Már az átlagember is fölfigyelt arra, hogy valami baj van az amerikai dollárral. Ez a dollárkrízis, azon fölül, hogy pénzügykrízis, sokkal inkább politikai és hatalmi probléma. Az USA és az angolul beszelő világ belső összeomlásának komor tünete. Ennek a gigászi szervezetnek haláltusájából egy másik, új, talán egészségesebb rend és hatalmi csoportosulás első csírakezdeményei bontakoznak ki. A háború óta ez az első reménysugara annak, hogy végre valami kezd történni. Vegyük sorra a dolgokat és a fejleményeket. Nem kétséges, hogy a pénzgazdálkodás s magának a pénznek a természete a legtöbb ember számára valami távoli, unalmas és betekinthetetlen dolog. A pénzről már bőven írtunk lapunkban, most tehát csak érintőlegesen futunk végig. Az átlagember számára a pénz az a papírdarab, vagy érmedarab, amivel fizet,vagy neki fizetnek. Ezt nevezhetnők a pénz testének. De lehet fizetni csekkel is. A pénzhez, vagy csekkhez valamilyen gondolati értéket ragasztunk. Pontosabban ezt nevezik fizetési hatalomnak. Az is természetes, hogy senki sem adhat ki több pénzt, mint amennyije van. Ha valaki mégis többet akar költeni, mint amennyije van, kölcsönt vesz föl a pénzemberektől. A pénzemberek csak akkor adnak kölcsönt, ha biztosítva látják magukat afelől, hogy a pénzt vissza is kapják. Mindennapi életünk útján körülbelül ennyit tudunk a pénzről. Azt a gondolati értéket, amit a pénzdarabhoz fűzünk, fizetési hatalomnak, vásárlási képességnek mondjuk. A pénznek ez a nem-látható vonása, lényege volna a pénz lelke. Egy állam alig van jobb helyzetben a pénzt illetően, mint a magánember. Annyi az előnye, hogy a pénzemberek nem vizsgálják meg oly körültekintően, hogy vissza tudja-e fizetni a kölcsönt. Továbbá — bizonyos határon belül — maga az állam is „csinálhat”, nyomhat pénzt, azaz hitelezhet saját magának. Ez hosszabb távon áremelkedésre, inflációra vezet és igen megbosszulja magát. Felelős kormányok csak végszükség eseten fanyalodnak a bankóprésre. Az állam kölcsönvehet pénzt saját állampolgáraitól, más államtól és ezek pénzembereitől, végül a Nemzetközi Pénzalaptól (világbank).
Minden állam vesz föl állandóan kölcsönt polgáraitól a különböző magas kamatú kötvények formájában. Ilyen a hadi- és egyéb kölcsönök, a honi kommunizmusban a — kényszerítő — Terv- és Békekölcsönök. Tudjuk, hogy a társadalomban keringő pénzösszeg egyensúlyban kell álljon ugyanolyan névértékű javakkal. Amikor pénzemet államkölcsönbe lekötöm, azt teszem, hogy — mivel nem vásárolok — nehezebbé teszem az áru-oldalt. Ilyenkor „erős” az állam pénze. Ennek ellenkezője az infláció, amikor ugyanis túl sok a pénz az egyik serpenyőben, azaz felhígul, fajsúlyát veszti. A háború utáni primitív kommunista társadalomban, így otthon is, a „kötelező” kölcsönökkel nem csak pénzt vonnak ki a forgalomból, hanem ugyanakkor mesterséges áruhiányt is előidéznek. Ezért nehéz kapni otthon közszükségleti cikkeket. Az áruhiány folytán továbbá az áru értéke is fölmegy, mert kevesebb van belőle. Nyugaton, természetesen, a fogyasztói-kapitalista társadalmi rend miatt mesterséges áruhiányt igen nehéz előidézni. Itt viszont a pénzoldalon lehet manipulálni bonyolult módszerekkel. Fölmerül a kérdés: miért fontos az államnak arra ügyelni, hogy az áru–pénz oldal egyensúlyban legyen? Végeredményben senki sem költhet többet., mint amennyit keres. (Csak a honi kommunizmusban alakulhatott ki az a vicces helyzet, hogy valaki többet költött, mint amennyit — lopott.) Nos, a dolog mégsem olyan egyszerű azzal az egyensúllyal. Évi 2-3 %-os infláció még egészséges tünet. Viszont az inflációt nem az Isten csinálja. Politika és Pénz, van mögötte. A két világháború között, majd a jelenlegi inflációt a mérhetetlen hatalommal rendelkező világkormány ügynökei zúdították ránk. Tették egyrészt a káosz előidézése céljából (Cion Bölcsei IX. sz. jegyzőkönyv), másrészt a kapitalista és bolsevista életszínvonal között mutatkozó különbség kiegyenlítésére. Ez volt a cionista pénzhatalmak legerősebb sakkhúzása. Ha a népesség pénze le van kötve, a „kis” infláció ellenére, az állam egyensúlyban tudja tartani az árakat. Így volt ez és így is van ma Magyarországon. Amikor az összeomlás után az ország gazdasági értelemben is teljesen el volt szigetelve a világtól, létrehozhatták a kommunisták büszkeségét, az „erős forintot” a mesterséges áruhiánnyal és a különböző kölcsönökkel, no meg a siralmas „normákkal”, ily primitív körülmények mellett legfeljebb a „testvéri” Szovjetuniótól kaphatott az ország kölcsönt. Bonyolultabb azonban a helyzet, ha egy állam be van kapcsolódva a világgazdaság vérkeringésébe. Ez történt a 60-as évek óta Magyarországgal is. Mert ebben az esetben nem csak azt kell néznie az államnak, hogy a pénz–áru struktúrája stabil-e, hanem azt is, hogy nemzetközi viszonylatban is legyen a pénzének „súlya”. Az otthoni forintnak ma sincs meg ez a „súlya”, noha az 50-es évekhez képest — hála az országba bezúdult Rockefeller dollároknak — igen javult a helyzet. E súly-hiány abban nyilvánul meg, hogy az otthoni dolgozó sokkal többet kell termeljen az áru oldalon, hogy ugyanazt kapja a pénzoldalon, mint kapitalista munkás-társa. Sokat olvastunk arról, hogy mennyivel többet kell dolgoznia a kommunista paradicsomban az embernek, ha egy öltönyt, kocsit stb. akar magának venni, mint idekünn a kapitalizmusban. Ezért drága otthon az import s ezért olvad el hirtelen a forint értéke, ha azt az otthoni ember kemény valutára akarja átváltani. Más szóval ez a „puha-valuta” jelensége. Ez nem csak a vasfüggöny mögötti országokat sújtja, hanem a gazdaságilag fejletlen, vagy rendezetlen szabad államokat „is”. A modern államok teljességgel be vannak kötve a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe s rá vannak
szorulva más államok javaira. Így pl. az USA 40 %-ban, Japán 100 %-ban olajbevitelre szorul. A legkeményebb valuta a német márka, a svájci frank és a japán yen. Vagyis ezek a népek tudnak vásárolni legolcsóbban külföldön és náluk a legalacsonyabb az infláció. Ez a jelenség azonban az utóbbi évtizedben alakult ki és itt kezd a dolog politikai jelentőségű lenni. A II. VH. nagy zsidó győzelme pénzügyi vonalon is megnyilvánult. Éspedig abban, hogy az USA dollárt kiváltságos valutává nyilvánították: a világkereskedelem árait dollárban fejezik ki. Addig nem is volt nagyobb baj, amíg a dollár „erős”-nek bizonyult. De mitől lesz egy pénz „erős”? Nos a klasszikus zsidó pénzelmélet szerint a pénz mögötti fedezet arany kell legyen. Főképp azért, mert az emberiség ősi idők óta „értéket” tulajdonít az aranynak. Elméletileg az állam csak annyi pénzt bocsáthat ki, amennyi arany fedezete van rá. Az állam ugyanis kötelezi magát arra, hogy a kibocsátott pénzt aranyra váltja át kívánatra. A gyakorlat azt mutatta, hogy már 30-35 %-os aranyfedezet is biztosítja a valuta szilárdságát. Itt játszik be a dologba a bizalom, a hitel kérdése, a pénzügyek egyik sarkalatos pontja. Ha egy állam gazdaságilag erős, exportja túlhaladja importját, és józanul takarékoskodik pénzével, igen nagy tartalékot gyűjt magának aranyban és idegen valutában. Fegyelemmel, puritán élettel a belső rendet is szilárd, infláció-mentes alapokra helyezi. Most nézzük, mi történt az „erős” dollárral a háború után? A háború győzelmi mámora után az USA népére elképesztő jólét köszöntött rá. Mérhetetlen vagyonok nőttek ki, az életszínvonal sosem sejtett magasságba szökött. A csúcsot a 60-as évek vége felé érte el s ettől fogva ugyanilyen tüneményes módon kezdett összeomlani minden. Az USA népe többet költ, mint amennyit termel. Más szóval, az állam kiadása túlhaladja a bevételt. Ugyanakkor a növekvő energia-igény kielégítése céljából egyre kevésbé termelékeny energiaforrásokhoz nyúlnak. Igények újabb igényeket vonnak maguk után. Az újabb igények kielégítése, az életszínvonal és jólét szédületes emelkedése egyre több terhet rótt az államra. Belső és külső problémák lavinaszerűen szakadtak a vezetők nyakába. Nőtt a szociális gondoskodás terhe, az energia és egyéb javak importálásának gondja, no meg a csillagászati méretű „segélyek” folyósítása. A politikusok egyszerűen nem merték megmondani az önző lakosságnak, hogy Hruscsovnak igaza volt: az oroszok el fogják temetni az USA-t. Senki sem merte korlátozni a nép esztelen igényeit és követeléseit. A bőség és gazdagság egyszerűen megvakította ezt a népet. De jól átgondolt szándékosság is vezethette a világösszeesküvőket abban, hogy az amerikai nép tönkremenjen. Hatalmi okból a két nagy párt egymással versenyezve igyekezett egyre többet ígérni a szavazatokért. Egy józan, mérsékletre intő politikusnak semmi esélye sincs a választásokon. Ennek az éretlen, naiv népnek hanyatlása részben ide vezethető vissza. És csak ezt az éretlen, naiv népet nyergelhette meg a világ zsidósága a maga messze tekintő céljaira. Az angolszász világ felelős abban, hogy a zsidóság rendelkezésére bocsátotta kiváló szellemi képességét és anyagi erejét, zsidó érdekeltségű háborúba döntve a világot, majd a katasztrófa szélére sodorta nemcsak önmagát, hanem a Föld népeit is. Az USA kormányának egyre több pénzre volt és van szükségé ahhoz, hogy szavazópolgárainak
igényeit kielégítse. A kétségbeesett kártyajátékos módján egyre több és több kölcsönt vesznek föl. Ma azt a pénzt költik, amit — remélhetően — a következő második generációnak kell majd megkeresnie. Az USA nemzeti adóssága a háború befejezése óta megkétszereződött. Csupán 1977 és 1978 évben közel 130 ezer millió dollárt adtak hozzá az adóssághoz. Hogy mennyi az akkumulált adósság, jóformán senki sem tudja. Itt már értelmet kezdenek veszíteni a számok. Nagyon jól tudjuk, hogy minél mélyebben keveredik valaki adósságba, annál inkább kerül függőbe hitelezőitől. Így csúszott át az USA fokozatosan a pénzhatalmak kezébe. A pénzhatalmak pedig maga a zsidóság. Ő a Pénz Ura, Ady Disznófejű Nagyura. A zsidóság becsalta, beugratta az USA-t az adósságba, pontosan úgy, ahogy ennek módját a Cion Bölcseinek XX. jegyzőkönyve leírja. A bankokon és a Reserve Bank Systemen keresztül a teljes világhatalom máris átcsúszott a világ népességének 0.23 %-át kitevő zsidóság kezébe. Ennek a hatalom fölötti hatalomnak hódol ma már minden kormány. Ami itt valósággal tehetetlenné bénítja a világ népeit, az az, hogy ez a láthatatlan hatalom nem is függ a demokratikus, vagy nem-demokratikus választásoktól. Ez minden választás ELŐTTI tényleges hatalom. Utasításait a mindenkor megválasztott kormányoknak adja ki. E kormányok pedig el kell fogadják az utasítást és be kell állítsák napi politikájukba. Mindazok a jelenségek, amiket helytelenítünk az országon belül és kívül — pl. az apartheid ellenes intézkedések, pro-kommunista egyetemi csoportosulások, tüntetések az emberi jogokért, a zsidók kivételezettsége a köztörvény alól — innen, a cionista Pénzhatalmaktól indulnak ki és a kiszolgáltatott kormányokon át le az utolsó hivatalnokig formálják életünket minden pillanatban — ha tudunk róla, ha nem. Ez a pénzhatalom az egyik megnyilvánulása a Láthatatlan Világkormánynak. Pontosan úgy, ahogy ez a Jegyzőkönyvekben megíratott. Ha bombasztikus kifejezést akarnánk használni, azt mondhatnák, hogy ez a XX. század Titka. Persze itt ellenvethetné valaki, hogy lám, a Habsburgok is nyakig voltak eladósodva a Fuggereknek s ezek mégsem nőttek ki világhatalommá. A Fuggerek esete bizonyítja a legjobban, hogy a Pénz merő fikció, ha tetszik: illúzió. Mert a Habsburgok sosem fizették vissza a Fuggereknek az adósságot és a Fuggerek nem amiatt tűntek le, mert nem kapták vissza pénzüket. — Különben is; tönkremenni csak kévés pénzzel lehet. Mert teljesen mindegy, hogy Rockefellereknek egy, vagy kétezer millió dollár vagyona van-e, hiszen ha holnap „tönkremennek” és csak egy milliójuk marad, ez még mindig több, mint ami köznapi értelemben tönkremenésnek nevezhető volna. Itt már egészen más, negyedik dimenzió-szerű világban járunk, ahol a pénz csupán öncélú világpolitikai játék eszköze, itt a mindennapi terminusoknak már semmi értelme sincs. Számunkra betekinthetetlen elvek és törvények uralkodnak ebben a mágikus csodavilágban, ahol a fikciós Pénz át tud változni földi javakká, tapintható vagyonná. Mint az Ezeregyéjszaka meséiben Aladin csodalámpája, amit csak meg kell dörzsölni és a titokzatos Szellem kívánságunkra egy aranypalotát, szárnyas lovat, bármit, elő tud varázsolni a semmiből. Valósággal a semmiből. Ezért illúzió az egész. Ebben a mágikus csodavilágban a Pénzhatalmak úgy dobálóznak dollárbilliókkal, óriási vállalati konszernekkel, bankok csoportjaival, államok tucatjával és népek millióival, mint ahogy mi turkálunk és válogatunk egy hétvégi kiárusítás áruhalmazában. A Fuggerek a mai Pénzfejedelmekhez képest csak vidéki csengős-szatócsok voltak.
Annak, aki járatos a felső matematikában, jól megvilágítja a Pénzhatalmak e most említett szuperegységekkel való dobálózását, ha az ú. n. „csoport elméletre” gondol, amelyben a matematikusok úgy bánnak egyenletek, geometriák, modulrendszerek nyalábjaival, ahogy az iskolai algebrában a közönséges számokkal. Mélyen megértette a Pénznek ezt a hamis, félrevezető és megrontó szerepét Papini, amikor a Pénzt, Júdás harminc ezüstjét, a Sátán Ganajának nevezte. Ebben a misztikus képben a pénzfejedelmek valóban a Világ Urának, a Sátánnak papjai, maga az Antikrisztus. Így boltozódik be az egész probléma vallás-metafizikai csúcsokba. Ezzel a sátán ganajának illúziójával csalták be csapdájukba a sátán földi képviselői a világ valamennyi államát és népét. A mai világválság legmélyebb oka ebben a tényben rejlik. Az USA itt is készségesen az élen áll. Aki az ördöggel szövetkezik, azt elviszi az ördög — tartja a régi bölcsesség. Ezért viszi most el az ördög az USA-t. A dollár megingásával az arany — a másik sátáni illúzió — szinte kiszökött az USA-ból. A nagy jólét idején az arany unciája 35 dollár volt. De a Fort Knox-ból egyre több aranyat szívott ki az összeomlás előszele. A kormány, ahelyett, hogy népszerűtlen nadrágszíj-megszorítás politikát kezdett volna, kétségbeesetten balga eszközhöz nyúlt. 1971-ben becsukta „aranyablakot”. Azaz nem lehetett többé a dollárt aranyra váltani. Gyerekes lépes, olyan tüneti kezelés, mint a rossz fogra a fokhagyma. Az aranyablak becsukásának — mint látni fogjuk — tragikomikus előzménye volt. Eleinte mutatkozott is látszólagos siker. A világkereskedelem továbbra is dollárban számolt el. A többi országok, az USA kereskedelmi partnerei felhalmozták ugyan a dollárt, de ez már a be nem váltható, beteg dollár volt. Így egyre több dollár gyűlt össze külföldön, mint amennyi kívánatos lett volna. Felhígult, a dollár pénzoldala. A bizalom, a hitel megrendült. Az ugyanakkor elindított infláció azonban elterelte a figyelmet a dollár válságáról. De a gazdasági mérleg olyan érzékeny, mint a patika-mérleg. Itt csalni nem lehet. Az idegen pénznemek lassan elkezdték „lebegtetni” a dollárt, ami udvarias kifejezése annak, hogy a szabad pénzpiacon (Svájcban) a dollárt leértékelték. Ugyanakkor Európa alig érthető önzetlenséggel — talán Rotschildék utasítására — 130 millió beteg dollárt vásárolt föl, az USA támogatására, miközben az USA — ez is különös — jóformán semmit sem tett pénze mentésére. Mindennek az lett a következménye, hogy az USA kereskedelmi partnerei — joggal — becsapva érezték magukat. Importjuk egyre drágább lett, az USA árui egyre olcsóbbak és a fizetésképpen kapott USA dollár egyre kevesebbet ért. Ez teljesen megzavarta és káoszba döntötte a világkereskedelem életét. Az arany ára a rekord 200 dollárra szökött néhány év alatt. Persze a bajok további bajokat vontak maguk után. Az olajtermelő arab államok is dollárban kapják elszámolásukat. De a romló dollár egyre kevesebbet ért a világpiacon, tehát felemelték az olajárakat. Azóta is, ahogy romlik a dollár, úgy emelkedik az olaj ára. Az olaj úgy viselkedik, mint az arany. Nem hiába hívjak „folyékony aranynak”.
Sőt, az iráni eseményék folytán beállott olajhiány hirtelen felnyomta az arany árát 250 dollárra. Az arany rendkívül érzékeny a gazdasági élet minden rezdülésére. (Az idekapcsolódó iráni kérdést illetően lásd lapunkban „Az idő halad” kommentárunkat.) Laikus ésszel azt mondaná az ember, hogy mától fogva ne, a rossz dollárban, hanem más valutában számolják el a nemzetközi átutalásokat. Ám az USA meg mindig elég nagy hatalom ahhoz, hogy minden ily kezdeményezést elfojtson, hiszen a világkereskedelem jókora részét az USA jelenti. Az is lehet, hogy a zsidó pénzhatalmak terveiben döntő tényező a rossz dollár és az általa okozott káosz. Ebben a zűrzavaros gazdasági képben — végül is — az arany mondta ki az ítéletet a dollár fölött. Furcsa iróniája a Sorsnak, hogy saját fegyverével öli a dollárt. Minden olyan szer a világban, amely gyógyíthat, ölhet is. A tragikomikus háttér az 1960-as évek elejére nyúl vissza. Ekkor még csak egy-két szakember előtt derengett föl, hogy az eszeveszett pazarlás és luxus bajba sodorhatja az USA-t. Megoldást kezdtek keresni s rávetettek magukat a pénz-történet tanulmányozására. Azt kezdték el vizsgálni, hogy valóban megáll-e a klasszikus zsidó gazdaságtan tétele az aranyfedezetről? Hát nem láttuk — mondták — hogy a hitleri gazdasági rendszer az aranyalapról való letérés ellenére mily erős volt? Hitler a pénz alapjául a nemzeti termelékenységet, a munkák tette, de ugyanakkor — és ez még fontosabb — a pénz imádását, öncélú személyi, vagy politikai eszközzé való emelését megszüntette. Az ő keze alatt a Pénz kis „p” betűs pénzzé fokozódott le s egyetlen rendeltetése a kereskedelmi élet szolgálata volt. A pénz és arany Németországban nem jelentett mágikus értéket. A klasszikus aranyalap tudósai akkor csak nevettek e „tudatlan és barbár” lépésen. Ám az összeomlás nem csak hogy nem következett be, hanem az élet váratlan fellendülésével járt. A „megdönthetetlen” arany-alap elmélet megdőlt. A keresztény Európa győzött Izrael fölött. Az arany főpapjai ennek láttán megrémültek. Mi lesz, ha a világ többi államai is fölfigyelnek a német eredményekre és kivonják magukat a Pénzhatalmak halójából? — Blokád alá helyezték Németországot. Nem sok sikerük volt ezzel sem. Ekkor rendelték el a megsemmisítő háborút. Nem a lengyelek és még csak nem is közvetve a zsidók miatt. A zsidó isten, a Pénz miatt. A propaganda elhitette a tudatlan világgal, hogy Hitler világuralomra tör. Holott a cionista világuralom alapját, a Pénz, az Aranyborjú előtt való hódolatot akarta csak megdönteni. Az Aranyborjúba vetett klasszikus hit azonban megrendült. Nem hittek többé az arany mítoszában. Maga a zsidóság, a zsidó princípium került válságba és „idegenedett el önmagától”, hogy marxi kifejezést használjunk. A józan „jobboldali” zsidók első sikere volt ez. Itt, ezen az eszmei síkon Hitler végképp legyőzte Izraelt. Ezen felbuzdulva, merész lépésre szánták rá magukat az USA pénzemberei. Megnyitottak a Fort Knox aranyablakát a 60-as évek gazdasági lendületében. A pénz fedezésére nem szükséges többé az arany — mondták — a fényűzést arany nélkül is lehet fokozni. De az arany Szelleme (vagy méginkább a mindig bosszúálló Jehováé) kegyetlenül megbüntette az elpártolt híveket. Ömlött át az arany Európába, főképp Németországba. Ma a világ 36 millió tonna aranykészletéből 18 ezer tonna Európában van s csak 9 ezer maradt a Fort Knoxban. Az Arany Szelleme új templomot választott magának. Jellemző és egyben komikus is, hogy valahányszor utánozni próbálják az USA szakemberei a jó öreg
Európát, úgy sülnek föl, mint az ügyetlenkedő bűvészinas. Az élet dolgainak igazi, mély kapcsolatai, azok kozmikus összefüggései, amiket az európai lelek könnyen át tud élni, az USA felszínes — főképp zsidó — szakemberei részére örökre elérhetetlenek maradnak. Ezek az emberek azt már nem értettek meg, hogy nem elég letérni az aranyfedezetről, ha ugyanakkor tovább profitálunk a pénz fikciójával és a bankszisztémával. Az erdőtűz elől nem elég a vízbe ugrani: úszni is kell tudni. Az a fajta pénz, amit ők imádnak, csak az aranyfedezet trónusán tud uralkodni. Nagyon megbosszulta magát az, hogy a nemzetiszocializmusból csak ezt a felismerést vettek át, a többit, az egész világnézetet azonban „szubjektív véleménynek”, illetve propagandájukban az emberiség elleni merényletnek véltek és hirdették. Soha meg sem kíséreltek megérteni azt a Nemzetiszocializmust, amely szemük láttára bebizonyította, hogy az Aranyborjú uralma megdönthető. Sosem jutott eszükbe tanulmányozni ezt az európai konceptet abból a szempontból, hátha más, ugyanilyen értékes és az életre kiható felismerések is vannak benne. Miképpen lehetne hát elképzelni, hogy a világ más problémájában melyebben szántson az amerikaiak bölcsessége? Nemcsak dollárjaik romlott — politikájuk, világnézetük is. Amerika elvesztette önállóságát, függetlenségét. A világ zsidóságának vak eszközévé vált. Mint a nyüvek a rothadó sebben, úgy lepik el Blumenthalok, Schlesingerek, Kissingerek, Rockefellerek és a többi ganef. A 80-as években a világ súlypontja Európába tolódik át. Abba az Európába, amit az angolszászok támogatásával a zsidóság két háborúban sem tudott tönkretenni. Ma Európában egy germán-román összefogás látszik kialakulóban lenni. Mintha Nagy Károly népeket összefogó szelleme éledne föl, emlékeztetve arra a régi, félig misztikus elméletre, amely szerint csak a nemet-római élettér egybevágásával találhat önmagára Európa es válhatik a világ ékkövévé. Ilyenféle európai világkép lebeghetett a két európai vezetőpolitikus, Schmidt és Giscard előtt, amikor 1978 őszén a Nagy Károlyt koronázó Aachen városában körvonalazták a magára ébredő új Európa jövőbeli útját. Középkori hangulatban Nagy Károly aranyszobra előtt, Barbarossa Frigyes bronzcsillárja alatt és középkori kórusdallam kíséretében folyt az ünnepség. A világsajtó pedig igyekezett mindent elbagatelizálni és agyonhallgatni. Ezt az ősi, történelem levegőjű színhelyet minden bizonnyal nem csak színpadi kelléknek fogták föl a vezetők, hanem komoly szimbólumnak és alapkőletételnek. Ehhez az egységhez a déli államok, Portugália, Spanyolország és Görögország hamarosan csatlakozni fognak. Viszont az északi, angolszász orientációjú államok — Írország kivételével — inkább kivonulóban vannak. Mintha a katolikus Európa túljutott volna a mélyponton. Az is jelentős lehet, hogy a lengyel pápán keresztül a katolikus Lengyelország bekapcsolódik — spirituálisan. Mint mondottuk, mindez csak bíztató csírakezdemény, reménysugár. Mert meg alig áttekinthető nehézségek vannak. Így pl. a francia s főképp az olasz magas infláció, továbbá a szinte nyomasztó német hegemónia. A másik nehéz kérdés, hogy vajon hány zsidó vesz reszt Európának e összefogásában? Elég belőlük csak egy s akkor sosem támad föl Nagy Károly Birodalma. Lehetséges, hogy a napjainkban újra súlyosbodó világinfláció az aggodalmaskodó zsidóság ellenhúzása. Az ugyancsak agyonhallgatott brémai konferencián pedig a német-francia vezetők egy további lépésben állapodtak meg. Itt határozták el az összeomló dollár helyettesítésére egy új, európai pénzegység bevezetését. Ez az ECU. A dicstelen dollártól — ha tetszik az USA-nak, ha nem, ez fogja elvenni a szerepet. Ezzel Európa végre szembekerül az USA-val s remélhető, hogy politikailag is
függetlenné válik tőle. Ki tudja, vajon épp a napjainkban mutatkozó Szovjet-kínai közeledést nem a világösszeesküvők rendelték-e el attól való félelmükben, hogy Európa kiugrik a zsidó blokkból? Európát újra az ázsiai bolsevizmussal akarjak fenyegetni. Brémában megegyeztek abban, hogy a csatlakozó európai államok aranytartalékuk 20 %-át teszik be az új pénznem fedezetére. Az aranyfedezeten túl mindegyik ország saját valutájából is behelyez egy meghatározott mennyiséget. Mintegy 50 ezer millió dollár értékű aranyos valutafedezet lesz az ECU mögött. Ez jóval több, mint amennyivel a mai Nemzetközi Pénzalap rendelkezik. Más szóval az ECU a klasszikus pénzelmélet felfogásában sziklánál szilárdabb alapon nyugszik. Maga az ECU elnevezés is a nagy európai múltat eleveníti föl: az écu volt az a francia arany- és ezüstérme, amely vagy hatszáz éven át, egészen a napóleoni időkig volt forgalomban. Így ragadta magához Európa két vezető állama a kezdeményezést. E két nép egymásra talált, ahogy Hitlerek elképzelték 40 évvel ezelőtt. Akkor a világösszeesküvők megakadályoztak minden összefogást. Most — akarva, akaratlan — elősegítik. Európa népeit a történelmi gravitációs erők egybefogják. Ha végül figyelembe vesszük azt is, hogy Európán kívül egyedül csak Japánban találkozunk a megújhodás jeleivel, nem tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy a Berlin-Róma-Tokió tengely újra parancsoló erővel lép föl és alakul ki egy második hatalomként, amely keresztülhúzhatja a cionista összeesküvők világterveit. Most láthatjuk, hogy a 40 év előtti Tengely-politika mennyire a diadalmas élet realitásán nyugodott s mennyire a mély dologismeret és történelmi szükségszerűség hirdetője volt. A távlat még beláthatatlan. De remények éledeznek a mindvégig hűen kitartók szívében. A Harmadik Világháború, talán már el is indult valahol a plátói eszmék világában. Idő kérdése, mikor válik szörnyű valósággá a Földön, az armageddoni mezőn. A jelek sokasodnak. Hamarosan az is megláthatja, aki nem akarja. Nyomtatható változat Értékelve: 4.25 pont az 5-ből. Megosztás
