Az agresszió mint esély
A fertőzés, az allergia, a reuma, a fájdalmak és a hiperaktivitás kórképének értelmezése
A mű eredeti címe: Aggression als Chance
A fordítás alapjául szolgáló második kiadás eredetileg a C. Bertelsmann Verlag, München (Verlagsgruppe Random House GmbH) gondozásában jelent meg © C. Bertelsmann Verlag, München, 2003 (2. kiadás) © Bioenergetic Kft., 2004 Változatlan utánnyomás, 2007. Fordította: Makra Júlia Kiadja a Bioenergetic Kft. Felelős kiadó: Schneider Gábor Felelős szerkesztő: Ruttkay Helga Borítóterv: Graph Zeppelin Nyomdai munka: Kaloprint Nyomda Kft., Kalocsa ISBN 963 9569 37 2
Tartalom Bevezetés ...................................................................................................................11 1. RÉSZ: Az AGRESSZIÓ ŐSELVÉNEK MEGÉRTÉSE Tudományos és társadalmi szemlélet ...................................................................17 Az ember - ragadozó állat? ...............................................................................18 Az ösztönök és az úgynevezett gonosz ...........................................................20 Az ember mint a tanulás csodája - és szerepe környezetében.....................20
A nevelés...........................................................................................................21 Verés, bántalmazás - és annak következményei................................................22 Az agresszió intézményesítése..........................................................................26 Hogyan született az agresszió? ..............................................................................32 Az első tűz mítosza.............................................................................................32 A megégetett gyermek.......................................................................................33 Égi hatalom és pokoli tűz..................................................................................34 Őselvek - egy felsőbb rend építőkövei .................................................................36 Mars - az agresszió elvének férfias archetípusa.............................................40 A Mars megtagadása........................................................................................43 A békepárti irányzat .........................................................................................45 A marsi princípiumra való nyitottság..............................................................46 A Mars princípiuma a mindennapi életben .....................................................49 Marsi hősképek .................................................................................................59 Agresszió és férfiasság ......................................................................................60 Plútó - az agresszió archetipikusan női princípiuma....................................74 Szent háborúk, kint és bent................................................................................78 Agresszió és projekció.............................................................................................83 Saját árnyékunk felismerése ..............................................................................84 Az inkvizíció példája.........................................................................................86 Második világháború, hidegháború, háború utáni időszak...............................88 Modern ellenségkép: az idegengyűlölet ............................................................93 A betegség mint esély.......................................................................................101
Homeopatikus és allopatikus szempontok.......................................................104
Megelőzés és korai felismerés..........................................................................105 A kórképértelmezés technikája........................................................................107 2. RÉSZ: AGRESSZIÓS KÓRKÉPEK És TANULÁSI FELADATOK Gyermekbetegségek...............................................................................................113 Fertőzések................................................................................................................115 Az ellenálló- vagy immunrendszer elleni támadások.................................115 A fertőzések értelmezése..................................................................................120 Példák a fertőzésre............................................................................................122 Gombák ..............................................................................................................123 Baktériumok....................................................................................................125 Vírusok............................................................................................................126 A kórokozók összehasonlítása .........................................................................127 Egy értelmezési minta: a megfázás .................................................................128 Új veszélyek .......................................................................................................133 Lyme-kór (borreliosis) .....................................................................................133 Jakob-Creutzfeld-szindróma...........................................................................135 A fertőzések kezelésének lehetőségei ............................................................142 Áldás vagy átok? -Az oltások ........................................................................145 Allergia ....................................................................................................................153 Allergia és idegengyűlölet...............................................................................157 Az allergének értelme(zése) ............................................................................158 A kezelés módjai ...............................................................................................166 Kitérő magatartás ...........................................................................................167 Speciális allergikus kórképek..........................................................................169 Asztma............................................................................................................169
Neurodermatitis..............................................................................................171 Csalánkiütés....................................................................................................173 Arcvizenyő (Quincke-ödéma) .........................................................................173 Autoagressziós (autoimmun) betegségek ..........................................................177 Lupus erythematodes.......................................................................................181 A reuma és válfajai............................................................................................182 Izomfájdalom (fibromyalgia) ..........................................................................186 Rák ......................................................................................................................187 Fájdalmak...........................................................................................................187 Fantomfájdalmak ............................................................................................190 Fejfájás ............................................................................................................191 Körömrágás .......................................................................................................195 Hajtépkedés (trichotillomania) .......................................................................198 A fogak és betegségeik ..........................................................................................201 A száj és a fogak általános „irányelvei" .........................................................203 A fogazat négy kvadránsa...............................................................................203 A szájüreg.......................................................................................................204 Metszőfogak és szemfogak ..............................................................................206 Kis- és nagyőrlőfogak......................................................................................211 Bölcsességfogak...............................................................................................213 A fogak fejlődése, problémái és az agresszió................................................216 Az agresszió kiteljesedésének f okozatai...........................................................-217 További tünetek.................................................................................................221 Fogszuvasodás ................................................................................................221 Fogkő...............................................................................................................223
Foggyökér-granulóma.....................................................................................224 Fogágyproblémák............................................................................................224 Fogszabályozás..................................................................................................225 Protézisek...........................................................................................................226 A gyermeki hiperaktivitás ....................................................................................230 Az ADHS - kor- avagy kórkép?......................................................................230 Pillantás önnön tükrünkbe ..............................................................................236 Indigó-gyermekek.............................................................................................240 Uralom a baj felett orvosságok segítségével .................................................244 Ritalin.............................................................................................................245 Az allergiával és az oltásokkal való lehetséges kapcsolat ................................248 Az ADHD mint esély........................................................................................249 Az Uránusz elvének követése .........................................................................250 Az ADHD-s gyermekek egyéb kiútjai, illetve zsákutcái .............................254 A környezetszennyezés csökkentése................................................................254 Különleges táplálkozás....................................................................................256 Az élet - egy mindennapos harc avagy a Szent Háború..................................258 Jegyzetek .................................................................................................................261 A szerzőről……………………..............................................................................265
Köszönet
Köszönöm szüleimnek, hogy elviselték „hiperaktivitásomat". Mindenekelőtt édesanyám támogatott és nyitott teret érdeklődésem széles skálája előtt. Köszönöm neki, hogy eltűrte figyelmetlenségemet mindazon dolgok iránt, melyek nem érdekeltek, s megszabadított az iskolába járás terhétől, szinte valahányszor csak akartam.
Nagyapámnak köszönöm a hátrahagyott könyveket, különösen egy jóga- és egy meditációs könyvet. Mindkettő segített - még engem is idegesítő - impulzivitásom enyhítésében. Feleségemnek, Margitnak köszönöm a közös munkát, a kézirat átnézését, észrevételeit és kritikáját, valamint a korrektúrát. A korrektúráért köszönet illeti a johanniskircheni gyógyászati központ munkatársait is: Christa Maierit, Freda Jeskét, Gundi Kircovicot, Anja Schönfusst, Jo-sef Hient és Gerald Mieserát, továbbá Dr. med. Volker Zahn professzor urat. A fogakról szóló fejezet átnézéséért és észrevételeiért köszönet jár Marienne Braun és Michael Wirthgen fogorvosoknak. Christine Stechernek köszönöm a megbízható lektorálást. Mindenekelőtt azonban köszönöm gyógyászati központunk pácienseinek a közreműködést, magyarázataikat, önmagukról alkotott képüket és merész szókimondásukat, mely bátorsággal töltött el engem is, hogy megkockáztassam a keményebb fogalmazást, abban a reményben, hogy másoknak is hasznára lehetek vele ezen az úton.
Bevezetés
Manapság szinte senki sem akarja, hogy neki bármi dolga legyen az agresszióval. Kevés dolog létezik, ami ennél jobban dühítene és zavarna bennünket. Ennek ellenére folyamatosan szembesülnünk kell vele. Valahol mindig dúl valamilyen háború, ráadásul az újságokból többnyire értesülünk is ezekről az erőszakos konfliktusokról. Naponta újabb és újabb megrázó képeket kell látnunk a híradásokban háborúkról és erőszakról, s még az ezt visszautasítok számára is világossá válik, hogy az elfordulás nem megoldás. Már annak is örülünk, ha a háborúkat nem kell a saját bőrünkön ereznünk. Ám alig kezdtünk hinni abban, amit a politikusok bizonygattak, hogy Európa földjét többé nem éri háború, máris kirobbant egy a tőszomszédságunkban, a Balkánon. Amíg csak ámokfutó amerikai diákokról adták hírül, hogy lemészárolták tanáraikat és diáktársaikat, addig legfeljebb döbbenettel fordultunk el, s az egészet az USA trehány fegyverviselési törvényeinek számlájára írtuk - amikor azonban Erfurtban még ennél is szörnyűbb dolog történt, megdermedtünk az iszonyattól.* Hogyan történhetett mindez? - az erőszak kitörését követően mindenki ezt kérdezi. Erre az ősrégi kérdésre azonban napjainkig sem sikerült még kielégítő választ adni. Gondoljunk csak a náci idők borzalmaira, a tömeggyilkosságokra és a zsidóüldözésre: hogyan történhetett ilyesmi Németországban? Amíg a megoldást csupán a vétkesek szintjén keressük, nem fogunk valódi választ találni. Az erfurti példánál maradva: talán a szülők vagy a pedagógusok okolhatók a drámáért? A körülményeket vagy megint az ilyen és ilyen törvényeket elfogadó vagy elvető politikusokat kell hibáztatnunk? Még a szakemberektől kapott jogi válaszok sem visznek közelebb a megoldáshoz. Fel kéne ismernünk, hogy az agresszió bizonyos szempontból mindig aktuális, és nem szabadulhatunk meg tőle. A legtöbben sajnálkoznak emiatt, vagy-
*2002. április 26-án délelőtt fekete maszkban és kommandós öltözékben beront az erfurti Gutemberg Gimnáziumba Robert Steinhauser, a középiskola néhány héttel azelőtt kicsapott diákja. A gyorstüzelő pisztollyal és puskával fölszerelkezett 19 éves fiatalember, minden idők legvéresebb iskolai ámokfutásának elkövetője, tizenkét tanárt, az igazgatóhelyettes asszonyt és titkárnőjét, két diáklányt és egy intézkedő rendőr őrnagyot öl meg, majd önmagával is végez. A tragédia mélyen megrendíti az egész német társadalmat.
11
is félreismerik az agresszió elemi, archetipikus jellegét. A modern ipari társadalmak hallgatólagos megegyezése szerint az agresszió csakis gonosz és rossz lehet, s legszívesebben még az írmagját is kiirtanák a világból. Ugyanakkor első pillantásra látszik, hogy nincs, ami jobban uralná az életet. Ha az ember valóban képes lenne megszabadulni az agresszió elvétől, már minden bizonnyal rég megtette volna.
Az orvostudományban hasonló a helyzet: itt sem kívánnak tudomást venni az agresszióról inkább megpróbálják elnyomni. Amióta az úgynevezett klasszikus, hivatalos orvoslás létezik, az agresszió elvének hatásaival késhegyre menő harcot vívnak fertőzések és allergia alakjában. Ezekben az esetekben szintén háborús összecsapás folyik az immunrendszer és a külső támadók, a kórokozók között. A támadók nagy és sokszínű hada - az élősködőktől a baktériumokon át a vírusokig - minden további nélkül agresszívnak tekinthető. Az allergének esetében az agresszió elve már nem ismerhető fel ilyen egyértelműen, az autoagressziós megbetegedések során megtámadott testi szöveteknél pedig még nehezebben érthető meg az összefüggés. A könyv olvasása során azonban majd kiderül, milyen szoros kapcsolatban állnak ezek a problémák az agresszióval. Ezeknek a betegségeknek az esetében ugyanis úgymond a belső agresszió nyilvánul meg, míg az újságok és a televízió a külvilágét tálalják. Az agresszió témája kiválóan szemlélteti Paracelsus kijelentését az ember és a világ párhuzamáról: a mikrokozmosz olyan, mint a makrokozmosz. A katonai beavatkozással „megoldott" nemzetközi konfliktusok mellett minden egyes országban folyamatosan kisebb harcok és összecsapások zajlanak, gondoljunk csak a gazdaság piaci harcaira vagy a számtalan bírósági ügyre. Egészen a családok szintjéig figyelemmel kísérhetjük az agressziót, amint veszekedések, sőt akár a tettlegességig fajuló mindennapos csetepaték formájában uralkodik. És végül minden emberi testben folyamatos harc dúl az ellenállórendszer és a megszámlálhatatlanul sok kórokozó között. Ha így nézzük, nemigen találunk ennél fontosabb témát. És nemigen létezik olyan, amely ekkora gondot okozna. Valójában hallani sem akarunk az agresszióról, nem kérünk belőle, nem akarjuk, hogy közünk legyen hozzá, így azonban semmi esélyünk arra, hogy dűlőre jussunk vele vagy valaha is megszabaduljunk tőle. Az emberek többsége annyira gyűlöli, hogy aki megpróbál akár csak tisztába jönni azzal, hogy mi is az agresszió, az rögtön gyanúba keveredik. Amikor az osztrák Nobel-díjas Konrád Lorenz a biológiából kiindulva arra utalt, hogy az agresszió a természet része, és abban fontos szerepet tölt be, fasisztoid gondolkodással vádolták. Az a tény azonban, hogy a fasizmus más rendszerhez nem is foghatóan oly sok iszonyattal árasztotta el a világot, semmi esetre sem jelentheti azt, hogy minden iszonyú dolog egyben fasiszta is. Még kevésbé nevezhető fasisztának az, aki a szörnyűségek eredetét kutatva rábukkan az agresszió elvére, még akkor sem, ha elismeri, hogy az milyen nagy szerepet játszik az emberi és az állati együttélésben. Éppen ellenkezőleg: 12
az agresszió elvének megértésére és magyarázatára irányuló minden kísérlet már csírájában felismerhetővé és jobban átláthatóvá tenné az újabb fasisztoid irányzatokat. Ez a példa mindenesetre rámutat, milyen hatalmas az agressziótól való félelem, s az azzal foglalkozókat az egész elvvel együtt milyen gyorsan megtámadják. E veszély ellenére is fontos azonban, hogy megismerkedjünk az agresszióval, éppen azért, hogy a pusztító agresszió további és egyre ellenőrizhetetlenebb kiterjedését megakadályozzuk.
Az agresszióval való bánásmód egyik fő problémája saját, aránytalanul nagy ellenállásunk. Emiatt már nem vesszük észre, hogy mint minden ősi elvnek, úgy ennek is két oldala van. Romboló oldala mellett ott a bátorság és az életenergia is. Ez a könyv az agresszió mindkét oldaláról szól, s ezzel hozzáférhetővé teszi annak életjavító aspektusát is. így világossá válik, miféle esélyt nyújthatnak az olyan kórképek, mint például a fejfájás vagy a reuma. 13
1. Rész
Az agresszió őselvének megértése
Tudományos és társadalmi szemlélet
Honnan ered az agresszió, kiváltképpen pedig negatív oldala, az erőszak? Ez a kérdés mindig is foglalkoztatta a tudósokat. Miután az utóbbi időben ilyen ijesztő módon kellett megismerkednünk a terror merőben új oldalával, egymás után bukkannak fel a feltételezések, miszerint a technika modern lehetőségei összefüggésben állhatnak az agresszió fokozódásával. A videojátékok és a cyberspace-kalandok, vagy a tömegmédia még mindig növekvő hatalma valóban hozzájárulna az erőszakra való hajlamhoz? Herbert Marcuse, az 1968-as diáklázadások szellemi vezére minden bizonnyal ezen a véleményen lenne. Szerinte a tömegmédiumok rejtett üzenete eleve az erőszak. Sőt: problémamegoldó modelljeik az erőszak preventív, megelőző alkalmazására buzdítanak. A tömegmédiumok hősei gyakrabban, gyorsabban és eredményesebben nyúlnak brutális eszközökhöz.
Senki sem vitatja, hogy az ember képes a brutalitásra. De vajon igaz-e a statisztikai látszat: brutálisabbá vált-e a történelem folyamán? Jobban illik már rá a Homo brutális elnevezés, mint a Homo sapiens? Úgy tűnik, mintha a „bölcs" (sapiens) jelző használata inkább egyfajta ideált, semmint tényleírást jelentene. Lássuk csak: az 1920 és 1970 között eltelt fél évszázad alatt megháromszorozódtak az élet elvárásai, a két gyilkosság közötti időbeli távolság pedig egyharmadára csökkent. De nem volt-e a középkorban még több az ellenőrizetlen erőszak? Az erőszak fokozódásáért felelőssé tehetnénk a népességrobbanást és az emberiség ezzel együtt járó eltömegesedését. A kísérleti patkányok szintén mindig jelentősen agresszívabbá válnak, ha szűkül a territóriumuk. Az öröklött tényezők szerepét is vizsgálják a veleszületett agresszív magatartás tekintetében; de mások ugyanilyen hevesen állítják, hogy az agresszió szerzett tulajdonság, s a nevelés tehető érte felelőssé. Ezen az állásponton vannak azok is, akik a társadalmat szeretnék leleplezni az agresszió forrásaként. Az agresszív magatartás kiváltóiként szóba jönnek még a hormonok és a központi idegrendszer struktúrái is. Biztos, hogy ebben a néhány, ötletszerűen kiválasztott megállapításban és érvben is van némi igazság, teljes körű magyarázatot azonban nem nyújtanak. Ezt persze nem is várhatjuk el, ha belegondolunk, hányféle síkon kéne magyarázatot adnunk. Szakok és kutatási irányok olyan tömege érzi hivatottnak magát a 17
probléma megoldására, hogy meg sem lepődünk, ha az idevágó könyvek és felállított modellek száma ezrekre rúg. A genetikusuk mellett a biológusok, közöttük is főleg az etológusok, mint Konrád Lorenz, ugyancsak megalkották a maguk magyarázatait. Természetesen az orvosok is, különösen a pszichiáterek hozzájárulnak a kutatáshoz. A gyógyszerészek és a pszichológusok, az antropológusok és a szociológusok szintén hallatják a hangjukat. Ugyanígy foglalkoztatja az agresszió témája a teológusokat és a filozófusokat, a kommunikációs szakembereket és a történészeket is. Talán nincs is, akinek ne lenne róla mondanivalója. Mivel azonban minden tudományágnak maga felé hajlik a keze, s még az egyetemekről is kiveszőfélben van maga az egyetemesség, amelynek helyét egyre inkább átveszi a különféle irányokba történő szakosodás, nincs egyetlen meggyőző elgondolás sem, amely az agresszióval kapcsolatban minden jelenségről fellebbenthetné a fátylat. Humboldt egykori, a szó szoros értelmében vett egyetemről alkotott elképzelésének hiánya bizony kellemetlenül érződik. A következőkben csak arra szorítkozhatom, hogy röviden vázoljam a legfontosabb teóriákat,1 hogy később azok alkotóelemeit egy átfogó őselvértelmezés talaján rendezhessük eggyé.
Az ember - ragadozó állat?
A biológiának egyoldalúan elkötelezett kutatók megpróbálják bebizonyítani, hogy az ember a húsevő ragadozóktól származik, amire állítólag szemfogai is utalnak, éppen ezért szerintük mindig is erőszakos és agresszív marad. Mivel azonban az állatokkal ellentétben hiányoznak belőle az agressziónak gátat állító ösztönök, afféle fékevesztett bestiává válhat. Az erőszak tehát nem más, mint öröklött lénye, mely a kultúra és a civilizációs törekvések színfala mögül újra és újra előtör. Niko Tinbergen, az összehasonlító magatartáskutatás finn atyja az embert „szabadon garázdálkodó gyilkosnak" nevezi. A nagyagy fejlődése tette az embert azzá, amivé napjainkra vált: önmaga legnagyobb ellenségévé. Szolgáljon ennek bizonyítékául az a tény, hogy az ember az egyetlen élőlény, mely magasan fejlett intellektusával képes arra, hogy akár egyénileg, akár kollektíván öngyilkosságot kövesen el. Ez a szemléletmód már csak azért is igen pesszimista, mert az emberi erőszak természetét megváltoztathatatlannak tekinti. Ugyanebből az irányból hallani olyan hangokat is, melyek az erősebb jogát hirdetik, s a szociáldarwinizmusban öltenek otromba alakot. Eszerint kizárólag a dzsungel törvénye uralkodik, s az agresszió egyidős az emberiséggel - még ha ez utóbbi helytálló is, mégsem ok arra, hogy a megállapítás első része is igaz legyen. Gyakran hangsúlyozzák, hogy az emberi agresszió csak rövid időre békíthető meg, s minél inkább próbálják korlátozni, annál biztosabban előtör újra. 18
Saját territóriumának védelmezése az ember számára éppoly természetes, mint egy kutyának mondják. Mint minden más tétel, úgy ez az állatok megfigyeléséből származó elmélet is talál érveket - elegendő megfigyelni a vonaton utazókat, hogyan igyekeznek megvédeni „saját" helyüket az újabb, betolakodó utasoktól. Persze ez a teória is könnyen megdönthető az érveivel együtt, mi több: akár a visszájára is fordítható. Ami ugyanis a territóriumot illeti, az az állatok körében is elég önkényesen definiálható. Amikor anyám nagy kutyáját, Bagirát átköltöztették egy kis müncheni lakásba, miután előtte éveken keresztül a kertet tekintette saját területének, most hirtelen a többhektáros Angolkertet kezdte sajátjának tartani, sőt el is kezdte védelmezni. Lehet, hogy a territoriális igény veleszületett tulajdonság, de biztos, hogy erősen függ az adott körülményektől. Ez emberi szinten még egyértelműbbé válik, ha felidézzük, hogyan védelmezték az angolok és a franciák tengerentúli gyarmataikat, a németek keleti „életterüket", a Szovjetunió pedig magyarországi és csehszlovákiai, de akár afganisztáni birodalmát, és hogy az USA ma gyakorlatilag szinte az egész világot saját érdekszférájának tekinti. Amikor a biológia szintjén érvelő tudósok azonosítani vélték az úgynevezett agressziógént egy bűnöző második Y-kromoszómájaként, egyes politikusok azon nyomban megszimatolták annak esélyét, hogy már születésekor felismerhető és kiiktatható legyen minden bűnöző. Időközben születtek olyan kutatási eredmények,2 melyek egyszer s mindenkorra megcáfolták, hogy összefüggés lenne egy második Y-kromoszóma és az erőszakos cselekmények között. Másrészt azonban vitathatatlan, hogy például a fájdalom állatból és emberből egyaránt agressziót vált ki, s a fájdalom intenzitása meghatározza az agresszió mértékét. A marsi princípium, mellyel a későbbiek folyamán részletesebben is foglalkozni fogunk, többféle síkon
is érezteti hatását. Még a meleg déli szél, a főn is képes a romboló agresszió kiváltására, az alkohol és az amphetamin típusú drogok pedig szintén ismertek erről a hatásukról. Az ismert biológus, Desmond Morris is ezt vallja, amikor azt állítja, hogy a dekadens, unott, modern társadalomban az erőszak iránti, biológiailag rögzült igény mintegy automatikusan növekszik, és egyszer majd érvényt szerez magának. Az egyes társadalmi teóriákban hasonló tételeket találunk. A szocializmus ősatyja, Kari Marx istenítette az erőszakot, melyben az új társadalom életre segítőjét látta, s a nagy célhoz vezető út elkerülhetetlen fejlődési fokozatának tekintette. Hasonlóan gondolta sok forradalmár is, miközben kevesen éltek olyan fesztelenül az ellentmondásokkal, mint - az amúgy mindig embertelen - hatalom abszolút szabadságára törekvő anarchisták. Amennyire radikálisan elutasították az erőszakot, éppen annyira felé is fordultak. Legismertebb képviselőik egyike, Bakunyin a rombolási vágyat pozitív tendenciának tartotta, így aztán nem véletlen, hogy az anarchisták nem sokat építettek, viszont annál többet romboltak. 19
Az ösztönök és az úgynevezett gonosz
Az ösztönelmélet követői az agresszió hét nemét különböztetik meg, melyek az agy limbikus rendszerének megfelelő területén rendeződnek egybe. A már említett territoriális agresszión kívül megkülönböztetik a vetélytárs elleni, a zsákmányszerző, az ingerlékeny, a félelemből fakadó, az instrumentális és az anyai agressziót. A veleszületett agresszió elméletének legismertebb képviselője, Konrád Lo-renz3 számára az agresszió - ösztön. A pusztító agresszió, vagyis az erőszak ennek az ösztönnek a hibás működése. Lorenz az agresszióról mint az úgynevezett gonoszról beszél, amelynek ugyanakkor számos jó oldala is van, például az utódok védelmezése és a rangsor kialakítása. Lorenznél még a szerelem és a személyes vonzalmak is a támadó vagy fenyegető magatartás ritualizálásából származnak. Ebből aztán a megoldást illetően fontos következtetést von le: reményét abba veti, hogy további ritualizálással az emberi konfliktusok élét annyira el lehetne venni, hogy így, mintegy „megváltva" elbánhatnánk velük. Az olimpiai játékok, a tudomány vagy a technika, például az űrutazás békés versengése, a humor és a játékok mind-mind rituális szelepek lehetnének ösztönös agressziónk legyőzésében.
Az ember mint a tanulás csodája - és szerepe környezetében
Egy további következtetés is adódik abból, hogy minden viselkedési forma szerzett, és gyakorlatilag minden emberi reakcióminta a korábbi tapasztalatok bevésődésén és „idomításon" alapszik. Eszerint ugyanis az agresszió két kiváltó oka a frusztráció és a veszély általi fenyegetettség. E tanulási teórián alapuló nézőpont szerint erőszakra mindig akkor kerül sor, ha egyrészt nem kínálkozik más kiút, másrészt ha az erőszak alkalmazása már máskor is eredményes volt. Ez a modell az embert határtalan manipuláció tárgyává teszi. Az egyén mindenkori körülményeinek bábjává válik, melyek emiatt hatalmas jelentőségre és az ezzel járó felelősségre tesznek szert. Ha a környezeti befolyás önmagában nem nyújt is kielégítő magyarázatot, mégis számos megfigyelés támasztja alá, mekkora mértékben képes az ember formálására. Friedrich Hacker pszichoanalitikus és agressziókutató ebben az összefüggésben említi J. B. Calhoun4 híressé vált kísérletét, mely bebizonyította, hogy a patkányok populációjának nagysága jelentős befolyással bír agresszív viselkedésükre. Egy nagy, elkerített terület zsúfolt központjában a patkányok kimondottan rosszindulatúan viselkedtek. Megtámadták, megsebesítették és megölték egymást, míg a kevésbé népes peremterületeken általában rendezett és kiegyensúlyozott rangsor uralkodott. Hasonló a helyzet az emberi kriminalitás tekinte20
tében is, ha összevetünk egymással egy szűk nagyvárost és egy ritkábban lakott vidéki tájat. A zsúfolt központi részek veszedelmes „dzsungelélete" érdekes módon nagy vonzerőt gyakorolt a nyugodt peremterületek „békés" patkányaira. Hasonló tendenciákat észlelhetünk az emberek esetében is. A nyüzsgő metropoliszok varázsa még mindig akkora, hogy a hozzájuk képest békés vidéki területekről seregestül vonzza az embereket - még úgy is, hogy látják, valószínűleg siralmas körülmények közé kerülnek. Majmokkal végzett kísérletek ezenkívül azt is kimutatták, hogy nemcsak a túlzsúfoltság, hanem a szociális szervezetlenség különböző formái is pusztító agresszióhoz vezetnek. Emellett bebizonyosodott, hogy a félelem, a provokáció, a rangsorban betöltött hely fenyegetettsége, egy cselekvési folyamat megszakítása, a reményekben való csalódás és más frusztrációk szintén agressziót váltanak ki. Ha tisztába akarunk jönni az agresszió kialakulásának okaival, akkor a biológia és a szociális környezet magyarázatai közötti vagy-vagy helyett minden bizonnyal az is-is álláspontjára kell helyezkednünk.
A nevelés
Friedrich Hacker szerint5 az agresszióra nevelés alapvetően más utakat követ, mint általában feltételeznénk. A gyermekeket rendszerint agresszív módszerekkel nevelik arra, hogy ne legyenek agresszívak. Az erőszakmentességre való erőszakos nevelés azonban ahelyett, hogy a nevelés céljára tanítana, inkább hozzászoktat e nevelési módszerhez, vagyis nem megakadályozza az erőszakot, hanem továbbadja - végső soron az eredeti szándék ellenkezőjét érhetik el vele. Azok a gyermekek, akiket azért vernek el, hogy ne verekedjenek, többnyire verekedőssé válnak. A verekedőhajlam szemmel láthatóan nem verhető ki egy gyerekből. Amit bele akarnak verni valakibe, vagy el akarják venni tőle a kedvét, az a testi és lelki kék foltokon kívül azt az üzenetet hagyja hátra, hogy a verés előnyös reakció lehet. Ezért a nevelés eszköze a nevelés tulajdonképpeni céljánál sokkal fontosabb. A gyermek mindenekelőtt a szüleihez kíván hasonlítani, és ha azok csak kivételes esetben nyúlnak is erőszakos módszerekhez, ezzel a legmélyebb benyomást keltik és minden egyébnél inkább az utánzásra csábítják a gyermeket. Az erőszak tilalmának kivételei jelentős problémákat vetnek fel. Előbb-utóbb minden gyermek találkozik az erőszakkal. Legkésőbb katonai szolgálatuk ideje alatt a fiatal férfiak azt is megtapasztalják, hogy itt kötelező kivételt tenniük az erőszaktól való tartózkodásukban. Friedrich Hacker szerint minden amellett szól, hogy az erőszak tilalma alóli kivételek szabályszerűen átalakulnak az erőszak alkalmazásává. Az erőszak általános korlátozása így inkább az erőszak elrendelésévé válik, melynek mottója: „A kivétel erősíti a szabályt!" Nem szabad ölni, 21
kivéve, ha az állam megkívánja. Vagy: nem szabad verekedni, kivéve, ha eljár a papa keze. Az indokolt erőszak, vagyis például az állami törvények által legitimizált erőszakos tettek éppúgy csábítanak az önigazolás, mint az erőszak követésére. Hacker tapasztalatai szerint a nevelés ugyanakkor elképzelhetetlen agresszió nélkül. Eszerint az agressziót gonosznak bélyegezni és a játékból teljesen kihagyni nem reális és nem kivitelezhető elképzelés. A frusztráció tökéletes elkerülése illúzió. A „gyermekek paradicsomát" lassanként meg kell fosztani varázsától, méghozzá annak felismerése által, hogy minden későbbi jog a korábbi kötelességek árán érdemelhető ki, s az élet végső soron harcot jelent.
Verés, bántalmazás - és annak következményei
Egy olyan nagyvárosban, mint New York, 1970-ben a gyermekbántalmazások mintegy 2500 regisztrált esetének 20 százaléka közvetlenül halállal végződött. A bántalmazottak háromnegyede négyévesnél fiatalabb volt; a gyermekek egynegyedét már az első életévük alatt érte bántalmazás; az esetek 10 százalékában a mártírsors már az élet első hetében megkezdődött. A gyermekeket bántalmazok szociológiai profilja szintén meglepő. Sokan közülük egyetemet végeztek. Tíz százalékuk bevétele átlagon felüli. Kevesebb, mint egy százalékuk volt
pszichotikusnak, és csak 1,5 százalékuk szadistának nevezhető. Az apák gyakran hajlandóbbak voltak bántalmazni gyermekeiket, viszont többnyire feleségük parancsára tették. Az anyák ugyan ritkábban bántalmazták gyermekeiket, viszont tetteik még szélsőségesebbek voltak, mint az apáké. A bántalmazó személyek mintegy 90 százaléka gyermekük szűnni nem akaró ordítását, sírását nevezte meg erőszakos tettének okául. Miután erőszakot alkalmaztak, mely a fojtogatástól a masszív verésen át a leforrázásig és az égetésig terjedt, ha egyszer nekikezdtek, többnyire csak akkor tudták abbahagyni, ha a gyermek elnémult. Egy Los Angeles-i tanulmány arra a meglepő megállapításra jutott, hogy a megvert és leforrázott gyermekek különösen gyakran voltak várva-várt, a testvéreikkel szemben előnyben részesített kedvencek. Szüleik tulajdonképpen őket szerették a legjobban, ám ha csalódtak bennük, olyannyira az agresszió céltáblájává váltak, hogy az egyértelműen az erőszak kiváltódásának frusztrációs elmélete mellett szól. Kevésbé meglepő volt az, hogy a gyermekeiket verő szülőket gyermekkorukban szintén verték. Olyan kis családokból származtak, melyeknek tagjai nagyon magukra hagyatva éltek. A barátság és a társas kapcsolatok, vagy egyéb érdeklődés a munka és a tévézés mellett alig kapott szerepet ezeknek az embereknek az életében. Gyanakvóak voltak minden idegennel szemben, s jól őrzött otthonukban a rendet és a tisztaságot tartották a legfőbb vívmánynak. 22
Azok a csoportok, melyek feltűnően kevéssé hajlanak a gyermekek bántalmazására, Hacker szerint6 az ide-oda költöző vidéki munkások, a hippik és a nagyobb csoportokban együtt élő fiatalkorú anyák. Nekik az az előnyük, hogy a gyermekgondozás és -nevelés során számíthatnak a segítségre, s úgy tűnik, a csoport közelsége megakadályozza a túlkapásokat. A gyermekbántalmazók mindenekelőtt a külvilág előtt keltett jó benyomást, függetlenségüket és önmértékletességüket tartják szem előtt, és hajlamosak az elszigetelődésre. Szinte nincs is alternatívájuk az erőszakra, mert saját kisgyermekkori tapasztalataik beléjük vésődtek, így csak a hagyományok követésére hagyatkoz(hat)nak. Kevésbé meglepő a gyermekek bántalmazásának karácsonykor tapasztalható fokozódása, mivel ekkor a „szent család" képének nyomása túlságosan is nagy, és az árnyéknak, melynek témájához később megkülönböztetetten fordulunk, még könnyebb dolga van. A bántalmazott gyermekek feltűnően ragaszkodnak erőszakos szüleikhez, s nemritkán megható leveleket írnak nekik a börtönbe. Többségükben elfogadják a szülőktől kapott büntetést, sőt szeretetük bizonyságának tekintik, mely csupán tévedésből lépte át a szokásos kereteket. Önmagukat „rossz gyereknek" tartják, mi több, lelkiismeret-furdalásuk van „rosszaságuk" miatt, mellyel szeretett szüleiknek annyi gondot okoztak. A szülők által beléjük vert bűntudat bántalmazóik felmentésére szolgál. Ezek a tények a szülők szűklátókörűségét csak fokozzák. Ők általában áldozatnak tekintik magukat, és olyan okoskodásba menekülnek, mint mondjuk: „Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács is." A legkevésbé sem bizonytalanok vagy tanácstalanok, nem kételkednek és nincs szükségük segítségre. Sőt: szilárdan hisznek abban, hogy különbséget tudnak tenni jó és rossz között, és nézetük szerint a helyes, vagyis a jó oldalon állnak. Csak bántalmazásaik szélsőséges
módját sajnálják, és azt a tényt, hogy rajtakapták őket - a bántalmazó „nevelést" azonban nem. A gyermekeket bántalmazok rendszerint nem kételkednek saját morális igazságukban, hogy gyermeküket ugyanúgy kínozzák, ahogyan őket is kínozták egykor. A támadóval, a saját szülővel való azonosulás pszichológiai mechanizmusa ezt a tendenciát döntően elősegíti. Ráadásul a szülők természetesen a legnagyobb, a pubertás rövid időszakától eltekintve megkérdőjelezhetetlen tekintélyt jelentik a gyermek számára. Hacker szerint a gyermekeket bántalmazok alapvetően zavart emberek, mert elviselhetetlenek számukra az otthoni szituációk zavarai. A legsúlyosabb személyiségzavarokban szenvednek, illetve ruházzák ezeket át gyermekeikre. Hogy mennyire erős a tekintély rögzülése és végül az attól való függőség, azt jól mutatja Stanley Milgram 1961-ben az engedelmességről végzett kísérlete. Ha a kísérleti személyt a tudományos tekintély látszatával rávesszük, hogy a többi kísérleti személyt elektromos áramütéssel kínozza, megmutatkozik a rémisztő emberi tekintélyfüggőség. 23
A Milgram-féle kísérletben a kísérlet vezetője minden kísérleti személyt „tanítónak" nevezett ki. Az ő feladatuk az volt, hogy egy másik kísérleti személy -valójában a kísérletbe beavatott színész - emlékezőképességét büntetéssel javítsák. Ha az állítólagos „tanítvány" hibásan válaszolt, a „tanítónak" 15^50 V-ig terjedő áramütéssel kellett erre reagálnia. Hogy a „tanítónak" némi képe legyen a dologról, kapott egy valódi, 45 V-os ízelítőt. Aztán el kellett kezdenie „tanítványa" edzését. (Ez persze csak színészkedés volt, hiszen a „tanítvány" nem kapott valódi áramütéseket.) A „tanítvány" eleinte bátortalanul, majd egyre hevesebben ellenkezett. „75 V"-nál nyögni kezdett; „180 V"-nál irgalomért esedezett. „300 V" felett aztán elnémult. Ha a „tanítók" valamelyike abba akarta hagyni, a kísérlet vezetője minden tekintélyével arra ösztönözte, hogy folytassa; nincs más választása. A kísérleti személyek 65 százaléka valóban követte is az előttük mindaddig ismeretlen tudós utasításait, egészen a „450 V"-os legmagasabb dózisig, bár szemmel láthatóan szenvedett a (hangszalagról lejátszott) velőtrázó sikolyoktól. Egyesek elfordították a tekintetüket, mégsem hagyták abba a „tanítvány" gyötrését. A sokkoló eredmények láthatólag inkább a körülményeknek, semmint a kísérleti személyek jellemének voltak köszönhetők. Amikor a kísérletet egy irodaházban végezték el, a „tanítóknak" csak szűken a fele volt hajlandó a végsőkig elmenni - amikor azonban a helyszín a neves Yale Egyetem egyik kísérleti laboratóriuma lett, a „tanítók" kétharmada tett eleget annak az elvárásnak, hogy tovább büntesse „tanítványát" áramütéssel. A kísérletet más országokban is megismételték. A tudósok Németországban úgy vélték, hogy Auschwitz borzalmai után legfeljebb 30 százalékos részvételi aránnyal számolhatnak a végsőkig vakfegyelemmel kitartókat illetően. Az eredmény annál megrázóbb lett: a résztvevők 85 százaléka mindenre kész, engedelmes alattvalónak mutatkozott, és a legvégsőkig elment. A bajor televízió bemutatta a szörnyű eredményt, s jeleneteket sugárzott a kísérletsorozatból. A megütközés azonban egyáltalán nem volt hangos, mert összességében mindenki inkább kerülte a témát.
A később megkérdezett, tanárszerepet alakító kísérleti személyek szinte mindannyian ugyanazt hajtogatták: mivel a tudósok, a szaktekintélyek tudták, mit tesznek, így ők alig éreztek személyes felelősséget a történtekért. Stanley Milgram arra a következtetésre jutott kísérletéből, hogy kultúránkban szemmel láthatóan túl kevés követésre méltó engedetlenségi modell van. Amit nem mondott ki, éppoly kézenfekvő: hogy tudniillik túl sok az engedelmességi és alkalmazkodási modell. Most még hirtelennek és elhamarkodottnak tűnhet arra utalnom, hogy éppen erre az engedelmes alkalmazkodásra vezethető vissza napjaink rákos megbetegedéseinek megfigyelhető terjedése. Ha a bántalmazások mélyebb okait firtatják, a pszichoanalitikusok, mint Hacker is, arra a megállapításra jutnak, hogy a társadalmilag előírt és mindenkitől elvárt gyermekszeretet a szülők esetében akár halálos következményeket 24
kiváltó ellenimpulzust gerjeszthet. Lehet, hogy ezek a szülők tudattalanul irigylik gyermekeiktől a még teljes egészében előttük álló életet, miközben azt hiszik, hogy a magukét már elszalasztottak. Ilyen tudattalan törekvések tehetők felelőssé a háborúkért is, amikor kiöregedett politikusok úgy határoznak, hogy országuk ifjait vágóhídra, bocsánat: a csatatérre terelik. Még a gyalogságot jelentő régies infantéria szó is gyermeket (angolul: infant) jelent. A nemzet gyermekeiből tehát közmondásos ágyútöltelék válik. Az infantéristák, gyalogosok számára az első az engedelmesség, hiszen ők állnak a katonai ranglétra legalacsonyabb fokán. Az önálló gondolkodást már az alapkiképzés során igyekeznek kiirtani belőlük. Ez bizonyos párhuzamokat mutat a „nevelés" egyes formáival. Minél korábban és erőszakosabban okoznak kínokat a gyermekeknek, annál inkább függővé teszik őket, annál jobban szétzúzzák gyermeki akaratukat, megerőszakolják lelkűket, és a megkínzottak annál készségesebben értelmezik majd kínjaikat a feléjük fordulás egy formájának, melyet nem is akarnak nélkülözni - és annál biztosabb, hogy később maguk is ugyanezt fogják tenni. A megtörtek másokat is meg akarnak törni, mindegy, hogy gyermekekről, katonákról vagy gyerekes katonákról van-e szó. így aztán mindnyájan áldozatokká válnak: a megkínzottak, de kínzóik is, akiket valaha kínoztak, s ők sem tanultak egyebet. Keményen továbbadják, amit egykor beléjük vertek, s reflexszerűen a lelkűkbe rögzült. Ezzel magyarázatot és igazolást nyer az a tapasztalat is, hogy az erőszak éppen úgy ragályos, mint egy fertőző betegség. Életrevalóságát valószínűleg látszólagos igazságának köszönheti, így néha hihetetlen sebességgel terjed. Ez az önmagát erősítő rendszer, mivel sem a kínzók, sem a megkínzottak nem lázadnak fel ellene, sőt éppenséggel készségesen folytatják, minden állami beavatkozást rendkívül kétségessé tesz, hiszen általuk éppen a gyermekek helyzete válna még rosszabbá. Az ilyen családok kezelése legalább olyan nehéz, mint azoké a totalitárius államoké, melyek polgáraikat gyötrik és kínozzák, s ezzel állítólag a legjobbat teszik velük. Mindkét intézmény határozottan elzárkózik minden külső beavatkozás elől. Ennek tekintetében ráadásul könnyű dolguk is van, hiszen környezetük inkább nem néz oda, nehogy magára zúdítsa ezt a poklot. Az elfojtás lelki elhárító mechanizmusa teljes erővel működik. A szomszédok persze hallják a meggyötört gyermek kétségbeesett jajveszékelését, gyakran még az ütések zaját és az azt követő síri csendet is, de rendszerint nem akarnak hinni a fülüknek - mert ez nem igaz; nem lehet, hogy igaz legyen és mert ilyesmire gondolni sem szabad, mert senki sem tehet ilyet egy
ártatlan gyermekkel. így válik Hacker szerint groteszk módon éppen a borzalom nagysága saját leghatékonyabb védelmévé.7 Elvileg sok hasonló helyzetben működik ugyanilyen elfojtó mechanizmus: az inkvizíció klerikális pribékjei, a koncentrációs táborok szadistái, a Balkán háborús bűnösei és akik bárhol a világon gyermekeket bántalmaznak - létezik egyáltalán ilyesmi, vagy mindez túlzás, kitalált rémtettek és félelmetes mesék a gyermekevő 25
óriásról? Ezt kérdezi magától a jó állampolgár, de igazából nem szeretné tudni a választ, csak egyet akar: hogy őt hagyják békén. Igaz, van még egy lehetősége: átesni a ló túloldalára. Lehet, hogy létezik ilyen szörnyűség, gondolja, de ezek csak egyéni esetek, betegek, szadisták és őrültek tettei. Normális embereknek még csak eszébe sem jut ilyesmi. Mivel pedig ő maga kétségkívül normális, nincs is az egészhez semmi köze, ezért hunyhat szemet fölötte - gyakran éveken át, a szomszéd lakásban vagy az egész országban, ha a náci időkre gondolunk. A végső tanulság pedig: „Milyen szép dolog, hogy már ma l Nem történik ily és lárma... l* Ez a végső, ütős (bár hamis!) érv végül csírájában elfojt minden további vitát. Az elfojtás és a belőle szivárgó méreg ellen egyetlen szer létezik: saját agressziós problematikánk radikális és őszinte felderítése és tudatosítása. Az elfojtás imént vázolt érvei könnyedén megcáfolhatok. Zsidók millióinak eltűnése, a koncentrációs táborok keletkezése, a szomszéd gyerekének vagy feleségének kék foltjai felett szemet hunyni lehetetlen. A rengeteg allergiás és fertőző betegséget sem lehet egyetlen tollvonással eltörölni. Ezek jelentik egyik legnagyobb esélyünket arra, hogy átvilágítsuk agresszív hajlamainkat.
Az agresszió intézményesítése
Még ha valóban elég jel utal is arra, hogy a gyermekeket, főleg eleinte, inkább idomítani, mint nevelni kell - még olyan családokban is, ahol sosem kapott ki senki -, és még ha később, például a társkapcsolatban nagyon sok „beidomított" viselkedési minta bukkan is fel, a tanuláselméleti tétel még így is egyedül és kizárólag az agresszióval magyarázható. Minden pszichoterápia és a speciális pszichoanalízis szülőatyja, Sigmund Freud szerint az agresszió ösztön. Az ösztön pedig nem más, mint a szervezet kényszere arra, hogy egy korábbi állapotot visszaállítson. Freud úgy okoskodott, hogy az ösztönök jelentik az összeköttetést a test és a lélek között. Az agressziót halálösztönként értelmezte, s döntő jelentőségűnek tartotta, mivel a szervezetlenség megelőzi a szervezettséget, következésképpen a halál is megelőzi az életet. Kétségtelen, hogy minden organikus élet a halál felé tart, de még analitikus kollégái sem tudták egyöntetűen követni Freud halálösztönről alkotott szigorú nézetét. Alfréd Adler szerint az agresszió önmagában álló, hatalomra és presztízsre irányuló törekvés, mely belső kisebbrendűségének kompenzálása érdekében a külvilág felé fordul.8 Friedrich Hacker pszichoanalitikus szemében az agresszió „minden emberben benne lakó diszpozíció és energia, mely alapvetően aktivitásban, a későbbi-
*... Össze a szomszéd se zordul, l A rokonság l Csupa jóság, l Magyar ember fél a portul... (Arany János: A fülemilé) (Aford.)
26
ékben pedig az önfenntartás legkülönfélébb egyéni és kollektív, szociálisan elsajátított és közölt, egészen a kegyetlenségig terjedő formáiban nyilvánul meg."9 így jut el egy olyan definícióig, amely más megállapításoknak is teret enged. Az erőszak szerinte nem azonos az agresszióval, hanem annak csupán puszta és többnyire fizikai kifejeződési formája, így fogalmaz: „Minden erőszak agresszió, de nem minden agresszió erőszak. Az agressziót és az erőszakot alapvetően meg kell különböztetnünk egymástól..." És kifejti: „Az agresszió minden formája vezethet végül erőszakhoz, és (minden formáját) fenyegeti a primitivizálódás és az erőszak szintjére való visszafejlődés. E felismerés foka és intenzitása csökkenti ennek veszélyét."10 Hacker szerint az erőszak alkalmazása „hosszú távon rettenetes stratégia, mert a figyelem felkeltésének és a nyilvánosság megteremtésének kezdeti sikerei miatt ismétléshez vezet, eltompít, és viszonterőszakot, az erőszak elterjedését, valamint általános brutalizálódást szül. (...) Az az állítás, miszerint az erőszak begyógyítja az általa ejtett sebeket, egyszerűen ostobaság. Éppen ellenkezőleg: az erőszak állandó ismétlési kényszere nem gátolható meg erőszakkal, csakis az erőszakot kiváltó körülmények és feltételek felismerése és megismerése által - majd ezek kiküszöbölésével."11 Mivel Hacker levezetése igen átfogó - ráadásul éppen az erőszak ördögi köréről szól, melyet a következő fejezetben kívánok részletesebben kifejtem -, foglalkozzunk vele itt kissé behatóbban. Tehát: már a kisgyermeknek is vannak vázizomzatával csupán kedvtelésből végzett agresszív megnyilvánulásai - egyszerűen örömét leli abban, hogy agresszív mozdulatokkal derítse fel világát. Ez ebben a korai időszakban polimorf agresszió, vagyis az agresszív megnyilvánulások sokfélék és a legkevésbé sem irányítottak. Vagyis a gyermek már ebben a korai időszakban saját részének kezdi érezni az élvezetes ingereket, a bosszús és kellemetlen ingereket azonban a projekció értelmében a külvilágra hárítja. Hamarosan kifejlődik az a tendencia, hogy agresszívvá válik, ha valamit nem kap meg, s agresszióval válaszol saját kivetített félelmeire és feszültségeire. Bosszússágának forrását legszívesebben kiiktatná. A büntetéssel és a szeretet megvonásával való fenyegetés azonban már igen korán megakadályozza abban, hogy agressziójának szabad lefolyást engedjen. Ez a kontroll fut végig az úgynevezett agressziós kötöttségeken, melyek bizonyos helyzetekben tabuvá teszik és másokhoz kapcsolják az agressziót. A gyermek magáévá teszi környezete elvárásait, mivel az első befolyásos személlyel tökéletesen azonosítja magát, s ezáltal énje mellett csakhamar megjelenik egy „felettes én", a lelkiismeret. Ily módon saját irányítása alá kerül környezetének felügyelő és büntető szerepköre, vagyis a külső kényszerek lassanként belsővé válnak. Mivel a gyermek az adott körülményekhez igazodik, Hacker szerint a szabad agresszió jó része az ezeket a körülményeket garantáló intézményekhez, például a családhoz kötődik. A gyermek
ehhez kapcsolódva élvezi a tagság és a félelemmentesség előnyeit. Mi, emberek, Hacker szerint folyamatosan kényszerét érezzük annak, hogy olyan intézményeket hozzunk létre, mint a család, a klá27
nők, csoportok stb., mert a szabad agressziónak csak egy csekély részét vagyunk képesek elviselni anélkül, hogy az életünket veszélyeztetné. Az intézmények aztán bizonyos pályára terelik az agresszív energiát. Tét valamennyi intézmény - a „jó" is - eleve kapcsolatban áll az agresszióval, m akkor is, ha az nem irányul kifelé. Csak a közösségnek ez az önkéntes vagy erőszakolt agressziókontrollja teszi lehetővé Hacker véleménye szerint azt, hó; az emberi együttélés egyáltalán elviselhető legyen. Az állatvilágban az agresszió ösztönök vagy megfelelő gátló mechanizmusok útján szabályozott kontrollját embereknek önmaguk által létrehozott intézmények révén kell biztosítaniuk. Az ENSZ egyszerű példája jól megvilágítja ezt. A világ nemzeteinek közössé; feladatát abban látja, hogy a népek közötti békét őrizze. Ezt csak úgy érheti el, ] a nemzetek megállapodnak, hogy agressziójuk energiájával az ENSZ rendelkezzék. Ideális esetben az ENSZ erőszakmonopóliumával elvileg minden háborúnak azonnal véget vethetne. Ám ez rögtön csődöt mond, ha a nemzetek az erőszakukról való lemondástól, azaz agresszív energiájuk delegálásától visszariadni Az USA, amely az agresszív energia tekintetében a Föld legaktívabb és legszabadabb nemzetévé kíván válni, már nemegyszer átruházta az ENSZ jogi hátaim saját katonáira. Ezen az sem változtat, hogy ők maguk eddig még a háborús bűi sok elleni bírósági eljárásoknál is világszerte felelősek voltak. Mint mindenki, a kifelé és másokra vetíti konfliktusait, az USA is úgy gondolkozik, hogy a habon bűnösök feltétlenül elítélendők - kivéve, ha saját soraikból valók. Azt, hogy ez a hozzáállás nemcsak egy esztelenül önfejű vezetésre vagy fensőbbségre vezethető vissza, hanem az egész népességben rögződött - és biztosan nem csupán az amerikaiakban -, érthetőbbé teszi a My Lai mészárlása miatti, Hacker által idézett per. Amikor William Calley amerikai hadnagyra i bizonyították, hogy saját kezűleg több mint ötszáz vietnami gyermeket, nőt i férfit pusztított el, egy részüket közvetlen közelből, s emiatt bűnösnek találták, nemzet dühöngött. Tíz amerikaiból kilenc botrányosnak és szégyenletesnek ti tóttá az ítéletet. Szenátorok tiltakoztak nyilvánosan, meglátogatták a tömeggyilkost a börtönben, szolidaritást vállaltak vele és nemzeti hősnek kiáltották ki. J elnök nyomban eltekintett a börtönbüntetéstől, és házifogságot rendelt el. A katonai törvényszék tisztjei megrendültek, noha a hadsereg már elég re óta vonakodott a nevében elkövetett tömeggyilkosságot bevallani, és tőle teli" tőén igyekezett mindent eltussolni. Amikor - a nyilvánosság nyomásának engedve - napvilágra hozták ezt a pert, a maguk katonai precizitásával élőin szerűen jártak el: Calley ellen felhozott bizonyítékaik megrázóak és súlyost voltak. Amikor ítéletük, az életfogytiglani börtön ellen országszerte megindult tiltakozás, már nem értették a világot. Miközben most már nemcsak szidták, h nem halállal is fenyegették, a gyilkosnak bizonyult Calley nemzeti hőssé vált, ezrektől kapott elismerő leveleket. A rajongói posta nőttön-nőtt. Más nemzetekre is jellemző az ilyesmi. Az USA-nak annyi előnye van, hogy messzemenőkig működő demokráciaként egyáltalán képes ilyen perekre. Ke28
vésbé demokratikus állomokban a hadsereg túlkapásai jórészt nem is kerülnek nyilvánosságra, vagy ha mégis, akkor sem saját országának bírósága elé kerül az ügy. Elképzelhetetlen, hogy az SSegységek párját ritkító kegyetlenkedéseit a náci Németország bírósága ítélte volna el. Ahogyan az USA katonai bírósága és az egyenruhás esküdtek, úgy gyakran mi magunk sem értjük a világot, és valószínűleg soha nem is értettük, ha agresszióról és erőszakról volt benne szó. Az egyénektől a közösségre terjedő agressziót - elejétől fogva - az intézmény kezeli, és különféle külső célokra irányíthatja. Az egyéni erőszak, mely mint bűncselekmény, szigorúan tilos, hirtelen törvényessé válik, valamint fontossá és becsessé. Körülírják és magasabb (katonai) célokkal indokolják. Calley hadnagynak azt parancsolták, vonuljon a kommunista ellenséggel kollaboráló vietnami falu ellen. Számára ez háború volt, melyben (végre?) szabad, ami azelőtt tabu volt. Minden bizonnyal hasonlóan történt ez azokkal az SS-ekkel is, akiknek a Reinhard Heydrich ellen elkövetett merénylet megtorlásaképpen Lidice minden férfiját meg kellett gyilkolniuk. Az erőszaknak a háborúban szokásos legitimációja egyszerű és roppant elterjedt szélhámosságot szolgál. Az egyéni erőszakot az intézmény szükségszerűnek állítja be, mi több, természetes jognak, az anyaország iránti kötelesség teljesítésének: célja csupán az önvédelem és a magasabb célok szolgálata. Ha a katona, akárcsak a gyermek, magáévá tette intézménye céljait, a dolgok ilyetén nézetét gond nélkül átveszi, és elhiszi, hogy az megegyezik saját céljaival. Hacker egyértelműen kijelenti, hogy az is erőszak, amely mások erőszakának viszonzásaként jogosnak, mondjuk önvédelemnek tűnik. Calley hadnagy azonban csak azt az oldalt képviseli, amely teljesen azonosul gonosztettével. Megvédte magát azzal - mint gyakorlatilag minden náci pribék -, hogy csupán parancsot teljesített és a hazáját szolgálta. Vagyis a „parancs" nevű szükségállapotot vette igénybe. Újra és újra megesik azonban, hogy az egyénben ellenállás ébred az efféle embertelen parancsokkal szemben. Hirtelen rádöbben az egykor az intézmény szolgálatába állított agresszív energiájának helytelen használatára, és (gyakran megkeseredett) ellenségévé válik ugyanannak az intézménynek. Gyakorta harcol reménytelen posztokon, és nemritkán végül mégis térdre hullik a korábban általa támogatott intézmény hatalma előtt. Nemrégiben szemtanúja voltam, amint egy ígéretes orvosnak és klinikai vezetőnek, aki vonakodott eltussolni főorvosa súlyos műhibáját, távoznia kellett posztjáról. Neki - nem pedig a főorvosnak, ahogy a jogban és az igazságosságban (naivan) hívő ember gondolná. Most azzal az intézménnyel kell harcba szállnia, melyhez előzőleg tartozónak érezte magát. Az erőszak megosztásával oly demokratikus Ausztriában mindemellett még mindig van esélye. Ha valaki a rendszerből egyszer csak kiszállva visszavonja eredetileg eladott, delegált agressziós energiáját, s az intézmény ellen fordítja, hogy azt az igazságtalanság vagy embertelenség fellegváraként a porba sújtsa, akár még győzhet is. 29
No persze csak akkor, ha a győzelem felé vezető úton agressziójának energiáját egy másik, szubjektíve természetesen összehasonlíthatatlanul jobb intézménybe fekteti - egy ügyvédbe, pártba vagy akár egy katonai főparancsnokba. Alig vívja ki azonban ebben a „jogos háborúban" a győzelmet, máris új intézményt kell létrehoznia - a hatalommal és az agresszív energiával való visszaélés minden veszélyével együtt, mely e folyamat velejárója, így történhetett például az, hogy olyan szabadságharcosok, mint Emiliano Zapata vagy Pancho Villa Mexikóban örök forradalmárokká váltak. Alig buktatták meg forradalmukkal alulról a kormányt, kiderült, hogy az új kormányzat lényegében semmiben sem különbözik a régitől, így azt megint csak el kellett távolítani az ország éléről. A kínai forradalom vezetője, Mao Ce-tung, úgy tűnik, idejekorán felismerte a problémát, ezért újfajta intézményként a permanens forradalom bevezetését javasolta. Ám a kulturális forradalom annyi erőszakkal és borzalommal járt, hogy a nép csakhamar szembehelyezkedett az ötlettel, melyet kiagyalója nemsokára magával vitt a sírba. A láthatólag ismétlődően szükségessé váló forradalom érthetővé teszi a dilemmát, hogy az emberek, a békés egymás mellett élés érdekében, kénytelenek az erőszakot túlszabályozott intézményekbe sűríteni. Aki ki akar törni ebből az ördögi körből, az jobb, ha eleve tisztában van ezzel a szükségszerűséggel. A nagy hatalmú intézmények elnyomásával szemben az agressziónak még ijesztő változata, az erőszak formájában is szelep jellegű, felszabadító hatása van. így persze erőszak feszül az erőszaknak. Annál becsesebb az a néhány pillanat, melyben sikerül a jogos agressziót igényesebb szinten tartani. Az NDK állampolgárainak természetesen jókora adag bátorságra, erőre és harci kedvre - az agresszió elvének minden aspektusára - volt szükségük ahhoz, hogy a Stasi és a katonaság megkérgesedett és az erőszakra mindaddig rendkívül hajlamos rendszere ellen az utcára vonuljanak. Tiltakozásukat agresszívnak szánt jelszavak skandálásával fejezték ki. „Mi vagyunk a nép!" - ez ma lehet, hogy ártatlanul hangzik, mégis ez hivatott akkor saját legitimitásukat, illetve a másik oldal illegitimitását kifejezni. Ritkán sikerül a polgári engedetlenség szervezeteinek és a felkelések vezetőinek az erőszakra tett kísérlettel ilyen mély benyomást keltve ellenszegülni. Ha az NDK utcáin erőszakhoz folyamodtak volna az emberek, az talán még mentségül is szolgált volna az NDK betonfejű vezetésének arra, hogy az ország alapítása óta az első valódi népfelkelést véres megtorlással viszonozza. Ebből a szempontból a békésnek induló demonstrációban elvegyülő zavargók a másik oldal legjobb harcosai, hiszen okot adnak a tetszőleges módon történő visszavágásra. Silvio Berlusconi, az olasz miniszterelnök és médiavállalkozó rendfenntartó csapatai a genuai csúcson abszolút következetességgel szövetkeztek titokban a legvagányabb bunyósokkal, amint azt később a televízió képkockái leleplezték, így könnyebb volt a megszállást és a globalizációt ellenző, alapvetően békésen agitáló tüntetőket kriminalizálni. Hasonlóan működnek fű alatt a né30
metországi demonstrációk úgynevezett autonómjai is, a mindenkori állami erőszak akaratlan segítőiként: bár állítólag ellene harcolnak, mégis mindig a kezére játszanak. Azokban a helyzetekben, melyeket a népharag épített fel ellene, a mindenkori hatalomnak még egy esélye van: a követelőző akaratban rejlő energiát egy újabb ellenségre irányíthatja - hiszen ez a lehetőleg egyszerű és drasztikus ellenségkép általi kielégülés a hatalom számára kimondott stabilizációt jelent. Azonnal kifejlődik ugyanis a fenyegetett intézménnyel való összetartozás érzete. Az erőszak mindig egyszerű, alternatívái ezzel szemben komplexek és igényesek. Ezt a mechanizmust még fel is lehet használni az egy intézményen belüli hatalom korlátozására. Ennek a stratégiának az egyik mestere az izraeli politikus [jelenlegi miniszterelnök - a ford.], Sáron. Ő a Templomhegyen tett provokatív látogatásával váltotta ki a palesztin felkelést, az intifádát, hogy azután megmentéként emeltessék az általa rendezett szörnyűségből a hatalom pajzsára. Politikusként nem vethető a szemére, hogy végső soron mindvégig saját célja lebegett előtte - csakhogy az odáig vezető út erőszakkal volt kikövezve, és a későbbiekben is csak erőszakot szült. E könyv német szerzője számára nyilvánvalóan problematikus, sőt kínos ennek a mechanizmusnak a felismerése, hiszen Sáron zsidó. Sajnos ráadásul nem is ő az egyetlen, aki ilyen módszerekkel dolgozik vagy dolgozott. Ez az adott politikus nemzetiségétől vagy hovatartozásától függetlenül meglehetősen bajos, hiszen az erőszak kiterjedését vonja maga után. Ha történelmi okokból súlyos is a példa, az egyetlen esély mégis az, ha a jövőben az erőszakot már születésekor észrevesszük, ahelyett, hogy még támogatnánk is. Csak ha sikerül az agresszió különféle síkokon űzött mesterkedéseinek és megjelenési formáinak áttekintése, akkor remélhetjük, hogy már csírájában megakadályozhatjuk, s nem maradunk örök időkre az agresszió és a projekciók ördögi körének foglyai. 31
Hogyan született az agresszió?
Az első tűz mítosza
Az agresszió magyarázatára tett különféle tudományos érvek után megértéséhez további segítséget jelent a mítoszok világa. A mitikus világképben, a lélek képi világaiban az agresszió a tűz és a fény princípiumához rendelhető. A Fényhozó - akár a germán Löki, akár a görög Prométheusz - mindig lázadó, aki a Tűz lényét testesíti meg magában. Szószegés, csalás, furfang, ravaszság és végül erőszak árán ellopják az istenektől a tüzet, akik azt a maguk számára akarták fenntartani, nem kívánván osztozkodni rajta az emberekkel. Ha alattomosnak és agresszívnak tűnik is a Fényhozók tette, azért az isteni oldal sem mondható éppen harmonikusnak. Az istenek viselkedése már csak azért is valóban roppant barátságtalan, mert mit sem veszítettek volna azzal, ha másnak is adnak a füzükből. Ám a tűz ebben az esetben természetesen mindenekelőtt a hatalom szimbóluma. Akié a tűz, az könnyedén uralja vele a világot. A tűz kifejezést ebben az esetben minden további nélkül agresszióra cserélhetjük.
A másik oldalon a Fényhozók (jó) célja szentesíti az eszközt, és ezzel a történet a későbbi események proto- vagy archetípusává válik. „Rosszat" tenni a jó érdekében - így volt ezzel Goethe Mephistója is. Ördögként nem véletlenül nevezik Lucifernek is, hiszen ennek jelentése megint csak Fényhozó. Prométheusz és Löki tehát korán az istenek intézményével szembeszegülő hősökké válnak. Lázadásuk eszköze az erőszak, az agresszió különösen megoldatlan formája. És mindketten az istenek erőszakos válaszának áldozataivá válnak. Prométheuszt a Kaukázus egyik sziklájához láncolják, s keselyűk marcangolják máját - az istenek atyjának, Zeusznak szentelt szervet. Mivel mája éjjelente újranő, Prométheusz szenvedése örök. Löki sem jár jobban, amikor szintén egy sziklához szegezve - Fenris farkas maró nyálát, illetve egy másik változat szerint Midgard kígyó mérgét csöpögtetik a szemébe. Felesége felfogja ugyan a mérget egy edényben, hogy férje elviselhesse a kínokat, ám amikor az edényt kiüríti, Löki keserves kínokat kénytelen kiállni. A tény, hogy mindkét Fényhozót örök büntetésben részesítették, arra is utalhat, hogy követőikként nekünk, embereknek is tartós szenvedésben lesz részünk, ha agresszív tettüket követjük. 32
Az istenek pártja ebben a mítoszban gaztett áldozatának érezheti magát, hiszen eltulajdonították tőlük az addig kizárólagosan az ő rendelkezésükre álló tüzet. Az antik világban ráadásul nincs is elvetemültebb dolog a hübrisznél, a saját isteneink elleni lázadásnál. Ugyanakkor a görög mitológia már itt is van olyan bölcs, hogy noha egyetlen valódi bűnként elítéli a hübriszt, azt is elismeri, hogy éppen ez az emberek esélye arra, hogy elérjék az egységet, s ezáltal istenivé váljanak. A lázadó ajándékát elfogadó emberek a zsákmányt éppúgy, mint a Fényhozót, morális szempontból tudatosan a védelmükbe vették. A tűzzel az elemek egyikét, az agresszióval az elemi teremtőerők egyikét titkolták el eddig előlük. Ezek hiányában minden evilági vállalkozásuk esélytelen. Tehát mindkét oldal - egyrészt az istenek, másrészt a Fényhozó és az emberek - úgy érzi, igaza van. Ugyanez a helyzet a háborúk és minden primitív agresszív aktus esetében is. A tűz azonban nemcsak esélyt, hanem fenyegetést is jelent az embereknek. Erre az istenek mindig utalnak is. A tűz az Égből a Földre való lehozatal során mit sem veszít veszélyességéből. Vagyis újra őrizni kell, csakhogy immár az embereknek. Ehhez olyan szervezeti formákat kell találni, mint a papság, mely a tüzet vigyázza. A tűz birtokbavétele nyomán ezek a „specialisták" túlzott fontosságra tesznek szert, afféle félistenekké növik ki magukat. Kezdetben még emlékeznek rá, hogy a tüzet a közösség számára őrzik és biztosítják. Ám idővel valószínűleg annyi hasznot húznak ebből, hogy - mint egykor az istenek monopolizálni kívánják. A mellőzöttekben legkésőbb ekkor megfogalmazódik a kérdés: vajon legitim-e a tűz kisajátítása? És újra felbukkan egy Löki vagy Prométheusz, és fellázad, és erőszakkal ellopja a fáklyát, és a sors kereke ismét fordul egyet. így tesznek eleget a tűz hatalmának birtokosai az örökös ismétlés kényszerének. A tűz nemcsak az agresszió eleme, hanem hordozása is erőszak, vagyis az agresszió megoldatlan formája árán történik. Az agresszió ilyetén körforgásában az erőszak nem egyszerűen a „körforgás zavara", ahogyan Hacker vélekedik róla, hanem szinte kényszerítő következmény. És mindaddig az is
marad, míg az ember teljesen át nem látja, és tudatosan meg nem töri e körforgás mechanizmusát. Ezzel a mítosszal párhuzamban sok, témánk körébe tartozó, a kisgyermek és az egyén világától a kollektív erőszakig terjedő lelki mechanizmus természetét is jobban megérthetjük.
A megégetett gyermek
Mivel csak az a gyermek kerüli a tüzet, aki már megégette magát, a szülőknek a nevelést illetően alapvetően két lehetőségük adódik. Szerezhetnek gyermeküknek fájdalmas tapasztalatot egy viszonylag ártalmatlan tűzzel, vagy addig beszélhetnek hosszan és meggyőzően a lelkére, míg aztán majd magától elkerüli. „Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való!" és „Szikra veti, megégeti!" - mond33
jak az idevágó rigmusok, tálcán kínálva a gyermeknek mindent, ami agresszív. Természetesen a gyermeket kevés dolog érdekli jobban annál, mint amit tiltanak neki. Következésképpen kitör a harc a (mint egykor az istenek) minden érdekes dolgot - mindenekelőtt a tüzet - monopolizálni kívánó, hatalmas szülők és a gyermek között. Megígérik neki, hogy majd, ha elég nagy lesz, szabad lesz. Egy egészséges gyermek ezt az időpontot várva várja, és másképpen datálja, mint szülei. Fellázad, és idő előtt a tiltott tűzzel akar játszani. A szülők rendszerint elmulasztják időben átruházni a hatalmat, és máris itt a konfliktus, mely működésbe hozza az életben az agressziót. Az átmeneti konfliktusoknak ezt az agresszióval fűszerezett fajtáját Sorsfordulók című könyvemben részletesen bemutatom. Mint Prométheusz mítosza jelezte, a problematika generációról generációra ismétlődik. Minden nemzedék hajlamos lesz arra, hogy mondjuk az erotika és a szexualitás tüzet hamarabb követelje magának, mint azt annak uralói szabaddá tennék számukra. Az ifjak végül a tilalom ellenére megszerzik, amit akarnak, s gyermekeiket ugyancsak eltiltják tőle, míg ők fellázadnak s végül győznek. Amit az utolsó generáció kiharcol magának, azt később elrejti utódai elől, amíg azok támadólag és agresszívan meg nem kaparintják - és így tovább.
Égi hatalom és pokoli tűz
Az első embereknek agresszív akcióval kellett elorozniuk az istenektől a tüzet. Valószínűleg kicsúszhatott egy villám Zeusz atyánk kezéből, melyet eredetileg egész máshová szánt. Az emberek közül valaki azonban szántszándékkal félreértette, s merészen a saját céljaira használta
a tüzet. Alapvetően így keletkezhettek azok a hasonló problémák, melyeket ma már csak a mítoszokból, a gyermeki fejlődésből vagy a pszichoanalízisből ismerünk. Az emberek eredetileg minden bizonnyal nagyon féltek a tűztől. Valószínűleg megégették már magukat egy-egy futótűz alkalmával, úgyhogy elhitték az isteneknek, hogy a tűz túlságosan is veszélyes játékszer a számukra. Ám egyszer valaki mégis megkockáztatta, s elragadta az istenektől. Ez a bátor fickó biztosan fájdalom árán tanulta meg uralni a tüzet. Végül mégis meghonosította, s lassanként rendszeresen arra használta, hogy magát, majd később étkét melegítse vele. A kezét mindaddig megégette, míg meg nem tanulta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie ezzel az energiával. Csak ekkor látta be, mire is gondoltak az istenek, és mennyire igazuk volt. Megértette, hogy a tűz ugyan égi hatalom, ám a pokol tüzévé is válhat. Igaz, hogy mindig felfelé igyekszik, égi hazájába, csakhogy közben mindent felperzselhet maga alatt, s bármikor képes a földet izzó pokollá változtatni. Az agresszió benne rejtőző princípiumának ambivalenciájával melegíthet és égethet, táplálhat és felfalhat. Egyszerre vonzó és rémisztő; remény és fenyegetés, áldás és átok, veszély és esély. 34
így vált a tűz, lényegének megfelelően, az emberek kezében állandó kihívássá. Segítségével új élettereket hódíthattak meg. Ám nemcsak a külvilág makró-kozmoszába hatoltak be vele, hanem a belső mikrokozmoszba is, s felfedezték az atomok tüzet, amely azóta minden egyébnél nagyobb fenyegetést jelent rájuk nézve. Minden síkon meg kellett találniuk a tűzoltás módját, mely a tűzzel való merész és vakmerő játéknak többnyire csak a nyomában jár. A tűz mindig is a kihívás szimbóluma maradt. Az emberek szándékosan játszottak vele, hogy bátorságukkal és rettenthetetlenségükkel kérkedjenek. Csakhogy újra és újra elbízták magukat, s a lángok martalékává váltak. Mások a tűzön is átkeltek felebarátaikért és szeretteikért, s ezzel bebizonyították, hogy saját életüknél fontosabb is létezik számukra. Ismét mások egyenesen saját magukat gyújtották fel, hogy valamely magasabb idea világító fáklyái legyenek, mint azok a buddhista szerzetesek, akik ily módon tiltakoztak Amerika vietnami politikája ellen, vagy mint a cseh Jan Palach, aki a szovjet seregek támadása elleni tiltakozás gyanánt gyújtotta fel magát. Az emberek lassanként megtanulták megkülönböztetni egymástól a tűz és az agresszió két oldalát: a szelíd tüzet, mely a kultúra keretein belül valódi előrelépést jelentett, s mitológiailag Pállasz Athénével, az Olümposz kultúrfelelősével és Prométheusz isteni védnökével áll összefüggésben - illetve a pusztítás veszedelmes tüzet, mely Marshoz köthető. Természetesen e két oldal mindig is együtt járt, s egymással szorosan összefüggött: Athéné is folyton a harccal volt elfoglalva, még ha sokkal igényesebb síkon is, mint Mars. A tűz kettős szerepe mindig megmutatkozik. Vissza lehet élni vele, mint a lőfegyverek tűzerejével és a kínzóeszközökkel, mint a tüzes fogó, s figyelmeztető jelként is használható, mint a vörös fényű lámpák. Ha korunk tüntetői mintegy fényláncot alkotva kicsiny, szimbolikus tüzeket gyújtanak az idegengyűlölet ellen, bátorságukat fejezik ki és jelzést adnak, s mindkettő a Mars, vagyis az agresszió princípiumát jelenti. 35
Őselvek - egy felsőbb rend építőkövei
Az emberek mindig megpróbálták rendszerezni az élet és a világ jelenségeit, hogy ezáltal enyhítsék félelmüket. Az elemek periódusos rendszere például nem más, mint egy jól sikerült kísérlet arra, hogy az anyagi világot annak építőelemeiből kiindulva értelmezze. Bolygónk minden anyaga e bő száz elem keverékéből áll. Elvileg semmi sincs, ami ne ezekből épülne fel. Ily módon nemcsak az anyagi világot, hanem az élet valamennyi megjelenési formáját is úgynevezett őselvekre osztották fel. Ezen az alapon olyan világkép tárul elénk, mely az agresszió jelenségét annak valamennyi fajtájával egyetemben magában foglalja - és mindenekelőtt lehetőséget teremt arra, hogy bánni tudjunk vele, s ez messze túlmutat azon, amit a tudomány mind ez idáig felkínált számunkra. Az ókorban a legjelentősebb istenekről elnevezett hét klasszikus planéta rendszerét használták ehhez. Az újabb bolygók felfedezésével a rendszer idővel tíz planétára bővült. Ez a világnézet a spirituális filozófián kívül feledésbe merült, bár egyes részeit időről időre újból felfedezték. Azok az őselvek, melyek az úgynevezett belső, vagyis napközeli pályán keringő bolygókhoz kapcsolódnak, az egyént, a személyes viselkedésmódokat, az egocentrikus impulzusokat szimbolizálják. Ezek közé tartozik a Mars és párja, a Vénusz, továbbá a Nap és a Hold, valamint a Merkúr és a Jupiter. Még a Nap központi elve is csak akkor bontakozik ki igazán, ha kapcsolatba lép a külső, távoli princípiumokkal. A külső, a Szaturnuszon túl keringő bolygókhoz szimbolikusan társuló princípiumok ebben az összefüggésben a további fejlődést jelentik - főleg abban az esetben, ha a belső planéták princípiumaihoz kapcsolódnak. Ilyenkor ugyanis korrigálják a belső, inkább egocentrikus törekvéseket. Ezek közé sorolhatjuk a Szaturnuszt, az Uránuszt, a Neptunuszt és a Plútót. Bennünket e külső planéták princípiumai főleg az agressziót reprezentáló marsi princípiummal való összefüggésükben érdekelnek. Ezeket a princípiumokat, őselveket saját testünkben is felismerhetjük. Például a szaturnuszi elvet, mely általában a határokat jelenti, illetve a lényeges dolgokra való szűkítést, testünkben a fogak tükrözik, mintegy határ-falanxot alkotva (különösen az őrlő- és a zápfogak). A Szaturnusz elve teljes felelősséget kíván. Ahol a plútói elv feltűnik, ott többnyire a teljes átalakulás jelenti a fejlődést, melyet kérlelhetetlenül be is hajt rajtunk - s ezzel érint minden autoagresszív 36
kórképet, különösen, ha olyan végérvényes következményekkel fenyeget, mint a halál. A Neptunusz, minden előtérben álló dolog feloldódásának princípiuma, egyaránt megtalálható a Jakob-Creutzfeld-szindrómában és a kergemarhakórban. A neptunuszi elv minden szinten
lemondást követel, mindenekelőtt az akaratról való lemondást. Gondoljunk például az anyagi nyereség iránti vágyra, mely ezeket a betegségeket életünkbe oltotta. Az eredeti, meglepő és kiszámíthatatlan uránuszi elv függetlenséget és szabadságot kíván mindentől, amivel kapcsolatba kerül. Célja a személyes függőségek, mondjuk a szenvedélybetegségek felszámolása. A hiperaktivitással kapcsolatban a későbbiekben még szót ejtünk róla. A Nyugat felosztási kísérleteinek zöme végső soron az ókor elemekről alkotott tanára vezethető vissza. Ha a pszichiátria típustanát vizsgáljuk, a kolerikusban a tűz, a szangvinikusban a levegő elemére bukkanunk. A melankolikus eleme a föld, a flegmatikusé pedig a víz. Freud óta a kolerikusnak hisztérikus, a szangvinikusnak skizoid, a flegmatikusnak depresszív, a melankolikusnak pedig kényszeres hajlamot tulajdonítunk. A négy elem típusát keresztény körökben a négy evangélista személyesíti meg. Ezek képezik a mai napig világértelmezésünk egyik alapját. Fritz Riemann pszichoanalitikus, akinek már igen korán volt mersze kiállni az őselvek tana mellett, sőt egy asztrológiai könyvet megjelentetni az egyes típusokról, a négy alaptípust a világegyetem négy alaptendenciájára vezette visz-sza.12 Paracelsus szellemében összekapcsolta az emberi mikrokozmoszt a teremtés makrokozmoszával. A Föld Nap körüli keringését revolúciónak* nevezte, s egy előre megadott pályához való alkalmazkodást látott benne, melyet függőség követ. Ugyanezt a tendenciát fedezte fel a depresszív alkalmazkodásban is, melyet minden eredeti, örökösen az ősök útját követő társadalomban megtalálunk. A Föld saját tengelye körüli forgása ezzel szemben egyéni dinamikáról tanúskodik: a skizoid sajáttengelyem-körüli-forgásnak, illetve napjaink „egyéni út"-tendenciájának felel meg. Pozitív értelemben a jungi individualizációs folyamatot, negatív értelemben pedig a modern egocentrikusságot jelenti. A Földre ható centrifugális erő a kolerikus tűz-típusnak felel meg, mely kifelé fordul, s az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti saját középpontját. Az ezzel szemben ható gravitáció a kényszeres föld-típust tükrözi, melyet a megmerevedés fenyeget. Az ókorban a négy alapelvet további részekre osztották. A tűz példájánál maradva megkülönböztették a kezdetek kardinális, a hadi isten Marsban (Arész) megjelenő tüzet a csúcspont fix, a Nappal analóg tüzétől, illetve Jupiter (Zeusz) kiteljesedett, labilis tüzétől.
*E latin eredetű szó jelentése kettős. Hétköznapibb értelmében forradalmat értünk rajta, csillagászati szakkifejezésként azonban valamely égitestnek a központi égitest körül tett egyszeri körülfordulását, vagyis a keringési időt jelenti. (Aford.)
37
Az istenek neveinek nyomán a négy alapelv tovább differenciálódott, így végül tíz őselv keletkezett, melyek máig is a spirituális tanok alapját képezik, s főleg az asztrológiában ismertek. Az ókorban mindenesetre az őselvek tanát értették rajtuk, nem a képes magazinok „asztrológiaként" dicsőített jósolgatásait.
Persze az őselvek mindennapi életünkben való felfedezése számunkra sem olyan idegen gondolat, mint azt az első pillanatban gondolnánk. A pszichoanalízis által újra felfedezett, korábban a Vénuszhoz rendelt orális elv érthetővé teszi ezt a dohányzás témája kapcsán. Sok dohányos küzd orális vagy éppen vénuszi problémával. Hiányzik nekik az élet élvezete, és dohányzás közben lehet valami az ajkaik között, mely bizonyos kielégülést nyújt. Amikor - mondjuk, egészségügyi okokból - abbahagyják a dohányzást, hajlamosak arra, hogy többet egyenek vagy nassoljanak, így aztán gyakran meghíznak. Ez az összefüggés inkább analogikus, mint logikus. Egyszerűen kénytelenek tudattalanul tovább munkálkodni orális vagy vénuszi problémájukon, s ezt evéssel vagy nyalakodással is tehetik. Az őselv szempontjából ezzel az erővel szophatnák az ujjúkat vagy csókolózhatnának is. Vannak persze olyan dohányosok is, akiknek agressziós problémájukhoz kell a dohány, hogy füstölögve kiereszthessék a gőzt. Ha leszoknak a dohányzásról, fennáll a veszélye annak, hogy más szelepet keresnek, s azontúl esetleg ordítozni vagy verekedni fognak - de átvitt értelemben mindenképpen offenzívebbek és talpraesettebbek lesznek, s ezzel eleget tesznek a Mars agressziós elvének. Ez, legalábbis számukra, mindenképpen egészségesebb megoldás lenne (lásd e témában A dohányfüst pszichológiája című könyvet). Ez a banális példa megmutatja, hogy hol is van az agresszió elvével való bánás megoldása, mely ebben az egyben nem különbözik a többi princípiumtól: saját kezünkben van a választás, hogy az agresszió megoldatlan, brutális avagy a fejlettebb, megoldottabb válfajával élünk. Abban azonban nem dönthetünk, hogy kívánunk-e egyáltalán foglalkozni az agressziós vagy marsi elvvel. Amilyen kevéssé száműzhetjük a periódusos rendszer valamely elemét, éppoly kevéssé vagyunk képesek erre egy olyan őselv esetében, mint az agresszió (Mars). Valaha sokkal oldottabban kezelték ezt a kérdést, noha a marsi princípiumot sosem kedvelték. Arész/Mars együtt járt Hadész/Plútóval, az Alvilág istenével, aki a görög, illetve római pantheon legkevesebbre becsült istene. És éppen e két közutálatnak örvendő isten neve fémjelzi az agresszió elvét... Ebből is látszik, hogy nincs könnyű dolgunk. Arész/Mars kötekedő, alattomos és könyörtelen, mégis helyet kapott az istenek között. Az emberek minden őselvvel megpróbáltak jól kijönni, nehogy azok váratlanul rájuk törjenek. Az ókori emberek tudatában voltak annak, hogy az ősprincípiumok egyikétől sem menekülhetnek, így mindegyik megkapta az őt megillető teret, időt és jogot. Ez az életet nagyban megkönnyítő eljárás, mely egy bizonyos időhöz egy adott princípiumot rendel, számunkra már teljesen hozzáférhetetlen, noha gon38
dolata tőlünk sem teljesen idegen. Az égi istenség, Uránusz elvéhez tartozik minden hirtelen, rajtaütésszerű és a megszokottól eltérő, következésképpen a szellemi sziporkák éppúgy, mint a gutaütés, az időszaka pedig a farsang. XI. 11-én 11 óra 11 perctől húshagyó kedd éjszakájáig szabad teret kapnak bennünk és körülöttünk az uránuszi erők. Csak farsang éjjelén ér véget a féktelen forgatag, s hamvazószerdával beharangozzák a hamu és a nagyböjt, tehát a Szaturnusz princípiumának időszakát.13 A farsang idején (a legnagyobb) rendben lévő dolog kirúgni a hámból, megsérteni a normákat és bolondozni. Nyáron az ilyesminek nincs helye, ráadásul büntetendő is lenne. Nyilvánvalóan jobb is lenne, ha minden abnormális (a normákat sértő) igényt és egyéni őrültséget egy direkt erre a célra rendszeresített időszakban ki lehetne tombolni, míg az év többi része ebből a szempontból nyugalmat élvezne. Aki alaposabban
foglalkozik a farsangi szokásokkal, megállapíthatja, milyen mélyrehatóak voltak valaha, s ezáltal micsoda szelepet jelentettek az uránuszi erők számára. A mindenkori (hierarchikus vagy szexuális) tabuk veszélytelen és áttekinthető keretek között voltak megszeghetők, anélkül, hogy a rendet valóban megkérdőjelezték volna, így hát az Uránusz princípiuma a mai napig teret és időt kap a farsang alatt, míg más princípiumoktól - mindenekelőtt a Marstól, de főleg a Plútótól - ezt megtagadjuk. Ha az ember felismerte, hogy bizonyos kényszerek elől nem térhet ki, jobb, ha tudatában van ezeknek, hogy megismerje őket és számoljon velük. Ahol ez nem történik meg, ott rendszerint valamilyen kimondottan kellemetlen kényszertanítás lesz az eltagadás eredménye. Ez külső és belső problémákban egyaránt megnyilvánulhat. Több mint két évtizednyi kórképértelmezés után számomra már nem fér kétség a mikrokozmosz és a makrokozmosz paracelsusi értelemben vett kapcsolatához és együttműködéséhez. Sok minden szól amellett is, hogy tanulni kerültünk a Földre, és hogy az élet egy nagy iskola. Bármely síkon tanulhatunk, és folyamatosan miénk a választás. Ha azonban egy témát elutasítunk, akkor azt akaratunk ellenére „belénk verik". Ezért aztán bölcs dolog volt, hogy őseink életük egyes időszakait felajánlották az őselvek számára, mintegy áldozat gyanánt, amennyiben áldozatkészségük saját jószántukból a fájdalmas területekre is kiterjedt. Önként áldozni lényegesen könnyebb és mindig kellemesebb, mint kényszerűségből - még akkor is, ha összességében kényelmetlen is. Az, hogy ez vallássá fejlődött, melyet, mint minden vallást, félreértenek és átértelmeznek, az őselvekkel való bánásmód eredeti elképzelésén mit sem változtat. Egy kémikus vagy fizikus számára teljesen magától értetődő, hogy a periódusos rendszer törvényeinek hatására hagyatkozzék, nem kell minden alkalommal mindent újra kikísérleteznie. Az orvoslásban és a pszichológiában ugyanilyen bizalommal építhetünk az őselvek hatásaira. 39
Mars — az agresszió elvének férfias archetípusa
A spirituális filozófia szemszögéből az agresszió minden kezdet energiája, s az első őselvhez, a Marshoz tartozik, mellyel minden élet kezdődik. Ebből a szempontból értelmetlen kísérlet az agressziónak a világból való kiiktatása. Ha sikerülne, az egyben magának a világnak a kiiktatását jelentené. Az agresszió kifejezés a latin aggredi szóból származik, melynek jelentése: nekifogni, hozzálátni, de megfogni, megragadni is - vagyis a szó eredetileg értékítélettől mentes, semleges tartalommal bírt.* Modern nyelvhasználtunkban ezzel szemben az agresszió kifejezés szinte kizárólag negatív színezettel rendelkezik. Ezt az egyoldalúságot át kell látnunk, s a Marsnak az életet előremozdító oldalának a felfedezésével egyensúlyba kell hoznunk. A kezdet, melynek mindig szüksége van az agresszió energiájára, valójában szép dolog. Agresszió nélkül semmi sem kezdődhetne, az első impulzus tehát mindig agresszív, gondoljunk csak a tudomány teremtéstörténetére, a Nagy Bummra, arra az erőszakos robbanásra, mely
mindent mozgásba hozott, vagy a vallás teremtéstörténetére, melyben az első hangokból, szikrákból, szavakból vagy dallamokból lett a beszéd. Az első felcsendülő szó, az első hang is agresszív erővel törte meg a némaságot, de ettől még korántsem nevezhető gonosznak. Természetesen az év kezdete is mindig a tavasz agresszív energiájából indul ki. Duzzadnak a rügyek, kipattannak a bimbók, szárba szökkennek a növények, de senki sem gondolja, hogy ez a Gonosz műve volna. Ha a szokásos értékelésünket próbálnánk ráerőszakolni a tavaszra, igencsak nevetségesen hatna. Amikor rügyek milliárdjai feszítik szét védtelen burkukat, s veszedelmesen hegyes csírák milliárdjai törik át brutálisan ártatlan Földanyánk testét, általában inkább örülünk. Élvezzük a tavasz agresszív marsi erejét - mely nélkül az új növekedési ciklus el sem kezdődhetne. Sőt, inkább az agresszív tavaszi energia pártját fogjuk a tél állhatatos, rideg erőivel szemben, melyek a Szaturnusz elvét képviselik. Ráadásul a növények csíráinak tényleg legalább olyan veszélyes hegyük van, mint a lándzsáknak, a sugárhajtású vadászrepülőknek vagy a rakétáknak.** Minden lövedék marsikus formájú - a kőkorszaki nyílhegytől a modern gyorstüzelő fegyverek töltényéig - máskülönben nem is repülnének, vagy legalábbis nem olyan gyorsan. Ez Mars, a Hadak Istenének formája vagy szignatúrája, és sem nem rossz, sem nem jó, hanem marsikus, így a legalkalmasabb a gyors előrejutásra, az ellenállás megtörésére, saját érvényesülésére. Átvitt értelemben az
*Az osztrákok a fenti kifejezést (németül: angreifen) még mindig semleges értelemben használják, tehát akár gyengéd érintést is érthetnek rajta. Az irodalmi német pozitív vonatkozásban az etwas in Angriffnehmen (valaminek nekilátni, hozzákezdeni) kifejezésben használja. (Az anpacken vagy zupacken, megfogni/megragadni jelentésű szavak hasonlóképpen pozitív kezdetre utalnak.) ** A szerző az eredeti kiadásban megjegyzi, hogy a sarj, csíra jelentésű német Schössling kifejezés mintegy magában hordja a schieflen (lőni) és Geschoss (lövedék) jelentéstartalmakat is. (Aford)
40
éles, csípős megjegyzések is mélyebbre hatolnak, s biztosabban célba találnak a lélekben, mint a sima beszéd. Tetszik vagy sem, a Mars és energiája minden kezdetnél jelen van. És minél akadálytalanabbul működhet, annál könnyebb a kezdet. Minden egyes születés is a résztvevők marsi energiájából él: az anya a tolófájásokkal fejezi ki, a gyermek pedig ideális esetben aktívan „fejest ugrik" az életbe. Ha egyikük elutasítja a marsi részvételt, a nőgyógyásznak kell merészen beavatkoznia, egy éles szikével felvágva a feszes hasat, hogy kiszabadítsa a gyermeket. Még a bőven folyó vér is a Mars princípiumát képviseli, amint az esetleges fájdalom(kiáltások) is. A Mars kiiktatására tett valamennyi kísérlet kudarcba fullad végül, legfeljebb olyan megoldatlan formákat hív elő, mint amilyen a császármetszés is. Ha a gyermek keresztben fekszik, vagy az anya nem nyom eléggé, orvosi oldalról száll ringbe a marsi intervenció, s a kezdet máris problematikussá válik. Ha a gyermek mégoly érthető okokból tagadja is meg, hogy fejest ugorjék az életbe, főleg, ha farfekvéses, akkor a Mars ki fogja kényszeríteni a maga jogait.
Régebben a nőgyógyászok fogóval ragadták meg a fejet; ma szívóharanggal törik meg az ellenállást. Aki nem jön magától, azt a fejénél fogva rántják a világra. És közben teljesen mindegy, miféle jó okokra hivatkozva kívánta az illető elkerülni a Marsot. A gyermek vonakodása érthető, hiszen ő tudja, hogy fejjel kell a falnak mennie. Ráadásul a rossz fekvésről sem tehet, ha az anyában keresztben fekszik, s fejének nyomása a szülőcsatorna nyílása helyett a gátat éri, mely ebben az esetben valóban egyfajta falnak tekinthető. Szóval még ha a rossz fekvés dilemmája nem írható is a számlájára, a kezdetek marsi tapasztalata akkor sem spórolható meg. Azoknak a nőgyógyászoknak, akiket a francia orvos, Frédérick Leboyer14 munkásságának ideje előtt sok felelősség terhelt a megoldatlan területek marsi erejének elterjedése miatt, agresszívan kellett beavatkozniuk, vagy a gát felmetszésével, vagy beletörődve a gát szakadásába, s később össze varrva. Mindkét eset fájdalmas, véres, vagyis marsikus ügylet. Az ügy természetéből adódóan nem lehetséges a gyengéd szülés, értelme sincs, s Leboyer sem erre gondolt. Könyvének a hatásos Erőszak nélküli szülés címet adta. Az erőszak és a brutalitás végső soron az agresszió megváltatlan síkjai, melyekkel szülés közben nem sokat veszítünk megszabadulhatunk tőlük, ha a megváltottabb síkokat választjuk.15 Ha az anya mondjuk ésszerűbb testhelyzetben, guggolva, állva vagy ülve szül, minden energiáját be tudja vetni, ezzel is a marsi erőket segítve, de most már egy megoldott formában és módon. Tehát Mars nélkül semmi sem jön a világra. Még egy aranyos, pelyhes kiscsibe is kénytelen hegyes, marsikus csőrével agresszívan feltörni a tojáshéjat, hogy megpillanthassa a napvilágot. Igaza volt Hérakleitosz görög filozófusnak, amikor azt állította, hogy a háború (istene, Mars) minden dolgok atyja. Az őselvek síkján így igaz. De semmiképpen sem szabad eltekintenünk attól, hogy itt nincs helye az értékítéletnek, következésképpen ez nem negatív gondolat. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy minden, aminek atyja van, anyát is tudhat magáénak. 41
Ebben az esetben nem nehéz kitalálni, hogy Mars párja Vénusz istennő. Minden princípiumnak van egy ellenpólusa, mely sokkal közelebb áll hozzá, mint gondolnánk. Az ellenpólus szerepével időről időre foglalkozunk majd, különösen a polaritás témájának tárgyalása során. A Mars princípiuma olyan minőségekben mutatkozik meg, mint gyors, hegyes, éles, közvetlen, bátor, forró vagy energikus és energetikai, mely minőségek pozitívan és negatívan egyaránt használhatók, például egy ház fűtésére vagy a gyújtóbombával való pusztításra. Egy éles késsel ölhetünk és kenyeret szelhetünk; bátorsággal életet menthetünk és kockáztathatunk. Az agresszió elve nemcsak a kezdetekhez kapcsolódik, hanem mindig velünk van és semmivel sem pótolható, de mindig van választásunk, hogy melyik síkon éljük meg. Lehet gyorsan és bátran gondolkozni, hogy megelőzzünk egy autóbalesetet. Offenzívén új utakat kereshetünk, hogy a régi problémákat legyőzzük; éles elmével áttörhetjük a határokat, hogy jobb megoldásokat találjunk. Heves vitákat vívhatunk, minden energiánkat bevethetjük, s a szópárbajban a közösség javára győzhetünk. Egy bátor élet mindig marsi tartalommal bír. Aki addig üti a vasat, amíg meleg, és a megoldásért küzd, az marsi életet él. Korunk elsődleges feladata lenne, hogy a modern élet
állította nagy követelmények megoldásának bátran és csüggedés nélkül nekilássunk, ez pedig csak akkor sikerül, ha megbékélünk az agresszió princípiumával. Az ember: zoon politikon, szociális állat. Szüksége van bizonyos agresszióra, hogy mások felé forduljon, s rendeltetését kövesse. Egy kapcsolathoz mindig szükség van bátorságra és offenzív erőre - kezdetétől a végéig. A kapcsolat folyamán azért szükségesek a marsi erők, hogy a kapcsolatot elevenné, feszültté, teljessé és fejlődőképessé tegyék, hogy újra és újra közös lépéseket tegyenek a még felderítetlen területeken. Az életünkben központi szerepet betöltő jelentősége ellenére a Mars még mindig hasztalanul vár arra, hogy kikerülhessen a „szégyenpadból". Ha mindent, amihez köze van, elkerülünk, természetesen megváltott aspektusainak köre is egyre szűkül. Ahol határozott fordulópontra lenne szükség, vagy bátran meg kéne tenni az első lépést a határok legyőzésére, a Mars nélkül nincs esély a sikerre. A nagy pártok legtöbb politikusa például - mint választóik zöme is - középszerűséggel és ócska kompromisszumokkal tünteti ki magát, s ez a nyugati demokráciában afféle politikai kényszeredettséghez vezetett. Mindenki görcsösen középre igyekszik, ám csak a középszerűséget érik el. A népesség nagy része már rég nem játszik szerepet sok klasszikus demokráciában, s távol marad a választásoktól. A politikusokéhoz hasonlóan nagy elégedetlenség övezi a népesség részéről az orvosokat is. Ennek egyik mélyebb oka az, hogy mindkét csoport olyan szembetűnően híján van a marsi energiának. Emellett persze politikusainkat ugyanúgy magunk választottuk, mint az orvosunkat - a demokráciában és a szabad 42
orvosválasztás korában ehhez nem férhet kétség. Ami az első pillanatban vádnak tűnik, csupán arra hivatott felhívni a figyelmet, mennyire hiányzik az életünkből az agresszió princípiumának pozitív megnyilvánulása, méghozzá nemcsak a politikában és az orvoslás területén, hanem mindenütt. A mindennapok világában is elkerülhetetlenül kimagasló szerepe van a marsi energiának - javunkra vagy kárunkra. Friedrich Nietzsche itt következő sorai érthetőbbé teszik ezt, s arra ösztönöznek, hogy béküljünk ki a Marssal:
Úgy van! Tudom, honnét jöttem! Telhetetlen láng-gyönyörben égek, izzók, pusztulok. Fény lesz mind, amihez érek, szén, amiből már nem kérek:
úgy van, úgy van, láng vagyok! [Ecce homo. Szabó Lőrinc fordítása.]
A Mars megtagadása
Az agresszió őselvével szemben tanúsított csekély tisztelet, és vonakodásunk attól, hogy az őt megillető elismeréssel adózzunk neki, a Marsot folyton sötét utakra kényszeríti, így az összes lehetséges megváltatlan formájában előbukkan. A kelleténél jobban is szembesülünk ezzel a maffiák, és egyáltalán a szervezett bűnözés meglétében. Befolyása megmutatkozik a klikkek, bandák harcaiban és minden mocskos üzletben, melyek a gazdaság és a politika szintjéig hatnak. A marsi részvétel azonban csak azok számára érthető, akiknek „van szimatuk" erre a minőségre. A Marsnak eleve szerepe van minden háborúban és sok kórképben, sőt egyesekért kizárólag ő maga tehető felelőssé. Minél kevésbé tiszteljük az őselvek valamelyikét, annál erőszakosabban fogja érvényesíteni a maga igényeit, ráadásul a tiszteletünket feltétlenül kikényszerítő formában. A Mars princípiumát illetően egyrészt világosan érezhetjük, hogy nélküle nem boldogulunk Costa Rica vagy Izland kivételével például alig van olyan ország, amely önként lemondana hadseregéről, s a szervezet ellenállórendszere nélkül az ember életképtelen. Másrészt szinte bármi áron megpróbáljuk elkerülni, hogy szembe kelljen néznünk a vele, vagy hogy akár csak a nevén nevezzük őt. Ez kicsiben és nagyban, egyénileg és kollektíven egyaránt érvényes. Az utóbbi ötven év szinte minden háborúját védelmi miniszterek tervezték meg és vezették. A naiv lélekben felmerül a kérdés, miért kell egy orosz védelmi miniszternek Afganisztán kellős közepén, illetve amerikai kollégáinak immár szerte a világon „védelmezniük" magukat. Az értékelés szándéka nélkül is feltűnik, hogy több ezer kilométernyi távolságból elég nehezen lenne képes a 43
szokásos katonai készültség a hazáját egy esetleges idegen támadással szemben megvédeni. Ilyen esetekben helyt kell állni az olyan elvekért, mint a szabadság és a demokrácia, illetve azok védelmezése. Csakhogy az ilyen „védelmi intézkedések" mögött gyakran az önös érdekek érvényesítésének vágya áll. Természetesen nem vehetünk egy kalap alá minden háborús beavatkozást. A náci Németország elleni amerikai bevetés minden bizonnyal egy egész földrészt felszabadító heroikus küzdelem volt - valóban össze sem hasonlítható a vietnami háborúval, vagy az afganisztáni orosz támadással.
Legyen bár szó mégoly átlátszó támadási motívumokról is, az érvelés mégis defenzív marad. Egyszerűen jobban eladható, mert tele vagyunk gátlásokkal, s nem tudjuk Marsot őszintén a nevén nevezni, és háborús szemébe nézni. Már az inváziós seregek nevei is a Mars félreértését tükrözik. Az elsők között érdemel említést a német hadsereg, mely a Reichswehrtől a Wermachton át a Bundeswehrig* sosem védekezett, hanem, legalábbis ami az első kettőt illeti, mindig agresszív támadónak bizonyult. Régebben haderőről beszéltünk és hadügyminiszterről és hódító hadjáratról, vagyis a Marsot legalább szóban őszintébben kifejezésre juttattuk - ez is annak bizonyítéka, hogy idővel egyre negatívabb lett a megítélése. Az a félelem, amellyel a Marshoz viszonyulunk, az újabb kori német történelemből rögtön világossá válik. A Szövetségi Köztársaság ifjai évtizedeken át tisztában voltak vele, hogy életükből másfél évet hazájuk védelmezésére kell áldozniuk, mert a keleti oldal olyan állig felfegyverkezett néphadsereg felett rendelkezik, mely csak arra vár, hogy lerohanja a Nyugatot. Az NDK-ban ugyanez történt, csak fordított előjellel és még drasztikusabban. Aztán a szövetségi haderő és a néphadsereg az újraegyesítés révén hirtelen ugyanazon az oldalon találta magát. Ekkor sokan úgy gondolták, hogy nagystílű leszerelésnek lehetünk tanúi. Ez lett volna a logikus következmény, ha a korábbi érvelés helytálló lett volna. Csakhogy, amint láthattuk, nem le-, hanem átszerelés lett a dologból. Minek? - kérdezték a naivak. A fegyverkezés hívei ugyan nem válaszoltak, ám gondolataik nyilvánvalóak voltak: csak meg ne váljunk a marsikus katonásdi játékszereitől, idővel biztosan találunk majd ellenséget is hozzájuk. Azóta is lelkesen keresnek, s nemegyszer találnak is. Adott esetben egyszerűen csak kicsit tovább kell nyomulni, hogy a Mars témáját hadi síkon dolgozhassuk fel. így nem mondanak le a milliárdokat felemésztő (fel)fegyverkezési projektekről, mint például az újabb bombák előállítása, még ha fogalma sincs senkinek, hogy mire is fogják azokat használni. Minden logika ellenére mindenesetre megépítik őket. Aki ilyen drága bombázó repülőgépet készít, noha láthatólag semmi sem kényszeríti erre, annak valamilyen titkos kapcsolatának kell lennie a Marssal. A békepárti polgárok itt valamilyen megoldatlan viszonyra gyanakszanak. Az efféle beruházások hívei persze nem mernek őszintén szembenézni saját háborús nézeteikkel, és ezzel a Mars princípiumának majd' minden híve ugyanígy van. *A Wehr szó jelentése: védekezés, fegyverzet. (Aford.)
44
A békepárti irányzat
A pacifisták gyakran tartják magukat jobb embereknek csupán azért, mert ellenzik a Marsot. Rendszerint a legjobb szándékkal kívánják kiiktatni a világból. Érdekes lenne egyszer megvizsgálni, milyen magas az ő körükben az allergiások és a fertőzéses betegségekben szenvedők aránya. Az elfojtott Mars-elvnek ugyanis valahol kiutat kell találnia. Azt, hogy a pacifista kísérletek mennyire reménytelenek, a történelem is jól példázza. Őszintébbek - ha nem is a nevüket illetően - ebben a témában a békekutatók, akik gyakorlatilag csakis hadi- és fegyverkezési kutatásokat folytatnak, de ezzel legalább tisztában vannak.
Mint azt sok példa mutatta, merőben értelmetlen dolog megpróbálni a Marsot száműzni a világból - sokkal inkább megváltott formában kellene megélni. Teljesen más a háborút ellenezni, mint alapvetően a marsi princípium ellen fordulni. Az előbbi emberi, az utóbbi viszont életveszélyes, mivel a Marsot az ellenőrizhetetlen árnyékvilágba kényszeríti, ahol összehasonlíthatatlanul veszélyesebbé válik. Közismert, hogy minden jelentősebb békepolitikus erőszakos halállal végezte. Közülük azok, akik eredetileg tábornokok voltak, mint Anwar el Sadat vagy Jitzhak Rabin, katonaként sértetlenül túlélték a háborút, a béke apostolaiként azonban az első lövés végzett velük. Veszedelmes dolog elzárni a marsi energiák szelepét, amikor még sok agresszív potenciál vesz részt a játékban. Az ideális az lenne, ha ennek a tüzes energiának más, a fejlődést jobban elősegítő szelepet nyitnának. Ha sikerülne a kődobáló palesztin intifáda-harcosokat rávenni arra, hogy ezt az energiát inkább országuk felépítésére fordítsák, az egész régió és saját helyzetük is sokkal reményteljesebbé válna. Nyilván nem megoldás, ha a kődobálást büntetés terhe mellett megtiltják nekik, hiszen fogalmuk sem lesz, mit kezdjenek agresszív energiájukkal. A mikrokozmoszból vett analógia is egyértelművé teszi, milyen problematikusak az eleinte oly csábítónak tetsző radikális pacifista leszerelés! javaslatok. Testi ellenállórendszerünk teljes leszerelése ugyanis a leukémia vagy az AIDS végső stádiumában történik meg, s az élettel összeegyeztethetetlen. Lehet, hogy ez a mikrokozmoszból vett analógia kellemetlenül hangzik azoknak, akik eddig a leszerelésért lelkesedtek. Amennyiben azonban testünket vizsgáljuk, biztos, hogy hasznosabb az edzés, mint a lefegyverezés. Megfontolandó lehet egy másik, ezúttal a Távol-Keletről vett párhuzam is. A szamuráj, aki egy életen át a harcművészet tökéletesítésének élt, ideális esetben olyan erős, hogy már nem is kell harcolnia. Ellenfele már az első pillantásra felismeri belső fölényét, melynek a külső hű tükre, ezért inkább lemond a fegyveres összecsapásról. Ebben az esetben nyilvánvalóan az okos, megfelelően magas tudati szinten álló ellenfél túlélési ösztöne lép működésbe; a történelem és a tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez korántsem érvényes minden emberre. 45
A marsi princípiumra való nyitottság
Amit a katonaságban mindig is kifogásolnak, az az, hogy a katonák a marsi elvet képviselik, még ha vélhetőleg megváltatlan síkon is. Nyilván nyernek valami pozitívumot ebből a princípiumból, máskülönben nem gyakorolnának nap mint nap olyasmit, amiről mindenki más, sőt hivatalosan ők maguk is azt remélik, hogy sohasem lesz szükség rá. Hasonlót élnek át a sebészek is, akiket szintén fegyver jellegű, agresszív eszközök használatára képeznek, s olyan mesterséget űznek, melyben szúrni és vágni kell. Ők azonban korántsem
remélik komolyan, hogy fegyvereik és agresszív képességeik alkalmazására sohasem kerül majd sor. A betegek vagy a laikusok azonban kimondatlanul is azt hiszik, hogy a sebészek eszközeiket valóban csak olyan rendkívüli vészhelyzetekben használják, amikor már minden más csődöt mond. Aki tapasztalta már, hogy a fiatal sebészek hogyan versengenek az operációkért, melyekre egyébként szakmai előmenetelük okán is szükségük van, az máris a Mars titkos bűvöletére gyanakszik. Egy jó sebésznek természetesen öröme telik a műtétben. Ha nem így lenne, sosem válna szakmája tudójává. A betegeket már jó előre elosztják egymás között a következő felkiáltással: „A következő gyomor az enyém!" Legalábbis kétséges, hogy a katonai műveletek (= operáció, a szó eredeti jelentése szerint!) esetében ez másként lenne. Egy jó katona a lőgyakorlatok folyamán minden bizonnyal elégedettséget érez a célzás, a fegyver elsütése és a találatok összeszámlálása közben. Miért kellene ennek másképp lennie, ha komolyra fordul a helyzet, hiszen teljesítményét ráadásul előléptetéssel és érdemrendekkel jutalmazzák, no meg saját és társai életét is megmentheti? Nem csak a történelemkönyvekben olvashatjuk, hogy mennyi lelkesedéssel használják ezeket a képességeket a harci bevetéseken. Közhely, hogy a „jó" katonát a csatában gyorsabban előléptetik. De milyen is a jó katona? Erről megoszlanak a vélemények. Amennyiben ezeket a szinte magától értetődő nézeteket konkrét politikai vagy katonai helyzetekre alkalmazzuk, rögtön bajossá válik a bennük szereplő elvek áttekintése. Ennek oka az a szubjektív értékelés, amely egy-egy irányzat nézetét tükrözi. A pártoskodás pedig rendszerint elvakulttá tesz. Gyakorlásnak sem lenne utolsó, ha a következő példát ez egyszer értékelés nélkül és saját személyünktől elvonatkoztatva vizsgálnánk. Az 1991-es Öbölháború jól példázza titkos és szoros viszonyunkat a Marssal. A szövetségesek szempontjából olyan ellenség lefegyverzéséről volt szó, melyet - kínos ugyan, de - kevéssel azelőtt éppen ők maguk fegyvereztek fel. Az Irán és Irak közötti ideológiai, majd később háborús nézeteltérésben az USA egykor az iraki diktátor, Szaddam Húszéin pártját fogta, hogy ezzel, vélekedése szerint, a kisebbik rosszat válassza. Ez viszont később azzal a következménnyel járt, hogy Szaddam nem rettegte őket, sőt pimasz és önző módon szembe is helyezkedett az amerikai érdekekkel. Ezért aztán a szövetségesek hamarosan egyetértettek abban, 46
hogy valaminek történnie kell. Aki nem akart aktívan részt venni a harcokban, annak legalább fizetnie kellett. Németországban, mely akkor még nem kívánt személyesen beavatkozni a konfliktusba, krokodilkönnyeket ejtettek a politikusok, miközben eladták a közvéleménynek az általuk és szövetségeseik által megfogalmazott „szükséges háború" eszméjét. Az utcákon eközben állítólag békeszeretettől, bár a valóságban inkább a politikusok és fegyverexportjuk miatti (marsi-kus) haragtól tombolt a békemozgalom. Otthon, a képernyők előtt azonban a néma többség ült, és láthatólag élvezte, hogy a pénzéért az amerikai szövetségesek jó (precíziós) munkát végeztek. A háborús közvetítések elképesztő nézettségi arányt értek el, s minden hivatalos sopánkodás ellenére épp elég néző ismerte be, hogy a pusztítás videojátékokra emlékeztető jelenetei milyen lenyűgözőek voltak.
Miközben Németországban ez idő tájt megkétszereződött a háborús szolgálatot megtagadók száma, addig az angol hadsereg, melynek katonái aktívan részt vettek a harcokban, a jelentkezők dupláját könyvelhette el. Ott, akár az USA-ban, Franciaországban és a többi, aktívan háborúzó országban, a Mars princípiuma iránt sokkal „jobb szívvel" viseltető alapállást valósítottak meg. Az angol televízióban minden híradó háborús főcímmel kezdődött, melyben Tornádó típusú repülőgépek dörögtek át a légen, páncélosok robogtak a sivatagban és elitalakulatok lopakodtak a homokban - aláfestve a fanfarok hangjával és a dicsőítő mondattal: „Britons at war" (Britek a háborúban). A Németország és Anglia közötti, egyértelműen hatalmas különbség minden bizonnyal eltérő történelmi háborús tapasztalataikkal magyarázható. A Mars princípiuma mindkét országban mozgásba lendült, még ha különböző őszinteséggel is. Az angolok következetesen kiállnak marsi vállalkozásuk mellett, és semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy fiatal pilótáik lelkesedését rögtön a bevetés után országszerte a televízió műsorára tűzzék. Háború volt, melyben marsi felfogás szerint a pusztítás: siker. Németországban a Mars ugyanígy jelen volt, csak kevésbé nyíltan és elfogadottan. A béketüntetések aktivistái nem álltak a Mars és annak haragja mellé, hanem pacifista, vagyis ebben a helyzetben hazug jelszavaik mögé bújtak. A politikusok kvázi békés kommentárok és csitítgatások mögé rejtették rossz lelkiismeretüket, noha szemmel láthatóan örültek, hogy ez az egész oly erőszakosan marsi gyorsasággal lepergett. Egyedül a német militánsok álltak a Mars oldalára, s fejtegették - televíziós kommentárokként - látható elégedettséggel, hogy a magukfajta milyen profi a hathatós beavatkozások terén. Tényleg igazuk volt. Ha már az ember a Marssal a háborús erőszak megváltatlan síkjára süllyed, kár haboznia. „Csak egy kicsit" lesújtani veszélyes, mint ahogy lassan tenni is az. Egy gyengéd, részletekben adott pofon nem tesz hamarabb pontot a vita végére, hanem csak még jobban felbőszíti az ellenfelet. A pofon, mint olyan, ugyan a Mars hatásköréből érkezik, gyengéd kivitele azonban más jelleggel bír, így az eredmény ellentmondásos lesz. Ha már operálunk, akkor tegyük éles szikével. Minden egyéb nemhogy humánusabb lenne, hanem sokkal fájdalmasabb és veszélyesebb, tehát ostobább. 47
Ha a Mars nem a szike élességében, akkor a lassú, kínos nyiszálás sokkal nagyobb fájdalmában nyilvánul meg. Rossz úton jár az az elképzelés, mely szerint a régi, agyonfertőtlenített és eltompult injekciós tűk kevésbé fájdalmas vérvételi módszert jelentenek, mint a modern, összehasonlíthatatlanul hegyesebb, egyszer használatos fecskendők. Régebben sokkal nagyobb tortúra volt ez. Ha már Mars, akkor legyen következetes és bátor. Testünk mikrokozmoszának világa számos analógiával szolgálhat ehhez a témához. Persze mindez messze nem azt jelenti, hogy jól bánik a marsi princípiummal az, aki engedi a legprimitívebb anyagi síkra süllyedni. A gyógyításban összehasonlíthatatlanul jobb lenne eleve úgy intézni a dolgot, hogy később ne is legyen szükség operációra. Sokkal elegánsabb, fájdalom mentesebb, olcsóbb és könnyebben elérhető lenne a helyes értelmezéssel, az energia irányításával, megfelelő gyakorlatsorokkal, mint például a Csi Kung, vagy a helyes táplálkozással történő szabályozás. Ezért aztán elgondolkodtató, hogy ezeket az eljárásokat sokkal
kevesebbre becsüljük és kevésbé honoráljuk, mint a sebészi beavatkozást. Ha a sebészt tesszük meg az egész klinika vezetőjévé, az nagyjából olyan, mintha a hadvezér lenne a miniszterelnök vagy a szövetségi kancellár. Azt, hogy egy zseniális tábornok milyen csapnivaló politikus lehet, többek között az amerikai George Patton is bebizonyította (és tudta és állította) a második világháborút követően. Minél tisztábban és offenzívabban éli meg egy harcos a marsi elvet, annál alkalmatlanabb adminisztrátor vagy védő válik belőle. A háború természetesen a legdurvább, legveszélyesebb és legprimitívebb síkja a marsi princípiumnak. Ez már abban is megmutatkozik, hogy mindig a legprimitívebb és legbrutálisabb jellemvonásokat váltja ki az emberből. Sohasem öltek, erőszakoltak, raboltak, fosztogattak és kínoztak ennél többet. Ezért mindenekelőtt a háború volt az, mely az egész princípiumnak oly rossz hírét keltette. Mindazonáltal itt csak az emberi szempontokat képviseljük. A Föld szempontjából egy nagy, az őrült emberiséget a kezdetekig visszavető háború legalábbis megváltásnak számítana. Ebből a sokkal tágabb perspektívából és valóban csak a Mindenség Nagy Rendezőjének szemszögéből mindig minden rendben van. így rendben vannak azok a problémák is, melyek a Mars megváltatlan oldalából származnak ránk. Egyszerűen részei az Élet nagy iskolájának, ahová mindannyian jár(hat)unk. Most azonban szándékosan az emberi perspektívát képviseljük, mely saját jó(l)létéről egyoldalúbb és értékelőbb nézeteket vall, s amely nem annyira a Föld túléléséért, mint inkább kimondottan a rajta élő egyes emberekért száll síkra. A Föld túlélése mindig szavatolt; annak megakadályozására mi, emberek túlságosan is kicsinyek vagyunk. Ám egyre inkább abba a helyzetbe kerülünk, hogy az emberiség túlélését veszélyeztessük. Mivel oly kevéssé férünk hozzá a Mars elvéhez, minden szinten hajlamosak vagyunk hagyni, hogy az agresszió a legprimitívebb síkokig terjedjék, amint az sok szempontból látható, s megbosszulja magát. A makrokozmosz világában állandóak a szörnyű háborúk, és jobban értünk a harchoz, mint a harckultúrához. 48
Mikrokozmikus síkon párhuzamba állíthatjuk ezzel a családokon belüli, nemritkán kézzelfogható összeütközéseket, s a harc nem annyira a jobb megoldásért vívott szellemi küzdelem, sokkal inkább egymás banális és primitív kikészítése. Mindez egyaránt a Mars, csakhogy annak primitívebb, megváltatlan oldala.
A Mars princípiuma a mindennapi életben
Konfliktusok, válások
Ha egy házaspár hajlamos arra, hogy nézeteltérései megoldását halogassa vagy problémáit a szőnyeg alá söpörje, akkor a konfliktusok ott összegyűlnek. Többnyire kellemetlen partnerünknek azt mondani, hogy utóbbi megnyilvánulása sértő volt. Az ember szégyell mások előtt nyíltan beszélni, s ha még maga alatt is van, a gondját inkább estére halasztja. Akkor
azonban újabb okot talál arra, hogy ne beszéljen nyíltan, s a téma máris a következő reggelre marad. És ez így megy egészen addig, míg végül látszólag már eszébe sem jut az ügy. Az energia azonban nem tűnik el, hanem gyűlik a szőnyeg alatt vagy éppen a tudatalattiban. Ott aztán akkorára duzzadhat, hogy az ember az adott témát végül már érinteni sem meri. Ekkor jön el az ideje annak, hogy az ember - olykor egy kis, ártalmatlannak tűnő ok miatt, mely felteszi az i-re a pontot - (válóperes) ügyvédhez forduljon. Az agresszió ügyének e profi bajnokai helyettük szegezik egymásnak pengéiket, s egymás orra alá dörgölik érveiket. A tulajdonképpeni felek többnyire hallgatagon, konokul és magukban forrongva ülnek, és hagyják magukat jó pénzért felfogadott „zsoldosaik" által búsítani. A bíró pártfogása és a rituális szabályozottság biztonságában e megbízottak megvívják azt a csatát, melyet a házaspár a házasság ideje alatt elkerült. Többnyire egyszerűen csak túl gyávák voltak, s ez megint a megváltott Mars-erő hiányára vall. Világos, hogy ezek az akciók nemcsak búsítanak, hanem valóban beteggé is tesznek. Az egymás ellen irányított negatív agresszió bizonyos körülmények között annyira megnövekszik, és olyan primitív szintre süllyed, hogy lehetetlenné teszi az egymással való kommunikációt. A közös gyermekek legrosszabb esetben túszokká válnak. Az USA-ban a válások és a velük együtt járó, a pénzért és a jogokért folytatott harcok özöne már-már az ügyvédek egyfajta hatalomátvételéhez vezetett, akik egyes vitákat szinte maguk robbantanak ki, de legalábbis szítanak, mivel sikerdíjuk révén anyagilag érdekeltek az eredményben. Mégis, még egy ilyen küzdelmes bírósági válás is a marsi princípium megváltásának egy darabkája, hiszen mindenképpen humánusabb, mint a közvetlen ökölharc vagy a golyózápor. A társadalom már erre is kitalált egy rituálét, hogy elkerülje a legrosszabbat, amint az a hollywoodi filmben, A rózsák háborújában is lepergett a szemünk előtt. 49
A stressz és következményei
Amikor az emberek vitába keverednek egymással, megváltozik szervezetük kémiai összetétele. Megnő a stresszhormonok, az adrenalin és a noradrenalin szintje, és minden a megfelelő testi aktivitásra vár. Ha ez kimarad, az erek mégis összeszűkülnek, a szívverés gyorsul, a pupillák összehúzódnak, a szőr felborzolódik, az áll előretolódik. Az ideges helyzetet most a szimpatikus idegrendszer alakítja, a belső idegrendszer „férfias" oldala (ellentétben a „nőies" paraszimpatikus idegrendszerrel). Most támadni vagy menekülni kell(ene). Ha azonban ezt a helyzetet folyton kioltjuk, anélkül, hogy - az evolúció által kialakítottak szerint - reagálnánk rá, vagyis sem harcolni, sem menekülni nem kezdünk, megtestesül, s valamely pszichoszomatikus kórkép kialakulását segíti elő. így keletkeznek az olyan tünetek, mint a magas vérnyomás és ennek következtében mondjuk az angina pectoris és a szívinfarktus. A hivatalos orvostudománynak köszönhetően tudományosan ma már valóban jól ismerjük az idevezető utat. A tartós nyomás alatt álló, ezért az erek szűkítésére kényszerült szervezet lassanként már nem veszi a fáradságot, hogy az ereket ismét kitágítsa. Leszűkített állapotban
hagyja őket, miáltal nő a nyomás. Ezen a megnövekedett nyomásszinten a további vérnyomáscsúcsok az erek finom belhártyájának szakadásához vezethetnek. A sérült helyeken végül a vérzsírból például koleszterin rakódik le a korábban képződött fehérjevázban. Ezek a lerakódások egy olyan stressz-gyötörte, magas nyomású társadalomban, mint a miénk, már a pubertás után elkezdődnek, s az évtizedek során - a nyomás szintjének megfelelően - olyan mértéket öltenek, hogy akár az ér teljes elzáródását is okozhatják. Amennyiben ez a szívet érinti, infarktusról beszélünk.16 Rituális és hivatásos harcok
Minél magasabban fejlett egy közösség, annál igényesebb módszerei vannak arra, hogy a Marssal megváltott síkon, mintegy rituálék formájában boldoguljon. Nálunk mindenekelőtt a Mars-energia visszafogását és elfojtását szorgalmazzák, hogy a nyilvános életet megkíméljék tőle. Ám minden kísérlet, szabály és rituálé ellenére a Marssal való bánásmód ismét a primitívebb kifejezési módok felé tart. Egy régi, ma már alig használt kifejezés, a harckultúra érthetővé teszi a dilemmát. Harc ugyanis akad minden mennyiségben, de nincs már kulturált lehetőség arra, hogy kellően meg is vívjuk. A televíziós talkshow-knak a magasabb nézettségi mutató kedvéért „békéltető" (vita)show-kká való átalakítása is azt mutatja, hogy milyen nagy az igény az összeütközésre, ugyanakkor azonban azt is, hogy milyen nagy a félelem a téma személyes megélésétől. Ezek a vitaműsorok valójában az ősi, rituális, helyettesek által vívott harcok továbbfejlesztett változatai. Azokban a kultúrákban, melyek még több joggal viselték a „kultúra" nevet, hiszen egy kötelező, működő kultusszal rendelkeztek, a nemzetségek közötti vitát gyakran a megbízottak közötti harc döntötte el. Még ne50
künk is sok hasonló viselkedési formánk és szabályunk van, gondoljunk csak a bírósági tárgyalásokra vagy a békéltető, egyeztető rituálékra. Képzeljük csak el, hogy egy nagy hatalmú elnöknek, mint George W. Bush, vagy egy diktátornak, mint Szaddam Húszéin kellene egy, a sivatag homokjába rajzolt körben személyesen elintézniük az ügyet. Abból, amilyen abszurdnak ez tűnik, érthető, mennyire eltávolodtunk mára az agresszióval való rituális bánásmódtól.* Mindamellett a gondolat nem is áll olyan távol a valóságtól, hiszen az 1991-es Öbölháborúban egyes nézetek szerint pontosan ilyen helyettesítő háborúról volt szó. Nemcsak a szövetségesek álltak az iraki katonákkal szemben, hanem sokkal inkább szövetséges fegyvertechnikusok az irakiak ellen, akik mögött viszont a mindenkori hadiipar állt. Ha jobban megnézzük, ugyanez a hadiipar volt az, amely mindkét oldalt felfegyverezte - ha nem is egyformán. Ha így nézzük, akkor az egész szinte csak a fegyverzet rituális megsemmisítése volt, a Mars princípiumának és a hadiipar napszámosainak valódi ünnepe. Amíg ezt nem értjük meg, sajnos nem sok esélyünk van arra, hogy átlássuk ezeket a primitív marsi túlkapásokat, arra pedig főleg nincs, hogy elkerüljük őket. Nyilván sokkal jobb lenne mindezt intellektuális síkon megtárgyalni, próbálkoznak is a diplomáciai utakkal. Csakhogy a diplomaták többnyire nem jutnak el a marsi princípiumhoz. Feladatuk ehelyett az, hogy annak ellenkezőjét, a vénuszi elvet szolgálják és elviselhető kompromisszumokat kössenek, melyek mindkét fél javára válnak és lehetőleg kevés fajdalommal járnak, így hímeznek-hámoznak, hogy nehogy valakinek is fájdalmat okozzanak, s
mindenáron megőrizzék mindkét oldal méltóságát. Gyakran inkább sok szóval semmit sem mondanak, semmint bátran előretörnének, s harcba szállnának a megoldásért. Ha valamelyik oldalnak aztán mersze támad a harcra és a fenyegetésre, az többnyire nyer is, mivel a másik oldal gyakorta eleve nem bízik a Marsban. Klasszikus példája ennek az a csitító politika, mellyel a szövetségesek próbálkoztak a második világháború előtt Hitlerrel, vagy egy fél évszázaddal később Miloseviccsel szemben. Aki nem meri saját marsi energiái pártját fogni, az gyakorlatilag mindig a rövidebbet húzza azzal szemben, aki nagyon is bízik a magáéban. Ez sajnos a mindenkori pozíció etikai minőségétől függetlenül így történik. És ebben rejlik azon okok egyike, hogy gyakran miért a nagyobb gazemberek a sikeresebbek. Ők a Mars elve mellett foglalnak állást, még ha primitív fokon is. A diplomatáknak viszont, mint az ellenpólus, a Vénusz reprezentánsainak, a béke az első szinte mindenáron, így aztán az ár gyakran mérhetetlenül magas, olykor egyenesen megfizethetetlen. Aki gyávaságból inkább beszél a harc helyett, annak egy primitívebb ellenféllel, mondjuk egy ultrajobbos bőrfejűvel szemben nem sok esélye van. Aki
* Arra, hogy bár abszurd, mégis létező módszerről van szó, felhívhatta a figyelmünket Oszama Bin Ladennek George W. Bush elnökhöz intézett, géppisztoly-párbajra felszólító kihívása, amikor a szeptember 11-i merényletet követően amerikai csapatok szállták meg Afganisztánt, hogy ott az Al-Kaida terrorszervezet (állítólagos) főhadiszállását felszámolják. (Aford.)
51
viszont erőfölényből beszél, gyakran még fenyegetésre sincs szüksége, mégis megértik, íme egy téma, mely marsikus háttér nélkül aligha áttekinthető és főként nem megoldható. Az olyan kifejezések, mint szócsata, szópárbaj vagy szó(beli penge) váltás azt mutatják, milyen mélyen rögzült nyelvünkben az ilyen rituális összeütközések sportos jellege. Végső soron a parlamentben is rituális szópárbajok zajlanak. Minden párt a legjobb vitázóit küldi ringbe, akik ugyanakkor nem feltétlenül a legjobb politikusaik, hadd szedjék ízekre egymást - legalábbis átvitt értelemben. Manapság joggal hitetjük el magunkkal egyesekről azt, hogy képesek az ilyen absztrakciókra. Amint a politikusi nézeteltérések az utcára kerülnek, mint a wei-mari időkben, amikor a nácizmus hívei ölre mentek kommunista ellenfeleikkel, máris zuhan a nívó, s a késedelem - veszedelem. Az ügyvédeken, a katonákon, a politikusokon vagy a profi sportolókon kívül más hivatások ugyan nem függenek ilyen kizárólagosan a Marstól és az agresszióval való rituális bánásmódtól, ám a marsikus energia alkalmazása nélkül vajmi kevéssé lennének gyakorolhatók, gondoljunk csak például az újságírásra. Noha az újságíró voltaképpen a Merkúr elkötelezettje, mégis jókora bátorságra van szüksége ahhoz, hogy oknyomozása során a kulisszák mögé pillantson. Ezenkívül folyton új témákat kell találnia, ez teszi őt a száguldó riporter karikatúrájává. Marsikus felük persze akkor válik a legnyilvánvalóbbá, amikor maguk is életveszélyben
közvetítenek háborús vagy krízishelyszínekről. Ilyenkor katonákként lövöldöznek fényképezőgépeikkel, lesben állnak az alkalmas pillanatra várva, s nemritkán tartalékot képeznek. A társadalmi riportok berkein belül a megváltatlan paparazzi-stílus mintegy embervadászattá fejlődött, mely pokollá teszi a prominens személyiségek életét. Hajtóereje az agresszív fotóriporterek és gátlástalan megbízóik vadászösztöne, s manapság egyre inkább túlsúlyba kerül. A riporterek gyakran agresszívabban és lelkesebben vadásznak alanyaikra, mint a rendőrök a bűnözőkre vagy a vadász a vadra. Az újságírók vadásznak bűnözőkre is, s ez nemritkán egybeesik a prominens személyiségekre való vadászattal. A túlkapásaik miatt érzett harag ellenére sem szabad elfelejtenünk, hogy a washingtoni Watergate-botrányt sem a rendőrök fedezték fel, hanem két bátor zsurnaliszta. Egy szó, mint száz: jó adag Marsra van szüksége annak, aki újságíróként kíván tevékenykedni. A síkot, mint mindig, most is az egyén karaktere s a Mars princípiumával való megbékélés foka határozza meg. Ám mifelénk a megfelelő marsi részesedéssel bíró legfontosabb foglalkozás: vállalkozónak lenni. A vállalkozónak legyen mersze valami újba kezdeni, kockáztasson sokat, sőt adott esetben tegyen fel mindent egy lapra. A vállalkozó meg akarja hódítani a piacot, ki akarja vívni önmaga és ötletei vagy termékei számára az újabb érdekszférákat, hogy az áttörést elősegítse. Ehhez döntéseket kell hoznia, s vállalnia a felelősséget. Ez a két kifejezés, ha jobban megvizsgáljuk, egyértelműen marsi vonatkozású. A döntés nemcsak a magyarban jelent erőszakos 52
beavatkozást, de a német Ent-scheidung (döntés) kifejezés is a kardnak a hüvelyből (Scheide) való kihúzásából eredeztethető. Amikor ez megtörtént, kezdődhet a harc! A fegyvert, hogy úgy mondjam, kibiztosították, viselője felkészült. A felelősség a feleletre, válaszadásra való képességre vonatkozik. A kifejezés megint csak elárulja, hogy eredetileg az ellen-kezessel, a visszabeszéléssel hozható ösz-szefüggésbe.
A vállalkozó hivatásában az is megmutatkozik, hogy társadalmunkban a Mars értékelését milyen rosszul intézik. Kezdetben, amikor a merészség és a rizikóvállalás marsi minőségeiről van szó, senki sem tolakszik azért, hogy a vállalkozóval együtt felelősséget vállalhasson. Ha a kockázat nem válik be, ha az új projektből csőd lesz, egyedül kell boldogulnia. Amikor azonban kedvez neki a szerencse, jön az állam, és arra kényszeríti a szerencse fiát, hogy felezzenek. Az olyan társadalmakban, mint a német is, amely áttért arra, hogy a marsi aktivitást ezen a területen is büntesse, az állam a nyereségnek akár több mint a kétharmadát is megszerezheti a közvetlen és közvetett adók által. Mivel azonban a vállalkozók rendszerint jó kapcsolatban állnak a Marssal, sokan nem adják meg magukat harc nélkül, s kiutat keresnek ebből a tisztességtelennek talált helyzetből. Ez a tény vezet azután időnként ahhoz, hogy egyes vállalkozókat nem becsülnek meg a teljesítményükért. Bátorságukkal és rizikókészségükkel felvirágoztatják ugyan a közösséget, túlarányosan fizetik is, de hála a lakosság egy részének, inkább a társadalom kártevőjének fogják őket tartam, akiktől irigylik a sikert. Az olyan országok, mint Svédország, iskolapéldái annak, mivé válik a közösségi szellem, ha vállalkozóit megveti és elüldözi: innovációellenes és előbb-utóbb megfizethetetlen szociális állammá, ahol ismeretlen szó az egyéni felelősség. Emellett mindegy, hogy a vállalkozónak a felelősség előli menekülése a közösségi szellem számára morálisan elvetendő-e, csak egyszer vessék alá magukat a legmesszebbmenőkig a Mars princípiumának, s az követi a lehetőségeit. Ha viszont a konszernek már egyáltalán nem adnak semmit annak a társadalomnak, amelyből élnek, amint az a globalizáció keretein belül egyre gyakrabban történik, az minden bizonnyal elítélendő. Az egykori keleti blokk országaiban látható, mi történik, ha a vállalkozásokat megszüntetik, vagy a hivatalnokok próbálják átvenni azok szerepét. A Szaturnusz princípiumához rendelhető hivatalnokok sok szempontból szükségesek az állam számára, de teljességgel alkalmatlanok arra, hogy vállalkozói eredményeket érjenek el, mivel rendszerint hiányoznak belőlük a marsikus minőségek. Érdekük a már meglévők megtartása és a törvények alkalmazása, illetve a felettük való őrködés. Viszont egy marsikus ember vállalkozói ügyességgel aligha tartana ki mint hivatalnok. Hivatalnokok nélkül persze éppoly kevésbé működik a társadalom, mint vállalkozók nélkül - a problémák mindig az egyensúly felborulásából adódnak. Az a tény, hogy a lakosság körében mindig minden ősprincípium minősége képviselteti magát, lehetővé teszi a szakmák kiegyensúlyozott egyvelegét. 53
A veszély a túl erőteljes, s az ennek megfelelő értékeléssel együtt járó állami beavatkozásban és az egész rendszer elhivatalnokosításában rejlik. A beavatkozás teljes hiánya másrészt az embert lenéző, kizsákmányoló szélsőségekhez vezet, mint amilyen a korai kapitalizmus is. A vállalkozói
szerepnek és a marsikus vállalkozói magatartásnak a vizsgálata érthetővé teszi, hogy milyen sok múlik az egész harmóniáját lehetővé tevő egyes őselvek kiegyensúlyozottságán.
A harcos útja
Még az égető katonai konfliktus is megoldható, s elvehető az éle a rituális szabályokkal. Gondoljunk csak a középkori lovagok harcművészetére: folyton lovagi tornákon versengtek egymással szívük hölgyének tiszteletéért, s lándzsájukat, bár a győzelemért, de rituálisan használták, céljuk pedig rendszerint nem az ellenfél halála volt. A japánok a mai napig tiszteletben tartják tradicionális harcművészetüket, melyben olykor a Plútó princípiuma is megjelenik, mely az összecsapásnak mélyebb és fenyegetőbb dimenziót kölcsönöz, kiváltképpen, ha megváltatlan síkon zajlik. Nyugaton a harci összeütközések plutonikus formáitól rendszerint nem sok jót remélhetünk, gondoljunk csak a kamikázerepülőkre, melyek „isteni szélként" mint eleven bombák csapódtak bele az amerikai hadihajókba. A keleti harcművészetben, például az aikidóban vagy a dzsúdóban, melyeknek nálunk is egyre több hívük van, ez nem így megy. Sajnos azonban éppen ezek rituális és filozofikus aspektusát becsülik le, pedig ezekben rejlene az esélye annak, hogy igényesebb megoldásokat találjunk. A harcos útját azonban nemcsak Japánban, hanem még sok más országban is általában az önmegvalósítás útjának tartják. A Carlos Castaneda által közelebb hozott samanisztikus kultúrákban a harcos az önmegvalósítás legmagasabb foka. Olyan erős, hogy már senki előtt sem hajlik meg, és olyan alázatos, hogy senkinek sem engedi, hogy meghajoljon előtte. A marsi harci csapások különféle módozatait mutatja be a sakk, ez a szigorúan rituális felépítésű, pontos szabályok szerint zajló, tipikus harci rituálé. Minden figura elsősorban a királyt védi; emellett azonban ki-ki a maga módján ütheti is az ellenfelet, eltávolítva ezzel a játékból (az életből). Minden lépést és következményeit intenzíven végig kell gondolni, mert visszakozni - csakúgy, mint az életben - nem lehet. A legnagyobb, szinte korlátlan mozgásszabadsága és ütőereje a királynőnek van. Képességei a többi figura fölé helyezik - csak a viszonylag ügyetlen királyhoz kell igazodnia. A sakk időtlen vagy minden időben aktuális játék. Harcról szól, de nem az elvakult agresszióról; megeshet, hogy sok ellenséges figurát leütünk, mégis veszítünk. A taktika (Merkúr) és a stratégiai képességek, továbbá az időnként szükséges hadi áldozatkészség (Plútó) mindenesetre nem éppen a Mars princípiumának erősségei. A Mars inkább a közvetlen támadást vagy legjobb esetben is a támadó védekezést kedveli. 54
Új és régi gladiátorok és drukkerek
A sportban és a vele összefüggő szakmákban ismerhetjük fel a legkönnyebben a rituális harcot. Már az érdeklődés mértéke és az olimpiák vagy futball-világbajnokságok ráfordításai is mutatják, mennyi energiát fektetnek egy-egy ilyen rendezvénybe. A riporterek „szókincse" egyértelműen arról árulkodik, hogy itt mindenekelőtt a Marsról van szó. A szurkolók* gyakran vad harci színekkel pingálják ki magukat, s hőseiket még idegen országokba is követik - ütközetről ütközetre , s rémisztő viselkedéssel, ordítással, tombolással igyekeznek őket erősíteni, az ellenfelet pedig demoralizálni. A feltüzelt csapatra és a kigúnyol ellenfélre ez többnyire valóban hatással is van, amiért is a csapatok idegenben gyengébbek, mint odahaza, ahol több rajongót és szurkolót tudhatnak a hátuk mögött. A játékosok szemmel láthatóan félik vagy kedvelik a csatakiáltásokat és a hozzáillő táncot. A szurkolók egyik válfaja, a huligán aztán már becsülettel megfelel a név harcias múltjának, s olyan brutális verekedővé züllik, hogy számára a sportrendezvények már csak alkalmak a harcias randalírozásra. A stadionokban újra és újra fellángol a Mars megváltatlan formája -egészen a halálos áldozatokig. Egy nappal az elgondolkoztató Liverpool-Genua mérkőzés után, melynek során az angol huligánok harmincnégy olaszt mészároltak le, egy angol teherautó ponyváján a következő felirat állt: „Liverpool: Genua = 34 : 0". A zöld pázsit huszonkét milliomosa számára persze mindez egészen más képet mutat. Ők általában személyesen is ismerik egymást, s a jelentékeny konkurencia ellenére sem táplálnak ellenséges indulatokat egymással szemben; olykor egyenesen barátok is. A sikervágyból vagy a taktikai megfontolásokból származó gyakori sérülésekben szintén a Mars megváltatlan változata mutatkozik meg. A csatárok, főleg a középcsatárok esetében ez természetesen még veretesebben kidomborodik, amikor mintegy „kar"-hatalommal küzdik keresztül magukat az ellenséges sorokon. Még a védők célja is az, hogy érvényesüljenek, kiállják a támadást és a párviadalokban győzzenek. A Mars még azokban a sportágakban is vezető szerepet játszik, melyek első pillantásra kevésbé tűnnek agresszívnak. A látszólag ápolt és gondozott tenisztornákon az adogató a kicsiny filcgolyóbist az ütő segítségével úgy megsuhintja, hogy az akár 200 km/h-nál nagyobb sebességet is elér, s ezt egyebütt csak a puskagolyónál tapasztaljuk. A teniszezőknél éppúgy, mint más sportolóknál is, feltűnik manapság a szokások eldurvulása, valamint a fair play és a lovagiasság eltűnése - a szigorúbb szabályok és a jobb ellenőrzöttség (lásd tévékamerák) ellenére. A Mars itt is le*Az eredeti kiadásban a szerző külön kitér a Schlachtenbummler (= szurkoló, drukker) kifejezés eredetére (schlachten = lemészárol, lekaszabol; Schlacht = csata, ütközet), mely még egyértelműbben és drasztikusabban, vagyis valójában harciasabban hangzik. A magyarban is meghonosodott, szintén német eredetű drukker szavunk is a félelmet, szorongást, izgatottságot jelentő Druck kifejezésre vezethető vissza. (Aford.)
55
szálló ágban van, s az egész társadalmat tekintve egyre inkább a sötétebbik sarokba szorul. Innen kiindulva jelentkezik azután a primitív verziójának megfelelő brutalitás képében. Míg régebben a teniszjátékosok hibás döntésüket egyszer, hátrányukra korrigálhatták, mára ez teljesen kiment a divatból. A felek immár minden eszközzel kizárólag saját előnyükért küzdenek. Az egykori teniszsztár, Brad Gilbert még egy könyvet is írt, melyben közzéteszi trükkjeit. A könyv címe
mindent elárul, és sok mindenre igaz, ami manapság a sportban szokássá vált: „Winning ugly" („Mocskos győzelem"). A labdarúgásban is már-már szokássá vált, hogy sportszerűtlenül, kézzel is rásegítve lőjenek a kapura, lármás, színlelt esésekkel csikarjanak ki tizenegyeseket, lesre mennek, amikor a partjelző nem látja, és így tovább. Extrém méreteket ölt a „játék" az amerikai futball esetében. Ez a roppant harcias sportág egyre inkább átlépi a küzdelem és a harc közötti határvonalat. A játékhoz nagyon is szükséges és az amerikai nézők által harsányan ünnepelt agresszivitás, mi több, brutalitás egyértelmű számszerűségekben csapódik le. A legnagyobb futball-liga (NFL) jelenlegi játékosainak több mint egyötöde állt már súlyos, kriminális bűncselekmény elkövetése miatt bíróság előtt. A lista az erőszak elkövetésétől a kábítószerrel való visszaélésen át a fegyveres támadásig erjed. A legutóbbi döntő, a New York Giants és a Baltimore Ravens közötti Superbowl során a felvonult játékosok közül tizenhatot ítéltek el az előző évben. A gyakran száz kilónál is súlyosabb harci gépek, ahogy előszeretettel nevezik magukat, gyakran alulprivilegizált viszonyok közül származnak, s az erőszak légkörében nevelkedtek.17 Mindez annak a jele, hogy egyre kevésbé értünk ahhoz, miképp kellene bánnunk a Mars megváltott síkjaival. Ha a szabályok betartásával, lovagi tartással és a sportszerűség érzésével szaunánk szembe ellenfelünkkel, akkor is a Marsot használnánk, csak éppen elegánsabban és kevésbé sértően. A sportszerűtlenség tekintetében egy oly nemes sport, mint a golf, még minden bizonnyal kivételt képez, ugyanakkor a Mars is kiveszi a részét, amikor az apró, kemény labdát a hosszú ütővel úgy megütik, hogy száz métereket is repül. Az olyan sportágakban viszont, mint a boksz vagy a birkózás, a marsi részvétel óriási, szinte beláthatatlan. A Mars befolyását ismerhetjük fel az alpesi sí-bajnokságokon is, amikor a lesikló-bajnokok kilőtt puskagolyóént száguldanak alá a völgybe. A nézők láthatólag sokkal jobban élvezik a gyorsasági versenyeket, mint az ügyességi pályákat, melyeknél sokkal többet láthatnak és élhetnek át. Az iszonyú száguldás során történő látványos balesetek lehetősége nem csak a televízióban növeli a nézettséget. Az autósportban a száguldás közben bekövetkező szerencsétlenségek, többek között az egykori világbajnok, Ayrton Senna halála is új érdeklődési csúcsokat állított fel. Az agresszívan idegborzoló élmények utáni hasonló vágyat tapasztalhatunk a cirkusziparban, ahol a legveszélyesebb számok jelentik a legnagyobb vonzerőt. Az idomár a lovaival esztétikailag igényes lehet ugyan, de kevésbé vonzó, mint az, aki életét kockáztatva a tigris szájába dugja a fejét. Az artistáknak háló 56
nélkül kell dolgozniuk, hogy kitűnjék nagyságuk. Mi más állhat emögött, mint annak borzongató lehetősége, hogy egy halálos zuhanás szemtanúi lehetünk? Végső soron minden veszélyes sport és szakma jelentős marsi tényezővel bír. Ások, veszélyre éhes néző mind azt mutatja, titokban mennyire vonzódunk mégis a Marshoz - és sokan közülünk ráadásul annak megváltatlan megnyilvánulásaihoz. A halál árnyéka ismét attrakcióvá vált. Az ókori Róma gladiátorjátékai ismét életre keltek, csak ma más kosztümökben és más díszletekkel kerülnek megrendezésre. A legmélyebb emberi félelmet, a halálfélelmet itt helyettünk dolgozzák fel. A sportolók megmutatják, hogy a haláltól és az ördögtől sem félnek, s ezzel elnyerik a tömeg csodálatát. Elfojtott viselkedésünk a Marssal szemben ilyen alkalmakkor kerül csak igazán napvilágra. Ha mi magunk bátrabban és offenzívebben élnénk, nem lennénk rászorulva, hogy titokban élvezzük, amint mások kerülnek a szemünk láttára életveszélybe. Minél
inkább egyezségre jut valaki magában a marsi princípiummal, annál fejlettebb síkokon fogja élvezni annak erejét. Különösen baljós a potenciális és valós halálesetek iránti vágy a mentősök és a tűzoltók számára, amikor egy-egy balesetet követően a nézőközönség a mentési munkálatokat akadályozza, sőt olykor egyenesen lehetetlenné teszi. A nézők ráadásul saját magukat is veszélyeztetik, hiszen alig történt egy baleset az autópálya egyik oldalán, a bámészkodók máris kockára teszik saját életüket a másik oldalon, s párhuzamosan újabb balesetet okoznak. A Mars esetében nem kevésbé váltunk nézővé, mint a Vénusznál. Avénu-szi elvnél ezt még egyértelműbben átéljük, és még jobban viszonyulunk hozzá. A televízióban, mely mindig közvetlenül a nézettségi mutatókhoz, vagyis a tömegízléshez igazodik, kétféle műsor vonzza mágnesként a nézőket: a sportközvetítések, melyek mindennél jobban érintik az elfojtott Marstémákat, valamint a szexfilmek, melyek a megfelelő vénuszi vágyak kielégülésének pótszerei. Az agresszió levezetésének szelepei
Az amatőr sportolónak - aki, mint neve is mutatja, a sport iránt érzett szeretet miatt sportol, és így mentesülhet a teljesítménykényszertől - van a legnagyobb lehetősége arra, hogy a Marssal értelmes és tartalmas viszonyba kerüljön. Mivel a rendelkezésére álló idő csekély, és nincs is tudatában marsikus ambícióinak, nem tud eljutni a Mars témájának megváltásához. Mindenesetre az agresszió témáin még a csekély, ráadásul tudattalan munkálkodás is jobb, mint az elutasítás vagy az elfojtás. A Mars problémáját valóban nem lehet így megoldani, de azért dolgozhatunk rajta. Az utóbbit folyamatosan tennünk kell, az előbbi általában felszabadítja e témát a nyomás alól. A félreértések elkerülése végett: az eddigi fejtegetések az agresszió és a sport összefüggéséről egyáltalán nem általában a sport ellen irányultak. Éppen ellenkezőleg: úgy tűnik, a sport egy a néhány használatban lévő szelep közül, amely az agresszió elemi őserejét rituális keretek között képes kielégíteni. Ha a labda57
rugó-mérkőzések során haláleset adódik, az számomra még nem ok arra, hogy a rendezvények betiltására gondoljak, sőt: azon gondolkodom el, hogyan lehetne a szurkolók felgyülemlett agresszióját valamilyen hatékonyabb szeleppel levezetni. A labdarúgásnak nagyon sokat köszönhetünk. Ha több ezer rajongójának nem lenne lehetősége arra, hogy hetente egyszer „leeresszen", sokkal rosszabb lenne a helyzetü(n)k. Éppen annak kellene örülnünk, hogy a szurkolók szabad akaratukból összegyűlnek a stadionok betonerődítményeiben, és kiordítozzák a tüdejüket. Ha ezt az energiát a családjuk körében vagy a munkahelyükön engednék szabadjára, bizony megsínylené az ottani béke. Ezért aztán a stadionlátogatás összehasonlíthatatlanul hasznosabb is, mint egy televíziós közvetítés. Ezt csak abból érthetjük meg igazán, hogy valaki annak a gyakran unalmas meccsnek a kedvéért, amelynek jobb pillanatait a tévériporter két percben kényelmesen összefoglalja, milyen sokat is vállal. Elképesztő összegekért kiteszi magát az időjárás szeszélyeinek, valamint az oda-vissza utazás közlekedési nehézségeinek - csak azért a stadionbeli légkörért, mely lehetővé teszi számára, hogy (mindenekelőtt agresszív) érzelmeit szabadjára engedje.
Aki a labdarúgást a legkomolyabban be akarja tiltani egy véres zavargás formájában megnyilvánuló marsi kisiklást követően, az figyelmen kívül hagyja ezeket az összefüggéseket, és többek között azt a tényt is, hogy a közlekedésért és a kapcsolatok minden fajtájáért felelős Merkúr princípiumának összehasonlíthatatlanul több halálesetet köszönhetünk az utakon. Ezekhez a közlekedési balesetekhez egyébként szintén a felgyülemlett és elfojtott marsi energia járul hozzá, mely az ilyen nem kívánt alkalmakkor robban ki. Aki élt már át a német utakon, mindenekelőtt az autópályákon hajmeresztő üldözési és előzési versenyeket, s megfigyelte ezeket az autókat, formatervezésükben szintén felismerhet marsikus jegyeket. Néhány autómárka egyenesen ragadozóneveket visel, mint mondjuk a Jaguár - de a Mustangot is a vadlovak ihlették, és ugyancsak a Marsról árulkodik. Ezek az ezüstös nyílvesszők lövedékek, melyek valóban a nyílvessző gyorsaságával vetekszenek. A formákat tekintve bőséggel találunk agresszív formatervezésű modelleket, mint például a BMW-k cápaorra vagy sok más sportautó agresszív „arculata". A közlekedésben résztvevők számára minden bizonnyal jobb volna, ha utaink illegális sportolói inkább a squash betonkalitkáiban vagy a futballarénákban tombolnák ki magukat hetente több alkalommal. Ha a labdát többször, a gázpedált ellenben ritkábban gyötörnék, sokan fellélegeznének. Jobb, ha tudatosítjuk magunkban: az agresszív sportfajták nem csak azok számára jelentenek megkönnyebbülést, akik azokat űzik. 58
Marsi hősképek
A pontosan körülírható szakmák mellett elég sok eszménykép és sztár képviseli a maga módján a Marsot. A lovag ideálja, mely most is, mint mindig, legendákban és filmekben mozgatja meg fantáziánkat, a Mars megváltott formáját példázza. Modern változatát a sportoló képviseli, aki a tornákat és mérkőzéseket ugyanazzal a már-már szent komolysággal és a nyilvánosság hasonló tiszteletével tartja meg - még ha manapság szenved is némi csorbát a lovagiasság és a sportszerűség. A kalandornak és a felfedezőnek mostanság, amikor a külvilágban már jóformán mindent felfedeztek, viszonylag gyengébbek a lehetőségei marsi energiái kiélésére. A kalandor tipikusan amerikai változata, melynek nálunk is sok rajongója akad, a cowboy - Hollywood Vadnyugatának egyik mítosza. A cowboy a jó hőst személyesíti meg, aki férfiasán marsi keménységgel harcol a jogért, s ha kell, meg is hal érte. A colttal való biztos bánásmód kétszeresen is marsi ügy, hiszen a gyorsaság és a lövés egyaránt legősibb sajátjai közé tartozik. Aki először rántja elő, életben marad, és elsőként a Mars princípiumához is sokkal közelebb áll. A föld eredeti tulajdonosai, az indiánok ellen folytatott vadnyugati harcok tulajdonképpen hódító háborúk voltak. Az egész észak-amerikai nemzet marsi erővel, ám jogalap és igazság nélkül harcolta ki magának földjét, ezért a mai napig nemcsak a cowboyjal kapcsolatban érez erős mitologikus vonzalmat, hanem a fegyverekkel és azok harci bevetésével kapcsolatban is viszonylag nyitottan viselkedik. Az alkotmány szerint minden amerikai állampolgár jogosult a fegyverviselésre, s az ifjú amerikaiak majd' minden generációjának megvolt eddig lehetősége, hogy a Marsot háborúban ismerje meg szemtől szemben. Eme „hős" árnyéka éppoly őszintén, mint egyértelműen kihallatszik nevéből: a „tehénpásztor fiú" (cowboy) tulajdonképpen nem is férfias, hanem gyerekes, és a női Holdprincípium alá rendelt, mely meg is felel eredeti feladatának, a tehenek őrzésének. A tehén
tipikusan női szimbólum, a fiú pedig kicsiny, illetve ifjú férfiként inkább a Hold elvéhez és a gyermekvilághoz tartozik. Az amerikai kultúrának Disneylanddel és a fastfood- vagy gyorsétkeztető-hálózatokkal valóban inkább gyerekes, semmint férfias vonásai vannak, így aztán a Marsot a korlátlan lehetőségek hazájában gyakran arra kényszerítik, hogy gyerekes köntösben különösen veszedelmesen játssza ki a tromfot. A komolyan felfegyverzett iskolások gyakori ámokfutása jól illusztrálja ennek útját-módját. Akadnak persze a marsikus bátorságnak és a gyerekes naivitásnak pozitív elegyei is, és a korlátlan lehetőségek országa az „Ifyou can dream it, you can do it" jelmondatával kínálja sikerkurzusait. Nálunk a krimik felügyelője veszi át bizonyos szempontból a cowboy szerepét, bár ő kitűnően bánik az elme fegyverével is. Csak a végén „jutnak szóhoz" az öklök és a lőfegyverek az igazság győzelme érdekében. Az igazságszolgálta59
tás, mely (ős)elvileg a Vénusz dolga, ebben a világban gyakran ellenpólusára, a Marsra hagyatkozik, hogy igazai elérje. A klasszikus felügyelő mellett, aki éles eszére hagyatkozhat, vannak durva, erőszakos fickók is, akik Schimansky stílusában olykor eleresztik az öklüket, sőt nemi „fegyverzetüket" is bevetik saját maguk és az igazság (vagy amit annak tartanak) érdekében. Összefoglalóan vizsgálva a modern ifjúság kultuszfigurái is a Mars hatáskörébe tartoznak. Csupán a popsztárokat sorolhatnánk inkább a Vénuszhoz, bár emellett még mindig elég sok marsikus jegyet mutatnak fel. Amikor Mick Jagger a lába közé kap egy kerti locsolócsövet, és lespricceli vele rajongóit, vagy amikor Michael Jackson a színpadon masírozva folyton a nadrágja sliccét tapogatja, a Mars köszön ránk. Ha így nézzük, a Mars olykor kissé illetlenül viselkedik a színpadon, és a fiatalok sok idoljának alakjában sértetlenül átvészeli a lenézést, melyben egyébként mindenütt része van. Agresszió és férfiasság Mélyebb jelentése van annak, hogy a Mars szimbóluma (&*) a férfit és a férfiasat is jelenti, míg a Vénusz jele ($) a női(es)séget szimbolizálja. Ez a hozzárendelés első pillantásra túl szűknek és igazságtalannak tűnhet. De tisztában kellene lennünk azzal, hogy itt nem konkrét személyekről van szó, hanem archetipikus síkokról, vagyis a női és a férfi princípiumról, avagy a jin és a jang kettőséről. Frauen-Heil-Kunde (Nő-gyógy-ászat) című könyvem megjelenését követően gyakran kértek tőlem a férfiakról is hasonló könyvet. A férfiaknak szóló könyvekkel az a gond, hogy alig olvassák őket, és pláne nem azok, akiknek szól: a férfiak. Ennek az az oka, hogy a férfiak rendszerint be sem ismerik (nem tudják vagy nem szabad nekik), hogy gyengéik vagy problémáik lennének. Az agresz-szió témájánál maradva: nem vinne előrébb az agresszió és a férfiak világának összefüggéséről szóló fejezet. Sem a szimbolika, sem a tudományos kutatások eredményei alapján nem lehet véletlen az, hogy a férfiúi nemnek sokkal több köze van az agresszió negatív kifejeződéséhez, az erőszakhoz. A kérdés az, hogy ez mennyiben természetadta vagy a kultúra által meghatározott. Lehetséges, hogy az erőszak férfias?
Az utóbbi évek természettudományos kutatásai azt igazolták, hogy összefüggés van a szerotoninszint és az agresszió között: minél alacsonyabb ennek a hírvivő hormonnak a szintje - s úgy tűnik, a férfiak esetében gyakran ez a helyzet -, annál nagyobb az agresszivitásra való hajlam. Az alacsonyabb szerotoninszint azonban nemcsak a fokozódó agresszióval arányos, hanem az alacsony szociális státussal is. A szerotoninszinttel együtt tehát javul a státus is, és fordítva. Ám következtetéseket levonni az ilyen eredményekből mindig veszélyes. Egy ősrégi tanulmány például összefüggésbe hozta a fokozódó benzinfelhasználást a bronchiálkarcinómával (tüdőrák). Mindaddig erős volt a gyanú60
ja annak, hogy a benzin lehet a tüdőrák kiváltója, amíg fel nem fedezték, hogy ugyanilyen erős kapcsolat van a dohányzás és a tüdőrák kialakulása között is. Ma már azonban nem kétséges, hogy az olyan hormonok, mint a tesztoszteron, a férfias jelleggel, míg az ösztrogén a nőiessel áll összefüggésben. Az etnológiai megfigyelések ezzel szemben arra a következtetésre hajlanak, hogy az agresszivitás inkább szociális jelenség. A 18. századi Tahitiról szóló hírek szerint a ottani férfiak és nők az agresszivitás tekintetében alig különböznek egymástól. Ez még a 20. század hatvanas éveiben is megfigyelhető volt. Tahitin a nőknek hagyományosan ugyanolyan státusuk volt, mint a férfiaknak, s ennek következtében nem voltak gyengédebbek, gondoskodóbbak vagy kevésbé agresszívak, mint a férfiak. Az általunk annyira kedvelt megkülönböztetés, miszerint a nők inkább táplálásra, ápolásra, gondoskodásra és jóltartásra, nevelésre, segítésre és takarításra termettek, míg a férfiaknak elsősorban vezetniük kell, harcolniuk, irányítaniuk, szervezniük, kutatniuk és tervezniük, Tahitin semmilyen szerepet nem játszott. Ebből és hasonló eredményekből következtetett Dávid Gilmore amerikai antropológus arra, hogy a férfiak természetüknél fogva nem agresszívabbak, mint a nők, csupán szocializációjuk során fordulnak ebbe az irányba. Vagyis arra a tézisre hajlik, hogy mindezt - tehát a romboló agresz-sziót is tanuljuk. Még a hozzám igen közel álló ősi mítoszokra és a hagyomány időtlen bölcsességére való visszatekintés sem vezet túl megbízható következtetésekhez, hiszen a lélek mitikus képi világait is a mindenkor uralkodó világkép alakítja, s az egyes szellemi irányzatok a mindenkori ízlés szerint változtattak rajtuk. Klasz-szikus példája ennek éppen a germán mitológia, melynek istenei máig veszekedő, civakodó bandaként ismertek, akiknek agresszív neveletlensége egyenesen az istenek alkonyához vezetett. Ezt a torz képet voltaképpen Richárd Wagnernek és halhatatlan operájának köszönhetjük. Az olyan nagy szellemiségek, mint Nietzsche is átvették ezt az egyoldalú képet, de még C. G. Jung is kitartott mellette. A nácik északi mítoszok giccseivel cicomázott rémtettei révén váltak aztán a germánok isteneiket, Odint/Wotant illetően végérvényesen förtelmes szörnyetegekké, s minden elképzelhető borzalom szimbólumaivá. Ugyanakkor az igazságra éppen a germán istenségek és a még ma is a befolyásuk alatt álló izlandiak kimondottan békés megoldásai világítanak rá. Északon ugyanis a matriarchátusból a patriarchátusba való átmenet nem brutális háborúkkal és a női oldal totális leverésével járt, mint másutt, hanem elviselhető kompromisszummal. Az orgiasztikus termékenységvallásban hívő, archetipi-kusan a női oldal iránt elkötelezett fonok, és az archetipikusan férfias azok, akik a vadászokhoz álltak közel, szövetséget kötöttek, s együtt alkottak egy új isteni közösséget, melyhez olyan istenek tartoztak, mint Odin és Thor az azok, illetve Freyja és Freyr a vánok részéről.
Amikor sokkal később az izlandiak, akik mítoszaik révén együtt éltek a vá-nokkal és az azokkal, egy hasonló döntés előtt álltak, vegyes istenviláguknak 61 megfelelő kompromisszumot tudtak találni. Amikor az agresszívan terjeszkedő kereszténység különböző térítési kísérleteinek nyomása alá kerültek, népgyűlést hívtak össze annak eldöntésére, melyik vallást kövessék a jövőben. Az eredmény patthelyzet lett a régi istenek és az új keresztény tanok hívei között. Ekkor megbíztak egy bölcset az ország északi tájékáról, hogy hozzon döntést. A bölcs úgy döntött, hogy - a fájdalmas összetűzés elkerülése érdekben - tanácsos lenne hivatalosan az új vallást követni, de a régit sem tiltani. Ő maga hű maradt a régi istenekhez, úgymond magáévá is tette őket. Ennek jeleként szobrot állított nekik az ország legnagyobb vízesésénél, a Godafossnál. így élnek bennük és a természetben máig is tovább az ősi istenek, s Izlandon még ma is sok minden él, ami a mi mindennapjainkban már rég elvarázsoltnak vagy halottnak tűnik. E történet alapján az is érthető, hogy Izland olyan ország, ahol feleslegesnek tartják a katonaságot, s ahol már 1840-ben elmehettek a nők szavazni. Az egyébként teljesen keresztény befolyás alá került Európa ezt a lépést összehasonlíthatatlanul később tette meg. Ezért minden bizonnyal a kevésbé kompromisszumkész és a női pólussal ellenségesebb viszonyban álló mitológia tehető felelőssé. Ahol a patriarchátus vallásával, a kereszténységgel nagyobb és szívósabb ellenállást győzött le, keményebb kompenzációs intézkedéseket is hozott, hogy a kezdeti vereséget lehetőleg a matriarchátus feletti dicsőséges győzelemmé változtassa. Következésképpen az ebből a leigázott helyzetből kinőtt kultúráknak a mai napig kevésbé állnak rendelkezésükre a lágyabb, nőies döntési lehetőségek és megoldások. Izlandon és Izland máig germán mitológiájában egyaránt marsikus jegyek jellemzik a férfias princípiumot, melyet a harag istene, Wotan/Odin és a pö-rölyt lóbáló Thor testesít meg, míg a vánok istennője, Freyja jelenti a női, az antik Aphrodité/Vénusznak megfelelő pólust. Itt is a férfias a kiáradó, és a nőies a befogadó elv, s minden erőszakos akció a férfi-pólusból indul ki, csakhogy ezt itt jobban kiegyensúlyozzák a női istenségek, mint mondjuk Hel, aki az ókori Plútó/Hadész megfelelője, illetve ismét Freyja, a szerelem és a béke istennője. Végül az agressziót és erőszakos kisiklását a test mintázata alapján is a férfi pólushoz tartozónak ismerhetjük fel. Amíg tudatában vagyunk annak, hogy az „ar-chetipikusan férfias" nem azt jelenti, hogy „minden férfi", hanem a férfias elvre utal, mely természetesen a nők életében is szerepet játszik, addig ez gond nélkül sikerül is. A férfias kisugárzású marsi princípium a kilövellésre alkalmas férfi hímtag fallikus formájában találja meg klasszikus ismertetőjegyét, s mint ilyen, szemben áll a női hüvely befogadó, magába záró formájával. Ily módon köny-nyű a nemekhez rendelni a kard és a hüvely szimbólumát is. E séma alapján a sugárzó Nap mindig férfias, a fényt felfogó és visszatükröző Hold ellenben nőiesnek mondható. Eszerint a vörös és kemény állagú, erejüket a külvilág felé kifejtő izmok minden bizonnyal a férfias-marsi őselvhez rendelhetők. Természetesen a nőknek is vannak izmaik, sőt az anyaméh a szív után a legfontosabb és legerősebb izom. A férfitest ennek ellenére egyértelműen erősebb és szemmel láthatóan 62 izmosabb, mint a női, mely a bőr alatti zsírszövetnek köszönhetően lágyabban lekerekített. A férfiak izmaik használatakor inkább a gyors, rövid csúcsteljesítményre hajlanak, míg a nők rendszerint kitartóbbak, vagyis tartósan megbízhatóbbak.
A „Mennyire férfias az agresszió?" kérdés megválaszolására két út kínálkozik. Az egyik arról szól, hogy az értékítélet elhagyásával felismerjük, hogy mint mindennek, az agressziónak is két oldala van: a bátor és pozitívnak tartott önmegvalósítás, és a negatívan kiélt romboló erőszak. A másik az ősprincí-pium felismerésével és elfogadásával oldja meg a problémát. Aki képes meglátni azt, hogy a marsi agresszió archetipikusan inkább férfiasnak mondható, míg a még bővebb kifejtésre szoruló - plútói agresszió inkább nőiesnek, s végül aki mindkettőnél megtanulja megkülönböztetni a többé-kevésbé megváltott síkokat, az megszabadul a nemi kérdés eredménytelen csetepatéitól. Hiszen egy „férfias" nő még pusztítóbban és agresszívabban léphet fel, mint egy kimondottan „nőies" férfi. A legjobb példa erre a brit miniszterelnök, Margaret Thatcher és utóda, John Major, aki elődjével összehasonlítva kevésbé tűnt férfiasnak és érvényesülésre képesnek. Egyébként az archetipikusan férfias agresszió, melyben a Mars princípiuma nyilvánul meg, eleve más, mint az archetipikusan nőies; bővebben a Plútó princípiumáról szóló fejezetben térünk ki erre. Férfias erőszak
Számos kísérletben vált egyértelművé, s ma már tudományosan kétségbevonhatatlan, hogy a marsikus agresszió megváltatlan síkja, az erőszak, világunkban inkább a fiúkkal és a férfiakkal áll összefüggésben. A kérdés, hogy ez veleszületett, vagyis öröklődő, avagy szerzett, vagyis tanult tulajdonság-e, máig megválaszolatlan. Sok minden szól amellett, hogy a férfiak szocializációjának útja feleslegesen sok erőszakkal van kikövezve. Egyébként így is, úgy is a nevelés az egyetlen út amíg az öröklődésbe nem avatkozhatunk be -, melyre befolyással lehetünk. Detlef Stoklossa pszichológus18 a fiúk agressziójáról szóló könyvének alcíme: „A fiúk katonai kiképzése ellen". Szerinte társadalmunk a fiúkat még mindig harcosoknak neveli. Az általa idézett, erre rámutató tudományos adatok bősége egyenesen lesújtó: a fiúk összehasonlíthatatlanul gyakrabban kötnek ki a nevelési tanácsadóknál, mint a lányok - az ok: elviselhetetlen agresszió, hiperaktivitás, dadogás és más beszédproblémák, továbbá a tanulás és a teljesítmény terén felmerülő gondok. Gyakrabban buknak meg, s szinte csak két iskolatípusban képviseltetik magukat: a főiskolán és a kisegítő iskolában. Az USA-t illetően megállapították, hogy a fiúk iskolai teljesítménye folyamatosan csökken, s a lányoké alatt marad, ezzel szemben depressziós és öngyilkossági rátájuk rohamosan nő. 97 német napköziotthonban végzett felmérés szerint a feltűnő, különös gyermekek mintegy hetven százaléka fiú. Ha az ipari országokban ennek ellenére a személyi jövedelmek kétharmadát a férfiak mondhatják magukénak, a legtöbb szakmában ők dominálnak és a legtöbb fegyver birtokában ők vannak, képzelhető, micsoda erőszakos kompenzációs törekvéseik lehetnek a mai napig. 63 Stoklossa leírja, hogy az 1996-ban elkövetett öngyilkosságokból 624 esetben 10-25 éves fiúk és „csak" 168 esetben voltak lányok az elkövetők; balesetek tekintetében az arány 3:1. így kommentálja: „A férfias vakmerőség utáni vágy fokozza a balesetveszélyt. A nagyszerűség és a fölény utáni vágy csalódást és kudarcot, makacsságot, agresszivitást és a beszéd megtagadását okozza. Ha mindig hősiesnek és tökéletesnek kell lennünk, az a visszavonulás, a betegség s végül a halál vágyához vezet. Minél inkább próbálnak a fiúk a férfiasságról alkotott ilyetén elképzeléseknek megfelelni, annál többször kerülnek olyan kellemetlen helyzetbe, melytől a legjobban tartanak: szavakkal birkózó dadogósok-ká, levegőért kapkodó asztmatikusokká, makacsul hallgató iskolakerülőkké, saját magukban csalódott zavargókká, nyafkákká, vandálokká, férfiatlannak csúfolt puhányokká és gyáva nyulakká válnak."19 A fiúkat nevelésük során sokkal többször verik. Hamarabb reagálnak agresszívan. Saját csalódásaik és levertségük elől az erőszakba menekülés, s az efölött érzett szégyen ezért
tipikusan férfiasnak számít. A testi erőszak azonban nem merül ki a fiúk és férfiak mintegy kilencven százalékának nevel(tet)é-si rendszerében. Az áldozatok kétharmada szintén férfi. A fiúk gyakrabban reagálnak szertelenül és figyelmetlenül sok helyzetben. A Szövetségi Statisztikai Hivatal adatai szerint az 1996-ban elítélt 41 000 fiatalkorú közül csak nagyjából 5000 a lány. Eddig kizárólag a fiúk közül kerültek ki a fiatalkorú ámokfutók. Gyakran volt szó a tettet megelőzően túlzott alkalmazkodásra kényszerülő, önálló életet élő fiatalokról, akik számára már rég túlcsordult a pohár, csak a saját maguk választotta elszigeteltségben és szótlanságban ezt senki nem vette észre. Németországban mindenekelőtt a török fiúk szenvednek a kiközösítés és a mellőzöttség miatt. A vesztes helyzetének összeütközése eredeti kultúrájuk kemény, férfias uralmi elvárásaival különösen súlyos erőszakkitörésekhez vezet. A neveléstudománynak a férfiasság és a kriminalitás témájával foglalkozó kiváló képviselője, Joachim Kersten 1996-ban arra a következtetésre jutott, hogy annál valószínűbbek a férfiasság erőszakos bizonyítási kísérletei, minél több fiatal férfi kerül elnyomásra a társadalom perifériáján. Ez pedig nem is csak a kisebbségek fiaival történik, hanem egyre inkább általában a fiúkkal, gondoljunk csak a fő- és a kisegítő iskolákban betöltött nagy részarányukra.20 Katonai férfivilág
A modern férfi identifikációs alakja egyre távolodik az olyan emberi mozzanatoktól, mint amilyen az együttérzés, a segítőkészség vagy az igazságérzet, s tendenciáját tekintve egyre inkább egy emberi(etlen) gépezetté válik, így válaszolt az USA Különleges Alakulatának egyik katonája az újságírónak azt firtató kérdésére: vajon mi motiválja őt arra, hogy harci gépezetnek tekintse magát, amely ott lép működésbe, ahová a felettesei küldik. Az önálló gondolkodás és megfontolás vagy akár az együttérzés (már) nem is létezett számára. Az ilyen kijelen64 tések hallatán önkéntelenül is Odin harcosaira, a berserkerekre* vagy a medveharcosokra gondolunk, akik akkor jelentek meg, amikor a tajtékzó alvilági bestiák, a germán Fenris farkas, illetve az antik Cerberus nyála a földre hullt. Ezek addig harcolnak féktelenül, míg minden életet ki nem oltanak, vagy Odin újra láncra nem veri őket. Ha ez nem történik meg idejében, egymást is felfalják, hiszen az egyetlen dolog, amit ismernek, a gyilkolás. Ebből a példából világosan látszik, hogy valóban nincs új a Nap alatt: még a modern amerikai elitkatonák is réges-rég léteznek lelkünk archetipikus tájain. Nem is olyan meglepő, hogy a speciális osztagok buzgón követik ezeket az ideálokat, csakhogy szemmel láthatóan egyre több, megfelelő utasítás nélküli berserkert találunk magunk között is. A gieeni Pszichoszomatikus Orvostudományi Központ 1989-es tanulmánya szerint Németországban is erősen elharapódzott a könyöklő mentalitás, a másokra való tekintet nélküli öntörvényűség és az önzés - a részvét és az együttérzés pedig ugyanilyen arányban háttérbe szorult. A hollywoodi filmstúdiók Terminátora egy férfias harci gépezet.** Az USA-ban máris összemosódik a fikció és a reális katonai férfivilág. „Ha profi gyilkosokká akartok válni, öljétek ki magatokból a nőt!" Ez nem egy szélsőjobboldali német skinhead választási beszéde, hanem az USA tengerészgyalogosaié, azé a csapaté, amelyre az Egyesült Államok különösen büszke. Az ő keresztül-kasul megváltatlan marsi világképükben a nők kiváltképpen ijesztő mellékszerepet játszanak. „I have a rifle and I have a gun. One is
for killing, the other for fun!" -hangzik a tengerészgyalogosok másik szlogenje. Ez a mondat szerencsére szinte lefordíthatatlan, mindenesetre azt akarja kifejezni, hogy van egy fegyverük a gyilkolásra, s egy a szórakozásra, mellyel a nőket (szexuálisan) leterítik. Az ilyen szó- és életképekben az ember inkább valamilyen gépezetként, mintsem érző lényként értelmezhető. Atipikusán férfias tulajdonságokkal bíró modern hősök már valóban nem emberiek, hiszen minden tettük eleve elrendelt, vagyis kiszámítható. Az, hogy folyton győzniük kell, az idevágó filmeket roppant unalmassá teszi mindazok számára, akik ezek sematikus mintázatát egyszer átlátták. A legyőzhetetlen harcosként beállított hősök nemcsak kőkemények, hanem mindig is készek az erőszakra, fölényesek, rafináltak, hűvösek és érzelemszegények. Sosem adják fel, még ha „hősi útjuk" kezdetén kénytelenek is a széllel szemben... Bármikor képesek uralkodni saját maguk és mások felett, így aztán legyőzhetetlenek maradnak és végül mindig fölénybe kerülnek. Lényüknél fogva harciasak, fizikailag izmosak, szögletesek, kemények és erősek. Lelki életükről nem sokat tudunk. *Odin a harci düh istene is, s az ő nevében csatába menőket nevezték berserkereknek, akiket ilyenkor szent őrület szállt meg. (Aford.) ** Tegyük hozzá: mára már ennek női megfelelője is megszületett (Terminátor III.), amely még elszántabb és kegyetlenebb, mint eredeti, férfias alakja volt, ami nem meglepő, ha arra gondolunk, mennyivel veszedelmesebb a plútói harcmodor a marsinál. (Aford.)
65 küzdelemben legyőzik a rosszat. Ez a séma megfelel Bush elnök modern amerikai politikájának, mely a világot feketén-fehéren Jóra és Rosszra osztja, új életre kelti a régi Vadnyugat kliséit, s „fiait" a világba küldi a Gonosz felett aratott végső győzelem kivívására. Film- és tévéképek
Az amerikai tengerészgyalogosok és a hollywoodi filmipar által hirdetett ideálok gyengébb formában ugyan, de mindenütt megtalálhatók a világon, hiszen az amerikai képexport a mozifilmek és a tévésorozatok útján a serdülő lelkek képi világát világszerte rég meghatározza. Még a közszolgálati tévéadók is buzgón követik és támogatják ezt a beteges és megbetegítő ideált. Aki átadja magát az átlagos televízió programnak, a különféle csatornákon minden hónapban pár száz gyilkosságot élhet át, melyek majdnem mind a világ már ismertetett férfias félreértéséből származnak. Ehhez vegyük még hozzá a számtalan gyermekvideóban és számítógépes játékban megdicsőülő erőszakot. Ne kárhoztassuk most ezeket a primitív termékeket azzal, hogy eredendően felelőssé tesszük őket a társadalmunkban tapasztalható erőszakért - ezek egy olyan szellemi légkör dokumentumai, melyben ez az elkorcsosulás vált normálissá. Nem okozói, de stabilizálói és fokozói ennek az aggasztó helyzetnek. Bennük olyan rezonanciákat élünk át, melyek társadalmilag mindenképpen veszélyesek lehetnek. Vegyük még hozzá ehhez az ember nagyfokú tanulékonyságát és az utánzásra való hajlamot, s ez máris komoly aggodalomra adhat okot. Az olyan országokban, mint Németország, Ausztria és Svájc, a közszolgálati televíziós társaságoknak jog szerint művelődési megbízatásuk van. Manapság azonban egyre több olyan
képet közvetítenek, melyek a nézőknek csak a sötét oldalával képesek rezonálni. Ráadásul programjuk a többség kívánalmait tükrözi. Mondhat az ember a nézettségi mutatók ellen, amit akar, ez mindenképpen demokratikus. Lehet, hogy a fokozódó tudattalanság lelkünk sötét oldalát illetően az árnyék megjelenítésének vágyához vezet? Ennek projekció általi felszabadítása a filmvásznakon és a képernyőkön viszont stabilizálja a szabad teret a lélek legsötétebb oldala számára, íme, egy sötét ördögi kör, melyet a szó mindkét értelmében sürgősen fel kéne derítenünk. Katonai vezérkép
Minden ijesztő katonai vezérkép ellenére sem szabad eltekintenünk attól, hogy a katonaság a kevés, még egyáltalán megmaradt férfi beavatási utak egyikét jelenti, hiszen a pubertáskori rituálék elmaradása a férfiakat különösen érzékenyen érinti.21 A katonai „férfivá szocializálódás" persze inkább karikatúrája az emberi fejlődésnek, s ijesztő szemléltető anyagot nyújt. Célja, hogy nemzetről nemzetre változó ideológiáktól elvakultan arra vegyen rá fiatal férfiakat, hogy gyorsabban és jobban öljenek másoknál, nehogy őket öljék meg. Vagyis végső 66 soron ölesről és megöletésről van szó: célozz, találj és lőj. E cél elérése érdekében idomítják, megalázzák és engedelmességre kényszerítik őket. Katonáéknál az engedelmesség és a behódolás azok a módszerek, melyek a „jó" harcost, vagyis az engedelmes parancsvégrehajtót kinevelik. A katonák természetesen az olyan katasztrófahelyzetekben is értékes szolgálatot teljesíthetnek, mint az utóbbi idők keletnémet áradásai, vagy a boszniai és afganisztáni békemissziók mindez azonban mit sem változtat kiképzésük alapvető irányultságán. A katonaidőt fegyveres szolgálatnak is nevezik, s azt mondják, a fiatalembernek szolgálatot kell teljesítenie. Amennyiben a fegyvereket szolgálja,* hivatalosan az anyaországnak tesz szolgálatot, nem hivatalosan viszont a Mars megváltatlan síkjának. Ha jobban megvizsgáljuk, milyen ideákat szolgál még, s mire képezik ki, az emberi út karikatúrája tárul elénk. Fegyelmezés, a háború törvénye alá rendelés, tisztelgés, edzés és kiképzés - mindez egyetlen cél érdekében. A háború kompromisszumot nem ismerő keménysége, mely jószerivel minden polgári jogot hatályon kívül helyez, mutatja az irányt. Az emberi fejlődés vallások és bölcs tanok által leírt útja a katonai szocializációban kapja meg durva ellenpontját. Az uniformizálás az individualizáció külső ellenpólusa. A páncélozottság a nyitottság ellenpólusa, legyen bár a golyóálló mellény fizikai páncélja vagy a léleké, melyből kiölték a természetes emberi együttérzést. A minden síkon végbemenő megkeményedés ellentétben áll a szív lágyságával: lágyság helyett keménység, (együtt)érzés helyett működés. Az eredmény: ellenségkép-orientáltság, érzelmi blokádok és extrém esetben megalázkodás. Pszichológiailag világos, hogy akit kiképzése során megaláznak, az később, ha mód nyílik rá, ugyanezt teszi másokkal - nemcsak az ellenséges országok katonai ellenfeleivel, hanem olykor az idegenbeli asszonyokkal is. Az asszonyok tömeges meggyalázása a sok háborúban egyértelmű, ám a katonaság által szándékosan meg nem értett nyelven szól. A fentebb vázolt pszichológiai mechanizmus mellett a fej és a szív, illetve a fej és a has különválasztása az efféle, tipikusan a harcosok és az ifjak szocializációjához tartozó rémtettek további előfeltételének tűnik. Aki nem ura saját magának, azzal gyakran megesik, hogy mások uralma alá kerül, miközben megpróbál uralmat szerezni mások felett. Az emberi életérzés
eközben egy helyben topog. A „képzett" harcos (és férfi) aztán hajlamossá válik áldozatot csinálni magából, amiért is az egész világot felelőssé teszi - kivéve saját magát. A kiskatonáktól a nagymenőkig vezető út az öncsonkításon és a csalódáson át vezet, s szégyenbe és dühbe torkollik. Az ebből a siralomvölgyből kivezető utat aztán gyakran az agresszivitásban és az erőszakos tettekben keresik, így tényleg *A „szolgálni" szó azonban vallási értelemben is használható (például az Isten szolgálata), így e kifejezés kétértelművé válik, mivel a fegyverek mintegy „vallásos imádatát" is jelenti. (Aford.)
67
érthető, hogy az elit egységek hogyan találnak egyáltalán jelentkezőket. Ezek az ifjak kedvet éreznek a harchoz és a háborúhoz, s „igazi férfiakká" akarnak válni. Aztán azzá teszik őket, amit hivatalosan „igazi férfiként" tartanak számon. Egy hadkötelezettségen alapuló hadseregnél, mely minden fiatalembert magába szippant, át kéne gondolni, milyen hatással van ez a lakosság egyik felére, nevezetesen a férfiakra. Fel lehetne állítani inkább egy hivatásos hadsereget, hogy a bajt legalább korlátozzuk. Továbbra is nyitva maradna azonban az a kérdés, hogy egyáltalán hol is tegyék meg az ifjak a férfivá váláshoz vezető lépést. Persze nemcsak a laktanyák és a harcmezők, hanem az egész világ egyetlen férfiarénává válik így. Azok, akiknek hivatalosan nem megy, a családjuk körében, a munkahelyükön, a törzsasztalnál vagy az egyesületben még mindig kitombolhatják magukat. Aki azonban az élet (beleértve sajátját is) tisztelete helyett önmaga megvetését tanulja, automatikusan másokat sem fog tisztelni. Ahol ráadásul még bosz-szúra is nevelnek, mint például az iszlám irányzatokban a „szent" harcosokat, ahol a fájdalmat, az együttérzést és a gyászt elutasítják és elnyomják, ott emberségre többé nem lehet számítani. Itt az egyes ember élete már nem tényező: elérték a harcosok szocializációjának eddigi mélypontját. Ha rendszerint nem is ilyen durván, de hasonló történik a legtöbb ifjú esetében. Mikor férfi egy férfi?
Az efféle szocializáció eredménye az, hogy a fiúk és a férfiak többé nem mutatkozhatnak gyengének, nem ismerhetik be hibáikat és csalódásaikat, így hát semmiből sem tanulnak, s végső soron semmit sem kapnak meg, amire egy (fér-fi)embernek szüksége lenne. Például elegendő alvást és regenerációt, amelyre mindenkinek szüksége van. Ám a férfiaknak mindkettőből sokkal kevesebb jut, mint a nőknek, hiszen ők hajlamosak arra, hogy testüket gépezetnek tekintsék, s úgy is bánjanak vele.22 Amíg testük így-úgy működik, úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Az alváshiány azonban hosszú távon nemcsak alvási zavarokhoz vezet, hanem azonnal csökkenti a szervezet ellenállóerejét. Ennek következtében a férfiak gyakrabban betegek. A férfiak nemcsak a lelkűkre ügyelnek túl keveset, már ha egyáltalán létezőnek tekintik azt, hanem a testükre is, eltekintve az egyoldalú fitness-kultúrától. Gyakran például egészen helytelenül táplálkoznak. Az „ízig-vérig" férfi fentiekben vázolt énképéhez hozzátartozik egy jókora szelet hús is. Ennek egyik eredménye, hogy az étkezések rendszeres zabálássá fajulnak, a másik viszont egy egészségtelen, már-már veszedelmes fehérjenövekedés. Az „igazi" férfi nemcsak viselkedésében olyan, mint egy ragadozó, hanem táplálkozásában is. A kés és a villa eredendően marsikus és potenciálisan veszélyes szerszám, melyekkel nap mint nap, adagonként gyilkolni
magunkat egyre inkább férfias privilégiummá válik, még akkor is, ha időközben egyre több nő is áttér erre a (tév)útra. A férfiak azonban nemcsak hogy gyakrabban betegek és túlsúlyosak, de testükért - kissé túlzó kifejezéssel élve - vagy semmit sem tesznek, vagy túlságo68
san is sokat.23 Az előbbi elpuhítja, az utóbbi ellenben idő előtt sírba viszi őket. Pedig a szólás úgy tartja, csak a bolond akar mindent vagy semmit. Ezek szerint ilyen szempontból a legtöbb férfi bolond, és bolond úton is jár - vagy legalábbis annak megváltatlan síkján, hiszen a Bolond maga is archetípus, s mint ilyen, a megváltott oldal lehetőségével is bír. A férfiaknak sokkal kevesebb szociális kapcsolatuk van, mint a nőknek. Szociálisan tendenciózusan elszigeteltebb emberekként még könnyebben megbetegszenek, és statisztikai szempontból sokkal hamarabb meg is halnak. Néhány szempontból viszont sikeresebbek, mint a nők: noha az öngyilkossági kísérletek 75 százaléka a nőket illeti, a „sikeres" öngyilkosságok 70 százaléka mégis a férfiak számlájára írható. Ennek oka sokrétű ugyan, eredete végső soron azonban mégis a már említett szótlanságra nevelés. Ebből nem csupán a szociális elszigeteltség következik, hanem egy megnövekedett, ám leeresztő szeleppel nem rendelkező nyomás, továbbá csüggesztő reménytelenség is. A láthatólag csak a negatív vagy destruktív agresszióval kecsegtető kilátástalanságba vezető utat könnyen elképzelhetjük. Először is pont a fiúkkal szemben támasztják a legnagyobb elvárásokat. Bennük van minden reménységünk, így aztán bennük is megszületik a vágy, hogy megfeleljenek ezeknek az elvárásoknak és a magas kívánalmaknak. A következő lépés a csalódáshoz és a frusztrációhoz vezet, mely a fiúkat rendszerint felkészületlenül éri. Ebből szégyen születik, melyet az ember(fia) semmiképpen sem mutathat ki. Az eredmény: magányosság. A fiúk megtanulják szégyellni és felszámolni és elfojtani saját érzéseiket, még akkor is, ha azok annyira kikívánkoznának. A belső „kukta" túlnyomása robbanásra vagy összeomlásra hajlamosít. Az előbbi egyszer csak a külvilág ellen irányuló erőszakos dühkitöréssé válik, az utóbbi pedig önmaga ellen irányuló öngyilkossággá. A fiúk és férfiak által megélt csalódás megfelel annak, ami azt kiváltotta. A bántalmazott gyermekek esetében kimutatható, hogy éppen a nagy kezdeti elvárásokból és az abból következő kedvezményezettségből egy csalódás az addigiak brutális ellenkezőjét váltja ki. Az addigi pártfogó a legkeményebb kínzóvá válik. Ez a gondolatmenet olyan konkrét síkokat is érint, mint az egészség. A szívinfarktusos személyiség pszichoszomatikája például olyan nyilvánvaló, hogy még a hivatalos orvostudomány sem hunyhat felette tartósan szemet. Pontosan a modern, teljesítményorientált férfiideálnak felel meg. Bernard Ludwig osztrák humorista Paul Watzlawik után szabadon így nevezi egyik műsorát: „Útmutató a szívinfarktushoz". Ez a cím sajnos elég pontosan kifejezi a modern társadalom férfiútját. Éppen azok a beállítottságok és viselkedések számítanak ma férfiasnak, melyek tönkreteszik az embert. A Mars princípiumát nálunk primitív, megváltatlan síkon reklámozzák.
69
Mindennek tulajdonképpen nagy szánalmat és együttérzést kéne ébresztenie a férfiak iránt. Lukács evangéliuma (9,25) így ír erről: „Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall?" Csakhogy pontosan ez történik a férfiakkal a modern fejlődés patriarchátusában. Ezeknek a férfiaknak nagy szükségük lenne minden segítségre. A szörnyű az, hogy a tipikus szocializáció után már nem kérhetnek segítséget sem saját partnerüktől, sem az orvosuktól, így aztán gyakran valóban minden segítség túl késő. Egy seregnyi, többnyire pedagógusi képzettségű nő, aki a fiúk nevelése során megpróbálja feléleszteni bennük a toleranciát és az érzékenységet, az élet és minden gyengébb lény tiszteletét, keveset tehet a vadász- és harcos kasztok régi férfiideálja ellen. A fiúk így csak egy dupla kötődésben24 találják magukat, mely aztán egész további férfiéletüket elkíséri. A pedagógia - melyet rendszerint nők képviselnek - megpróbálja a beleélés, a figyelembevétel és az együttműködés, valamint a felebaráti szeretet ideálját közvetíteni e (fiatal) férfiak számára, másrészt viszont a férfitársadalom mindezzel szembeállított és a trendet meghatározó ideáljai mégis erősebbek. Ehhez jönnek még a bevezetőben említett problémák, vagyis hogy a nevelés módja meghatározóbb, mint a tartalma. A fiúk között szokásos és általában használatos kifejezések, melyek az együtt-érző magatartást lebecsülik, diffamálják, ijesztően érthető nyelven szólnak, s felvilágosítást adnak arról, miféle ideál hatja át valójában társadalmunkat. A „vér-macsó" ellenpólusa a seggáztató, az ejtőernyős, a szánalmas, a tisztaságmániás, a beszari pitiáner, az árnyékban-parkoló, a dátumokkal szöszölő, a pacsulis buzi, a kocabagós, a kotont-egyszer-használó, a puncsoló-sorbanálló nyalógép, a bocsánatkérő, az angórainget-hordó, a szelektív-hulladékgyűjtő, a jó levegő fanatikusa, a stréber, az alsónadrág-cserélő, a három-sörtől-okádó, a beismerő; a kacsaetető, a széplélek vagy a lelkizős hülye, aki még képes, és megtervezi az életét.25 Aki ezt egy új trendnek véli, az emlékezzen vissza ennek kissé korábbi, ám nem kevésbé egyértelmű elődeire: az anyámasszony katonájára, a bőgőmasinára, a lankadt farkúra, az anyja majmára, a nyámnyila mamlaszra, a gyáva nyúl rá, a nyápicra és a piperkőc bájgúnárra. Ezekhez az alakokhoz az „igazi" (fiatal) férfinak természetesen semmi köze Sokkal fontosabb számára, hogy vaskos, rendszerint a nőket és általában a női nemet lejárató beszólásokkal és tréfákkal erőszakosan kicsikart benyomást kelt sen a magához hasonlókban. Már ezekből a kifejezésekből is kiolvasható, mi mozgatta régebben a férfiakat, s mi sarkallja a mai fiatalokat - a hajtóerő ijesztően ugyanaz maradt. Anyámasszony katonái és bőgőmasinák azok a férfiak, akik nek érzéseik vannak, s ki is mutatják azokat, éppúgy, mint csalódásaikat. Lankadtfarkú, aki szexuálisan nem mindig nyújt csúcsteljesítményt, vagyis nem egy kimondott szexmasina. Anyja majma, aki még csügg az édesanyján, s nem repült ki a szülői házból. Azt persze nem veszik figyelembe, hogy neki több esélye van arra, hogy egyszer mégis sikerüljön, mint a látszólag független nagydumásnak
70
Nyúlszívűnek és gyáva nyúlnak nevezik, aki félelmét kifejezésre juttatja, s a szükségtől kényszerítve áll hozzá. Az „igazi" férfi ezzel szemben nem fél, bár többnyire csak a fantázia hiánya miatt. A nyápicnak láthatóan vannak gyengéi, s még ki is mutatja őket; ezzel alulmarad az izomagyúval szemben, aki gyengeségét és félelmét gyakran igyekszik közszemlére állított izomkötegei mögé rejtem. Végül a piperkőc bájgúnár, aki elpuhult, s az igazi férfihoz képest túl sokat mosakszik. Az igazinak nyilván mindig kissé büdösnek kellene lennie, vagy legalábbis bűz-lenié kéne (ha másként nem, hát átvitt értelemben...). Az új kifejezések még érthetőbbé és kínosabbá teszik mindezt. A szánalmas minden bizonnyal az a valaki, akinek gyengéd oldala is van. A papucs az igazi férfihoz képest túlságosan is tekintetbe vesz másokat, hiszen védi azt a többnyire nőnemű kiszolgáló személyt, aki a mocskát eltakarítja - pedig ez roppant megalázó. A stréber osztozik ebben a „tekintetbevételi problémában". Az „igazi" férfi szívesen megvárakoztat másokat, és inkább elkésik. Kivéve a szexet, ahol viszont az állandóan reá nehezedő nyomás miatt pillanatok alatt „készen van". De hát ez nem számít, hiszen úgyis kínosan kerüli, hogy figyelmesnek látsszék. Abba, hogy az élet a késéseiért megbünteti, inkább beletörődik, hiszen már egy bocsánatkérés is ráragasztaná az beismerő bocsánatkérő titulust. Túl sok tekintettel van másokra a puncsoló sorbanálló is, tudniillik az „igazi" férfi gátlástalanul tolakszik, hogy ezzel is megmutassa: előrébb való, mint bárki más, s felette áll a törvényeknek és az együttélés szabályainak. Még véletlenül sem akar beszari, pitiáner alaknak tűnni azzal, hogy a zöld jelzésnél megy át úton, mert így nemcsak hogy betartaná a szabályokat, de még a gyerekeknek is példát mutatna. Egy „vérmacsó" számára az ilyesmi nyilvánvalóan tilos. Aki magára nincs tekintettel, annak másokra sem kell azzal lennie, különben fennállna a veszélye annak, hogy tisztaságmániás seggfejnek, pacsulis buzinak, ejtőernyős mimózának vagy árnyékbanparkolónak tűnik. Az „igazi" férfi szemmel láthatóan olyan ostoba, hogy már reggel erőszakot tesz magán a hideg zuhannyal; kiszáradt, sajgó bőre fikarcnyit sem érdekli, autója délben is a perzselő napon parkol, s végül ejtőernyő nélkül rugaszkodik el (ebből az életből). Saját egészsége a legnagyobb ellensége, így az egész társadalom karikatúrájává válik. Még a romlott ételt is megeszi, nehogy ma' azt higgyék, dátumokkal szöszöl kalózás helyett. Eletét előszeretettel tölti rossz levegőn, hiszen esze ágában sincs bedőlni a kicseszett friss-levegő-szövegnek. Ezenkívül természetesen vedel, mint a gödény, különben még azt hinnék, három sörtől már okizik. Előszeretettel szívja füstszűrő nélkül az erős kapadohányt, mert mit szólnának a haverok, ha csak amolyan kocabagós lenne. A májról és a tüdőről nem sok fogalma van; de ha lenne, sem zavartatná magát, ideálja úgyis az önpusztító életmód. Irtózik is az angórainget hordó strigóktól, hisz azok szemmel láthatóan puhány fazonok, akik még testük igényeit sem átallnak teljesíteni. Ilyesmit egy „igazi" férfi sosem tenne. Ő olyan kemény magával szemben is, mint környezetével vagy legalábbis ezt az igényt táplálja magában, még ha valójában kínos projekcióinak foglya is, 71
s gyakran éppen ott gyenge, ahol ez a legkevésbé megengedhető - hiszen semmi sem tesz hamarabb impotenssé, mint a nikotin és az alkohol. A hálát és a köszönetet nem neki találták ki. Az a sok „Köszönöm!" egy „igazi" macsó számára már túlzott függőséget jelent. Pedig mekkora függőségben él az, akinek ez már gondot okoz! A kotont-egyszer-használó is gúnynév a számára, hiszen inkább veszélyezteti a saját és mások egészségét vagy láthatólag inkább lesz disznó, többször felhúzva ugyanazt a gumit. Láthatólag az ellen sincs kifogása, hogy kislányok nyakába varrjon gyerekeket, ha már valódi nők nem engedik őt magukra. Arról fogalma sincs, hogy hiányos higiéniája eredményeképpen a nők gyakrabban kapnak méhnyakrákot - leghatásosabb védelme ugyanis éppen saját ostobasága és képzetlensége. A zokni- és alsónadrág-csere leszólása a higiénia minden formájának elutasítását jelenti, ugyanis az
igazi férfi bűze az egeket ostromolja, s e fenti tartománnyal rendszerint nincs is ennél több kapcsolata. Továbbá kínosan ügyelnie kell arra is, hogy meg ne környékezze valamiképpen a környezeti tudatosság vagy az intelligencia, mert a végén még szelektív-hulladékgyűjtőnek vagy üvegvisszavoltónak tűnne - sőt, ne adj' Isten: azzá is válna. Embertársai, vagy az állatok, vagy általában a nála gyengébbek iránt semmi esetre sem támadhat benne együttérzés, mert az még a végén emberinek mutatná, és senki sem mosná le róla többé a szégyenletes széplélek-bélyegeí. Nehogy virágszedőnek tűnjék, azoknak a lányoknak sem okozhat örömet, akik fonák valószínűleg önmegvetéséből kiinduló - énképe ellenére közelítenek hozzá. Hiszen magának sem okoz örömet. Úgysem mutathatná ki, annál semmi sem lenne nyálasabb dolog. Annál macsóbb viszont, ha minden gonosz játékhoz jó képet vág. Utál mindenféle élettervet, ezért aztán élete gyakran csődöt is mond - de legalább nem tűnik a cimborái előtt majrés strébernek, így aztán környezetében lebecsülik az olyan életfontosságú tulajdonságokat, mint a félelem és a megbecsülés, az olyan minőségeket, mint a gondoskodás, az együttérzés, a segítőkészség és az érzékenység, melyek leginkább lehetővé teszik az együttélést, és emberré teszik az embert. Akárhogyan is nézzük: a fiúk elmagányosodásba és elszigetelődésbe vezető szocializációjában nem kevés embertelenséget találunk. A Mars megváltása
De hát hogy lehet ez? - kérdezzük. Miért nem vetünk véget azonnal ennek az őrületnek? A politikusok egy sereg, általában magas nevelési célokat szem előtt tartó pedagógussal próbálták meg kézbe venni a problémát. Csakhogy egyrészt a pedagógusok, ahogyan a szülők is, kevesebb befolyással bírnak, mint gondolnánk, másrészt nem is a megfelelő síkon, ráadásul gyakran kontraproduktív úton-módon próbálkoznak, vagyis épp az ellenkezőjét érik el annak, amit szerettek volna. Különféle kísérletekből tudjuk, hogy az egyidős, együtt felnövő fiatalok csoportja, a banda, erősebb befolyást gyakorol a gyermeki viselkedésre, mint a szü72
lői, pláne az iskolai nevelés. Ennélfogva aztán kevesebb irányítási lehetőséggel rendelkezünk, mint gondolnánk; más tényezőknek sokkal nagyobb jelentőség jut - például a helynek, ahol a gyermek felnő, az ottani „banda" által összehasonlíthatatlanul nagyobb szerep jut, s ezt az iskola és a szülői ház nevelési eszközei a kívántnál kevésbé képesek ellensúlyozni. Ezért sokkal központibb szerepet kellene kapnia annak a kérdésnek, hogy hol is neveljük fel gyermekünket. A nevelés ellentételezési kísérleteinek második fő problémája mindenekelőtt azzal kapcsolatos, hogy szinte egyik pedagógus vagy egyházi alapítvány sincs kibékülve a Mars őselvével, hanem annak ellenpólusát, a Vénuszt ajánlják, prédikálják és követelik meg. Ez a koncepció, mint minden allopatikus megközelítés, jelentős többséget tudhat ugyan a háta mögött, ám a megvalósulásra vajmi kevés az esélye. Igaz, mindig a legkönnyebb megoldás, ha a rossznak egyszerűen az ellenkezőjét szorgalmazzuk, ám amint látjuk, ez nem vezet a remélt eredményre.
A szeretetet felvonultatásának az erőszak ellen hosszú távon nincs esélye a sikerre. Mahatma Gandhi és Martin Luther King sem tudott így győzedelmeskedni. Az indiai polgárháborúban csak az erőszakmentesség/egykére bizonyult elég hatékonynak, de ez bizony fegyver volt, s a szeretethez nem volt sok köze. Akkor elsősorban a brit gyarmati hadsereg viszonylag magas etikai mércéjében bíztak. Az SS-osztagokkal szembeni erőszakmentes ellenállás már egészen más eredményre vezetett. Martin Luther King az erőszakmentességet a szeretet keresztény formájaként értelmezte, a CIA-nek viszont korántsem ez volt a véleménye. Az igazi gyógyulást csak a homeopatíkus beavatkozás hozhatja. Vagyis a megoldás nem az, hogy az ellenpólushoz menekülünk, hanem hogy megtaláljuk és megéljük a Mars megváltott síkjait. Ahelyett, hogy meggondolatlanul teret engedünk az utcákon és a képernyőkön egyaránt megjelenő erőszaknak, célszerűbb lenne, ha a kockázatos helyzetekben inkább a bátrabb részvételre törekednénk: a kezdeményezésre, a bátor, bár esetleg kockázatos élettervre, az álmainkért vívott harcra. Helytállás, önrendelkezés és saját életcélunk végrehajtása olyan cél, melyért érdemes harcolni. Védekezhetnénk a jogtalanság és a sportszerűtlenség ellen, kiharcolhatnánk magunk és mások életének jogos érdekeit és kiállhatnánk ideáljaink mellett, ellenállást tanúsíthatnánk, amikor fenyegetve látjuk az élet alapvető jogait, konstruktív kritikát gyakorolhatnánk, mely segít, hogy kialakulhasson a vitatkozás kultúrája, amely elismeri és véghez viszi a gyengékért való hősies beavatkozást, illetve védelmet. Ehhez bizonyos megszorításokkal még olyan régi bálványok is felhasználhatók, mint Ivanhoe, Robin Hood vagy Zorro. Hiszen a Grál-lovagok erényei is a Marshoz kötődnek. Végső soron éppen az ember individualizációjának útja az - a partnerkapcsolat témájáról már nem is beszélve -, amely a szűzföldön megteendő első lépéshez a legtöbb bátorságot és helytállást, kezdeményezést és erőt igényli. Mindezek a Mars témái, s csak a bátor felfedezőre várnak. 73
Plútó - az agresszió archetipikusan női princípiuma Plútót, az Alvilág urát, ha lehet, még sokkal kevésbé kedvelték az ókorban, mint Marsot. Az energia plútói formája ugyanolyan agresszív: ez az agresszió archetipikusan női princípiuma. A Plútó princípiumának megértése sokkal nehezebb számunkra, mint a Marsé, hiszen a hasonló nevet viselő planéta alakjában is csak viszonylag rövid ideje került be a köztudatba - már ha az ókori tudástól eltekintünk. A mitológiából persze megtudhatunk róla egyet s mást. Plútó/Hadész a Holtak Birodalmának istene, aki az élet kihunytakor magának követeli a lelkeket, akik felett az ő birodalmában ítélkeznek, s aki, ha a fenti világban felbukkan, félelmet és rettegést kelt. így csalta el egy szép napon Demeternek, a Hold és a termékenység istennőjének leányát, Kórét is. A mi világunkban az emberrablást többnyire zsarolás követi, s ezek tipikusan plutonikus harcmódok, melyekkel a többi isten és az emberek is ugyancsak meg vannak áldva. Plútó sötét birodalmában Kóréból aztán egy kompromisszum árán Perszephoné, az Alvilág úrnője válik, akinek élete egyharmadát a Holtak Birodalmában uralkodva kell töltenie. A Kóré kifejezés Névtelen Leányt vagy Még Éretlen Gyümölcsöt, illetve Gabonaszemet jelent, akinek kötelező alászállni az Alvilágba, ha tovább akar fejlődni, így járul hozzá a Plútó döntő módon az élethez, az éréshez. Ahogyan vastagbelünkben létrejönnek azok az élethez szükséges anyagok, melyeket igen helyesen vitaminoknak nevezünk, úgy válik Plútó birodalmában az elhalt és széteső anyag humusszá, az új élet alapjává. Plútó Alvilágában éppúgy, mint a vastagbélben, minden otthonra lel, ami a „halálból-élet" goethei parancsának engedelmeskedik. A költő oly messze megy a plutonikus természet megismerésében, hogy azt egyenesen a betöltött élet feltételévé teszi: „S amíg ez nem hívogat, / a halálból élet, / unalmas vendége vagy / sárnak és sötétnek" [Vas István fordítása]. Ez pedig egyértelműen a plútói princípiumhoz tartozó metanoia, a megítélés megváltozása, a bűnbánat és a metamorfózis, a Nagy Átalakulás. A nagy átalakulás csak akkor mehet végbe, ha a bűnbánat a vélemény, a megítélés alapvető megváltozásához vezet. Ezáltal a metanoia a metamorfózis belső előfeltételévé válik, de hatása a külső dolgokon is érződik. A Plútó birodalmában tehát sosem felületes változások születnek. Az átalakulásnak radikálisan (lat.: radix = gyökér) a létezés gyökeréig kell hatnia. Az a kor, mely a játszi tüneményeket szereti, s amelyben a tüneményes vagy fenomenális dicsérő, míg a radikális inkább elítélő jelentésű jelző, alig tud mit kezdeni a plútói princípiummal. Igazát ritkán látják be, elismerését ki kell csikarnia, ki kell zsarolnia. Ahol az emberek meg tudják valósítani lényükben ezt a nagy átalakulást, ott a plútói elv csodás fejlődés alapjává válhat - ezt sok kiváló ember élettörténete igazolja. A keresztényeket üldöző és irtó Saulus Paulussá vált, a világszerte elterjedő kereszténység fejévé. Assisi Ferenc playboyból lett szentté, Avilai Szent Teréz bel-
74
ső átalakulását bevezető szívinfarktusa előtt renitens apáca volt. A modern korból pedig megemlíthetjük Kari Ludwig Schweisfurthot, aki a (Herta-)szalámik nagybani gyártójából az efféle élelmiszerek elkötelezett kritikusává lett. A pszichoterápiában is azok kockáztatják meg a legbátrabb lépéseket, akik jóban vannak a Plútó őselvével. Ők a lelkűk legmélyéig tisztában vannak vele, hogy aki mer, az nyer. Ezt a gyökeres
átalakulást célozza a reinkarnációs terápia is, a pszichoterápiának az az ága, mely főleg a pszichológiai árnyékkal foglalkozik. A plútói árnyak birodalmán átvezető út során előfordul, hogy kincseket és a kreativitás sosem sejtett forrását fedezi fel az utazó. Ezért ez a terápia a Plútó egy másik oldalát is felvillantja: a mitológiában ugyanis Plútó a (belső) gazdagság szimbóluma is. A plútói agresszió annyiban különbözik a marsitól, hogy sokkal rejtettebb és visszafogottabb, s inkább befelé és önmaga ellen irányul. Ahol Mars a háború, ott Plútó a polgárháború. Ahol a Marsnál robbanás várható, ott a Plútó inkább összeomlást eredményez. Míg a Mars a közvetlen ütésváltást keresi, addig a Plútó rejtett utakon jár, s a méregkeveréstől sem riad vissza. A szervezetben a Mars fertőzés esetén az ellenállórendszer és a kórokozók harcában nyilvánul meg. Egy allergia esetében már belekeveredik a Plútó is, mert a harc itt alapvetően egy szimbólum ellen, de elsősorban saját maga ellen zajlik. Az autoagressziós betegségeknél viszont végérvényesen a Plútóé a főszerep, mivel a helyzet tökéletesen megfelel egy önmarcangoló polgárháborúnak. Az olyan kórképeknél, mint mondjuk a rák, a kezdeti marsikus szakasz után végül a Plútó kerül hatalomra, támadó és inváziószerű növekedésnek indulva - amikor a rák saját gazdáját felemészti, tekintet nélkül arra, hogy ezzel saját vesztét is okozza. A plútói elv még mélyebbre vezet az agresszió témájában, mint a Mars, mely csatáival és háborúival mitológiailag is az Alvilág kezére játszik, hiszen az elesettek az ő számlájára írhatók. Ennyiben a Plútót akár a Mars eszkalációjának, kiterjedésének is tekinthetnénk, a Vénusz ezzel szemben a Mars ellentéte, s nagy feszültségben áll vele. Zavaró lehet az, hogy egy női princípium férfias nevet - Plútó - kapott. Az ok a patriarchális rendszerben keresendő, mely már az ókori életben is meghatározó volt. Máig sokkal meghatározóbbnak tartjuk a férfi-reprezentánsokat. Voltaképpen Perszephoné, Plútó hitvese lehetne inkább a névadó, így viszont az ős-elvvel való összefüggés aligha lenne felismerhető.* Abból a tényből, hogy az agresszió ily fontos női princípiumának még rendes nevet sem tudtunk adni, látható, hogy igazán fel sem tudjuk fogni. Ugyanígy elbizonytalanít minket az a plútói energia is, mely a terrorizmusban sújt le ránk. íme, láthatjuk, miképpen érvényesíti hatalmát a régóta elnyomott női energia. Az energia megmarad olyannak, amilyen, még ha férfias névvel illetjük is.
*A germánoknál ebben a kérdésben Hel istennő, az Alvilág úrnője volt az illetékes.
75 Napjainkban ugyancsak előtérbe került a Plútó princípiuma, annak is elsősorban a megváltatlan formái. Persze az, hogy milyen formában éljük meg, kizárólag rajtunk múlik. Gondoljunk csak a plutóniumra, mely a bolygónkon előállítható legveszedelmesebb anyagok egyike, vagyis nem akármilyen potenciálról van szó. A világ gazdag országainak háborúskodásához az ABC-fegyverek formájában kieszelt plútói trükkök mára mindannyiunk csapdájává váltak. Azt mondhatnánk, hogy a Plútóval szemben tanúsított eddigi gondatlanságunk most megbosszulja magát, és valóban - a bosszú is ehhez az őselvhez tartozik. Az atomfegyverek veszélye mellett a már az első világháborúban is rettegést okozó kémiai fegyverek, továbbá az úgynevezett első világ laboratóriumaiban kitenyésztett biológiai fegyverek veszélye is fenyeget bennünket. Mindaz, ami egy olyan diktátor rendelkezésére áll, mint Szaddam Húszéin - valójában tőlünk származik. És mögötte eredendően ott
rejtőzik a Plútó. „Ártatlanul" kifejlesztettük az ABC-fegyvereket, anélkül, hogy valóban uralni tudnánk őket. És soha nem is fogjuk tudni tökéletesen uralni, hiszen ez az elv egyszerűen nem ragadható meg a többi archetípus módszereivel. Vagyis egyetlen kiút marad: a megváltás, és az ezzel együtt járó feladat, hogy a Plútó kihívásának egy méltó síkon - mindenekelőtt egy belső átalakulással -tegyünk eleget. Tegyük hozzá: ez hatalmas lehetőségeket tárna fel előttünk. Jelenleg a világ a plútói agresszió megváltatlan formáját különösen feltűnően éli meg az öngyilkos terrorizmusban. A támadók ideáiknak áldozzák magukat, s egyidejűleg válnak tömeg- és öngyilkosokká. Az öngyilkos-jelöltek mindkét lehetőségre büszkék, s más princípiumok intézkedéseivel nem is tartóztathatok fel. Miután társadalmunk is a plútói terror áldozatává vált - akár a szeptember 11-i New York-i csapás, akár az erfurti ámokfutás által -, erős emócióink miatt aligha vagyunk képesek az ilyen akciók mögött meglátni az elvet. Az intifáda terroristáinak rajtaütése az izraeli kávéházon egyébként szintén ámokfutás, és ugyanúgy a Plútó princípiumához tartozik. Megkönnyítheti a megértést, ha kissé távolabbról, mondjuk egy másik kor és kultúra vonatkozásában vizsgáljuk a dolgot. Az autoagresszió nagyon tudatos és ritualizált formájának lehetett tanúja a világ, amikor 1970-ben az irodalmi Nobel-díj japán várományosa, Yukio Mishima harakirit követett el. Éveken át tartó dekadencia-, korrupció, materializmus- és környezetszennyezés-ellenes hadjárata után „Éljen a Császár!" felkiáltással hasba szúrta magát egy karddal, mielőtt barátja az öngyilkos rituálé szabályai szerint lefejezte volna. Gyilkosa és legjobb barátja ezután szintén harakirit követett el, s őt is lefejezte egy barátja, aki aztán harmadikként szintúgy harakiri áldozata lett. E három férfi esetében ez rituálé volt: jeladás az utókor számára.26 Bármit tartsanak is erről, attól mégsem tekinthet el senki, hogy a Plútó princípiuma halállal jár és a halálon át hat. Emlékezzünk csak vissza a magukat felgyújtott buddhista szerzetesekre Vietnamban vagy Jan Palach cseh diákra. 76 Hogy mi történik, ha a Mars reguláris hadsereg formájában összefog a fanatikus hit harcosait felsorakoztató Plútóval, láthatjuk a közel-keleti intifádában. Még ha a marsikus izraeli oldal fegyveres túlerővel rendelkezik is, a saját életének feláldozására is kész ellenfél fanatikusaival szemben hagyományos eszközei mit sem érnek. Az állami terrorizmus gáncsoskodása, mely hol az egyik, hol a másik irányban, Izrael ellen hat, nagyon is érthető. Plútói eszközök ellen csak plútóiak hatnak. Palesztina esetében ez azt jelenti: vagy radikális, az emberek lelkének legmélyéig ható megfontolás veszi kezdetét, vagy a terrorizmus két - úgymond fenti és lenti fajtája csap össze hosszabb-rövidebb ideig egymással. A terrorizmussal szemben tehetetlen izraeli katonaság eközben szükségszerűen eldurvul, egyszerűen azért, mert hatásos eszközök kizárólag csak a Plútó fegyvertárából kerülnek ki. Ezek aztán a Mars princípiumának még viszonylag sportszerű fegyvereit és harcmodorát alattomosabb technikákra cserélik. A partizánokkal és a terroristákkal szemben a Mars elvének hadai mindig és mindenütt a világon hátrányos helyzetben voltak. A plútói elv síkján az a bénító iszonyat is érthetőbbé válik, melyet a szeptember 11-i terrortámadás hagyott maga mögött a világban. Az Al-Kaida támadása gyakorlatilag kivédhetetlen volt, s a jövőben is az lesz. A Plútó jól álcázza magát, és ami még fontosabb, a többi princípium által oly rettegett haláltól sem riad vissza, így válik belőle magából a legjobb fegyver. Az USA tulajdonképpen tudhatta volna, mi fán terem ez, hiszen a második
világháborúban a japán öngyilkos pilótáktól, a kamikázéktól már kaptak némi ízelítőt. Akkoriban voltak olyan, még a Mars princípiuma iránt elkötelezett, csupán plútói módszerekhez folyamodó katonák, akik lobogó fáklyaként zuhantak az amerikai hajókra. Reguláris katonákként azonban viszonylag kiszámíthatók voltak, míg a modern, már csakis plútói eszközökkel ellátott terroristák szinte megfoghatatlanok. Egyszerűen fel sem ismerhetők, míg ügyüknek nem áldozzák magukat. A háttérben való álcázás az önfeláldozásra való készséggel párosulva teljesen kiszámíthatatlanná és szinte megragadhatatlanná teszi a Plútót a többi princípium számára. Szintén plútói harcmodor a lépfene kórokozójának terjesztése. Olyan nehéz ezt a viszonylag „csendes" terrort kivédem, s oly nehéz lesz forrását felszámolni! A merkúri ravaszság és az áttörés marsi keménysége itt mit sem ér. Másrészt viszont, e tulajdonságok ellenére vagy miatt a plútói princípium egyszerűen elbűvöli az embert. A Hirosimában és Nagaszakiban ledobott atombomba miatti lázadások (már csak a felhasznált plutónium miatt is) a felháborodáshoz hasonló mértékben serkentették a fegyverkezést. Alig robbantak fel, máris kezdetét vette a fegyverkezési verseny, mely odáig vezetett, hogy mára sok állam egész arzenállal rendelkezik minden fegyverek legiszonyatosabbikából. 77 Szent háborúk kint és bent
A Mars princípiumát követő harcossal nem történhet rosszabb annál, mint hogy egy úgynevezett szent háborúba küldik, hiszen ebben addig nem beszélhetünk győzelemről, míg akár egyetlen ellenfél is életben van. Ezért aztán szent háborúba gyakorlatilag csak fanatikusok küldhetők. A náci propagandaminiszter, Goebbels a második világháború elhúzódó befejezését ilyen szent háborúvá kívánta magasztalni, amikor a berlini Sportpalotában így szólt a fanatizált tömeghez: „Hadosztályaink úgy vonulnak majd fel, mint egy istentiszteleten...!", s ezzel viharos tetszést aratott - de szerencsére csak a hazai fronton maradt náci hívek körében. A német haderő katonái addigra már szó szerint „leharcoltak" voltak, rég kijózanodtak, s nemigen lelkesedtek, főleg nem az efféle „istentiszteletért". Elegük volt abból a „totális háborúból" is, melyet az otthoni nácik még lelkesen éltettek. Amikor George W. Bush szeptember 11. után meghirdette keresztes háborúját a Gonosz ellen, bizonyára nem gondolt arra, hogy a világi harctereken sosem győzedelmeskedhet, ezt már bebizonyították az iszlám ellen vívott középkori keresztes háborúk is. Mára a szent háborút már nem az amerikaiak, hanem kizárólag fanatikus ellenségeik hangoztatják. Ez megismertetheti velünk a félelmet, s egyúttal a Plútó megváltatlan alakját is. Ha a vallás (Jupiter) háborúval (Mars) párosul, a Mars helyére előbb-utóbb a Plútó áll. Nehéznek tűnik ugyan a fanatikus öngyilkos támadó helyébe képzelnünk magunkat, a Plútó elvének ismeretével mégsem lehetetlen, s ez az egyetlen módja annak, hogy dűlőre jussunk ezzel a témával. A terroristáknak ez a fajtája tulajdonképpen inkább befelé céloz, mint kifelé, vagyis tette által megvilágosodást és felszabadulást remél. A fanatikus, hatalomorientált mullahok beszélték be neki, hogy az iszlám külső ellenségei ellen szent háborút kell indítani. A Korán szerint azonban a dzsihád, a „Nagy Erőfeszítés" vagy „Szent Háború" valójában egyértelműen a fejlődés belső útjára, a saját egó elleni harcra vonatkozik. Az isteninek vélt harcosok hagyják saját életük végső áldozatával motiválni magukat, hiszen a Korán ígéretét, miszerint a szent háborúban elesettek rögtön a Hetedik, vagyis a legmagasabb Mennyországba jutnak, magukra és saját, a hitetlenek elleni háborúban bekövetkező halálukra vonatkoztatják.
Ráadásul az ifjú fanatikusoknak ebben az életben nem sok vesztenivalójuk van. A globalizáció talaján - tevőleges segítségünkkel! - hazájukban a gazdasági feltételek oly minimális szintre süllyedtek, hogy ők már csak a túlvilágban bízhatnak. Evilágon szó szerint nincs több vesztenivalójuk, míg hitük szerint a túlvilágon mindent elnyerhetnek. Egyetlen elismerésük a mártírság röpke dicsősége, odaát pedig hitük legfőbb célja kecsegtet.27 Ha meg akarjuk ragadni a világnak ezt az iszonyatát, akkor nemcsak a világ (élet)feltételeit kell gyökeresen megváltoztatnunk, hanem saját magunkat is, mégpedig lelkünk legmélyéig - a plútói elv követelményei szerint. S ez való78
ban az egész világot érinti, hiszen a plutonikus robbanások már nemcsak az iszlám világot rázzák meg, s nem csupán egy-egy detonáció történik, hol Csecsenföldön, hol a Fülöp-szigeteken, hol Tunéziában vagy Pakisztánban, hanem már New Yorkban és Washingtonban is, Izraelben és Palesztinában pedig immár állandóan.
A testi sík - a rák példáján keresztül
Az öngyilkos merényletek térben ugyan távol vannak tőlünk, ám természetesen minden emberben él a plútói archetípus egy darabkája. Hogy máris milyen közel került hozzánk ez a téma a maga megváltatlan és fenyegető formájában, azt az első világ népességének jelentős részét fenyegető rák kórképe mutatja. A rákot akár a saját szervezetünkben lejátszódó intifádaként is értelmezhetjük, a jól álcázott és az immunrendszer által fel nem ismert sejtek polgárháborújaként, melyek nem vállalnak többé szolidaritást a gazdaszervezettel, s már csak saját céljaik érdekében harcolnak és növekednek. Harcuk eleinte marsikusnak indul, ám idővel egyre plutonikusabbá válik, amikor a daganatsejtek fenyegetni kezdik az egészséges sejteket, sőt rabigába hajtják, hogy végül megfojtsák őket. E sejtek hódító hadjárata rendszerint egy helyi, központi daganatból indul ki; a szövetekben viszont alig ismerhetők fel, s csak nagyon későn, gyakran túl későn válik nyilvánvalóvá jelenlétük. A ráksejtek metamorfózisa ugyanolyan radikális, mint amilyen radikális átalakulásra lenne szükség az érintettek életében ahhoz, hogy a rák feleslegessé váljék. A ráksejtek visszatérnek gyökereikhez; az eredeti minőségek és lehetőségek javára lemondanak lényük minden differenciáltságáról. Ilyenkor nemritkán még a légzés vagy az oxidáció képességét is elveszítik, és a primitívebb, mert eredeti és kevésbé effektív erjesztésre állnak át. Orvosok állítják, hogy embrionálissá válnak, s visszatérnek a kezdeti stádiumba, melyben még szinte omnipo-tensek (mindenhatók, minden lehetőségre készek), s a sejtélet minden lehetőségére nyitottak, így szóródás vagy metasztázis (áttétel) útján valóban szinte bárhová eljuthatnak a szervezetben. Ez azért sikerülhet nekik, mert önállóvá válva és önmérsékletet tanúsítva alig van szükségük más sejtekre. Ez azért is fontos számukra, mert a sanyargatott környezettel összeomlik a kommunikációs rendszer is. A sejtek megjelenési formái kapcsán felmerül az a két alapvető kérdés, melyet egyszer mindenkinek fel kell tennie magának, és amelyek a rák halálos fenyegetésének árnyékában különösen időszerűvé válnak: „Honnan jövök?" és „Hová tartok?" A ráksejtek megmutatják az utat, hiszen visszanyerik (szinte) az összes kezdeti lehetőséget; a végsőkig mérséklik önmagukat, s
nyitva áll előttük az egész (testi) világ. Sőt, még a halhatatlanságot is elérik. Ez idáig ugyanis a rákos sejt az egyetlen ismert emberi sejttípus, mely nem hal el, amíg élelmet talál, íme, az emberi fejlődés karikatúrája, melyben azért máris megmutatkozik egy feladat, mely - önként elfogadva - a rákot még orvosilag reménytelennek lát79 szó esetekben is okafogyottá teheti: ez az önmegvalósítás útja, mely a halhatatlan lelket az összes ambíció középpontjába helyezi. Ha az ember félrerakja életének bonyolultságát és differenciáltságát, hogy újra visszatérjen saját magához, hogy ismét egyszerű és önmérsékletet tanúsító legyen, s újra megtalálja élete kezdetének minden lehetőségét és esélyét, ha szándékai és céljai szerint felteszi az alapvető kérdéseket s a lélek útjára lép, mely egyszer a halhatatlanságba vezeti őt, akkor lehetséges a spontán remisz-szió, melyet a modern orvostudomány némi gúnyos felhanggal „csodának" nevez. Pedig ebben rejlik a rák valódi megelőzésének lehetősége, amely sokkal több, mint „korai stádiumban való felismerése". Ebben az értelemben akár egyfajta szent háborúról is beszélhetünk, hiszen minden arról szól, hogy ismét egészségesek legyünk. Tekintettel a plútói aspektusra, a hivatalos orvoslás többnyire marsikus intézkedései nem lehetnek kielégítők, s főleg nem célravezetők a rák ellen vívott harcban. Belső átalakulás, metamorfózis és a legmélyebb megbánás értelmében vett visszafordulás, a metanoia nélkül nem érhető el győzelem a szent háborúban. E kettővel azonban minden győzelmek legnagyobbika, a belső győzelem kecsegtet, mely a külvilág problémáit is egy csapásra megoldja.28 Az ámokfutás mint szent háború
Modern világunkban a fiatalkorú öngyilkos merénylők esetében is a plútói princípium felbukkanása vált ki belőlünk rettegést és félelmet. „Hogyan történhetett Erfurtban ilyen katasztrófa?" - erre a kérdésre az emberek Németországban éppoly kevéssé találnak választ, mint az USA-ban. Erfurtban a sajtónak az volt a legnagyobb problémája, hogy nem kiálthatta ki bűnösnek a családot és a körülményeket. A fiút jól nevelték, s mindent megkapott, amire szüksége lehetett Mégis végzett magával, miután sok társát magával rántotta a halálba. Ki lehet a hibás? A tanárok voltak túl brutálisak, akik néhány hónappal 32 előtt elvágták a diák előtt a vizsgához vezető utat? Vagy az erőszakos videói melyekkel - mint egyébként rajta kívül a fiatal fiúk milliói - „szórakoztatta" magát? Ha így lenne, akkor - tekintve ezek széles elterjedését - bizony elképzelhetetlenül veszélyes lőporos hordón ülünk! Vagy az vezetett volna a katasztrófához, hogy túl könnyen jutott fegyverhez? Mint mindig, most is logikus magyarázatot keresünk, hogy aztán a jövőben a törvények erejével próbáljuk meg elejét venni az ilyesminek. Aki azonban felismeri emögött a Plútó princípiuma tudja, hogy ez illúzió. Persze nem árt, ha a fegyverhez jutást megnehezítik és a: erőszakos videók terjedését megakadályozzák, csakhogy egy plútói probléma sosem oldható meg funkcionális intézkedésekkel. Az erfurti események és más, hasonló drámák arra engednek következtéül hogy a Plútó archetípusának megváltatlan formájával állunk szemben. Az iskolás merénylő belső világát ugyanaz a kilátástalanság jellemezte, mint a fundamentalista öngyilkos terroristákét. Ők már mindent elveszítettek, ami fontos volt 80
számukra az életben. Az evilági reménytelenségnek ebben a helyzetében, amikor minden út bezárult, minden esélynek befellegzett és csak a nyomorúság várható, felcserélik a síkokat és a
túlvilág mellett döntenek. Legyőzik a haláltól való félelmet, mi több, a halál számításuk részévé válik, melyben nemritkán a bosszú is nagy szerepet játszik: legalább egyszer az életben - ha utoljára is - megmutatni a többieknek, akik őt cserben hagyták. Ámokfutásuk pillanatában a lehető legnagyobb tisztelet övezi őket, s azt a félelmet váltják ki a többiekből, melynek súlya alatt ők maguk - többé-kevésbé beletörődve - oly régóta szenvedtek. Ezeknél a fiúknál a fájdalomhatáron túl megalázott lelkeket találunk, mely lelkek számára ezen a világon minden kiút lezárult vagy legalábbis lezárultnak tűnt, ezért a nagy átalakulást választották: „halálból-életet" a lehető legiszonyatosabb síkon. A lélek szempontjából az elképzelhető legnagyobb metamorfózist élik meg -az életből a halálba -, s egyben magát a metanoiát, a nagy megbánást is. Amikor ugyanis erőszakos túlkapásuk során eldobják maguktól testüket, a lélek ráébred, mit követett el saját maga ellen. A reinkarnációs terápiában a hasonló élményekkel kapcsolatban mindig előbukkan ez a megrázkódtatás. A hátramaradottak és a gyászolók számára azonban ez már túl késő. A legjobb mindenki számára az lenne, ha már korábban, még az életben lehetőség nyílna a radikális változásokra. A megoldás számunkra is ugyanott keresendő, mint az izraeli katonák számára, akik lassanként kezdik észrevenni, hogy a plutonikus terrorral szemben semmire sem mennek marsi keménységükkel. Vagy feladják civilizációjuk vívmányait, s ugyanarra a brutális plútói síkra süllyednek, mint a terroristák, vagy hatalmas lépést tesznek a tudatosság útján. Mi lenne a valódi megoldás, a megváltó stratégia? Abba kéne hagynunk saját és mások lelkének kínzását. Az iskolákban ez semmiképpen sem az elvárások csökkentését jelentené, sőt. A lélek számára a túl alacsony követelmény éppoly kínzó, mint a túl magas. Ha a mai, nevetséges gyermekkultusz helyett a család, az iskola, s velük a gyermekek és a fiatalok ismét tudatosan állnának az élet és a társadalom középpontjában, át lehetne állítani a váltókat. Pillanatnyilag túl keveset teszünk ezekért a korai életfázisokért, ehelyett tudattalanul olyan ifjúsági kultuszt ápolunk, mely a harmincon túliakat már megbélyegzi, a fiataloknak viszont semmit, legalábbis semmi értelmeset nem ad. A lélek témája a pedagógiába és a gyógyításba, egyaránt beépíthető lenne. Persze nem arról van szó, hogy az amúgy is alulfizetett tanárok most még pszichológiai felelősséget is vegyenek a nyakukba, hanem a pszichét kellene beilleszteni az őt megillető helyre. A sok lépés egyike lehetne az is, hogy felismernék a terhesség időszakának, illetve a korai gyermekkornak a jelentőségét a későbbi fejlődésre nézve, s az anyáknak is közvetítenék a megfelelő tudást.29 A következő lépcsőfokot az óvó-és tanítónők jelentenék, mindenekelőtt azonban égető szükség lenne e szakmák férfi képviselőire. Az erőszakkitörés szempontjából a valódi problémát jelentő 81
fiúknak sürgős szükségük van férfi identifikációs alakokra, akikkel azonosulhatnak - legalább annyira, mint édesapjukkal, sőt talán még jobban. Mindenképpen megfontolandó dolog lenne, ha a megfelelő oktatás szakavatott, a pszichológiában jártas pedagógusokkal és a pedagógiából képzett pszichológusokkal alkalmas, az iskolásoknak belső életük fontosságát sugalló terveket dolgozna ki. Az aktuális egyetemi pszichológia, mely statisztikai eszközökkel, vagyis matematikai úton igyekszik megmagyarázni a lelki jelenségeket, erre teljesen alkalmatlan. Túlságosan is funkcionálisan bánik a lélek területével, mintha csak a lelki betegségeket ki lehetne „javítani" a viselkedéstréningekkel.
De mi értelme is van annak - ha az embert a test, a szellem és a lélek egységének tekintjük -, ha a pedagógia energiájának mintegy öt százalékát fordítja a testre (tornaórák), 95 százalékát a szellemre és nulla százalékát a leiekre? És mi értelme van annak, ha a szellemre fordított 95 százalékból további 95 százalék csak az egyik, a bal, az archetipikusan férfias agyféltekére jut? A képzés imént jelzett, másik módja azzal kezdődhetne, hogy megtanít az őselvekre. Aki minden árnyalatával együtt felismeri a Mars és a Plútó princípiumát, kevésbé kiszolgáltatottja azok belső és külső hatásainak. Tudjuk: a felismert veszély már csak feleakkora veszély, így a fiataloknak legalább esélyük lenne, hogy felismerjék: olyan tendenciák növekszenek bennük, melyek legyőzéséhez segítségre van szükségük. Ennek felelőssége természetesen nem hárítható csak az iskolára. A szülői ház megfelelő hozzáállása és beleegyezése nélkül a cél aligha érhető el. Az elképzelésnél nehezebb a kivitelezés, noha elkötelezett pedagógusok érdekfeszítő kísérletekben már bemutatták, hogyan is működhetne ez. Volt olyan tanár, aki tábori gyakorlat keretében demonstrálta egy egész osztály részvételével, hogyan keletkezik a fasizmus. Áttekinthető annak mechanizmusa is, hogyan válnak a konfliktusokból háborúk, sőt polgárháborúk. Ehhez alapvetően szükséges lenne olyan témák oktatása, mint a projekció, és a folytonos bűnbakpolitika, mely minden választási harcban és a legtöbb társadalmi hierarchiában uralkodóvá vált. Amíg ezeket ilyen megoldatlanul éljük, addig nem is csoda, hogy az iskolákban, sőt már az óvodákban is a tipikusan plutonikus kommunikációs forma, a mobbing* terjed el. Az első lépés ezeknek a mechanizmusoknak az áttekintése lenne, a második pedig keletkezési feltételeik megismerése, így mindenki számára világossá válna, hogy a Plútó milyen gyorsan képes rosszindulatú tendenciákat lopni az életbe.
*Ezt az angol kifejezést elsősorban a munkahelyi intrikára és lelki terrorra alkalmazzák. (Aford.)
82
Agresszió és projekció Egy oly kevéssé szívlelt, s mégis annyiszor elszenvedett princípiumot illetően, mint a Mars, nem csodálkozhatunk egyéni és társadalmi elfojtásán. Az elfojtás mellett a leggyakoribb védekezési mechanizmus a kivetítés, a projekció. Ilyenkor az alapvetően negatív besorolást, mint esetünkben az agressziót, magunk helyett másokban fedezzük fel. A többieket látjuk támadó kedvűnek és agresz-szívnak, gyakran akkor is, sőt éppen akkor, amikor erről szó sincs. Az agresz-szió immár többször is idézett kutatója, Friedrich Hacker röviden és tömören elmondja, hogy mindig is ez volt az ördög leghatásosabb trükkje: elhitetni, hogy ilyesmi nincs, de ha van is, akkor csak másokban, nem pedig bennünk. Amit például Kelet és Nyugat művelt egymással a hidegháború idején, az egyértelmű és tragikus projekciós bohózat volt. A keleti blokk a világ minden nyomorúságáért a kapitalista Nyugatot okolta, és viszont. Ha valami rosszul sült el, arról a mindenkori ellenség tehetett. A
második világháború egykori szövetségesei győzelmüket követően hamarosan ismét szövetkeztek az éppoly bensőséges ellenségeskedésben, s ezzel - Hacker szerint - projekciós felületet szolgáltattak saját, tovább szépítgetett és tagadott agressziójuknak. Lényegében a mai napig ez a politikai konfliktusok fő eszköze: mindig az ellenséget tenni felelőssé a rosszért, s minden kis haladásért saját glóriánkat fénye-sítgetni. Ez a bűnbakpolitika intellektuálisan kevésbé igényes, s kivált a vádak igazságtartalma játszik benne egyre csekélyebb szerepet. A választási harcokban is új győzelmeket arat a projekció. Ez aztán azok számára, akik ismerik a projekció mechanizmusát, könnyen áttekinthetővé és unalmassá teszi a politikát. Ami első pillanatra a politikusi hivatás elítélésének tűnik, azt inkább analógiának szánom. A politikusok a hatalmi piramis csúcsán csupán az általuk képviselt lakosságot tükrözik vissza. A választópolgárok a bűnbakkeresésnek azért dőlnek be, mert saját maguk is érintettek ebben a problémában. A projekció az USA által erősen befolyásolt társadalmunkban általánosan egyre szemérmetlenebb üzletté válik. Vicc nélkül: annak az amerikai nőnek, aki az autósbüféből kihajtva a combjai közé szorított pohárnyi forró kávéval leforrázta magát, az amerikai bíróság jókora kártérítési összegre való jogosultságot ítélt meg. Csak sajnos nem tudták kellőképpen figyelmeztetni a poharat. Hasonló történt azzal az asszonnyal is, aki a macskáját, hogy megszáradjon, berakta 83
a mikrohullámú sütőbe, s az állat persze belepusztult. A készülék gyártóját bűnösnek találták, mert a használati utasításban nem utalt erre a veszélyre. Ha valaki némi együttérzést táplálna is magában az ilyen termékek előállítóival - a bűnössé nyilvánításnak ez a fajtája, vagy a projekció akkor is létező probléma, s hatásai minden síkon megmutatkoznak. A társadalmat egyre inkább megbénítja, az embereket pedig gyávává teszi: abban a hiszemben kezdenek élni, hogy életükért és problémáikért folyton mások a felelősek. Nálunk még nem történtek ilyen szélsőséges esetek, de ha télen valaki elcsúszik a járdán, az első kérdés rögtön az: kinek kellett volna felszórnia az utat? Szinte reflexszerűen a bűnöst keressük, mintha ez bármit is megoldana. A gyógyításban azonban ez a dilemma már aggasztó formákat öltött. Minthogy egyre gyakoribbak a kártérítések, a nőgyógyászok Németországban rákaptak a császármetszésre, mivel jogilag ez a legtisztább útja a szülésnek. Az anya és gyermeke számára viszont rendszerint sokkal biztonságosabb a természetes úton történő szülés.30 A politikát pedig akár a bűnös(ök) szakadatlan kereséseként is definiálhatnánk. Jól jön ugyanis, ha valakinek a nyakába varrhatjuk az általunk elkövetett hibákat. Egyre inkább ebbe az irányba haladnak a családok és a cégek is. Már alig akad, aki döntéseket hozzon és vállalja a felelősséget, hiszen ez utóbbi egyre inkább annyit tesz: vállalja a bűnbak szerepét. A felelősség, mint már említettük, arról szól, hogy feleletet találjunk. Mivel a Mars témái közül a felelősségtől és a döntéstől jóformán ugyanúgy rettegünk, mint magától a Mars princípiumától, ezen a téren van a legnagyobb deficitünk, s a legnagyobb akadályaink, már ami a valódi előrelépést illeti. Ahol azonban már senki sem akarja a felelősséget vállalni, ott kényszerrel kell felelőssé tenni az embereket, illetve rájuk kell hárítani a felelősséget. A fejlődés egyik legnagyobb gátja az, hogy ez a bűnösség utóízével jár.
A projekció miatt elég nehéz felismernünk magunkban a problémát. Ami a politikusok láttán mindenki számára érthetővé válik, az általános jelenség, csak éppen sokkal nehezebben fogadható el, ha az ember saját maga is érintett. Semmi sem áll inkább a fejlődésünk útjában, mint a saját magunkkal szembeni vakság. Csak akkor lesznek segítségünkre az agresszió princípiumával való bánásmód megváltott síkjai, ha ezt átlátjuk, és felhagyunk a projekcióra való hajlamunkkal, hogy azután ismét magunkban kezdjük keresni a válaszokat. A régmúlt és az újabb korok történelmébe tett rövid kiruccanás rávilágíthat, mennyire meghatározzák a projekciók az agresszió és a betegségek problematikáját.
Saját árnyékunk felismerése Mivel az árnyék és a projekció közötti összefüggést más könyveimben31 már részletesen tárgyaltam, itt csak röviden kívánok utalni arra, hogy az árnyék személyiségünknek az a része, melyet nem akarunk elfogadni és észrevenni, ha84
nem inkább elutasítjuk. Az árnyékot a legegyszerűbb másra, az ellenségre átruházni. Az átlagember például eltekint saját nikotin- vagy alkoholéhségétől, felbőszül viszont a kábítószereseken, akiket egy kimondatlan és valójában perverz kollektív megegyezés elsősorban mint a szenvedélybetegeket, majd mint a társadalom egyetlen szenvedélybetegségét állítja be. Ha a hírekben drogproblémákról hallunk, akkor az mindig a heroin 1500 áldozatáról szól, sosem a nikotin 100 000 halottjáról vagy az alkohol okozta több mint 2500 halálesetről, hogy csak a közlekedési baleseteket számítsuk. Ez a példa rámutat, hogy egész társadalmaknak és nemzeteknek is van árnyékuk. Gyakran a közösen legyűrt árnyék az egyetlen összetartó kapocs - melyet a politikusok és a hatalom birtokosai újra meg újra ki is használnak, hogy a belső problémákról eltereljék a figyelmet. Az árnyék hamarabb felbukkan, mint gondolnánk. Ősrégi téma ez, melyet sok archaikus társadalomban felismertek. E társadalmakban többnyire egyszerű, számunkra ma naivnak tűnő intézkedésekkel próbáltak elbánni az árnyék problémájával. Az eredeti bűnbak valójában egy állat volt, melyre szándékosan (és szó szerint) minden rosszat és gonoszát ráaggattak. Az év végén aztán rituálisan feláldozták az állatot, vagy mint a korai zsidó törzsek, kiűzték a sivatagba - ez volt az árnyék valóban naiv ki- vagy elűzése. De ez a tudatos bűnbakpolitika legalább tényleg csak egy kost vagy bakkecskét sújtott. Manapság a bűnbakok emberi alakot öltöttek, s mindenekelőtt a kisebbségek sorai közül kerülnek ki.
85
Goethe is óvott attól, hogy ezzel a kényes témával önkényesen bánjunk, amikor a jól ismert szavakat Mephisto szájába adta: „Az erő része, mely / Örökké rosszra tör, s örökké jót mivel" [Jékely Zoltán fordítása]. Még ma sem értettük meg ezt a mondatot, így többnyire az árnyékoldalon jeleskedünk, azon erő részeiként, mely örökké jóra tör, s folyton rosszat mivel. Az itt következő optikai játék (forrás: www.opticaseurovision.com/percepcion. php) a projekció több síkon zajló mechanizmusát hivatott érthetőbbé tenni. Helyezzünk a könyv mellé egy vastag, fehér papírt, és nagyon figyelmesen vizsgáljuk meg a következő oldalon látható sötét maszkot. Csak a démonikus arcot nézzük, s összpontosítsunk egy percig pislogás nélkül annak közepére. Ha kicsordulna néhány könnycseppünk, csak hagyjuk, úgyis illik témánkhoz. Az egy perc elteltével figyeljük tovább az arcot, közben egyik kezünkkel húzzuk rá a fehér papírt. Most nézzünk továbbra is, immár a fehér lapra, s látni fogjuk, amint - belső ellenképként megjelenik rajta az eredeti kép világos „árnyéka". Ami olyan meglepően kellemes, ha a fausti ördög értelmében a sötétből kiindulva, a benne vagy mögötte rejlő világosságot felfedezzük, ugyanolyan ijesztő, ha a másik, sokkal gyakrabban használt irányban például partnerünk fényes alakja mögül egyszer csak előbukkan árnyéka. A legrosszabb az, ha az idők során szép, de hamis énképünk mögött láthatóvá válik saját sötét árnyékunk. Az ezzel való szembesülés és ennek elfogadása hihetetlen bátorságot, vagyis marsikus erőt követel, de javítja a metanoiára való készséget, következésképpen a plútói energiát is. Az inkvizíció példája
Az inkvizíció, mely oly sok ember, főleg nő életébe került, lényegében a projekciók orgiája volt. A kiindulási helyzet egyszerű: a koldusszegény Európában az emberek nehéz, nélkülözéssel teli életet éltek - kivéve, ha a világi uralkodók vagy az egyházi vezetők soraiba tartoztak. Az
utóbbiak egyetlen korlátozása a cölibátus volt, mely tiltotta számukra a szexuális élvezeteket. Az egyházi személyek többsége - mint ma is - az egyszerűbb utat választotta, s nem vett tudomást a tilalomról, így az életet annak minden aspektusában élvezte. Őszinte és bátor dolog lett volna, ha a pápa elé járultak volna dilemmájukkal, hogy megpróbálják megváltoztatni a cölibátus előírását. Ehelyett a buzgóbbja, mindenekelőtt a dominikánusok helyben, Rómától biztos távolban kezdtek neki a megoldás felkutatásának. Logikájuk színtiszta projekció volt: ha egy egyházi méltóság, aki életét istennek áldozta, mégis vonzalmat érzett egy nő iránt, ott valami nem volt rendjén. Abban az ördög kezének kellett lennie, különben a nőszemély nem ingathatta volna meg a szent embert. Egy nő egymagában nem bírhat ekkora erővel, következésképpen biztosan az ördöggel cimborái, így a baj már nem a pappal volt, hanem a nővel, és 86
rajta keresztül voltaképpen az ördöggel. Mivel az utóbbin nehéz követelőzni, inkább a nőt vádolták meg. Nem mellékes az a körülmény sem, hogy a besúgó tíz, míg az egyház kilencven százalékát kapta a vádlott vagyonának, amennyiben az nem élte túl a procedúrát. Erre pedig bizton lehetett számítani. Már az úgynevezett főbenjáró kérdések sem adtak a vádlottnak semmi esélyt. Ha nem akarta bevallani, hogy lepaktált a Sátánnal, addig kínozták, míg bírta, vagy bizonyos „jelek" meg nem győzték a vállatokat. A kivizsgálások egyszerűek voltak, s nagyjából a következő minta szerint zajlottak. A (férfi)ember a nőt megkötözve vízbe lökte, s ha elmerült, a dolog meg volt oldva. Ha az elvárások ellenére a felszínen maradt, akkor az ördög segítette őt, s az egyházi jog szerint máglyára lehetett küldeni. A vádlottat tehát megégették, mert az egyházi férfivilág úgy találta, jobb meghalnia, mint ördöngösen tovább élnie. Ehhez társult még az az elképzelés, hogy a lélek a tűz által megtisztul, s ily módon elűzhető a Sátán. A „bizonyítási eljárások" nem voltak egyformák, következményeik azonban igen. A projektálók logikája szerint az ilyen és ehhez hasonló, úgynevezett istenítéletek mindenképpen eredményesek voltak: saját bujaságuk problémája immár a nők problémájává vált - a papok teljes felmentést nyertek, csupán a Sátán áldozatai voltak, s még némi büszkeséget is érezhették, amiért a Sátán éppen őket szemelte ki. Emellett pedig egyházukkal együtt gazdagodtak is ezzel a módszerrel, mely mind a mai napig kifizetődik. Azóta perverznek tűnik ugyan, de annak idején az inkvizíció minden dolgok mértéke, s a kor meghatározó szellemisége volt. Rémtettei oly elképzelhetetlenül iszonyatosak voltak, hogy az egyház jobbnak látta évszázadokon át hallgatni róla. Csak az agg II. János Pál pápa szánta rá magát, hogy legalább úgy általában bocsánatot kérjen az egyház által elkövetett jogtalanságokért. Eléggé elkésett vele, de mint mondják: jobb későn, mint soha. Sajnos, bátor lépésének elvét nem ismerték fel, így a további projekciók és a hozzájuk társuló emóciók ma is elevenen élnek. A projektálók számítása akkoriban bevált, s beválik még ma is. Ha valaki minden attraktív nőt kipusztít a környezetéből, nyilván könnyebben megtartja a cölibátust. Ez a problémák klasszikus projekciós kezelésének iskolapéldája.
Amíg a többség nem látja át ezt a mechanizmust, mindig fennáll a veszélye annak, hogy bedől ennek a perverz logikának. Ha az inkvizíció rémtetteit a projekció és a hozzá kapcsolódó racionalizáció segítségével a hatályos joghoz tudták hajlítani, akkor ez bármely előítélettel lehetséges. Itt csak az segíthet, ha időben átlátjuk és megfelelő felvilágosítást adunk e valóban a legveszedelmesebbnek mondható pszichológiai mechanizmusról. Az antiszemitizmus világszerte ugyanezt a logikát követi. Mindenekelőtt a náci Németországban vetítettek gátlástalanul minden problémát a zsidókra. Ettől a többség persze megkönnyebbült, hiszen más lett a bűnös. A zsidók milliói87
nak legyilkolása sokaknak nem csupán pszichológiai, hanem anyagi gondjaik megoldását is jelentette, mivel az üldözöttek és legyilkoltak javait szégyentelenül megkaparintották. A náci vezetésnek sikerült a projekció révén híveivel elfogadtatni az embertelen tetteket, a racionalizálások pedig kellő jogalapot biztosítottak mindehhez. Még intellektuálisan képzett jogászok is ezen a szörnyű alapon praktizáltak, és sorozatos bűnök elkövetőivé váltak. Ha a 20. században megtörténhetett ilyesmi, az arról árulkodik, hogy nemigen tanultuk meg az inkvizíció óta, hogyan is bánjunk az agresszió elvével s a projekciók leleplezésével. Második világháború, hidegháború, háború utáni időszak
Az emberek nagy csoportjainak, például a népcsoportoknak, de egész nemzeteknek is éppúgy megvannak a maguk projekciós mintái, mint a családoknak vagy az egyes embereknek. Ezt a mintát mindenki más jól felismeri, a projektáló viszont alig. A legjobbat azzal tenné, ha saját ellenségeire hallgatna, ugyanis azok - szintén projekción alapuló - vádjai révén ismerhetné fel leginkább önmagával kapcsolatban az igazságot. Másokon és mások bűnbakjain láthatjuk át legjobban a projekció lényegét, de azt a módot is, ahogyan harcba sodródik, s ahogyan a Marssal bánik. Ha kiragadunk egy tetszés szerinti történelmi helyzetet, mondjuk a második világháborút, s megvizsgáljuk a különböző nemzetek viselkedési és feldolgozási módjait, képet kapunk a projekciós lehetőségekről. Leginkább minden bizonnyal a németeket vitte kísértésbe a projekció, hisz kétségtelenül tőlük szabadult el a borzalom. Ezért fogták a háború kitörését a lengyelekre, illetve azok állítólagos támadására a gleiwitzi német rádióadó ellen. Valójában lengyel uniformisba bújtatott német katonák követték el a támadást saját adójuk ellen, hogy alapot szolgáltassanak a lengyelországi bevonuláshoz. S noha mindez már rég napvilágra került, a mai napig akadnak még olyan németek, akik tagadják hazájuk háborús bűneit, akik a koncentrációs táborok borzalmait csak a szövetségesek hazugságpropagandájának, saját magukat pedig egy hatalmas összeesküvés áldozatainak tartják. Ennyire elvakíthat a projekció! Összességében azonban a németek többsége elismeri annak bűnét, hogy hadaik a szó szoros értelmében poroszos módon estek neki szomszédaiknak. A Hadügyminisztérium abszolút marsikus módon rendezte meg a frontális támadást. A nagy többség kollektív bűnvallomása végül jóvátétellé sűrűsödött, melyet lényegében és nagyobb ellenvetés nélkül a következő generáció finanszírozott. Lenyelték a keserű pirulát, mintha hűségesen, konokul és tekintélyelvűen a sanyarú befejezésig harcolva kitartottak volna. Jellemzően komolyan véve, pusztán bűntudatból magukra vállaltak minden felelősséget és nyomorúságot, az osztrákokat és
az olaszokat pedig felmentették ez alól. Ezzel szemben legalább nem kellett pontosan feltárniuk, hogy miből és miben is áll valójá88
bán bűnük. A múlt legyőzése helyett inkább a gazdasági csodát választották, s a made in Germany szorgalmával elterelték a figyelmet a mellényükön éktelenkedő csúnya foltról, így csont nélkül átvehették a náci gazdaság mintáját, mindemellett pedig bebizonyították, milyen jó szervezők. Az amerikaiak nagylelkűségének hálájaként a legapróbb részletekig átvették azok életstílusát, s megkésve bár, de szívós kitartással színt váltottak. Mennyivel rafináltabbak voltak ezzel szemben az osztrákok! Háború utáni politikusaiknak valóban megvolt a bátorságuk és az arcátlanságuk ahhoz, hogy az első lerohant nemzetként vonuljanak be a történelembe, noha Ausztria a háború és a holokauszt minden lehetséges vezető pozíciójának részese volt, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig. Lelkesen masírozva szegődtek a Birodalomhoz, s ugyanilyen elhivatottsággal vettek részt támadó politikájában, s nem is csak a kezdeti villámháborúban, hanem a keserű vég idején is. Ma a híradó kissé kínos képei mutatják be a „lerohanás" népünnepély-jellegű hangulatát országszerte. Hogyan tudtak mégis sebek, hátrányok, területi veszteségek vagy egyéb szankciók nélkül kikerülni ebből a helyzetből, rejtély, ami leginkább a szó szerinti „Keleti Birodalom" (Öster-Reich) báját illusztrálja. Egy szeretetre méltó kópé, aki a történelem apró-cseprő bűneiről, becstelenségeiről vagy szépítgetéseiről cseveg. Az agresszióhoz való viszonyulásukat legőszintébben az a túlértékelés mutatja, mely a hazai sport idegenben való fellépéseit övezi: „Lesz itt még támadás!" Az osztrákok még ma sem bánják, ha külföldön összetévesztik őket az ausztrálokkal, s csak mióta biztosan kilábaltunk a gyanús 20. századból, olvasható egyre több pólón: „ Austria - we don't have Kangaroos" (Ausztria - nekünk nincsenek kenguruink). Az olaszok, bár fasizmusuk régebbi, mint a németeké, még agyafúrtabbak voltak. Miután az utolsó pillanatban átálltak a másik oldalra, így a győztesek közé kerültek a háború végén. Persze az is a harcművészet egyik fajtája, ha a zászlót a megfelelő pillanatban mindig a megfelelő szél iránt tartjuk. Ebben a Vénusz princípiuma kap szerepet: mindkét oldalon lelkesen ott vagyunk, de csak egy kicsit. A római kor óta az olaszok inkább az élet muzikális dolgai felé fordultak, ezért fasizmusuk nem is volt olyan brutális, mint a németeké. A háború végén - bár ezen maguk is meglepődtek kissé - a győztesek oldalán találták magukat, így aztán fel sem merült a bűnösség kérdése - ezért nem is kellett azt kivetíteniük senkire. Ám lehet, hogy a németek és az osztrákok iránti kimondott vonzódás és jóindulat annak a halvány gyanúnak köszönhető, hogy egykor egy cipőben jártak, s mindez egyfajta jóvátétele éppoly offenzív, mint szárnyaló opportunizmusuknak. Hajlékonynak lenni, s a végén mindig a győztesekhez tartozni - ez is erény. A kevésbé hajlékony és kissé ügyetlen hajdani elvtársak most grátisz kapnak egy kis kései szolidaritást. Hogy mily kevéssé dolgozták fel saját agressziós problémáikat, az abból is látszik, hogy mennyire erőre kapott ismét Olaszországban a szélsőjobboldal, mi több, milyen sokan bíznak abban, hogy az újfasiszták újra magasra emelik (régi) lobogójukat. 89
A japánok az elfojtás megdöbbentő iskolapéldáját mutatják. Fasizmusuk ugyan nem terhes a holokauszt bűnével, de a japán háborús bűnös megszállókat nagy kegyetlenség jellemezte, s
máig késik a például Koreában elkövetett háborús bűnök felelősségének vállalása. A japán politika és nyilvánosság egyszerűen törölte a második világháború időszakát. Saját galádságaikhoz jó képet vágnak, és sztoikus, évszázadokon át begyakorolt viselkedéssel egyszerűen úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Az amerikaiak, akiket egykori német ellenségeik kedélyesen csak „amik"-nak hívnak, akik „fiaikat" önzetlenül átküldték az óceánon a történelem legkegyetlenebb háborújába, a legnagylelkűbb győzteseknek bizonyultak, s ők bocsátottak meg a leghamarabb. Harcmodoruk teljesen marsi volt. Ezért aztán sokkal jobban boldogultak a szintén marsi módra harcoló németekkel, mint a számukra idegen, plútói stílusban küzdő japánokkal. A németeket nemcsak katonailag húzták ki önváddal marcangoló poklukból, hanem gazdaságilag is talpra állították a Marshall-tervvel, mélyen hallgatva a jóvátételről való lemondásról. Már a háború előtt tárt karokkal fogadták „előleg gyanánt" az elsősorban zsidó értelmiségiek hadát. Ők aztán nagyban hozzájárultak annak az atombombának az előállításához, amely a csendes-óceáni hadszíntéren és kis híján Európában is - eldöntötte a háború sorsát. A háború után a legjobb német tudósok, a múltra való tekintet nélkül, szó szerint az olvasztótégelyükbe kerültek, s első osztályú „amikat" csináltak belőlük. Itt van például Wernher von Braun, aki később, éppoly tudatosan, mint korábban a Vl-eket Anglia ellen, amerikai rakétákat lőtt a világűrbe, nem kis hátrányára az orosz konkurenciának. Az amerikai Gl-ek közül sokan ráadásul német feleséggel az oldalukon tértek meg otthonukba. Az, hogy az USA-nak új szövetségesekre volt szüksége az éppen időben felfedezett új orosz ellenség ellen, akire végre a világ minden gonoszságát rávetíthették, úgy tűnik, mindezek mellett csak mellékes szerepet játszott. Ennek ellenére joggal bírják a németek háláját. A nagy testvér és a tengerentúli megmentő szerepéből, melyben a civilizált világnak valóban szüksége volt rá, az amerikaiak örökmécsest csináltak, és megtanulták belőle azt is, hogy folyton és mindenütt szükség van rájuk. Ebben ugyan időközben a világ már nem olyan biztos, így néhány népet kénytelenek voltak annak akarata ellenére felszabadítani. Aki megmukkan, csak értetlenséget arat. Az „amik" ugyancsak csodálkoznak a németek hálátlanságán, akik a jövőben tartózkodni kívánnak attól, hogy egykori felszabadítójukat vakon kövessék minden háborúba. Ezt azért mégsem várták volna. Aki ugyanis nincs az „amikkal", az újabban ellenük van, azaz a Gonoszhoz tartozik. Vagyis a legnagylelkűbb szabadítóknak is megvannak a maguk projekciói. Az oroszok egészen mások voltak. Harci stratégiájuk már Napóleonnal szemben is megállta a helyét. Mindig valami nagy, hatásos és kissé mazochista vereséggel kezdik, amitől a támadó vérszemet kap, s a csábítás Oroszország mélyére viszi. Az oroszok nemzeti lelkületüknek megfelelően sokat és sokáig tűrnek és 90
szenvednek, és kivárják, míg legjobb szövetségesük, a kemény tél megsemmisíti a fagyoskodó és kimerült ellenséget. Mindezen sérelmek után Németországban egészen másként viselkedtek. A Vörös Hadsereg katonái házasság helyett inkább megerőszakolták a nőket, személyesen egy kicsit, hivatalosan pedig keményen fosztogattak, egész gyárakat szereltek le és szállítottak Oroszországba, mindezt „jóvátételi szolgáltatásként", mely még a későbbi NDK-ban is a gazdasági fellélegzés levegőjét jelentette. Noha évtizedekig az NDK-ban állomásoztak, mégis szigorúan tilos volt számukra minden kapcsolat a német „elvtársakkal".
Az oroszok a háború minden borzalmát, beleértve a fasizmust is, a másik, a kapitalista Németországra vetítették, melyet a továbbiakban ellenségként definiáltak. Oroszország-anyácska sokkal többet szenvedett, mint az USA, s ezért egyrészt elégtételt akart, másrészt sosem lábalt ki saját, évszázadokon át bevált szenvedésmintájából. Az oroszok, éppen ellenkezőleg, mint az amerikaiak, akik máig vonzzák a világ minden intelligenciáját, saját intellektusaikat folyamatosan elüldözték vagy meggyilkolták. Az eredmény: hihetetlen nyomorúság, melynek legdurvább megnyilvánulása az volt, amikor az egykor győzedelmes és dicsőséges hadseregnek fél évszázaddal később - a politika által későn ugyan, de teljesen leverve - ki kellett vonulnia. A demoralizált katonák eladták egyenruhájukat, egyesek még a fegyvereiket is, és láthatóan szívesebben maradtak volna abban az országban, mellyel tilos volt mindenféle kapcsolat. Az orosz vezetés saját hazájában ezalatt semmit sem tett, s megakadását folyamatosan az osztályellenségre projektálta, természetesen saját hátrányára. Az angolok - szaturnikus nemzeti jellegüknek megfelelően - sosem adták fel a náci Németország elleni harcot, még akkor sem, amikor nehézre fordult és a nácik megpróbálták megépíteni aranyhídjukat. Megbízhatóan és elvből vállalták a felelősséget, s a legsúlyosabb áldozatot hozták. Ennek ellenére, legalábbis hivatalosan, viszonylag irgalmasak voltak a németekhez, ha nem is olyan jóakaratúak, mint az amerikaiak. Megszállókként olyan tisztességesek voltak, amilyenek az angolok mindig is lenni szoktak; a németek „Tommy"-nak nevezték őket, s úgy is viselkedtek. A gonosz németek ellenségképéről és a „gazoknak" való odacsapásról persze a sajtó és a nép a mai napig nem mondott le: ez mindenekelőtt a két ország közötti labdarúgómérkőzéseken válik egyértelművé. Tehát még generációk múltán is a németekre vetítik ki Európával kapcsolatos félelmeiket - s mint minden projekció esetében: igencsak saját hátrányukra. A franciák sokkal nehezebb szerepet kaptak, hiszen Grandé Mattonként először mértek rájuk megsemmisítő csapást, aztán a Vichy-kormányzat idején részben kollaboráltak, sőt - még ha a megszállók nevében is - kezet emeltek zsidó honfitársaikra. Szerencséjükre ott volt de Gaulle tábornok, aki sohasem kapitulált, s a németek elleni harcot mindenütt tovább vezette, valamint az ellenállás, akik persze sokkal kevesebbet ártottak a német ellenségnek a háború folyamán, 91 mint amennyit később a franciáknak használtak. De Gaulle és az ellenállás ismét fellendítette napfényes énképüket. Szűk hazai részvételük ignorált és projektált volt. így a németek különösen kedves ellenségeik maradtak, s ezt éreztetik is, megszállóként éppúgy, mint kemény politikájukkal. Még évtizedekkel később is hajlottak arra, hogy Németországra vetítsék ki saját gazdasági és politikai problémáikat. Mindkét oldalnak hasznára vált, de főleg persze nekik, amikor később ezen átlendültek és kiengesztelődtek. Lengyelországot érintette a legkeményebben a háború: minden negyedik lengyel életét vesztette benne. A lengyeleket a németek és a szovjetek egyaránt diszkriminálták, jogaikkal visszaéltek és tömegével gyilkolták őket. Ennek emlékére ők mindkét oldal iránt szolid és érthető utálatot tanúsítanak. Politikai és gazdasági nyomorukat különösen könnyen fogják az őket kétfelől körülvevő nagy gonosztevőkre. Számukra a háború befejezése csupán másik megszállót hozott. Sok szláv szomszédjukhoz hasonlóan ők is megszokták a szenvedést. Viszonylag türelmesen kivárták, míg fél évszázaddal később a szakszervezeti mozgalom, a Szolidaritás lehetőséget adott a felszabadulás felé tett lépésre. A cseheket is az elsők között támadták meg a második világháborúban. Ők azonban megközelítőleg sem tudtak ebből akkora tőkét kovácsolni, mint mondjuk a „szegény osztrákok". Viszont bosszút álltak a szudéta németek kitelepítésével. Hasonló sorssal
szembesülve, mint a lengyelek, a nyugati szabadság után sóvárogtak ugyan, de - legalábbis ami a németeket illeti - ugyancsak projekcióik foglyai maradtak. Ebben még a történelem is megerősítette őket, amikor nagy felszabadítási akciójuk, a Prágai Tavasz leverésére megint (kelet-)német osztagok vonultak be, ezúttal a szovjet „szövetségesek" oldalán. Emiatt emberileg talán érthető is, hogy a csehek máig vonakodnak hatályon kívül helyezni a bosszú gondolatától átfűtött Benes-dekrétumot, mely legalizálta a szudéta németek kitelepítését. Pedig ez csak kárukra válik, mert a bosszúszomjas szudéta németek a legszívesebben megakadályoznák, hogy a csehek az EU tagjai legyenek. A projektáló mindig magának okozza a legnagyobb kárt. Svájc nem játszott jelentős szerepet a második világháborúban, s ez igencsak ínyére is volt. Ők kivonták magukat mindenből. Megtanulták, és sikerrel alkalmazták, hogy az elhatárolódás a legjobb védekezés. Üzletek mindkét oldallal köthetők, s ha a határforgalomban a menekülő zsidókkal kissé embertelenül bántak, hát - utólag sajnálják. Egyeseknek kínos volt, s kicsit mentegetőztek is, amikor kiderült, hogy annyi zsidó pénzt vettek fel bankjaik olyan hosszú időre. Alapos mérlegelés után, ami hosszabb időre drágábban jött volna ki, még vissza is adtak belőle valamit. Elvileg azonban nem voltak benne a dologban, így aztán felelősség sem terheli őket. Mindezekből az ismert, most csak röviden vázolt viselkedési módokból kitűnik az a minta, mely egy-egy nép nehéz problémákkal való bánásmódjának lényegét jellemzi. Hasonló mintákat találhatunk a kisebb csoportokban is, egészen a 92
családokig menően. Hálás feladata lenne mindenkinek, hogy áttekintse a saját családjában uralkodó projekciós mintát és bűnbakpolitikát, hiszen mint mindig, most is könnyebben átlátjuk mások problémás magatartását, s benne a projekciót. Ha viszont saját országunk és családunk esetében is képesek vagyunk áttekinteni, akkor jól felkészültünk arra, hogy a sajátunkkal is - mely rendszerint az első kettőben tükröződik - elbánjunk. Modern ellenségkép: az idegengyűlölet „Panta rhei" („Minden folyik"), mondta Hérakleitosz. Az irányt azonban nem határozta meg. A gyanú, miszerint a haladás mindig messze megelőzi az embert, erősödik. Ugyanakkor kiterjedt fundamentalista mozgalmak nyúlnak vissza a kezdetekhez (a vallási életben), amikor feltehetőleg minden jobb volt. Bár célratörők vagyunk, mégis egyre több jel utal arra, hogy túl sokat törekszünk, de alig célzunk. A folytonos, lineáris haladásba vetett bizalom még a jóhiszeműekből is kihal. Minden arra utal, hogy a lényeges témákban egyre csak körben járunk. Ez magától értetődött sok ősi kultúrában, amelyek nem voltak ennyire érdekeltek a haladásban - számunkra viszont borzalom, s főleg nem sok jót várhatunk, ha a nem is oly régi, konkrét múltat kéne pótolnunk. Nálunk a fejlődés szimbóluma nem a kör, mint az ősi kultúrákban, hanem az egy irányba mutató nyíl. Előre akarunk jutni; jó okunk van rá, hogy ne akarjunk visszatekinteni és -gondolni, és joggal félünk attól, hogy minden megismétlődhet. Különösen ijesztő ennél, a nyugati ember számára szörnyű kilátásnál az a feltevés, hogy a múltból szinte semmit sem tanultunk.
Noha a német múlt borzalma elmondhatatlan, több fontos képviselője mindazonáltal jóvátételt adott és javulást ért el, az embernek az ezredfordulón mégis az a benyomása, hogy újra ugyanaz a projekciós minta kísért. Ijesztő mértékben nő a déjá-vu-érzés. A huligánok megint bűnbakok fejét verik be, sőt le is gyilkolják őket. Ismét kigyulladnak a kisebbségek védtelen tagjainak házai, s jól ismert, hajdani üdvözlési formák bukkannak fel. Jobboldali bandák kapnak hajba az elszigetelt baloldaliakkal, és nem kétséges, hogy ki húzza a rövidebbet. A rendőrök, mint Rostockban, „tapintatosan" félrenéznek, ha jobbról leplezetlen halálos fenyegetésekkel és gyilkossági kísérletekkel támadják, gúnyolják és nevetségessé teszik a jogállamot. A politikusok kivárnak, szemlélődnek, gondoskodást demonstrálnak - és egyesek nem is csak azt. Néhányan máris a bűnösökre hárítják az áldozatokat, a következő mottóval: „Ha nem jönne ennyi idegen, nem is lennének ilyen gondjaik, így aztán fel sem gyújtanák őket." A néma többség tisztelete az övék. A német határokon túl ismét megjelentek a nagyotmondó patkányfogók, mai nevükön populisták, az egyszerű lelkületre adott egyszerű válaszok. Régről ismert tendenciák rémisztenek azzal, hogy kevéssel az ezredforduló után ismét kezdetét veszi a weimari időszak. A közel-
93
múlt felülmúlhatatlan brutalitását és emberi megaláztatását látván, nem szabadulhatunk a kérdéstől: Mikor tanulunk már ebből? Mégsem érdemes a fejlődés miatt siránkoznunk. A spirituális filozófia perspektívájából nézve mindent addig kell ismételgetnünk, míg meg nem tanuljuk, így tudják azok a pedagógusok is, akik szerint addig analfabéta az ember, míg meg nem tanul olvasni, s úszni sem tud mindaddig, amíg meg nem tanulja. Csak az emberi élettapasztalatok sokkal igényesebb terén reméljük, hogy felnőhetünk, s legyőzhetjük a múltat anélkül, hogy foglalkoznánk vele. A tapasztalat az ellenkezőjét tanítja. Az idő múlása magában még nem tesz felnőtté: számtalan koros ember él, aki előtt még ott a pubertás. Az ebből a dilemmából adódó gyermektársadalom kérdésével részletesen foglalkozik a Sorsfordulók című könyv. Ugyanilyen kevéssé gyógyítja a múltat az évek múlása, s nem ment meg minket ugyanazoktól a tapasztalatoktól, amelyeket őseinknek is át kellett élniük. Hiába halljuk az egyre hangosabbá váló figyelmeztetést, mely a náci idők szörnyűségeire emlékeztet, az ismétlés ellen ez sem nyújt elegendő védelmet. Sokkal jobban át kéne látnunk mechanizmusát, mely a borzalom eluralkodásához és a legmélyebb emberi árnyék át- és kitöréséhez vezetett. Ehhez viszont az kéne, hogy megismerjük saját projekciós mechanizmusainkat. Amíg azonban sok német még mindig úgy hiszi, hogy egy őrült osztrák vezette a német népet, az osztrákok pedig a német fasizmusnak elsők között áldozatul esett nemzetként sajnáltatják magukat, a helyzet nem változik. Az iskolában mindjárt kisülne, hogy ezt az osztályt vagy leckét meg kell ismételni. Minden tisztelet az osztrák módszer bájának, mely Hitlert rövid úton kitagadta, Beethovent viszont a bécsi klasszikusok közé fogadta - csakhogy az ismétlés veszélye mindkét országot egyaránt fenyegeti. Az egyik esetben ismét öldöklő jobboldali csőcselék tombol az utcákon, a másik esetben olyan politikus kap kormánypálcát, akinek fasisztoid hangvétele bizonyos körülmények között többet jelent egyszerű esztétikai problémánál. Ami az ismétlés rettenetes veszélyének emocionálisán töltött, hitetlen-kételkedő leírásaként hat, csak felületes vázlata a lehetséges történelmi azonosságnak.
Ugyanilyen fontos lenne felismernünk azt is, hogy nagyban (kollektíven) és kicsiben (egyénileg) egyaránt valóban körben, életünk mandalájában forgunk. A keleti hagyományok nem riadnak vissza attól, hogy utaljanak rá: addig járjuk ezt az utat, amíg valóban meg nem váltjuk. Csak ezután fogunk tudni - mintegy a buddhista felfogás szerint - az élet kerekének középpontjába jutni, s ott megmaradni. Máskülönben újra és újra, születésről születésre sodródunk az élet tág kerekén, ahol addig nő a feszültség, míg elérjük a kerék külső peremének fordulópontját, s kezdődik a visszaút az élet mintázatán át. A hinduk azt mondják, az út „innen ide" vezet, s ezen a mandala középpontját értik. A taoisták szerint is ebből, a kerék lényének megfelelő és minden küllő célját megmutató Semmiből ered minden, még az emberek és az emberiség útja is. Miként az emberi út az általánosban, úgy az egyes lelkek fejlődésének útjai is megtalálhatók ebben 94
A párizsi Notre-Dame rózsaablaka
a mintázatban. A fogantatás a középpont egységéből vezet az élet útjára, melyen a leiekre minden egyes lépéssel jobban kiterjed az alkalmazkodás. A születés végérvényesen az ellentmondások világába bocsát minket, melyet - bibliai nyelven szólva - a Paradicsom oldott egységérzetéből történt kiűzetés után be-hódolásra kell bírnunk. A pubertás még egyoldalúbbá tesz bennünket, s fokozódó feszültséget hoz életünkbe. A még (egyes nyelvekben nyelvtanilag is) semleges gyermek nővé vagy férfivá válik, hogy az élet körének távlataiban a társkapcsolat vagy a hivatás témáin mérettessék meg. A változó kor éveiben aztán jön egy kanyar, fordul az út, s visszafordít minket eredetünk felé: „ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába" (Máté 18,3). A hazafelé vezető út végén, az öreg és érett kort követően, a mandala közepén vár ránk a megváltás. Amit
az archaikus ember az egységbe való visszatérésként ismert, az a modern ember számára halál és vég. A haláltól még az életnél is jobban rettegünk. A születés fejesugrása az életbe a Mars princípiuma alá rendelhető, a Küszöb Őrével, népiesebb nevén a Kaszással való találkozás pedig a Plútóhoz. Vagyis az agresszió mindkét ősprincípiuma ott áll az élet kezdetén és végén, s fémjelzi azt a két pontot, mellyel egyre több nehézségünk támad. 95
Életünk átjáróin át kell kelnünk, ha akarunk, ha nem. Csupán abban dönthetünk, hogy szabad akaratunkból követjük-e az archetipikus utat, vagy tagadásunkkal krízist idézünk elő, mely kényszerintézkedéseket követel. Míg testünk rendszerint követi a biológiai szükségleteket, addig lelkünk részben vagy teljesen megtagadhatja azokat. A születendő apró test egyszer napvilágra kényszerül. Ha azonban a lélek nem követi, az ember sem lép igazán a világ színpadára. Noha fizikailag megérkezett, egy fontos része, s vele lelki energiája a szülőcsatornában marad. Bizony, sok modern embernek rágja születési traumája feldolgozatlanul a csontját. Nekik nem könnyű szívvel-lélekkel átlábalni a pubertáson, s felnőtté érni. Nemritkán akad el itt is a lelki energia egy része, s a szakadék, mely a lelket a testtől eltávolítja, egyre nő. Az élet delének fordulópontja aztán a negatív értelemben vett katasztrófához vezethet. A görög katasztrófa szó egyébként teljesen semleges és értékelésmentes fordulópontot jelent, s ebben az időszakban valóban visszafordulásról, visszatérésről van szó. Túlságosan is szívesen ámítjuk azonban magunkat, s nem fordulunk vissza teljesen, csak testünk teszi meg, de lelkileg elutasítjuk a hazatérést, így a szakadék tovább nő. Nem kevés azoknak a száma, akik lelki értelemben még előrehaladott korukban is gyermekek. Hiszen minden átmenet egyfajta születés is egyben. Ez inkább mulatságosnak hangzik, bár nem kevés pszichoterapeuta elfogadhatóan él belőle, hiszen problematikus oldalakat is felmutat. E visszamaradottak fejlődésük során idegennek érzik magukat saját testükben a fentebb említett szakadék miatt. Nem igazán, s nem életkoruknak megfelelően „lakták be" testüket. Ennek megfelelően nem is tudnak mit kezdeni vele, s főleg képtelenek arra, hogy az adott pillanatban élvezzék. Ezért veszik bóknak, ha fiatalabbnak vélik őket a koruknál. Valóban fiatalabbak is, de az éretlenség vagy a visszamaradottság értelmében. (Ezt az életútra vonatkozó szituációt a legtöbben ismerik a rövidebb utazásokból. Előfordul például, ha valaki Európából Los Angelesbe repül, hogy a teste ugyan megérkezik Kaliforniába, a lelke azonban az óceán túlpartján marad. Ez az úgymond lélektelenül érkező ember aztán tényleg elég sajátságosán érzi magát.) Ha az ember általában visszamarad az életben, idegenül és felkészületlenül érzi magát otthon (saját testében), a lét könnyen válik megerőltetővé és követelőzővé számára. Mi legyen hát az idegenség fenyegető érzésével, illetve az ebből táplálkozó félelemmel? Alapvetően két út kínálkozik. Olyan érzékeny és (ön)tudatos emberré válni, aki saját idegenségének érzését a mások és más idegenek iránti szolidaritássá és együttérzéssé fejleszti vagy kevéssé tudatos emberré válni, aki az idegenség számára kellemetlen érzését kifelé vetíti, és saját problémáját minden idegenben megpróbálja legyőzni. A bölcs tanok ősidők óta azt mondják, a külvilágban csak azt gyűlöljük, amit magunkban elutasítunk. Az idegengyűlölők és a külföldiek ellenségei idegennek érzik magukat a saját bőrükben; nem érzik jól magukat, nincsenek otthon a saját testükben. Rendszerint hiányzik belőlük a műveltség és a bátorság ahhoz, hogy ezt bevallják 96
maguknak. Kivétel nélküli gyávaságuk már abból is látszik, hogy - állig felfegyverezve gyakorlatilag csak csoportosan és kizárólag fegyvertelenek vagy mozgásukban így vagy úgy akadályoztatott emberek ellen mernek támadni. Az agresszió elvének igényesebb aspektusaival gondjaik vannak, ezért annak primitívebb síkjaira térnek: a csődületére, a verekedésére és a gyilkosságéra. Azok az emberek, akikkel rosszindulatú, agresszív játékaikat űzik, többnyire még rosszabb viszonyban vannak a Mars princípiumával. A külföldiek idegenben természetesen kevésbé bátrak, hamarabb elbizonytalanodnak, s nyilván nem túl otthonosan mozognak. A konfrontáció helyett inkább menekülnek és visszavonulnak. A magatartáskutatók bebizonyították, hogy ugyanaz a farkasszuka, mely saját vackát egy oroszlán bátorságával védelmezi, az idegen környezet kihívásaira inkább meneküléssel válaszol. A labdarúgás példájával már ismertettük a hazai pálya előnyének jelenségét. Azok a liberális polgárok, akik a külföldiekkel szemben tanúsított ellenséges, jobboldali uszítás alatt szenvednek, rendszerint kevéssé jártasak az agresszió elvének legalacsonyabb síkjain, és annyira tartanak tőle, hogy inkább megtagadják magukat, polgári jogaikat és mindent, ami szent nekik, csak szembesülniük ne kelljen a Mars direkt és brutális, mondjuk egy jobboldali verőlegényben testet öltő formájával, így aztán senki sem lép fel ellenük - nem ismerős a helyzet? Németország keleti felében különösen egyértelmű az általános fejlődés iránya. A Stasi uralma idején az NDK-ban a jog gyáván omlott össze; hallani sem lehetett róla. Csak amikor más, valóban bátor emberek kitörtek ebből az igából, tárultak fel a hézagok, s mutatták ki foguk fehérjét a javíthatatlanok és a frusztráltak. Kibontakozásukhoz polgári liberalitásra volt szükség, egy olyan társadalom szabad terére, melyben a polgárok nem mernek és nem is érzik képesnek magukat arra, hogy kézzelfoghatóan tiltakozzanak, s melynek rendező ereje a jobboldali radikálisok iránt gyakran feltűnően tapintatos. Lehet, hogy részükről szolidaritást tapasztalnak és hasonló problémákkal küzdenek, mint a jobboldali államellenség, mely jogilag ellenfélnek kellene hogy számítson? Az efféle kérdések felvetése bizony kínos és kellemetlen. Mi rejlik ennek a mélyén? Miért kímélik olyan készségesen a jobboldali radikálisokat? Bizonyos körülmények között arról lehet szó, hogy a modern ipari társadalmakban sok ember és nemcsak a politikusok - hasonló dilemmával küzd. Az átmenet működőképes rituáléja híján csak keveseknek sikerül, hogy az életük mandaláján átvezető utat fejlődési lehetőségként használják, felnőjenek és boldogok legyenek. Akinek az átmenetek nem vagy rosszul sikerültek, nem érzik jól magukat a bőrükben, ezért hajlamosak lesznek arra, hogy rosszullétüket a külvilágra vetítsék. Ebben a helyzetben inkább bűnbakokat keresnek és találnak és tesznek felelőssé a körülményekért. így függ hát össze és kapcsolódik egymással minden sokkal szorosabban, mint hinnénk vagy hinni szeretnénk. Vannak, akik hazájukban annyira rosszul érzik magukat, s az ottani körülményeket annyira idegennek találják, hogy 97
inkább idegenbe költöznek, ahol tényleg idegennek tartják és akként is kezelik őket. Annyi (marsikus) bátorságuk még van, hogy a nagy ugrást megkockáztassák, de arra már nem futja belőle, hogy az idegenben való ellenségeskedéssel szemben eredményesen védekezzenek. És
csak kevesek akarják magukat alávetni a plútói értelemben vett gyökeres átalakulásnak, melynek révén szívvel lélekkel „meghonosodhatnának" a vendéglátó földön. Kigúnyolják és porba sújtják őket azok a jobboldaliak, akik saját idegenségük érzésének és az életben való csalódottságuknak a kiszolgáltatottjai, s akikből hiányoznak az összefüggések áttekintését lehetővé tevő intellektuális lehetőségek. Ok rendszerint megrövidített és az életből kiábrándult emberek, akik nem merik megkockáztatni, hogy újabb megoldásokat vagy egy új országba költözést vállaljanak. Számukra csak a kétségbeesés bátorsága maradt, mely a legalacsonyabb marsi síkon aktivizálja őket, amikor bandákba verődnek a magukhoz hasonlókkal, s olyanokra támadnak, akiknek még náluk is rosszabb a helyzete, akiknek idegen mivolta már külsőleg és messziről lerí. Mivel lényük gyáva és (az életúton) visszamaradott, az ellenállásra tüstént reagálnának. Ha az állam vagy polgárai részéről ellenállásba ütköznének, s a kiérdemelt szóbeli feddést megkapnák, annak rögtön meglenne a hatása. Ám erre hiába várnak - és ez nem csak cinikus megjegyzés, hiszen nekik is sokkal jobb lenne, ha mielőbb fordulatra bírnák őket. Összességében a jobboldali projekció- és erőszakorgiáknak tapsolok vagy csendben örvendezők legnagyobb veszélye végső soron abban áll, hogy ismét olyan sokan vannak. Mint egykor, vagy mint mindig, csak egy kicsit tapsolnak, amíg veszélytelen, egyébként pedig hallgatnak, míg (számukra is) túl késő nem lesz. Nekik is komoly gondjaik vannak az agresszió princípiumával. Gondolataik az előítéletek foglyai. Valószínűleg hasonló helyzetben érzik magukat, mint az idegenek, akikkel az irigység köti őket össze. Mivel ők maguk is túl keveset keresnek, amazoktól még a legparányibbat is sajnálják. Amikor az ultrajobb láthatólag bátran harsogva megfogalmazza közös előítéleteiket, titokban örülnek. Csak akkor merészkednek elő vackukról, ha a jobboldaliak érvényesülnek erőszakukkal. Akkor viszont nagy számuk miatt igen veszedelmesekké: a legszófogadóbb segédekké válnak. Túlságosan is kevesen kötöttek ki közülük 1945 után a vádlottak padján. A náci pribékek nagy seregéből az a néhány, eredeti kispolgári méretére zsugorodva, félelemmel telten ismételgette egyre ugyanazokat a sekélyes mentségeket és projekciókat, melyeket Calley hadnagy is: csak a parancsot teljesítették, a többiért mások a felelősek. A szervezett neonácikkal megdöbbentő történelmi vakság köti őket össze, mely illik is általában csekély műveltségükhöz. Ettől a ponttól kezdve érintettnek és részesnek érezhetik magukat azok az (oktatásban részt vevő) polgárok is, akik Németországban és Ausztriában egyaránt több mint ötven éve szemet hunynak a legújabb kori történelem felett. Például azok a gimnáziumi tanárok, akik az én iskoláskoromban még megakadályozták, hogy - bár kétszer is átvettük az egész történelmet egyáltalán valamit megtudjunk az első világháborúról - persze csupán az idő hiánya miatt. A saját 98
történelmükkel szemben érzett félelmet és elidegenedést nem lehetett nem észrevenni. A jobboldali huligánoknak és gyilkosoknak igazuk van, ha azt hiszik, hogy a múltat illetően egyet s mást elhallgattak előlük - csakhogy gyanújuk helytelen irányba mutat. Mivel az új Szövetségi Köztársaság tanárainak többsége gyakorlatilag kénytelen-kelletlen a náci időkből származott, s komoly gondjaik voltak saját múltjukkal, a következő nemzedéknek nyilván eleve hamis alapot nyújtottak a múlt feldolgozásához. A náci idők kihagyása az oktatásból még tényleg a legtapintatosabb megoldás volt részükről. Ám a tanárok következő generációja is hasonló nehézségekkel küszködik, mint az egész nép, csak esetükben ennek messzemenőbb hatásai vannak. A jobboldali idegengyűlölők és az őket ma elfogadó (nyárs) polgárok, akik mindenkin, aki más tőről fakadt, fennakadnak, így élve meg tudattalanul a Marssal való kapcsolatukat, ugyanakkor mások gyűlöletének tárgyai. Az úgynevezett autonóm baloldal harcosai az idegeneket erősítik. No
persze, nem éppen felebaráti szeretetből. Ellenkezőleg: jobboldali ellenfeleikhez hasonlóan őket is csupán a gyűlölet hajtja. Ők is idegennek és kívülállónak érzik magukat saját hazájukban, s együtt éreznek más, „hivatásos" idegenekkel, nem utolsósorban azért, hogy feltorlódott gyűlöletüket lecsapolhassák. A Mars elvével nem sokat bajlódnak: ellenfeleikhez hasonlóan ők is az utcai harcok legprimitívebb szintjét választják. Már a jobb- és baloldaliak felszereltségének hasonlósága is az agresszió princípiumának és a hadak istenének, Marsnak a közelségére vall. Ahol akcióikat alattomosan, mondjuk békés tüntetők csoportjaiban hajtják végre, ott a plútói összetevő sem marad ki. Az utolsó csoportot végül azok az emberek képezik, akik tudatában vannak az idegenséggel kapcsolatos problémáiknak, melyet a következő érveléssel bizonyítanak: „Mindenki idegen - a világ szinte valamennyi országában." A projekció hatalmáról tanúskodik, hogy az efféle közhelybölcselkedés sosem talál utat a többi csoport tudatába. A tudatos emberek e csoportja önnön érintettsége miatt sokkalta csendesebb, mint a projektálók. így aztán a többiek könnyebben el is eresztik szavukat a fülük mellett. Házak helyett szimbolikusan fényeket gyújtanak, és megpróbálnak tudatosságot teremteni, s emberláncukkal a közösséget és az együttérzést kifejezni. Még ha nehéz is ez a feladat, mégis ez a legfőbb esélyünk arra, hogy e dilemmából gyógyultan, s talán még megerősödve is kerüljünk ki. Persze ezeknek az embereknek a primitív marsi szinttel szemben nincsenek egyenértékű fegyvereik. Nem ragadnak baseball-ütőt a kezükbe, viszont erősebb érveik és bátrabb válaszaik vannak. Több, mint megnyugtató, hogy a 21. század küszöbén még ők alkotják a többséget, noha számuk néhány szimbolikus alkalomtól eltekintve keveset nyom a latban. Rendszerint képzett és jól foglalkoztatott emberek, akik azon alkalmakkor, amikor a jobboldal határozza meg a képet, alig vannak jelen. Többnyire kevesebb veszteséget szenvedtek el fejlődésük során, s ennek legalább annyira tudatában vannak, hogy ne legyenek hajlamosak ebből származó gondjaikat másokra vetíteni. 99
Aki életét bátran és eredményesen élte, s legyőzte az átmeneteket, aki hivatásában megtalálta az elhivatottságot, és jól érzi magát a bőrében, aki a saját négy fala között otthon érzi magát, családja körében boldog s országában elégedett, annak bizonyára semmi baja az idegenekkel. Ez nem az ő érdeme, csak egyszerűen nincs hozzá projekciós anyaga. Hálásak lehetünk, hogy ma e két utóbbi csoport van többségben a németajkú országokban, hiszen ők a legbiztosabb védőbástyák az ultrajobb csőcselékével szemben. Ezzel együtt nekik is meg kell érteniük a projekció mechanizmusát és az agresszivitás problematikáját, hogy már a kezdet kezdetén szembeszállhassanak vele. Célkitűzésüknek, szellemi ellenállásuknak és bátor ellenkezésüknek minden alkalommal több esélye van, mint a néhány valóban polgári politikus tanácstalan kísérletének, mely követeléseik teljesítésével igyekszik megnyugtatni a projektálókat, s ezzel a hazánkba szakadt idegenek életét még jobban megnehezíti. Elég, ha gondolatban felidézzük a jobboldali követelések szélsőséges eseteit. Ha mondjuk Németországban csak németek élnének, és mindnyájuknak elegendő munkája akadna, akkor tényleg veszélyessé válna a dolog. Nagyjából így állt ugyanis a helyzet mintegy hat évtizeddel ezelőtt. Ebben az esetben nagyon oda kéne figyelni arra, min is munkálkodnak az emberek, és kire vetítik baljós árnyaikat. Bűnbak mindig lesz, amíg csak azt kereső, tudattalan emberek élnek. Legyenek bár csinos nők, a náci idők zsidói vagy korunk külföldi bevándorlói, esetleg ismét zsidói - a szánalmas elv mit sem változik. Itt lenne a legfőbb ideje, hogy egyszer s mindenkorra átlássuk.
Ha nem sikerül, annak ismét sok áldozata lesz: az idegenek a hazai és a külhoni körülményeik áldozatai; az idegengyűlölők és szimpatizánsaik, illetve az őket gyűlölők egyforma projekcióik áldozatai; a rendőrök bűnbakokként, s azok, akik megpróbálnak a tudatlanság széles áradata ellen úszni, a túlerő áldozatai lesznek. Az áttörés e nehéz időszakában mindehhez járul még egy másik jelenség is: mindez olyan gyorsan és kaotikusán zajlik, hogy a régi mintákat és a valaha oly megbízható rituálékat elsodorja az áradat. Ebben a helyzetben voltaképpen két lehetőség adódik: vagy gyorsan előretörve új partokat keresünk, vagy félve visszaváltunk, s a valaha működő régi mintákba kapaszkodunk. Ebben a regresszív tendenciában rejlik a világszerte egyre jobban terjedő fundamentalizmus magyarázata. Ez kiváltképpen azokat az országokat érinti, melyek egyáltalán nem engedélyeznek megbízható mintákat az új életformák számára, mint a sah Perzsiában vagy más, az új korszakba túl gyorsan áttörő iszlám országokban. Ám az Egyesült Államok is megkapta a maga fundamentalizmusát a republikánus Reagen és Bush elnöklése alatt, míg Oroszországban Gorbacsovot követően vált egyre hangosabb a kiáltás a fundamentalista bosszúért. Még a Vatikán amúgy is tétova reformtevékenysége is inkább fundamentalista törekvéseket váltott ki a lengyel pápával. Az élő buddhizmus hatáskörében viszont, ahol a tudatosság a legmagasabb igényeknek is megfelel, s a szellemi fejlődés összhangban áll a hagyományőr100 zéssel, sem idegengyűlölettel, sem fanatikus fundamentalizmussal nem találkozunk. Aki életcéljául a többi lénnyel és dologgal való tudatos egységet választotta, az sem saját idegenségét nem akarja másokra vetíteni, sem korábbi fejlődési fokokra nem kívánkozik vissza. A spirituális úton, a tudat útján járó emberek -s ez természetesen minden vallás híveire áll - a külvilágot tükörnek használják a hindu „Tat tvam aszi" („én vagyok az") vagy a keresztény „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" értelmében. A (keréken) középről középre, „innen ide" vezető út nem tűr korábbi, túlhaladott fejlődési fokokra való menekülést, így végül a tudat(osság) és az önmagunk megismerésén való komoly munkálkodás a legbiztosabb védelem az olyan projekciókba süllyedés ellen, mint az idegengyűlölet vagy a fanatizmus. Erre az élő kereszténység ugyanolyan jó lehetőséget nyújt, mint a buddhizmus. A világnak ezen a részén csak remélhetjük, hogy ami előttünk áll, az nem a vég kezdete, hanem egy új korszak vajúdása. Az idegengyűlölet áldozatainak együttérzésünkre és segítségünkre van szükségük, de a tettesek is legalább ennyyi rásegítésre szorulnak. Nekik azzal segíthetünk, hogy bátran és határozottan szembeszállunk velük, de főleg gonosztetteikkel - addig, amíg még nem késő számukra és számunkra sem. Aki valamennyi külső problémáját saját bensője tükreként fogja fel, s a Mars princípiumát is a teremtés vitathatatlan részeként ismeri el, az képes, és kell is, hogy védje a kezdeteket - bátran, elkötelezetten és következetesen. A sötétséget csak a fény képes átalakítani. Aki gyűlöli a gyűlölködőket, az a sötétség és a tudattalanság terjedését szolgálja. Aki ezzel szemben rávilágít saját helyzetére, az másoknak is segíthet fényt gyújtani, s együtt egyre visszább szorítani a sötétet.
A betegség mint esély A magunk és mások esetében egyaránt pontosan felismerhető, vakságunkkal és tehetetlenségünkkel összefüggő gondjaink esetében jelentkező kórképek a szó legszorosabb értelmében csodálatos megismerési lehetőséget nyújtanak. Általuk nemcsak az agresszió problémájával kapcsolatos nehézségeink kísérhetők figyelemmel egy adott síkon, hanem saját projekcióink megválasztását is megkönnyítik. Még ha mások esetében jobban észrevesszük is a
negatív agressziót - a fertőzésekre vagy az allergiára való hajlamunk mindig figyelmeztet a sajátunkra is. A kórképek értelmezésével minden, a testben landolt szellemi és lelki probléma áttekinthető. Az agresszió princípiumával összefüggő bajok különösen széles skálát foglalnak el. Az ötletet - hogy a tüneteket a fejlődés útján tett haladásra való ösztönzésként használjuk - és annak gyakorlati kivitelezését részletesen bemutatják a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) vagy A lélek nyelve: a betegség 101
című könyvek, ezért most csak egy rövid bevezető erejéig ismételjük el. A módszer valójában ősrégi, több hagyomány is ismeri. Csak a modern időkben - a vallás jelentőségének elvesztése és a tudomány jelentőségének növekedése jóvoltából - merült teljesen feledésbe. Az Út a teljességhez című könyv 1983-as első németországi megjelenése aztán ismét tért hódított neki, sőt időközben még a modern orvoslásba is bevonult. A módszer kezdetben főleg a betegek között terjedt, s általuk jutott el orvosaikig. Egyszerűsége és nyilvánvalósága miatt eleinte sokan gyanúsnak vélték. A betegeket ez nem zavarta. Az orvoslás olyan nagyságai, mint Viktor Franki, már régen elismerték az értelmező kérdések fontosságát az orvosi gyakorlatban. Az egyik előadásán elhangzottak szerint: „Az értelem keresése az élet része. Ha értelmezése sikerül, a betegség könnyebben legyőzhetővé válik." Az értelmezés elvileg könnyű, sokaknak spontán is sikerül. Csak fel kell tenni a helyes kérdést, s a tüneteken túl máris feltárulnak a dolgok mögötti lélek világának mélységei. A döntő kérdés az árnyékot, illetve a tudattalant célozza meg, s így szól: „Mi hiányzik nekem?"* A tünetek válaszolnak a maguk testi kifejeződési módján. A test színpaddá válik, melyen testet öltenek a tudattalan lelki témák. A tünetekben szimbolikusan megpillanthatjuk fejlődési és tanulási feladatainkat. Ezt a jelentőségteljes képi nyelvet ismerjük a mítoszok és a mesék világából, vallási példázatokból és legendákból, de a köznyelv egyszerű és gyakran oly sértő, közvetlen kifejezéseiből is. Értelmezésekor a kórkép feltárja témáját és kialakulásának mélyebb értelmét. A gyógyulás abban rejlik, hogy a tudat szintjén megkeressük ugyanannak az anyagnak egy értelmesebb megmunkálási módját, így felmentjük a testet a megjelenítés feladata alól. A tünetek nyelvére, mely végső soron csupán a testbeszéd egyik aspektusa, a legtöbb ember ráérez. Egyébként a test beszéde a leggyakrabban beszélt nyelv a Földön. Kivétel nélkül mindenki használja, még ha nem mindig tudatosan is, bár már sokan nem értik, s még náluk is kevesebben értelmezik. Tudattalanul azonban még mindannyian rendelkezünk a test és a tünetek szimbolikájának tudásával. Ez az egyik oka annak, hogy olyan könnyen újra el tudjuk sajátítani. A másik ok az lehet, hogy ahhoz az áttekinthetetlenül nagy tudáskincshez tartozik, mely a kezdetektől fogva az ember sajátja, s melyet C. G. Jung a kollektív tudattalan kifejezéssel jelölt. A testbeszéd és a tünetek nyelvének megértése által átélhetjük, milyen példaszerű szervezetünk kifejezési módja. Olyan, mintha visszatértünk volna a korai ember eredeti állapotába, mintegy a babiloni nyelvzavar előtti időkbe, amikor még minden ember ugyanazon a nyelven szólt. A testbeszéd esetében még ma is ez a helyzet. Minél archaikusabb az ember, annál eredetibb kifejezési módja és testbeszéde is. A tünetek nyelve arra tanít minket, hogy az ősi korok szimbólumait még ma is őrizzük magunkban. Konfliktusaink jó részének, még a legfon* A német orvos ugyanis így kérdezi meg betegétől, hogy mi baja („Was fehlt Ihnen?"). (Aford.)
102
tosabbaknak is ősi gyökerei vannak, s gyakran jobban megérthetők az evolúció történetéből, mint az adott összefüggésből. A kórképértelmezés valójában nem más, mint az analógiás gondolkodás következetes lefordítása, amint azt Paracelsus oly magától értetődően alkalmazta: amint fent, úgy lent; amint bent, úgy kint; amint a lélekben, úgy a testben. Paracelsus a jó orvostól megkövetelte, hogy betege tüneteiből következtetni tudjon annak körülményeire és fordítva: az adott körülményekből a tünetekre. Ehhez hasonlóan következtet a kórképértelmezés a testi tünetekből a lélek problémáira. Ezek szerint minden, ami a testben alakot ölt, lelki oldallal is rendelkezik; másként fogalmazva: ahol forma van, ott tartalomnak is kell lennie. Platón évezredekkel ezelőtt felismerte, hogy minden dolog mögött egy idea rejtőzik. Az ideák nélkül a tárgyak még elgondolhatok sem lennének, és anyagi léte sem lehetne semminek. Ha a tartalom elhagyja a formát, az nyomban szétesik, miként a tetemeken is látható. Ha a tudat elhagyja a test valamely területét vagy szervét, megbetegíti a magára hagyott struktúrát, még ha ez nem szándékosan, hanem tudattalanul történik is - ezt a gondolatot tükrözi Alexander Mitscherlichs32 pszichoanalízise is. Az érintett terület vagy az adott szerv nem hal ugyan el, de legyengül, s a tünetben máris felismerhetjük a röviddel ezelőtt érintett tárgykört egy szimbolikusan elidegenedett formában. Tény, hogy minden, ami a testben megformálódik, pszicho-szomatikus, vagyis a test és a lélek szinkronikus, egyidejű kapcsolatából áll, ám ez nem jelenti mindjárt, hogy minden kórkép teljesen lelki eredetű lenne. A modern orvoslás pszichoanalízisből kinőtt pszichoszomatikája olykor ezt a látszatot kelti. A test azonban magától értetődően mindig a dolog velejárója. Az, hogy a kórkép megjelenésében a test vagy a lélek játszotta-e a nagyobb szerepet, minden egyes esetben külön mérlegelendő. Gyakran előfordul, hogy egy elsődlegesen lelki probléma megtestesül, de éppígy vannak olyan esetek is, amikor a test szerepe a döntőbb. A csernobili atomkatasztrófában sugárfertőzött embereknek a lelkében ilyen sugárdózis mellett nem kellett különösebb rák-mintázatnak lennie ahhoz, hogy leukémiás vagy pajzsmirigydaganatos megbetegedéseik legyenek. Ám még itt is feltételezhető egy lelki tényező, mert a fertőzöttek között még ma is van olyan, akikben nem manifesztálódott a betegség. Ebben a példában a lelki tényező mégis alárendelt szerepet játszik az erőteljes sugárterheléssel szemben. Végső soron mindig lelki és testi tényezők kombinációjáról beszélhetünk. Ezért kézenfekvő, hogy eleve mindkét oldalt a kezelés tárgyává tegyük. Ha vizsgálódásunk kereteit eléggé kitágítottuk, már a spirituális filozófia perspektívájából is felismerhetjük, hogy a szellemi-lelki sík mindig mélyebb megértéshez vezet, hiszen nem véletlen, hogy valaki egy bizonyos időpontban egy bizonyos helyen van, és ennek a tér-időminőségnek megfelelő tapasztalatokat szerez. 103
A „Mi hiányzik nekem?" kérdésre feleletül felmerülő tünetek elárulják, mi bajunk, ugyanakkor a mélyben alapul szolgáló ősprincípium arra is rávezet, mi az, ami hiányzik nekünk. A fertőzöttek azt a csatát szenvedik el, mely immunrendszerüket az ellenséges támadók ellen vezényli. A háború, a harc és az agresszió elveként a Mars princípiumát neveztük meg, tehát a betegek tudatából ez hiányzik.
Ami az érintetteknek hiányzik, az a tünetmentesség, vagyis a béke, melyet az ellentétes princípium, a Vénusz szimbolizál. Ahol azonban a Mars mutatkozik meg a kórképben, tehát az hiányzik a tudatból, ott mindenekelőtt a Marsot kell megtanulni. Vagyis az érintetteknek meg kell tanulniuk, hogy energiájukat nyíltan és offenzívén vessék be, hogy életfeladatukba belekezdjenek, és üssék a vasat, amíg meleg. Amint ez sikerül, mintegy magától ölükbe hullik az ellenpólus, a Vénusz, a béke is. Az allergiások esetében már csak egy vélt ellenségről van szó, az allergénről, mely leginkább szimbolikus veszélyt jelent. Mivel legyőzése jobban károsítja a szervezetet, mint az objektíve ártalmatlan allergén, itt a harc plutonikus síkra terelődik. Ez az allergiásoktól, de legfőképpen az autoagresszió tünetei alatt szenvedőktől nemcsak bátorságot, hanem valóban mély lelki átalakulást is követel. Homeopatikus és allopatikus szempontok
Aki kibillen az egyensúlyából és elveszíti középpontját, az megbetegszik. A kórkép tehát egyensúlyvesztésre utal, ugyanakkor azonban kísérlet is az egyensúly visszaállítására. Ennek eszköze a test, egyrészt színpadként, melyen bemutatásra kerül a téma, másrészt az adott tárgykör testi megformálása kiegyenlítheti a lelki kiegyensúlyozatlanságot is. A gyógyításnak ezért mindig a cél(tábla) közepébe kell találnia. A gyógyszer neve latinul re-medium, vagyis „vissza középre", ami az orvosság angol nevéből: remedy, még ma is kicseng. Aki megértette az allopátia (a tünetek elfojtása) és a homeopátia (a tünetekkel való kommunikálás) lényegét, az a gyógyításnak e két irányát szintézisbe hozhatja. Ha nem szívesen használom is a hivatalos orvostudomány allopatikus szereit, az akut, életveszélyes kórképek mégis ezeket igénylik. Ezek megszüntetik az aktuális veszélyt, s annak elnyomásával megőrzik az életet - gyógyításra vagy pláne megelőzésre azonban nem alkalmasak. A hivatalos orvostudománynak sem lenne szabad ilyen igényeket vallania, mert ez tévedéshez vezet és gátat állít a fejlődés elé. Az elnyomó intézkedések sikere időben véges, még ha időtartamuk olykor hosszúnak tűnik is. Makrokozmikus eseményekkel könnyen modellezhetjük ezt. Diktátorok elnyomhatnak ugyan népeket, de tartósan nincs esélyük. Az alacsony szinten tartott energia egyszer csak feltámad (többnyire a Mars fegyveres erőszakával), s elsöpri a diktátort és rendszerét. Ahol viszont az elnyomás látszólag eredmé104 nyes és hosszú időn át sikeres, az a mikro- és makrokozmoszra nézve egyaránt veszélyes, mert az eredeti problémával való kapcsolat idővel feledésbe merül, s később sokkal nehezebb lesz rábukkanni és nyomába eredni. Ezért sokkal jobb lenne, ha az akut veszély megszüntetése után a gyógyításra és a homeopatikus útra koncentrálnánk. Ezt az utat követhetjük homeopatikus szerekkel vagy a megfelelő értelmezéssel, s az ezáltal felismert életfeladatok megoldásával. A legjobb, ha párhuzamosan folytatjuk a homeopatikus terápia e két, egymást természetszerűen kiegészítő fajtáját. A középre (vissza-)vezető homeopatikus út első lépése mindazonáltal gyakran csak még tovább fokozza az egyoldalúságot, amely gyakran abban mutatkozik meg, hogy először rosszabbra fordul az állapot. A hosszú távú cél viszont az, hogy rávegyük a test és a lélek öngyógyító erőit: saját erejükből találják meg a beteget a középpontba visszavezető utat. Ilyenkor előfordulhat, hogy egy bizonyos értelmezés először rémületet vált ki, s úgy tűnik, a helyzet romlását idézi elő, mielőtt a megfelelően átgondolt lépések a megoldáshoz vezetnének.
Amilyen végzetes hatása lehet a homeopatikus szerek alkalmazásának akut életveszély esetében, mert nem hatnak elég gyorsan, éppoly hamis és gyakran veszedelmes annak reménye, hogy allopatikus kezeléssel gyógyulást érhetünk el a krónikus betegségek esetében. Bár jót akarnak vele, ez az eljárás mégis csak a tünetek elkendőzésére alkalmas, ezzel pedig még mélyebbre űzi a valódi problémát a tudattalan, az árnyék birodalmába. Az allergikus asztma kortizonos kezelése életet menthet, de az allergiát nem gyógyítja meg, tartós használata pedig még káros is. A gyógyulást ígérő terápiáknak fel kell tárniuk, fel kell dolgozniuk, s végül meg kell váltaniuk (és ezzel megoldaniuk) a problémát. Ami az agresszió témáját illeti, ennél marsi módszereket kell alkalmaznunk, még akkor is, ha személy szerint esetleg jobban szeretjük például a Vénusz princípiumát. Az az allopatikus kísérlet tehát, hogy a randalírozó skinheadeket szeretetteljes megértéssel csillapítsuk le, a gyakorlatban nem sokat ér, a kompromisszum nélküli ellenállás viszont magától értetődő megértést szül. A kórképek következetes értelmezése és megoldása gyakran feleslegessé teszi a többi kezelési módot; tetszés szerint kombinálható viszont a medicina mindkét ágával, az allopátiával és a homeopátiával egyaránt, és semmilyen kezelési formát nem zár ki. Természetszerűleg ajánlatos az allopatikusan elnyomó, számos mellékhatással járó módszerekkel csínján bánnunk, s inkább csak a valóban indokolt vészhelyzetekre tartalékolnunk azokat. Megelőzés és korai felismerés
A kórképek értelmezésének hatása egészen a valódi megelőzés lehetőségéig terjed. Egyszer majd, amikor a költséges csúcstechnológián alapuló orvoslás már képtelen lesz többet nyújtani, ez lesz a kulcsszó. Annál meglepőbb, hogy csak 105 kevesen tudják, mit is értünk ezen. A hivatalos orvostudomány képviselői egy társadalmilag elfogadott udvarias csalásba menekültek, s a korai felismerésre tett intézkedéseiket elnevezték megelőzésnek. A korai felismerés ugyan kétségkívül jobb, mint a késői, ám a megelőzéshez elvileg semmi köze. A valódi megelőzés azt jelentené, hogy szabad akaratunkból és a megfelelő időben meghajolunk, még mielőtt a sors hajlítana meg bennünket. Ehhez azonban feltétlenül tudni kell, mi is az, ami előtt meg kell hajolnunk, vagyis fel kellene ismernünk a fenyegető kórkép lényegét. A betegséggel szembeni harcias ellen-állása során a hivatalos orvoslás alig ismeri fel a kórképek lényegét, ezért a valódi megelőzés nem is áll módjában. Számtalan anti-szere (az antibiotikumoktól kezdve az antidepresszívumokon át az antiepilektikumokig) ugyanúgy erről árulkodik, mint gátló és blokkoló anyagai. Ebben a helyzetben egyes orvosok aggasztóan túlfűtött demonstratív hatékonysággal próbálják a megelőzés dolgában kétségbevonhatatlan kudarcaikat eltussolni. Még az utóbbi két évtized anyaméh elleni hadjáratait is a rák elleni megelőző intézkedés gyanánt aposztrofálták. Ma - miután ez a keresztes hadjárat jóformán befejeződött - ismét egy, a maga nemében egyedülálló orvosi színjáték kezdetén állunk. A mellrák és egy bizonyos génkombináció, valamint a ráktól való félelem az egészséges mell profilaktikus, megelőző amputációjához vezet. Az USA-ban máris nők ezrei áldozták egészséges mellüket ennek az orvosilag megalapozatlan, hibás gondolatnak; Németországban pedig most vette kezdetét ez a pokol. Minden szörnyűsége ellenére sem lehet elsiklanunk afölött, hogy ebben mindkét oldal tehetetlensége jut kifejezésre. Azok a nők, akiknek édesanyja vagy nagyanyja megbetegedett, természetesen joggal félnek attól, hogy náluk is megjelenik a mellrák, ezért hálásan élnek az úgynevezett rákmegelőző lehetőségekkel, s gyakran önként végeztetnek el magukon számtalan mammográfiai vizsgálatot. Ezáltal orvosilag biztosítva
érzik magukat, hiszen minden az úgynevezett megelőzés keretei között zajlik. Aki viszont húsz év alatt nagyszámú mammográfiai vizsgálatot tudhat maga mögött, az nem csökkentette, hanem éppenséggel drasztikusan növelte a mellrák kockázatát. A „megelőzésnek" ez a formája, és a rosszul értelmezett korai felismerés kétségbevonhatatlan veszélyt jelentenek. Ebből látható, milyen veszélyesek is az első pillanatra jelentéktelennek tűnő kis csalások. A rizikónak az egészséges szerv idő előtti amputációja által történő minimalizálása szánalmas gondolat, mely csakis annak köszönheti létét, hogy az orvostudomány számára idegen a valódi megelőzés. E gondolat következetes továbbvitele leleplezi annyira tarthatatlanságát. Ha végül minden veszélyeztetett szervet idejekorán levágnánk, végül csak az agy maradna fenn, mely minden bizonnyal beleőrülne az agydaganattól való rettegésbe. Ilyen komor kilátásokkal nem kecsegtethet az orvostudomány jövője. Ennek ellenére nagy a veszélye annak, hogy az ez őrület újra meg újra felüti a fejét, hiszen az USA-ból jön, melynek példáját nálunk kritikátlanul elfogadják. 106
A kórképek értelmezésével viszont, ha az az ősprincípiumok ismeretével párosul, van mód a valódi megelőzésre. Ha a tünetegyüttes, esetünkben a mellrák lényegét megértik,33 az érintettek szabad akaratukból és idejében elmélyülhetnek az aktuális (élet)feladatukban, s meghajolhatnak előtte. Ez nem könnyű ugyan, mégis lehetséges. Ahol sikerül az értelmezés, ott a megelőzés gondolata minden betegség esetében alkalmazható, így az orvostudomány eleget tenne egyik legelőkelőbb feladatának, s gond nélkül véget vethetne sok kínos félreértésnek.
A kórképértelmezés technikája
A most következő, az agresszió princípiumának témaköréből származó kórképértelmezések nem egyebek, mint a test és a tünetek nyelvének a lelki valóság szimbolikus síkjára történő közvetlen leképezései. Mint az utóbbi húsz esztendő értelmezései általában, úgy ezek is csak a tematikus keretek leírására szorítkoznak. A felhasználó felelőssége, hogy tudatosítsa magában: nincs két egyforma influenzás eset, csak egyes páciensek, akik hasonló betegségmintával bástyázták körül magukat. Döntő, hogy szem előtt tartsuk az egyéni összetevőket, és sohasem vehetjük egy kalap alá az egyforma diagnózissal bíró betegeket. Másrészt viszont valóban rejlik a kórképekben valami példaszerűség. Minden ember részese a kollektív tudattalan képeinek, ugyanakkor pedig mindenki e belső képi világ egészen sajátos, csak rá jellemző színezetével rendelkezik. Ezért csak az individuális értelmezés a valóban találó. Az előre gyártott értelmezések (például a megfázásé a 128. oldaltól) csak a kereteket és a képek lényegi struktúráját felmutató útmutatók lehetnek. A képek hatását döntően befolyásoló hangulat és atmoszféra mindig egészen sajátságos marad, s csak az egyéni kórkép mintájának személyes megközelítésével tárható fel. A célravezető kérdések így hangzanak: „Miért éppen velem, éppen így és életemnek éppen ebben a szakaszában történt mindez? Mire késztet és miben akadályoz engem?" Továbbá: „Mit tanulhatok ebből? Megtanulhatom-e ezt a témát a jövőben más, alkalmasabb síkon?" Az előre megadott értelmezés kereteinek korlátja arra csábíthat, hogy elutasítsuk a kellemetlenebb felismeréseket - s ez több mint kár lenne. A kellemetlennek tűnő eredményeket hozó következetes értelmezés ugyanis rendszerint a legfontosabb: ez fedi fel a betegség tünetei
mögött rejtőző árnyékot. A sors gyakran igen kemény módszereket választ beavatkozásai és szó szerinti csapásai eszközéül. A köznyelv a betegségek tüneteit illetően is gyakran fest kendőzetlen és őszinte képet a helyzetről. A több mint két évtizednyi reinkarnációs terápia ugyanakkor ráébresztett arra, hogy a sors korántsem olyan kegyetlen, mint amilyennek (elhamarkodottan) hisszük. Ellenben annyira elkötelezettje fejlődésünknek, hogy ha kell, minden eszközt megragad, mellyel tanulásra ösztökélhet. E könyv cél107
ja is az, hogy a sorsnak az agresszió elvére tett mégoly kemény utalásait is értelmezhetővé és érthetővé tegye, s az érintetteket arra ösztönözze, hogy önként és időben belátva és engedve a legnagyobb szigort is kiállják. Ehhez azonban következetes és esetenként gyakran kellemetlen értelmezésre van szükség. Még ha helytelennek, tiszteletlennek, netán sértőnek tűnik is, egyetlen szándéka mégis a tudatosulás és a lelki fejlődés elősegítése. Az értelmezések mindig mentesek az értékítélettől, már csak azért is, mert sosem tudhatjuk, milyen síkon él meg valaki egy témát: a testen kívülről alig vehető észre valami; az emberen is csak akkor, ha jól ismerjük. Ha valakinek a könyöke fáj, biztos, hogy az érvényesülés (marsi) témájáról van szó. Azt viszont már nem tudjuk, hogy a túl sok vagy éppen a túl kevés könyöklés okozta-e a problémát. Ugyanez a helyzet a fejfájással is. Éppúgy előidézheti, ha valaki folyton fejjel megy a falnak, mint az, ha agyon gyötri az agyát anélkül, hogy abból bármi aktivitás származna. A fájdalom csak a figyelmet akarja felhívni, akár agresszív módon is. Az allergia mindig agressziós problémákra utal; gyakran a lélekben elfojtott agresszió kifejeződése, de jelezhet feltörő és túl primitív módon megélt agressziót is. Már csak ezért sem szabad értékelnünk, meg- vagy pláne elítélnünk, hiszen kívülről nem mondható meg, hogy valaki gátlásban vagy kompenzációban éli-e meg az adott témát. A tanulásra való felszólítás irányába kell feltennünk a további kérdéseket, például: „Mikor jelentkezett először a fájdalom? Mikor kezdődött ma? Mitől enyhül és mitől válik rosszabbá? Mire kényszerít és miben akadályoz?" Miután a problémát azonosítottuk és valamelyik ősprincípiumhoz rendeltük, következhet a második lépés, mely arra szolgál, hogy személyesen rájöjjünk -mondjuk egy vezetett meditáció segítségével -, hogy milyen módon léptünk túl személyes kereteinken és estünk olyan szélsőségekbe, melyek végül is tünetképződéshez vezettek. A kórképértelmezés árnyéka akkor lép elő, ha az bűnösségre való utalásokba bocsátkozik, vagy így (félre)értik. Ebben az esetben többet árt, mint amennyit használhatna. Ekkor a beteget már nemcsak allergiája terheli, hanem még az az érzés is, hogy a tünetek az agressziós probléma eltagadásának büntetéseként sújtják őt. Nem ismételhetjük elégszer: a tünetek nem azt jelentik, hogy valamit rosszul csináltunk, s ennek büntetése a tünetekben jelentkezik, hanem azt, hogy valami hiányzik, amit a tünetek alapján megtalálhatunk és integrálhatunk. Noha az értékelés sohasem lehet az itt ajánlott értelmezések végső szándéka, netán célja, mégis a leggyakrabban éppen ez a látszólagos értékelés az, ami felráz bennünket, ami kizökkent a régi kerékvágásból, s fordulatra késztet. A köznyelv önkéntelenül választja ezeket a kifejezéseket, melyeket ha itt-ott idézünk, azt sosem öncélú sértegetésből tesszük, hanem kizárólag azért, hogy a
gyógyulásra biztassunk vele. A gyakran leplezetlen kommentárok célja, hogy felrázzon, de ne sértegessen és ne üssön arcul. Többnyire azoktól a páciensektől idézzük őket, akik a pszichoterápia során rendszerint átlátták tanulási feladataikat és tüneteik értelmét. 108
Egy régebbi Parkinson-kóros betegem egy ilyen helyzetben egyenesen zombinak nevezte magát. E kifejezés alkalmazása A lélek nyelve: a betegség című munkában annyira felbőszítette egy önsegélyező csoport vezetőjét, hogy kérdőre vont, s ez végül az érintettek és orvosaik közötti konfrontációhoz vezetett. Eltekintve attól, hogy ebből aztán egy igen konstruktív délután kerekedett ki, különösen annak örültem, hogy az érintettek közül sokan személyesen elmondhatták nekem: bár nagyon bántotta és dühítette, mégis éppen ez a kifejezés rázta fel és vezette új utakra őket. E mostani összefüggésben is ez a különös idézetek és a provokáló, valóban durva kifejezési módok értelme és célja. Minden más esetben értelmetlen a tünetek értelmezésének értékelése, hiszen minden értékelés ugyanakkor erőszak is. Az értelmezés a fejlődés elősegítője, az értékelés ellenben - magunknál és másoknál egyaránt - árthat. A tünetek értelmezésének talaján az ítéletek csak az ítélkező jelleméről árulkodnak, s azt mutatják, hogy az itt fellépő szempontokat (még) nem értette meg teljesen. A tünetek leleplezik az árnyékot, s ezt gyakorlatilag mindig elutasítjuk. Már-már a definíciójához is tartozik, hogy az árnyékot nem szeretjük. Ezért aki kéretlenül szembesít másokat a magyarázatokkal, az szinte mindig heves ellenállásba ütközik. Az értelmezés csodálatos segítőeszköz, de csak akkor, ha tisztelettel használjuk, s számolunk annak tényével, hogy kívülről sosem lehetünk egészen biztosak a dologban - ez ugyanis kizárólag az érintett személy kiváltsága. Az érintettnek viszont gyakran útjában áll a saját magával szembeni vakság problémája. Az általam kapott levelek nagy része közvetetten szintén ezt tükrözi. Az értékelés általános bevezető dicsérete után - melyben a többi családtag és az olyan különösen nehéz emberek, mint a sokat kívánó anyós vagy a hűtlen partner, gond nélkül felismerhetők -, a levélírók arról panaszkodnak, hogy sajnos éppen az ő esetükben cseppet sem helytálló az adott magyarázat. Az érkező levelek összességükben a legtöbb magyarázat elsöprő helyesléséről és csak néhánynak a durva kritikájáról tanúskodnak. A nagy helyeslés a mások, a kevés kritika a maga tüneteinek magyarázatát illeti. Ez a tapasztalat a Bibliából is ismert: könnyebb felismerni más szemében a szálkát, mint a magunkéban a gerendát. Egyéni fejlődésünk szempontjából a legdöntőbb kérdés azonban, hogy mihez kezdünk a szemünkben levő gerendával. Saját hibáink beismerése nem kéne, hogy ilyen nehéz legyen, hiszen ezek éppen azok hibák, melyek megmutatják, mi hibádzik még az egészből, ezáltal pedig a fejlődés legnagyobb lehetőségeit kínálják. Csak a beteget kérdezik meg arról, mi hiányzik neki. Következésképpen csak ő találhatja meg a hiányzó részt, mely életét teljessé teszi. Ez teszi eséllyé a betegséget. Minden hiba, mely a hibádzó lélekrész integrációjához vezet, egy-egy lépés az egészség felé vezető úton. A kórkép megtestesíti a hiányt: egyetlen őselvet, vagy több, még megváltatlan formájában a tudattalan mélyén szunnyadó őselv elegyét. Ezért tehát fel kell ismernünk hibáink mögött az adott princípiumot, s lehetőséget kell találnunk arra, hogy megváltott formában életünk részévé tegyük. 109
2. Rész Agressziós kórképek és tanulási feladatok Gyermekbetegségek Az agresszióhoz kapcsolódó kórképek száma túl nagy ahhoz, hogy itt minden tünetet részletesen értelmezhetnénk - már a fertőzéses betegségek magyarázata is túllépné könyvünk kereteit. Ezért kénytelenek voltunk válogatni. Mindenesetre az agresszió alapvető témájának megértése segíthet az itt nem értelmezett kórképek esetében is, és mélyebb betekintést nyújthat életfeladatunkba. Az agresszióval összefüggő kórképek egy részét ráadásul másutt már részletesen tárgyaltam, ezért ezekre a következőkben csak utalni fogok. Sok speciális fertőzéses betegséget találhatunk felsorolásszerűen a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című kézikönyvben. Az olyan nemi betegségekre, mint a szifilisz és a tripper, melyek összekötik egymással a Mars és a Plútó princípiumát, a Frauen-Heil-Kunde (Nő-gyógyászat) című munkámban térik ki részletesebben. Az AIDS-et Der Mensch und die Welt sind eins (Az ember és a világ egy) című könyvben mutatom be. A gyomorfekély és vele a savasodási problémák, valamint a gyomorégés, melyek a savakban a Marsot, az önmarcangolásban pedig a Plútót testesítik meg, a Verdauungsprobleme (Emésztési problémák) című zsebkönyvben, a túlsavasodás és orvoslása pedig a Testi és lelki megtisztulás című könyvben található. A magas vérnyomásról és a szívinfarktusról a többi szív- és érrendszeri problémával együtt a Herz/ens/probleme (Szívl-bélil problémák) című zsebkönyvben olvashatunk, ugyanúgy, mint a vérszegénységről, mely a marsi energia hiányát tükrözi. A Mars princípiumát nagyon jól kifejező speciális gyermekbetegségeket címszavakban feldolgozza a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című mű. Összességében természetesen, mint valamennyi kórkép, ezek is esélyt jelentenek. Az agresszió problematikája alapján értelmezve ideális tanulási lépéseket jelentenek a gyermek és fejlődő szervezete számára. Sok homeopata nézete szerint is valódi fejlődési betegségek ezek, melyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy a miazmákkal, az emberiség történetéből öröklött kóros energiákkal kibéküljünk. Vagyis a gyermekbetegségek feladata az, hogy a magunkkal hozott betegségi hajlamokkal már az élet korai szakaszában foglalkozzunk, hogy már gyermekként elbánjunk velük. E miazmákkal való harc gondoskodik a tabula rasáról, az örökletes dolgok idejében történő feldolgozásáról, hogy azután szabadon és jobban megvalósíthassuk saját magunkat. Emellett szól az is, hogy 113
a kicsinyek az átélt gyermekbetegségeket követően jelentős lépéseket tesznek a fejlődés útján. A gyermekbetegségek tüneteiben, például a gyakran igen gyorsan felszökő lázban és a bőrkiütések vörös színében igen határozottan kifejezésre jutnak a Mars erői. A gyermeki szervezet még reakcióképesebb, a lélek még kevésbé rejtőzött a racionalizáltság és más elhárító mechanizmusok mögé („Ágyban maradni? Azt én nem engedhetem meg magamnak!"). A láz általános mobilizálása megmutatja, milyen heves a harc, s mennyi mindennek kell elégnie. Az úgynevezett effloreszcenciákat, a bőr „kivirágzását" többnyire a Mars princípiumának vörös színe
jellemzi. A kanyaró rikító vörös málnanyelve, a rózsahimlő és a skarlát (vörös) nem véletlenül kapták a nevüket. Szamárköhögés esetén a gyerekek környezete hetekig lesheti a javulást.* A gyermekbetegségekkel rögtön az elején betörnek a marsi erők az életbe, s ez így van jól. A későbbi életkorokban ugyanis összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyt jelentenek. Ez is sok szimbólumot rejt magában. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél több gyermekbetegségen esett át valaki, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy allergiás lesz. Ha idejekorán és önként szembenézünk és tisztába jövünk a Marssal, később nagyobb biztonságban leszünk rajtaütéseivel szemben, s mindenekelőtt megtanuljunk, hogyan bánjunk vele. *Lefordíthatatlan szójáték. A német husten szó a köhögésen kívül „majd megmutatom!, azt lesheted!" értelemben is használt. (Aford.)
114 Fertőzések
Az ellenálló- vagy immunrendszer elleni támadások Az immunrendszer feladata a védekezés, és ezzel együtt a test ellenségei elleni harc következésképpen az agresszió, vagyis a Mars elve rendelkezik felette. Szervezetünk parányi élőlények ideális élettere: ott nyüzsögnek bőrünkön, hajunkon és körmeinken, de nyálkahártyáinkon, a bensőnk felé vezető átmeneti területeken is. Még testünk belsejében is megtalálhatók: a belső határokon, sőt a szöveteken belül is. Nem mind ellenségeink, ellenkezőleg: sokukkal szimbiózisban élünk, vagyis az együttélés mindkét fél részére előnyös. Ha nem élnének Escherichia coli baktériumok milliárdjai a vastagbelünkben, bizony gondjaink lennének az emésztéssel; s rendkívül nagy baj lenne, ha a nők hüvelyében nem lennének Döderlin-baktériumok, mivel nekik köszönhető az ideális miliő: hiányuk más, kellemetlen lakókat vonzana oda. E parányi élőlények és csírák zöme sem hasznosnak, sem károsnak nem mondható: egyszerűen ártalmatlanok. Megtelepszenek rajtunk és bennünk, de nem ártanak mindaddig, amíg a helyükön vannak és nem terjednek el. Ha például ez az Escherichia coli, mely a bélben valóságos áldás, a hüvelybe kerülne, ott komoly gondokat okozhatna. Míg a magukban ártalmatlan csírák igénybe veszik öröklött helyüket, addig a potenciálisan kevésbé ártalmatlan vendégeknek ez már nem áll módjukban. Ebben áll az antibiotikumos kezelés veszélye: ha elpusztítunk vele minden - ellenséges, ártalmatlan és hasznos - bakteriális lényt, egyáltalán nem biztos, hogy a hasznos szimbiózist alkotók és az ártalmatlan helyfoglalók elég hamar újra birtokba veszik életterüket. Ha az ellenséges csírák közül, mondjuk rezisztencia létrejötte miatt, néhány életben maradt, fennáll a veszélye annak, hogy azokat a helyeket, ahol eddig jó és ártalmatlan lakók éltek, elfoglalják, végül többséget alkotnak. Ilyenkor az eredmény rosszabb, mint a kiindulási állapot. Az ellenséges csírák az antibiotikumok rövid sikere után végül győzelmet aratnak, s hosszú távon tönkreteszik környezetüket. Ha a gyermekek első két esztendejükben antibiotikumot kapnak, az ötven százalékkal növeli későbbi életükben az allergia rizikóját. Ez statisztikai tény, ám a gyermekorvosi gyakorlatban sajnos alig szentelnek neki figyelmet. Már 115
csak azért is nő a rizikó, mert az első életévek érzékeny szakaszában az antibiotikumok alkalmazásának hatására a bélben diszbiózis, rossz baktériumelegy keletkezik, mely később egy allergia táptalaja lehet. A parányok és a kórokozók megoszlása a testben a makroszkopikusan látható világban uralkodó helyzethez hasonlítható. Az erdőn-mezőn élő gombák közül elég kevés a valóban ízletes, ehető fajta. Jóval több olyan akad ellenben, mely élvezhetetlen, de nem veszélyes. Végül egy kis csoportjuk az, amely mérgező, vagyis kimondottan (élet)veszélyes. Hasonló a helyzet a mikroszkopikusán kicsiny gombák, baktériumok, vírusok és mikrobák között is, melyek szervezetünket választották életterükül. Az ellenállórendszer feladata, hogy fenntartsa az egyensúlyt, s rendre utasítsa a veszedelmes csírákat, ha hatalomátvétellel fenyegetnek. Egy kevés potenciális ellenség rendszerint megerősíti az egészséges szervezetet. Az immunrendszer roppant szubtilis és hatékony módon gondoskodik (erről) a rendről, amennyiben a veszedelmes csírákat felismeri és megtámadja, az ártalmatlanokat és a hasznosakat azonban megkíméli. Az ebbe a rendszerbe való modern orvosi beavatkozások inkább durvának nevezhetők, s valamennyi bakteriális vagy mikotikus élőlény ellen irányulnak, amint azt az alkalmazott szerek neve is elárulja: az antibiotikumok a (bakteriális) élet, az antimikotikumok pedig a gombák ellenszerei. A hagyományos orvosi szerek válogatás nélkül ellenségnek tekintenek minden csírát. Ez a differenciálatlanság az akadémikus orvoslás gyógyszereinek egyik általános problémája. Tehát harcról és ellenintézkedésekről van szó, melynek szolgálatában bizonyos kémiai (hadi-) anyagok vagy „antiszerek" állnak. A vírusokat illetően a modern orvoslás még nem rendelkezik igazán hatékony szerekkel, csak olyan virosztatikumokkal, melyek lassítják a vírusok szaporodását. A hatás kismértékű differenciáltsága, mely nehézkessé, sőt lehetetlenné teszi a jó barátok, a veszedelmes ellenségek és az ártalmatlan lakók megkülönböztetését, minden esetben okoz károkat is. Ha egy fertőzésnek antibiotikumokkal vetünk véget, abból a test mit sem tanul. Ellenkezőleg: az ellenséggel szemben kívülről nyújtott segítség a testet hosszú távon rászoktatja a külső segítségre, függővé teszi, következésképpen gyengíti. A makrokozmosszal való párhuzam még érthetőbbé teszi mindezt. Ha egy ország már nem védi meg saját magát, hanem idegen katonai csapatokra hagyatkozik, idővel egyre inkább függeni fog tőlük, s egyre gyengébb lesz. Egyszer pedig eljön az a pont, amikor a katonák nélkül már létezni sem tud, és jaj neki, ha azok is legyengülnek vagy az ellenség erősebbé válik. Ugyanez történik az antibiotikumos kezelések során, mellyel szemben az egyes baktériumfajták egyre ellenállóbbakká lesznek, s javukra válik az evolúció szelekciós elve. A csírák milliárdja közül néhány egy mutációnak, az öröklő anyag változásának köszönhetően túléli az antibiotikumos támadást. Ez a veszedelmes és az antibiotikumokkal szemben rezisztens, ellenálló csíra eztán magáénak tudhatja az egész területet, mert a kezelés az összes többi csírát félresöpörte az útból. 116
így tenyészti ki maga az antibiotikumos kezelés a legveszedelmesebb kórokozókat, és segíti végső soron térhódításukat is. Ez pedig hihetetlenül nagy veszélybe sodorja az idegen segítségre szoktatott és immár rá is szoruló szervezetet, melynek lassan újra meg kellene tanulnia, hogyan mentse a saját bőrét. Lám, még ezen a szinten is a saját magunkkal szembeni felelősség a varázsszó. A hos-pitalizmus, vagyis a kórházakban történő, antibiotikum-rezisztens csírákkal való fertőződés esetében már sikerült a túlzásba vitt antibiotikum-adagolással roppant kényes
helyzetet teremtenünk. Nem is kevés azoknak az embereknek a száma, akik központi problémájukat csak a klinikán, egy úgynevezett komplikáció keretein belül szerezték. De ettől eltekintve már a vágómarhák számára felelőtlenül adagolt antibiotikumok révén is rezisztens csírák jutnak a táplálkozási láncba s az emberi táplálékokba. A természetgyógyászati törekvések a hagyományos orvoslás allopatikus ellenintézkedéseivel szemben az ellenállórendszer önszabályozó erőit igyekeznek serkenteni és erősíteni. Célpontjuk nem a vélt ellenség, hanem hogy segítsék az önsegélyezési, vagyis arra ösztönözzék a testet, hogy gyakorolja a küzdelmet, s jobban állja a sarat a kihívásokkal szemben. Itt Kneipp nyomán megemlíthetnénk minden olyan szert, mely az edzést szolgálja. A természetgyógyászat mindenekelőtt az úgynevezett ingerterápiákra fektet nagy hangsúlyt. Kisebb ingerekkel szándékosan kibillentik a szervezetet az egyensúlyából, hogy arra ösztönözzék: saját erejéből találjon vissza a középpontba. Vagyis ezek a szerek nem allopatikusak, tehát nem az ellenségek vagy a tünetek ellen irányulnak, hanem homeopatikusak, hiszen ugyanolyan az irányultságuk, mint az ellenerőké. Mindez azonban a szervezetet nem túlterheli, hanem haderejét növeli. Ha meggondoljuk, hogy minden kézfogáskor átlagosan 36 millió csíra cserél gazdát, s minden puszival legalább 50 millió csíra cserélődik ki, világossá válik, micsoda eleven környezet övez bennünket. Hiú és téves remény lenne azt hinni, hogy ezeket az élőlényeket „kigyomlálhatjuk". Kézenfekvőbb lenne az a gondolat, hogy kiegyezzünk e sok más életformával, s mindent megtegyünk azért, hogy e sokrétű egyensúlyi helyzet érint(het)etlen maradjon. Szervezetünknek az immunrendszer révén megvan az a képessége, hogy vigyázzon a bőrére (külső határvonalként), mindamellett nem ártana, ha inkább segítenénk, semmint hátráltatnánk ebben. Az ellenállórendszer - éppúgy, mint egy állam - különféle rendőri erőkkel és elhárító osztagokkal rendelkezik. A felszínen mindenütt található egyfajta határvédelem, mely gondoskodik róla, hogy az ellenség ne hatolhasson be. A külső bőrön, ahol az immunglobulinok Aosztálya gondoskodik a rendről, éppúgy, mint a belső nyálkahártyán, rendszerint elegendő határosztag állomásozik ahhoz, hogy a rendet fenntartsák. Az immunrendszer legnagyobb és legfontosabb feladata mindazonáltal mégis a belső tér védelme. Itt is megtaláljuk a rend őreit, a granulocitákat vagy fehérvértesteket, amelyek azonnal a helyszínen teremnek. Ezek a behatolók, például a baktériumok körül védelmi gyűrűt, granulocita-falat képeznek, hogy a 117 problémának ott helyben határt szabjanak. Eközben az ellenállósejtek különleges osztaga, a limfociták mértéket vesznek a támadók külső formájáról, majd ezzel a „sablonnal" visszavonulnak az ellenállórendszer fegyverkovács-műhelyébe, a csontvelőbe, ahol most speciális, a támadóknak pontosan erre a típusára szabott elhárító fegyvereket készítenek. Ezek az antitestek a célkövető rakétákhoz hasonló biztonsággal találják meg a bakteriális támadókhoz vezető utat, majd rájuk támadnak és megsemmisítik őket. Emellett nagy számban akadnak még másféle ellenállótestek is, mint mondjuk a makrofágok, melyek neve lefordítva nagyjából annyit tesz: nagyétkűek. Ezek a többihez képest gigantikus méretű sejtek folyamatosan a szervezet szövetei között cirkálnak, idegen testeket vagy ellenségeket keresve. Zseniálisan megszerkesztett amfíbiákként* éppúgy képesek az ereken át úszva, mint azok falán átjutva a szövetekben vándorolni. Amennyiben egy sejt testidegennek bizonyulna, a makrofágok azon nyomban felfalják: egyszerűen rávetik magukat, magukba szívják és megemésztik az idegen sejtet.
A sejtek a felszínükön viselnek egyfajta azonosítót vagy ujjlenyomatot, melynek alapján felismerhetők. Amikor a járőrök olyan behatolóra bukkannak, amely nem tudja igazolni, hogy a testhez tartozik - legyen az bár egy idegen sejt vagy egy szálka -, tüstént felveszik vele a harcot. Ebben keresendő a rák kialakulásának egyik oka is. A szervezet ellenállóerői nem azonosítják idegenként vagy veszélyesként a ráksejteket, ezért békén hagyják őket. A kutatás intenzíven igyekszik rájönni a sejtek ujjlenyomatának titkára. Ideális esetben egymás után hatástalaníthatok a támadók, s a test minden vonalon győzelmet arat. Ám az is megeshet, hogy a támadók túlerőben vannak, s a fehérvértest-rendőrök első védelmi falát áttörve bejutnak a vér- vagy a nyirokrendszerbe. Valamennyi kórokozó harcmódja ugyanaz: a gátlástalan szaporodás, hogy ezzel új életteret nyerjen a maga számára. Egyesek eközben még a gazdaszervezetet károsító anyagcseretermékeket is ürítenek, a döntő tényező azonban mindig a szaporodás. Ha pedig már a vezetékrendszerek valamelyikébe is betörnek, akut veszélyt jelentenek a túlélésre nézve, s a test mozgósítja végső tartalékait. Általános riadó lép érvénybe, melyet mindenekelőtt a láz jelez, A hőmérséklet emelésével a szervezet képes rendkívüli módon felgyorsítani anyagcsere-folyamatait. Minden egyes fokkal duplájára nő az ellenálló képesség, hiszen minden folyamat, tehát az antitesttermelés is intenzívebbé válik. Ez az oka annak, hogy a hivatalos orvoslás szinte automatikusan végzett lázcsillapítása gyakran oly kontraproduktív - hiszen elveszi a szervezettől legjobb védekező eszközét. E brachiális tüneti kezelés mellett egyetlenegy érv szól: a gyerekeknél rendkívül ritkán fellépő lázgörcstől való félelem. Mindazonáltal e görcsök, ha fellépnek is, még mindig kezelhetők. Egyébként éppen a láz példája bizonyítja, hogy bár * Kétéltű jármű (gör.). (Aford.)
118
a felületes tünetelhárítás módszerével jót akarnak, mégis inkább ártanak, mint használnak. Ezen az úton a szervezet még a belázasodásra való képességet is elveszítheti, s ma már szép számban találunk olyan felnőtteket, akik képtelenek belázasodni. Ők az igazán betegek, akik sürgős természetgyógyászati kezelésre szorulnának, hogy újra elsajátítsák ezt a lényeges elhárítási módot. Azok az édesanyák, akik hagyják, hogy gyermekük lázas legyen, következésképpen helyesen gondolkodnak, hiszen az ellenállás növelésének pártján állnak. A hosszú távú egészség kedvéért kockáztatják meg rövid távon a test elhárító reakcióját, még ha ez drámainak tetszik is. Ezek az anyukák többnyire a hagyományos házi szereket is ismerik, s a láb betakarásával és hideg beöntéssel a lázat elfogadható határok között tudják tartani. A legtöbb felnőtt negyven, a gyermekek többsége akár negyvenegy fokig is nyugodtan belázasodhat. Ha a kórokozók behatolnak a nyirokutakba, vérmérgezésről beszélünk. Ezt az érintett nyirokér gyulladásos vörössége jelzi, mely lassan a szív irányába húzódik. A laikusok régebben azt gondolták, hogy ennek a vörös csíknak nem szabad elérnie a szívet, mert akkor a beteg meghal. Az elharapódzó gyulladásos folyamat valóban a kórokozó erejének a jele. Mára már azonban - hála az orvostudománynak - az antibiotikumokkal jó esélyünk van arra, hogy feltartóztassuk ezeket a veszélyes folyamatokat.
Ha a kórokozók bejutnak a vérutakba, szeptikémia alakul ki: a kórokozók elárasztják a szervezetet. Ekkor már életre-halálra megy a harc. A betegnek feküdnie kell, hogy minden energiáját a védekezésre tudja fordítani. Még a test önálló védekezését sok esetben inkább hátráltató hivatalos orvoslás is felismerte, micsoda lehetőség rejlik abban, ha a felesleges testi funkciókat a túlélés szolgálatába állítják, ezért ma már ezt a szituációt még mesterséges kómával is utánozzák. A szervezetnek vagy sikerül a kórokozókat az általános mozgósítással elért koncentrált erőfeszítéssel legyőznie, vagy a behatolók veszik át a hatalmat, ami halálhoz vezet hosszabb távon persze a kórokozók halálához is. Van azonban egy harmadik, ma már egyre gyakrabban adódó lehetőség is: a gyulladás krónikussá válása. Ezek a gyulladásos gócok egyfajta állóháborúnak tekinthetők. A heves csata már lezajlott, de mindkét oldal további veszteségeket szenved, s rengeteg életenergiát emészt fel. Mindkét fél elvérzik lassacskán a harcban, mely már nem fejlődik tovább, de véget sem akar érni. Krónikussá akkor válik a dolog, ha a kórokozók találnak a szervezetben olyan zugot, melyhez véráramlás formájában nem jut elég életenergia. Ha a vérellátás gyengül, nő a veszély, s nehezebben megy a gyógyulás. A kórokozók szempontjából elég, ha egy hídfőállást vagy zárványt képeznek, mert ez máris idegen uralmat jelent a szervezet felségterületén. Amint a test gyengébb periódusba kerül, a kórokozók nyomban újult erővel indítanak támadást ebből a gócpontból. Számukra ez esélyekben bővelkedő kiindulási helyzet, a szervezet számára viszont állandó veszélyforrás, más szóval egy testivé sűrűsödött krónikus 119 konfliktus. Lelki síkon ez szinte mindig egy tudattalan, lusta kompromisszumnak felel meg, melyet nem igazán belsőleg hordoznak, s folyamatosan energiát igényel annak kísérlete, hogy a konfliktus újból fel ne lángoljon.
A fertőzések értelmezése A lélek nyelve: a betegség című könyv értelmében a fertőzés a test síkjára süllyedt hadiállapot, a külső és a belső igények közötti konfliktus szimbóluma. Ameny-nyiben a kialakuló harc vagy konfliktus nem kap helyet a tudatunkban, kénytelen más teret keresni magának. A test olyan színpadot nyújt, ahol kifejezésre kerülhetnek a tudatból kitiltott témák. Ebből következően minél kevesebb nézeteltérés kap helyet a tudatban, annál gyakoribbá válik a hadiállapot a testben. Annak a konfliktusra kész embernek, aki folyamatosan odafigyelve foglalkozik magával és környezetével, ennek megfelelően kevesebb gyulladásos panasza lesz, míg az, aki minden konfliktus elől kitér, s még az elkerülhetetleneket is elfojtja, hajlamos lesz arra, hogy az elutasított harcokat a test hadszínterén élje meg. Aki ösztönzést nyer az életből, állja a kihívásokat és önként, tudatosan megvívja az élet harcait, annak ellenállórendszere erősebbé válik, és sikeresen megvédi testének határait a külső ellenséggel szemben. Aki viszont meghátrál az élet harcai elől, annak számolnia kell azzal, hogy ellenállórendszere legyengül, az elfojtott témának megfelelő kórokozó előtt megnyílnak határai, s a konfliktusok a testben csapódnak le. Vagyis aki kiáll az élet kihívásaival szemben, az sokkal ellenállóbb a kórokozókkal szemben. Az élet kihívásaival kapcsolatban tanúsított erős ellenállás az immunrendszer gyengüléséhez vezet, míg a bátor élet annak erősödésével jár. Aki az élet konfliktusaival és fenyegetéseivel szembeszáll és elszántan dacol, az viszonylag védett a kórokozókkal szemben; harcát a tudatban vívja, ezért annak nem kell a testbe süllyednie. Ennek felelnek meg a régi járványorvosok tapasztalatai is, akik bátran dolgoztak a veszélyeztetett városnegyedben vagy országrészben, s nem estek áldozatául a ragálynak. Nostradamusról tudjuk, hogy követte a kolerát az egész országon át,
s mégsem kapta el. Felesége és gyermekei viszont áldozatul estek a betegségnek. Ha beleképzeljük magunkat ebbe a helyzetbe, ez érthető is. Nostra-damus családja bizonyára akarata ellenére s félelemmel telve kísérte el őt a kolera által sújtott vidékekre, ahonnan mások pánikszerűen menekültek. Egy másik példa: amikor Róbert Koch Berlinben baktériumok formájában felfedezte az első kórokozókat, vele szemben Max von Pettenkofer Münchenben azt állította, hogy a miliő még fontosabb, mint az éppen felfedezett kórokozók. A tudós vita annyira kiterjedt, hogy Koch két kémcsőnyi kolerabaktériumot küldött Münchenbe, melyek tartalmát Pettenkofer, saját tézisét demonstrálandó, közönség előtt felhörpintette, s végül nem betegedett meg tőlük. Főorvosa viszont, aki szolidaritásból megismételte mutatványát, megkapta a kolerát. 120 Nyilván nem élt benne sem főnöke sziklaszilárd meggyőződése, sem pedig az ő lelki ereje. Az anekdota két dolgot illusztrál: először is azt, hogy a fertőzés kialakulásában nyilvánvalóan döntő szerepet játszik a lélek, másodszor pedig azt, hogy annak helyzetét és befolyását könnyen alábecsüljük. Ezenkívül az is fontos, hogy van-e bizonyos affinitásunk az adott témához. A fertőzés megelőzése érdekében tehát bátran állnunk kell minden konfliktust, tudatosan vállalnunk kell s meg kell vívnunk a szükséges harcokat, hogy testünket már eleve mentesítsük a teher alól, hogy a dolgok ne rögtön a test síkján eszkalálódjanak. A megelőzésnek ez a módja messze felette áll minden korai felismerésnek. A kórokozóknak csak akkor van esélyük, ha a szervezet ellenállóereje gyenge. A katonaságnál támadás esetén ugyanez történik. Ha egy ország minden lakója kész annak feltétel nélküli védelmezésére, legyőzhetetlen lesz - ráadásul függetlenül mindenkori támadó erejétől. A partizánseregek emlékezetes bizonyságot tettek erről. A vietnami rizstermelők az amerikai katonák személyében a világ legerősebb hadseregét verték ki országukból. Az afganisztáni népi mudzsaheddin az oroszokkal a világ legnagyobb hadseregét futamította meg. Az egyes polgárok belső tudatossága és harcra készsége tehát sokkal fontosabb és hatékonyabb, mint a mégoly erős külső határőrizet. Az egyszer úgyis uralomra tör vagy hátba támad. Azt, hogy a fertőzések a testben dúló háborúk, nemcsak az anatómiai-fiziológiai vizsgálatok igazolják, hanem a köznyelv is. Már maga a gyulladás kifejezés is azt mutatja, mennyi tűz van a dologban. Az angol inflammation szó szerint fellobbanást jelent. Azt mondjuk, hogy egyetlen szikrától is felrobban a lőporos hordó és kitör a háború; felforrósodik a levegő, s máris itt a konfliktus. Azokon a síkokon, ahol a Mars princípiuma kitombolja magát, katonai kifejezéseket használunk. Az orvosok anatómiai és fiziológiai síkon is beszélnek rohamról, megtámadásról, meleg helyzetekről, heves csatákról és gyulladásos gócokról. Az újságírók is ilyen kifejezéseket használnak a sporteseményekről szóló beszámolóikban, amikor az erős lövésí akár bombának vagy ágyúnak is nevezik. Ha a csatár az ellenfelet egyedül szereli le, dicsőség és pénz jár érte, akkor is, ha az a gyengébbik fél leterítésével végződött. Ahogyan a vadászpilóták lelőtték az ellenséges repülőgépeket, majd ismét ezek városokat zúztak porrá és hamuvá, ahogyan a tengeralattjárók fehérhajókat süllyesztettek el, melyek viszont megpróbálták víz alatti bombákkal kilőni amazokat, ugyanúgy lövik ki céltudatosan az antitestek a baktériumokat, míg azok hídfőállásokat képeznek, melyekből folyamatosan megpróbálnak kitörni. A testben ráadásul a veszteségekre való legcsekélyebb tekintet nélkül zajlanak ezek a csaták. Még a japán kamikázék bevetése is csak a test harci technikájának utánzata volt. A test hadvezetése már a kezdet kezdetén igen offenzív és brutális: mindegy, hogy a makrofágok nyelik-e le és emésztik meg egészben ellenségeiket, vagy a lizoszómák oldják fel ellenfeleik testfalát. Amit a legmodernebb fegyvertechni-
121
kusok kifejlesztenek, azt szervezetünk rendszerint már rég megvalósította s évmilliók óta használja.
Példák a fertőzésre Mint tudjuk, minden fertőzés a test szintjére süllyedt konfliktus. Az érintett szerv jelentésével feltárja azt a síkot, melyen a harc tombol, illetve amelyhez a téma valójában tartozna. Egy tüdőgyulladás esetében tehát a tüdő jelentését és működését kell megvizsgálnunk. Ha felismertük, hogy az a (gáz)cserét és a kommunikációt érinti, a téma máris kommunikációs konfliktusnak bizonyul. Belégzéskor mindig magunkba szívjuk azt a levegőt is, melynek molekulája korábban számtalan más ember és élőlény tüdejét is megjárta, és meg fogja járni (a csere témája). Beszédünk is a tüdő keltette, s a gégefő és a száj által módosított légáramlásnak köszönhető (a kommunikáció témája). Az akadémikus orvoslásnak azok az ellenérvei, miszerint a probléma minden további magyarázat nélkül, pusztán antibiotikumokkal is orvosolható, ma már nem hatnak. Egyrészt egyre elterjedtebb az a vírusos tüdőgyulladás, melynél az antibiotikumok használata értelmetlen vagy egyenesen káros, másrészt napjainkban ismét emberek halnak bele a kórházakban a rezisztenssé vált csírák okozta tüdőgyulladásba. Egyébként minden intenzív osztályon láthatjuk, mennyire függ a tüdőgyulladás kitörése a lelki kiindulási helyzettől. Az embereknek több mint a fele mindig a tüdejében hordozza a tüdőgyulladás tipikus kórokozóit, a pneumococcusokat, anélkül, hogy megbetegednének tőlük. Ám alighogy az intenzív osztályra kerülnek, ahol rövid időn belül minden kommunikációjuk műanyag csöveken, elektródákon és katétereken keresztül zajlik, a hozzátartozó konfliktus nehezen lesz tudatos szinten tartható, ezért gyakran a test síkjára süllyed. Az ehhez szükséges kórokozók pedig az érintettek több mint a felénél már kéznél vannak. Ha mégsem, elég egy kevés fizikális kapcsolat az orvosokkal vagy az ápolószemélyzettel, hogy beszívják azt a kórokozót, melyre témájuk megjelenítéséhez szükségük van. A hólyaggyulladás esetében a konfliktus síkja a hólyag által megtestesített témakörben rejlik: a nyomás leeresztésében. Vagyis az elengedés és a nyomás leeresztésének körében zajló tudattalan konfliktusról van szó, elavult lelki témákból kiindulva, mert a vizelet jelentése a feleslegessé vált lelki víznek felel meg. Következésképpen olyan témákkal és tartalmakkal való elfojtott harcról van szó, melyeket már rég el kellett volna engedni. A vizelést ilyenkor többnyire kísérő égető érzés az elengedés égető igényének felel meg, mely testi síkon rendszerint nem nagyon szokott sikerülni. Ez ismét a lelki síkot tükrözi, melyen az elengedés ez idő tájt szintén nem sok sikerrel jár. A fenti minták szerint az éppen adott szerv vagy testtáj minden gyulladása értelmezhető. Ehhez tisztában kell lennünk az érintett szerv vagy szövet szim122 bolikus jelentésével, de utána is nézhetünk ennek Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című kézikönyvben, melynek első részében ábécérendben megtalálható testünk minden szervének, szövetének és tagjának, illetve tagoltságának jelentése, magyarázata.* Noha minden kórokozó - baktérium, vírus, gomba vagy egyéb mikroba -mindig gyulladáshoz, vagyis a konfliktus megtestesüléséhez vezet, gyakran mégis érdemes kiegészítésképpen értelmeznünk a kórokozó sajátosságait is. Míg a gombák növények, a különféle baktériumok és mikrobák inkább állati jelleggel bírnak, a vírusok pedig afféle közbülső fokai az
életnek, szűkebb értelemben inkább csak egy adag, burokkal ellátott öröklő anyagnak mondhatók, melyek a gazdaszervezetnek beadva arra kényszerítik, hogy ő maga is vírusokat állítson elő.
Gombák Az erdőn-mezőn élő gombák szaprofiták - olyan élőlények, melyek korhadt szerves hulladékból táplálkoznak. Ha valami elhalt vagy legalábbis haldoklik, már meg is jelennek, s jól érzik magukat. Korhadt fák kérgén éppúgy megtalálhatók, mint az öreg, legyengült emberek bőrén vagy azokén, akiknek gondot okoz, hogy vigyázzanak a bőrükre. A fiatal fák sima kérgén viszont alig telepszenek meg. Minden kórokozó a legyengült állapotokat kihasználva igyekszik megragadni a lehetőséget. A gombák esetében a haldokló struktúrák iránti igény is előtérbe kerül: az adott testrész extrém, mondhatni halálos gyengeségére van szükségük. Ha a gombás betegségek úgy elterjednek, ahogyan ezt az utóbbi időben láthattuk, az arról árulkodik, hogy a megsokasodott halálozási folyamatok a testbe tolódtak, illetve hogy sok ember szervezete bizonyos részének nem engedi, hogy valóban részt vegyen az életben. Amennyiben az elhaló részek gyulladását tapasztaljuk, az a Mars és a Plútó princípiumának kombinációját jelenti. A bélgomba arra utal, hogy az életet nem tudjuk elég élénken megemészteni, s az élet feldolgozásának sajátos módjában valami elhalt vagy haldoklik. A konfliktus az élet megemésztésének síkján rejlik, méghozzá testi szinten is a holtak birodalmában, a vastagbélben, így aztán a halál témája kétszeresen is megjelenik. A Hadészban a halál az úr, s ezt kihasználják a gombák. A hinduk a Bhogá-ról, Világevésről szólva azt mondják, hogy karmánk gyümölcseit, vagyis múltunkat el kell fogyasztanunk s meg kell emésztenünk. Mi, nyugatiak is tudjuk, hogy „ki mit főzött, egye is meg", illetve „ki mint vet, úgy arat". Az aratást és a főzést előbb-utóbb az evés és az emésztés követi. Ám ha emésztésünk nem elég élénk, akkor tárva-nyitva áll az út a gombák előtt. *Ezek egy részét megtalálhatjuk, ha nem is betűrendes felsorolásban, a szerző Út a teljességhez című, Thorwald Dethlefsennel együtt írt művében. (Aford.)
123
Ezzel szemben a lábgomba, mely főleg a lábujjak körmeit érinti, azt mutatja, hogy karmaink maradékai, a körmök, az agresszió eszközei betegek. A körmök nemcsak szerszámok, hanem fegyverek is - támadásra és védekezésre egyaránt alkalmasak. Minden esetben a Mars tipikus jegyeit hordozzák: hosszúak, hegyesek és élesek. A láb(köröm)gomba esetében a Mars duplán jelenik meg. A kór a fegyvereket tompává és jelentéktelenné csúfítja, és rámutat arra, hogy ezen a területen konfliktusunk támadt. Nem tudunk jól belekapaszkodni a földbe, nem tudjuk megfelelően megvédeni magunkat és életterünket, nem tudjuk eszközeinket öntudatosan harcba vetni - vagyis kétszeresen is híján vagyunk a vitalitásnak és az erőnek. Ez olyan ellenséges haderőnek felelhet meg, mely rajtaüt a másik országon, ahol kimondottan a laktanyákat szállja meg. Ezzel ugyancsak bebizonyosodik a lerohant had szegényessége, hisz semmit sem kéne tudnia jobban megvédeni, mint éppen saját hazai támaszpontját, a laktanyát. Ebben az értelemben a lábvagy körömgomba önnön védekezési képességünk megcsúfolása. Mint minden betegség, úgy ez is bölcs útmutatás lehet az élet lelki síkjai felé. A kérdés: „Mire kényszerít engem ez a tünet, és miben akadályoz?" sokat segíthet ebben. A halott vagy haldokló miliőt kedvelő gombák a csekély értékű, halott étkeket részesítik előnyben. A friss, élettől duzzadó eledelt viszont nem találják ínyükre valónak. Az érintetteknek tehát választaniuk kell,
hogy a táplálkozást illetően saját maguknak vagy a gombáknak kívánnak-e kedvezni. Ha rájönnek arra - többnyire (saját magukon végzett) kísérletek és tévedések árán -, hogy a plázák és szupermarketek élettelen étkei gombáiknak jót, ezzel szemben nekik maguknak rosszat tesznek, a biokertészek életteli élelmiszereivel viszont éppen fordítva, akkor sokan fognak emelni táplálkozási szokásaik színvonalán. Ennyiben tehát itt is a különféle síkokon jelentkező betegség mutatja meg az utat a teljesebb élet felé. A tünetek - ha ügyelünk rájuk és követjük őket - mindig arra irányulnak, hogy egész-ségesebbé tegyenek minket. Ezért még a gombáknak is hálásak lehetünk, hogy egy jobb élet felé segítenek bennünket. Ebben az esetben természetes úton-módon hozzák rendbe testi táplálkozásunk síkját. Ebből a szempontból a szervezet minden balfogást, tehát például a finomított cukorbői készült termékek fogyasztását bűzös felfúvódással nyugtázna, így érthetővé válik, hogy szervezetünknek ez a táplálkozási stratégia bűzlik, s testünk a maga módján berzenkedik ellene. Testünk saját alvilágában vagy poklában úgymond felfordult a világ. A gombák örömünnepet ülnek, egyik petárdát a másik után gyújtják, s közöttük olykor akad egyegy hatásos bűzbomba, netán valódi rakéta is. Érdekes módon a felfúvódást okozó hüvelyesek némely ősi tradícióban a halottak étkét képezték, amiért is halálorákulumok mellett is rájuk bukkantak. Mivel viszonylag egyformán sok fehérjét és szénhidrátot tartalmaznak, könnyen felfúvódást okoznak, ezért egyes spirituális hagyományok „pokoli étkekként" máig is tiltják fogyasztásukat. A Plútó hatáskörét a metamorfózis igényesebb síkján kell megélni. 124
A gombák sajátossága, hogy szaporodásuknak két útja van: egyrészt micé-liumokat (fonalszövedékeket) képeznek, melyekkel elterjedve gombamezőket és -köröket alkotnak. Ezeket boszorkányköröknek is nevezik, így már az ősi plu-tonikus varázslónők is bekerülnek a képbe. Másrészt spórákat is termelnek, melyek a rossz idővel is dacolnak. Ez utóbbi a magyarázata annak, miért képesek a gombák az orvostudománynak még a legrabiátusabb antimikotikumos hadjáratát, sőt akár a sebészi beavatkozást is átvészelni. Még ha az egész körmöt eltávolítjuk is, és hónapokig Nystatint szedünk, és a sebet ráadásul gombaölő kenőcscsel kenegetjük, akkor is gyakran előfordul, hogy az újranövő köröm ugyanúgy fertőzött a régi nyavalya csíráival. Amíg a baj alapját képező témát meg nem oldjuk, addig nem is várhatunk mást. így válnak a gombák makacs kórokozókká, amit egyébként erdei és mezei rokonaikon is megfigyelhetünk: legyenek akárhányszor is leszedve, mégis mindig ugyanoda nőnek vissza. Persze, ezek legalább rendszerint eléggé helyhez kötöttek, s nem foglalnak el olyan könnyen további területeket, mint a baktériumok és a vírusok. Mivel a téma oly plutonikus, gombásodásainkat inkább titkoljuk, éppúgy, mint a jó gombászó helyeket az erdőben. Baktériumok
Mivel nem növényi élőlények, a baktériumok a gombákhoz képest sokkal mozgékonyabbakA bakteriális fertőzések, illetve az általuk megtestesített konfliktusok terjedési potenciálja éppen ezért sokkal magasabb. A baktériumok, mint a vírusok is, csekély ellenállás esetén az egész szervezetet gyors ütemben károsítják. A gombák ezzel szemben csak szélsőségesen gyenge ellenállás, például az AIDS végső fázisa esetében képesek ilyen vehemens terjedésre. Minden kórokozó közül a baktériumok állnak a legközelebb hozzánk, mert legalább olyan hasznosak, mint amilyen károsak. Baktériumok nélkül nem létezne humusz és növényi növekedés; ezen a síkon a baktériumok készítik elő a természet nagy metamorfózisát. Az általuk biztosított bomlási folyamatok nélkül belefulladnánk a tetemekbe. Testünk mikrokozmoszában is nagy szükségünk van rájuk: nemcsak a bélben történő emésztést segítik elő, hanem egészséges miliőt garantálnak a test minden egyes üregében, valamint a nyálkahártyán és a többi
bőrfelületen is. Sok szól amellett, hogy még sejtjeinkben is baktériumszármazékok biztosítják a mitokondriumokkal együtt energiaellátásunkat. Egyes tudósok szerint a sejtek az evolúció egy korai szakaszában befogták ezeket az energia-baktériumokat, hogy a nyereségből való tisztes részesedés fejében maguknak dolgoztassanak velük. Veszélyforrásként már-már túlhaladottnak tűnnek a baktériumok, hiszen az antibiotikumok roppant hatékony fegyvernek bizonyulnak ellenük. A penicillin és 125 származékai valóban hatásosak a baktériumok által okozott betegségekkel szemben, s néhány ragályt szinte megszüntettek, sőt ki is irtottak. Az orvosok csak gondatlanságuknak köszönhetően nem nyerték el a győzelmet, s adtak a baktériumoknak új esélyt - noha roppant biztosak voltak magukban. Míg az antibiotikumok túladagolásával jócskán hozzájárultak a rezisztencia kialakulásához, ami olyan jelenségekhez vezetett, mint mondjuk a hospitalizmus, a baktériumok újra súlyos veszélyt kezdtek jelenteni. Az orvostudomány egyes területein, például az urológián, amely a vese-, a hólyag- és a prosztataproblémákkal foglalkozik, lassan ott tartunk, hogy rosszabbak az állapotok, mint az antibiotikumok kora előtt voltak. A baktériumok alapjában véve igazi harcosok. Stratégiájuk abban áll, hogy hihetetlenül gyorsan szaporodnak. Ha elegendő életteret és táplálékot találnak, s nem tapasztalnak ellenállást, szaporodásuk exponenciálisnak mondható. A test esélye e lavinaszerű szaporulat megakadályozására az, hogy a baktériumokat bekeríti, behatolási helyükön fogva tartja és leküzdi. Ha ez nem sikerül, a test a láz segítségével fokozza harci erejét, így tekeri ki támadói nyakát. Ahol sikerül megakadályoznia a szaporodást, ott nyert. Egy olyan antibiotikum, mint a penicillin, úgy hat, hogy az érzékenyen reagáló baktériumok rendelkezésére bocsát a sejtfalukhoz egy építőanyagot, amely azonban nem tartja meg, amit ígér. Alighogy a baktériumok magukba építették, sejtfaluk szétesik és elpusztulnak. Ez többnyire az invázió végét jelenti, hiszen a szaporodás sebessége a baktériumok támadásának alfája és ómegája. Ebből a szempontból a baktériumok harcmodora és az így kiváltott reakciók egyértelműen a Mars hatáskörébe tartoznak: viszonylag őszinte és nyílt harc, győzelem és vereség. Vírusok
Emberi szemszögből a vírusok a legrafináltabb kórokozók. A legcsekélyebb erőfeszítéssel és igazán visszafogottan, ám magas intelligenciával hajtják végre programjukat, s céljaik elérése érdekében hidegvérrel használják a gazdaszervezetet, melynek szinte saját sírját kell megásnia: saját bensejében kénytelen ellenségeit előállítani. Átvitt értelemben ez az önmagunk megteremtésének problematikájáról tanúskodik, legalábbis annyiban, hogy saját magatartásunk tartja életben és támogatja - hagyjuk magunkat rászedni. Itt érezhető a plútói archetípus befolyása, ezért a vírusos konfliktusok kezelése sokkal nehezebb. A bakteriális fertőzések esetében a vérsejtsüllyedés megnövekedett értéke elég hamar elárulja, kik a támadók. A vírusokat azonban csak nehezen képes legyőzni az orvostudomány. Már a virosztatikumok neve is ezt mutatja: ezek a szerek jól- (de inkább) rosszul gátat állítanak a vírusoknak és állandósult helyzetben tartják őket, de a vírusokat megsemmisíteni nem tudják. Egy vírusos fertőzés esetén döntő fontosságú az ellenállórendszer maradék hadereje ahhoz, hogy a kihívásnak megfeleljen. 126
összehasonlítva a baktériumok harci stratégiája legalább olyan régi vágású: afféle kiszorítósdiba kezdenek, melynek során sokszorozódó képességük sebességét vetik latba az elhárító apparátussal szemben. A vírusok és a gombák egyaránt a Plútó princípiumának fennhatósága alá tartoznak, míg a baktériumok a Marshoz sorolhatók. Küzdelmük stílusa a „férfi a férfival" harc jellemzőivel bír. Az erősebb győz, s meghódítja a legyőzött teret. Vagyis versenyfutás zajlik a baktériumok szaporodási képessége és a védelem ütőereje között. A baktériumok elnyomják a test sejtjeit, azok pedig elhárító rendszerük osztagaira bízzák magukat. A vírusok ezzel szemben úgy működnek, mint az ellenséges hadsereg ötödik hadoszlopa. Titokban, halkan és csendben kijátsszák az elhárító rendszert, s becserkészik az ellenséges elhárító létesítményeket. Az arcvonal mögött munkálkodnak, mintegy a szentélyben: a sejtmag öröklőanyagában. Míg a gombák egy meglehetősen helyhez kötött, konvencionális konfliktust testesítenek meg, hasonlóan a régi, megerősített várak vagy a csatarendben egymásnak csapó seregek közötti harcokhoz, addig a baktériumok sokkal mozgékonyabbak, s olyan harcot rendeznek, melyet leginkább talán a második világháború páncélos ütközeteihez hasonlíthatnánk. A vírusok ezzel szemben ügynökök, kémek, speciális osztagok vagy terroristák, akik teljes ismeretlenségben nyomulnak előre az ellenséges földön, hogy ott a legérzékenyebb és legfontosabb állásokra mérjenek csapást. „A legfontosabbat először!" felkiáltással támadnak rá a hierarchia csúcsára: a sejtmag DNS-ére. De voltaképpen nem is igazi támadás ez, hiszen valójában csak a szoftvert cserélik ki. A megtámadott és infiltrált sejtekben ezentúl a vírusok programja működik saját, életfenntartó programjuk helyett, így cserkészik be a vírusok az idegen területeket, s teszik azokat belülről saját szaporító állomásaikká. A veszélyeztetés fajtája szerint a gombáké a legrégebbi, helyhez kötött harcmodor. A baktériumok mozgékonyabbak, modernebbek és veszélyesebbek, míg a vírusok teljesen kiszámíthatatlannak és fenyegetőnek bizonyulnak, s láthatólag a legmodernebb harci stratégiákat követik. A világi hadvezetés tendenciája ugyanígy távolodik a költséges erődítményektől, a merev harci kötelékektől és a fegyverzet páncélozottságától a mozgékony egységek irányában. A modern ABC-fegyverek mélyen az ellenfél bensejében ütnek sebet; külső határvillongásokkal már senki sem akar foglalkozni. Átvitt értelemben tehát a gombáktól a baktériumokon át a vírusok felé vezető tendenciával állunk szemben. És tényleg a vírusok jelentik napjainkban a legnagyobb problémát, amennyiben valóban a HIV-vírus az AIDS legfőbb kiváltó oka. A makrokozmoszhoz hasonlóan azonban a mikrokozmoszban sem győztük még le a baktériumok és a gombák már-már konvencionálisnak mondható csapatainak fenyegetését, gondoljunk csak például a gombák folytonos visszatéréseire. 127 Valójában az történt, hogy az evolúció során a kórokozók alkalmazkodtak az egyre ellenállóbb emberhez. Míg a gombáknak a nagyon legyengült, az éhségtől és a hidegtől a sír szélén álló szervezet esik áldozatul, a baktériumok és főleg a vírusok már a jól táplált és gondozott szervezettel is felveszik a harcot. Az, hogy manapság újra elszaporodtak a gombás betegségek, sokkal inkább azzal függhet össze, hogy időközben annyira megnövekedtek a lelki terhek és az emocionális nyomás, hogy még az anyagilag jól ellátott és jó helyzetben levő emberek is haldoklanak belsőleg (részlegesen), és ezzel tudattalanul életteret biztosítanak az erre a tárgykörre specializálódott gombáknak.
Egy értelmezési minta: a megfázás
Az általában náthának nevezett megfázás a fertőzés legtipikusabb és legszélesebb körben elterjedt példája, melyről szinte mindenki rendelkezik saját tapasztalatokkal, ezért nem árt, ha példa gyanánt most ismét értelmezzük. Noha éppen ez az értelmezés már sokak számára ismert lehet, mégis ennek alapján igazodhatunk el a legkönnyebben, s vezethetjük le más fertőzéses megbetegedések értelmezését is. Az orvosi terminológiában az -itis(z) végződés mindig valamilyen gyulladásos esetet jelöl, s a megfázás az efféle jelenségek gyűjteménye: az orrot a rhinitis sújtja „takonykórral"; a torok manduláin tombol a tonsillitis, a mandulagyulladás; a garatban laryngitis, azaz rekedtség uralkodik; a torok a faringitis miatt reszelős és fájdalmas, és ha valaki igazán peches, akkor a fülére otitist, a légútjaiba pedig bronchitist is szerezhet. Az eddig tárgyaltak alapján első pillantásra úgy tűnik, az orr és rhinitise (nyálkahártyájának gyulladása) a csere, a kicserélődés konfliktusáról árulkodik, hiszen a levegő beszívása gátolt, sőt egyenesen lehetetlen. Ráadásul a szaglás sem működik, és - mivel az orr az ízek érzékelésében is érintett - ízeket is alig érzünk: már az élet sem ízlik, s többnyire étvágyunk sincs (rá). Ellenkezőleg: minden érdektelennek és semmitmondónak tűnik; ezen a síkon elzárkózunk az élet elől, vagy más szavakkal: alaposan bedugulunk. A torok faringitis esetén gyakran égő fájdalommal és reszelősséggel mutatja meg, milyen túlerőltetettek testünk birodalmának bemenetei és bevezető útjai. Ezen a téren magunk is túlerőltettük magunkat, s talán csak hagynunk kellene történni azokat dolgokat, melyekbe nem egykönnyen megyünk bele. Testünk őszinte, s megmagyarázza, hogy ebből a szempontból nem éppen olajozottan mennek a dolgok. A mandulagyulladás, mely duzzanatával szinte el is zárhatja a befelé vezető utat, azt mutatja, hogy nem akarunk többet nyelni, illetve hogy milyen fájdalmas a dolgok lenyelése. Talán az elmúlt időszakban túl sok tévedést kellett lenyelnünk. Mindenesetre a mandulák dagadtak, s heves ellenállás tombol ben128 nük. Az ütközet elhullott áldozatairól a felszínükön apró, fehéres-sárgás genny-csomók tanúskodnak. A laryngitis a beszéd konfliktusának kifejeződése, mely a rekedtség kialakulása miatt hallhatóan is nehézkessé válhat. Ez néha olyan hatást kelt, s úgy is érezzük magunkat, mintha karóba húztak volna. No persze nem ez a helyzet, ám gyakran mégis így érezzük, anélkül, hogy bevallanánk magunknak. A rekedtséget gyakran az elfojtott - mint a tanároknál - vagy a nem teljes (szívvel végzett) ordítozás okozza. Ha nem eresztjük ki igazán a hangunkat, a maradék gyakran ott ragad a garatunkban. Az otitis azt szemlélteti, hogy a hallással, sőt gyakran a meghallgatással, de a hallgatózással és a szófogadással van gondunk. Talán több, esetleg nem a megfelelő embernek tettünk eleget, és túl ritkán hallgattunk a saját belső hangunkra. Végső soron ez is egyfajta kommunikációs konfliktus, melyet a köznyelv úgy emleget: „Aki nem akar hallani, az erezzen." Ha mindezekhez hozzávesszük még a gyakran kivörösödött és megerőltetett szemeket is, és a vágyat, hogy végre lehunyhassuk őket, hogy ne kelljen semmit sem látnunk és észrevennünk, még érthetőbbé válik a külvilágtól való elzárkózás tendenciája. A legszívesebben ágyba bújnánk, fejünkre húznánk a takarót és takarékra állítanánk magunkat. Látásunk és hallásunk oda, és csak nyelünk és nyelünk... így aztán kétszeresen is torkig vagyunk mindennel. Az időnként ehhez társuló bronchitis (hörgőgyulladás) ugyanezt a témát hangsúlyozza, és erősíti azt a benyomást, hogy itt valakinek elege van minden cseréből és kommunikációból. A bőr mellett a tüdő kapcsolataink legfontosabb szerve; ezen keresztül zajlik a teljes gázcsere. Ha ennek útjai, vagyis a hörgők, részben eldugulnak vagy elzáródnak, az annak tudattalan kísérletéről tanúskodik, hogy a világgal való kommunikációt a be nem vallott és le nem győzött
konfliktus alapján szakítsuk meg. A néha a hidegrázásig erősödő borzongás azt mutatja, mennyire hidegen hagy minket minden. Az összetörtség érzete is mintha csak azt bizonyítaná, mennyire megvert minket a sors. Embertársaink körében tett reakcióink tudatosíthatnák bennünk, miről is van szó valójában. Sok náthás, aki teste kérésére nem hallgatva mégsem bújik ágyba, hajlamos arra, hogy apró trükkökkel legalább munkahelyén vagy odahaza félreérthetetlen jelét adja bajának, íróasztalán vagy a konyhaasztalon olyan hivalkodó hegyekben áll a papírzsebkendő, hogy a kolléga vagy a házastárs e jeleket felismerve önként távolságot tart. Ezek az utalások rendszerint ugyanarra hivatottak, mint a középkorban a pestiskeresztek. Ha még ez sem segítene, közvetlenül és nyíltan még mindig azt lehet mondani, hogy: „Ne gyere közel, meg vagyok fázva!" Ily módon a visszavonulás még afféle gondoskodásnak is tűnhet, s elviselhetőbb jelleget ölt, mintha az ember teljes őszinteséggel azt mondaná, hogy látni sem akar senkit, jobban mondva messziről bűzlik minden, és hogy nem akar továbbra is egy levegőt szívni a többiekkel, mert már éppen eleget nyelt eddig is, és annyira torkig van az egésszel, hogy a legszívesebben mindenkinek jól 129 odamondana egyet s mást. Mivel azonban ennyi őszinteséget rendszerint még sem engedhet meg magának az ember, megteszik ezt környezete felé rejtett üzenetei. A fő, hogy sikerüljön elegendő nyugalmat és életteret szerezni. Összességében tekintve a be- és elzárkózás képe áll előttünk, akár olyan agresszív megnyilvánulásokkal is, mint a köhögés és a tüsszentés. Nem véletlenül beszélünk köhögési ingerről, köhögési rohamokról, ugató köhögésről és agresszívan szaggató köhögésről. Az igazságot nemcsak a gengszterfilmekben köhögik ki, hanem a konfliktus tulajdonképpeni irányát is ez mutatja. Ha az ilyen agresszív tendenciákat elég hosszan és intenzíven elnyomjuk, anélkül, hogy magunknak bevallanánk, a téma kénytelen megtestesülni. A tüsszentés magyarázata is ebben az irányban keresendő: a cseppek - mint azt az orvosok megmérték - a puskagolyó sebességével távoznak. És jaj nekünk, ha valakit eltalálunk, vagyis letüsszentünk! Akkor aztán mégis fény derül az ellenséges viszonyra. Ha akaratunk ellenére mégis megtörténik, inkább hajiunk arra, hogy alázatosan bocsánatot kérjünk, semmint hogy beismerjük kinyilvánított agressziónkat. Noha testünk egyértelművé teszi, mégis nehezen fogadjuk el, hogy agresszívak vagyunk és el akarunk zárkózni a külvilágtól. Sőt rendszerint hajlamosak vagyunk arra, hogy görcsös igyekezettel keressük nyavalyánk okát külső okokban, csak hogy kapcsolatba ne kelljen hoznunk magunkkal. Gyakran a hideget és a huzatot tartjuk a fertőzés okának, és még megfázásnak is hívjuk. A tapasztalat is arra tanít, hogy kezdetben a hideg csak ront a megfázáson, s ilyenkor igencsak vágyunk a melegre. Valójában azonban nem annyira a külső, mint inkább a belső hidegről van itt szó. Megfázunk, ha az adott élethelyzet hidegen hagy bennünket. Ha tényleg csak a külső hideg lenne a felelős, akkor a mínusz húsz fokban síelők és korcsolyázók állandóan meg lennének fázva. Csakhogy ez távolról sincs így. Amíg ugyanis kedvünk telik benne, éppenséggel teljes védelmet élvezünk. Csak akkor fáznánk meg, ha kényszerből kellene síelnünk vagy korcsolyáznunk, de ebben a hőmérséklet csak másodlagos szerepet játszik. A helyzetet legmarkánsabban a szerelmesek példázzák. Mivel a szerelem istene nemcsak a perzselő nyárban, hanem minden évszakban kilövi nyilát, gyakran láthatunk szerelmeseket olykor alig felöltözve a csuromvizes, hideg fűben üldögélni, anélkül, hogy megfáznának. Amíg ég bennünk az egymás iránti szerelem lángja, s forró vágyat éreznek, a külvilág hidegének esélye sincs arra, hogy úrrá legyen rajtuk. Általában sosem fázik meg az ember, amíg valamiért ég (a szíve). A lényeg tehát a belső meleg. Aki külsőleg a túlfűtött lakásban vagy a meleg dunyha alatt izzad, elpuhulva még hamarabb megfázik. Az oly gyakran kárhoztatott külső hőmérséklet alárendelt szerepet játszik; elősegítheti ugyan a megfázást, de csak ott, ahol ehhez a belső hideg is hozzájárul. Hasonló a helyzet a huzattal is. Ha csak ez lenne a megfázás kiváltó oka, akkor a legnagyobb szélrohamokban száguldozó vitorlázóknak és a szörfösöknek
130 folyton náthásaknak kellene lenniük. Amíg lelkesíti őket e sport, s szívet melengetőén hat rájuk, addig biztos védelmet élveznek a megfázással szemben. Ha viszont valaki akarata ellenére és vesztes pozícióból indul vitorlázni, azzal előfordulhat, hogy megcsapja a szél. Átvitt értelemben is: akit megüt a szél, az bizony eléggé torkig lehet ezzel. Időnként tehát a külső hatások is válhatnak kiváltó okokká, de csak akkor, ha a belső helyzet is engedi - egyértelmű ugyanis, hogy a lélek és a szellem a testi történések meghatározója. Szoktuk is mondani, hogy összeszedtünk egy náthát vagy megfázást - tehát kell hozzá az aktivitásunk is, akkor is, ha tudattalan. Csak olyasmit szed össze az ember, amire szüksége van. Ha egy kommunikációs konfliktust, mellyel torkig vagyunk és igazából inkább védekeznénk ellene, elfojtunk, akkor pont a rhi-novírusokra van szükségünk ahhoz, hogy a történetet híven előadhassuk a test színpadán. Az ehhez tartozó vírusokat mindig és mindenütt megtaláljuk. Ezek a probléma testi megjelenítéséhez szükségesek, de nem magát a problémát jelenítik meg. A hagyományos orvostudomány ezzel szemben túlértékeli a vírusokat, s már-már egyedüli vétkeseknek kiáltja ki őket. Ebben gyökerezik az influenza elleni védőoltást övező hókuszpókusz is. Régebben elképesztő elhivatottsággal használták oltóanyagként az előző év kórokozóit, s nagy sikerrel reklámozták ezt az azóta az orvostudomány által is beismert nyilvánvaló baklövést. Mára a Világegészségügyi Szervezet (WHO) segítségével már elhárították ezt a kínos hibát, ám a jelenség még mindig él, s a praxisban ugyanakkora a beoltott, mint a beoltatlan náthások száma. És ez nem csupán azzal függ össze, hogy a legtöbb ember csak náthás, nem pedig influenzás, mellyel szemben beoltották. Az oltások - melynek sikereit hívei kevés más dologhoz foghatóan eltúlozták - összes általános problematikája ellenére az influenza elleni oltásra legfeljebb a nagyon legyengült, idős emberek esetében lehetne gondolni. A használatban levő és szüntelenül propagált influenza elleni oltás legfőbb hatóereje a (nép)hit-ben rejlik, mely, mint tudjuk, hegyeket mozgat. Ezért aztán még a legnagyobb képtelenség is lehet hatásos - a lélek ereje által. Egy lelki kiváltó ok bizonyítékai tulajdonképpen áttekinthetetlenek. Aki érzi, hogy a megfázás kerülgeti, talán megpróbálja még a kezdeti szakaszában feltartóztatni a bajt. Erre bevált szer a forró citromos tea vagy a grog, egy élénkítő lábfürdő vagy ami még jobb: valamilyen téma iránti lelkesedés. A tea a külvilág melegét adja. A grogban levő alkohol a véredények tágításával járul hozzá a belső meleg érzetéhez. A citrom C-vitaminja fokozza az ellenállóerőt, az élénkítő lábfürdő pedig a láb reflexzónáit melegíti fel. Már csak azért is igen hatásosak ezek a módszerek, mert - ha csak rövid időre is - a mindennapokból való visszavonulásra késztetnek. Hiszen éppen erre megy ki a játék! A visszavonulás mozzanatához képest a konkrét intézkedések hatása jóval csekélyebb. A teában fogyasztott citrom egyenesen az ellenkező hatással bír, mivel - mint minden citrusféle éppen a hűsítő hatású élelmiszerek34 közé tartozik. 131 Itt is a lelki sík a legfontosabb, melynek átütő hatását sokan saját tapasztalatukból is ismerik. Az ember nem lehet annyira megfázva, hogy egy tüzes hangvételű beszélgetés, egy lelkesítő koncert vagy akár csak egy izgalmas film is ne gyógyítaná meg egy szempillantás alatt. Az imént még minden eldugult, ám alighogy egy cselekedet megtörte az átkot, máris megnyílnak a kommunikáció csatornái, s ismét szabadon (fel)lélegezhetünk. Végre ismét felvevőképessé válunk bensőleg is: mondjuk, egy izgalmas, szívet melengető vagy meleg helyzetekkel kecsegtető filmre. Még akkor is hatásos lenne, ha netán forrongó haragtól izzana. E villámgyors csodálatos gyógyulások magyarázata egyszerű: eldugult és torkig levő tudati síkunkat ilyenkor lelkesre és nyitottra cseréljük. Amikor a filmnek vége, eszünkbe jut, hogy hiszen náthásak vagyunk - és lám: másodperceken belül helyreáll az eddigi rémes állapot. Ismét tudati szintet váltottunk, csak most ellenkező előjellel.
Mindezeknek a módszereknek persze az a hátrányuk, hogy a belső hideget annak ellenpólusával, vagyis allopatikusan közelítik meg. Ezért, mint általában az allopátiát, csak vészhelyzetben ajánlatos használnunk. Az allopátia terén még azt is észrevehetjük, hogy intézkedései tudati szinten sokkal hatásosabbak, mint a test szintjén. Mivel hatásuk hosszabb távú, ezért szerencsésebbek a homeopatikus beavatkozások. Testi síkon némileg kneippi megoldás első lépésként a külső hideg felkínálása ahhoz, hogy saját erőnkből állítsunk elő belső meleget. Azt viszont általában kijelenthetjük, hogy amit testünk vagy mi magunk saját erőnkből valósítunk meg, az hatékonyabb lesz minden kívülről hozott intézkedésnél. A tudat síkján a homeopatikus kívánalom az lenne, hogy ismerjük be a belső hideget, és tudatosítsuk magunkban, mennyire hidegen hagy bennünket az élet vagy annak valamely lényeges aspektusa. Végső soron arról lenne szó, hogy a testről minden erre vonatkozó külsőséget lebontsunk. Az embernek meg kell tanulnia elhatárolódnia a külvilágtól, s újra elegendő teret szereznie az élethez és a munkához. De ehhez bizony „ki kell köhögnie", mit szeretne; végre ki kell nyitnia a száját, s őszintén elmondania a véleményét. Ha egy társkapcsolati vagy szakmai krízissel ilyen alaposan foglalkoznánk, annak tárgyában alapvető változásokat érhetnénk el, s a következő megfázás valószínűsége is kisebb lenne. Az allopatikus intézkedések ezzel szemben nincsenek befolyással az alapproblémára. Beavatkozásai ezért az élet állandó kísérői maradnak, hiszen a tulajdonképpeni probléma nem szűnik meg általuk, hanem egy helyben topog. Ha viszont homeopatikusan közelítjük meg a problémát, egyik témát a másik után tisztázva egyre biztosabban megvédjük saját életterünket, s adott esetben verbális eszközöket is bevethetünk a fenyegető támadások ellen. Ütőképessé válunk, megtanuljuk elmondani a véleményünket és érvényesíteni akaratunkat. Ebben az értelemben válik a betegség a fejlődés egyik útjává. 132 A modern élet természetesen mindig követel tőlünk kompromisszumokat is. Nem sok értelme van olyan frontális támadást intéznünk a főnökünk ellen, hogy: „Amikor évekkel ezelőtt idejöttem, még lelkesített mindaz, amit a cége nyújtani tud, most viszont teljesen hidegen hagy. Elegem van, torkig vagyok vele, úgyhogy most jól elmondom a magamét, aztán hazamegyek. Ha a jövő hétig sikerül újra belemelegednem a témába, majd jelentkezem." Ez azért túlzás lenne, egy régóta tartó agressziós dugulás kifakadása, amely - ezen a módon leeresztve - leginkább szemtelenség miatti felmondáshoz vezetne. Aki a Mars témáit hosszú időn át teljesen száműzte életéből, annak megfelelő óvatossággal, ám mégis nyomatékosan kell mozgásba lendülnie, amikor újra teret akar nekik adni. Amit sokáig elfojtunk, annak több idő kell a kiürüléshez. Minden egyszerre túlságosan is sok lenne, kiváltképp egy olyan társadalomban, mely ennyire fél ettől a témától. E figyelmeztetés ellenére jobb, ha a helyzetet homeopatikus értelemben vesszük górcső alá, mint ha továbbra is száműznénk tudatunkból - még akkor is, ha a homeopatikus eljárás gyakran a helyzet kezdeti romlásával jár. Új veszélyek Lyme-kór (borreliosis)
A Lyme-kór nem éppen új keletű betegség, ám napjainkban egyre nagyobb fenyegetést jelent. A kullancs csípésével terjedő bakteriális fertőzésről van szó, vagyis egy csípett seb következményéről. Különösen az olyan országokban, mint Ausztria, ahol a kullancs elleni oltást éppenséggel irracionális buzgalommal hirdetik, ezért aztán az emberek biztonságban érzik magukat a kullancsoktól, fenyeget egyre jobban a Lyme-kór veszélye. Még ha sok orvoshoz
hasonlóan azt gondoljuk is, hogy a kora nyári meningoencephalitis (meningococcus által okozott agyhártyagyulladás) elleni oltás egy áldás, akkor sincs semmiféle hatással a Lyme-kórra. Kezdetben a bőr bármely részét érintheti a kór, vagyis a határok és az rolódás, a kapcsolat és a kommunikáció témájától a gyengédségig sok mindent. Ha a témát ekkor nem oldjuk meg orvosilag ebben az első stádiumban lenül antibiotikumok szedésével -, egy nyugalmi szakaszt követően a probléma kiterjedhet, s megtámadhatja az idegeket és a szervrendszert. A történtekből adódik a magyarázat. Már az apró, emberi szemszögből alattomosnak tartott és gyakran veszedelmesen mérgező vérszívó csípése is kimondottan agresszív aktus. A bőr gyulladásos tünetei egy felszíni harcról árulkodnak, mely az inkubációs idő után különféle (téma)köröket támad meg, mindenekelőtt azonban az információs és az idegrendszert. A csípés helyén vörös folt támad, melyet egy védőfalhoz hasonló udvar övez. Ez a folt végül kiterjed, bár 133 színének élénksége csökken, a probléma pedig befelé húzódik. Mindez - a szervezet általános mozgósítása nyomán - lázzal járhat. A test általános fájdalma, továbbá a különféle ízületek gyulladása éppúgy jelentkezhet, mint a mozdulatok fájdalmas érzése. A betegnek mindez az idegeire megy. Végül neurológiai tünetek és központi kiesések támadhatnak, például extrém feledékenység. A kiváltó helyzet gyakran - az önmaga vagy mások általi - túlhajszoltság. A téma feldolgozása megkívánja, hogy alaposan foglalkozzunk a Plútó princípiumával, saját alattomos tendenciáinkkal és abbéli igyekezetünkkel is, hogy idegen életenergiából meg nem engedhető módon, egészen a kiszipolyozásig profitáljunk - vagy éppen ellenkezőleg: saját kizsigerelhetőségünkkel. A betegség arra ösztönöz, hogy a felszínes konfliktust bátran és veszteségeinkre való tekintet nélkül kövessük a legmélyéig. Ebbe pedig bele kell vonnunk azokat a témákat is, melyek amúgy az idegeinkre mennek. Aki szabad akaratából nem spórol semmivel, (talán) felismerve azt, hogy végül úgysem spórolhat meg semmit, és ezért mindent megvizsgál, az jó helyzetben van. Ez a betegség hatásosan egyesíti magában az agresszióval összefüggő két fő princípiumot: a Marsot és a Plútót. A kullancs támadásának módja plútói, csípése viszont marsikus. Az, hogy a csípést eleinte észre sem vesszük, ismét plútói lenne, de itt már az álcázás is belép a képbe. Plútói az is, hogy a kórkép gyakran sokáig ismeretlen, így homályban marad. E betegség esetében a mély belső átalakulásról és a kitartásról van szó. A régit el kell felejteni, mielőtt az új adódna - és ez rendkívül nehéz feladat. A határokat újra meg kell húzni; a magyarázatnak marsi bátorsággal és a tökéletesség plútói igényével kell a mélybe hatolnia. Érdemes lenne megvizsgálni, mennyiben lapul a beteg kullancs módjára idegen bundákban, illetve mennyire engedi másoknak, hogy kullancsként csimpaszkodjanak bele. Akkor is ez lehet a helyzet, ha függünk valakitől, illetve ha tőlünk függ valaki. Mindkettő megnehezíti az életet, de mindenekelőtt az életben való előrejutást, még akkor is, ha eleinte éppen az ellenkezőjének tűnik a helyzet. A feladat az lenne, hogy bátran és kompromisszumot nem ismerőén lekapcsoljuk magunkról azt, aki rajtunk lóg, vagy adott esetben saját magunkat. Ezt példázza egyébként a kullancs eltávolításának módja is: úgyszólván gyökerestül ki kell tépnünk, vagy inkább ki kell tekernünk. Már maga az a tény is magyarázatértékű, hogy a csípést többnyire nem is érezzük. Hiszen a gond is éppen ez: nem vagyunk eléggé tudatában a problémának. A támadás vagy a lerohanás váratlansága, melyre az érintett semmiképp sem számított, fokozza a védtelenséget és különleges löketet ad a dolognak. A megoldás másik módja az lehetne, ha az életenergiánkra pályázóknak időben és önként, ajándék- vagy adományformán áldoznánk (egy keveset) - mint a buddhisták teszik a segítő és a veszedelmes szellemeknek -, nehogy akaratunk ellenére váljunk áldozataikká, még nagyobb konfliktusok mellékhatásainak foglyaként. Ha a kullancscsípést vizsgáljuk, tulajdonképpen igen csekély 134
vérmennyiség az, melytől a kullancs megfoszt bennünket. Nem is a vérveszteség a gond, sokkal inkább a vele járó mérgezés. Saját adott vagy kapott adományaink esetében tehát még arra is ügyelnünk kellene, hogy milyen titkos gondolatok vagy kívánságok kísérik azt. Talán azért „adakozunk" életenergiánkból, hogy függővé tegyünk másokat? Esetleg mi magunk válunk függővé, anélkül, hogy észrevennénk, amikor idegen életenergiából merítünk? A megoldás ismét az, hogy kibéküljünk a „halálból-élet" plútói gondolatával, az óriási esély pedig abban áll, hogy a hamvaiból újjáéledő főnixhez hasonlóan új magaslatokig nőhetünk. Jakob-Creu tzfeld-szindróma A vírusok, baktériumok vagy gombák régi, jól ismert fenyegetéseihez újak társulnak, mint mondjuk az úgynevezett prionok,* melyek a kergemarhakór és a Jakob-Creutzfeldszindróma mögött állnak. Ezek a szokásos értelemben véve -már ha egyáltalán van olyan nem is kórokozók. Legalábbis eddig nem sikerült semmiféle agressziót rájuk bizonyítanunk; csak a sürgető feltételezés adott, miszerint a prionok összefüggésben állnak a JakobCreutzfeld-kórban szenvedő betegekkel. Azt még nem sikerült megállapítani, hogy voltaképpen mit is tesznek, ezért még csak fertőzésről sem beszélhetünk. De vannak arra utaló jelek, hogy a „fertőzött" hús fertőző jelleggel bír. így aztán az őselv hovatartozásának megállapítása is elég ködös, bár a betegség vége biztosan plútói jellegre utal. A még kevéssé áttekinthető dráma vészterhes és vélhetőleg gusztustalan területen játszódik. Húsételek avagy a Jakob-Creutzfeld-kór előzményei A nyolcvanas évek elején néhány angol vállalkozó állattápot gyártott a surlókórban elhullott birkák tetemeiből, ahelyett, hogy az előírásnak megfelelően elégette volna azokat. A surlókór a juhok 18. század óta ismert idegbetegsége, mely hasonlóan szörnyű halálhoz vezet, mint a kergemarhakór (BSE) és az elsőként a fiatal angolok körében felbukkant betegség, mely legalábbis nagyon hasonlít a Jakob-Creutz-feld-szindrómára. A fertőzött „juhliszttel" etetett különféle „haszonállatok" hason*A prion egy normál fehérje, melynek módosulata kapcsolatban áll olyan szivacsos agyvelőbán-tarmakkal, mint amilyen a Jakob-Creutzfeld-kór és a kergemarhakór. S. B. Prusiner, aki ezért a felfedezéséért 1997-ben fizikai és orvosi Nobel-díjat kapott, így ír erről: „E leletek alapján (miszerint nem lehet nukleinsavat kimutatni a fertőző anyagból, pedig az minden vírusban jelen van), az tűnt valószínűnek, hogy a fertőző ágens, amely képes átvinni a surlókórt, se nem vírus, se nem viroid (a viroidok kis nukleinsav-molekulák egyedülálló struktúrával, melyek képesek szaporodni és betegséget okozni, elsősorban növényekben). Éppen ezért a prion megnevezést vezettük be, hogy a protein természetű infektív részecskéket megkülönböztessük mind a vírusoktól, mind a viroidoktól." (S. B. Prusiner: „Prions". ín ibid., 2901-50.) ín: Michael B. A. Old-stone: Vírusvadászok, Typotex, 2002. (Aford.)
135 lóan szomorú sorsra jutottak. Nercek és antilopok, pumák és jávorszarvasok, házimacskák és a szarvasmarhák is ugyanolyan szörnyűséges módon végezték, anélkül, hogy bárki különösebben izgatta volna magát emiatt. Többségünk megszokta már, hogy hagyja az állatokat így elpusztulni. Brit szarvasmarhák százezrei estek az említett kergemarhakórba, s végezték kínok közepette, vagy irtották ki őket megelőző célzattal. Foglalkozni viszont nem sokan foglalkoztak a dologgal. A marhák esetében azonban nyilvánvalóan átléptünk egy határt, s megsértettünk egy tabut. A tenyésztők aggodalom nélkül kényszerítik arra a kizárólag növényi koszton élő szarvasmarhákat, hogy liszt formájában birkákat egyenek. Ebből a visszaélésből támadt aztán az egész további őrület - ennyiben megegyezik a kutatók véleménye. Míg a juhok surlókórja nem terjed át az emberre, addig a szarvasmarhákon keresztül tett kerülővel sikerült utat nyitnunk e betegség
számára az emberek világába. Amióta emberek is kínok között halnak meg, már sokkal nagyobb a félelem és az aggodalom. Húsbotrányokat ismerünk a borjúhizlalás hormontúlkapásainak és az állattenyésztés egyéb szabálytalanságainak formájában. Az antibiotikumok és nyugtatok megelőző célzattal történő adagolása, a horrorisztikus tudósítások tyúkfarmokról és a tömeges állattartás egyéb látványos helyszíneiről, a vágóhidak hátborzongató jelenetei, az állatszállítások borzalmas történetei és az orvosi beszámolók a túlzott húsfogyasztás által drasztikusan lerövidülő életről már-már megszokottá válnak. Ha botrányról akarunk beszélni, akkor az bizony az emberi fajjal ellentétes, hús általi fehérjenövekedéssel kéne, hogy kezdődjön. A hús a vadászok tápláléka, azoké a korai ősöké, akiket valószínűleg a gyűjtögetők és a földművesek váltottak fel. Az ő életformájuk már csak azért is mozgalmasabb volt, mert a vándorló csordák nyomában vonultak, s a zsákmányt is hosszasan kellett követniük. Az élelemszerzésnek ez a módja szükségszerűen támadókedvűbbé és agresszívabbá tette őket: a fegyverek mindennapjaik részéé váltak; a túlélés eszközei voltak. Ez a tény tette őket más emberi életformákkal szemben különbekké, már ami az agressziót illeti. Valószínűleg a matriarchálisból patriarchálissá váló közösségi forma is a vadászokra, illetve növekvő befolyásukra vezethető vissza. A vadászok számára az elejtett állatok húsa és vére természetes erőforrásnak számított eltekintve attól, hogy az elejtett és elkészített állatok energiáját nyilvánvalóan sokrétűen vették magukhoz. Számukra a hús nemcsak a legfontosabb élelmet jelentette, egy olyan értéket, mely a vasárnapi sült formájában a mai napig tartja magát, hanem az erő szimbóluma is volt. Még a közelmúltban is kísértett az a babona, hogy a sportolóknak sok húst kell fogyasztaniuk, izmaik növekedése érdekében. Mára már beláttuk, hogy ez butaság, ám a hús a modern ember számára még messze nem veszítette el „varázsát", noha időközben számos veszélye és néhány káros hatása is bebizonyosodott. A kergemarhakórról szóló riasztó tudósítások hatására Németországban hirtelen több mint a felére csökkent a marhahúsfogyasztás. Ám néhány hónap el136 teltével visszaállt a régi szintre, jóllehet a kórt illetően nem volt oka a riadó lefújásának. Most is szinte minden patriarchális társadalomban az állati fehérje számít a legértékesebb és legfontosabb élelmiszernek. Ez az emberiség korai időszakában még viszonylag ártalmatlan dolog volt, mert a kevés zsákmány és a hiányos tartósítási lehetőségek miatt a húsételek ritkaságszámba mentek. Mifelénk anyagi okok miatt még néhány évtizeddel ezelőtt is lehetetlen volt az emberek többsége számára, hogy egy héten többször is húst egyenek. Ez a heti egy alkalommal feltálalt vasárnapi sült elég jól megfelelt a számunkra, emberek számára a természet által előirányzott adagnak. Ráadásul ez a vadászatról vagy a házi vágásokból származó hús az egészséget sem veszélyeztette. Az ember - fogazatát és bélrendszerét tekintve - kétségkívül mindenevő, éppúgy, mint a vaddisznó. A teljesen húsevő és a teljesen növényevő között azonban mégsem félúton, hanem a növényevőhöz nagyon közel helyezkedik el. Csak napjainkban, amikor nagy „előrelépéseket" tettünk az állattartás és az élelmiszer-tartósítás terén, állt elő egy megváltozott és egyre veszélyesebbé váló helyzet. Immár sokan megengedhetik maguknak, hogy naponta többször is húst fogyasszanak. Ráadásul ez a hús, ellentétben a korábbi helyzettel, igencsak meg is van terhelve. Az állatokat többnyire áldatlan állapotok között nevelik, szállítják és ami a legfontosabb: vágják. Miután az átlagos vágóállatnak végig kell szenvednie az előtte sorra került fajtársai halálát, akkora pánik lesz úrrá rajta, hogy a vágás pillanatában szervezete tele van stresszhormonokkal, amit mi - többnyire gyanútlanul - vele együtt megeszünk. Ma már rég tudjuk, hogy az állatok erejét nem kebelezhetjük be, amint azt őseink remélték. Tudjuk, hogy a fehérjenövekedés gondot okoz, a nagy többség mégsem akar lemondani a húsról. Ez minden bizonnyal azzal függ össze, hogy a szokások szilárd talaján a hús sokak számára még
mindig értékes tápláléknak számít. Vadász-őseihez hasonlóan néhány férfi még ma is azt hiszi, hogy a hús különösen sok erőt ad neki. Az előítéletek a húsról, különösen bizonyos állatok húsáról azt tartják, hogy növelik a potenciát. A húsfogyasztás ezenkívül a gazdagság egyik jele.35 A kergemarhakór segíthetne ebben a helyzetben rányitni az emberek szemét arra az őrületre, melynek már régóta tanúi vagyunk, s melynek a jövőben sokan áldozatává válhatnak. A kergemarhakór és a Jakob-Creutzfeld-kór közötti kapcsolat gyanúja már régóta fennáll, mivel azonban az Európai Unióban a profit hajszolása sokkal fontosabb, mint az egészségről való gondoskodás, ezért ezt sokáig figyelmen kívül hagyták, így aztán az sem ért sokat, hogy egy német egészségügyi miniszter korán felismerte a veszélyt, s egyedi intézkedéseket hozott, mi több, lemondással fenyegetett. Végül minden maradt a régiben. A miniszter nem adta fel a pozícióját, hiszen demonstratív visszavonulása sem sokat ért volna. Ha minden értelmes és széles látókörű miniszter rögtön lemondana, az nem sokat segítene rajtunk. De hogyan is lehetne egyáltalán még segíteni rajtunk? 137 Amíg mások, és kiváltképpen az állatok szenvednek, addig a tapasztalat szerint nemigen állunk készen a tanulság levonására. Még ha néhány politikus enged is az állatvédők makacs nyomásának, s meg akarja akadályozni a vágóállatok hosszadalmas transzportját, az is alig sikerül. A reakcióhoz az kell, hogy az embereket érintse az ügy. És most - az állatok szempontjából - végre ez a helyzet. Ha létezik olyasmi, mint a sors, mely tanulásra, belátásra és fejlődésre akar bírni minket, akkor bizony keményen oda kell csapnia, mert egyébként sem megértésre, sem reagálásra nem számíthat a részünkről. Annak még sosem volt értelme, hogy a problémákat vélt bűnösökre vetítsük ki. A felelősség kérdése már régen sokkal mélyebb síkon keresendő, s a kergemarhakór jó alkalom arra, hogy az összes őrültséget áttekintsük, s messzemenő következtetéseket vonjuk le belőlük. Amíg nem vállalunk radikális felelősséget a bolygónkon virágzó életért, újra érző lényeknek tekintve az állatokat is, addig egyik botrányból a következő pánikba rohanunk. A Föld és eleven teremtményei szempontjából úgy vélhetnénk, joggal. Aki szelet vetett és sajnos még most is azt vet, az vihart arat. A húsfogyasztást valójában már rég nem engedhetnénk meg magunknak (egy hamburger ára nagyjából 150 euró lenne, ha az előállítása által okozott környezeti károkat is hozzászámítanánk). Mindazonáltal lassan úgyis rájövünk. A spirituális - és gyakran vegetáriánus életmódot folytató - emberek szemszögéből a kergemarhakór afféle leckeként is értelmezhető. Ha nem látjuk be végre, hogy tisztelettel tartozunk az állatoknak, meglakolunk érte. Gondoljunk az Ótestamentumra: „Szemet szemért, fogat fogért". Nem fogja-e megbosszulni rajtunk a természet az ellene elkövetett visszaéléseket? Mielőtt azonban ilyen érvekhez nyúlnánk, jusson eszünkbe, hogy a félelem hosszú távon sohasem jó tanítómester, és még a tüdőrák és a szívinfarktus réme sem ijeszti el például a dohányosokat. Sokkal ígéretesebb alternatíva lenne, ha a teremtésért való felelősségünkre utalnánk, ha tiszteletet ébresztenénk minden élőlény iránt, ha a figyelmet a környezet és az élet védelmének feladataira irányítanánk. Nem a vegetáriánusok kárörvendő vigyorára - „Úgy kell nekik!" -van szükség, hanem arra, hogy hosszú távon egészségesebb alternatívákra csábítsunk másokat is. Ritkán akad erre alkalmasabb időpont. A húsételekről való lemondás csak előnyökkel jár: azzal az erővel, hogy az elképesztően sok növényi takarmány felhasználásával csekélyebb értékű sertés- és életveszélyes marhafehérjét állítunk elő, egy túlnyomórészt vegetáriánus élelmezéssel megoldhatnánk az éhező világ gondjait, sürgősen megtakaríthatnánk a szükséges vizet, csökkenthetnénk az üvegházhatást és nem utolsósorban visszanyerhetnénk önbecsülésünket. Időközben az is bebizonyosodott, hogy a vegetáriánusok egészében véve általában egészségesebbek, s ritkábban betegszenek meg rákban.36 Az is elmondható róluk, hogy sok más tekintetben is jobban érzik magukat. Amíg a vegetáriánusok hagyják elnyomni magukat, vagy még maguk is erősítik azt az előíté138
letet, hogy szektának tartsák őket, addig ez az életforma nem lesz éppen vonzó a aggályoskodó, elbizonytalanodott emberiség számára. Persze a húsevőket sem szabad tudattalan vagy pláne rosszabb embereknek tekintenünk; de egyengetnünk kell számukra az utat egy mindenki számára jobb életforma felé. A Dér Spiegel című lap, melyre nem igazán vetődhet az egészség alternatív kereséséről való fair tájékoztatás gyanúja, a vegetáriánusok megítélésében arra a következtetésre jutott, hogy csak hat százalékuk dohányzik, alig fogyasztanak alkoholt, ehelyett viszont sokat sportolnak és jógáznak, szinte kivétel nélkül tartják ideális testsúlyukat, s többnyire jól kereső akadémikusok. Ebben az imázskedvelő világban azért ez nem is olyan rossz kép. A hús fogyasztásáról lemondó életmód ennél sokkal fontosabb előnye azonban szellemi-lelki téren keresendő. Már a szenvedő teremtményekkel telezsúfolt szállítmányokra vetett pillantásnak is nyomot kellene hagynia az érző emberben. Aki ezt tudja, s csak egyszer is a borjak szemébe nézett a rácsokon keresztül, az - különösen, ha táplálkozási formája révén szintén terheli a felelősség - tudva vagy tudattalanul vétkesnek és emberi mivoltában megszégyenítettnek fogja érezni magát. Csakhogy az olyan hozzáállás, mely bár érzi és felismeri az igazságtalanságot, mégsem tesz ellene semmit, hosszú távon beteggé tesz. A számunkra „termelt" teremtmények szenvedése iránti közöny talán még rosszabb, mert mára már sokkal elterjedtebb ragály lett, mint maga a kergemarhakór. Éppen most, amikor folyamatosan oly sok állatot kínoznak és ölnek le rutinszerűen, tűnik fel az az érezhető könnyebbség, hogy az emberek, legalábbis személyesen, nem kívánnak részt venni ebben. Érzelmi síkon felbecsülhetetlen nyereség az, hogy az olyan jogtalanságban, melyet megakadályozni nem tudunk, legalább nem akarunk cinkosokká válni, teljesen eltekintve most attól az előnytől, hogy ezáltal minden eddigi, illetve a jövőben várható húsbotránytól biztonságban tudhatjuk magunkat. Az egészségesebb és emberibb jövő melletti felszabadító döntés felvetheti azt a kérdést is, hogy miről is mondunk le egyáltalán. A romlott húsok miatt kirobbant botrányok már segíthettek feladnunk azokat az illúzióinkat, hogy egyáltalán friss húshoz juthatunk. A legtöbb háziasszony egyébként tudja, hogy ez nem is lenne kívánatos, ezért megkérdezik, hogy a marhát jól „kilógatták"-e. Közvetetten arról érdeklődnek ily módon, hogy eléggé előrehaladottak-e a bomlási folyamatok, vagyis hogy a hús egyáltalán ehető-e. A vadak szakértője a sült bőrének aromájára figyel, mely nem más, mint a régi, illetve a hosszan tartósított hús rothadó szaga. E megfontolások láttán, illetve egy életteli, teljes értékű táplálkozás lehetőségével a másik oldalon cseppet sem szabadna, hogy a saját jói-létében érdekelt embernek nehezére essék a döntés. A jelek a halott, romlott és halálos veszedelmek felől az életteli egészség felé vezető új irányzat mellett szólnak. Mindezeket megfontolva azért mégse gondoljuk azt, hogy az ember mindenevőként ne fogyaszthatna kis mennyiségben jó húst. Ám a jó útra tért egykori schweisfurthi húsvállalkozó figyelemre méltó kezdeményezése vagy a bio139 termelők növekvő száma ellenére is elképzelhetetlen, hogy belátható időn belül a lakosság számottevő részét el lehetne látni efféle egészségesebb hússal. Ha viszont a húsevők újra a megvalósítható heti egy sültre szorítanák magukat, egészségesebben élnének, s elérhető közelségbe kerülne az egészséges hússal történő ellátás is. Amire a belátás képtelen volt, az a félelemnek meglepően hamar sikerült. A kergemarhakór miatti pánik sokakat rábírt, hogy időlegesen lemondjanak a marhahúsról, de a valós megfontoláshoz még mindig túl kevés. A többség gyorsan áttért a szárnyas- vagy sertéshús fogyasztására. Valószínűleg a kór több ezer halálos áldozatára lesz szükség ahhoz, hogy a valódi fordulat bekövetkezzék. Hiszen Csernobil és az AIDS okozta első ijedség után is napirendre tértünk a dolog fölött. Pedig könnyen belátásra térhetnénk. Az állatok sem az ilyesfajta tömegtartásra, sem a rutinszerű fogyasztásra nem alkalmasak, legalábbis ilyen mértékben és ilyen módon nem. A gondjainkra vannak bízva - ezt már a Biblia is elmondta.
Ha örvendetesnek találom is a húsipar rövid távú hanyatlását, az mégsem jelenti azt, hogy ne erezném át a termelők, hentesek, szállítmányozók és vállalkozók létét ezáltal fenyegető veszélyt. Ám a sors kemény intése még számukra is (jobb) megoldást tartogat erre az embertelen helyzetre. A termelők találnak maguknak más feladatot, a hentesek átiskolázása pedig könnyebben megoldható, mint ez a folyamatos, érzéketlen (marha-)kergeség. A legtöbb húsevőnek csak a húsevésről vannak tapasztalatai, s a lemondásban rejlő esélyeket alig tudják felbecsülni. Ezzel szemben sok vegetáriánus vagy túlnyomórészt vegetáriánus életmódot folytató embernek voltak húsfogyasztó életszakaszai is. Ez a tapasztalati előny segíthetné őket abban, hogy jobb alternatívájukat elfogadható módon terjesszék, kedvet adjanak másoknak erőtől és energiától duzzadó, az életteli gyümölcsöktől és növényektől származó életkedvükhöz. Jelentés és jelentőség
A Jakob-Creutzfeld-szindróma lelki jelentősége a Bovine Spongiform Encepha-lopathy (BSE) elnevezésből adódik, melyet a szarvasmarhák agylágyulásaként fordíthatnánk. A marhák és nyilvánvalóan az érintett emberek esetében is az agy és általában a központi idegrendszer betegszik meg. Ez a központi kommunikációs rendszereket és a szervezet egész logisztikáját veszélyezteti. A fertőzés a test prionoknak nevezett saját fehérjéi által történik, melyek építkezésük tervét kissé megváltoztatva az agy idegsejtjeihez kapcsolódnak, és azokat saját terveik megvalósítására kényszerítik - majdnem úgy, mint a vírusok. Biztosnak látszik, hogy a kór terjedésének útja az agy és az agyállomány anyaga, ez viszont gyakorlatilag csak operációs vagy transzplantációs úton történhetne. Ebből a szempontból a természettudomány számára még tökéletes rejtély, miképp jut át a fertőzés a szarvasmarháról az emberre az egyes esetekben. Az eredmény a megbetegedett idegsejtek elhalása, s ennek következménye az agy porózussá válása. Lyukacsosán, mint a szivacs, az agy végül összezsu140 gorodik. A betegség a kezdeti süketségérzetet követően szélsőséges hangulatingadozáson, agresszió-kitöréseken és mély depresszión át vezet a halálhoz, mely kómában következik be. Legalábbis a tünetek némelyikében agresszív elemek is feltűnnek: mindenekelőtt a kitörésekben, de a depresszióban és az ezzel járó öngyilkossági gondolatokban is, melyek viszont már a Plútó hatáskörébe tartoznak, mert az agresszió saját személyünk ellen fordul. A tünetek a kezdeti álmatlanságtól és a kikapcsolódásra való képtelenségtől az erős fejfájásig terjednek. A beteg nem lel többé nyugalmat, rendszerint mártírnak érzi magát, és a tudomány mai állása szerint még reménye sincs a gyógyulásra. A süketség érzése a végtagok teljes, belülről kifelé terjedő érzéketlenségéig vezethet. Ez az érzéketlenség - buddhista értelemben - akár a más érző lényekkel szokásos kollektív bánásmód tükre is lehetne. Még mindig megválaszolatlan azonban az a kérdés, hogy miért éppen ezek az emberek tükrözik vissza azt, amit a nagy többség e szenvedő teremtményekkel tesz. Mindazonáltal ez kizárólag az erősen húsevőket érinti, és nem csak a buddhista tanok utalnak az állatok iránti felelősségünkre, hiszen Assisi Ferenc is az összes teremtmény iránti tiszteletre és szeretetre intett. Végül motorikus kiesések akadályozzák a beteg minden lépését és mozdulatát; az ember saját poklának foglyává válik. Az emlékezet kezdeti hézagai egyre nagyobbakra nőnek - egészen az emlékezőképesség teljes megszűnéséig, amely a minden felelősség alóli kibúvásnak felel meg. Vagyis az agy inkább szitaként, semmint szivacsként viselkedik, s hamarosan már semmit sem képes megtartani. Ez heves hangulatingadozásokhoz vezet, melyeket elsősorban a féktelen agresszió-kitörések fémjeleznek. Mindehhez gyakran depresszió is társul. A betegek immár fékevesztett érzelmeik védtelen áldozatai. Ebben akár annak az általánosan elterjedt, szívtelen és kegyetlen bánásmódnak az ellenpólusát is láthatnánk, melyet társadalmunk a többi teremtménnyel szemben tanúsít.
Gyakran hallucinációk és paranoid tendenciák is kísérik a betegséget, s a hozzátartozók számára is pokollá teszik a beteg ápolását. A belső képeitől kínzott beteg állapota a tévképzetektől a teljes tébolyig romolhat. A beteg már nem képes együttműködni a világgal. Ezért is értelmezhetjük a betegséget az állatokkal való bánásmódot illetően társadalmunk tükrének. Összességében kivontuk magunkat a teremtés rendje alól, s szó szerint őrültként viselkedünk. Ami a betegség feldolgozását illeti, az mindenekelőtt a hozzátartozók és a társadalom feladata, hiszen az érintettek számára a kór mind ez idáig kivétel nélkül halállal végződött. Ezért, ami őket illeti, mindenekelőtt a halálra való tudatos felkészítésükről és elkísérésükről lehet szó, ugyanakkor ezt a tünetek rendkívüli módon megnehezítik. Mivel a halálnak aligha létezik keservesebb módja, mint a Jakob-Creutzfeld-betegség, a felhívás jellege a hozzátartozók számára átláthatatlan. A felhívás főképpen az emberek környezetére irányul, hogy felelősséget vállaljanak a teremtésért és annak minden élőlényéért. A modern világnézet őrü141 létéből és annak teljességgel funkcionális, őrült cselekvési kényszeréből kiszállni - ez az idő szava. Aki nyereségvágyból juhtetemekkel etet olyan vegetáriánus életet élő lényeket, mint a szarvasmarhák, az bűnt követ el a teremtés és annak teremtményei ellen. Visszaszerezni eziránti érzékünket - ez lenne sok modern ember elsőrendű feladata. Bár a kergemarhakór végső soron nem biztos, hogy fertőzéses téma, a tulajdonképpeni problémának, az alapjául szolgáló erőszakos húsfogyasztásnak mégis van némi köze a Mars és a Plútó princípiumához. Az öles és a mészárlás, s velük együtt az egész, a modern társadalmat fenntartó öldöklő gépezet is a Marshoz rendelhető, az állatok stresszhormonjaival együtt. Hogy a hús rendszerint már a fogyasztásakor romlófélben van és kell is, hogy legyen, a Plútó befolyását egyértelműsíti. Léteznek azonban másféle metamorfózisok is, melyek étvágygerjesztőbbek, mint a hús humusszá válásának folyamata. Ennyiben minden résztvevő számára jó megoldás lenne, ha a plútói téma megélésének fejlettebb fokát választanák. A Mars energiáival szintén bánhatnánk ésszerűbben is, mint késsel és villával.
A fertőzések kezelésének lehetőségei A hagyományos orvoslás prionok elleni megsemmisítési kísérletei még teljességgel hatástalanok, a rendkívül ravasz vírusok ellen is alig képes valamit nyújtani, s még ez a kevés is kellemetlen mellékhatásokkal jár, gondoljunk csak például az AIDS elleni szerekre. A gombák és a baktériumok ellen a mindenkori harctereken valóban átütő győzelmet aratott, csakhogy itt is, mint minden más területen, beláthatatlan mellékhatásokkal kell számolnia, melyeket a makrokozmoszban kollaterális (oldalági) veszteségeknek is nevezünk. Olyan ez, mint a modern hadvezetés radioaktív fegyverei: az országot megmenti az ellenségtől, ám úgy megmérgezi, hogy azt a felszabadítók és a felszabadítottak egyaránt megemlegetik. Minden egyes penicillintabletta (mely az első igazi antibiotikum) hasznos csírák milliárdjait pusztítja el a bélben, noha esetleg csak egy torokgyulladás kórokozói ellen szedték be. Emiatt, továbbá azért, mert egyes kórokozókat el sem tudunk érni, ezeket a katonás terápiákat csak a valóban fenyegető, komoly esetekre kellene tartogatnunk. Annak, hogy ezekkel az erőteljes antibiotikumos - szó szerint „életellenes" - kezelésekkel oly gyakran csak a levegőbe puffogtatunk, az az oka, hogy a kórokozókat sokszor el sem érjük, egyszerűen azért, mert nem megfelelően keressük őket. Lehet, hogy ellenállókká is váltak, vagy olyan helyeken bújnak meg, melyek vérellátása túlságosan rossz ahhoz, hogy a véráram szállítóerejére utalt antibiotikumok eljuthassanak odáig. Ebben a helyzetben, amikor az ellenfelet nem sikerül megtalálni, adódna második lehetőségként a védelem megerősítése. Még egy banális futballmeccs ha-
142 létéből és annak teljességgel funkcionális, őrült cselekvési kényszeréből kiszállni - ez az idő szava. Aki nyereségvágyból juhtetemekkel etet olyan vegetáriánus életet élő lényeket, mint a szarvasmarhák, az bűnt követ el a teremtés és annak teremtményei ellen. Visszaszerezni eziránti érzékünket - ez lenne sok modern ember elsőrendű feladata. Bár a kergemarhakór végső soron nem biztos, hogy fertőzéses téma, a tulajdonképpeni problémának, az alapjául szolgáló erőszakos húsfogyasztásnak mégis van némi köze a Mars és a Plútó princípiumához. Az öles és a mészárlás, s velük együtt az egész, a modern társadalmat fenntartó öldöklő gépezet is a Marshoz rendelhető, az állatok stresszhormonjaival együtt. Hogy a hús rendszerint már a fogyasztásakor romlófélben van és kell is, hogy legyen, a Plútó befolyását egyértelműsíti. Léteznek azonban másféle metamorfózisok is, melyek étvágygerjesztőbbek, mint a hús humusszá válásának folyamata. Ennyiben minden résztvevő számára jó megoldás lenne, ha a plútói téma megélésének fejlettebb fokát választanák. A Mars energiáival szintén bánhatnánk ésszerűbben is, mint késsel és villával.
A fertőzések kezelésének lehetőségei A hagyományos orvoslás prionok elleni megsemmisítési kísérletei még teljességgel hatástalanok, a rendkívül ravasz vírusok ellen is alig képes valamit nyújtani, s még ez a kevés is kellemetlen mellékhatásokkal jár, gondoljunk csak például az AIDS elleni szerekre. A gombák és a baktériumok ellen a mindenkori harctereken valóban átütő győzelmet aratott, csakhogy itt is, mint minden más területen, beláthatatlan mellékhatásokkal kell számolnia, melyeket a makrokozmoszban kollaterális (oldalági) veszteségeknek is nevezünk. Olyan ez, mint a modern hadvezetés radioaktív fegyverei: az országot megmenti az ellenségtől, ám úgy megmérgezi, hogy azt a felszabadítók és a felszabadítottak egyaránt megemlegetik. Minden egyes penicillintabletta (mely az első igazi antibiotikum) hasznos csírák milliárdjait pusztítja el a bélben, noha esetleg csak egy torokgyulladás kórokozói ellen szedték be. Emiatt, továbbá azért, mert egyes kórokozókat el sem tudunk érni, ezeket a katonás terápiákat csak a valóban fenyegető, komoly esetekre kellene tartogatnunk. Annak, hogy ezekkel az erőteljes antibiotikumos - szó szerint „életellenes" - kezelésekkel oly gyakran csak a levegőbe puffogtatunk, az az oka, hogy a kórokozókat sokszor el sem érjük, egyszerűen azért, mert nem megfelelően keressük őket. Lehet, hogy ellenállókká is váltak, vagy olyan helyeken bújnak meg, melyek vérellátása túlságosan rossz ahhoz, hogy a véráram szállítóerejére utalt antibiotikumok eljuthassanak odáig. Ebben a helyzetben, amikor az ellenfelet nem sikerül megtalálni, adódna második lehetőségként a védelem megerősítése. Még egy banális futballmeccs ha142 sonlata is érthetővé tenné az éber ember számára, hogy a támadás és a lerohanás magában még nem minden: egy megbízható védelemnek is rendelkezésre kell állnia. Ez az a terület, ahol testi síkon - amint azt a megfázás példájánál már említettük - nekiláthat a természetgyógyászat és a homeopátia. Ezek sok apró inger révén felfrissítik a test saját ellenállóerejét. A szervezetet felkészítik a komoly esetekre, s ráveszik, hogy fokozza haderejét. Az elsődleges cél nem a már behatolt ellenség megsemmisítése, hanem az erők elmozdítása abba az irányba, hogy a szervezet képes legyen önerejéből sikeresen megvédeni már a határait is az ellenséges támadásokkal szemben. A második, még hatékonyabb módszer ebben az irányban a szervezet szellemi-lelki erősítése. Mint említettük, azok, akik képesek a rudat síkján a kiegyezésre, testi síkon nagyobb biztonságot élveznek a támadásokkal szemben. A bátor élet, mely nem hátrál meg a jövő kihívásai elől, hanem még örül is azoknak, szemmel láthatóan éppen az immunrendszert erősíti, és fordítva. Röviden: akinek nincsen a fejében, annak legyen a lábában.
A makrokozmosszal való párhuzam is ugyanilyen egyértelmű: a szellemi síkon bátran megvívott csatákat már nem kell a harctereken foganatosítani. A hidegháború feltétlenül jobb volt, mint egy „forró" háború, még ha sok lehetőség kárba veszett is amiatt, hogy a két fél szellemi ütközete merőben sportszerűtlen és ráadásul alattomos volt, s szinte kizárólag csak projekciókból táplálkozott. Igaz, hogy ez a hidegháború lényege, ennek ellenére akár egy tartalmas és előremutató kiegyezéssé is válhatott volna. Semmi kétség, a kommunista és a szabad világ közötti sportmérkőzések jobbak voltak a katonai konfliktusoknál. Összefoglalva: jó, ha inkább védelmünk erősítéséről gondoskodunk, ahelyett, hogy vélt ellenségeinket akarnánk megsemmisíteni. Itt ismét hatékonyabbak és fontosabbak a testinél a szellemi és lelki összetevők, noha emellett jól ki is egészítik egymást. Sajnos a hivatalos orvoslás egész fegyverarzenáljával még mindig kizárólag az ellenfél megsemmisítésére, s ezzel a kiegyezés legügyetlenebb változatára helyezi a hangsúlyt. Miközben háborúja vereséggel fenyeget, mert az ellenfelet akaratlanul is erősíti, s nemcsak fegyverarzenáljával együtt erősödik, hanem ugrásra készen is áll, hogy a gyógyszerészeti fegyverzetet ügyes átcsoportosítással és csapatainak differenciált alkalmazkodásával kijátssza, a hivatalos orvoslás sok lehetőséget elszalaszt. Monomániájában félreérti, hogy a test saját védelmének erősítése nem jelenti fegyverkezési politikájának végét. A betegségek értelmezése viszont a gyógyítás minden irányzatával előnyösen egyesíthető. A különböző életformák - nevezetesen az egyik oldalon a kórokozó, a másikon pedig az ember, a gazda - harcába történő értelmes beavatkozásnak tűnik saját pozíciónk megerősítése. Ez még azzal az óriási előnnyel is jár, hogy alapvetően a további fejlődés irányába mutat. Egy erős, eleven, minden lehetőségre alaposan felkészült, virágzó ország a makrokozmoszban is szinte bevehetetlen. Végső soron arra megy ki a játék, hogy minden életformával kibéküljünk. Minden vallás és spirituális hagyomány megegyezik abban, hogy mi, emberek, 143
nem azért élünk a Földön, hogy heves harcokat vívjunk, hanem sokkal inkább azért, hogy magunkkal és az élettel egyaránt megbékéljünk. Hosszú távon tekintve a fejlődés is ebbe az irányba tart. Néhány száz esztendővel ezelőtt az emberiség egyik fele még harcban állt a másikkal, mely viszont még csak nem is védekezett - gondoljunk csak a gyarmatosítások időszakára. Az inkvizíció is a papság heves, egyoldalú és viszonzatlan harca volt a női nemmel szemben. Ez többek között azért is történhetett, mert a papságot már hosszú ideje gyötörte a kétség: vajon van-e egyáltalán lelkűk a nőknek? Végül aztán nagy nehezen megszavazták nekik. De még a nőknél is többet szenvedtek emiatt a színes bőrű emberek. Mára azért már őket is lelkes lényeknek ismerik el. Sőt, a teremtéssel való kibékülésünk már odáig terjed, hogy az úgynevezett fejlett országok lakosságának nagy része elkötelezettje annak, hogy Földünk nagy emlősállatait védelemre méltó teremtményeknek kiáltsák ki. Tulajdonképpen csak követnünk kell ezt az irányt: a nők, a színesbőrűek, a nagy- és a kisemlősök után védelemre méltónak találhatnánk a többi állatot és növényt is, s akkor már majdnem arra a szintre juthatnánk, mint egykor Assisi Ferenc. A Föld minden élőlényének ugyanaz a genetikai kód határozza meg a fehérjéit, s ugyanannyi joga van az élethez - még a gombáknak, baktériumoknak és vírusoknak is. Ennyiben az élettel és annak különböző formáival való kibékülés kellene, hogy legyen az ideálunk, hogy az élet nagy mintázatában megtaláljuk és felelősen betöltsük a helyünket. Ehhez tartozik a bátor élet is, mely eredményesen védelmezi saját testének határait a „lakótársak" ellen. A szemléletváltás fontossága abból is kiviláglik, hogy a gyógyszerészeinek a valamennyi vélt ellenség megsemmisítésére vonatkozó álma valójában összeegyeztethetetlen az élettel. Ha sikerülne, magát az életet semmisítené meg. Baktériumok, gombák és vírusok nélkül nem létezne élet a Földön - mi nem tudnánk emészteni, a növények humusz híján nem tudnának növekedni, így aztán rövidesen éhen is halnánk. A hivatalos orvostudomány e téren tévúton jár. Minél hamarabb megérti ezt, annál inkább javára válik az életnek.
Ezek a felismerések konkrétan a fertőzéses betegségek hatékonyabb kezelését kívánják meg, mindenekelőtt pedig azt, hogy nagyobb nyitottságot tanúsítsunk a Mars princípiuma felé. Tehát éljünk bátrabban, üssük a vasat, amíg meleg, s harcoljunk meg a nagyobb vitalitásért és saját életérdekeinkért. A Mars ebből a szempontból azt is jelenti, hogy minden pillanatban újjászületünk azért, hogy a teremtés csodáját újra és újra megismerhessük. Ezt az újjászületést éljük át kezdetben minden kiállt marsi betegség, fertőzés után - ez a gyermekbetegségek egyik titka. A fertőzés kitörését megelőző időszakra az aktív összeütközés, valamint az élet által megkívánt érvényesülés hiánya a jellemző. Erre kell rábukkannunk és a kezdeményezést kézbe vennünk ahhoz, hogy a téma ne testünk színpadán jelenjék meg. Ugyanakkor nem árt, ha teszünk is valamit az ellenállóerő általános növelésének érdekében. Ide tartozik minden erőfeszítés, mely edzettebbé tesz bennün144 két, vagy például a szív és a vérkeringés aktív edzésének módjai. A rendszeresen végzett, nem megerőltető mozgás hatására az immunrendszer mérhetően aktívabbá válik. Hasonlóan hatásos a friss, életteli koszt és a mélyre ható lazítások, főleg, ha ez utóbbiak kimondottan az ellenállóerőt fokozását szolgálják.37 Ha túl sokat veszünk el a testtől, az előbb-utóbb megszokja ezt. Mint ahogyan a lázcsillapítók és antibiotikumok rendszeres adagolásának hatására hadereje kárt vall, éppúgy arra is megtanítható, hogy a vele szemben támasztott kihívások hatására mindig offenzívén védekezzék. A Kneipp-féle gyógyító metódusra már utaltunk: ha a szervezetnek van ereje arra, hogy belülről felmelegítse magát, akkor a többi ingernek, vagyis az élet kihívásainak megválaszolására is képes. Éppen ez az, amiért olyan veszélyes dolog elpuhulni. Ha már a gyermekek sem tanulják meg, mihez kezdjenek a hideggel, annál többet szenvednek majd felnőttként. Aki elfelejti, hogyan kell a kórokozók formájában jelentkező külső fenyegetésekre lázzal felelni, az tehetetlen más életformák támadásaival szemben; idegen segélycsapatokra van utalva, nélkülük pedig az élet agresszív kihívásainak kiszolgáltatottja - éppúgy, mint az az ember, aki szocializációjának lelki síkján elfelejtette, hogyan védekezzék és hogyan állja meg a helyét az élet követeléseivel szemben. Hadd utaljak ebben az összefüggésben a császármetszéssel világra segített gyermekekre, akik már születésük pillanatában is azt tanulják, hogy külső segítségre hagyatkozzanak. Ha még a gyermekbetegségek ellen is beoltják, akkor az erős agressziós vonatkozással rendelkező gyermek kénytelen lesz a téma megélésére egy másik lehetőséget keresni, például a neurodermatitist (ideges alapú bőr gyulladás). Ezért aztán cseppet sem baj, ha időnként átázunk. Sőt: még segíthet is, ha utána jól át tudunk melegedni. A saját erőnkből történő izzadás ugyanúgy erősít, mintha a szaunában izzadnánk, vagy az infravörös-kabin enyhén lázas légkörében.38 Amerikából származik a következő mondás: „Use it or loose it" („Használd vagy ereszd el!"), s ez nemcsak az izmokra, hanem minden létező testfunkcióra igaz: a védekezéstől az emésztésen át az agyig. Amit használunk és szükségünk van rá, az marad. Amit viszont nem használunk, azt a test leépíti. Ha egy testfunkciót használunk, az a funkciót edzésben tartja. Ahogyan a ballasztanyagokban gazdag étkezés mozgásba hozza az emésztést, úgy fokozza az intenzív gondolkodás az agy teljesítményét, az élet keménységével való konfrontáció pedig javítja a védekezés lehetőségeit.
Áldás vagy átok? - Az oltások „Aki mindent meg akar úszni, az nem úszik meg semmit" - ha ezt a filozófiai kijelentést az oltásokra alkalmazzuk, kiderül, hogy bizony nem sokat érnek. Mindent összevetve, a kalkulus elég hitvány eredményt mutat. Mára tulajdon145
képpen minden mértéket meghaladóan egészséges gyermekeinknek kellene lenniük, hiszen gyakorlatilag minden ellen be vannak oltva: a gyermekbetegségektől kezdve az emberiség nagy csapását jelentő járványokig. Szinte minden nyavalya ellen ládaszám állnak az oltóanyagok legalábbis a mi égövünkön. És a modern gyermekek már valóban alig kapják el a klasszikus gyermekbetegségeket és fertőzéseket. De akkor miért nem lettek tényleg egészségesebbek, hanem inkább betegesebbek és satnyábbak, mint negyven évvel ezelőtt? A magyarázatnak az csak az egyik fele, hogy gyermekeink ellenálló rendszerének alig van lehetősége arra, hogy harcok árán védje meg magát, s ugyanolyan degenerált, mint az a hadsereg, melynek sosem kell hadba szállnia. Az ellenállóéra nyilvánvaló gyengülése mellett még sok más oka is van ennek, s ebben az összefüggésben a kombinált oltások modern divatja megérett a kritikus felülvizsgálatra. Az oltás gyakorlata mellett felhozhatnánk azt az érvet, hogy ez gyakorlásra - a legyengített kórokozók általi immunizáltságra - készteti a szervezet saját ellenállóerejét. Ez azonban csak a látszat, s valójában nem sok köze van a az ellenálló képesség növeléséhez. A szervezet termel ugyan antitesteket, csakhogy közben igazából nem kell felvennie a harcot. Úgyhogy mindez inkább megtévesztő hatással van az immunrendszerre és annak haderejére - és kétségtelen: a sok oltáson átesett személyek jóval hajlamosabbak az allergikus reakciókra, mint a beoltatlanok. Az ősprincípiumok síkján ez az összefüggés természetesen a gyermekbetegségekben kifejezésre jutó agressziós potenciál elfojtásával magyarázható, mely egyszerűen más helyen bukkan ismét elő. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az életük kezdetén antibiotikumos kezelésben részesített gyermekekben 50 százalékkal nagyobb az allergia kialakulásának esélye, akkor bizony be kell látnunk, hogy a fertőzések (antibiotikumos) kezelésének ez a módja, illetve a(z oltással történő) „megelőzés" az agresszió témájának eszkalációjához vezet. Ha mindkét módszer az allergiára való hajlamot növeli, akkor eljutottunk a Marstól a Plútóig, s ezzel rendszerint ott vagyunk, ahol a part szakad... Az oltás szó az orvosi használaton kívül jelent még nemesítést (gondoljunk a kertészetre) is, a köznyelv pedig még némi rosszindulatú színezettel is felruházta (amennyiben ilyen-olyan gondolatokkal vagy eszmékkel „oltanak be" valakit). Ennek kapcsán rögtön fel is merül a kérdés: vajon mennyire képesek a kórokozó anyagok nemesítésre, hiszen az oltóanyagok mindenekelőtt módosított kórokozókból, mérgekből, sőt olykor gennyből is állnak. Inkább a „beoltás" az, ami itt szerepet játszik. Érvelhetnénk persze azzal is, hogy a homeopátia is alkalmaz kórokozó anyagokat (például a Nosodent), és döbbenetes eredményeket ér el velük. Az oltás gondolatát akár a homeopátia „simile"-eszméjéhez is közelíthetnénk, hiszen a kissé módosított kórokozók és a legyengített mérgek már nem azonosak a fenyegető kiindulási anyaggal, csak hasonlítanak hozzá. A hasonlat azonban ott sántít, hogy a homeopátia a Nősödén esetében sosem az őstinktú-rát használja, hanem elsősorban a potenciát, mely a D 23 potenciát is meghalad146 ja, vagyis nagy biztonsággal állítható róla, hogy az eredeti anyagnak már semmiféle anyagi maradványát nem tartalmazza. És éppen ez az a pont, amit a hivatalos orvoslás folyton a homeopaták szemére vet. Erre a visszatérő vádra az öntudatos homeopaták persze a legnagyobb nyugalommal válaszolják azt, hogy: „A betegeket mérgezzék csak az allopaták. Mi szándékosan csak információkkal dolgozunk, és nem anyaggal." Paracelsus annak idején nyomatékosan utalt arra, hogy csak az adagolás teszi méreggé a mérget. Azt is mondta: „Similia similibus curentur" („Hasonló hasonót gyógyít"). Az orvosságnak az ismételt összerázás által annak információtartalmára történő potenciálását és ezzel együtt redukálását azonban Sámuel Hahne-mann-nak, a homeopátia „feltalálójának" köszönhetjük. És itt keresendő a No-sodennek az oltóanyagokkal szembeni nagy-nagy előnye. Mindebből aztán kézenfekvőén ered a homeopatikus oltás gondolata - mely régóta működik is. Igaz, tudományos vizsgálat alá sosem vetették, bár nem lett volna nehéz, hiszen csak esetleges antitesteket kellett volna keresni. A gyakorlati vizsgálatok eltérő eredményekhez vezettek. Míg olyan homeopaták szerint, mint Ravi Roy, az ilyen oltások megbízható védelmet adnak, addig sajnos a homeopatikus oltás ellenére is tapasztaltuk már a betegség megjelenését, például a malária esetében. Persze nem téveszthetjük szem elől, hogy éppenséggel a hivatalos orvoslás
oltásaival együtt is bekövetkeznek a betegségek, csak ezt a felelős oldalról előszeretettel hallgatják agyon. Egyébként az általunk megfigyelt betegségek lefolyása mindig igen enyhe volt. Következzék hát a hivatalos oltási procedúra fejezete, annak sokat hangoztatott előnyeivel és gyakran elhallgatott hátrányaival egyetemben.39 Amikor újra meg újra azt hangoztatják, hogy a nagy járványok és a gyermekkori fertőzéses megbetegedések a tömeges oltásoknak köszönhetően visszaszorultak, sőt meg is szűntek, az a dolgok leegyszerűsítése és elferdítése és a hivatalos orvoslásnak a saját járványtani adataival való visszaélése. Sem a tuberkulózis, sem a diftéria (torokgyík), sem a gyermekbénulás vagy a szamárköhögés, netán a tetanusz megbetegedési rátái nem támasztják alá ezt az állítást. Ellenkezőleg: egészen más összefüggést mutatnak. Nyilvánvalóan elsősorban az éhezés ellen sikeresen küzdő szociális vívmányok, s főleg a higiéniás intézkedések voltak azok, melyek a járványok visszaszorulásához vezettek. A megbetegedési görbe - amint ez a himlő, a TBC és a diftéria esetében egyértelműen bizonyítható már akkor meredeken lefelé kezdett ívelni, amikor az oltásokat bevezették. A TBC-s és diftériás esetek görbéjén viszont egyértelműen felismerhető, hogy mindenekelőtt az első világháborúnak köszönhetően a megbetegedések ismét gyakoribbá váltak. A különféle oltások bevezetése azonban a megbetegedések már amúgy is csökkenő számát nemhogy erőteljesebb esésre bírta volna, hanem úgy tűnik, bizonyos esetekben inkább fékezte és lassította azt. Különösen a régebbi (Vire-lon-oltóanyagú) gyermekbénulás elleni oltás bevezetése vezetett a betegség ismételt elterjedéséhez. 147
Ami az állítólagos „biztos védelmet" illeti, az ügy sajnos nem áll valami jól. Ezt már a himlőoltás bevezetésekor kimutatták a hivatalos statisztikák. 1871-ben Düsseldorfban 1968 beoltott ember betegedett meg himlőben, és csak 210 beoltatlan. Berlinben az arány 15 478 beoltott és 4670 beoltatlan, egész Bajorországban pedig 29 429 beoltott és 1313 beoltatlan. Aki azt hiszi, hogy manapság jobb a helyzet, azt sajnos ki kell ábrándítanom. Röviddel a második világháború után, 1947-ben jelentkezett a tizenegy himlőkitörés egyike. A megbetegedettek mindegyike be volt oltva himlő ellen, s ez a mai napig hasonlóan megy, noha az utolsó himlőjárvány 1977-ben tört ki, Szomáliában. AWHO vizsgálata szerint az utolsó megbetegedett is be volt oltva. Szintén a WHO vizsgálata szerint a gyermekbénulást illetően az 1970 és 1974 között vizsgált 360 esetből 205-öt közvetve vagy közvetlenül az oltás váltott ki. Időközben bizonyíthatóvá vált, hogy az oltások az immunrendszert nemhogy nem erősítik, hanem kimondottan gyengítik. Például az AIDS kitörése a nem beteg, de fertőzött egyének esetében egy beadott kombinált vagy himlőoltással előidézhető, amint azt a legelismertebb tudományos folyóiratok egyike, a New England Journal of Medicine 1987-ben megállapította. Valóban úgy tűnik, hogy gyakran egyenesen a védőoltások váltják ki azt a betegséget, amely ellen beadták őket. Ráadásul a beoltott személyek még fertőzőképesek is. Az USA-ban 1969-től az elkövetkező nyolc év alatt ily módon 34 anya idézte elő gyermeke aktív poliooltóanyaggal történő beoltatásával a gyermekbénulást. A WHO gyakran leírta ezt a veszélyt, bár ez hosszú időn át semmiféle ésszerű reakciót nem váltott ki az oltási gyakorlatban, hanem ellenkezőleg: olyan abszurd intézkedésekhez vezetett, mint mondjuk a nagyszülőkig bezárólag minden családtag beoltatása gyermekbénulás ellen. Mára az aktív polio-oltóanyaggal történő oltás - a fenti okok miatt ismét tilos. Divatba jött viszont újabban a régi Salk-oltás, melyet annak idején a túl nagy kockázat miatt tiltottak be.* A hivatalos orvostudomány ezek szerint híveitől már jelentős emlékezetkiesést is elvár! Sajnos az oltások károsító hatása nem is olyan ritka, mint ahogyan ezt a hivatalos orvoslás híve állítják. Csupán nem kötik az orrunkra a részben hanebüchi érveket. Az egykori NDK-ban, ahol az igazság és annak közzététele mögött nem állt ott az ipari lobby, sokkal több volt az oltások által kiváltott regisztrált károsodások száma. 1946-tól 1976-ig 1755 eset volt ismert, ez pedig 93 százaléknak felel meg! 1230 esetet a himlőoltás váltott ki, ezek közül 21 végződött halállal, sok
pedig szellemi károsodáshoz vagy teljes idiotizmushoz vezetett. Ha meggondoljuk, hogy ez idő tájt a mi égövünk alatt nem is fenyegetett himlőveszély, ezek bi*A Salk-oltás szintén aktív oltóanyagot tartalmaz: azt a három, „ártalmatlanná" tett vírustörzset, mely a bénulásokat okozza. „Hátránya azonban, hogy éppen a legveszélyesebb, un. 1. típusú törzzsel szemben csak kb. 60%-os védettséget (sic!) biztosít, és az sem tart tovább egy évnél" (Egészségügyi ABC, Medicina, 1978). Ez nagyjából annyit tesz, hogy az oltást követő egy éven át vagy megkapjuk a betegséget, vagy nem. (Aford.) 148
zony ijesztő számok egy úgynevezett védőoltás részéről. A diftéria (torokgyík) és a szamár köhögés elleni oltások tekintetében 161 regisztrált esetben váltott ki az oltás károsodást, ezek közül 25 volt halálos kimenetelű. Az oltás egy ős- vagy alaptinktúrába adagolt kórokozó. Serkenti ugyan az antitest-termelést, de összességében láthatólag nem javít a védelem helyzetén -ékes bizonysága ennek a sok mai, többszörösen is beoltott gyermek. Alapjában véve a test megsértése ez, melyet az orvosok pozitív nézetein kívül semmi sem legitimizál. Csakhogy túlságosan is sok orvos ül fel az ipar reklámkampányának, és túlságosan is kevés valós információt kapnak. Az olyan szlogenek, mint „A gyermekbénulás halálos, a Sabin-csepp édes" kiváló reklámötletek, de a tényszerű tárgyi felvilágosításhoz vajmi kevés közük van. A szájon át történő oltás betiltása már egészen másképp hangzik. Ha az ember, mint Gerhard Buchwald német belgyógyász is, veszi magának a fáradságot, hogy az okokat átvilágítsa és a számokat megszólaltassa, kijózanító eredményekre számíthat. Az oltás árnyoldaláról szóló lényegi ismeretet az ő elhivatottságának köszönhetjük, mely a szakmában töltött harmincöt esztendejét meghatározta. A könyvében (Impfen - Das Geschaft mit dér Angst l Oltás - Üzlet a félelemmel) összegyűjtött anyag kijózanító számokkal támasztja alá a hivatalos orvoslás legnagyobb tévedéseinek egyikét. A spirituális filozófia szemszögéből minden a kezdetekben rejlik, s az egész még rosszabb képet mutat. Az oltás angol feltalálója, Edward Jenner az eljárást azon melegében ki is próbálta a saját családján. Tíz hónapos korában beoltott fia megrekedt a szellemi fejlődésben, s 21 éves korában hunyt el, anélkül, hogy gyengeelméjűségét legyűrte volna. Várandós felesége az oltást követően halott gyermeket hozott a világra, akinek a bőre tele volt himlőszerű hólyagokkal. így kezdődött az oltás története, s ezért lett volna már a kezdetek kezdetén indokolt a gyanú vele szemben, anélkül persze, hogy az egészet mindenestül elvetették volna. A mai modern orvostudomány még meglehetősen keveset tud a szervrendszerek közötti összefüggésekről. A hagyományos kínai medicina a maga működési körökről szóló elképzelésével a kezdetektől fogva sokkal tovább jutott. Még kevesebbet tud a modern, nyugati orvoslás a test és a lélek összefüggéseiről, amint ez az úgynevezett pszichoszomatikából nyilvánvalóan látszik. Az archetipikus medicina egykor jobban átlátta és megértette ezeket az összefüggéseket. Ennek látószögéből teljesen más kapcsolati síkok és kölcsönhatások válnak láthatóvá, így ismerhető fel egy elodázott probléma, melyet az egyik síkon megspóroltunk, egy teljesen más síkon is, és ez tovább f ütheti eufóriánkat a látszólag oly eredményes elfojtási kísérletek tekintetében. Induljunk ki abból, hogy az oltások az adott fertőző betegség megúszásának vágyából erednek. Mivel ezek kivétel nélkül gyulladással járó betegségek, melyek témáját a testbe süllyedt konfliktusként tárhatjuk fel, rögvest elénk is tárul a konfliktussal vagy az agresszióval szemben táplált jelentékeny ellenségesség kifejeződése. Már ennek is a további kutatásra kell ösztönöznie minket, hogy 149 vajon az oltások növekvő száma és a fertőzéses betegségek a hivatalos orvoslás által erre visszavezetett és posztulált visszaszorulása más, a konfliktus és az agresszió témájával összefüggő kórképek megsokasodását eredményezte-e. Sajnos ugyanis valóban ez a helyzet, méghozzá ijesztő mértékben. Az allergia és a depresszió viharosan hódít egyre nagyobb tért,
hogy csak két további agressziós tünetet említsek. Az agresszió princípiumának keretein belüli jelentős eszkalációval van dolgunk, amint erre a későbbiekben még rávilágítunk. Tegyük hozzá: a homeopaták nem véletlenül állítják, hogy a gyermekbetegségek egyik feladata a gyermeki szervezetnek az öröklött betegségektől való megtisztítása. Ha ez az oltások miatt elmarad, akkor ez lehet a sok teleoltott gyermek betegességének egyik valószínű oka. Ezenkívül azt is jelentheti, hogy a beoltottak kénytelenek egy életen át cipelni őseik betegségeinek örökségét. A „családi örökség" ilyenfajta hordozása ezen a síkon jól párhuzamba állítható azzal, hogy egyre kevesebb gyermek képes a pubertást követően lelkileg elszakadni a családi kötelékből, s valóban elvágni a köldökzsinórt. Ha megnézzük, mióta és milyen allergiák alakultak ki, döbbenetes és ijesztő időrendi párhuzam tárul a szemünk elé az oltások kifejlesztésével. A leggyakoribb allergiák egyikét, a szénanáthát, először egy angol orvos, Bostok említi 1819-ben. Blackley, angol homeopata és orvos 1873-ban kimutatta, hogy ez a szénaláz a pollenre vezethető vissza. A szénaláz angliai felfedezése összefügghet azzal, hogy innen ered. Mindenesetre Angliában kezdték el először 1796-ban - amikor Edward Jenner felfedezte a himlőoltást - az oltások alkalmazását, s ezzel az idegen fehérjék bevitelét az emberi kötőszövetbe és az immunrendszerbe. Az eleve nyilvánvaló volt, hogy mindebben a széna igen csekély szerepet játszik, hiszen a vidéki lakosságnak a szénához ugyan sok, a szénalázhoz viszont annál kevesebb köze volt. Ráadásul sokkal kevesebben is voltak közülük beoltva, mint a városokban. Az a tény, hogy a szénanátha eleinte többnyire a tinédzserévekben kezdődött, pszichoszomatikai szempontból valószínűleg a szexualitás ez idő tájt bekövetkezett áttörésével hozható összefüggésbe, ugyanakkor párhuzamot mutat a tizenkettedik életévben adott, második himlőoltással is. Németországban 1875-től birodalmi rendelet írta elő az oltások megelőző célzattal történő beadását. Akkor még csak himlőoltás létezett, ma viszont számos védőoltást adnak már korán - s egyre több allergiát diagnosztizálunk, nem csak a pollennel szemben, viszont már gyermekkorban is. Sok különálló megfigyelés és vizsgálat utal erre az összefüggésre. A 20. század kezdetén a szénanátha még rendkívül ritka volt, főleg a vidéki lakosság körében. Többnyire a városokban és főleg a jobb körökből való gyermekek esetében találkozhattunk vele. Ők viszont pont az annak idején többre tartott és előnyben részesített, beoltott gyermekek voltak. A törvényi előírások ellenére ugyanis még mindig létezett a város és a vidék közötti jövedelmi és szociális különbség. Egyes kutatások azt igazolják, hogy a kisgyermekek körében a hatvanas évekre tehető a szénanátha ugrásszerű, abnormális fokozódása, ami150 - „véletlenül"? - a kombinált oltások is tömegbázist találtak. Mindaz, amit a szénalázról elmondtunk, hasonlóan érvényes a neurodermatitis (ideges alapú bőrgyulladás) helyzetére is, amely ma csak Németországban mintegy kétmillió ember életét keseríti meg. Az allergia szó azt jelenti: másképpen reagáló. A görög allosz kifejezésre vezethető vissza, melynek jelentése: más, idegen. Emellett a fent említett, és korántsem bizonyított összefüggések még nem azt jelentik, hogy a lakosság nagy részének ez az egyre gyakoribbá váló másképp-reagálása az oltóanyaggal bejuttatott idegen fehérjékre vagy más összetevőkre vezethető vissza. Az oltóanyaggal mindig bőségesen jutnak a szervezetbe olyan adalékanyagok, melyek a kórokozókat gyengítik, s gyakran nemkívánatos reakciókat is megelőznek. Néhányukról, mint a formaldehidről is ismert, hogy nemcsak az allergia, hanem a rák kiváltásában is közreműködhet. Ám nem csupán az allergiára, hanem szintén megmagyarázhatatlan és ijesztő, felfelé ívelő pályát mutató autoimmun-betegségekre is gondolnunk kell. És itt vannak még a lélekben halmozódó agressziós problémák, melyek gyermekek esetében a hiperaktivitásban nyilvánulnak meg. Az ősprincípiumokban való gondolkodás síkján kézenfekvőnek tűnik, hogy ez összefüggésben állhat az agressziónak a tömeges oltásokban is tükröződő elkerülésével a társadalmi életben. Mindenesetre megfontolandó lenne, hogy az ugyanabban az időszakban megszaporodó oltásokhoz és allergiákhoz nem tartoznak-e hozzá az allopatikus, elfojtó kezelések is. Ez ugyanis magyarázatot adna az allergia rohamos terjedésére a népesség körében.
Az agresszió témájához tartozik az oltások törvényi előírása is. Olaszországban sokáig rendőri erőszakkal kényszerítették beadásukat; később a beoltatlan gyermekeket kizárták az iskolákból. Németországban, ahol csak 1983-ban szüntették meg a kötelező himlőoltást, a rendőr szintén éveken át az egészségügyi hivatal és az oltóanyagokat gyártó ipar segítőtársa volt. Ma Ausztriában nem mehetnek el a vándortáborokba azok a gyermekek, akik nincsenek beoltva „kullancs" ellen. Ott a reklámfelületekről valóságos kullancs-szörnyetegek merednek fenyegetően a járókelőkre, s hirdetik a félelmet, illetve az oltást, ami hosszú távon lényegében egy és ugyanaz. A gyógyszeripartól független német Arznei-Te-legramm 1991-ben így írt: „Adataink szerint a kullancscsípéstől való megbetegedés kockázata a »fertőzött területeken« 1:78 000 - tekintet nélkül a sötét számokra -, szemben az oltás különféle súlyossági fokú következményeinek 1:32 000 arányú kockázatával. Vagyis az oltás mellékhatásának kockázata kétszer akkora, mint a kullancscsípés okozta megbetegedés valószínűsége." A tévútra vezetett agresszióhoz minden bizonnyal köze van az iparosodott medicina és az ipar részéről annak, hogy az oltások ellenzőit diszkriminálták és megrágalmazták, mint ahogyan Németországban 6000, az oltásokból eredő károkra vonatkozó kártérítési kérelmet utasítottak el, és mindössze csupán 2000 kérelemnek adtak helyet. 151 Nem Edward Jennert, hanem Semmelweis Ignácot* és a szociális reformokat illeti a hála a nagy járványokkal szembeni védettség javulásának tekintetében. Jenner egyébként a halálos ágyán szörnyűségesnek nevezte és elhibázottnak találta a saját oltását. Felfedezése azonban ekkor már önálló életre kelt abban az orvostudományban, mely a megelőzésnek semmilyen más módját nem ismeri. A lelki és a társadalmi problémák tekintetében viszonylag jó védettséget nyújt az oltások helyett az edzett immunrendszer és az elhivatott tettrekészség értelmében vett testi edzés. Erre vonatkozóan már adtunk tanácsokat. Emellett lehetőséget jelenthetnének a homeopátia nagy potenciájú oltásai is, melyeket Ravi és Carola Roy40 ajánlanak. Ez - véleményem szerint - ha nem is abszolút, de egy viszonylagos védelmet biztosít, és egész biztosan veszélytelen. Mivel azok, akik mindent meg akarnak úszni, végül semmit sem úszhatnak meg, amint azt az élet oly szemléletesen elénk tárja, ajánlatos lenne sürgősen az ellenkező álláspontra helyezkedni: hogy tudniillik semmi lényegeset ne akarjunk megúszni, mert így legalább mindenre fel vagyunk készülve, következésképpen a legjobb értelemben felfegyverkeztünk és harcra készen állunk. Tehát a gyakorlatban jó néhány dolog ellene szól annak, hogy mi magunk és gyermekeink amit csak lehet, megússzunk. Úgy tűnik, ez egyszerűen nem sikerülhet, sőt gyakran éppen az ellenkezőjébe torkollik - már csak azért is, mert a sorsot nem lehet ilyen átlátszó trükkökkel kijátszani. Az az ötlet, hogy egy féléves gyermeknek egy hatkomponensű oltást adjunk azért, hogy megkíméljük a hat külön szúrástól, emberi és érthető elképzelés. Ez az egy kombinált oltás azonban olyan erőszakosan túlterheli a kicsiny szervezetet, hogy a remélt célnak természetesen éppen az ellenkezőjét érjük el vele. Másrészt viszont alapjában véve semmi sem szól az oltás ötlete ellen, csak az eddigi módszer látszik több kárt, mint hasznot hozni. Maga az ötlet - mint már említettük -, vagyis hogy a szervezetet jó előre, s olyankor, amikor ereje teljében van, megismertessük a várható kihívásokkal, nagyon is helyénvaló. Ennyiben még spirituális szempontból sem kell az oltás elvét eleve elutasítanunk azzal a mottóval, hogy „bízom a sorsban, mert csak azt kapom, amit így is, úgy is meg kell kapnom". Ezzel a naivitással akár az úttesten is átkelhetnénk anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetnénk jobbra vagy balra. Pedig nem véletlen, hogy szemünk van, amit használnunk is kell(ene). Ennek megfelelően aztán az sem véletlen, hogy az oltás elvét felfedeztük. Csak mérlegelnünk kell, hogy a haszna nagyobb-e, mint a kára - mert pillanatnyilag úgy tűnik, hogy nem. Jól illik ide az iszlám egyik szép mondása: „Kösd meg a tevédet, és bízz Istenben!" Aki nem köti meg rendesen a tevéjét, az kihívja Istent, aki aztán majd rendes kezelésben részesíti. *„Az anyák megmentője" (1818-1865). Budai születésű szülész, illetve a szülészet egyetemi tanára. Tanulmányait Bécsben végezte, majd a budapesti Rókus Kórházban dolgozott. Elsőként jött rá, hogy a gyermekágyi láz valójában a vérmérgezés egyik formája, melyet fertőzés okoz. így Semmelweis még a baktériumok felfedezése előtt megállapította a fertőzés módját, felismerte a kórlényeget, és meghatározta a megelőzés lehetőségét (fertőtlenítés). (Aford.)
152 Allergia
Az utóbbi évtizedekben alig terjedt el jobban más betegség, mint az allergia, melyet jelen korunk központi, legyőzetlen témájának tekinthetünk. Az allergia terjedését az utóbbi húsz évben magam is gyakorlatból tanúsíthatom. Számokban kifejezve ez nagyjából így fest: amikor vizsgáztam, tudnom kellett, hogy hazám nagyjából minden tizedik lakójának vannak allergikus tünetei. Mára már ott tartunk, hogy minden harmadik ember érintett a dologban. Időközben mondhatni minden anyag allergénnek számít, és a test majd minden porcikája e belső harc színterévé válhat. A fertőzéses betegségekkel összehasonlítva az allergia az agresszió problematikájának eszkalációja. Míg a fertőzés kórokozói potenciálisan veszélyes ellenfelek, addig az allergénekről ezt korántsem állíthatjuk. Az allergia legtöbb kiváltója ártalmatlan, sőt kimondottan egészséges, mint mondjuk a virágpor, melyet mások pont az ellenállóerejük fokozása érdekében szednek. Ha ilyen ártalmatlan anyagok is vérre menő harcra ingerelnek, akkor amögött komoly problémának kell állnia. Az allergia esetében, ellentétben a bakteriális fertőzésekkel, nincs lappangási idő, hogy az ellenálló rendszer méretre szabott elhárító fegyvereket, antitesteket termeljen. Ha ez az időszak kiesik, s a harc előzetes figyelmeztetés nélkül kezdetét veszi, akkor fel kell tennünk, hogy a test fegyverarzenálja bevetésre készen állt, és nyilván folyamatosan áll is. Az allergia esetében igazán az sem játszik szerepet, mennyi allergén érintkezett a beteggel: a reakció mindig heves és majdhogynem maximális. Ez azzal függ össze, hogy a szervezet az allergén ellen nem mint bizonyos anyag, hanem sokkal inkább mint szimbólum ellen harcol. A szimbólumok viszont képük és jelentésük révén hatnak; számuk ezzel szemben kevésbé fontos. Ha tehát valaki egy önmagában ártalmatlan szimbólum ellen rögtön, és folyamatosan készenlétben álló fegyverarzenáljának teljes haderejét bevetve támad, ott bizony azt kell feltételeznünk, hogy az illető folyamatosan állig fel van fegyverezve, s jókora adag agressziós problémát hurcol magával. Az allergia mechanizmusa könnyen áttekinthető, ha a gyulladást megértettük. Annyi a különbség, hogy az allergia esetében a kórokozókat allergének helyettesítik, melyeket az immunrendszer ugyanúgy üldöz és heves harcok árán megsemmisít, mintha kórokozók lennének. Csakhogy az allergiásnak nincs 153 szüksége időre ahhoz, hogy beállítsa magát vélt ellenségével szemben. Védelmi rendszere a korábbi alkalmakkor már eléggé beállt az allergénekre. Jelen esetben nem teljesen helytálló az ellenállás vagy a védekezés kifejezés, hiszen tulajdonképpen egyáltalán nem történik támadás. Míg a kórokozók gyakran egyértelműen agresszív szándékkal támadnak a szervezetre, addig az allergénekre ezt csak ráfogják. A virágpor nem támad rá az emberre, és nem akar győzelmet aratni benne vagy felette, mint a gombák, a baktériumok, netán a vírusok. A pollen nem indít szándékosan hadat, hanem egyszerűen a szélre bízza magát, abban a reményben, hogy valahol ismét megpihenve elvégezheti a megtermékenyítést. Célja biztos, hogy nem az allergiások tüdejének meghódítása, hanem csak egy új növény. Ha az allergiások mégis hevesen reagálnak szándéktalan jelenlétére, akkor az kizárólag és egyoldalúan az ő bajuk. A szénanáthánál mindez egészen egyértelmű, bár a többi allergiás esetében is hasonló a helyzet: úgy érzik, támadás, de legalábbis fenyegetés érte őket olyan, teljességgel ártalmatlan anyagok részéről, melyek az égvilágon semmit sem akarnak tőlük. A legszörnyűbb szándékokat vetítik ki ezekre az anyagokra, s fennáll a gyanúja, hogy valójában saját tudattalan motívumaikról van szó. A téma forró, harci mivoltáról árulkodik a vele való bánásmód. Amikor beköszönt a szénanátha ideje, a média időjárás-jelentései afféle haditudósításként tájékoztatják az allergiásokat a
veszedelmes pollenáramlatok mozgásáról az egyes térségekben. Ahogy hatvan évvel ezelőtt a bombázórajokra, úgy figyelmeztetnek manapság a virágporra. Az allergiások ezt többnyire helyénvalónak találják, s úgy is viselkednek, mint az emberek a háborúban. A pollenhelyzetjelentések alapján kerülik a veszélyeztetett vidékeket. Hasonlóan reagál az is, aki a macskaszőrre allergiás: olyannyira óvakodik minden macskától, mintha legalábbis a macska volna problematikus, így próbálja, mint minden allergiás - és mint a modern társadalmak legtöbb tagja -problémáját a projekcióban megoldani: a macska a bűnös - bár valójában az allergiás az, akinek baja van a macskával, s fenyegető belső háborúskodással reagál rá. Ha némi távolságot tartva vizsgáljuk a problémát, feltűnik, milyen egyértelműen és egyoldalúan csak az allergiás küzd az agresszió problémájával, és még kivételesen sem az allergén. Azt csak a másik oldal használja fel arra, hogy saját agresszív problémáját megjelenítse általa, mint ahogyan a test is csak színpadul szolgál egy tudati téma megjelenítéséhez. Az allergének részességét később majd a szimbolikájukban találjuk meg. Az allergia lefolyása éppoly hamar elárulja, mint a fertőzésé, hogy itt az agresszió a központi téma. A védekezőrendszer nem kevésbé küzd az allergének, mint a kórokozók ellen, sőt még inkább, és mindenekelőtt irracionálisabban. Védekezési manőverei némileg eltúlzottak, és hát... groteszkek. Míg a kórokozók esetében a védekezés lényegében a támadók fenyegetésétől függ, addig az allergiánál mindez sok hűhó semmiért. 154
Persze az allergia védelmi intézkedései inkább a kitérést szolgálják, s nem annyira a heves küzdelmet, mint a gyulladásnál - ez már csak abból is látszik, hogy sokkal ritkábban kíséri láz. Az allergiánál az ellenállás, az elhatárolódás és az elbarikádozás áll az előtérben. Minden megduzzad: a testnyílások, de még a bőr pórusai is. Az allergiás akut reakcióként vastagabb irhát növeszt a veszély ellen. A tartós elbarikádozás élettelenséget szül, amiért is az allergiások télen érzik magukat a legjobban, amikor mindent hó takar, továbbá olyan, viszonylag élettelen helyeken, mint a sósivatagok és a hegycsúcsok. Az oltások esetében is az elkerülés stratégiája a lényeg. Ezért (ana)logikus, hogy az oltások kedveznek az allergia kialakulásának, ha persze nem is okozzák azt. Az allergiás asztma esetében a túlfokozott védekezés még az asztmás életébe is kerülhet. A testi síkon való harc azért is irracionális, mert a világ összes pollenallergiásának sincs a legcsekélyebb esélyük sem arra, hogy áldozatteljes harcukkal a virágpor mennyiségét akár csak érezhetően is csökkentsék. Egyszerűen nem tudnak „ellenfelükre" érezhető csapást mérni. Ez persze kizárólag csak az allergiásoknak számít. Ha egyébként az allergiásoknak és a hivatalos orvostudomány berkeiből kikerülő támogatóiknak mégis sikerülne kiiktatniuk minden virágport, az még egyértelműbben a világ végét jelentené, mint a kórokozók elleni végső győzelem. Az agresszió tehát az allergiásból fakad, s minden hatása is kizárólag őrá korlátozódik. Persze minden egyes pollenszemcsére nézve halálos ítélettel ér fel, ha egy allergiás belélegzi, de hát ez bármelyik emberrel ugyanúgy megesik, s a pollenlét velejárója: pont azért terem belőlük olyan rengeteg, mert sok veszendőbe megy közülük. Viszont annak a ténynek az ismeretében, hogy a gyógyult allergiások lényegesen jobban érzik magukat, ha életerejüket egy másik síkon ismét tudatosan vethetik be, kétséges, hogy az egyes ember elhatározásán múlik-e, hogy vitalitását és erejét szinte kizárólag az ártalmatlan virágpor elleni belső harcnak szenteli. Az érintett személyek számára mindez teljesen vagy nagyrészt tudattalan, máskülönben nem kellene fizikailag megélniük. Itt megint a test színpada az a helyettesítő színtér, mely azt a témát, melynek a tudatban sem idő, sem hely nem jutott, átveszi. Az alapul szolgáló esemény agresszivitásának mértéke megmutatkozik mind kívül, a bőrön, mind belül, a nyálkahártyákon. Az allergia elsősorban a határfelületeken zajlik. A bőrjelenségek, például a csalánkiütés, tipikus
duzzadással, kipirulással és kimelegedéssel járnak - mindazokkal a jelenségekkel, melyek a gyulladásokat is jellemzik. A bőrnek a duzzadás formájában való megvastagodását először is a határok megerősítését célzó kísérletnek tekinthetjük. Ha a duzzanatok a továbbiakban felfakadnak - és esetleg nedvedzeni vagy vérezni kezdenek -, az a test képi nyelvén azt jelenti, hogy az életnedvek kitörnek, s át kell lépni a határokat. Végül jön a viszketés és az általa kiváltott vakarózás. Itt a test igazán egyértelművé teszi a helyzetet. Pont az lenne a nehéz, hogy ne kövessük a használati utasítást. 155
Ha valamink viszket, az ingerel bennünket, legyen az egy pattanás a bőrön vagy egy téma a tudatunkban. Hozzá akarunk férni ehhez az ingerlő dologhoz, a felszínen vakarással, a mélybe pedig leásva-lefúrva. Az már a dolog természetéhez tartozik, hogy közben az inger megszűnik. Amint megvakartuk a bőrt, alábbhagy a viszketés. Amint megragadtuk a témát, máris úgy érezzük, jó helyen kapisgálunk, s megkönnyebbülünk. Utána már nem annyira izgat a dolog. A vérző bőrön, illetve átvitt értelemben, ha valami vérig sért és bosszant, megmutatkozik a határvidékeken zajló agresszív összeütközés. A belek és a tüdő területének allergiája esetében is a határokon dúl a harc, hiszen e szervek nyálkahártyái ugyanolyan szerepet töltenek be, mint a külvilág felé a bőr. A test belsejébe csak az kerülhet, ami átjutott a nyálkahártyán. A szénanáthások és az asztmások esetében mindehhez még a köhögés, tüsszögés, orrfújás és zihálás nyilvánvalóan agresszív megnyilvánulásai is társulnak. A szemek és a hörgők megduzzadása is a védekezésre utal. Az ugató ingerköhögésben vagy az agresszív köhögési rohamban megmutatkozik az agresszív elem. Figyeljük csak meg a köhögés fiziológiai lefolyását: először abnormális nyomás keletkezik, mely robbanásszerűen ürül ki a külvilágba - hasonlóan, mint a tüsszentésnél, melynek során-a cseppek mintegy 150 km/órás sebességgel hagyják el az orrot. Aki az orrát vagy hörgőit eldugító váladéktól vagy a dühtől fúj, az hasonlít ahhoz, aki valakinek jól odamond.* így is, úgy is az agresszió kap hangot. Nyilván jobb lenne mindezt verbális síkon, a megfelelő időben kinyilvánítani. Egy ütőképes, talpraesett ember megtakaríthatja magának a köhögést és a tüsszögést, de akár a kiütéseket is. A sejtek síkján még egyértelműbb az agresszív elem. Az antitestek tömegével támadnak az allergénekre. Ez a tény megint csak bizonyíték arra, hogy valójában honnan is indul ki az agresszió. Az allergének maguktól semmit sem tesznek, még csak be sem hatolnak, hanem passzívan belélegezzük őket, vagy minden tevőleges hozzájárulásuk nélkül a bőrünkre kerülnek. A baktériumokkal való cseppfertőzés is passzívan kezdődik ugyan, de a kórokozók szándéka az ember megtámadása. Az allergiánál mindig a test saját védelmi rendszere az, amely megsemmisítő háborúba kezd. Antitestei kamikázék gyanánt vetik magukat az allergénekre, rájuk tapadnak és végezetül együtt pusztulnak el. Vagyis ez az öngyilkos harci technika nem a japánok második világháborús találmánya, hanem már réges-rég a szervezet bevált módszere a kórokozók vagy az allergének elpusztítására. Nyilvánvaló, hogy az immunrendszer sokkal régebbi és értelmesebb feladata a fertőzés elleni küzdelem; az allergénekkel való harc afféle rendszerhiba, mely csak a fejlődéstörténet sokkal későbbi szakaszában ütötte föl a fejét. Ami ugyanis a kórokozókkal szemben mindenképpen értelmes, az az allergéneket illetően csak hátrányokkal jár. A gyulladásoknál megfelelőek a hadi in* Ismét a német husten = köhögni, átv. kiköhögni értelemben. (A jóra.)
156
tézkedések, mert itt szó szerint materiális küzdelemről van szó. Mindkét fél taktikája ugyanaz. Mivel a kórokozók elsősorban szaporaságukban bíznak, a védelem erre célszerű módon az
antitestek tömeges termelésével válaszol. Ezen a síkon nyerték meg Európában a második világháborút is. Az allergiánál azonban más a gond, hiszen a „képzelt" támadók a test határain többnyire kis létszámmal jelennek meg, mégis erősen eltúlzott reakciót váltanak ki a test fegyverarzenáljából. Összességében tekintve viszont olyan túlerőt képviselnek, melyet az antitestek bármekkora tömege sem lenne képes soha megsemmisíteni. A háborús „elesettek" mennyisége viszont már komoly gondokat okoz. A szervezet védekező magatartása legalább olyan agresszív, mint amilyen aránytalan. Azt mondhatnánk, hogy a múlt módszereivel küzd egy olyan fenyegetés ellen, melyet a tudata a jelenben „képzel be" magának. Ezért aztán minden allergikus reakció amolyan Don Quijote-harc a szélmalom ellen: elhibázott síkon, aránytalan intézkedésekkel reagál egy olyan helyzetre, melyet csak a tudatában oldhatna meg. Ezt igazolja az a tény is, hogy öntudatlan állapotban nem jelentkezik az allergia, illetve hogy milyen hirtelen eltűnik egy durva tudati kisiklás, mondjuk egy akut pszichózis esetében. Megjelenése viszont megbízható jele a pszichózis legyőzésének. Összefoglalva tehát: néhány kémiai oldószertől eltekintve nem léteznek objektíven veszélyes allergének. Fizikai síkon, ahol a háború dúl, ártalmatlanok, sőt egészségesek. Veszélyességük más síkon jelentkezik, ezért megalapozottnak látszik a gyanú, hogy itt helyettesítő harc folyik. A tudat által el nem fogadott agresszió a testbe süllyed, s e megváltatlan síkon háborúság formájában jelentkezik. Az allergiást az agresszió fojtogatja, de ennek nincs tudatában. Fegyverei egytől egyig csőre töltve; védelmi rendszerének fegyvergyárai a csontvelőben folyamatosan csúcson járnak. Csakhogy veszedelmes fegyvereiket olyan, igencsak megkérdőjelezhető ellenfelek ellen termelik, akik maguktól sosem támadnának. Abból, hogy milyen vélt és ártalmatlan ellenséggel szemben tombol ez a sajátságos, eszeveszett harci düh, további felvilágosítást kaphatunk az allergiát illetően.
, Allergia és idegengyűlölet Aki olvas egy kicsit a sorok között, könnyen felismerheti a feltűnő párhuzamot a már tárgyalt idegengyűlölettel, a modern ipari társadalmak betegségtünetével, mely az allergének elleni harchoz hasonlóan anakronizmus. A saját területünkön feltűnő idegenek ősidők óta agresszív harciasságot váltanak ki. Napjainkban az idegeneket például Németországban valójában maguk a németek hívták be, hogy legyen, aki elvégzi a piszkos munkát, melyhez nekik már nem fűlik a foguk. Ezért tehát az idegenek vendégszeretetet érdemelnének. Az idegengyűlölőkben a jelek szerint még egy ősi, tudattalan minta is előtört a már korábban taglalt projekciós mechanizmus mellett, mely félelmet kelt az idegenekkel vagy az elidegenedéssel szemben. 157 Ennek az egyes külföldiekhez valószínűleg legalább annyira nincs köze, mint az allergiának a virágporhoz. Mégis ugyanúgy áldozattá válnak, mint a virágpor, mert olyasmit szimbolizálnak, ami az ősi, tudattalan minta alapján agresszív szisztémák egyfajta ámokfutását váltja ki. Még a számarányok is hasonlók. Éppúgy összehasonlíthatatlanul több külföldi létezik, mint amennyit le lehetne győzni, mint ahogyan sokkal, de sokkal több virágpor termelődik annál, amennyit az ember képes lenne antitesteivel semlegesíteni. Ám nyilvánvalóan mindkét kórkép esetében csak arról van szó, hogy az egyénben túl sok a félelem ahhoz, hogy területén bármi idegent megtűrne. Az allergiásokhoz hasonlóan az idegengyűlölőkben is elakadt az agresszió, csakhogy ennek nincsenek tudatában. Inkább örömest felfegyverkeznének, s minden fegyverüket csőre töltenék. Az ő ellenfeleik sem igen nevezhetők ellenfélnek. Eszükbe sem jutna, hogy támadjanak, és sosem jelentenének veszélyt rájuk nézve. Minden fenyegető erejük csupán a szimbolikájukból ered. Az idegenek ugyanis azt jelképezik, ami saját magunknak és magunkban idegen, a nyomorékok és az elesettek pedig azt, ami bennünk, magunkban is nyomorék és elesett. Egy erős, bátor ember legalábbis saját magára vonatkoztatná; a gyenge, gyáva emberek viszont, mint amilyenek az idegengyűlölők is, a projekcióikban próbálják meg ezt feldolgozni.
Az allergiások és az idegengyűlölők ilyen párhuzama kapcsán érdemes lenne megvizsgálni, mennyi allergiás akad a szélsőjobboldali idegengyűlölők között. Arányában valószínűleg kevés, ugyanis még ha ilyen primitív síkon is, de mégis valamiféle cselekvéssel dolgozzák fel agressziójuk felgyülemlését: felvonulásaikkal és embervadászataikkal valamelyest lecsapolják annak energiáját. Ez a példa jól mutatja azt is, mennyivel több jóakarattal bánunk testi tüneteinkkel, mint szellemilelki vagy szociális problémáinkkal. Míg baráti körömben akár egyetlen idegengyűlölő is van, addig semmit sem vethetek az allergiások szemére.
Az allergének értelme(zése) Az allergénekben a legtágabb értelemben a kosz, vagyis minden tisztátalan és értéktelen ellen hadakozunk, s ebben különféle kategóriákat különböztethetünk meg. Az érintettek számára ez a tartalmi összefüggés tudattalan, még akkor is, ha az allergia előfeltétele a tudat. Ami első pillantásra ellentmondásnak tűnhet, a másodikra annál több értelemmel bír. Az intellektus az allergia esetében, mint a többi kórképnél is, alárendelt szerepet játszik. Konkrétan: teljesen lényegtelen, hogy az allergiás ésszerűen átlátja-e a tünete és az allergén közötti tartalmi összefüggést. Bizonyos esetekben az érintett számára ez az összefüggés el sem képzelhető. Az allergia tehát egyértelművé teszi kapcsolatunkat a tudattalan sokkal nagyobb tartományával. Még ha az érintett, például egy gyermek számára teljességgel ismeretlen is az összefüggés saját penicillinérzékenysége 158 és annak ténye között, hogy az Aspergillus penicillinum egy penészgomba, tudattalanul mégis küzdhet a penész mint a kosz és a romlottság szimbóluma ellen. Elég, ha a gyermeket körülvevő társadalom uralkodó tudati mezejében létezik a hidasa ennek az összefüggésnek. Ha a tudatot a legmélyéig kikapcsoljuk, kihúzzuk az allergia alól a talajt - ezt az is mutatja, hogy eltűnik, ha a beteg narkózisba vagy pszichotikus világba merül. A legtöbb beteg számára pedig tényleg ismeretlen az allergénnel való tartalmi kapcsolat. Ennek felfedezése jelenti az első, ám korántsem kielégítő lépést a javulás felé. A gyógyulásra csak akkor kerülhet sor, ha a felismerés a tudatnál mélyebb síkokig is elhat. Az, hogy a tudat fontosabb tényező, mint az objektív koszosság, világossá válik abból, hogy már az adott allergén képe is képes a tipikus tünetek kiváltására. Egy kis porallergiás, asztmás beteg asztmarohammal reagált, amikor egy filmben megpillantott egy füstfelhőket eregető gőzmozdonyt. Egy ritka, rózsaallergiában szenvedő leányból a müncheni Oktoberfest műrózsái ugyanolyan heves reakciót váltottak ki, mint az igazi rózsák szoktak. Gyermekek esetében sokszor elegendő már maga, az allergia tudati aspektusát megalapozó szimbólum is. Ha ezt a gondolatmenetet követjük, belátjuk, hogy bárki könnyen allergiás lehet, mert valakire vagy valamire egyszer úgyis allergiás lesz, ahogy a köznyelv mondja. Most azonban az allergiát lényegében arra a túlzott reakcióra kívánjuk korlátozni, melyet az allergénnel való bármilyen csekély - fizikális kapcsolat vált ki. Lelki téren persze roppant elmosódottak a határok. Ennek köszönhetően aztán az allergiánál - ellentétben a fertőzéssel vagy a mérgezéssel - semmi sem múlik a „káros anyag" mennyiségén. Ha viszont már néhány molekula, vagy akár egyetlen atom is elegendő a reakcióhoz, akkor természetesen könnyen elképzelhető, hogy a még szubtilisabb „érintések": a képek vagy az érzések is hatásosak lehetnek. A konkrét kép vagy gyakran annak is csak az elképzelése ugyanolyan allergizáló hatású lehet. Hasonló jelenséggel találkozunk a gyulladások esetében is, amikor néha már egy másik személy ajkán a her-peszhólyag megpillantása is elég a fertőzés kiváltásához. Bizony, még a kosz elképzelése és az undor gondolata is előhívhatja a Herpes megfelelő tüneteit! így aztán nem is csoda, hogy azok a szinte testetlen kezelési módok, mint a pusztán rezgésekkel dolgozó Móra-terápia, segítséget jelenthetnek. Ebben a tekintetben persze a
pszichoterápia jutott a legmesszebbre. Itt „csak" gondolatok, képek, emóciók és érzések hatnak, s éppen ezért lehetővé teszik a legmélyebb átalakulást. Amíg tehát pusztán lelki védelmi reakcióról van szó, orvosi értelemben általában még nem beszélünk allergiáról, még akkor sem, ha a tisztán lelki és a „normál pszichoszomatikus" allergia között nagyon elmosódottak a határok. Persze azzal sem vagyunk előrébb, ha minden embert allergiásnak kiáltunk ki, még ha van is benne valami, hogy elismerjük: egy-kettőre mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk, s hajiunk rá, hogy egyre allergikusabban reagáljunk. Ha a 159 növekedés továbbra is ilyen ütemben fokozódik, Németországban például hamarosan többséget alkotnak az allergiások. Egy védekezés és ellenszenv nélküli embert joggal tekinthetünk szentnek. És valóban ezek a megvilágosodottak központi kritériumai: feladni minden ellenállást, és oldottan élni az „Itt és mostban, bármilyen legyen is az. Ők mindenre a helyzetnek megfelelően reagálnak, semmiképp sem túlzón vagy éppen allergikusan, mert - minden kötöttségtől mentesen, s feloldozva múlt és jövő alól - ebben a pillanatban értek célba. Vagyis lelki értelemben is az a fejlődés útjának távolabbi célja, hogy teljesen mentesek legyünk az allergikus reakcióktól. A fizikális világban viszont az ilyen-olyan anyagokra való allergia nélküli élet a egészség állapotát jelenti, melyet a továbbiakban „nem allergiás"-ként fogunk megnevezni, akkor is, ha az érintetteknél lelki téren előfordulnak még allergikus reakciók. Aki tehát „csak" a főnökére vagy férjére/feleségére reagál allergikusan, annak köze van ugyan a témához, de a továbbiakban még akkor sem fogjuk allergiásnak nevezni, ha megelőzésképpen máris kezdhetne megbarátkozni az agresszió megfelelő kifejezésével. A hadakozás alapja a megvalósulással fenyegető agresszió; célja a mindenkori ellenségben válik világossá - ez érvényes az allergiára is. Manapság szinte minden anyag allergénné válhat, de a tematikát még mindig klasszikus képviselőin ismerhetjük fel a legvilágosabban. A házipor, a leggyakoribb allergének egyikének esetében nyilvánvaló az összefüggés, hisz éppen ez a kosz szimbóluma, s minden elhivatott háziasszony esküdt ellensége. Még világosabb lesz a dolog, ha arra gondolunk, hogy a por lényegében a házi poratka ürülékéből áll. Ezzel szemben az, hogy a mosószer is allergiát válthat ki, első ránézésre szöges ellentétben áll a koszteóriával. Csakhogy a lélek számára az ilyen ellentétek mindig igen közel állnak egymáshoz, így aztán a mosószerben annak ellenpólusa is jelentkezik, s kiváltja a megfelelő reakciót. Időközben a pszichológia is rájött erre az összefüggésre, és tudja, milyen közel áll egymáshoz az iszákos és az absztinens, a dohányos és a nemdohányzó. A köznyelv még azt is tudja, hogy a pszichiátert nem sok választja el az őrülttől, és minden krimirajongó elfogadja, hogy a bűnöző és a bűnüldöző egyaránt kriminális gondolkodású - de hát éppen ettől válik izgalmassá az egész. A lélek számára az ellentétek összetartoznak: együtt alkotják az érem két oldalát, így a kosz és a mosószer is szorosan összetartozik, s ugyanazt a témát világítja meg, csak éppen két különböző oldalról. A tudat fontos szerepe átfogó dimenziójában főleg az egyre fenyegetőbbé váló élelmiszerallergiákban nyilvánul meg. Húsz évvel ezelőtt, amikor étkeink még sokkal szennyezettebbek voltak, csak nem tudtunk róla, az allergiának ez a fajtája gyakorlatilag ismeretlen volt. Ma, amikor egymást érik az élelmiszerbotrányok, így a sűrű ellenőrzés miatt az élelmiszereknek is viszonylag tisztábbaknak kell lenniük, nem ritka az ilyesfajta allergia - tendenciája pedig még mindig nőttönnő. Vagyis a tisztátalanság fokánál döntőbb a tudati tényező. 160 Régebben az élelmiszer-allergia elsősorban a gluténre (más néven: siker), a gabonafélék ragasztóanyagára korlátozódott, amely cölikáliát okozott. Ez a ragasztó, mely kenyerünket is
összetartja, valóban elég ragacsos jellegű. Az ilyen ragacsos, síkos, nyálkás dolgok láttán az emberek egy része szintén a koszra asszociál, együtt egy jelentős szexuális elemmel, mellyel a későbbiekben még foglalkozunk. A tej allergia az élet alapanyaga ellen irányul, és kiváltképpen értelmetlennek tűnik. A tej voltaképpen nem tartozik a felnőttek alapvető élelmiszerei közé, sőt ebben a korban már nem is megfelelő ital. Még gyermekkorban sem folyadék-, hanem táplálék-mivolta, és főleg a zsírtartalma az, ami számít. Ezért a tej minden, elsősorban pépes gyermektáplálék alapja. A kásás és pépes dolgokban olyan aspektussal találkozunk, mely gyakran vált ki allergikus reakciókat, s távolabbi értelemben szintén a még kifejtésre váró szexuális problémák körébe tartozik. A nemiségről eszünkbe jut az egész nyálkás, sikamlós, csúszós atmoszféra. Ehhez jön még a felfaló/elemésztő anya asszociációja, mely ellen egyes gyermekek ily módon tiltakoznak tudattalanul. Az orvosságokkal szemben egyre nagyobb számban fellépő allergia esetében - az élelmiszerallergiához hasonlóan - a tudaté a főszerep, hiszen csak amióta tudomást szereztünk káros voltukról, és ezért egyre többen félnek a kémiai orvosságoktól, s érzik tőlük magukat megterhelve és tisztátalanná válva, azóta vált fontos témává ez az allergia. Amikor még töretlen volt a hit a hivatalos orvostudomány gyógyszereiben, a gyógyszerallergia is csak a penicillin penészgombára korlátozódott. Ezzel szemben manapság, amióta a gyógyszergyártás szóbeszéd tárgya lett, s egyre több körülötte a botrány, az allergia minden létező szerre kihat. Itt persze nem a felnövekvő népességnek arra a csoportjára gondolok, mely már az egész orvostudományra allergiásán reagál, hiszen ezek olyan emberek, akik tudatában vannak saját agresszív elutasításuknak, s már csak ezért sem hajlanak arra, hogy a témát az árnyékba fojtsák. Ahelyett, hogy immunrendszerükre hárítanák a problémát, inkább arra hajlanak, hogy minden alkalmat megragadjanak ellenfelükkel szemben. Ez persze már stílus és ízlés dolga, mindenesetre nem lesznek belőle testi allergiás tünetek. A festékek, hígítók és tartósítószerek esetében ugyanúgy tisztátalanságuk és veszélyességük áll az előtérben, mely főleg az utóbbi évtizedben lepleződött le. A hatvanas és hetvenes évek favédő szerei és festékei ugyan sokkal mérgezőbbek voltak, mivel azonban erről senki sem tudott, nem is váltottak ki allergiát, viszont sokkal több mérgezés származott belőlük, mint kémiailag elviselhetőbb utódaikból. A festékek ellen még a színükkel szimbolizált elevenség miatt is folyhat a harc, a hígítók és oldószerek pedig a folyékony és híg dolgokkal szembeni ellenállást erősíthetik. A fémallergiák esetében feltűnő, hogy kizárólag a nem nemes fémek és ötvözeteik váltják ki őket. Úgy tűnik, a sterlingezüst jelenti az elviselhetőség határesetét. Nyilvánvalóan itt is az értéktelenség, a nemtelenség a döntő kritérium. És 161 persze a lélek logikája is teljesen más, mint az intellektusé. Első betegeim egyikének fémallergiája például kizárólag a nikkelre reagált. A kiváltó lelki kapcsolat, a tudattalan harc valódi témájának keresése meglehetősen nehézkesen ment egészen addig, míg a betegnek a nikkel-téma asszociációs gyakorlatainak egyikénél eszébe nem jutott egy amerikai kifejezés, „a nickel and a dime", mely aprópénzt (ötcentest) jelent. Még kisgyermekként megtanulta, hogy a pénz mocskos, s rászoktatták, hogy ha pénzhez nyúlt, utána mindig mosson kezet. Még ha a nikkel szónak ez a híd-szerepe nem elégíti is ki az intellektust, lelkileg mindenképpen hatásos, amint ez az allergia mutatta. Amikor elmúlt, miután a beteg tisztázta a pénzzel való problematikus kapcsolatát, még egyértelműbbé vált, hogy az értelem számára mennyire nyakatekert utakat választ a lélek ahhoz, hogy kívánságait kinyilvánítsa. Olyan kapcsolatokkal van itt dolgunk, melyekhez a legközelebb talán éjszakai álmaink kusza históriái állnak. A fémötvözetek esetében a különböző elemek kapcsolatáról és összeolvadásáról van szó. Itt a szexualitással felállítható párhuzama, például a szexuális ösz-szeolvadás képzete tűnhet a psziché számára leküzdendő dolognak. A körös-körül szállongó virágpor (pollen) értelme(zése) a feladatából adódik. A pollen ugyanis a növények hímpora, mely a megtermékenyítést végzi, s új életet teremt. Itt tulajdonképpen a
növényi hímporok valamennyi fajtáját megnevezhetnénk, hisz termékenységi szimbólumként mindegyik ellen folyhat a harc. A termékenység és a kosz közötti kapcsolatot első pillantásra nehéznek tűnhet felfedezni, s az allergiásán nem reagáló emberek számára egyáltalán nem is kézenfekvő a magyarázat. Az érintett allergiások azonban a nemiséget és a megtermékenyítést a lelkűk mélyén ijesztőnek és tisztátalannak találják. A nyelv ezt jól tudja, hiszen akinek nem sül le a bőr a képéről,* hogy mocskos vicceket meséljen, az legalábbis mosdatlan szájú. A katolikus gyónás a parázna gondolatok vétke és a tisztátalanság után kutat. Sajnos azt eddig még senki sem vizsgálta, hogy a vallási szempontból szexuálisan korlátozott emberek körében gyakoribb-e az allergia, mint a népesség többi része közt. Pedig elképzelhető, hogy legalábbis tudattalanul, sőt olykor tudatosan is hajlanak arra, hogy a szexualitást illetlen dolognak tartsák, csakhogy többnyire mégsem kerülhetik el, hogy átadják magukat e szennyes témának és ösztönnek, mivel ösztöneik jobban hajtják őket annál, hogy ezt a vallási tilalmak megakadályozhatnák. Pont ez a helyzet vezet az energiák elfojtásához és lehasadásához. Nem véletlen, hogy a szénanátha az érintetteknél mindenekelőtt az orrban játszódik, amely viszont egyértelmű szexuális vonatkozással bír. Nemcsak hogy megtalálható rajta a nőgyógyászati tér összes reflexzónája, hanem a népnyelv is *Ebben az esetben kifejthetnénk, hogy a sül a Marsra, a bőr pedig (archetipikusan) a Vénuszra vonatkoztatva hogyan utal egyrészt a már taglalt agressziós problémára, másrészt pedig e szimbólumokkal ismét a nemiségre, mivel azonban a szerző e helyütt nem tér ki erre, legyen ennek végiggondolása inkább az Olvasó feladata. (Aford.)
162 a férfi hímtag szimbólumának tartja, amikor (legalábbis német nyelvterületen) tiszteletlenül kijelenti: „Amilyen a férfi orra, olyan a répája." Ez az összefüggés a legtöbb ember számára legalább nagyjából ismert, máskülönben miért lenne az orrturkálás olyan kínos, ugyanakkor oly közkedvelt? A sokféle gyümölcs szimbolikája ugyanott keresendő, ahol a különféle magoké. Különösen elterjedt allergén az eper, mely megkönnyíti számunkra az értelmezést. A kicsattanóan piros gyümölcs egynémely (kora)érett fruskákra* emlékeztet. A cseresznye esetében is láthatjuk, hogy az olyan kifejezések, mint a „szépasszonyok cseresznyeajka", messze túllépik a botanika területét. A cseresznye ezenkívül rendszerint párosával függ elég szimbólumgazdag és egyértelmű módon az ágon, s többnyire ez a szomszéd kertjének csábító, ám tiltott gyümölcse is. A banánnak nemcsak a formája gyanús, hanem ehhez társul még gyakran pépes állaga is, mely szexuális szimbolikát közvetít. A pépes és nyálkás dolgokkal szembeni elutasításunk kulturális jelenség, mely a zsidó-keresztény kultúrkörben a nemiség általános leértékelésével függ össze. Egyes indián törzseknél a nyalka ezzel szemben pont az élet hazája, ugyanis megfigyelték, hogy az új élet nemzése mindig nyálkás körülmények között történik. Következésképpen gond nélkül elviselik, ha az anya gyermekének valamit (ezúttal szó szerint) a szájába rág, s e célból gondosan benyálazza. Egyes bennszülött népek esetében egyenesen különös megtiszteltetésnek számít, ha egy idegennek előrágják a jobb falatokat. Nálunk viszont semmi esetre sem hagyhatja el a szájat nyálas dolog, mert attól embertársaink menten hányingert kapnak. Az állatszőr szimbolikája szintén az erotika irányába mutat. A macskaszőrben, de voltaképpen valamennyi állatszőrben az állati-nőstényt, illetve az állatihímet igyekszünk legyőzni. A gyermekek babusgatni való állatkái, valamint az olyan kifejezések, mint „te kis vadmacska", „cicababa" vagy egy nő „macskaszerű lénye", netán a sokatmondó német mondás, miszerint „a macska nem ereszti az egeret", még tovább erősítik az összefüggést. Nem hiába méregeti annyira egy-két vadmacska a szerelem és a vér színeiben pompázó karmait... Egyébként a Mars és ellenlábasa, a Vénusz megint csak azért rendelhető ugyanahhoz a színhez, mert ellentétekként - nagyon közel állnak egymáshoz. A figyelmet keltő vörös a veszély mellett mindenekelőtt a nyers erotikát helyezi kilátásba, ha az ember közelebbi kapcsolatba kerül egy ilyen nagymacskával. Az sem véletlen, hogy allergén szerepe mellett és ellenére a macska oly
kedvelt házi kedvenc. Dorombolása és törleszkedése, bár hajlandó megmutatni a karmait, öntörvényűsége és nevelhetetlensége egyesek számára a legkedvesebb társsá, mások szemében viszont veszedelmes bestiává teszik a macskát. Dorombolását az utóbbi időben még a tudomány is gyógyító hatásúnak nyilvánította. *A szó német eredete az a Früchtchen, mely apró gyümölcsöt is jelent, sőt eredetileg a Frucht = gyümölcs szóból származik. (Aford.)
163 A macskák játszadozásaik kedvelt tárgya, az egerek számára valóságos kéjgyilkosok. És miután kiadósán hódoltak ragadozó ösztöneiknek, vértől maszatos képüket minden további nélkül dörgölik hízelegve emberbarátjuk lábához, amiért is még hamisnak, is bélyegzik őket. így aztán nem csoda, hogy a macskákat egyrészt halványként tisztelik, mint az ősi Egyiptomban, ahol szentnek tartották őket, másrészt tudattalanul sok allergiás vérre menő harcokat vív ellenük. Ne csodálkozzunk azonban azon, hogy ezt a tényt sok allergiás vitatja, hiszen számukra a mélyebb összefüggések természetesen ismeretlenek. Egyes macskaallergiások egyenesen megesküsznek arra, hogy szeretik a macskákat, és saját szemszögükből biztosan igazuk is van. Az árnyék témája ugyanis nem a hús-vér macskára vonatkozik, hanem a szimbólumra, amit a macska jelképez, s ez sokkal mélyrehatóbb és hatékonyabb minden szóbeli vallomásnál. A test ismét nagyon őszinte, amikor ellenállóerejét latba vetve elkeseredett harcot indít a legédesebb cicamica ellen, még ha csak a közelébe kerül is. Az allergiás gyakran nincs is tudatában, miféle barlangba merészkedett, vagyis talán nem is sejti, milyen „tigris" lakik itt még. Az ennek ellenére jelentkező allergiaroham nem is annyira a macskaszőr-allergia objektív tényének bizonyítéka, sokkal inkább további utalás arra, hogy mindez nem az informáltság értelmében vett felületes tudáson múlik, hanem azon a mélységes tapasztaláson, melyre a lélek mindenkor képes. Az érintettek a „macskaságot" mindenütt megszimatolják, még ha nem hiszik is. A kutyaszőrrel szembeni allergia esetében az erotikust megelőzi a rangsorban az agresszív jelentéstartalom, bár az agresszió és az erotika amúgy sem távoli dolgok, hisz ellenpólusként a két princípium szoros kapcsolatban áll egymással. Ennek konkrét bizonyítékai a szerelmi csatározások harapásai és karmolásai, amit a mitológiában Mars és Vénusz közeli viszonya tükröz. A köznyelv ismét elárulja, hogyan vélekedünk a hétköznapokban erről a kapcsolatról. Kedvesünket úgy szeretjük, majd' megesszük, legszívesebben beleharapnánk és elnyalakodnánk vele/rajta. Aki partnerét kedveskedve megfenyegeti, hogy szőröstül-bőröstül bekapja, külső agresszív lehetőségeit túlbecsüli ugyan, ám az erotikusakat már korántsem. Erósz/Ámor, az erotika istene nem hiába Vénusz és Mars fia. A kutya a farkas leszármazottjaként számunkra egyrészt a gonosz (farkas) szimbóluma, másrészt az állatok közül a legjobb és legkedvesebb barátunk. A lélek farkasaként a bennünk rejlő sötét, agresszív indulatokat reprezentálja, melyek leginkább a Piroskát felfaló farkashoz hasonlíthatók, de ugyanúgy jelenti a hű segítőtársat is, aki tűzön-vízen át akár a halálba is követ. A mítoszokban és az irodalomban a farkas az ifjakhoz fűződő gyengéd szeretete révén ismét megmentő és az „emberkölykök" táplálója, akár a római mitológiában Romulus és Remus, akár Kipling A dzsungel könyvének Mauglija esetében. A farkasokkal táncoló című film is a farkas barátságos, szeretetre méltó oldalát domborítja ki. A lovakkal és a lószőrrel szembeni allergiában az ösztönök elleni védekezés az uralkodó. A ló a jupiteri elvnek41 alárendelt állatként az ösztönök hatalmának a szimbóluma, melyet a lovas megtanul a combjai közt uralni. A reklámban az
164
adott márkáért a szívinfarktusig vagy tüdőrákig nyargaló cowboy mutatja ezt be nekünk. Még ha oly egyértelmű is ebben az esetben az ellenpólus, mégis felismerhető marad a reklám eredeti
szándéka, s a szenvedélyük rabjává vált dohányosokra minden józan ész ellenére továbbra is hat. A képek hatalma és a lovaglás során az ösztönök uralmában megnyilvánuló szimbolika túl erős ahhoz, hogy a jó szándékú orvosi érvek felérhetnének vele. A ló a lovasához képest hatalmas és végtelenül sokkal erősebb teremtményként az az ösztönös őserő, melyet az emberré válás útján uralmunk alá kell vonnunk. E téma érintése a lószőr-re allergiás betegnél a védekező reakcióktól az erőteljes asztmarohamig bármit kiválthat. A napallergia mögött többnyire a napozószerekkel, de főleg azok síkosságával szembeni allergia rejlik. A beolajozott, fénylő test nem csak a bodybuilderek erotikus vonzerejének kifejezése. Hagyni, hogy egy szép idegen bekenjen... ez bizony mindig erotikus töltésű tett. Egyre inkább allergiásán küzdünk a bőrünket érő napsugarak ellen is. Ebben szerepet játszhat az ózonlyuk korában a napsugárzás veszélyeinek felfedezése is. Mindazonáltal a Nap a meleg forrása, s mint ilyen, nyaranta rengeteg ember imádatát élvezi. Ok legszívesebben meztelenül élveznék a Nap becézgetését, s készségesen átengedik bőrüket a napsugarak forró csókjainak, csakúgy, mint szerelmükének. Tudják, hogy a napon és a szerelemben egyaránt megperzselődhetnek, de mindkettőt egyaránt félik és kívánják. A Nap és a szerelem hiányát ugyanúgy fájlalják, de a nyári vakáció alatt, ahogy az lenni szokott, a kettő kéz a kézben jár. Nem is meglepő, hogy a szerelem és a Nap egyaránt jó hatással van a pattanásokra, melyek a pubertáskorban a határokat legyőző erotika áttörésének hiányából fakadó tünetek. A Nap a fény, az életerő és az individualizáció szimbólumaként is harcra ingerel néhány allergiást, hiszen allergikus magatartásuk a szexualitás és a kosz elleni harcban általában az élet ellen irányul. Nemiség nélkül az emberiség egy generáció alatt kihalna; ugyanebben az összefüggésben a nyálkás-síkos közeg hiányában sem lenne fenntartható. Ahol élet születik, ott szembesülnünk kell azzal a csuszamlós káosszal, melyet sok allergiás annyira gyűlöl - legyen az akár az az „ősleves", ahonnan a tudósok az életet eredeztetik, vagy egy burjánzó, zöld őserdő, netán a legközelebbi pocsolya vagy posvány. A napozószer-allergia összefüggésbe hozható egyes irányzatokkal is, hiszen aki bekeni magát, az gátat állít a Nap erejének, nehogy megérintse őt. Talán a magát a strandon süttető néhány napimádó tudattalanja érzi, hogy valójában arról lenne szó, hogy az individualizáció szimbólumaként engedjék mélyebbre magukba a Napot, így a napolaj, mely ezt megakadályozza, ellenségükké válhat. A spermaallergia egyelőre nagyon ritka, ám annál egyértelműbb formája a fokozódó allergikusságnak. Németországban eddig mintegy ötven nő esetében fordult elő. Ők az anafilaktikus, vagyis életveszélyes sokk állapotáig allergikusan reagálnak a férfi spermára. A betegek csak óvszerrel tudnak nemi életet élni, ennek elmulasztásakor gyakran intenzív orvosi kezelésre szorulnak. Természe165 tes megtermékenyítésről többé szó sem lehet. Náluk elvileg csak a művi megtermékenyítés képzelhető el. Az értelmezésből kiderül, hogy ők tudattalanul a férfiasság termékenységben való megnyilvánulása ellen küzdenek. A nő végül már semmilyen érintkezést nem visel el a férfival és semmilyen közös dolgot nem akar produkálni vele (gyermek formájában sem). Tudattalanja ezt tisztátalannak és veszélyesnek tartja. Ennyiben tehát ebben a ritka allergiaformában egymásra talál a sokféle allergia két lényeges eleme.
A kezelés módjai Valamennyi allergén két, egymásba átható csoportba osztható. A belső, kisebb csoportba tartoznak azok az allergének, melyek az erotikus-szexuális témákkal állnak kapcsolatban, a nagyobb csoportba tartozik a kosz, valamint az értéktelen és a nőies dolgok. Ennyiben a kicsit képviseli a nagy, mivel annak allergénjei, mint olyanok, csak akkor tudnak hatni, ha a lélek mélyén a szexualitást és az erotikát mocskos és értéktelen dolognak tartják. Következésképpen a belső körbe tartozik az összes mag, így aztán valamennyi virágpor is, továbbá az állatszőr és a gyümölcsök. Ide sorolhatók a nyálkás, puha és pépes allergének is. Minden más anyag szűkebb
vagy tágabb értelemben véve a kosz témájához - illetve amit az érintettek ezen értenek vagy ennek tartanak - tartozik. Vagyis itt található a házipor, de annak ellenpólusa, a mosószer is, valamint az allergiát kiváltó orvosságok, festékek és élelmiszerek tömkelege, a közönséges, csekély értékű fémek és ötvözetek és így tovább. Annak ténye, hogy időközben léteznek már koszterápiák az allergiások számára, melynek célja, hogy ezzel a témával kibékítsék őket, arról árulkodik, hogy a hivatalos orvostudománynak is sikerült már ebben az összefüggésben megközelítenie a polaritás témáját. A kezelés szempontjából a két kör között van néhány lényeges különbség. A belső kör allergiásai nemcsak Marstól, a háborúság istenétől, hanem Ámor/ Erósztól, a szerelem istenétűi is javulást remélhetnek. Tény és való, hogy Ámor/ Erósz Mars/Arész fia - még ha törvénytelen is. A háború istene ellenfelével, a szerelem istennőjével, Vénusz/Aphroditével nemzette, akivel egyébként meglepően sok mindenben osztozik. Mint a legtöbb gyermek, Erósz is szülei témájának egyfajta keverékét képviseli: anyjának, a szerelem istennőjének célját apja, a háború istenének fegyvereivel, íjával az emberek szívébe lövi a szerelem (marsikus) epével bekent nyílvesszőit, vagy a vágy lángoló fáklyájával lobbantja lángra a szívüket, olyan tüzet szítva, melyet egykönnyen nem lehet eloltani, idővel azonban szinte mindig kialszik magától, ha elfogy a közös tüzelőanyag. Ezért hát ideális kezelési mód a bátran megélt, eleven erotika, mivel egyesíti magában mindkét érintett ősprincípiumot. Ennél az allergiánál a Mars eszközeivel harcolnak a Vénusz - csábító, csalogató és erotikus - témái ellen. Nyilvánvalóan sokkal gyógyítóbb hatású lenne, ha a Mars és a Vénusz inkább szerelmi 166 harcokban és csatákban csaphatna össze. A szerelmes harapások és az egymásba fonódás kölcsönös vágya, az orgazmus heves kitörése vagy gyengéd magába fogadása egyértelműen a két őselvről árulkodik. A szerelem nyomai elvileg a harcéhoz hasonlók, még ha az ellenkezőjén alapszik is. A harapások és karmolások nyomai, a kipirult bőr, a felhevült lélegzet egyformán jellemzik a szerelmet és a harcot. Sikolyok egyaránt szakadhatnak fel a harci és a szerelmi csatatereken, s végül mindkét esetben eluralkodik a kimerültség. Ahol a szerelmet rituálévá, a ritualizált harcot pedig a vitalitás ünnepé vé avatják, ott a Mars és a Vénusz jól érzi magát. Valószínűleg ilyen hangulatban nemzették másik törvénytelen gyermeküket, Harmóniát is. A mitológiában a törvénytelen, vagyis az emberi legalitás határán túl keletkező archetípusok, mint a két törvénytelen, isteni gyermek, Erósz és Harmónia is, a legfontosabbak közé tartoznak, már csak azért is, mert gyakran áthidalják az emberi és az isteni világ, vagy, mint esetünkben is, a két szélsőség között tátongó hatalmas szakadékot. Harmónia, az agressziót megtagadó allergiások célja bizony csak szülein, Marson és Vénuszon keresztül érhető el. Ezért az ezoterikus oldal eszméje, hogy sok fényből, szeretetből és mézből egyszer csak harmónia lesz, félrevezető, s a valódi harmónia lényegét távolról sem közelíti meg. Csak harcból és szerelemből, Marsból és Vénuszból teremthetik meg azok az allergiások, akik bátran és offenzívén közelítenek a Marshoz, hogy a végén annál könnyebben, szinte magától hulljon az ölükbe. Ennélfogva általában az allergiások mindkét köréről elmondható, hogy az agresszió legyőzésének megtévesztettjei. Persze nem kell ezt a témakört kizárólag az erotikára korlátoznunk. A női és a férfi energia közötti áramlatra és feszültségre poláris világunkban szükség van az élet keletkezéséhez, s átvitt értelemben ahhoz az elevenséghez, mely az életet értékessé teszi. Kitérő magatartás
Helyzetük karikatúrájában válik a legegyértelműbbé, mi minden tűnik legyőzendőnek az allergiások számára. Ha összefoglaljuk a hivatalos orvostudomány kitérő stratégiáinak javaslatait, melyek a testi reakciók hisztamingátlók és kortizon általi elfojtása mellett mindenekelőtt az allergének kerülését tanácsolják, a végén szinte semmi sem marad, vagy legalábbis semmi, ami eleven. Az USA-ban, ahol az allergiások száma még inkább növekszik, ez az elkerülő stratégia a
mélyen gyökerező higiénia-őrület talaján még nagyobb hatalomra tesz szert. Itt az allergiások szervezett körökben, együtt vonulnak szabadságra az allergia elől allergénmentes, mozgó otthonaikkal a sivatagokba. Lakókocsijuk belső tere nem éppen lakályos. Inkább egy műtőre emlékeztet, mivel benne mindennek allergénmentesnek és fertőtlenítettnek, csíramentesnek és ezáltal - élettelennek kell lennie. A cserepes növény ugyanolyan tabu, mint bármiféle porfogó. A víz, 167 de még a levegő is szűrt; a táplálékfelvétel szigorúan ellenőrzött, így a szabadság mentes ugyan az allergénektől, de mentes minden élettől is. Persze az elkerülés stratégái által választott külső környezetnek is ugyanilyen szegényesnek kell lennie. Jó lehetőséget kínálnak erre a sivatagok, ahol semmi sem nő, például Utah sósivatagaiban, vagy a fahatár feletti hegyvidékeken, ahol friss szél gondoskodik a tiszta hegyi levegőről, melyben nem élnek meg a házi poratkák. Ennyire a dolgok fölé emelkedve már az alant fekvő völgyek kavargó életének gondolata is kiválthatja az allergiát. Az évszakok közül a tél a legkellemesebb, amikor a természetben csak takaréklángon üzemel az élet, s a visszavonulásé és a halálé a szó. A tavasz veszedelmes illatait és vágyait inkább kerülik az allergiások. Jelszavuk: (f )elemelkedni a normális élet mélységeitől és izgató elevenségétől. Egyes allergiások, mint az asztmások esetében például, a valóság még ezen a karikatúrán is túltesz. Annak idején létezett számukra egy úgynevezett allergénmentes kamra, afféle tágas koporsó, melybe az ember az allergiától való félelmében már idejekorán, még mielőtt élete véget ért volna, beköltözhetett. E stratégia szomorú célja az élet elkerülése volt, s inkább nevezhetjük részletekben elkövetett, tudattalan öngyilkosságnak, mint életnek. Manapság a sokasodó élelmiszer-allergiák kényszerítenek embereket hasonlóan groteszk „élethelyzetekbe". Ha már semmilyen ételt nem viselünk el, az nem egyéb, mint az élet egésze ellen vívott harc. Ekkor már orvosok csempészik művi táplálással a túléléshez szükséges kalóriákat a bél küzdőterébe. A belső határvonal efféle kijátszása módot ad ugyan a túlélésre, az élethez viszont nem sok köze van. Ilyenkor megmutatkozik, hogy immunológiai zsoldosháború nélkül befelé már semmi sem jöhet. Minden étkezés és élelem arra az életre emlékeztet, mely ellen ezek az allergiások küzdenek, s amelyet tudattalanul megtagadással fenyegetnek. Az evés feltétele természetesen egy adag agresszió. Hiszen az élelmet magunkhoz kell vennünk, bele kell harapnunk és meg kell rágnunk, erőszakkal össze kell aprítanunk. Valóban, minden étkezés, mely megkívánja az idegen anyagok integrációját, egy leukocitózishoz is vezet, vagyis a védekezésért felelős fehér vértestek számának növekedéséhez. Úgy tűnik, a szélsőséges élelmiszer-allergiában szenvedőknek ez már túlzás. Ők még ezt a talán legtermészetesebb agressziót is megtagadják, s ezzel valóban katasztrófa sújtotta csatatérré változtatják saját testüket. Szélsőséges esetben, amikor (szinte) minden táplálékot elutasítanak és visszavernek, már ugyan tudattalan, ám mégis alig leplezett öngyilkossági kísérletről beszélhetünk. A szuiciditás mindig karöltve jár az agresszióval, mely ebben az esetben nyíltan és közvetlenül a beteg saját élete ellen irányul. Ha az allergia ilyen fokig jut, akkor ott a Mars mellett már a Plútó is egyértelműen szerepet kap a maga önromboló energiáival. Nőies színezetű agressziója befelé irányul, önmaga ellen, nem pedig kifelé, mint a Marsé. Az autoagressziós betegségek esetében aztán ez a téma egészében előtérbe kerül. 168
Speciális allergikus kórképek Asztma Ahörgi asztma vagy tüdőasztma (asthma bronchiale) esetében az alapvetően agressziós elem mellé még a felfújtság is járul, mely évek múltán egyre inkább jellemzi a beteg külső megjelenését is. Az orvostudomány ezt hordómellkasnak nevezi, melynek alapja a tüdőtágulat. Ebben a napnál is
világosabban jelentkeznek az ego felfuvalkodott igényei. A köznyelv az ilyen emberre kertelés nélkül azt mondja: felfuvalkodott alak. A beteg felfúvódik, mivel felfuvalkodik. Ahelyett, hogy időről időre adna is (mármint a levegőből), inkább megpróbál folyamatosan, így aztán túlontúl is sokat venni. Ezzel megzavarja az adás és a kapás polaritását, s ez a status asthmaticus szélsőséges esetében a megfulladás veszélyével fenyeget. Aki mindent magának akar megtartani, az nem kap többet, hanem megmérgezi és elvágja magát az élet bőségétől. Sok asztmás vágyik a szeretetre. Mivel azonban ők maguk alig adnak, hát nem is kapnak eleget, így aztán átvitt értelemben is azt a benyomást keltik, hogy telhetetlenek. Ebben az összefüggésben sokat elárul, ha valaki nyakló nélkül forfcoskodik. A felfúvódottságban az elhatalmasodott uralomvágy és hatalmi igény kerül kifejezésre, mely nemritkán a hatalom ennek megfelelő kiélésében nyilvánul meg. A beteg környezete még az életveszélyes rohamokat is gyakran „zsarnokinak" találja. A játékba ráadásul jelentős mértékben bekapcsolódik az önfeláldozás is: az ember kockára teszi a saját életét, hogy érvényesülhessen, s ez már a marsikuson túlmutat a plútói aspektus felé. A tehetősség és a tehetetlenség közötti kiegyensúlyozatlanság messzemenőkig meghatározza az asztmás életét. A mások uralmi törekvéseivel történő konfrontációtól eláll a lélegzete is. Ilyenkor nagyon jól jön az asztmásnak az orvostudomány klímaterápiája, melynek során a legszebb hegyvidékek magaslataira küldik őt. Messze mindenek - a dolgok és a többi ember - felett állva önnön nagyságának igénye és a tiszta levegő utáni vágya egyaránt kielégülhet. Az efféle magasságok persze elhagyatottá is tehetnek, hiszen ebben a régióban a levegő már kevés, ezért minden élet redukált. A pszichoanalitikus értelmezést követően az érintettek inkább befelé hullatják esetleges könnyeiket. A magaslati fekvés a saját, sötétnek talált életterületekkel szembeni elutasításnak is kapóra jön. Az asztmások többnyire nincsenek kibékülve az alsóbb régiókkal, főleg a medence nemi zónáival. A betegek inkább „fejsúlyos" benyomást keltenek, nemiségüket pedig gyakorta a tüdejükbe helyezik át. A számukra gyanús alsóbb régiók helyett a tüdő két szárnyának hörgőiben termelnek váladékot. Vágynak ugyan e (belső) szárnyak kiterjesztésére, a felemelkedésre és a lét könnyedségében való szárnyalásra, ezt a vágyat azonban ugyanakkor erősen bojkottálják. 169 matikus lélegzetmintában elutasítást és ellenszenvet ismerhetünk fel. Emellett a tüdő - a bőr mellett természetesen - a csere legfontosabb szerve. Emögött a szabadság és az önállóság felé tett lépéstől való félelem rejtőzik. A kifelé imponálóan felfújt, a hordómellkasban megnyilvánuló uralmi és hatalmi igény ellentétben áll a befelé tapasztalható, a tüdőtágulat által meghatározott szűkkeblű-seggel, mely félelemről és szűkös, szorult állapotról tanúskodik. Aki nem tud szabadon lélegezni, az nem képes jól megélni saját lelki minőségeit sem. Az érintettek szubjektív benyomása az, hogy embertársaik - és különösen gyakran saját anyjuk - nem hagynak nekik elegendő teret a kibontakozásra. Ebben az allergiában szerepet játszik az elevenség elutasítása, a kifelé való elzárkózás is. Az asztmás a roham folyamán olyannyira elzárkózik minden elevenségtől, hogy már annak ellenkezője fenyegeti a halál képében. Emellett mindenképpen szeretné felfújni magát és levegőhöz jutni, csakhogy agressziója a tüdejében reked. Abbéli kísérletében, hogy jól odamondjon, nemritkán csak védtelenül kapkod dühében levegő után. Az asztmások a kötött légzés technikájával42 dolgozhatnak problémájukon. Ezzel gyakorolhatják az adás és a kapás közötti feszültség kiegyenlítését és az egészséges agressziót. Másrészt a vázolt probléma rendszerint pszichoterápiás kezelést igényel. Ennek során a tudat megtanulhatja, hogyan hódítsa meg azokat a tereket, melyekről a beteg álmodik. Ahol ez átvitt értelemben megtörténik, ott a mellkas mentesül ettől a feladattól. Ha az érintett asztmások gondoskodnak fontosságuk elismeréséről, már nem kell annyira felfújniuk magukat. A kötött légzésben az asztmások egy pillanatra felülemelkedhetnének a polaritáson, és megélhetnék a ki- és belégzésben a „halálból-életet", emellett pedig megadhatnák maguknak és másoknak az önmegvalósításhoz szükséges teret és szabadságot. Ha átvitt értelemben is könnyítenének magukon, és offenzívén kezdenének élni, a tüdejükben dúló, állandó harc is feleslegessé válna. Ahol tudatosan realizálják és elfogadják félelmüket, szorultságukat és kicsinységüket, ott ezek a témák már nem kényszerülnek a test színpadán
kompenzációra. Aki hatalmat szerez önmaga felett, s a valódi külső hatalmat megvalósítja, annak már nem kell a tünetekben hatalmat gyakorolnia. Aki a szexualitást a mellkasa helyett a tudatába emeli, s a vele járó energiát a megfelelő helyekre irányítja, érezni fogja, hogy az élet magától áramlik, váladékai pedig gyönyörteljes és semmiképp sem gátló szerepet fognak játszani. így lassacskán újra tudatossá, hosszú távon pedig saját fejlődésének táptalajává válna minden eddig elkerült dolog, mindenekelőtt önnön „mocska". Remek segítséget jelentene ehhez teljesen konkrét síkon is a „saját vizelet"-terápia, mely a lélek szennyvizét újra az élet részévé varázsolja. Ily módon a tapasztalat szerint idővel kibékülnek az adással és a kapással a csere és a kommunikáció területén, de főleg a szeretettel.43 A szexualitás szere170 lemmel társulhatna, az egykori „mocskos képzelet" a vágy forrásává válhatna. Az elzárkózni akarás a saját tér védelmévé és meghódításává alakulhatna, így az ehhez használt agresszió az életet elősegítő színezetet kap. Az önmagunk és saját életünk feletti bizonyos uralom révén a dominancia iránti igény enyhül, saját jelentőségünket, s adott esetben kicsinységünket reálisabban szemléljük, ezáltal pedig végül kialakulhat a lélegzet szabadsága és a tér lehetőségei közötti harmónia. Neurodermatitis Már a kiütés szóban is kifejezésre jut e betegség agresszív jellege. A bőr elsődleges kapcsolati szervünkként működik - míg a csere szervének nevezhető tüdő, vagyis a levegő elem viszonylag távolságtartóbb kommunikációt tesz lehetővé a külvilággal. A bőr esetében előtérbe kerül a gyengédség, a közeli, érzéki kapcsolat; ugyanakkor viszont határvonalat is képez. Következésképpen ezeken a területeken gyaníthatjuk a zavarokat a neurodermatitis esetében. Amikor a kiütés belülről tör kifelé, mert viszket és vakarózáshoz, a foglalkozás egy agresszív formájához vezet, mindenekelőtt a kapcsolat és a gyengédség témáira utal. A neurodermatitis inkább felnyitja a határokat, semmint hogy lezárná. Nem igyekszik vastagabbá tenni, megerősíteni a bőrt, mint mondjuk a pikkelysömör, amely belülről szinte páncéllá teszi a bőrt a külvilág felé. Akinek valami viszket vagy kapar, azt nemcsak többnyire allergikus bőrreakciója provokálja, hanem egy eddig elfojtott vagy legalábbis tudattalan téma.* Ennek tartalmáról gyakran az allergének adnak felvilágosítást. Ezekben, valamint a neurodermatitis tüneteiben van valami ösztönző, izgató, vonzó és ingerlő - csupa kétértelmű kifejezés. Nyugalmat és enyhülést csak az hoz, ha a test mélyén lappangó titok felszínre tör, napvilágra kerül, vagyis ha a bőrt kivakarják, ha az ingerlő problémát a tíz körmükkel szabályosan „előássák". A bőrjelenségek alapján heves, mi több, tüzes energiát kell feltételeznünk. Szó lehet akár lángoló haragról vagy forró és elismerésre törekvő szenvedélyről, netán a belső tűz valamely más formájáról. Az érintettek a szó legszorosabb értelmében igen vérmesnek, felajzottnak érzik magukat, alig férnek a bőrükbe. A többnyire „csak" szimbolikus, az allergének által megtestesített ellenségkép ellen vívott, vérig menő küzdelem a túlzott reakcióival erős tudattalan agresszivitásról árulkodik. Mivel ez mindenekelőtt saját maguk ellen irányul, nem tekinthetünk el a Plútó részvételétől sem. A neurodermatitises betegek fellángoló agressziója olykor egyenesen az arcukra van írva, úgyhogy nem sikerül tartaniuk a (külső) formájukat, s jó képet *Más nyelvek, például a német, a viszketéssel és viszketegseggel kapcsolatos kifejezéseknek lelki tartalmat is tulajdonítanak: ami viszket, az izgat, ingerel, érdekel, foglalkoztat. (Aford.)
171
vágni a piszok dolgokhoz. A test ismét őszintén elárulja, hogy az illető legszívesebben kiugrana a bőréből. Mivel a bőr - egyéb funkciói mellett - a lélek térképe is, a kiütés elhelyezkedéséből adódik, melyik síkon tört ki a harc. Sok beteg ahelyett, hogy bátran beleásná magát az adott témába, hogy az elfojtott titkot megszellőztesse, ha már a határokat felszakította, inkább a szó szoros értelmében megforgatja magában a nyársat. Az allergének kerülésének álcája alatt zsarnokoskodni kezdenek környezetükön, hogy esedékes agressziójukat kiéljék. A tudattalan agresszió pangása a legkülönfélébb hatalmi játékokban mutatkozhat meg, cseppet sem örvendetes szelepet nyitva a vitalitásnak, bár a betegek számára ez éppoly felszabadítónak tűnik eleinte, mint a vakarózás. Valóban továbbjutni, vagyis a tünetben megjelenő tanulási feladatot megoldani persze nem sikerül nekik. Ésszerűbb és messzebbre vezető lenne, ha a véresre vakarás és önnön határaik felszakításának csillapíthatatlan ingerét átvitt értelemben, egy pszichoterápia keretein belül kamatoztatnák, hogy leássanak saját, elnyomott vitalitásuk forrásáig, így legalább értelmet kap, s tartós megkönnyebbülést hoz az eközben érzett fájdalom, így legalább tudatosan kitehetnék magukat valamennyi sötét témájuknak, ahelyett, hogy leprásnak éreznék magukat. A pszichoterápia csendjébe és magányába való önkéntes visszavonulás, noha távol áll a közösségtől, időben mégis behatárolható (a kórképelemző pszichoterápia időtartama három-négy hét) és áttekinthető. Közben és utána a beteg úgy érzi, jó helyen kapisgál, s immár képes szembenézni a bőrét feszítő szükségleteivel. Aki önként enged a kihívásnak, azt nem izgatják kevésbé az élet ingerkedé-sei - az ingerek özönéből tudatosan magára veszi, ami őt illeti, s előmerészkedik csigaházából. Aki a saját határait bátran és tudatosan megnyitja, az lassanként még az addig ellenségnek tekintett szimbólumokat is beeresztheti, hogy jelentésüket és jelentőségüket megismerve becsülje meg azokat. Átvitt értelemben megnő a reakciókedve, s közben bőrét is felmenti ebből a szempontból. Immár többet engedhet meg magának; határai áteresztőképessége megnő, több kapcsolatba és cserébe vághat bele. Amilyen mértékben ő maga kezdeményezőbbé és bátrabbá válik, olyan mértékben vesz vissza teste az agresszív reakciókból. Aki ki meri élni bőre és lelke igényeit, az talpraesettebb lesz, megtanul védekezni, sőt kedvvel és odaadással, offenzívén cselekedni. Nemcsak az erotikát, hanem az élet egészét is jobban fogja élvezni. Az eredményes értelmezés most sem azt jelenti, hogy a történet egyéb síkjait figyelmen kívül hagynánk, hanem ellenkezőleg: intézkedései ezen az alapon még hatékonyabbak lesznek. A klasszikus homeopátiával és a táplálkozás átállításával, a sajátvizelet-terápiával és a méregtelenítéssel, hogy csak néhányat említsünk, a gyógyulás folyamata elősegíthető. 172 Csalánkiütés
A csalánkiütésnek (urticaria) nevezett allergikus bőrreakciók olyanok, mint a csalán (Urtica urens) által keltett hólyagocskák és kiütés, s a bőr égető igényeiről árulkodnak, vagy inkább azokról az igényekről, melyek ráégnek a bőrre. A beteg ebben az esetben is viszket, ezért vakarózik, ennek jelentése hasonló, mint a neurodermatitisnél. A duzzanat, a bőr jelentős megvastagodása miatt azonban mindehhez még egy akut védekező-elhárító komponens is járul. A neuroderma-titisszel ellentétben a csalánkiütés kimondottan akut jelenség, mely ritkán vezet krónikus panaszokhoz: a baj rendszerint belátható időn belül elmúlik. A viszketés, és következménye, a vakarózás gyakran kimondottan kéjes és sóvár. A kifelé igyekvő tűz gyakrabban jelez szenvedélyt, mint dühöt, persze ezt is, azt is tudattalanul. Aki saját jószántából áll az offenzív élet ingerei elébe, azt kívülről sokkal kevesebb gyötrelem éri: a sors szükségszerűségei egyszerűen megszűnnek.
A gyógyuláshoz olyan életre lenne szükség, mely valóban izgató, mely ösztönzi a beteg bátorságát, hogy kihívásként ragadja meg az élet rázós dolgait. Aki elegendő ösztönzésről és pozitív izgalomról gondoskodik, érzéki ingerekről és izgató tapasztalatokról, az kevésbé ingerülten reagál majd - úgy a bőrén, mint az életben. Ami a bőrünkre ég, az a lelkünkkel is ezt teszi. Aki azonban hajlandó lelkét az égető igényeknek áldozni, az megkíméli a bőrét. Akinek például lángra gyúl a szíve egy másik ember iránt, az a szerelmi kapcsolatban mindezt könnyedebb és kellemesebb bőrpírban élheti meg; (szerelmi) harcában mégsem a bőrére megy ki a játék... Arcvizenyő (Quincke-ödéma)
Ez a kórkép szinte mindig a csalánkiütés lefolyásához hasonlít. Nők esetében egy bizonyos enzim hiánya miatt örökletes is lehet, bár ez igen ritkán fordul csak elő. Az arc hevesen elvörösödve hirtelen felpuffad, a szemek pedig úgy bedagadnak, hogy csak egy keskeny rés marad belőlük, s a reakció még a nyelvre és a garatra is kiterjedhet. Az orvostudomány ebben az esetben angioneurotikus ödémáról, vagyis érbeidegzési zavaron alapuló vizenyőről beszél. Vagyis már a nevéből nyilvánvaló a betegség lelki háttere, még ha a lelki sík nem játszik is szerepet a hivatalos orvosi terápiában. Ez mindenekelőtt kortizonnal (a mellékvesekéreg egyik hormonjával) próbálja meg a jelenséget lehetőleg már csírájában elfojtani, és megakadályozni, hogy a beteg a garat megduzzadása miatt megfulladjon. Az alaptéma az allergiában látható: a lelkileg megéletlen agresszió a testben tombolja ki magát - nemritkán halálos elhárító ütközetben a szimbólumértékű 173 allergénnel szemben. Volt olyan asszony, akinél egy bolhacsípést követően fejlődött ki az arcvizenyő - a bolha is a tisztátalanság szimbóluma. Mindennel, aminek akár csak távolról is köze van a koszhoz, vérig menő harcot vívnak: a „piszkos" szexuális szimbólumoktól a közönséges háziporig. A beteg a homeopatikus, bolhacsípés-nosode szedése révén képes volt kibékülni a témával, s megkönnyebbülést talált. Az elvörösödés szimbolikusan ártalmatlanabb változat lenne, s egy kínosnak talált témát illető tisztességtelen helyzetet mutat. A beteg nem akar a többnyire erotikus színezetű területtel kapcsolatba kerülni, az arc őszinte bőre pedig leleplezi a legőszintébben megnyilvánuló „veres kobakot". A nyomok a piros lámpák szimbolikája felé vezetnek. Az agresszió és az erotika közeli kapcsolata nemcsak a piros/vörös színben nyilvánul meg, hanem a hozzátartozó istenben (Erósz/ Ámor) is. Ha az arc lángba borul, őkelme kissé túllőtt a célon. A tisztességtelenséghez hasonlóan a szégyentől, a kárörömtől vagy a dühtől is lángra kaphat az arc. Ám az ember éghet a szerelemtől is. Ekkor azonban a szív a lángokban emésztő tűz természetesebb helye. A lángok csak akkor terjednek át az arcra, ha valami kimondatlan, szégyenkezve elhallgatott dolog kerül napvilágra. A tartósan lángokban álló arc nemcsak a gazdájának, hanem környezetének is elárulja, hogy valami nincs rendben. Mint egy világítótorony, mely messziről láthatóan szétküldi üzenetét, úgy adja hírül a kipirult ember, hogy égető problémája van. A neurodermatitiszes változat kiütéseiben az agresszió - a bevallatlan, és az allergián kívül megéletlen agresszió belülről kifelé tör. Az arc ég, mint a tűz. Ez az arcra sütött bélyeg felveti a kérdést, hogy mi bélyegezte meg. Saját, eddig megnyilvánulatlan agressziója lehet, mely - a dühtől vöröslő és a fellángoló harag kifejezések értelmében - lángra lobbantotta, de ugyanígy származhat mástól kapott és lenyelt, pofon formájában érkező agresszióból is, mely szintén az arcra sülhet. A kapott és a ki nem osztott pofonoktól egyaránt feldagadhat az arc. Ahelyett, hogy visszaütnénk, inkább az arcunkon ütközik ki kiütések formájában a visszafojtott indulat. Az ellenfelet ezzel is távol lehet tartam, mindenekelőtt a nemek harcában. A vizenyő, mely a puffadással elfedi az egyéni arcvonásokat, az arc nagyfokú elvesztését is jelenti. A feldagadt arc azt mutatja, hogy az ember nem vállalja önmagát és arculatát a világ előtt.
Egy beteg asszony ebben a helyzetben egyenesen „disznóképű"-ként jellemezte saját arcképét, s ez mindenekelőtt a kicsi, vékony „disznócsecsre" vonatkozott, mely a puffadtság kísérőjelensége volt. Ez az asszociáció elvezette őt bizonyos disznóságokig, melyek annak idején nagyon szórakoztatták, később viszont már nem tudta azokat vállalni. Ebben az összefüggésben még szerelme is cuki malackámnak nevezte, ami számára nagyon izgató volt - abban a szituációban persze egészen másképpen, mint a későbbiekben. Akart ő bármit, csak éppen disznólkodni nem, és tessék! Testének őszinteségét csak azért tudta elviselni, mert esélyt látott benne, hogy ezáltal mélyebb szinten 174 megoldja a problémát, s uralma alá von egy olyan életterületet, mely mindeddig zárva volt előtte. A felpuffadás a sértődés mellett valaminek a leválasztását is jelentheti. A szűkösség érzéséből táplálkozó belső nyomás a közelgő kitörést jelzi. A határt jelentő bőr megvastagodása ezzel szemben a védőfalat hangsúlyozza, illetve a fedezék keresését. A beteg a vastag puffadás mögé rejtőzik; szemei látréssé szűkülnek, így elkülönülve jelzi, mint a kisgyermek, amikor becsukja a szemét, hogy ő ott sincs. Jól elszigetelt erődítményében halottnak tetteti magát. Egy másik nőbetegnek saját felpüffedt arca láttán valóban a vízihullák jutottak eszébe. Az ehhez járuló félelem az arc szűk-ségében nyilvánult meg. Ha valaki az ellenállás helyett védőfalakat épít, az a gyengeség és az életrevalóság hiányának jele. Aki bátor, az hajlandó támadás esetén az offenzív harcra; aki viszont vastag falak mögé bújik, az az ellenkezőjéről tesz tanúbizonyságot. A vastag falak üzenete mindenesetre ambivalens, hiszen első pillantásra ellentmondani látszik egymásnak a védelem keresése, ugyanakkor pedig a figyelem felkeltése. A feltűnő jelzést akár segélykiáltásként is értelmezhetnénk: a beteg saját falai mögött segítséget és megkönnyebbülést szeretne találni égő padlásszobájában. Aki vastag várfalak mögé bújt, aki semmit sem akar látni, és maga sem akar látszani, ehelyett félelemmel kémleli a lőréseken át az ellenséges világot, annak nyilvánvalóan segítségre van szüksége. A meglevő agresszív tényező ellenére az arc ruganyos feszességében valami gyerekesbabás vonást is felfedezhetünk, valami angyalka- vagy puttóféle karaktert. A félelemnek sokféle arca van, ez éppen a naivabbak közül való. A betegség legmélyebb árnya, amint az a pszichoterápiák során kiderült, a szörny(pofa), mely elrettent és elnyeléssel fenyeget. Jusson csak eszünkbe a Medúza mítosza. A vizenyő leleplezi azt a sötét oldalt, melyet nem merünk kimutatni, de még magunknak bevallani sem. Ennek megfelelően óriási az ijedség, ha a tükörbe pillantunk. Ritkán ütközik ki ilyen egyértelműen az árnyék, és érthető, ha a beteg azonnal meg szeretne szabadulni tőle. Annál több tisztelet illeti azt a beteget, aki saját Medúzájának megpillantásán mégis átverekszi magát. Káli, az elemésztő, halálra rémisztő, minden életet magának követelő istennő archetípusa is ide sorolható. Aki kénytelen ezt az árnyékarcát közszemlére bocsátani, az csaknem elviselhetetlen őszinteségre kényszerül. A négy fal, a biztonságos barlang mélyéről kivezető minden egyes lépés valóságos pokoljárást jelenthet. A betegek érthető módon elvárják kezelőjüktől, hogy a lehető leggyorsabban véget vessen ennek a drámának. Csakhogy ennek nincs más módja, mint hogy a beteg tudatában egyezzék ki saját lelkének árnyoldalával - mert akkor sem a tükörben nem kell többé szembesülnie vele, sem másoknak nem kell megmutatnia. Ritkán van oly közel a szabadulás és lenne oly fontos a helytállás, mint az arcvizenyő által megbélyegzettek esetében. Jusson eszünkbe Oscar Wilde könyve, a Dorian Cray arcképe, mely igen hasznos irodalma lehetne ennek a problémának. 175 A betegeknek fel kell tenniük a kérdést, hogy melyik számlán fogott ilyen vastagon a kréta, s inkább milyen képet szeretnének mutatni a külvilág felé. Mi az, amit általában a legszívesebben mutatnak magukról, és mi rejtőzik a színfalak mögött - talán egy jól begyakorolt Keep smiling? A
kérdés, hogy egyáltalán mi ez az egész arcvesztés, kézenfekvő. A környezet reakciójának megváltozásából is megérthető. Hogyan közelítenek hozzám, ha szokásos, mindennapi arculatomat viselem, és milyen reakciót vált ki, ha Medúza-főmet mutatom? Mitől félek, és mivel félemlítek meg másokat? Milyen képet szoktam vágni a disznóságokhoz? Mi fojtogat engem, mit fojtogatok én saját magamban? 176
Autó agresszió s (autoimmun) betegségek Az autoagressziós betegségek esetében a Mars témakörének további eszkalációjáról beszélhetünk. Míg a gyulladások keletkezésekor a kórokozók potenciálisan veszélyes ellenfelek voltak, az allergiánál pedig az allergének fizikailag ártalmatlan, de legalább még kívülről érkező dolgok, addig az autoagressziós betegségek a test saját struktúrái ellen irányulnak, mivel az ellenálló rendszer már nyilvánvalóan nem ismeri fel azokat, hanem többé-kevésbé heves támadást indít ellenük. Az allergiához hasonlóan ezeknek a megbetegedéseknek a száma is jelentősen nő, ugyanakkor még azt sem tudjuk biztosan, hogy mely betegségek tartoznak valójában ide. Az olyan kórokat, mint a lupus erythematodest és a Hashimoto-típusú pajzsmirigybetegséget biztosan, a sclerosis multiplexet valószínűleg ide sorolhatjuk. Az utóbbi időben a reuma különféle válfajait és a krónikus fáradtság szindrómát (Chronic Fatigue Syndrome = CFS, de nevezik Burnout-szindrómá-nak is) szintén ebben az összefüggésben emlegetik. Persze ha még a nevében sem vagyunk biztosak, a besorolása nyilván még nehezebbé válik. A vele járó súlyos korlátozottság és széles elterjedése miatt a sclerosis multiplex-szél már részletesen foglalkoztunk A lélek nyelve: a betegség című könyvben, ezért itt most nem térünk ki rá. A fáradtságszindrómát, melyben az idegen ellen indított harc bármely területet megtámadhat, szintén értelmeztük pszichológiailag a Sorsfordulókban. A japán Hashimotóról elnevezett támadás a saját pajzsmirigyszövetek ellen olyan károsodásokat okoz, hogy végül a pajzsmirigy csökkent működéséhez vezet, mellyel megint csak részletesen foglalkozik A lélek nyelve: a betegség című mű. Besorolásuk mellett gondot okoz az a kijelentés is, miszerint az autoagresz-sziós megbetegedések száma egyre nő, ugyanis az is előfordulhat, hogy régebben egyszerűen nem ismerték fel őket. Már a reumások (csak Németországban mintegy negymillioan vannak) és a sclerosis multiplexes betegek száma is a saját agressziójuktól szenvedők milliós táborát teszi ki. A kórtörténet viszont annál egyértelműbb: nemcsak hogy teljesen ártalmatlan, hanem a test saját részét képező, életfontosságú struktúrák válnak legyőzendő ellenséggé. Az immunrendszernek nyilvánvalóan gondot okoz, hogy a sajátját mint olyat felismerje. Ha a dolgok mélyére nézünk, azt is mondhatnánk, 177
belül található, ahol ráadásul szükség is lenne rá. Ebből a szempontból megfontolandó lenne, vajon az adott szövet sejtjei nem veszítették-e el képességüket arra, hogy a járőröző immunsejtek rendszeres ellenőrzése során testazonos struktúrákat mutassanak fel, vagyis nem saját maguk váltják-e ki az agresszív reakciót. Ezek a testszövetek valahogyan elidegenedtek, ezért automatikusan ellenségekké válnak. A test bensejében csak azt tűri meg, ami a sajátja - az embrió kivételével, mely felerészben idegen szövetekből áll. Ezért aztán feltételezhetjük, hogy az érintettek tudattalanul eltávolodtak ezektől a sruktúráktól és témáiktól. A háborúskodás befejezéséhez fel kéne hagyniuk az elidegenedéssel, s az adott témát vissza kellene hozniuk az életükbe.
A makrokozmoszban ezt a helyzetet polgárháborúnak neveznénk. A katonák elkezdik lőni saját honfitársaikat. Az országot az összeomlás szélére sodorják, különösen akkor, ha életfontosságú központokat foglalnak el vagy semmisítenek meg. Amint a polgárháború a háború legszörnyűségesebb változata, úgy az autoagressziós betegség is az agresszió problematikájának legmesszebbmenő eszkalációja. Általában több nemzedékre van szükség ahhoz, hogy egy polgárháborút követően ismét kibéküljenek egymással az emberek, s ismét az legyen az érzésük: egy népként összetartoznak. A test mikrokozmikus síkján a hivatalos orvostudomány nem ismer olyan módszert, mely ebben a fenyegető helyzetben gyógyulást hozhatna. Ehelyett kortizon adagolásával próbálja elfojtani a betegség akut elmozdulását. Csakhogy így minden reakciót elfojt, az ésszerűt és a fenyegetőt egyaránt. A reakcióiban korlátozott, védtelenné tett szervezet tartósan nagyon rosszul tűri ezt a terápiát. A mellékhatások egészen a Cushing-tünetcsoportig terjednek: kezdetét veszi a törzs elhájasodása, miközben a végtagok egyre soványabbak lesznek.44 Ha az orvosok kétségbeesésükben még citosztatikus szerekhez nyúlnak is, a taktika mit sem változik, hiszen ezek a tipikusan rákellenes szerek jelentős mellékhatásaik mellett semmi másra nem jók, mint hogy megakadályozzák a sejtek fejlődését - csakhogy valamennyi sejtét, nem csak a betegekét. A természetgyógyászat területén sokféle út kínálkozik arra, hogy szabályozó hatást fejtsenek ki az immunrendszer erőire. Különösen jól bevált a tudatos böj-tölés, mely a szervezetnek az általa nyújtott nyugalmi és regenerációs időszak révén erői újraértelmezésének és újraszervezésének lehetőségét is kínálja. Természetesen most is, mint mindig, lehetőség van a klasszikus homeopátiával történő szabályozásra. A döntő pont tehát az, hogy a test szerveinek és rendszereinek rendezett együttműködését helyreállítsuk, a hadsereget az anyaországgal, illetve az érintett területtel ismét kibékítsük, és rávegyük, hogy a felettes hierarchiát újra elismerje. Ebből a szempontból a lélek nyilvánvalóan a test felett áll, s a saját szövetek működésébe történő beavatkozás csak azok szimbolikus jelentésének megfejtésével lehetséges. Az allergénekhez hasonlóan a test szövetei és struktúrái is gyorsan ki178
tárulkoznak. A Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című könyvemben ábécérendben felsorolom jelentésüket és jelentőségüket. A megtámadott struktúra szimbolikája tehát eligazít minket, így az érintettek plutonikus igyekezettel felderíthetnék az adott témát, hogy aztán behatóbban foglalkozhassanak vele. Valamennyi autoimmun betegség esetében az önemésztés és a betegek életének meghatározó zavara a kór alapvető tendenciája. Pozitív értelemben tehát az a feladat, hogy önnön veszteségeikre való tekintet nélkül az adott régió szimbolikájában megnyilvánuló témát uralni tudják életükben, s harcos magatartást tanúsítsanak az adott témakörben. A megfelelő lelki témák feletti uralomról, a velük való megbirkózásról van tehát szó, nem pedig a konkrét testtájak és szövetek legyőzéséről. Amit az antitestek támadó szándékkal tesznek - az idegenné és ellenségessé vált szövetek mindenáron történő lerohanását, hogy azokat leverjék és legyőzzék -, azt a betegnek a tudatában kéne megvalósítania. Mindamellett ugyanolyan plútóian járhatna el, mint a testi harc során. Mostanra láthatóvá vált, milyen sokoldalú az agresszió témája, s mennyire összemosódik egymással a Mars és a Plútó princípiuma. Például a gyomorégésnél feltolul az extrém felbontóereje miatt az agresszió princípiumához tartozó gyomorsav, mely képes lenne akár a fémek lebontására is. Ebben a helyzetben a Marsot éppúgy üdvözölhetjük, mint tágabb eszkalációs fokán, a gyomor nyálkahártyája elleni támadásban. Csakhogy itt már észrevétlenül a Plútó vette át az irányítást, ugyanis kezdetét veszi az önmarcangolás és az önemésztés: a sav lyukat esz a gyomor falába, s elkezdi felemészteni a test saját húsát. Amikor bekövetkezik a gyomor átszakadása, ismét a Mars felbukkanására kell gyanakodnunk. Ha a baj a gyomorrák lehetséges irányába kanyarodik, a kezdeti szakaszban megint a Mars áll az előtérben, amikor a ráksejtek beszűrődve, infiltrációval
támadnak a környező sejtekre. Mivel azonban idővel egyre jobban felemésztik saját életterüket, a szó végül újra a Plútóé, s ez meg is határozza a betegség lefolyását.45 Valamennyi autoagressziós betegség teljes erőbevetést kíván, ez jellemző is a Plútó princípiumára. A Plútó és a Mars testi és mitológiai síkon egyaránt közeli kapcsolatban áll egymással. Mars, a háború istene a holtak birodalmának ura, Plútó kezére játszik, hiszen a csaták és háborúk révén agresszívan biztosítja az utánpótlást az alvilág számára. Itt a holtakra a belső átalakulás megfelelő feladatai várnak. A Marsnak szüksége van a Plútóra, hogy a holtakat átvegye és végzetüket beteljesítse, a Plútónak pedig a Marsra, hogy a halandók végső útját előkészítse. Ezért a Plútót ezen a síkon a Mars eszkalációjának nevezhetjük, ennek megfelelően pedig az autoagressziós vagy autoimmun betegségeket az allergia eszkalációjának. Mindamellett szem előtt kell tartanunk, hogy orvosi értelemben nem az egyik tünetegyüttesből a másikba való átmenetről, hanem az ősprincipiális problémakör elmélyüléséről van szó. Az értelmezéshez nagyban hozzájárul a saját és az idegen fogalmának felcserélődése. Amit a külvilágban lopásnak ismerünk, vagyis amikor valaki elvesz valamit, ami nem az övé, az allergiában ennek fordítottja vezet a testi drámához. 179
Az immunrendszer, mint egy ország határait védő hadsereg, megfordítja a lándzsát, s befelé irányítja, hogy saját szervrendszerének főleg a határfelületeit vegye célba. Az erőszak kitörése tehát kifelé, hanem befelé irányul, explózió helyett implózió történik. Ez a tendencia tökéletesen megfelel a Plútó őselvének. Megváltására egyetlen mód kínálkozik: a minden területet érintő megfordulás, az ókoriak által jól ismert metanoia, a legmélységesebb, az élet teljes átalakulásához vezető bűnbánat. A metamorfózis, a teljes belső átalakulás ugyanúgy ide tartozik, s időrendben ezt követi. Amikor a minden porcikáját különkülön mozgató hernyó belülről kifelé kemény gubóvá válik, pont ilyen változás zajlik le. És akkor is, amikor a kemény, földhöz ragadt gubó, páncélját belülről felrepesztve, pillangóként új, légies birodalmába röppen. Ahogyan Richárd Bach írja: „Ami a hernyó számára a világ vége, az a mester számára egy pillangó." Aligha fogalmazhatnánk meg ennél szebben a metamorfózis elvét. Az autoagressziós betegségben szenvedők harcosan megvalósítandó távlati célja az kell, hogy legyen, hogy saját házuk táján (és testükben) - kerül, amibe kerül - újra visszaállítsák a rendet, s a sajátjukat sajátjukként, az idegent pedig idegenként ismerjék el. Közben a régi, otthonossá vált és talán még meg is kedvelt előítéletektől meg kell szabadulniuk az újabb felismerések javára. Hiszen a hernyónak is meg kell halnia ahhoz, hogy pillangó válhassak belőle. Az autoagressziós betegnek meg kell tudnia hozni a megfelelő döntéseket, s újra meg kell tanulnia felismerni, mi a sajátja és mi az idegen. Ez a lépés még jóval annak - a spirituális hagyomány által megkívánt - felismerése előtt esedékes, hogy minden: egy. A gyermeknek először meg kell tanulnia elhatárolódni, s különbséget tenni az Én és a Te, illetve minden egyéb között. Ilyenkor a gyermek gyakran a másik végletbe esik, s a világ minden játékszerét a sajátjának tekinti. A fejlődés útján csak sokkal később válik világossá számára, hogy ez is csak az észlelés egyfajta korlátja, s hogy végső soron minden egy. Másképpen kifejezve: a kisgyermek élete hajnalán úgy szereti édesanyját, mint saját magát, mert még nem tesz különbséget kettejük közt. A következő lépésben meg kell tanulnia elfogadni és szeretni saját magát, és csak ezután lesz egyáltalán értelme azon igyekeznie, hogy felebarátait is úgy szeresse, mint önmagát. Az autoagressziós beteg ebben az iskolában megtanulja, hogy testileg mi az övé. Elsősorban azt kell tehát megtanulnia, hogy saját testét, annak minden struktúrájával egyetemben, a magáénak tekintse. Erre szüksége van az Én erőinek síkján. Önmegvalósítása során meg kell tanulnia, hogy ki ő, és mi minden tartozik hozzá, illetve legszűkebb befolyási és feladatköréhez. Átvitt értelemben valóban nincsenek a birtokában az idegenként üldözött testi struktúrák, viszont az általuk megtestesített témáknak és feladatoknak sem ura még. Először tehát meg kell birkóznia ezekkel, el kell őket sajátítania, így védelmének nem kell majd a testi szintjén bemutatnia, mennyire idegen számára az adott terület és az adott szerv, a maga jelentésével és szimbolikájával.
180 Lupus erythematodes A lupus erythematodes egyéb szövetek mellett elsősorban a bőrt támadja meg. A bőr egyrészt a kapcsolat elsődleges szerve, így a fizikai kapcsolatok széles skáláját jeleníti meg a köszönéstől egészen a szexualitásig, másrészt a test védőrétege, tehát egyfajta páncélozottságot jelent a potenciálisan fenyegető külvilággal szemben. A lupusos betegeknek tehát a bőrkapcsolatok, érint(kez)ések sokfélesége vagy - éppen ellenkezőleg - külső védelmi vonaluk felett kellene megszerezniük a hatalmat. Mindez történhetne harcos módon, sőt így is kéne történnie, ráadásul a legnagyobb erőbevetéssel, hisz a betegség maga is igen gyorsan fenyegető méreteket ölt. Egy lupusos beteg egyszer a következő mondattal jellemezte bőrproblémáját: „Semmit sem engedhetek meg magamnak, különben ugyanúgy pórul járok, mint az apám." A beteg felkínálta az űzött vad képét, aki állandóan menekült saját maga elől, s görcsösen próbált kitérni saját elviselhetetlen türelmetlensége elől. Lelkiállapota szinte a testben dúló polgárháború tükre volt. Minden fronton küzdött a külvilág ellen. Csakhogy ez merőben értelmetlen, sehová sem vezető küzdelem volt, csupán tükörharc, mely arra hivatott, hogy a másokhoz való közel kerülés vagy érdeklődés gátját eltakarja a szeme elől. Pedig éppen ez lenne a feladat. Ahelyett, hogy immunológiailag valamennyi határát megerősíti a külvilág felé, inkább lelki sorompóit és határait kéne felnyitnia, hogy befogadja az őt, illetve lelkét valóban izgató külső impulzusokat. Egy másik lupusos beteg a keménység és határozottság maszkja mögé rejtette sérülékenységét. Egy harmadik zsírból növesztett páncélt magának, és egyszemélyes erődítményének vastag, sárga falai mögé bújt. Odabent azonban dúlt a polgárháború, mely immunológiailag megmutatta neki, hogy minden határát legyőzte a belülről jövő támadás, melynek célja, hogy eleméssze őt. Az erőteljes karmolásokra hasonlító bőrreakciók szintén erre vallottak. Ezért aztán a lupusos betegeknek mindent latba kell vetniük, hogy lelki síkon tisztába jöjjenek a bőrük által szimbolizált témákkal. Átvitt értelemben le kell vedleniük régi bőrüket, hogy aztán tudatosan, új előjelekkel egy újat növesszenek.* Feladatuk, hogy ellenségesnek vélt bőrüket jelentéstartalmának legmélyéig elsajátítsák, s megbirkózzanak a bőrkontaktus és a határok témáival. A pszichoterápia gyakran azt mutatja, hogy ilyenkor valóban csak az öröklött, nem pedig az eredeti, saját bőrrel van a baj. Egyes betegek annyira rabjai családi kötelékeiknek, hogy egyszerűen nem találnak saját magukra. Inkább követik a családi átkot, mint saját életüket. Tudattalanul cipelik magukkal az ősök életének témáit, és nem ismerik fel, hol követel tőlük megoldást és saját létet az élet. Ezért aztán először a saját bőrük felett kell megszerezniük az uralmat, ez pedig Egyébként a régi bőrét levedlő kígyó is (többek között) a teljes átalakulás, valamint a Plútó és a Mars uralta Skorpió csillagjegy egyik szimbóluma. (Aford.)
181
jenek saját (családi) történetükkel, s elhatárolódjanak elődeiktől. Nemcsak a re-inkarnációs terápia, hanem még inkább a családi tényező mozdítja elő manapság az ilyen konstellációkat. A családi hagyományoktól való elszakadás megtagadásának sokféle oka lehet, s ezek már az élet kezdetekor megmutatkoznak a harcrakészség hiányában, amikor a baba sehogyan sem akar megszületni. Gyakran félelemből vagy lustaságból nem akarnak kirepülni a szülői fészekből. Ennek következtében kénytelenek tovább cipelni a családi történetet. Ekkor kínál lehetőséget a test. Rámutat arra, hogy le kell vetni a régi bőrt és az idejétmúlt életformákat.
A reuma és válfajai A reuma korántsem olyan egyértelmű diagnózis elnevezése, mint hinnénk. Valaha mindent ide soroltak, ami krónikus gyulladásos folyamatok formájában kellemetlenül érzékennyé teszi az ízületeket és az izomzatot. Ma itt is autoagressziós esetet feltételezünk, mert mindeddig nem sikerült a gyulladáshoz nélkülözhetetlen kórokozót megtalálni, így aztán a poliarthritis (sokízületi gyulladás) elnevezés voltaképpen meghaladott; de a neurodermatitishez hasonlóan, melyről szintén kiderült, hogy nem gyulladás, hanem allergia, megőrizte a hagyomány. A hivatalos orvostudomány persze megpróbál lehetőleg pontos diagnózist adni. Némi sikert jelentett az úgynevezett reumafaktor, a reumások vérében található fehérjetest felfedezése. Csakhogy akkor is reumáról beszélnek, ha ilyet ugyan nem találnak, de valakinek már régóta ízületi vagy izompanaszai vannak, így aztán a reumafaktor ma mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy a reuma testi síkon valójában fehérjeprobléma is. A betegség gyakrabban elő is fordul azokban az országokban, ahol a túlságosan bőséges húsevés miatt magas a fehérjefogyasztás. A reuma tipikus tünetegyüttese a külvilágban való mozgékonyság és az artikulációs lehetőségek (articulus = ízület, tehát ízületi, ízesülési lehetőségek) korlátozásával jár. Az ízületek leblokkolnak, elmerevednek, az ember hajlékonysága oda. Nyugalomra kényszerül, mert mindene fáj. A beteg mozgékonysága megkérdőjeleződik. A tipikus reumatikus fájdalmak többékevésbé használhatatlanná teszik az ízületeket. Később az eredetileg tükörsima ízületi felszínek elváltozása és az anyagcsere salakjainak az ízületi résekben való lerakódása miatt, főleg reggelente, olyan, mintha az ízületek berozsdásodtak volna. Ez komoly akadályt és erős fájdalmakat okoz. Az ízületi nedv, az ízületek kenőanyaga (olyasmi, mint a motorolaj), maradéktalanul felhasználódott, így a két csont egymáson, aztán később már fokozatosan egymásban is dörzsölődik. Egy megrögzült helyzet testesül meg itt, hasonló a dugattyú kopásához a motorban. Ha a motor dugattyújában olaj híján acél dörzsölődik az acélhoz, a mozgó részek elkopnak, s a dugattyú tönkremegy. 182
A németek azt mondják: „Aki lazsál, az rozsdáll!'." Valóban, számos ízületeink mindegyikének szüksége van a kielégítő, de nem megerőltető mozgásra, hogy kenésük megmaradjon. Éppígy belső mozgékonyságra is szükség van ahhoz, hogy az élet olajozottan fusson. A reumásnak tehát teljesen új kifejezési síkot kell találnia mozgékonysága számára, ízületeit és artikulációs (ízesülési) képességét sajátjává kell tennie. Biztos, hogy nem az elsődleges, testi mozgásról van szó, ahogyan sok reumás és orvosaik hiszik, hanem szellemi-lelki mozgásról. Néha javítható ugyan a fizikai mozgás a reuma kitörése előtt, sőt után is, néha azonban nem. Ez a legjobb esetben az elhúzódó témán való ésszerű munkálkodást, a vele való foglalkozást jelenti. Ennél azonban többre lenne szükség. A testi síkon bebizonyosodott, hogy a Tai Csi, a Csi Kung vagy a Feldenkrais-gyakorlatok által kínált tudatos, gördülékeny mozdulatok a legmegfelelőbbek az ízületek rendben tartására; de szóba jöhetnek a gyógyítás, a kezelés területén is. Vagyis: ízületeinknek lehetőleg olajozott, gördülékeny mozdulatokra van szükségük ahhoz, hogy jó formában maradjanak. Ez átvitt értelemben is így igaz: aki az életenergia áramlatában, és azzal összhangban marad, annak nem kell félnie a károsodástól. Ez a párhuzam magyarázza a fentebb említett gyakorlatok gyógyhatását is. Ezek nemcsak tisztán funkcionálisan, hanem a test, a szellem és a lélek szellemi gyakorlataiként is végezhetők, ezért az élet- és energiaáramlást átvitt értelemben is rendbe hozhatják, s ez nyilvánvalóan gördülékenyebbé teszi a világban végzett konkrét mozdulatokat is. A megoldás, és ezzel együtt a megváltás csak a felettes szellemi-lelki síkon történhet, ott rejlik az elsődleges feladat. Sok reumás már a tulajdonképpeni tünetek megjelenése előtt érzi tudattalanul, hogy ezen a területen megoldandó téma, feladat vár rá. Egy ilyen materiális beállítottságú társadalomban, mint a miénk, könnyen hajlanak arra, hogy a (sors által)
megkövetelt artikulációs képességüket testi síkon bizonyítsák be, s akár még jó sportolók is válnak belőlük, így kompenzálják problémájukat, s amíg ezt teszik, szinte nem is alakulnak ki konkrét tünetek. Természetesen ez is több a semminél, de végső soron mégis szükség van a minden síkot magába foglaló megváltásra. A szellemi-lelki síkról nem lehet lemondani. Legkésőbb az élet sportos szakaszának leköszöntével felbukkannak az ízületi és izombántalmak, összhangban a mozgékonyság általuk szimbolizált feladataival szellemi és lelki síkon. A reuma döntő tényezője mégis az agresszió, mely itt a mozgás szerveit támadja meg, korlátozva, sőt szélsőséges esetben akár meg is akadályozva ezzel a külső mozgékonyságot. A beteg felmenthetné testét a téma bemutatásának feladata alól, ha tudatosan összeszedné minden bátorságát, és saját, gyakran túlzásba vitt belső mozgékonysága ellen irányítaná. Ami ellentmondásnak tűnik, az a sok reumás betegnél mindig kéznél levő kifogások, egérutak és projekciók gazdag tárházára vonatkozik. Jobb lenne, ha hirtelenségüket és ötletválasztékukat bátran megkérdőjeleznék, s inkább nyugodtan megmaradnának egy „dolognál" - lehetőleg saját agressziójuk témájánál. Aki csendes meditációval kezde183
né a napját, az testét a reggeli merevség tekintetében tehermentesíthetné, és sok túlzásba vitt nyüzsgést megtakaríthatna magának és szervezetének. A feladat tehát a valódi belső elmozdulás, valamint a szellemi-lelki szempontból tett bátor lépések lennének. A tünetekben megnyilvánuló merevség nyilvánvalóvá válik a pszichoterápia során is, amikor arról lenne szó, hogy a beteg feladja saját projekciós mintáit. Sokuk hozzászokott már, hogy mindent az időjárásra, a környezetére, vagy egyáltalán Istenre és a világra fogjon, csak hogy tudomásul ne kelljen vennie saját helyzetét. Ha a helyzetet lefordítjuk a lélek nyelvére, a következőt kapjuk: a mozgékonyság gátjai azok az átélt, de meg nem emésztett témák, melyek salak és reumás csomók formájában manifesztálódnak. Valamennyi lerakódás, az ízületi résekben csikorgó „homok", a reumacsomók a semmibe vett lelki hulladékot és árnyéktémákat jelképezik. A csomók éppenséggel a megoldatlan problémák szimbólumai; ha az alsó végtagokban alakulnak ki, megakadályozzák a külvilágban való előrejutást - ha pedig a felső végtagokban, főleg a kéz ízületeiben, akkor annak állítanak gátat, hogy kézbe vegyék az életünket. Homok került a gépezetbe. Ez a fizikai helyzet gyakran belső kényszerűségekkel: extrém lelkiismeretességgel és túlzott perfekcionizmussal függ össze. Nem kevés az olyan beteg, aki korlátozottsága ellenére mások áldozatteljes megsegítésére siet, s ez gyakran felveti a kényszeres segítőkészség gondolatát. A keménységgel kapcsolatban aztán újra kifejlődik az a helyzet, melyet az amerikai pszichoszomatikus, Francis Alexander „jó szándékú zsarnokságnak" nevez. Ehhez járul még a magas morális igény és a depresszív lehangoltságra való hajlam, mely még a magukkal és másokkal szemben gyakran előforduló keménységet is túlszárnyalja, s olykor afféle panaszszindrómává fajul. Ez statisztikailag kétszer annyi nőt érint, mint férfit, s ez azzal függhet össze, hogy a nők még ma is sokkal nehezebben tudják kiélni vitális-agresszív energiáikat. A feladat az, hogy kapcsoljanak tudatosan lassabb tempóra, s a régi témákat, melyek (tudattalanul) az útjukba kerülnek, azonosítsák és oldják meg. A testnek ez a legjobban böjtölés közben menne. Ez a tudat síkján persze ugyanennyire esedékes lenne; a testi böjtölés tisztító és regeneráló folyamatai ehhez nagyban hozzájárulhatnának. A megoldatlan témák bősége által támogatva az artikulációs képességgel együtt fokozatosan a szellemi mozgékonyságot is feladván, szellemi mozgáskorlátozottság és mozgáshiány alakul ki, mely a belső nyugalomnak inkább a karikatúrája. A tanulás központi feladataként ennek a mozgáshiánynak a belső, a beteg önnön mélyéből fakadó nyugalommá történő átalakulását nevezhetnénk meg. A külső nyugalomra kényszerítő reggeli berozsdásodottság mutatja azt a merevséget, mellyel a beteg az újabb naphoz, és egyáltalán az élethez viszonyul. A láz, valamint az ízületek dagadása és fájdalma viszont a gyulladáshoz hason-
184
lóan igyekszik tudatosítani a mozgás témája körül kitört harcot, ugyanakkor pedig rámutat, mennyi agressziót lehetne bevetni átvitt értelemben. Az érintettek nem foglalkoznak saját agressziójukkal, ehelyett inkább megtestesítik a témát. Ez gyakran okoz nekik bűntudatot, melyet aztán magas morális igényük miatt tudattalanul a már említett segítőkészséggel kompenzálnak. Ez a kikényszerített nyugalom jelenthetne nekik esélyt arra, hogy a külvilág felé gyakran hiperaktivitással vagy túlzásba vitt tevékenységgel kompenzált, eleve meglévő belső merevségüket és megrögzött makacsságukat átlássák. Ha agresszív, sőt ellenséges impulzusaikat kompenzálandó, a másik végletbe, az önfeláldozó szolgálatba menekülnek, testükre az eredeti téma bemutatásának csak még nagyobb nyomása nehezedik. A problémakör feldolgozása megkívánja, hogy a beteg felismerje magában árnyékba szorult érvényesülési képességét, netán egoizmusát vagy az alkalmazkodóképesség hiányát, esetleg uralomvágyát, hogy az ezekben megkötött energiát konstruktív célokra használja. Arról lenne szó, hogy bátran merüljön nyugalomba, s vállalja önként a befelé vezető utat, hisz kifelé úgyis korlátozva van. Ehhez felhasználhatja az amúgy saját mozgékonysága ellen irányuló vitális energiáit, hogy a tulajdonképpeni útnak szentelje magát, és vállalja a felelősséget saját helyzetéért, ahelyett, hogy továbbra is projekciókba menekülne. A kényszerű külső nyugalomban megvívhatja azokat a belső harcokat, melyek a függőben maradt problémák megoldásához vezetnek. Ehhez azonban először belsőleg is nyugalomba kell merülnie, hogy azonosítani tudja a témákat. Az olyan kompenzációs törekvések áttekintése, mint a kényszeres segítőkészség és a görcsös önfeláldozás, főleg a magas morális igényeket támasztó embernek esik kimondottan nehezére, mégis számára lenne talán a legfontosabb. Felebaráti szeretetét és önzetlen áldozatkészségét mely megváltott formájában oly csodálatos - őszintén meg kellene kérdőjeleznie. A tudatos böjtölés jó szolgálatot tehetne mindenekelőtt a tudatosítás és az őszinteség terén a lerakódások fel-old(oz)ásával és a kötőszövetek megtisztításával. A lágyéki vagy izomreuma a motorikus részek aktivitásának blokádját okozza. Az izomzat felelős - közvetve vagy közvetlenül - az erőátvitelért, az egyes izmokat pedig kicsiny motorokhoz hasonlíthatnánk. A tanulási feladat tehát az lenne, hogy az érintettek önként korlátozzák magukat motorikus téren, s az így nyert nyugalmat arra használják, hogy a fennálló harcot a tudat síkjára emeljék. A cél a külső aktivitás visszafogása, ezzel szemben viszont a belső konfliktus bátrabb megélése - mindamellett még mindig az autoagressziós problémáknál tartunk! Itt is az egészen a pszichoterápiáig terjedő intézkedések ideális kísérője lenne a böjtölés, mert az - már felsorolt előnyei mellett - még arra is kényszerít, hogy visszatérjünk a lényeges dolgokhoz, megemésszük a megemésztetlen problémákat és feloldjuk a csomókat. A böjtölés során is saját magát fogyasztja a szervezet. Ez tehát homeopatikus válasz az autoagressziós betegségek kannibalizmusára. 185
Izomfájdalom (fibromyalgia) Ez az álreumának is nevezett betegség sokféle tünettel járhat, többek között ízületi és izomfájdalmakkal, de álmatlansággal és enyhébb vagy súlyosabb depresszióval is. A depresszió származhat abból a sok hányattatásból is, melyen a betegek keresztülmentek, mielőtt egyáltalán diagnosztizálták volna őket. Nemritkán már annyira kétségbe vannak esve, hogy a depresszióval
mindig együtt járó halál témája már-már kézzelfogható közelségbe kerül. Mindez gyakran általános, a beteget kétségbe ejtő fájdalommá alakul. Sok alternatív gyógyító tipikus amalgámmérgezésnek tartja ezt a tünetet. A tisztázatlan fájdalmak oka az idegekben, a gyakori izomfájdalmak oka az izompólyában, a bónyában, az ízületi fájdalmaké pedig az ízületi tokban lerakódott higany lehet. Természettudományos értelemben ez nem bizonyított, az értelmezés szempontjából is csak feltételes fontossággal bír. A betegség hasonló tüneteket mutat, mint a reuma, tehát ugyanúgy autoagressziós betegségnek tekinthetjük. Vannak olyan betegek, akiknek sem amalgámtömésük, sem félresikerült amalgámkezelésük nincs, mégis ugyanilyen tüneteik vannak. A makacs fájdalmak miatti kétségbeesésében egy bajor sebész elkezdte kioperálni a betegek akupunktúrás pontjait. Volt, akiken ez segített, mások csak szörnyű sebekkel „gazdagodtak" ezáltal, s mindenre kiterjedő fájdalmaik ugyanúgy megmaradtak. A kór értelmezése messzemenőkig megfelel a reumáénak, hiszen végül is ugyanazokról a tünetekről van szó. A fájdalom miatt kérdésessé válik a test mozgékonysága, ami az idegrendszeri lerakódások esetén a hosszú „kapcsolási idő" és a gépezetbe került homok mellett szól. A betegeknek nyugalomba kéne helyezniük magukat, hogy nyomatékosan mozgósíthassák belső erőiket, és energikusan, bátran nekilássanak elhanyagolt feladataiknak. Mivel a kötőszövet nagy valószínűséggel érintett és gátolt, az is a feladathoz tartozna, hogy kapcsolataikat átgondolják, s a ballaszttól, valamint a régi témáktól megszabaduljanak. Általánosságban gondolni kéne a fibromyalgiás betegek között igen elterjedt projektáló szenvedély csökkentésére is. Ezek a betegek feltűnően gyakran érzik magukat lelki terror vagy intrika (az úgynevezett mobbing) áldozatainak. A plútói elvnek ez a modern harci technikája, mely az ember körül minden szinten csak rombol, minden testi síkon jelentkezhet tisztázatlan fájdalmak formájában. Persze nem abban az értelemben, hogy az intrikus csőcselék képes lenne lelki mérgét másokba fröcskölve, azt idegen szervezetekben felhalmozni, s így bárki, akit hátba támadnak, áldozatukká válhatna. Ehhez ugyanis az áldozat rezonanciája is szükséges, aki hagyja, hogy a támadás és a lelki reakció ilyen fájdalmas formában testesüljön meg. A beteg már csak a fájdalomtól is ordítani tudna, s legszívesebben kiugrana a bőréből. A lelki terror szociális síkon hasonló lelki helyzetet teremt. A megoldás azonban nem az elszenvedett pokol miatti panaszos siránkozásban, hanem - a fájdalom 186 rejlik. Harcra, ellenállásra vagy azonnali felmondásra van szükség. A mobbing persze más plútói tünetekkel is együtt járhat. A megtámadott teljes rendszerét gyengíti, ha ezekkel rezonál. Az adott helyzetben leginkább védtelen, gyenge pontokon végül kitörnek a tünetek. A legnagyobb károsodás egyébként magát az intrikust éri, csak ő az időbeli eltérés miatt ezt rendszerint észre sem veszi. A fibromyalgiával gyakran együtt járó álmatlanság és kimerültség megkívánja, hogy a beteg szellemileg és lelkileg ráébredjen saját kötelezettségeire, s visszatérjen a belső nyugalom állapotába. Mivel a belső impulzusokat úgysem, vagy csak fájdalmak árán tudja külső aktivitássá formálni, ezt jelzésnek is tekinthetné arra, hogy tendenciózusan egyre inkább befelé forduljon. A depresszió azt is megkívánja, hogy a beteg saját halálának témakörével foglalkozzék. Rák Bizonyos értelemben a rák is az autoagressziós betegségek közé tartozik. Napjainkban a halálozások második leggyakoribb oka a rák. Az egyes ráksejtek sorsa fényt derít a betegség mélyén rejtőző témakörre. A test színpadán nyilvánul meg, hogy a beteg, a ráksejthez hasonlóan, letért eredeti életútjáról. A betegség azt sugallja, hogy leljen rá újra értelmére és lényegére.
Ismét az a feladat, hogy ne a testnek kelljen megjelenítenie a kórban megnyilvánuló feladatot. A betegnek kellene legyőznie magát az adott életterületen a ráksejt helyett, mely útnak indul, hogy a test birodalmát meghódítsa. A beteg visszatérhetne az alapokhoz, hogy megtalálja élete eredeti értelmét - a test sejtjei helyett, melyek a rák esetében visszafejlődnek eredeti (embrionális) mintájukra. Részletes általános értelmezés olvasható a rákról A lélek nyelve: a betegség című könyvben. A nők rákbetegségeinek (például az emlő-, a méhnyak- vagy a petefészekrák) speciális értelmezése a Frauen-Heil-Kunde (Nő-gyógy-ászat), az emésztőrendszeri rákok (a gyomortól a vastagbélig) pedig a Verdauungsprobleme (Emésztési problémák) című könyvben találhatók. A rák többi válfajának elemzése a Krank-heit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című kézikönyvben olvasható. Fájdalmak Általában minden fájdalom az agresszió elvéhez tartozik, hiszen a fájdalom a szervezet segélykiáltása, a figyelemfelkeltés eszköze. Extrém esetben akár ordítunk is a fájdalomtól. A fájdalomkiáltás megtöri a csendet. A fájdalom felriasztja az embert, rosszabb esetben szinte az őrületbe kergeti. 187 A nők általában fájdalmak közepette, hangos sikolyokkal szülnek, ha a félelem vagy a konvenciók nem akadályozzák meg ebben. Az, hogy az agresszió kerülése milyen mélyen a vérünkbe ivódott, abból is lemérhető, hogy a modern nők már igen ritkán sikoltanak. Még csak fel sem menthető, mert a marsikus energiát erősítő sikolyokat még megtűrik. Olyanok, mint a katonák harci kiáltásai, s az agresszió elvével együtt ezeken is átok ül. Sőt: az ilyen marsikus erőket időközben gyengeségnek bélyegezve egyszerűen száműzték. A szülő nő, ha minden élettapasztalatok e legarchaikusabbja során, legbelső mélyének megfelelve felsikolt, utóbb szinte szégyenkeznie kell emiatt. Az uralkodó nézet szerint helyesebb lett volna, ha összeszedetten uralkodik magán. Vagyis a modern nőnek ebben a helyzetben erőszakot kell tennie magán. Ehhez vagy emberfeletti erőre van szüksége, hogy elementáris emberi indulatát leküzdje, vagy mindjárt a szülési fájdalmak kezdetekor kap egy csomó erős fájdalomcsillapítót vagy gerincvelői érzéstelenítést (PDA), míg teljes narkózisba nem kerül. Még ha eltagadjuk is, milyen sok marsi energia jár a szüléssel fájdalmak és sikolyok formájában, akkor sem száműzhetjük a Marsot és fájdalmait a szülés eseményei közül. Ha az egyik síkon megspórol is valamit a nő, az később más formában úgyis rátalál, vagy gyermekére ruházza át a problémát. A Mars így is, úgy is szerepet fog játszani egy olyan őskezdet alakulásában, mint a születés.46 Az, hogy a fájdalmak megkívánják a figyelmet, mindig kiderül. Aki az enyhe fogfájást a fogorvostól való félelmében, vagy annak reményében, hogy majd magától elmúlik, egy darabig bírja, előbb-utóbb úgyis fel fogja adni. Talán a nyaralás előtt, mert nem akarja tönkretenni azt az egyre kínzóbb fájdalommal. Amíg az orvosi váróban az enyhe, de mélyre hatoló fájdalmat még pontosan lokalizálni tudja, a fogorvosi székben egyszerre képtelen lesz rá, mert a fájdalom teljesen megszűnik. Megkapta, amit szeretett volna, odafigyeltek rá, így hát megnyugodott. Ez az oka annak is, hogy a test egyszerű érzései, a kellemetlen érzés helyének megérzése, egyes fájdalmak miért enyhülnek vagy tűnnek el a rövid kezdeti fokozódást követően. A fájdalmaktól általában félünk, s igyekszünk mindenáron elkerülni őket. Csakhogy a fájdalom észrevétele nélküli élet igen-igen kockázatos. Az a néhány ember, aki képtelen a fájdalom érzékelésére, életfontosságú figyelmeztető eszköznek van híján. Már gyermekként sem áll módjában felismerni, hogy a forró kályha veszélyes, hisz érintése nem okoz neki fájdalmat. Ezért a legtöbb ilyen ember már gyermekkorában olyan súlyos sérüléseket szerez, hogy alig néhányuk ér csak meg magasabb kort. A fájdalom nélküli élet tehát inkább rémálom, mint álom. Éppen az véd meg minket a sérülésektől, hogy korán megtanuljuk kerülni a fájdalmat.
Ennek ellenére hallani sem akarunk a fájdalomról, nem ismerjük fel, menynyire hasznos és mekkora szükségünk van rá. Ellenállásunk tipikus védekezési reakciókat szül. Elég csak gondolnunk a fájdalomra, és máris összehúzzuk ma188 gunkat, s bebújunk a legkisebb szobánkba, csak ránk ne találjon. Ezért aztán a szűk dolgokhoz, mint például a hideg is, már eleve a fájdalmat társítjuk. Ha egy kis gyakorlással, mondjuk a test érzékelésével megtanuljuk, hogy a fájdalomtól ne zárkózzunk el, mint eddig, hanem inkább nyíljunk meg, a fájdalom is csökkenni fog. Belsőleg kitágulunk, ez pedig inkább jár jó közérzettel, mint fájdalommal, így megtanulhatjuk, hogy ha a fájdalmat magunkhoz engedjük, az közben enyhül, ugyanakkor segít rájönnünk arra, mire akar figyelmeztetni. Tudniillik a fájdalom lokalizálása a testben még többnyire könnyen megy, a konkrét üzenet megfejtése azonban már gyakran gondot okoz. Gyermekek esetében, ezt tudja minden anya, még a fájdalom helyének meghatározása sem olyan egyszerű. Ők még hajlamosak arra, hogy rögtön életük középpontját érezzék sérültnek, ezért minden fájdalmat a hasukban éreznek. Még a fogfájás is hamarabb jelentkezik a köldökükön - a gyermekorvosok nagy bánatára. Az elmondottakból világossá válik, milyen fontos vészjelzés és útmutató a segítség számára a fájdalom. Ha égni kezd a bőr, az azt jelenti, hogy túl melege van, mert például a leégés fenyegeti. Sajnos az utóbbi időben rendszerint túl későn szól, ezért aztán este viszketve és égve mutatja, hol kell bekenni a hűsítő orvossággal. Az úgynevezett humánmedicina a lázhoz hasonlóan ellenséget csinált a fájdalomból is, és igyekszik a lehető leghamarabb megszüntetni. Fejfájáskor az orvos már nyúl is a recepttömbjéért, hogy felírjon egy fájdalomcsillapítót, azaz elfojtsa a problémát. Az orvosnak először meg kéne állapítania, mi áll a fájdalom hátterében. Ha megértette az üzenetet és elmondta betegének is, még mindig csillapíthatja a fájdalmat, de ami még fontosabb: most már hozhat olyan intézkedéseket, melyek a probléma gyökeréig hatolnak. Hasonló helyzetben egy fogorvosnak eszébe sem jutna a fájdalmat elmulasztani, míg ki nem derítette az okát. Hasfájás esetén már az orvosok is óvatosabbak lennének, mint egy fejfájásnál, így viszont az a kérdés, fő-(testrészü)nk mivel érdemelte ki ezt a mostoha bánásmódot. Minél akutabb egy fájdalom, annál inkább a Mars princípiumához tartozik, annál sürgetőbben figyelmeztet és annál gyorsabb ellenintézkedéseket igényel. A szúró, égő, nyomó, lüktető, pulzáló fájdalmak a Mars árnyalatainak egész skáláját sorakoztatják fel, s pusztán a fájdalom területén is igen kiterjedtnek mutatják princípiumát. Ma már elég sok fájdalomambulancia működik, mely semmi mással nem foglalkozik, csak a krónikus fájdalmak kikapcsolásával. Az úgynevezett fájdalompáciensek ordítani tudnának a fájdalomtól, mégis kevés segítségre lelnek, mert túl kevés az olyan orvos, aki hajlandó meghallani segélykiáltásuk mélyebb tartalmát. Amíg az üzenetet nem értik meg, addig a szervezetnek saját logikája szerint mindent meg kell tennie az adott fájdalom fenntartására. Ahol ezt valahogyan elnyomják, ott a szervezet megpróbálja másképpen kifejezésre juttatni. Már a mélyebb síkok figyelembevétele, s az üzenet iránti bizonyos nyitottság képes enyhíteni a fájdalom nyomását, és elvenni az élét. 189
Fantomfájdalmak
Még ha a fájdalom oka nem a test síkján keresendő is, mint a fantomfájdalmak esetében, más síkon mégis megmaradhat, s felderítésre vár. Ha a baleset vagy amputáció következtében elveszített végtagok, netán rég kihúzott fogak tovább fájnak, az kétségbe ejtheti mind a beteget,
mind orvosát. Ilyenkor fájdalomcsillapítókkal nem sokra megy az ember. Azzal mindenkinek tisztában kell lennie, hogy ebben az esetben a valódi probléma nem materiális síkon keresendő, hiszen az nem is létezik. Megrögzötten materialista orvosok megpróbálják vagy szimulánsnak titulálni a beteget, mert nem tudnak neki segítem, vagy egyre komolyabb fegyverekkel elbánni a fájdalommal. Végül a beteg már egészen elkábul, de még mindig pontosan érzi a fantomfájdalmakat. A téves síkon felvonultathatjuk akár a leghatékonyabb fegyvereket, mégsem érünk el velük semmit. Aki például szerelmi bánatban szenved, azt nem fogja boldogítani az evés, legfeljebb csak elhízik tőle. Ugyanígy a fantomfájdalmak esetében sem hoznak enyhülést a fájdalomcsillapítók, legfeljebb mellékhatásaik tönkreteszik még a vesét is. A kézenfekvő megoldás az lenne, ha a megfelelő síkra váltanának. A materiálisán hiányzó tag vagy szerv a tudati mezőben még nyilvánvalóan megvan. Az ember ugyanis nemcsak fizikális testből áll, hanem ezenkívül még sok más energetikai testsíkból, amint azt a spirituális hagyomány tudja is. Nyilván ezeken is érzékelhető a fájdalom. E síkok létezésén az sem változtat, hogy a hivatalos orvostudomány nem ismeri őket - hiszen az, hogy az emberiség évezredeken át mit sem sejtett öröklőanyagáról, a DNS-ről, még korántsem akadályozta meg annak létezését és működését. Ugyanezt állíthatjuk az elektromosságról és még sok más jelenségről is. A valóság általában tökéletesen függetlenül működik attól, hogy mi, emberek, átlátjuk-e hatáselvét vagy sem. Fantomfájdalmak esetében az lenne a feladat, hogy a rég eltávolított tagról láthatólag értelmetlenül fennmaradt információt kioltsuk. Mivel azonban sem az ember mikrokozmoszában, sem a Föld makrokozmoszában nincsenek értelmetlen dolgok, itt is az a dolgunk, hogy megértsük az üzenetet. Ami a finomanyagi vagy energetikai testsíkokról való hiányos tudásunk szempontjából nehéznek tűnhet, az a gyakorlatban sokkal egyszerűbb. A betegeknek tudatosan át kell élniük, hogyan veszett el az a bizonyos végtagjuk vagy szervük. Amikor ez történt, tudatuk rendszerint ki volt kapcsolva, így aztán nem kísérte nyomon a történteket. Ha a reinkarnációs terápiában szokásos regressziós technikával visszamegyünk az idő tengelyén a fájdalmas veszteségélményig, s a beteg újra átéli, akkor egy másik síkon magától értesül a történtekről, s a fájdalom megszűnhet. Néha még kell is, hogy transzállapotban, például egy reinkarnációs terápia során tudatosan újra átélje az operációt, hogy az amputált végtagtól valóban megszabaduljon minden síkon. Az újra-átélés azért lehetséges, mert a narkózisban a lélek elhagyja ugyan a testet, de kívülről mégis részese az egész eseménynek. 190 A beteg csak akkor végzett valóban testének ezzel az aspektusával és a mögötte rejlő témával, ha a veszteséget ő maga is szívvel-lélekkel átéli, s lelke eközben nem szökik ki testéből. Csak ekkor fogja tudni az egyes energiatestekből az elveszített szerv nyomát is kitörölni. Fejfájás
A fej a test felső végeként, csúcsaként már eleve a Mars princípiumához sorolandó. Ha még fáj is, akkor kétszeresen is a Mars a téma. A fejfájás kórképének biokémiai és fiziológiai alapjait igen gyatrán kutatták, ezért a hivatalos orvostudomány ezt a területet többnyire vaktában „kezeli". Ez annál is meglepőbb, mivel csak Németországban a felnőtt lakosság nyolcvan százaléka saját tapasztalatból ismeri ezt a bajt. A fejfájás elterjedtsége már-már arra csábít, hogy természetesnek és az élet velejárójának tekintsük. Ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy a fejfájás az orvostudomány által pszichoszomatikusnak tekintett valamennyi egyéb tünethez, például a magas vérnyomáshoz vagy a fantomfájdalmakhoz hasonlóan csak a mi társadalmunkra jellemző. A természeti népek tagjai, akik még egységben élnek környezetükkel és törzsük hagyományaival, nem is tudnak mit mondani erről a betegségről, annyira idegen és ismeretlen a számukra. Elmagyarázásához nagyjából efféle szellemi kerülő útra van szükség: egy nagy vihar letép egy vastag ágat a fáról, az a fejedre esik és sebet okoz. Most már ezek az emberek is érteni
fogják, hogy az ilyesmi eléggé fájhat. Ha ekkor megkérdezzük, hogy külső sérülés és seb nélkül is éreztek-e már hasonló fájdalmat, értetlenül reagálnak. Miért kéne ok nélkül fájnia a fejüknek? Tulajdonképpen igazuk is van, hiszen a fejfájásnak mindig megvan a maga oka, vagy inkább hátsó oka, még akkor is, ha gyakran nehezen látjuk át. A fejfájás is a szervezet segélykiáltása. Ahogyan a fogfájás egy bizonyos fogra tereli a figyelmet, úgy a fejfájás a fejre. Az orvostudománynak eddig még csak annyit sikerült kiderítenie, hogy fiziológiailag több szempontból is vérellátási problémáról van szó. A túlzott vértolulás hasonlóan fájdalmas problémát okozhat, mint az alacsony vérellátás. A köznyelv is erre irányítja a figyelmet, amikor azt mondja, hogy valakinek a. fejébe szállt a vér, vagy [a magyar „szem-ellenzős"-nek megfelelő] német szólás szerint deszka van a homloka előtt - ettől olyan korlátolt... Feszült fejfájás
Pusztán a nyelvi kifejezésből is elképzelhetjük, milyen fájdalmat okozhat a tartós fejtörés. A szóból kicsendülő agresszív alkotóelemtől nem tekinthetünk el. Aki úgy próbál érvényesülni, hogy folyton fejjel megy a falnak, annak is számolnia kell fájdalmas élményekkel. Svájcban a hosszú, intenzív gondolkodást igen találóan agyalásnak (hirnen) nevezik. Aki egyszerűen csak annyit akar, hogy 191
mindig helyén legyen az esze, hosszú távon még annak is számolnia kell a túlerőltetettség jeleivel. Még ha valamennyien hajlamosak vagyunk is arra, hogy a „Fel a fejjel!" felkiáltással biztassuk magunkat, alapmagatartásként ez a hozzáállás hosszú távon megerőltető és fájdalmas. Minden normális fej vágyik arra, hogy pihenésképpen lefeküdjék, s ezzel ugyanarra a horizontális síkra kerülhessen, mint a test többi része. A felegyenesedett járás döntően hozzájárult az emberi evolúcióhoz; a fej ezzel a legmagasabb, vezető helyre került. Ám ha a fej jelentőségét a modern korban annyira eltúlozzák, hogy a regenerálódásra szinte már nem is marad ideje, akkor még e fontos részünk is segítségre szorulhat, sőt segítségért kiálthat. Ezt kezdetben a fáradtság jeleivel, utóbb pedig már a fájdalommal teszi. Idegrendszerünk középpontjaként a fejet éber állapotban persze a magasban kell tartanunk, de természetesen neki is szüksége lenne a pihenésre, melynek során erőt gyűjthet, és közben mi is kipihenhetjük súlyát és munkáját. Ezért aztán a leggyakoribb a megerőltetésből eredő feszült fejfájás. Ez nyugalomra kényszerít, s pihenéssel, lazítással többnyire gyorsan el is mulasztható. A vér, ez a különös nedv, az életenergia szimbóluma, a túlterhelés tüneteikor pangani kezd a fej területén. Homeopatikus szempontból ilyenkor az a „tananyag", hogy több életenergiát juttassunk a felső régióba, de nem anyagi vér formájában, hanem átvitt értelemben. A feszült fejfájás alapja a keményfejű konokság, mely a fejjel kíván érvényesülni. A megoldás erre a nagyobb kreativitás lenne. Ahelyett, hogy mindig ugyanazokkal a programokkal rohamozzuk meg ugyanazokat a nehézségeket, inkább új utakat és gondolatokat kéne találnunk. Az egyre nagyobb erőlködés csak egyre erősebb fejfájáshoz vezet, egyre jobb megoldásokhoz sajnos nem. Esetleg segíthetne az agyféltekék dominanciájának felcserélése is. Ahelyett, hogy egyre vadabbul gyötörnénk bal oldali, analitikusan dolgozó, archetipikusan férfias agyféltekénket, rábízhatnánk a dilemmából kivezető út megkeresést az egységben „gondolkodó", archetipikusan inkább nőies, jobb oldali agyféltekénkre. Ha a dolgokat a jobb oldalival gondolnánk át és a bal oldalival valósítanánk meg, vagyis archetipikusan nőies módon, sok minden egyszerűbbé válna, s az ember kevesebb fájdalmas zsákutcába tévedne. Életenergiánkat nem kellene mindig
ugyanazon minta alapján, monoton megerőltetéssel lemerítenünk, hanem a könnyedség és a humor is helyet kaphatna egy másik ritmusban és az új, szokatlan cselekvési mintákban. A szemellenzősség érzése, az a bizonyos deszka a fej előtt, igen szemléletesen kifejezi ezt a konok és megrekedt szemléletet. Gyakran az egész dilemma mögött az első impulzus blokádja rejlik. Vannak, akik ezt igen helyesen be is vallják: „Teljesen le vagyok blokkolva." A gondolati sík, főleg a legelső gondolat vagy benyomás blokkja gyakran okoz fejfájást. Emocionális síkon egy ilyen blokád inkább magas vérnyomásra hajlamosít, a továbbítás síkján idegi problémákhoz, a kivitelezés síkján pedig ízületi és izomproblémákhoz vezet. 192 Fejfájás esetében a probléma megoldása elvileg igen egyszerű: be kell engedni a tudatba az első impulzust, sőt el kell látni életenergiával. Ekkor aztán már rá is bízhatjuk magunkat - ami roppant előnyökkel jár, még a népnyelv szerint is, mely tudja, hogy mindig az első benyomás vagy gondolat a legjobb. Ez gyakran legalábbis igen jól jön, s éppen a fent említett, megrekedt helyzetből segíthet ki bennünket. Az allopatikus út persze most is, mint mindig, egyszerűbb és ebben az esetben különösen világos is. Ha a túlhajszolt rendszert nyugalomba helyezzük, a fájdalom alábbhagy, ez azonban nem jelenti azt, hogy a legközelebbi hasonló alkalommal nem tér vissza postafordultával, hogy a változatlanul fennálló problémára utaljon. Alapjában véve a kevesebb szellemi megerőltetés és idegi feszültség segít, hogy elkerüljük a feszült fejfájást. Kevesebb konokság és merevség, valamint ha ritkábban megyünk fejjel áfáinak, feleslegessé teszi a fájdalmat. Egy bizonyos határig talán hasznos, de nem túl elegáns a fejet faltörő kosnak használni. A lelki téren megvalósítandó dolgok esetében kivétel nélkül többre megyünk az ügyes, kreatív gondolati játékkal, mint a szokásos, racionális agymunkával. A fejfájás - mint a bevezetőben is említettük - csak modern korunk „vívmánya", mely mindig komoly fejtörésünkbe kerül... Iskolai fejfájás
Egyre gyakoribb téma az iskolai fogadóórákon a gyerekek iskolai fejfájása. Egészséges gyermekeknek tulajdonképpen élvezniük kéne, hogy meghódíthatják az osztálytermen kívüli kemény életet, ahol nyugodtan kiélhetik marsi agressziójukat az izmok aktív játékában és a harsány kiabálásban. Ha azonban ebben következetesen megakadályozzák őket, vagyis csendre és teljesítményre kényszerítik, amire csak agyuk szüntelen gyötrésével képesek, lesznek közülük, akik erre hamar krónikussá váló fejfájással reagálnak. Ha a gyerekek rájönnek arra, hogy ezáltal legalább időlegesen kiszabadulhatnak az iskolapadból, a fejfájás előtt máris nyitva áll minden kapu. A kezelés nem nehéz: biztosítani kell a csendben üldögélés és a baloldali agyfélteke kizárólagos használatának ellenpólusát. Be kell fejezni a nem gyermeknek való életforma erőltetését, viszont teret kell adni a vitális marsi erőknek. Az iskolai mindennapok gyakorlatában persze léteznek már tabletták ennek elfojtására, illetve az egyre többet ugyanabból elv, mely ebben az esetben a még nagyobb intellektuális követelményeket jelenti. Ezzel olykor sikerül távol tartani a marsi problémát - csakhogy az ilyenkor gyakran más síkot választ eszkalációja színteréül. A krónikus orrdugulásból eredő fejfájás
Minden bizonnyal a fejfájás okai közé sorolható felegyenesedett járásunk is. Amíg négy lábon járva a fejet inkább a föld közelében lógattuk, az - legalábbis a mai értelemben - feltételezhetően nem okozott fájdalmat. Akkoriban mindenekelőtt a külső fizikai behatások okozhattak fejfájást. 193
De más ok miatt is meggyűlt a bajunk a fejünkkel, amikor két hátsó lábunkra álltunk: ahhoz, hogy egyáltalán elbírjuk, csökkenteni kellett a súlyát. Ezért az evolúció során levegővel teli, nyálkahártyával borított barlangrendszer alakult ki benne. Ennek köszönheti fejünk az alakját és könnyű súlyát. Csakhogy a nyálkahártyán keletkező váladék elfolyására szolgáló, a lelógatott fejnek megfelelően pozícionált kijáratok a felegyenesedés következtében hirtelen legfelülre kerültek. A hátsó lábunkra, s ezzel állítólag a világ élére állásunk, legalábbis ebből a szempontból, csak kárunkra vált. Igaz, hogy viszonylag száraz az orrunk, és nem nedvedzik állandóan, mint például a lónak, de az arcüregeink folyton megtelnek, s a bennük felhalmozódó váladék könnyen begyullad. Ettől aztán több-kevesebb időre sok ember torkig lesz (csak most fentről lefelé). Ez egyrészt evolúciós örökség, másrészt egyfajta lelki alapállás, a zsémbes bosszússág (melyet a német nyelv például ugyanazzal a szóval fejez ki, mint a náthás, megfázott, netán ráfázott állapotot) megnyilvánulása. És ez a melléküreg-gyulladás (sinusitis) alapja is. A teli orr és a nehéz fej gyakori tünet. Sokan már annyira megszokták, hogy szinte észre sem veszik. Még az ebből származó fejfájás is megszokható: sokan tudomást sem vesznek róla. A böjttel foglalkozó orvos nemegyszer tapasztalja, hogy néhánynapos böjtölés után a betegek furcsa nátháról panaszkodnak, melynek során nagy mennyiségű, sűrű váladék ürül. Ha a böjtölést kitartóan folytatják, a krónikusan teli melléküregek kiürülnek, s a páciens ezután megkönnyebbülve, szinte újjászületve érzi magát: feje szabadabb és tisztább, s csak most érzi igazán, mennyire tele (mondhatni torkig) volt orra és eldugult üregei. A rossz vérellátásból eredő fejfájás
A tipikusan „férfias" feszült fejfájástól teljesen eltér a hiányos vérellátottságból fakadó, archetipikusan „nőies" fejfájás, mely például alacsony vérnyomás esetén léphet fel. Ez olyan érzéssel járhat, mintha vattával tömték volna ki a beteg fejét. Mindez annak a jele, hogy túl kevés energia jut a fejbe, vagyis a köz(ép)-pontba. A tünet azt mutatja, hogy az ember nem ura (úrnője) a helyzetnek. A szédülés arról árulkodik, hogy az ember valamivel becsapja magát: egyéni beállítottságában valami lényeges dolog nem stimmel. Ebben az esetben a tanulás elsődleges feladata az, hogy több nyugalmat szenteljenek maguknak, és ne tegyenek úgy, mintha mindent az ellenőrzésük alatt tarthatnának. Kívánatosabb lenne ehelyett az odaadás és a bátorság, hagyni a dolgokat maguktól történni. A fejfájás egyéb formái
A fejfájás sajátságos formája a nemi érintkezéssel és az orgazmussal kapcsolatban álló migrén. Ezzel az összefüggéssel és értelmezésével a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) és az Üt a teljességhez című könyvekben foglalkozunk.
Fájdalmat okozhat az agydaganat is, bár többnyire túl későn, mivel az idegekben - ellentétben az erekkel vagy az érzékeny agyhártyával - nincsenek fájdalomérzékelő receptorok. A fejfájásnak ennél a fajtájánál inkább a saját mintákat 194
és programokat illető, a beteg sajátjával olyannyira ellentétes gondolkodásmódról van szó, hogy akár „elfajzott gondolkodásnak" is nevezhetnénk - ahogyan az egyik beteg a leginkább őt magát károsító, örökösen egyforma gondolatkörök felismerésének pillanatában tette. A betegség további pszichológiai elemzése szintén a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című könyvben olvasható. Magától értetődik persze, hogy ebben az esetben teljes körű kezelésre van szükség, vagyis tényleg minden
lehetőséget számba kell venni, gyakran elsősorban hagyományos orvosi diagnózissal, sőt kezeléssel is. Körömrágás
A kéz és láb ujjainak körmei a karmok maradványai, így a fogakkal együtt külső fegyvereink, míg belső fegyverarzenálunkról az immunrendszer gondoskodik. A „foggal-körömmel védekezik" kifejezés a védekező akció agresszív magatartására utal. A körömrágásnál tipikusan jelen van mindkét fegyvernem: körmeinket fogainkkal csipkedjük le, vagyis megcsonkítjuk karmainkat. Még ha a nagyon szerető szülők csitítólag inkább körömragcsó/ásról beszélnek is, attól ez még agresszív tett marad, mely inkább harapás és szaggatás, semmint rágcsálás. Legfeljebb a lemarás juthat még eszünkbe, ha felidézzük, menynyire tövig rágják egyesek fegyvereiket. A távoli múltban az életért vívott mindennapos küzdelemben használtuk el a körmeinket, éppúgy, mint a vadállatok máig is teszik; csak a rettenetesen degenerálódott kutyák szorulnak pedikűrre. Mi, emberek, a körömrágók kivételével ugyanerre a degenerált szintre süllyedtünk. A karmok csak az agresszívan természetes életmód során kopnak el. Ahol ez elveszett, ott más agresszív módot kell találni. A szokásos körömvágás is efféle agresszív pótszer. A karmokat éles ollóval vagy más megfelelő eszközzel kurtítjuk meg. Ha a német valakinek „levágja a karmát", az olyan, mintha az illetőnek „letörte volna a szarvát", s a támadásból védekező pozícióba kényszerítette volna. Ez időközben szinte „társadalmi szükségszerűséggé" vált: ilyen társadalmi struktúra és lélekszám mellett a karmokat már nem lehet közvetlenül kimereszteni és használni, hanem ilyen-olyan pótcselekvésekkel vissza kell vágnunk, jóformán amputálnunk kell őket. Ma már csak átvitt értelemben mutathatjuk ki oroszlánkörmeinket. Talán ez is az egyik oka annak, hogy ennyire zavar minket, ha valaki rágja a körmét, jóllehet senkinek sem árt vele. Ellenkezőleg: éppenséggel önként fosztja meg magát ennek még a lehetőségétől is. Ezt azonban olyan feltűnően teszik, hogy sokan azért utálják őket, mert kéretlenül is tükröt tartanak eléjük. Hiszen valóban nem nagy a különbség a rendszeresen körmöt rágok és a rendszeresen körmöt vágók között. A körömrágó csak több vesződséget vállal: minden szabad, illetve tudattalan pillanatában makacsul rágódik magán, így mutatva ki, mennyire foglalkoztat195 ja saját témája. Ha ez csekélyebb mértékben nem lenne valamennyiünk témája is, sokkal kevésbé, vagy tán nem is irritálna minket. Mindezekből következően könnyen belátható, hogy e tünet messzemenően a gyermekkorra korlátozódik. Előrehaladottabb életkorban általában elveszíti kifejező formáját, s az agresszió problematikája más, első pillantásra nehezebben áttekinthető szelepet választ, például az allergia különböző formáit. A hajlékonyabb gyermekek szélsőséges esetben akár a lábujjaik körmét is lerágják, még egyértelműbbé téve a problémát. Agresszív úton-módon saját maguk amputálják le fegyvereiket. Ezzel azt mutatják be, mily kevéssé bíznak karmaik agresszív és offenzív bevetésében, illetve abban, hogy kikaparhatják maguknak a tűzből a gesztenyét, vagyis amire szükségük van. Ez lehet az oka annak, hogy gyakran még nevelőik is oly agresszívan üzennek hadat e magában ártalmatlan tünetnek. Ahelyett, hogy örülnének, hogy védenceik önként és felsőbb utasítás nélkül megszabadulnak agresszív fegyvereiktől, néha egyenesen majd' megőrülnek tőle. Az az eset, melynek egy tipikus bajor falusi iskola volt a tanúja, világossá teszi a problematikát. A tanár inkább rosszul, mint jól próbálta egy és ugyanazon osztályteremben megszelídíteni összesen több, mint hatvan tanulóból álló nyolc osztályát. Szorult helyzetében drasztikus kényszerintézkedései közé tartozott a „körömszertartás" is. Hétfőn reggelenként
mindenkinek meg kellett mutatnia a körmeit, s akié le volt rágva, az kapott rá egyet a f a vonalzóval. Érthető, hogy az így idomított diákok legszívesebben nekiugrottak volna tanáruknak, ilyesmi azonban sosem fordult elő. A többség már annyira meg volt félemlítve, hogy sokan még természetes védőreflexüknek sem engedelmeskedtek, s nem kapták el az utolsó pillanatban a kezüket - aminek egyébként amúgy is a kötelező ismétlés lett volna a következménye. A szimbolika több, mint egyértelmű. Azok a gyerekek, akik - külső vagy belső korlátok miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy természetes agresszív energiáikat a megfelelő módon kibontakoztassák, azokat maguk ellen fordítják, s lerágják karmaikat. A tanár, aki csak nyílt agresszióval képes kivívni maga iránt a tiszteletet, Marsának problémáját a lehető legrosszabb, megváltatlan formában a gyengébbek már lefegyverzett ujjain éli ki. A valóban elkanászodott városi gyerekek aligha lettek volna úgy idomíthatok, mint a falusiak, akik amúgy sem mertek megmukkanni. A szimbólumokban jártas ember nem lepődik meg azon, hogy a tünetek a drasztikus intézkedések ellenére sem tűntek el. A körömrágás eleve az alázat jele. A további megaláztatások hatására nemhogy eltűnne, hanem csak tovább fokozódik. Persze a körömrágás a szokásos értelemben véve nem testi tünet, hiszen nem a testünk produkálja, mint más tüneteket, hanem az érintett maga rág tudatosan vagy féltudatosan. Ha mindez tudattalanul történik, akkor inkább a kényszeres cselekvések közé tartozik. A körömrágás valahol mindig magán viseli az önfenyítés jellegét is. Hiszen a (tudattalanul) és ritkán valóban szadista felnőt196 tek által kiszabott büntetés mellett még pokoli kínokat is okoz, ha beszakad például a körömágy. Az érintett felnőttek ilyenkor szívesen érvelnek azzal, hogy az ő gyermeküknél a helyzet egészen más, mert ők kielégítően kiélik agressziójukat és így tovább. Ez azonban képtelenség, hiszen ha valóban kielégítően kiélnék agressziójukat, nem lenne szükségük a körömrágásra. Sokkal inkább az lehet a helyzet, hogy a szülőknek már ennyi kiélt agresszió is bőven elég. Ez emberileg persze érthető, de távolról sem olyan kritérium, melyhez a lélek igazodhatna. Sokkal jobb lenne, ha hatékonyabb síkokat találnának a Mars erői számára. Az a lefegyverző nyíltság, mellyel a kis páciensek megfosztják magukat fegyvereiktől, rafinériájuk fokozódásával elvész. Mihelyt feldereng a tudattalanból a köröm szimbolikája, kénytelenek más utat választani. Ezek többnyire még veszélyesebbek, hisz a probléma a szervezet felszínéről annak mélyére tevődik át. Amikor a körmök a szépség szimbólumaivá válnak, főleg a női nemnél kell teljes hosszukban bizonyságot tenniük viselőjük vitalitásáról, valamint a védelemben és a támadásban egyaránt tanúsított harcrakészségéről. Ezért festik rikító színűre, ezzel is hangsúlyozva az agresszív-erotikus kisugárzást. Aki ilyenkor még mindig kényszeresen lerágja, annak protézissel, műkörömmel kell pótolnia. Ezeknél az embereknél a téma a tévedés, ebben az esetben a hamis (agresszív és esztétikai) tényekkel történő megtévesztés. A szokásos kezelés büntető vagy legalábbis ellenintézkedésekre korlátozódik. Ezek a köröm maradékának gusztustalan ízű anyagokkal való bekenésétől a ráragasztósdin át a drasztikus (ön)fenyítésekig terjednek. Lányok esetében még a műköröm felragasztása a legígéretesebb módszer, mert a műanyagot valószínűleg nem rágják le. Persze ez sem valódi kezelés, hiszen annak az agresszív energiának kéne más szelepet nyitnia, tehát a körömrágást nem megakadályoznia kellene, hanem feleslegessé tennie. Ez viszont a kezelés irányelveihez vezet a Mars princípiumát illetően. Tisztázni kellene, meddig terjed egy gyermek élettere, s hol kezdődnek a korlátok például egy nagyvárosi életben, mely mindig beszűkíti az offenzív tendenciákat. Pontosan hol és ki fogja megakadályozni emiatt a vitális energiák kibontakozását? Hogyan vegyük majd rá a gyermeket, hogy saját erejére támaszkodjék? Milyen szelepet találjunk az agresszív erők számára, hogy azok ne kárt, hanem örömet okozzanak, s még hasznosak is legyenek? Vannak-e a gyermeknek barátai, társai, hogy vitalitását a csoportos játékban élhesse ki? Van-e elegendő alkalma arra, hogy karmait természetes módon használja (el), hogy úgymond játszva elkoptassa? Megkap vagy megszerez-e magának mindent, amire szüksége van? Milyen aktivitás okoz neki örömet azonfelül, hogy a karmait is használhatja?
Ezekkel a kérdésekkel közelebb kerülünk a kezelés valódi szempontjaihoz, s távolabb a szokásos büntető intézkedésektől. A gyermekeknek segítségre van szükségük, nem pedig megszégyenítésre. Az elfojtott agresszióra tett közvetett utalás lehet például a szokatlanul sok elkoptatott cipő is. Ezeket minden létező 197 edzéseket felkeresni, vagy valamilyen marsikus küzdősportot tanulni. Felnőtt körömrágók esetében még emésztésüknek is rendkívül jót tenne, ha mindent jobban megrágnának. Szóba jöhet még az agresszív evés is, akár a harapás, akár az étel kiválasztása szempontjából. Az agresszió elkerülésének ezen a síkon előrehaladott változataként a vegetárianizmus etikailag talán tiszteletre méltó, de pont ebben a helyzetben nem túl egészséges. Mindenekelőtt persze az életből kellene nagyobbat harapniuk, s azt offenzívén bekebelezniük.
Hajtépkedés (trichotillomania) Ennél a nem is olyan ritka kórképnél a betegek kényszeresen tépkedik, többnyire a halántékukon, de a fej többi részén is, a saját hajukat, illetve szemöldöküket és szempillájukat. A tépkedésben agresszió nyilvánul meg; a haj a szabadság, a vitalitás és a szépség szimbólumaként az esedékes témáról árulkodik. Az érintettek ezt a (rossz) szokásukat nagyon feszült helyzetben véghezvitt, kétségbeesett tettként írják le, mely idővel tudattalan, kényszerű szertartássá válik, melyet saját cselekedeteik áldozataként élnek meg. Szó szerint, konkrét értelemben tépik a hajukat. A nyomás csak akkor enyhül, ha sikerül kitépniük valamennyit. A viszketés-vakarózás témájához hasonlóan itt is a tünet átmeneti enyhülését hozza az agresszió efféle kiélése, a problémát azonban nem oldja meg. Aki erejének, hatalmának és kisugárzásának szimbólumát autoagresszív módon kitépi, az nem akar túl jót magának, s önbecsülése sem áll valami jól. Az olyan kifejezések, mint a „szó se róla" vagy „nem tesz semmit", elárulják, milyen negatívnak látják az eredményt. Saját maguk járatják le magukat. Hajukkal a méltóság és a kisugárzás szimbólumát tépdesik ki. Akin a német egy szál hajat sem hagy, arról a mi mércénk szerint még a keresztvizet is leszedte, s azontúl nem sokra becsüli az illetőt. Aki viszont saját magával teszi ugyanezt, az alaposan lebecsüli önmagát, és semmilyen esélyt sem szán magának. Szálanként kihuzigált hajával szinte (haj)koronája ágait tördeli le, míg végül csak afféle borzas antifrizurája marad, olyasféle, mint a punkoké. Csakhogy amíg ez utóbbiak provokálni akarnak rémes megjelenésükkel, addig a trichotillomaniás betegek szenvednek tüneteiktől. Ők tudattalanul nem engedik, hogy jó benyomást tegyenek másokra. A ki-csapongás náluk szóba sem jöhet; ellenkezőleg: nagyon is rövid pórázon tartják magukat. Antennáik kinövéseként és meghosszabbításaként a haj számukra valamilyen belső kényszernél fogva megengedhetetlen dolog. Némileg hasonlít ez a körömrágáshoz. Az érintettek jóformán minden kibúvótól megfosztják magukat, s elrontják a saját játékukat. A kopaszodás miatt aztán tipikus rab- vagy szerzetes- és apácafrizurájuk lesz. Az előbbi a társadalom, az utóbbi önmaguk 198 számára nem túl kívánatos. Mivel szeretnének megszabadulni a világtól, erősen korlátozzák jelzéseiket a világ felé. A trichotillomania gyakori komplikációja a bélelzáródás, ugyanis a kitépett hajat gyakran lenyelik. A belek az efféle táplálásra bojkottal válaszolnak, ami azt jelenti, hogy a betegek a saját életüket nem képesek megemészteni. Pontosabban: már nem tudnak mit kezdeni elnyelt problémáikkal. Csakhogy aki nem tudja megemészteni az életet, azt a halál fenyegeti.47 A probléma megoldását mindenekelőtt az jelentené, ha a betegek felismernék a saját, egyéni kisugárzásuk ellen fordított agressziójukat. Az ego kiáradásának és hatalmának tudatos visszavonása, amint azt a spirituális út az embertől kívánja, megoldást és feloldozást hozhatna.
A fejlődés tudatos tetteként szimbolikus lépést tehetnének önmaguk, a külvilág megítélésétől független valódi énjük irányába a régi tincseik, illetve összes hajuk levágásával. A haj fájdalmas kitépkedésében felismerhető egyfajta áldozathozatal is az elhúzódó fejlődés során. Az élet minden lényeges átmenete áldozatot követel. A születendő gyermeknek el kell hagynia az anyaméh édenét, hogy megszülethessek. A gyermeknek a pubertás során átvitt értelemben egyenesen meg kell halnia, hogy megszülethessek a felnőtt. Egyes pubertáskori beavatási rituálékban, például a zsidóknál, valóban le is vágják a gyermek haját. Akire a német azt mondja: elhagyja a haját, az a dologra igencsak ráfizet. A trichotillomaniás betegek tudattalanul már ráfizettek fejlődésük számukra még tisztázatlan, ám küszöbön álló újabb lépésére. Segíthet kilábalniuk ebből a helyzetből, ha egy gondosan celebrált szertartás keretében tudatosan levágják az összes hajukat. Az így megnyirbáltaknak jobb lehetőségeik lesznek a gyötrelmes helyzetek legyőzésére és a magasabb tudati szint felé vezető további útjuk felismerésére, valamint saját szerzetesfrizurájuk céljának elérésére. Ebből aztán már mintegy magától adódik saját agressziójuk és vitalitásuk kifejezésre juttatásának értelmesebb módja. Egyébként már az a bátorság is, mellyel hajukat levág(at)ják, megváltottabb formája az agressziónak, mint a hajtépkedés. Megkopasztott (haj és státus nélküli, szándékosan megalázott ember) helyett tudatosan kopasznak lenni nagy lépést jelent, s az érintettek amúgy sem ússzak meg úgy, hogy egy hajuk szála se görbülne. Áldozatra mindenképpen szükség van, ezért még mindig jobb, ha megkockáztatják ezt a tudatos, ráadásul a tudatot még jobban kitágító, szándékos lépést az ismeretlen területre. A rossz szokás tudatos szertartássá alakítása mindig gyógyulást hoz. Ha egyéni kisugárzásuk szimbólumának tönkretételében felismerik és valóra váltják a belső megvalósulás utáni vágyat, máris egyenessé válik előttük a kopasztott csirkétől a kopasz „apácáig" vagy „szerzetesig" vezető út. Persze a bizonyos szabadságok és külső hiábavalóságok feláldozása még nem jelenti azt, hogy az illetőnek tényleg kolostorba kell vonulnia. Ezen az úton mindenesetre képesek lehetnek megbocsátani maguknak, és az önismeretben és önmegvalósításban megtalálhatják e tünet értelmét. Az apácák és a szerzetesek is feláldozzák régi 199 szabadságukat az új síkon elnyerhető újabb, nagyobb szabadság kedvéért. A régi, feláldozottal össze sem hasonlítható, új kisugárzás aztán már magától megjelenik. Mindezek a magyarázatok lényegében egy betegtől származnak, aki tüneteit a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című könyv szellemében felhasználta előrejutásához, s akinek e helyütt szeretnék hallgatólagos közreműködéséért a többi beteg nevében is még egyszer köszönetet mondani. 200 A fogak és betegségeik
A fogak jelentése már abból felismerhető, ahogyan csecsemőkorban megjelennek. A gyermekek hat hónapos koruktól kezdenek fogzani, s fájdalmasan élik meg, hogy az agresszió princípiuma erőszakosan betör az életükbe. Az első fog jellemző módon egy metszőfog, mely a szó szoros értelmében átvágja magát az érzékeny foghúson. Az emiatt keletkező gyulladás mutatja, milyen forró és konfliktussal teljes a téma, mely itt utat tör magának. A fogzó babák temperamentumuk szerint bömböléssel, csendes sírással vagy nyílt haraggal reagálnak a fájdalmakra. Gyakran nem is olyan egyszerű eldönteni, hogy még fájdalmukban vagy már a helyzet miatt érzett dühükben ordítanak. A bajor tájnyelv a fogzik kifejezést általában a sírásra és annak valamennyi könnyes válfajára használja, a karintiai/ogacsfcfl szó pedig a könnyeket jelenti. Azt, hogy az agresszió eszközeinek áttörése mennyire megviseli a gyermeket, jól mutatják az olyan kísérőjelenségek, mint az erőteljes nyálkiválasztás, a gyakori láz, továbbá a hasmenés és a
kisebesedett popsi. A láz az általános mozgósítás jeleként egyértelművé teszi, hogy a szervezet harcban áll, védekező mechanizmusa csúcson jár, még akkor is, ha a támadás egyértelműen belülről jön, s nem külső kórokozóktól származik. A hasmenéses, híg kaki sebek formájában károsítja a hátsó kijáratot. A fokozódó nyáltermeléstől a gyermeknek csurog a nyála. A kipirult arcocskával együtt mindez annak a jele is lehet, hogy a csöppség a marcona tünetek ellenére mégis érez valamiféle élvezetet, melynek hatására még a nyál is összefut a szájában. A fogzással járó sérülésekre és fájdalmakra a legtöbb gyermek rendkívül nyűgösen reagál, s ezzel egyértelművé teszi kezdettől fogva fennálló beállítottságát az agresszióval szemben. A Mars princípiumát kicsi és nagy egyaránt elutasítja. Egyébként éppen a fogak mutatják meg, mennyire értelmetlen és kontraproduktív az őselvek elleni küzdelem. Ugyanúgy szükségünk van rájuk, mint a fogakra, s nem a természet tévedett, amikor kiosztotta őket nekünk, embereknek. Az, hogy a fogak a maguk marsikus módján törnek be az életünkbe, a dolog, illetve az őselv természetéből adódik, így már kezdettől fogva felkészülhetünk az élet e központi témájára. Egyébként a fogak megléte az életünkben azt is mutatja, mennyire természetes és fontos számunkra az agresszió. 201 Aki mindezek ellenére későbbi életében mégis elutasítja a Marsot, az igencsak megnehezíti saját és környezete dolgát. A gyerekek legalább még nem tanulták meg, hogy némán szenvedjenek, s agresszív megnyilvánulásaikat a környezetükre való tekintettel elfojtsák. Minél elevenebb egy gyermek, annál tovább fog vonakodni attól, hogy ezt a beteges politikát elfogadja, ellenben azon igyekszik majd, hogy agresszív indulatait akadálytalanul, csekély lehetőségeinek teljes kiaknázásával élhesse ki. Sírva-ríva és nyafogva megkezdődnek az első harapási kísérletek. Ez a rágókák időszaka, s gyakran az anyai mell is az első kísérletek áldozatává válik. Ha a baba sehogyan sem akar átállni a társadalmilag is elfogadott harapásmódokra, és továbbra is inkább szüleit bosszantja idegőrlő és dühödt bömbölésével, előbb-utóbb fel fogja bőszíteni őket. Ez persze csak időleges dolog, melynek alapjául az szolgál, hogy a társadalom szinte minden tagja képes visszanyúlni elfojtott agressziójához; méghozzá annál könnyebben, minél élénkebbé teszi azt valamely külső agresszió. A vehemensen az életbe tolakodó téma végül minden síkon megjelenik, míg a szülők reakciójának - az emberiség túlélésének nagy szerencséjére - elég sok gátja van. Ők rendszerint legfeljebb közvetve élik ki agressziójukat a gyermeken, például rosszkedv formájában. Az ilyen mogorvaságban és kötekedésben persze ugyanúgy érződik a Mars jelenléte. A felnőttek azért többnyire megtalálják a módját agressziójuk levezetésének, ha másképp nem, hát éles hangnem és harapós megjegyzések formájában. Egyes „jó szülők" már annyira „kézben tartják" az agressziójukat, hogy a nehezebb időszakokhoz egyszerűen megtört elkeseredettséggel alkalmazkodnak. Ebben a korai fejlődési szakaszban megnyilvánul még egy, a fogakkal kapcsolatos jelentési sík. Az első hat hónap során, amíg a gyermeknek nincsenek fogai, csak szopni tud, s egyéb életmegnyilvánulásai is viszonylag korlátozottak. Bizonyos szempontból hiányzik még belőle a vitalitás, és például az az erő is, mellyel szüleit terrorizálhatná és dühíthetné. (Bár az úgynevezett hasfájós babáknak az utóbbi egészen jól megy kínos emésztési problémáik kapcsán.) Ennek testi megfelelője nemcsak a babák fogatlansága, hanem immunrendszerük tökéletlensége is. Csak akkor válik lehetővé az agresszió harcias kiélése a test síkján, amikor már megfelelő antitestek képződtek, s az első fogak is áttörtek. Afogzás időszakában a vitális lehetőségek minden síkon megsokasodnak. Az a vitalitáshiány, melyet a fogatlan száj fejez ki, időskorban még kifejezőbbé válik. A mesék vén, fogatlan szipirtyója éppen az egyéni vitalitás hiányának szimbóluma, ezért tör a gyermekek életére, jobban mondva töretlen életerejükre. A fogatlan, s többnyire egyébként még meg is kopaszodott aggok lassanként gyermeki ártatlanságot öltenek magukra. Testük jelzi nekik, hogy jobb lesz, ha alábbhagynak harapósságukkal, s messzemenőkig lemondanak külső testi kisu-
gárzásukról. Minél jobban kiművelik vitális kifejezésüket, s megtanulják kisugárzásukat más síkra emelni, annál kevésbé kényszerül rá a sors, hogy ezek testi attribútumait megvonja tőlük. 202
Gyermekkorban a szopás hat hónapjának időszakát felváltja a harapás és az agresszió gyakorlásának kora. Rágásra csak egyéves kor körül kerül sor, amikor kibújnak az első őrlőfogak. Addig pépes kosztra van szükségük; ez kompenzálja a rágás képességének hiányát. A száj és a fogak általános „irányelvei" A fogazat négy kvadránsa
A felső állkapocs a koponya része, azzal csontos egységet képez. A taoista, de akár a zsidó hagyományban sem csak az ember „csúcsát" látják a koponyában, hanem egyenesen az ember ég- vagy mennyboltját. A felső állkapocsnak ezért szimbolikusan az a feladata, hogy a fentről érkező, úgymond felsőbb kívánságokat lefelé továbbítsa. Az alsó állkapocs ezzel szemben a matériumhoz tartozik, a konkrét munkálkodáshoz és valóra váltáshoz; mozgatható le és fel, jobbra és balra, előre és hátra. Ezáltal tudunk rágni, s elkezdeni a világ „megemésztését". A koponya markáns, világba nyúló vége az áll. Minél előbbre nyúlik, annál erősebb akarattal kívánja tulajdonosa rányomni a világra saját bélyegét, s annál inkább előtérbe kerül az ösztönök ereje is. Minél visszafogottabb, annál inkább hajlik gazdája arra, hogy felfelé, önmegvalósítása irányába törekedjék. Míg tehát a felső állkapocs a belső és felsőbb kívánságok szimbolikus reprezentánsa, addig az alsó állkapocs tulajdonosa világi vonatkozásairól árulkodik. Az előbbi megkülönböztetés mellett az embert mint egészet - s ezen belül fogazatát is feloszthatjuk jobb és bal oldalra is. A jobb oldal a bal oldali agyféltekének megfelelően az analitikus, archetipikusan férfias, logikusan működő értelemhez rendelhető konkrét, materiális vonatkozásaival; ez a jang-oldal. A bal oldal a jobb oldali agyféltekének megfelelően archetipikusan nőies részünkhöz rendelhető, amely egységben, muzikálisan és analogikusán észlel. Ez a jin-oldal, mely vágyainkkal és érzéseinkkel áll kapcsolatban. így tehát fogazatunk négy, felfelé, lefelé, jobbra és balra irányuló kvadránsa felfelé a kívánságokhoz, lefelé a konkrétumokhoz, balra a múlt analogikus értelmű tapasztalataihoz, jobbra pedig a jövőhöz és a logikusan elgondolt, konkrét életvezetéshez társítható. A felső állkapocs, vagyis az archetipikusan jang-terület fogproblémái az álmainkkal és kívánságainkkal kapcsolatos problémáinkat jelzik, míg ugyanezek az alsó állkapcson, az archetipikusan jin-területen azok megvalósításának, realizálásának nehézségeit mutatják. A jobb, vagyis archetipikusan a janghoz rendelt oldalon konkrét, archetipikusan férfias problémákra utalnak, tehát a logikus funkció nehézségeire. A bal, archetipikusan a jinhez rendelt oldalon ellenben az archetipikusan nőies, vagyis érzelmeinkkel és képi világunkkal kapcsolatos gondjainkra figyelmeztetnek. 203 egzisztenciánkra vonatkozó kívánságokkal kapcsolatosak: Hogyan kívánom egzisztenciálisan kifejezni magamat a világban, hogyan akarom kinyilvánítani belső életemet? A jobb felső kvadráns (jang a jangban) gondjai a betagozódás nehézségeire utal: Hogyan találjam meg a helyemet a világban, s hogyan fejezzem ki magam? A bal alsó kvadráns (a jin jinje) problémái gyakran saját családunk elismerésének a hiányára utal. Kérdése így szól: Mihez kezdjek beleérző képességemmel konkrét esetekben? A jobb alsó
kvadráns (jin a jangban) gondjai arról szólnak, hogy nehezen boldogulunk az élet gyakorlati dolgaival és azok konkrét megvalósításával. Hogyan végezzek teljes munkát?48 A szájüreg
Előadásaiban Marianne Braun, berni fogorvos kifejti, hogy a szájüreg nagysága az embernek a külvilághoz való viszonyát tükrözi. A jól kifejlett szájüreg például stabil önértékelésre utal. Ezt tulajdonképpen a köznyelvből is tudjuk; azt mondjuk, hogy akinek nagy a szája, az egyet s mást megenged magának, és a legkevésbé sem szégyenlős. Ez utóbbi inkább a szűk szájüreggel rendelkező emberek baja. Ők rendszerint valóban beszűkültnek érzik magukat, életterüket korlátozónak és hátrányosnak érzik. Gyakran az az érzésük, hogy nem tudják kibontakoztatni valódi képességeiket. Ahogyan fogaik, úgy ők maguk sem tudják bevenni a számukra megfelelő tért. A helyzet javulása egyik oldalról sem kizárt. Ahogyan saját helyzetük lelki felismerései, valamint a lélek képi világához új tereket csatoló, megfelelő pszichoterápiái intézkedések javíthatják a száj helyzetét, úgy a fogorvosi vagy állkapocsortopédiai beavatkozások is felszabadító és bátorító hatással lehetnek a lelki helyzetre. Ám rövidlátó, csak a funkcionális aspektusokat szem előtt tartó és az érintett lelki világában keltett hatásokról tudomást sem vevő gondolkodásnak felel meg az, amikor a szájüregben a maradandó fogak eltávolításával kívánnak teret nyerni. Michael Wirthgen fogorvos szerint például a négyes, az első kisőrlőfog ilyen megfontolásból történő eltávolítása gyakran összefügg az ilyen brutálisan „felszabadított" gyermek iskolai problémáival. Sokkal jobb lenne, ha a problémát egységében kezelnék. A lábhossz-teszt ilyen helyzetekben gyakran jelentős eltérést mutat ki, mely viszont csípőficamra utal. Ennek következménye a rosszul kiegyensúlyozott gerincoszlop, mely a váll területének görcsösségével jár, ez viszont szükségszerűen a nyak és a fej speciális tartásával kompenzálódik. Ez utóbbi pedig már összefügg a fogazat hibáival. A Herrmann-féle funkcionális ortopédia lehet itt segítségünkre a fogak védelmében és a fejlődés elősegítésében. A nyolcas vagy a bölcsességfogak idő előtti kihúzása ráadásul gyökeresen hozzájárul a beszűkült szájüreg problémájához. Mivel a nyolcas csírái maguktól fej204 egzisztenciánkra vonatkozó kívánságokkal kapcsolatosak: Hogyan kívánom egzisztenciálisan kifejezni magamat a világban, hogyan akarom kinyilvánítani belső életemet? A jobb felső kvadráns (jang a jangban) gondjai a betagozódás nehézségeire utal: Hogyan találjam meg a helyemet a világban, s hogyan fejezzem ki magam? A bal alsó kvadráns (a jin jinje) problémái gyakran saját családunk elismerésének a hiányára utal. Kérdése így szól: Mihez kezdjek beleérző képességemmel konkrét esetekben? A jobb alsó kvadráns (jin a jangban) gondjai arról szólnak, hogy nehezen boldogulunk az élet gyakorlati dolgaival és azok konkrét megvalósításával. Hogyan végezzek teljes munkát?48 A szájüreg
Előadásaiban Marianne Braun, berni fogorvos kifejti, hogy a szájüreg nagysága az embernek a külvilághoz való viszonyát tükrözi. A jól kifejlett szájüreg például stabil önértékelésre utal. Ezt tulajdonképpen a köznyelvből is tudjuk; azt mondjuk, hogy akinek nagy a szája, az egyet s mást megenged magának, és a legkevésbé sem szégyenlős. Ez utóbbi inkább a szűk szájüreggel rendelkező emberek baja. Ők rendszerint valóban beszűkültnek érzik magukat, életterüket korlátozónak és hátrányosnak érzik. Gyakran az az érzésük, hogy nem tudják kibontakoztatni valódi képességeiket. Ahogyan fogaik, úgy ők maguk sem tudják bevenni a számukra megfelelő tért. A helyzet javulása egyik oldalról sem kizárt. Ahogyan saját helyzetük lelki felismerései, valamint a lélek képi világához új tereket csatoló, megfelelő pszichoterápiái intézkedések javíthatják a száj
helyzetét, úgy a fogorvosi vagy állkapocsortopédiai beavatkozások is felszabadító és bátorító hatással lehetnek a lelki helyzetre. Ám rövidlátó, csak a funkcionális aspektusokat szem előtt tartó és az érintett lelki világában keltett hatásokról tudomást sem vevő gondolkodásnak felel meg az, amikor a szájüregben a maradandó fogak eltávolításával kívánnak teret nyerni. Michael Wirthgen fogorvos szerint például a négyes, az első kisőrlőfog ilyen megfontolásból történő eltávolítása gyakran összefügg az ilyen brutálisan „felszabadított" gyermek iskolai problémáival. Sokkal jobb lenne, ha a problémát egységében kezelnék. A lábhossz-teszt ilyen helyzetekben gyakran jelentős eltérést mutat ki, mely viszont csípőficamra utal. Ennek következménye a rosszul kiegyensúlyozott gerincoszlop, mely a váll területének görcsösségével jár, ez viszont szükségszerűen a nyak és a fej speciális tartásával kompenzálódik. Ez utóbbi pedig már összefügg a fogazat hibáival. A Herrmann-féle funkcionális ortopédia lehet itt segítségünkre a fogak védelmében és a fejlődés elősegítésében. A nyolcas vagy a bölcsességfogak idő előtti kihúzása ráadásul gyökeresen hozzájárul a beszűkült szájüreg problémájához. Mivel a nyolcas csírái maguktól fej204
tenek ki növekedési ingert az állkapocsra, legalább először hagyni kellene, hogy kinőjenek, s közben tért hódítsanak. A felső és az alsó állkapocs között akkor van rendben a viszony, ha a felső fogak mintegy két milliméterrel túlnyúlnak az alsókon, ugyanakkor azonban kölcsönös kapcsolat van közöttük. Ez felel meg annak a kívánatos helyzetnek, amikor a felső állkapocs által szimbolizált szellem irányítja az alsó állkapocs által megjelenített testet. Csakhogy ettől rengeteg az eltérés: Az első és a hátsó harapás információval szolgál a konfliktushelyzetben való viselkedésről. Hátsó harapás esetén az alsó állkapocs túlságosan hátrahúzódik. A szellem úgymond semmi esélyt sem ad a testnek, dominanciája eltúlzott. Gyermekeknél ez arra utalhat, hogy testi fejlődésük nem tud lépést tartani a szellemivel, attól messze elmarad. Az ilyen emberek kerülik a közvetlen konfrontációt, inkább kitérnek, s visszahúzódnak (mint hátsó állkapcsuk). Náluk nagy a deficit, ha arról van szó, hogy kézbe vegyék az életet, s még ha megtámadják őket, akkor is csak bátortalanul védekeznek. Agressziókészségük gátolt, ők maguk túlságosan visszafogottak. Ennek ellentéte, az első harapás elég ritka. Ez konfliktushelyzetben makacs és konok reakcióra utal. Marianne Braun szerint az ideális vonaltól való függőleges eltérés a nyitottság és az elhatárolódás témáival függ össze. Egy nyitott harapás és száj a környezettől való megfelelő elhatárolódás, a függetlenség érzésének és a magában zárt egyéniség értelmében vett függetlenedésnek a nehézségeit jelzi. Az ilyen emberek kerülik, hogy komolyra forduljanak a dolgok és (átvitt értelemben) harapásra kerüljön sor. Gyakran vágynak inkább szimbiotikus kapcsolatokra. A fedő- vagy mély harapás introvertált emberre utal, aki nem egykönnyen nyit más emberek vagy körülmények felé. Inkább összeszorítja a fogát, s elrejti belső életét a külvilág elől. A vízszintes eltérések esetében aszimmetriáról, a középvonal eltolódásáról, úgynevezett keresztharapásról van szó. Braun szerint ez a jobb és a bal agyfélteke közötti kiegyensúlyozatlanságot vagy koordinációs zavarokat jelez. Ebben a helyzetben ajánlatos szinkronizációs gyakorlatokat és tudatgimnasztikát végezni.49 Dirk Schreckenbach, saarbrücki fogorvos tapasztalatai szerint50 azok a fogak, melyek tengelyének iránya befelé mutat, introvertált emberekre utalnak, akik hajlamosak arra, hogy mindent bevegyenek. Megoldandó feladatuk ezért az lenne, hogy ezt a tendenciát egy megváltottabb síkra helyezzék át: például saját problémáikkal és témáikkal foglalkozzanak aktívan. Ennek megfelelően azok az emberek, akiknek a fogai kinőnek a szájukból, és inkább hajlamosak kiordibálni vagy akár lenyelni agressziójukat, meg kellene tanulniuk, hogy bátran és offenzívén kifelé forduljanak, s témáikat merészen ragadják meg. Feladatuk az lenne, hogy átvitt
értelemben olyan harapást fejlesszenek ki, mellyel ki tudják harapni az életből az őket megillető falatot. Ezeknél a problémáknál általában megfigyelhető, hogy szinte mindig a fogorvos dolgozik rajtuk, sosem a pszichoterapeuta, bár inkább az ő hatáskörébe 205 tartoznának. A gyermeki fejlődés nagy hasznát látná a fogorvos és a pszicho-terapeuta együttműködésének. A szájüreg hatásait a teljes személyiségre nézve még mindig nagyon lebecsülik. Ugyanakkor drámai hatásai vannak annak, hogy az orvostudomány valamennyi szakterületén egyöntetűen eltekintenek a funkcionális intézkedéseknek az érintettek lelkére gyakorolt hatásaitól. Az odontológia és az állkapocs-ortopédia ebben az összefüggésben valódi segítséget jelenthetne a gyermeknevelésben. Metszőfogak és szemfogak
A nyolc metszőfog agresszív feladata már kimondottan fallikus formájukból is kiviláglik. Egy metszőfog a gyökerével olybá hat, mint egy ék alakú villám vagy mint egy megalitikus menhir. Éles foka vésőre hasonlít. Egymás mellett felsorakozva a metszőfogak rettenthetetlen harcosok falanxát képezik: olyanok, mint egy vadnyugati erődítmény cölöpkerítése vagy egy középkori vár csipkézett orma. Egyes afrikai bennszülött törzsek még hegyesre is csiszolják metszőfogaikat, hogy ezt az aspektust tovább erősítsék. Kultúránkban az ember már inkább csak csípős megjegyzéseket, maró gúnyt és éles nyelvet használ. A látványos, nyílt agressziót, ha csak lehet, kerüljük. Akit a természet a szájából kimeredő, őszinte erődemonstrációra kényszerít, mert mondjuk agresszívan előrenéznek a metszőfogai, az mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt a tényt valahogyan elleplezze. A köznyelv azt mondja rá: lófogú, az orvostudomány tapintatosan a latin „protusio" szót használja. Az érintettek kimondottan rondának érzik magukat tőle, holott valójában csak őszinték. A fogorvos segítségével mindent megtesznek azért, hogy a leplezetlenül visszás állapotot (az előreálló metszőfogakat) puszta erőszakkal megszüntessék. Pedig a sors csak azt akarta megmutatni az érintettnek, hogy vannak fogai, melyeket az életben harapásra használhat. A kiálló metszőfogak benyomása abból is fakadhat, hogy az alsó állkapocs nagyon hátrahúzódott. Ebben az esetben tulajdonosának azt próbálja az értésére adni, hogy az akarat tekintetében gyenge lábakon áll. Az ilyen hibából adódó nyitott harapás egészen konkrétan megmutatja, hogy az illető nem csukja be a száját. Ez a tapasztalat szerint megnehezíti, hogy valaki zárt személyiséggé érjen. A befelé álló első fogak messze nem olyan kínosak gazdáik számára, de az általuk jelzett autoagresszió vagy az erre való felszólítás is kevésbé elítélendő - legalábbis társadalmilag. Az ilyen embernek gyakran offenzívebben és bátrabban kellene megközelítenie saját dolgait. A metszőfogak sora nemcsak védvonalat képez, hanem mindenekelőtt harapásra szolgál. Alighanem bennük gyökerezik az „állig felfegyverzett" kifejezés. Akinek arányos, erőtől duzzadó és fehéren ragyogó frontfogai vannak, az egészséges agressziójában bízva nyugodtan merészkedhet más frontokra is, s alka206 lomadtán kimutathatja a foga fehérjét. Az ilyen ember nevetés közben is szívesen kivillantja fogait, hogy megmutassa, mennyi ereje és vitalitása van. Ha azonban a metszőfogak ferdén nőttek, s nem sugallnak fehéren pompázó ártatlanságot, a mosoly erőltetette válik. A diszharmonikus frontfogak hamar valamiféle ellenszenvességet, sőt
brutalitást kölcsönöznek az egész fogazatnak és tulajdonosának. Akinél az agresszió e szimbólumai tarkabarka összevisszaságban nőttek, láthatólag minden harmonikus rendező elvet nélkülözve, azzal embertársai eleve gyanakvóbbak. A hagyományos kínai orvoslás a metszőfogakat a vese-hólyag-meridiánhoz rendeli, így a megfelelő szervek által kapcsolatban vannak az olyan témákkal is, mint az ágybavizelés vagy a fogamzás. A felső metszőfogak ebből kifolyólag kapcsolatban állnak a savtolulással (például a gyomorégésnél), az alsók pedig a nőgyógyászati problémákkal, illetve az olyan kiválasztószervek problémáival, mint a végbél és a far. Középső metszőfogak (egyesek)
A fogak síkján a középső metszőfogak az Egynek, a még minden lehetőséget és az egész emberi potenciált magában rejtő kezdet számának felelnek meg. Ezért aztán a fogorvosok is egybehangzóan egyesnek nevezik őket. Az egyesek szimbolikusan az anyával és az apával állnak kapcsolatban. Ha például jól látható rés van közöttük (diasztéma), a köznyelv „szerencsefogaknak" nevezi őket. Ezt a szerencsét azonban ki kell érdemelni, hiszen a rés először is megosztottságra, vagyis problémára utal: az egyén női és férfi oldalának ki kell békülnie egymással. Más szóval: messze van egymástól az anima és az animus, és erőfeszítésre van szükség, hogy tudatosan összehozzuk őket. A külvilágban, mindenekelőtt a kapcsolatokban ez abban nyilvánulhat meg, hogy az ember szereti a társát, mégis mindig megkérdőjelezi, esetleg partnere egyszerre vonzza és taszítja őt. A már idézett francia fogorvos, Michéle Caffin szerint a bal felső metszőfog -a fogorvosok kifejezésével élve a „bal felső egyes" - a belső anyát és nőt, vagyis a női archetípust és a női istenképet, a belső istennőt jelképezi. A jobb felső egyes a belső apa és férfi, vagyis a férfi archetípus, és a legfelsőbb hatalom, Isten szimbóluma. Ha ezeknek a fogaknak valamelyikét kitörik, ami a gyermekeknél könnyen előfordul, azt egy sérült szülői képre való utalásként értelmezhetjük. Ha a jobb oldali metszőfog a bal oldalira csúszik, inkább az apa, ha fordítva, akkor inkább az anya uralkodik. Ha a kettő közül valamelyik hátradől, akkor vagy az anya (bal oldali) vagy az apa (jobb oldali) alárendelt szerepet játszik a gyermek életében. Ha mindkettő, akkor arra következtethetünk, hogy egyik szülő sem játszik fontos szerepet. Az első metszőfogak fentebb említett kapcsolata a vese-hólyag-meridiánnal lelki síkon az akaraterőhöz áll közel, az állhoz hasonlóan, mely a térben a maga síkján a legmesszebb merészkedik. 207
A jobb alsó egyes Caffin szerint az anima, a saját női(es)ség elfogadását s a mindennapokban történő konkrét megvalósítását mutatja, míg a bal alsó az ani-must, a lélek férfi részét illetően mutatja ugyanezt. Felső oldalsó metszőfogak (kettesek)
Ezek a fogak numerológiailag a kettes számnak, vagyis a polaritásnak felelnek meg. Mivel minden energiájukat a középső egyesektől kapják, azt mutatják meg, hogyan hat az egyesek (anima- vagy animus-) energiája az ellentétek világában. Elárulják, mihez kezdenek tulajdonosaik az adottságaikkal, képességeikkel. Ebből kifolyólag valamelyest tükrözik az illető temperamentumát is. A bal felső kettes tehát a női archetípussal, az anyával, az anyaival való kiegyezést szimbolizálja. Ha például előreáll, akkor arra enged következtetni, hogy gazdája ebből a szempontból messze előremerészkedett, s korán önállósította magát édesanyjától. Ha viszont a jobb felső kettes ugrik nagyon előre, akkor tulajdonosa saját maga merészkedik messze előre, s
az élethez való hozzáállása általában inkább progresszívnek mondható. Ragaszkodik szabadságához a feltétlen hatalommal szemben, s hamar függetleníti magát az apa figurájától, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy keresné vele az offenzív összeütközést. Erre gyakran nincs is szükség, sőt inkább elkerüli. Ha a felső oldalsó metszőfogak ránőnek a középsőkre, a kettesek az egyesekre, az a gyermekek dominanciáját jelzi a szülők felett, vagy egyoldalú konstellációját annak, hogy a gyermek a megfelelő szülői részt az árnyékba állítja, vagy legalábbis lényegtelennek tünteti fel. Ha viszont ezek a fogak hátrafelé dőlnek, akkor a gyermek, illetve a felnőtt alárendeltségéről, a szülői autoritás előtti ellenállásmentes meghajlásáról tanúskodnak. Ha ez csak a bal oldalt érinti, akkor az önkéntes alárendeltség csak az anyára, ha csak a jobb oldalt, akkor csak az apára érvényes. Azok az emberek, akiknél a kettes sokkal kisebbnek tűnik, mint az egyes, afféle egérfognak vagy rizsszemnek hat, többnyire alig hajlamosak a nyílt agresszióra, barátságosnak és békésnek ismert személyiségek, akiket általában kedvelnek és szívesen látnak. Ha csak a bal kettes ilyen, az az anya békés és önkéntes elfogadását jelenti, ugyanez a jobb oldalon az apával kapcsolatban jelenti ugyanezt. Abban a nem is olyan ritka esetben, ha a kettes hiányzik, arra következtethetünk, hogy a jelzett tendencia még erősebb. Ilyenkor már igen kiterjedt agressziós gátlást gyaníthatunk a szülői képpel szemben. Elképzelhető az is, hogy ezek az emberek önként élik a szüleik életét, így semmiféle összeütközésre nincs lehetőség. Szemfogak (hármasok)
A hármas számhoz rendelt szemfogak - a szám minősége szerint - befejezik a fejlődést, s úgymond lezárják az elsődlegesen agresszív fogak hármas egységét, trinitását. Funkciójukat tekintve kiváltságos helyzetben vannak, hiszen veze208
tő pozíciót töltenek be. Elvesztésük a fogazat funkciójának teljes összeomlásához vezethet. A német lakosságnak mintegy a negyedére jellemző fogcsikorgatás vezető szerepük miatt ezekre a fogakra van a leggyászosabb hatással, rajtuk mutatkoznak meg e rossz szokás legmarkánsabb nyomai. Ezeknek kell kiállniuk a legnagyobb súrlódást, ezzel pedig egy felőrlő és gyötrelmes életet; másképpen fogalmazva: elsősorban ezeknek kell elviselniük az elsinkófált agresszió témakörét. További különlegességük az agyat vérrel ellátó véna angularis általi érellátásuk. A gyökerük területén jelentkező problémák, például egy gyulladás ennélfogva nagyon gyorsan jelentős hatással lehet a központi idegrendszerre, s így fokozott mértékben érinti az egész embert. A négy szemfog mintegy keretbe foglalja a nyolc metszőfogat, s teljessé teszik szánk fegyverarzenáljának elülső védelmi, illetve támadó sorát. Alakjuk és származásuk alapján egyaránt az agresszív princípiumot jelképezik, hisz fejlődés-történetileg állati őseink tépőfogaira vezethetők vissza. Latin elnevezésükben (caninus) nem nehéz felfedeznünk a kutya (lat.: canis) szót. A hármasok által kifejezett veszélyesség egyértelműen megjelenik a vámpírok mítoszában, melyeknek éppen hangsúlyos, rettentő szemfogaik az ismertetőjegyeik. E jelzés hatásosságát farsangkor ki is próbálhatjuk: a legbájosabb pofika is rémisztővé válik a hangsúlyozott szemfogaktól, melyekről azonnal kiéhezett vérszopókra asszociálunk. A tépőfogak halállal fenyegetnek és örök életet adnak, mert a vámpír harapása nyomán az ember „halhatatlanná" válik, még ha nem túl örvendetes síkon is. Ezek az élőhalottak „elátkozottak" és „megváltatlanok", akik függőben maradtak a világok között. Ez a teljes átalakulás plútói minősége, csak éppen megváltatlan irányban. Ezért a szemfogak szimbolikusan a Plútó princípiumához rendelhetők. Egyébként a kígyóknál is ezek a fogak váltak fogazatuk központi részéve, s még az olyan ártalmatlan példányoknál is mérgező mivoltukkal fenyegetnek, mint a vízisikló vagy a tojásevő kígyó.
Amikor a ragadozó állatok agresszívvá válnak, kivicsorítják a fogukat, s ilyenkor megint csak a kiváltképpen kivillanó szemfogak azok, melyek megtestesítik veszélyes voltukat. Ha az egyik ember a másiknak kimutatja a foga fehérjét, az nem feltétlenül fizikailag történik, értelme viszont ugyanaz. Az, hogy szemfogaink nagysága a többi fogunk méretére csökkent, arra enged következtetni, hogy az emberiség maga mögött hagyta az agresszív korokat és életformákat. Ezt tükrözi az a tény is, hogy elsőként megjelenő tizenkét fogunk kizárólag agresszív jellegű; mindössze nyolc őrlőfogával a tejfogazat túlnyomórészt agresszívan felszerelt. Következésképpen az első tizenkét életév az agresszív marsi princípium megerősödött befolyása alatt telik - s ez az első életév második felében, mondhatni, óriási méreteket ölt, hiszen ebben az időszakban a gyermek kizárólag az elsődleges agresszív fogakkal rendelkezik, s néha kimondottan hasonlít a rágcsálókra, mondjuk egy nyúlra vagy egérre. Maguk a szülők is gyakran ebből a családfából választanak becenevet a kicsinyek számára. 209 A fejlődést tekintve feltűnhet egy hatos ritmus: hat hónapos korban jön az egyes, hatévesen a hatos, tizenkét évesen a hetes és tizennyolc éves kortól a nyolcas. A korai agresszív szakaszban az emberiség korai szakasza tükröződik. Az orvosok azt állítják, hogy az egyedfejlődés és a törzsfejlődés (az ontó- és filo-genezis) megfelel egymásnak.* A fogazat sarokköveivel szemben a fogorvosok tudatosan vagy ösztönösen igen tartózkodónak mutatkoznak, s csak rendkívül vonakodva húzzák ki őket. Hisz a nevük is szemfog [bár németül például „sarokfogaknak" hívják őket], a szemek pedig belátásunk és teljességünk szimbólumai. A mindenható Istent gyakran ábrázolják háromszögletű szemként. Az elefántok hármasa impozáns agyarrá fejlődött, mely - mint az indiai elefántisten, Ganésa esetében - a bölcsesség és a hatalom szimbóluma. Főleg az alsó szemfogak tekintetében felel ez meg az érintettek életereje és öröme többnyire jelentős csökkenésének. A hagyományos kínai orvoslás a szemfogakhoz a máj-epe-meridiánt rendeli, mely által kapcsolatba kerülnek a petefészkek és az érzéki (nemi) vágy problémáival is. A francia orvos, Orsatellis szerint a felső szemfogak összefüggésbe hozhatók továbbá a légzési ritmussal, az alsók pedig a vese- és a hólyagproblémákkal. A szemfogak szimbolikusan az élet átalakulását jelképezik, ezen belül is főleg az olyan nagy átmeneteket, mint a pubertás és az életút felén történő megfordulás. A bal felső hármas rendkívüli mértékben rávilágít az ilyen alapvető változásokkal szembeni hozzáállásra. A jobb felső hármas szimbolizálja, milyennek kívánunk mutatkozni a világ előtt az átmeneti helyzetekben. A bal alsó hármas arról árulkodik, hogyan fejezzük ki konkrétan a belső változásokat. Ha valaki el akarja kerülni vagy elutasítja az élet kritikus időszakainak átalakulásait, előfordulhat, hogy ez a fog testesíti meg a menekülési hajlamot, és kilóg a (fog-)sorból. Aki egy ilyen krízis során addig térül-fordul, míg aktuális feladatát valahogyan kikerüli, azzal megeshet, hogy foga is kifordul a helyéről, megtestesítvén ezzel gazdája visszás helyzetét. Kilóg a sorból, éppúgy, mint tulajdonosa; külön utakon jár s elhagyja a rendet. A jobb alsó hármas azt jelképezi, amit kifelé szeretnénk teljesíteni az életben. Ez a fog szoros kapcsolatban áll testi fejlődésünkkel. Ha a négy szemfog egymás alatti elhelyezkedésében zavar támad - normális esetben a felsők az alsókra harapnak -, az arra utalhat, hogy az illető fordítva harap, s nehezére esik a konkrét világban megvalósítani a felső állkapocs által szimbolizált vágyakat és kívánságokat. A szabályos állás szimbolikusan azért fontos, mert a felső állkapocs által jelképezett vágyaknak kell uralniuk az alsó állkapocs által jelzett megvalósulási síkot. Ha nem ez a helyzet, az arra utalhat, hogy a megvalósulási sík elvált a felsőbb kívánságoktól, s a funkcionális törekvések önállósultak. * Pontosabban: „az ontogenezis a filogenezis rekapitulációja", vagyis az egyedfejlődés a törzsfejlődés ismétlése (Haeckel). (Aford.) 210
Kis- és nagyőrlőfogak
A nyolc úgynevezett tejmoláris csak a második életév folyamán jelenik meg. A moláris kifejezés a malmot jelentő latin mola szóra vezethető vissza. Igaz, hogy a rágásnak is van agresszív aspektusa, hiszen a táplálékot erőszakkal aprítja szét, de ehhez társul egy másik központi princípium is, a Szaturnuszé. Jusson csak eszünkbe: „Isten malmai lassan őrölnek." Semmi sietség, semmi kapkodó harapás; a táplálék már megvan. Most nyomatékos, határozott és állhatatos aprításra van szükség, hogy eljussunk a lényegig. A minket megillető falatot már kiharaptuk és agresszívan birtokba vettük, s most elkezdjük feldolgozni. Formájukat tekintve az őrlőfogak kiválóan alkalmasak erre. A fallikus formájú metszőfogakkal szemben ezek négy vagy öt rágóheggyel koronázott, zömök és tömör, több gyökérben végződő testek. A fogak anyagukat tekintve is a szaturnuszi princípiumhoz rendelhetők, hiszen a szó szoros értelmében csontkemények. Külső bevonatuk, a zománc a test legkeményebb és legellenállóbb anyaga. A maradandó fogazatban döntő szerepet játszanak a kis- és nagyőrlőfogak (orvosi nevükön premolárisok és molárisok), ami már abból is látható, hogy az első maradandó fog az elülső moláris, a hatos. Ez rendszerint hatéves korban bújik ki, s nem pótol egyetlen tejfogat sem, hanem a rágóközpont közepébe nő. Mennyiségüket tekintve az őrlőfogak lassanként a tizenkét agresszív frontfog fölébe kerekednek: összesen ugyanis húsz darab van belőlük. Míg a szemfogak megragadják az „áldozatot", a metszőfogak lehasítják belőle a részüket, vagyis valamennyien a táplálékszerzést szolgálják, addig az őrlőfogakkal már kezdetét veszi az emésztés. Ahogyan a malomkövek lassan és alaposan kiőrlik a gabonaszemből a lényeget, a lisztet, úgy bánnak a molárisok is a táplálékkal. Az őrlés mindig azt jelenti, hogy a dolgot a lényegére redukáljuk, lényét felszabadítjuk - mindegy, hogy Isten lassan őrlő malmai tisztítják meg az igaz lelket, vagy a rendőrség bűnügyi osztálya őrli fel a gyanúsított idegeit, hogy kiderítse az igazságot. S ha két ember a házasságban összecsiszolódott, az is csak arról szól, hogy megismerték egymás lény(eg)ét. Ha kétféle gabonát őriünk össze, azok szétválaszthatatlanul összekeverednek. Ugyanez az elválaszthatatlanság a házasság lényege is. (A német nyelvben például e két szó igen közeli rokona egymásnak: vermahlen = meg-/felőröl; vermahlen = megházasít, egyesít.) A menyasszony és a vőlegény egybekelvén végül együtt kell, hogy megeméssze az életet. Ha a házasság nem igazán működik, mert a házastársak nem alkotnak egységet, fennáll a veszélye annak, hogy kapcsolatuk felőrlődik vagy szétmorzsolódik. Ha a helyet idáig fajul, ismét a marsikus fogak és energiák veszik át a vezető szerepet. Ez a példa érthetővé teszi, hogy még az őrlőfogak funkciójában is jelentős mértékű agresszív potenciál rejlik, hisz végső soron ez a fogazat központi témája. A hagyományos kínai orvoslás a felső kis- és az alsó nagyőrlőfogakhoz a tüdő-vastagbélmeridiánt rendeli, mely többek között az orrmelléküreggyul211 ladásokkal és a bronchitis különböző formáival is kapcsolatban áll. Az alsó kis-és a felső nagyőrlőfogakhoz ezzel szemben a lép-hasnyálmirigy-működési kört rendeli, mely többek között a gyomor- és a keringési problémákat, valamint a fáradtságot is érinti. Az első kisőrlőfogak (négyesek) Michéle Caffin szerint az egót, az „Én akarom" mélyén rejlő instanciát reprezentálják. Ha a fogszabályozás során a már említett helycsinálás okán kihúzzák őket, gyengül a gyermeki éntudat. Ez gondot okozhat a tekintéllyel, mert a gyermekek gyakran hajlamosak arra, hogy színleg alávessék magukat a hatalomnak, anélkül, hogy ezt bensőjük is követné, így kialakul egy kikényszerített, hazug alázat. A kisőrlőfogak jellemző módon kapcsolatban állnak a térddel, az alázat kérdéséhez rendelt testrésszel. Nem is meglepő, hogy gyermekkorban történő eltávolításuk iskolai nehézségeket eredményezhet.
Az egyes fogak Caffin szerinti szimbolikájában a bal felső négyes feladata az, hogy kifejezze érzéseinket és vágyainkat. A bal alsó négyes megmutatja, mennyire vagyunk képesek ezeket a vágyakat és érzéseket a külvilág felé kimutatni, vagyis mennyire tudjuk őket mások számára kinyilvánítani. A jobb felső négyes azt szimbolizálja, amit a külvilág felé kívánunk mutatni, míg a jobb alsó négyes arra utal, hogyan tudjuk megvalósítani terveinket a konkrétumok világában. A hátsó kisőrlőfogak (ötösök) tulajdonosuk kreativitását jelzik, mely kreativitás itt nem korlátozódik csupán a műalkotásokra, hanem a világra hozott (nemzett) gyermekekre, a kapcsolatokra és viszony(ulás)okra stb. is vonatkozik. Caffin szerint a bal felső ötös kapcsolatban áll az úgynevezett karmával, és megmutatja, mely feladatokra hivatott az ember az életben. Ez szimbolizálja tehát az emberben szunnyadó, s az ébredésre váró lehetőségeket és képességeket. Ez a fog tehát az élet értelméhez rendelhető. A jobb felső ötös világi fejlődésünk vágyának foga, céljainké és terveinké, de a gyermek(ek) iránti vágyainké is. Ha ez a fog elhal vagy korona kerül rá, az ennek a területnek a problémáira, például magzatelhajtásra utalhat. A bal alsó ötös Caffin szerint azt mutatja meg, miképpen integráltuk lényünkbe az anyai energiát. Ha ez a fog a száj belseje felé fordul, ott tapasztalatai szerint mindig elnyomó anyát kell gyanítani. Testi síkon ez a fog a vállakkal és azok problémáival áll kapcsolatban. A jobb alsó ötös terveink, főleg szakmai ambícióink világi megvalósítását mutatja. Az első őrlőfogak (molárisok) vagy hatosok Caffin szerint az életben betöltött helyünkkel kapcsolatosak. A bal felső hatos mutatja azt a szerepet, melyet el szeretnénk játszani, melyben magunkat, de mindenekelőtt érzelmeinket és érzéseinket kifejezhetjük. A jobb felső hatos azt a rangot mutatja, melyet el szeretnénk érni a világban. A bal alsó hatos arról árulkodik, mennyire érzi magát szeretve az ember, míg a jobb alsó hatos a munka és a halál témáival áll kapcsolatban. Ebben a fogban manifesztálódhatnak a munka területének nagy problémái, például a meghiúsult 212 ambíciók. A test síkján kapcsolatban állnak egymással az első alsó őrlőfogak és az altest szervei, beleértve az ivarszerveket és a csípőízületet is. A hátsó őrlőfogak (hetesek) elénk tárják a környezettel való kapcsolatot. Amit kivetítünk környezetünkre, s amit az erre válaszol, az ezen a fogon hagyja a nyomait. A bal felső hetes Caffin szerint embertársainkkal való harmóniánkról árulkodik. Lecsapódhat rajta valamely kapcsolatunkban történt mély érzelmi csalódásunk. Alsó párja, a bal alsó hetes a konkrét csalódásokat mutatja, például az anyagi visszaesést vagy a megszegett ígéretet. A jobb felső hetes a munkahely és a mindennapi élet feszültségeiről és problémáiról mesél. Lenti párja, a jobb alsó hetes Caffin szerint kapcsolataink körülményeiről tájékoztathat, s érzékenyen reagál például a tartós veszekedésekre. Bölcsességfogak
A bölcsességfogak, melyek fajtájuk szerint az őrlőfogakhoz (molárisokhoz) tartoznak, késői megjelenésüknek köszönhetik a nevüket: legkorábban tizennégy, általában azonban tizennyolc éves kor után bújnak csak elő. Nem ritka, hogy a bölcsesség - legalábbis ezen a síkon - meg sem jelenik. De ha áttörnek is, a bölcsességfogak (nyolcasok) a legtöbb embernél akkor is visszafejlődési jelenségeket okoznak. Gyakran nincs elég helyük arra, hogy kifejlődjenek, ezért félúton megrekednek; ez viszont krónikus gyulladásos gócot teremthet, melyet a fogorvosok a rendbontó eltávolításával próbálnak felszámolni. Persze ebben a kérdésben is vannak kritikus hangok. Az állkapocsnak a bölcsességfog csíráiból kiinduló, már említett növekedési elmozdulása Alexander Rossaint51 aacheni fogorvos szerint hangsúlyossá teszi a bölcsességfogaknak az energetikai struktúrában betöltött fontos helyzetét, és alátámasztja, hogy eltávolításuk gyakran korántsem kielégítő megoldás.
A bölcsességfogak túl korai eltávolítása - mint már említettük - olyan beszűkülést okoz, mely generációról generációra egyre fokozódik, amint azt az ipari társadalmak fogorvosai hírül is adják. Afrika színes bőrű lakosságának ezzel szemben többnyire érintetlen a nyolcasa, mely általában kényelmesen elfér állkapcsukon. Náluk még az úgynevezett kilences is gyakran kibújik. Lehet, hogy a fogazatban egy sokkal nagyobb fejlődési ciklus tükröződik? Hiszen társadalmunkban nem csak a szájüregben tapasztalható egyre nagyobb beszűkülés, mely Afrikában még nem öltött ilyen méreteket. Érezzük divatos kifejezéssel apartmentnak nevezett lakásainkban is, melyekben szomszédainktól gyakran egy sajátos apartheid elszigeteltségében élünk, s dugóban várakozunk az úton meg a tömegközlekedési eszközökön. Életünk egyre jobban beszűkül, s minden amellett szól, hogy ugyanez a dráma játszódik le szánkban is. Az állkapcsok immár nem növekednek a kívánt mértékben, mi pedig még tovább erősítjük ezt a tendenciát azzal, hogy a nyolcasokat túl korán kihúzat213 juk, ahelyett, hogy teret biztosítanánk nekik és magunknak, a szájüregünkben is. Hogy az egyszerű kihúzatás korántsem jó megoldás, könnyen belátható egy szimbolikus síkon is. Az alapprobléma, hogy a redukció és az agresszió princípiumainak túl kevés helyet biztosítunk a szánkban és az életünkben, a fogak erőszakos eltávolításával természetesen nem oldható meg. A kihúzás agresszív tettében és az ezt megelőző érzéstelenítő injekció szúrásában ugyan van némi agresszió, de a kínzó bölcsességfog krónikus gyulladásos góca ennél jóval jelentősebb és drasztikusabb agressziót képvisel. A gyulladásban szomatizálódik az agresszív konfliktus. A krónikusan izzó gyulladásban ráadásul a Szaturnusz elvének állhatatossága is megtestesül. Hogy a bölcsességfogak visszafejlődnek és sok kortársunk állkapcsában egyre kevesebb helyet találnak, az elsősorban arra emlékeztethetne, hogy a bölcsesség vagy a bölcs életszemlélet manapság inkább zavaró, s nemigen kap helyet. A fenti magyarázat mellett minden bizonnyal sok érvet fel lehetne sorakoztatni. Mindazonáltal a nyolcasnak a bölcsességgel való kapcsolatát szimbolikusan elég gyengén támasztja alá késői megjelenése. Az viszont, hogy a bölcsességfogakat néhány spirituális érdeklődésű fogorvos misztikus élményekkel, sőt az egyes embernek az Egység felé vezető útjával is kapcsolatba hozza, már mélyebben megalapozza ezt az elnevezést. Ennél mégis jobban érthető a szívvel való kapcsolata, hisz a bölcsességfogak a kínai orvoslás szerint a szív és a vékonybél feladatköréhez rendelhetők. Mindenekelőtt az adott életelveket illető általános visszafejlődési tendenciájukat szögezhetjük le. A fog fejlődésének első impulzusa a metszőfogak marsi-kus-agresszív területéről származik. Az utolsó impulzus viszont a szaturnuszi redukáló-elvet érinti. A bölcsességfogak teszik teljessé és zárják le a (fog)sort. Csakhogy idáig ritkán jutunk el. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a csökkentés szaturnuszi princípiumával legalább olyan súlyos gondjaink vannak, mint az agresszió marsi elvével. Erről nemcsak a bölcsességfogak meglétének problematikája tanúskodik, hanem az a tény is, hogy az őrlőfogak sokkal érzékenyebbek a konfliktusok és a hanyatlás olyan problémáira, mint a fogszuvasodás. Ez persze olyan országokra, mint Svájc, ahol a fogszuvasodás következetes megelőzése valamennyi fognak jobb életesélyeket biztosít, már nem érvényes. Mivel a következetesség és a fegyelem szintén a Szaturnusz princípiumához rendelhető, Svájcban nem redukált, hanem megváltottabb síkon munkálkodnak a témán. A hátsó őrlőfogak szuvasodása kapcsán a modern világban olyan beláthatatlan járványról beszélhetünk, mely szinte a teljes népességet magába foglalja. Az a tény, hogy szinte mindenki érintett, még nem teszi értéktelenné a magyarázatot. Éppen ellenkezőleg: rámutat, mennyire össztársadalmi a probléma. Valamennyiünknek gondja van, de nemcsak a beleharapással, hanem a lényeg ki-hámozásával és feldolgozásával is. Gyakorlatilag a táplálkozás kérdésével foglalkozó valamennyi orvos egybehangzó megállapítása az, hogy túl keveset rágunk. 214
fogazat szempontjából viszont, eltekintve az első tíz esztendőtől, amikor is az agresszív momentum áll az előtérben, az őrlés és a további feldolgozás lenne az elsődleges feladat. A madarak és a hüllők táplálékfelvételének megfelelő nyelés korai szakaszát követi a ragadozó hajlamunkat tükröző marcangolás, ezután viszont elsősorban az élvezetes rágásnak kellene következnie, még ha emellett megtartjuk is a korábbi minták aspektusait. A felnőttek számára tehát egyértelműen a hosszú, kedélyes étkezések (németül: Mahlzeit; vő. mohién = őrölni, darálni) lennének kívánatosak. Akinél ehelyett falas és mohó nyeldeklés jellemzi a táplálékfelvételt, az bizony megrekedt egy korábbi fejlődési fokon. Egy hosszabb időtartamot figyelembe véve nyilvánvaló, hogy mi, emberek a húsevéstől a mindenevésen át a túlnyomórészt növényi táplálékfogyasztás felé tartunk. A húsevők kiragadják a maguk részét a zsákmányból; a mindenevőknek az így megszerzett táplálékot intenzíven fel kell aprítaniuk; a túlnyomórészt növényevők bölcsen hozzáláthatnak a táplálék lényegének feltárásához, ha fogazatukkal előkészítik a belek emésztő tevékenységét. Az egyes embernek lehetősége van arra, hogy újra bejárja ezt a fejlődéstörténeti utat. Kezdetben a csecsemő csak nyel, mint egy kismadár; a gyermekkor túlnyomórészt agresszív fogazata némileg a ragadozókra emlékeztet. Ha azután a gyermek felnő, stílusának és fejlődési fokának megfelelően rá kell találnia az élvezetes rágás és nyugodt étkezés örömeire. A szervezet a maga nagyszerű alkalmazkodóképességével minden változásra reagál, és visszafejleszti azt, amire nincs szüksége. A kevés rágás láthatóan feleslegessé teszi a négy őrlőfogat, de mindenekelőtt a nyolcasokat. Már nem adunk teret a rágásnak, a test pedig eltünteti életterünkből a feleslegessé váló eszközöket. Ha a fejlődés ebbe az irányba halad tovább, az emberiségnek a jövőben egyre kevesebb őrlőfoga lesz. Mivel azonban felnőttkorban ezeknek kellene a legnagyobb szerepet játszaniuk, fogazatunk ebből a szempontból egy korábbi vagy gyermeki szintre fejlődik vissza. Igaz, hogy bibliai feladatunk olyanokká válni, mint a gyermekek, csakhogy nem testi, hanem szellemi és lelki tekintetben. Ha innen nézzük, a szánkban lezajló fejlődés inkább degenerációnak nevezhető. A problémának még egy aspektusa felbukkan itt. Ha megfelel is a fogatlan öregkor a szintén fogatlan csecsemőkornak, s a hajatlanság is egyaránt jellemzője mindkét életszakasznak, a test síkján mégis félreértés ez a visszafejlődés. A Mars témájának az élet legelején és végén nyilvánvalóan nem fizikai, hanem másféle kifejezési formát kellene találnia. Célszerűbb lenne bátran fejest ugrani az életbe, majd ugyanolyan bátran lépni át a túlvilág küszöbét. Mindkét lépés marsikus erőt igényel a képletes síkon, így foglalja keretbe az élet kezdetét és végét a marsi minőség. Egyébként nem mindegy, hogy az ember a felnőtté válás csúcspontját elérve fordul-e meg, illetve vissza, vagy még azelőtt, hogy a kört bezárta volna. Fogazatunk megmutatja, hogy a modern embernek már igen korán egyre kevesebb helye van a fogai, s az általuk megtestesített témák, az agresszió és a lény(eges)re 215
csökkentés számára. Az életútra vonatkozóan a nyolcas korai elveszítése inkább az ifjúkorba való visszatérésnek felel meg, nem pedig a középkorúságnak. Különös jelentőséget nyer a nyolcasok problematikája, ha figyelembe vesszük a spirituálisán orientált fogorvosok tapasztalatait. Caffin azt feltételezi, hogy a nyolcasok a kollektív tudattal való kapcsolatunkat testesítik meg, tehát annak a régiónak a hozzáférhetőségét, melyet C. G. Jung kollektív tudattalannak nevezett, a hinduk pedig Akasha-krónikaként ismernek. Vitathatatlan, hogy hozzáférésünk lehetősége e területhez napjainkra elenyészett, s ez tükröződhet a modern, civilizált ember bölcsességfogainak visszafejlődésében is. Érdekes lenne ebből a szempontból megvizsgálni a néhány fennmaradt archaikus nép körében a nyolcasok helyzetét. Már maga a nyolcas szám is túlmutat konkrét világunkon, hiszen a fektetett nyolcas a végtelenség szimbóluma. A már említett tény, hogy tudniillik Afrika fekete népességének körében a
nyolcasok rendszerint kifejlődnek, tovább erősíti annak gyanúját, hogy e fog kihúzásával komoly esélytől fosztjuk meg magunkat. Ha az ember magasabb fejlődését és önmegvalósítását illető jelentéseit is szem előtt tartjuk, a nyolcasok visszafejlődése könnyen összefüggésbe hozható az e témák iránti érdeklődés drasztikus hanyatlásával. A bölcsességfogak hiánya tehát egyfajta elfordulás őseink misztikusan elvarázsolt, eleven világától, egy racionális és varázslat nélküli világszemlélet felé, amely a mechanikusan uralt, halott anyagból indul ki. Ezt a világnézetet természetesen azok az emberek képviselik, akik életükben sem helyet, sem időt nem találnak a magasabb értékek, s persze felsőbb fogaik számára sem.
A fogak fejlődése, problémái és az agresszió Ha összefoglalva vizsgáljuk a fogak fejlődését, megállapíthatjuk, hogy kezdetben kizárólag csak az agresszió témája jelenik meg, mely később fokozatosan csökken és veszít a jelentőségéből, noha központi szerepe sosem kérdőjeleződik meg. A fogak növekedésével együtt nő a vitalitás is. Mire a fogazat teljessé válik, eléri csúcspontját az életerő is. Ez annyiban nem meglepő, amennyiben az életerő és az agresszió egyazon energia kétféle megnevezése; csupán a mi értékelésünk tesz közöttük különbséget. Születéskor például egyértelműen látható, hogy az agresszió és az életerő valójában egy és ugyanaz. Hogy a fogakban megnyilvánuló vitalitásról szóló tudás milyen mélyen gyökerezik a népi bölcsességben, jól példázza az alábbi mondás: „Ajándék lónak ne nézd a fogát!" az ugyanis sokat elárulna a jószág életerejéről, s ez aztán döntően meghatározná árát is. Érthetővé válik az is, hogy a teljes fogsorhoz és a teljes életúthoz egyaránt hozzátartozik a bölcsesség(fog), s az élet általa szimbolizált spirituális dimenziója is. A fogak további fontos vonatkozással bírnak a potenciára, ezen belül is főleg a szexuális potenciára, az életerő egy másik alakjára. Ha valaki azt álmod216 ja, hogy kiesik a foga, a pszichoanalízis ezt rendszerint a potencia elvesztésétől való félelemmel magyarázza. Való igaz, hogy maradandó, érett fogazatunk éppen akkor fejlődik ki, amikor az érett nemiség, a szexualitás szintén eléri csúcspontját. Ráadásul a fogak a szexualitásban is játszanak bizonyos szerepet, s az agresszió, avagy a Mars Erósz egyik felét képezi. Az orgazmusban keresett Harmónia a mitológiában a háború és a szerelem isteneinek, Marsnak és Vénusznak a lánya, így hát nem csoda, ha a szeretők évődő, szerelmes harapdálással mutatják ki, hogy majd' megeszik a másikat. Még ha közvetlenül egy heves vita után esnek is vadul egymásnak az ágyban, akkor is Mars és Vénusz módjára, az archetipikus történetnek megfelelően cselekszenek. A fogaknak végezetül a beszédben sem lebecsülendő a szerepük. Csak amikor előbújnak, kezdi el a gyermek verbálisán is kifejezni magát. S hogy a foghíjak mennyire megnehezítik a beszédet, jól hallható később, amikor a tejfogak kipotyognak, hogy átadják helyüket a maradandó fogaknak. A fogaknak a beszédben játszott szerepe megint csak alátámasztja az agresszióval való kapcsolatukat. Szükségünk van a fogakra, hogy képezni tudjunk olyan éles, sziszegő hangokat, mint a Sz, a C és az S, illetve kemény, pattogó hangokat, mint a T. A „fogain keresztül sziszeg" kifejezésből ki is csendül ez az összefüggés. Ezzel szemben a lágy M fogak nélkül is képezhető, így hát a fogak olyanok, mint egy bástya csipkézett mellvédje, ahol az éles nyelv az úr, mely csípős megjegyzéseivel és kegyetlen visszavágásaival védekezésre vagy merész kirohanásra és frontális támadásokra egyaránt kapható. A háttérben azonban mindig ott a Mars. Az agresszió kiteljesedésének fokozatai
Az agresszió alaptémájának különféle szakaszai jól vizsgálhatók a fogazat összefüggésében. Lényeges életenergiaként, mely jelentőségében korántsem marad le a szeretet mögött, az agresszió nem kerülhető el, hanem valamilyen módon utat kell törnie életünkbe. Az első lépcsőfok az agresszió kifejezésének természetes módja. A fogak síkján ennek legegészségesebb módja az egészséges, erős, jó vérellátású ínyben nyugvó, életerős gyökerekkel rendelkező fogakkal történő kiadós harapás és az alapos rágás. Ennek átvitt értelemben az egészséges érvényesülési képesség és a bátorság felel meg, mely az ősbizalmon nyugvó első lépés megtételének alapja. Egy ilyen ember harap, ha kell, anélkül, hogy emiatt harapós kedvű lenne. Mindig ki tudja harapni magának az őt megillető részt, és ennek fejében ki sem kell vicsorítania fogát, s nem kell harapós megjegyzésekkel kinyilvánítania ebbéli igényét. Az ellenállást örvendetes kihívásnak tartja. De még a harapós ember is kiéli agresszióját, s amíg tisztában van saját harapósságával, addig nincsenek is gondjai fogazatával. A második fokon található a kolerikus temperamentumú, tomboló és kitörő agressziójú ember, aki igencsak érezhetően éli ki agresszióját, még ha sokkal ke217 vésbé tudatos síkon is. Agressziójának gyakorta igénybe vett szelepei megóvják őt attól, hogy problémái a vöröslő fejen, a felszökő pulzuson és vérnyomáson túl még fogainak gondjával is sújtsák. Heves dühkitörései vagy -rohamai, melyek a szent haragig fajulhatnak, az olyan ellenállás ellen irányulnak, melyet nem szeret ugyan, de legyőzhetőnek tart. Ha társadalmunk negatívan értékeli is a kolerikus kitöréseket, az egészség szempontjából ezek mégis inkább ártalmatlanok, hiszen az agresszió jól láthatóan és hallhatóan könnyít magán az olyan vad gesztusokban, mint az ordibálás és a tombolás. Az illető kimutatja környezetének a fogait, s vészhelyzetben használja is őket. Az egészségre károssá csak akkor válik az agresszió, ha a neveltetésre, a jó modorra vagy egyéb kényszerítő tényezőkre tekintettel nem szabad kifejezésre juttatni, s kerülő utakon a testiségbe kényszerül. Valahol meg kell jelennie; minden egyéb elképzelés felül annak az illúziónak, hogy az élet bármely része kiiktatható, s a világból eltüntethető. A nem túl kedvelt dolgok legjobb esetben is - bár ez tulajdonképpen a legrosszabb eset - csak elodázhatok. Odaátról aztán feladatok formájában bukkannak ismét elénk. Mint már annyiszor említettük, a test az a terület, ahol előszeretettel csapódnak le elodázott dolgaink. A harmadik fokozat a kolerikustól a hirtelen haragúig tart, addig az emberig, aki képes magán kívül lenni a dühtől. Ilyenkor kikerül a kontroll alól. Az ok mindenekelőtt az ellenállás különféle felbecsülésében rejlik. Ez a hirtelen haragú emberben már annyi félelmet kelt, hogy nem meri, mint a kolerikus, rögtön tajtékozva elfogadni. Ő sokáig tartogatja dühét. A félelemből épített gát azonban nem tart ki örökké. Ha megreped, minden egyszerre tör ki rajta; az ember szinte kirobban, s ismét könnyít a szívén. A negyedik fokon az eszméletlen düh az agresszió vad kitörései után mérsékeltebb területre visz bennünket. Itt már újra megőrizhető a hideg fej - ami az önuralom nem éppen veszélytelen teljesítménye. Az önuralom szó már elárulja, hogy itt olyan tendencia veszi kezdetét, melyben az agresszió önmagunk ellen irányul. Az ellenállás olyan erős, hogy már kilátástalannak tűnik felvenni ellene a harcot. Ebben a helyzetben fennáll a veszélye annak, hogy a ki nem fejezhető düh süllyesztőbe kerül, s önmarcangolásba kezd, például azzal a kellemetlen módszerrel, hogy gyomorégés kíséretében feltoluló savként ad hírt magáról. Itt már a fogak is veszélybe kerülnek. Amíg ez a tehetetlen düh tudatos, addig az ember összeszorítja a fogát, s bízik a helyzet javulásában, netán összetörtnek érzi vagy éles cinizmussal vértezi fel magát, de agressziója nem kényszerül a testébe. Ekkor még helyet talál a tudatban. Az éjszakai fogcsikorgatás esetében azonban az ember már túllépett a határon, ez ugyanis annak a jele, hogy fogcsikorgató dühe nem kívánatos tudata számára, s csak a tudattalanban, az árnyak birodalmában, a nap sötét felében és a testben nyilvánulhat meg. íme, a sértődött, megkeseredett ember. (A köznyelv igen szemléletesen azt mondja rá: berágott.} „Berágottságát" környezete még tudatosan érzékeli, ő maga viszont már nem, hisz ha tudatában lenne, nem kéne
218 éjszakánként öntudatlanul megtestesítenie. Az, hogy mennyi agresszió rejlik ennek a sértődöttségnek a mélyén, jól látható azon, hogy milyen veszélyes ez a fogakra nézve. Éjszakánként kemény (műanyag) pánttal kell védeni őket, különben kölcsönösen szétmorzsolnák egymást. Az emberi őrlődés és gyötrődés ennél képszerűbben talán nem is ábrázolható. Ebben az esetben a kín a csontokig hat. A fogakat ez nemcsak lecsiszolja és szabályszerűen szétmorzsolja, hanem alapjaiban rázza meg. Az így kifejtett tartós inger okozza az egyre gyarapodó, a fogcsikorgatáshoz hasonlóan szinte járványként terjedő fogínyproblémákat is, melyek a gyulladáson át a sorvadásig vezetnek. Tehetetlen dühöt persze akkor is érezhet az ember, ha az ellenállás korántsem olyan nagy, viszont a mersz és az önbizalom gyenge. Ekkor a magában ártalmatlan ellenállás is legyőzhetetlennek tűnik. Ilyenkor a probléma még inkább a foghús területére tevődik át. A fogágy (parodontium) biztosítja először a fog számára azt a közeget, melyben agresszív és redukáló képességét kibontakoztathatja. Ehhez hasonlóan az ősbizalom az alapja az egészséges agressziónak, a bátorságnak és az önbizalomnak. Következésképpen a konfliktus akár fogínygyulladás (gingivitis) formájában is megjelenhetne. Ha valaki már nem is tud arról, hogy fogát összeszorítva éli az életét, ez a görcsös tartás előbb-utóbb a fogazat síkjára süllyed, s a fogakra gyakorolt állandó, nagy nyomás a gyulladásig irritálja a foghúst. Mindazonáltal itt még van elég foghús, és van elég ősbizalom is, csupán konfliktussal terhessé vált a helyzet ezen a területen. Az eszkaláció ötödik fokán, a gyűlöletben még mélyebbre kerül az agresszió. A kezdeti heves harag hideg dühvé, s a gyűlöletben krónikussá vált. Tulajdonképpen csak a harag tud fellobbanni; a gyűlölet ehhez túlságosan jeges. Ha olykor a gyűlöletről állítják ugyanezt, ott vélhetőleg a régi gyűlölet újbóli fellángolására gondolnak: a krónikus konfliktust ilyenkor friss energiával látják el. A krónikus esetekből hiányzik az energia: mintegy kivonták belőlük. A konfliktus csekély erőbefektetéssel, a megoldás esélye nélkül parázslik. Ennek a veszélye könnyen fennáll, ha az akut küzdelem nem megoldással ér véget, hanem lusta kompromisszummal állandósul. Idővel aztán a benne lekötött energia összegződik, s egyre inkább hiányzik máshonnan. A világ makrokozmoszában ez az állóháborúnak felel meg, mely már nem igényli a szemben álló felek teljes erőbevetését, viszont tartósan leköti őket, s ettől lassan elvéreznek. Az emberi kapcsolatokban a meg nem oldott, hanem kompromisszummal látszólagos nyugalomra kényszerített konfliktusok e tendencia nyomán gyűlöletté válnak, szélsőséges esetben akár annak jeges változatává. Az energiát annyira kivonják belőle, hogy a folyamat érezhetően lehűl, s elsőre akár megoldottnak is tűnhet. A nyílt, nagy veszteségekkel járó csatákhoz képest az állóháború rövid távon még előnyösebbnek is látszik. A frontok között azonban ugyanaz az életidegen és személytelen hideg uralkodik, mely a jeges gyűlöletben is megmutatkozik. Kialakul a megrekedtség vagy megrögzöttség helyzete, melyből egyetlen irányban sem látszik kiút, s az egésznek halott jellege van. 219
Ha az ilyen élethelyzetek tudattalanná válnak és az árnyékba süllyednek, hajlamosak lesznek arra, hogy élettelen szöveti struktúrákká, például elhalt fogakká vagy sorvadt fogínnyé (paradontosis) váljanak. A visszahúzódó foghús még hangsúlyosabbá teszi az ön- és ősbizalom fokozatos gyengülését, míg az elhalt fogak a bátorság és a vitalitás haláláról tanúskodnak. A fogak kilyukadása e folyamat során az itt megtestesülő, tarthatatlan agresszióról árulkodik. A jeges gyűlöletben valóban van valami tarthatatlan és személytelen. Noha egy bizonyos helyzetben keletkezett, egyre mélyebbre süllyedve az árnyékba mindinkább elveszíti személyes vonatkozását, s nemritkán teljességgel a világ ellen fordul. Az egyén számára ez azonban nem tudatos, hiszen fogai
kénytelenek megtestesíteni ezt az ingoványos témát. Még a legjegesebb gyűlölet sem árthatna a fogaknak, ha tudatos lenne. A hatodik fokon, a jeges gyűlöleten túl a bosszú uralkodik. Ennek már nincs kapcsolata az egyes emberekkel. A Vadnyugat jéghideg bosszúállója rossz példát mutat. Valamikor a távoli múltban súlyosan megsértették érzéseit, de ezt eltagadván, inkább bosszút esküdött. Bosszúja már rég nemcsak a valódi felelős, hanem valamennyi gazember és tulajdonképpen minden ember ellen irányul. Ha sikerül az eredeti gazfickókat elintéznie, élete utána üressé válik, ezért a „bosszú jéghideg angyalaként" gyakran tovább folytatja halálos, s minden tekintetben értelmetlen „művét". Ebben az összefüggésben már az angyal kifejezés is az ilyen bosszú érzésének személytelenségét sugallja. A bosszúálló úgymond a dolgok és a világ felett áll. Amíg az ilyen érzések tudatosak, és - mint a Vadnyugaton a bosszúálló fejvadász szerepében kiélhetők, a fogak még viszonylag biztonságban vannak. A tudattalan mélyébe fojtva azonban az ilyen agresszió halálos hidegsége könnyen a fogak elhalásában és idő előtti kihullásában, s ennek megfelelően hideg és alultáplált szívben csapódhat le. Ennek fokozása már csak az átok: olyan agresszív energia, mely az életen túlmutatva a megfelelő metafizikai síkokon csapódik le ez azonban nem képezi e mű témáját. Az elsőtől az ötödikig tartó eszkalációs fokozatok érzelmeinek csökkenő melege, illetve növekvő hidege a tünetek hőfokának felel meg. Az érzések és a tünetek ebben a sorrendben egyre személytelenebbekké válnak. Az orvosi beavatkozásoknak és kezeléseknek arra kell irányulniuk, hogy a hideg, személytelen síkról visszatereljenek a forró, személyes síkra, vagyis hogy a hatodik fokozattól fokonként visszavezessenek az első fokra. Hetedik fokként megemlíthetjük még a kasztrációt. Ilyenkor az agresszió nyíltan az illető saját személye ellen fordul, mint azt a körömrágó embereknél igen közvetlenül és egyértelműen megfigyelhetjük, vagy azoknál a betegeknél, akik (kénytelen-kelletlen) egyik fogukat a másik után húzatják ki. Az előbbinél az ember legalább maga végzi el a piszkos munkát, s lerágja saját karmait, mielőtt valami bajt okozhatnának. Az utóbbi esetben viszont az egészet a fogorvosra testáljuk, aki nem látja át eléggé ezt a piszkos lelki játékot. Az energia elutasítását illetően következésképpen hatékonyabb dolog körmöt rágni, mint fogat húzatni. A fogak önkéntes tönkretétele olyan kemény tár220 gyakkal, mint a söröskupak és társai, hasonló irányba mutat. Az ilyen vagány-kodás hátterében a saját agressziótól való félelem áll. Aki lerágja a körmeit és kihúzatja a fogait, az nyilvánvalóan fél saját agressziójának eszközeitől, s gondoskodik arról, hogy megszabaduljon tőlük, mielőtt veszélyessé válhatnának. További tünetek Fogszuvasodás
A kariesz vagy fogromlás minden bizonnyal a modern világ legelterjedtebb tünete. A latin caries szó fordítása egyszerűen romlást jelent. Egyénileg és kollektívan, de világszerte az életerő romlására utalnak a szuvasodó fogak. Testünk legkeményebb része puhulni kezd és törékennyé válik; a fogzománc lekopik. Az ebből eredő tünetek ugyanilyen őszinték: minden harapás fájdalmat okoz, s ez automatikusan gátjává is válik a harapásnak. Nem vállaljuk életerőnket, nem vállaljuk agressziónkat, s mindennek ráadásul még tudatában sem vagyunk. Semmi sem idegesít annyira, mint egy fog, ha az idegeinkre megy. A témát tehát a test szintjére kényszerítjük, ahol aztán érezhető, látható, sőt olykor szagolható is lesz. A romlás megmutatja, milyen büdös nekünk saját agressziónk, s milyen mélyre engedtük süllyedni. A legtöbb ember rendkívül vonakodva, s csak a fájdalom nyomásának engedve megy el végül a fogorvoshoz. Ösztönösen tudják: nem kerülhetik el, hogy szembenézzenek az agresszió gyűlölt témájával, s végre alaposan kérdőre vonják őket/magukat. Ha már nem lehet tovább halogatni, mielőtt még agresszívvá válnának a fájdalom miatt, továbbítják a problémát a specialista
felé. Vésővel, fúróval, kalapáccsal és más agresszív szerszámokkal felfegyverkezve kezdődhet a javítás. Ha valaki végképp minden fájdalmat meg akar úszni, s a teljes érzéstelenítést választja, még az sem menekülhet a megváltó injekció szúrásától. Ahhoz, hogy a fájdalomtól megkímélje, a fogorvosnak először fájdalmat kell okoznia. Mindent összevetve az ember jól jár vele, mert megszabadul a felelősségtől. A Fekete Péter ott fekszik a fogorvosnál, aki átvállalja tőle az agressziót. Szúr és fúr, vés és kapar, míg a romlást meg nem szünteti. Akkor aztán betömi a fogat fogpótló anyaggal, hogy senki se vegye észre, milyen lyukas az agresszió szerszáma, s ebben az esetben milyen züllött is. Az orvos egy lehetőleg tartós anyagot cementez a lyukba, bár a tömőanyagok körüli, véget nem érő vita két dolgot is értésünkre ad: egyrészt azt, hogy marsikus témáról van szó, másrészt pedig azt, hogy nem létezik olyan anyag, mely a nyomába érhetne az eredetinek - a fogzománcnak. Az amalgám, mely lényegében egy higany-ezüst-keverék, nemrég még uralta a teret, de amióta tudjuk, milyen mérgező a higany, s hogy valóban a szervezetbe jut a tömésekből, azóta igencsak hírbe hozták. Ezért inkább nemesebb anya221 gokra esik a választás, például az aranyra és a drága porcelánra. Megrongálódott fegyvereink legalább úgy néznek ki végül, mint az újak, és senki nem látja fogainkról, hányadán is állunk a vitalitással. A fogak és a meridiánok kapcsolatának szempontjából érdekes és hasznos tény, hogy a szuvasodási folyamatok gyakran szinkronban, illetve szimmetrikusan lépnek fel. Nem véletlen, hogy ha egy fog romlani kezd, akkor nem árt utánanézetnünk a fogorvossal, mi a helyzet ugyanannak a meridiánnak a másik oldalával. Ha a fogaknak a bevezetőben tárgyalt jelentését is hozzávesszük, a romló fogak fontos utalást adhatnak a belőlük levezethető életfeladatot illetően. Az a tény, hogy vannak, akik sosem mosnak fogat, mégsem kezd szuvasodni a foguk, másoknál viszont materiális ok nélkül mindenütt megindul a szuvasodás, elárulja, milyen nagy szerepet játszanak ebben a lelki és a szociális tényezők. A szuvasodás mögött rejlő romlási folyamatnak persze szüksége van természetes alapként a megzavart környezetre és a megfelelő kórokozókra is. Ezek szinte mindig kéznél is vannak. Egészséges fogakkal azonban nem tudnak mit kezdeni. A fogszuvasodás hátterében nyilvánvalóan megbújik némi poshadt lustaság az árnyékban, például az agresszió energiáját illető lusta kompromisszumok formájában. Ez a lelkileg nem szembesített helyzet megnyitja a testet a megfelelő kórokozók előtt, mivel gyengíti a fogak miliőjét. Tulajdonképpen a fogainknak kellene a legjobban felvértezetteknek lenniük. A fogszuvasodás megmutatja, milyen restek és támadhatók még a fegyvereink is - hasonlóan, mint a lábgombásodásnál. Mindkét esetben ellenséges csapatok veszik be magukat pimaszul az elhárítás területére, amely - a makrokozmosz síkján - saját fegyverarzenálunknak vagy laktanyáinknak felel meg. Ott az ellenséges csapatok kialakítják védelmi pontjaikat, s kezdődik a provokáció. Emellett még közbotrányt is okoznak azzal, hogy romboló munkájuk során a legkellemetlenebb gázokat eregetik, így aztán a lusta és romlott kompromisszumról körben mindenki értesül, s szájszagról kezd beszélni, melynek ez nem az egyetlen, noha igen fontos forrása. Az ember és helyzete bűzlik kifelé, s aki csak a közelébe merészkedik, érzi a helyzet rossz hírét. A fogorvosok elsősorban az édességeket teszik felelőssé a fogszuvasodás kialakulásáért, ezért azt ajánlják, tartózkodjunk ezektől, ugyanakkor ápoljuk intenzívebben fogainkat. Az agresszió (szerszámá)-val való ápolást javasolni telitalálat volt. Csakhogy ennek nem csak testi síkon kéne történnie. A jó fegyvereket természetesen tisztogatni kell, hogy ragyogjon az acél és a zománc. Az édességekről azt mondhatjuk, hogy valóban ideális táptalajt biztosítanak a fogszuvasodás kórokozóinak. De hát ezeket sem ok nélkül fogyasztjuk, s nagyon is jól beleillenek a képbe. Aki édes, az sosem kemény és erős. Felmerül a kérdés, hogy miért pont ezen a síkon óhajtja élvezni valaki az édeset. Hiszen arra is lenne lehetőség, hogy az édes párunkat élvezzük. Ezzel viszont
megint eljutottunk a lelki síkra, hiszen ennek az édesnek a megtalálásához használnunk és uralnunk kéne agressziós potenciálunkat. Mars és Vénusz, egymás ellenpólusai 222 megváltatlan pótsíkokra kerülnek. Aki azonban nem merészkedik eléggé a vénuszi pólus mélyére, az gyakran a vitalitás pólusának sem képes átadni magát. Másrészt persze itt is adódna egy csodálatos megváltási sík a kitagadott agresszió számára. Saját ágyunkban nemcsak szabad, hanem többnyire igen kívánatos is, hogy kinyilvánítsuk vitalitásunkat. Ámor/Erósz mitológiai alakja már megmutatta, hogy a szexualitás Vénusz és Mars közös ügye. A nő első nemi érintkezése, a szüzesség elvesztése szintén szemléletessé teszi az összefüggést a szeretet és a harc princípiuma között. A „szoft-szex"-ről szóló szóbeszédek ellenére el kellene gondolkozni azon, hogy a gyengédség csak a szívet ékesíti, a fogzománcot semmiképp sem. Fogkő
Ugyanilyen elterjedt, bár első pillantásra ártalmatlannak tűnő tünet a fogkő. A civilizáció emberének fogai külső felén könnyen rakódik le mész, mely a fogakat szinte összecementálja egymással. A fogak mésztartalma viszont az alkalmatlan civilizációs koszt, s főleg annak magas finomított szénhidráttartalma miatt csökken. A rossz mészeloszlás jelensége tulajdonképpen a Szaturnusz elvéhez tartozó probléma, mely általánosan megfigyelhető, hisz míg a civilizált társadalmakban az életkor előrehaladtával egyre nő az emberek ereiben felhalmozódó mész mennyisége, addig csontjaikban és fogaikban egyre csökken. Ez egyrészt stabilitásukon, másrészt energiaszállításukon ront, tehát érzékeny pontokat érint. Ez a helyzet sokak számára már annyira megszokott, hogy a frissen leszedetett fogkő helye kellemetlen, idegen és zavaró érzetet kelt a fogaik közötti helyeken. Képszerűén úgy is fogalmazhatnánk, hogy a büszke harcosok pótlólag mészlapokkal vértezik fel magukat, s közben szabályosan összesülnek. Míg az egyes harcosoknak magukban büszke daliákként, mégis egy sorba rendeződve kellene állniuk, hogy a legnagyobb erőt fejthessék ki, a meszesedés a voltaképpen a fegyvertársak idő előtti elöregedését jelenti. Fegyvereik úgyszólván berozsdásodnak, s nem csillognak többé kihívóan, hanem hidat vernek szomszédjuk felé, s védelmet keresőn összebújnak. A hivatalos orvoslás sok fogorvosa régóta azt állítja, hogy a fogkő orvosilag elég ártalmatlan jelenség. Időközben azonban ők is belátták, hogy a mészlerakódás a fogszuvasodást előidéző kórokozók melegágya. A mészlapok peremén és alatt űzik e kórokozók romlott varázslatukat, mélyedéseket és zsebeket képeznek, melyek mélyén kedvükre nyüzsöghetnek. Egyre gyakrabban tekintik a fogkövet és a lerakódó lepedéket a paradontosis alapjának. Ezért például Németországban azt ajánlják: évente kétszer távolíttassák el; de néhány svájci fogorvos negyedévenként is eltávolítja. Figyelemre méltó ezenkívül a természetgyógyászat felé orientálódó fogorvosok azon érve, hogy minden fog magában álló, egyedi lénynek tekintendő. A fo223
gak blokkolása, például egy híddal, akadályozza a fontos koponyalégzést. A fogak ilyen, ezen a síkon helytelen egyesítése szintén fogkő kialakulásához vezethet. A blokkolás szó magában hordozza a megfejtés kulcsát: blokkot akkor képezünk, ha egyedül érzzük magunkat és el akarunk hárítani valamit. Hogy a fogak különállása milyen központi jelentőségű, azt az akupunktúra tudománya is bizonyítja, mely minden egyes fogat sajátos vonatkozással bíró egyedként kezel.52
Foggyökér-granulóma
A granulóma tulajdonképpen az elhalt foggyökér körül, vagyis a fog alapján, mélyen az állkapocsban kialakuló gyulladásos góc, tályog. Ezt a gócot előidézheti az idegcsatornáig, illetve a csont mélyéig elharapózott szuvasodás, a pulpitisnek nevezett idegfertőzés és az ideg ezt követő elhalása, végül az üregképződés. Az ilyen üregek a baktériumok melegágyaivá válnak, s e baktériumok végül a környező csontba is befészkelik magukat. Ez akut vagy krónikusan betokozódott csontgyulladáshoz vezet. Az ebből származó tályogképződést a szervezet végső kísérletének tekinthetjük arra, hogy megfékezze az ellenőrizetlen baktériuminváziót. Az agressziót illetően a beteg mintha robbanásra készülő lőporos hordón ülne. A kezelés szempontjából nem marad más hátra, mint a kórokozók és az antitestek között dúló csata során keletkező gennyet sebészeti eljárással kivezetni. Mivel minden gyulladásban egy konfliktus testesül meg, így ebben az esetben kétszeresen is megmutatkozik a Mars témája és központi helyzete. Ahol a fog gyökerezik, onnan kapja táplálékát is. Ebben a mélységben, saját agressziós potenciáljának gyökerén tombol a konfliktus, melyet kitiltottak a tudatból. Ha a betegeknél errefelé puhatolóznánk, falra másznának a fájdalomtól. Ugyanez történne, ha a szimbolikusan ehhez tartozó problémát bolygatnánk. Már ebből is látható, milyen sokféle energia rekedt meg ebben a gócban. Az is gyakran vezet foggyökérproblémákhoz, és a foggyökér ugyanilyen kellemetlen elhalásához, ha a betegek múltjuk egy fontos alkalma során akaratlagosan nem tudtak helytállni a túlerővel szemben, vagy akaratukat drasztikusan megtörték. Konkrét síkon a túlságosan becsvágyó rendezési tervek vezethetnek idáig, vagyis ha a fogakat kiindulási helyzetüktől túlságosan messzire elmozdítják, de mellé semmiféle lelki védelmet nem biztosítanak (lásd a „Fogszabályzás" című fejezetet is). Fogágyproblémák
A fognak nem vethetünk ágyai, ezt magának kell kialakítania az állkapocs mélyéből kivezető útja végén, a felszínen. A fogágyhoz vagy fogtartó apparátushoz 224
parodontium, paradentium) tartozik a gyökér körüli csont (alveola), a gyökérhártya, a fogcement és az íny. Ez az egész egy egységet képez, s akként is viselkedik. Feladata az, hogy tartást adjon a fogaknak, a rágás által keletkező óriási nyomást felfogja, s mint minden ágy, a regenerációt szolgálja. Ez a fog valódi otthona. Ebből adódik az ősbizalommal való kapcsolata, s az a képessége, hogy a kemény lökéseket is megfékezze. Az egészséges otthonból bátorságot meríthetünk, hogy a külvilágban legyen merszünk, s ezt abban a hiszemben tesszük, hogy otthonunkban bármikor újult erőre tehetünk szert. Ám ha ez az otthon vérben ázik, ahogyan ez fogmosáskor vagy egy ropogós alma evése közben előfordulhat, az annak a jele, hogy már csekély (agresszív) hatás is túlzott követelményeket állít a fogtartó apparátus elé. A vér, az élet nedve elfolyik, veszendőbe megy. A fogíny vérzése ezért az ősbizalom nagyfokú sérülékenységére és esendőségére utal. Több síkon is látható, hogy az egész komplexumot egybefogó fogíny milyen jó jelzőkészülék. F. X. Mayr, a Mayr-(böjt)kú-ra megalapítója számára a száj többi nyálkahártyájával együtt az íny afféle ablak a belekre, hisz állapota a belek nyálkahártyájának állapotát tükrözi. A németek arra, aki csak vonszolja magát, azt mondják, az ínyén jár, s ez már szinte az utolsó stádiumnak mondható. Az ilyen ember az utolsókat rúgja; életereje kimerült. És valóban vége annak, aki ön- és ősbizalmát elveszítette. A már említett, gyakori fogínygyulladás (gingivitis) érthetővé teszi az adott téma körül kialakult égető problémát. Ilyenkor a probléma nem a körmünkre, agressziónk másik eszközére, hanem fogunkra (alá és köré) ég.
A fogínysorvadással (paradontosis) olyan területre érkezünk, ahol a téma robbanékonysága már alábbhagyott. A beteg és fogínye egyaránt visszahúzódik. Ős-bizalma oda, jómaga pedig rezignált. Egyre inkább láthatóvá válik a fognyak csupasz sérülékenysége, mely szinte minden ingerre szélsőséges érzékenységgel reagál. A test igen hatásosan demonstrálja, hogy már a legkisebb agresszió, mondjuk az
óvatos harapás is iszonyú fájdalmat okoz. Az ember már harapni sem mer, s esze ágában sincs fogait kimutatni. Az agressziót már csak a fájdalom révén éli át. A következő lépés a fogak meglazulása, mely azt mutatja, hogy az agresszió már csak aligalig ágyazódik be környezetébe. Az életerő már nem talál támaszra; nem áll rendelkezésére megbízható alap. Ha még ekkor sem tudatosul a konfliktus, következik a fogak kihullása, vagyis az életerő véglegesen elvész, s az egész vonalon az impotencia jelei mutatkoznak. Itt már tényleg csak a csupasz íny marad: a fogatlan vénség. A fogak síkján az agresszió leépülése az agóniába torkollik. Fogszabályozás Ha feltesszük, hogy a fogak és helyzetük, állapotuk a személyiségünkre utalnak, s bizonyos szempontból érzelmi világunk megjelenítői is, érthető, hogy ha ebbe az érzékeny rendszerbe beavatkoznak, azt a lélek is mindig megérzi. Ha a szü225 lök és a fogorvos ezt szem előtt tartják, akkor a manapság szokásosnál sokkal differenciáltabban és óvatosabban kell megközelíteniük ezt a kényes témát. A fogszabályozás és a szülő nevelés időszaka egybeesik egymással - és akár kéz a kézben is járhatna. Egészen biztos, hogy semmi értelme sincs a fogorvossal a helyére erőszakoltatni olyasmit, amelynek a kis páciens életében nincs megfelelője. Ilyenkor tudniillik a test csalhatatlan logikával ellenáll a kívülről ráerőszakolt változásnak vagy szabályozásnak. Ha viszont szociális és mindenekelőtt lelki síkon párhuzamosan együttműködünk, hogy a célul kitűzött fejlődés irányában megfelelő engedményeket teszünk, a végeredmény sokkal jobb lesz - kozmetikai szempontból is. Ahol viszont csak az esztétikai eredmény a fontos, ott nemcsak testi, hanem gyakran lelki síkon is erőszakoskodás és sérülések várhatók. Tipikus példái ennek ez ént vagy egót megjelenítő első őrlőfogak (négyesek). Az úgynevezett helynyerés érdekében ezeket gyakran gondolkodás nélkül feláldozzák. Ezzel viszont érezhetően gyengül a gyermeki éntudat, ez pedig a tekintély kérdésének nehézségeihez vezethet. Az egójában így meggyengített gyermekek gyakran hajlamossá válnak arra, hogy látszólag behódoljanak, anélkül, hogy ezt belülről is átélnék. Mindig tanácsos az óvatosság, mielőtt a „foghúzás" kifejezésből is sugárzó agresszív eltökéltséggel közelítenénk a gyermeki fogazathoz. Persze nem lebecsülendő az a pozitív lehetőség sem, hogy a gyermeket hozzásegítjük egy zárt szájhoz, vagyis a száj becsukásának képességéhez, hiszen ezzel javulnak az esélyei arra, hogy zárt személyiséggé fejlődjék. A fogak és a lélek fejlődése kéz a kézben járnak, amit a mechanikus összefüggések bűvöletében élő modern emberek egyrészt nem tudnak, másrészt nem fogadnak el. Ha a nevelés a fogorvossal párhuzamosan új utakat és tereket tár fel, mindkét síkon javulnak a szövődménymentes sikerek esélyei. Ahelyett, hogy mindent erőszakosan összecsavaroznának, sokszor elég lenne a gyengéd útmutatással történő támogatás is. Irmgard Simma, osztrák fogorvos egy kongresszus alkalmával hatásos módszerrel mutatta meg, hogyan tudta kizárólag a gyengéd gyógyítás módszereivel a legmeglepőbb fogszabályozást kivitelezni. Persze itt is gondot okozhatnak a költségek, hiszen ehhez az eljáráshoz sokkal több időre van szükség. Másrészt viszont e gyengéd kezelés sok lépését magunk is megtehetjük az audioprogramok53 és egyszerű gyakorlatok segítségével. A párhuzamos
síkokkal is számoló, haladó szellemű eljárás rövid távon ugyan nagyobb ráfordítást igényel, hosszú távon azonban jobban elősegíti a fejlődést.
Protézisek Egyvalami minden protézisben közös, tartozzanak a test bármely részéhez is: működőképességet és egészséget színlelnek ott, ahol mindez már maradéktalanul elveszett. A sokféle fogorvosi protézis tehát agressziót és vitalitást mutat ott, 226 ahol ennek már csak a nyomai vannak. Néhány fogtemetőt a fejlett fogorvosi művészet tupírozott fel annyira, hogy gazdájuk büszkélkedhessék vele. Már a kis tömések is protézisek; lyukas, romlott, nyomorodott fogakból megbízható harcosokat varázsolnak, melyek gazdájuk minden étkezésekor helytállnak. Mindazonáltal már nem saját keménységük mutatkozik meg a harapásban. A nagyobb hibákat koronával korrigálják. Vannak romok, melyeket egyenesen „bearanyoznak". Persze az őszintétlenség valódi koronája a megfelelő vakolat, melynek révén senki sem láthat át a furfangon, nem pillanthat az álságos színfalak mögé. Ezzel a szemfényvesztéssel másokat csapunk be - bár gyakran saját magunkat is -, olyasmit mutatva, ami nincs is. És hogy mindezt senki és semmi ne ingathassa meg, a koronát, s vele együtt általában a hazug helyzetet menten oda is cementezik. A koronák speciális, valószínűleg tökélyre fejlesztett, a valóságot teljesen elfedő változatát jelentik a zsakett-koronák. Ha valakinek esztétikailag nincs ínyére saját vitalitásának és potenciájának szimbóluma, annak a fogorvos egy zsakett-koronával új köntösbe öltözteti fogát. Ahhoz azért már elég elferdült gondolkodásra van szükség, hogy valaki hagyja tövig csiszolni a saját fegyvereit, csak azért, hogy szebb, de idegen koronával ékesítse magát. Ha a szemfényvesztés kész, az addig csúf szájat nagy nyilvánosság előtt is ki lehet nyitni, s így sokkal könnyebb (száj?)hőssé válni például a filmvásznon. Ez persze nincs ingyen. Sőt, az ilyen álcázó hadműveletek szerencsére igencsak drágák, így aztán némi fájdalmat mégis csak okoznak, s az elnyomott Mars princípiuma, ha periferikusán is, de hat. Saját fogunk is válhat egyfajta protézissé, ha gyökérkezelték - ahogyan ezt a fogorvosok álszent módon neveik. Ez a beavatkozás ugyanis mindig és szándékosan a gyökér, s ezzel a fog kiirtásával jár - afféle eutanázia. Szándékosan elpusztítják a gyökeret, s vele együtt a fogat, hogy többé ne fájjon, és egyáltalán semmiféle gondot ne okozzon. Legalábbis ez a teória. A valóságban azóta már tudjuk, hogy a halott, gyökérkezelt fogak gyakran csataterekké válnak, s veszedelmesebbek, mint a testidegen anyagokból készült, valódi protézisek. Átvitt értelemben ez az agresszió kivájása. Mondhatni kitekerik a nyakát, amikor a fog kellős közepén megsemmisítik az ideget. Ettől fogva a fegyvertársak sorában egy hulla is áll. A „gyógyászat" gyakran még ezen is túltesz azzal, hogy a halott bajtársat a testen kívüli „gyökérkezelést" követően ülteti vissza, vagyis először kihúzza, aztán pedig implantálja a fogat. Persze a fogorvosok szándéka sosem eleve rosszhiszemű. Ha a pulpa, az idegcsatorna a mélyre hatoló szuvasodás vagy az azt követő fúró miatt egyszer felnyílt, az ideg úgyis elpusztul. S hogy legalább a halott fogat megtartsa, a fogorvos eltávolítja a gyökeret, az ennek nyomán keletkezett űrt pedig gondosan betömi, nehogy tályog képződjék. Amennyiben az üreget jól kitisztította, a tömőanyag pedig nem tartalmaz formaiint, ezzel a kezeléssel a fog még sokáig betöltheti eredeti rendeltetését. De a frontot akkor is egy hulla tartja... 227
Ez visz rá minket az utolsó kényszermegoldásra: a fog kihúzására, s ezzel együtt az agresszió kasztrálására. Az ettől való félelem és a fájdalom nyílt betekintést enged a valódi témába. Aki így jár, az általában még idejében narkózisba menekül, a csatateret pedig hálásan
átengedi a profinak, így még ez is az alapjául szolgáló életmód őszinte ábrázolása. Ha veszélyessé válik a helyzet, mihamarabb lelépni - egyéni erőfeszítésnek és bátorságnak nyoma sincs. Ha ez a dráma egyszer a fogak fizikai síkjára süllyed, nincs is más alternatíva. Érzéstelenítő injekció nélkül az ájulás sietne a menekülő segítségére. Miután a fogat feláldozták az agresszió problematikájának oltárán, protézisre van szükség. A provizórium még néhány napra sem nélkülözhető, hiszen az őszinteség egyetlen napra sem vállalható. A fogatlan agg vagy vén szipirtyó asszociációja még a kevésbé iskolázott emberek szemében is a foghíjakhoz kötődik. A végső megoldás híd formájában kínálkozik. A fogorvos pontifexszé magasztosul,* legalábbis a kevésbé ideális testi síkon. Ami szellemi és lelki területen oly áldásos lenne, az testi síkon azzal a kellemetlen mellékhatással jár, hogy a viszonylag egészséges szomszédos fogakat is károsítja, ezenfelül a három sorstársat egymással blokkolja. Másrészt el kell ismerni, hogy a fogorvosok a technika segítségével valóságos remekműveket alkotnak. A mű azonban mindig művi. Ha a fogorvos utánajárna annak az egyszerű kérdésnek, hogy vajon mi híja betege egészségének, egy magasabb síkon is pontifexszé válhatna, és segíthetne páciensének, hogy legalább maradék fogait megőrizze a pusztulástól. Ha ez nem történik, hamarosan nem marad más hátra, mint a fáradságos munkával összebarkácsolt, abszolút egyediségükben meglehetősen drága műtárgyakat ismét kihúzgálni. Ma van még egy utolsó esély: a művi fogpótlékok implantációja. Ezeket ügyes fogsebészek ültetik be az állkapocsba, s akár a többi műalkotás sarokköveiként, tartópilléreiként is helytállhatnak. Még ha túl drágának tűnik is ez a technika a ráfordított időt és költségeket tekintve, annak, akinek már a vacogáshoz sem maradt foga, mégis áldásnak tűnhet. Az utolsó lépés a teljes protézis, az úgynevezett műfogsor, ami mindent elárul: ekkor már csak kölcsön-vitalitásról és harapási képességről beszélhetünk, mert a saját végképp odavan. A kifinomult ügyesség és a modern technika párosa ma már hatásosan eltussolja ezt a hiányt. Mégis megeshet, hogy egyesek nem viszonyulnak valami jól fogpótlásukhoz, s ami a higiéniát illeti, ugyancsak elhanyagolják. Bűzlik nekik a fogazatukkal kapcsolatos élethelyzet, így aztán előbbutóbb fogsoruk is bűzleni kezd. És ez még tovább fokozható. Noha ezekkel a harmadik fogakkal olyan nagy baj már nem történhet, hiszen a legjobb, bár halott anyagból készülnek, csakhogy az állcsont gyakran nem állja a sarat a rágás nyomásával szemben. Ilyen* A latin pontifex szót általában főpapi értelemben használjuk, de szó szerinti jelentése hídverő, hídépítő.
228
kor a probléma a következő szintre csúszik, s a csont eltűnik a protézis alatt. A szervezet egyszerűen nem adja fel, hogy a hanyagságot és a hibát (vagyis ami hibádzik) az illető orra alá dörgölje. Azt is mondhatnánk, hogy az okos enged. A problémát meg kell mutatni, s ha az illető erre nem hajlandó, hát kénytelen rá a teste, ez esetben az állcsontja. E sanyarú út állomásai könnyen áttekinthetők. Ifjú korában az ember kerüli a vénuszi princípium igényesebb lehetőségeit, hogy helyettük inkább a cukrászdák édességeivel elégítse ki vágyát. Ez aztán elősegíti ellenpólusa, a marsi agresszió gyengülését is. Ennek szándékosan kitér az útjából, helyette a fogainak kell bűnhődniük. Idős korban a Szaturnusz princípiumának redukciója lenne a megoldandó feladat. Csakhogy ezt is megtagadja, így a redukció is a fogaira marad, aztán a csontra, mely tartást kéne, hogy adjon az új műfogsornak. Mindezek után nem csoda, hogy az a néhány ember, aki magas kort megérve még mindig bízhat saját fegyvereiben, büszke erre. Idegen zsoldosok vagy halott bajtársak helyett saját erejére és potenciájára építhet. És lám, kivétel nélkül olyan emberek ezek, aki más síkokon is kimutatják fogaikat, és készek, ha kell, az áttörésre, s vállalják agressziójukat. Saját, magas koruk ellenére is érintetlen agressziós eszközeikre tehát méltán és érthetően lehetnek büszkék. 229
A gyermeki hiperaktivitás Az ADHS - kor- avagy kórkép?
Nehéz egyértelműen definiálnunk, mit is értünk gyermeki hiperaktivitáson, mivel tünetei tulajdonképpen minden egyes gyermeken megfigyelhetők. Hogy még bonyolultabb legyen: a hiperaktív gyermekre valló gyanús jelek messzemenőkig ugyanolyanok, mint amelyek egy rendkívül tehetséges gyermekről árulkodnak. Ha egy gyermek keveset alszik, ha átlagon felüli szókinccsel rendelkezik, s azzal virtuóz módon bánik, ha környezetének felnőttéit folyton olyan kérdésekkel bombázza, melyek az ő korában még túlságosan nagyigényűek, ha döbbenetesen jó az emlékezete, s ez még kiforrott igazságérzettel is párosul, mely lépten-nyomon a felnőttekre bizonyítja igazságtalanságaikat, ha magától és környezetétől idegölő precizitást vár el, akkor lehet, hogy hiperaktív, de az is lehet, hogy „csak" kiemelkedően tehetséges. A hiperaktív gyermekek nagyon zavaróak, de a rendkívül tehetségesek is könnyen felidegesítik a felnőtteket, főleg, ha azok a jól bejáratott és szigorúan szabályozott életet részesítik előnyben. Nevek és jelzők tömkelege mutatja ezzel az újmódi kórképpel szembeni tehetetlenségünket, mely az én jó két évtizeddel ezelőtti egyetemi tanulmányaim és vizsgáim idején még semmiféle szerepet sem játszott, s képzésem során még csak nem is említették. Ezzel szemben mára elsöprő növekedési rátájával fenyegető társadalmi problémává nőtte ki magát. Rengeteg összefoglalhatatlan furcsaságának sokféle elnevezésével előttünk áll a dilemma: a kór definiálása. A régi ADS (Attention Deficit Syndrome: figyelemhiányos tünet) vagy ADD (Attention Deficit Disorder: figyelemhiányos rendellenesség) elnevezés ADHD-re (Attention Deficit Hyperaktivity Disorder: figyelemhiányos hiperaktivitás rendellenesség) bővült. Használatban vannak még olyan nevek is, mint HKS (hiperkinetikus szindróma, a hazai terminológiában túlmozgásos zavar: HKZ), MCD (minimális cerebrális [agyi] diszfunkció) vagy MCS (minimális cerebrális tünet), DAMP (figyelem-, mozgáskontroll- és érzékeléshiány), tanulási zavar, túlzott mozgékonyság, hypia, vagy újabban indigó. Joggal kérdezhetnénk, miért is kéne egyáltalán nevet adnunk olyasminek, amit még határozottan definiálni sem tudunk. így aztán a diagnózis is a legvitatottabbak egyike marad. Thomas Armstrong könyvében54 azt írja, hogy a diagnózis a gyermekek bizonyos viselkedésre kény230 szerítése. Péter Breggin orvos55 a diagnózist és az ezzel gyakran kapcsolatos gyógyszeres kezelést teljes mértékben elutasítja, azt a gyermekekkel való visszaélés alapjának tekinti, melynek célja, hogy a gyermekeket kezessé tegye. Míg ez a magatartás az egyoldalúan és túlontúl is csak a saját profitjában érdekelt gyógyszeripar ármánykodása tekintetében érthető, a problémát mégsem ítéli meg teljesen helyesen. Amikor az olasz antipszichiátria, mely a pszichiátriai diagnózist összehasonlítható módon a polgári társadalom konformista diszkriminalizációs intézkedésként értékelte, a pszichiátriai intézményeket Arezzóban megszüntette, lakóit pedig „kiszabadította", a káosz a klinikákról a családokba tevődött át. Hasonlótól tarthatunk a hiperaktivitással vagy ADHD-vel kapcsolatban is. A megoldáshoz azok az orvosok állnak közelebb, akik elfogadják a diagnózist és a problémát, de hangsúlyozzák, mennyire eltúlzott. Stanley Greenspan56 is közéjük tartozik. Ő a hiperaktivitás tüneteinek nagy részét a modern, hektikus társadalmunkhoz való alkalmazkodási reakciónak tekinti. Thom Hartmann57 magyarázatával még tovább megy s bebizonyítja, hogy az ADHD-s gyermekek és tüneteik egy földműves társadalomba kényszerített vadászkultúra utódainak kreatív alkalmazkodási reakciói. Abból a szempontból, hogy az archetipikusan férfi vadászok az archetipikusan női földművelőket szinte mindenütt lerohanták és leverték, nem értelmetlen megállapítás ez. A régóta elnyomott minták rendszerint tünetek formájában köszönnek vissza az árnyékból. Ebből a szempontból emlékezzünk vissza a régi és új istenek közötti döntés izlandi megoldására, mely - a germán mítosz alapján - mindkét változatot életben hagyta. Ebben az
összefüggésben érdekes lenne megvizsgálni, mennyiben jelentkezik az ADHD-s gyermekek problematikája Izlandon. Azt, hogy a régi minták milyen hihetetlenül sokáig elélnek az árnyékban, láthatjuk a karácsonyfa és a húsvéti nyúl megszilárdult helyzetéből, mely rég kiszorított a helyéről olyan keresztény szimbólumokat, mint mondjuk a betlehem. Richárd DeGrandpre szerint58 az ADHD-s gyermekek számának növekedése az USA-ban a izgalmaktól abszolút mértékben telített társadalom eredménye. Európai szemszögből ezt gondolkodás nélkül túlingereltnek neveznénk, ugyanúgy, mint az érintett gyermekeket. Mindent egybevetve attól az egytől nem tekinthetünk el, hogy az ADHD terjedésének valami köze van korunkhoz. A két homeopata, Reichenberg és Ull-man elolvasásra méltó könyvében59 az ADHD-t annak német ADHS rövidítése alapján „Akutes Digitales Hightech-Syndrom" (akut digitális csúcstechnológiai tünet) névvel illetik. Ők az USA társadalmának felfokozott, szerintük e planétán a leghajszoltabb tempóját teszik felelőssé az ADHD-tünetek gyors terjedéséért. Ezt a nézetet érvek sora támasztja alá. A gyermekek szinte kezdettől fogva a különféle képernyőkre tapadnak. Ha a terhesség igen meghatározó időszakát is hozzászámítjuk, akkor rendszerint már megszületésük előtt kilenc hónapnyi televíziós tapasztalat áll a hátuk mögött. A filmek vágási sebességének növeke231
dése a számítógépek frekvenciájának növekedéséhez hasonlóan mutatja, merre tartunk. A hektikusság a táplálkozás mellett az egyéb fogyasztásra is rányomja bélyegét. És a fogyasztás egyre inkább a lelkileg egyre szegényedő közösség alfája és ómegája. Nemcsak az ételt tömjük magunkba, hanem a filmeket is, és sok szempontból már semmi sem elég. Gyermekeink ezt az állapotot egyetlen különbséggel tükrözik vissza: bennük még felismerjük, mennyire beteges ez az egész. Az ingeráradat olyan méreteket öltött, mely testi és lelki kapacitásunkat szemmel láthatóan meghaladja, s folyamatosan ezt teszi. A mindent elárasztó, vásári amerikai életstílus, mely egyre inkább uralja a világot, az egészséges lélek elleni támadássá válik, melyet elsőként az érzékeny gyermeki lélek érez meg. Ennek felvevőképessége még nagyobb, ezért érzékenyebb és könnyebben (de-)formálható. Az érzékek valamennyi síkján egyre több, haszontalan holmikat magasztaló reklámmal szembesülnek, s oly sok és oly értelmetlen aktivitásra ösztökélik őket, hogy egyre túlhajtottabban és koncentrálatlanabbul reagálnak. A „túltápláltság" és túltömöttség miatt egyre inkább elveszítik egészséges értékrendjüket, s nem tudnak különbséget tenni a szemét és az értékes között. Ez a társadalomban megint csak az értékek elsekélyesedéséhez vezet. A tünet nevében is kifejezésre jutó figyelemhiány ezek szerint talán nem más, mint a szervezet és a tudat sokatmondó utalása arra, hogy kapacitása eddig tartott, ennél többet már nem képes befogadni. Annyi kacattal hordták teli, hogy az értelmes és lényeges dolgok már nem férnek bele. Korunk nyelvezetével azt is mondhatnánk, hogy a memória csordultig megtelt, ez pedig a számítógép értelmetlen és kellemetlen reakcióinak sokaságát eredményezi. Minden számítógép felhasználó tudja, hogy ilyenkor nincs más hátra: a felesleges adatokat törölni kell a rendszerből, hogy a memóriában új teret nyerjünk. Ennek megfelelően gyermekeink a magunk tárolókapacitásán is könnyítenünk kell, ki kell ürítenünk. Ezért a buddhizmus üressége a modern ember számára is egyre kívánatosabb céllá válik. Az üresség, melynek potenciájában minden benne rejlik, kirívó ellentétben áll azzal a túláradó bőséggel, mely már semmit sem bocsát be, s mindent leblokkol. A felnőttek ugyanúgy ADHD-tüneteket mutatnak, csakhogy időközben ez vált „normalitássá": egy bankárt például már csak a pénz érdekel, minden egyéb zárt kapukra talál nála. Feleségét és gyermekeit már rég nem ajándékozza meg szívből jövő figyelmességgel - de nem is kap ezért szemrehányást. Az ő szívéből egyszerűen már nem jön semmi; se ki, se be, így családja sem szívhez szóló a számára. Zsúfolásig telve van hivatásával, szívében és agyában már semmi másnak nincs helye. Csakhogy a hiperaktivitásnak ez a formája elismerést arat és rendkívül jól jövedelmez, noha társadalmilag teljesen értelmetlen. A magas munkanélküliség
korában azok az emberek, akik három másikra dolgoznak - az úgynevezett igavonók -, inkább problémát jelentenek, hiszen elveszik a munkát azoktól, akiknek égetőbb szüksége lenne rá. 232
Amit ma a DJ-k és MC-k felpörögve a mikrofonba bőgnek és rikoltanak, az nagyfokú hiperaktivitásnak tűnik, ám ezeken a területeken éppen ez a kívánatos. Manapság például újságírói körökben nagyon menő olyan könyvekről beszélni, melyeknek csak a fülszövegét futották át, jóllehet az rendszerint nem is a szerzőtől származik. Annak idején ez komolytalannak számított volna, mint ahogyan az is. Csakhogy mára ez az átfutás, mely a dolgoknak már rég nem néz a mélyére, hogy az elhallgatottat is megértse, hanem csak a felszínükön fut végig, a világ részévé vált. Egy olyan világé, mely - túlpörgetve és eldugulva, túlhajszolva és teliszemetelve - ADHD-s gyermekek és felnőttek özönét produkálja. Ahol mi szívesen és teljesen bolondul az úgynevezett kimenetre meredünk, ott leplezetlen őszinteség lenne modern társadalmunkra is vetni egy pillantást, már ami az embereket, nem pedig az árut illeti. Ennyi sérült és károsodott embert még a leggonoszabb ember sem kívánhatott. Többnyire nem vagyunk hajlandók elfogadni tetteink következményeit, belátni tanulságait és vállalni értük a felelősséget. Ebben az esetben sincs ez másképp. A problémát inkább másokra vetítjük ki. Ám ez csak a jól ismert ördögi körhöz vezet. Hiszen ki más alkotja a társadalmat, ha nem mi magunk? Gyermekeink csődjéért miért a tanárokat kell okolnunk? Még a bűnbaknak kínálkozó gyógyszeripar vagy az amerikai életstílus sem megfelelő projekciós felület. Hadd utaljak ismét arra, hogy a gyógyszeripar és az amerikai társadalom legalább felnyithatná az emberek szemét. Nem az a kérdés, hogy kit kiáltsunk ki vétkesnek, hanem hogy esélyt adjunk a megértésre, s a beteggé tevő mintán történő felülemelkedésre. Ezért gyakran említjük az Egyesült Államokat, hiszen minden más nemzet szószólójaként és példaképeként legalábbis ahogyan ők látják magukat - tökéletes tükörképét mutatják korunk és társadalmunk betegségeinek. Ugyanakkor ez is csak egy fejlődési foka a világnak, a modern ember fejlődési útjának. Ennyiben minden amerikai érintettnek érezheti magát. John F. Kennedy kijelentése: „Berlini vagyok", együttérző és szolidáris volt. Ma valamennyien azt mondhatnánk: „Amerikai vagyok", s ez egyrészt sajnálatos lenne, másrészt lehetőségekben gazdag - mindenekelőtt azonban őszinte. Ahelyett, hogy már csecsemőkorban a hiperaktivitás korai jeleit keresnénk, ahogyan azt a hivatalos orvostudomány ajánlja, jobb lenne, ha inkább társadalmilag a hiperaktivitás felé vezető közös utunkat tekintenénk át. Aki a kezdet kezdetétől azt lesi, hogy kisbabája nyugtalan és saját magára koncentráló-e, hogy a saját világában él és keveset alszik-e, hogy túlteng-e benne az energia, és nyafogós-e, az hamar elbizonytalanodik. Ha aztán a csöppség még dühkitöréseket is produkál, hamar kitör a pánik is, s ez senkinek sem használ. A saját fejlődésünkre vetett pillantás ezzel szemben világosabbá tehet egyet s mást. Amikor mintegy százötven évvel ezelőtt megtervezték az első vasútvonalat, a tudósok óva intettek tőle, mert az óriási, körülbelül harminc km/órás sebesség szerintük beláthatatlan következményekkel járhatott volna az emberi szervezetre. Bár ez ma viccesen hangzik, a tudósoknak mégis igazuk volt - csak lebecsül233
ték szervezetünk nagy alkalmazkodóképességét. Most viszont, néhány nemzedékkel később tényleg túlfeszítettük az íjat, s széltében-hosszában túlfeszített társadalommá váltunk. Ez nemcsak a hiperaktív gyermekek javára írható, hanem az úgynevezett stresszes tünetekben szenvedők mindegyikére is. Az orvoslásban manapság sokszor nem szabadulhatunk attól az érzéstől, hogy már szinte mindenért a stresszt teszik felelőssé. Ha a legelevenebb gyermekeket betegnek bélyegezzük, természetesen felmerül a kérdés, hogy egyre betegebb gyermekeink vannak-e, vagy az ilyen gyermekeket „kitermelő" társadalom-e az egyre betegebb. Ami a vasúttal oly ártatlanul kezdődött, mára az ingeráradattal és a virtuális
hightech-kompjútervilágokkal olyan méreteket öltött, melyet sem pszichológiailag, sem orvosilag nem tudunk többé kézben tartam. Hogy a hiperaktív gyermekek ebben az összefüggésben láthatók, az éppen nehezen érthető csúcsteljesítményeikben mutatkozik meg. Hiszen míg „szinte semmire sem használhatók", addig a számítógép képernyőjén vagy a Nintendójukkal döbbenetes csúcsteljesítményekre képesek. Néha az a benyomásunk - egyébként az ilyen gyermekek apukáiról is -, hogy valódi életük a képernyő előtt zajlik. Erről az oldalról is ijesztő tükröt tartanak elénk... Még ha a diagnózis igen bizonytalan marad is, és megítélésem szerint orvosok és tanárok egyaránt túl könnyen dobálóznak is vele, akkor sem látom értelmét, hogy a problémát eltagadjuk, vagy, mint újabban az ezotéria hívei teszik, egyszerűen pozitív jelenségként értelmezzük. Ehhez túl sok elkötelezett, s mégis a kétségbeesés szélén járó szülőt láttam, akik már nem tudták, mihez kezdjenek. S az én türelmemet is keményen próbára tevő kis rontópálok láttán együtt éreztem szüleikkel és tanáraikkal, akik nemcsak két órán át, mint én, hanem folyamatosan ki vannak téve ennek a műsornak. Egyébként az ilyen elnevezések, mint a Rontópál vagy a Fekete Péter, azt mutatják, hogy a jelenség nem is olyan új keletű. Dr. Heinrich Hoffmann, frankfurti elmegyógyász mindkét (kór-)képet megfestette már úgy százötven évvel ezelőtt, s azok - mivel időtlenek és archetipikusak - máig sem változtak. A cél persze az, hogy megtaláljuk és meglássuk a tünetegyüttes pozitív oldalát, hogy a zavar lényegének megértése által az abban lekötött nagy energiát konstruktív irányba terelhessük, mely gyermeknek és szülőnek egyaránt lehetőséget nyújt arra, hogy elviselhetőbbé váljék életük. De a pozitív átértékelés magában nem elég; inkább a rossz útra terelődött energiának kellene új, pozitív irányt mutatni. Az elnevezés és a definiálás körüli problémák ellenére rvem kétséges, hogy ez az egész ugyan nehezen érthető, de szülőket, tanárokat, nevelőket s nem utolsósorban magukat a gyermekeket is kétségbeesésbe kergető problémáról van szó, mely időközben a legelterjedtebb gyermeki magatartászavarrá vált. Ez a magatartászavar már-már járványos méreteket ölt, ha meggondoljuk, hogy az Egyesült Allamokban már több millió gyermeket és felnőttet érint, akiknek 65-75 százaléka időközben olyan orvosságokat kap, mint a Ritalin. 234 A tünet pedig egyre gyorsabban terjed. 1988-ban az USA-ban 500 000 gyermek szedett emiatt olyan amphetaminokat, mint a Ritalin, a Dextroamphetamin és a Pemolin; 1996-ban már több mint kétmillió. Számuk tehát nyolc év alatt megnégyszereződött. A vezető helyen, a világ élén az USA áll. Az ottani orvosok ötször annyi stimulálószert írnak fel a gyermekeknek, mint a világ összes többi orvosa együttvéve. Ettől persze Európában ne hagyjuk magunkat biztonságba ringatni, hisz a tapasztalatok szerint az USA-ra tekintve saját jövőnket láthatjuk. Évtizedek óta utánozunk minden amerikai trendet. Az a tény, hogy 1996-ban az amerikai gyermekeknek már három-öt százaléka Ritalint szedett, egy ENSZ-je-lentés szerint öt év alatt ötszáz százalékos Ritalin-termelésre ösztönözte a gyógyszergyárakat. Ebben az időszakban az ADHD-sként diagnosztizált gyermekek száma két és félszeresére, a felnőtteké három és félszeresére nőtt. A még mindig növekvő trend mutatja a gyógyszeripar által megcélzott nyereséget. Ez a gyakorlat még a kisgyermekeket sem kíméli. Bár az ő esetükben a stimulálószerek használatának egyáltalán nincs jogalapja, s még hivatalos orvosi tanulmányok sem támasztják alá, e terület mégis ijesztően magas növekedési rátát tudhat magáénak. Barbara Simonsohn szerint60 egyes amerikai iskolákban 2000-ben a gyermekek negyven százaléka állt a Ritalin hatása alatt, ebből nyolcvan százalék volt a fiú. Németországban hasonló a trend: 1995-ben 700 000 tablettát adtak el, öt évvel később már 31 milliót - vagyis hasonló a növekedés, mint az USA-ban. Az érintett gyermekek mindenekelőtt fiúk, számuk fél- és egymillió közöttire tehető. Bizonyos becslések már az iskolás gyermekek 12-20 százalékáról feltételezi, hogy Ritalin-fogyasztók. Az amerikai iskolákban a probléma már sokkal elterjedtebb, mint Európában. Sok amerikai szülő kényszerül arra, hogy gyermekével drogot szedessen. Az állami iskola oktatásában ugyanis
csak az a gyermek részesülhet, aki Ritalint szed. Ha a tanárok már diagnosztizálhatnak és kényszerterápiát foganatosíthatnak, láthatjuk, hová jutottunk. Ha feltesszük, hogy ezek a tanárok nem drogüzérek, és nem is szadisták, akkor csak kétségbeesettek lehetnek, akik - kilátástalan helyzetükben - képtelenek másképpen segíteni. Hát még azok a szülők, akikkel mindez megtörténik, milyen kétségbeesettek lehetnek! És végül mennyire kétségbeejtő a helyzet áldozatává váló gyermek helyzete... Az, hogy a gyógyszeripar a problémával foglalkozó, úgynevezett szülőcsoportokat keményen pénzeli, s a Ritalin irányába befolyásolja, éppenséggel nem könnyíti meg a szülők számára a helyzet áttekintését. Újdonság az ADHD, vagy csak a diagnózisok javultak mára? Esetleg nem nőtt fel idegrendszerünk az új korhoz - mindenekelőtt annak folyamatosan növekvő tempójához és idegességéhez? Túl kevés idejük jut gyermekeinknek arra, hogy gyermekek legyenek? Túl magasak a velük szemben támasztott követelmények, s már kezdettől annyira túlhajszolják őket, hogy kibillennek saját tempójukból? Péter Schlotke pszichológus szerint61 az ADHD tipikus kortünet, s emellett valóban sok minden szól. 235 Pillantás önnön tükrünkbe
Az ADHD-s tünetegyüttes egyrészt a viselkedés különlegességeinek gazdagságát mutatja, másrészt azok unspecifikus voltát. A nehézség, amely minden kritériumot oly bizonytalanná tesz, abban áll, hogy időnként szinte minden gyermek tesz ilyesmit, a hiperaktív gyermekek azonban folyamatosan. Izgatottak, nyugtalanok, felpörgetettek, folyton félbehagyják, amit elkezdtek, mindenbe belekeverednek, s környezetük ízléséhez képest túl magas fordulatszámon járnak. Önmaguk irányítására csekély képességük van, ami nagy- és finommozgásos motorikájukban egyaránt jelentős mozgástöbbletet eredményez, mely sok területen rendbontássá válik, de például a kézírásra is negatív hatással van. Hasonló a helyzet érzelmeik és szociális kapcsolataik irányításában is. így alakul ki az űzött, az adott pillanatban jelentkező igényeinek és impulzusainak szinte tehetetlenül kiszolgáltatott gyermek benyomása, aki bármikor eltéríthető, mégis masszívan ellenáll a kontroll és az irányítás felé terelő külső behatásoknak. E gyermekeknek mintegy a fele makacs és dacos, sőt a testi erőszakig elmenően agresszív. Dackorszakuk felnőttkorukig is elhúzódhat. Ehhez olykor hazudozás és lopás is társul, valamint dacos lázadás. Mindezek - legalábbis hosszabb távon - erőszakos, zavaró, sőt idegölő kortársainkká avatják őket. Figyelemre méltó, hogy hirtelen remekül megy, ami addig lehetetlennek tűnt, ha az illető gyermekek maguk választják maguknak. Aztán megint órák hosszat ülnek a Nintendo vagy a számítógép előtt, s csodákat visznek véghez. Éppen ezt a tényt tartják a felnőttek rendszerint szeszélyességnek, s ez könnyen negatívan értékelő tendenciát hív életre. A gyermekek szélsőségesen egocentrikusak, s csak azt csinálják, ami érdekli őket, és iszonyúan sok minden érdekli őket, főleg a lármás és veszélyes dolgok. Csakhogy feltehetnénk a kérdést, hogy ez nem a (szinte) mindenáron feltűnni vágyás modern, az USA-ból kiinduló, világuralmi tendenciája-e. A gyermekek nem azt teszik, amit tenniük kellene, s az engedelmesség, úgy tűnik, ismeretlen fogalom számukra. De nem értelmezhetjük ezt a modern tömegtársadalom minden mértéket meghaladó alkalmazkodási kényszerével szembeni, érthető nonkonformizmusként és ellenállásként? Talán jobb, hogy gyermekeink csak márkás holmikat hajlandók hordani, s önértékelésük csak a fogyasztási lázhoz való alkalmazkodásból táplálkozik? Vagy nincsenek ezeknek a „márkás" gyermekeknek legalábbis hasonló önértékelési problémáik, mint az ellenállást tanúsító ADHD-soknak? Ők mindig elsők akarnak lenni, és ez gyakran iszonyúan idegesíti még a többi gyermeket, a szülőket, s részben magukat az érintetteket is. Nem ismerős ez? A mi modern, felnőtt világunkban is csak a győztes számít. Zokon vehetjük gyermekeinktől, ha intuitíven felfogják e játék alapszabályát, s már korán gyakorolni kezdik? Azért idegesít ez minket annyira, mert saját életcéljaink általuk kéretlenül nyújtott karikatúrájában felismerjük annak fonákságát, és köszönjük, nem kérünk belőle?
236 Az ADHD-s gyermekek állandó mozgásban vannak, s ezzel mindenkit megőrjítenek. De nem éppen mi magunk követeljük ezt, csak éppen rugalmasság néven, ezt a mozgékonyságot, mely a modern életben állítólag nélkülözhetetlen, s amely valójában megőrjít minket? Az ADHD-s gyermekek nem tudnak várni. Mindennek azonnal kell történnie - a türelem számukra ismeretlen. De nem akarunk mi is egyre gyorsabb kompjútereket, mert képtelenek vagyunk várakozni? Nem válunk egyre türelmetlenebbé, s nem ragaszkodunk minden vágyunk azonnali kielégítéséhez? Az instant termékek áradata felébreszthetné gyanúnkat. A minőség mindegy, csak gyorsan menjen. Ennek köszönhetik létüket a gyorsétkezdék és a készételek. Nem egy ijesztő karikatúrája ez a spirituali-tás által megénekelt „Itt és Most"-nak, az adott pillanat életének? Az ADHD-s gyermekek folyton az újat, az izgalmasat keresik, ezt követelik rajtunk. De nem tesszük mi is folyton ugyanezt magunkkal? Mindig újabb ingerekre vágyunk, új zenére és divatra, autókra, éttermekre, utazásokra és hobbikra. Sokak számára még a munkahely, sőt a partner is hamar megunttá válik, melyet sürgősen és gyorsan újabbra kell cserélniük. Az ADHD-s gyermekek minden idegen rendelkezést felettébb mereven elutasítanak. De ez is beleillik ebbe a szélsőségesen egocentrikus korba, és persze dühítő. Hiszen éppen azért, mert annyira kifogytunk az önrendelkezésből és a szabadságból, kapjuk most csőstül - az árnyék pedig csókoltat -, amit a legjobban gyűlölünk: az idegen rendelkezést. A munka például, a szélsőséges specializálódás keretein belül egyre inkább elidegenít. Csak éppen senkin sem kívánjuk ezt kevésbé látni, mint a saját gyermekeinken. Az ADHD-s gyermekek szinte egyáltalán nem tudnak más emberekhez igazodni, s ez sok félreértéshez vezet. Nem olvasnak a testbeszédből, az arckifejezésekből és a hanglejtésből, valószínűleg azért, mert a többi ember egyszerűen nem érdekli őket. Mindennek körülöttük kell forognia. Ugye, ismerős? Azokat, akik legszívesebben a tévé előtt töltik az életüket, érdekel még bárki más a világon? Mi is egyre kevésbé értünk a testbeszédből, elutasítjuk tüneteink nyelvét, nem olvassuk le embertársaink arcából, hogy bajban vannak. Ha lenne valami bajuk, azt mutatná a tévé, ám őszintén szólva az a nyomor sem igazán érdekel bennünket, melyről esténként a televízió tudósít. Legalábbis mi sem reagálunk rá. Egyes ADHD-s gyermekek álmodozók. Gondolataik folyton elkalandoznak, s mindenfelé járnak, csak arra nem, amerre a szülők és a nevelők szeretnék. A felhők felett lebegnek, tehát nem is hiperaktívak, hanem egyszerűen visszavonultak. Ezzel sok információt elszalasztanak, s egy csomó dologból kizárják magukat. Saját világukban élnek, s gyakran hajlanak arra, hogy a világgal való maradék kapcsolatukat is felszámolják - ez afféle Töm őrnagy-szindróma. Ez a Dávid Bowie által megénekelt űrhajós nem reagál többé a földi állomásra. A világűr és a csillagvilág lenyűgöző valóságában a ground control (földi ellenőrzés) utasításai annyira elmennek a füle mellett, hogy felhagy minden földi kapcsolattal. Egyszerűen csak egyedül akar maradni az Egység érzésében lebegve, s ezért
237 egocentrikusan és tekintet nélkül felad mindent, ami számunkra (és a ground control számára) fontos. Töm őrnagy és néhány ADHD-s gyermek szépen kika-rikíroz ezzel bizonyos ezoterikus tendenciákat, melyek szintén elutasítanak maguk fölött minden ellenőrzést. Vannak olyan ADHD-s gyermekek, akik más szempontból is hiperaktív kortársaik ellentétei. Ők éppenséggel a kínos aprólékosságig menően kényszeresek és zárkózottak. Számunkra ez is több, mint ismerős, hiszen modern tömegtársadalmunkban egyre több a kényszerpálya, s egyre többen válnak zárkózottá. Az elszigeteltségben és a magányosságban már osztoznak sorstársaikkal, a többi ADHD-s gyermekkel. Barátságot alig tudnak kötni, fenntartani pedig végképp képtelenek, hiszen önköreikben forognak. És ez bizony nagyon ijesztő, ugyanis éppen annak a trendnek felel meg, melyre mindannyian panaszkodunk, hogy tudniillik társadalmunk egyre hidegebbé, szívtelenebbé és egocentrikusabbá válik, s mindenki csak magával törődik. Nem kevés az a felnőtt, aki elszigeteltnek és magányosnak érzi magát, s éppenséggel nem az (általános) érdeklődés középpontjában. Ahelyett, hogy gyűlölnénk az ADHD-s gyermekek
kialakulását, sokkal több értelme lenne, ha tükörként használnánk őket, és saját életünkben szegülnénk ellen ennek a tendenciának. Az ADHD-s gyermekek szobája tükrözi lakóinak belső káoszát: úgy néz ki, mintha bombatámadás érte volna, olyan, mint egy csatatér, vagy általában egy katasztrófa sújtotta terület. Semmi sincs a helyén, ezért gyermek és felnőtt egyaránt folyton keresgél benne, de többnyire eredménytelenül. Az a keresés, melynek során vajmi kevés esélye van, hogy találunk is, a politika és a gazdaság megoldáskeresésének karikatúrája. Aki keres, az talál, de ahol nincs, ott ne keress! Az iskolában az ADHD-s gyermekek a legjobb esetben álmodozónak, lustának és bohócnak, rosszalkodáskor vagy súlyosabb tettek esetén azonban többnyire gazembernek, lázadónak, felbujtónak és főkolomposnak minősülnek. Érdemjegyeik ritkán tükrözik a képességeiket. Rossz bizonyítványaik ellenére ezek a gyermekek nemritkán (szuper)intelligensek, s különösen minőségi magánoktatást igényelnének, mint egyébként a legtöbb gyermek, kiváltképpen pedig a kimagasló tehetségek. Ennek mindig olyan érdekfeszítőnek és magával ragadónak kéne lennie, hogy a gyermekeknek kedvük legyen hozzá. Máskülönben azonnal eltérnek a tárgytól, s elkalandoznak, legalábbis a gondolataik. Mindent hamar megunnak, de hát ez is ismerős - saját modern társadalmunkból. Az ADHD-s gyermekek gond nélkül csinálnak több dolgot is egyszerre, s erre mi is növekvő hangsúlyt helyezünk, például igyekszünk számítógépünket úgy felszerelni, hogy lehetőleg több síkon legyen képes egyidejűleg dolgozni. Sajnos az oktatás ritkán ilyen érdekfeszítő, ezért az ADHD-s gyermekek gyakran a kellős közepén otthagyják. Nem meglepő a rossz iskolai végzettség. Ez gyakran az élet iskoláját is előre jelzi. A gyermekek a szó legszorosabb értelében nem haladnak a többiekkel, s végül áthullanak az iskola és a társadalom rostáján, azén a társadalomén, mely ezeket a gyermekeket kitermelte, s akik tükrére oly égető szűk238 sége lenne. Rossz jegyekkel, vizsgák nélkül végeznek, ha nem eltanácsolással. Ebben a helyzetben nyilván sokak számára tűnik a Ritalin a kisebbik rossznak. Azok a gyermekek, akik vonakodnak befejezni, amit elkezdtek, akik elmulasztják a lényeget, akik lelépnek, ahelyett, hogy kitartanának, akik felelőtlenül reagálnak és impulzívan ellenállnak minden engedelmességnek, ijesztő, de őszinte tükröt tartanak. Hiszen mi magunk sem gondoljuk már végig a dolgokat. Mi is agresszívan, belátás nélkül viseltetünk bolygónk iránt. Mi is kitérünk korunk nagy kihívásai elől, vagy a homokba dugjuk a fejünket. Mi sem tartjuk be azt a néhány környezetvédelmi elhatározást, ugyanúgy, ahogyan saját életünk sok jó elhatározását sem, s ha felszólítanak rá, nemritkán agresszívan reagálunk. Jobban ismerjük az ADHD-s gyermekeket és életüket, mintsem szeretnénk - saját életünkből. Mindenáron való önrendelkezésük, mellyel semmit sem visznek véghez, ők viszont kikészülnek tőle, több, mint amit egy tükörtől elviselnénk. Ha komolyra fordul a helyzet, csak a dolgok radikális átgondolása, vagy legalábbis valamilyen radikális intézkedés segít. A Ritalin mértéktelen szedése viszont nem minősül ilyesminek. A jövő nemzedékei számára ez egy teljesen levitézlett társadalom kényszerintézkedésének tűnhet az újabb generációval szemben. Az energiahelyzet megvizsgálása még érthetőbbé teszi mindezt. Az ADHD-s gyermekek folyton elégetik az összes energiájukat. Ezzel megmutatják, menynyi energiánk van is valójában, s milyen értelmetlenül elpazaroljuk. A folytonos aktivitás és mozgás során a gyermek alapanyagcseréje elképesztően felgyorsul, így inkább soványak és karcsúak lesznek, ellentétben az amerikai gyermekek másik nagy trendjével, akik (tudattalanul) hájasra és gömbölyűre tömik magukat, hogy legalább valami gömbölyű legyen az életükben. A gyerekkori elhízás amerikai hullámához már csatlakozott az európai utánpótlás is, mely önként és dalolva pusztítja ugyanazt az alacsony értékű gyorstápot. E két amerikai megatrend konfliktusában mindenesetre csak bizonyos összeütközés tapasztalható, sőt ott még kövér ADHD-s gyermekekkel is találkozhatunk. Ebben a kombinációban viszont egészen más eredményeket várhatunk e két ellentétes trendtől. Könnyen előfordulhat, hogy belátható időn belül az egyedüli el nem hízott amerikai fiúk a hiperaktívak lesznek.
Az ADHD-s gyermekek az agresszióval való bánásmódunkat illetően is tükröt tartanak elénk. Nagy intenzitásuk és spontaneitásuk miatt alig nevelhetők. Impulzusaikat azonban képtelenek uralni, és zavarnak, dühítenek, idegesítenek és gyötörnek minket, míg fel nem bőszülünk, így folyton arra kényszerítenek, hogy uralkodjunk magunkon, s megtapasztaljuk, hol vannak a határaink. Ha viselkedésük furcsaságait sorban megvizsgáljuk, minden esetben társadalmunk karikatúrájának körén belül maradunk. Azok a merész és veszedelmes mutatványok, melyeket az ADHD-s gyermekek az életükre és szüleik idegeire való tekintet nélkül véghezvisznek, csak annak az amerikai társadalmi cirkusznak a karikatúrái, melyben mindenekelőtt az a lényeg, hogy a figyelmet (szinte) minden eszközzel felkeltsék. E társadalmi trend központjaiban, Kalifor239 niában és Floridában tapasztalhatjuk például, hogy mondjuk egy felcicomázott leányzó egész nap a strandon ül, egy papagájjal a kezében, egy másikkal pedig a vállán. Fürdeni, játszani, olvasni nem tud. Csak ül és néz, és nyilván azt reméli, hogy lehetőleg sokan látják, és valószínűleg felfedezi Hollywood. Nem látszik éppen állatbarátnak, a madarak csak céljának eszközei. Ehhez képest a madarak tényleg nem keltik azt a látszatot, mintha jól éreznék magukat. Az ifjú hölgy és vele együtt a modern amerikai gyermekek milliói így az áldozathozatal karikatúrájának megtestesítői. Feláldozzák magukat és életüket mindenkori bódult el-rugaszkodottságuk elismerése érdekében. Az elrugaszkodottság azonban nem csak az individualizáció jungi értelemben vett útjának karikatúrája. Az önmegvalósításnak ugyan sokféle útja van, az elrugaszkodottság azonban hosszú távon félrevezető. Az elrugaszkodott emberek azt remélik, hogy sokak figyelmét felkeltik. Csakhogy éppen ezért nem haladnak előre. Ami a papagájos hölgynél még viccesnek tűnik, annak megvannak a maga ijesztő oldalai is. Aki mindent megtesz azért, hogy felhívja magára a figyelmet, az a sikertelenség hatására végül már semmitől sem fog visszarettenni. Amikor gyilkosságaik okáról kérdezték őket, néhány ifjú amerikai ámokfutó azt válaszolta, hogy legalább egyszer szerettek volna a középpontba kerülni. Ezért aztán nem lebecsülendő az ADHD-s gyermekekben, és bennünk magunkban is közös feltűnési probléma. Mi is egyre többet teszünk azért, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. A megoldás pedig kézenfekvő lenne: egyszerűen figyelmet kéne szentelnünk magunknak és embertársainknak. A téma még további szempontból is tükörnek számít, hiszen sok gyermek kap napjainkban kevesebb figyelmet, mint amennyire égető szüksége volna. Egy dolgozó anya képtelen ennek a kívánt mértékben eleget tenni; neki magának is hiperaktívnak kell lennie, hogy dupla, sőt tripla feladatát ellássa. Az ADHD-s gyermekek a szinte mániákus sebesség és a felpörgetett életérzés tekintetében is a társadalom tükrei. Ugyanilyen, már-már mániákus irányzatokat fedez fel a show-biznisz, a rádió, a televízió, a sajtó. A tévécsatornák kapcsolgatásával töltött éjszaka esetén garantált a tartós ingerözön, s az ember végül annyira felpörög, hogy altatószerek fogyasztására kényszerül. Hasonlóan ítélhetjük meg a szórakozás és szabadidő társadalmának abbéli igyekezetét is, hogy alapvetően mindig hátborzongató és magával ragadó izgalmakat találjon és folyton új kihívásokat keressen. Egyik izgalom a másik után, míg végül mindenki teljesen kikészül, anélkül, hogy bármi lényeges történt volna.
Indigó-gyermekek Az ADHD-s gyermekek sok mindenbe belefognak, de kevés dolgot fejeznek be, s igényeikkel végül csődöt mondanak. Talán valóban e túlpörgetett társadalom éllovasai, legalábbis árnyékának szempontjából, s afféle karikatúraként. Ezért 240
az, hogy ezoterikus körökben úgynevezett indigó-gyermekekként az új üdvösség letéteményeseivé magasztalják őket, nem nélkülöz bizonyos tragikomikumot, hiszen ezek a gyermekek az énközpontúság tekintetében élen járnak, vagyis a spirituális fejlődési út céljának ellenkezőjét valósítják meg. Barbara Simonsohn idézi Nancy Anne Tappes leírását az általa „felfedezett" indigógyermekekről: „Ezek a gyermekek nem ismerik a félelmet, mivel tisztában vannak vele, kik is ők. Szilárdan hisznek magukban." Barbara Simonsohn felveszi ezt a fonalat: „Az indigó-gyermekek itt és most élnek, eltelve együttérzéssel és szeretettel, bölcs és kifejező tekintetük van, igen elevenek, s megvannak a maguk tervei. Nem hagyják, hogy parancsolgassanak nekik, s elvárják a felnőttektől, hogy ne gyermekként, hanem egyenértékű emberként, tisztelettel és szeretettel bánjanak velük."62 Az indigók feladatát abban látja, hogy előkészítsék az emberiséget a béke és a szeretet új korára, ezért az ezredforduló vagy a fény gyermekeinek is nevezik őket. Persze lehet, hogy egyes ADHD-s gyermekek kétségbeesett szülei úgy érzik, az ilyen leírások csúfot űznek szörnyű helyzetükből. Tapasztalják ugyan, hogy gyermekeik nem fogadják el, amit a felnőttek mondanak nekik, de hiperaktív kis „terroristáikban" nyomát sem lelik az ígért együttérzésnek. Egy „indigó-fiú" édesanyjának ez az amúgy szeretetteljesnek szánt megnevezése inkább az ellenkezőjét mutatja. Valahol a kettő között keresendő az igazság. A Simonsohn által idézett Tappe szerint a mai tizenegy év alatti gyermekek kilencven százaléka indigó, ami azért elég ijesztő. Ezeket a gyermekeket négy fő csoportra osztja, az alábbi ismérvek szerint: a legtöbb hiperaktív gyermek „humanista"; a mindenekelőtt impulzív, sport- és számítógép-rajongók gyermekek az „ötletorientáltak"; a kreatív és érzékeny gyermekek a „művészek"; az úgynevezett „interdimenzionálisak" pedig azok a különösen független lények, akik Tappe szerint született világmegváltók. Ha Tappe nem hivatkozna nyomatékosan az ADHD-s gyermekekre, azt hihetnénk, az ellenkezőjéről szól, amikor az indigók rendkívül fejlett önértékeléséről és önérzetéről ír, hiszen ennek minden más megfigyelő és kutató éppen az ellenkezőjét állapítja meg. Az ilyen megnyilvánulások hallatán azt kell feltételeznünk, hogy a szerző az indigó kifejezést a zsenik összességére alkalmazza, kiknek számát erősen túlbecsüli, s akiknek nem sok közük van az ADHD-s gyermekekhez, és semmi esetre sem azonosak velük. Persze nem tekinthetünk el attól, hogy ezen a síkon is értelmezhetnénk ezt a problémát esélyként. Amíg nincs velük hosszabb távon dolgunk, addig az ADHD-s gyermekeket könnyen viccesnek, sokoldalú érdeklődésűnek, ötletgazdagnak, impulzívnak, megnyerőnek, intelligensnek, kreatívnak és szórakoztatónak találhatjuk. Ezenkívül gyakran kimondottan sármosak, spontán, életrevaló, vidám és élénk gyermekek, sőt szorgalmasak is, ha valami csakugyan érdekli őket. Gyakran művészi tehetséggel megáldottak, érzékenyek, és sokkal több ötletük van, mint amennyit képesek lennének megvalósítani. Mindez azok számára, 241 akik - mint a legtöbben - ötlethiányban szenvednek, csodálatosnak tűnhet. Az ADHD-s gyermekek többnyire az itt és most pillanatában cselekszenek, amiért is spontán engednek mindig minden impulzusnak, és semmit sem fejeznek be. Ezért aztán rendkívül hajlamosak kockáztatni. A normáktól való elrugaszkodás cseppet sem esik nehezükre; képesek áttörni az ismeretlenbe. Kimondottan szórakoztatóak, azzal a feltétellel, hogy csak rövid időt töltünk a társaságukban. Bizonyos szempontból közel állnak a mániákusokhoz, s a belőlük sugárzó bűvölet is nagyon hasonlít a mániákusokéhoz. Ők is csillogó egyéniségek, akik imponáló, a normális ember számára már-már elképzelhetetlen, akár a fotografikus emlékezetig terjedő teljesítményekre képesek. A beteg gyakran a mesterséges mennyországot éli meg mániájának talaján a rákövetkező depresszió poklának kompenzációjaként, ezért az orvostudomány eredetileg ciklotimiának nevezte ezt a betegséget. A depresszió pokla éppoly kevéssé végleges, mint a mánia mennyországa. Hasonlóan polarizált az ADHD-s szindróma is. Biztos, hogy az ADHD-s gyermekek nem ördögfiókák, akik kiérdemelték, hogy jövőjüket az amphetaminokra bízzák. Csakhogy
valószínűleg nem is azok az angyalok, akiknek a jó véleménnyel levő ezoterikusuk látni szeretnék őket. Az ADHD-s gyermekekben a világ megváltóit látni tévedés, mely a Ken Wilber által „transz előtti tévedésnek" nevezett jelenséghez hasonlítható. A tömegtársadalom stresszel terhelt, civilizált polgára a szemlélődő, archaikus ember láttán ezt tarthatja megoldásnak. Ebből fakadhatna a „Vissza a természethez!" mozgalom. Wilber azonban arra utal, hogy a szemlélődve élő indián előtt még ott a rengeteg stressz, s a fejlődés útja e nosztalgikus trenddel éppen ellentétes. Ezt bizonyítja valamennyi mítosz, hagyomány és vallás is. Először el kell hagynunk az édent, hogy később újra elnyerhessük. Éppen ezért kedvesebb az apának a tévelygő fiú, mint a derék otthon ülő. Ha nem így lenne, akkor a fejlődés netovábbját a hegyi legelőjén békésen kérődző tehénben kéne látnunk, amely minden kétséget kizáróan az itt és most jelenében él. Az ADHD-s gyermekek - a tehénhez hasonlóan - nyilván kifizetődő célt mutatnak, csakhogy ezt ők maguk még nem valósították meg, hanem éppen ellenkezőleg: hosszú utat kell még megtenniük odáig. A mániákus is, aki egészen közel véli magát Istenhez, valóságos dolgot érez ugyan, de még rendkívül hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy csakugyan megérkezzék. Mindezt könnyebben megérthetjük, ha tisztába jövünk a hiperaktivitás mögött álló ősprincípiummal, az Uránusszal. Az archetipikus fejlődési körben ez az utolsó előtti, vagyis meglehetősen magas fok. Csakhogy előtti az összes többivel meg kell birkóznunk, ha korlátlanul és egészséges módon kívánjuk élvezni ezt a magasságot. Előtte áll még, példának okáért, a Szaturnusz princípiuma: az önfegyelem, a bölcsen a lényegesre szűkítés, az ego igényeinek csökkentése a teremtés nagy óraművének javára. Öreg bölccsé csak éretten válhatunk, erre pedig csak a Szaturnusz birodalmában tehetünk szert. Ebből a szempontból az ADHD a Vízöntő korának és az Uránusz elvének tipikus kór-, illetve korképe. Sok köze 242 van ugyan a szabadsághoz, de megváltott formájában valamire ad szabadságot, nem pedig valamitói (mondjuk a korlátoktól). Hogy jön azonban mindez saját, nehezen kezelhető gyermekeinkhez? A gyermekek elsősorban saját szüleik számára fontosak, s csak ezt követően a társadalom számára, melybe születtek. Ők tükrözik vissza a szüleik és a társadalom témáit, melyeknek egyébként túl kevés figyelmet szentelnénk. Azt is megkérdezhetnénk, miért érint ez több fiút, mint lányt. A fiúkra, mint eljövendő „uralkodókra" - amint láttuk - patriarchális társadalmunkban sokkal nagyobb nyomás nehezedik. Velük szemben még több elvárást és igényt támasztanak, mint a lányokkal. Láthattuk, hogy már a túlterhelés és az emiatti csődhelyzetek is egy sor tünetet eredményeznek. Ezenkívül - ezt sok kutató megvizsgálta és részben felelősnek találta - szerepet játszhat az apa személyének hiánya is, mely a fiúkat egészen másként érinti, mint a lányokat. Mindenesetre feltűnő, hogy sok érintett fiú nem rendelkezett valódi apaképpel, mert a nevelésében nem vett részt apa, illetve mert szocializációjában nem vette ki eléggé a részét. Ahol van apa, ott is inkább a késő pubertáskor tréfamesterének szerepét játssza egy operett-társadalomban, ahelyett, hogy érett férfi lenne. Az érett férfi értelmében vett apaszerep kevéssé nyilvánul csak meg. Ebből manapság talán kissé eretneknek ható gondolatok fakadnak: kézenfekvő, hogy azok a fiúk, akik előtt nem lebeg megfelelő apakép, kevés marsikus energiát cserélnek apjukkal, így természetesen nélkülözik az apaszerepet megvalósító, erősebb férfi által állított határokat is. Igaz, hogy a világ férfibálványainak tömkelegével szembesülnek, de ezeknek vajmi kevés közük van a valódi férfiakhoz. Mindenekelőtt azonban ezek a fiúk rendszerint nem a férfias-marsi-kus értelemben vett energiakiadástól fáradnak ki, hanem egy egészen másfajta ingerözöntől. Ebben az összefüggésben különösen jellemző a csak az anya által nevelt fiúk helyzete. Ez aligha felel meg szocializációjuk marsikus követelményeinek, ezért az ily módon nevelt fiúk hajlamosak arra, hogy félénkek legyenek, s túl kevés határt szabjanak. Eretnek módon felmerül továbbá a következő kérdés is: az anyák abbéli lelkiismeretfurdalása, hogy kis hőseiknek nem tudtak apát biztosítani, hozzájárulhat-e egyrészt a fiúkkal szembeni túlzó, illetve túl csekély követelményekhez, másrészt az indigó-gyermekek értelmében
vett irgalmatlan túlértékeléshez? A túlzott követelmények oka gyakran az, hogy a fiúknak bizonyos szempontból pót-társként kell otthon a férfit helyettesíteniük; a túl csekély követelményé pedig az, hogy a jellemzően marsi területeken, például a testi erőfeszítés terén messze lehetőségeik alatt maradnak. Az ilyen helyzetek odáig vezethetnek, hogy a gyermek vagy a vétkesség projekciós felületévé válik, vagy egészen különleges (mesebeli) lénnyé magasztalják. Ennek meg is felelhet az ADHD-s gyermekek édesanyjainak feltűnő szégyenérzete és bűntudata, melyet számos kutató is megfigyelt. Ez egyrészt minden bizonnyal a hiperaktív gyermekük miatt kialakult nehéz szociális helyzetükkel magyarázható. Ezek a gyermekek 243
ugyanis az óvodától a gimnáziumig hamar problémássá válnak nevelőik számára. Egy problémás eset édesanyjának lenni idegőrlő dolog, s gyakran bűntudatot is okoz, hiszen végtére is a saját gyermeke az, aki mindenki mást zavar. A bűntudat ezenkívül abból is fakadhat, hogy képtelen volt a gyermekének elfogadható apát biztosítani. Ha a gyermek vitalitását olyan drogokkal szorítják le, mint a Ri-talin, közvetetten a nehéz helyzet minden felelőssége, sőt bűne az ő vállát nyomja. Ha indigó-gyermekként a mennyekbe emelik, többnyire az anya veszi magára a helyzet minden nyomorúságát, csak hogy fiát „isteníthesse". Ez magyarázatot adhat az ADHD-s fiúk megítélésének a kis terroristától a világmegváltóig terjedő, széles skálájára. Ezekben a helyzetekben az jelenthetné a kiutat, ha a szülők, de elsősorban az anyák áttekintenék saját problémájukat, hogy erről az alapról kiindulva segítsék ki gyermeküket a dilemmából. Uralom a baj felett orvosságok segítségével
Az Egyesült Államokban ma felnőttek milliói szednek úgynevezett szelektív szerotoninújrafelvétel-gátló szereket, mint a Prozac (Fluctin), mely általános kedélyjavító, s egy egészséges világ illúzióját kelti. Egyre gyakrabban adják ezt már gyermekeknek is, noha hat százalékuknál bizonyíthatóan mániához vezet, mely az ADHD felfokozott formájaként már említésre került. Igen nagy a hajlandóság arra, hogy már a gyermekeket is idegorvosságokkal kezeljék. Az USAban 1995-ben már 3000 gyermek kapott az első életévében Fluctint. Arra a kérdésre, hogy miért kell az újszülöttek kedélyén javítani, nincs válasz. Az amerikai szülők a dacos magatartás láttán is egyre gyakrabban nyúlnak idegorvosságokhoz, persze a megfelelő gyógyszerésszel a háttérben. Ezeket a szereket egyébként az USA-ban sem engedélyezik kisgyermekek számára. De az a tény, hogy használatukat nem büntetik, úgy látszik, már elegendő néhány orvosnak és szülőnek. Az orvosságokkal való kezelés megfelel a körülmények és a dolgok feletti hatalomról és ellenőrzésről szőtt amerikai álomnak. Az ADHD-s gyermekek úgy működnek, mintha be lennének „kapcsolva", ezért nyilván kézenfekvő a kívánság, hogy legalábbis időnként ki is lehessen kapcsolni őket. Ilyenkor aztán inkább visszafogottak, mint túlpörgetettek. Ha választani kell a „teljes gázzal előre" és a „takarékos" üzemmódok között, az USA társadalma egyre inkább az utóbbi mellett szavaz - legalábbis a gyermekeket illetően. Egyébiránt ebben az országban inkább a teljes gáz és a felpörgetettség a kívánatos. Társadalmunkban mi is minden adódó alkalommal „doppingolunk".63 Az ADHD-s gyermekek szintén olyanok, mintha doppingszert szedtek volna. Milyen felhúzva ragaszkodnak mámorukhoz - éppúgy, mint apukáik, akiket még partnerük legcsábítóbb kísérlete is alig tud elrángatni a képernyő vagy túlértékelt munkájuk más eszköze mellől. Az anyukák, hála a tablettáknak, jól vannak. 244
„Mother's little helpers" („anyuci kis segítője") - így hívják az amerikaiak azokat a szereket melyek, mint a Lexotanil és a Valium is, segítenek a háziasszonynak abban, hogy hangulatingadozásait átvészelje. Vegyük hozzá ehhez a szexuálisan doppingolt Viagra-rajongók özönét - ez minden idők legeredményesebb orvossága! - és a kokainnal fitté és ragyogóvá
varázsolt show-sztárokat, valamint a mindennapos performanszaik érdekében kémiailag formában tartott menedzsereket és újabb kori sztahanovistákat, no meg egyes, többnyire másodvonalbeli sportolókat, s már most egy masszív dopping- vagy drogtársadalom képe bontakozik ki a szemünk előtt, melybe egészen jól beleillenek az amphetamino-kon tartott ADHD-s gyermekek. A drogok alkalmazása melletti érvek mindenekelőtt azon a gondolaton alapszanak, mely szerint az ADHD az idegi átvitel egy öröklött problémája, mely az információt közvetítő hormonokra gyakorolt kémiai behatással megoldható. Valóban léteznek olyan tanulmányok, melyek az ADHD örökölhetőségét kívánják alátámasztani. Ezek közül egyesek ötven, de vannak, amelyek akár nyolcvan százalékban tartják örökölhetőnek ezt a problémát. Mindazonáltal már ezek a nagy számbeli különbségek is azt mutatják, hogy e kijelentések elég bizonytalan lábakon állnak. Arra, hogy miért éppen most terjedt el ennyire a hiperaktivitás problémája, egyik tanulmány sem ad választ. Ha viszont valami örökletes, akkor hogyan tudhat igen kevés esztendő leforgása alatt járványos méreteket ölteni? Az persze nem kétséges, hogy a túlpörgetett szülőknek a gyermekei is ilyenek lesznek. Az otthoni talajon adják át ezt az életérzést gyermekeiknek, s ehhez nem szükségesek a gének. Csakhogy míg a felnőttek azt társadalmilag elismert pozícióikban sokkal jobban ki tudják élni, addig a gyermekek azonnal feltűnnek és megütközést keltenek az inkább az uniformitásra összpontosító óvodáinkban és iskoláinkban. A kaliforniai egyetem tudósai mégis úgy vélik, találtak egy gént, mely az ADHD-s gyermekeknél sérült. Ez szabályozza a dopamin nevű neurotranszmitter-re való érzékenységet, mely az érintett gyermekek esetében feltehetőleg csökkent. Ez magyarázatot adna a Ritalin hatására is, mivel ez az orvosság megnövekedett dopaminkibocsátáshoz vezet. Régebb óta ismert tény az is, hogy neurotranszmitte-rek hiányában csökken a frusztrációtűrés és nő az erőszakra való hajlam. Heinz Zangerle osztrák pszichológussal egyetemben más kutatók is abból indulnak ki, hogy a hiperaktív gyermekek között feltűnően sokan szenvednek enyhe agyműködési zavarban, melyet például a születés során fellépő oxigénhiány okozhatott. Ritalin
A Ritalin, mely messze a leggyakrabban alkalmazott orvosság, kémiailag metil-fenidát, egy amphetamin, mint az MDMA vagy az Ecstasy. A drogpiacon ez a kémiai anyag speedként ugyanolyan ismert, mint amilyen közkedvelt, s R-vi245
tamin, R-labda, Rita, olcsókoksz (mivel könnyen és viszonylag olcsón beszerezhető) vagy „intelligens drog" néven van forgalomban. Alkohollal együtt az am-phetaminok úgynevezett Pép Fülként fokozzák az agresszivitást. Az USA-ban a Ritalin máris könnyen hozzáférhető partidroggá vált, ugyanis azok a gyerekek, akiknek ezt örömest felírják, inkább (kis haszonnal) továbbadják, semmint bevennék, így az 19901995-ig terjedő öt esztendőben az ilyen visz-szaélések száma a hatszorosára emelkedett. Nem is meglepő, hogy az ipar és a társadalom által támogatott drog kicsúszik az ellenőrzés alól. Az ipari államok drogellenes politikája itt hátba szúrja magát. A Ritalin szoros rokonságban áll a kokainnal, de hatása az agyban tovább kitart. Pontos hatásmechanizmusa tudományosan még ismeretlen - addig a té-nyig, hogy a dopaminszintet emeli, ami (csak) a felnőtteknél az eufóriáért, a művileg fokozott jókedvért felelős. A Ritalint 1955-ben fejlesztették ki izgatószerként, s a Novartis gyógyszergyártó mamutvállalat állítja elő növekvő tendenciával. Az USA-ban a növekedési ráta 1990 óta hétszáz százalék feletti. Ez az orvosság általánosan serkenti a figyelmet; a figyelemhiányos tünettel rendelkező gyermekeknél emellett csökkenti a hiperaktivitást. A normál adag négy órán át hat, aztán többnyire egy újabb adag következik. A hatás elmúltával elvonási tünetek jelentkezhetnek, úgy mint kirobbanó
aktivitás, nyugtalanság, impul-zivitás és figyelmetlenség. Sok szülő még egy esti adagba menekül, ami viszont gyakran okoz alvászavarokat és étvágytalanságot. Az amphetaminok jól ismertek a második világháborúból. Annak idején mindkét oldal katonái kapták, hogy éberek és energikusak legyenek, csillapítsa az éhségüket és sokak félelmét is - csupa olyan hatás, melyekkel ma az ADHD-s gyermekeknél nem feltétlenül találkozunk, mivel a gyermekekre gyakorolt hatása egészen más. A gyermekek kedélyét nemigen javítják a drogok. Noha máig sincsenek hosszabb időtartamot átölelő tanulmányok, mégis egyre több orvos és szülő vevő a kiszámíthatatlan kockázatokra. A gyermekek mintegy egyharmadára egyáltalán egyébként egyáltalán nem is hatnak az olyan sti-mulálószerek, mint a Ritalin, akikre pedig igen, azoknak egy része ugyanolyan jól reagál placebo adagolására, vagyis olyan szerre, mely nem tartalmaz hatóanyagot. A már említett homeopaták, Reichenberg és Ullman hosszabb távú megfigyelései azt mutatják, hogy az iskolai teljesítmény nem javítható Ritalin-nal, csak a felnőttek számára válik könnyebbé a gyermekekkel való bánásmód. Mellékhatásként az étvágytalanság, az alvási, és mindenekelőtt az olyan fejlődési zavarok ismertek, mint a félelmek, az izomrángások és a hasfájás. Barbara Simonsohn utal ezenkívül vérnyomás-növekedésre, émelygésre, depresszióra, ticre és helyrehozhatatlan agyvérzésre, továbbá öngyilkosságra való hajlamra, különösen az elvonási időszakban. A leggyakoribb panasz az idegesség és az álmatlanság. Ismertek továbbá egyes esetekben olyan túlérzékenységi reakciók, folytatja Barbara Simonsohn,64 mint a csalánkiütésszerű bőrkiütések, láz, ízületi fájdalmak, szédülés, erős szívdobogás, szívritmuszavar, vérszegénység, 246 leukopenia (a fehérvértestek számának, s ezzel az ellenállóerőnek a csökkenése), hajhullás, erythema exsudativum multiforma (gyulladásos bőrreakció), purpura thrombocytopenika (súlyos véralvadási zavar) és diszkinézia (az akaratlagos mozgás nehézségei). A Touretteszindróma, a leghomályosabb tic gyakorivá válásától a görcsös rángásig és ellenőrizhetetlen szitkozódásig65 sokkal többször fordul elő, amióta nagyvonalúan Ritalint írnak fel. A Ritalin mellékhatásai közé tartoznak a látászavarok, a viszketegség, a görcsre, sőt akár az epilepsziára való hajlam növekedése, a szív koszorúserének olykor halált okozó károsodása. Lelki téren gyakoribbá válnak a rémálmok, vagyis az elfojtott dolgok hallatják hangjukat az árnyékból. Az esetlegesen fellépő reszketés leleplezi az álcázott félelmet. A már amúgy is csorbát szenvedett önértékelés a Ritalin hatására úgy tűnik, még tovább romlik; a gyermekek kevésbé kommunikatívabbá válnak, még jobban magukba fordulnak, szociális magatartásuk romlik. Barbara Simon-sohn a lelki mellékhatásként 19 százalékos arányban a letargiát, 8,7 százalékban a depressziót, több, mint 10 százalékban a hangulatingadozásokat és 0,5 százalékban a pszichózist nevezi meg.66 Ha közelebbről megvizsgáljuk, még ez utóbbi, csekélynek látszó szám is rendkívül ijesztő, mert azt jelentené, hogy egymillió „Ritalingyermekre" 5000 pszichózisos eset jut, egy olyan betegség, mely az én egyetemi éveim alatt gyermekekre még egyáltalán nem volt jellemző. Sok szól amellett, hogy az ADHD ritalinos kezelésével rendszerint ott vagyunk, ahol a part szakad. Ha jobban megnézzük, a kívánt hatások egyike-másika is több, mint problematikus, amikor mondjuk a kezelt gyermekek hunyászakká és sírósakká válnak. Igaz, hogy kezesebbek, de milyen áron! Ez a társadalom már megszokta, hogy a felnőtt-pszichiátrián az idegorvosságok használatával egyfajta konformitást és robotszerűséget érnek el a betegeknél. A betegek egy része saját állítása szerint „zombinak" érzi magát. Csakhogy ezt a mintát még a „nehéz" gyermekekre is átruházni - ez már az orvostudomány csődje. Németország 1999-es, szenvedélybetegségekről szóló jelentése tanúsítja, hogy az olyan pszichés stimulálószerek, mint a Ritalin, testileg ugyan nem, pszichésen viszont határozottan magukban hordozzák a szenvedélybetegség lehetőségét. Az amerikai Kábítószerellenes
Hivatal (Drug Enforcement Admi-nistration, DEA) a Ritalint erős, szenvedélybetegséget okozó szerként sorolja be. Ugyanebben az országban ugyanakkor egyre gyakrabban kötelezi törvény a szülőket arra, hogy gyermekeiket Ritalinnal kezeljék. Ezekből a tényezőkből látható, milyen súlykülönbség van az ipari hatalom és a drogoktól való félelem között. Ha az iparnak kárt okozhat, láthatólag még a kábítószerektől való általános félelmet is háttérbe kell szorítani. Az őszinteség aztán az USA-ban is újra megmutatkozik: az Egyesült Allamok hadseregének soraiba ugyanis nem kerülhet be az, aki tizenkét éves kora után még Ritalint kapott. Az ok egyszerű: ilyen emberre nem lehet felelősségteljes feladatot bízni. 247 A Világegészségügyi Szervezet (WHO) a Ritalint a visszaélésre való magas lehetőség miatt világszerte a leggyakrabban függőséget okozó orvosságként tartja számon. Svédországban a Ritalint éppen ezért már rég be is tiltották. Csakhogy a Ritalinról a hátrányai miatt leszokni sem olyan egyszerű. Ettől még legelkötelezettebb ellenzői is óvnak az öngyilkosság veszélye miatt. Azt ajánlják, a leszoktatást nagyon óvatosan, hosszabb időn át, orvosi felügyelet mellett, a gyermek gondos megfigyelésével, éberen végezzék. Félő elsősorban az, hogy fellép az úgynevezett reboundhatás, mely hangulatingadozásokhoz, fokozott ingerlékenységhez, továbbá minden eddiginél erősebb koncentrációs problémákhoz és nagyobb hiperaktivitáshoz vezethet. Ha így nézzük, a Ritalin-nak, mint minden szenvedélybetegséget okozó kábítószernek is, saját magát stabilizáló hatása van. Összességében ugyan sok gyermek helyzetét rontja, de elvonási tünetei olyan méreteket öltenek, hogy inkább tovább adagolják. A leszoktatási idő alatt a gyermekeknek lehetőleg intenzív gondoskodásra van szükségük, mindenekelőtt arra való tekintettel, hogy az eredeti probléma nem oldódott meg, s az amphetaminról való leszokást követően minden szépítgetés nélkül, újra megnyilvánul. Néhány dolog szólhat amellett, hogy az Ritalin adagolása: zsákutca. És az ADHD-s gyermek ellenkezése a Ritalinnal szemben éppenséggel nem nagyon is bölcs dolog - éppúgy, mint az, hogy megtagadják ezt az egyre problematikusabbá váló társadalmat? Nem lehetséges az, hogy ezek a gyermekek egyszerűen többé nem akarják, hogy felhasználják őket, így aztán nem is használhatók semmire? Az allergiával és az oltásokkal való lehetséges kapcsolat
Az a tény, hogy négy ADHD-s gyermekből három allergiás, az őselvek mélyebb összefüggésére utal. Az ennek alapjául szolgáló reakciólánc a következőképpen nézhet ki: az élet kezdetén, mondjuk, antibiotikumok segítségével elfojtanak egy testbe süllyedt konfliktust, ami bizonyíthatóan ötven százalékkal növeli az allergiára való hajlamot. Ha aztán a kialakuló allergiát szintén hagyományos orvosságokkal fojtják el, például antihisztaminokkal és mindenekelőtt kortizonnal, akkor az energiának más utakat kell keresnie. Ez lehet az ADHD-jelenség egyre gyorsuló terjedésének egyik oka. Gyógyászati központunkban szerzett tapasztalataink alapján még az allergia eredményes természetgyógyászati „stabilizálása" is hathat ebben az irányban. Az, hogy a népesség többi részének is már az egyharmada szenved allergiában, ezt az érvelést nemhogy gyengítené, hanem még jobban megerősíti a megváltatlan agresszió problematikájának alapvető értelmezését. Ebből a szempontból annak reménye, hogy az allergiával együtt az ADHD is kiirtható, több mint félrevezető. Az allergia nem annyira az ADHD kiváltó oka, mint inkább ugyanannak az őselvi problémának a kifejeződése. Ha figyelem248
be vesszük az élelmiszerek körének rengeteg „álcázott allergiáját", melynek az érintettek nincsenek is tudatában, az azonosság messzemenő. Az a megfigyelés, mely szerint sok gyermek éppen azokat az ételeket szereti a legjobban, melyek a legnagyobb kárt okozzák neki, máris rámutathatna, hogy itt mélyebb síknak is kell lennie - és a Mars princípiuma révén van is. A magyarázat másik csapásiránya vonatkozhatna a kombinált oltásokra is, melyeket azért alkalmaznak, hogy a gyermekeket megkíméljék a gyermekbetegségek marsi tapasztalataitól. Innen is vezethet út a hiperaktivitásba. Az energiát ugyanis nem lehet száműzni az életből. Amint már többször is rámutattunk: szelepet kell számára találni. Ha tehát a hivatalos orvostudomány szemszögéből nincs is összefüggés az oltások és az ADHD között, a közös marsi alapenergia elfojtása alapján mégis fennállhat az összefüggés. Az ADHD mint esély
Wolfgang Amadeus Mozart napjainkban egészen biztosan ADHD-s gyermeknek számítana, írja Barbara Simonsohn. Mindig is labilis Fekete Péter volt, hajlamos a gyakori és heves dühkitörésekre. Ha elmélyülünk kiváló emberek, mindenekelőtt pedig megint csak férfiak korai élettörténetében, gyakorta találkozunk különösen aktív, szellemileg mozgékony emberekkel. Gyakran az a benyomásunk, hogy csak a későbbi nagy eredmények voltak azok, melyek visszamenőleg valamelyest bearanyozták a korábbi életrajzot. Ha viszont eltekintünk a későbbi kiemelkedő teljesítménytől, gyakran óhatatlanul az a benyomásunk támad, hogy igencsak nehéz esetek lehettek gyermekkorukban. Ha ezt is számításba vesszük, akkor az ADHD témája kapcsán nemcsak a legnagyobb óvatosság, hanem az esélyekre és problémákra való nyitottság is ajánlott. A nehéz gyermekek különleges gyermekek, és mindig két oldaluk van. Mint már a bevezetőben említettük, a tünetként ábrázolt problémák különleges adottságokra és átlagon felüli intelligenciára való utalások is lehetnek. Itt még az ezoterikusuk indigó-gyermekeire is utalhatunk. Néha még a terápiában is rejlenek közvetlen lehetőségek az egész család számára. Ha sikerül például a hiperaktív fiú, anya és apa hármasfogatát egy négyhetes szabadságterápiára küldeni, melynek során mindkét szülő teljesen alárendeli magát a marsikus értelemben véve kimerítő koncepciónak, az eredmény roppant hatásos. Az apának gondoskodnia kell egy „hiperaktív akcióprogramról", vagyis fiát minden teketória nélkül, teljes erőbevetéssel, kreativitással és kedvvel, az egész napon át ki kell fárasztania, például valamilyen sport(os) tevékenységgel, rendkívüli munkával, és mindenekelőtt testileg megerőltető, kalandos eseménnyel, valamilyen szokatlan, de minden esetben kimerítő aktivitással. Kiválóan alkalmasak lennének erre a cirkuszi mutatványok, a zsonglőrködés, az egyensúlyozás és a bátor mutatványok, melyek a testet és a szellemet egyaránt 249 igénybe veszik. A tudatos gimnasztika67 lehetne az egyik módja annak, hogy az uránuszi aspektust - melyre még külön ki fogunk térni - az élet részévé tegye. Ha a kis hős estére elfárad, s ágyba kívánkozik, hiperaktivitásának jelei máris érezhetően alábbhagynak. Ha ezen felül még teljes értékű, mindenekelőtt azonban „hűsítő" ételt is kap (a hagyományos kínai orvoslásnak az elemekre irányuló táplálkozástana szerint, lásd a Saulén dér Gesundheit [Az egészség oszlopai] című könyvben), a probléma a szabadság ideje alatt egykettőre eltűnik. Persze mindez nagyban igényli, hogy a szülők is örömüket leljék kis örökmozgójuk motiválásában. Neki ideális esetben észre sem szabad vennie, hogy előre eltervezett terápiában vesz részt. A szabadság végére a probléma ugyan nem oldódik meg, de mindenki tudni fogja, hogyan lehetne megoldani. Mellékhatásaként egyébként a szülők is sokkal jobban fogják magukat érezni, hiszen a fizikailag kimerítő mozgás többnyire a más szempontból hiperaktív apukának is jót tesz, nemkülönben a megfelelő, testre szabott, hűsítő étkezés.
Mindazonáltal ügyelni kell arra, hogy az anya, aki gyakran egészen más alkattal és életfeladattal bír, a kritikátlan együttműködéssel ne hajtsa túl, s ezzel ne károsítsa saját magát. Pontos utasítások a Saulén dér Gesundheit (Az egészség oszlopai) című könyvben találhatók. Gyakran mindhárman annyira élvezik ezt a szabadságmintát, hogy későbbi nyaralásaik modelljévé is teszik. A szabadság utáni időszakban a sportegyletek és mindenekelőtt az apuka, aki rájött, hogy a fiával rendszeresen együtt végzett erőpróbák neki is jót tesznek, gondoskodhatnak a szükséges testi kompenzációról, így a fiú előtt mindig ott a kihívás, ugyanakkor mindig a második helyre szorul, mert az apa ereje felülmúlja az övét. Vagyis természetes módon élheti meg saját korlátait, és sokkal könnyebben megtalálja helyét a családban és az életben. Az Uránusz elvének követése
A valódi megoldást ennél a témánál is a mélyén rejtőző őselv felismerése jelenti. Az ADHD-s gyermekek esetében a Mars elvéhez az Uránusz princípiuma társul. Uránusz a mitológiában az Ég istensége: légies és könnyed uralkodó, aki a dolgok felett lebeg. Az uránuszi elv ismertetőjele épp ezért a kreativitás és a szellemes sziporkázás. Az Uránusz jelképez minden spontán és hirtelen, meglepő és szokatlan dolgot, minden őrültséget és a normák felrúgását. Az Uránusz kapcsolatban áll mindennel, ami kirívó és kirúg a hámból. Céljai közé tartozik a külön utakon járás, a konformitás elhagyása, valamint az új szellemi területekre való áttörés. Minden évben a farsang vagy karnevál az időszaka. Az Ég isteneként az Uránuszhoz tartoznak a magas szellemi és spirituális ideálok is. A kötöttségektől mentes függetlenség kreatív és szokatlan módon történő elérése tipikusan uránuszi: függetlenség a biztonságtól, az anyagi és 250 spirituális vágyaktól, a szextől és a drogoktól, a szokásoktól és a tradícióktól, és mindenféle izmustól. Célja a szabadság, de nem a valamitől való szabadág, hanem az individuáció szabadsága, mely feltételezi az egyén érettségét. Az indivi-duáció az egoizmussal ellentétben felelősséget kíván. Az Ég istenét és princípiumát korunkban, a kezdetét vevő, s az ő energiájától áthatott Vízöntőkorszakban még gyakran félreértik, ami megfelelően őrült tünetekben csapódik le. Ez további analóg(iás) magyarázata lehet az ADHD-s gyermekek ez idő szerinti megszaporodásának. A Vízöntő az Uránusz által meghatározott asztrológiai jegy. Míg egy örökmozgó Rontópál a Kócos Petik idejében különcnek számított, addig napjainkban már egyre több követője akad. Persze az Uránusz princípiumának - a többivel együtt - mindig is megvolt a maga szerepe. Mindig akadtak olyan gyerekek, akik két, vagy pláne egy lábon egyensúlyoztak a székükkel, s zavarták a felnőttek nyugalmát az asztalnál. Csakhogy a mérték, mellyel ez a princípium újabban meglep bennünket, minden eddigit felülmúl, s a kor e különleges minőségének tudható be. Az uránuszi őselv megértése előtérbe tolja annak megváltott oldalát, s nagy esélyt kínál arra, hogy a lavinaszerűen növekvő ADHD-mizériát a fejlődés lehetőségévé változtassa. Ebben az értelemben az ADHD-s gyermekek valóban egy új, a Vízöntőnek, illetve az Uránusznak szentelt kor hírnökei. Persze ez a körülmény még nem avatja őket az indigó-gyermekek értelmében vett világmegváltókká. Ám ha alkalomnak tekintjük ezeket a gyerekeket arra, hogy elősegítsük az uránuszi energia megváltott formában történő áttörését, jelentős mértékben a segítségünkre lehetnek abban, hogy megbirkózzunk az elkövetkező időszak problémáival. Már az ADHD-s gyermekekkel való mindennapos bánásmód is uránuszi gondolkodást, érzést és cselekvést követel. Nem csoda, hogy olyan jól bánnak a modern kor elektronikájával, hisz ez is az Uránuszhoz tartozik - mint
ahogyan a Love-Parade* maskaráival, mókamestereivel és rave-eseivel; és persze a számítógép, az általa megnyitott valamennyi (internetes) világgal egyetemben. A cyberspace eleve az Uránusz gyermekeinek tere. A rendkívül nagy energiával rendelkező hiperaktív gyermek terhelése éppen ezért nem lehet elég kreatív és spontán, túl eszement vagy fejetlen. Minél szokatlanabb, minél újabb és kiszámíthatatlanabb, annál jobb. Aki egyszer is látott már modern kompjúter-kid-et virtuóz játéka közben hatalmas számítógépénél, annak az lesz az érzése, hogy ez már valóban egy új generáció, mely más törvényeknek, nevezetesen az uránusziaknak engedelmeskedik. Ezek a gyermekek sokkal gyorsabb ritmust követnek, sokkal több dologgal képesek egyszerre foglalkozni, s a maguk (uránuszi) módján feldolgozni. Befogadó kapacitásuk bizonyos tartalmakat illetően összehasonlíthatatlanul nagyobb, mások iránt pedig egyszerűen nincs - vagy teljesen másmilyen, mint a velük bajlódó szüleik és tanáraik nemzedékéé. A bajlódás és a szorgalom számukra kihalt fogal*A rave-esek minden évben megrendezésre kerülő felvonulása Berlinben. (Aford.)
251 mak, ami számít nekik, az spontán és ugrásszerű - ez pedig megőrjíti a többi, kevésbé uránuszi embert. Az uránuszi emberek ezzel szemben előnyben részesítik a „járatlan" utakat és a kreatív megoldásokat. Nem hajlamosak arra, hogy valamiért megdolgozzanak; ez nem az ő dolguk - még akár meg is buknak, de ez viszonylag kevéssé érdekli őket, hisz oly sok más lehetőség(ük) és mód(juk) akad még. Ahogyan - az Uránuszra jellemzően - néha egész családokat összekuszálnak, úgy zseniális megoldásaik a veszett helyzetek megmentői is lehetnek. Ha nem tanulják meg, hogy túláradó uránuszi kreativitásukat megváltott útra tereljék, önmaguk és a társadalom számára uralhatatlan problémává válnak. Ahol viszont sikerül használhatóvá tenni nagy, spontán erejüket, új sztárjaivá válnak a jövő új számítógépeinek, melyek - az internet útján - máris elkezdték uralmuk alá hajtani a világot. A feladat nehézsége mindenekelőtt abban rejlik, hogy nekünk, akik még nem igazán értünk a gondolkodás és a cselekvés ezen új fajtájához, valahogyan elő kell készítenünk az utat, melyen az érintett gyermekek eltalálhatnak egy új, és talán jobb jövőbe. Ha arra kényszerítjük ezeket a gyermekeket, hogy átvegyék a mi életmódunkat, akkor Ritalinos kábítószer-orgiákba, kimerültségbe és kétségbeesésbe süllyedünk, mint oly sok ADHD-s gyermek szülei. Ebből a szempontból kézenfekvő lenne, hogy találjunk valamilyen kollektív formát e tematika megfelelő kezelésére. Mindazonáltal az Uránusz princípiuma kimondottan alkalmatlan arra, hogy állami vagy pláne bürokratikus módszerekkel próbáljuk kézbe venni, főleg a régi iskola elavult politikai megbízásai alapján működő tanárok által. Ehhez ez túlságosan spontán és impulzív, s ezért valószínűleg csak nehezen lenne kielégíthető. Megfelelő szemléltető oktatást nyújtanak az állami szervek kísérletei, hogy alkalmazottaik révén kézben tartsák az internetet. Ha az uránuszi kompjúter-csemetéket valóban ellenőrizni lehetne törvényekkel, tilalmakkal, büntetésekkel és a szokásos szankciókkal, nem lennének például hackerek. Ők azonban éppen az intézmények gyámoltalan védekezési kísérleteiben lelik kedvüket, hiszen uránuszi gondolkodásukkal fényévekkel megelőzik a hivatalnokgárdát és szaturnuszi gondolkodási rendszerét. A megoldás lényeges előfeltétele először is az lenne, hogy jobban megértsük az Uránusz princípiumát,68 melyet eddig oly kevéssé tekintettünk át, s például sem a kormányzatokban, sem a társadalmi életben nincs jelen. Míg más őselvek, mint például a Merkúr, egy csomó minisztériumot tudhatnak magukénak, s még a Mars is kapott egy Védelmi Minisztériumot, addig az Uránusznak semmi sem jár. De még egy (uránuszi) Jövőbeli Stratégiák Minisztériuma sem lenne megoldás, hiszen a hagyományosan miniszternek kínálkozó embertípussal ez nem megvalósítható. Csak a spontán és összekapcsoló gondolkodás új fajtájában való elmélyedés
képes a váltót valóban egy kielégítő és a jövőnek megfelelő megoldás irányába állítani. Pillanatnyilag a problémák vannak túlsúlyban. Az új korszak gyermekei ma még aligha tanulják meg, hogy tetteik vagy tetteik elmulasztásának következményeit viseljék, mivel egyre kevésbé felelnek 252
meg a régi pedagógiai módszereknek. A büntetésekkel való fenyegetéssel nem érhető el náluk az a viselkedési mód, melyet az idősebb generáció oly nagyra értékelt, így sok édesanya és szülő egyre inkább egyszerűen enged a gyermek igényeinek és követeléseinek, a tanárok pedig kénytelen-kelletlen, részben akár törvényileg kényszerítve, követik példájukat. A gyakran agresszív videojátékokban és általában az interneten is alig van következményük a cselekedeteknek. Ha arról kérdezik őket, miért inkább az interneten chatel-elnek, ahelyett, hogy közvetlenül beszélgetnének barátaikkal, a modern gyermekek világosan elmondják, hogy jobban szeretik az új médium adta névtelenséget, határtalanságot és mindenekelőtt a totális kötetlenséget. Az, hogy mindeközben az érzelmek vajmi kevés szerepet játszanak, úgy tűnik, számukra nem gond - íme, az uránuszi élet újabb előjele. A cyberspace virtuális világában még kevesebb a határ és az előírás. Mindent szabad, s láthatólag semminek sincsenek következményei. Azt, hogy ennek nemcsak az új gyermekekhez, hanem mindenekelőtt az új médiumhoz, az internéihez van köze, tapasztalhatja minden szemináriumvezető, aki az internetes jelentkezésekre hagyatkozik. Míg a régi iskola követői számára egy szerződés alatti aláírás kötelező erővel bírt, addig a mai kattintgatok sokkal kevésbé tartják magukat klikkeléseikhez. Azt tapasztaljuk, hogy az interneten jelentkezők háza táján nyolcvan százalék a magyarázat nélkül távol maradók aránya. így a modern gyermekek kedvenc médiájuk révén azt is elfelejtik, hogy cselekedeteiknek hatásaik vannak, melyekért felelniük kell. Ha a virtuális és a valóságos világ között egyre inkább felszívódik a határ, ami a cyberspace természetének velejárója, és sok számítógépes játék igyekezetének célja, akkor a gyermekek nyilván nem fognak tudni jól tájékozódni és váltani a sokasodó síkok között. Ráadásul a cyber-világok a jövőben még valóságosabbnak fognak tűnni, ezért a gyermekek könnyebben kedvet is kapnak rájuk, így ezek a médiumok egyre nagyobb befolyásra tesznek szert, s egyre inkább meghatározzák azt a teret, melyben a jövő gyermekei felcseperednek. A médiumoknak ettől még nincs okozatos hatásuk, de a tudati mező révén több dolgot meghatároznak, mint amennyiről általában tudunk. Aki nap nap után tömeggyilkossá válik a képernyő előtt, az nyilván a valóságban is könnyebben lép erre az útra, hisz teret enged az ilyen (gonosz)tetteknek. Ám ezek a [képernyőn látott] gonosztettek tulajdonképpen nem tettek, s ennyiben igen közel álnak az új cyber- és internetes világokhoz. Olyan, mintha ott sem lettünk volna. Ezt értékelik a srácok, és néha tényleg nem tudják összekapcsolni szüleik világával, illetve nem tudják attól megkülönböztetni - mindazokkal a veszélyekkel, melyek ennek velejárói. Az új kor és új értékei iránti minden megértés ellenére sem tekinthetünk el attól, hogy az olyan régi értékek, mint a felelősség és a fegyelem az archetipikus fejlődési úton magasabb rangúak, s még mindig meg kell birkózni velük ahhoz, hogy lehetővé váljék a kerek és teljes fejlődés. 253
Természetesen nem az új médiumok és a számítógép az egyetlen lehetőség arra, hogy az uránuszi energiát transzformáljuk. Ugyanilyen jók lennének a már említett cirkuszi mutatványok mindenekelőtt a bohóckodás -, de akár a farsangi mulatozás is. Az utóbbi ráadásul a jelmezekkel és az álarcokkal módot ad arra az ismeretlenségre is, melyet bizonyos módon az internetes chatszobák is nyújtanak. Fontos lenne minden, ami enthuziazmust vált ki. Gondoljuk mindazokra a
spirituális gyakorlatokra, melyek az életbe viszik a lét lebegő könnyedségét.69 Az enthuziazmus görög eredetű fogalom, isteni lelkesültséget és elragadtatást jelent. Mindkettő offenzív elősegítse sokkal jobb lenne, mint az elfojtásukra tett kísérlet. A rave-esek partidrogja, az Ecstasy nem véletlenül oly közeli rokona a Ritáimnak. Kémiai úton tárja ki a szívet, s gondoskodik a lelkesedésről, mely más úton-módon jobban és egészségesebben is megvalósítható lenne. Ha a techno-srácok milliói választják a kémiai utat, az azt jelenti, hogy túl kevés természetes lehetőség adódik számukra, s hogy a lelkesültség és a barátság, a mindenekkel való összetartozás uránuszi vágyát nem lehet elfojtani. Az enthuziasztikus gyermekek Ritalinnal való eltompítása helyett az kínálkozna, hogy uránuszi utakon inspiráljuk őket. Ahol az élet egy nagy, elbűvölő cirkusz, mely kihív és igénybe vesz, ahol nyitott a szív a lelkesedésre és teret kapnak a szellemi sziporkák és a szokatlan ötletek, ott a vegyi amphetamin-ikrekre, a Ritalinra és az Ecstasyra nincs szükség. Az ADHD-s gyermekek egyéb kiútjai, illetve zsákutcái A környezetszennyezés csökkentése
Sok, a hivatalos orvostudomány kezelési módszereinek alternatíváit kereső tera-peuta teszi felelőssé az ADHD terjedéséért az egyre fokozottabban szennyeződő környezetet. Erre nagyjából ugyanaz érvényes, mint az élelmiszerek problematikájára. Ez tiszta környezet természetesen jobb lenne, ugyanúgy, mint az értékesebb táplálék, de ezt tenni meg az ADHD egyedüli okának nem elég, s ami a legfontosabb: a kezelésben is túl kevés sikerhez vezet. Persze minden esetben ügyelnünk kell arra is, hogy gyermekeink elviselhető környezetben nőjenek fel. Ez számukra a gyakorlatban még fontosabb, mint a felnőttek számára, hiszen nekik például a testsúlyukhoz képest kétszer akkora a bőrfelületük, mint a felnőtteké, ezért ezen a közvetlen úton könnyebben és gyorsabban felszívódnak a mérgek is. Mindenekelőtt azonban a kisgyermekekből hiányzik a felnőttekben már teljesen kifejlődött vér-agy-gát, az ember fő szervének, az agynak afféle biztonsági rendszere. Az evolúció avégett fejlesztette ki ezt a csodálatos mechanizmust, hogy óvja az agy kapcsolóközpontját a veszélyektől. Mivel a kisgyermekek még nem számíthatnak erre a védelemre, különösen kiszolgáltatottak valamennyi neurotoxikus anyag számára. 254 A fő veszély a gyermekeknél mégis abban rejlik, hogy még fejlődésben vannak, vagyis folyamatosan új szöveteket építenek fel, a már meglevőket pedig továbbfejlesztik. Mivel azonban például a legtöbb gyom- és rovarirtó a hormonokéhoz hasonló hatást fejt ki és a szövetekben koncentrálódik, a gyermekeket ez a helyzet súlyosabban érinti, mint a felnőtteket. És minél kisebb a gyermek, annál inkább. Valóban létezik néhány tanulmány, mely alátámasztani látszik a környezetszennyezés és az ADHD számának növekedése közötti összefüggés gyanúját. Régóta ismert az, hogy az ólom nagy veszélyt jelent szervezetünkre. Már a rómaiak is szenvedtek - anélkül, hogy tudták volna - vízvezetékeik ólma miatt, és vannak kutatók, akik azt feltételezik, hogy a Birodalom inkább a lassú mérgezés, semmint a germánok miatt omlott össze. Egy mai amerikai tanulmány kimutatja, hogy azok a gyermekek, akiknek a fogaiban magas az ólomlerakódás, ingerlékenyebbek és kevésbé figyelmesek. Egy másik összefüggésben azt is bebizonyította, hogy az ADHD-s gyermekek több ólmot választanak ki, mint kortársaik, ha a megfelelő szerekkel kezelik őket. Időközben már nem vitás, hogy ivóvizeink gyakran túl magas ólomkoncentrációja gyermekeinknél komoly, még ha az ADHD szempontjából nem is döntő problémát okozhat. És az ADHD-hullám sok évre rá ért el bennünket, miután az ólmok, a fő fertőzési forrást a benzinben eliminálták. Az a tény, hogy ez egyáltalán
megtörtént, máris elárulja, hogy a tudósok, ennek következtében pedig a politikusok is tisztában voltak vele, mekkora veszélyt jelent az ólom az emberi szervezet számára. Ha erős is a gyanúja annak, hogy az ólomszennyezés kapcsolatban áll az ADHD-vel, a legjobb értelemen véve is csak a tulajdonképpeni probléma egyik, a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) értelmében vett párhuzamos síkjáról van szó. És sajnos a következetes nehézfém-eltávolítás sem hozta meg az ADHD-s gyermekek esetében a remélt, általános sikert. Szinte ugyanez a helyzet a rézzel. Ez bizonyíthatóan beavatkozik a neurotranszmitteranyagcserébe, s a hiperaktivitás mellett akár skizofréniát is előidézhet. Más tanulmányok mindemellett kimutatják, hogy a rézhiány - legalábbis az állatoknál - szintén fokozott aktivitáshoz vezet. Ezek az ellentmondásos megállapítások mindenesetre jól dokumentálják, milyen érzékeny a testi egyensúly, s milyen körültekintően kell bánni vele. Az ADHD lényeges kiváltó okaként megnevezték már a klórt, a higanyt és a foszfátokat is. Le kell szögeznünk, hogy természetesen a réz, a klór, az ólom és a higany a ma szokásos mértékben korántsem tartozik az emberi szervezethez, a gyermekihez pedig még úgy sem. A politika által jóváhagyott határértékek ajándékok az ipar, de égő pofonok gyermekeink számára. Mindezek mellett nem tekinthetünk el attól, hogy vannak olyan ADHD-s gyermekek, akiknek nincsenek amalgámtöméseik, s születésük óta igen tudatosan táplálják őket. A foszfátokat illetően még az a Foszfát Liga is, mely a problémát eredetileg kizárólag erre az anyagra vezette vissza, megváltoztatta azóta 255 a csoport nevét, mert be kellett látniuk, hogy itt különféle problémákról és egy „multifaktoriális" történésről van szó. Biztos, hogy az egészség szempontjából több okból is fontos a különösen sok foszfátot tartalmazó kóla-italok fogyasztásának ellenzése. A környezetünkben tapasztalható visszásságok mindegyikét természetesen nem tudjuk kiküszöbölni, de valóban nem is ezek az ADHD vagy a fibromyalgia igazi okai. A problémákkal való gyakorlati foglalkozás szempontjából nincs értelme annak, hogy válogatás nélkül mindent a környezetre és a stresszre fogjunk. Ezek is fontos síkot jelentenek, de nem az egyetlent és nem is az utolsót. A Testi és lelki megtisztulás című könyvemben sok bevált méregtelenítési módszert felsoroltam. A méregtelenítéssel és végül a táplálkozás átállításával megpróbálkozni mindig tanácsos, már csak azért is, mert ez a legegyszerűbb, ha többnyire sajnos nem is elégséges lépés. Mindamellett mégiscsak sok ADHD-s gyermek és családja életébe hozott enyhülést a foszfátmentesebb étkezés és az egyéb diéták. Különleges táplálkozás
Mint a táplálkozás körének szinte bármely területén, úgy az ADHD-s gyermekek számára alkalmas kosztnál is csodareceptek tömegébe ütközünk. A fanatizmus és az egyoldalú gondolkodás semmit sem segít elő jobban, mint a helyes táplálkozás körüli vitát. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy leginkább egészségesen szeretnénk táplálkozni. Fejlődéstörténetünkben a kielégítő táplálék hiánya valóban döntő, évszázadokon át ható tényező lehetett, mely rövidebbre szabta az életet. Talán ezért hiszünk olyan lelkesen ma is az egészségesebbé tevő étrendben. Ami az ADHD-t illeti, a remény ugyanolyan csalóka, mint sok más modern probléma esetében is. A teljes értékű élelmiszerek természetesen előrébb valók, mint az alacsony értékű gyári táp(lálék)ok, melyekből egyre többet kínálnak nekünk a késztermékek áradatában. Ez rendben is van így, sőt időközben a neves Yale Egyetem egyik tanulmánya ki is mutatta, hogy a gyermekek a magas cukorfogyasztás hatására hajlamosak az adrenalin nevű hormon kiválasztására. Az
adrenalin stresszhormon-ként élénkítő hatással van a szervezetre. Ennek következménye remegés, nyugtalanság, félelmek és koncentrációs zavarok. Ám a teljes értékű ételekre való átállás, de még a finomított cukor fogyasztásának szigorú elvetése sem megoldás - ha hoz is némi javulást, mert a gyermek általában jobban érzi tőle magát. Nagyjából ugyanez mondható el sajnos valamennyi tartósítószer, foszfát, szalicilát, színezék, környezeti méreg, stabilizátor, allergén stb. elkerüléséről is. Amint azt javasoltuk, természetesen lehetőleg kerüljük ezeknek az anyagoknak a fogyasztását, de nyilvánvalóan nem ezek között keresendő az ADHD valódi oka, hiszen akkor a fentebb felsorolt anyagok egyikét-másikát, vagy netán 256 mindegyikét kiiktató diéták eredményeinek lényegesen jobbaknak kellene lenniük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyes gyermekeken nem segíthetünk ezzel a módszerrel. A nagy többségnek azonban más, ennél mélyebben gyökerező problémái vannak, melyek más megoldást igényelnek. Egy kiegészítő, s szinte mindig segítséget jelentő változat lehetne a futólag már említett, „hűsítő" ételekkel való táplálkozás. E név nem a feltálalt étel hőfokára vonatkozik, hanem a hagyományos kínai orvoslás szerint a szervezetre gyakorolt termikus hatására. A túlpörgetett gyermekek általában engednek valamicskét felfokozott tempójukból, ha táplálékuk hűsítőleg hat temperamentumukra.70 Mindezen javaslatok mellett azonban éppen azoknál a gyermekeknél, akik a viselkedésük miatt már amúgy is fekete bárányokká váltak, ügyelnünk kell arra, hogy ne bélyegezzük meg őket még inkább. Az étkezés szélsőséges korlátozásával, mint például a Feingold-diétával ugyanis éppen ezt a hatást érjük el. Vigyáznunk kellene arra, hogy egy kis javulás kedvéért nehogy még nagyobb bajt vállaljunk magunkra. Az egyre vigasztalanabb minőségűvé váló ivóvizünket is gyakran felemlítik ebben az összefüggésben. A fentebb ismertetett okok miatt a gyermekek számára még fontosabb a jó, szennyezetlen ivóvíz.71 Noha jómagam is már idestova húsz esztendeje utalok az idevágó problémára, az ADHD esetében az ivóvíznek nem tudok súlyos, alapvető jelentést és jelentőséget tulajdonítani 257
Az élet - egy mindennapos harc avagy a Szent Háború
Az életet szépnek tarthatjuk és élvezhetjük. Tekinthetjük viszont mindennapos küzdelemnek is, melyben szenvedünk. Az esélyt éppen az jelentené, ha mindkét oldalát felismernénk, és minden problémában felfedeznénk a fejlődés útját is. Az élet harc (is). Ez megmutatkozik például a kötelességek és a követelmények hullámverése elleni harcban, vagy, ami még rosszabb, a hívők és bírósági végrehajtók, az adóellenőrök és az állami alkalmazottak elleni állóháborúban. Ezektől az elképzelésektől az emberek estére nem éreznek jóleső fáradtságot, ellenben teljesen kimerülnek. „Az utcáinkon a harc az úr", nyilatkoztatta ki egyszer az egyik enervált beteg, egy rendőrtisztviselő. Tárgyalótermeinkben már régóta dúl a harc, s az amerikai társadalom példájára jön a jog új ügyvédeinek és bajnokainak hulláma, akik számára a pereskedés már mindennapos üzletté vált. A világban jelenleg mindig dúl valahol egy katonai háború. Gazdasági rendszerünk csupán a háború egy kifinomultabb formája; piacokat hódítunk meg és elűzünk másokat, a konkurenciát legyőzzük és meghódítjuk, s egész államokat zsarolunk meg. „Hogyan állunk?", kérdezik a konszernek urai, miközben félreérthetetlenül a lekicsinylőén versenytársnak nevezett ellenséggel vívott csatára gondolnak. A tőzsdén is állandó a harc, még
akkor is, ha kegyeletből nem annak hívják. Az ilyesmit sejtve és tudva a mindennapos harc koncepciója tudatosabb és megváltottabb szintre emelhető lenne. Az élet szintén permanens harc, de ez nem ok arra, hogy rossz vagy elviselhetetlen legyen, hisz itt is több szintet különböztethetünk meg. Az elsőt a társadalom éppen tőlünk kívánja meg. Ez pedig nem egyéb, mint harc a kényelmesség ellen - sokak számára ez minden reggel visszatérő téma, amennyiben erőt kell venniük magukon, hogy nekihuzakodjcmak egy újabb munkanapnak, mely nem tűnik túl sokat ígérőnek. Erőt és önmegtagadást követel, hogy mégis nekifcezd-jenek. Gondoskodni a családról, törleszteni a kölcsönöket vagy a részleteket, kifizetni mindazt, amibe az élet kerül, helytállni a főnök előtt, eleget foglalkozni a partnerrel - mindez harcnak is érezhető. A saját tiltott vágyaink és kedvteléseink elleni harcra részben az állam kényszerít minket, például a kábítószerek esetében, vagy ideáljaink, mint mondjuk az éhség elleni küzdelemre, vagy annak vágya ellen, hogy többet együnk, mint 258
amennyi jót tesz, netán hogy gyorsabban hajtsunk a megengedettnél, hogy csak néhány közkedvelt példát említsek. A polgári társadalom erkölcse ezenkívül megköveteli a nemi ösztöneink, illetve hormonaink elleni, állandó harcot. Egy átlagos férfi naponta száznál is többször gondol a szexre, de ezt jobb, ha megtartja magának, s legyűri az öcskös igényeit. Ebben a mindennapos harcban állhatunk az egyik vagy a másik oldalra, de akkor is kétségtelenül harcokról van szó, melyek azzá az emberré tesznek minket, akik vagyunk. És szükség is van az állandó harcra, hogy egyáltalán emberré tegyen bennünket. A civilizáció leple meglepően vékony. Ezért találnak az inkvizítorok és a kínzók oly gyorsan annyi poroszlót, s ezért van az idegengyűlölő populistáknak ma újra akkora táboruk. Az árnyéknak nagy hatalma van, s csak arra vár, hogy előtörhessen. Bátorság és folyamatos küzdelem kell ahhoz, hogy a felszín alatt tarthassuk. Ahhoz pedig, hogy egy pszichoterápiával átvilágítsuk és tudatosítsuk, még több bátorság és harci szellem kellene. A második lépést a többség örvénye elleni harc jelenthetné. Az ár ellen úszni csak bátran, s e harci szellem birtokában lehet, azzal a civilkurázsival, melyet John F. Kennedy vagy Vaclav Havel várt el az emberektől. Kiállni a meggyőződésünkért ahelyett, hogy a legkisebb ellenállás útját választanánk, megerőltető és eltökéltséget kívánó magatartás - és csak a mindennapok harcában van mód a helytállásra, csak így dacolhatunk az alkalmazkodás nyomásával. Aki exponálja magát, az megtámadhatóvá válik, de szükség esetén ő maga is megragadja az alkalmat. Tendenciózusan veszélyesebben él, mint azok a nyárspolgárok, akik mindenre igent és áment mondanak, s csak odahaza morognak egy kicsit az orruk alatt, meg egyszer egy héten a cimborák körében, a törzsasztaluk mellett. A társadalmi együttélés ilyen és ehhez hasonló példái az egyéni fejlődés útjára is lefordíthatok. Hiszen azok ellen a konzervatív, állhatatos erők ellen, melyek folyton az utunkba állnak, és megakadályozzák a fejlődést - s amelyek többek között ebben a jellegzetesen polgári búcsúzásban nyilvánulnak meg: „Remélem, nem történik semmi!" - csak fellázadni lehet. Az állandóságnak és a származás bilincseinek, a múltnak és a megszokásnak, de a lustaságnak is hatalmas ereje van, mely ellen egyfolytában küzdenünk kell, ha fejlődni akarunk. Befejezésül gondolhatunk a tudatosságért vívott küzdelemre is, mely szintén minden síkon elképzelhető. Jól érzékelteti ezt a New York-i metró példája, melyet szinte kilátástalan helyzetben szabadítottak fel a bűnözés alól. Kocsiról kocsira állították helyre és védték meg a rendőri intézkedések a rendet, új körülményeket teremtve ezzel.72 Az egyén esetében ugyanez a helyzet: nap mint nap ki kell szabadítania életét a tudattalanság béklyójából, hogy új tereket nyerhessen a tudatosságnak. Erre, az egóval és annak tudattalanságával megvívandó küzdelemre céloz a Korán Szent Háborúja, a dzsihád, ami lefordítva nagyjából annyit tesz: nagy erőfeszítés. Egyébként minden vallás erre a szent belső háborúra buzdít, hiszen ez a valódi cél. A keresztény kultúrkörben a Mihály arkangyal által legyőzött sár-
259 kány elleni küzdelemre gondolhatunk, mely küzdelem minden egyes egyszerű keresztényre is vár. Ebben az értelemben a mindennapos meditáció is egy (agresszív) kísérlet arra, hogy naponta legalább egy kis időre megszabaduljunk a tudattalanságtól - abban a reményben, hogy a tudattalanságot lassanként a nap többi órájából is kizárhatjuk. A tudattalanság ellen vívott csatákhoz vagy a mindennapjainkat változtatjuk csatatérré, vagy kereshetünk magunknak különleges csatatereket, így beszélhetünk például a meditációba való visszavonulásról: visszavonulunk a mindennapokból, visszahúzódunk egy olyan helyre, ahol a szent háborút könnyebben megvívhatjuk. Ugyanez az ashramok és a zárdák, kolostorok alapgondolata is. A kihívás az, hogy a tudat számára elnyert területeket az egó követelőzéseivel szemben később is megvédjük, s a közönséges hétköznapokban is hídfőállásokat verekedjünk ki a tudat számára, melyek hamarosan oázisokként enyhítik majd fáradalmainkat. Ha azután ezek az oázisok egyre terjeszkedve egyszer összekapcsolódnak, miénk a győzelem és a megszabadulás. A tudattalan feletti győzelemmel végződő, hosszú szent háborúnk kezdődhet tehát azzal, hogy minden nap kiharcoljuk meditációnk számára a kellő időt, hogy a nyugalom megvalósított szellemi tartása áthassa egész napunkat. Tényleg nincs is más, amit el kéne érnünk ebben az életben, legalábbis a Korán azoknak, akik ebben a szent háborúban esnek el, a Hetedik, vagyis a legmagasabb Mennyországot ígéri. Még ha oly borzalmasan félreértelmezték is napjainkban ezt az ígéretet, akkor is olyan ígéret marad, melyben nem csak a mohamedánok bízhatnak. Az a kor, mely mindent a legközönségesebb materiális síkra rángat, a fanatikusokat ráveheti, hogy a szent háborút a külvilágba kényszerítsék, ám az egyénnek is mindig megadja a lehetőséget arra, hogy saját, belső szent háborúját a külvilág konfliktusai és háborúi fölé helyezze, s a küzdelmet saját magával kezdje. Ha sikerül a nap nagyobbik részét felszabadítani a tudattalanság alól, értelmük lehet a napi két meditációnál kiterjedtebb csatáknak is. Sokak számára bevált, hogy évente egyszer elvonulnak abban a reményben, hogy a meglelt szellemi tartás kihat az egész évükre. Az életút felén pedig a nagyobbfajta visszavonulás, a szakmai és családi felelősség alóli fokozatos visszalépés, szem előtt tartva, hogy a valóban lényegesnek, a belső szent háborúnak áldozzuk magunkat. Legvégül bekövetkezik a nagy visszavonulás, a halál, a lélek nagy tudatosulásának lehetőségével, és annak felismerésével, mi is lett volna életünk valódi célja. Ez a tapasztalat korábban is elérhető, ezt nevezik megvilágosodásnak, megszabadulásnak, nirvánának, szamádhinak vagy Isten égi birodalmának - végső soron azonban valamennyi kifejezés ugyanazt jelenti: az egó felett aratott győzelmet a szent háborúban. 260
Jegyzetek 1 Itt mindenekelőtt Friedrich Hacker Agression. Die Brutalisierung dér modernen Welt (Agresszió. A modern világ brutalizálódása), Bécs-München-Zürich, 1971 című könyvére kívánok támaszkodni. 2 Dávid N. Daniels-Marshall F. Gilula-Frank M. Ochberg (kiad.): Violence and the Strugglefor Existence, Boston, 1970, 24. 3 Konrád Lorenz: Das sogenannte Bőse. Zűr Naturgeschichte dér Aggression (Az úgynevezett gonosz. Az agresszió természetének története), Bécs, 1963. 4 Hacker,161. 5 Hacker,199.skk. 6 Hacker,219. 7 Hacker,222.skk. 8 Hacker,113.sk. 9 Hacker,80. 10 Hacker,135. 11 Hacker,136. 12 Fritz Riemann, Grundformen dér Angst. Eine tiefenpsychologische Studie (A féle lem alapformái. Mélypszichológiai tanulmány), München, 2002. 13 Egykor a Szaturnusz uralta a ma már az Uránusz hatáskörébe tartozó Vízön tő-elvet is. Ebből a szemszögből nézve hamvazószerdán a Szaturnusz elvé nek csak a második aspektusa mutatkozik meg. 14 Frédérick Leboyer: Geburt ohne Gewalt (Erőszak nélküli szülés), München, 1999. [Magyarul lásd: Fédérick Leboyer: A gyöngéd szülés, Budapest, T-Twins, 1994.] 15 Lásd a szerző Dér Weg ins Lében. Schwangerschaft und Geburt aus ganzheitlicher Sicht (Az életbe vezető út. Terhesség és szülés a teljesség szemszögéből) című köny vét. 16 A magas vérnyomás, illetve a szív- és érrendszeri problémák részletes ma gyarázata és értelmezése a Herz(ens)-Probleme (Szívfbéli] problémák) című könyvemben olvasható. 17 Lásd a Neue Zürcher Zeitung 2002. augusztus 15-i számát. 18 Detlef Stoklossa, Wut im Bauch (Düh a hasban), Freiburg, 2001. 19 Stoklossa, 32. 20 Stoklossa, 34. 261 21 Lásd a „Pubertás" című fejezetet a Sorsfordulók. Az életválság mint az újrakezdés lehetősége című könyvben. 22 Stoklossa, 49. sk. 23 Lásd a „Mozgás" című fejezetet a Saulén dér Gesundheit (Az egészség oszlopai) című könyvben. 24 A dupla vagy kettős kötődés olyan pszichológiai szituáció, melyből nincs kiút, mert az ember mindig bűnösnek érzi magát. Az ifjú vagy a nevelői előtt találtatik bűnösnek, vagy a vele egyenrangú azonos korúak csoportjában és a titkos társadalmi ideállal összevetve. 25 Stoklossa, 104. 26 Hacker, 28. skk.
27 A témáról bővebben a Mitől beteg a világ? című könyvben olvashatnak. 28 A rák témájával részletesen A lélek nyelve: a betegség című könyvben foglal kozunk. A nőkre jellemző rákfajták a Frauen-Heil-Kunde (Nő-gyógy-ászat), az emésztőrendszeri rák a Verdauungsprobleme (Emésztési problémák) című köny vekben kerül szóba. Az egyes, speciális rákfajtákat a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című mű elemzi. 29 Ezt az irányzatot célozza a szerző Dér Weg ins Lében (Az életbe vezető út) című könyve. 30 Lásd a „Császármetszés" című fejezetet a Dér Weg ins Lében (Az életbe vezető út) című könyvben. 31 Például a Mitől beteg a világ? című könyvben. 32 Alexander Mitscherlichs, Krankheit als Konflikt (A betegség mint konfliktus), Frankfurt ám Main, 1966. 33 Lásd a „Mellrák" című fejezetet a Frauen-Heil-Kunde (Nő-gyógy-ászat) című könyvben. 34 A táplálékok típustanához lásd a megfelelő fejezetet a Saulén dér Gesundheit (Az egészség oszlopai) című könyvben. 35 A húsfogyasztás témájának részletes ismertetését lásd a Saulén dér Gesundheit (Az egészség oszlopai) című könyvben. 36 A London School of Hygiene and Tropical Medicine és a heidelbergi Rákku tatási Központ hosszú távú tanulmányai alapján. 37 Idevágó, konkrét gyakorlási, táplálkozási és lazítási módozatok találhatók a Saulén dér Gesundheit (Az egészség oszlopai) című könyvben. 38 Az infravörös-kabin és a rendszeres szaunázás előnyeit lásd a Testi és lelki megtisztulás című könyvben. 39 A következőkben mindenekelőtt Gerhard Buchwald Impfen - Das Geschaft mit dér Angst (Oltás - Üzlet a félelemmel), München, 1997 című könyvére támasz kodom. 40 Ravi Roy-Carola Lage-Roy, Die homöopatische Prophylaxe (Homeopatikus meg előzés). Homöopatischer Ratgeber 4. Murnau 2001; ugyanez: Impffolgen und 262
lung (Az oltások következményei és kezelésük), Homöopatischer Rat-geber 15. Murnau 2001. 41 A jupiteri elv a Mars és a Plútó princípiumához hasonlóan a tíz klasszikus ősprincípium egyike. Közelebbit erről A függőleges világkép című könyvben. 42 Lásd: Die ívunderbare Heilkraft des Atems (A lélegzet gyógyító ereje) [illetve a M. Schirner: Légzéstechnikák (Bioenergetic, 2004)] című könyvet. 43 A johanniskircheni gyógyászati központban végzett négyhetes kórképelem ző pszichoterápia tapasztalatai lényegében ezt igazolják. 44 Értelmezését lásd a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című könyvben. 45 A gyomor betegségeinek részletes értelmezése a Verdauungsprobleme (Emész tési problémák) című könyvben található. 46 A szülés/születés lezajlásának részletes leírása Dér Weg ins Lében (Az életbe ve zető út) című könyvben található. 47 A bélelzáródás részletes értelmezése a Verdauungsprobleme (Emésztési problé mák) című könyvben olvasható. 48 Részletesebb utalások Michéle Caffin francia fogorvos könyvében találhatók. Quand les dents se mettent a parler, Paris, 1994.
49 Lásd: Saulén dér Gesundheit (Az egészség oszlopai). 50 Dirk Schreckenbach: An jedem Zahn hangt immer auch ein ganzer Mensch (Min denfog egy egész embert jelent), Nonnweiler-Otzenhausen, 2001. 51 Személyes közlés alapján; lásd Alexander L. Rossaint könyvét is: Ganzheitliche Zahnheilkunde. Holistische Zahnmedizin in physischer, psychischer und metaphysischer Schau (Teljes körű fogorvoslás. Fizikai, pszichikai és metafizikai szemlé letű holisztikus odontológia), 3., bővített kiadás, Heidelberg, 1991. 52 A Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című könyvben „Záhne" (Fogak) címszó alatt megtalálhatjuk, hogy Dr. Christian Kobau szerint mely fogak melyik meridiánhoz rendelhetők. 53 Lásd gyermekeknek szóló CD-programjaimat: Ich bin mein Lieblingstier (Én vagyok a kedvenc állatom) és Marchenland (Mesevilág). 54 Thomas Armstrong: Das Marchen vöm ADHS-Kind (Mese az ADHD-s gyermek ről), Paderborn, 2002. 55 Péter R. Breggin: Talking back tó Ritalin, Boulder, 2001. 56 Stanley Greenspan-Jacqueline Salmon: The Challenging Child. Understanding, Raising, and Enjoying the Five „Dijficult" Types of Children, Cambridge, Mass. 1996. 57 Thom Hartmann-Edward M. Hallowell-Michael Popkin: Attention Deficit Disorder. A Different Perception, Grass Valley, Ca. 1997 58 Richárd DeGrandpre: Ritalin-Nation: Rapid Fire Culture, New York, 1999 59 Judyth Reichenberg-Ullman-Robert Ullman: És geht auch ohne Ritalin (Ritalin nélkül is lehet), Peiting, 2001
263 60 Barbara Simonsohn: Hyperaktivitat. Warum Ritalin keine Lösung isi (Hiperaktivitás. Miért nem megoldás a Ritalin?), München, 2001. 61 Péter Schlotke: Rastlose Kinder, rastlose Eltern (Nyughatatlan gyermekek, nyugha tatlan szülők), München, 2000. 62 Simonsohn, 31. sk. 63 Lásd ehhez: Mitől beteg a világ? 64 Simonsohn, 90. 65 A Tourette-, valamint a többi, itt felsorolt szindróma é rtelmezését lásd a Krankheit als Symbol (A betegség mint szimbólum) című könyvben. 66 Simonsohn, 96. 67 Lásd ehhez: Saulén dér Gesundheit (Az egészség oszlopai). 68 Tapasztalataink szerint a legjobb megközelítési mód az érzékelés útján törté nő, mivel a tisztán intellektuális megközelítés kizárja e világszemlélet komp lexitását. „A függőleges világkép" elnevezésű, az őselvekről szóló szeminá riumunk ilyen módot mutat be. Információ: Heil-Kunde-Institut, Graz. 69 Lásd a Die Leichtigkeit des Schwebens (A lebegés könnyedsége) című könyvet. 70 A Saulén dér Gesundheit (Az egészség oszlopai) című könyv táplálkozásról szó ló fejezete bevezet a termikusán tudatos táplálkozás e módjába. 71 Az Entgiften - Entschlacken - Loslassen (Méregtelenítés - salaktalanítás - elen gedés) című könyvben olvasható, hogyan gondoskodhatunk jobb minőségű
ivóvízről. 72 Az eset részletes leírása és kommentárja a Mitől beteg a világ? című könyvben olvasható. 264 A szerzőről Dr. Rüdiger Dahlke 1951-ben született. Orvosnak tanult, majd természetgyógyász és pszichoterapeuta végzettséget szerzett. AThorwald Dethlefsennel közösen írt Út a teljességhez című könyv világszerte nagy sikert aratott. Ma a feleségével, Margit Dahlkéval alapított johanniskircheni gyógyászati központ orvosaként és terapeutájaként dolgozik. Emellett szemináriumokat vezet és előadásokat tart. Magyarul eddig megjelent könyvei: Út a teljességhez. A betegségek jelentése és jelentősége (Thorwald Dethlefsennel közösen),Arkánum Kiadó, 1991 (Második kiadás: Magyar Könyvklub, 2000) A mandulák világa, Dunakönyv, 1994 A lélek nyelve: a betegség. A kórképek értelmezése és a betegség adta esély, MagyarKönyvklub, 1996 Sorsfordulók. Az életválság mint az újrakezdés lehetősége, Officina Nova, 1998 (Második kiadás: Sorsfordulók. Az életválság, a fejlődés lehetősége, Bioenergetic, 2004) A dohányfüst pszichológiája (Margit Dahlkéval közösen), Bioenergetic, 1997 A tudatos böjtölés kézikönyve, Bioenergetic, 1998 Súlyproblémák. A túlsúly és az átlagon aluli súly jelentése és gyógyítása, Bioenergetic, 2000 A függőleges világkép (Nicolaus Kleinnal közösen), Bioenergetic, 2001 Testi és lelki megtisztulás (Doris Ehrenbergerrel közösen), Bioenergetic, 2001 Meditációs kalauz (Margit Dahlkéval közösen), Bioenergetic, 2002 Belső utazás. Vezetett meditációk a belső úton, Bioenergetic, 2003 Mitől beteg a világ? A modern mítoszok jövőnket veszélyeztetik, Magyar Könyvklub, 2002
