A TARTALOMBÓL: 2007: Elk...va bár, de törve nem! . . . . . . 2 Nem vész el, csak átalakul . . . . . . . . . . . . 2 Don’t loose your head!. . . . . . . . . . . . . . . 3 (Ne veszítsd el a fejed!) Amerikai vélemény . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Családról pedig szó se essék? . . . . . . . . . . 9 A magyarországi közállapotokról . . . . . . 10 A diktátor. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 2050-re nyomorogni fogunk . . . . . . . . . 11 „Haza, szocializmus vagy a halál. . . . . . . 11 Gyõzni fogunk!” Nyílt levél Sólyom László. . . . . . . . . . . . 12 köztársasági elnökhöz 1 nyílt levél margójára . . . . . . . . . . . . . . 14 A globalizáció olyan, mint az anyósom . 15 A bárányok hallgatnak. . . . . . . . . . . . . . 17 Szegény Horvát(h)ok! . . . . . . . . . . . . . . 17 KISZ biz.(nisz)! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Kivel fog kezet Orbán Viktor 2010-ben? . . 19 Talpalávaló holokauszt . . . . . . . . . . . . . 21 Egy CMM honlap olvasó hozzászólása. . 22 „Tetszettek volna forradalmat csinálni” 23 – forradalom vagy sem? USA: a szuperhatalom vége. . . . . . . . . . 24 Végsõ kisemmizésünk és likvidálásunk . 25 az EU-ban Ártalmas-e a Harry Potter? . . . . . . . . . . 31 Válságok örvényei közt . . . . . . . . . . . . . 32
Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!
Az „antirasszista“ tüntetésen, május 9-én Ennek az országnak a vezetõi nem szeretik népüket. Magyarországon nem szeretik a magyarokat a kormányzó szocialista-liberális céguraságok. Gyûlölnek minket. És félnek tõlünk. 1956 óta csak az idegen katonai megszállás tartotta meg hatalmukban a kommunistákat, 1990 után pedig a pénzügyi nagytõke. Tévedés azonban azt gondolni, csak a pénzért, vagyonért vagy a puszta hatalomért van ilyen kormányunk, amelyik hazudik reggel, éjjel meg este. Gyûlölet vezérli ezt a bandát. Mert gyûlölik azokat, akiknek mindennap hazudnak és hazudnak azoknak, akiket minden nap gyûlölnek. Mert nekik a nemzet: ellenség. Az emberek: csõcselék. A demokrácia: hazugság. A hatalmon lévõk nem az emberekért, hanem az emberek ellen folytatnak harcot. A kormánynak a nép gyûlölt, lenézett, és félt ellenség. Az emberek nekik veszedelmesek lehetnek, megvezetni való balekok, kiskorúak, akiket azért kell szigórúan büntetni, mert „butaságot“ csinálnak, de veszélyesek is, ezért le is gyengítendõk, meg is osztandók. Olyan ez, mint a Kádár-kommunizmus idején: csak éppen, hogy biztosítani kell kenyeret, sört, cirkuszt, cserébe bármit el lehet hitetni a „lakossággal“. Ma már viszont már ez is egyre nehezebb: a kenyér penészes, a sör poshadt, cirkuszt meg mindenki keressen magának ahol, amilyet tud. Kemény és nehéz feladat egy egész országot a valóság ellenére még mindig, újra és újra hitegetni, becsapni. Az elvtársaknak és a liberáloknak ki kell tenniük magukért. Egyszerre kell leplezniük az igazságot, fenntartani a hazugságaikat, és mindig újat ígérni. Hisz a mindennapok embere nem ér rá politikára, talán csak annyira, hogy azt hallja: „minden rendben van“. Ezért lehet elég azt mondania Gyurcsánynak, hogy „nincs más választás“, és az egyre nyomorúbb tömegek úgyis elhiszik. „Úgyis., úgyse.” kezdetû sóhajok mellett így aztán végül a sokaság hajlamosabb elhinni és elfogadni Gyurcsányék böszmeiségeit, mint mérlegelni a valóságot vagy szembenézni az igazsággal. Így válhat képtelen és példátlan mai magyar valósággá, hogy bár akkora bajban vagyunk, hogy tán valóban nincsen sok választás, de még ráadásul tovább tûrjük azt vezetni, aki be is vallotta, hogy „elkúrta”?! Ady szavai visszhangoznak fejemben, 1908-ból: „Nekünk Mohács kell“. Most, majdnem száz év múlva, 2007-ben nekünk Gyurcsány kell? Csak azért is...! Elkúrva bár, de törve nem - élhetünk tovább, magyarok! Azazhogy élhetünk, majd. Ha majd megunjuk, hogy fizetünk, csak fizetünk, és fizetünk - meg fejbe veretünk. Ha majd Gyurcsány, a Párt, meg az SZDSZ-brigád véglegeset és történelmit bukik. Ha majd újra magyar lesz a nemzet, erõs lesz az állam, büszke az ország! Hát majd Gyurcsányok után újra magyar lesz a magyar! Keresztes Attila – barikad.hu
NEM VÉSZ EL, CSAK ÁTALAKUL
A „büntetõreformokba” belefáradt, kiábrándult többség reakciója szintúgy a büntetés. A legrászorultabb réteget sújtó két számjegyû pénzromlás a következõ választáson holtbiztosan visszaüt. Drága lesz a szocialistáknak ismét elnyerni a nyugdíjasok kegyét. Ahhoz sokat kell ígérni. De a kisemmizettek aligha hisznek majd az újabb mézesmadzagnak, nevezzék azt tizenötödik vagy akár a tizenhatodik havi extra juttatásnak. Ha egyszer úgyis visszaveszik. A gyorsított ütemû pénzbehajtás a költségvetés ijesztõ hiányát ideig-óráig enyhítheti, a vesztésre álló kormánypártok túlélését segítheti. Rövid távon. De nagy árat fognak fizetni: a lebecsült, lesajnált és mindezek ellenére sokáig kitartó réteg elbizonytalanodott. A stabil pillér megroggyant. A kegydíjasok megtették kötelességüket, de érzik, mára teherré váltak. A nagy ívû reformok hátráltatói, mert sokba kerülnek. Most, két választás között éppen feleslegesek lettek. Érdekérvényesítõ erejük a civil szféra elsorvadásával ma szinte semmi. Minden hatalmat minõsít az, ahogy az öregekkel bánik. Vagy elbánik. Forrás: Magyar Hírlap, 2007. június 18.
2
jó ha figyelünk
– avagy Vessünk már véget az ostoba véleménydiktatúrának! – Az egyik lapszemlézõ hírcsokorban az alábbiakra bukkantam: „Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net) A konzervatív német napilap vezércikkében Karl-Peter Schwarz A régi hálózatok uralma címû cikkében elemzi azt a „kommunista rothadást, mely már megfertõzi az európai jogfelfogást”. A konzervatív német napilap vezércikkében foglalkozik a kommunista hálózatok máig létezõ befolyásával, rámutatva: a közvagyon jelentõs részét magukhoz ragadták.” Bõ másfél évtizeddel a módszerváltás után hazánkra immáron nem lehet azt mondani, hogy volt szocialista ország, hiszen az eftársak ismét megkapták hitbizományba a birkatürelmû néptõl. A szocializmus legvidámabb barakkja helyett újabban neoliberális átnevelõ tábor lettünk, ahol az atomizált társadalom egyes részeit mondvacsinált indokok alapján mesterségesen és erõltetve a végletekig megosztották és szembeállították egymással. Az ideológiai szembenálláson túl olyan fokú a gazdasági kizsákmányolás, vagy talán helyesebb és korrektebb lenne a Bogár László által oly gyakran használt kifosztási ráta kifejezést használni, hogy Magyarországra most már nyugodtan elmondható az, amit egyes közgazdászok, a jobbik fajtából valók, gyakran már csak úgy emlegetnek, hogy gyarmati létezés. A „nincs más út” káros szocialista politikájának veszélyére hívta fel a figyelmet a minap Orbán Viktor. És valóban. Gondoljunk csak bele! Kádár óta mást sem hallunk, csak hogy most még bírjuk ki, most még szorítsuk össze a fogunkat és húzzunk még egyet-kettõt a nadrágszíjon, aztán majd pár esztendõ múlva, talán a gyerekeinknek, vagy talán az unokáinknak majd jobb lesz. Uncsi, eftikéim! Nagyon uncsi! Már a könyökünkön jön ki! Nem lett jobb. Sõt, rosszabb lett! És ha nekünk nem lesz jobb, ugyan vajon a gyermekeinknek vagy az unokáinknak mitõl lenne jobb? Mondjuk nincs is mit csodálkozni azon, hogy Seszták Ágnes is a kiakadt Epeda sezlonyrugóhoz hasonlatos állapotba került ennek a szövegnek a hallatán, valamelyik televízió-mûsorban. Tökéletesen egyetértek a szerkesztõ-asszonnyal, aki aszonta, hogy neki ebbõl elege van, õ itt és most akar jól élni. Én is. Ráadásul – szintén Kádár óta – a magyar nép állandó jelleggel azzal kell, hogy szembesüljön – és akkor itt ragadnám meg az alkalmat a miniszterelnöki szóhasználat igénybevételére–hogy ebben a qrva országban kizárólag úgy lehet válságot kezelni –merthogy itten kérem szépen már régen nem beszélhetünk problémamegoldásról, ez jóval több anjó ha figyelünk
nál, itten kérem szépen már válságról kell beszélnünk, hogy a kisembert, ha tetszik, a népet beledöngölik a betonba. Rajta taposnak, és még élvezik is! Másutt, nálunk szerencsésebb történelmi fejlõdésû országokban másként is lehet problémát megoldani. Ott ugyanis kérem tisztelettel nagy általánosságban nem várják meg, amíg eljutnak a válságig – elég, ha csak a skandinávokra gondolunk. Igaz, hogy példának okáért a svédek a svéd adórendszer mértéke szerint adóznak, viszont mellette nem az albán bérezési rendszer irányelveit tartják szem elõtt, hanem a svédét. Ráadásul, ha ez még nem lenne elég, azzal tetézik a bajt, láss csodát, a hihetetlen mértékû adóterhelés ellenére, a svéd polgár a nála maradó pénzbõl utána még meg is tud élni, és nem ám úgy, hogy türelmetlenül várja a hó végét, mert a keresetbõl már nem fussa. Ezzel szemben nálunk továbbra is a „nem lehet”, a „nincs más út, csak a megszorítás útja” posztkommunista-neoliberális ostobaság dívik. Arra a már csak a baromság kategóriájába sorolható képtelenségre, hogy a magyar lakosság túlfogyaszt, már ne is pazaroljuk a drága idõt és energiát. Mondjuk azt, hogy az uniós keresetektõl jóval elmaradó bérekbõl hogyan tud túlfogyasztani a lakosság, máig nem magyarázta el senki sem úgy, hogy én is megértsem. Valószínûleg azért, mert nem is lehet. (Csak így zárójelesen, ahogy szoktam: ne csodálkozzunk hát, ha televíziós beszélgetések alkalmával még ma, 2007-ben is olyan kijelentésekkel találkozhatunk – a legnagyobb ellenzéki párt prominensei részérõl is –, miszerint a Bokros-csomag elkerülhetetlen és szükséges lépés volt. Gazdag László nemrégiben megjelent „A Bokros-csomag mítosza és a valóság” címû könyvét elolvasva, ahol a szerzõ adatokkal és tényekkel alátámasztva rombolja le ezt az ostobaságot, s egyben ordas nagy hazugságot, meglehetõsen furcsa megvilágításba kerülnek az efféle politikusi kijelentések.) De megyünk tovább! A nincs más út, nem lehet másként az tulajdonképpen azt jelenti, hogy elérkeztünk a
demokrácia végéhez. Demokráciában ugyanis mindig van másik út, mindig van más választás, mindig kínálkozik alternatíva. Ráadásul meg lehet vitatni, eszmét lehet cserélni, melyik megoldás a jobb, melyik a használhatóbb. Uram bocsá’ még az is elõfordulhat, hogy meg tudod gyõzni vitapartneredet, a pillanatnyi haszon helyett részesítse elõnyben a te elképzelésedet, és akkor közép- vagy hosszútávon jóval kifizetõdõbben tudjátok megoldani az adott problémát. Nem úgy, Magyarországon! Itt szép számmal akadnak olyanok, akik egyenlõbbek az egyenlõknél. És nemcsak egyes emberek, percemberkék, akik felkapaszkodott senkikként, mert így vagy úgy, de milliárdokra tettek szert, azt hiszik magukról, hogy innentõl kezdve – és ma már a szó legszorosabb értelmében, lásd egészségügy – õk az élet és halál urai ebben a szerencsétlen sorsú kis országban. De most már állami szinten is megjelent a beképzeltség és ostobaság. Nem, nem a kormányzati jósdára gondolok, mielõtt még valakinek ez az eszement baromság jutna az eszébe. A derék marxista „barátunk” által vezetett Országos Választási Bizottságra gondoltam. Persze rögtön akad egy alkotmányjogász (Halmai – Kolláth biztos nem ért rá –, akinek
Dr. Szigeti Péter, az OVB marxista fõ hallja kendje 3
A mindenütt ott sertepertélõ és akadékoskodó Dr. Halmai Gábor, az OVB elnökhelyettese aztán mindenhol ott kell sertepertélnie, a megfelelõ ember, a megfelelõ helyen, a megfelelõ idõben!, és mindig van 1 ilyen emberük, kellõ médiahátszéllel!), aki azonnal magyarázni próbálja a magyarázhatatlant. Hogy hát az tulajdonképpen igaz, hogy az Alkotmánybíróság döntése mindenkire kötelezõ hazánkban, így az Országos Választási Bizottságra is, ugyanakkor az Alkotmánybíróság nem azt mondta, amit mondott, pontosabban azt mondta, csak azt ugye nem úgy kell érteni, ennek következtében olyan helyzet állott elõ, hogy az Alkotmánybíróság határozatának ebben az esetben az OVB mégsem köteles eleget tenni. Nem arra kötelezte és nem úgy, vagy valami ilyesmi. Önök értik ezt? Mer’ én nem. Megint, mintha a késõ Kádári érában lennénk, ahol szépen, szájbarágósan elmagyarázzák a népnek, hogy mit látott a televízióban és hogyan kell azt érteni. Mintha az elmúlt tíz egynéhány esztendõ rendszerváltásostól mindenestül meg sem történt volna. Végül is tényleg. Ha valaki mondjuk 87-ben elment hazulról és most visszajönne, azt látná, hogy most is a komcsik vannak hatalmon. A Horn Gyula-díjas Horn Gyula, a Horngyufa magyar termék névadója ugyanúgy ott ül az ország házában, mint annak elõtte, Lendvai Sipánka eftársnõ most is fungál, sõt, osztja az észt és a demokráciát a média széles nyilvánossága 4
elõtt, valamint egykori cenzor múltjához híven, elõírja másoknak, fõként ellenzéki politikusoknak, mit mikor, kinek és hol mondhatnak, valamint azt is, hogy kitõl, mikor és milyen ügyben határolódjanak el. Akkor most tulajdonképpen változott itt valami érdemben az elmúlt bõ másfél évtized alatt? Elsõ ránézésre aszondanánk, hogy semmi. De talán mégis. A népet beledöngölve a betonba, emberek millióin taposva felemelkedõben van az új magyar burzsoázia. Majdnem azt írtam, hogy arisztokrácia, de ez nem az. Az arisztokráciának volt mûveltsége, tartása, morális alapja, rangot jelentett arisztokratának lenni. Az új burzsoázia azonban ezzel össze sem hasonlítható, ez csupán egyfajta elfoglaltságot, idõtöltést jelent az újgazdagoknak, akik számára a magamutogatás, a kifelé való megfelelés, a többiek számára sugallt kép az, amely biztosítja a hierarchiában a kiharcolt vagy kierõszakolt pozíciót és az azzal járó hûbéri kiváltságokat. Kivételek persze mindig vannak. Ez azonban a lényegen nem változtat. Az elavult szerkezetû gazdaságot magával cipelõ országban a magyar vállalkozások és cégek fuldoklanak a pénzhiánytól, a lakosság pedig a privatizációnak és sok más mellett a tudatos kifosztásnak köszönhetõen vagyontalanná vált. De ez még nem elég. Nehéz nem szándékosságot feltételezni azok mögött a „reformok”-nak nevezett nemzetnyomorító intézkedések mögött, melyekrõl most már – adatokkal bizonyíthatóan és kimutathatóan – egyre több közgazdász szintén úgy vélekedik, hogy gazdasági hasznuk csekély, vagy éppen semmi-
lyen, több kárt okoznak, mint amennyi hasznuk van, ráadásul óriási felháborodást okoznak a társadalom köreiben. Nem tudom emlékeznek-e még arra, amikor annak idején Bokros Lajos kiállt az egyetemi hallgatók elé a tandíj bevezetése kapcsán, és még be is szólt az elégedetlenkedõknek? Már akkor is ez a hergeléses technika dívott a szocialistáknál és a szabad demokratáknál. A kis létszámú, ám annál nagyobb vagyonnal és befolyással bíró komprádor rétegeknek és hazai vazallusaiknak jó egyedül az eredeti tõkefelhalmozás sajátosan értelmezett magyar, vadkapitalizmusba hajló változata, ahol a lerabolt, kifosztott és kisemmizett magyar népet illetõen még a birkanyírás alapvetõ szabályaival sincsenek tisztában, pedig azt még Mária Terézia is tudta, hogy elõször enni kell adni a birkának, csak aztán lehet nyírni. Róka Úr! Üdvözöljük Önt az APEH-nál! Azért kértük, hogy legyen olyan kedves és fáradjon be hozzánk, mert szeretnénk még egy bõrt lenyúzni Önrõl! Még egy bõrt?! Dejszen most nyúzták le az elõzõt, még nem nõtt ki helyette másik! Nem érdekes, megyünk tovább! Lendvai Sipánka kapcsán már említettem, hogy Abszurdisztánban a gazdasági ellehetetlenítés mellett most már a lelkek uralmáért is megindult a harc. A médiaháborúban felvonuló seregek meglehetõs túlerõben vannak az egyik oldalon. Talán ezért van az, hogy a másik oldalon – nagyon sokszor megfigyelhetõ ez a legnagyobb ellenzéki párt politikusainak egy-egy médiabeli szereplésekor is, görcsös igyekezettel próbálnak megfelelni a fõsodratú (mainstream) média vélt vagy valós elvárásainak. De talán lehet ezt másként is. A minap egy delejlevelet fújt be a szél villanypostafiókomba, melyben a francia elnökválasztás tanulságairól volt szó. Nagyon érdekes gondolatok: „Lázár Ödön: Levél Franciaországból Nicolas Sárközy szédítõ iramú politikai startja csak azokat nem lepte meg akik jól ismerik a Francia Köztársaság újonnan megválasztott elnökét, vagy akik olvasták, Vallomások címen magyarul is megjelent könyvét. (…) Könyvében rámutat arra, hogy a jobboldal Franciaországban szinte állandóan bocsánatot kért azért, mert nem baloldali. Az ezt megelõzõ választások elõtt Lionel Jospin szocialista miniszterelnök pedig azzal kezdte saját kampányát, hogy programja valójában nem szocialista program. Választóinak ezzel mintegy azt üzenve, hogy ne rá szavazzanak. Ennek eredménye az volt, hogy a választók nagy százaléka egyszerûen nem szavazott. Sárközy szerint a jobboldalt valósággal megbénította az örökös leckéztetõ szerepében tetszelgõ baloldal, amelynek eredményeképpen a jobboldal végül elveszítette politikai identitásának nagy részét. Ezért a legutóbbi választájó ha figyelünk
sok elõtt Sárközy világosan megfogalmazta a jobboldali politika alapelveit, és valószínûleg ennek köszönhetõ a meglepõen magas szavazási részvétel. Sokan kritizálják az új francia elnököt nyíltságáért és szókimondásáért, de a jelek azt mutatják, hogy ez a bátor õszinteség sikeresebb, mint a politikai mellébeszélés.” Nos, talán végre itt lenne az ideje annak, hogy elkezdjük kimondani az igazságot! Mondjuk egy televíziós vita közben, amikor a legnagyobb ellenzéki párt jelenlévõ prominense hazugságon vagy valótlanságon kapja vitapartnerét, azonnal vágjon, és mondja a szemébe, a másiknak, hogy hazudik. Vagy ne adj isten azt, hogy ostoba. És adja az Isten, hogy a „személyes megtámadtatásban” részesült fél tovább vigye az ügyet, mert akkor a bírósági szakban adatokkal, szakvéleményekkel vagy egyéb más a témába vágó bizonyítékokkal lehetne bizonyítani az igazunkat. Ország-világ elõtt bebizonyosodna immáron jogerõsen, hogy buták, ostobák, hozzá nem értõ alkalmatlanok, a végletekig korrumpálhatóak, ráadásul erkölcstelen, amit csinálnak. Ugyanez áll az ölebmédia szervilis lelkületû sajtó-proletárjaira is. Nem kell itt kétségbeesni, elõ kell venni a megmondó-embereket, tizenöt-húsz nagy összegû sajtópert indítani ellenük, hogy állandóan nyomás alatt legyenek. Elõbb-utóbb összeroppannak. Nincs ilyen, hogy fellélegezhetnek, mert lezárult a per, sebaj kiskomám, itt a következõ! Természetesen ehhez megfelel szintû és naprakész felkészültség szükségeltetik, amihez a feltételrendszer véleményem szerint már ma is a rendelkezésünkre áll. Annak idején, amikor még Áder János sûrûbben szerepelt a médiában, mindig mindenhova egy nagy paksamétával ment, és azonnal elõ tudta húzni belõle, hogy ki, mit, mikor és hol mondott, szó szerint idézve az illetõt. Azt hiszem a média-figyelésére szakosodott csatornákon keresztül ez minden további nélkül megoldható lenne. Visszatérve még néhány gondolat erejéig, az ölebmédia kiszolgáló embereire. Számomra megdöbbentõ volt, amikor Szijjártó Péter a TV2 reggeli beszélgetõs mûsorában a Mokkában többször is „letanárurazta” a flegma stílusú Havas Henriket. Amíg ilyen mentalitás az uralkodó az ellenzéknél az ölebmédia prominenseinek irányában, addig sok jóra nem számíthatunk. Ez mutatja talán a legjobban azt a fajta behódolást, melyet a média szerepének torzulása következtében a politikum – jól felfogott érdekében, úgy tûnik önként és dalolva – magára vállalt. (Az urbánus frazeológiában mondják erre, hogy benyalnak csontig – a durvább változatot most nem idézném.) Kicsit olyan ez, mint az önbeteljesítõ jóslat, vagy a felfokozott inflációs várakozást, ami egyfajta önmagát erõsítõ spirállá válva a végén aztán végzetes eredményekhez vezet. jó ha figyelünk
Mára a média önálló, s talán a legfontosabb hatalmi ággá vált. Eredeti szerepkörébõl – tájékoztatás, figyelemfelkeltés, információközvetítés stb. – mostanra a hatalom – sokszor önjáró – részesévé vált. A politikum hamar felismerte, hogy a média embereivel szövetkezve, a szórakoztatás és a manipuláció mesteri kombinációját felhasználva, egyfajta virtuális országot teremthetnek. És bejött. Mára megképzõdött az, ami talán kissé ijesztõen hat, a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas jobban hisz a tévének, mint a saját szemének. Dünnyög még egyet-kettõt, amikor a kasszánál több pénzt kell kifizetnie, de semmi gond, majd csak kihúzzuk valahogy, mer’ ez a Francisco gyerek mégiscsak a mi kutyánk kölyke, különben is csak õ képes arra, hogy újból legyõzze ezt a vidékrõl szalasztott cigánypurdét. A betelefonálós mûsorba pedig büszkén mondja el a nyugdíjas mámi, hogy igen, drágább lett az élet, de mán pedig a megszorításokra szükség van! És majd mink kispóroljuk. Közben nem veszik észre, hogy ebbe az egész komédiába lassan, de biztosan beledöglünk. Kicsit olyan ez, mint a Mátrix címû futurisztikus filmben, ahol Morpheus elmagyarázza Neonak, hogy egy virtuális valóságot húztak a szemére, ezért nem látja saját börtönének határait, azt hiszi, hogy egy komplett világban él, miközben egy tartályban fekszik, és csöveken keresztül tartják életben. Mindez nem számít. Igaz, hogy eminens kisdiákból a szamárpadba kerültünk – így lesznek elsõkbõl az utolsók –, leküdtek minket megalázóba, mindez nem számít, van még mit ellopni! Sõt! Még azokat is meg kell fizetni – busásan – akik ahhoz adnak tanácsot, hogyan lopjunk hatékonyabban! 7 guriga a volt holland eü-miniszternek, hogyan tegyék tönkre az egészségbiztosítást. Ráadásul a szakembernek az volt az elsõ szava, hogy nem szabad egy az egyben átvenni a holland mintát. Hát persze, hogy nem szabad, hiszen Hollandia úgy eladósodott a fene nagy modernizálásban a több biztosítós rendszer következtében, hogy hitelt kellett felvenni a kiegyenlítõ alap finanszírozásához. No, de hát ez sem számít, mert az egészségügyben van még vagyon, van még mit széthordani. A gyarmatbirodalom félperifériáján elvtelen szolgalelkûséggel szolgálja ki a külföldiek érdekeit a komprádor elit. Szólni nem szabad, mert akkor azonnal különféle megbélyegzésben lesz része annak, aki fel meri emelni a hangját. Kicsit olyan ez, mint amikor az elítélt önként és dalolva a tuskóra teszi a fejét, s még a nyakára is a bárdot, sõt még oda is szól a hóhérnak, hogy „Ide sújts!” Súlyos a helyzet, ideje lenne, hogy valaki végre szóljon Franciscónak! Don’t loose your head!, azaz, Ne veszítsd el a fejed! Különben a végén semmink sem marad! Isten áldja Magyarországot!
NEM HAGYHATOM SZÓ NÉLKÜL EGY MONDATBAN Sajnos igazam volt, bár ne lett volna, mert Európa is jobban járt volna Nem melldöngetésbõl, csípõbõségbõl vagy magyar és nemzetközi valagrend várományosként írtam, írom és mondom is azt, hogy Románia belülrõl fogja szétrágni az EU-t, mint moly a gyapjúszövetet, s hogy nem Románia fog az EU-s normákhoz igazodni, hanem az EU züllik vissza Románia balkáni praktikái szintjére. Tom Gallagher, a neves brit politikai publicista, aki a Romania libera bukaresti napilap vélemény (opinii) rovatában már évek óta közöl románul elemzõ írásokat kelet-európáról, legújabban osztja (biztos megtanulta!) véleményemet Romániáról. A tegnap, a bukaresti Realitate (valóság) hírtévé szalagmondatokban hozta az angol úriember véleményét a Romániában dúló helyzetrõl: Románia veszélyezteti az EU belsõ stabilitását (mint ahogy azt tette egyébként a volt unióban is: szovjet- saját megjegyzésem!), és hogy Romániában csak Traian Basescu maradt az egyetlen politikai ember, aki a romániai megagazemberség és a megakorrupció útjában tudna állni. Azt is mondta, hogy az orosz és az ukrán maffiát az 1989 utáni román szekus újgazdagok (tõkések) vezették be kézen fogva az EU-ba. No persze az elõbbiek európai lezserségéhez bõségesen hozzájárultak a magyarországi MSZP-sek és mások is.
Mikháza, 2007-04-30 (to)
A szocialista nagyváros öntudatos polgára
5
Zsidók, miért nem hagytok minket békén? Elõhang: az USA-ban, noha a cionista lobby uralja, lehet keményen bírálni, nemcsak a katolikus papokat, a keresztényeket, a „rasszista” fehéreket, hanem a színes bûnözõket, a fajgyûlölõ zsidókat, a cionizmust, és alkotmányos jogon cáfolható a valóban ezer sebbõl vérzõ holokausztdogma is. Igaz, nem a fõsodratú médiában, mert az közel száz százalékig zsidó kézben van, de sokszor igencsak olvasott netes lapokban, egyes rádiókban és lapokban minden további nélkül. Nincs rátok szükségünk ahhoz, hogy boldogok és gazdagok legyünk. Bárhol éltünk a Földön, mindenütt nagyon jól kijöttünk nélkületek. Nézzük csak meg a világ utolsó fehér foltját, a kis Izlandot, és rendet láttok, ahol szinte nincs bûnözés, mert a fontos pozíciókat nem zsidók foglalják el. A Föld összes többi fehér nemzete folyamatosan csúszik lefelé, mert az ott élõ zsidók olyan posztokat foglalnak el, melyekre semmi módon nem támaszthatnának igényt, sem fajuk, vallásuk, vagy kultúrájuk, sem tehetségük vagy jellemük miatt. Nincs szükségünk sztárjaitokra. A tévé határozottan jobb lenne olyan szereplõk nélkül, mint Seinfeld, Koppel, Wallace, Rivera, Larry King, Barbara Walters és végül, de nem utolsósorban Jerry Springer. Még emlékszünk olyan idõkre, amikor zsidók jó filmeket és jó tévét csináltak, mert akkor a zsidó mozi és tévé stúdiótulajdonosoknak ügyelniük kellett arra, hogy ne sértsék meg az árja közönség érzéseit. Ma, hogy hatalmatok és befolyásotok szinte határtalan, azt hiszitek, nem kell minket többé figyelembe venni, így valódi ízlésetek és valódi szándékaitok mind nyíltabban vehetõk észre. (A Jerry Springerre való utalás váltja ki belõlem azt a megjegyzést, hogy az Egyesült Államokban senki nem testesíti meg jobban a zsidó mentalitást, mint ez a “népszórakoztató”: mindent jobban tudó, agresszív, mindig tetszésre és elismerésre vágyik, amellett messzemenõen bizonytalan, és nem utolsósorban mániákusan vonzza minden mocsok, melybe egy tisztességes ember sem mászna be önként.) Nincs szükségünk tudósaitokra, noha sok kitûnõ tudósotok van. Tény ugyanis, hogy a nyugati civilizáció legnagyobb tudósai, azok, akik tényleg lényeges fölfedezéseket csináltak és találtak föl, mind árják voltak: Leonardo da Vinci, Galileo, Newton,Kopernikus, Leibnitz, Kepler, Lilienthal, Oberth, hogy csak néhányat említsünk, mind északi emberek voltak. Itt jön föl a kérdés, hogy hány potenciálisan nagy felfedezõ és föltaláló fajunkból soha nem tudta képességeit kifejleszteni, mert túl sok zsidó, túl sok egyetemen foglalta el azokat a 6
helyeket, melyekre nekik lett volna szükségük és joguk! Nincs szükségünk hadi embereitekre. Nincsenek nagy katonai hagyományaitok, nincsenek tábornokaitok, mint Nagy Frigyes, Napóleon, Wellington, Nelson, Robert E. Lee, Nimitz, stb. .. Követeléseitek, hogy nõk férfiakkal együtt harcoljanak a csatatéren, és hogy a homokosságot “más nemi irányzat”-ként tûrni kellene a hadseregben, a hadseregeket tönkreteszik. Nincs szükségünk pszichiátereitekre, pszichológusaitokra, iskolai tanácsadóitokra és vigasztalóitokra, magányos szívek számára. Népeink sokkal boldogabbak és egészségesebb lelkûek voltak tanácsaitok nélkül. Ha erkölcstelen, etikátlan, nihilista tévétekkel és rádiótokkal, “nevelési programotokkal” és sajtópropagandátokkal nem romboltátok volna le a tömegek egészséges értékeit, és ezzel nem ástátok volna alá a családot, mint a társadalom alapelemét, akkor ma senkinek sem lenne szüksége arra, hogy Ann Landersnek, Abigail van Burennek vagy Laura Schlesingernek kiöntse a szívét. Nincs szükségünk Spielbergjeitekre, Katzenbergjeitekre, Eisnerjeitekre, és más hasonlókra. Egyetlen rendezõtök sem jobb, mint David W. Griffith, Walt Disney vagy Leni Riefenstahl mûvészetileg, vagy tehetség terén. Nincs szükségünk orvosaitokra és fogorvosaitokra sem, noha sokuk nemcsak elismert szakember, de emberbarát is, és mestere a modern orvosi technikai eszközök használatának. De egy árja, ha róluk beszél, föltétlenül Röntgenre, Behringre vagy Flemingre gondol és sok más árja tudósra, akik tanulhattak egyetemeinken, mert a numerus clausus megakadályozta a zsidók túltengését. (Hány tehetséges diákunk nem jut el ma az egyetemre, mert zsidók foglalják el helyét?) Nincs szükségünk a divatokra, melyeket kerülõ utakon ránk erõszakoltok. Büszkék vagytok rá, hogy ma ravasz agymosásotok eredményeként emberek milliárdjai, “haladó” ruhadarabokat, mint farmernadrágot hord, melyeket régen akkor vettek föl, amikor az ólat takarították vagy más piszkos munkát végeztek? Propajó ha figyelünk
gandátok eredményeképpen olyan emberek, akik különben az egyenruhát, mint a fensõbbséggel szembeni alázat jelképének ellenségei, nem szeretik, loncsos egyenruhába öltöznek, amely nem szabadságot és egyéni jogokat, hanem anarchiát és “politikai korrektséget” testesít meg. Nincs szükségünk filozófiátokra, és arra a hitre, hogy éppenséggel ti teszitek a világot jobbá, vagy ti alkotjátok meg a tökéletes világot. Nincs szükségünk politikusaitokra és politikai rendszeretekre, melyet arra találtatok ki, hogy érdekeiteket támogassa, és mely nekünk teljesen idegen, mert hazugságon és csaláson, korrupción, terroron és álszenteskedésen alapul. õseink, évszázadokon át kitûnõen elboldogultak nélkületek. Önmagukat kormányozták, és kormányzásuk megfelelt igényeiknek, kívánságaiknak és vágyaiknak. Nem kellenek háborús uszítóitok, mint pl. Walter Lippman, Samuel Untermeyer, Rabbi Stephen S. Wise, Ilja Ehrenburg és a többiek. Tudjuk, hogy arra kellettek nektek, hogy az amerikaiak, oroszok és más népek között háborús hisztériát keltsetek, ha ez céljaitokat szolgálta. Népeink biztosan jobban éltek volna, ha egyszerûen a valóságot ismerték volna. Csak a valóság tesz hosszú ideig tartó békét lehetõvé, de a valóság terjesztése nem áll érdeketekben – vagy állt ez valaha is? Nincs szükségünk “szakértõitekre”, a tévében, rádióban és a sajtóban, akik a világ történetét zsidó szemmel mutatják be nekünk, és arra okítanak bennünket, hogy hogyan tehetjük életünket boldogabbá. Mielõtt tömegesen közénk furakodtatok volna, népeink Istent félõbbek (Istent szeretõek), boldogabbak és sokkal elégedettebbek voltak, mint ma. Nincs szükségünk fajkeveredést hirdetõ apostolaitokra, multikulti rajongóitokra, liberálisaitokra, integráció-propagálóitokra, szocialista ál-humanistáitokra, és a különbözõségért rajongó vándorpapjaitokra sem. Szervezeteitek, mint az ADL, a Simon Wiesenthal központ, az AJC és hasonlók, jól tennék, ha elõször saját soraikban hoznák létre a “különféleséget”, ‘integrációt" és hasonlókat, mielõtt ezeket a nem zsidók nyakába akarják varrni, akiknek nem tetszik, hogy szerintetek mindenki másnak el kell szakadnia gyökereitõl, csak nektek nem. Nincs szükségünk gazdasági hatalmasságaitokra. Embereik százmillióinak menne jobban, ha nem lennének a zsidó pénzmágnások, mint a Baruchok, Schiffek, Greenspanok, Rubinok, Milkenek és mások, akik fõ célja nyilvánvalóan az, hogy a mások által létre hozott vagyonokat megcsapolják. Elképzelhetjük, ma mennyivel boldogabbak lennének Ázsia tömegei, ha George Soros, nyilvánvalóan fajtársai tevékeny segítségével, nem érezte volna a mohóságot még több kincs után, és nem rombolta volna le az Ázsiai és orosz pénznemeket. Nincs szükségünk emberbarátaitokra. Aki egymilliárdot lopott, annak könnyû százmilliót elajándékozni és magát az emberiség jótevõjeként dicsõíteni. Az emberiség tényleges jótevõi, mint például a katolikus nõvérek a kórházakban, a Vöröskeresztnél, a harcmezõkön, a gyerekek SOS falvainak dolgozói vagy az Üdvhadseregnél tevékenykedõk, kevés kivételtõl eltekintve, nem zsidók. Nincs szükségünk hitelcsalóitokra,gengsztereitekre, pornókirályaitokra, játékbarlang tulajdonosaitokra, selyemfiúitokra és kábítószer kereskedõitekre. Néhány országban az ilyen üzelmek még tiltottak, és tudjuk, hogy ott a bûnözés alacsonyabb. Igaz, hogy a szervezett bûnözés nélkül kevesebb munka adódik a zsidó bírók, ügyvédek és jogászprofesszorok számára, de errõl nagyon szívesen lemondunk. Nincs szükségünk korunk zsidó teremszentjeire, sem Albert Einsteinre, sem Siegmund Freudra, sem Karl Marxra. A kár, melyet – többnyire az egész zsidóság szívélyes támogatásával- okoztak, mérhetetlen. Nekünk megvannak saját gondolkodóink, mint Luther, Kant, Schopenhauer, Nietzsche és Heidegger, hogy csak párat említsünk a sok közül. Nincs szükségünk mûkereskedõitekre, mûvészeti szakértõitekre és mûkritikusaitokra, akik olyan vadul próbálják néptömegeink ízlését meghamisítani, ösztönös képességét, a szép és csúnya közt különbséget tenni, megszüntetni. Ha fajtársaitok nem lennének a mûvészeti jó ha figyelünk
üzletben, gój mûvészek újra lehetõséget kapnának arra, hogy mestermûveket alkossanak, melyek évszázadokig és évezredekig fönnmaradnak. Nincs szükségünk minisztereitekre, hogy kormányozzanak bennünket, követeitekre, hogy képviseljenek bennünket, névtelen tisztviselõitekre, hogy elõírásokat hozzanak arról, hogy hogy viselkedjünk egy olyan országban, melyet fõleg angolszászok és németek kultiváltak. Politikusaitok, mint a Kissingerek, Albrightok, Achtenbergek, Rubinok, Holbrookok, Kornblumok és Lawrencek nem méltók arra sem, hogy tehetséges politikusainknak, mint George Washingtonnak, Thomas Jeffersonnak, John Adamsnak és Benjamin Franklinnak, akár a cipõjét megpucolják. Nincs szükségünk nagykereskedõitekre. Jóval megjelenésetek elõtt már volt lengyel és ukrán gabona Nyugat-Európában, anélkül, hogy nagykereskedõitek azon nyerészkedtek volna, skót viszkit is szállítottak a világ minden zugába, amikor még senki sem hallott a Bronfmanokról. Nürnberg, Augsburg, Lipcse, Firenze, Velence és Milánó virágzó kereskedelmi központok voltak, jóval azelõtt, hogy Gimbel, Sachs, May és Bloomingdale megjelentek volna a színen. Nincs szükségünk a zenétekre, sem Schönbergre, sem Mahlerre, sem Bernsteinra vagy más hegedûsökre a háztetõn. Még sokkal kevésbé van szükségünk a “zenének” hívott mocsokra, melyet fiatalságunknak kínáltok föl nap, mint nap, förtelmes, lélekgyilkos zajt, melyet rapnak vagy heavy metalnak neveztek. Ha Wagner, Tannhäuser, Beethoven Kilencedik szimfóniáját, Strauss “Zarathustra beszélt”, vagy Mozart muzsikáját halljátok, megértitek, mirõl beszélek. Egy zsidó sem lenne képes, akárcsak ennek a közelébe kerülni. Mendelsohn, egyik legnagyobbatok sem. Önmagáért beszél, hogy a zsidó zeneszerzõ és karmester, Leonard Bernstein, halála elõtti utolsó fellépésekor nem saját zenéteket játszatta, mondjuk Gustav Mahlert, hanem Beethoven Hetedik szimfóniáját. Nincs szükségünk festõitekre, szobrászaitokra és építészeitekre. Nézzétek meg a vackokat, amit vezéralakjaitok alkotnak, és propagálnak, ha a látványt el tudjátok viselni. Különös figyelemmel nézzétek meg beteges holokauszt- “mûvészeteteket”. Aztán hasonlítsátok össze ezt a régi görögök és rómaiak, Michelangelo, Rembrandt, Dürer, Tizian, Breker, Wren, Schinkel és más nagy árja mûvész alkotásaival, A különbség önmagáért beszél. Nincs szükségünk feltalálóitokra és találmányaitokra. MINDEN nagy találmány, mely mindennapi életünket megkönnyítette – autó, repülõ, tévé, holdrakéta, számítógép, elektronmikroszkóp, hogy csak néhány példát említsünk – árjáktól származik. A legszörnyûbb zsidó találmány az atombomba, amin valószínûleg el fogtok csúszni. Nincs szükségünk Hollywoodotokra és mindarra, ami ezzel kapcsolatban van. Mérhetetlen mennyiségû kárt okoztatok hollywoodi stílusban forgatott filmjeitekkel és tévéadásaitokkal, az árja lelkekben. Nagyon jól tudjátok, hogy milyen károsak ezek a termékek fiatal nemzedékünk számára, különben miért csinálnátok tabut abból, hogy ma milyen sok fiatal lövi le tanárát vagy pajtását. Ennek nem a fegyverviselés az oka. Nincs szükségünk rabbijaitokra, akik nekünk testvériséget, toleranciát és megértést prédikálnak mások mássága iránt, míg maguk – és ti- a világ legmerevebb és intoleránsabb lényei vagytok. Hány goj áll az ADL, az amerikai zsidókongresszus, a Wiesenthal Center vagy más zsidó szervezetek élén? Egyetlen egy sincs? Miért nincs egy sem? Hol van ilyenkor testvériségetek, toleranciátok és megértésetek a másság iránt? Nincs szükségünk professzoraitokra és tanáraitokra, akik fiatalságunkat olyan intenzíven agymossák, hogy semmit sem tudnak már saját múltunkról, ehelyett kedvelik az erkölcstelenséget, az arroganciát, a becstelenséget és a durvaságot. Egyesített erõitekkel úgy összezavarjátok fiataljainkat, hogy, noha az állítás hamis volta nyilvánvaló, szinte tényleg elhiszik, hogy nincsenek különbségek a fajok, népek, törzsek és egyének között – eltekintve természetesen a zsidóktól, akik azt akarják velünk elhitetni, hogy õk Isten 7
kiválasztott népe, és nem tûrik az ellentmondást ezzel az állítással szemben. Nincs szükségünk magzatelhajtó orvosaitokra sem. Hány ártatlan fehér gyereket ölt meg holokausztotok, anyja testében? Egyetlen zsidó “orvos”, Dr. Morgenthaler, mellékesen “holokauszt túlélõ”, 1998 októberében bevallotta, hogy addig 65 ezer magzatelhajtást vitt véghez, és “páciensei” nagy része kétségkívül árja fehér nõ volt. Mi hajtja orvosaitokat csoportosan ehhez a szégyenletes iparághoz? Csak a könnyû anyagi nyereség kilátása, vagy élvezik minden egyes fõtusz meggyilkolását, mert ez megakadályozza, hogy abból a zsidók számára gyûlöletes felnõtt árja lesz? Nincs szükségünk hivatásszerû holokauszt túlélõitekre, mint Elie Wiesel és Simon Wiesenthal, akik Prof.Arthur Butz szavaival élve, a század csalását hozták létre. A tények és képzelet aljas keverése olyan mese létrejöttéhez vezetett, mely ideiglenes jellegû, de melyet a következõ századokban, a világot áthidaló sikeres propagandacsalás leglátványosabb példájaként lehet bemutatni. Nincs szükségünk bíróitokra, akik népünknek – és ezekbõl áll ma az USA polgárainak többsége – meg akarják tiltani, hogy a napot imádsággal kezdjék. Nem kell, hogy elõírják nekünk, hogy vakokat alkalmazzunk a számítógépek kezelésére, hogy lakásunkat homokosoknak adjuk bérbe, akik gyakorlatát mélyen megvetjük, vagy hogy a magzatelhajtást legálissá tegyük. Nincs szükségünk arra sem, hogy intelligens és nehéz felfogású gyerekeket, ugyanabban az osztályban oktassák, azzal az eredménnyel, hogy a tanár elsõsorban a tehetségtelenekkel foglalkozik. Nincs szükségünk törvényeitekre. Sok közülük élesen ellenkezik a természeti törvényekkel. Az, hogy gátlástalanul a múltra is érvényes törvényeket hoztok, és a bevált elévülési elv felrúgása számunkra visszataszító, akkor is, ha ti ezeket a trükköket állítólagos igazságossági törekvéseitekbe burkoljátok. Mielõtt sikerült volna nektek befolyásolni a jogot a nyugati félteke országaiban, nálunk soha nem üldöztek embereket olyan tettekért , melyeket ötven évvel ezelõtt, háborús idõkben követtek el. OSI- tok, ami zsidó követelésre alapított szervezet, állítólagos “náci bûnök” üldözésére, az egyik legvisszataszítóbb példája olyan jogtalan, ferde és eszement törvények alkalmazásának, melyeket kizárólag egy bizonyos népcsoport bosszúszomjának az oltására találtak ki. Nincs szükségünk számtalan szabályotokra és elõírásotokra, melyeket ránk kényszerítettetek és melyeket szinte törvény szintjére emeltetek: a kisebbségtámogató akciók, azaz származási kvóták felvételnél, Polgárjogok, Az egyház és állam különválasztása, Harmadik világbeli emberek bevándorlása, HIV- pozitív homokosok elõnyben részesítése, fegyver ellenõrzés, buszozás (fehér gyerekek szállítása kevertfajú iskolákba),- a példák végtelen számúak. Mindezek a rendelkezések egyetlen eredménye a polgár szabadságának további beszûkítése. A “demokrácia” mai formája a ti játékszeretek. Az adóemelések ellen pedig csak nagyon kevés zsidó képviselõ szavazott. Nincs szükségünk jogászaitokra, mindegy, hogy magánszemélyeknek, vállalatoknak vagy a kormánynak dolgoznak. Ritka hivatáscsoport okozott annyi kárt a nemzetnek, mint a zsidó (vagy talmudi világnézettel fertõzött nem zsidó) jogászok az Egyesült Államoknak. Harvard, ma a zsidók fõ képzési helye, valaha sokkal jobb egyetem volt, mielõtt zsidó diákok és oktatók szállták volna meg. Jobb lett volna a régi bevált numerus clausust bevezetni ezek számára. Nincs szükségünk íróitokra. Szinte az egész angol nyelvû irodalom, megjelenésetek elõtt a mi embereink mûveibõl áll. Mivel a hirdetési szakemberek, a kiadók, az irodalomkritikusok és az újságok tulajdonosai, akik az utóbbiak kritikáit kinyomtatják, ma nagy részben fajotok tagjai, logikus, hogy a mai jól eladott könyvek nagy részét ti írjátok – de vajon ennek akárcsak ellentétben – nem léteznétek nélkülünk. Magatokra hagyva meghalnátok. Cionista mûvetek Közel-Keleten, a zsidó állam, Izrael, külsõ segítség nélkül, vagyis az Amerikától és Németországtól szedett sarc nélkül, egy évig sem lenne életképes, és ilyen nép akarja a világot gyógyítgatni? 8
Viccelõdtök? Ettõl függetlenül bárki, aki arcátlan elképzelése szerint a világot akarja “rendbehozni” és földi tökéletességet akar létrehozni, csupán kis szentségtörõ. Nincs szükségünk a ti New York Timesotokra, Washington Postotokra, US News & World Reportotokra és a számtalan más, zsidó tulajdonú vagy zsidók által irányított újságra, melyek tömegeinknek a világ torzképét mutatják. Tényleg azt hiszitek, hogy tudásunk nõ és lelkileg egészségesebbeké válunk, mert nekünk, többségükben zsidó szerkesztõk, a világ történéseit saját szempontjukból kiindulva tálalják? Lenne ma a mi H .L. Menckenünknek és Oswald Spenglerünknek esélye, hogy gondolataikat egy nagy újság kinyomtassa? Mi jó okkal kételkedünk ebben! Nincs szükségünk arra, hogy ti, mások intoleranciájának önkinevezett örök áldozatai népünkbe bûntudatot csöpögtettek. Ami veletek a múltban történt, az többnyire aljas ármánykodásotokra történt vészreakció volt. Váljatok el tõlünk – mi nem gátolunk benneteket ebben – és aztán nem kell többet szenvednetek. Magatokra utalva, meglesz a lehetõségetek álmaitok földi paradicsomának megalkotására. Nincs szükségünk örök felhívásaitokra változásra, haladásra, reformra, növekedésre vagy forradalomra. Népeink elégedettebbek mindennapi életükkel, mint azt sokszor gondolnák, és állandó törekvéseitek, a meglevõ boldogságot a jövõbeni boldogságra való hivatkozással tönkretenni, nem eredményeznek mást, mint szerencsétlenséget és lelki békétlenséget. Készségesen elismerjük, hogy nagyszerû politikusok vagytok. Sokkal jobbak, mint mi valaha is voltunk vagy leszünk. Mindenkinél céltudatosabbak vagytok; politikai ügyességeteket évezredek során tökéletesítettétek, és nagy elõnyötök, hogy nincs rossz lelkiismeretetek, mert mások szenvednek miattatok. Csodálatra méltó módon uszítjátok az egyik oldalt a másik ellen. Ezért életelemetek a “demokrácia”. Megvesztegetitek a politikusokat és bírókat, hazudtok a választóknak, jócskán kihasználjátok mások emberi gyöngeségeit, és feszültséget teremtetek ott, ahol azelõtt nem volt feszültség. A fiút az apa ellen uszítjátok, a lányt az anyja ellen, fivért a fivér ellen; törzseket, népeket, nemzetetek uszítotok egymásra. Aki benneteket és tetteiteket hosszabb ideig figyeli, elcsodálkozik azon, hogy milyen könnyedséggel hoztok létre hamis értékeket a semmibõl, és valódi értékeket addig szidtok, míg azok elvesztik értéküket. Nincs nálatok jobb szemfényvesztõ. Tehetségetek figyelemre méltó, ahogy a nem zsidó tömegek figyelmét elvonjátok, kis trükkjeitekkel az élet fontos kérdéseirõl. De ahogy tõzsdei alkuszaitok is csak a gazdagság képét festik elénk, vitathatatlan politikai ügyeskedésetek csak a szabadság látszatát hozza létre. Intelligenciátok és politikai ügyességetek azt sugallja nektek, hogy jobb világot alkottok az emberiségnek, míg a valóságban tevékenységetek mindent elront, amit csak megérintetek. Sajnálunk benneteket. Végül: Nem veszitek észre, hogy megfojtotok bennünket? Ha körülöttünk vagytok, nem kapunk levegõt, alkotóképességünk jelentõsen csökken. Nem akarjuk a világot zsidó szemüvegen keresztül látni, de ma gyakorlatilag erre kényszerítenek bennünket. Abe Rosenthal, Charles Krauthammer és William Safire képviselik fajotok ezreit, akik elõgondolkoznak számunkra, és megakadályozzák, hogy a legszükségesebbekett tegyük meg saját érdekünkben. Embereitek a ködösítés, a hazugság, a csalás és a becstelenség mesterei, mivel válogatott információkat szállítanak nekünk. Fáradozásotok, az árja lelket manipulációkkal megváltoztatni, csak békétlenséghez és harcokhoz vezet. Noha, olyan jól ismertek bennünket, megérteni nem tudtok mégsem, és mi soha nem fogunk benneteket igazán kiismerni, és ez veszélyes. Tudjuk, hogy magatokat a legjobb és legügyesebb embereknek tartjátok a Földön, és azt képzelitek, hogy életünket hihetetlenül gazdagabbá teszitek. Ha logikusan gondolkodunk, az egyiket szembe kell állítanunk a másikkal: Vitathatatlan tehetségeteket az egyik területen, a megsemmisítõ befolyással, melyet életünk minden területére gyakoroltok. jó ha figyelünk
Amióta érzékelhetõen kezd átmenni a köztudatba a Kereszténydemokrata Néppárt javaslata a családi jövedelemadóztatás bevezetésére, kezd felébredni a liberális sajtó figyelme is. Az Élet és Irodalom legújabb számában Vámosi-Nagy Szabolcs tollából olvasható kolumnás anyag, a sokatmondó Családi adózás? címmel. A szakszerûnek szánt bírálat célja: elbizonytalanítani az olvasót abban, hogy az elsõ látásra szimpatikusnak ígérkezõ családi jövedelemadózást megszeresse. A szerzõ, aki a magyar adóügy egyik emblematikus alakja, bár néhány éve az APEH-tõl átnyergelt a magánszférába, mai napig orákulumnak számít adóügyben. Korrektnek szánt anyagot készített a lapnak, de közben gyaníthatóan nem vette észre, hogy csupán felhasználják a nevét, tekintélyét. Vámosi-Nagy Szabolcs ugyanis azért számít szaktekintélynek adóügyben, mert tizenvalahány éve õ magyarázta el a lakosságnak, hogy is értsék az éppen aktuális adózási rendet a maga ágas-bogas részleteiben. Most azonban nagy hibát követett el. Vámosi-Nagy Szabolcs olyasmit kritizált, amit bizonnyal õ maga sem ismer, mert nem ismerhetett még meg. Ugyanis cikkével egyidõben készült el a KDNP törvénytervezete a családi jövedelemadózásról. VámosiNagy Szabolcs tehát a nevét adja egy sajtókampányhoz, amelyet a kormányoldal fog lefolytatni a KDNP javaslata ellen, felhasználva az õ tekintélyét és “érveit”, amelyeknek vajmi kevés közük van, lehet a KDNP javaslatához. Ismerve Vámosi-Nagy Szabolcs régi törekvését arra, hogy pártoktól függetlennek lássék, valószínûsíthetjük, nem tudott elõre errõl a kelepcérõl. A cikk érvrendszerére is érdemes néhány szót szánni. A családi jövedelemadózással kapcsolatos elvi kifogásait több szem-
pont köré rendezte a szerzõ. Miután rövid európai kitekintéssel elismeri, hogy igenis létezik az EU-ban családi jövedelemadózás, elõször azzal a farbával jön elõ, hogy szociális szempontokat nem helyes az adórendszerben érvényesíteni, mert a szociális szempontok adórendszeri hatásai korlátozottak, bizonyos esetben ellenhatást válthatnak ki. Valamiért elfelejtkezik arról, hogy maga az egész adóredszer, minden kedvezményével egyetemben, magától értetõdõen szociális hatású. És megkezdõdik az unásig ismert MSZP-SZDSZ-érvek felsorolása. Hogy akinek nincs jövedelme, az kimarad a rendszerbõl, hogy miként fogják meghatározni, mi a család, hogy ha a család a fogyasztási egység, és a család fizet jövedelemadót, akkor a család bevételeit is be kellene számítani a bevételek között, hogy mi lesz a ma (a munkajövedelmektõl) elkülönülten adózó tõkejövedelmekkel, hogy mi van, ha a családtagok éppen nincsenek beszélõ viszonyban és így tovább, hosszú bekezdéseken keresztül. Végül marad még két érv. Az egyik maga a szakbarbárság: hogy az adórendszerrel összefüggõ adminisztráció jelentõsen nõ. Tisztelettel kérdeznénk, ugyan mitõl? És fõleg: van-e erkölcsi alapja erre hivatkozni annak a kormányzatnak, amelyiknek a jóvoltából a most benyújtandó 2006. évi szja-bevallás kitöltési útmutatója nem kevesebb, mint 209 oldal? Nem lehetne inkább arra gondolni, hogy az egész mostani kormányzás a maga filozófiájával és technikáival a szemétre való? Ugyan miért a családi adózás bonyolítaná “tovább” ezt a rendszert? És egyáltalán: ki akarja ezt a rendszert tovább bonyolítani? Ezt a rendszert minden épeszû gazdaságpolitika be akarja fejezni! Külön ki kell emelnünk azt az érvet, miszerint a jelentõs hiányt produkáló államháztar-
A legsúlyosabb talán az, hogy sok szándékotok és célotok közvetlenül ellentmond elképzelésünknek, egy teljes és gazdag életrõl. Tudjuk, hogy bebeszélték nektek, hogy mi gyûlölünk benneteket, és legtöbben hisztek ebben. Ezért vitték keresztül fanatikus aktivistáitok, hogy alkotmányainkat úgynevezett törvényekkel a “gyûlölet ellen”, fölvizezzék, és csak azért hozták õket, hogy nektek elõjogokat biztosítsanak. Õszintén szólva: Nem gyûlölünk benneteket. Gyûlöljük hazugságaitokat és alapvetõ becstelenségeteket. Sok szégyenletes tevékenységeteket gyûlöljük. Gyûlöljük, ahogy egységesen, népi és vallási közösségként erkölcstelenségeteket akarjátok ránk kényszeríteni, gyûlöljük az etikai értékek nálatok tapasztalható teljes hiányát, furcsa, avítt világnézeteteket. Gyûlöljük, mikor munkánk gyümölcsén hizlaljátok magatokat, és azzal dicsekedtek, hogy mindez a ti munkátok eredménye. És egész különösen utáljuk, amit gyerekeinkkel tesztek. Ez mindennél jobban rombolja lelküket és ezzel jövõjüket. Ezért hadd mondjuk el nektek: Tûnjetek el az életünkbõl. jó ha figyelünk
tás adóbevételeit biztosító rendszerhez érdemben hozzányúlni most, amikor az EU felé is alapvetõ a hiánycsökkentés, vállalhatatlan. Ezzel szemben le kell szögeznünk: éppen azért, mert a mostani gazdaságpolitika egy rossz, ördögi kör, amely a fõ oka az ország egyre gyorsuló pusztulásának, nemhogy nem vállalható, hanem egyenesen kötelezõ az adórendszer átalakítása! Visszatérve az unásig ismert érvekre, Vámosi-Nagy felsorolását átolvasva ismét megerõsödött az a nézetünk, hogy Magyarországot a liberális és a szocialista elvek megvalósulása teszi tönkre. Amihez csupán apró adalék, hogy a szerzõ egyetlen utalással sem emlékeztet a KDNP azon elõzetes megszorító javaslatára, miszerint a családi adózás választható, ki-ki maga dönti el, hogy személyi vagy családi jövedelemadózást akar magának. Visszakanyarodva a szociálliberális elvek szerinti személyi jövedelemadózás úgynevezett indokaihoz: nem tudjuk elképzelni, mitõl lenne meghatározhatatlan a család fogalma. A társadalmat már most is súlyosan megbetegítõ családellenes jogi kereteket zárójelbe kell tenni, ha azt akarjuk, hogy unokáinknak is legyen magyar hazájuk. Értjük, hogy az SZDSZ számára megfoghatatlan, ha valaki a párjával éli le az életét, és a saját gyermekeit fölneveli. Viszont elég volt abból, hogy emiatt folyvást büntetni lehessen! Ma az adórendszer és általában a kormányzat minden erejével a normális életvitel ellen küzd. És ennek kell véget vetni, mielõbb. Elég a büntetõ adórendszerbõl! Szûklátókörû, szakbarbár “adószakértõkre” pedig ugyanazért ne bízzuk a kormányzást, amiért a honvédelmi miniszteri székbe sem ültetünk katonatisztet. Forrás: Nyiri János
Hagyjatok minket egész egyszerûen békén! Hiszen olyan intelligensek vagytok, magatokat toronymagasan fölöttünk állóknak hiszitek, és meg vagytok gyõzõdve arról, hogy Isten saját népe vagytok. Mutassátok hát meg, hogy mit tudtok, amikor önerõtökbõl életképes államot hoztok létre; az izraeli parazita állam nyilvánvalóan nem ilyen. Ha elvonultok, vigyétek magatokkal az aranyat és gyémántokat, melyeket olyan szorgalmasan összegyûjtöttetek. Nincs rájuk szükségünk. Cseréljük ki kulturális javainkat: Ti viszitek Picassoitokat, Oldenbourgjaitokat, Rothkoitokat, Warholjaitokat és Epsteinjeiteket és értük adjátok vissza Rembrandtjainkat, Tizianojainkat, Dürereinket, Holbeinjainkat és Michelangeloinkat. Korrekt üzlet! Ti visszakapjátok, amit kedveltek, és mi visszakapjuk, aminek szívünk örül, olyan mûremekek, melyek vágyainkat tükrözik és igényeinket kielégítik. Képzeljétek el, a tiétek lesz az egész nagyszerû absztrakt mûvészet, holokauszt emlékmûveitekkel együtt! Ez biztosan boldoggá tesz benneteket! Õszinte jókívánságaink kísérnek benneteket, és szentül megígérjük, nem háborúzunk ellenetek, és nem kívánunk részt abból a jólétbõl, melyet remélhetõleg saját erõtökbõl teremtetek meg. Hans Schmidt, Florida
9
Egy jól mûködõ társadalom mindenkit elõnyösebb helyzetbe hoz. Mindez nem mondható el a rendszerváltásról, amelynek – egy vékony rétegtõl eltekintve – csaknem a teljes magyar népesség a kárvallottja. Mi lehet ennek a paradox helyzetnek a magyarázata? Számos ok közül itt kettõt emelnék ki. A magyar nép sokrétû és elegendõ tudással rendelkezik ahhoz, hogy bármilyen társadalmi problémára megoldást találjon. A gond az, hogy ez a tudás nem hasznosul. Az ún. rendszerváltás idején, és azóta sem nyílt tényleges lehetõség egy új szellemiségû, tehetséges nemzedék felemelkedése számára. Az eseményeket azok a régi káderek irányították, akik az új rendszerben is fontos szerepet játszanak. Õk szervezik meg az új pártokat, a tõzsdei és bankvilágot, õk privatizálják az állami vagyont. Ennek a régi-új garnitúrának a szelleme torzult aztán olyan politikává, amely már indulásnál vakvágányra vitte a rendszerváltást. A késõbbiek során pedig a magas államháztartási hiánnyal és az államadóssággal gyakorlatilag csõdbe vitte az országot. Ebbõl a képtelen helyzetbõl adódóan ma hiteltelen és megbízhatatlan a magyar kor-
Nézem a május 9-i „felvonulást.“ A „nagy“ Fletó beszél. Mögötte a Duna. Inkább nem mondom ki mit gondolok, azt hiszem többek szintén... A diktátor néz vissza és régi diktátorok közös acvonását vélem felfedezni. Szálin, Lenin, Hitler, Rákosi, Kádár. Egyforma magabiztosság, ordibálás, gõg és lenézés az emberekre. Mit is mond ez az arc? Kis hülyék vagytok, úgyis az van amit én,én,én és csak én akarok! Ti csak arra kelletek, hogy bólogassatok és kiszolgáljatok engem a „nagy“ embert! Csak adjátok a lét, adózzatok éhhalálig. Csak tudnám utána kiknek a zsebét fosztod ki, mikor a fél ország munkanélküli és nyomorban tengõdõ lesz? És a „tömeg“ - százezreket vártak, összejött egy pár ezer. Megcsináltad Fletó!? Egyforma arcok. Imádják a Nagy" vezért" és õrjöngenek akik ellene mondanak, vagy tojással dobálják ezt a „csodálatos“ pojácát. Megdöbbenek... Ennyi agymosott és gyûlölködõ?? Ki rekeszt ki, és kit? Ezek az arcok mindent elárulnak. Igaz, most a „cézárt“ ünneplik, de meddig? Ez a massza ha felébred, majd Barabást kiált, ha nem lesz meg a napi sör és virsli.Remélem így lesz. 10
mány és annak politikája. A másik problémát abban látom, hogy azt a politikai modell, amely Nyugaton hosszú idõ során alakult ki, a demokratikus hagyományok híján levõ országokban nem adekvát módon mûködik. A népakaratot nem a nép alakítja ki önállóan, úgy, ahogyan akarja, hanem ahogyan az országot sújtó pártparazitizmus diktálja. A pártoknak alkotmányos joguk megmondani, hogy mi a jó a népnek, és azt is, hogy nép mit akarjon. Valós társadalmi önszervezõdés híján ezekben az országokban a pártok nem népképviseleti formációk, hanem üzleti vállalkozások. Ebben a helyzetben a társadalom éppúgy leszakad az államirányítástól, ahogyan leszakadt az egypártrendszer idején. A releváns társadalmi cselekvés hiányában rezignáltság, közöny, kétkedés, reményvesztettség, vagy másfelõl cinizmus, törleszkedés, árulás, szorongás, félelem lett úrrá az embereken. Mivel minden erõ és hatalom az államgépezet megszerzésére hajtó pártok kezében van, ez gyakorlatilag vegetálásra
Addig is fut a hideg a hátamon. Sötét gondolatok törnek fel belsõmbõl. Ezek képesek lennének az Andrássy út 60-at újra kinyitni?! Nem tudom... Drága
kényszeríti a magyar társadalmat. A baj annál nagyobb, mivel a pártoligarchia megfosztotta a társadalmat egy vállalkozó szellemû, autentikus értelmiségi réteg kialakulásától, amely a közgondolkodást, az életfelfogást, az állami és szociális rendszert magasabb szintre emelte volna. Meg kell találni annak a módját, hogy a nép egészséges többsége, akiket eddig nem ragadott el a politikai élet, s akik ugyanakkor nem fordítottak teljesen hátat a közéletnek, hogyan tudnák megfelelõ politikai és társadalmi formában saját érdekeiket érvényesíteni. Mindenképpen sort kell keríteni a hatalom decentralizálására, a helyi önkormányzatok megerõsítésre, a civil szféra felemelésére, amelyeket jelenleg a párthatalom fojtogat. És el kell érni, hogy a mondvacsinált demokrácia helyett a nép valóban a saját képviselõit segítse hatalomra, mielõtt még a pártparazitizmus teljes egészében káoszba taszítja az országot. Dr. HÓDI Sándor pszichológus Széchenyi István Stratégiakutató Intézet Ada, Délvidék, Szerbia
nagyapám jut az eszembe, aki az itt töltött „vendéglátás“ után, fél vesével egy pár év múlva meghalt. Eljött 1956. drága nagyanyám csomagolt, megyünk Amerikába. Nagyapám nézte, nézte aztán csak annyit mondott: -Anyus, maradunk. Jöjjön aminek jönnie kell! Továbbra is kilencen nyomorogtunk egy szoba,elõszobában. Persze, mert mindenbõl kifosztottak. Osztályidegen, ugye milyen ismerõs?... Hát ilyen volt az én drága nagyapám.Három év múlva elment és büszke vagyok rá, igaz székely ember volt. Örök példa elõttem. Tartozom elsõsorban emlékének és magamnak, hogy Fletó értsd meg, nem megyünk és eljön az ítélet napja. Már fuldokolsz és egyre jobban pocskondiázol, te félsz és nem a jobbodal és a tisztességes gondolkodók, csak már nem tudsz mit kitalálni. Vigyázz a cérna szakadozik! Elõdeid is „érdekesen“ végezték! Te leszel a XXI. század szégyenfoltja. A diktátor... Ha tetszik neked, ha nem, ez Mária országa és nem vész el! Érted? Az utosó szó Istené! A centit elkezdtük vágni... Székelyhidi Anikó
jó ha figyelünk
– a Christian Aid tanulmánya – Egymilliárd embernek kell klimatikus, háborús konfliktus, vagy nagyszabású „fejlesztési projektek“ miatt 2050-ig elhagynia lakóhelyét – figyelmeztet a brit Chrisitan Aid keresztény segélyszervezet. A szervezet szerint jelenleg 155 millió, többségében igen szegény kitelepült ember él világszerte – amekkora arányban a második világháború óta nem kényszerültek lakóhelyük elhagyására az emberek. Míg az etnikai, politikai konfliktusok ma is évrõl évre növekvõ mértékben kényszerítenek milliókat lakóhelyük elhagyására, addig a jövõben bizonytalan kimenetelû klimatikus változások fogják megtöbbszörözni a lakóhelyüket elhagyni kényszerülõ emberek számát. A Christian Aid (CA) tanulmánya szerint jelenleg a világszerte kitelepített emberek túlnyomó többsége él méltatlan körülmények között. Szavukat senki nem hallja meg, a segélyszervezetek pedig egyre inkább tehetetlenek, míg a lakóhely kérdését általában annak a kormányzatnak lenne joga és lehetõsége megoldani, amelyik a menekültáradatot okozta. A tanulmány fõ célja azokra az emberekre felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét, akik hivatalosan nem számítanak menekültnek, ám saját hazájukban - a hivatalos menekültek számánál jóval nagyobb mennyiségben kényszerülnek lakóhelyük elhagyására.
Míg a klímaváltozás sok helyen még megfoghatatlan negatív utópia, addig bizonyos országokban, mint például Maliban már kézzelfogható tény. Az ország korábban gazdagon termõ vidékei ugyanis sivatagosodásnak indultak, lehetetlenné téve a földbõl élõ emberek életét. Utóbbiak a nagyvárosokba, és a világ gazdagabb vidékeire próbálnak menekülni. A CA ELÕREJELZÉSEI 2007-ben világszerte: – 25 millió ember él a saját hazájában politikai okokból kifolyólag lakóhelyén kívül – 25 millió ember él kitelepítetten a saját hazájában természeti csapás (hurrikán, árvíz, földrengés) miatt – 105 millió ember él kitelepítve (többségük saját hazájukban) gazdasági „fejlesztések“ - gáté-, bánya-, gyárak-, utak-, ültetvények- és vadrezervátumok kiépítése miatt – 8,5 millió menekült él hazájának határain kívül - õk a hivatalosan is menekültnek számító emberek... 2050-ben világszerte:
– 50 millió ember fog a saját hazájában politikai okokból kifolyóLÁTHATATLAN KONFLIKTUSOK ÉS BIOÜZEMANYAG A média által felkapott történeteken (Dárfúr, Uganda, Srí Lanka) felül a világ sok egyéb országában vannak a többség által nem ismert humanitárius katasztrófák - írja a tanulmány. Kolumbiában például a Szudáni létszám után a világon a második legnagyobb számú kitelepített embertömeg nyomorog táborokban, vagy a fõváros, Bogota külsõ kerületeibe szorulva. A különbözõ milíciák és gerillák által elûzött emberek eredeti lakóhelyein hatalmas pálmaolaj-ültetvényeket létesítettek. Burmában, Brazíliában, Indonéziában hasonló gazdasági és egyéb etnikai okok miatt válnak sokan hajléktalanná. A bio-üzemanyagok elõállításához nélkülözhetetlen növények termesztése elõre nem kalkulált veszélyt rejt magában. A nyugati országoknak jó áron eladható termények ugyanis meglehet, több ember tesznek hajléktalanná, mint ahány lakóhelyet lehet megspórolni a kisebb CO2 kibocsátás, és annak következtében az (esetleg) enyhülõ klímaváltozás miatt megkímélt területeken.
– – – –
lag lakóhelyén kívül élni. Ez a szám évente 1 millióval növekszik. 50 millió ember fog kitelepítetten élni a saját hazájában természeti csapás (hurrikán, árvíz, földrengés) miatt. Ez a létszám szintén évente 1 millióval nõ. 645 millió ember fog fejlesztési projektek miatt otthonán kívül élni. A szám évi 15 millióval nõ. Folyamatosan 250 millió ember él természeti csapás miatt lakóhelyén kívül. 5 millió embernek fog sikerülni külföldön menekültstátuszt szereznie. (Stop)
Kuruc.info kommentár: A kalmárszellemû vezetõk pedig a G8-as, és a hozzá hasonló találkozókon döntik el, hogy folytatják tovább ebben az ütemben.
„HAZA, SZOCIALIZMUS VAGY A HALÁL. GYÕZNI FOGUNK!” Kilép a Világbankból és a Nemzetközi Valutalapból Castro leghûségesebb dél-amerikai tanítványa, Hugo Chavez. A venezuelai elnök az amerikai tõke szimbólumának tartott pénzintézeteket okolja Latin-Amerika elszegényedéséért. Országát szocialista állammá alakítaná át, amire megvan a pénz, hiszen Venezuela a világ ötödik legnagyobb olajexportõre. Haza, szocializmus vagy a halál. Gyõzni fogunk! – skandálta a tömeg Venezuelában. A karmester a dél-amerikai ország elnöke, Hugo Chavez, aki a “forradalom és munka” felirattal díszített színfal elõtt ülve hirdette meg új programját. A venezuelai elnök május elsejei beszédében magasabb minimálbért és rövidebb munkanapot ígért. – A minimálbér 2006-ban elérte a 238 dollárt. Ma ezt 286 dollárra emeljük fel. Ez az egyik legmagasabb minimálbér az amerikai kontinensen. Szeretném, ha tudnátok, hogy sok országban a minimálbér még száz dollár sincs – jelentette be a venezelai elnök. Chavez azzal kecsegtette a hallgatóságot, hogy Venezuela 2010-ig áttér a hatórás munkanapra, azaz a 36 órás munkahétre. Egyben bejelentette, országa kilép a két legfontosabb nemzetközi pénzintézetbõl. – Nem kell nekünk Washingtonba menni a Nemzetközi Valutaalapba, sem a Világbankba, sem valami másért. Valóban Rodrigó – mondta Chavez a gazdasági miniszterhez fordulva – nem kell nekünk kormányzó vagy képviselõ arrafelé. Nem kell, lépjünk ki – jelentette ki az elnök. Chavez, aki Fidel Castrot tartja példaképének, új pénzintézet létrehozását tervezi a „Dél Bankja” névvel. Ehhez a pénzintézethez latin-amerikai országok csatlakozhatnának, hogy finanszírozhassák az állami beruházásokat. Chavez nem az elsõ dél-amerikai politikus, aki így gondolkodik. Daniel Ortega nicaraguai elnök éppen vasárnap nyilatkozott úgy, hogy hazájának szabadulnia kell abból a börtönbõl, amelyet Nemzetközi Valutaalapnak hívnak. jó ha figyelünk
11
Tisztelt Elnök Úr! Alulírott Fricz Tamás politológus a következõre szeretném nagy tisztelettel, egyben nagy nyomatékkal felkérni: élve a köztársasági elnök alkotmányos jogkörével, szólaljon fel a Magyar Országgyûlésben, s a kialakult belpolitikai válságra való tekintettel javasolja a parlamenti pártok frakcióinak, hogy saját elhatározásból oszlassák fel a parlamentet, aminek következtében ön kiírja az elõre hozott választásokat. Minderre a magyar alkotmány 29. paragrafus (1) bekezdése alapján kérem, amely szerint a köztársasági elnök „kifejezi a nemzet egységét, és õrködik az államszervezet demokratikus mûködése felett”. Érvelésem a következõ. 1. Az államszervezet demokratikus mûködésének egyik alapvetõ, ha nem a legalapvetõbb feltétele, hogy a parlamenti választások tiszta körülmények között, mindenféle visszaéléstõl mentesen történjenek meg. 2006. szeptember 17-e, a jelenlegi miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc Balatonõszödön, a szocialista párt parlamenti frakciója elõtt elhangzott beszédének nyilvánosságra kerülése óta azonban megtudtuk, hogy a 2006. áprilisi választások nem tiszta körülmények között zajlottak le. A miniszterelnök beszédébõl kiderült, hogy a választások megnyerése érdekében semmilyen eszköztõl sem riadtak vissza. Kiderült, hogy hazudtak „reggel, éjjel meg este”, kiderült, hogy „Amit az azt megelõzõ hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben elõkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük”, s kiderült, hogy „az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbõsége, meg trükkök százai, amirõl nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük.” S végül kiderült, hogy „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival túl vagyunk az ország lehetõségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit!” A vallomás önmagáért beszél, nem szükséges hozzá kommentár. Ám mindehhez hozzátehetünk két ismert tényt is. Az egyik az, hogy 2005 végén a kormányzat kezdeményezésére a parlament egy olyan ötéves adóreformot fogadott el, amely célul tûzte ki az adók csökkentését, s tette mindezt annak tudatában, hogy tisztában volt azzal, a választások esetleges megnyerése után adónövelési programot kell elfogadniuk. A másik az, hogy a kormány a választások elõtt nem volt hajlandó tájékoztatni a választópolgárságot a 12
negyedéves államháztartási adatokról. Veres János pénzügyminiszter mindezt azzal indokolta, hogy nem kívánják ezen adatok közlésével megzavarni a választók döntését. A miniszterelnök vallomása, illetve a fenti tények alapján megállapíthatjuk, hogy 2006 tavaszán nem tiszta választások zajlottak le Magyarországon. Kérdés persze, hogy jogi-alkotmányjogi, avagy erkölcsi értelemben, a demokratikus normák alapján mondhatjuk ezt. Nos, sokan – köztük jogászok, alkotmányjogászok – állítják, hogy a 2006-os parlamenti választások jogi értelemben is megtámadhatóak. Abból indulnak ki, hogy mind az alkotmány, mind a választójogi törvény, mind a büntetõ törvénykönyv kimondja, hogy közérdekû adatok nyilvánosságra kerülésének megakadályozása vagy az adatok meghamisítása törvényileg büntetendõ és alkotmányosan elfogadhatatlan. Ám ezt a kérdést nyitva hagyva, egyvalami biztosan megállapítható. Az mégpedig, hogy a kormányfõ és a kormány a választások elõtt hamis színben mutatta be a választópolgároknak a gazdaság helyzetét, s eltitkolta elõlük azt a szándékát, amelyre készült a választások után. Gazdasági jólétrõl, dübörgõ gazdaságról, adócsökkentésrõl beszéltek (sõt cselekedtek), miközben pontosan tudták, hogy ennek az ellenkezõje az igaz, és ebbõl következõen annak az ellenkezõjét kell tenniük, mint amit az állampolgároknak mondtak a választások elõtt. Állapítsuk meg, hogy ez vitathatatlanul az állampolgárok félrevezetése, becsapása volt, ami talán jogi, de erkölcsi szempontból mindenképpen választási visszaélésnek, durvábban csalásnak minõsül, s a választások eredményét normatív szempontból semmissé teszi.
Egy illegitim parlament választott meg egy miniszterelnököt, aki a dolog természeténél fogva szintén illegitim. 2. Szeptember 17-tõl spontán tüntetések kezdõdtek a fõvárosban és az ország számos városában, s elmondhatjuk, hogy ezek a tüntetések kisebb-nagyobb megszakításokkal immár hét hónapja zajlanak. Mindezen tüntetések alapvetõ kiváltó oka a balatonõszödi beszéd nyilvánosságra kerülése volt, illetve annak tartalma, ami azt mutatja, hogy a választópolgárok egy jelentõs része nem kívánja és nem is tudja elfogadni a beszédben elhangzottakat, mert úgy véli, hogy a miniszterelnök súlyos erkölcsi vétséget követett el a magyar demokráciával szemben, ezért az egyetlen megoldás ebben a helyzetben az, hogy a miniszterelnök lemond, és utána elõre hozott választások következnek, amely az egyetlen megoldás az illegitim helyzet feloldására. Sokszor és sokan fogalmazták meg, hogy a tüntetõk száma nem jelentõs, nem teszi ki a lakosság tíz százalékát sem, így nem képviselnek többséget. Ám ön jól tudja, elnök úr, hogy ez az érvelés hamis. A demonstrációkon – még ha azok az élet legjogosultabb tüntetései is – mindig a lakosság, az állampolgárok töredéke vesz csak részt, viszont a tüntetõk nagyon sokszor bírják a választók széles sokaságának a támogatását. (A francia forradalmat éppúgy nem milliós tömegek robbantották ki, mint a mi 1956-os forradalmunkat.) A kormányzat, a hatalom reagálása a társadalom spontán tiltakozó reakcióira megdöbbentette a hazai és a nemzetközi közvéleményt is. A kormány rendõrsége szeptember 19-én, 20-án, illetve különösen és kiemelten október 23-án különös brutalitással és kíméletlenséggel lépett fel a tüntetõkkel szemben, messzemenõkig felrúgva a nyugati demokráciákban szokásos normákat. Minderre felfigyelt az Európai Unió és a nemzetközi közvélemény is. Az EU hazánkba küldte az emberi jogokkal foglalkozó képviselõjét is. A Gyurcsány-kormány tehát nemhogy komolyan vette volna a tiltakozásokat, a miniszterelnök nemhogy elnézést kért volna az õszödi beszédéért – ami nyugati demokráciákban természetes lett volna –, ellenkezõleg; a tiltakozásokkal és a felháborodott emberekkel szemben a legnagyobb brutalitással lépett fel. Ez a reakció demokratikus jogállamokban teljesen szokatlan és elfogadhatatlan, ilyen típusú válaszokra elsõsorban diktatórikus rendszerekben találunk példákat. Mind az 1-es, mind a 2-es pontban elmondottak arra utalnak, hogy Magyarországon az államszervezet demokratikus mûködése közvetlen és világos veszélybe került. Veszélybe került egyfelõl azért, mert kiderült, hogy a parlamenti választások jó ha figyelünk
nem tiszta módon, hanem a választók félrevezetésével és becsapásával, a költségvetési adatok eltitkolásával zajlottak le, ami alapján a választók nem hozhattak megalapozott döntéseket. Márpedig ha a választások nem tiszták, akkor a demokratikus mûködés alapjaiban megkérdõjelezõdik. Az államszervezet demokratikus mûködése másfelõl azért került válságba, mert kiderült, hogy a kormányzati hatalom a vele szemben – indokoltan – fellépõ csoportok tüntetéseit nem tudja tolerálni, elviselni, ezekkel szemben erõszakos, sõt brutális eszközökkel lép fel, illetve jogilag indokolhatatlan módon korlátozza a gyülekezési szabadságot. Mindez ugyanis demokratikus jogállamban nem fordulhatna elõ, csak diktatúrákban, s ez azt mutatja, hogy az állam erõszakszervezeteinek durva és sok tekintetben jogellenes magatartása révén a demokratikus mûködés különös veszélybe került, sõt sérült. Köztársasági Elnök Úr! Önnek alapvetõ feladata, sõt kötelessége, hogy védje, megõrizze a demokratikus államszervezet mûködését. Meggyõzõdésem szerint a fenti két oknál fogva egyértelmûen súlyos veszélybe került a demokratikus államszervezet mûködése, ennélfogva önnek feltétlenül fel kell lépnie a demokratikus jogállam megvédése érdekében. önt, jót tudja az ország, számos alkotmányos paragrafus korlátozza ebben, ám az is tény, hogy alkotmányunk számos helyen nem tisztázza, illetve nyitott kérdésként kezeli a köztársasági elnök lehetséges mozgásterét. A 29. paragrafus önnek nem pusztán felkínálja, hanem kifejezetten elõírja a cselekvés kényszerét, ha a demokratikus államrendet veszély fenyegeti. Önnek mind a szeptemberi, mind pedig az október 1-jei beszéde azt mutatta, hogy tisztában van vele: az õszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után az ország erkölcsi válságba került, s közvetetten kimondta, hogy ez a válság nem oldható fel a miniszterelnök lemondása vagy legalábbis bocsánatkérése nélkül. Október 3-i nyilatkozatában – szintén nem nyíltan, hanem közvetetten – azt is kifejtette, hogy az október 6-i, miniszterelnökrõl szóló bizalmi szavazás során a szocialista–liberális többségnek le kellene váltania Gyurcsány Ferencet ahhoz, hogy a belpolitikai válság feloldódjon. Sem a lemondás, sem a bocsánatkérés (mert Gyurcsány október 6-i parlamenti beszéde nem volt az), sem a bizalmi szavazáson a miniszterelnöktõl a bizalom megvonása nem történt meg.
Tehát: a magyar demokrácia erkölcsi válsága a mai napig nem oldódott meg, ellenkezõleg, elmélyült, és általános belpolitikai válság alakult ki Magyarországon, amihez a kormány négyéves „semmit nem csinálása” következtében mély gazdasági válság is társul. Mikor kell cselekednie önnek, köztársasági elnök úr, ha nem most? Mikor fenyegeti veszély a demokratikus államrendet, ha nem most? Mikor kellene önnek élnie a parlamenti felszólalás, majd a parlamenti frakciókkal való tárgyalás jogával és lehetõségével, ha nem most? S ha ezt nem teszi meg, akkor ön vajon az alkotmányhoz hûen cselekszik-e? 3. S végül még egy szempont. Szeptember 17-e óta, immár hét hónapja ez az ország, a nemzet vészesen megosztottá vált. Nem lehet nem észrevenni, hogy nem pusztán a tüntetõk, demonstrálók, útlezárók stb. kívánják a miniszterelnök és a kormány távozását, valamint – egyre erõteljesebben – elõre hozott választások megtartását az új legitimáció megteremtése érdekében, hanem a társadalom, a választópolgárok egy igen jelentõs része is. Sõt, a legutóbbi felmérések már arról számolnak be, hogy a kormány, illetve a kormányfõ népszerûsége a mélyponton van, az emberek kétharmada-háromnegyede a kormány távozását akarja, s már a kérdezettek több mint fele a megoldást az elõre hozott választásokban vagy új, esetleg szakértõ kormány megalakulásában látja. Mindebbõl pedig már látszik, hogy a Gyurcsány Ferenccel és kormányával szembeni elégedetlenség nem pusztán egy szokásos kormányzat-ellenzék ellentét, hanem sokkal mélyebb konfliktus annál, amit – s ez a nagyon fontos – nem old meg az idõ múlása, épp ellenkezõleg. Ezzel szemben a kormányzó koalíció elitje és pártjai, illetve a mögöttük álló nem kis szavazói bázis továbbra is elzárkózik attól a gondolattól, hogy bármilyen változás történjen a kormányzásban. Mindezek következtében az elmúlt hónapokban az árkok tovább mélyültek, a szembenálló politikai táborok között pattanásig feszült a légkör, amit a március 15-i ünnepen történtek hûen mutattak. Az országban hideg-polgárháborús légkör uralkodik. Nem lehet kizárni, hogy ha a továbbiakban sem történik semmi, enyhülés felé mutató lépés, akkor az eddigiekhez képest is veszélyesebb atrocitások történnek, és az ország vészes patthelyzetbe kerül. A koalíció, elsõsorban a miniszterelnök semmilyen hajlandóságot sem mutat valamilyen engedményre a belpo-
litikai válság rendezése érdekében, holott látszik, hogy enélkül az ország egy jelentõs része nem fogadja el õket legitim kormányzatnak, s passzív, illetve aktív ellenállásba menekül. Fennáll tehát a veszély, hogy az ország kormányozhatatlanná válik, és anarchiába süllyed. Legitim kormányzat nélkül nem lehet semmiféle reformot végrehajtani, ezért múlhatatlanul szükséges egy új legitimáció megteremtése, s ez ma már nem mehet más módon, mint új választások kiírásával. Mindezek következtében az ország, a nemzet egysége mára megbomlott, az ország két részre szakadt, ami a legelemibb mûködés fennmaradását is veszélyezteti, gátolja az ország normális mûködését, felzárkózását az Európai Unió átlagához; helyette lefelé zuhanást és lemaradást hoz. Önnek tehát, elnök úr, a nemzet egysége érdekében is fel kell lépnie, mert nem nézheti tétlenül, hogy ez az egység a szeme láttára bomoljon fel. Tisztelt Elnök Úr! Mindezek alapján kérem önt arra, hogy éljen alkotmányos jogával, szólaljon fel a parlamentben, s szólítsa fel a frakciókat az Országgyûlés önfeloszlatására, egyben új választások megtartására. Ön ennek érdekében tárgyalásokat kezdeményezhet a parlamenti frakciók vezetõivel, külön-külön és együtt is, s ha ezt ön megteszi, az ön beszédének van olyan súlya, amelyet sem a szocialista párt, sem a liberális párt, sem a miniszterelnök nem hagyhat figyelmen kívül. Ha ez utóbbit ugyanis megtennék, akkor nyíltan szembemennének a magyar alkotmányossággal és a demokratikus jogállam szellemiségével. Az ön fellépése tehát – megítélésem szerint – sorsdöntõ lehetne, s feltétlenül elvezetne a válság kezeléséhez, az új választások kiírásához, s ez által új legitimáció, egyben egy mûködõképes kormány létrejöttéhez. Elnök úr, az ön felelõssége történelmi. Ön beírhatja a nevét a történelembe. A helyzet rendkívüli, ezért nem kell meghátrálni a rendkívüli megoldásoktól sem. Ma vélhetõen ön az egyetlen, aki hathatósan léphet fel a nemzet egysége és az államszervezet demokratikus mûködése érdekében. Ezt a fellépést nem mulaszthatja el. Már csak azért sem, mert ön már az elsõ beszédében és késõbb is hangoztatta a nemzet iránti elkötelezettség és a hazaszeretet fontosságát. Öné tehát a felelõsség. Kérem, vállalja! Tisztelettel: Fricz Tamás Forrás: MNO
MITÕL ZENG A TUBES? Amikor egy politikusnak felvetettem, hogy mégis a Zengõre kellene telepíteni a radart, azt válaszolta: óriási politikai hiba lenne. Egy várossal szembeszállni nem az? A Zengõ nem önkormányzati terület, nincsenek közigazgatási akadályok. A természeti szépséget okos tervezéssel meg lehet óvni, mi több, a csúcsot arborétummal, skanzennel, kilátóval fejleszteni is lehetne. Persze ott is lesz tiltakozás, de talán annak inkább lenne politikai motívuma, és nem egy közösség érdekeit, hanem szûk és nem igazolt érvrendszert védene. Forrás: Deák Péter – Népszava, 2007. június 18.
jó ha figyelünk
13
Elismerés Fricz Tamásnak az elnökhöz írt nyílt levele margójáért Fricz Tamás vitába szállt a Népszavával. Méghozzá a Népszava hasábjain és megítélésem szerint igen hatásosan. Köszönet érte. A téma „forró”: legitim-e a mai kormány? Fricz Tamás a Magyar Nemzet április 7-i számában nyílt levelet intézett Sólyom László köztársasági elnökhöz. Arra kért, hogy élve alkotmányos jogaival, szólaljon fel a parlamentben, és kezdeményezze a parlamenti frakcióknál a parlament önfeloszlatását. Levelével nem értettem egyet. Neki szíve joga, hogy úgy vélje, jót tenne az országnak egy ilyen elnöki megszólalás, nekem is szívem joga azt hinni, hogy ez a borsó is leperegne a képzeletbeli falról. Ezt a véleményemet azonban megtartottam magamnak. Most is csak azért árulom el, mert ekként is világos lehet, amit Fricz a Népszavának ír: nem pártutasítást hajt végre, hanem gondolkodik. A saját fejével, vállalva a tévedés kockázatát, de adott esetben a Cassandra sors elismerését is. Azt is meg kell azonban vallanom, hogy az egyetlen tisztességes megoldást én is az országgyûlés önfeloszlatásában látom, s szomorúan észleltem, hogy az MSZP látványosan elvesztette a talán sosem volt tisztességét. Az egész frakció bûnrészessé vált, hiszen Õszöd óta hallgatott. Õszöd a fordulópont, s a Gyurcsány beszédnek nem az a lényege, hogy ezentúl megmondjuk az embereknek, hogy baj van, hanem az, hogy eddig elhallgatták, hogy nyerjenek a választásokon. Várkonyi Tibor a Népszava hasábjain reflektált Fricz levelére elfogadhatatlanul, sõt egyes helyeken sértõn. Várkonyi kritikájának lényege, immár Fricz Tamás szavaival: „1. “Kertelés nélkül” alkotmányellenes cselekedetre szólítom fel az elnököt, 2. pártvezér színvonalán gondolkodom, nem politikai gondolkodóként és 3. a szélsõjobboldalhoz sodródtam. Ezek után elkerülhetetlen, hogy válaszoljak iratára, s világossá tegyek néhány egyszerû tényt”. A továbbiakban átadom neki a szót, feltételezve, hogy olvasóink ritkán veszik kézbe ezt a lapot. Nem is akarok a Népszava terjesztõi közé beállni, de ezt a cikket, mint az értelmes és határozott beszéd párbeszéd képes mintapéldányát tananyaggá kellene tenni minden közélet iránt érdeklõdõ ember számára. „1. Nyílt levelemet határozott elvek és értékek szellemében írtam meg, másképpen soha nem írtam volna ilyen levelet, ha nem elvek és értékek vezettek vol14
na. Ezen elvek és értékek pedig a következõk: a (magyar) demokrácia, a demokratikus jogállamiság védelme, a demokratikus normák tisztelete, a szabad és tiszta választások alapkövetelménye és ezen keresztül a népszuverenitás eszméje. Az a meggyõzõdésem, hogy 2006 tavaszán a szabad és tiszta választásokkal, ezen keresztül pedig a demokratikus jogállamisággal kapcsolatos normák alapvetõen sérültek, mert a miniszterelnök õszödi beszédébõl, valamint egyéb – általam a levélben jelzett – tényekbõl kiderült, hogy a választások nem tiszta körülmények között zajlottak le. Márpedig alapvetõen fontos, hogy ha egy demokráciában nem tiszták a választások, akkor annak következményei legyenek. S ez az elv teljesen független attól, hogy ki miatt nem voltak tiszták a választások. Ha a Fidesz követte volna el ugyanezt, ugyanúgy követelném a parlament feloszlatását és az elõrehozott választásokat. Egy magára valamit adó demokrácia nem engedheti meg magának, hogy tudomásul vegyen egy olyan választási eredményt, amely hazugságon, a közérdekû adatok elhallgatásán és így a választók félrevezetésén alapul. Ugyanis ha ezt most megengedjük, ez precedenssé válik: innentõl kezdve az információk elhallgatását, a félrevezetést, a gátlástalan hazudozást nem kérhetjük számon senkin. S téved Várkonyi Tibor akkor, amikor az MSZP és a Fidesz felelõsségét úgy próbálja egy nevezõre hozni, hogy mindkét oldalon elhangzottak megalapozatlan ígéretek. Ugyanis világosan külön kell választanunk egymástól a nyugati demokráciákban is már évtizedek óta megszokott választási ígérgeté-
seket, illetve az adott kormányzatok ciklus végén kötelezõ elszámolását, a gazdasági és költségvetési helyzet nyilvánosság elé tárásának követelményét. Az elõbbi megkerülhetetlen velejáró, az utóbbi megszegése viszont az igazság és a tények elhallgatása, ami nem maradhat következmények nélkül. Tehát éppen az vezet engem is, mint a Várkonyi Tibor által felsorolt politikai elemzõket: az elvek megalkuvásmentes képviselete a demokráciában. Ezért írtam meg a levelemet. S hozzáteszem, hogy éppen ezért szeretném a politológiai szakmában dolgozó kollégáimat is megvédeni: nyilván, akárcsak engem, õket is elvek és értékek vezetik, legfeljebb nem jutnak el egy nyílt levél megfogalmazásáig. 2. Másfelõl azért írtam a köztársasági elnökhöz levelemet, mert Sólyom Lászlónak alkotmányos kötelessége is a nemzeti egység és a demokrácia védelme. És ezen kötelességét tudta is az õsszel az elnök: többször felszólalt, megnyilvánult az õszödi beszéd ügyében, s világossá tette, hogy Magyarországon erkölcsi válság alakult ki, melynek fõ felelõse a miniszterelnök. Közvetetten egyértelmûvé tette, hogy Gyurcsány Ferencnek vagy távoznia kellene, vagy minimum bocsánatot kellene kérnie. Egyik sem történt meg. Megítélésem szerint egy köztársasági elnök nem engedheti meg magának, hogy szavai, intelmei egyértelmû kudarcát zokszó nélkül tudomásul vegye. Ha nem szólal meg vagy fel még egyszer e kardinális ügyben, elveszítheti elnöki súlyát és tekintélyét. Ez is nagy vesztesége lenne demokráciánknak. Egyszerûen elképesztõ, amit Várkonyi Tibor ír, vagyis, hogy én alkotmányellenes cselekedetre, puccsra (!) szólítottam fel az elnököt. Az elnök a magyar alkotmány szerint felszólalhat a parlamentben, a bizottságokban, s ott azt mondhat, amit akar. Nagyon kérem, ne keverjük össze a parlament feloszlatásának kényszerítését a parlament feloszlatásának javaslatával, kezdeményezésével. Elõbbi alkotmányellenes, utóbbit semmi sem akadályozza! 3. S végül: nem kellene már végre észrevenni, hogy nevezett Fricz Tamás cikkeiben megfogalmazottakat a Fidesz a legtöbb esetben egyáltalán nem követi, sõt?! Jómagam már korábban is, de különösen az õszödi beszéd óta határozott, elvszerû és világos demokratikus értékeket követõ politikát vártam-várok el a Fidesztõl, s ennek szellemében javasoltam, hogy minden demokratikus eszközzel törekedjenek az elõrehozott választások elérésére. Különösen, ha illegitimnek tartják – szerintem megalapozottan – a kormányt. De kérdem én: ez történik a legnagyobb ellenzéki párt háza táján? Szóval, nagy jó ha figyelünk
tisztelettel, hadd kérdezzem meg: nem kellene már végre észlelni is a tényeket, s elfelejteni végre velem kapcsolatban a “pártpropagandista politológus” nevetséges, alaptalan tézisét? Nem kellene már végre észrevenni, hogy Fricz Tamás a saját útját járja és saját elképzeléseit írja, fogalmazza meg? Nem kellene már végre egy kicsit utánanézni a dolgoknak, s nem elmenni a könnyû ellenállás irányába, s évekkel korábban kialakult skatulyákat alkalmazni rám és más
politológusokra is, mert így könnyebben elintézhetõ egy ember, egy irányzat és egy elvi, értékbeli alapállás? Nagyon kérem Önöket, tisztelt Várkonyi Tibor és Andrassew Iván, ne legyintsenek könnyen, s fontolják meg utóbbi gondolataimat. Higgyék el: ha egy kicsit több idõt szánnánk egymás komolyan vételére, s fõként egymás érveinek alapos átgondolására – melyben mindkét oldal hibákat követ el –, ez az ország sokkal jobb lelki-
állapotba kerülhetne.” Eddig Fricz Tamás a Népszavában. Örvendetesnek tartom, hogy a Népszava lehozta, s kíváncsian várom, hogy Várkonyi vagy más reagál-e. A kérdések kérdése: lehet-e törvényes a csalárdul szerzett hatalom? Ezt a kérdést élesen veti fel Fricz és határozottan válaszol is rá. Vajon van-e a másik oldalon olyan viszontválasz, amelyet nemcsak hordóról lehet elmondani? Szelle György
Fenntartható fejlõdés: a XXI. század globális kihívása Az MTA Elnöksége Környezettudományi Bizottsága és a Magyar Természetvédõk Szövetsége a Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával a fenntartható fejlõdésrõl a fenti címen szervezett vitasorozatának harmadik tanácskozásán Molnár János, a Freidrich Ebert Alapítvány képviselõjének köszöntõjét és a fõvédnök Szili Katalin bevezetõjét követõen Tamás Gáspár Miklós, Bogár László és Varga Csaba fõként azt a kérdést vizsgálta, kik fogják megírni századunk forgatókönyveit? Molnár János két kérdést vetett fel: a nagy globalizációs kísérletek összekapcsolhatók-e a fenntartható fejlõdéssel, ill. az ember hajlik-e korlátozni szükségleteit? Szili Katalin az útválasztás dilemmájára mutatott rá: akarunk-e modellt választani vagy van saját fejlesztési pályánk a globális világban? Az EU alkalmazkodóképességének hiányát látva vajon van-e akarat közös forgatókönyv kialakítására? Nem mindegy, ki írja, kinek hagyjuk írni a XXI. század forgatókönyveit. A gazdasági, társadalmi és ökológiai kérdéseket együttesen kell kezelni. A romló környezet és a társadalmi igazságtalanság egy gyökérrõl fakad. Aki a legrosszabb körülmények között él, egyben alacsonyabb hatásfokkal használ degradált erõforrásokat, míg a leggazdagabbak eltúlzott igényeiket elégítik ki. (A világ három leggazdagabb emberének tulajdona nagyobb, mint a 47 legszegényebb ország össze GDP-je!) Mindenki az állam(ok)tól azt várja a környezetvédelmi problémák megoldását, ám az állami források ehhez szükséges növeléséhez gazdasági növekedés kell, ami újabb környezeti károkat okoz. Ma, amikor sokan a „versenyképesség”-et tekintik egyetemes szempontnak, kérdés, tudunk-e szemléletet váltani, hogyan tudjuk szelídíteni a tõkét? A házelnök nem foglalt állást, útkeresésre bíztatott, címkézés helyett diskurzust szorgalmazott. jó ha figyelünk
Tamás Gáspár Miklós az ENSZ klímajelentés kapcsán figyelmeztetett: fordulóponthoz érkeztünk, a világ vezetõ hatalmai cenzúrázzák, megváltoztatják a tudomány eredményeit, melyeket a legfontosabb politikai és gazdasági érdekcsoportok saját érdekeik szempontjából elfogadhatatlannak ítéltek. A világ számos pontján – Afrika nagy részén vagy Közép-Ázsiában az államok már nagyobbrészt nem is mûködnek, nem teljesítik az államiság két alapkritériumát, hogy képesek legyenek adót behajtani és hadseregbe bevonultatni. Még olyan komoly országban, mint Oroszország is eredménytelen az adóbehajtás. Ahol még mûködnek az államok, s a nemzeti érdeket próbálják képviselni – ha egyáltalán képesek és hajlandók rá; ez ritka – az egyre szûkösebb erõforrások (víz, levegõ, élelmiszer) ellenõrzéséért a legsúlyosabb konfliktusba keverednek vetélytársaikkal. Klímamenekültek várhatók százmillió számra, s a nemzetállamok majd magas kerítéseket emelnek, de ez nem lesz sokáig tartható. A történelem tanúsága szerint ilyen helyzetekben háborúk szoktak kitörni. Az energia feletti kontrol kiváltotta feszültség Magyarországot is megérintette, szelíd konfrontáció formájában ugyan, de közelebb kerültünk a problémához. Jóakaratú emberek és csoportok nagy számban dolgoznak ki alternatív javaslatokat, de a fenntartható fejlõdés hívei csekélyek, erõtlenek. Érdekes, tudományosan megalapozott programok vannak, de nem áll mögöttük se pénz, se hatalom. Nem tudjuk, hogyan tudjuk rávenni a kapitalizmust, hogy bizonyos dolgokat ne tegyen, mást pedig megtegyen. Kihez intézzük felszólításunkat? A transznacionális vállalatok nem érdekeltek profitjuk, piaci befolyásuk csökkentésében. A menedzser egyetlen kötelessége a részvényesek profitjának növelése. Kérhetjük-e a legerõsebb államokat önkorlá15
tozásra, áldozatra, hogy a világ ökológiai-társadalmi katasztrófa révén ne menjenek tönkre? Kihez intézzük kérésünket? Ne áltassuk magunkat! Nincs mód az erõközpontok gyökeres reformjára – pedig e nélkül nem lesz túlélés. Az állami vezetõk két erõtõl függenek. Az egyik oldalon a választók nem akarják a fogyasztást csökkenteni, az önkorlátozást kérõ kormány megbukik. Másrészt a nemzetközi szervezetek (csak) a piac védelmével foglalkoznak, fõ feladatuk a tõkefluxus biztosítása. E forgatókönyvek ellentmondanak a fenntartható fejlõdés követelményének. Minden fajta közvéleménytõl, népérdektõl függetlenül, ortodox neoliberális elvek alapján igyekeznek egyensúlyt kialakítani, de egyetlen lépést sem tehetnek a végromlás ellen. Függetlenek a közvéleménytõl; a média hõsként ünnepli azokat, akik „népszerûtlen lépéseket” szorgalmaznak. Úgy tartják, „tudományos igazságon” alapuló lépéseket kell tenni, ha belepusztulnak is ebbe – a többiek. Amikor TGM demokratikus alapon, a népképviselet nevében a jegybank függetlenségének megszüntetését javasolta, õrültnek tekintették: „csak nem akarod a választókra bízni, milyen legyen az ország gazdaságpolitikája”? A választóknak ma nincs módjuk arra, hogy ellenõrizzék a hatalmat, de az uralkodó osztályok hatalma így sem teljes. Lázadások törnek ki, de ezek zûrzavarosak, így esélytelenek. Súlyos emberi jogsértések, illegális háborúk, környezetellenes akciók jellemzik napjaink nagyhatalmait. Az Európai Központi Bank és a globális intézmények még annyira sem függenek a közvéleménytõl, mint a nemzeti jegybankok. A gazdasági döntések egyre nagyobb része kerül ki a gyönge szimbolikus, manipulált népképviselet hatókörébõl, s kerül át „független” intézményekébe. A helyzet nem rosszabb, mint a történelem folyamán sokszor. 1939-ben pl. rosszabb volt. TGM szerint forgatókönyveket senki sem ír, mert ez nem áll érdekében a potenciális megrendelõnek. Ahol mégis készül, multinacionális vállalatok készítik, tudva, hogy a kormányzás feladata egyre inkább rájuk hárul. A biotechnológiai vagy gyógyszeripari nagyvállalatok, a nyugdíjalapok kormányzati cselekvési szintû forgatókönyveket készíttetnek a legjobb szakemberekkel. Céljuk a kapitalizmus zökkenõmentes mûködtetése. Tudják, hogy a munkaerõ bõvített újratermelése érdekében cselekedni kell, s ezt a technológiai fejlõdés (pl. genetikai manipuláció) segítségével akarják elérni. Üzleti szempontjaikra ügyelve a környezetvédelem ütõerén is rajta tartják a kezüket. A jelenlegi intézményekkel nincs túlélés; Horatiust olvasgatva várhatjuk, míg elevenen elégünk a globális felmelegedés következtében. A politikai intézményrendszer megváltoztatása elsõ számú és nélkülözhetetlen feladat. Elképzelhetõ kompromisszum, de diktatúra és háború is. Dialógusra volna szükség, a politikai rendszer átalakítására, hogy az oligarchia és a bürokrácia elemei mellett a demokrácia elemei is megjelenjenek. Kérdés, hogyan lehet ehhez intellektuális és politikai erõt gyûjteni. Bogár László szerint napjainkban a megvalósult abszurditás világában élünk, amit jól jellemez az aforizma: szegény országban ne igyál vizet, gazdagban ne vegyél levegõt. Az emberiség perverz elszántsággal roncsolja szét a létalapját. A gazdaságot ma önértéknek tekintik, holott szerepe csupán a fenntartható fejlõdés társadalmi, gazdasági és környezeti harmóniájának megteremtésére volna. Az úgynevezett gazdaság csak egy kommunikációs mód az ember belsõ természete és a külsõ természet között, az emberi szükségletek kielégítése céljából. A megvalósult kapitalizmus azonban maga a fenntarthatatlanság. Azért áll csak fenn, mert állandó léterõszak alatt tartja a világ többi részét. (Ennek a léterõszaknak megrendítõ képe-metaforája a tízéves gyilkos afrikai gyerekkatona.) Miért és hogyan tartja a nyugati civilizáció léterõszak alatt, függõségben a világ többi részét? Megtanulta a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodás tudományát, s a techno-evolúciót egymilliószorosára felgyorsítva 200 év alatt elfogyasztotta a 200 millió év alatt létrejött energiahordozókat. Rendkívüli mértékben beavatkozik a természetbe, de fogalma sincs ennek következményeirõl. Milton 16
Friedman brutálisan szellemes aforizmája („The business of business is business – az üzlet dolga a profittermelés) jól kifejezi a kapitalizmus alapvonását: az üzemgazdasági szintû profittermelés mellett nem szabad foglalkozni azzal, hogy közben a környezet és a társadalom roncsolásával két nagyságrenddel nagyobb kárt okoznak. Profit ugyanis csak a lét felsebzésével szerezhetõ. A globalizáció egy új létmód, út a mesterséges valóság felé. A világ gazdasághatalmai elunták a profit uralma elleni folyamatos és érthetõ lázadást, ezért le kívánják váltani a valóságot, hogy helyette mesterséges valóságot hozzanak létre. Aki le akarja váltani a világot, annak a létezés három alapvetõ szintjén (anyag, élet, lélek) kell beavatkoznia. Éljen a mûvilág szabadsága! Mûanyagok, genetikailag módosított mû-élõlények, és a média milliárd számra ontja az embernek látszó élõlényeket. A konzumidióta már csak a tõke forgási sebesség-növelésének biológiai nyúlványa. Mit lehet tenni. A megoldás, ha egyáltalán létezik, nehéz, lassú és drága. Bíztató jel ugyanakkor, hogy történelmileg léteztek fenntarthatóbb kultúrák. Az önpusztító nyugati civilizációnak volna mit tanulnia a tradicionális kultúráktól. Ezek azért tûnnek el, mert a nyugati modernizáció eltökélten roncsolja maradék élettereiket, miközben ironikus módon õ minõsíti e kultúrákat primitívnek. A feladat: megérteni, és ha egyáltalán lehetséges, megfordítani a globalizáció komplex hatalmi intézményrendszerét. A transznacionális vállalatok hatalma kikényszeríti, hogy az egyén, a közösség, a társadalom, az állam ezeket az önpusztító folyamatokat kövesse. A nemzetközi szervezetekben megtestesülõ fegyelmezõ hatalom szankcionálja az alternatív gondolatokat és kezdeményezéseket. Az értelmezõ, tematizációs vagy véleményhatalom a globális média útján meghamisítja fogalmainkat, hogy minden létezõ világok legjobbikaként mutathassa be mai fenntarthatatlan világunkat. A washingtoni konszenzus 3 megkérdõjelezhetetlennek szánt iránya (privatizáció, dereguláció, liberalizáció) az ellenõrizetlen szaporodó rákos daganat metaforája. A jövõ két útja áll elõttünk, a békés evolutív vagy az apokaliptikus következményekkel járó revolutív út. Az elõbbi azon a felismerésen alapulhat, hogy természeti és humán létalapjuk elpusztítása végsõ soron a gazdasághatalmaknak sem érdekük. E hatalmaknak konstruktív tanulásra volna szükségük, s erre az Atlanti -óceán mindkét partján van némi esély. Amerika és Európa is meghasított, a politikai mozgásokból talán kikerekedhetnek a megoldás feltételei. Új narratívára volna szükség és világos számvetésre a létpusztultság valóságos állapotáról. Vészjósló jel ugyanakkor, hogy (fõként az iraki háború kapcsán) a globális elit (egy része) inkább patologikus, mint konstruktív tanulási kapacitásáról tett tanúbizonyságot. A Varga Csaba közel félórás üres frázispufogtatására kíváncsiak számára az általa ajánlott www.metaelmelet.hu honlap tanulmányozását ajánlhatjuk. A hozzászólók közül Galló Béla a teendõk érdekében a különbözõ nézõpontú gondolkodók hátsó szándéktól mentes párbeszédét szorgalmazta. Galló Bogár László diagnózisával szinte hiánytalanul egyetért, történelmietlennek tartja ugyanakkor a retrospektív megoldáskeresést. Minden civilizáció a fenntarthatatlansága miatt bukott meg, de nem kell lebecsülni a nyugati kultúra adaptációs készségét. Bogár László reflexiójában a jövõ determináltsága kapcsán egy gondolatkísérletet ajánlott: ha 1929-ben 15 éves tervet készítettek volna, s ebben valaki pontosan leírta volna, mi történik 1944 karácsonyán, vajon ki hitte volna el? Bogár a szavak helyett tetteket követelõket mérsékletre intette, rámutatva: néha a szavak a kisebb rossz. A polgárháború pl. maradjon csak inkább verbális szinten… Végezetül egy Bogár-aforizma: a globalizáció olyan mint az anyósom: létrehoz olyan szükségleteket, melyeket csak õ tud kielégíteni. Forrás: Krómer István – ttfk/Heti Ökopol
jó ha figyelünk
A kereskedelmi médiumok éppúgy kerülik a kormányzati, üzleti botrányokat, mint a közszolgálatiak. A kormányzati botrányok egymást szorítanák ki a széles nyilvánosságból, ha egyáltalán benyomulhatnának oda. De akadályoztatva vannak. Nincs rájuk kereslet. Vagy valami ilyesmi. Depolitizál a sajtó. A kiegyensúlyozottság jegyében. Csak az utóbbi egy hónapban megszellõztettük a Cardnetügyet, amely súlyos állami, informatikai megrendelésekre nyomuló, Kóka Jánoshoz közel álló üzleti köröket láttat. Írtunk arról, hogy a Gyurcsány-Szilvásy álompáros által egykor irányított KISZ-vezetõk és Altus-tisztviselõk hálózata hogyan vonta ellenõrzése alá a több tízmilliárd értékû kormányzati negyed építését. A Magyar Nemzet közreadta a Hankook-történetet, amelyben koalíciós barátok nyúltak le néhány milliárdot Dunaújváros önkormányzatától, s ehhez asszisztált a városvezetésen kívül a gazdasági minisztérium és néhány kormányzati hivatal is. S ugyancsak a polgári napilap hívta fel a figyelmet arra, hogy egykori fõúttörõk állnak készenlétben uniós pénzek magán-
célú elterelésére. A négybõl két esetben céghálókkal is szolgáltunk, hogy ezzel is segítsük az olvasó, s nem kevéssé az illetékesek tájékozódását. A hivatalosságok válasza kimerült a nagyképû handabandázásban, rágalomszámláló bevetésében, perrel fenyegetõzésben és félretájékoztatásban. (A gazdasági miniszter vagyonbevallásával kapcsolatos cikk miatt indított, csak elsõ fokon és csak félig nyert pert az SZDSZ úgy traktálta, mintha Kókával kapcsolatos írásunk minden állítását érvénytelenítette volna a bíróság.) Tehette. A bárányok hallgatnak. A kereskedelmi médiumok éppúgy kerülik a kormányzati, üzleti botrányokat, mint a közszolgálatiak. Az elõbbieknek öt évet hosszabbodott a koncessziós szerzõdésük, az utóbbiakat továbbra is szorítja a póráz. Így a híradóknak túl bonyolultak a történetek, a közéleti mûsoroknak túl kényesek. A TV2 oknyomozó riporterei ilyenkor köszönik, jól vannak, nem repülnek a feladatra, mint a Torgyán-villa esetében, amikor még a meg sem tervezett lift helyét is megmutatták. Hadd bõszüljön, aki csak nézi. Ma empatikusabbak. Minek pattanásig növelni a feszültséget?
Kókát legfeljebb bulvárshow-kban vonják kérdõre, kedvesérõl. Hogyan szerelmes a miniszter? A Szilvásy testvérek egész pályás térfoglalása magától értetõdõ. Majd minden ágazatra jut közülük valaki. Ahová mégsem, oda mennek a volt mozgalmi és üzleti barátok, akik már bizonyították, hogy értik a csíziót. A miniszterelnök volt cégeivel szembeni vizsgálatot az ügyészség szünteti be, mielõtt a független bíróság véleményt mondhatna róla. A Napló aktuális kérdése pedig azt tudakolja, hogy “Ön adna-e letöltendõ börtönbüntetést állatkínzásért?”. És bizony, sokan adnának. Be vagyunk hálózva. Üzletileg, politikailag és médiailag. Így válhatott csúnyasággá a közéleti beszéd. Azt sugallják, hogy a politika egyként bûnös, akár ellenzéki, akár kormánypárti. Hát szóra sem érdemes. (Mintha a közpénzekhez azok is hozzáférnének, akik nem részesei a hatalomnak.) Depolitizálnak. Így nincs Cardnet-ügy, nincs Hankook-botrány, a kormányzati negyed építésének altusos megszállása magától értetõdik, az úttörõk pedig ott segítenek magukon, ahol tudnak. Forrás: Heti Válasz
A „SZAKMA” HANGJA: Balázs Pétert nevezték ki a szolnoki színház igazgatójának, és ezt a színházi megmondóemberek önkénynek, a szakmaiság semmibevételének vizionálják. Ami viszont elõhívja a déjá vu érzését. – A színház nem egy épület – mondja a volt KISZ-titkár, most a szakmai szervezet vezetõje. Igaz. És a kórház micsoda? A „színház egy erkölcsi intézmény”. Igaz, a bezárt iskolák meg a budai gyermekkórház csak voltak morális kockái a nagy egésznek. A színház, így a volt KISZ-titkár, segít élni és boldoggá tenni. Igaz, felsorolhatnánk néhány sebészt, onkológust vagy szülészt, akik szintén ezen fáradoztak, amíg volt kórházuk, illetve morális intézményük, amelyben dolgozhattak. De, ahogy emlékszem, a falusi vasútállomások és postahivatalok is döntõen segítették életben maradni a helyi közösségeket. Forrás: Seszták Ágnes – Magyar Nemzet, 2007. június 18.
Akár té-vel, akár téhá-val hangzik el mostanában, csak összehúzom magam, mert rossz érzésem van. Pedig mindkét változathoz sok pozitív élmény és érzés volt köthetõ történelmünk során. Té-vel ejteve egy népet, országot jelölünk többnyire. A szomszédban laknak. Sokáig közös volt az otthonunk és ez szerintem a részükrõl is jó döntés volt. Könyvekben olvastam. De aztán változtak az idõk, és õk is kezdtek rossz döntéseket hozni. Már nem hozzánk tartoztak, külön költöztek. Volt házõrzõjük is. Láncos. Majd tanultak hibáikból és újra jó döntéseket hoztak. Túléltek egy szörnyû háborút és mégis leköröztek minket. Pedig megint egy házban lakunk. Van autópálya, keresztbe-kasba, hegyen-völgyön át a tengerig. Apropó tenger. Már nem olcsó és tele van velünk. Minden jól megy. Nekik. Ezért nem értem õket. Hogy hozhattak ismét rossz döntést? Pályázni a foci EB-re velünk? Hát nem látták, nem érezték zsigereikben, ez csak bukás lehet? Nem vették észre a láncos sziluettjét? Hja kérem, takarta a méregdrága öltöny, meg a keze! A szívét is. Nem csoda hogy lépre mentek! Õ nagyon ügyes! De biztos vagyok benne, hogy tanultak hibáikból és legközelebb mernek egyedül is. Meg fogják nyerni. jó ha figyelünk
Mi ezekkel sohasem. Sajnálom focirajongó honfitársaimat, ez a nagy nulla nem nekik szólt. Európa csendesen, de hatásosan üzent Nekik. Amíg sírásók forognak a magyar foci körül, amíg láncosként csaholnak kenyéradó gazdáiknak, s amíg Ti Sokan odaát, még mindig nem veszitek észre, hogy át vagytok verve, addig sírhatnak a magyar foci megmaradt rajongói, mert egy szavazat nem sok, de annyit sem fogunk kapni. Sem most, sem semmikor. De ne hagyjuk szó nélkül a téhások, esetenként tések-et sem. Sok jó embert neveztek és neveznek e néven. Némelyik fogalom lett, némelyik védjegy. Emlékeznek? Például Budán, úgy este fél nyolc után. Vagy Rozi a fûszereivel. Hmm! Micsoda ízek! Vagy az Aladár….csak szól a zene, s jó ebédhez a nóta. És most itt van ez az Ágnes! Aspirál. Te jó ég! Még mindig van lejjebb? Ha már téhás, hát legyen, de nem találtak köztük egy valamire valót? Mondjuk aki tényleg ért az egészség ügyünkhöz. A kérdéses hölgyrõl, téhá-val, csak egy versrészlet jut eszembe. Ágnes asszony. Ahogy mossa véres lepedõjét a patakban. Na ja. A Molnárét. Csak folt ne maradjon a kezén….. Szegény, szegény Horvát(h)-ok! Schweitzer Tamás
17
„Mindnyájan Gogol Köpeny-ébõl bújtunk elõ” – ezzel az orosz irodalmat minõsítõ Dosztojevszkij-i mondással mossa egybe az egyik évfordulós rádióadás a mai MSZP és Fidesz vezetést. Lévén közülük majd mindegyik a KISZ egykori tagja. Évfordulója a – mégpedig ötvenedik – a harminckét évet élt KISZ-nek van. Egyesek szerint MAKISZ-nek, hiszen 1957. március 21-én a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség alakult meg – nem a román, nem az ausztrál és meg csak nem is a kínai. Kádár János egy korabeli politikai tanácskozás jegyzõkönyve tanúsága szerint eredetileg 1957. március 15-ét tartotta a megalakulás kívánatos dátumának, mondván “ez nap tradicionális ifjúsági ünnep”. Ám e félévszázaddal ezelõtti ülésen Kossa István más idõpontot javasolt: Én javasolnám, hogy ne március 15-én, hanem 21-én publikáljuk a KISZ megalakulását. Ez a Tanácsköztársaság évfordulója, ennek jobb lenne a kihatása." A Tanácsköztársaság Kádárt is lefegyverezte (?), Kossa javaslatát támogatja, s ezt a dátumot az ülésen jelen lévõk el is fogadják. Akik idõsebbek a fiataloknál, azok tudják, hogy nem maradt parlagon a március 15-e sem, mert idõvel a két tavaszi dátum lett az un. Forradalmi Ifjúsági Napok kezdõ és végpontja. “Mindnyájan Gogol Köpeny-ébõl bújtunk elõ” – állítja a mûsorvezetõ, azaz mindenki, aki 1989 nyaráig elérte a 15-16-ik életévét, az szinte biztos, hogy tagja volt a KISZ-nek. A rendelkezésre álló adatok szerint a szervezet az elsõ évében – 1957-ben – 130 ezer tagot tudott soraiban. Évek múltán e taglétszám elérte a közel kilencszázezret. Ebbe mindenkit beleszámoltak, a 14-évesen, az általános iskola 8. osztályában un “elõrehozott tagfelvétellel” beléptetett gyerekeket, valamint a húszas, harmincas éveiket taposó korosztályokat. Ez utóbbiak közé tartozott maga az elsõ elsõ titkár, Komócsin Zoltán is, akit a harmincegyedik életévében állított Kádár János az ifjúsági mozgalom élére. Neki, mármint a szegedi Komócsin-klán alapító tagjának valóban biznisznek bizonyult a KISZ-tagság, politikai biznisznek, amely az MSZMP KB tagságig, valamint az akkor egyeduralkodó pártszócsõ, a Népszabadság fõszerkesztõi posztjáig repítette. Nem tisztünk annak sorra vétele, hogy a volt KISZ-esek milyen politikai bizniszt láttak a KISZ. bizottsági helyek, tisztségek – és minél magasabb tisztségek - megszerzésében. Azt az egybe(agy)mosást vissza kell utasítani, amely egyenlõség jelet tesz az ún. mezei KISZ-tag és a nyolcvanas évek “fizetett forradalmárai”, az akkori KISZ-vezérkara közé. 18
Ezek a sokszor magukat is fizetett forradalmárként aposztrofáló vezetõk színtiszta technokraták voltak. Õk már egyértelmûen távlatos politikai bizniszt láttak a KISZ-ben. Saját magukkal, mint az elaggó félben lévõ Kádári állami-és pártvezetés felváltóival (nem leváltóival!) számoltak. Míg a hatvanas-hetvenes években a legtöbb továbbtanulni vágyó fiatal az egyetemi felvételihez szükséges KISZ-ajánlás okán lépett be a szervezetbe, addig az új KISZ vezetõréteg már egyértelmûen hatalmi bizniszt látott a mozgalomban. Egyelõre politikai bizniszt. Ám a világpolitika passzát szelét nem õk fújták. A tönkremenõ Szovjetunió és a Reagen-i USA gazdasági és politikai dominancia-harca az utóbbi javára dõlt el. A KISZ Központi Bizottságának és a megyei bizottságoknak az immár technokrata vezetõi gyorsan kapcsoltak. Fogadunk, hogy az Édes hazánkért, a forradalmi pártért / A néppel tûzön-vízen át. – ismert KISZ-indulós sorok helyett mást dúdoltak egymás között. Talán éppen az ismert Illés-nóta e két sorát: “Nem akarok várni, ha múlnak a percek, nem akarok állni, ha fordul a Föld!” Õk is fordultak, az akkor – 1989-ben – éppen a harminckettedik évébe lépõ Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetõi. Arccal a vagyon felé – de ez már közhely. A KISZ-vagyon “társadalmasításával” ugyan még a Németh-kormánynak adták át az akkori szövetség ingatlanjainak egy részét, ám a közben kiépített politikai kapcsolatai tõkéjüket kihasználva a privatizáció élharcosai és elsõ lefölözõi váltak belõlük. Egymás kezét sem engedték el, hiszen, “Egységbe forraszt a KISZ”.
Íme egy bûn-rövid lajstrom: Persányi Miklós volt környezetvédelmi miniszter az KISZ Központi Bizottsága egyik továbbképzõ intézetének a tanára volt. Petrétei József jelenlegi rendõrminiszter – hogy-hogy nem – ott és akkor KISZ-mozgalmár, amikor és ahol Gyurcsány Ferenc a városi KISZ Bizottság titkára – Pécsett. Szilvásy György „véletlenül” a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen KISZ titkára 1981 és 1984 között, majd ezt követõen KISZ-zárásig a KISZ Központi Bizottsága Egyetemi és Fõiskolai osztályának vezetõje. Sajátos módon Gyurcsány Ferenc 1988-1989-ben éppen ennek a tanácsnak az elnöke. Horribile dictu még a 8 milliárd reménybeli EU-s pénz elosztását tervezgetõ Bajnai Gordon is a KISZ-ben kezdte. Végül, de nem utolsó sorban Gyurcsány Ferenc, aki 1984 és 1988 között a KISZ pécsi városi bizottságának titkára volt, 1988-tól a KISZ Központi Bizottsága Egyetemi és Fõiskolai Tanácsának az elnöke, s 1989-ben a KISZ Központi Bizottságának titkára. Ma magyarországi miniszterelnök. Legalább négymilliárd tapad a kezéhez. Ha valaki megcsömörlött már a hosszú “bizottságosditól”, annak elmondjuk, hogy a mindennapokban csak röviden “KISZ biz”ként emlegettük a különbözõ intézmények, vállalatok ifjúságpolitikai csúcsszerveit. kkor is, ha valamilyen kulturális esemény szervezéséhez volt szükség az õ hozzájárulásukhoz, s akkor is, ha netán-tán személyi, fegyelmi ügyekben foglalt állást, lásd “Épp engem tárgyal a KISZ bizottság”. A “Mindnyájan Gogol Köpeny-ébõl bújtunk elõ.” egybe(agy)mosásával egyesek mégis megpróbálkoznak. Újra és újra megteszik. Pedig azóta a KISZ bizottságok megyei és országos vezetõibõl milliomosok lettek, a rövid KISZ-biz.-bõl pedig nagy, milliárdos KISZ biznisz. Forrás: szil
jó ha figyelünk
A Fidesz 1998-ban kormányra került az FKGP segítségével, majd miután a kisgazdapárt szétesett, a MIÉP külsõ támogatásával õrizte meg hatalmát a ciklus végéig. Bár a fentiek alapján egyértelmû lenne, hogy Orbán Viktor stratégiájában szerepeljen egy tõle jobbra álló, önálló szövetséges, a legnagyobb ellenzéki párt az ezredforduló óta mégis az egyedül elért gyõzelem illúziójában ringatja magát. Ebben a hitében az övön aluli 2002-es és a kijózanító 2006-os vereség sem ingatta meg. Madártávlatból nézve a polgári szövetség stratégiája nagyon egyszerûen meghatározható. Mindent meg kell tenni, hogy a nagy izzadtsággal összeácsolt jobboldali konglomerátum egyben és mozgásban maradjon, s várni, hogy a szocialisták csapnivaló teljesítménye otthon tartsa az ellenfél táborát. Az egyszerûség kedvéért nevezzük ezt csak “sült galamb” stratégiának. Az események 2002 és 2006 elõtt is a tervnek megfelelõen alakultak. A Fidesz “kis gömböce” magába gyûjtött minden életképes vagy életképtelen jobboldali erõt, a szocialisták ellenzékben és kormányon is harmatos teljesítményt nyújtottak, Orbán Viktor pedig gyújtó hangú beszédeivel mozgósította a polgári tábort. Hajszál híján azonban, de a sült galamb egyik alkalommal sem repült a jobboldal nagyra tátott szájába. A szocialisták 2002-ben minden idõk legtehetségtelenebb, 2006-ban minden idõk legbetegesebb politikusát segítették a kormányfõi székbe. A kiegyenlített erõviszonyok mellett döntõnek bizonyult, hogy míg a posztkommunista kartellnek segítõ balját nyújtotta a szabad demokrata klán, addig a fideszes frakció csak úgy tudott kezet fogni valakivel, ha osztódva szaporodott. A politika igen egyszerû játékszabályokkal mûködik. Elegendõ két dolognak megfelelni. Egyrészt képesnek kell lenni megnyerni az emberek bizalmát, másrészt, ha ez megvan, tudni kell élni vele, vagyis ismerni kell a kormányzás mûvészetét. A két nagy párt patthelyzete abból fakad, hogy míg a szocialisták a fontos pillanatokban magukhoz tudják édesgetni a szavazók többségét, de képtelenek egy országot mûködtetni, addig a Fidesz ugyan nagyszerûen kormányoz, de ezt a talentumát nem tudja kamatoztatni választási gyõzelem nélkül. 2010-ben így a Fidesz elõtt két lehetõség áll. Az elsõ, hogy ismét nagyra tátja a száját. Csábító elképzelés, mert a Gyurcsánykormány nemcsak az utcán oszlat, de képletesen a saját szavazótáborán belül is. A galamb tehát elkezdett sülni, kérdés, hogy repülni is akar-e, és ha igen, akkor kinek a szájába? jó ha figyelünk
Ki ad segítõ jobbot? A másik lehetõség – a stratégia módosításával és az “egy tábor, egy zászló” elv feladásával - egy külsõ szövetséges levegõhöz engedése. De ki legyen az? Új logót felfuttatni értelmetlen, a Fidesz kettészakadása zavart keltene, az MDF hajója már végleg lehorgonyzott a balliberális kikötõben. A választás spektruma így három eshetõségre szûkült. Ha Orbán Viktor nem a – kétszer már odaégett – “sült galamb” stratégiát választja (amelynek egyébiránt semmi jele), akkor a Fidesznek vagy a KDNP-vel, vagy a MIÉPpel vagy Jobbikkal kell asztalhoz ülnie. Fussunk végig a három párt mellett és ellen szóló érveken. Semjén Zsolt a KDNP mellett szól, hogy a trióból jelenleg egyedül õ rendelkezik parlamenti frakcióval, mégha nem is a saját erejébõl. Folyamatos jelenléte a sajtóban hatalmas elõny, amelyet Semjén Zsolt igyekszik is kihasználni karcos és karakteres kijelentésekkel – családi adózás, bevándorlás, stb. A párt nagyszerû kapcsolatot ápol a katolikus egyházzal, így számíthat a helyi papság véleményformáló erejére is. A KDNP emellett nemzetközileg jegyzett, történelmi tradíciókkal rendelkezõ párt, amelyrõl azt sem szabad elfelejteni, hogy lojalitása a Fideszhez megkérdõjelezhetetlen. Az azonban kérdés, hogy egy KDNP hol pozícionálná magát. Azok ugyanis, akik a jézusi tanításhoz való viszony alapján választanak pártot, társadalmi léptékkel mérve igen kevesen vannak, másrészt hazánkban a kereszténységnek nincs önálló politikai karaktere. A hívõk körében végzett felmérések szerint egy vasárnapi mise után éppúgy gyûlhetnek voksok a Fideszre, mint az MSZP-re, bár utóbbira természetesen kisebb arányban. A KDNP tehát nem alapozhat csupán a kereszténydemokráciára, nem beszélve arról, hogy annak hagyományos szavazói kifogástalan iránytûre leltek Orbán Viktor moralizáló politikájában. Egy átlag magyar keresztény család számára nehéz és értelmezhetetlen lenne a Fidesz és a KDNP elnöke között választani. Szintén nehezíti Semjén Zsolt helyzetét, hogy bár a párt tagsága papíron nagy, de az túlságosan is be van ágyazva a Szövetségbe. Azt is el kellene dönteni, hogy a Fidesztõl jobbra – ahogy jelenleg -, vagy inkább balra – ahová hagyományosan tartozik – vesse ki “emberhalász” hálóját a KDNP. Leáldozik? A MIÉP mellett nem sok minden szól. Talán a befuttatott (ma már inkább riasztó) név, és az 1%-nyi stabil csurkista. El-
lene viszont annál több érvet lehet felsorakoztatni. Szavazóbázisának nagy része szétszéledt a Fidesz és a Jobbik felé. A párt hazai és nemzetközi elutasítottsága olyan fokú, ahonnan már nincs visszatérés. Orbán Viktor pedig az Európai Néppárt alelnökeként nem lehet Robert Fico, aki dacolva a világ felháborodásával koalícióra lépett Meciar-ral és Slota-val. Az összefogási hajlandóság azonban nem csupán a Fidesz részérõl hiányzik. Csurka István kemény dió, aki nemcsak drámáiba csempészett fordulatokat, de a fiatal demokratákról is kéthavonta más a véleménye. A MIÉP elnöke a Fideszt hol a rózsadombi paktum jobboldalra küldött kakukkfiókáinak, hol pártja természetes szövetségesének tartja, hogy aztán újra rárajzolja Orbánt a New York – Tel Aviv tengelyre. A legnagyobb problémát azonban nem is a MIÉP elutasítottsága (megoldás lehetne a Fidesz-kormány külsõ támogatása) és nem is az emberi tényezõk (szükség törvényt bont) jelentik, hanem a párt önként vállalt céltalansága. Csurka István ugyanis a jelek szerint nem csupán nem képes, de nem is akar újra a politika szentélyének 5%-os küszöbén átlépni. Megelégszik a biztos 1% feletti eredménnyel, amely eléréséhez egy tetszhalott állapot szinten tartása is elegendõnek tûnik. A vidéki alapszervezetek felesleges ballaszttá váltak, az országos vezetés a fõpolgármester-választási kudarc óta hallgat, Csurka István “Lámpás programja” alig akar kigyulladni. A nem túl biztató helyzetben kohéziós erõt csupán az elnök személye, az élettársa kezében összefonódó szálak, valamint a Magyar Fórum hetilap biztosít. Eközben a párt szabadtéri rendezvényeirõl eltûntek a fiatalok, akik viszont egyre nagyobb számban jelennek meg a szövetségesbõl riválissá avanzsált Jobbik demonstrációin. GYÜLEKEZÕ FIATALSÁG A Jobbik az utóbbi idõszakban megjelent a közvélemény kutatásokban is (jelenleg 1%-on), párhuzamosan az év elején hirtelen jött MIÉP reneszánsz (2-3%) még gyorsabb alkonyával (újra a szokásos 1%). A párt kockázatosan lavírozást folytat, mert mialatt a rétegfórumokon a jobbszél pereméig igyekszik nyújtózkodni (átfedések és átfonódások a Toroczkai-Budaházy-Kuruc.info-vonallal), a hivatalos kommunikációban szalonképességet mutat és kerüli az összetûzéseket a Fidesz-szel. Vona Gábor stratégiája nyilvánvalóan arra épül, hogy a párt egyszerre gereblyézze össze az “Orbánon túli” radikálisok 2-3%-át, és tegyen szert népszerûségre a Fidesz elkeseredett és tanácstalan jobbszélén. 19
A Jobbik lehetõségeit növeli, hogy tagsága és vezetõi tehetséges fiatalok, akik alkalmasak lehetnek egy modern radikális párt felépítésére. A párt mellett szól még a vezetõk korából fakadó “tiszta lap” effektus, a fokozatos rátelepedés a MIÉP egykori szervezeteire és a csúszó-mászó, agresszív médiastratégia, amelynek köszönhetõen a Jobbik a parlamenten kívüli pártok közül a legtöbb médiafelületet tudja magának kiharcolni. A Jobbik ígéretes politikáját azonban kérdõjelek kísérik. Kérdés, hogy az utcai harcosoktól a parlamenti ellenzékig himbálózó hintapolitika meddig tartható? Esetleg borulni fog az ingatag építmény? Kérdés, hogy a pénzszûkével küzdõ párt meddig tudja a nagy kiugrás lehetõségével mozgásban tartani saját lelkesedését? Kérdés, hogy 2010-ig (vagy esetleg hamarabb) elegendõ idõ van-e a semmibõl egy 5%-os bázist összegyûjteni? Végül kérdés, hogy a Jobbik egyelõre kevéssé ismert politikusai hogyan tudják beégetni magukat Budapest és a nagyobb városok határain túlra? A fentiekbõl jól látható és kiolvasható, hogy a Fidesztõl jobbra álló szövetséges szerepére eltérõ esélyekkel, más-más elõnyökkel és hátrányokkal, de három párt, a KDNP, a MIÉP és a Jobbik pályázik. A szerzõ véleménye szerint a legcsekélyebb esélye a MIÉP-nek van, amelynek a legnehezebb akadállyal, saját magával kellene megküzdenie. Mivel a nagy hévvel beharangozott tisztújításnak egyelõre semmi jele, gyanítható, hogy a forgatókönyvet továbbra is Csurka István és Papolczy Gizella, azaz a “magyar igazság és élettársa” írja majd. Hogy a KDNP és a Jobbik közül melyik lehet majd a befutó, nehéz megtippelni. A KDNP-nek lehetõségei vannak, a Jobbiknak adottságai. Még az is elképzelhetõ, hogy adott pillanatban a lehetõség összefog az adottsággal. De ez már egy másik történet. Sebestyén András (A szerzõ egyetemi hallgató)
VAGYONVIZSGÁLAT Hát errõl volt szó nem? Menekül a csiga az erdõbõl. Találkozik a rókával. – Mi van csiga, belõttél, hogy így tepersz? – Á, dehogy. Itt az APEH, vagyonvizsgálat lesz. – Na és? – Hát nekem is saját házam van, az asszonynak is saját háza van, meg a gyerekeknek is. Sürgõsen le kell innen lépnünk. Elgondolkodik a róka, majd õ is futni kezd. Találkozik a gólyával. – Mi van róka, hova futsz ilyen gyorsan? – Nem hallottad? Kiszállt az APEH az erdõbe, vagyonvizsgálatra. – És akkor mi van? – Hát nekem is drága bundám van, az asszonynak is, a gyerekeknek is. Ezek minket azonnal lecsuknak. Több se kell a gólyának. Fogja a családot és elrepülnek Afrikába. A pávián épp ejtõzik (építi a kubai típusú kommunizmust). Látván a gólyák érkezését, nem állja meg, hogy meg ne kérdezze: – Nem vagytok egy kicsit koraiak az idén, Te, gólya? – Sajnos el kellett gyorsan menekülnünk az erdõbõl, mert megszállta az APEH-kommandó. – És? – Hát tudod, én évente fél évet vagyok külföldön, sõt, az egész család fél évet van külföldön. Ezt én soha nem tudnám nekik megmagyarázni, hogy mibõl telik nekem. – Tudod gólya, nekem fáintos lenne ott nálatok, Magyarországon. – ??? – Nem elég, hogy csupasz a s...m, még vörös is.
barikad.hu
ORBÁN HÁTTÉRBE VONUL? NAVRACSICS TIBOR MINISZTERELNÖK LESZ? A Népszava értesülései szerint a Fidesz a 2010-es választásokra elválasztja egymástól a pártvezetõi és a miniszterelnök-jelölti posztot. Orbán Viktor egyik kormányfõ-jelöltje Navrcsics Tibor jelenlegi frakcióvezetõ, míg a pártot Varga Mihály irányítaná. Az újság úgy tudja, Orbán – ha a Fidesz gyõz 2010-ben – köztársasági elnök szeretne lenni, a jelenleginél nagyobb hatáskörrel. Erre azonban akkor is kicsi az esély, ha minden úgy megy, ahogy azt az ellenzéki vezér tervezi, miután az államfõi jogkörök kibõvítéséhez alkotmányt kell módosítani, márpedig ahhoz kétharmados többségre van szükség. Nem szeretne potenciális ellenfelet látni a Fidesz alelnöki posztjain Orbán Viktor pártelnök a májusi tisztújító kongresszus után – írja a lap. Információk szerint a pártvezér abban érdekelt, hogy maradjon a jelenlegi felállás, azaz Pelczné Gáll Ildikót, Pokorni Zoltánt, Schmitt Pált és Varga Mihályt válasszák meg alelnöknek. Forrás: Szûry Ildikó – VG-barikad.hu
20
FIGYELEMFELHÍVÁS TUBES ÜGYÉBEN Magyarországon, a Tubesen lokátort akarnak építeni annak a rakétaelhárító rendszernek a részeként, amelyet az Egyesült Államok Lengyelországba és Csehországba akar telepíteni saját maga védelmében. Ez a rendszer – kiépítése esetén – célpontnak teszi ki a három európai országot, ahelyett, hogy tényleges védelmüket szolgálná. Veszélyesnek tartjuk a rendszert hazánk és a többi érintett ország lakossága szempontjából, és ellenérzésünket fejezzük ki vele szemben. Szolidaritásunkról biztosítjuk azokat a társadalmi szervezeteket, önszervezõdõ mozgalmakat, amelyek aktívan kiállnak a térségben élõ, közvetlenül érintett lakosság békéjének és egészséges környezetének védelmében. Szolidaritásunkról biztosítjuk a hasonló katonai létesítmények ellen tiltakozó lengyeleket és cseheket is. Véleményünk szerint Európának tartózkodnia kell egy újabb fegyverkezési versenytõl, és nem szabad megengednie, hogy amerikai érdekeket szolgáló újabb katonai bázisok létesüljenek a területén. Európának nem egyoldalú, hanem kollektív biztonsági rendszerre van szüksége ahhoz, hogy megvédhesse magát. Nem lokátorok és rakéták telepítésére, hanem békés és egyenrangú közeledésre van szükség minden néphez. Ennek érdekében vissza kell vonni a távoli országokba vezényelt magyar alakulatokat, tartózkodni kell minden katonai fenyegetéstõl és támadó magatartástól. A konfliktusok megelõzésére, békés megoldásra és a nemzetközi kapcsolatok humanizálására kell törekedni. 2007. április 29. Tamás Gáspár Miklós filozófus Barna Olivér (Léttér Egyesület) Csank Róbert filozófus Független Értelmiségiek Szent László Köre Gábor István építész Gajda Imre (Létforrás Alapítvány) Halmy Péter (Állásnélküli Diplomások Orsz. Egy.) Heé Veronika egyetemi docens Jánosi Gábor orvos Kovács Ágnes építészmérnök Dr. Mézes Zsolt László teológus, jogász Molnár Csilla (Nyíradony) Nagy Norbert (Humanitás Társaság) Sipos József történész Simó Endre újságíró Szakolczai György közgazdász, professzor emeritus Szarvady János (Gödöllõ) Volentics Vera civilérdekvédõ
Csatlakozását kérjük jelezze az alábbi címen:
[email protected] jó ha figyelünk
Holo-terrorban egyensúlyozva: nem mindegy, mit mondunk, hová lépünk... Magyarországon is útjára indul a Stolpersteine – Emlékezo macskakövek elnevezésû holokauszt-projekt, amelynek keretében Günter Demnig német „mûvész” macskakõhöz hasonlító holokauszt-réztáblácskák betonba gyomlálásával dúlja fel utcáinkat, nehogy a békés sétálók egy percet is bûntudat nélkül tölthessenek el, és nehogy gyerekeink holovarázs nélkül nõhessenek fel. Németország már tele van a holokauszt-biznisz ezen újabb találmányával, fõvárosunk felcicomázását hétfõn kezdik. Günter Demnig betonkockára applikált réztáblácskákba vési a hagyomány szerint elhurcoltak nevét, születésének és deportálásának idõpontját és állítólagos meggyilkolásának helyszínét. A macskakõre emlékeztetõ
mûveket az áldozat utolsó, szabadon választott lakhelyének bejárata elõtt illesztik a járdába. A Stolpersteine („Botlatókövek”) elnevezésû projekt Kölnben indult, és 1997 óta Németországban már több mint tízezer ilyen táblácska készült. Az akció célja, hogy az áldozatok neve ne merüljön feledésbe. “ Minden macskakõ két elembõl áll: egy felirattal ellátott rézlemezbõl, valamint egy kohasábból, amelyre a lemez illeszkedik, ezt a részét betonozzák a járdába. Annak neve és adatai, akire a macskakõ emlékeztet, a lemezbe vannak vésve, azzal a felirattal, hogy „Itt lakott” („Hier wohnte”). Egy-egy kõ elhelyezését adományokból finanszírozzák. A projekt magyarországi bevezetésének ötletgazdája és a projekt vezetõje Berger Ágnes, Berlinben élõ pszichológus és
kultúrmenedzser, aki évek óta foglalkozik a kollektív emlékezet identitásformáló hatásával, a holokausztra való emlékezés új formáival, a német és a magyar múltfeldolgozás stratégiáival. A projekt megvalósításába egy német és egy magyar intézményt vont be: az együttmûködõ partner a 2B Galéria és a kölni NS-Dokumentationszentrum. Az elso magyarországi „emlékezõ macskaköveket” pénteken helyezik el Budapesten: Rónai Béla állás nélküli tisztviselõ (Ráday u. 5.), Vidor (Weisz) Oszkár cipészkellék- és textiláru-kereskedõ (Ráday u. 25.), valamint Pollák Imre fûszerkereskedõ (Ráday u. 31.) egykori lakhelyénél. Günter Demnig áprilistól augusztusig háromszor látogat el Magyarországra, és országszerte hasonló köveket rak le. Múlt-kor – MTI nyomán
A NATO VÁLASZA A CIVILEK A MECSEKÉRT MOZGALOM LEVELÉRE A Civilek a Mecsekért Mozgalom (CMM) levélben tájékoztatta a NATO-t a tervezett tubesi radarral kapcsolatos jogi és civil aggályokról, a HM eljárásáról, kérve, hogy ne legitimálja ilyen elõzmények után a Pécsre történõ radartelepítést. A NATO rövid és velõs válasza újabb bizonyíték arra, hogy a NATO nem jelöl ki, és még a mai napig sem ragaszkodik helyszínhez, ennek eldöntését teljes mértékben Magyarországra bízza. A CMM honlapján olvasható a levél eredetije és magyar fordítása: http://www.cmm.hu/?cat=story&id=189 Tisztelt Uram/Hölgyem, Köszönöm 2007. március 28-ai levelét, amelyben felhívta figyelmemet a Tubes oldalán építendõ harmadik háromdimenziós radar építési tervére. E radar helyének kiválasztása a magyar hatóságok jogköre és felelõssége. A NATO nem avatkozik be szuverén nemzeti döntésekbe, ezért azt javaslom, hogy forduljon ügyükkel az illetékes magyar hatóságokhoz. Üdvözlettel: Henne Schuwer Civilek a Mecsekért Mozgalom Istenkúti Közösségért Egyesület Pécs, Magyarország e-mail:
[email protected] Másolat: Dr. Jean Fournet, NATO Fõtitkár-helyettes, a közkapcsolatok részlegének vezetõje õ excellenciája Martinusz Zoltán nagykövet Magyarország állandó NATO-képviselõje
A Magyar Szocialista Párt legliberálisabbnak tartott reform platformja, az Ésszerûség és felelõsség elnevezésû platform is elutasította a több-biztosítós társadalombiztosítási modell bevezetését -jelentette be Kertész Krisztián, a platform elnöke. A több- biztosítós rendszer nekünk nem elfogadható – tudatta Kertész abban az üzenetében, amelyet a Magyar Szociális Fórum Kerekasztalához intézett, jelezvén, hogy az általa vezetett szocialista párti platform nevében aláírja azt az egészségügyi állásfoglalást, amely április 19-én vált ismertté"Elutasítjuk az egészségügyi biztosítás reformjára vonatkozó javaslatot" címmel. jó ha figyelünk
A dokumentumot eredetileg mások mellett Gazsó Ferenc szociológus, Jánosi Gábor sebészorvos, Lányi András, az Élõlánc Magyarországért elnökségi tagja, Náray-Szabó Gábor, a Professzorok Batthyány Körének elnöke, Prókay Sándorné, a Vasútegészségügyi Dolgozók Szakszervezetének ügyvezetõ alelnöke , Simó Endre, a Magyar Szociális Fórum Koordinációs Munkabizottságának koordinátora, a Szociális Kerekasztal szervezõje, Sipos József, az MSZP Társadalompolitikai Tagozatának tagja és Szabó Endre, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnöke jegyezte. Az egészségügyi állásfoglalás szakmailag, társa-
dalmilag és politikailag elõkészítetlennek, koncepciójában tévesnek minõsíti a biztosítási piac megnyitására, és a magánbiztosítókon alapuló több-biztosítós rendszer bevezetésére vonatkozó javaslatot, és úgy ítéli meg, hogy sérti a társadalom és a nemzet érdekeit. Az aláírók feltétlenül indokoltnak tartják a reformjavaslat elutasítását. Az társadalombiztosítási reformot elutasító személyiségekhez árpilis 19. óta több tucat tudós, orvos, és más szaktekintély, továbbá egyszerû ember csatlakozott, és egyetértése jeléül aláírta a közös nyilatkozatot. Forrás: MNO
21
Elgondolkodtató Tisztelt Olvasó! Már régóta olvasgatom a radar témával kapcsolatos fórum hozzászólásokat és folyamatosan figyelemmel kísérem az eseményeket. Ám most, hogy elsõ fokon kiadták az építési engedélyt, úgy éreztem billentyût kell ragadnom és felvetnem néhány elgondolkodtató tényt. Akkoriban, mikor elsõ ízben felmerült a Zengõn létesítendõ radar megépítése, példa értékû civil megmozdulás kezdõdött. Micsoda fantasztikus – és szó mi szó hatásos – dolog volt, hogy Sólyom László személyesen is sétát tett a hegyre kifejezve ezzel, a Zengõ természeti értékeinek megbecsülését és védelmét. Szép gesztus volt. Szép gesztus volt? Úgy látszik, hogy amíg a bársonyszék nem volt biztos, addig minden “marketing” fogásra szüksége volt. Kellett a média, a szimpátia keltés, az önsztárolás. Most, hogy egy egész várost annak 160 ezres lakosával együtt egy egészségkárosító berendezéssel akarnak ellátni, nem fontos. A választás megvolt, biztos a pozíció, az egzisztencia, a hatalom, az anyagiak, most már nem kell a reklám. 160 ezer ember egészsége nem lényeg, csak az önös érdekei. Néhány erõtlen, semmitmondó, lényegtelen, felesleges nyilatkozatra futja csupán. 22
Lévén õ is, mint Pécshez erõsen kötõdõ személy, SZÉGYELJE MAGÁT! Nem különben a másik prominens személyiség, aki mindmáig megmaradt pécsinek, noha munkája révén a fõvároshoz kötõdik. Dr. Szili Katalin egyetlen egyszer sem volt eddig képes érdemben és városának és lakosainak érdekében felszólalni. SZÉGYELJE MAGÁT! Anno a városi TV-ben végignéztem ama hosszúra nyúlt közgyûlést az építési szabályzat módosításáról. Megdöbbentett az a fölényes, „ki ha én nem”, pökhendi viselkedés, amit a polgármester tanúsított. Úgy látszik elfelejtette, hogy õt és a pártját a szavazók juttatták pozícióba, mert bizalmat szavaztak neki, bíztak benne. Biztak abban, hogy õ fogja majd a legjobban képviselni az érdekeiket. De a polgármester visszaélt ezzel a bizalommal. Nem Pécs lakosainak érdekeit képviseli, hanem a saját és a pártjáét. Sajnos én is bizalmat szavaztam neki, de most úgy érzem becsapott. Addig amíg pozícióba nem került, addig szüksége volt a szavazó polgárokra. Most, hogy az egészségükrõl van szó, most már nem számít. SZÉGYELJE MAGÁT MÉLYSÉGESEN! Hogy mit tehet e-kicsiny civil megmozduláson kívül az ember? Semmit. Csak két-
ségbeesve nézi a tehetetlenségét, amivel szemben a hatalom áll, aki azt csinál amit akar, korlátok nélkül. Ha úgy tartja kedve, akkor emberek tízezreinek életét teheti kockára, teheti ki potenciális egészségromboló hatásnak. Mindezt hatalomvágytól, és pénzéhségtõl fûtve, no meg azért mert újfent nyalni kell valakiknek mindezekért. Mert sajnos túl keletre lakunk ahhoz, hogy az “Erin Brokovich” félék törvényesen és retorzióktól nem félve jogi úton megtámadhassanak egy nagyvállalatot vagy akár az államot és precendens értékû perek tucatjait zúdítsák a nyakukba. Ha mégis felépül a radar mit tehetek? Várjam, hogy mikor derül ki valamelyik gyermekemrõl, vagy szerettemrõl, hogy leukémiás? Nem tisztelt politikus urak. Ha felépül a radar én a családommal együtt új hazát választok, egy olyat ahol, a bevándorlót is többre becsülik, mint itthon a saját állampolgárt. Mert bármilyen hihetetlen, van ilyen ország. Ott, ahol nem számít egy nagyváros lakosainak egészsége, csak a politikai és önös pozíciók az maga az erkölcsi fertõ. Melyre nagyon is ráillik az az örökérvényû mondás, miszerint: “Ahol a becsület véget ér, ott kezdõdik a politika.” jó ha figyelünk
Úgy tûnik, hogy forradalomról csak múlt idõben lehet beszélni. Egyesek szerint ami ma van, az nem forradalom; ami régen volt, az meg igen. Sólyom László szerint felháborító az 56-os forradalommal összehasonlítani az elmúlt napok eseményeit. Különbségek kétségtelenül vannak, hiszen a történelem a közhellyel ellentétben soha nem ismétli önmagát; de tagadhatatlan, hogy vannak hasonlatos vonások is. Így most azon töprengenek sokan, hogy forradalom-e, s ha igen, hasonlatos-e 1956hoz. A médiumok többsége óvatosan a “zavargás” kifejezést használhatja, de a történtek egyáltalán nem állnak messze attól, hogy forradalomnak nevezzük. Az arisztotelészi logika szabályai szerint elõször vegyük elõ a definíciót. Mi is az a forradalom? Különféle társadalomtudományi irányzatok másképpen fogalmazzák meg. A marxizmus szerint egy általa fejlettebb szintûnek tartott államtípus kialakítása már forradalminak nevezhetõ. Tehát nem elsõsorban a történtek menete, hanem a kitûzött, illetve megvalósított cél, illetõleg az eredmény a fontos. Mondhatjuk úgy is, hogy minden forradalmi, ami a bolsevizmushoz vezet. Hát ez sajnos nekünk kevés – nomeg a marxizmushoz önmagához is erõs gyomor kell – így ezzel a meghatározással nem tudunk mit kezdeni. Vegyük le a polcról a klasszikus magyar tudás legátfogóbb összeállítását, a Pallas Nagy Lexikona 1896. évi kiadását, s nézzük mit is ír. “Forradalom: Tágabb értelemben minden erõszakos átalakítás, felforgatás a fizikai épp ugy mint a politikai és társadalmi életben; szorosabb értelemben az állam alkotmánynak erõszakos megváltoztatása.” – Ez megfelel a konzervatív felfogásnak. Ebben a definícióban tehát az erõszakon van a hangsúly. Abból pedig most van bõven. Akárhogyan is próbáljuk értelmezni, eme ismérvek bizony ráillenek a vasárnap óta zajló eseménysorozatra. A forradalom bizony ilyen: Utcai összecsapások, rombolás, gyújtogatás, vér. Köztörvényes bûncselekmények? Persze, a for-
radalom mindig köztörvényes. A fennálló hatalom soha nem fog tapsolni a megdöntésére irányuló tevékenységhez. Ne feledjük, hogy 1956-ban is történtek hasonló események. Békés tüntetéssel kezdõdött, akárcsak most. Szovjet emlékmûveket rongáltak meg, a hírközlés kulcsfontosságú épületét vették ostrom alá, támadást intéztek a szocialista pártház ellen. Öt évtizeddel ezelõtt is betelt a pohár, eljutott a nemzet arra szintre, hogy ennél több megalázást nem tudott már elviselni. Sólyom tagadni próbálja mindezt? Persze, a helyében mindannyian ezt tennénk. Neki ez így sokkal kényelmesebb. A szoros párhuzamok megvonásától azonban óva intenék mindenkit. Ahogyan kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, úgy nem fog 56 sem megismétlõdni. Mást kort élünk, más emberekbõl áll a nemzet. Sok különbség visszavezethetõ arra, hogy akkoriban nem volt ennyire megosztott a társadalom, mint most. “Tetszettek volna forradalmat csinálni.” – Mondta volt annak idején cinikusan néhai miniszterelnökünk, Antall József. Hát most egyesek “tetszenek”. Az álszent, nyálas Freedom Fighterezés helyett a tettek mezejére léptek. Hogy mi lesz az eredménye – ki tudja? Így most azon töprengenek sokan, hogy forradalom-e, s ha igen, hasonlatos-e 1956-hoz. A médiumok többsége óvatosan a “zavargás” kifejezést használhatja, de a történtek egyáltalán nem állnak messze attól, hogy forradalomnak nevezzük. Az arisztotelészi logika szabályai szerint elõször vegyük elõ a definíciót. Mi is az a forradalom? Különféle társadalomtudományi irányzatok másképpen fogalmazzák meg. A marxizmus szerint egy általa fejlettebb szintûnek tartott államtípus kialakítása már forradalminak nevezhetõ. Tehát nem elsõsorban a történtek menete, hanem a kitûzött, illetve megvalósított cél, illetõleg az eredmény a fontos. Mondhatjuk úgy is, hogy minden forradalmi, ami a bolsevizmushoz vezet. Hát ez sajnos nekünk kevés – nomeg a marxizmushoz önmagához is erõs gyomor kell – így ezzel a meghatározással nem tudunk mit kezdeni.
Vegyük le a polcról a klasszikus magyar tudás legátfogóbb összeállítását, a Pallas Nagy Lexikona 1896. évi kiadását, s nézzük mit is ír. “Forradalom: Tágabb értelemben minden erõszakos átalakítás, felforgatás a fizikai épp ugy mint a politikai és társadalmi életben; szorosabb értelemben az állam alkotmánynak erõszakos megváltoztatása.” – Ez megfelel a konzervatív felfogásnak. Ebben a definícióban tehát az erõszakon van a hangsúly. Abból pedig most van bõven. Akárhogyan is próbáljuk értelmezni, eme ismérvek bizony ráillenek a vasárnap óta zajló eseménysorozatra. A forradalom bizony ilyen: Utcai összecsapások, rombolás, gyújtogatás, vér. Köztörvényes bûncselekmények? Persze, a forradalom mindig köztörvényes. A fennálló hatalom soha nem fog tapsolni a megdöntésére irányuló tevékenységhez. Ne feledjük, hogy 1956-ban is történtek hasonló események. Békés tüntetéssel kezdõdött, akárcsak most. Szovjet emlékmûveket rongáltak meg, a hírközlés kulcsfontosságú épületét vették ostrom alá, támadást intéztek a szocialista pártház ellen. Öt évtizeddel ezelõtt is betelt a pohár, eljutott a nemzet arra szintre, hogy ennél több megalázást nem tudott már elviselni. Sólyom tagadni próbálja mindezt? Persze, a helyében mindannyian ezt tennénk. Neki ez így sokkal kényelmesebb. A szoros párhuzamok megvonásától azonban óva intenék mindenkit. Ahogyan kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, úgy nem fog 56 sem megismétlõdni. Mást kort élünk, más emberekbõl áll a nemzet. Sok különbség visszavezethetõ arra, hogy akkoriban nem volt ennyire megosztott a társadalom, mint most. „“Tetszettek volna forradalmat csinálni.” – Mondta volt annak idején cinikusan néhai miniszterelnökünk, Antall József. Hát most egyesek “tetszenek”. Az álszent, nyálas Freedom Fighterezés helyett a tettek mezejére léptek. Hogy mi lesz az eredménye – ki tudja? Falanx.hu – Forradalmibizottmany.com
ÚJ LABANCOK Eddig különösebben büszkék nem voltunk arra, hogy néhány évszázadig osztrák császár nyomorította a magyar függetlenséget. Hoseinknek Rákóczi kurucait vallottuk és nem Ocskay brigadérost, hosszú ideig igaztalanul Görgey Arturt vádolták 1848 „elárulásával”, mígnem elérkeztünk korunkig, amikor az új labancok Bécsbe járnak dezavuálni állítólag forrón szeretett hazájukat. Wittner Mária képviselõ asszony a Fidesz színeiben esküdött föl a köztársaság alkotmányára, Eperjes mûvész úr ízes nyelvünk védelmezõje, Papp professzor pedig minden szent napon elszántan küzd népünk egészségéért. Eddig idehaza tették, hiszen a demokrácia ad rá lehetõséget, de úgy látszik, szûk nekik ez az élettér, szabad az út a velünk együtt EU-tag Ausztriába, csapjunk egy kis csinnadrattát ott is. Forrás: Várkonyi Tibor – Népszava, 2007. június 18.
jó ha figyelünk
23
Fantasztikus elõadásokat hallgathattam, Nyakas Szilárd (Magyar Rádió) médiaelemzése tökéletesen rámutatott arra, miért vesztettük el a 2002-es és 2006-os választást! Bizony a rossz média szereplés miatt, egyértelmû. (a miniszterelnöki vitát NySz úgy hívja, hogy Last Minute vita, s bizony sok százezer embert ez visz az urnákhoz, s ezért nagyon fontos, hogy médiaszereplést lássunk, nem az igazságot, vagy akármit, hanem azt, amit a média elvár és közvetíteni tud.) Jól látta, hogy manapság mediatizált a politika pontosan a média erõszakos szerepe miatt, tehát ennek meg kell tudni felelni, mert ha nem, nos, az ide vezet, ahol most vagyunk. 2002-ben Medgyessy az elsõ mondatával megnyerte a vitát, amit Orbán érzett is és fel is sikoltott, mert tudta, hogy halálos sebet kapott: Medgyessy kihangsúlyozva az õ esetlenségét azt mondta, hogy: elõször nem is akart eljönni a vitára, mert nem szereti, ha neki diktálnak (ergo OV diktátor!), meg aztán az õ kis dadogása hogyan érhet fel OV szónoklásaival. (aki szónokol, az általában üres, semmi igazi mondanivalója nincs!), valamint õ, mármint Medgyessy nem olyan jó színész. (ergo OV színészkedik, tehát nem õszinte, nem mond igazat!) Mire OV azt kérdezte rémülten: akkor õ most ennek a fényében beszélhet õszintén? Mire Medgyessy azt mondta: Ha tud! És itt dõlt el a vita. Az már csak hab volt a tortán, hogy a végén megkérdezte OV-t, hogy hol a pénz? Azaz, kérdésben vádolta meg azzal, hogy OV korrupt. Nos, ez a média világa... 2006-ban pedig míg Gyurcsány eleget tett a média elvárásainak a miniszterelnöki vitában, addig OV nem vette fel vele a szemkontaktust, félreállt és hozzánk beszélt, szónokolt. Egyértelmû az üzenet az embereknek, s meg is született a döntés, Gyurcsányt választották. Egyet meg kell értenünk a mediatizált világban: ha ott OK vagy, bármit csinálhatsz, és hiába vagy jó az életben, õszinte, egyenes, szorgalmas, ha nem tudod magad eladni, vesztettél! Dehát ez így van a saját világunkban is, nem? Mindig szoktuk mondani, hogy nem elég jól dolgozni, jónak kell lennie a marketingednek is, különben senki észre sem vesz! OV-nek ezt TUDNIA KELL, mert lásd, egy egész nemzet és ország látta a kárát annak, hogy nem tudott részt venni érdemben egyik vitában sem, holott köztudomású, hogy elsõrangú munkát végzett mint miniszterelnök. 1998-ban viszont azzal a mondatával, amit a 112 perces miniszterelnöki vitában mondott: Méltatlannak találnám a jelen vitánk hangnemét illetõen, ha azt mondanám, miniszterelnök úr, hogy nem biztos, hogy jól emlékszik egy-egy adatra. Ezzel a mondatával végtelen tiszteletet fejezett ki, kifejezte, hogy õ még fiatal, nagyra becsüli idõsebb tapasztaltabb vitapartnerét, s elõrevetítette, ill. sugalmazta, hogy lám õ fiatal, erõs, jól mûködik az agya, jól emlékszik az adatokra. De a vita folyamán is ezerszer mondta el, hogy miniszterelnök úr kérem, s ez a kérem a tisztelet jele. Akkor, 1998-ban azt az idõs réteget, aki akkor eldöntötte a választást ezzel a fiatal által idõsnek szóló tisztelettel tökéletesen meg tudta szólítani, meg is nyerte a választást. Tehát nem ördöngösség, nem a nép hülye, hanem a tanácsadók. A média szigorú törvényszerûségek alapján mûködik, alapja az emberi természet ismerete. Nos, nekünk ezt kellene már végre megtanulnunk 17 évvel a rendszerváltás után, s erre nem mentség az állandóan hangoztatott “nekik 40 évük volt ezt megtanulni” c. mondás, mert azért ha mi okosabbak vagyunk náluk, akkor ezt mi 17 év alatt játszva meg kellett volna hogy tanuljuk! És itt jön be az a sok bizalmatlanság, gyanú és egyebek, amelyekkel kikezdünk és kikezdtünk embereket, s ezért a régiek maradtak a helyükön, vagy új beépített vagy csak ostoba, karrierista ifjú titánokat szabadítottunk rá a Fideszre. OV megbízott bennük, holott õ is megtanulhatta volna 1998 tapasztalatából, hogy adott esetben nem csak játszani kell a tiszteletet, de néha tényleg adózni kell a tapasztalatnak azzal, s nem biztos hogy mindig a fiatal a nyerõ. Vagy ha mégis fiatalt nevezünk ki ilyen fontos posztra, mint tanácsadó, akkor NAGYON MEGNÉZZÜK, hogy ki az. Nagyon jól mondja OV mindig, hogy magunkban kell keresni a hibát, nem mindig a másikra mutogatni, úgy hogy gratulálok OV tanácsadóinak, mert mindkét alkalommal “csupán” a nemzet lett a vesztese az õ ostoba tanácsaiknak, s rengeteg ember esett és esik még áldozatul, akár bizony az életével fizetve.
Hozzá kell szokni az amerikaiaknak, hogy a világgazdaságban elvesztik szuperhatalmi szerepüket, írja publicisztikájában a vasárnap New York Times. A lap szerint a német példát kéne követni: erõs márkákkal és exporttal talpon maradni a bezárkózás helyett. Az amerikaiaknak hozzá kell szokniuk, hogy egyre több óriásvállalatuk veszíti el vezetõ szerepét a világgazdaságban, vagyis az Egyesült Államok immár nem a vitathatatlan gazdasági szuperhatalom, írja Better to Be the Best (Jobb a legjobbnak lenni) c. publicisztikájában a The New York Times vasárnap. Az újság szerint kisebbfajta sokkot jelentett az a hét eleji hír, hogy a japán Toyota a világ legnagyobb autógyártójává vált az elsõ negyedévben, 2,35 millió jármû forgalmazásával lekörözte a 75 év óta piacvezetõ amerikai General Motorst. A liberális újság szerint sok amerikai cég azért tudott világelsõ lenni az elmúlt évszázadban, mert az amerikai piac egyedülállóan hatalmas, gazdag és viszonylag homogén volt. A tömegtermelést önmagában is megalapozó belsõ piacról az amerikai vállalatoknak nem volt gondjuk kilépni a világpiaci versenybe. Az amerikai még mindig a legnagyobb piac a világon, de ezt a pozícióját nyilvánvalóan nem tudja megtartani. Versenyképesnek maradni Olyan falánk piacok törnek ugyanis elõre, mint India és Kína, amelyek mindegyike több mint háromszor nagyobb népességgel rendelkezik, mint az Egyesült Államok. Az eddigieknél több gyártó lép a világpiacra, olyanok, amelyek letaszítják a trónról a régi vezetõ cégeket, ha azok rossz döntéseket hoznak. A Times szerint ez nem ok az elkeseredésre, az amerikai vállalatoknak meg kell mutatniuk, hogy az új körülmények között versenyképesek tudnak maradni, meg tudják õrizni vezetõ pozícióikat. A lap szerint talán Németország példája a követendõ. A németeké a világ harmadik legerõsebb gazdasága, amely az elmúlt négy évben a világ vezetõ exportõre volt. Amerika számára a bezárkózás, a protekcionizmus nem lehet válasz. Németország a minõségre és az erõs márkákra koncentrálva érte el sikereit, ráadásul olcsó munkaerõ nélkül. Forrás: Index
RETTENETES!
24
jó ha figyelünk
Alapelv: tõlünk mindent – nekünk semmit! Mottó: “A zsidó nép – egészében véve – a saját Messiása lesz. Uralkodni fog az egész világon, össze fogja olvasztani az emberi fajokat, meg fogja szüntetni a határokat, és el fogja távolítani a monarchiákat, melyek az önkényesség védõbástyái. Egy világköztársaságot fog berendezni, amely végezetül minden zsidónak polgárlevelet fog adni. Ebben az új szervezetben Izraelnek az egész világon szétszórtan élõ gyermekei, akik ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, akik ugyanazt az áthagyományozott nevelést kapták, mindenhol ellenállás nélkül vezetõkké lesznek... Így fognak beteljesedni a Talmud ígéretei, melyek szerint, ha eljön a Messiás ideje, a zsidók az egész világ vagyonát kezeikbe fogják kapni.” (Részlet Baruch Levi rabbi Marxhoz írt levelébõl)
Pár héttel ezelõtt visszatetszõen nagy pompával ünnepelték kontinensünk vezetõ politikusai az Európai Unió (EU) jogelõdjének, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalakulásának 50-ik évfordulóját, ill. az ezt szentesítõ Római Szerzõdés félszázados aláírását. Több városban is megemlékeztek az eseményrõl, a központi rendezvény pedig Berlinben volt, ahol egyúttal egy semmitmondóan negédes, mindenkinek hízelgõ Nyilatkozatot is megfogalmaztak. Valóban ilyen felhõtlen, problémamentes lenne az EU jelenlegi állapota és jövõje? Vagy ez a gusztustalan hurrá-optimizmus csupán a létezõ súlyos gondok takargatására szolgál? Mielõtt belefognék a kérdés tüzetes elemzésébe, hadd idézzek fel néhány mondatot abból a tanulmányomból, amit 4 éve a csatlakozási népszavazás elõtt írtam, s melynek esélye sem volt arra, hogy a széles nyilvánossághoz is eljuthasson. “Tagok legyünk, vagy szabadok? – kérdezhetnénk Petõfivel. Sokan nem is sejtik, milyen fontos döntés elõtt állunk. Jövõnket, sorsunkat, fennmaradásunkat végérvényesen meghatározhatja egy helyes vagy helytelen voksolás. Parlamenti és önkormányzati választások 4 évenként vannak. Ezek jelentõsége egyre csökken a silány kínálat miatt, bár elvileg egy korrupt, hazug, bûnözõ társaság a ciklus végén felváltható egy kevésbé rosszal. Itt most nincs lehetõség korrekcióra. Ha elhibázzuk, akár évtizedekig, talán a végpusztulásig viselnünk kell a következményeit. A mostani formális demokráciát és függetlenséget könnyen fölválthatja egy még sötétebb fEUdális gyarmati sorba taszíttatás, a hivatalos körök lelkes EUfóriáját pedig az össznemzeti EUtanázia. Hova is akarnak tulajdonképpen csatlakoztatni, beléptetni bennünket a gonosz háttérerõk és a jól látható érdekcsoportok farizEUsai? Mielõtt nEUrózisba esnénk, vagy a szakadékba zuhannánk, vegyük elõ józan eszünket, mérjük fel a tétet, és gondolkozzunk magyarok! Elképesztõen hamis, egyoldalú és tolakodó az a propaganda, amit hosszú hónapok óta ránk zúdítanak ellenségeink; ugyanakkor feltûnõen elzárnak tõlünk jó ha figyelünk
minden valódi információt, hasznos külföldi tapasztalatot, hogy még véletlenül se láthassunk tisztán. Ne felejtsük: ha az ‘igen’ kerül többségbe, valószínûleg a teljes beolvadás, arculatvesztés és tönkremenetel vár ránk, míg egy határozott ‘NEM’-mel megõrizhetjük viszonylagos szabadságunkat, önrendelkezésünket s a reményt egy majdani felemelkedésre. 2003. április 12-én tehát járuljunk az urnákhoz minél számosabban, és saját érdekünkben a NEM mellé tegyük a keresztet, nehogy késõbb összeroskadjunk e kereszt súlya alatt. Az EU egy mézesmadzag, egy halálos csapda. Kívüle is van élet, sõt csak ott van!" Világos és vállalható szavak, ma sem mondanám másként. Nézzük meg immár részletesen – a múltba is visszatekintve – az EU felépítését, közelebbi és távolabbi céljait, s mindenekelõtt hazánkra, nemzetünkre gyakorolt befolyását. Noha az elmúlt 3-4 évben alapos ízelítõt kaphattunk az EU valódi természetérõl, bátran állíthatom, hogy még mindig roppant keveset tudunk arról a borzalomról, ami bennünket érhet e torzszülött szervezet karmaiban. 1. Magyarország és Európa viszonya a történelemben Európa legõsibb népe, legnagyobb kultúrnemzete vitathatatlanul a magyar. Ma is a legtökéletesebben õrzi az Aranykor letûnt és szétszóródott népeinek nyelvét, írását, hagyományait, szokásait, mítoszait, mese- és mondakincsét, népmûvészeti és zenei motívumait, genetikai fölépítését, egész világképét. A magyarság elõdei azonos vagy magasabb szinten álltak a történelem olyan ismert népeinél, mint a sumérok, egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, görögök, rómaiak stb. Európa mai országai és lakói még nyomokban sem léteztek, amikor mi már benépesítettük a Kárpát-medencét, és virágzó önellátásra rendezkedtünk be. Ez a mi Istentõl adományozott õshazánk, ahonnan idõrõl idõre kirajzottunk az évezredek során a négy égtáj felé, s ahova szükség szerint vissza is tértünk bizonyos idõközönként, akár a gyermek a dajkáló anyai karokba. Mi soha nem szorultunk Európára,
míg az félistenként tisztelt bennünket, s annyit tanult tõlünk minden téren, mint mesterétõl a tudásra éhes kisdiák. A “mûvelt” – és szerencsésebb helyzetébõl fakadóan immár nálunk jóval elõkelõbb anyagi és civilizációs szinten élõ – Nyugat lelkében most is barbár hozzánk képest. Kollektív emlékezetében Európa õrzi ezt az áthidalhatatlan különbséget, ezért ma is irigykedik ránk, s idült gyûlölködésében mindent elkövet, hogy tovább gyengítse, fosztogassa, pusztítsa fajtánkat, akár a végsõ enyészetig. Ugyanakkor, hogy kisebbrendûségi komplexusait álcázza, hamis históriát, nem létezõ mitológiát, komolytalan származáselméleteket kreál magának, míg a mi valódi eredetünket eltagadja, egykori nagyságunkat szánalmassá zsugorítja. De a tényeket nem képes lenyelni és megemészteni, ezért bárhogy is cselekszik, mindig mi leszünk erkölcsi fölényben vele szemben, egészen az utolsó magyarig. A Kárpát-medence öröktõl fogva Európa dobogó szíve, s egész bolygónk szakrális központja. Földrajzi, vízrajzi, éghajlati, gazdasági, katonai téren páratlan egység. Termõföldjei kiváló minõségûek, energiában, nyersanyagokban és hõforrásokban rendkívül gazdag, természeti szépsége kiemelkedõ, növény- és állatvilága hihetetlenül változatos. Minden jelen van itt, mint egy óriási bõségszaruban, s ami véletlenül hiányzik, arra tán nincs is szükség. Nekünk nem kellett hont foglalnunk, mint Európa összes nációjának, mi az idõk hajnalán belenõttünk, belegyökereztünk ebbe a varázslatos és szentséges tájba. Az utóbbi 1000 évben mi mindenünket önzetlenül Európának adtuk, s eltékozolt kincseinkért és vérünkért cserébe csak megvetést, cserbenhagyást, csalárd hitegetést, rablóbandák garázdálkodását kaptuk. Századokon át egy méltatlan Európa s egy velejéig romlott álkereszténység hõsies védõbástyája voltunk, a saját érdekeink és fönnmaradásunk rovására. A kegyetlenül önzõ, sivár szellemû Európa térden állva kérhetne bocsánatot az ellenünk elkövetett engesztelhetetlen bûnökért, és örökké hálás lehetne a magyarság jézusi lelkületû, lovagias magatartásáért. De hol vagyunk ettõl? Noha egy nép sem tett 25
annyit Európáért, mint a mienk, a Vén Ringyó (a büszke nõ??) most is azt lesi, mit vehetne el még tõlünk, mivel szolgálhatnánk további boldogulását; de közben fütyül gondjainkra, nyomorúságunkra, pedig jól tudja, hogy bajaink zömét éppen õ okozta rideg, érzéketlen viselkedésével. Idézzünk fel néhány példát, melyek közismertek ugyan, mégsem fölösleges õket most is hangsúlyozni. A római birodalom Európa jelentékeny hányadával együtt meghódította Pannóniát s Erdély egy részét, de a teljes Kárpát-medencét elfoglalni képtelen volt. Nagy Károly császár (újabban a létezését is kétségbe vonják! – lásd Heribert Illig!) szétverte az avarokat (de az mese, hogy meg is semmisítette õket!), és egy szekérkaravánnal elhurcolta kincseiket. Atilla király, majd Árpád fejedelem utódai elégtételt vettek a sérelmekért, és csodás harci sikereket arattak az egész kontinensen. A magyarság Európa legerõsebb, legkiválóbb népe volt az ezredfordulóig. Szent István – bár az idegen papok és rangos elöljárók nyakunkra ültetésével, a zsidókereszténység kíméletlen meghonosításával, az õsi elveinket, hitünket õrzõ lázadók eltaposásával sokat vétkezett a nemzet ellen – ügyes diplomáciával és hadvezetéssel megvédte függetlenségünket, s egy szabad országot hagyott hátra, melyet örökösök híján Boldogasszony Anyánk kegyelmébe ajánlott. A tatárok békével jöttek hozzánk, és szövetséget ajánlottak Nyugat-Európa ellen; IV. Béla rosszul döntött, hogy elutasította. Értelmetlen volt szembeszállni a testvéri “pogányokkal” a “keresztény” brigantik védelmében. Az 1241-es muhi csatában s utána gyakorlatilag a lakosságunk felét lemészárolták vagy elüldözték. Késõbb Béla nagy király lett (második honalapítónknak is nevezzük), újjáépítette és megerõsítette az országot, de tévedését csak részben tehette jóvá. A “hitetlen” törökök szintén barátsággal közeledtek hozzánk, s nem akartak leigázni bennünket, csupán egy átvonulásra alkalmas korridort (folyosót) kértek a nyugatiak megtámadása végett. Az 1526-os mohácsi vészt s a 150 éves sanyargatást megúszhattuk volna, ha II. Lajos másképpen cselekszik. Természetesen szó sincs arról, hogy a Hunyadiak, Zrínyiek s a végvári vitézek fölülmúlhatatlan áldozatait és hõstetteit elbagatellizáljuk, ám azt sem hallgathatjuk el, hogy elkerülhettük volna annyi kiváló hazafi vérének kiontását, s a Kárpát-Duna-medence 3 részre szakítását. Csak megjegyzem, hogy a tatárok alig vonultak ki, a germánok máris megtámadták a határ menti országrészeinket, de a Habsburgok sem viselkedtek különbül velünk, mikor a török igát nyögtük. Segítséget nem kaptunk sehonnan (legföljebb kitartásra biztatást), sõt a franciák és Velence titokban még szövetkezett is az oszmán birodalommal a német-római császárság, s – ezzel közvetve – a kiszolgáltatott Hungária ellen. Mikor már teljesen 26
legyengültünk, s a török is hanyatlani kezdett, a “bátor” Európa kiverte õket egészen a Balkánig. A “felszabadításért” persze a derék Habsburg-dinasztia rögtön benyújtotta a számlát: az elnéptelenedett vidékeket oláhokkal, tótokkal, rácokkal, svábokkal telepítette be, minket pedig vadabbul fosztogatott, mint a török valaha is tette. II. Rákóczi fejedelem is maga vívta dicsõséges szabadságharcát, mert sem a ruszki cár, sem a francia király nem nyújtott segítséget. 1848-49-ben pedig Kossuth szépreményû forradalmát tiporta sárba az osztrák-orosz túlerõ. Majd a Monarchia oldalán – kényszerpályán haladva – belekeveredtünk az elsõ, a németek mellett pedig a második világháborúba. A vesztések után megtorlásul kaptuk Európa (és Amerika) jóvoltából elõbb Trianont, aztán pedig a szovjet vörös rémuralmat, azok összes szörnyûségével együtt. Mert kérdem én, ugyan mit kerestek az egyszerû magyar bakák Doberdónál, Isonzónál, Galíciában vagy a Don-kanyarban? – ahelyett, hogy a Kárpát-medence területi épségét védelmeztük volna mohó és áruló szomszédainkkal szemben. Budapest 1945-ös nagyszerû védelmével sem magunkon segítettünk, hanem a gyilkos sztálinista horda föltartóztatásával tulajdonképpen Nyugat-Európa szétdúlását és (el)kommunizálását akadályoztuk meg. A gõgös Európa (s az USA) 1956-ban is magunkra hagyott bennünket, sõt még a leveretést követõ vérengzést sem próbálta meggátolni, noha a pesti srácok értük is dobálták a Molotov-koktélt. 1990-ben, a cucilizmus bukása után sem álltak mellénk, vagy öleltek magukhoz, s eszük ágában sem volt igazságot szolgáltatni ártatlanul szenvedõ népünknek. A déli harangszón túl ugyan mit várhatunk tõlük az EU-ban? Esetleg adósrabszolgaságot, menekülthullámot, kábítószert, kulturális EUromoslékot, nemzeti öntudatunk szétrohasztását, földjeink felvásárlását, javaink további elprivatizálását, nacionalista és antiszemita bélyegek homlokunkra sütését... azaz semmi jót. Külön meg kell emlékeznem a Vatikán (önálló államként nemrégen létezik) és az egyes pápák enyhén szólva felemás viselkedésérõl is. Árpád-házi királyainkat annak idején keresztes háborúkra tüzelték, pénzt és fegyvert persze véletlenül sem adtak. (Az is vitatott, hogy a Szent Koronát egyáltalán Szilveszter küldte-e Vajknak!) A tatár és a török elleni heroikus küzdelmünkben is legföljebb imádkoztak értünk e “jeles” keresztények. Annál inkább próbálták királyainkat vazallusukká tenni; ennek érdekében csõstül jöttek hozzánk a magyarsággal s a jézusi tanításokkal mit sem törõdõ, fényes potrohú egyházi méltóságok. A magyar szenvedések, a keserû fohászok soha nem értek föl a magasságos pápai trónig. A 300 éves Habsburg és a 45 éves komcsi vészkorszakok alatt szavuk sem volt ezer sebbõl vérzõ fajtánkért. De a
legtisztább püspökünket, Prohászkát indexre tették, Mindszenty bíborost pedig megfosztották érseki székétõl. S a “szentéletû” II. János Pál ugyan megszívlelte-e a számkivetett csángók könyörgését, vagy felvidéki testvéreinknek engedélyezte-e a magyar püspökség felállítását? – miközben eltûrte a zsidó Paskai undorító röfögését, s az új egyházmegyék területének kijelölésével tulajdonképpen szentesítette a trianoni gúnyhatárokat, ill. a magyar szakrális értékek elkobzását és tönkretételét. Folytathatnám a tanulságos világi és egyházi példákat, de tovább kell lépnünk. Ennyibõl is megérthetjük, hogy Európa sohasem fogad be minket egyenrangú félként, annál inkább bekebelezne, fölzabálna, ha hagyjuk. Nyugodtan kijelenthetem, Európa centruma mi vagyunk, s nélkülünk csak olyan lehet, mint egy megtépázott lyukas zászló. Amíg azonban igazságunkat el nem ismeri, és nem hajlandó kielégítõen orvosolni, addig semmi közünk Európához, sem az EU-hoz (a kettõ messze nem ugyanaz!). Ezért arra kérjük, vegye le rólunk szennyes mancsát, s hagyjon végre magunkra; ne “segítsen”, ne “támogasson” semmivel, ne hozzon úgy, mintha vinne. Törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal, piszkos alkukkal ne kössön magához, engedjen végre szabadon élni! Ha a vesztébe kíván rohanni, ám tegye, de minket ne rántson le a dögvészes éjszakába! Nem akarunk többé sem a védõbástyája, sem a bordélya, sem a kapcarongya lenni! Egyébként szilárd meggyõzõdésem, hogy a tévelygõ Európát egyedül a szittya-magyar lelkület átvétele, a Szentkorona-eszmén alapuló államelmélet és közjog asszimilálása menthetné meg a káosztól, s kizárólag Mária Anyánk megújuló országának követése emelheti ki a mocsárból. Történelmi küldetésünk része a helyes út megvilágítása (amire elõször nekünk is vissza kell térnünk), de nem játszhatjuk tovább Európa pelikánjának hálátlan szerepét, mely önvérével táplálja tékozló fiait, hiszen magunk is betegen, legyengülve, roppant súlyokkal megterhelve fetrengünk a porban. 2. A globalizáció Európája A világtörténelem legnagyobb átverése, legembertelenebb, leggyalázatosabb törekvése a globalizáció. A folyamat sokkal régibb, mint a fogalom. Már az Ószövetségben fellelhetõk a zsidó faji világuralom, az összes nép leigázásának és/vagy elpusztításának egyértelmû jelei. A megvalósításhoz persze türelemre és idõre volt szükség, mert a dolog nem ment könnyen és azonnal. A gazdasági-politikaikatonai-kulturális helyzetnek meg kellett érnie a nagy átalakulásra, s ez a 20. század végén következett be. A II. világháború után 2 szuperhatalom állt fel, látszólag egymással szemben, valójában mindkettõt ugyanaz a háttérbázis irányította és “szponzorálta”. Az jó ha figyelünk
USA filozófiájának lényege: az individuális liberalizmus, vagyis a szélsõségesen egyéni szabadságjogok elsõbbsége a közösségiekkel szemben. A SZU-ban pedig éppen fordítva: az egyéni jogok sérülése, megnyirbálása árán a kollektivizmus elõtérbe helyezése. (Fontos megjegyezni, hogy itt a közösség nevében mindig a fölkapaszkodott elit, a pártapparátus emberei hozták a döntéseket, míg Amerikában a vagyon és a hatalom birtokosai. Így a két rendszer közt már nem is tûnik oly nagynak a különbség.) A kérdés most már az, valójában kik, miféle csoport(osulás)ok, láthatatlan erõk diktálnak a színpad mögül? Sokak szerint a szabadkõmûvesek, mások szerint a cionista mozgalmak irányítják a folyamatokat. Mindkét álláspontban van igazság, de egyik sem fedi a lényeget. Miért? A szabadkõmûves társaságok (pl. az Angol Nagypáholy, a francia Grand Orient stb.) évszázadok óta valóban hírhedt szerepet játszottak a világ arculatának átszabásában (pl. még Trianonban is!), a 20. század közepére azonban kiüresedtek, befolyásukat vesztették, korábbi önmaguk árnyékává váltak. Teljesen ugyan ma sem írhatók le, az viszont tény, hogy eljárt fölöttük az idõ. Akik a cionizmusra (a zsidó nacionalizmus és sovinizmus extrém formája) esküsznek, közelebb állnak a valósághoz, de még mindig eléggé távol. Részben tájékozatlanságból, részben gyávaságból (az antiszemitizmus vádjától való félelmükben!) nem képesek a dolgok mélyére hatolni. A cionizmus csupán csekély töredéke a világban szétszóródott zsidóság körében kifejlõdött ideológiáknak, amit hiba lenne jelentõségén túlra nagyítani. A zsidóság, bár maga is megosztott (az utakat és módszereket illetõen), abban föltétlenül egységes, hogy önmagát mások fölé emeli (kiválasztottság-tudat), és uralkodni akar a világ népein, nemzetein. Az egész Föld kincseit, anyagi javait, az élet szépségét és értékeit saját hitbizományának tekinti, s miközben megveti, gyûlöli a többi emberfajtát (a gojokat), elvárja, hogy kizárólag az õ érdekeit, boldogulását szolgálják. A globalizmus tehát nem más, mint az univerzális (egyetemes) zsidó világhatalom, világállam, világkirályság megvalósításának eszköztára! A globalizmus egy jól szervezett összeesküvés bolygónk isteni és természeti rendje ellen. A cél a kis és nagy népek lezüllesztésével, elszegényítésével, tönkretételével, majd egy jellegtelen masszába gyúrásával, önazonosságuk, gyökereik fölszámolásával egy cselekvésképtelen, kiszolgáltatott, igénytelen embertömeg kitenyésztése, egy állati szinten tengõdõ, érzéketlen, könnyen manipulálható fogyasztói társadalom létrehozása az összes kontinensen. A kommunizmus bukása, az egypólusú rendszer kialakulása után minden felgyorsult, és egyre nyíltabbá válik. A meghatározó személyek és szervezetek kisebb részét ma is homály fedi, ugyanakkor egyre töbjó ha figyelünk
ben bújnak elõ rejtekhelyükrõl, levetve humanista álarcukat, s mind gyakrabban nyúlnak gazdasági-politikai-katonai kényszerítõ eszközökhöz a vonakodó vagy ellenálló országokkal szemben. Végsõ soron a globalizációt segítik a határokon átnyúló multinacionális cégek, a NATO, az ENSZ, a Római Klub, a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a WTO (Világkereskedelmi Szervezet), a FED (az USA magánkézben lévõ “jegybankja”) s maga az EU is; valamint a kevésbé nyilvános illuminátus hálózat, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális (Háromoldalú) Bizottság, a Round Table (“Kerekasztal”), a B’nai B’rith (nem “szabadkõmûves”, speciális zsidó páholy) stb. A neoliberális gazdaságpolitika lényege, hogy a mamutvállalatok államosítása helyett ma inkább az államokat vállalatosítják. Az óriáscégek szerepe és jelentõsége növekszik, a nemzetállamoké pedig csökken, az emberiség nemzetközi (internacionalista-kozmopolita) irányba mozdul, ahogy az Új Világrend (New World Order, New Age) elõírja. A termelõ gazdaságot fölváltó spekulációs pénzgazdaság, az uzsorakamatra épülõ rablókapitalizmus a földi népesség többségét tehetetlen nyomorúságba taszítja, az élet természeti feltételeit elpusztítja, a szerves õsi kultúrákat “civilizálja”; a pénz és párturalom (“piacgazdaság”, “demokrácia”) által szétrombolja a létbiztonságot nyújtó szociális igazságosságot, a felebaráti szeretetet, az erkölcsi alapokat, a környezet és az ember harmóniáját. Egy egocentrikus faj(ta) szörnyû lázálmának kivitelezése végett – senkivel és semmivel nem törõdve – planétánk puszta létét is kockára teszi a globalizáció, anélkül, hogy bármi pozitívumot fel tudna mutatni a föntiek cáfolatára. Az emberiség túlnépesedett, éhség, szomjúság, járványok, háborúk tizedelik, életszínvonala meredeken zuhan, ökológiai összeomlás felé száguld, s politikai-katonai szempontból egy idõzített bombán üldögél. Látnunk kell, hogy a tõke- és hatalomkoncentráció nem folytatható tovább büntetlenül, mert hihetetlenül aljas és veszedelmes. A globalizáció roppant szenvedéseket, károkat okozva immár csúcsközelbe jutott, de a beteljesülésig sohasem érhet el, hiszen bukása eleve bele volt kódolva. Európát történelmileg kialakult nemzetállamok alkotják, melyek sajátos gazdasági-politikai hagyományokkal, földrajzi és éghajlati viszonyokkal, egyéni nyelvvel, kultúrával, vallással rendelkeznek, s erõszak nélkül nem gyömöszölhetõk afféle közös akolba, mint a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok. Az európai érdekek és értékek védelmére szükség van egy önkéntes és egyenrangú szervezõdésre, az önálló arculat megõrzését engedélyezõ laza konföderáció (nemzetközösség) létrehozására, melyben a tagországok szuverenitása nem sérül, s a társulás hasznát, elõnyeit egyaránt élvezhetik kicsik és nagyok, a
hátrányok minimálisra csökkentése vagy teljes kiküszöbölése mellett. Méltó összefogás, szövetkezés nélkül Európa elsüllyed, a hajdani “fejlett” gyarmattartó maga is gyarmattá, alárendelt régióvá válik (elsõsorban az USA és Izrael jármában), betagozódva a Madách, Huxley vagy Orwell által vizionált “szép új világba”, falanszterbe, ahol az emberek gépies robotok csupán, s ahol mindenkit “a nagy testvér figyel”. Az a 10 + 2 ország tehát (köztük hazánk is!), mely nemrég csatlakozott az EU-hoz, lényegében a félig-meddig már leigázott Nyugat-Európa csicskásává válik (azaz a gyarmatok gyarmataivá!). Ez bizony nem túl biztató jövõkép, nem túl vonzó perspektíva. Mi hát az EU, kik hozták létre, s mit kívánnak elérni vele? 1949-ben megalakult az Európa Tanács (Strassburg), majd a gazdasági integráció elõsegítésére 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió, Luxemburg), 1957-ben (Brüsszel) az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia Közösség (EURATOM) 6 tagállammal (Franciaország, NSZK, Olaszország, Benelux Államok). Velük szemben jött létre 1959-ben az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (Anglia, Dánia, Norvégia, Svédország, Ausztria, Svájc, Portugália), s mindkettõ ellenében a kommunisztikus KGST. 1965-ben Rómában a “hatok” egyesítették a 3 szervezetet Európai Közösség (“Közös Piac”) néven, mely fokozatosan 15 tagúra bõvült 1973-1995 közt (Nagy-Britannia, Írország, Dánia, Görögország, Spanyolország, Portugália, Svédország, Finnország és Ausztria belépésével), s 1991-ben Maastrichtban vette fel az Európai Unió nevet. Ez utóbbi már minõségileg alapvetõen más, mint a korábbi gazdasági-kereskedelmi társulások, s még inkább azzá válik a keleti bõvítések után (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Málta, Ciprus, Észtország, Lettország, Litvánia, majd Románia és Bulgária). Szó sincs itt egyenlõségrõl, önállóságról, vagy bármiféle demokráciáról. Ez egy szigorúan ellenõrzött, bürokratikus (agyonszabályozott), központból irányított, körkörös felépítésû erõszakszervezet. A kemény magot képezik a legerõsebb államok (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia), körülöttük állnak a fejlettebb kicsik (pl. a skandináv országok, Ausztria stb.), a harmadik körbe tartoznak a periférikus országok (Görögország, Spanyolország, Portugália, Írország), végül a legkülsõ, a negyedik kört alkotják a frissen belépettek. Ez a felosztás jól tükrözi az egyes nációk EU-n belüli súlyát is: az elsõ két körben a deklaráltan nettó befizetõk találhatók; legnagyobb beleszólása a közös ügyekbe a belsõ magnak van, míg a periféria korábban az EU anyagi haszonélvezõje volt, támogatásuk azonban egyre csökken; a késõbb csatlakozott elmaradottakra pedig a szegény rokon szerepe vár, minimális javadalmazással és ér27
dekérvényesítéssel. A szigorúan elõírt feltételeknek még a “nagyok” sem mindig tudnak megfelelni, a “gyengébbeknek” pedig esélye sincs erre. A különbségek, törésvonalak ezért mélyülnek majd, s aki nem képes teljesíteni, komoly szankciókkal, büntetésekkel számolhat. A már régebben bent levõk közül többen csak most kezdenek rájönni (pl. Ausztria), mibe keveredtek, s ha most kellene szavazniuk, bizony kívül maradnának. Az EU azonban egyirányú zsákutca, melybe csak behajtani lehet, távozni viszont nem. A több mint 100 ezer oldalnyi utasítás és szabály tengerében ugyanis egyetlen sor sem foglalkozik a kilépés lehetõségével és módjával, mondván, aligha lesz rá igény. (Az általunk sajnálatos gyorsasággal elfogadott, másutt azonban leszavazott EU-s Alkotmányban van csupán egy cikkely az “önkéntes kilépésrõl”. Nem mellékesen megjegyzem, hogy a hazai bíróságok a legparányibb civil szervezetet sem hajlandók addig bejegyezni, míg – egyebek mellett – a be- és kilépés nincs fehéren-feketén rögzítve az alapszabályukban!) Az EU-s hierarchiában látszólag a legfelsõbb szerv a közgyûlés, vagyis az Európai Parlament (Strasbourg, létszámarányosan választott képviselõkkel); valójában a határozatokat a kormányzatot imitáló Európai Bizottság brüsszelita (lásd még moszkovita!) komisszárjai, lelketlen technokratái hozzák, az érintett egyénektõl és nemzetektõl távol, számukra átláthatatlan, követhetetlen paragrafus-halmazok sûrûjébe bújva. A behemóttá duzzasztott bürokrácia (kb. 40000 fõ!) elpazarolja a befizetések jelentõs hányadát, mûködése lassú és alig hatékony, ugyanakkor sérti a szubszcidiaritási elvet (a helyi dolgokról lehetõleg helyben döntsenek). A rendeletek uniformizálnak, megnyirbálják a helyi sajátosságokat, közömbösek az eltérõ igények iránt. Az idõ- és pénzemésztõ rendszer nem törõdik az életminõség javításával, a szociális és egészségügyi helyzettel, a környezeti ártalmak kivédésével, a munkanélküliség (7-20 %) enyhítésével; ellenben velejéig korrupt, pocsékolja a kontinens értékeit és erõforrásait, szétzilálja az erkölcsi normákat, becsapja az embereket, megcsúfolja saját alapelveit is. Kezdetétõl fogva csak a belépés elõnyeirõl s a kívül maradás hátrányairól enged beszélni; az egyenlõ versenyfeltételek megteremtése helyett a monopolkapitalista irányt támogatja; a piaci mechanizmusok kizárásával és mennyiségi korlátokkal (kvótákkal), céltámogatásokkal egyfajta központi tervgazdálkodást valósít meg, semmibe véve a kistermelõk és a fogyasztók elvárásait. A nemzeti valuták eltörlésével kötelezõvé teszi a közös pénz (euró) használatát, szûkíti a nemzeti bankok hatáskörét (a frankfurti Európai Központi Bank javára), megszünteti az önálló gazdaságpolitikát s az EU-n kívüli szabad kereskedelmet. A tagok lemondanak nemzeti szuverenitásuk jelentõs hányadáról, alkot28
mányukat és törvényeiket alárendelik az EU intézkedéseinek, kormányuk és parlamentjük formálissá degradálódik; területüket “régiókra” osztják, földjeik fölvásárolható áruvá válnak; az idegenek korlátlan beözönlésével lakosságuk elveszti homogenitását (ill. fehér jellegét), fokozatosan megszûnnek nemzetállamok lenni; végül az EU-s birodalmi gépezet fogaskerekévé integrálódnak. Ha egyes országok átmenetileg élveztek is elõnyöket, hosszú távon valamennyi résztvevõ rosszul jár, és sokkal többet veszít, mint amennyit nyerhet. Az EU egy föderális szuperhatalom, egy államok feletti zsarnoki, ugyanakkor önpusztító, sõt öngyilkos szervezet. Legfõbb célja az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tõke szabad áramlásának biztosítása. Ezen ultraliberális (neokonzervatív?) elvvel kizárólag egy hazátlan bankárkaszt, egy ördögien gátlástalan multináci réteg profithajszolását, mérhetetlen gazdagodását és szemfényvesztõ politikáját szolgálja, százmilliók megnyomorítása, kivéreztetése árán. Az EU a gonosz birodalma. Józan gondolkodású, istenfélõ, hazáját és népét szeretõ, öntudatos ember nem akarhat elmerülni benne! 3. Mi vár még ránk az EU-ban? A hatályos BTK (Büntetõ Törvénykönyv) 144. §-a az alábbiakat tartalmazza a hazaárulásról: (1) Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bûntettet követ el, s 5 évtõl 15 évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ. (2) A büntetés 10 évtõl 15 évig terjedõ vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást a, súlyos hátrányt okozva; b, állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával; c, háború idején; d, külföldi fegyveres erõk behívásával vagy igénybevételével követik el. (3) Aki hazaárulásra irányuló elõkészületet követ el, bûntett miatt 1 évtõl 5 évig, háború idején 2 évtõl 8 évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ. Akkor most hány évet oszthatnánk ki az amerikai haderõk taszári állomásoztatásáért, NATO-ba és EU-ba gyömöszölésünkért, ill. a legkedvezõtlenebb csatlakozási feltételek “kiharcolásáért” felelõs pribékjeink között? Elvégre a törvény félreérthetetlen, csak be kellene tartani! Ha valakinek netán még halvány illúziói voltak, ebbõl is láthatja, hogy a jogállamiság s a népszuverenitás gyakorlatilag megszûnt Magyarországon. Jó lesz nekünk az EU-ban, dõl majd a pénz, kolbászból lesz a kerítés, kürtõskalácsból a kémény, alig gyõzünk válogatni a sok
kedvezménybõl és juttatásból, meg a remek állások közül – lelkendeztek, ígérgettek a hivatásos átverõk, akik mindig megtalálják helyüket a bõség asztalánál. Persze azzal nem törõdtek, hogy schengeni vasfüggöny ereszkedik az elcsatolt magyarságra, hogy az eladósított, gazdaságilag tönkrevágott, csontig lecsupaszított, munkanélküliektõl hemzsegõ, minden téren szétzilált és végvonaglásban vergõdõ anyaország ilyen tragikus állapotban alkalmatlan bármilyen csatlakozásra, s még a kialkudott szánalmas feltételeknél sokkal kedvezõbb ajánlat esetén is csupán görnyedt koldusként botorkálhatna az ismeretlen kihívások felé, így azonban egyenesen a saját temetésére váltott belépõjegyet. Egyszerûen fölfalnak, bekebeleznek bennünket az euróhiénák, s egy önnön vezetõitõl is cserbenhagyott, brutálisan letaglózott nemzet képtelen védekezni és talpon maradni. Ez a bõvítés nem a mi érdekünk volt, hanem az olcsó munkaerõre, biztos piacokra, filléres beszállítókra, idomított rabszolgákra, növekvõ nyereségre számító EU ragaszkodott hozzá. “Vert viszen veretlent” – mondja a népmese a buta farkasról s a ravasz rókáról; a beteg, sorvadó Magyarország cipelheti a ráesõ EU-s terheket, míg össze nem roskad. Közben az erõsebbek elszívják összes energiáját, s fölosztják maradék életterét. Bitóra való sátánfajzat, aki mindezek ismeretében s az eltelt 3 év tükrében, népünk rovására, még ma is EU-s tagságunk elõnyeit hirdeti! A NATO-EU párosítás kísértetiesen emlékeztet az évtizedekig elszenvedett VSZ-KGST tagságunkra, azzal a különbséggel, hogy akkor legalább nem váltunk a SZU részévé, míg most beolvadunk egy hasonló formájúra tervezett szuperbirodalomba. Ehhez képest a kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchia maga volt a Paradicsom, hiszen függetlenségünket, szabadságunkat, nemzeti identitásunkat alig csorbította. Most azonban fokozatosan elveszítjük önrendelkezésünk meghatározó részét, mert jogosítványaink zömét az Unióra ruháztuk; melynek értelmében Alkotmányunkat, törvényeinket, igazságszolgáltatásunkat, hadseregünket és rendõrségünket, bel- és külpolitikánkat, hírszerzésünket, mezõgazdaságunkat, kereskedelmünket az EU céljainak rendeltük alá. Egyoldalú gazdasági függõségünk mind szorosabbá válik, s szinte bezárul elõttünk az EU-n kívüli világ; persze a bárhonnan szalajtott multik ezután is kedvük szerint ga(rá)zdálkodhatnak nálunk. Megfelelõ anyagi kondíciók hiányában kis- és középvállalkozásaink többsége csõdbe jut, szaporítva ezzel az egzisztenciájukat vesztett dolgozókat, csökkentve azonban a fizetõképes vásárlóerõt. Iparunkhoz hasonlóan a mezõgazdaság is külföldi kézbe kerül, s ami a legaggasztóbb, földjeinket is kihúzzák alólunk, ez pedig egyenlõ maradék hazánk fölszámolásával. A megnyirbált “támogatással” pont azt kívánjó ha figyelünk
ják elérni, hogy az amúgy is elmaradott kisgazdaságok ne lehessenek versenyképesek, és tömegesen menjenek tönkre. A 100 %-os támogatási szintet csak 2013-ra érjük el, de akkor már az idegen nagybirtokosok élvezhetik a hasznát, akik közben érvényesítik zsebszerzõdéseiket, ill. jóval értékén alul fölvásárolják a kiváló minõségû termõterületeket. Míg Nyugat-Európában a családi gazdaságok kapnak prioritást, addig nálunk hatalmas magánkolhozok (kibucok?) alakulnak, melyek olcsó nyersanyagot termelnek, éhbérért gürcölõ magyar jobbágyokkal. Ugyanakkor a magyarországi kvóták (tej, hús, gabona, szõlõ, gyümölcs stb.) leszorításával azt éri el az EU, hogy a 30 millió ember élelmezésére alkalmas mezõgazdaságunk még a saját szükségleteinket sem lesz képes fedezni, nemhogy exportra szállítani. Ihatjuk majd az importált tejporból higított löttyöt, ehetjük az ízetlen gyümölcsöket és zöldségeket, megvehetjük a génkezelt és agyonvegyszerezett búzát, s a hormonokkal és halliszttel táplált, kergemarhakóros, sertéspestises, madárinfluenzás jószágokat, miközben a hazai disznóknak megtiltják az egészséges moslék fogyasztását, ill. humanitárius (állatjóléti) szempontból nem engedélyezik a libák tömését. Szánalmasan röhejes mindez! Arról is rengeteg álhírt hallhatunk, mekkora “fejlesztési és mûködtetési pénzhegyek” jutnak hozzánk a közös kalapból. (Csak a francia parasztok kb. annyit kapnak, mint a 12 új ország együttvéve összesen!) Nos a bevétel és kiadás (“tagdíj” stb.) részünkre számított egyenlege +19000 Ft/év/fõ, ami egy napra 52 Ft-ot jelent. (30 pénzt még Júdás is kapott az árulásért!) Sajnos azonban ez sem igaz, hiszen nem tartalmazza a beszedett vámtételek s az ÁFA utáni sarcot, valamint az EU-ba léptetésünk után szükséges reformok és szerkezetváltások elodázhatatlan költségeit. Ha így nézzük, bizony a mérleg már negatív számunkra, tehát a harsányan reklámozott EU-s szándékok ellenére az elsõ pillanattól fogva nettó befizetõk vagyunk, vagyis még mi segélyezzük a fejlett Nyugatot! Egyébként a nálunk már magasabbra jutott korábbi belépõk (pl. Görögország, Portugália) továbbra is 6-8-szoros 1 fõre esõ jövedelmet húznak hozzánk viszonyítva. Nesze neked esélyegyenlõség (lásd még védzáradékok!), tisztességes verseny, hátrányos megkülönböztetések kiküszöbölése! Nem mellékes az sem, hogy az ilyen-olyan juttatások jelentõs része nem automatikusan kerül kifizetésre, hanem pályázni kell az elnyeréséért. Ez még a régi tagoknak is 50-70 %-ban sikerül csupán, az újdonsülteknek nyilván még kevésbé. A pályázatok rendkívül bonyolultak, elkészítésük drága szakértõi közremûködést igényel, továbbá a jelölteknek legalább 50 %-nyi saját forrással (önrésszel) is rendelkezniük kell, s még szerencsés esetben is 2-3 évig elhúzódhat a kifizetés. jó ha figyelünk
Életszínvonalunk várhatóan tovább csökken, mert a jövedelmeket befagyasztják, az árak viszont növekednek. Az Unió a béreket, nyugdíjakat, a szociálpolitikát, az egészségügyet s az oktatást nem finanszírozza, ezt magunknak kell elõteremtenünk (lásd még a mostani kohnvergencia-tervet!). Ehhez jön még a mezõgazdaságba invesztált összegek államkasszából történõ kiegészítése (ha ugyan el nem lopják ezt is elvtársuraink!), valamint az EU-s befizetések (esetleg a kiszabott büntetések) teljesítése, az eddigi “adósságok” és kamataik törlesztése, a munkanélküliek átképzése és segélyezése, a kultúra életben tartása stb., ami újabb hitelek felvételére szorítja az ország vezetõit, minek folytán sohasem tudunk kimászni az adósságcsapdából. Állást sem vállalhatunk egyelõre az EU-s országok mindegyikében; egyes helyeken csak 4-5 év múlva, ill. meghatározott keretszámok szerint. Hozzánk azonban bármely idegen jöhet dolgozni (fõképp magasabb pozíciókba!), vagy akár nyugdíjas éveit is nálunk töltheti, ha letelepszik. Ám elszakított magyar testvéreinknek horribilis értékû vízumot kell váltania, ha olykor meglátogatnának bennünket. (Ez éppenséggel kiküszöbölhetõ lenne az állampolgárság alanyi jogú megadásával, ám parlamenti pártjaink mereven elzárkóznak tõle!) Sorolhatnám még az EU-ba passzírozásunk mindnyájunkat sújtó hátrányait, katasztrofális következményeit, de ennyibõl is kitetszik, hogy a pokol kénköves bugyra sem lehet szörnyûbb, mint az Unió “mennyországa”. 4. Mit tehetünk eltiprásunk ellen? Mielõtt bárki elfogultsággal vádolna ennyi negatívum után, le kell szögeznem, hogy a legjobb szándékkal sem mondhatok semmi kedvezõt, hiszen EU-s tagságunknak egyáltalán nincsenek elõnyei. Mert az, hogy Bécsben is nyithatunk cukrászdát (mikor itthon ebédre sincs pénzünk!), vagy útlevél nélkül utazhatunk bárhová (ámbár egy Szeged-Budapest retúrjegyre sem telik!), esetleg megvehetnénk egy spanyol olajfaligetet s egy villát a francia Riviérán (ha többszörös milliomosok lennénk!), netán a fiainkat beirathatjuk a müncheni egyetemre (ugyan mibõl?), vagy külföldön vállalhatunk valami alantas munkát (ezért hagyjuk el a hazánkat?) stb., bizony nem túl fényes ösvény elõttünk. Pedig, ha még emlékszünk rá, a csatlakozás-pártiak sunyi és egyoldalú kampányuk során szüntelenül efféle “fantasztikus lehetõségekkel” bombázták agyunkat. Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy az összes hatalmi tényezõ (MSZP, SZDSZ, FIDESZ, MDF) egyöntetûen a belépés mellett agitált. Már önmagában ez is elég ahhoz, hogy szkeptikusak legyünk, hiszen ami nekik jó, az nekünk biztosan nem az. Szánalmas, hogy az egymást gyalázó, marcangoló pártok e kérdésben milyen egyformán agitáltak;
szinte különbség nélkül összeforrtak a hazaárulásban. (Orbán Viktor például több beszédében, nyilatkozatában elismerte a csatlakozás hátrányait, majd egy logikai bukfenccel, önmagát is megcáfolva az igen mellett foglalt állást, egy követ fújva Medgyessyvel, Kováccsal, Kunczéval s a többi léhûtõvel.) A vasmarokkal szorító EU-ból egyelõre nem tudunk távozni (noha fölöttébb kívánatos lenne!), sõt a roppant szerencsétlen csatlakozási feltételeken sincs módunk változtatni. Mindössze annyit tehetünk, hogy népünket megpróbáljuk felvilágosítani, mi vár rá a továbbiakban, s az erõszakkal kijelölt kényszerpályán mozogva miképpen élheti túl végromlását, s hogyan õrizheti meg sok ezer éves szabadságának, függetlenségének megtépázott maradványait. Valamint egyénenként, csoportosan és nemzeti viszonylatban is fel kell készülnünk egy szívós, kitartó érdekérvényesítésre és ellenállásra, nehogy a belsõ szálláscsináló helytartók s a globalizáló külsõ ragadozók utolsó anyagi és szellemi kincseinkbõl is kiforgassanak, majd fizikailag is szétszórjanak, vagy megsemmisítsenek bennünket. Véget kell vetni a népámításnak, a silány hazudozásnak, s tárgyilagosan meg kell vizsgálnunk a hazánkat beszippantó vízfejû birodalom mûködési törvényeit, szervezeti felépítését, ill. a politikai-gazdasági-szociáliskulturális-katonai stb. téren esetleg adódó lehetõségeinket. Fel kell mérnünk ellenfeleink és szövetségeseink(?) erejét, képességeit, szándékait; igyekeznünk kell, hogy maximálisan kihasználjuk az EU pályázati és fejlesztési kínálatait, ugyanakkor minimálisra csökkentsük a tõlünk elvont pénzösszegeket; más országok példáját követve (pl. Dánia, Málta) korlátozni kell a féktelen bevándorlást, ill. szigorú feltételek kidolgozásával meg kell akadályozni termõföldjeink elvesztését, s vissza kell szereznünk a könnyelmûen eltékozolt stratégiai jelentõségû termelési ágazatokat és piacainkat; adottságainknak megfelelõ, versenyképes gazdaságot kell kiépítenünk (kis- és középvállalkozások támogatása a multikkal szemben); el kell érnünk a külföldi adósságok és kamatok csökkentését vagy teljes elengedését; ki kell harcolnunk a szétdarabolt magyarság újraegyesítését stb. Szóval egy percig sem ülhetünk a babérjainkon, éppen elég halaszthatatlan feladat tornyosul elõttünk. Vitatható (sõt törvénytelen!) csatlakozásunk csekély számú haszonélvezõi a kiváló anyagiakkal, biztos pozícióval, gyümölcsözõ kapcsolatokkal rendelkezõ harácsburzsoázia, esetleg még a több nyelvet beszélõ, magasan képzett értelmiség, valamint néhány fölkapott divatszakma (pl. közgazdász, nemzetközi jogász, szoftverfejlesztõ) képviselõi lesznek. A legfõbb vesztesek pedig a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a bérbõl és fizetésbõl élõk, a kisgazdák, a kisvállalkozók, a pályakezdõ fiatalok, a pa29
nellakók s a határainkon túli honfitársaink; vagyis az elsöprõ többség átkozni fogja az uniós tagságból következõ nyomorúságát. Persze a 10 + 2 lesoványodott ország bekebelezésével az amúgy is súlyos gondokkal, belsõ feszültségekkel küzdõ EU válsága tovább mélyül, s könnyen maga is csõdbe juthat. Hiszen megoldatlan az 500 milliósra bõvült lakosság hatékony kormányzása, a halaszthatatlan szerkezeti változtatások végrehajtása (pl. a brüsszeli bürokraták megfékezése s a decentralizálás), a mezõgazdasági termelés összehangolása, a gazdasági és szociális különbségek kiegyenlítése, a támogatások és közterhek arányos, igazságos elosztása, a közös valuta (euro) gördülékeny bevezetése, az USA politikai-katonai fölényének lefaragása, hogy csak néhány aktuális problémát nevesítsünk. Szólnunk kell még Magyarország tûrhetetlen romlásáról, mely elsõsorban a D-209-es és elQró patkánycsordájának tudatos nemzetvesztése nyomán gyorsult fel, azonban már évtizedekkel korábban elkezdõdött. A most regnáló kíméletlen posztbolsi rezsim a nyílt diktatúra bevezetésére s népünk általános tönkretételére, végsõ kiirtására készül, persze külföldi hûbéruraival szorosan összefonódva. Az “egészségügyi reform” (önmagában fölér egy genocídiummal!) pofátlan erõltetése, a forint önkényes leértékelése, az önkormányzatok ellehetetlenítése, a posták, iskolák, vasútvonalak és kultúrintézmények bezárása, a közszükségleti cikkek drágítása, a bérek és nyugdíjak relatív csökkentése, a szociális juttatások megvonása, a költségvetési hiány emelkedése, a gyakori hitelfelvételek, a kábítószer-fogyasztás propagálása, a közvélemény semmibevevése, a bûnözés állami támogatása, a kettõs állampolgárság megtagadása, az otromba leváltások és elbocsátások, a “szájkosár-törvény” elõkészítése (fõként a holokauszt-tagadás s az “antiszemitizmus” tiltására!), a hírközlésben elburjánzó magyarellenes uszítás, jelképeink és nemzeti hõseink szüntelen mocskolása, az elemi szabadságjogok és emberi jogok korlátozása, a rendõri erõszak tobzódása, az idegen söpredék betelepítése (kb. félmillió zsidó és egymillió kínai, esetleg még több!), összes javaink kiárusítása, honvédségünk maradékának távoli országokba küldése, a magyar ér-
dekek következetes feladása stb. – mindez az EU-s gyarmatosítással párosulva – gyógyíthatatlanul kibelezi népünket, továbbá édes hazánkat jöttment bitangok paradicsomává, nemzetközi lakóparkjává zülleszti. Tûrheti-e mindezt, akiben õseink vére lüktet? Elviselhetõ-e az elviselhetetlen? Bízhatunk-e még egy efféle sátáni elitben, várhatunk-e bármi jót egy ilyen züllött, ámokfutó maffiától? Hitemre mondom, nem! Az élve elrohadásnál, a gyáva “konszenzus-keresésnél”, az önkéntes vágóhídra menetelésnél akármi kedvezõbb számunkra. Ne felejtsük: egy csalárd, törvénytelen, korrupt és gyilkos kisebbség fojtogat bennünket! Rémuralmának megdöntésére, bûzlõ szeméthegyeinek eltakarítására valahány eszközt igénybe kell vennünk, hiszen fajtánk megmentése a cél! Kit érdekelnek most a “parlamentáris demokrácia” s a “jogállamiság” eddig is elfuserált játékszabályai, kiüresített keretei? Itt már lázadni kell, küzdeni az utolsó szívdobbanásig, az Aranybulla záradékának szellemében! Tiltakozni, tüntetni, sztrájkolni, bojkottálni kell, országos szervezettségben, minden ellenséges törekvést megbénítva. A lamentálásnak, az önemésztõ bûnbakkeresésnek, a belterjes politizálgatásnak, a bárgyú tömeggyûlések hordószónoklatainak s a vakvágányra vivõ pótcselekvéseknek (pl. petíciók, nyílt levelek megfogalmazása, aláírásgyûjtések, népszavazások kezdeményezése, pártalapítások stb.) nincs semmi értelme. Csupán az izzó hazafiság, a mindent átható szolidaritás, a bátor elszántság, a mélységes magyar hit, a törhetetlen szabadságvágy, az össznemzeti cselekvõ erõ ragadhat ki bennünket ebbõl a feneketlen posványból! (Én legalább 10 éve hirdetem ezt, s örömmel üdvözlöm, hogy egyre többen jutnak hasonló tanulságra, de még nem elegen.) Nincs hova hátrálnunk, fölösleges tovább védekeznünk; immár határozottan kezdeményeznünk, sõt támadnunk kell! Okosan és hirtelen sújtsunk le hóhéraink leggyengébb pontjaira! Merítsünk példákat az írek, a baszkok, az albánok, a csecsenek, a palesztinok, az irakiak és más népek élethalálharcából! Bizonyítsuk be, hogy mi sem vagyunk hitványabbak sem náluk, sem saját dicsõ elõdeinknél. Inkább legyünk hõsök néhány pillanatig, mint bamba rabszolgák egész életünkben!
Egy “mindenható vezér” helyett több irányításra alkalmas, elkötelezett nemzetszolgálatra és felelõsségvállalásra kész, feddhetetlen vezetõt kell követnünk! Önvédelmünk elsõ lépcsõjében hosszú távlatú jövõképet és civil kitörési tervet kell kidolgoznunk! Újra birtokba kell vennünk valódi történelmi és kulturális örökségünket; ki kell terjesztenünk életterünket az egész Kárpát-medencére, elsõsorban úgy, hogy teleszüljük egészséges, teherbíró magyarokkal! Mindent alá kell rendelnünk a magyar megmaradás és feltámadás ügyének! Egy táborba kell tömörítenünk azokat a honfitársainkat, akik azonos célokért küzdenek, de megosztottságuk miatt különbözõ utakon járnak! Meg kell becsülnünk a családokat (s az anyaságot), mint nemzeti létünk alapsejtjeit! A hazaszeretetnek, a jótékony nacionalizmusnak (nem azonos a sovinizmussal!), az általános segítõkészségnek, a sugárzó önbizalomnak s a kötelezõ sorsvállalásnak egybe kell olvasztania egész népünket! Véget kell vetni az áldemokratikus egyenlõsdinek, s fel kell építeni egy hierarchikus, személyes tekintély(ek)re alapozott társadalmat (nem azonos az önkényuralommal!), ahol a kiválasztódás kizárólag az értékek mentén történhet! Rendet, biztonságot, tiszta és egyszerû közéletet, nemzeti szellemû hírközlést, világos törvényeket és garanciákat kell teremtenünk! Vissza kell állítanunk õsi Alkotmányunkat (a Vérszerzõdéstõl Werbõcziig s a Szentkorona-tanig – némi korszerûsítéssel) és államformánkat (alkotmányos monarchia – szigorúan magyar királlyal vagy kormányzóval), s mindenekelõtt a Korona legfõbb közjogi méltóságát! S mindeközben egy pillanatig sem feledkezhetünk meg róla, hogy Boldogasszony országa (Regnum Marianum), az Égi Fény és Tudás népe vagyunk, a táltosok és apostolok nemzete. Vagyis szakítanunk kell a világot romba döntõ, egyformán a “cion bölcseitõl” eredõ liberális kapitalizmussal és ateista kommunizmussal, s az egyedül üdvözítõ teremtõ Isten (a Hadak Ura, a Magyarok Istene) akaratának kell engedelmeskednünk! Ha így teszünk, akkor nincs okunk félelemre, mert földi öröklétünket (legalábbis áldott Napunk kihûléséig) az alvilág kazánfûtõi sem rövidíthetik meg. Forrás: Siklósi András – www.fusz.hu
NYÍLT LEVÉLLEL GYURCSÁNY LEMONDÁSÁÉRT
Távozásra szólítja fel Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt a Magyar Nemzetben megjelent nyílt levelében Fricz Tamás politológus. Fricz magyar állampolgárként azt írja, hogy a totális válságból való kibontakozás érdekében Gyurcsány Ferencnek, mint leköszönõ miniszterelnöknek fel kell szólítania a két kormánypárt frakcióját arra, hogy kezdeményezze a parlament feloszlatását és elõre hozott választások megtartását. A politológus szerint ez igazán bátor, demokratikus, szenvedélyesen igazságkeresõ lépés lenne Gyurcsány Ferenctõl. Fricz Tamás három érvet fogalmaz meg arra, hogy miért kellene Gyurcsánynak lemondani kormányával együtt és miért kellene a parlament feloszlatását kezdeményeznie. Ezek a választások tisztaságával kapcsolatos alapvetõ normák megsértése, a politika erkölcsi dimenzióinak semmibevétele és a reformok társadalmi elfogadtatásának és legitimálásnak teljes hiánya – áll a lapban közzétett nyílt levélben. 30
jó ha figyelünk
Idõs szerzetesnõvér tanította a hittant. Az egyik órán meghallotta, hogy a gyerekek Harry Potterrõl pusmognak – mire õ drámai szavakkal fejtette ki a könyv ártalmasságát, kijelentve, hogy hittanórán még említeni sem szabad ezt a „sátánista“ (sic!) könyvet. A 13 éves gyerekek reakciója pedagógiailag várható volt: a következõ hittanórára mindegyikük egy Harry Potter kötettel jött, melyet tüntetõleg ki is tett a padjára... A Harry Potter kötetekben a humanisztikus mûveltség megbecsülésén és játékos közvetítésén kívül a következõ alapvetõ értékek jelennek meg: bátorság, az önbecsapás tévútja (Dursley-ék példája), a barátság, esélyegyenlõség (a nõk és házimanók regénybeli helyzete alapján), a tudomány és technológia etikája, a valóságtól az élményekbe menekülés (Edevis tükre), a gonoszság torzító erejének kiemelése, a szabad akarat és a döntések jelentõsége... Úgy tûnik, a Harry Potter szövegek bizonyos szóhasználata lehet forrása a keresztény körökben elítélõ értelmezéseknek. A könyvek mágiáról, boszorkányokról, varázslásról, annak megtanulásáról, sõt jóslásról, asztrológiáról beszélnek... Arra már nem figyelnek föl az elítélõk, hogy a „mágia“ és annak megtanulása ugyanúgy keret, mint más mesékben a varázslatok, csodás események, a hõsök beavatódása ezekbe, stb.; hogy a jóslást elvetendõnek, baboná-
nak állítja be a regény; hogy a varázsló értéke nem - természetesen fiktív - varázslásában rejlik... ahogyan Dumbledore megfogalmazza: „a döntéseinkben, nem pedig képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában“. ... Joggal vetõdhet fel, nincs-e mégis olyan negatívum, amit mégiscsak közvetítenek
ezek a könyvek. A leggyakoribb kritikák azonban nem állják ki a szöveg próbáját. Nem jelenik meg például a jó cél érdekében rossz eszközök használata, vagy a fekete mágia alkalmazása (pl. rontások) mint pozitívum a regényekben. Több kritika említi, hogy Harryék nem túlságosan szabálykövetõ fiatalok: újra és újra megszegik az iskolai rendet és még büntetést sem kapnak érte gyakran. Ezek bõven beleférnek a csibészség kategóriájába. Van azonban a fentieknél sokkal mélyebb és elgondolkodtatóbb kritikája a Harry Potter-nek. Az újmarxista kiindulású kritikai pedagógia egyes képviselõi a neoliberális ideológia közvetítõjének tartják a regényeket. Értelmezésükben kimutatják, hogy az egyéni vállalkozási képességet és szabadságot magasztalja fel a szöveg, mely szemben áll az ilyetén szabadságot korlátozó, csak akadályt jelentõ intézményekkel. Mindennél fontosabb az egyén autonómiája, a privát szektor, a tõke szabad áramlása, melynek mindenfajta intézményi-politikai korlátozása rossz színben ábrázolódik. Goodman a tõke mágikus hatalmának metaforikus megjelenítését látja a szövegben. (A teljes cikk a Mester és Tanítvány, 13., 2007. februárjában megjelent számában olvasható. Mészáros György: Harry Potter pedagógiai szemmel) Forrás: www.igen.hu
A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA Az úgynevezett felszabadítás után tiltott lett mindenféle Trianon-kutatás, sokáig nem próbálhattak megszólalni még történészek sem, legfeljebb titokban, amíg Szidiropulosz Archimédesz két évtizedes, hírverés nélküli munkálkodás nyomán nem adta közre három kötetben Trianon történetét. Ebben az összefoglaló munkában hazai és külföldi tudósok, kutatók végre megszólalhattak, és olyan értékelések is megszülettek, mint Fejtõ Ferenc meghatározása: „Trianon egy szabadkõmûves klikk mûve volt.” Az újonnan szervezõdõ kutatócsoport azt vállalta, hogy a tegnapi történelemhamisítást megkezdi felszámolni, mert egyetlen nemzet, így mi sem élhetünk tudatlanságban. Tesszük ezt minden ordítozó ellenében. Forrás: Fábián Gyula – Magyar Nemzet, 2007. június 18.
jó ha figyelünk
31
ÚJ DIVAT – KLASSZIKUS ZENÉT HALLGATNAK A TINÉDZSEREK Változóban van a nagy-britanniai zenekedvelõ fiatalok érdeklõdési köre. Az iPod-generáció újabban klasszikus zenét hallgat – állapította meg egy felmérés. Egyre népszerûbb közöttük a Classic FM, egy rádióállomás, amely komolyzenét sugároz. A 60 milliós lakosú szigetországban több mint félmillió 15 év alatti fiatal hallgatja a rádióállomás mûsorait. Sok gyermek akkor kapcsol a csatornára, amikor házi feladatára kell koncentrálnia, vagy olyankor, amikor lazítani szeretne egy kicsit. Sokak szerint azonban a Mozartot népszerûsítõ csatorna annak köszönheti sikerét, hogy olyan népszerû embereket is meghívott a stúdiójába, mint például Sting. Forrás: STOP/InfoRádió
„Ami azelõtt a tied volt, az most a másé. Ami ezelõtt jó volt, az most rossz. Ami ezelõtt okosság volt, az most lopás, s ami ezelõtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy nevezik, hogy szocializmus.“ Wass Albert: Elvásik a veres csillag
A magyar társadalom történelmének egyik legsúlyosabb válságát éli át. Az egyre mélyülõ krízis legalább négy rétegbõl tevõdik össze. A felszínen érzékelhetõ réteg a közbeszéd válsága, ez alatt húzódik a rendszerváltás rendszerének a válsága, a harmadik rétegben a magyarság ön-reprodukciós folyamatainak évszázados ívû válsága tûnik elõ, és végül a globális lét-mód zsákutcájának a Magyarország nevû „lokalitásban“ való megjelenése a válság legmélyebb szintje. A közbeszéd válsága ma már a „verbális polgárháború“ egyre vészjóslóbb elmélyülésében mutatkozik meg. Alkalmatlan, zavaros, hamis elbeszélési módok kaotikus örvényei teszik egyre lehetetlenebbé, hogy az ország népe egyáltalán megértse saját helyzetét. A diskurzusnak a felszínen megjelenõ válsága valójában a második szint, a rendszerváltás rendszere elmélyülõ válságának a tünete. A rendszer most azért bukik meg, mert a magyar társadalom vesztes-létre ítélt döntõ többségének teljes kizárásával született. Valójában nem demokrácia, hanem a globális hatalom-gazdaság brutális diktatúrája a cinikus-gátlástalan kollaboráns-komprádor oligarchiák által „üzemeltetve“. A társadalmi újratermelés válságának alapkérdéseit az uralmi csoportok nemcsak megválaszolni, de feltenni sem tudták. A nemzet lelki szétzüllése, népesedési lejtõje, egészségének szétroncsolódása jelentik e harmadik válság-szint legfõbb elemeit. Mindez azonban csak megjelenése annak az egész emberiséget sújtó válságnak, amely az önmagát félrevezetõ módon „globalizációként” megnevezõ lét-mód következménye. BOGÁR LÁSZLÓ közgazdász
A NAGY GUBANC A történet kerek, de miért van benne valami zavaró? Amit tényekkel nehéz megtámogatni. Miért kellett szitává lõni Cs. Istvánt? Feltalálták már a füstbombát, a riasztólövést, a könnygázt, amit egyébként imád a mi rendõrségünk. Miért nem alkalmaztak mesterlövészt, aki ártalmatlanná tette volna a zavarodott férfit? Talán csak nem az történik, hogy október 23-a óta a rendvédelmi szervek fékek és gátak nélkül kezdik érezni magukat? Akkor szemeket lõttek ki, kezeket, lábakat törtek össze, embereket tapostak meg, és mivel ez semmiféle felelõsségre vonással nem járt, a következõ lépés a gyilkosság. A felelõsség korlátjának szétfeszítése. Sikerrel. Mielõtt azonban Gergényi úr vagy Lamperth elvtársnõ kitüntette volna a nagyszerûen teljesítõ fiúkat, döglégy esett a tejbe. Az egyik helyszínelõ rendõr 460 ezer forintot lopott el a pénztárból. A hülyéje. Nem nézi a New York-i vagy a Las Vegas-i kollégáit a tévében? Az elsõ lépés a biztonsági kamerák felvételeinek megteki ntése. Az egész OTP-fiók bekamerázott. Milyen helyszínelõket foglalkoztatnak minálunk? Mekkora lehet a lenyúlás ott és akkor, ahol nincs kamera, de van ékszer vagy mûtárgy? A véres túszdráma után nincs is jobb, mint egy jóízû lopás. A méltatlan rendõrt persze azonnal leszerelték. Miért? Csak mert rajtakapták. És ez az utóbbi az igazi, nagy gubanc. Forrás: Seszták Ágnes – Magyar Nemzet, 2007. május 14.
32
jó ha figyelünk
