Az 1918 elõtti Magyarország közismerten

Párhuzamok és különbségek z 1918 elõtti Magyarország közismerten soknemzetiségû, sokvallású és többkultúrájú ország volt. Ez gazdasági elõnyökkel, szellemi pezsgéssel, de komoly társadalmi-politikai feszültségekkel is járt, különösen a modern nemzetépítés korában. A többségi magyarok mellett a kisebbségi horvátok és szerbek, románok és né-

A

metek vagy éppenséggel a szerbek és szlovákok is egymással kölcsönhatásban éltek.

Szlovákok – beilleszkedve Az északi vármegyékben élõ szlovákoknak a régi Magyarország nemzetiségei között az államon belül semmi-

Szerbek és magyarok 1848–1849-ben pesti szerbek 1848. március 17–19. között gyûlést tartottak, ahol a magyar forradalmat éltetõ kiáltványt fogadtak el, maguknak nyelvi-kulturális önállóságot, politikai autonómiát (a szerb nemzeti gyûlés hatalomként való elismerését) követelve. A követeléseket magyar részrõl az egységes politikai nemzet elvét követve utasították el. A Szerb Fejedelemség támogatásában, illetve Bécsben bízva a szerbek szembefordultak a magyar kormánnyal. Az április 14-i karlócai szerb gyûlésen határozatban követelték a független Szerb Vajdaság létrehozását Bácska, Bánát és Baranya területén. A gyûlést követõen állandósultak a zavargások a Délvidéken, a helyzet stabilizálására a Batthyány-kormány teljhatalmú kormánybiztost küldött, aki statáriumot vezetett be, de hatalma nem terjedt ki a horvát báni igazgatás alatt álló területekre. Május 15-én újabb szerb nemzeti gyûlés kiáltotta ki Karlócán a független Vajdaságot. Létrehozták a szerb nemzet fõbizottságát (fõodbor), amely a Vajdaság kormányaként mûködött. A délvidéki szerb felkelés során, 1848 nyarán a magyarországi szerbek fegyverrel is megpróbálták kiharcolni önállóságukat. A határt már nem õrizték, így akadálytalanul áramlottak be Szerbiából az önkéntesek csapatai, és ellenségeskedést szítottak az addig békés területeken, támadták a magyar és román népességet. Június 12-én a péterváradi helyõrség rárontott a karlócai szerb táborra, ám a támadást visszaverték. Másnap a szerb fõodbor hadba szólított a Magyar Királyság ellen minden szerb férfit. Az eddig lappangó ellenségeskedés nyílt háborúba csapott át. A nyár végére mindkét fél kiépítette saját táborait, és rendkívüli kegyetlenségekbe torkolló harc bontakozott ki. A felkelés komoly magyar haderõt kötött le, és a magyar szabadságharc végsõ kudarcához is hozzájárult. Novemberre újabb szerb védvonal épült ki Pancsova körül, amit a magyar csapatok az év végére felszámoltak, és 1849. januárra már közel jutottak a szerb felkelõk legyõzéséhez. A nyugatról betörõ császári csapatok megállítására azonban

A

24

lyen – sem vallási, sem nemzeti – autonómiájuk nem volt. Eltérõen például a szerbek vallási autonómiájától. Emiatt sokáig nem is alakult ki önálló politikai identitásuk. A fõrendi arisztokráciát leszámítva a hazai társadalom majdnem mindegyik rétegében lehetett találkozni velük – a parasztok, a városlakók és a köznemesek között is. A magas rangú katolikus klérus pedig sokszor a szlovákok lakta vidékekrõl származott, és nem egy esetben szlovák etnikai háttérrel is rendelkezett. Komoly hátrányt jelentett azonban, hogy a viszonylag nagyszámú, anyagilag többnyire gyenge, de politikailag tapasztalt és öntudatos felföldi nemesség szlovák ajkú része az 1840-es évektõl nem akart közösséget vállalni a szlovák nemzeti mozgalommal.

minden nélkülözhetõ magyar erõt kivontak a térségbõl, és így a szerbek ismét megerõsödtek. Csapataik február 11-én már Szegedet ágyúzták, azonban onnan visszaverték õket. Március 15-én újabb támadás indult, és június végére a magyarok megtisztították a császáriaktól és a szerb felkelõ csapatoktól a Délvidéket. Ekkor béketárgyalások indultak, amelyek azonban a területi autonómia körüli egyet nem értés miatt ismét eredménytelenül zárultak. JelaÓiƒ vezetésével júliusban császári erõsítés érkezett, és a magyar csapatok visszavonultak. 1849 júliusában ismét kiszorították a térségbõl a császári erõket, azonban augusztus 13-án Világosnál a magyar haderõ letette a fegyvert, és a szabadságharc ezzel véget ért. A szerbek a háború után csalódtak várakozásaikban, mert Bécs nem a szerbek elképzelése szerint hozta létre 1849. november 18-án a Szerb Vajdaság és Temesi bánság tartományt. Ez is csak 1860 õszéig létezett, ekkor Ferenc József kiadta az Októberi Diplomát, amely visszaállította a hagyományos rendi közigazgatást.

F. I.

A karlócai szerb nemzetgyûlés, 1848. május. Korabeli olajfestmény

MNM Történelmi Képcsarnok

Szerbek – kiváltságokkal A szerbek némileg más helyzetben voltak, mint a szlovákok. Ha nem is volt területi autonómiájuk, de modern nemzeti mozgalmuk megszületését elõsegítették I. Lipót és utódainak egyházi és a szolgáltatások alól õket kivonó kiváltságai a 17. század végétõl.* Ezek a privilégiumok a szerb pravoszláv egyház számára önkormányzatot biztosítottak, ami lehetõvé tette, hogy rendszeresen egyházi kongresszusokat hívjanak össze a szerb közösség belsõ ügyeinek rendezésére. A 19. század elsõ felében ezekre az egyházi-nemzeti elõjogokra és ígéretekre épült fel a Szerb Vajdaság gondolatában testet öltõ területi különállás követelése, amelyet a születõben lévõ modern szerb nemzeti mozgalom vezérkara magáévá tett. A szerbség társadalmi összetétele is más volt, mint a szlovákoké. A földmûvesek és a papság mellett a szerbek gazdag kereskedõréteggel is rendelkeztek, amely késõbb (az egyházi intézményekkel és alapítványokkal együtt) komoly anyagi bázist volt képes megteremteni a * Vö. erre e számunkban Varga J. János cikkét!

tendõ) harmadik legnagyobb etnikumát alkották (a magyarok és a románok után). Az Erdély nélküli Magyarországon pedig õk voltak a második legnagyobb nemzetiség. (Spira György számításai szerint 1846-ban az országban 1 842 320 szlovák és 1 055 416 szerb élt.)

Szláv szolidaritástudat

MNM Történelmi Képcsarnok

Stevan Òuplikaƒ tábornok, a magyarországi szerbek elsõ vajdája

szerb szellemi életnek és politikának. Nem elhanyagolható szempontot jelentenek a szerb határõrezred-vidékek is. Jelentõségük az 1848-as esztendõ zavaros hónapjaiban vált nyilvánvalóvá. A létszám tekintetében azonban mégiscsak a szlovákok (és nem a szerbek) voltak azok, akik az 1848 elõtti években Magyarország (Erdéllyel együtt ér-

A magyarországi kisebbségi léten kívül leginkább a szláv kölcsönösség és szolidaritás tudata, valamint a nyelvi közelség volt közös a szlovákokban és a szerbekben. Ez megkülönböztette a szerb–szlovák kapcsolatot a román– szlovák vagy német–szerb viszonyrendszertõl. A közös szláv gyökerek tudatosítása a 19. század elsõ felében vált intenzívvé. Igaz, a nagy és átfogó szláv kölcsönösségnek (némileg pontatlanul fogalmazva: a pánszlávizmusnak) ebben az idõben a német egyetemeken szocializálódott szlovák evangélikus értelmiségiek (mindenekelõtt Ján Kollár és ´udovít Štúr), illetve a németektõl tartó csehek voltak a bajnokai és nem annyira a szerbek. Õket akkor még inkább a délszláv népek valamifajta egysé-

25

Szlovák önkéntesek kiképzése, 1849. Korabeli olajfestmény részlete

gesülése foglalkoztatta. A törökökkel folyamatosan hatalmi-területi ellentétbe kerülõ oroszok számára viszont a pravoszláv szerbek külpolitikailag sokkal érdekesebbek voltak, mint a katolikus és evangélikus szlovákok. A szláv identitásukat politikailag egyre intenzívebben megélõ magyarországi szerbek és szlovákok a 19. század romantikus idõszakában keresték az egymáshoz vezetõ utakat. Az egymás iránti vonzalmaknak egyik bizonyítéka például, hogy az 1840-es években színre lépõ szlovák romantikus nemzedék mûveiben megtalálhatók a szerb tematikájú költemények, elbeszélések is. Ilyen például Ján Kalin…iak „Serbianka” Stevan Kniƒanin ezredes, a szerb felkelõk vezetõje

címû elbeszélése. A hõsi tettekre, tragikus sorsokra és az önfeláldozás példáira vadászó romantikus szlovák irodalom szívesen fordult ihletért az ilyen eseményekben bõvelkedõ lengyel és délszláv történelemhez. A 19. század eleji szerb–szlovák kapcsolatokra jó példa a tudományos szlavisztika egyik alapító atyjának, Pavel Jozef Šafáriknak (1795–1861) az élete is. Csehül és németül publikált, és 1819–1833 között az újvidéki szerb egyházi gimnázium igazgatója és professzora volt, és mûvei közül többet kifejezetten a szerb és illír témáknak szentelt. Újvidékrõl való távozása után Prágában telepedett le. Pályafutását a prágai nemzeti könyvtár igazgatójaként fejezte be.

MNM Történelmi Képcsarnok

A forradalom és szabadságharc hatása

26

Az 1848–1849-es polgári forradalom és szabadságharc aktivizált és átpolitizált minden magyarországi nemzetiségi mozgalmat: 1. Mind a szerb, mind a szlovák nemzeti mozgalom megfogalmazta az önkormányzattal rendelkezõ területi-nemzeti autonómiaigényét, de ezt az ország egységét féltõ magyar liberalizmus elutasította. 2. A meghatározó szerb és szlovák politikusok szembekerültek a pesti kormánnyal, amellyel fegyveres konfliktusba is keveredtek. 3. Ugyanakkor mindkét nemzeten belül voltak számosan olyanok is, akik inkább a magyarországi szabadságharccal és annak liberális, valamint függetlenségi eszméivel szimpatizáltak, sõt a zászlai

alatt harcoltak is (például az aradi vértanú, szerb származású Damjanich tábornok). A szlovák romantikus prózaíró, Ján Kalin…iak a dilemmáját semleges magatartással oldotta meg. Ezért nem szabad fetisizálni sem a szembenállás tényét, sem etnikai-nemzeti jellegét. 4. A pesti kormánnyal szemben álló korabeli szerb és szlovák vezetõk tudtak egymásról, politikailag és néha anyagilag is támogatták egymást (például az 1848 szeptemberében rövid idõre színre lépõ szlovák felkelõket – az úgynevezett hurbanistákat – nemcsak a konzervatív Bécs és az azzal szövetséges horvát bán, illetve részben a morva tisztek és önkéntesek, hanem a szerbiai Obrenoviƒ Mihály is pártolta). 5. Bár a szlovák és a szerb nemzeti mozgalom kiindulópontjai és fõbb céljai hasonlóak voltak, mégsem volt azonos a helyzetük.

A fegyveres konfliktusok jellemzõi A magyar politikai vezetés számára az úgynevezett „tót kérdés” vagy másképpen megfogalmazva a „hurbanisták” megmozdulásai csupán az egyik, nem is a legégetõbb politikai, illetve katonai probléma volt. A hurbanisták hadiereje jóval alulmaradt a komoly katonai (határõr) hagyományokkal és emiatt harciasabb lakossággal rendelkezõ horvátok, szerbek, valamint románok erejével szemben. A határõrvidéki ezredekben katonailag iskolázott szerbek, horvátok, románok több tízezres hadseregeket és népfelkelõ egységeket voltak képesek szembeállítani a magyar honvédokkal. A szerbek például már 1848 májusában a Szerbiából érkezõ, vegyes összetételû önkéntesekkel együtt körülbelül 30 ezer fegyverest tudtak kiállítani. A szlovák Hurban és bajtársai azonban az elsõ önálló hadjárat során csupán 500 önkéntessel lépték át a morva határt. Az 1848 decembere utáni szlovák légiókat hozzávetõlegesen 2500 fõ alkotta. Mindennek a hátterében a szlovák nemzeti tábor katonai gyengesége és az egész szlovákságot jellemzõ politikai megosztottság állt. A horvát–magyar konfliktus, a délvidéki szerbek felkelése és az erdélyi magyar–román véres összecsapások tehát sokkal nagyobb gondot okoztak a liberális pesti vezetésnek, mint az összes szlovák megmozdulás. A magyar

MNM Történelmi Képcsarnok

Hrabovszky János altábornagy, a péterváradi erõd fõparancsnoka

honvédség és a szlovák önkéntesek közötti harcok jóval kevesebb emberáldozatot követeltek, s nem alakultak át véres etnikumközi konfliktussá, mint például Dél-Erdélyben és a Délvidéken. A konfliktust az is bonyolította, hogy eleinte mindegyik fél a császárra és a királyra hivatkozott és saját magát a törvényes hatalom képviselõjének tartotta. Sõt hasonló zászlók alatt, néha azonos egyenruhában harcoltak. Amikor például a szerbek 1848 májusában kirobbantották dél-magyarországi felkelésüket, amelynek célja egy összefüggõ autonóm Szerb Vajdaság megteremtése volt, a császárra és a Habsburgoktól kapott õsi szabadságukra hivatkoztak. A magyar kormány a péterváradi fõparancsnokot, Hrabovszky János császári tisztet utasította: verje le a felkelést. Aki viszont szintén az uralkodóhoz való hûségét hangoztatta. Tulajdonképpen a Habsburg tábornok, Hrabovszky János báró vezette Õfelsége sorkatonái összecsaptak egy Habsburg-hû hadnagy, Djordje Stratimiroviƒ vezette Õfelsége szerb határõreivel. A két tábor ugyanazon Habsburg lobogó alatt a király és a császár nevében harcolt vadul egymás ellen, csak a hivatalos zászló mellé tûzték ki a magyar és a szerb nemzeti lobogót.

A kormány és a nemzetiségek A „tót kérdés” periferikus volta azonban nem mindig egyértelmû. A Bat-

Pétervárad, 1821. Joseph Alt metszete után készített litográfia

thyány Lajos vezette elsõ felelõs magyar kormány már a legelsõ, még Pozsonyban tartott ülésén, 1848. április 12-én foglalkozott a szlovákok lakta területekkel. Elsõ napirendi pontként megtárgyalta a selmecbányai polgármester, Czobor János „pánszlávellenes” jelentését. Ebben a buzgó helyi polgármester azt jelezte, hogy „… a tót ajkú, leginkább evangelica vallású lakosok, különösen pedig némely tanuló ifjak a horvát és szerb tanulókkal egyetértve, sõt az orosz kormány tudtával, a magyarok elleni lázadásra dolgoznak”. Bár a felhozott tények egyáltalán nem voltak rémisztõek és ezt a kormány is érezte, határozatában felhatalmazott egy pozsonyi városi bírót, hogy mint az evangélikus iskolák felügyelõje „elõvigyázatosan” nyomozzon a tanulók körében. A második határozatban a kormány három biztost nevezett ki, azzal a céllal, hogy figyelemmel kísérjék Árva, Liptó, Turóc, Trencsén és Nyitra megyéket, valamint a szomszédos vidékeket, és ha „vétkes irányú” mozgalmakat tapasztalnak, akkor tegyenek errõl jelentést a kormánynak. A harmadik határozat pedig azt az óhajt tartalmazta, hogy jó lenne Galíciából Selmecbánya és környékére, valamint az elõbb említett vármegyékbe a szláv nyelvû katonaság helyett magyar ajkú ezredeket vezényelni. Ha fel kellene vázolni a „problematikus” és „veszélyes” nemzetiségi mozgalmak sorrendjét a magyar politikai

elit szemszögébõl, a következõ kép alakulhatna ki: horvátok, az erdélyi románok, szerbek, szlovákok, ruszinok és németek. Egyes nemzetiségek fegyverrel a kezükben megpróbáltak politikaiközjogi önállóságot szerezni (horvátok, románok, szerbek és szlovákok), mások katonailag teljesen passzívak maradtak (ruszinok) vagy inkább elindultak az asszimiláció útján (németek). A románok és a szerbek esetében nem szabad elfelejteni, hogy rendelkeztek a birodalom határain túl élõ nemzettársakkal, akik szabadulni akarván a török függéstõl, az önálló nemzeti államiság létrehozásának igényével léptek fel. A magyar kormányzatnak számolnia kellett a Belgrád központú Szerbiával és az Erdély keleti és déli határainál fekvõ két, már-már független román fejedelemséggel, Moldvával és Havasalfölddel.

Szociális szempontok Meghatározta a nemzeti mozgalmakat 1848–1849-ben az is, hogy a feudális függõségek és kötöttségek megszüntetése 1848 tavaszán kinek mit hozott. És az, hogy a jobbágyfelszabadítás érdemét a helyi köztudat kinek tulajdonította. A jobbágyfelszabadításnak is voltak nyertesei és vesztesei. A nyertesek közé inkább a volt telkes jobbágyok tartoztak, a vesztesek közé a föld nélküli zsellérek. A magyar liberálisok számítottak arra, hogy a paraszti töme-

27

geknek a feudális kötöttségektõl való megszabadítása pozitívan fog hatni a magyar liberális forradalom megítélésére, és ezáltal az általános közhangulat idõt fog biztosítani a kormánynak a helyzet konszolidálására. Ez részben így is volt, de csak azon rétegek esetében, amelyeknek 1848 márciusa és áprilisa egyértelmû javulást hozott. Idetartozott a korábbi szlovák, ruszin vagy magyarországi román telkes jobbágyok döntõ többsége. Ez a réteg valóban lojális vagy legalábbis passzív maradt a magyar politikai vezetéshez a késõbbi etnikai küzdelmekben. Más volt a helyzet Erdélyben, ahol a közjogi különállás és a magyar nemesség önzõ magatartása, szerencsétlenül késlekedõ hezitálása miatt néhány hónappal elhúzódott a jobbágyviszonyok felszámolása. Ennek kihatása tragikus lett. A román paraszti tömegek ugyanis nem érezték magukénak a magyar önállósodást, alkotmányosságot, és tömegesen beálltak a román nemzeti mozgalom mögé. Így a helyi konfliktus sokkal véresebbé vált,

mint arra számítani lehetett. A román– magyar összeütközés spontán népi, szociális és etnikai elemeket is ötvözõ harccá alakult át. Ami pedig a szerbeket (és részben a horvátokat) illeti, egyrészt az okozott problémát, hogy a pesti kormány Bécsre való tekintettel is eleinte nem mert hozzányúlni a katonai határõrvidék kiváltságaihoz, és ezért ott a tavaszi hónapok nem hoztak változást a szerbek életében. Másrészt a határõröknek a paraszti szabadságok semmit nem jelentettek: társadalmi státusuk már korábban is magasabb volt, mint a felszabadított parasztságé.

Egyház és kulturális szint Nem elhanyagolható szempont a felekezeti és részben ezzel összefüggõ kulturális-civilizációs meghatározottság sem. Amíg például az ortodox (és görög katolikus) erdélyi románság vagy a szintén pravoszláv szerbség vallásilag markánsan elkülönült a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartozó helyi magyaroktól és szászoktól, illetve a bánsági

Szerb felkelõk kegyetlenkedése a szabadságharc során. Színezett litográfia, 1850

MNM Történelmi Képcsarnok

28

németektõl, addig a horvátok és szlovákok vallásilag ugyanazokba a magatartás-kultúrába tartoztak, mint a többségi magyarok. Ugyanabba a templomba jártak. Talán emiatt is a magyar–szlovák konfliktus nem lett olyan súlyos, mint a dél-erdélyi vagy a délvidéki szerb harcok. Ez utóbbiak a balkáni civilizációs törésvonalak mentén végbemenõ véres küzdelmekké, kegyetlen háborúvá váltak.

A magyar vezetõréteg etnikai kötõdései Befolyásolta a liberális magyar kormányzat úgynevezett „szlovák politikájá”-t az is, hogy a magyar vezetõ réteg számos képviselõje (illetve családjuk) a szlovákok lakta északi területekrõl származott. Ilyen volt maga a Kossuth család, de innen származott Pulszky Ferenc, Görgey Artúr, Beniczky Lajos, Zay Károly is. Ezek az emberek jól ismerték a helyi viszonyokat, és természetesnek vették, hogy ez a terület az ország szerves részét képezi. Semmilyen más nemzetépítési tervet nem

Raja…iƒ szerb pátriárka toborzó körúton, 1848. Korabeli rézmetszet

MNM Történelmi Képcsarnok

get tenni, sérelmeiket orvosolni rendelet vagy a nemzetgyûlésen hozandó törvény által”.

A szabadságharc utóélete

Magyar, sváb és szerb népviselet Bács-Bodrog megyében, 1909 körül

tudtak elképzelni itt, mint a magyart. Ráadásul úgy érezhették, hogy a szlovák próbálkozásokat még csírájában képesek lesznek elfojtani vagy visszafordítani. A szlovák mozgalom reformkori nemzetpolitikai dilemmái (a hungarus patriotizmus, az etnikai szlovákság, a csehszlovákizmus, a renegátság stb.), az önállósodó szlovák politikai és részben kulturális-nyelvi identitás tisztázatlan kérdései ismertek voltak a térségben élõ magyar érzelmû kortársak elõtt. Miközben a szerb világ távolinak, zártabbnak, érthetetlennek tûnt számukra.

A nemzeti-etnikai törekvések alábecsülése A régi magyar liberális nacionalizmus hajlamos volt túlbecsülni a polgári átalakulás és az ezzel együtt járó társadalmi folyamatok hatását a nemzetiségi tömegekre. És hajlott alábecsülni az önálló nemzeti törekvések erejét. Rövid távon – 1848 tavaszán–õszén – a magyar–szlovák kapcsolatok mintha igazolták volna ezt a feltevést. Éppen a szlovák vármegyék lakossága ugyanis egyáltalán nem etnikai törésvonal mentén, hanem sokszor politikai és ideológiai programok alapján volt megosztott. Egy sor szlovák többségû városkának a polgársága is két táborra bomlott: a „kossuthistákra” és a „hurbanistákra”. A kezdetben erõteljesen központosító magyar liberális nemzeti mozgalom nemzetiségi politikája 1848–1849 során módosult. A liberális tábor meghatározó és a kormányrúdnál lévõ csapata 1849 késõ tavaszán már felismer-

te, hogy a nemzetiségeknek jogi és intézményi garanciákat is kell adni nemzeti identitásuk megõrzéséhez, de ezzel egy idõben sziklaszilárdan hitte, hogy semmiképpen sem szabad engedni a föderalizációs követeléseknek. Ezt jelezte a magyar képviselõház által a szabadságharc utolsó heteiben (1849. július 28-án) elfogadott nemzetiségi törvény is, amely egyébként Európában az elsõ ilyen jogi normák közé tartozott. Ez a jogszabály fõleg az anyanyelvhasználati jogokra összpontosított, különösen helyi szinten. A megyei szintû gyûléseken szintén bevezette az anyanyelvhasználat jogát és feltételesen a nemzetiségi jegyzõkönyvvezetést is (amennyiben 50% fölött lett volna az adott nemzetiség aránya). Továbbá kimondta, hogy folyamodványait mindenki a saját anyanyelvén terjesztheti elõ a hatóságokhoz, a községi nemzetõrségek vezényleti nyelve a község többségi nyelve legyen, az elemi iskolákban pedig mindig a község vagy egyházközség anyanyelvén kell oktatni. Országos szinten viszont a magyar nyelv megõrizte kizárólagosságát, hiszen ezen a nyelven kellett intézni a törvénykezést, az országos közigazgatást és a hadügyeket. Azt, hogy a kormányt politikailag leginkább a szerb és a román felkelés zavarta, az is jelzi, hogy a törvény külön megemlékezett a „görög szertartásúak” egyházi önkormányzati és oktatási ügyeirõl, a nekik nyújtott kedvezményekrõl. Sõt kimondta, hogy „a kormány felhatalmaztatik különösen a románok és rácok elõadandó jogszerû kívánatainak ele-

Az 1848–1849-es magyar–szlovák és magyar–szerb konfliktus teljes megértéséhez szükséges legalább röviden megemlíteni a szabadságharc utóéletét. Kossuth az emigrációban arra a meggyõzõdésre jutott, hogy a Habsburg államalakulatból kivált független Magyarországnak és a közép-európai, illetve a délkelet-európai térség határán lévõ kisebb államoknak egy konföderációban kellene egymással összefogniuk. Konkrétan a magyar és a születõben lévõ román és szerb államalakulatok összefogására gondolt. Kossuthnál azonban az államközi összefogás szükségességébõl nem következett automatikusan Magyarország belsõ föderalizálásának a szükségessége. Csak az eredendõen is társországnak tekintett Horvátország és Szlavónia (akár teljes) kiválásába volt hajlandó beleegyezni. A többi nemzetiség igényeit és aspirációit egy meglehetõsen demokratikus és összetett, a különbözõ szintû területi egységek (család, község, megye, állam) komoly önigazgatására épülõ alkotmányos rendszeren belül akarta megoldani, amelyben a községi és megyei önkormányzatok nagyfokú közigazgatási és nyelvi önállóságot élveztek volna. A vegyes lakosságú Délvidék és Erdély területi autonómiáját 1851ben Kossuth elutasította – késõbb is csak átmenetileg hajlott erre –, a szlovákok esetében pedig ilyen ötlet fel sem merült benne. * A szerb és szlovák nemzeti mozgalom és a két nemzet értelmiségeinek a kapcsolatai a szabadságharc leverése, illetve az 1867. évi kiegyezés után sem szûntek meg. Közismert a pesti szerbek és szlovákok közötti intenzív társadalmi és kulturális kapcsolat az 1860– 1870-es években, majd a 19. század végi nem túl szoros politikai együttmûködés a magyarországi nemzetiségek, különösen pedig a románok, szerbek és szlovákok között. Mindez azonban már egy másik kor volt. HALÁSZ IVÁN

29