.STEPHEN HOLMES.
Miért van szükségünk Európára?
.Az édenkertr¤l. .és a hatalomról. Amerika és Európa az új világrendben Fordította: Musza István
F
ranciaország és Németország nem fogadta el az iraki fenyegetés Bush-kormány által adott értelmezését; ezzel az atlanti szövetség egy évtizede tartó gyengülése nyilvánvalóvá vált. Robert Kagan a retorikai összecsapások felszíne mögé tekintve próbálja feltárni annak a jelenségnek az okait, hogy a hidegháború elmúltával az európaiak és amerikaiak „egyre kevésbé értik meg egymást”. Hihetetlennek t∫nhet, de azt állítja, hogy az európaiak és amerikaiak azért küzdenek nehézségekkel külpolitikáik összehangolásában, mert az európaiak utópisztikusak és kiábrándultak, míg az amerikaiak kemények, és nem félnek szembenézni a valósággal. Ezt a szokatlan tézist el√ször egy 2002 nyarán közzétett írásában fejtette ki; a mostani könyv ennek az esszének a kib√vített és átdolgozott változata. Kagan írása akkoriban nagy felt∫nést keltett a diplomaták és stratégák között. Hogyan tudott egy konzervatív amerikai publicista ekkora vihart kavarni európai körökben? A válasz részben abban keresend√, hogy állítása szerint az európai nemzetek értékei – állandó civakodásaik ellenére – jobban ha-
sonlítanak egymáséira, mint az Egyesült Államokéira – olyan kijelentés ez, amelyet sok európai szeretne igaznak tudni. Az a tézise is figyelmet keltett, melyszerint az európai külpolitika kiszámíthatatlansága nagymértékben hozzájárult az Egyesült Államok veszélyes unilateralizmusának kialakulásához. Elismerve, hogy „az iraki krízis a transzatlanti problémákat a lehet√ legélesebb megvilágításba helyezte”, Kagan arra keresi a választ, hogy mi lehet a magyarázata a világ két vezet√ gazdasági hatalmának katonai kérdésekben megnyilvánuló nézeteltéréseinek. Véleménye szerint az „eltérések kevésbé az eltér√ kultúrákra vagy filozófiákra, mint inkább a képességekben meglev√ különbségekre vezethet√k vissza”. Az emögött megbúvó premissza különösen érdekes: azt mondja ki ugyanis, hogy az egyének vagy államok nem el√zetes célokhoz rendelnek eszközöket, hanem, öntudatlanul ugyan, de céljaikat igazítják a rendelkezésre álló forrásokhoz. Tömören megfogalmazva, a képességek hozzák létre a szándékokat. Mivel az Egyesült Államok katonai óriás és Európa
Why We Need Europe? In: The American Prospect vol. 14 no. 4, April 1, 2003.
69
Stephen Holmes
Ez az euro-liberális kísérlet, ami az er√r√l való lemondásra csábítja Amerikát, nem egyéb önpusztító ostobaságnál, állítja Kagan. Ma is, több mint fél évszázaddal a náci Németország bukása után, Európa elkényeztetett polgárai még mindig „az Egyesült Államok katonai erejét√l függenek. Amerikának pedig használnia kell ezt az er√t, amennyiben el akarja rettenteni vagy le akarja gy√zni azokat, akik még mindig a hatalmi politikában hisznek”. Az európai vezet√knek ezért el kell ismerniük, hogy „szükség van az er√s, akár egyeduralkodó Amerikára”. Ha az európaiak megtanulnák, hogyan lehet udvariasan utat engedni az Egyesült Államoknak, akkor Kagan reményei szerint az amerikai politikusok is viszonoznák ezt a gesztust azzal, hogy elkerülnék az olyan megjegyzéseket, amelyek egyetlen célja Európa büszkeségének és öntudatának aláásása.
katonai törpe, sosem fognak egyetérteni abban, hogy milyen veszélyek fenyegetik √ket. Kagan a lényeget a következ√ történettel illusztrálja: „A gyengeség lélektanát nem nehéz megérteni. Egy késsel felfegyverzett ember számára az erd√ben kószáló medve elfogadható veszélyt jelent azzal az alternatívával összevetve, hogy a medve nyomába eredjen és megölje. Sokkal kevésbé kockázatos csendben lapulni abban a reményben, hogy a medve végül nem támad. Ugyanaz az ember, ha puskája van, egészen más következtetésre fog jutni arra nézvést, hogy mit jelent az elfogadható kockázat. Puskával a kezében miért kellene vállalnia azt a kockázatot, hogy a medve szétmarcangolja? Az emberi természetnek ez a teljesen normális vonása segít felrajzolni a mai Európát és Amerikát elválasztó határvonalat.” Ez a rövid szakasz tartalmazza Kagan érvelésének lényegét. Nem egyszer∫en arról van szó, hogy az állig felfegyverzett amerikaiak állandóan szörnyetegekre vadásznának, míg a katonailag gyenge, kishit∫ európaiak messze elkerülik a konfrontációt. A lényeg inkább az, hogy gyenge nemzetek rendszeresen rosszul mérik fel az √ket fenyeget√ veszélyek jelent√ségét, abba a hamis hitbe ringatva magukat, hogy ezek a kockázatok csökkenthet√ek a nemzetközi jog, illetve némi diplomáciai ravaszság segítségével. Eközben az er√sek világosan látják, hogy a világ egy olyan rémiszt√ és veszélyes hely, ahol a szabadságot er√vel kell megvédeni. A maguk részér√l az európaiak azt szeretnék, ha a multilateralizmus, diplomácia és a nemzetközi jog melletti elkötelezettségüket egy fels√bbrend∫ erkölcsiség jeleként értelmeznénk. Kagan ezzel szemben ugyanezt a gyámoltalanság és talán a neheztelés tüneteinek állítja be. Hallgatólagosan támaszkodva Nietzsche A morál genealógiájá-ra, a szerz√ amellett érvel, hogy az európaiak a „gyengeség stratégiáját” alkalmazva próbálják ravaszul elbátortalanítani amerikai szövetségeseiket. Abban reménykednek, hogy sikerülhet megkötni az Egyesült Államok kezét, és visszavezetni √t a fehér asztalhoz és a nemzetközi intézményekhez. „Ami a kifinomult és szofisztikált európai politika óriási vívmányának t∫nik – írja Kagan –, az nem más, mint egy arra tett kísérlet, hogy a lelkiismeretére hatva irányítsák az óriást.” És arra figyelmeztet, hogy ezek az ördögien ravasz európaiak akár le is téríthetik az Egyesült Államokat a józan realizmus útjáról, pacifista ideálok hajhászásába kergetve az országot – amihez valószín∫leg kapnak némi segítséget a hazai gyártmányú wilsoni idealistáktól és a Vietnam-éra liberálisaitól is.
AMERIKA MINT MARS, EURÓPA MINT VÉNUSZ
K
agan elméletének intellektuális váza, bár elég egyszer∫nek t∫nik, mégis rendelkezik némi filozófiai megalapozottsággal. Abból a premisszából indul ki, hogy az országon belüli liberalizmust – ahol a nyers er√ és fondorlatok helyett jogállami normák uralkodnak – nem lehet megvédeni agresszív külpolitika nélkül. Azaz, egy jogállam fennmaradása azon múlik, hogy az adott ország hajlandó-e könyörtelen er√t alkalmazni gátlástalan ellenségeivel szemben, és adott esetben kivonni magát a vonatkozó nemzetközi normák hatálya alól. A kanti álmok álmodói talán nincsenek tisztában vele, de hiperliberális utópiájuk megvalósíthatósága azon múlik, hogy akadnak-e olyanok, akik a szabályokat semmibe véve, szervezett er√szakot alkalmazva elüldözik a barbárokat a kapuk alól. Naivitás azt hinni, hogy egy vad és veszélyes hobbesi világban ENSZ-határozatokkal, diplomáciai úton vagy akár a kereskedelmi kapcsolatok szorosabbra f∫zésével bármit is el lehet érni. Sok igazság van ebben gondolatmenetben, és ezt még azok is belátják, akik egyébként hevesen elutasítják. Ugyanezt azonban nem lehet elmondani arról az érzelmileg túlf∫tött mitológiáról, amellyel Kagan mindezt tálalja. A háború el√tti német nacionalistákhoz hasonlóan, akik el√szeretettel állították szembe a Helden és a Händler fogalmát (német h√sök vs. angol keresked√k), Kagan is élvezettel veti össze a maszkulin, férfias amerikaiakat a n√ies, elpuhult
70
Miért van szükségünk Európára?
megítéléséhez, hogyan lehetne magyarázni magát a katonai képességekben meglév√ különbségeket? Európa elég gazdag ahhoz, hogy szuperhatalommá válhasson; miért nem emeli akkor a védelmi kiadásait és miért vonakodik határid√re kiállítani még a sokat emlegetett gyorsreagálású egységeket is? Erre a kritikus kérdésre Kagan elmaszatolja a választ, részben azért, mert nem hivatkozhat konzisztens módon a közös katonai fenyegetettség elt∫nésére. Talán mert a II. világháború után az Egyesült Államok sikeresen kiszorította Európát a világpolitikából, ártalmatlan keresked√ket és civileket faragva az egykor oly agresszív németekb√l. Talán a Machtpolitik és a soviniszta militarizmus keser∫ emlékei csillapítják az európaiak háborús étvágyát. Talán az európaiak továbbra is attól félnek, hogy a németek háborús ösztönei újjáélednének egy fegyverkez√ kontinensen. Talán az európai integráció pozitív tapasztalatai miatt az európaiak abban az illúzióban élnek, hogy hasonló módszerekkel megoldható a világrend problémája is. Talán az európaiak egyszer∫ potyautasok, akik szociális programokkal társadalmi békét vásárolnak, az amerikai adófizet√kre hagyva a biztonság megteremtését. Talán arról van szó, hogy nem képesek elég gyorsan áttérni a területi védelem doktrínájáról (amelyre az Egyesült Államok kárhoztatta √ket a hidegháború alatt) az er√ kivetítésének elvére. Vagy talán az európai népesség egyszer∫en elöregedett, energiája fogyóban, amit a népesség folyamatos csökkenése is igazol. Kagan eljátszik ezekkel a gondolatokkal, de nem ad támpontot ahhoz, hogyan kapcsoljuk össze vagy rangsoroljuk ezeket a tényez√ket. Gondolatmenetének valódi buktatója azonban máshol található. Bárhogyan magyarázzuk is az európaiak Amerika-bírálatait, azt nem mondhatjuk, hogy például a franciák azért nem értenek egyet az amerikai külpolitikával, mert pacifisták lennének. A franciák nem azzal vannak elfoglalva, hogy tulipánokat gondozzanak fallal körülvett kertjeikben; √k maguk is kint vannak a dzsungelben – például Elefántcsontparton. Kagan még azt is elismeri, hogy a britek, franciák, s√t a németek is jobban viselik a katonai veszteségeket az amerikaiaknál, amib√l ismét az következik, hogy a „maszkulin” Egyesült Államok és a „feminin” Európa szembeállítása ugyan alkalmas arra, hogy felkeltse az emberek figyelmét, de az összehasonlítás alapvet√en téves. Kagan gyakran ismételgeti, hogy „az új, édenkerthez hasonlatos Európa … mentes a hatalmi politika törvényeit√l, s√t annak mentalitásától is”. De miféle
európaiakkal: „az amerikaiak mintha a Marsról, míg az európaiak a Vénuszról érkeztek volna”. A fegyverek látványától rémüldöz√ európaiak csak azért piszmoghatnak kanti kertjeikben, mert állig felfegyverzett amerikaiak jár√röznek a hobbesi dzsungelben, és védelmezik történelmen túli édenkertjüket a különböz√ ajatollahoktól, Szaddám Huszeinekt√l és Kim Dzsong Ilekt√l. Kagan nemekre kihegyezett metaforája akkor éri el a csúcspontját, amikor a záró paragrafusokban házasságközvetít√ként t∫nik fel, és arra biztatja a civódó párt, hogy önmaguk és a világ érdekében tessék kibékülni végre. A maga módján mindez tulajdonképpen szórakoztató, annál is inkább, mivel teljesen komolytalan. Sajnálatos módon, Kagan szárazabb kísérlete a transzatlanti viszony megromlásának magyarázatára is megbicsaklik a hidegháborús éra tapasztalatainak számbavételénél, hiszen akkoriban Európa és Amerika annak ellenére tudott egyetérteni a közös fenyegetések meghatározásában, hogy katonai képességeik már akkor sem voltak köszön√viszonyban sem egymással. A katonailag gyengébb országok néha csendesen felsorakoznak er√sebb szövetségeseik mellé; máskor viszont kilépnek a sorból és erélyesen tiltakoznak. Ez azonban azt is jelenti, hogy a katonai képességek önmagukban nem rendelkeznek azzal a magyarázó er√vel, amellyel Kagan fel szeretné ruházni √ket. Létezik viszont egy sokkal egyszer∫bb magyarázat. Az európaiak már nem érzik úgy, hogy az Egyesült Államok bármit√l is védené √ket, mert a katonai invázió veszélye gyakorlatilag elenyész√. Kagan szerint Európa az Egyesült Államok segítsége nélkül nem tudná „megvédeni az édenkertjét akár szellemi, akár fizikai értelemben egy olyan világgal szemben, amelyik még nem osztja a kontinens morális ideáljait”. De pontosan ki akarja lerohanni Európát „szellemi vagy fizikai értelemben”? Elfogadom, hogy ez értelmes kérdés; de még ha Kagan tudja is a választ, nekünk már nem árulja el. Az az egyszer∫ tény, hogy nincs világos és meggy√z√ válasz arra a kérdésre, hogy mit tekinthetünk katonai fenyegetésnek, sokkal egyszer∫bben magyarázza a szövetségen belüli nézeteltéréseket, mint a katonai képességekben meglév√ különbség.
AZ EURÓPAI REJTÉLY
D
e még ha elfogadjuk is egy pillanatra, hogy a katonai készültség különböz√ szintjei szükségszer∫en vezetnek a biztonsági kockázatok mértékének eltér√
71
Stephen Holmes
a valóságtól, ha a külpolitika formálói makacsul ragaszkodnak bizonyos általuk favorizált eszközökhöz, mert ez azzal járhat, hogy nem mérnek fel helyesen olyan problémákat, amelyek nem oldhatók meg optimálisan a szóban forgó módszerek alkalmazásával. Ebb√l a kétségkívül helytálló megállapításból azonban nem az következik, amit Kagan állít, nevezetesen, hogy Európa csekély katonai képességeib√l adódóan nem reálisan méri fel a nemzetbiztonsági kockázatokat, míg az Egyesült Államok, a maga félelmetes katonai gépezetével mindig pontos helyzetértékelést ad. A dzsungel tévképzetei nem kevésbé ártalmasak ugyanis az édenkert tévképzeteinél. Kagan érint√legesen meg is jegyzi: „El√fordulhat, hogy az er√sebb a kelleténél többet támaszkodik az erejére.” De ezt a felismerést nem hozza összhangba központi gondolatával. Valójában egyáltalán nem fordít figyelmet az amerikai külpolitikában megnyilvánuló irracionális vonásokra, bár pontosan tisztában van a Washingtont átható küldetéstudattal – ami egyébként szintén nem illik bele a realista amerikaiakról és idealista európaiakról alkotott sematikus képbe. Egy katonailag gyenge társadalom nagy valószín∫séggel alábecsüli azokat a problémákat, amelyeket nem lehet kizárólag civil eszközökkel megoldani. Egy katonai szempontból er√s társadalom pedig tipikusan alábecsüli azokat a problémákat, amelyeket nem lehet kizárólag katonai eszközökkel megoldani. Mindkét hiba el√fordulhat és bármelyik lehet végzetes, de Kagan csak az els√re fordít figyelmet. És ezért válik külpolitikai elemz√b√l a Bush-kormány apologétájává, bármennyire jogosak is néha az európai önáltatásra vonatkozó megjegyzései. Párizs vagy Berlin tényleg inkább a sz√nyeg alá söpörné a problémákat, mint Washington? Az európaiak tényleg torz képet alkottak volna maguknak a jelenlegi biztonsági környezetr√l, torzabbat, mint Washington? Kagan nyilván így gondolja, de téved. Az Egyesült Államok példátlan katonai kapacitása nemcsak eszköz, hanem egyben egyfajta torz optika is, amelyen keresztül a Bush-kormány rendre hibásan méri fel az országot fenyeget√ veszélyeket. Azok az akut problémák, amelyek nem oldhatók meg katonai er√ egyoldalú alkalmazásával (mint például Észak-Korea lépései a nukleáris fegyverek sorozatgyártásának irányába) sokkal kevesebb figyelmet kapnak, mint azok, ahol az egyoldalú katonai akció megoldást hozhat (lásd Irak esetét az ENSZ-határozatok be nem tartásával). Az olajtól való függ√ség, a globális felmelegedés, az idegen nyelvek ismeretében megmutatkozó hiányosságok – íme, három példa
Európáról beszél? Nem hiszem, hogy Párizs külvárosainak algériai ifjúsága ódákat zengene a francia rend√rség humanista bánásmódjáról. Lengyelország vagy Magyarország választott képvisel√i sem értenének egyet azzal az állítással, hogy az új Európa mentes a hatalmi aszimmetriáktól és hogy a jog minden népet egyformán kezel. Kagan antonimákként kezeli a hatalom és a jog fogalmait, és ez egyike a legsúlyosabb tévedéseinek. ◊ is tudja, hogy a jog nem ér semmit, ha nem lehet kikényszeríteni, ám nem gondolja végig ennek az egyszer∫ igazságnak a következményeit. Gyakran hangoztatott állításával ellentétben a jog nem szünteti meg a hatalmi egyenl√tlenségeket. Minden létez√ jogrend részrehajló; a jog kifejezi és megszilárdítja a hatalmi viszonyokban fennálló aszimmetriákat. (Mivel azonban egyetlen fél sem elég er√s ahhoz, hogy teljesen figyelmen kívül hagyhassa az önkéntes kooperáció fontosságát, a jogrend gyakran mérsékli is valamelyest ezeket a különbségeket.) Ezzel tudjuk magyarázni azt a jelenséget is, hogy az Egyesült Államok, a világ leghatalmasabb nemzete, Nürnbergt√l a volt Jugoszláviában elkövetett háborús b∫ncselekmények vizsgálatára felállított Különleges Bíróságig a nemzetközi jog bajnokaként lép fel. Ez elképzelhetetlen volna, ha a jog csak a gyengék béklyója lenne, amit arra használnának, hogy megkössék vele az er√sek kezét. A jelenlegi nemzetközi jogrendet az Egyesült Államok hozta létre és használta a maga, illetve szövetségesei érdekében az elmúlt fél évszázadban. Az Irakkal kapcsolatos jelenlegi krízis sem azért alakult ki, mert az európaiak a nemzetközi jog nevében akarták korlátozni az Egyesült Államokat; éppen ellenkez√leg. A ’90-es években éppen az amerikaiaknak nem sikerült meggy√zniük Európát, hogy vegyék komolyan a nemzetközi jogot – jelen esetben az ENSZ határozatait. Más szóval, maga az iraki válság világít rá arra, mennyire reménytelen vállalkozás ennek a stilizált szembeállításnak a fenntartása: nem igaz az, hogy az európaiak az értelem és a törvényesség kanti, az amerikaiak pedig az er√ és cselszövés hobbesi világában élnének.
A KATONAI OPTIKA
A
könyv f√ érve sem állja ki az alaposabb vizsgálódás próbáját, és darabokra esik szét, mert nem valódi érvr√l van szó, csupán egy ügyes b∫vészmutatványról. Az alapvet√ hiba az elméleti feltevések szelektív alkalmazása. Egy ország külpolitikája elszakadhat
72
Miért van szükségünk Európára?
A legkevesebb, amit elmondhatunk err√l a feltevésr√l, az az, hogy téves. A szeptember 11-i támadásokat részben Európában tervelték ki, szervezték meg és onnan finanszírozták. A moszlim közösségek – amelyekbe a terrorista sejtek észrevétlenül képesek beépülni – az Egyesült Államok elleni al-kaidás támadások legvalószín∫bb bázisai. Más szóval, a terrorizmus elleni háborúban Európa éppúgy f√szerepet játszik, mint tette azt egykoron a kommunizmus elleni háborúban. Sajtóbeszámolók szerint az európai rend√rség tökéletesen hobbesi módon jár el, amikor nagy számban tartóztat le terrorizmussal gyanúsítható személyeket. Ez azonban azt is jelenti, hogy Kagan, annak ellenére, hogy józan realistának állítja be magát, elmulasztott számot vetni azzal a ténnyel, hogy a nemzetbiztonság kifejezés jelentése gyökeresen megváltozott szeptember 11-e után: nincsenek már itthoni és külhoni frontok. A nemzetbiztonsági stratégiának tükröznie kell azt a tényt, hogy a katonai és rend√ri tevékenységek mára azonos szintre kerültek. Ez a mélyreható változás rámutat ugyanakkor Bush külpolitikájának elhibázottságára is. Ebben a gyökeresen új biztonsági környezetben az uralkodó klisék ellenére az Egyesült Államok nem a világ egyetlen szuperhatalma. A nemzetközi terrorizmus elleni háborúban az információk begy∫jtése és feldolgozása kulcsszerepet játszik, és Európa ebb√l a szempontból mindennek nevezhet√, csak törpének nem. Európa hatékonyan reagál napjaink biztonsági problémáira, és ezen a téren könnyedén felveszi a versenyt az Egyesült Államokkal is. Ha egyedül nyelvi és kulturális tudását vesszük alapul, már ez önmagában is biztosítja azt, hogy nélkülözhetetlen szerepet töltsön be Amerika biztonságának védelmében. Az európaiak olyan lényeges feladatokat tudnak ellátni – mint a megfigyelés, beszivárgás, zavarkeltés –, amelyekre a mi páratlan katonai gépezetünk nyilvánvalóan nem alkalmas. Kagan ezzel szemben, leszámolva azzal a „közhellyel”, hogy az Egyesült Államok nem tudja megvédeni magát európai segítség nélkül, deklarálja, hogy „az Egyesült Államok egyedül is boldogul”. Ez a gondolatmenet – ha egyáltalán használhatjuk itt a „gondolat” kifejezést – áll a jelenlegi kormány Európát gyalázó esztelen megjegyzései mögött is. Igaz, az európai vezet√k néha valóban álszentek és leereszked√en bánnak Amerikával. De lépjünk túl ezen. A példa nélkül álló nemzeti fenyegetettség korában nem engedhetjük meg magunknak, hogy tovább mérgezzük viszonyunkat fontos szövetségeseinkkel.
az elhanyagolt nemzetbiztonsági kockázati tényez√kre, amelyek attól még nem lesznek kevésbé súlyosak, mert nem lehet √ket egyoldalú katonai eszközökkel megoldani. Kagan Amerika-képe – h√sök a hobbesi dzsungelben – elfedi ezeket és több más olyan irracionális tényez√t, amelyek áthatják George W. Bush külpolitikáját. Az az ideológiai meggy√z√dés például, hogy a f√ probléma maga az állam és a kormányzat, a megoldás pedig a lazán szabályozott szabadpiac, abba a hamis hitbe ringatja a kormányt, hogy a lator-államok mindig nagyobb kockázatot jelentenek a bukott államoknál. Ennek egyenes következménye, hogy Washington még ma is alábecsüli annak a veszélyét, hogy az iraki tömegpusztító fegyverek – a bagdadi központi hatalom megsz∫nése után, de még azel√tt, hogy csapataink biztosítanák a Kalifornia nagyságú területet – a jól bejáratott csempész-útvonalakon kikerülnek a feketepiacra. Vallásos meggy√z√dése abban hátráltatja a kormányt, hogy felfogja azt a hatalmas veszélyt, amelyet éppen a vallási bizonyosság jelent az Egyesült Államok számára. A rövidlátó hazai lobbik, a kormányhivatalok közötti rivalizálás és a hidegháborús reflexek mind-mind akadályozzák a kormányt abban, hogy megértsék a jelenlegi biztonsági környezetet. És a sort még lehetne folytatni.
EURÓPA FONTOSSÁGA
D
e a legfelt∫n√bb és messze legveszélyesebb, Bush külpolitikáját érint√ tévedés a nemzetközi terrorizmus elleni háborúval kapcsolatos. Kagan állítása szerint „a hidegháború let∫ntével stratégiai és katonai értelemben Európának nem nagyon van mit nyújtania az Egyesült Államok számára”. Ez a nézet, amelyet oly sokan osztanak az adminisztráció tagjai közül, azon a premisszán nyugszik, hogy „a katonai er√ meghatározó szerepe a hidegháború utáni periódusban sem csökkent”. És Kagan is épp azt szeretné elhitetni velünk, hogy a katonai er√ ma is ugyanazt a központi szerepet tölti be Amerika biztonságának megteremtésében, mint a hidegháború idején. És mivel „Európa katonailag cselekv√képtelen”, ebb√l az következik, hogy korábbi szövetségesünk mára Amerika biztonsága szempontjából majdnem teljesen jelentéktelenné vált. Ez a könyv f√ mondanivalója, és valószín∫leg ez áll amögött a mérhetetlen fennhéjázás mögött is, amellyel a Bush-kormány európai szövetségeseinket kezeli.
73
