKVD-én belül numerus clausust alkalmaztak.121

1945 után a rendszer antiszemitizmusa nem csökkent. Egyrészt a szovjet hatóságok mélyen hallgattak a holokausztról, annak emlegetése nacionalizmusnak számított. A tömeggyilkosságok helyszínén emelt emlékművekről lecsiszoltatták a jiddis szavakat, a feliratok szerint az emlékművek „az orosz, ukrán és más nemzetiségű áldozatok” emlékének őrzésére emeltettek. A holokauszt abból a szempontból is kínossá vált, hogy a háborús bűnösök perében legtöbbször az is kiderült, hogy a helyi lakosság lelkesen kollaborált a németekkel a zsidók legyilkolásában. Az antiszemitizmus újjáéledésének másik oka a kétpólusú világpolitikai megosztottságából eredt. A hidegháború kibontakozásával kialakuló elzárkózás politikai megnyilvánulása volt az antikozmopolita kampány is, amely során az antikozmopolitizmus egyre inkább az antiszemitizmus kódjaként szerepelt. Egyrészt a korábbi emigrációk miatt az orosz zsidóságnak számos kapcsolódása volt a szabad világban élő rokonaival, ami önmagában is gyanússá tette őket a szovjet rendszer egyes képviselőinek a szemében. Akinek nyugati családtagjai vannak, az könnyen beszervezhető külföldi kémszervezetekbe, ez a gyanú pedig lényegében annyit jelentett, mintha már be is szervezték volna. Az új antikozmopolita kampány megindulása a háború után leginkább a Zsidó Antifasiszta Bizottság tevékenységével kapcsolatban indult meg. A bizottság még a háború alatt, Sztálin akaratával megegyezően azzal a céllal jött létre, hogy a zsidóság kapcsolatainak kihasználásával pénzt szerezzenek az országnak. A neves színészt, Szolomon Mihoelszt és a költő Icik Fefert 1943-ban lényegében a politikai rendőrség küldte Nyugat-Európába pénzgyűjtő körútra, amely feladatot, 32 millió dollárt összegyűjtve, ők kiválóan teljesítettek. Miután azonban kiderült, hogy az új Izraeli állam, amelyet kezdetben a Szovjetunió támogatott, az USA szövetségese lesz,122 minden zsidó

118 Gereben Ágnes: A zsidókép változásai az 1945 utáni Szovjetunióban.. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 100.o 119 Belügyi Népbiztosság. 1934 és 1946 között a tömeggyilkosságokat, sztálini tisztogatásokat végrehajtó, a Gulágokat irányító szervezet. 120 1936-ban a szervezet addigi vezetőjét, a tisztogatások irányítóját, az egyébként szintén zsidó zsármazású Jagodát leváltják, 1938-ban kivégzik. Utódja Jezsov lett 1938-ig. 1940-nem követi elődje sorsát. 121 Gereben Ágnes: A zsidókép változásai az 1945 utáni Szovjetunióban.. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 100.o 122 Izrael államot 1948. május 14-én a Szovjetunió ismerte el először, az arab katonai támadás idején Csehszlovákián keresztül jelentős fegyverszállítmányokat küldött Izraelnek. (Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története 1997 Maecenas kiadó 563.o.)

53

potenciális amerikai ügynöknek számított, a szovjet politikában újabb zsidóellenes politikai irány érlelődött. 1948 decemberében és 1949 januárjában letartóztatták a ZSAB teljes vezérkarát. Megkezdődött a zsidó értelmiségiek üldözése, kiszorítása a vezető testületekből, hatalmi pozíciókból. Sztálin kialakította a „cionista-összesküvés” koncepcióját. (Még Molotov feleségét, Zsemcsuzsinát is megvádolták, kizárták a pártból, deportálták.) 1949-ben megindult a koncepciós per a ZSAB ellen, ezzel összefüggésben 110 ítélet született, 10 embert, köztük Icik Fefert kivégezték. (Mihoelsz még 1948-ban egy közúti balesetnek álcázott gyilkosság áldozata lett.) A következő lépésre 1953. január 13-án került sor. A Pravdában123 Fehér köpenyes gyilkosok címmel jelent meg cikk. A cikket követő letartóztatási hullám során, amellyel az „orvospert” készítették elő, a propaganda a vérvád sajátos verzióját fogalmazta meg, miszerint közel kéttucatnyi zsidó orvos korábban meggyilkolta a szovjet párt és állam több vezetőjét (láttuk: már a középkorban is hangoztatott vád volt a zsidó orvosokkal szemben). A cikk nyomán valóságos antiszemita hisztéria hullám indult, amelynek eredményeképpen az odáig többnyire a látens szférába szorított régi antiszemitizmus felszínre törhetett. Anyák nem engedték beoltatni a gyermekeiket, ha zsidó orvoshoz kerültek, Grúziában, amely bizonyos szempontból a megtorlások kísérleti terepének számított, megkezdték a zsidó orvosok letartóztatását. A kampány során, országosan sok ezer zsidó értelmiségit bocsátottak el. Sztálin antiszemitizmusa eredendően valószínűleg érzelmi alapú volt, azonban egyetlen hivatalos dokumentum sem szól arról, hogy faji alapú antiszemitizmussal indokolta volna a zsidók bármilyen üldözését. Egy új típusú politikai antiszemitizmusról van szó, egyfajta 124

antiszemitizmusról,

apparátus-

amelynek lényege, hogy gerjesztője az apparátuson belüli konkurenciaharc, és

ennek a harcnak a pillanatnyi állása határozta meg, hogy a hatalom milyen mértékben enged teret, az egyébként a társadalom nagy részét átható zsidóellenességnek. A készülő monstre orvosper előkészületeinek Sztálin 1953 márciusában bekövetkező halála véget vetett. Az antiszemitizmus azonban ezután ismét nyíltan volt jelen a szovjet közéletben. A Hruscsovérában bezárták az összes még működő zsinagógát, üldözték, deportálták a cionistákat. 1962-64 között gazdasági perek kezdődtek, amelynek 242 zsidó vádlottja volt.125 Ezzel együtt a hruscsovi „enyhülés” és az „eredeti” lenini eszmékhez való visszatérés jegyében Hruscsov időnként mérsékelni igyekezett az antiszemitizmust. Bukása után (1964) a hatalomba érkező új vezetés, Brezsnyevvel az élen, már a zsidó egyenlő ellenség alapelvével érkezett a hatalomba. A politikai bizottság fennmaradt jegyzőkönyvei szerint a testület ülésein mindennapos volt a zsidózás.

123 A Pravdában már 1949. január 28-án megjelent egy cikk, amely A színházi kritikusok egy antihazafias csoportjáról címmel, amely már jelezte Sztálin szándékait. (Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története 1997 Maecenas kiadó 564.o.) 124 Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története 1997 Maecenas kiadó 565.o 125 Gereben Ágnes: A zsidókép változásai az 1945 utáni Szovjetunióban.. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 102.o.

54

1970 hozott újabb fordulatot a szovjet zsidók életében. Egy tucatnyi rigai zsidó, akik évek óta hiába kérvényezték a kivándorlás engedélyezését, eltérítettek egy repülőgépet. A hatalom halálos ítéletek kiszabásával akarta az esetet megtorolni. Az eset ráirányította a nemzetközi közvélemény figyelmét a Szovjetunióban élő zsidóság problémáira, amelyről a nyugati közvélemény azt megelőzően nem volt hajlandó tudomást venni. Az amerikai szenátus megszavazta a Jackson-Vanik törvény kiegészítését, amely szerint azon országokkal szemben, amelyek akadályozzák állampolgáraik szabad mozgását, nem érvényesíthető a legnagyobb kereskedelmi kedvezmények elve. Ez gazdaságilag hátrányosan érintette a Szovjetuniót. A nemzetközi nyomás hatására Brezsnyev 1970 karácsonyán kényszermunkára változtatta a repülőgép-eltérítésben hozott halálos ítéleteket. Az esetet követően lassan elindulhatott az újabb zsidó emigráció. Évekig tartó várakozás, „bőröndön ülés”, munkahelyi retorziók, hatósági zaklatás után a hatóságok néhány esetben engedélyezték a kivándorlást. Gorbacsov alatt a kivándorlás felgyorsult. Míg korábban sokan komoly összeget fizettek a hivatalnokoknak, hogy gyerekeik személyi okmányaiba a nemzetiséget rögzítő sorba ne „jevrej”, a zsidó szó kerüljön, most számos nem zsidó azért fizette le a kerületi kapitányságok illetékeseit, hogy éppenséggel minősítsék őket zsidónak, hiszen ezzel megnyílt az út a kivándorlás felé.

Pszichológiai, szociálpszichológiai alapok

Ma már általános a kutatói konszenzus, hogy az antiszemitizmus több jelenségére történelmi, eszmetörténeti okok felsorolásával csak hiányos magyarázatok adhatók. Nem érthető meg többek között, hogy miért tapasztalható az a jelenség, hogy még azonos történelmi körülmények között is, csak a társadalom egy része válik előítéletessé, illetve miért lehet jelen ott is antiszemitizmus, ahol zsidók alig, vagy egyáltalán nem élnek. Így azután óhatatlanul eljutunk annak a feltételezéséhez, hogy az emberi természeten belül is szükségesek olyan tényezők, amelyek pszichológiai magyarázatot adnak ezekre a közismert jelenségekre. Azokat az elméleteket, amelyek az antiszemitizmust az individuum lélektani szükségleteinek kielégüléseként magyarázzák összefoglaló néven motivációs elméleteknek nevezzük. A pszichoanalízisből kiinduló motivációs típusú elméletek szerint az antiszemitizmus bizonyos konfliktusok neurotikus feloldásának a következménye. Így lényegében személyiségproblémák rejlenek mögötte, amelynek köze a zsidókhoz ténylegesen nincs. Így a bűnbakképzésre késztető konfliktus az egyénen belül keresendő. Az elmélet szerint, lényegében arról van szó, hogy felborul az én, a felettes-én és az ösztönén egyensúlya, a gyenge én nem tud megbirkózni valamilyen ránehezedő nyomással, így a konfliktusforrást kívülre helyezi, egy fajta neurotikus válaszként a zsidóban találja meg a konfliktus okát, a bűnbakot. Azt hogy a keresztény kultúrkörben miért a zsidók kerülnek ebbe a szerepbe, az elmélet képviselői Freud Mózes-könyvéből kiindulva a zsidó „apavallás” és a keresztény „fiúvallás” közötti viszonyt okolják. A kollektív antiszemitizmus jelenségét úgy magyarázza tehát az 55

elmélet, hogy az individuálpszichológiai fogalmakat, jelenségeket csoportszinten is érvényesnek tekinti, így az antiszemitizmust társadalmi neurózisként, tömegpszichózisként értelmezi. Szintén a motivációs elméletek közé tartozik a frusztráció-agresszió elmélet, amely szerint oksági összefüggés van az egyént ért frusztráció és a kiváltott agresszió között. Bizonyos esetekben azonban az agresszió nem irányul, irányulhat a kiváltó ellen, ezért más tárgyra, adott esetben a zsidókra helyeződik át. Abban, hogy miért a zsidók kerülnek bűnbakszerepbe, szerepet játszhat a társadalomban már meglévő előítéletesség.

A harmadik, talán legnagyobb hatású pszichoanalitikus alapozású elmélet a tekintélyelvű személyiség elmélete. A teória három alapvető előfeltevésre épül. Az első szerint az egyén különféle megnyilvánulásainak van egy közös belső indikátora, azaz az etnocentrizmus, antiszemitizmus, konzervativizmus, stb. ugyanannak a háttérjellemzőnek a megnyilvánulása. Másodszor, ezek az attitűdök alapvető személyiségjegyeken alapulnak, így az olyan személyiségtípusok, mint a tekintélyelvű és toleráns személyiség, egy fogalmi rendszeren, a pszichoanalízis fogalmi rendszerén belül értelmezhetőek. A harmadik előfeltétel szerint, a személyiség alapstruktúráját a korai gyermekkor családi szocializációja határozza meg. Az elmélet így egyrészt képes arra, hogy egy általános fogalmi keretet nyújtson mindenféle előítéletesség magyarázatához, másrészt viszont nem törekszik az antiszemitizmus specifikus magyarázatára, egyszerűen a tekintélyelvűség egyik megjelenési formájának, az etnocentrizmus, a xenofóbia egyik alesetének tekinti. Az elmélet hibájának tekinthető, hogy csak a jobboldali tekintélyelvűség magyarázatára alkalmas, ezért sor került annak ideológiai semlegesítésére. A tekintélyelvű, illetve toleráns személyiség kategóriáit a zárt és nyitott gondolkodás kategóriái váltották fel. Ezek szerint a nyitott gondolkodású személy képes a kívülről jövő információk alapján megváltoztatni gondolkodását, a zárt gondolkodásúak merev határt húznak, és ebből a szűk értelmezési tartományból nem lépnek ki, véleményalkotásukban fontos szerepet játszik a saját csoportjuk tekintélyeivel való erőteljes azonosulásuk. A motivációs elméletek nagy népszerűségre tettek szert a XX. század második felében, a népszerűségüket annak köszönhették, hogy koherens módon adtak magyarázatot a bűnbakképzés lelki motívumaira. Arra viszont nehéz az általuk kínált gondolati rendszerben magyarázatot találni, hogy az etnocentrikus, xenofób előítéletek közül miért pont a zsidóellenesség vált totális, sokszor mitologikus jellegű világmagyarázattá. Több gondolkodó az antiszemitizmus mitikus világképpé válásában látja a specifikumot, amelyben egyfajta manicheus jellegű, kimérikus mítoszban a Zsidó a Jóval örök harcban álló Gonosz megtestesítője. „Az antiszemitizmus mitikus jellege teszi lehetővé, hogy az antiszemita zsidóképben

56

ellentmondásmentesen megfér a zsidó tőkés és a zsidó szocialista, a zsidó imperialista és a zsidó bolsevik.”126 Az ideológia megfogalmazódása abból a társadalmi feszültségből ered, amely az elidegenedés egyenes következménye, hiszen az egyén képtelen átlátni, befolyásolni a társadalmi folyamatokat, ezért van szüksége egy ellenidentitásra, a legfőbb rosszat megtestesítő zsidóra, amelynek legyőzésével újra ténylegesen birtokba veheti a világot. A misztikus Zsidó ily módon a zsidók nélküli antiszemitizmus forrásává válhat. Annak a magyarázatára, hogy miért pont a zsidók váltak ilyen démonizáló előítéletesség tárgyává két közelítés alakult ki. Az első ilyen a szubtancialista közelítés. Az elmélet szerint az antiszemitizmus valamennyi történeti formája egy eredendően vallási konfliktusból ered. Így a nyugati civilizáció számára a zsidósághoz fűződő viszony, az antijudaizmus kialakulása alapvető identitáselem, közvetlenül érinti a nyugati civilizáció önképét. A nyugati társadalmak szekularizációs folyamata során ez az identitáselem ugyan veszít vallási jellegéből, de eszközkészletét, gondolati rendszerét megtartja, az előítéletességre hajlamos személy számára mindig rendelkezésre áll. A posszibilista közelítés szerint az antijudaizmus kétségkívül fontos szerepet játszik a modern antiszemitizmus működésében is, de abban más tényezők is szerepet játszanak. Ilyenek azok a tapasztalatok, amelyeket a zsidóság és környezete egymásról nyernek az együttélés során, és ezek a tapasztalatok töltik meg új tartalommal az ideológiai szempontból kiüresedő antijudaizmus kereteit. A harmadik összetevő az elmélet képviselői szerint a modern társadalomfejlődésben keresendő, amely válságos szakaszaiban a zsidóellenes mozgalmak irányába fordulnak, amelyek során a zsidók és nem zsidók között keletkező társadalmi feszültségek mozgósítják, felszínre hozzák a lappangó sztereotípiákat. Összegezve tehát a két elmélet közötti különbséget, amíg a szubsztancialista elmélet szerint a keresztény antijudaizmus öröksége és az előítéletességre hajlamos személy egyidejű jelenléte a modern társadalmakban végzetszerűen vezet az antiszemitizmushoz, addig a posszibilista elmélet szerint az antiszemitizmus minden történeti formája új magyarázatot igényel. A szociálpszichológiai kutatások szerint minden egyén társadalmi identitásnak alapvető eleme a csoporthoz tartozás. A csoportidentitás alapvetően más csoportokkal való összehasonlítások során jön létre, amelynek során a saját csoport kedvezőbb értékelésben részesül, mint más csoportok. Az ilyen, elfogultságokon alapuló összehasonlítás során, amelynek végeredményeképpen a többi csoport leértékelődik, jön létre az etnocentrikus csoportidentitás, mint például a nacionalizmus. Az etnocentrizmusnak fontos funkciói is vannak, hiszen erősíti a csoport kohézióját, megkönnyíti a kommunikációt a csoporton belül, hatékonyabbá teszi a csoport működését, csökkenti a csoporton belüli agressziós szintet. Ezzel együtt azzal, hogy az etnocentrizmus torz képet alkot a külső csoportokról, komoly konfliktusokat gerjeszt a többi, esetlegesen éppen úgy etnocentrikus 126

57

A modern antiszemitizmus. Szerkesztette: Kovács András. Bevezetés 22. o. Budapest, 1999

csoportokkal. A sajátcsoport felértékelése, a külső lebecsülése a társadalomi tudás részét képező sztereotípiakészlet segítségével történik. „…Az előítéletesség tehát a csoport belső szükségleteiből fakad, de az előítéletek tartalma tanult.”127 Ennek megfelelően szociálpszichológia kutatások során fogalmazódott meg az előítéletekkel kapcsolatban a kognitív előítélet-elmélet, amely nem tagadja, hogy a korábbi kutatások által az előítéletesség kifejlődésében szerepet játszó személyiségtípusok, mint például a tekintélyelvűség léteznének, kétségbe vonja viszont azt, hogy az ebből fakadó előítéletes magatartásformák a személyiség mélyrétegeiből fakadnának. Az elmélet szerint a tekintélyelvűség vagy zárt gondolkodásforma tanult gondolkodásmód, a sztereotípiákat az egyén a szocializáció során sajátítja el. Ebből viszont az is következik, hogy az előítéletek megtanulásával egy időben, az is elsajátítható, hogy kerülje el az egyén az előítéletesség csapdáit.

127

58

A modern antiszemitizmus. Szerkesztette: Kovács András. Bevezetés 26.o. Budapest , 1999