Antiszemitizmus és németellenesség

Változást

Antiszemitizmus és németellenesség

Ungváry Krisztián

Antiszemitizmus és németellenesség

Csak kevesek által ismert tény, hogy a Magyarországon eluralkodó rasszista közbeszédnek nem csak zsidó származásúak voltak az áldozatai. A szociális nacionalizmus nem csak a zsidóságot érintette hátrányosan. A rasszista, mindig másban hibát keresõ retorika 1945 után nem szûnt meg, csupán tárgyat változtatott: az új áldozatok a magyarországi németek lettek. Mindez összefügg azzal, hogy a magyarországi antifasiszták jelentõs része nem demokrataként, hanem rasszistaként volt antifasiszta. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, baráti Huszár Aladár és társai 1919 után az ország vezetõ fajvédõi, antiszemitái voltak. Gondolatrendszerük, amely az 1930-as évek második felére németellenessé tette õket, sajnos sok esetben ugyanabból a kútfõbõl merítkezett, mint korábbi http://www.valtozast.hu/web

Készítette a Joomla!

Generálva: 19 September, 2016, 12:19

Változást

antiszemitizmusuk.

Magyarországon a XIX. században valójában két csoportnak sikerült a polgárosodási folyamatban teljesen részt vennie. A polgári életmód elterjedése vidéken a svábok, városokban pedig a zsidók sikertörténetének számított. 1919 után Szabó Dezsõ nyomán általános volt az a nézet, hogy a magyarság boldogulását két belsõ ellenség teszi lehetetlenné: „az értelmiségi helyekre tolakodó zsidók” és a „földet elfoglaló svábok”. A Nemzeti Parasztpárt 1939-es programja egyenlõ veszélynek tüntette fel a „sváb, zsidó és morva eredetû középosztály (...) uralomra törõ szándékát”.

A publicisztikában eluralkodott az a szemlélet, hogy zsidó és sváb egyaránt mohó és gátlástalan módon veti rá magát a magyar javakra. Ebben népiek, nyilasok és kommunisták egyaránt osztoztak. Munkamegosztás csak abban alakult ki, hogy ki melyik csoportot gyalázza: „Száz év elõtt megtanulták a magyar nyelvet, hogy üzleteket köthessenek. E buzgóságuk feltûnt az idegeneknek is.” Írta pl. a kommunista Agárdi Ferenc a svábok kapcsán, kárhoztatva „faji gõgjüket”. Bajcsy-Zsilinszky Endre szinte teljesen elszigetelõdött, amikor 1938-ban volt fajvédõ létére nem volt hajlandó teljes mértékben csatlakozni az antiszemita közbeszédhez, és ezt a „svábok” elleni uszítás fokozásával sem tudta kompenzálni. Míg a népiek lapjai ekkoriban a zsidóságot érintõ „faji” statisztikákat publikáltak, Bajcsy-Zsilinszky lapjában ugyanazon elvek alapján a német származásúak arányszámát taglalta. „Német világ Magyarországon” címmel már 1937-ben publikált egy brosúrát, igaz, ebben még nem a hazai németeket tette meg bûnbaknak. Illyés Gyula, aki a népiek közül talán a legszorosabb urbánus kapcsolatokkal is rendelkezett, a Nyugat 1932. augusztusi számában a „judeo-germán” Budapest szellemi hegemóniájáról panaszkodott. 1933-ban a Nyugat és a Magyar Hírlap hasábjain publikált cikksorozatot a sváb terjeszkedésrõl. 1938-ban Párizsban Károlyi Mihálynak is kijelentette, hogy csak a zsidó földek felosztását tarja szükségesnek. Az I. zsidótörvény kapcsán leszögezte, hogy a magyar kultúra védelmében szükségesnek tartja a törvényt és nem hajlandó „hõsi halált halni” lakáj-drámaírókért, zughírlapírókért és leánykereskedõkért. Azt az ellentmondást, hogy a törvények nem tehetségtelenség, hanem származás alapján tettek különbséget ember és ember között, Illyés ekkor még nem oldotta fel. Vásáry István kisgazdapárti képviselõ látnoki erõvel rendelkezett, amikor az I. zsidótörvény vitájában azt mondta, hogy a zsidókérdés megoldása után majd a svábkédés megoldása fog következni.

http://www.valtozast.hu/web



Változást

Zsidók és svábok vagyoni helyzete egyaránt újraosztás tervezésére sarkallta a kor rasszista szociálpolitikusait. A magyarországi németek kitelepítése jelentõs mértékben gyarapíthatta volna a nemzeti vagyont, hiszen legfontosabb értékeiket, a földet és a gazdasági felszerelést semmiképp sem vihették magukkal. Mindez egy esetleges és egyre inkább elkerülhetetlennek tûnõ földosztásnál komoly tételként esett volna latba. Külpolitikai okokból 1945-ig nem lehetett erõszakosan szorgalmazni a magyarországi németek kitelepítését. Az ötlet azonban már az 1930-as években is felmerült és a zsidótörvényekkel párhuzamosan a svábok negatív diszkriminálására is volt hajlandóság – igaz ezt a harmadik Birodalomra való tekintettel csak bújtatottan lehetett folytatni. Ezt példázza az 1938 augusztusában tárgyalt földbirtokpolitikai törvény, amelynek kapcsán a zsidók ingatlanszerzési tilalmáról a minisztertanács elõször még úgy határozott, hogy errõl lehetõleg „nem kell kifejezetten rendelkezni. (...) A javaslatban a zsidókérdés lehetõleg tompítandó volna akként, hogy a zsidók földszerzését a földmûvelésügyi miniszter, esetleg a fõispán jóváhagyás alkalmával közigazgatási úton szorítsa a legkisebbre. Ugyanígy kellene a német nemzetiségek terjeszkedését is korlátok közé szorítani.”

1939 után Hóman Bálint kultuszminiszter a németek országon belüli összetelepítését mindenképp szükségesnek tartotta, mivel veszélynek ítélte meg a vegyes falvakban a sváb lakosság disszimilációját. Horthy Miklós kormányzó rendkívül pozitívan áll hozzá a németek kitelepítéséhez. „Kitûnõ gondolatnak” nevezte Adolf Hitler 1939 október 6-i beszédét, mely általánosságban a külföldön élõ németség hazatelepítését említette, és Hitlerhez írt levelében leszögezte, hogy valamennyi kisebbségre kellene alkalmazni ezt a módszert! Külön kiemelte, hogy milyen nyereség volna Németországnak, ma megkaphatná a „mi derék svábjaink”-at, „akiket mi mindig nagyon szerettünk, bizonyára a legjobb gazdák és mezõgazdasági dolgozók valamennyi repatriálásra tekintetbe jövõ közül.” Névmagyarosítás kérdésben is egy kalap alá vette a svábokat és a zsidókat, mondván, kifejezetten káros, hogy ez akadályozza a „fajnemesítést”. Hitler nyilatkozata egyébként általánosan ismert volt az országban, mivel a Magyarország 1939. október 7-i száma külön le is közölte a beszédnek azt a részét, amelyben Hitler arra utalt, hogy „Európa kelete és délkelete ugyanis részben tele van a német népiség nem tartható töredékeivel” és általános lakosságcseréket helyezett kilátásba.

Ennek a gondolatnak jegyében fogalmazódott meg a minisztertanács 1940 január 12-i ülésén az az ötlet, hogy a kiszolgáltatott és asszimiláció szempontjából menthetetlennek tûnõ burgenlandi magyarságot hazatelepítsék és cserébe ugyanannyi németet telepítsenek át. A német http://www.valtozast.hu/web



Változást

fél hajlott is erre a gondolatra. Az áttelepítés ötlete azonban már ott hajótörést szenvedett, hogy német részrõl a kárpátaljai németeket kívánták a burgenlandi magyarokkal kicserélni, míg a magyar fél a nyugati határon, Sopron környékérõl szerette volna kitelepíteni a németeket, akik elmagyarosítása jóval nehezebbnek tûnt, mint a kárpátaljaiaké. Ezzel viszont a német fél nem értett egyet és arra is hivatkozott, hogy önkéntes áttelepülés esetén Magyarországról csak proletárok, míg Burgenlandból a gazdag parasztok települnének át. Mivel ekkoriban Németországnak a Szovjetunió, Baltikum és Besszarábia területérõl áttelepült németek elhelyezése is komoly gondot okozott, a magyar kitelepítést nem forszírozták, a magyar kormány pedig nem volt abban a helyzetben hogy az áttelepülést kötelezõvé tegye.

A kitelepítésre vágyóknak biztatást adott Hitler Sztójay Döme berlini magyar követnek tett 1940 szeptemberi kijelentése mely szerint egyszer sor kerül majd egy millió német visszatelepítésére a Kárpát-Medencébõl. Errõl a kijelentésrõl a magyar politikusok széles köre tudott, Kállay Miklós miniszterelnök pl. azzal érvelt Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter elõtt, aki a Volksbund jogainak bõvítését követelte, hogy erre azért sincs szükség, mert a helyzet „úgyis csak átmeneti jellegû”. Kállay a német nemzetiséggel kapcsolatos követeléseket rendre azzal hárította el, hogy így is arányszámukat meghaladó mértékben vannak jelen magyarországi németek a politikai és gazdasági életben.

Német részrõl a háború alatt is lebegtették a kérdést: Hitler pl. 1943 februárjában közölte Szombathelyivel hogy román-magyar háború esetén elõzõleg mindkét ország területérõl kivonná a népi németeket. Az áttelepítési terv a népcsoport elõtt is ismert volt ugyan, de még a volksbundisták többségei is ellenezte, csupán azok helyeselték akik teljesen nincstelenek voltak. Hogy a „svábok” kitelepítése mennyire népszerû volt a magyar politikai életben, azt igazolja Jagow budapesti német követ panasztávirata is, melyben Hitler kijelentése ellen tiltakozott. A német követ utalt arra, hogy már amúgy is komoly belpolitikai támogatással rendelkeznek efféle ötletek, és amennyiben a Führer kijelentése ismertté válik, akkor a kitelepítést követelõ párt kerülne többségbe, ami beláthatatlan feszültségekhez vezet.

A rasszizmus nemcsak kormánypolitika volt. Számos egyesület alapszabályában is deklarálta az idegen fajok elleni szociális harcot. Donáth György MÉP-képviselõ mozgalmat indított a progresszív jobboldali egyesületek közös fedõszervben történõ egyesítésére. Egyesületközi http://www.valtozast.hu/web



Változást

Együttmûködés néven létrehozott szervezete valójában a „Magyar Közösség” kibõvített fedõszerve volt és már 1938 õsze elõtt megalakult. Összesen 24 egyesület vállalta fel a szervezet integráló munkáját, olyanok mint pl. a Bartha Miklós Társaság, a MONE, a MÜNE, az EPOL, A MEFHOSZ, a MMÉNSZ, a Baross Szövetség, a Honszeretet, a Hungária és a Turul bajtársi egyesületek. Az Egyesületközi Együttmûködés politikai pártok felett állt és alapszabálya elsõ pontja kimondta, hogy a számszerû és kulturális fölény jogán kizárólag magyaroké lehet a vezetõ szerep: „a magyar élet bárminõ irányításából ki akarjuk zárni azokat a fajokat és népelemeket amelyek a magyarságra és az itt élõ nemzetiségekre egyaránt károsnak ítélünk, elsõsorban a zsidóságot.” Az alapszabály második pontja az erkölcsi tisztaságot, harmadik az igazságos vagyon és jövedelem-megosztás követelését szögezte le. Az együttmûködés elõadássorozatán olyan elõadók szerepeltek mint Antal István, Kodolányi János, Karácsony Sándor, Németh László, Mester Miklós, Marton Béla. A Magyar Élet 1941 júliusi számában hitvallásként közzétett Magyar Káté útmutatót is adott arra vonatkozóan, hogy ki nem tekintendõ magyarnak: „aki a török hódoltság után telepedett meg.” A káté hozzáfûzte: ezeknek az elemeknek meg kell könnyíteni az eltávozást. Ennek hátterében az a feltételezés állt, hogy ezáltal válhat lehetségessé a nyomorgó „magyar fajú” földmûvesek és proletárok társadalmi integrációja. Kodolányi földosztást követelõ írásában külön kiemelte az akció számára rendkívül fontos következményét: „nagy magyar tömegek letelepítése gyengítené a sváb lakosságot.” A „sváb veszélyt” felismerõ népiek külön mozgalmat is indítottak „Kaláka” néven. Antal István a népbíróság elõtt azzal védekezett az antiszemitizmus vádjával szemben, hogy a „német veszedelmet a zsidókérdésnél súlyosabb problémának tekintette” és ezért lépett be õ is e szervezetbe.

A Magyar (Testvéri) Közösséget, a faji tisztaság megmentésére szervetett társaságot 1925-ben alakították Erdélybõl Magyarországra menekült értelmiségiek. Az alapítók között volt dr. Csomóss Miklós, 1928-ban Szász Bélával az elsõ magyar nemzetiszocialista párt megalapítója és a ’zöld ing’ bevezetõje, 1937-tõl a Nyilaskeresztes Párt pártigazgatója, aki 1938-ban azért lépett ki a nyilasoktól, mert elviselhetetlennek tartotta a sváb és egyéb idegen elemek beáramlását a pártba. A Magyar Közösség szervezési alapelvei is feltûnõ hasonlóságot mutatnak az 1928-ban szervezett Szász-Csomóss féle nemzetiszocialista párt ill. Szálasi Ferenc elsõ, 1935-ben megalakult Nemzet Akaratának Pártja (NAP) felépítésével. Mindegyik mozgalmat sejtszerûen szervezték, a legkisebb egység a „család” vagy „fajpolitikai gyûrû” ill. „sátor” (Szálasi pártjában a tized) volt, ezeket „nemzetségekbe” (a NAP-ban Tízek tanácsába) és „hadakba” szervezték. A legfelsõbb vezetést a tízfõs vezértanács végezte (A NAP-ban ugyanezt a funkciót az „Életszövetség” látta el). A Magyar Közösség a többi konspiratív egyesülettõl abban viszont eltért, hogy tagnak csak olyan személyt vettek fel, akinek apja és nagyapja is magyar névvel bírt. Zsidó természetesen nem lehetett tag, de olyan sem, akinek házastársa zsidónak számított, mivel a Közösség a zsidók asszimilációját a gyakorlatban lehetetlennek tartotta (ennek ellenére a közösségnek is megvoltak a maga „házi zsidói”). A Közösség deklaráltan faji alapon szervezkedett és azt tûzte ki célul, hogy saját „fajmagyarnak” minõsülõ tagjait juttassa vezetõ állásokba az államigazgatás területén. A faj mentésének kérdését a keresztény értékek elé helyezte, a zsidókérdést pedig úgy kívánta megoldani, hogy az 1900 elõtt letelepedettek %-os arányuknak megfelelõ kisebbségi jogokra lennének jogosultak (de csak ebben az arányban vehetnének részt a különbözõ foglalkozási ágakban is), az 1900 után betelepültek számára http://www.valtozast.hu/web



Változást

viszont „itt hely nincs”. A Közösség rendszeres körleveleket bocsátott ki FÉB (Faji Élet Bölcselet), TK (Tagképzõ Anyag) és CSÉV (Cselekvõ Élet Elvei) néven. A FÉB-anyagok havi rendszerességgel jelentek meg és a ”fajpolitikai gyûrûkben” megtartandó elõadások és szemináriumok alapját képezték. A közösség parlamenti képviselõkkel is rendelkezett a kormánypárt, a nyilasok, a Magyar Megújulás Pártja és a függetlenek tagjai között. Donáth György vezetésével külön „sátrat” alkottak. Egy „sátorban” tevékenykedett az 1944-ben bátor kiállásával százakat megmentõ Mester Miklós és a deportálásokat irányító Baky László (rajtuk kívül a négy pártot is megjárt Matolcsy Mátyás, a nyilas Szögi Géza, a kormánypárti majd imrédysta Incze Antal, János Áron, Szabó Gyula, Tömböly Dénes tartozott a „sátorhoz”).

Mind a külföldi szakirodalom egy része, mind a magyarországi visszaemlékezõk hajlamosak összefüggést, sõt néha ok-okozati viszonyt felállítani antiszemitizmus és náci szimpátia között. Ezek szerint az antiszemita intézkedések helyeslõit a „jobboldaliság”, a „németbarátság” vagy a „náci-szimpátia” jellemezte volna. Ez az érvelés azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy Európában a fajvédelmi gondolat elõször Magyarországon jelentkezett és sokáig a többi szélsõjobb mozgalom példaképe volt. Német hatás tehát egyáltalán nem állapítható meg, ezzel szemben ismert tény, hogy több náci jelszó, pl. „Deutschland erwache” a magyar ébredõk hasonló lózungja után született meg. Németországban még csak néhány fanatikus volt az NSDAP tagja akkor, amikor Magyarországon tízezrek tömörültek fajvédõ szervezetekbe (ÉME, EX, stb.) és már 1920-tól jelentõs számban parlamenti képviselõket is maguk mögött tudhattak, míg az NSDAP csak 1924-ben került be a Reichstagba, de 6%-os aránya még abban az évben 2,6%-ra esett vissza. A magyar fajvédelem tehát mindenképp önálló és független jelenség.

Személyek szintjén sem igazolható összefüggés német szimpátia és antiszemitizmus között: Teleki Pál, a Magyarországra menekült lengyeleket támogató páter Varga Béla vagy Makkai János, a II. zsidótörvény parlamenti vezérszónoka és a népi írók mind németellenesek, és adott esetben antifasiszták is voltak. A magyar politikai élet résztvevõi szinte kivétel nélkül a „magyarság vezetõ szerepét” hirdették és nem tudtak elszakadni az integer Magyarország fikciójától. A késõbb imrédystává lett Oláh György egyben a németellenes Bartha Miklós Társaság alapító tagja is volt, hasonlóan a már említett Szász Bélához és dr. Csomóss Miklóshoz. Teleki politikai tevékenysége és öngyilkossága, valamint Makkai 1944-es Gestapo általi letartóztatása is azt bizonyítják, hogy antiszemitizmus és az antifasizmus korántsem volt összeegyeztethetetlen.




Változást

Akarata ellenére Szekfû Gyula is azok közé tartozott, aki 1944-ben hivatkozási alappá vált a deportálást szorgalmazók körében. 1920-ban jelent meg „Három Nemzedék” c. mûve, melyben foglalkozott a szerinte túlzott mértéke miatt káros zsidó asszimiláció hatásaival is. Külön teret szentelt annak a tézisének, mely szerint az arisztokrácia tette lehetõvé a zsidóság beáramlását Magyarországra. Szekfû a zsidókról negatív hangon írt, bár a zsidóságot nem biológiai értelemben tárgyalta és a „zsidókérdésért” sem csak õket tette felelõssé. Személye és munkájának magas szellemi színvonala azonban rasszista körökben is hivatkozási alappá vált, mivel történészi kvalitású számvetést készített az 1867-1918 közti idõszakról. A szélsõjobb veszélyt érzékelõ Szekfû a 30-as évek második fele után egyre inkább a polgári antifasiszta szellemi ellenálláshoz csatlakozott. Ez azonban nem akadályozta meg õt abban, hogy a „Három nemzedék” téziseit továbbra is használja (pl. Schittenhelm c. 1937-ben megjelent írásában), csak éppen nem a zsidók hanem a svábok ellen, akik disszimilációját a magyarságra nézve ekkor már veszélyesebbnek tartotta – az elnyomó magyar nemzetiségi politikát, ami a svábokat a Volksbund karjaiba hajtotta, azonban nem kifogásolta.

Zilahy Lajos egyike volt az erkölcsi tisztességet mindvégig megtartó demokratikus meggyõzõdésû íróknak, de a faji közbeszéd körébõl õ is csak részben tudta kivonni magát. A Törzsökös Magyarok Tábora vacsoráján elhangzott mondata, mely szerint egyenrangú magyarnak ismer el mindenkit, aki a magyarság céljait magáévá teszi, köztük a zsidóságot is, botrányt okozott. A Magyar Élet „Híd a zsidóság felé c. írásában pl. nem késlekedett leközölni hogy Zilahy lapjában mely munkatársak ill. feleségeik zsidók (Ortutay, Tersánszky, stb.). Ez ellen az eljárás ellen a lapban publikáló rangos értelmiségiek közül egyetlenegy sem tiltakozott.

Zilahy 1943-ban színpadra vitt „Fatornyok” c. drámája a zsidó és német asszimilációval foglalkozott. Mûve kódolt németellenességével a kor haladó értelmisége körében kirobbanó sikert aratott. Zilahy azonban ugyanabba a csapdába esett bele, mint ellenségei. Kritikája tárgyát akaratlanul is faji alapon definiálta. Mentségére szolgál, hogy politikai darabot nem is vihetett volna színpadra. Bosnyák Zoltán pontosan tapintott rá Zilahy darabjának fonákjára:




Változást

„A Fatornyok” a legidõszerûbb magyar társadalmi kérdések kellõs közepébe nyúl be merész és nagyon rutinos kézzel. A magyarság faji kapcsolatát akarja megvilágítani a vele együtt élõ németséggel és zsidósággal. (...) Bárhogy értelmezzük, magyarázzuk Zilahy új színmûvét, bármennyire elhalványul és háttérbe húzódik a zsidókérdés, a végeredmény mégis csak az:

A magyar asszony nem képes több évtizedes együttlét után magyarrá asszimilálni egy jószándékú, jóindulatú németet, aki nyolcesztendõs korától Magyarországon lakik.

A zsidó asszony ugyanennek egyéves kora óta Magyarországon tartózkodó öcssét teljesen magyarrá tette, még a nevét is megmagyarosította.

A darabban – mint nagy központi probléma – szerepel az a nagy per, amely, az író szerint a magyar és a német faj között folyik, és amely – ezt nyíltan kimondja – teljesen és tökéletesen megoldhatatlan. Ugyanakkor egyetlen szó sincs arról, hogy a másik, ennél sokkal nagyobb és égetõbb pör, a köztünk élõ egymillió zsidónak velünk folytatott faji pöre, megoldhatatlan volna. Sõt, amint a Kis Ottó-féle házaspár életébõl látszik, a zsidóság az idegent is magyarrá képesek tenni, tehát õk beolvadó-képesek magyarságba a négyzeten.”

A szovjet légierõ 1942 nyarán végrehajtott bombatámadása Budapest ellen csak http://www.valtozast.hu/web



Változást

néhány épületet döntött romba. Zilahy villája viszont ezek közé tartozott. A háború kimenetelét mindig is pesszimistán megítélõ író ennek hatására 1942 szeptember 15-én közzétette Híd címû lapjában, hogy teljes megmaradt vagyonát, jövedelmeit és szerzõi jogait a magyar államnak ajánja fel, azzal a meghagyással, hogy azt a magyar ifjúság magyar és keresztény szellemû nevelésére fordítsák. Zilahy döntésének indoklására azt hozta fel, hogy „A magyar faj, de elsõsorban a magyar nép azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztõen kis arányban szerepel.” Zilahy tehát nem szociális, hanem faji kérdésnek tartotta a Magyarországon kialakult, csakugyan anakronisztikus állapotokat.

A rasszista paradigma hihetetlen erejét bizonyítja az is, hogy a nyilas és nemzetiszocialista penetráció ellen 1938-ban alakított társaság gyakorlatilag ugyanazokat a kliséket használta, mint a legvadabb magyar szélsõjobboldal. Az egyébként jelentéktelen egyesület neve Magyar Fajvédõk Országos Szövetsége volt, elnökségében Görgey György, és Magasházy László nyugállományú tábornokok és Somogyi Béla (mindhárman 1919-es fajvédõk) foglaltak helyet.

A zsidók és németek elleni kétfrontos harc jegyében indult az ország legfontosabb ellenzéki (nota bene zsidó tõkébõl pénzelt) lapja, a Magyar Nemzet is. 1938 augusztus 25-én Pethõ Sándor bemutatkozó cikkében meghirdette, hogy a lap küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon, és félreértések elkerülése végett leszögezte azt is, hogy „nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elõl sem. Erre nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsõbbségének szerves és intézményes megalapozása.” Ezután azonban arra célzott, hogy hiba volna csak a zsidókérdéssel foglalkozni, hiszen „nemcsak zsidó imperializmus fenyegeti a magyar érdekeket.” Megállapításával nem lett volna semmi baj, hiszen a III. Birodalom csakugyan súlyos fenyegetést jelentett. Ez azonban semmiképp sem legitimálhatta a hazai nemzetiségek kulturális és politikai jogainak csorbítását, amit Pethõ és szerkesztõsége viszont összekapcsolt a zsidókérdéssel.

Hasonló szemlélet uralkodott a sok szempontból progresszív Turul Szövetségen belül is. Ambrus József, a Turul Szövetség országos fõvezére „Teljes rendszerváltozást követelünk” c. cikkében feudalizmus és zsidóság gyalázása mellett fajbiológiai és tehetségkutató intézet felállítását követelte, majd leszögezte, hogy „Mérhetetlenül aggaszt bennünket a Dunántúl sora, amelynek 42%-a nagybirtok. Amikor a Dunántúl egyes vidékein kihal a tisztafajú magyarság, azt kell látnunk, hogy a szapora és szorgalmas sváb családok lépésrõl lépésre elfoglalják a magyar http://www.valtozast.hu/web



Változást

földet.”

Ez az ellenségkép még Bibó István és Reitzer Béla 1938-ban írt pont-tervezetében is visszaköszön, melyet a Márciusi Front számára készítettek. Bibó a zsidóság kapcsán egy vázlatában apósához, Ravasz Lászlóhoz hasonlóan leszögezte, hogy kulturális szempontból „nem a saját országunkban vagyunk”: éleslátása azonban már ekkor sem engedte meg neki, hogy a zsidókat politikai és gazdasági szerepükért tegye felelõssé. Emellett azonban követelte a „külön érdekvédelmet folytató német és zsidó eredetû rétegek közéleti vezetõ szerepének és hangoskodásának a megszüntetését.” A „hangoskodás” kifejezést Bibó késõbb ugyan átjavította „hatalmi helyzet”-re, de ezzel is csak azt bizonyította, hogy hisz a zsidó és a sváb disszimiláció veszélyében, ami nem volt egyéb vad kényszerképzetnél. Ekkor még a Volksbund sem létezett, voltak ezzel szemben állandó iskolabezárások és a német nemzetiségûeket sújtó szekatúrák. Éppen a magyar kormány asszimilálást erõltetõ intézkedései voltak azok, amelyek elõkészítették a talajt a náci eszméket terjesztõ Volksbundnak, amely a német nemzetiségûek számára egyedül hatásos érdekképviseleti szervnek tûnt. Zsidó vagy cionista „hangoskodásról” a tények ismeretében nem lehet beszélni, a német nemzetiségi vezetõk radikalizálódása pedig csak 1938 végétõl kezdett veszélyes méreteket ölteni.

Öt hónap múlva Reitzer Béla kétségbeesett levelekkel bombázta Erdei Ferencet és kérlelte, hogy írja alá a Makay Miklós által szervezett zsidótörvény ellen tiltakozó ívet. Erdei azonban Bibóra hallgatott, aki kétszer is megírta Erdeinek, mennyire „életbevágóan” fontos kimaradni az aláírók sorából. Ugyanez ismétlõdött meg 1938 december 24-én, amikor Erdei megtagadta a tiltakozást az újabb zsidótörvény ellen Sárközi Györgytõl is, mondván, zsidókért nem kapható „keresztes lovaggá” lenni, azonban mindenre amit tehet, kész „azokért a zsidókért, akik már nem azok(...)”.

A magyar antifasizmusról készült feldolgozások sajnos elhallgatják az a tényt, hogy az antifasiszták jelentõs része rasszista, faji alapon volt antifasiszta. A népiek mellett jó példa erre a magatartásra a Makay Miklós és a Mauthausenben mártírhalált halt baráti Huszár Aladár által életre hívott „Törzsökös magyarok Tömörülése – Sárkányos Mozgalom” amely az „ értelmiség magyar származású kisebbségének” (!) védmozgalmaként definiálta magát. A Törzsökösök 1938 november 15-én alakultak meg és idõszaki lapként „Sárkány” címmel folyóiratot is adtak ki. Politikai programjukban numerus clausus helyett „Numerus http://www.valtozast.hu/web



Változást

Hungaricust” követeltek, azaz a zsidó és az árja (értsd: nem „turáni magyar”) elemek párhuzamos korlátozását és a „fajmagyar” népesség pozitív diszkriminációját. A törzsökösöknek azonban volt koncepciójuk a „hasonultak” azaz a „magyar lelkiséggel azonosult” zsidók és árják sorsára is. A Sárkány 1939 január-februári száma lelkes tudósításban adott hírt arról, hogy „A svábság és zsidóság becsületes nemzethû rétegei maguk is szervezkednek (...) Akik már szívben magyarokká váltak, de nem lehetnek a sárkányosok tagjai a felvételi szabályok miatt – testvérszervezetekbe tömörülnek, s maguk közösítik ki soraikból a disszimiláltakat, az alkotmányellenes forradalmár elemeket.” A „hasonultak” mindjárt négy szövetséget is alakítottak: A Nemzethû Árjamagyarok Tömörülésébe és az Ankerschmidt társaságba a szláv és német származásúak, a Pálos Szövetségbe a kikeresztelkedett zsidók (Saulus-Paulus), az Izraelita Vallású Nemzethû Zsidók Szervezkedésébe pedig a nem kikeresztelkedett zsidóság „hasonult” tagjai léphettek be. Emellett „Petõfi tábor” néven is alakult egy szervezet az 1848 elõtt betelepült „hasonultak” részére. Makay és baráti Huszár mozgalma és a „hasonultak” társaságai kezdeti felfutás után 1940-tõl elhaltak, de a törzsökösök továbbra is élénk náci- és nyilasellenes tevékenységet fejtettek ki.

Külön meg kell említenünk baráti Huszár Aladár tevékenységét. Õ a Magyar Nemzet cikkírójaként Imrédy és a magyar szélsõjobb legkérlelhetetlenebb ellenfelének számított. Imrédy ellen felhozott kritikájában azonban fõ érvként szerepelt, hogy „a magyar élet problémáihoz csak annak szabad nyúlnia, akinek lelke, vérsége és fajisága teljesen azonosult a magyarsággal.” Huszár a nyilasokkal szemben arra hivatkozott, hogy már csak a Gömbös Gyula iránti tisztelet és a gömbösi eszmékkel való azonosulása miatt is el kell utasítania a nyilasmozgalmat. Sajátos, hogy Huszárral szemben a nyilasok voltak azok, aki arra hivatkoztak, hogy három millió idegen nemzetiségû mindig hû volt Magyarországhoz és ezért nekik teljes körû politikai jogokat kell kapniuk, míg Huszár „magyar fajvédelmet” követelt, ami számára a sváb elem háttérbe szorítását jelentette. A harmincas évek végére tehát elõállt az a paradox helyzet, hogy a nyilasmozgalom legsikeresebb kritikusai a volt szélsõjobboldali fajvédõk táborából kerültek ki és nyilasellenes cikkeiket a polgári értékeket is felvállaló Magyar Nemzet és Magyarország hasábjain publikálták. Ez a tényt sem akkor, sem késõbb nem tudta feldolgozni az antifasiszta ellenállás. A magyar antifasiszták többsége nem azért támadta a nyilasokat, mert azok számára semmit sem jelentettek az emberi és polgári jogok, hanem azért, mert rendszerük számukra „idegenszerûnek”, „magyartalannak”, „kópiának” tûnt. A Magyar Nemzet, 1939 után a „szellemi honvédelem” antifasiszta értelmiségieket tömörítõ lapjában az „idegenek” elleni kirohanások jelentették a leghatásosabb „antifasizmust”: a közönyös, önzõ magyarok mellett „vannak aztán sokan, akik lélekben sohasem voltak magyarok, akiknél a magyarság csak külszín, beszéd vagy külsõ keret, de sem felfogni, sem megérteni, sem mélyébe hatolni a magyar lélek misztériumának sohasem tudtak. Ezek egy része nyíltan disszimilál s bontott lobogóval áll oda fajtája és vérsége (...) szolgálatába. Vannak olyanok, akik idegen vérségük dacára magyarnak érzik magukat, õszintén és sokszor becsületesen akarják a magyar életet szolgálni, de nem tehetnek róla, amit akarnak, amint akarják és ahogy akarják, az nem magyar, mert lelkük nem a magyar élet dallamára van hangolva.” – írta baráti Huszár Aladár. 1945 után a pártállam e rasszista szemléletet hirdetõk egy részét integrálta (népi írók), másik részének, a halott fajvédõknek helyet biztosított az antifasizmus panteonjának alagsorában (Bajcsy-Zsilinszky és 1956 után http://www.valtozast.hu/web



Változást

Teleki Pál) míg az élõ fajvédõket, akik egyúttal kommunistaellenesek is voltak, bebörtönözte, kivégeztette vagy elüldözte az országból.

Sajátos adalékot nyújt ehhez a kérdéshez a kommunista párt által dominált rendõrség és a népbíróságok tevékenysége is. Frank László népügyész a Szálasi-per zárszavában a sváb telepeseket a Volksbundisák elõdeinek nevezte és oldalakon keresztül igyekezett bizonygatni, hogy a német nemzetiség és a nácizmusra való hajlam között szerves összefüggés van.

Nagy Vince, a Szálasi-per politikai ügyésze szerint „a katyni és auschwitzi SS-legények õsei voltak a barbár germánok, akiknek a szadista vadságot - a késõbbi német kultúra, a Schillerek, Goethék és a Thomas Mannok vézna kis kultúrrétege alatt, - sikerült átörökíteni a késõi utódokra”

Bár Hóman Bálint ellen nem lehetett felhozni azt, hogy a nemzetiszocializmussal és a náci fajelmélettel rokonszenvezett volna (történeti munkáiban kifejezetten szembeszállt a német fajelmélettel), a német kultúra és a német-magyar sorsközösség hirdetése a politikai rendõrség számára egyet jelentett a nácizmussal: a kihallgató szerint Hóman „tagadja hogy imádta a nácikat, és olyan kísérleteket próbált tenni, hogy vallomása során a germán fajt és a náci rendszert különválasztva, irántuk való imádatát a kitûnõ germánságra és nem annak politikai rendszerére redukálja. Csak nagy vita után ismerte el a két fogalom - sajnálatos módon – azonos voltát.” Ez a szemlélet tette bohózattá Szombathelyi Ferenc vezérkari fõnök és Jány Gusztáv doni hadseregparancsnok népbírósági pereit is: a kommunista pártsajtó és a népügyészek egyaránt régi családnevükön (Knausz és Hautzinger) emlegették a két tábornokot, holott mindkettõjük kifejezetten büszke volt magyarságára és azt sohasem tagadta meg. Bár Jány esetében lett volna mód arra hogy valós vádak alapján ítéljék el õt, jog és igazság a népbírák számára nem volt fontos szempont. A rasszista közbeszéd 1945 utáni akadálytalan átvétele ahhoz vezetett, hogy sokszor valós bûnösöket is ártatlanul ítéljenek el és elõkészítette a terepet egy újabb népcsoport deportálásának szellemi legitimálásához.

A tanulmány végleges formájában a Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham professzor 80. születésnapjára, 731–750.o.

*




Változást




Antiszemitizmus és németellenesség

Recommend Documents