Az ablakmosó Burleszk-tragédia egy felvonásban

Az ablakmosó

Burleszk-tragédia egy felvonásban 103104

Személyek ABLAKMOSÓ TOMI ANNI, a felesége HÁZMESTER HÁZMESTERNÉ NUSI I. OVERALLOS II. OVERALLOS Bemutatták Miskolc, 1963, Nemzeti Színház Augsburg, 1966, Komödie Párizsi Rádió, 1968 105106

Halk dzsessz fogadja a közönséget, háromdimenziós hangtechnikával. A dzsessz stílusa különböző tájjellegzetességek keveréke, egyvelegszerű s mintegy előre érezteti, hogy amihez bevezetőül szolgál: valamikor a mában történt vagy történik. Közben leereszkedik a plakátfüggöny: absztrakt és bántóan naturalista képelemekből összevágott, zsúfolt montázs. A képelemek jó része – hídtraverz, pálmafa, hernyótalp, kiállítási anyakoca a malacaival, meztelen női combok, lemetszett felhőkarcolócsúcs a tenger fölött, angol W. C., üres szónoki emelvény, romvárosrészlet, Marcus Aurelius szobra, hátsó nézetből egy bikanyakú férfifej feltartott s ökölbe szorított kézzel stb. – mindez inkább csak hangulatkiegészítő. Nem középütt, de feltűnő helyen: benzinkút, két ráakasztott harmonikacsővel. S különböző olvashatatlan felírások. Csupán két felírástöredék értelmes valamelyest ROL-ROL A KLASSZIKUS – ÉLJEN A JÖVŐ. A Plakátfüggöny felgöngyölődik, s vele a zene is elúszik. Csend. 107A színpad majdnem sötét. Jobboldalt rekeszekre osztott, nagy, üveges ablakráma: rézsút magasodik, s enyhén előredől. Az ablakon túlról távoli neonreklámok fénye szűrődik be. Ebben a pirosas derengésben rajzolódik ki a baloldalt álló heverő. Tomi és Anni feküsznek rajta, összefonódva, mindketten pizsamában. Kívülről halk fütyörészés hallatszik. Kis idő múlva – a fekete körfüggöny középső része felől – éles pászma kutatja végig a színpadot: olyan, mint valami tolvajlámpa fénye. Egy pillanatra megállapodik a heverőn. Tomi álmosan, kócosan felül, bizonytalan mozdulatot tesz a fény felé, majd ismét átöleli Annit. A fénypászma elhúzódik róluk, tétován másutt keresgél, kialszik. A fütyörészés felerősödik kint; szinte várnánk, hogy belépjen valaki. Néhány pillanat múlva – rövid keresgélés után – a fénysugár újra visszasiklik a heverő párra. Tomi – miután a fény megint kialudt – bosszúsan feláll; fölemel a földről egy rózsaszín huzatos, arany virágos paravánt, és félkörösen a heverő mellé állítja.

Elégedett a munkájával. Aztán, mintha elkésett gyanakvás venne erőt rajta, óvakodva odasétál az ablakhoz, kinéz; hátramegy a körfüggöny középső részéhez, ahonnét a fénysugár tűzött be, és ott hallgatózik. Közben kivilágosodik a színpad. Tomi megnyugodva előrejön, de mielőtt beszélni kezdene, még egyszer igazít valamit a paravánon. 108

TOMI Paraván… öreg, kopott jószág, de azért még megteszi. Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy bizonyos tárgyak milyen makacsul ellenállnak az idő vasfogának. A dédnagymama meghal, a nagymama is meghal, a mama is elhalálozik… mindez nem számít. Ezek a szívós holmik talán az özönvizet is túlélnék. Fölkerülnek a padlásra, lekerülnek a pincébe, aztán megint a padlásra, rádobálják a nagybácsi kofferjét, a szétszedett kályha csempéit, morzsolt kukoricát szórnak rá… Nem számít. Egyszer csak megint a szemétdomb tetejére tornázzák magukat, és újra fölfedezik őket: Nini, a paraván, nem is olyan poros! Tűnődve nézi a paravánt. Gondolják el, hányan vetkőztek már e paraván mögött! Hány nemzedék! Micsoda történelem! A csípő- és mellbőség változik, de egyébként… Tudják, ezeknek a hajnali filozofálgatásoknak van egy nagy előnyük: legalább őszinték. Az ember fekszik… aztán egyszer csak felriad. Nem is tudja először, hol van, csak azt, hogy egyedül van, kifoszthatatlanul és kileshetetlenül egyedül… Semmi nem ér annyit, mint ezt elhinni. És fecsegünk, fecsegünk közben, persze csak gondolatban. Birizgáljuk a köldökünket, alvó kedvesünkről lehúzzuk a takarót, a szemetesautó eldübörög az ablak alatt… Ó, nem, mondjuk, korán van még – s különben is, mi közöm hozzá? Hagyjanak békén. Én megfizetem az adót, kitérek a járművek elől…109Meghatottsággal és pátosszal. Csak ezt az ábrándot tessék meghagyni nekem: hogy a paravánunk nem lyukas még. Kicsi kis bárka a hullámok tetején… Összeteszi a kezét, fölfelé néz. Könyörgök, méltóságos orkán hatalmasság, szíveskedjék valami más összetörnivalót keresni… Két éve házasodtam, a feleségem bimbózó virág, és olyan rövidek az éjszakák. Az éjszakák mindig rövidebbek a kelleténél… Hosszabb szünet. Azt hiszem, túllőttem a célon. Egyáltalán – érdekli ez önöket? Nem akarom a vasárnapjukat elrontani. Nekem is drága, hat napig gyűjtöttem hozzá a piros festéket.Szünet. Tegnap este azt mondja a feleségem: Szívem, mért piros betűs a vasárnap? – Látják, ez az. Ezek az okos kis butus kérdések. Ezekben van a boldogság. Csak hallanának ilyenkor! Hogy miket ki nem tudok találni! „Encsembencs, drága bogaram, te vagy a tündöklő lótuszvirág, neked nyit a kakasmandikó és a réti kikerics, nincs párod a tízes számrendszerben, de most ne szólj, egyszer majd elmagyarázom az új fizikai világképet és a repülő csészealjakat, amit az újságok írnak, marhaság, csak nekem higgy, akkor nem vétkezel… Ugye, hiszel nekem?” – Nem dicsekedni akarok, de mi igazán boldogok vagyunk. Feleségemnek én írom a vezércikkeket – és mondhatom, irigyelhetnek az újságírók. Ő el is olvassa az enyéimet. „A vasárnap azért piros betűs, drágám, mert nem nyit be a kül110dönc, az ügynök, a detektív, a postás, a házmester, egyáltalán nem nyit be senki, és ha a nap túl korán süt a hasadra, egyszerűen felállítod a paravánt, ami még az Irma nénié volt szegényé, nyugosztalja Isten, és nyugosztalja mindazokat, akik véreztek és meghaltak, mert az ő vérük festette pirosra a vasárnapot. Ámen.” Megnézi az óráját. Fél hat. Bűn fölkelni ilyen korán. Mondják… kérdezhetek valamit? Szeretnek önök hajnalban csókolózni? Én bevallom… Szünet. Nos, igen.

Erről nem illik. Szünet. Pedig úgy van ám… valahogy nem igazi boldogság, ha nem beszélhetünk róla.Ellágyulva. Hogy a kedves csak most ébredezik… a pillangó még ott a száján – így mondják a költők –, meg egy csöpp nyál, egy kicsi ékszer… és olyan kiszolgáltatott! Csiga a háza nélkül. De nem… ez nem szép. Vállat von. De hát én nem vagyok költő. Csak színész. Az is valami. És olyan szívesen kitárnám magamat! Csak ne vallassanak, ne vallassanak, azt ki nem állhatom, ha vallatnak! Ha átvilágítanak, mint valami tüdőlebenyt… A paraván mögött ébredezve felsóhajt Anni, nyújtózkodik, meztelen lába kilátszik a paraván végénél. TOMI Megyek, megyek már, drágám! Indul, visszafordul. De azért önök is imádkozzanak értünk. Becsületszavamra mondom, adóztam, szavaztam, a gázszámlát kifizettem, a háború111ban nem öltem, tiltakozom az atomfutball ellen, és azt akarom, hogy mindenki szeresse egymást, és csak indokolt esetben gyűlöljünk. Imádkozzanak értünk. Kis szünet, majd beint a paraván mögé, kacsintva. Mi elvégezzük a magunkét. Lefekszik a paraván mögött. Zene: az előbbi halk dzsessz, ugyancsak háromdimenziós technikával. Zene a továbbiakban is háromdimenziós. A dzsessz elhalkul; újra felhallatszik a füttyszó. Fénypászma siklik a körfüggönyre. Kis idő múlva megjelenik a fénykarikában az Ablakmosó feje. Körülnéz, folytatja a fütyörészést. Zsebre dugott kézzel belép a függönyrésen. Hóna alatt hengerforma, újságpapírba göngyölt csomag. Pirospozsgás, negyven év körüli férfi. Öltözete: kék kabát, sárga nadrág, csokornyakkendő. Azokhoz a rendíthetetlen kedélyű kocsmalátogatókhoz hasonlít, akik egymaguk képesek egy egész társaságot elszórakoztatni: asztaltól asztalig sasszéznak, pohárral a kezükben, s a hamut mindig más kabátjára szórják. Középütt megáll, csomagját lerakja a földre, kényelmesen leveti a kabátját, és az ablakrámára akasztja. Még meg is igazítja pedánsan. Rikító, kockás inge fölött széles, fekete hózentráger. Aztán visszatér a csomagjához, szétbontja a földön, s fölemel egy nagy darab, puha szarvasbőrt. 112

ABLAKMOSÓ Szarvasbőr. Mindkét oldalát megmutatja. Üres, nincs benne semmi. Két lyukra mutat a bőrön. Itt bement a lövés, itt meg kijött. Aztán a nyúzás, a cserzés, a puhítás, a lágyítás… Semmi se megy egyszerre, mindenhez idő kell. De most már tökéletes. Olyan bársonyos, hogy öröm csavargatni. A két lyukon kidugja az ujját. Itt bement a lövés, itt meg kijött… Bocsánat, ezt már mondtam. Vállára veti a bőrt, és fütyörészve kimegy a függönyrésen. Tomi előmászik a paraván mögül, előrejön, megáll. TOMI Hangosan. Ki az? Ki az? Fejéhez kap. Csak nem hagytam nyitva az előszobaajtót? Indul hátra, közben észreveszi az ablakrámára akasztott kabátot.

Odaugrik, nézi, forgatja. Szentséges Isten! Egy valóságos kabát! Gyorsan átkutatja a zsebeit. Üres… nincs benne semmi… Kissé bambán. Mintha már hallottam volna egyszer… Álmodtam? A heverő felé siet. Anni… ne mozdulj… Egy valóságos kabát… egy idegen kabát! Változott hangon. Különben kár idegeskednem. Alszik. U t á n a mindig aludni szeret a drága… Visszafordul, megpillantja a földre terített újságpapírt. Óvatosan melléje guggol, elmerülten nézi, aztán fölkapja hirtelen, és beletemetkezik. Először csak bizonytalanul, majd egyre izgatottabban olvassa. …a déli megyékben megte113kintették a kora őszi munkanélküliséget, ünnepi díszfogadást rendeztek a tiszteletükre, és harminc százalékkal emelték az üzemi pályatestek karbantartási pótköltségvetését az új stílusirányzatoknak megfelelően, de amint a jelentés is mondja, nem sokra rá elhalálozott, és ma délután temetik, a lakásán háromezer-hétszázhuszonöt különböző fajta tükröt találtak, mellőzött színésznő, nincsenek örökösei, pedig ő volt a nagy, ő volt az egyetlen, de már nem láthatta, hogy százezres tömeg tüntetett, a hidakat felrobbantották, és Kongóban is fölfedezték a föld alatt, a szakértők szerint ez még kimeríthetetlenebb, s mint ahogy már tegnap lapzártakor is jelentettük, a világ legnagyobb emlékművét építik fel ez alkalomból, mivel már Varro is megmondotta: akik a nép számára az első szobrot felállították, véget vetettek polgártársaik félelmének, és csak növelték a tévelygést, szoros kapcsolatban Marcus Aurelius megállapításával, miszerint nehéz eldönteni, mikor öltek meg több embert, vajon előbb, hogy győzzenek, vagy utóbb, mivel már győztek, erről nyilatkozott az érsek is, és a kongresszus leszögezte, hogy az el nem sütött fegyver a jövő háborúja, ó, értsék meg, uraim, amíg dárda recsegett a bordák között, közelebb voltunk egymáshoz, de már csak filmmúzeumban látható eredeti lovasroham, gyermekeknek ingyen előadás és felhívás, hogy akik mesterséges megtermékenyülés útján, 114fájdalommentesen születtek, tíz év múlva jelentkezzenek a Központi Laboratóriumban felülvizsgálatra… Kiejti kezéből az újságot, bambán maga elé mered. Fütyörészve megjelenik hátul az Ablakmosó. Tomi felugrik. ABLAKMOSÓ Derűsen. Jó reggelt. TOMI Kicsoda maga? Hogy kerül ide? ABLAKMOSÓ Na, ne izéljen. Inkább azt mondja meg, hol tartják a vödröt. Nincs a helyén. Egy évvel ezelőtt még a konyhában állt, a stelázsi alatt. Most meg sehol semmi. Szép kis háztartást visznek maguk! TOMI Kikérem magamnak ezt a hangot! És különben is… Hogyan? Hogy képzeli? A kabát is a magáé? ABLAKMOSÓ Jó pofa. Azt hiszi, talán inassal jöttem? Na mondja, hol az a vödör? TOMI Nem mondom.

ABLAKMOSÓ Nincs vödrük? TOMI Nincs. ABLAKMOSÓ Tönkrement? TOMI Tönkre. ABLAKMOSÓ Hát jó. Akkor kérek a házmestertől. Ezen igazán ne múljék. Nevet, kifelé indul. TOMI Utánalép. Az én nevemben csak ne kéregessen semmit. És egyáltalán – miféle őrültség ez? 115

ABLAKMOSÓ Visszafordul. Mért, tud valami jobb megoldást ajánlani? TOMI Mit keres itt, arra feleljen! ABLAKMOSÓ Momentán egy vödröt. Meg esetleg egy létrát. Sajnos, enélkül nem megy, ez már hozzátartozik. Mindig így szoktuk kezdeni. TOMI Türtőztetve magát. Igazán?… ABLAKMOSÓ Visszasétál Tomihoz. Nézze… én megértem, ha egy kicsit szokatlannak találja ezt az egészet – ebben én is hibás vagyok. De ilyenkor kora reggel valahogy túl nagy a svung bennem. Maga meg bal lábbal kelt föl, látom… De megígérem, hogy nem zavarom soká. Bizalmasan. Megengedi, hogy kérdezzek valamit? Tomi dühödten hallgat. Maguk soha semmit nem szoktak kölcsönkérni egymástól? No, nem mondom, hogy nagy dolgokat… de mégis! Ezt vagy azt… ami adódik éppen – hiszen egy ember mégiscsak egy ember! Két ember meg pláne… TOMI Mit halandzsázik itt összevissza! Azt mondja meg, miért jött! ABLAKMOSÓ Nem is sejti? TOMI Nem. ABLAKMOSÓ

Csodálom. Pedig maga igazán intelligens ember. Nem azzal kezdi, hogy mindjárt hozzám vág valamit, hanem érdeklődik… szeretné tisztázni a dolgokat. Kedélyesen folytatja. Nem úgy, mint a kedves házmesterük! Az aztán igen! Nem szólt ugyan egy szót 116se – de nagyon gyanús képet vágott, mikor bejött a kapun. Úgy tett, mintha meg sem ismerne. De maga… maga, tudom, hogy megismer!Nyújtja a kezét. Vagy a kézfogásomról inkább? TOMI Szuggeráltan kezet nyújt. Örvendek. Ellenséges csönd. ABLAKMOSÓ Mosolyogva. Látom, kicsit megnyugodott. TOMI Téved. Nem nyugodtam meg. ABLAKMOSÓ Nem baj. Meg fog nyugodni. Most csak azért ideges, mert rossz az emlékezete. TOMI Majdnem kitör, de nyugalmat erőszakol magára. Semmi baja az emlékezetemnek. És különben is hagyjuk ezt az ostoba tréfát! Ha eddig nem vette volna észre: ez itt magánlakás. Tudja, ez a szó mit jelent? Ez a fogalom? M a g á n … lakás! Az enyém. ABLAKMOSÓ Hát persze. Nincs is erről szó, nem költözöm én ide. Kár aggódni ilyesmi miatt. TOMI Azt csak bízza rám, hogy mikor aggódom. Látja ezt a kulcsot? Előhúzza a pizsamája zsebéből, mutatja. Ez is az enyém. Meg tudná mondani, miféle kulccsal jött be? ABLAKMOSÓ Nem tudnám. Nincs kulcs. Bizony isten, nincsen. Kopogtattam, és magától kinyílt az ajtó. Még örültem is, hogy na, nem kell felcsöngetni a kis nagyságost, hadd alukáljon… 117

TOMI Ingerülten. Mit csináljon? ABLAKMOSÓ Bocsánat. – Szóval nincs vödör? Mert akkor megyek, és hozok egyet. Az Ablakmosó indul. Tomi visszahúzza. TOMI Itt marad! ABLAKMOSÓ Ne féljen, nem szököm el. TOMI Mit akar azzal a vödörrel?

ABLAKMOSÓ Na látja! Ha maga tényleg tudná, miért jöttem, mindjárt ezt kellett volna kérdeznie. De maga tudja… emlékszik is rám. Nem lenne egyszerűbb, ha nyíltan beszélnénk? Én igazán nem akarom kritizálni a háztartásukat, de ilyen piszkos ablakok mellett nem lehet élni. Ezeket le kell mosni. Szünet. TOMI Elképedve. Mit csinálni? ABLAKMOSÓ Lemosni. TOMI Szóval… Ön… ABLAKMOSÓ Igen. TOMI Az ablakokat?… ABLAKMOSÓ Miért ne? Ha már itt vagyok egyszer… Az időmből futja. TOMI De… de hogy jutott eszébe ilyesmi? Hívta valaki? Megbeszélte a feleségemmel? ABLAKMOSÓ Nincs ezen mit megbeszélni, kérem. Csak a vak nem látja, hogy szükség van itt rám. TOMI Gúnnyal. Értem. Szóval, vegyem úgy, hogy betört a lakásomba. ABLAKMOSÓ Nevetve. No, azért az túl118zás. Kerestem… és itt találtam meg. Kis mozdulattal körbemutat, a nézőteret se hagyva ki. TOMI Félre. Csak tudnám, hogy honnét ismerem! Ez a hang, ez az arc… Szép kis vasárnap reggel… ABLAKMOSÓ Blazírtan. De még odakint milyen gyönyörű! TOMI Meglepetten. Mit mond? ABLAKMOSÓ Mondom, hogy odakint milyen gyönyörű! TOMI No és? Mit akar ezzel? ABLAKMOSÓ

Mosolyogva. Kedvet csinálni. Elkomolyodik, lehalkítja a hangját. Különben téved, ha azt hiszi, hogy én csak a „színház” kedvéért jöttem ide. Nem. Kimutat a közönségre. Ez csak olyan körítés… nem kell komolyan venni. Meg talán nem is igaz ez az egész, talán nincs is… Hirtelen elhallgat. Én csakugyan magukhoz jöttem. Hosszabb szünet. ABLAKMOSÓ Elneveti magát. Ámbár nem mondom, az se rossz játék, ha az ember szépen odaképzeli maga elé a teli széksorokat, a színpadot, a vészkijáratokat azokkal a kis piros lámpákkal… ami egyébként nagyon fontos, a vészkijárat, anélkül fenét sem ér az egész, és monologizál, és játszik közben, mintha csakugyan színpadon állna. TOMI Idegesen. Honnét veszi ezt? 119

ABLAKMOSÓ Mellékesen. Csak úgy mondom. Az előbbi hangon folytatja. Persze, szórakozásnak nem rossz – csak egy kicsit veszélyes. Semmi összehasonlítás, semmi visszhang… csak a kisnagyságos. De hiába – ez nem az igazi. Családon belül marad. TOMI Fojtottan. Szóval hallgatózott? ABLAKMOSÓ Azt éppen nem – csak nem akartam megzavarni közben. Kint vártam az ajtó előtt, amíg befejezi.Bizalmasan. Az a paravánmonológ különben nem rossz! Valami régi szerepből való? Vagy csak olyan alkalmi rögtönzés? TOMI Semmi köze hozzá! ABLAKMOSÓ Jó, jó, csak érdeklődtem. Érdeklődni se szabad? TOMI Fegyelmezetten. Uram! Ha nem tudná, vasárnap reggel van… ABLAKMOSÓ Tudom. Azért vagyok itt. TOMI Emeltebb hangon. És én ilyenkor magamban szeretek monologizálni – ahogy volt szíves megfogalmazni az előbb. ABLAKMOSÓ Legyint. Nekem mondja? Ismerem én az ügyfeleimet. Dehogyis tudnának kibújni a bőrükből, megváltozni… Pláne maguktól! Még ha segíti, vezetgeti őket valaki… TOMI Például maga! ABLAKMOSÓ Például én.

TOMI Elképedve. Nagyszerű! Félre. Szemtelenebb, mint egy biztosítási hiéna! 120

ABLAKMOSÓ Megveregeti Tomi vállát. Bocsánat… Tominak? Csönd. Na?… Na?…

hogyan

is

hívják

magát?

Tomi dühösen hallgat. Na látja! Még ez is stimmel… S még azt akarja elhitetni velem, hogy rossz helyre jöttem! Kis szünet után. De valahogy tényleg pechem van magukkal. Mikor egy évvel ezelőtt itt jártam… TOMI Csattanva. Itt ugyan soha! Ezt talán jó lesz, ha leszögezzük! ABLAKMOSÓ Jó, szögezzük le. De legalább nyugtasson meg, hogy nem tartom fel… Az ablakokkal egykettőre végzek. TOMI Remek! S mi mással foglalkozik még? Általános nagytakarítás, vécétisztítás, magánlaksértés… ABLAKMOSÓ Nevet. Csak hétköznap, az utóbbival csak hétköznap! Vasárnap oda megyek, ahol tudom, hogy szívesen fogadnak, megértéssel – még ha nem vallják is be. TOMI Meg kell hagyni, a technikája nem rossz. Ügynök? Ablakmosó megrázza a fejét, és tiltakozva hümmög. Pedig azt hittem. Körbejárja az Ablakmosót, alaposan megnézi, mint valami kiállítási unikumot.Egyáltalán kinek dolgozik maga? Magánvállalatnak? Ablakmosó keresztbe fonja a karját, tiltakozva újra hümment. TOMI Állami vállalatnak? Újabb fejrázás és hümmentés. 121

TOMI Hallja… ha a végén benyúl a zsebébe, és előhúz egy reklámcédulát, hogy használjak… mit tudom én… Rol-Rol ablakmosó vegyszert – én igazán nem tudom, mit csinálok! ABLAKMOSÓ Rázza a fejét, hümment. Nem húzok elő semmit. TOMI Elkeseredetten. Majd bolond lesz előre megmondani! Csöndesebben. Tudja, mi a szerencséje magának? Hogy erősebb nálam. Az egyetlen sport, amiben vittem valamire, a pingpong, de a döntőben ott is megvertek mindig. Fegyelmezetten,

udvariasan folytatja. Különben kirúgnám, elhiheti, összegyűrném, mint egy papírlapot… Odalép az Ablakmosóhoz, megfogja a hózentrágerjét, elhúzza, visszaengedi. Ismeri a K e t t e n v a g y u n k e g y e k című könyvet? Ablakmosó hümment, hogy nem. TOMI Nem is magának való. Nem is értené. Szerelmes történet. Két fiatalról szól… nincs semmijük… még a vendéglőben is egy széken ülnek… Van egy födeles gyermekkocsijuk, úgy találták valamelyik pályaudvaron, és délutánonként ezzel sétálnak az utcán… A kocsi üres, de azért mégis mindig átmennek a napos oldalra – érti? Erről szól a könyv. És akkor a negyvenedik oldalon jön egy reklámkép, egy benzinkút, azokkal az undok harmonikacsövekkel, amikre ha csak ránézek, hányingert122kapok, mint a polipoktól – érti? – és alatta valami lelkes szöveg, hogy mit csináljak, ha boldog akarok lenni… Hosszabb szünet. Nézik egymást. Ablakmosó, mellén keresztbe font karral, mozdulatlanul áll. Tomi lassan közeledik hozzá. TOMI Tudja, mit csináltam ezzel a negyvenedik oldallal? Kitéptem a könyvből és összegyűrtem – így!Mutatja. Semmi keresnivalója nem volt ott. Csak belerondított a történetbe. Tetszik érteni? ABLAKMOSÓ Zsebre dugja a kezét. Tökéletesen értem. De a mi esetünk más. Ha megengedi… Járkálni kezd.Önök valahogy a szívemhez nőttek. Nem érzelgősség ez, nem tolakodás – legalábbis szeretném, ha nem annak venné. Legtöbben úgy képzelik, hogy az efféle munkát, mint az enyém, csak úgy mellékesen is el lehet végezni. Házilag. Mi szakértelem kell hozzá? – mondják. – Hiszen bárki meg tudja csinálni… Megáll. Ha akarja. De többnyire nem akarják. Érthetetlen, de így van. Nekünk magunknak kell munka után nézni, ha meg akarunk élni… Ne értsen félre. Önök kivételek. Még ha adnának, se fogadnék el mást, mint amit kérek. Szimpatikusak nekem. Újra járkálni kezd.Valahányszor elmegyek az ablakuk alatt, és felnézek, valahogy megforrósodik a szívem… Bizonyára ismeri ezt. Szakmai szenve123dély. S alig várom a május tizenhetedikét, amikor önök a sorosak. TOMI Hogy érti ezt? ABLAKMOSÓ Mondom. Önök a sorosak. Egy éve pontosan ugyanezen a napon jártam itt. TOMI Önnek rögeszméi vannak! ABLAKMOSÓ Lehet. De a rögeszméim nélkül elpusztulnék. Én is csak test vagyok, amit táplálni kell. De ha hallgat rám, az összes ablakot kipucolom. És a tavalyit se számítom föl. TOMI Felcsattan. Nincs semmi tavalyi! És idei sincs! Semmi sincs. Hát nem érti meg végre?!

ABLAKMOSÓ Flegmával. Értem én. De mikor tavaly itt jártam, nem voltak itthon. TOMI Úgy! Szóval akkor is besurrant a lakásba, mint most! ABLAKMOSÓ Szerényen. Akkor is kopogtattam előbb. És éppen ettől hatódtam meg. Hogy önként nyílik az ajtajuk előttem. Régi a zár? Rossz a zár? Ez csak olyan lárifári. Én intést éreztem ki belőle. Önöknek szükségük van rám. Úgy élnek, mint a galambok. Csöndben, magányban, egymásért… Azt hiszi, ez nem látszik kívülről? És itt is… minden szögleten látszik. Ablakmosó a színpad közepe táján lehajol, s a heverő felé néz, mintha ajtón lesne be. 124

ABLAKMOSÓ Kedves neje a másik szobában? TOMI Idegesen. Mit akar ott? Menjen onnan! ABLAKMOSÓ Odabent hány ablak van? Kettő? TOMI Semmi joga leskelődni! ABLAKMOSÓ Kis mosollyal. Látom, redőny is van. Annyira bíznak ezekben a redőnyökben? Tomi az Ablakmosó elé áll széttárt karokkal, mintha az ajtórést takarná. TOMI Nézze, szeretném, ha békében búcsúznánk el, mért molesztáljuk egymást? Jó trükk volt, jó tréfa, elismerem… sőt még azt is, hogy van valami ellenállhatatlan magában, a közvetlenségében, a frisseségében. Fantáziája van… csak egyben szenved hiányt. Nincs érzéke a mások fantáziája iránt. ABLAKMOSÓ Nagyon jó! Ezt még senkitől se hallottam ilyen kereken. Úgy érti ezt… TOMI Közbevág. Ahogy a legkevésbé kellemes önnek. ABLAKMOSÓ Őrültnek néz? TOMI Nem szívesen döntök ilyen kérdésekben. ABLAKMOSÓ Megvonja a vállát. Sajnálom, hogy ennyire nem ért meg. Ellenséges és bizalmatlan… nem velem – önmagával szemben. Én csak jót

akarok. Hirtelen. Nem 125fázik idebent? Nézze ezeket a szomorú ablakszemeket… Az embernek a szíve facsarodik. Pedig micsoda tavasz van kint! Ne kényszerítsen rá, hogy elérzékenyedjem… Hatásos szünet és gesztus. Hát mindenképpen muszáj, hogy akaratuk ellenére végezzem el a munkámat? Szünet. TOMI Döbbenten. Akaratunk… ellenére? ABLAKMOSÓ Szerényen, de jelentősen bólint. Mondtam. Önök a sorosak. Olyan mozdulatot tesz, ami hangsúlyozza a jóindulatát. És mit gondol: nem jobb, ha én?… Jobb, ha velem. Vagy jöjjön holnap valaki más? Akiben még annyi fantázia sincs, mint bennem? Csak képzelje el. Egyszerűen bedöntik az ajtót, fölállítják a létrát, és nekilátnak. S talán még szarvasbőrük se lesz… Meglobogtatja a bőrt. Ez még valódi, hamisítatlan, nem műanyag. Itt bement a golyó… itt meg kijött… Vállára veti a bőrt. TOMI Végképp elbizonytalanodik. De hát… ki küldte önt? ABLAKMOSÓ Körülnéz, majd cinkosan magához inti Tomit. Jöjjön közelebb. No ne féljen… megsúgom. Tomi kis tétova várakozás után odalép az Ablakmosóhoz, az a füléhez hajol – így állnak mozdulatlanul. Közben menetelő léptek dübörgése hallatszik fel, majd egy üresen pufogó, szájbarágósan taktusos induló; ellenszenves paró126diája a vasfegyelmet szuggeráló indulóknak. Tomi artikulálatlanul felkiált, hátratántorodik, feltartja két karját, mint aki megadja magát. Zene hirtelen elhallgat. ABLAKMOSÓ Kis mosollyal. De aztán szót se senkinek! Hivatali titok. Kis szünet után. Bár ugyan – olyan édes mindegy. Nem maguk az egyetlenek… Vannak még kuncsaftjaim. Már inkább csak megszokásból mondom, hogy „hivatali titok.” Szuggerálva. Mindenesetre, nem beszélünk róla – aztán punktum. Hát nem jobb így? Minek még el is kiabálni? Újra mosolyog. TOMI Továbbra is feltartott kézzel, dadogva. De most?… Éppen most? Vasárnap?… ABLAKMOSÓ Fejét ingatva. Csuda egy makacs ember maga! Vasárnap – hát mit csináljunk? Véletlenül így alakult. Vagy azt hiszi, hétköznap kényelmesebb lenne? Tomi – még mindig feltartott kézzel – megrázza a fejét. ABLAKMOSÓ Na látja. Ablakmosó fölemeli a földről az újságot, és Tomi felé nyújtja. ABLAKMOSÓ

Olvasta? Mert ez is hozzátartozik ám. Pár hetes ugyan, de ha hátulról visszafelé olvassa, még egészen friss. Tomi az újság után nyúl, majd ismét föltartja a karját, kezében az újsággal. Ablakmosó vállára teszi a kezét. 127

ABLAKMOSÓ Valahonnét muszáj egy vödröt szereznem. Higgye el, a végén igazat ad nekem. És holnapra el is felejti a felfordulást. Új életük lesz. A galambok kirepülnek a világba… Hangjában pátosz, de felemásan hangzik. Először csak bizonytalanul emelik a szárnyukat, először vakít a fény… meg kell szokni, hogy nincs biztos föld a lábuk alatt… de repülnek, repülnek a bizonytalan bizonyosság felé! – s úgy fognak visszaemlékezni a fészekre, mint valami szűk kalitkára. – No, fel a fejjel. Higgye el, nekem csak az önök jóindulata fontos – hogy önök is akarják. Gyűlölöm az erőszakot. Ha minden szép rendben megy, megígérem, hogy egy évig nem jelentkezem. Indul, visszafordul. Létra a padláson? Tavaly még ott volt… TOMI Zavartan. Nem… a pincében… ABLAKMOSÓ Indul, ismét visszafordul. A nagy pincében? TOMI Hirtelen leereszti a karját, ordít. Egy pince van csak! Karját újra fölemeli, megismétli halkan. Csak egy pince van… ABLAKMOSÓ Kedélyesen. Ordítson nyugodtan, megszoktam én már. Tudja, hogyan jártam egyszer? Gránátot vágtak hozzám. Szavamra. Még szerencse, hogy múlt világháborús volt… vagy csak a kapszlija döglött be? Nem robbant. A vitrinben őrizgették. Ez is különös szokás, mi? Ismét indul, megint visszafordul.Vitrinjük nincs? Tisztítani, fényesíteni? 128

TOMI Megrázza a fejét. Nincs. Gránát sincs. Nincs semmink, csak amit itt lát. Mintegy magának. De mintha már ez se volna… Ablakmosó felé. Tessék. Menjen. Hozza a létrát. ABLAKMOSÓ Együttérzéssel, halkan. Hozom a létrát. Meg a vödröt. Széles mozdulattal. Ön akarta. Ablakmosó kimegy hátul a függönyrésen. Tomi mereven bámul utána. Kis idő múlva – még mindig föltartott kézzel – szédelegve járkálni kezd, a heverőhöz közelít, visszafordul, az ablakrámához megy, vonalakat húzgál a poros üvegre. Hirtelen föleszmél, hogy kezében van az újság. Lassan maga elé emeli, forgatja, hol keresztbe, hol hosszába. Közben letérdel, elmerülten föléje hajol, anélkül hogy egyszer is fölemelné a fejét.

A paraván mögül ásítás hallatszik, mozgolódás. Önfeledten, kigombolkozva, fél lábán felcsúszott pizsamában, megjelenik Anni, nagyot nyújtózik a közönség felé. Törölgeti a szemét, kuncogva nevetni kezd. ANNI Hát ez csuda! Muris! Azt álmodtam, hogy színházban vagyok. Pedig ritkán járunk színházba…Sóhajt. Tominak ötödik éve nincs szerződése. Nem is tudom, miből élünk azóta. Öt év nagy idő… Jaj, pedig hogy tud játszani az én Tomim! Csak látnák, hallanák egyszer! És tudják, mivel bocsátották el a színháztól? Kicsit elhallgat. Egy reggel behívták 129az irodára, és azt mondta neki az igazgató: „Sajnos, a mi darabjainkban nincs szerep az ön számára, ön túlságosan komolyan veszi önmagát.” Érzelmes felháborodással. Istenem, hát már ez is bűn? Én igazán nem értek hozzá, nem akarok beleszólni, és nem is kérdez meg engem senki – de azt az egyet tudom, hogy Tomi nem alkuszik. Ő aztán biztos, hogy nem! Kis szünet. Anni a „másik szoba” felé pillant, s szólítja Tomit, de az meg se mozdul. ANNI Tomi!… Tomi!… Tűnődve, magának. Hol lehet ilyen soká? Jaj… tudom már! Biztosan lement a boltba zsemléért. De most már jönnie kell… most már biztos itt lesz mindjárt. Körülnéz kis sóhajjal. És még össze se raktam semmit! A heverő körül matat, járkál – mintha tárgyakat rakosgatna, de persze csak a levegőben nyúlkál. És közben beszél, félbeszakítva a „rakosgatást”. Hiába, az ilyen kicsi lakással is van ám gond! Különösen ilyenkor, reggel… De én szeretem. Szeretem, ha gond van vele. Így valahogy jobban a miénk. Mosolyog. Tomiban is az a legkedvesebb, hogy olyan ügyetlen itthon. Mindent szanaszét hagy, leejt meg összetör – aztán kétségbeesik. És legközelebb megint ugyanúgy csinálja. Megáll, összecsapja a kezét. És hogy miket ki nem tud találni! Múltkor azt mondta egyik reggel: „Sose felejtsd el, szívem, hogy mi ketten vagyunk egy kicsi világegyetem.” – Igen, ilyeneket mond. – 130És még azt is mondja: „Mindig arra gondolj, drágám, hogy ha ez a kicsi világegyetem felrobban, olyanok leszünk, mint csiga a háza nélkül, és csak mászkálunk összevissza, és minden hozzánk ragad – piszok meg szemét, és a végén már nem is ismerünk egymásra…” Tomi nem költő, de nagyon szépen tudja mondani az ilyesmit. És megígérte, hogyha megszületik a kislányunk Fejét félre fordítja, két tenyerét a hasára teszi, lassan felcsúsztatja a melléig. …akkor a meséket is ő írja majd neki. Lesz kicsi házi színházunk is, csak meghívottak részére! Ellágyulva elnéz valahová. És minden darabban én leszek a főszereplő… A mi házunk a mi színházunk… Ki is mondta ezt? Tűnődve. Ki is?Nevet. Biztos Tomi, csak ő mondhat ilyen kedveset. Tomi nagy zajjal megfordítja az újságot a földön, újra föléje hajol elmerülten. Anni felfigyel a zajra, ujját feltartja, a közönség felé fordul. ANNI Azt hiszem, jön már! Mintha ajtó csapódott volna… A színpadközépre szalad, a képzeletbeli ajtóhoz, s előrehajolva kiles. Kukucs! Annika éhes! Tomi nem mozdul. Anni lassan elindul feléje, megáll mögötte, kicsit lehajol. Hangja már bizonytalanabb. ANNI Annika éhes…

131

TOMI Lassan, mereven fölemeli a fejét. Annika még semmit se tud. ANNI Riadtan. Tomi… mi történt? TOMI Monoton hangon, maga elé, mintha ítéletet olvasna fel. A fészekbe kakukktojást tojtak. A fészeknek szűkek a perspektívái. A fészek olyan szűk, hogy meg kell fulladni benne. A kakukktojást a magunkéval együtt kell kikölteni, ezt megköveteli a korszerű áldozatosság. Csaltuk eddig magunkat, és most bűnbánatot kell gyakorolnunk. Azt hittük, legalább a föld biztos a lábunk alatt. De a szempontjaink porosak, mint Irma néni hagyatéka. Lassan Annira néz. Ismételd el te is. ANNI Rémülten. Tomi… hogy beszélhetsz így? Kimutat a közönségre. Nézd… mennyi ember! TOMI Kinéz a közönségre, s legyint, mintha csak utánozná az Ablakmosót. Ez csak olyan körítés… nem kell komolyan venni. Ha itt vannak, hát itt vannak. Véletlenül így alakult. Nincs mit titkolnunk előttük. ANNI Kétségbeesetten. De Tomi… Hiszen előbb még te is… alig egy órával ezelőtt… Szerelmes mozdulattal idézi, amire céloz. TOMI Közbevág. Még hazug komédiát játszottunk. Bekötött szemmel fogócskáztunk. Mostantól kezdve nyitott szemmel célba lövünk, és aki a porondon marad, azé a mennyek országa. 132

ANNI Elhúzódik. Megrémítesz… Nem ismerek rád. TOMI Hirtelen fáradtsággal. Én se magamra. ANNI Megrázza a térdeplő Tomit. Beszélj! Mi történt? TOMI Föláll, kimutat a közönségre. Majd ők. Ha már idejöttek, legalább tanúskodjanak. Látták, hallották… és bizonyára elfogulatlanabbak, mint én. Ők még csak ezután kerülnek sorra. Anni tétován a közönség felé fordul, mereven nézi a széksorokat, majd lassan – mint aki hosszú magyarázatot hallgatott végig – homlokához emeli a kezét. ANNI Halkan. Nem értem. Egy szót sem értek az egészből.

TOMI Ugyanannyira értem én is. De jobb, ha belenyugszol, hogy mindez így van. Sőt – mély értelme van. ANNI Nézz rám. Ugye, tréfálsz? TOMI Azt hiszem, nem. ANNI Átöleli Tomit. Tomi… én félek. Mondd, mitől félek? TOMI Eddig is féltünk, csak nem akartuk észrevenni. ANNI Sírósan. Mért nem küldted el azt az embert? Te erős vagy… Emlékszel? Mikor megházasodtunk, fél karral hoztál fel az emeletre… Így… kinyújtott karral… mintha egy cserép virágot tartanál… 133

TOMI És látta valaki? ANNI Csak én. TOMI Na, ugye. ANNI De hiszen épp az volt benne a szép! Hogy senki más… TOMI De csak próbáld elmesélni valakinek. Senki se hiszi el. Hogy éppen én? Felhúzza a pizsamakabátja ujját. Ezekkel a sovány karokkal? Ezekkel? Nem is lehetett igaz. ANNI Csókolja Tomit. De igaz volt. Én tudom. Ez nem elég? TOMI Félek, hogy nem. Elhúzódik Annitól. Anni… mit látsz magad körül? ANNI Hogyhogy mit látok? TOMI M i t … l á t s z ? Azt kérdezem. ANNI Hát… a lakásunkat… a bútorainkat… az állólámpát… a dédmama arcképét… meg azt a tóparti képet, amit te is úgy szeretsz… De mit akarsz ezzel? TOMI Zavartan. Nem… semmit.

ANNI Mért titkolózol? Nem vagy őszinte. Sírósan. Tomi… TOMI Eredj csak… gyújtsd fel az állólámpát. Anni az ablakráma mentén az egyik hátsó szöglethez lép, s úgy tesz, mintha felgyújtaná az állólámpát. ANNI Tessék. TOMI Fölnevet. Nagyszerű! 134

ANNI Tomihoz szalad. Te gúnyolódsz… Te nem hiszed többé! TOMI Csak próbálom, hogy milyen lesz. ANNI Mikor? TOMI Lehorgasztott fejjel. Holnaptól kezdve. ANNI Riadtan hátrál a heverő felé, a képletes falon át. Holnaptól?… TOMI Vagy mától. Nem mindegy? Anni után lép. Vigyázz, nekimész a falnak. Megáll. Vagy talán jobb is, ha gyakoroljuk előre… Karon fogja Annit. Nézz körül. Pusztaság. Egy átkozott bútordarab sincs sehol. Csak a heverő, hogy több kedvünk legyen szaporodni. A dédmama arcképe csak agyrém. Én találtam ki. Beléd diktáltam, hogy elhiggyük, mi sem vagyunk olyan ágrólszakadtak, nekünk is voltak őseink. Aztán az ajtók meg a többi… Dajkamesék. Közönséges egyszobás kripta… igen… nem érzed a kriptaszagot? Magunkat zártuk be ide – megóvni a személyiséget! Eh! Bagatell mániák. Zsebéből kirántja az újságot, meglobogtatja. Olvastad? Persze hogy nem olvastad. Pedig ez is hozzátartozik. Minden hozzátartozik… Az is, hogy öregszel, drágám. Még sose mondtam ezt? Most mondom. Egymással szemben állnak. És őszülsz… szarkalábak nyílnak a szemed alatt. Halkan. Tudom, hogy visszered van. Tudom, hogy szakállas gyermeket hordozol magadban… Biceg, biceg 135a csöppség, nem érzed? Mintha szuronyok hegyén lépkedne… Ahogy én is bicegek, ha nem figyelek oda. Tram-tram… tram-tram… veri a dobot a csöppség – nem hallod? – nem érzed? Anni dermedten szorítja hasára a kezét, arcán elfojtott kiáltás görcse. Tomi egész halkan folytatja. TOMI

Vége a mesevilágnak… Ha nem mész magadtól, visznek… Ha nem látsz magadtól, az orrodig nyomják… Hirtelen ordítani kezd. De elég volt! Elég! Hazudtam, csaltam… mindent elismerek! ANNI Hallgass! Nem bírom… Térdre rogy, átkarolja Tomi lábát, így marad néhány pillanatig. Lassan felnéz. Mi lesz most velünk? TOMI Aminek lenni kell. Szerződést vállalok. ANNI Újra játszani fogsz? Feláll. TOMI Igen. ANNI Milyen darabban? TOMI Mindegy. ANNI És milyen szerepet? TOMI Annál jobb, minél kevésbé hasonlít énrám. Annál jobb, minél kevésbé ismerünk egymásra. Szünet. ANNI Halkan. Tomi… te meg tudnál engem csalni? TOMI Eddig az egész világot csaptuk be, mert hátat fordítottunk neki. Azt hiszed, az be136csületes volt? Most ezért kell fizetnünk. A saját boldogságunkkal kell fizetnünk. ANNI Hirtelen szenvedéllyel. Nem igaz! Nincs igazad… Elakad. Persze, én nem tudok érvelni. Csak azt tudom mondani, amit te szoktál… De ezt már én se tudom. Kis szünet után hirtelen kimutat a nézőtérre, olyan mozdulattal, mintha mégis érvet talált volna. És ők… ez a sok ember? Akik talán éppen bennünk bíztak? Ővelük se törődsz? Hogy mit hisznek, mit gondolnak… Csönd. Elfelejted, hogy mit ígértél? Én nem felejtettem el. Mintha idézne. „Csak olyan darabban lépek fel, amiben nincs hazugság… amiben magunkra ismerhetünk.” Ezt mondtad. Két karját, vállát tehetetlenül előreejti. S ezek a mai darabok… Mindenki nyomorék, őrült bennük… a szereplők úgy beszélnek egymással, hogy a felét se lehet érteni… Hirtelen. Vagy azt akarod, hogy most már mi is?… Tomi hallgat. Anni reménykedve várja a választ, majd kétségbeesetten a közönséghez fordul. ANNI

Mondják meg őszintén, tegyék a szívükre a kezüket: nem így van? Nem arra vágyik az ember, hogy egy kis reményt lásson maga előtt? És ahelyett mit kap? Iszonyat mindenütt. Őrültek és nyomorékok… a színpadon, az utcán… – de ez nem igaz, nem lehet igaz! Ezért születtünk volna… ezért rendeztük be a la137kásunkat… ezért tervezgettünk annyit? Hogy egy kéz mindent szétnyomjon, mint valami bogarat? Kezd sírósra válni a hangja. Mondják meg: szabad ezt… lehet ezt? Én igazán nem kívánok sokat… Tomihoz. Tomi, nézz rám… Most dobjunk oda mindent? Tomi elfordul, Anni sír. Ha én nem számítok, legalább nekik mondd… Húzza, s igyekszik a közönség felé fordítani Tomit. Nézz a szemükbe… Látod, hogy várják… TOMI Kényszeredetten a közönség felé fordul, szórakozottan körülnéz, kis mozdulatot tesz. Mit várnak? Ne féltsd te őket. Ma itt ülnek – holnap meg ott. Nyugodj meg, legközelebb már ők is ott lesznek a színházban, ahol fellépek. Ott lesznek, és tapsolni fognak. Ők se tehetnek mást. Anni megsemmisülten áll. Kintről hirtelen nagy dübörgés, dobogás, kiáltozás hallatszik. NŐI HANG Felháborító! Hogy képzeli? Pimasz fráter! FÉRFIHANG Igenis, jelenteni fogom! Majd kiderül, kérem! Én vagyok a felelős a lakók nyugalmáért NŐI HANG Lajos! Ne engedd! Lajos!! Hátul a függöny mögött folyik a vitatkozás. Látszik, ahogy a dulakodó testek a függönynek nekilódulnak. A függönyrésen hirtelen behátrál a Házmester, s széttárt karokkal próbálja elállni a benyomuló Ablakmosó útját. A Házmester 138alacsony, komikusan törékeny emberke az Ablakmosó mellett. Szemüveges. Csíkos, kávészínű háziköpeny van rajta. Megingathatatlanul bízik hatásköre fontosságában. Ablakmosó félretolja a kis emberkét, és becsörtet a létrával, vödörrel. Mögötte Nusi, a Házmester felesége, pongyolában. Nagydarab, negyvenötre járó, telivér nő. Dühe, indulatossága hirtelen változik át erős testiséget sugárzó ellágyulássá. Anni és Tomi mozdulatlanul nézik a bizarr bevonulást. ABLAKMOSÓ A házmester házaspárra mutat. Íme, a házmester és a felesége. A kedves védnökök. A házioltár őrei. Végigordítozták az egész lépcsőházat, hogy megőrizzék a kedves lakók nyugalmát. Nyugodtan az ablaknak támasztja a létrát, és tesz-vesz. HÁZMESTER Annihoz és Tomihoz. Hogyan? Maguknak egy szavuk sincs? ANNI Kis szünet után. De igen. Nekem volna. Az Ablakmosó felé indul, megáll félúton, hangja halk, mint egy elítélté. Mit csinált az urammal? ABLAKMOSÓ

Ó… kisnagyságos! Bocsánat. Zsebkendőjével törölgeti a kezét. Azt hiszem, nem kell bemutatkoznom… HÁZMESTERNÉ Ingerülten. Nem igaz! Hazudik! Ismerem az ilyen vasárnapi betolakodókat. Nincs pénze kocsmára, aztán csak beállít, mintha hívták volna… 139

ANNI Nem mozdul, megismétli. Mit csinált az urammal? Mindannyian Tomira néznek. Tomi lehorgasztott fejjel áll. Az Ablakmosó Tomihoz lép, vállára teszi a kezét. ABLAKMOSÓ Ártatlanul. Csakugyan… mi van magával? HÁZMESTER Fontoskodva. Tessék csak őszintén megmondani. Nos, nos? Most majd mindjárt tisztán látunk… HÁZMESTERNÉ Csak nem történt valami tragédia? HÁZMESTER Nagyon kérem, szíveskedjék elmondani, amit tud. Valamennyiünk érdekében. Tudom, hogy nincs jogunk egymás életébe avatkozni, de a tényállás földerítése… HÁZMESTERNÉ Ugyan, hagyd ezeket a rögeszméket. Egyszerűen arról van szó… HÁZMESTER Megadással. Miről? ANNI Lassan az Ablakmosó felé lép, aki még mindig háttal áll nekik, az ablaknál. Az igazságot akarom tudni. Csend. ABLAKMOSÓ Megfordul, derűsen. De hát – én is. ANNI Mit csinált az urammal? HÁZMESTER Idegesen. Könyörgök… tartsunk rendet! HÁZMESTERNÉ Félretolja az urát. Szerintem arról van szó, hogy mért ezt a pimasz frá140tert küldte a nyakunkra, ha valamire szükségük van. Hiszen nem vagyunk ellenségek… Ellágyulva néz Tomira. ABLAKMOSÓ Félre. Na végre!

ANNI Makacsul. Az igazságot akarom tudni. ABLAKMOSÓ Előrelép. Szabad egy szót? HÁZMESTER Nem! Várjon, míg ön következik! ANNI Mereven nézi az Ablakmosót. Beszéljen. ABLAKMOSÓ Meghajol Anni felé. Köszönöm. Szerényen összekulcsolja a kezét. Tudtam, hogy ön megért. Én csak egy egyszerű ablakmosó vagyok. Ma itt, holnap ott… Igazán nem mondhatják, hogy telhetetlen vagyok. Mi kell nekem? Egy létra… egy vödör… egy darabka szarvasbőr… De az van, azt hoztam. Még régi, nem műanyag. HÁZMESTER Idegesen. Ez csak olyan fecsegés! ANNI Ablakmosóhoz. Beszéljen! HÁZMESTERNÉ Tomihoz, kedvesen. És maga? Maga miért nem beszél? ABLAKMOSÓ Aztán lementem a pincébe. Oda küldtek. És tudják, mit találtam odalent? Augias istállóját. Sajnos, én már nem tanultam ilyen latin meg görög dolgokat, de erre emlékszem még. Valamikor így mondták az urak: Augias istállója.141 HÁZMESTERNÉ Felháborodva. Az é n p i n c é m ? HÁZMESTER Ahová csak rajtunk keresztül lehet lemenni! Tiltakozom! Ehhez nincs joga!… TOMI Anélkül hogy megmozdulna. A m i k ö z ö s p i n c é n k . Csend. Házmesterné hirtelen megfordul, Tomira szegezi a pillantását. ANNI Tomi… HÁZMESTER Kétségbeesetten. Nem értem… Mire jó ez? Mit akarnak ezzel? ABLAKMOSÓ Flegmával. Talán rendet. HÁZMESTERNÉ Tomihoz halkan. No… Hát beszéljen már. ANNI

Ablakmosóhoz. Mit csinált az urammal? ABLAKMOSÓ Derűsen. Éppen hatodszor tetszik érdeklődni. Számoltam. De becsületszavamra, semmit. Isten bizony, csak az ablakok miatt kértem ezt meg azt – de hát tudhattam én, hogy ott tartják a létrájukat, ahová még belépni se mernek? Házmesterhez. Most már csak arra volnék kíváncsi, hogy maguk mit tartanak az őp a d l á s u k o n ? HÁZMESTER Élesen. Mi egymás nyugalmát tartjuk tiszteletben – nem úgy, mint ön! Tomihoz. És ön! ABLAKMOSÓ Értem. Annihoz. Szóval még nem is járt soha a pincében? Anni meg142rázza a fejét; Ablakmosó Nusihoz fordul. És maga se a padláson? HÁZMESTERNÉ Tomira néz, majd halkan. Még… nem. TOMI Anélkül hogy megmozdulna. A m i k ö z ö s p a d l á s u n k o n . HÁZMESTER Indulatosan. És nem is fog menni! Nincs semmi szükség rá! Nusihoz. Itt maradsz! Megértetted? ABLAKMOSÓ Tessék! Még a házat se akarják ismerni, ahol laknak! Hát nem különös? Egyáltalán: egymást ismerik? HÁZMESTER Dadog. Ho-hogy? Micsoda kérdés ez? ABLAKMOSÓ Legyint. Privát. Nem szakmai. Semmi köze az ablakhoz. Hosszú csend. Mindenki lesüti a szemét, csak Anni nézi mereven Tomit. ABLAKMOSÓ Nos? Még mindig úgy érzik, hogy ismerik egymást? Újra hosszú csönd. Lassan fölemelik a fejüket, s kutatva méregetik egymást. Nusi – mindjobban fölbátorodva – kellemkedő mozdulatokkal fixírozza Tomit; az zavartan viszonozza a kihívó pillantásokat. HÁZMESTERNÉ Hiszen… tudhatnánk többet is egymásról… HÁZMESTER Szigorúan. Nusi! ANNI Nusi felé lép. Mit akar az uramtól?143 HÁZMESTERNÉ

Hát nem arról volt szó, hogy tisztázzuk?… ANNI Csak nem képzeli, hogy az én uram?… Tomihoz fordul. Tomi! Tomi elfordítja a fejét. Ablakmosó kis kajánsággal csettint. ABLAKMOSÓ Na látják. Ha történetesen nincs szükségem a vödörre, létrára – mindez ki se derül. HÁZMESTER Tiltakozom! Ez szófacsarás! Ez bujtogatás! Egyszerű bujtogatás! Ez a ház eddig is megvolt az ilyen közösködés nélkül, és ezután is meglesz. A rendelet különben se intézkedik a használat mikéntjéről. És különben se alkalmas az időpont, hogy új rendeleteket kezdeményezzünk. Ez jogtalan… ez ellen fellebbezni fogok! Tomi határozott léptekkel középre megy. HÁZMESTER Elbizonytalankodva. Igenis, fellebb… TOMI Egy mozdulattal elhallgattatja. Már késő. Semmi értelme, hogy áltassuk magunkat. Mindez igaz volt tegnapig, de nevetséges mától kezdve. Nincsenek titkaim. Ahhoz nyúlnak hozzá, amihez akarnak. Szabad az út a padlásra, és a pincétől se tilthatnak el minket… Nusira néz. HÁZMESTERNÉ Hiszen nem is magát… magának bármikor, szívesen… TOMI Udvariasan. Ez a legkevesebb, amit 144megtehetünk. Nem zárkózhatunk el egymás elől. Hosszan kezet csókol. HÁZMESTERNÉ Érződik rajta, hogy megborzong. Milyen kedves ember… HÁZMESTER Motyog. Megőrült… megőrült… ANNI Sápadtan. Tomi… TOMI Furcsa révülettel, mint aki egyre inkább beletalálja magát egy új, kényszerű szerepbe. Nyugodj meg, drágám… Megsimogatja Anni haját. Fizetnünk kell. Vagy értsd, ahogy akarod. Nekem már rémlik… Hogy újra megtaláljuk egymást… HÁZMESTERNÉ Elragadtatottan. Újra megtaláljuk… Hangot vált. Lajos! Te soha nem mondtál nekem ilyeneket! HÁZMESTER Motyog. Megőrült… megőrült… TOMI

Tovább is Annihoz. Ha nem ma, akkor holnap… Jönnek, és bedöntik az ajtót, felállítják a létrát… Most legalább a saját akaratunkból… egymásért! HÁZMESTERNÉ Suttogva. Egymásért!… HÁZMESTER Hirtelen gyűlölettel, Nusihoz. Te ringyó! HÁZMESTERNÉ Őrmesteri hangon. Lajos! TOMI Tovább is Anninak. Újra kell kezdenünk mindent, drágám… HÁZMESTERNÉ Az urához. Hallod? Ezt figyeld inkább! 145

HÁZMESTER Kapkod, topog. Őrültek! Mind őrültek! TOMI Tovább is Anninak. Le kell szállnom a pincébe… HÁZMESTERNÉ Rajtunk keresztül… HÁZMESTER Ordít. Megtiltom! Mit akar ott? Visszaélnek a szavakkal! HÁZMESTERNÉ Tomihoz. Ne hallgasson rá… Kicsit szenilis szegény. ABLAKMOSÓ Félre. Szépen alakul! HÁZMESTER Dadog. Sze… szenilis… azt mondta… ABLAKMOSÓ Félre. Súgni se kell, úgy fújják a leckét. HÁZMESTERNÉ Fokozódó kellemkedéssel. Igazán nem volt szép magától… Mért nem maga jött mindjárt? Mért ezt a csúnya embert küldte? ANNI Eddig a lejét fogva, szédelegve állt, most egyszerre nekiugrik Nusinak. Takarodjon! Takarodjon innét! HÁZMESTER Rángatja Annit. Kikérem magamnak! Ezzel engem sért meg! Hogy beszél a feleségemmel? Aztán a feleségét rángatja. Te ringyó! Te… A két nő dulakodik, a Házmester inkább csak topog, botladozik körülöttük.

ANNI Menjen! Takarodjon! HÁZMESTERNÉ Ki akarta tudni az igazságot? Én vagy maga? 146

ABLAKMOSÓ A révült Tomihoz lép, cinkosan oldalba böki. Na, mit szól? Ugye, igazam volt? Kell egy kis felfordulás, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Az a nagy békesség se tesz jót. ANNI Kiált. Tomi… Tomi!… Segíts! TOMI Fölriadva. Igen… Segítek. Tomi odalép a dulakodókhoz, s egy határozott mozdulattal kiszabadítja Nusit, félrehúzza, és ő is melléje áll. Anni és a Házmester döbbenten nézik a félreérthetetlen fordulatot. ABLAKMOSÓ Rendezői, derűs mozdulattal. Bocsánat, azt hiszem, itt most nincs szükség ránk… Mind Tomit és Nusit nézik: úgy állnak egymás mellett, mint két bűnbeesett. ABLAKMOSÓ Tomi felé. Elmehetünk? TOMI Jobb felé hajtja a fejét. NUSI Bal felé hajtja a fejét. TOMI, NUSI (egyszerre) Igen! ABLAKMOSÓ Anniéknak. Hallották. Nem én mondtam. Fölhallatszik a dzsessz. Anni és Házmester bábumerevséggel hátrálnak ki, szemüket Tomira és Nusira szegezve. Amelyikük megtorpan, azt az Ablakmosó továbbtessékeli. Balra el. Jobbról két overallos díszletező munkás jön be, kitolják az ablakrámát, a heverőt, a paravánt, s betolnak helyette egy padot, egy görcs fát, majd egy sík makettépületjelzést, HOTEL fel147írással. Komótosan, közönyösen rendezkednek. Az egyik fütyöli, a másik dúdolja a dzsesszmelódiát. Tudomást se vesznek Tomiról és Nusiról, akik a díszletezés alatt végig a „bűnbeesett” pózban állnak. A két overallos már menne kifelé, amikor egyszerre beront a Házmester, magából kikelve ordít. HÁZMESTER Tomihoz. Tiltakozom! Ehhez nincs joga! Ez több, mint magánlaksértés!…

A két overallos egymásra néz, de olyan mozdulattal, mint akik már felháborodni se tudnak, annyira nevetségesnek tartják a rendbontó jelenetet. Kétoldalt megfogják a Házmestert a gallérjánál, s mint egy tárgyat, húzzák kifelé. Az meg, mint valami hurokba akadt groteszk madár, úgy hadonászik. HÁZMESTER Könyörögve. Nusikám… a tej nincs felforralva… nincs leszűrve a kávé… megfázol… az ascorbinsavat se vetted be!… A két overallos és a Házmester balra el. Dzsessz lassan halkul. Csend. Először Tomi mozdul meg. Mintha álomból ébredne: tétova. Körülnéz. Végigsimítja a homlokát. Nusi is bizonytalan, külsejéhez egyáltalán nem illő kislányos zavarral mozog. TOMI Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz. HÁZMESTERNÉ Én is… Azt hittem, 148mindenre emlékezni fogok. De semmire sem emlékszem. Talán csak erre a padra… TOMI Megnézi a padot. Egészen új pad. HÁZMESTERNÉ Pedig régi. Legalább harmincéves. Sóhajt. TOMI Ne mondjon ilyen nagy számokat. Csöndesen. Most nem otthon van. Itt most minden friss, ki nem próbált, vadonatúj… Maga is. Jobb is, ha nem emlékszik semmire. Sóhajt. Annál könnyebben fog menni. HÁZMESTERNÉ Révedezve leül a padra. Milyen furcsák a szavai… Annyi minden van bennük! Ó, a férfiak… Nem gondolja? TOMI Leül melléje. De igen. HÁZMESTERNÉ Mondjon szépeket nekem. Mi az magának!… TOMI Csakugyan – mi az nekem? A többi már úgy megy akkor, mint a karikacsapás. HÁZMESTERNÉ Ellágyulva. Szeretem, ha a boldogságról beszél. Ha szépeket mond, jobban tudok emlékezni. Tudja, mi egy lánynak ez a szó: boldogság? Mikor az első kivágott ruhánkat fölvesszük… Tessék? TOMI Nem szóltam.

HÁZMESTERNÉ És a vállunkon egyszerre égni, parázslani kezd az a kis anyajegy, amivel nem is törődtünk addig – s most ez a semmiség egyszerre védtelenné tesz… És milyen jólesik ez a védtelenség. Félrehúzza vállán a pongyolát. Itt van, ez az. 149

TOMI Odahajol. Semmit se változott. Megcsókolja. Vadonatúj. HÁZMESTERNÉ Hirtelen körülnéz. Vigyázzon… Nem jön senki? TOMI Sajnos, nem. HÁZMESTERNÉ Olyanok vagyunk most, mint a szökevények. Mintha valahol a tengerparton volnánk… fehér márványpaloták… mólók… eukaliptuszok… Nem, nem is azok – pálmák ! TOMI Odapillant a görcs fára. Egy pálma! HÁZMESTERNÉ Durcásan. Maga rossz fiú. Olyan szűkszavú. A férfiak, ugye, keveset beszélnek? Mért nem dicséri meg az emprimé ruhámat? Feláll, kislányosan illeg a pongyolájában. Az első nagy nyári ruhám volt… És éppen a Riviérára utaztunk. Kissé elbizonytalankodva Tomira néz. Nem hiszi? TOMI Micsodát? HÁZMESTERNÉ Hogy a Riviérára… TOMI Megadással. Dehogynem… hát persze. Milyen csacsi maga. És akkor? Akkor mi volt? HÁZMESTERNÉ Zavartan motyog. Nem tudom… TOMI Dehogynem tudja. Csak folytassa úgy, mintha olvasná valami könyvben. Aztán belejön az ember. Hogyan is volt csak? Éppen a Riviérára utaztak… a legelőkelőbb szállodában laktak…150 HÁZMESTERNÉ Hálásan. Igen, igen! Egy gyönyörű márványszállodában. Észre sem lehetett venni, hogy háború van, nem is tudom, hogyan csinálták. Egyszerűen nem tudtam, hogy háború van. Csak tenger volt, és homok… Visszaül a padra, szerelmesen Tomi vállára hajtja a fejét. Csak tenger és homok… És még alkonykor is olyan messzire lehetett látni! Az éjszaka is kék volt. Kék, és világított. A mólón egy panama inges

fiatalember sétált… Összegombolja Tomi nyakán a pizsamakabátot. Ilyen inge volt, mint a tied. Pontosan ilyen. Anyu fönt olvasott a hotelszobában, az erkélyen… Ha egyszer bevette az ascorbinsavat, utána mindig olvasott egy kicsit. Hosszabb szünet. Látszik Nusin, hogy valami választ várna. NUSI Maga rossz fiú. Egyetlen szava sincs? TOMI Kényszeredetten. De… egy volna… HÁZMESTERNÉ Felragyog. Ugye! Halkan. De ne mondja most… várjon még. TOMI Sóhajt. Jó. Várok. Szünet. HÁZMESTERNÉ Keljen csak fel… Jobbra, a színpadszélre mutat. Ha onnét… – de nem, mégse! A bal színpadszélre mutat. Ha onnét jönne errefelé… TOMI Lassan jobbra, majd balra fordul. Igen. És?151 HÁZMESTERNÉ Ugye, megérti? TOMI Hogyne. HÁZMESTERNÉ Hiszen maga mondta… TOMI Persze. HÁZMESTERNÉ Lehajtja a fejét. Hogy újra meg kell találnunk egymást… TOMI Két kezét mellére teszi. Én mondtam? HÁZMESTERNÉ Nem emlékszik? Hogy most kell megtalálnunk… Meg kell találnunk a mólót. TOMI Hosszan nézi Nusit. Igaza van. Talán az kellene. Ültében előrehajol, tenyerébe hajtja a fejét. De azt én se tudom, hol van. HÁZMESTERNÉ Révülten újra a bal színpadszélre mutat. Ha onnét jönne errefelé… a kezét zsebre dugná… megállna egy percre a mólón, lerúgna egy követ a vízbe… – Figyel? TOMI

Még mindig tenyerébe hajtott fejjel. Én mindig féltem a mólóktól. Olyanok, mint az egérfogó. Mindig beljebb… mindig beljebb csalogatnak, hogy majd a végén – a móló végén egyszerre minden kitágul! HÁZMESTERNÉ Vagy fütyörészne inkább? Az még jobb volna. Én meg hallgatnám a padon, ahogy közeledik… ahogy jön vissza a biztos part felé… TOMI És akkor egyszerre vége a mólónak. Nincs tovább. Csak sötétség van, és víz van. Rengeteg víz. Az ember imádkozni szeretne, 152hogy legalább egy percre nyíljon meg a sötétség… De nem történik semmi. HÁZMESTERNÉ S akkor egyszerre észrevenné, hogy egyedül vagyok… TOMI És kulloghatunk vissza a part felé. A csoda nem adta meg magát. Csinálhatunk egy külön kis világegyetemet magunknak… külön kis háziszínházat… Az biztos, azt mondják. Abba nem rondíthat bele senki… Nusi lassan feláll, s húzza magával Tomit is a bal színpadszélre. HÁZMESTERNÉ Ugye, megérti? TOMI Hogyne… HÁZMESTERNÉ Hiszen maga mondta. TOMI Persze… HÁZMESTERNÉ Ha innét jönne… Hirtelen körülnéz. Vagy nem… Mégse. Átvezeti Tomit a jobb színpadszélre. Ha innét jönne lassan… TOMI Motyog. Igen. Ez jó. Nem onnét, hanem innét. Hiszen szabadon választhatunk. HÁZMESTERNÉ Súgva. És nincs senki a közelben… Csak én, csak maga! Megszűrten felhallatszik a Rózsalovag-keringő, de időnként – mintha csak lesné az alkalmat – bele-beleront a melódiába néhány édeskés ütem. Nusi kislányosan visszasiet a padhoz, és álmatagon elhelyezkedik. Tomi zsebre dugott kézzel megindul a színpad szélén. Halk füttyel kí153séri a zenét. A súgólyuk előtt megtorpan; mintha csak akkor venné észre Nusit. A padhoz lép, és tisztes távolságra leül melléje. Némajáték. Nusi kínálkozóan tartózkodó. Tomi mind közelebb húzódik hozzá. Aztán Nusi megy bele egyre szenvedélyesebben a játékba, és Tomi húzódik el sután. Van egy pillanat, amikor mindketten fásultan néznek maguk elé.

HÁZMESTERNÉ Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz. TOMI Tessék? HÁZMESTERNÉ Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz. TOMI Én is. Mozdulatlanul ülnek. Hirtelen elhallgat a zene. Mindketten fölkapják a fejüket, s ugyanazzal a védekező mozdulattal összefogják magukon a pizsamakabátot, pongyolát. Arcukon riadtság. HÁZMESTERNÉ Mi történt? TOMI Nem tudom. Mintha fényszóró tűzne ránk. HÁZMESTERNÉ Nem… Mintha kikapcsoltak volna valamit. TOMI Az mindegy. Ugyanaz. Kis szünet után. Próbáljuk újra? Nusi feláll, szembe a közönséggel. Most tiszta és szenvedő az arca. Megrázza a fejét; de a könnycsepp azért nem gördül le a szeméből. 154

HÁZMESTERNÉ Nem. Jöjjön. Tomi felé nyújtja a kezét. TOMI Essünk túl rajta? HÁZMESTERNÉ Halkan. Igen. Vad dzsessz harsan fel, szinte fülsértő. Nusi és Tomi rángatózó groteszk mozdulatokkal egymásba kapaszkodnak, táncolva körbeugrálják a színpadot, majd távolabbról megcélozzák a háttérben álló HOTEL épületjelzést, s karjukat-lábukat dobálva elindulnak feléje. A Hotel ajtaja kinyílik, s szinte beesnek rajta. Az ajtó becsukódik. Pár pillanatig üres a szín, csak a dzsessz harsog tovább. Aztán bejön a két overallos. Kicsit hökkenten bámulják az ide-oda dülöngélő Hotelt, majd vállat vonva egymásra néznek, mint akiknek nem az a dolguk, hogy bármin is fönnakadjanak, hanem hogy tudomásul vegyenek. Mozgásukban maguk is átveszik a dzsessz ritmusát, s félig táncos léptekkel kitolják a fát, a padot, legvégül a dülöngélő Hotelt. A dzsessz tovább bömböl. Aztán váratlanul csönd.

Csapzottan, lihegve, szánalmas esettséggel berohan a színre a Házmester, és elbizonytalanodva, körbepislogva megáll. Ugyanaz a háziköpeny van rajta, mint amiben megismertük. HÁZMESTER Azt hiszem, eltévedtem… Nem jól tájékozódom ilyenkor estefelé. És nappal se. Úgy látszik, már nappal se. Ütögeti a 155fejét. Reggel óta keresem a Törvényszéket, a Kapitányságot és… Hirtelen jobbra lódul pár lépést, körülnéz. Várjunk csak! Nem itt volt valamikor a régi kikötő? Pedig itt volt. Valahol itt kellett lennie… Aztán lebontották. A raktárakat, a hajókat, a mólót… A vizet is! Kicsit eszelősen nevet. A vizet… szétbontották a vizet! Halkan. És erről se tudtam semmit. Titokban csinálták. Egyetlen rendelet se beszélt róla. Pedig hogy ígérgették! – hogy a beleegyezésünk nélkül semmihez se nyúlnak hozzá, minden a helyén marad! Lassan középre megy. Valamikor egy pad állt itt. Ezt se jelentették be, hogy elviszik… Körülnéz. Olyan üres minden… Majdnem komikus sírással térdre roskad. Mért csinálták ezt velem? Mért zavartak így össze? Egész életemben csak a tényállás érdekelt… hogy legalább a tényállást tisztázni lehessen! Támadóan összehúzza a szemét. Miért – a rendelet talán nem írja elő? A törvény? Feláll, majd hunyt szemmel, vigyázállásban mondani kezdi.„Mindenekelőtt tisztázzuk a tényállást, az okokat és indokokat, ez a legfontosabb teendő. Ha ez megtörtént, sem csalás, sem hazugság nem maradhat leleplezetlenül. Elmulasztása esetén könnyen megeshetik, hogy a tisztázatlan tényállás a szükségszerűség látszatát keltve, a törvényesség tekintélyét kölcsönzi magának.” Felnyitja a szemét, vár kicsit, legyint. De ez sem ér semmit. Nem tudom elég 156hangosan mondani. Berekedtem. Reggel óta járom a várost, az utcákat, a kikötőket… Nagyvárosi, kaotikus járműzaj hallatszik, dudálás, fékcsikordulás, berregés, hajótülkölés, szintén háromdimenziós technikával. A lárma föl-fölerősödik, de csak annyira, hogy a Házmester szavait tisztán hallani lehessen. HÁZMESTER De ez sok… ez sok már. Egy emelet… tíz emelet… húsz emelet… – az egész város! Kétségbeesetten.De én csak egy házért vagyok felelős! Lárma fölerősödik, elhalkul. HÁZMESTER A fülem is berekedt már. Fáradt vagyok. Pedig szerettem volna elmondani az illetékeseknek, hogy mi történt. Talán van mégis egy ember… egy hivatal, ahol megértik, mit jelentett ő nekem. Tizenöt évvel ezelőtt született egy gyermekünk. Egy kislány. Szünet. Ilyen szép, hosszú, göndör haja volt… ő meg ekkora, ilyen picike… Mutatja. De aztán ő is megnőtt, mint a többiek. Csak éppen nem beszélt. Hülye volt szegény. Már úgy született. Igen. Pedig minden előírást betartottunk, minden rendelkezést. És mégis. Ez volt az első tényállás, amit nem tudtam tisztázni. Hogy miért ő?… Lárma fölerősödik, elhalkul. Miért éppen ő? Lehorgasztja a fejét. Aztán szereztünk egy macskát. Egy kismacskát. Hogy mégis legyen valaki, aki nyávog legalább, ha az ember fáradt vagy berekedt. Istenem, milyen gyönyörű157kismacska volt! Szürke. Nem is hasonlított a

többi macskára. Rövidek voltak a lábai… a teste meg hosszú… Mutatja. És a farka hol így, hol úgy… Mindig csinált vele valamit. Mozgott, mi meg nevettünk, talán nem is nevettünk annyit életünkben, mint akkor. Ő meg egy szép napon hanyatt vágta magát, a padlóba verte a fejét, és úgy nyivákolt… Epilepsziás volt szegény. Pedig olyan macska nincs is. És mégis. Ez volt a második tényállás, amit soha nem tudtam tisztázni. Hogy miért ő?… Lárma fölerősödik, elhalkul. Miért éppen a mi macskánk? Ide-oda totyog. És most itt van ez… ez a harmadik. Reggel óta kódorgok, mint egy koldus, mint egy elbocsátott ügynök… Halkan, mintha titkot árulna el. És nem merek hazamenni se… Mi lesz, ha közben lebontották a házat is?… Mi lesz, ha azt mondják: „Itt, kérem? Nem is volt itt ház, kérem. Ugyan! Rosszul tetszik emlékezni. A Városi Húsfeldolgozó talán, az igen, az itt állt valamikor, de azt már csakugyan régen lebontották, mert büdös volt.” – Hm? És ha ezt mondják a Kapitányságon? Hogyan bizonyítsam be, hogy ott éltünk éjjel és nappal, ott ittuk a reggeli kávét, ott adtam be a feleségemnek az orvosságot?… Elcsuklik a hangja. Hogyan bizonyítom be egyedül? Hirtelen behúzza a nyakát, felhajtja a háziköntöse gallérját, és óvatosan elindul a körfüggöny mentén. Pszt! Talán oko158sabb lett volna, ha hallgatok… Lehet, hogy engem is figyelnek. Egy járókelő, egy fekete ruhás férfi már úgyis megszólított előbb, és azt kérdezte: „Na, mi van, öreg? Nincsenek otthon?” Egy ujjával a homlokát ütögeti. És ez igaz. Nincsenek otthon. Elment. És én is félek hazamenni… Óvatosan továbblépked körbe, kétszer körbejárja a színpadot. Aztán hirtelen meggondolja magát, középre rohan. Nem bírom… nem bírok tovább bujkálni! Zsebkendővel törölgeti az arcát. Lassan megnyugszik. Így jó. Most már jó. Tessék, itt vagyok. Kihúzza magát, két tenyerét ki-be forgatja a közönség felé. Kívül-belül üres… nincs benne semmi. Hosszan nézi a tenyerét. Semmi nincs benne. Még sebhely se… Heherészve nevet. Nem adják azt olyan könnyen! Inkább észre se veszik, hogy itt állok… Pedig itt van a zsebemben a Szabályrendeletek Könyve. Előhúz egy vaskos, kicsi könyvet. Istenem, mennyit forgattam valamikor! Betéve tudom minden sorát. Lassan pörgeti a könyv lapjait. Utasítások a lépcsőházra… a padlásra… Heherészik. Reggel láttam egy majmot, egy kifeszített kötélen ugrált, és verte a mellét: „Tiltakozom! Megtiltom! Jelenteni fogom!” Heherészik.Aztán egyszer csak elég… Becsukja a könyvet. Itt a földön talán megtalálja valaki. A gyerekek. Azok közelebb vannak a földöz. Nem olyan magosak. Heherészik. Azok talán még észreve159szik. A lárma erősödik kissé. Fölemeli a fejét, mintha csakugyan valami gyermekek fölötti régióba emelné az arcát. Itt fönt… itt őfölöttük… itt már az ember szeme is megsüketül. Mennyi nép, istenem! És hogy rohannak… egyik a másik után! Délután láttam egy teherautót, tele volt csupa új teherautó-gumival. Feketék voltak, és mégis hogy ragyogtak! Kicsi folt se volt rajtuk… semmi… És azok is mind gurulni fognak. Nem, most már nem haragszom senkire… Hirtelen erős robajlás, berregés. A Házmester tétován jobbra mered, előrelép, mintha észrevett volna valamit a távolban. Belekiált a robajlásba. Nusi! Lárma elhalkul.

Házmester visszahátrál középre. Azt hittem, ő volt… Pedig tudom… Hangja megcsuklik. Valahol ő is ott gurul… Mind ott gurulnak… Leoldozza a köntöse övét, babrál vele, az egyik végére hurkot köt.De most már jobb így. Közben leereszkedik a Házmester fölé egy benzinkút-makett, két ráakasztott harmonikacsővel. Az egyik cső magától kiakasztódik, kampója éppen a Házmester feje fölött billeg. Többé úgyse lehetne ugyanaz, ami volt… Lassan sötétedik a színpad, olyan ütemben, hogy még látjuk: a Házmester a hurkot a nyakába akasztja, ráigazítja az övet a kampóra, majd az öv másik szárát húzni kezdi lefelé. Közben halk dzsessz. Ahogy sötétedik a színpad, sziluetté halvá160nyodik a kép: a Házmester lábujjra állva, félrehajtott fejjel csüng a kampón. Ebbe a félhomályba lép be a két overallos. Felváltva fütyülik a dzsesszmelódiát. Betolják az üveges ablakrámát, a heverőt, a paravánt, s ugyanúgy helyezik el mindegyiket, ahogy a játék elején álltak. Már indulnak kifelé, mikor észreveszik a Házmestert. Meglepett füttyentéssel egymásra néznek, vállukra veszik, és kiviszik jobbra. Dzsessz egy pillanatra fölerősödik; teljes sötét. Aztán csönd. Színpad kivilágosodik, de jelezzük, hogy este van; az ablakrámán távoli neonfény vibrál. Ablakmosó az ablakráma mellett áll, a szarvasbőrt hajtogatja össze. Anni katatón pózban a heverőn kuporog, maga elé bámul. ABLAKMOSÓ Sóhajt. Na, ezzel megvolnánk. Félig… Hiába, jó bőr ez… Átsandít Annira. Egész jó kis bőr… Tovább hajtogat. Még sose hagyott cserben. Csak persze nem szabad elsietni. Mindenhez idő kell. Ehhez pláne. Előbb a nyúzás, a cserzés, a puhítás… Újra Annira sandít. Nem mondom, először érdes egy kicsit… kicsit morcos – de aztán! Ez már olyan puha, hogy öröm csavargatni. Leakasztja az ablakrámáról a kabátját, fölveszi. Ebben a kabátban különben is ellenállhatatlan vagyok… a jó úristen tudja, mért. Pedig nincs a hajtókája mögött semmi. Mu161tatja. Talán a modorom? Nevet. Biztos a modorom. Kihúzza magát, lesimítja a kabátját. No, lássuk csak! Krákog, a torkát köszörüli, közben Annit nézi, de Anni nem mozdul. Ablakmosó töprengve hümmög; egyszerre felderül az arca, a homlokára csap. Megvan! Tudom már! A líra maradt ki… Hiszen este van, tavasz… Elmerengve. A szobánkba bebólogat egy virágzó faág… Felülről, a heverő fölé, behajlik egy virágzó faág. Anni erre se mozdul. ABLAKMOSÓ Hamis pátosszal folytatja. A lelkünk egyszerre olyan, mint valami ódon hangszer… Pengető mozdulatokat tesz. Plam-plam… plam-plam… Anni nem mozdul. ABLAKMOSÓ

Józanul. Úgy látszik, több gázt kell adni. Benyúl a zsebébe, előhúz egy szál piros rózsát, gomblyukába tűzi, nekitámaszkodik az ablakrámának. Először csak dúdol, majd énekelni kezd.

,

162

tben

Anni lassan fölemelkedik a heverőről, a rivalda felé lép, megáll. Ablakmosó kis mosolyt nyom el. Újra ismétli a második strófát. Míg énekel, Anni elindul feléje, lépésenként megtorpan. A strófa végeztével Ablakmosó kisfiús zavarral lehajtja a fejét, a virággal játszik. ANNI Halkan. Hol tanulta ezt? ABLAKMOSÓ Továbbra is lehajtott fejjel. Régen. Nagyon régen… Sóhajt, fölnéz. Ismeri? ANNI Hol tanulta? ABLAKMOSÓ Ez a gyengém. Munka után szeretek egy kicsit énekelni, dudorászni… Az ember sose lesz igazán felnőtt. Itt, a szívünk mélyén egy kamasz él, egy gyermek. Undok komédia a többi, én is tudom. De hát mit csináljunk? ANNI Van egy harmadik strófája is… ABLAKMOSÓ Harmadik? Nem, az nincs. Rosszul emlékszik. ANNI Tomi tudja. ABLAKMOSÓ Érdekes. Sose hallottam még. ANNI Hol tanulta? ABLAKMOSÓ

Igazán érdekli? Kedves ma163gától… Ha nem tudnám, hogy bízik bennem, talán gyanakodnék is, hogy csak zavarba akar hozni. Szünet. Nekünk se könnyű, higgye el. Hol hallunk mi… mikor hallunk egy őszinte szót? Ritkán. Évre év, és senki se kérdi, hogy mit érzünk – hogy nekünk mi fáj. Csak mi érdeklődünk mindig: hol a vödör? hol van ez meg az… – s hogy nem zavarunk-e? Legyint. Minden mesterségnek megvan a maga bánata. ANNI Fegyelmezetten, de irtózva. Gyilkos. ABLAKMOSÓ Szelíden. Ezt is mondják. De én ezt is megértem. Olyan könnyű összetéveszteni az embereket! Azt hiszi, csak úgy megy, egykettőre fülön csípünk valakit, és rámondjuk: te vagy a felelős! Mindannyian felelősek vagyunk. Szívére mutat. S itt bent… a gyermek sír idebent. És már a harmadik strófára sem emlékszik. Mert cserbenhagytuk egymást… nincs, aki megfogja a kezünket, és azt mondja: Te sem vagy jobb, se rosszabb, mint más… ha belépsz a szobába, te is ugyanott balra találod a villanykapcsolót, a konnektorokat, a fürdőszobaajtót – mindent ugyanott… Hiszen nincs idegen lakás, mindenütt otthon érezheted magad! De cserbenhagytuk egymást, és nincs, aki megfogja a kezünket…Megfogja Anni kezét, aki húzódna el, de Ablakmosó nem engedi. ANNI Halkan. Gyilkos… ABLAKMOSÓ Sóhajt. Istenem… A heverő felé vezeti Annit, aki szuggeráltan enge164delmeskedik. Tudja, mikor? Még inaskoromban tanultam ezt a dalt. Amikor kezdő az ember, tele van a szíve dallal. A meg nem értés, a közöny az, ami öl – ami felnőtté tesz… Megáll a heverőnél. Tessék. Foglaljon helyet. Anni tétován leül. Ablakmosó a szarvasbőrt teríti le a földre, arra telepszik. Több ablak nincs? Valahol… mellékhelyiség… miegymás… Ráadásnak szívesen megcsinálom. ANNI Gyilkos. ABLAKMOSÓ Mellesleg igaza van – egy csakugyan volt közöttünk. De hát azt is a körülmények kergették bele. Pedig nem volt rossz fiú… együtt kezdtük a szakmát. No, nem mindjárt az emeleten meg ilyen gyönyörű, tágas ablakokkal… Az ilyen csakugyan ritkaság. Öröm dolgozni rajta. Nézze csak, hogy ragyog! Nem érzi, hogy tágul a tüdeje… hogy minden megváltozott! Ültéből Anni felé hajol, de az riadtan hátrább húzódik, a lábát maga alá húzza. Bezzeg, valamikor! Tudja, mivel kezdtük? Koszos kis pinceablakokkal. De az volt a hőskor! Gyors rántással kihúzza maga alól a szarvasbőrt, meglobogtatja, mint egy zászlót. Ez még abból az időből való. Filléres munkák… huzatos pincék… aztán a szén meg a piszok… a patkányok… Fintorít. Nem is lehetett azt másképp kibírni, muszáj volt énekelni közben. De most már csak munka után. Az ember legyen tekintettel a háziakra. Vis165szateríti a földre a

szarvasbőrt, mintha ismét rá akarna ülni, de csak leguggol, rákönyököl a heverő végére.Ha, például, most felülnék ide… így valahogy… Felül. – Ez már határsértés volna? Anni még jobban összekuporodik, hirtelen felugrik a heverőről. ANNI Mit akar? ABLAKMOSÓ Udvariasan a szarvasbőrre mutat. Tessék. Foglaljon helyet. Anni leül a szarvasbőrre, de közben nem veszi le szemét az Ablakmosóról. A férfi kényelmesen elnyúlik a heverőn. ABLAKMOSÓ Szóval, az a kolléga, az csakugyan peches volt, szegény. Emlékszem, valami ronda alagsori helyiségben dolgoztunk… akkor is tavasz volt, mint most… – s egyszer csak fejébe vette, hogy fölmegy a harmadik emeletre. Volt ott egy függönyös ablak, egy szép kétszárnyas, karcsú… Két érzéki hullámvonallal női sziluettet rajzol a levegőbe. Csak éppen csukva volt. Micsoda izgatóak tudnak lenni az ilyen állig begombolt ablakok! No de, nem nyújtom hosszúra. Fölment a fiú. A kilincs engedett. Aludtak. A férfi is meg az asszony is. Odament az ágyhoz, és próbálta ébresztgetni őket. De egy istennek se akartak ébredni. Rázta őket, könyörgött, letérdelt, rimánkodott, hogy térjenek magukhoz… ne hagyják cserben a céget… ne hozzák szégyenbe… inkább meg166csinálja ingyen… – de azok csak aludtak. Képzelje el – sírt a kollégám! Sírt. De aztán mégse bírt magával. Odament az ablakhoz, széthúzta a függönyt… – mutatja – és hozzákezdett. Engedély nélkül. Belemelegszik a történetbe, hirtelen lendülettel feláll, de Anni félreérti, védekező mozdulattal hozzásimul a heverőhöz, mint a macska, ismét felkúszik rá, és ott kuporog. ANNI Alig hallhatóan. Gyilkos! ABLAKMOSÓ Nevet, pátoszos mozdulatot tesz. És tudja, mi történt akkor? Egy gránátot vágtak hozzá. Igen. Egy gránátot. Még szerencse, hogy múlt világháborús volt, nem robbant. De ki tudta ezt előre? Ki tudhatta? Mikor az ember csak jót akar – és így válaszolnak! Hát csuda, ha a kollégámban is fölébredt az életösztön? Hogy védje magát… hogy megmagyarázza… Szerényen leül a heverőre, lehajtja a fejét.Nagy hiba volt. Csak a konkurens cég röhögött a markába. Évekig nem kaptunk munkát, odalett a hitelünk, a bizalom… Oldalt dől a heverőn, Anni felé közeledik; Anni bénultan nem mozdul, csak összerezzen. Látja, még maga is bizalmatlan mindig. Pedig nincs oka rá. Ami akkor történt, az többet nem fordulhat elő. Tanultunk belőle. Felhúzza a lábát, térdét átfogja a karjával, Annira néz. Csak az a fontos, hogy maguk ketten megértsék egymást… Hűvösen, mellékesen teszi hozzá. És 167minket is megértsenek. Kis szünet után. Várjon csak… azt hiszem, eszembe jutott a harmadik strófa. Énekeljem el magának? Anni hosszan az Ablakmosóra néz, mereven biccent. ABLAKMOSÓ

Köszönöm. Köszönöm, hogy megengedi. Megköszörüli a torkát. Szóval, hogy is?… Igen. Megvan.Énekelni kezd.

zen,

A dallam másik felét dúdolja, mintha a szövegét keresné.

Kis szünet. ABLAKMOSÓ Így van? ANNI Halkan. Így… ABLAKMOSÓ Közelebb húzódik Annihoz. Próbálja most maga… Majd kezdem én, jó? Énekelni kezd.

168

ANNI Iskolás, vékonyka hangon.

zen,

Anni elakad, ismét hátrébb húzódik a heverőn; Ablakmosó utánacsúszik. ABLAKMOSÓ Biztatva. No… no… folytassa. Most jön a legszebb. ANNI Lehunyja a szemét, úgy énekel.

Elakad, nagyot nyel, folytatja.

ABLAKMOSÓ

Elérzékenyedve. Hát nem gyönyörű? Ilyeneket már nem hallani az utcán. Ilyeneket már csak maguk tudnak… Félre. Meg én, ha nagyon muszáj. ANNI Felnyitja a szemét, kezét összekulcsolja a mellén, kinéz valahová a nézőtérre. Valamikor… amikor húsvét volt… házról házra mentek… házról házra mentek, és beköszöntek… ABLAKMOSÓ Diadallal. Na látja! Ugye, hogy nincs semmi új! Hiszen maga mondja… Csak a régiektől érdemes tanulni. Hogyan is volt az a régi köszöntés? ANNI Mintegy magának, halkan. Eljöttem 169hozzátok ifjú létemre, hogy harmatot öntsek e szép növendékre… ABLAKMOSÓ Folytatja, de bujkáló frivolsággal. Meg is öntözzük, csak legyen csöndesség, nem is erősen, csak elő adassék… ANNI Tétova mozdulatot tesz. A kakast is látom, az ajtóban sétál… azt kiáltja a tyúk: ne bántsa a leányt!Maga is kiáltva mondja ezt, majd hangját könyörgőre fogja, az Ablakmosóra néz, úgy folytatja.Mert megváltja magát két veres tojással… ABLAKMOSÓ Még közelebb húzódik, Anni már a heverő végén kuporog. Nem magát… mindannyiunkat! Hatásos szünet. Ugye, ért már? Megért engem? Simogatni kezdi Anni combját. Olyan kevésen múlik… És nem alamizsnát kérek. Bizalmat. Hitet, hogy utána minden más lesz… szebb lesz! Most gyűlöl, de – sajnos – ez hozzátartozik. Gondoljon azokra, akiknek még annyi boldogság se jutott, mint maguknak… mint magának meg nekem, hogy legalább tudják: van értelme az áldozatnak – a holnapért! Mindannyiunkért! Míg az Ablakmosó beszél, Anni lassan fölemelkedik, de úgy, hogy lábát maga alá húzva ülve marad, két tenyerére támaszkodik mereven hátradől. Elnéz a férfi feje fölött. Szoborszerű most. Ablakmosó érzéki mozdulatokkal kíséri szavait, a végén majdnem ráhajol Annira. Utolsó szavainál újra a menetelő léptek 170távoli dübögése hallatszik – de ezúttal a disszonáns induló nélkül. Egyre erősödik a dübögés, s az egész némajátékot végigkíséri. Mikor eléri a fortisszimót, Ablakmosó ráhajol Anni mellére, átkarolja a derekát. Anni eszelősen nagyra nyitott szemmel, bábumerevséggel, szintén átöleli az Ablakmosót. Így dőlnek hátra. Hirtelen sötét. Csak az ablakráma üvegén villódzik a kinti neon fénye. A paraván, a heverő egyáltalán nem látszik. A menetelő léptek dübögése halkulni kezd. Csönd. Fokozatosan kivilágosodik. Anni hanyatt fekszik a heverőn, mellén összekulcsolt kézzel; mintha ki volna terítve. Ablakmosó a heverő végénél guggol, a földön hajtogatja a szarvasbőrt. Feláll, a bőrt a zsebébe csúsztatja, ráütöget. ABLAKMOSÓ Fanyarul. Hát ez volt. Ennyi a tudomány. Nem sok, de elég. Annira néz. Alszik. Utána mindig aludni szeret a drága. S majd fölébred… Elhúzza a száját,

legyint. De hagyjuk. Most már csak ismételgetném magamat. Az én közreműködésemnek vége. A többi már úgyis megy magától. Megvonja a vállát.Különben is, én csak egyszerű beosztott vagyok. Ismét Annira néz. Én speciel sajnálom, például. Nem is számítok fel semmit… Nem vagyok én rossz fiú. Cinikusan. Meg aztán: kibírja a cég. Szünet. De hogy egy csöpp érzés se legyen valakiben, még egy kis gyűlölet, egy kis karmolás se… semmi! Csak mint egy darab 171fa! Megcsóválja a fejét. Higgyék el, nekem se könnyű. De hát ezt is mondtam már párszor. Mindegy. Talán jövőre majd. Akkor úgyis találkozunk. Noteszt vesz elő, belelapoz, olvassa. Igen. Május tizenhét. Ne felejtsék el: pontosan egy év múlva, ugyanitt. És hogy addig? Hát istenem… Arra nincs szabály. Háttal a közönségnek, Anni felé. Higgyétek azt, amit akartok. Gyorsan kimegy balra; Anni nem mozdul. Kis idő múlva visszajön lábujjhegyen, a heverő végéhez lép, onnét hajol Anni fölé.Május tizenhét… Gyorsan el. Hosszú szünet. Anni továbbra se mozdul. Mikor már kínos a várakozás a nézőtéren, a körfüggöny hátsó nyílásán belép Tomi. Haja csapzott, mozdulatai tétovák. Megtántorodik. Arckifejezése réveteg. Odamegy a heverőhöz. Hosszan nézi Annit. Leül a heverő szélére; mintha nem merne igazán ráülni. Térde között lógatja a kezét. Legalább egy perc telik el így. Anni lassan felül. Egymásra néznek. Anni lecsúsztatja lábát a heverőről; ugyanolyan bizonytalanul a legszélére ül, mint Tomi. Ő is a térde között lógatja a kezét. Ismét egy perc telik el. TOMI Összeborzong. Hideg van. ANNI Vedd fel a pulóveredet. TOMI Igen. ANNI Ott van a szekrényben. TOMI Az egyik színpadsarok felé néz. Ott? ANNI Ott volt. 172

TOMI Jó, fölveszem. Majd fölveszem. Ülve marad. Te nem fázol? Szünet. ANNI Tessék? TOMI Tenyerét a homlokához emeli. Nem tudom… valamit akartam kérdezni. Miről is beszéltünk? ANNI

A pulóver. Hogy a pulóvert, ha akarod… TOMI Persze… De nem, köszönöm. Nem kell. ANNI Azt mondtad, fölveszed. Hozzam ide? TOMI Nem… igazán nem fázom. Igazán nem fázom. Szünet. ANNI Tomi… TOMI Tessék. ANNI Közelebb húzódik. Nem mondasz semmit? TOMI Dehogynem… ANNI Énekeljek neked? TOMI Gyors, elhárító mozdulattal. Nem! ANNI Halkan. Igazad van… TOMI Most nem. Ne haragudj. ANNI Igazad van. Körülnéz. Te… TOMI Tessék. ANNI Hány óra lehet most? Este van… vagy már éjszaka? TOMI Nemsokára hajnalodik. 173

ANNI Persze… Most hajnalodik majd. Még csak most virrad. TOMI Világos lesz megint. ANNI Sütni fog a nap.

TOMI Azt hiszem, le kell majd menni zsemléért. ANNI De hiszen hoztál… Nem hoztál? TOMI Nem… Azt hiszem, elvesztettem. De mindegy most már. Majd megeszi egy kutya. ANNI Egy macska. TOMI Elmosolyodik. Jó. Egy macska. ANNI Egy szürke macska. Olyan, mint a házmesteréké volt. TOMI Az megdöglött már. Elcsöndesednek. Tomi zavartan félrenéz. Anni is lehajtja a fejét. ANNI Tomi… Egymás felé fordulnak. Anni közelebb húzódik. ANNI Csókolj meg… TOMI Két tenyere közé veszi Anni arcát, hosszan nézi. Nem csókolja meg. Semmit nem változtál. ANNI Te se változtál semmit. Átölelik egymást. TOMI Közben. Majdnem eltévedtem, mikor jöttem hazafelé… ANNI De most itt vagy. Az a fontos, hogy itt vagy. TOMI Annyi ember tolongott az utcán. Nem 174is tudom, milyen nap van… hogy ennyien! És még éjszaka is. És olyan furcsák voltak… Mintha valami körmenetre készülődtek volna. ANNI Ne gondolj most rá. Az a fontos, hogy itt vagy. TOMI Azt hittem, soha többé nem találok haza. Meg féltem is… ANNI

Hazajönni? TOMI Igen. ANNI Mert csacsi vagy. Mert olyan nagy-nagy gyerek vagy. Tudhatnád, hogy én soha… TOMI Pedig gyűlölhetnél most. ANNI Hallgass… TOMI Nem is irtózol?… ANNI Ne beszélj így… TOMI Válaszolj. Legalább egy kicsit gyűlölj… ANNI Kis szünet után. Nincs jogom hozzá. Halkan. És ha volna is… mit érne? Hallgass meg. Hallgass rám. Mi nem tehetünk róla… Hiszen nem mi… Sír. Nem te meg én… TOMI Nem. Csak én. Előre tudtam, hogy így lesz… és mégis belenyugodtam. Elhittem, hogy így muszáj. Hiszen, ha csak engedelmeskedtem volna! De hittem… hittem is! És vártam, hogy valami csoda történik, ami megszabadít… Anni ölébe hajtja a fejét, úgy marad. ANNI Halkan. De hiszen megszabadított. Itt vagy. 175

Szünet. ANNI Simogatja Tomit. Én nem tudok érvelni, Tomi. Én csak azt tudom mondani, amit te szoktál. „Mindig arra gondolj, drágám, hogy mi ketten vagyunk egy kicsi világegyetem…” Tomi arcához hajol. Hallod? Most én mondom neked: Semmi nem fontos, csak az, hogy újra itt vagyunk. Akárhogy is, de itt. Nézd a bútorokat, az állólámpát, a tóparti képet… Ezeket még ők sem tudják elvenni tőlünk. Én nem tudok érvelni, Tomi… TOMI Fejét nem emeli föl Anni öléből. Énekelj valamit. Most szeretném, ha énekelnél. ANNI Jó, de maradj így… Ne mozdulj. Ringatja Tomit, majd vékony madárhangon énekelni kezd.

,

, tben,

176

Tomi fölé hajol. Ezt a dalt is el akarták venni… De nem tudták! TOMI Hirtelen fölegyenesedik. Várj… hallgass egy kicsit… Távoli dübögés; aztán csend. ANNI Mi volt ez? TOMI Nem tudom. Szünet. ANNI Mért nézel így?… Tomi föláll, kifelé fülel. ANNI Fojtottan. Tomi… Tomi pisszent, tovább fülel. Kis idő múlva újra hallatszik a dübögés, közelebbről. TOMI Hallod? Mintha dörömbölnének… ANNI Tétován. Nem nálunk… Valaki másnál. Tomi tovább hallgatózik. ANNI Egy másik házban, biztos. Szünet. ANNI Egy másik utcában… Tomi nem mozdul, fülel. ANNI Szorongva kiált. Tomi!…

TOMI Hirtelen Anni felé fordul. És ha hozzánk is újra visszajön? ANNI Szája elé kapja a kezét, sikolt. Nem!… Ebben a pillanatban tisztán fölhallatszik a menetelő léptek dübögése, majd a disszonáns induló is; de most nem háromdimenziós technikával, hanem a körfüggöny mögül: mintha va177lahonnét az utcáról, az ablakon át szűrődne be. Tomi az induló hangjára föltartja a kezét, hátrálni kezd. Anni még mindig a sikoltás pózában: így nézik egymást. Anni lopakodó léptekkel odamegy az ablakhoz, kiles. ANNI Nem… nincs igazad. Mosolyogni próbál. Látod, csak ijesztgetsz. Nincs semmi… semmi olyan. Isten bizony, semmi… Gyere, nézz ki te is… Ne csinálj úgy a kezeddel! Hiszen mondom… Valami zenés felvonulás… virággal… lampionokkal… Most éppen jól látni őket… most kanyarodnak be a térre… És mennyi virág! Mennyi lampion!… Elcsuklik a hangja. A disszonáns induló hol erősebben, hol gyengébben tovább is behallatszik. Visszafordul az ablaktól, odaszalad Tomihoz, aki még mindig föltartott kézzel áll. Nem hiszed?… Csak virág meg lampion… Talán mert tavasz van? Biztos csak azért… Tomi mellére hajtja a fejét.Mondd, hogy nem jöhet vissza… Mondd, hogy soha többé… Tomi leengedi lassan a karját. Anni szorosan eléje áll. Induló elúszik. Csend. ANNI Ugye, nem vállalsz szerződést? TOMI Tétován. Nem… ANNI Csak akkor, ha nem akármilyen szerepet adnak? TOMI Csak akkor… ANNI Esküdj meg! TOMI Esküre emeli a kezét. Esküszöm! 178

ANNI Gyorsan megcsókolja. Meglátod… Tomi… Nézz rám… Hirtelen tapsolni kezd, lallázva körbeugrálja Tomit. Jó lesz! Jó lesz! Nem vállalunk… nem vállalunk szerződést… Váratlanul összegörnyed, a várandósok mozdulatával hasára szorítja a kezét, megszédül. Csak őt… TOMI Anni után kap. Vigyázz!

ANNI Már ismét mosolyog. Semmi. Már elmúlt. Csak egy kicsit nagyon boldog voltam. TOMI Jobban kellene most már… ANNI Gyere, emelj föl a karodra. Emlékszel? TOMI Karjára veszi Annit. Emlékszem. ANNI Érzed, hogy nehezebb vagyok? TOMI Vagy én vagyok gyönge. Gyáva… Lassan leereszti Annit. Induló újra fölhallatszik. Összerezzennek, még szorosabban ölelik egymást. ANNI Súgva. Nincs igazad. Bátor leszel. Az induló tovább erősödik. Jobbról és balról bejön a két overallos, az induló ütemére. Előbb a paravánt viszik ki, közben megtartják a katonás lépést: mintha vezényelnének nekik. Tomi és Anni nem vesznek róluk tudomást, önfeledten nézik egymást. Anni Tomi arcához nyúl, végighúzza ujját a száján. Az induló ismét halkul, és a színpadi világítás is gyengül. Csak ők ketten kapnak erős fényt. ANNI És csak virág meg lampion lesz… 179

TOMI Virág meg lampion… ANNI És a városokat… ha az egész világot lebontják körülöttünk… ugye, akkor is? TOMI Akkor is, Anni. Utolsó szavaiknál az induló egészen elhal. A két overallos is megjelenik balról és jobbról, a hirtelen csendben megtorpannak, lassan kitolják az ablakrámát. TOMI Megismétli. Többet nem jöhet vissza! Reszketve fogóznak egymásba. Felhangzik a játékzáró zene, amibe beleszövődik a „Lám a madarak is” motívuma. A színpad tovább sötétül, csupán Annit és Tomit világítja meg változatlanul erős fénykarika; s kissé elmosódottan a megmaradt egyetlen díszletet, a heverőt. Így állnak néhány pillanatig, majd gyors függöny és sötét. A zene ekkor ível föl.

Mikor kivilágosodik a nézőtér, s leereszkedik a játékot nyitó plakátfüggöny, a zene átvált dzsesszre. A dzsessz mindaddig hallatszik, míg a színház ki nem ürül. 1957