AVANA ARCKÉPCSARNOK. A jövő nagykövetei A KIADVÁNY A SZOCIÁLIS ÉS MUNKAÜGYI MINISZTÉRIUM NEMZETI CIVIL ALAPPROGRAM TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT

AVANA ARCKÉPCSARNOK „A jövő nagykövetei”

A KIADVÁNY A SZOCIÁLIS ÉS MUNKAÜGYI MINISZTÉRIUM NEMZETI CIVIL ALAPPROGRAM TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT

AVANA ARCKÉPCSARNOK „A jövő nagykövetei” különszám 2010. május HU ISSN 1788-7208 Felelős kiadó: az Avana Egyesület Elnöke Lektorálás, korrektúra: Bajzafi Ferenc, Maruzs Éva, Tóthné Baranyai Judit Címlap: Heim Attila Munkatársak: Bódi Ildikó Szerkesztés, tördelés, tipográfia: Jobbágy Tibor AVANA Egyesület, József Attila Művelődési és Konferenciaközpont, Civil Ház 3100 Salgótarján, Fő tér 5 Megjelenik: 500 példányban

AVANA - Magyar Tudományos Fantasztikus Művészetért Országos Egyesület 2010.

Előszó A JÖVŐ NAGYKÖVETEI Múlt – jelen – jövő Súlyos kapcsolat. Okok és okozatok összefüggése. Átláthatatlan, emberi eszünkkel még felfoghatatlan, mert nem hiszünk, vagy nem akarunk hinni a szellemi energiák szabályozott mozgásában. 1815 tavaszán kitört a Tombola vulkán. Hatalmas tömegű hamuja, gázai elérték a sztratoszférát. A légkörbe por, kén- és széndioxid került, és ebből adódóan 1816 nyarán havazott Európában. Lord Byron akkor is összehívta a szokásos írótalálkozót Svájcban, de a borús és zimankós időben az írók a kastély termeibe szorultak, és horrorisztikus történeteket meséltek egymásnak. Mire Mary Shelley megírta Frankenstein legendáját. Azt, hogy hogyan, miként változtat a múlt a jelenen, és az majdan miként hat a jövőre: nem tudhatjuk. A szándékok, még ha oly jók is, nem elegendők, hiszen a sok szándék akár még ki is olthatja egymást. Elfelejteni nem szabad, hogy mindannyian hatással vagyunk az élet folyására, és nem mentesülhet senki a felelősség alól. Kinek-kinek megvan a feladata, amit tennie kell – még ha az parányinak, jelentéktelennek tűnik is –, mert ha nem, akkor hiányos lesz az alkotó-terv. Tenni kell a küldetés teljesüléséért, miközben tudni kell: a legfőbb irányító a Természet. Ha életünket az ő szempontjai szerint szervezzük, ha alkalmazkodunk – és nem minden áron és főként nem gőgösen legyőzni akarjuk –, akkor élhetőbb lenne a jelen, és jobb a jövő. Ha tudásunkat, energiánkat arra használnánk, amit a természet számunkra mutat, és lelkesen felajánl, ha szemünk, fülünk és főleg eszünk venné a jeleket, akkor a „szeszélyes” jelzővel illetett természetenergiákat a Föld megóvására, a bioszféra, vagyis a globális ökológiai rendszer fenntartására használnánk. Persze ehhez az szükségeltetik, hogy egy-két, az ember által – mohóságból, kapzsiságból felépített, hatalomvágytól –, elvakultan alkotott rendszert megszüntessünk, mert csak így lehetséges az emberiség fennmaradása, a szebb és a jobb élet. (bi)

Tartalom: Körtvélyes Ákos: Hozd a puskám, Mamus! novella

2

A sikeres gyermek, avagy a pozitív önértékelés kialakítása info

7

Zoller Fruzsina: Kezar reménysége novella

9

Bukros Zsolt: Matyi és Kutya novella

22

Bradák Balázs: Testgyerek és az optimizmus képregény

27

Fleischer József: Nagymutter 3000 novella

30

A jövő info

36

Krajnyák Dávid: Naplóbejegyzés novella

37

Nagy Gábor: Egyszer lesz, hol nem novella

40

Korunk néhány vívmánya info

45

Hamberger Sarolta: Réges régen… novella

46

Craz: Letűnt idők múzeuma novella

48

Kis-Szabó Fanni: Egy XXII. századi ütközet novella Üzeneteink 2110-be info

52 55

Körtvélyes Ákos

Hozd a puskám, Mamus!

– Smith-ék is elköltöznek, Mamus – motyogott az orra elé a férfi, miközben a szemközti sürgölődést figyelte, és ügyet sem vetett az ablakon tükröződő ráncos arcra. – Nem bírták a nyomást, pedig… milyen szép kis házban laktak. A felesége a nagyszoba kanapéján ült, minden figyelmével a komótosan dolgozó kezét tüntette ki. Lábánál két izgő-mozgó, hasas gombolyag feküdt egy kis kosárban, mintha csak kis házi kedvencek lennének. Reggel óta láthatóan fogytak, ahogyan az öregasszony tudománya folytán a fonalakból testes pulóver készült megszületni. Mamust idestova negyvenkét esztendeje – még a 21. században – vezette oltár elé Papus, és csaknem másfél évtizede, hogy az egykori menyasszony megromlott hallása miatt csak zümmögésként érzékelte a neki szánt szavakat. A felkínált modern implantátumoktól jobban idegenkedett, mint amennyire a süketségtől félt, ezért maradt annak, akivé a természet tette: csöndbe burkolózó, a sorssal megbékélő öregasszonynak. A világ már amúgy is mindent elmondott neki, amire kíváncsi lehetett; minek fárassza hát magát hiábavalóságokkal? – Elhiszed ezt? – emelte meg a hangját Papus, de az ablaktól a világért sem fordult volna el. – Azt hiszem az utcában, de meglehet, hogy egész Lownillben már csak mi maradtunk régiek… no meg talán a habókos Jackson. A hibbant még állja a sarat, no de a többiek? Miért engedték magukat bepalizni? A férfi kicsit oldalra fordította a fejét, várt, majd morgott egy sort a másik némasága miatt. Nem neheztelt különösképpen az asszonyra, tudta, hogy furcsa párost alkotnak ők ketten. Az utóbbi években egymással alig értették meg magukat, és egyre inkább bánták, hogy nem vállaltak gyerekeket, és hogy az idő kegyetlenül elmarta mellőlük a közeli családtagokat. Mindennapjaikba a szomszédok hoztak némi változatosságot; a közös ebédek, a kerti partik és az utcai mulatságok olykor meghitt, máskor szenvedélyes vagy tanulságokat hozó beszélgetései szinte megfiatalították őket. Egy hónapja azonban feje tetejére állt a világ körülöttük. Graufolkékkal kezdődött a sor. Szombat reggel nagy költöztető jármű jelent meg a házuk előtt, amolyan igazi, országútzabáló szörnyeteg, az oldalán nagy feliratokkal. Jó hat órán keresztül etette három szürkeoverálos ember bútorokkal, lámpákkal és dobozokkal, majd a kamion a déli harangszót megelőzően, a családi autót követve végleg eltűnt az utca végén. Mrs. Graufolk hiába fogadta el két nappal ezelőtt a vacsorameghívást, szó nélküli távozásukkal foghíjas lett az asztaltársaság, amely a rengeteg kimondott kérdéstől és fellelhetetlen választól furcsa lelkiállapotban töltötte az estét. Papus akkor egy palack borral többet áldozott fel a hangulat kedvéért, de hiába: a bizonytalanság mindennél nagyobb józanító hatással bírt. 2

A következő napokban megsűrűsödtek az események, és újabb gépszörnyek lepték el az utcát, hogy egyre több szomszédot, barátot és kedves beszélgetőpartnert ragadjanak el. A férfi ámulva figyelte, hogy milyen gyorsan hullik darabokra a csendes kisváros jól ismert arcokkal teli világa, és adja át a helyét valami újnak, idegennek. Mamus unszolására többször is megpróbált kapcsolatot teremteni a beköltözőkkel, de egyszer sem járt sikerrel. A bal kezére eső ház új tulajdonosa – vasaltinges, nyakkendős, brókerforma férfi –, lekicsinylően bánt vele, rangjához nem illőnek érezhette a cicanadrágos öreg közeledését. A családfő felesége még csak szóra sem méltatta, amíg a rakodókat irányította a ház széltében-hosszában, és a gyerekekkel sem jutott többre; a legújabb generációs videojátékok nagyobb vonzerővel bírtak nála. Második kísérletét a nyelvi különbözőség hiúsította meg: a drága, múlt századi bútorok között álló francia a világért sem akart megszólalni angolul. Nem járt szerencsével később sem, míg a második hét végére levonta a következtetést, hogy az eddigi álmos városkaként jegyzett Lownill a tehetős, bunkó üzletemberek, barátságtalan arab hercegek és nagyképű politikusok kedvenc fészkévé vált. Nem értette az okokat, csak azt látta, hogy valakik szánt szándékkal feltúrták körülötte a világot, és szerette volna tudni, vajon kinek a nyakát szorongathatná meg emiatt. A szürke öltönyös, aktatáskás figura látogatásával legalább erre a kérdésre választ kapott. – Jó napot kívánok! – köszöntött rá hangosan két nappal korábban, amikor Papus végre ajtót nyitott a második csengőszó után. Már elsőre is talált benne valami nyugtalanítót: hiába a kézzel tapintható önbizalom, a mosolyban rejtőző kedvesség és a divatos külső megjelenés, határozottan taszította az életébe betolakodó idegen. Bizalmatlanul köszönt vissza. Miután megtudta, hogy látogatója a PanAmerica Ingatlantársaság alkalmazottjaként, hivatalos ügyben szeretne beszélni vele, egy mogorva ’mit akar?’ kérdés kíséretében eltorlaszolta a bejáratot egy esernyőtartóból kivett baseballütővel. A társalgás ezután felettébb rövidre sikerült. Az ügynök ajánlatott tett a házra, és olyan mesésen magas árat mondott, ami felkeltette Papus gyanakvását. Persze elutasította, amitől a másik előbb elsápadt, majd hebegve-habogva újra elismételte az összeget. Kitartott még akkor is, amikor harciasan megemelkedett az ütő, és csak akkor fújt visszavonulót, amikor a házigazda annak ecsetelésébe fogott, hogy mit tesz vele, ha nem kotródik azon nyomban a magánterületéről. Utoljára meg is fenyegette a távozót, hogy legközelebb a puskájával tesz pontot az értelmetlen szócséplés végére. Még aznap este megtisztította az említett fegyvert, és odakészítette az emeleten erre használatos szekrénybe. Mamussal megbeszélték a maguk körülményes, kiabálósvisszakérdezős módján a helyzetet, és úgy látta, hogy a felesége is megérti az elhatározását, és bár nem helyesli, de mindenképpen támogatja a férjét. Balsejtelmei nem csitultak a kellemetlen eset óta, és most Smith-ék távozásával az utolsó barátoktól is kénytelen volt megválni. Határozott haragot érzett a szürkeöltönyös iránt, akinek élete rosszra fordulását köszönhette. Bárcsak a keze közé kaphatná, ha csak… Az ügynök ekkor lépett a házhoz vezető kerti útra. – Nem hiszem el! – kerekedett el Papus szeme. – Még van bőr a képén! – suttogta az ablaküvegnek. Bamba arckifejezéssel nézte az öltönyöst, majd elhatározásra jutva haragosan felpattant és elbődült: – Hozd a puskám, Mamus! 3

Megvadult bika módjára járkált fel-alá a szobában, közben folyamatosan motyogott maga elé; hosszú, szitokszavakkal gazdagon tarkított monológjának a csengő vetett végett. Csak ekkor nézett utána, hogy vajon érkezik-e már az asszony a puskával. Megrökönyödésére élete párja ugyanúgy kötögetett tovább, mintha közben mi sem történt volna. Tétován állt egy pillanatig, aztán a tőle telhető legnagyobb iramban megindult az emelet felé. A második csengőszó a lépcsőn érte, a harmadik pedig a szekrény előtt. Kinyitotta, és értetlenül bámult a puska hűlt helyére. Arra gondolt, hogy hátha a szeme csalja meg, vagy netán elfelejtette visszatenni a helyére a fegyvert, ezért feldúltan kutakodni kezdett. Közben ajtócsapódást, majd beszélgetés hangjait hallotta lentről és kiabálva elismételt mondatokat. Félbehagyta a szoba feldúlását és megindult a földszint felé. Odalent kedélyes kép fogadta: az öltönyös a nappali kis asztala mellett ült és mosolyogva kiabált „igent” a mellette álló feleségének. – Kérsz kávét te is, Papus? – fordult férje felé az asszony. Alig hallotta a kérdést, értetlenül bámulta a jelenetet. Még a haragjáról is megfeledkezett, amikor alvajáró módjára előrebotorkált, és belezuttyant a kanapéba. Bólintott egyet, és csendben bámulta az ügynököt. Egy szót sem szóltak, amíg meg nem érkezett a beígért ital, és ez látszatra egyiküket sem feszélyezte. – Köszönöm, Mrs. Pollack! – vette el a csészét a fiatalember. – Hogy mondja? – kérdezett vissza Mamus. – A KÁVÉT… KÖSZÖNÖM! – kiabált, emelgette a csészét és mosolyogva bólogatott a vendég. – Mit akar? – préselte ki végre magából Papus. – Mr. Pollack! Először is engedje meg, hogy kifejezzem örömömet, amiért másodjára is lehetőséget biztosít társaságunk és a magam számára, hogy ön elé tárjuk ajánlatunkat. – A ház ura csak hümmögött kommentálásul. – Nos, összedugtuk a fejünket az irodában, és arra jutottunk, hogy ön teljesen jogosan utasította el az első, hogy is mondjam… méltánytalan felajánlásunkat. Ezúttal kedvezőbb kondíciókkal jelentkezünk, biztos vagyok benne, hogy… – MIÉRT… ENGEDTED… BE… MAMUS? – szótagolta az asszony felé fordulva a férfi. – Olyan ritkán vannak vendégeink, Papus – válaszolt a cérnavékony női hang. – Ez a fiatalember pedig olyan kedvesnek látszik, biztos vagyok benne, hogy jól elbeszélgetünk majd. – Úgy lesz, Mrs. Pollack! Nagyon sok érdekes dolgot mondhatok, ami minden bizo… – AZT HITTEM, HOGY MEGBESZÉLTÜK! – Drágám! Azt nem mondtad, hogy pont erről a kedves úriemberről van szó… Papus láthatóan összeroskadt, tekintetével az előtte gőzölgő, eddig érintetlen kávét tüntette ki. – Nos, Mr. Pollack! Higgye el, hogy nem bánja meg a rám szentelt idejének egyetlen másodpercét sem. – Máris bánom – motyogta a ház ura és reménykedve felpillantott, de még a baseballütőt sem találta a szokott helyén. Vendége közben papírokat varázsolt elő az aktatáskájából és a leginkább megnyerőnek szánt mosolyával tüntette ki. Ettől Papus úgy érezte, hogy kinyílni készül egy bicska a zsebében. – Beláttuk, hogy korábbi ajánlatunk nem megfelelő az önök számára, így ezúttal felemeljük a végösszeget öt millióra, és egyéb szolgáltatásokat is felkínálunk a házért cserébe. – Rövid hatásszünetet tartott, hogy hallgatóságának legyen ideje felfogni sza4

vai súlyát. Papus beletörődő arcot vágott és bár a felesége kíváncsinak tűnt, látszatra semmit sem fogott fel az elhangzottakból. – Ööö, úgy gondoljuk, önöket érdekelhetik a mi extra kitételeink… – ismételte, de a házigazdák arcáról nem olvashatott le bátorítást. – Nos – folytatta rendületlenül –, bizonyára hallottak a Los Angeles-i élményparkról. Fél évig élvezhetik minden egyes szolgáltatását: a csodás antigravitációs élménymedence 2110 legnagyobb találmánya, szimulációs termeiben minden korosztály megtalálja a személyre szabott élményeket, élvezeti hatásfoka olyan magas, hogy úgy érzik majd, mintha megfiatalodtak volna. – Úgy darálta, mintha egy katalógusból olvasná. – Ugye, szeretnének újra fiatalok lenni? – Hogy mondja, kedves? – kérdezte mosolyogva Mamus. – SZERETNE ÚJRA… FIATAL LENNI? – kiabált az ingatlanügynök, ahogyan azt Papustól hallotta. – Fiatal? Maga vissza tud fiatalítani minket? – NEM, ÉN CSAK AZT… – Hagyja… majd én elmondom később neki – szólt közbe a ház ura. – MAJD KÉSŐBB ELMONDOM! Az asszony megnyugodva hátradőlt és csillogó szemmel nézett hol az egyik, hol a másik férfira. – Kapcsolatban állunk a DinaTech gyárral, ami, mint tudja, a legkorszerűbb implantátumokkal szolgálja az emberiséget. Egy jó fülpótlással jobban hallana a felesége, mint korábban bármikor! – Nem szereti a gépeket. – Értem. A NeoHosp foglalkoztatja a világ legjobb lézersebészeit. Ma már rutinműtét egy ilyen egyszerű beavatkozás, semmibe nem kerül beleírnunk a szerződésbe egy pontot, ami szerint… – Fél az orvosoktól, inkább marad süket. – Nos, értem. Akkor folytatnám. Választhatnak a világ bármely nagyvárosa közül, hogy hol szeretnének élni. Mindenhol birtoklunk luxuslakásokat, amit huszonnégy órán belül az ön nevére írathatunk. New York, Washington, vagy netán Párizs, London, esetleg Isztanbul? Nem okoz gondot. Magánrepülőt is kapnak, amit díjtalanul használhatnak a következő fél évben. Bejárhatnák az egész világot és megszervezhetnénk egy orbitális utazást is. – Az érdeklődés legkisebb jelét sem fedezte fel Papus arcán, így egyre csökkenő lelkesedéssel folytatta: – Az önök rendelkezésére tudjuk bocsátani a ma létező technológiai vívmányok legjobbjait. Virtuális Valóság-mozi, személyi MI, légközlekedésre is alkalmas autó és… – Miért? – Parancsol, Mr. Pollack? – Miért tették tönkre az életünket? – motyogta Papus. – Miért vették meg a várost és miért akarják a házunkat? – Nos, Mr. Pollack, az iroda felhatalmazott a válaszra, hiszen az ön személyiséganalízise alapján valószínűtlen, hogy egyedül próbálná értékesíteni az ingatlant. Szóval – vett nagy levegőt –, a Top Science mértékadó magazin jövő héten leközöl majd egy cikket, amiből kiderül, hogy a globális felmelegedésből adódó elkerülhetetlen katasztrófa mely vidékeket sújtja a leginkább, és mely városokat a kevésbé… Lownill igen kedvező fekvése miatt az alig érintett zónában fekszik, amiből kevés található a Földön. – Szóval, itt alig fog érződni a katasztrófa?

5

– Pontosan! A világ tehetős emberei minden pénzt megadnak az ilyen fekvésű ingatlanokért, mint az öné. Önnek célszerű most megválnia tőle… Nagyon sokat kereshet vele, igazi király módjára élhet a katasztrófáig. – Az új szomszédok ezek szerint milliomos nagykutyák? Hercegek, bankárok meg politikusok? – Igen, és… maffiózók, gengszterek, drogbárók – játszotta ki egyik ütőkártyáját az öltönyös, miközben önelégülten vigyorgott. – Értem. És mi van akkor, ha maradni akarok? – Maradhat, de nem ajánlom. Előbb-utóbb kitör az őrület, fosztogatók és bandák jönnek majd, hogy elvegyék, ami az öné. Utcai harcok lesznek, egész kis háború alakul ki a házakért. – Gondolom, ezt nem mondta el a vevőknek. – Oh, dehogynem! Ők viszont vannak annyira gazdagok, hogy vásárolhatnak az általunk felkínált védelmi berendezésekből. Új otthonukat így a lehető legbiztonságosabbá tehetik, hogy a rablóktól ugyanúgy ne kelljen félniük, mint a katasztrófától. Az ügynök miközben beszélt, szüntelenül mosolygott. Láthatóan nyeregben érezte magát, mint aki megtalálta az ügyfél gyenge pontját – most már csak nyomás alatt kell tartania, hogy nemsokára rátérhessen a szerződés aláírására. – Nos, mi a válasza? – Meg kell beszélnem a feleségemmel! Ugye megérti? – Persze, ez csak természetes. Kimenjek addig? – Nem, egyáltalán nem szükséges… ööö, gyorsan megoldjuk. – Azzal a felesége felé fordult Papus. – MAMUS! – A nő felfigyelt a hangos szavakra. – ELÜLDÖZTÉK A SZOMSZÉDAINKAT! – Nos, ez… nem egészen így van, Mr. Pollack – próbálkozott az ügynök. – AZT AKARJÁK, HOGY MI IS ELMENJÜNK! – folytatta Papus, és szavaira Mamus arcából kifutott a szín. – Hogy…? – Az önök érdekében… – magyarázkodott érthetetlenül halkan az öltönyös. – AZ ÚJ SZOMSZÉDAINK GYILKOSOK ÉS GONOSZTEVŐK! – Igaz ez? Az asszony kérdésére már nem jutott felelet, az ügynök partra vetett hal módjára tátogott. A kínosan hosszúra nyúlt csöndet a nő beletörődő hangja törte meg. – Az ágy… alatt, Papus. Mamus szavaira a ház ura az este folyamán először elmosolyodott, majd felemelkedett ültéből és megindult az emeletre vezető lépcső felé. A vendég közben értetlenül nézett a nő arcáról a távozó férfi hátára, úgy érezte magát, mintha idegen nyelvet beszélők közé keveredett volna. – Szerintem… meneküljön. – Parancsol, Mrs. Pollack? – értetlenkedett az öltönyös. Fentről fémes kattanások, majd a házigazda lábainak dübbenései hallatszottak. – Meneküljön… hát süket maga?

6

INFO

A sikeres gyermek, avagy a pozitív önértékelés kialakítása

Mi felnőttek is bátor és sikeres jövőről álmodtunk gyerekként. De ezt nem is olyan könnyű megvalósítani a nagybetűs életben. Mit tehetünk önmagunk és gyermekeink érdekében? A pozitív önértékelésű ember bátran néz a jövőbe, nem fél a kihívásoktól, kudarcai ellenére is pozitívan értékeli saját teljesítményét, személyisége sokoldalú. Az ilyen típusú emberek pozitívabban állnak az élethez, ezért gyakran sikeresebbek is. Azt hiszem, mindenki ilyennek álmodta meg felnőttkori önmagát, de gyermekének mindenképpen ezt szeretné biztosítani. Nézzük, mi is kell mindehhez, hogy gyermekünk pozitívan tekintsen önmagára. 1. Fontos a szülői példamutatás. Az önértékelés része az önmagunkba vetett hit és az énkép. Az énkép az a vélemény, amit saját értékeinkről, megjelenésünkről, képességeinkről alkotunk. A pozitív önértékeléshez elengedhetetlen, hogy saját testünkkel harmóniában legyünk. Egy gyerek számára nagyon fontos tapasztalás, hogy szülei hogyan állnak saját testükhöz. Itt most az egészséges táplálkozás mellett arra is gondolok, hogy egy szülő sokszor takargatni valónak érzi saját testét. Valószínűleg, mert saját maga számára sem kívánatos, nem ilyenről álmodott. De akkor, ha nem tetszik, amit a tükör mutat, akkor vagy tegyen ellene, vagy barátkozzon meg vele. Bizony nagyon sokat ronthat a dolgon, ha tükörbe nézve folyamatosan ócsároljuk saját testünket, mert akkor, hogyan is fog a gyerek hozzáállni saját testéhez serdülőként, amikor aránytalanul hosszú a karja és pattanásos az arca? Az a legjobb, hogy megtanulja, hogy, ha valami nem tetszik, akkor azon megpróbálunk változtatni. Amin nem lehet változtatni, (testalkat, magasság, bőrszín) azt pedig megtanuljuk elfogadni. 2. Lényeges egy gyerek számára, hogy szülei hogyan reagálnak saját hibáikra. Nem a legjobb megoldás, ha hibák után őrült önbüntetési folyamat indul el (Jaj, milyen szörnyű feledékeny vagyok. Ez borzasztó!) Az apró feledékenységet és hibákat jobb praktikus megoldásokkal (jegyzet, emlékeztető a telefonban) vagy egy csipetnyi humorral kezelni. Így majd gyermekünk is meg fogja tudni bocsátani önmagának, ha nem tökéletes. 3. Egyszerű az összefüggés a dicséret és az önértékelés között. Szinte mindenkinek egyértelmű, hogy a gyereket dicsérni kell. Igen, de nem mindegy, miként tesszük mindezt. Lényeges, hogy ne vigyük túlzásba. Sajnos nincs semmilyen mérőszám, hogy egy gyereket naponta átlagosan hányszor kell megdicsérni, hogy az a javára váljon. Butaság is lenne. Ehhez a kérdéshez is álljunk rugalmasan. A túlzásba vitt dicséret előbb-utóbb elveszti varázsát és jelentőségét. Fontos, hogy ne általánosságokat mondjunk neki. Kerülendő: „Milyen okos/ ügyes vagy.”, „Ez nagyon szép!” kifejezések. Ezekből a mondatokból nem lehet tudni, hogy valóban odafigyeltek-e a gyerek munkájára, és hogy tényleg komolyan gondolták-e, amit mondtak. Az általánosságok helyett 7

használjuk a leíró dicséretet. Tehát az „Ügyes vagy!” helyett: „Nagyon ügyesen betetted a dobozba a játékaidat.” Vagy: „Szép ez a rajz, nekem nagyon tetszenek a színek, amiket választottál.” A „szép” és „ügyes” szavak helyett használjunk odaillő kifejezéseket. „Örülök, hogy ilyen kitartó vagy.” „Most nagyon pontos voltál. Az ígéretedhez híven hazaértél 8 órakor.” „Milyen jószívű vagy, hogy megosztottad a csokidat a barátaiddal.” 4. A kudarcok, vereségek elviseléséhez nagyon fontos a sokoldalú személyiség. Ezt a szaknyelv selfkomplexitásnak hívja. Self, azaz személyiség. Komplexitás, azaz összetettség. Ezen azt értjük, hogy többféle szerepe van az embernek. Egy nő lehet anya, feleség, nő, barátnő, jó táncos, jó edzőtárs stb. egy személyben. Minél több szerepe van egy embernek, annál könnyebben viseli a kudarcait. Mert lehet, hogy egyik nap csúnyán összeveszett a barátnőjével, de attól még jó anya, kedves feleség… Vagy, ha leszidja a főnöke, attól ő még ugyanolyan jó társ, és kellemes barát. Egy-egy nagyobb vereség, kudarc után könnyebb felállni, ha a többi szerep aktuálisan pozitív értékelése kihúz a bajból. Ez a személyiségbeli összetettség a gyerek szempontjából úgy érhető el, ha olyan feladatai vannak, amit tényleg szeret, tud vele azonosulni (kedvelt tevékenységek, különórák). Tehát, ha azért jár vízilabdázni, mert szereti, és vízipólósnak tartja magát, akkor ez a személyiségének egy része. De, ha ez csak egy kötelező feladat, szülők által előírt edzés, akkor az nyűg. Az ilyen jellegű különóra nem segíti személyisége komplexebbé, sokoldalúvá válását, így a kudarcok elviselésében sem segít. 5. Elengedhetetlen, hogy a gyerek megélje azt, hogy őt, hibáival együtt is szeretik. Minden büntetéskor, szidalmazáskor emeld ki, hogy a gyereket nagyon szereted, de amit tett, az butaság, ne tegye még egyszer. Ezzel a viselkedéssel azt közvetíted a gyermek felé, hogy nem baj, ha hibázik, attól még szerethető. Így könnyebb az új, ismeretlen dolgokhoz hozzákezdeni, és nyitottabbá válik a világra. Önértékelése is kiegyensúlyozottabb lesz. 6. Lényeges, hogy a szülő engedje cselekedni gyermekét. Tehát a rettentő aggódás mellet adjunk teret a gyereknek, hogy kipróbálja magát különböző, számára idegen helyzetekben. Ezzel hozzájárulunk minél szélesebb önismeretéhez és helyes önértékeléséhez. Magyarázatként álljon itt Csernus doktor gondolata: „Az a kihívás, az a feladat, amit a szülő old meg, az a szülő önbizalmát erősíti, nem a gyerekét.” 7. Végezetül az álmainkról és vágyainkról. Bizony ezekről sem szabad megfeledkezni. Az ideális-énkép mindig álmainkat mutatja, milyenek is szeretnénk lenni. Ha ez nem teljesen azonos a valódi énképünkkel, az nem baj, hiszen ez a kis különbség lesz a legtöbb cselekedetünk hajtóereje. Így haladunk mindig előre és érünk el újabb és újabb sikereket.

8

Bukros Zsolt

Matyi és Kutya Az alföldi puszta felett fojtogató lepelként remegett a hőség. Az elektromos kerítéssel körülvett kutatóbázis egyenfehér barakkjai olvadozni látszottak a csontaszaló forróságban. A főépület előtt álló tizenkét éves kisfiú eltörpült a Géntelep gigantikus komplexumai mellett. Arcára makacsság szőtt álarcot. Az apró termetű Farkas Mátyás jól tudta, hogy a kormány illetékesei azért helyezték az elhagyatott síkságra a támaszpontot, mert nem akarták szem előtt hagyni. A benne dolgozó kutatók jó célokért küzdöttek, újfajta állatokat akartak létrehozni, melyekkel csökkenthetik a világra nehezedő éhínséget. A 2110-es év végére drámai méreteket öltött a túlnépesedés, és az országok vezetői próbáltak minden esélyt megragadni a túlélésre. Matyi apjától, a zárkózott Farkas Gergelytől hallotta mindezt, akit még a legjobb barátai is csak Professzornak szólítottak. Őt nevezték ki a síkságra telepített program vezetőjének, és rengeteget beszélt gyermeke előtt a feladatát kísérő nehézségekről, de igazából csak úgy magának, mintha gyermeke nem is lenne jelen. A középkorú genetikus gyakran hajtogatta, hogy hiába hozzák létre a legkülönfélébb fajokat, ha épp a szaporábbak bizonyulnak alkalmatlannak emberi fogyasztásra. – Talán magát a Homo Sapienst is át kéne alakítanunk, hogy meg tudja enni az eledelt, amelyet készítünk neki – magyarázta nemegyszer a kisfiúnak. Ilyenkor szeme lázas fénnyel izzott, de a végére általában sikerült lecsillapodnia. – A te nemzedéked kevesebb gonddal néz majd szembe ezen a téren, fiam – legtöbbször ezzel a mondattal és egy vidámnak szánt kacsintással zárta monológja végét. A Géntelep tudósai a húskutyák terén érték el a legnagyobb áttörést, és Matyi az idők során nagyon megkedvelte ezeket a csendes teremtményeket. Levágás előtt szűk, testreszabott ketrecekbe zárták őket, ahonnét mélabúsan szemlélték a világot, mielőtt a halálba vezető futószalagra kerültek. Matyi szerette beletörődő alázatukat, időnként meg is simogatott egyet-egyet, nem mintha ezzel ki tudta volna rángatni apátiájából az állatot. A kisfiú, bár nem vallotta be magának, lelki menedékre lelt a húskutyák repülőgép-hangárra emlékeztető szállásán. Nehézséget csak az odajutás jelentett, mivel minden alkalommal a Libalegelőn kellett átvágnia, hogy kedvencei közelébe jusson. Bár a mutáns szárnyasoknak otthont adó ingovány csupán térdig ért a kisfiúnak, mégis borzadályt keltett benne, függetlenül attól, hogy deformált lakói mit sem árthattak neki. A libák első szériája talán még egy kívülállót sem rémített volna meg. Ugyanúgy festettek, mint fajtársaik, csak éppen hiányzott a szemük, és a kutatók a táplálkozást tették létük központi célkitűzésévé. Nem kellett tömni őket, mint elődeiket, csak faltak vakon, mintha ezzel próbálták volna kompenzálni világtalanságukat. A következő nemzedék viszont jóval hátborzongatóbb átalakuláson ment keresztül. 22

Az újabb sorozat tagjai már lábbal és szárnnyal sem rendelkeztek. Visszataszító véglényekként hengergőztek a mesterséges láp felszíne alatt, felzabálva mindent, ami él és mozog. Felpuffadt, mocsokban fetrengő bendőket csináltak belőlük, melyek, ha nem akadt más, kielégíthetetlen mohósággal falták a sarat. A sötét mélységet szerették, és Matyi nem értette, hogyan lehetséges, hogy nincs szükségük levegőre, miközben odalent lebegnek a mocsár fenekén. Átkelni közöttük iszonyú megpróbáltatásnak tűnt, göcsörtös csőrük záporként kopogott az ember csizmáján. Elkelt volna betonjárda a mesterséges természeti képződmény szélén, de olyan sebtében húzták fel a létesítményt, hogy erre senki sem gondolt. Savas nyáluk nem tudta kikezdeni a kisfiú szkafanderét, ám őt minden alkalommal rettegés töltötte el. Maga a tudat gyötörte, hogy ezek a szerencsétlen szörnyetegek gondolkodás nélkül elpusztítanák, eszelős gágogásra ingerelve első generációs testvéreiket; akiket meglepő módon sosem bántottak, mintha tudattalan csatornákon keresztül érezték volna rokonságukat. A gyerek gondolatai Kutyához ugrottak, akit ő keresztelt el erre a nem túl fantáziadús névre, így nagybetűvel. Az aprócska állat látszólag pontosan úgy festett, mint bármelyik szőrtelen fajtársa, amelyik passzívan várja végzetét. Csakhogy ő más volt, mint a többiek. Ugyanazt a közönyös álarcot hordta, amelyet az összes fogyasztásra szánt négylábú, neki azonban különleges lélek jutott. Matyi és ő szavak nélkül tudtak beszélni. A kisfiú már korábban is észrevette, hogy homályosan érzékeli mások gondolatait és érzelmeit, a kutatók elméjében azonban semmi olyat nem talált, ami érdekelte volna. Igazából meg sem értette őket, magához hasonlóra pedig végképp nem akadt közöttük. Ugyanúgy kilógott a sorból, ahogyan hite szerint Kutya is, aki először a tudatába, később a szívébe is bekéredzkedett. Matyi arra gyanakodott, valamiféle mutáció lehet, egyedi példány, amelyet sohasem ismétel meg többé a természet. Az állat felismerte benne lelki társát, és azt kérte tőle, mentse meg a halálba vezető futószalagtól. Nem akart feldolgozott húskészítményként konzervdobozba kerülni, hogy az emberiség következő generációjának éhségét csillapítsa, és újdonsült barátja mélységesen megértette ezt. A gyerek naphosszat téblábolt Kutya ketrecénél, kifejezéstelen arcot vágva, mialatt telepatikusan kommunikált vele, remélve, hogy különleges kapcsolatuk senkinek sem szúr szemet. Matyi megfogadta, mindent elkövet, hogy kimenekítse az állatot a darabolókések komputervezérelt poklából. Elsőként azt kellett kiderítenie, mikor kerülnek feldolgozásra a 77-es részleg lakói, mert tudni akarta, mennyi ideje maradt. Apja felvonta a szemöldökét, amikor rákérdezett a dologra, mert eddig semmiféle érdeklődést nem mutatott a húskutyák sorsa iránt. – Mi van veled, fiam? Miért olyan fontos ez? – Csak – mondta Matyi közönyt színlelve. – Eszembe jutott, mi lenne, ha valamelyik egyed más lenne, mint a többiek. – Ugyan már – fölényeskedett nemzője. – Te sem gondolod komolyan, hogy ez számít. Különben is teljesen lehetetlen. A széria minden egyede ugyanabból a genetikai összetételből jött létre. Képtelenek különbözni egymástól, mind ugyanolyanok. Mátyás legszívesebben apja arcába ordította volna, hogy Kutya igenis egyedülálló a maga nemében, de visszafogta magát. – Ha mégis létezne köztük különleges példány, észrevennétek? – kérdezte inkább, nyugalmat erőltetve magára. 23

– Hát, nem – ismerte be szégyenkezés nélkül a Professzor. – Hogy ismerhetnénk fel egy zsenit, aki a szürke hústömegben bujkál? Nem vagyunk berendezkedve a húskutyák intelligenciájának mérésére, a zsenialitás pedig külső jelekből nem észlelhető. Ez mintha tizedmásodpercnyi időre a férfit is elgondolkodtatta volna, de elmélyültsége nem tartott ki addig, hogy részvét támadjon benne a Géntelep pusztulásra ítélt lakói iránt. Végül sarjának sikerült visszatéríteni a beszélgetést a 77-esek várható élettartamára. Megtudta, hogy az állatok másnap hajnalban indulnak utolsó útjukra. Utána kiment a főépületből, és jó ideig csak a napfényben izzó pusztaságot bámulta. „Ma éjjel cselekednem kell, ha meg akarom menteni Kutyát” – gondolta vonallá préselődött ajakkal. Visszavonult a szállására és kényszerítette magát az alvásra. A szoba sima, fehér fala ugrásra készen rámeredt, mint valami ragadozó. Sehol nem akadt egy kép vagy legalább egy ablak, amely megtörte volna az állami intézmény ridegségét. Álmában különös helyen járt, ahol csillogó tárgyak verték vissza alakját, melyeknek nem ismerte a nevét. Nem mert saját magára nézni, miközben egyre azon járt az esze, hogy hívják vajon ezeket a veszélyes dolgokat. A szorongás és feszülő hólyagja végül felébresztették. Keserű szájízzel a laboratóriumi tisztaságú fürdőszobába botorkált, és könnyített magán. Hajnali kettőre járt az idő. A tudósok általában éjszakai bagolyként viselkedtek, de látott rá némi reményt, hogy már egyikük sincs fent. Matyi kisurrant a folyosóra és az öltözőkhöz osont. Keresett egy szkafandert, aztán magára öltötte a sötétben. Kiskorától beléverték, hogy kell felvenni a különleges felszerelést. Az emlékezetébe vésett mozdulatoknak engedelmeskedett, miközben automatikusan ellenőrizte az oxigénszelepek működését. A szabadban tárt karokkal várta az éjszaka, az üres tájra csend borult. Az őrszemek egyikét se látta mozdulni, nyilván félrevonultak aludni, amit isteni kegynek tartott. A távolban kibontakoztak a Libalegelő komor körvonalai, de a fiú lelkéből nem kúszott elő a megnevezhetetlen rettegés, amely oly sok éven át gyötörte. Csakis választott küldetése lebegett szeme előtt, amelyben nem gátolhatja meg néhány folytonos zabálásra kondicionált vaksi szárnyas ágálása a táplálékért. Lábbelije hangosan cuppogott a sárban, miközben nekivágott az éles csőröktől hemzsegő dagonyának. Az első széria gúnárjai hangosan felgágogtak, amikor érzékelték jelenlétét, de nem próbáltak rárontani. Matyi látott már filmfelvételről valódi libákat, ahogy nyakukat nyújtogatva, harsányan és agresszívan a betolakodóra támadnak. Örök világtalanságra ítélt rokonaikból hiányzott ez a fajta harci szellem. Időközben mocorgás támadt az alsóbb régiókban is. Kisebb, hengeres testek csapódtak a gyerek lábának, majd nagyobb, puffadt gömböcök, aztán falánk kaparászás kezdődött az éhes madártestektől vonagló szutyokban. Matyi védőruha nélkül extrém gyorsasággal oldódott volna fel az örökmozgó zúzógyomrok mélyén. Rezzenéstelenül vágott át közöttük, kíméletlenül félrerugdosva az útjából a kettes széria léggömbre emlékeztető példányait. Pár perccel később sérülés nélkül átjutott a groteszk mocsáron, elérve az épületet, amelyben a 77-esek raboskodtak. Amikor belépett az ajtón, a négylábúak a szárnyasokkal ellentétben egyetlen hangot sem adtak. Apró vakkantás sem hallatszott, bár csillogó szemek bámulták a ketrecek sűrű szövésű dróthálója mögül. „Eljöttél, barátom?” Melegség töltötte el, ahogy Kutya kérdése a tudatába hatolt. 24

„Igen” – válaszolta neki gondolatban a kisfiú. – „Itt vagyok, amint ígértem, de most azonnal indulnunk kell, mert hajnalban mindenkit megölnek!” „Induljunk!” – üzente az állat lelkesen. Pofonegyszerű volt kinyitni apró cimborája ketrecét, miután elleste a technikusoktól, hogyan csinálják. Beütötte a megfelelő kódot, és a számítógép irányította zár magától kioldott. Kutya olyan örömmel ugrott a karjába, mintha maga is kisfiú lenne, és vidáman összenyalogatta. Ifjú gazdája úgy érezte, visszhangot ver benne az eb szívdobogása, ahogy magához szorította. „Most elviszlek a kerítésig, onnét már szabad vagy” – magyarázta neki Matyi, miután lecsillapodott egy kicsit. – „Előbb azonban át kell jutnunk a Libalegelőn, ami nagyon veszélyes hely a magadfajta állatkának. Nagyon kell figyelnünk, mert ha leesel a sárba, véged van!” „Figyelni fogok” – ígérte Kutya. – „Csak induljunk már végre!” Nekivágtak a kinti sötétségnek, és az ingovány rövidesen az útjukat állta. Matyi elszántan tapodta a sarat, görcsösen szorítva barátját, akit az életénél is jobban féltett. A lábai alatt tekergő tömeg végtelen izgalomba jött, a maga titokzatos csatornáin keresztül érzékelve a karjában tartott védtelen testet. A mélység lakói sosem tapasztalt agresszivitással, eleven torpedóként vágódtak a lábának, hátha kibillentik egyensúlyából, és elejti védencét. A gyerekre szorongás tört, miközben azon gondolkodott, mi lesz, ha a kettes széria egyedei annyira intelligensek, hogy együttes támadást indítanak ellene. Rémületében zokogni kezdett, annyira szerette volna megóvni a keze közt lüktető életet. A kedves négylábú igyekezett megnyugtató gondolatokkal kiűzni megmentője lelkéből a rettegés görcseit, holott csakis őt fenyegette veszély. Minden nehézség ellenére Matyi küldetése sikerrel járt volna; már a posvány északi végéhez ért, melyet közvetlenül a bázis elektromos kerítése szegélyezett, amikor a láp másik végén az apja bukkant fel két fegyveres biztonsági őr kíséretében. – Dobd le azt a dögöt, kisfiam! – parancsolta pattogós hangon. – Méghozzá most azonnal! – Nem! – csattant a gyerek válasza a sisak hangszóróiból. – Ő a barátom! – Nem – ellenkezet szigorúan a férfi. – Ő a te nemzedéked tápláléka, semmi más! – Ő nem ennivaló, hanem értelmes lény! – sikoltotta Matyi. – Más, mint a többi! – Egyáltalán nem más – közölte dermesztő hangon idősebb Farkas. – A fajnemesítés során mindegyik húskutya értelmessé vált, de ez csak egy sajnálatos mellékhatás. Attól még midig csak állatok, az sem jelent semmit, hogy egy a millióból képes a telepátiára. Amikor faggatóztál a 77-esekről, egyből gyanakodni kezdtem, hogy összefutottál egy ilyen deviánssal és azt sem volt nehéz kitalálni, mire akar rávenni téged. A hozzá hasonló egyedeket a szemétégetőben tüntetjük el, ha beléjük botlunk, mert nem tudjuk, milyen hatással lenne az emberi idegrendszerre az elfogyasztásuk. Kötelező végezni velük, ez biztonsági előírás. Képzeld csak el, ha a barátod kijutna innét, és elszaporodna a külvilágban. Nem engedhetünk felemelkedni egy másik értelmes fajt, elég a túlnépesedéssel megküzdenünk. Dobd a libáknak azt az állatot, most! – Undorítóak vagytok! – üvöltötte elkeseredetten a gyermek. – Képesek vagytok bárkit felfalni, csak hogy életben maradjatok! Ez nem kutatóbázis, hanem egy haláltábor! A nácik kegyetlen lágereiről a könyvtárban olvasott, de még őket sem tartotta olyan elvetemült gonosztevőknek, mint saját apját és a keze alá dolgozó tudósokat. A Gestapo hóhérai sok borzalmas dolgot elkövettek foglyaikkal, de sohasem ették meg őket. Matyi rádöbbent, saját fajánál még a másodgenerációs libák is többet érnek, mert azok 25

csak tudattalanul követik a génjeikbe kódolt parancsokat. Megpróbált közelebb oldalazni a kerítéshez, hogy mégis kijuttassa valahogy pártfogoltját, ám a Professzor jól látta, miben mesterkedik. – Ha még egy lépést teszel, az őrök lábon lőnek – jelentette ki tárgyilagosan. Matyi nem hitt neki, nem tudta elképzelni, hogy létezik olyan szülő, aki képes tűzparancsot vezényelni a saját vére ellen. Csak azért is a kerítés felé mozdult, mire apja habozás nélkül mozgósította bérenceit. A következő pillanatban kiderült, a tudós előre látta utóda engedetlenségét. Gumilövedékkel töltette meg a gyermekére szegezett fegyvereket. Az őrök gond nélkül eltalálták célpontjukat, aki fájdalmas kiáltással rogyott össze. A találatok semmilyen kárt nem tettek a szkafanderébe, de olyan kínt okoztak, mint kalapácsütések zápora zúdult volna a testére. Matyi sikoltozva csapkodott az éhes mocsárban, miközben arcát a kétségbeesés könynyei szántották. Utólag homályos emlékképei maradtak a bukást követő pillanatokról. Csak az undok libatorzók örvénylését tudta világosan felidézni, mialatt Kutya teste gomolygó vérfelhővé robbant szét, ahogy beborította a madárkreatúrák savas nyála. Az állat utolsó gondolatával egyetlen barátjaként búcsúzott tőle, aztán minden sötétbe merült, és a kisfiú elméje jótékony kábulatba hullott.

Matyi az ápolási részlegen tért magához. Apja rezzenetlenül ült hófehér ágya mellett. – Ostoba gyermek – mondta üdvözlés helyett. – Majdnem katasztrófát idéztél elő, ha nem én lennék a bázis vezetője, már úton lennél a szemétégetőbe. Renitens viselkedésed büntetéseként most megismerheted a valóság egy olyan kivetülését, amellyel idáig nem voltál tisztában. Talán az igazsággal szembesülve ráébredsz majd végre, milyen felelősség nyugszik mindannyiunk vállán. A következő pillanatban két markos ápoló toppant be a szobába, akik tollpiheként ragadták fel a kis beteget. – A Tükörszobába vele! – parancsolta kérlelhetetlen szigorral a Professzor. Matyi elszántan hadakozott, mintha megérezte volna, mi vár rá, de a túlerő könnyedén legyűrte. Tizenkét évesen megismerkedett a tükörrel, akkor döbbenve rá, hogy ki ő valójában, amikor anyaszült meztelenül az üveglapokkal határolt helyiségbe zárták. Álmában már járt itt, de nem sejtette, hogy csakugyan létezik. Addig a pillanatig azt hitte, ugyanúgy néz ki, mint mások, mert az őt körülvevő felnőttek gesztusai nem árulták el, mennyire különbözik tőlük. A csillogó felületekről egy szörnyeteg megsokszorozódott képmása nézett vissza rá, miközben emlékezetéből előkúsztak apja rendszeresen ismétlődő monológjai. „Talán magát a Homo Sapienst is át kéne alakítanunk, hogy meg tudja enni az eledelt, amelyet készítünk neki… A te nemzedéked kevesebb gonddal néz majd szembe ezen a téren, fiam.” Matyi ráébredt, hogy az új emberek első generációjába tartozik, amely képes megemészteni a tudósok kínálta förtelmes eledelt. Más magyarázata nem lehetett a tükörből rámeredő förtelemnek. A Professzor semmiképp sem lehetett a természetes apja, talán csak azért nevezte magát annak, mert ő kotyvasztotta a DNS-koktélt, amelyből létrejött. A kisfiú magzati pózba görbült a padlón és nyüszítve zokogni kezdett, mint egy sebzett állat. Addig feküdt így, amíg a nagydarab ápolók be nem jöttek, hogy végre elkábítsák. 26

27

28

29

Kis-Szabó Fanni

Egy XXII. századi ütközet

- Köszönöm a figyelmeteket! A következő órán dolgozat, ne felejtsétek el! Kellemes délutánt!- búcsúzott el a matematikatanár a gyerekektől. Miután elhagyta az osztálytermet, a diákok minimális zajt csapva mozgolódni kezdtek. Leállították, majd zsebeikbe csúsztatták apró, elektronikus tankönyvgyűjteményüket. Szeratna is ugyanezt tette, mielőtt kikapcsolta a mutatóujján elhelyezkedő, vékony, karika alakú berendezését, amely köré vetítette a tantermet. Az osztály eltűnt, ám a lány ugyanott maradt: a szobájában ült, az íróasztala melletti széken. Az iskola csak egy virtuális hely volt, így el sem kellett hagynia a házat, ott lehetett bármikor, csak meg kellett érintenie a gyűrűszerű készüléket. A szobájában külön sarokban foglaltak helyet a gimnáziumi felszerelések: egy érintőképernyős laptop a házi feladatok elkészítéséhez, egy futópad és egy izomgyakorlatok elvégzéséhez kialakított gép a testnevelés órákra. Felállt a székből, majd kiment az étkezőbe elfogyasztani az ebédjét. Belépett a szomszédos helyiségbe, ahol édesanyja köntösben ült a kanapén. Fiatalító uborkapakolás volt az arcán, frissen mosott haját törülközőbe tekerte, és lábkörmét lakkozva üzletelt egy újabb klienssel. Szeratna nem lepődött meg anyja – olykor udvariatlan – beszédstílusán. A nő kommunikátora olyan arcot és hangot kölcsönzött a használójának, és mutatott a bejelentkező ügyfélnek, amilyen a legmegnyerőbb és legmegbízhatóbb hatást tette az illetőre. Ha egy huszonéves lányt győzött meg a bank legújabb szolgáltatásainak előnyeiről, akkor anyja egy intelligens, jóképű fiatalemberként jelent meg előtte. De legalább ez a bank még embert alkalmazott a kommunikációban, ellentétben a cégek többségével, ahol a humánerőforrás szerepét már a gépek vették át. A lány a hűtőszekrény felől csörömpölést hallott. Édesapja vett ki négy doboz sört a frizsiderből, hevesen becsapva annak ajtaját. Anyjával ellentétben Szeratna édesapja nagyon komolyan vette a munkáját. Egy, több ezer kilométer mélyen lévő bányászati munkák elvégzésére kialakított masina irányítójaként dolgozott – természetesen otthonról. Munkatársaival tagjai voltak egy hagyományőrző csoportnak, amely az elmúlt évszázadok bányaművelési szokásait őrizte, tisztelte a tradicionális gépvezetés mesterségét, felkutatta a régi filmeket és magazinokat a tevékenységükről. Apja éjjel-nappal, munka közben s végeztével is nagyon öntudatosan viselte a tekintélyes pocakján feszülő, lyukacsos atlétáját, felette kigombolt, kockás ingét, nyakában dollárjeles aranyláncát és western csizmájába gyűrt, olajfoltos farmernadrágját (bár azt nem a munka közben piszkította be). Napszemüvege teljesen elrejtette szemét és bozontos szemöldökét, tekintetéből pedig a komolyság mellett, a munka végeztével lelkesedés tükröződött. 52

Baseball sapkáját fejébe húzta, tömött, gondozott bajuszán végigsimított, majd felült a konyhapult mögötti bárszékre. Szeratnára tekintve érdeklődve kérdezte: - Na mi van, nebuló? A lány elhúzta száját, és nagyot sóhajtott. Nem kedvelte, ha ósdi kifejezéseket használt az apja. - Túléltem egy nehéz dolgozatot az Olympus-hegyről. – felelte unottan. - Á, a görögök! – örvendezett a férfi. - Ez nem az a kis domb, hanem az az óriási a Marson! - Azt is ismerem! Ott voltunk anyáddal nászúton! - Nagy buli lesz munka után? – A lány próbálta másfelé terelni a beszélgetést. - Csak a szokásos! – mutatott a sörökre sokat sejtetően apja. Megérintette a napszemüvege szárát, és kommunikátora működésbe lépett. Máris egy virtuális kocsmában ücsörgött a barátaival. A háttérben dübörgött a 20. századi rockzene, amely lassan az egész étkezőre kiterjedt. Szeratna arra a következtetésre jutott, hogy jobb, ha később ebédel. Visszabaktatott a szobájába, és elkészítette a házi feladatának egy részét. Azon tűnődött, vajon mivel töltse el az idejét. Pár hónapja csatlakozott a világhálón egy klubhoz, ahol vele egykorú fiatalokkal cseveghetett. Eszébe jutott, hogy odakint találkozhatna az egyik ismerősével. Belépett a Sétálók nevű weboldalra. Szerencséje volt, Arkturusz, a legújabb tag is a honlapot böngészte. A lány felhívta a kommunikátora segítségével. - Szia! Találkozzunk a tengerparton fél óra múlva! - Hello! Melyiken? – Arkturusz nyomban lecsapott az ajánlatra. - A helyet te választod meg, a napszakot pedig én! - Hm, Dover szikláinál? - Naplementekor! –vágta rá Szeratna. - Jó készülődést! – búcsúzott el a fiú. – És vigyázz magadra, kora délután nagy a forgalom! Szeratna, miután letette a telefont, fejére illesztette a Pókot. Amíg az egyén odakint sétált, a soklábú, kicsiny, elektromos eszköz biztosította az összeköttetést hordozója és a számítógép között. Az előtérben magára öltötte súlyos, szkafanderhez hasonló szerelését – csak ebben lehetett kimenni, mivel a védőfelszerelés ellenállt a bolygó felszínére érkező káros sugárzásoknak, nem úgy, mint az összetételében megbomlott atmoszféra. Kilépett a lakásból az elhagyatott folyosóra. Minden homályba burkolózott, néhol egy-egy pislákoló lámpa lógott a repedezett vakolatú mennyezetről. A lány lifttel ért le a földszintre. A zsilipkamrába ment, és izgatottan ütötte be a bejárati ajtó négybetűs nyitókódját. Alig várta, hogy odakint lehessen. Voltaképpen egyszerűbben is találkozhatott volna a barátaival, ki sem kellett volna menni a szobájából, de a Sétálók klub értéknek tartotta, ha az emberek kimozdultak otthonról, nemcsak jelképesen „ugranak át egymáshoz”. A találkozás így is csak illúzió volt: a tagok akár a Föld másik végén is élhettek, a Pókok által húszméteres sugárban kivetített térben láthatták egymást, olyan ruhákban, amilyet a védőfelszerelés alatt hordtak, olyan helyeken, ahol megbeszélték. Bármennyi lépést tettek is meg, a tér velük együtt helyet változtatott. Az ő valóságszerű, mégis kitalált területük azonban határos volt a külvilággal. A választóvonalat sűrű köd borította, e peremen túl ugyanúgy éltek emberi lények, de androidok is akadtak közöttük szép számmal. A kapu kinyílt, a lány odakint volt, a Földön, ahol a szokásos időjárás uralkodott: zuhogott az eső, sárgás színű gázok szabadultak fel a meteorok becsapódásait őrző kráterekből. A vörösen izzó égbolton füstfelhők gomolyogtak, tűzcsóvák lobbantak fel a 53

lakóépületek oldalában. De már nem lakott itt senki. Aki tehette, rég elköltözött, maga mögött hagyva a múltat. A romok alól robotok bányászták ki az újrahasznosítható anyagokat és szállították ki az űrbe a jövő városaihoz. A Föld hajdan csodálatos helyei és vidékei csak a gépek memóriájában léteztek. Szeratna sietett, ezért felgyorsította a lépteit, ám óvatosnak kellett lennie, nehogy nekimenjen egy másik szkafanderes alaknak. A mellette elhaladók egyike sem volt ember, mivel csupán az androidok bírták a sérült légkörrel való érintkezést, és az emberek, ha tehették otthonukból intéztek mindent. Szeratna bekapcsolta a Pókot, és a következő pillanatban a tengerparton találta magát. Átszellemülten figyelte, ahogyan a leszálló Nap vörösen izzó sugarai megvilágították a hullámokat, hallgatta a tenger morajlását, a sirályok visító hangját. Ösztönösen, mélyen teleszívta a tüdejét, és hiába tudta, hogy a levegő a hátára szerelt palackból érkezik, érezni vélte a víz sós illatát. Elégedetten mosolygott az űrruha alatt. Ezt szerette a sétálásban, sokkal élménydúsabban élhetett át mindent, mintha a szobájában történne ugyanez. Nevetve üzent barátjának, hogy ő már a sziklákon sétál. Aztán hirtelen elmosódtak a képek, majd teljesen eltűnt a tengerpart, és a pusztuló város tért vissza a szeme elé; elesett, és fejét beverve, az elmozdult Pók megszakította a kapcsolatot a hálózattal. Újra helyére illesztette a készüléket, majd beleszólt a mikrofonba: - Bocs, mindjárt ott vagyok, csak az imént nekem jött valaki. Háta mögött furcsa zajokat hallott, majd sietős lépteket, aztán Arkturusz meglepett hangját: - Hihetetlen, de én is összeütköztem valakivel! A csaj még mindig itt téblábol előttem.

„Ha Wells időgépe fel volna találva, azt hiszem, sokan megkockáztatnának egy kirándulást az Úr 2033-ik esztendejébe, hogy megnézzék, milyen is lesz a világképe 2033-ban?! Lehet-e erre a kérdésre egyáltalán megbízható feleletet adni, ma, mikor a tudományos fejlődés, a technika haladása egy esztendő alatt nagyobb utat fut meg, mint azelőtt emberöltők folyamán? Mert például milyen érzéssel tekintene szét a világba, ha feltámadna, 1833 polgára, aki még megbámulta a síneken töffögő lokomotívot, és fejét csóválva figyelte az „éggolyóbis” ingó repülését? Alighanem úgy érezné magát, mint a gyermek, aki elvarázsolt birodalomba jutott. Flying Scotsman, Fléche d'Orient, ötvenezertonnás óceánjárók, földkörüli repülés, telefonálgatás a föld egyik oldaláról a másikra, nyolcvanemeletes házak, harminckétmillió gépkocsi kábító forgataga a süvítő, zúgó, villanyfényben úszó, csőreklámok színorgiájában izzó nagyvárosi utcákon, film, beszélőgép, röntgen, rádium, szérumok, insulin, villamos operáció, vitaminkészítmények, villamos szántógép, tankok, mérgesgáz, – de ki tudná mindazt elsorolni, ami ma már szürke valóság, száz esztendővel ezelőtt pedig közönséges embernek még álmában sem kísértett! És az emberi élet milyen fantasztikus átalakulása járt a nyomában!” Pesti Hírlap 1933 évi Nagy Naptára

54

ÜZENETEINK 2110-BE Számtalan kép él bennem a jövőről. Fantáziám elrepített már távoli élhető bolygókra, ahol az emberiség tiszta lappal, új életet kezdhetne, ahol a bolygó maga az élő jóság, és nem engedi, hogy az értelemmel megáldott élőlények egymás kizsákmányolói – vagy, ahogy itt a Földön manapság emlegetjük – egymás „farkasai” legyenek. Hallgatva a híradásokat egyre inkább az ötlik fel bennem: éppen most készül Földünk erre a cselekedetére, bár nem igazán tud válogatni jó és rossz, igaz és hamis emberek között. Csak lázadozik mindazon tettek miatt, amit ezek a lények kollektíve elkövettek vele, és rajta, az élet ellen. Hetente kétszer rázza meg földrengés lakott területeket, romba dönt mesterséges élőhelyeket. Megállíthatatlan vízár ömlik szét, sárlavina temet be szerencsétlen és főként szegények lakta falvakat, ahol az ember a természet közelében élt, ám ahol a gazdagok az erdőtől megfosztották a hegyeket. Elolthatatlan tűz emészt fel vidékeket, megölve mindent, mi útjába kerül. Most két vulkán is kitört, a repülőgépek nem szállhatnak fel, miközben alig hallható hír arról, miféle gázok szöknek a levegőbe, miféle mérgező anyagok jutnak el Európa fölé, a bolygó bioszférájában, amely minden élő éltető közege. Mindeközben hetente öngyilkos merénylők robbantanak, a halálba cipelve társaikat, mert fanatikus, elborult aggyal hiszik, hogy Istenük éppen ezt akarja, mintha mindaz a szenvedés, amit a milliárdos rablók csapata a Föld kirablása által, ránk zúdított, nem lenne elegendő baj. Életem egyik részét a sci-fi írókkal való kapcsolatban éltem le. Figyelmem a fantasztikus irodalom felé fordult, jövő- és környezet féltésből. Magam is elképzeltem már másként a múltat, mint ahogyan azt – néha nagyon hamisan, valamiféle, előttem ismeretlen érdekek mentén, többször fikciókra alapozva, kutatásra szánt pénzek hiányában, és kevesebbszer rátapintva az igazra -, történészeink elénk tárják. Néhányszor írtam elképzelt jövőről, másik dimenzióról, amely velünk párhuzamosan létezik. Intéztem szavakat a jövőben élő utódainkhoz, leírva egy kataklizma utáni új élet elképzelt nehézségeit, miközben igyekeztem jelen korunk hibáira rámutatni. Most mégis gondban vagyok, hiszen „üzennem” kell, azoknak, akik majd száz év elteltével itt élnek ezen a gyönyörű, ám már most kifosztott, meggyalázott, meggyötört bolygón. Igen, azt mondom „már most kifosztott” és azt is, hogy szenvedéssel megszórt. Mert: ez most a Föld. Sebeket ejtett rajta egy, egyre elégedetlenebb réteg, akik ugyanúgy elfelejtették, hogy a természet részei, a Világegyetem egy apró porszematomjai, mint a szegények, akik sehová nem nézve egyik napról a másikra tengetik életüket. A Földet kifosztották az emberek, akiknek a maguk kreálta „pénz” lett az istenük, és akiknek a luxus, vagy egy csillogó gyémántkő többet ér, mint embertársaik élete. Többet ér a szén alkotta csiszolt kő, a sárgán csillogó fém, a jelképes cseretárgy fémből vagy papírból, mint a bolygó sorsa, szomszédjaik, barátaik élete. Kiesett a világból a megértés, a bizalom, az erkölcs. Az emberek nagy része, mint a tébolyult hiszi, hogy nincs lelke, és hogy lehet úgy élni boldogan, ha másokra tárgyként tekint. Mindent belep a politika – mint porszemcsék és pókhálók a bútorokat, egy elhagyott házban -, amely a hatalom jelképévé nőtte ki magát az évtizedek nyomása alatt. Elfeledve, hogy a vezető felelős csapa minden tagjáért, hogy a vezetés felelőssége, az

55

élet felelőssége, és a „közös tálból” éppen az élen járó vehet legutoljára, akkor, amikor már minden gyermek, nő, beteg és öreg, meg a küzdésre edzett férfi jóllakott. A jövő emberének „Üzenetem” nem lehet más, mint kívánságok sora, de amit a magyarok ősei is rég kimondtak. Kívánom hát, hogy: Az elnyomást, a zsarnokságot ne fogadjátok el magától értetődőnek! Jóérzéstek ne engedje soha, hogy haladásnak tekintsétek egy bizonyos társadalmi réteg milliárdossá válását! Mindig lebegjen szemetek előtt, hogy a nő és a férfi létezése az Istenség lényege, és kettőjük szerelme a teremtő erő megnyilvánulása! Éppen ezért a férfi és a nő kapcsolatán alapuló családot vigyázni kell. Vegyétek hát észre, hogy ahol a társadalmat vezető csoport gyengíti a családokat, ott a zsarnokság akar uralkodni! Őseink szavai arról szólnak, hogy ott, ahol a nőket kizárják az élet alakításából, ott magát a társadalmat is megfosztják egy szellemkvantumtól, mert a nőket összeköti egy ezüstszál, egy „őssejtés” az Ős-istennővel. Soha ne feledjétek, hogy az egyén szabadsága korlátlan, mindaddig, amíg nem sérti meg mások korlátlan szabadságát! Ne bántsátok az életet, mert az élethez minden élőlénynek joga van! Semmit nem szabad elpusztítani írmagjáig, mert ők is Istenpárosunk gyermekei. A betegeket - amely az egyén belső harmóniájának megbomlása -, ápolni kell, de lelki gyógyítással, a lélek ápolásával a betegségek megelőzhetők. Mindig keressétek a jócselekedetek lehetőségét, segítsétek szomszédaitokat, mert lelketek, szellemetek ezzel finomodik! A rossz cselekedetekért mindenki maga felel, azt vagyonnal nem lehet megváltani, imádsággal sem megbocsátani. Igazságos Istenpárosunk nem óhajt ajándékként magának szenvedést. Őseink befogadtak minden népet, akik elfogadták, hogy az „élet szent”. Ti se feledjétek el soha, hogy nem a származás számít, hanem a közös eszme, a közös célokért való együttmunkálkodás! Gyűjtsétek a tudást, azt igyekezzetek minél több embernek átadni, és érte semmiféle ellenszolgáltatást ne kérjetek, mert minden tudás, és annak gyarapítása a szellemanyagot gyarapítja, amely anyagra minden embernek egyformán szüksége van! Ne feledjétek, hogy részei vagytok a Nagy Egységnek, és csak akkor maradhattok fenn, ha nem fordultok vele szembe, ha nem romboljátok, hanem megismeritek és hozzá alkalmazkodva, belesimultok harmóniájába! Szívem minden szeretetével ölellek Titeket! Ildikó Salgótarjánból, 2010. április 21. Bódi Ildikó Három gyermek édesanyja. Szociálpedagógus. Az Avana Egyesület alapító tagja, és alapításától annak elnöke. Az „üzenet” írásáig még nem sikerült íróvá lennie. 56

Bárhová születtetek, mindig tudnotok kell, mit szeretnétek magatok körül látni! Soha ne várjátok másoktól a vágyott világ megvalósulását – ti magatok éljetek, cselekedjetek úgy, hogy valós legyen! Legyetek kis istenek, nézzetek végig mindig aznapi műveteken, hogy lássátok: jó-e? Bajzafi Ferenc Az Avana Egyesület tagja, író, az Arcképcsarnok olvasószerkesztője

Neked

Az én üzenetem az unokáinknak, és az ő unokáiknak csak egy mondat: Ha sikerül átvészelnetek a globalizációt, az inflációt, a recessziót, a manipulációt, a migrációt, az emigrációt, a depressziót, a rákot, a H1-N nem tudom hányat, a Multik műanyag-kajáját, a bulvár csilli-villi műanyag kultúráját, a silányság diadalát, a tudás árúvá degradálását, az igénytelenség és a közöny tobzódását, a fokozódó időjárási anomáliákat, az egyre vadabb viharokat, a sárlavinákat, a cunamikat, a sarki jég felolvadását, az energiahordozók kifogyását, a közeljövő éhséglázadásait, és azok megtorlásait, a lila téveszmék burjánzását, az engedelmes ostobaság felmagasztalását, a bort vedelő, vizet prédikáló titeket türelemre intő paraziták kábító szavait, a hazugságok áradását, akkor büszkék lehettek magatokra, mert igen életrevaló kölykök vagytok... B. Kósa Katalin Az Avana Egyesület tagja, író

Mondd csak kicsim, Vannak még olyan felhők, mik leginkább a kakaó tetején úszó tejszínhabra hasonlítanak? Vannak még cseresznyefavirágok tavasszal? Ezerszínű-e a csípős illatú őszi hajnal és van-e még hó, fehér és ropogó? S a nyárest még mindig tücsökzenétől bódult mámoros ölelés? Van-e még szivárvány, s költenek-e róla mesét? Van még ropogós cipó és lehet-e harapni az illatát? Szövődnek-e barátságok a hosszú utazások alatt? Őrzik-e még a tengerpartot hosszú nyakú világítótornyok s kísérik-e delfinek a hajókat? Vannak még játszóterek és szökőkutas parkok? Van-e még pöttyös labda és üveggolyó, s ha van, játszik-e vele apa, anya, és nevető szemű kisgyerek? Mondd csak kicsim, Van-e már lunabusz és robotpuli, és kupolaváros a Holdon, S kaland-e még az űrutazás? Van-e még szavakba szőtt, szárnyaló képzelet, S vándor, ki megénekli, írja, festi két csillag közt az álmát? Meddig él az ember, becsüli-e létét, S az élet végessége teher vagy érték? Mondd csak kicsim, Mondd kérlek el! S ha megérem, Hadd lássam a te szemeddel, Mivé nőtt az ember. Mama

Kovács Andrea Az Avana Egyesület tagja

57

Üdvözletem a déd- és ükunokáimnak! Drágáim, ha ezeket az üzeneteket most elolvastátok, az azt jelenti, hogy Ti már véget tudtatok vetni a fogyasztói társadalomnak, ennek a totális és gonosz materializmusnak, amikor a léleknek nincs értéke, a gondolkodás nevetséges és a buta és igénytelen embereké a világ. Ehhez szívből gratulálok! Tulajdonképpen saját kortársaimnak szeretnék üzenni: ideje nagyot változni, valóban bölccsé válnia az embernek, mert különben nem lesz kinek üzennünk. Párszáz éven belül visszamásznak utódaink a fára. Aki megmarad. Maruzs Éva Az Avana Egyesület tagja, író, az Arcképcsarnok olvasószerkesztője

„Gyermek! Vidd hírül unokáidnak: éhes Apáid Hogy’ falták föl előletek a szebb Jövőt! Ott sírnak mind Spárta hamuba fúlt romjain, Ám késő! Számukra a Jelen már rég ledőlt! A Világ forog még! Tégy, s élj úgy tehát, Ne takarja többé ily csúf graffiti a kihalt Metró könnyeinktől nedvben úszó falát!” Huszti Róbert Az Avana Egyesület tagja, az 1990-es évek MisConjainak szervezője, Miskolc

Uuah Gruah: Ruuah Huua. Krrr, ooahhha ooahha! Oooahh uuah huauhua, uuhhhuaha! Roarrr grooarr rooah ooohaaa brooa! Gruuh Oossh! Hevenyészett fordításban: Három jó tanács: 1. Ne kövessétek el azt a hibánkat, hogy újra és újra elkövettük elődeink hibáit. 2. Két kő összeütésével tüzet lehet csiholni. 3. Ugyan nem lesz könnyű, mert rátok már nem hagytunk a jól éghető anyagokból, de keressetek türelemmel és ne a romok közül előkerülő könyveket égessétek el először. Próbáljátok meg elolvasni és megérteni a bennük leírtakat és okulni belőlük. Üdv Ősötök

Györgyi Ákos Az Avana Egyesület tagja

„Remélem, száz év múlva is lesz még irodalom. Mindegy, milyen formában, nyomtatottan, elektronikusan, holografikusan vagy valami ma még elképzelhetetlen technika által közvetítve, csak az a fontos, hogy létezzen, és az emberek találkozzanak vele. Mert az igazán jó irodalomba a szerző a lelkét teszi bele, és kicsit minden olvasójának átad belőle. Igenis ment a világ a könyvek által elébb, és hiszem, ez a jövőben is így marad.” Németh Attila irodalmi szerkesztő / literary editor Galaktika / Metropolis Media, Budapest

"Minden, amit üzenhetnénk nektek: magunknak elégtelen mindazon tárgyakból, amelyekhez nem volt erőnk, merszünk, kitartásunk." Kleinheincz Csilla A Cohors Scriptorium és az Írókör.hu tagja, a Delta Vision kiadó főszerkesztője, az RPG.HU munkatársa, fordító, író

58

Kedves Utódom! Biztos vagyok benne, hogy leszel, és sajnos abban is, hogy ha visszagondolsz majd ránk, akkor minden okod meglesz arra, hogy neheztelj ránk. Talán illene bocsánatot is kérnem tőled mindazért, amit elvettünk tőled, mindazért, amit nem mentettünk meg az utolsó (vagy azutáni) pillanatban. Hozhatnék mentségeket, mutogathatnék én is visszafelé, hogy de hát mi is mit kaptunk az elődeinktől… és ebben is igazam lenne. Ami azt illeti, sokszor én is mérges vagyok rájuk azért, amit ránk hagytak, sokszor fáj a hiány, hogy nincs kinek a nyomdokába lépni, nincsenek meg már azok a régi dolgok, amik annyi időn keresztül keretet és tartást adtak, vagy ha meg is vannak, inkább kellemetlenek és nevetségesek, mint megtartásra érdemesek. Mégis úgy érzem, hogy van felelősségünk, hiszen mi még fordíthatnánk, fordíthattunk volna. Nekünk nem jutott már a régiből és mi még nem éltünk az újat a maga teljességében - ezt meghagytunk nektek. Sőt, tudod mit, kedves utód: szívből kívánom, hogy ne is értsd azt, hogy miről próbáltam beszélni. Reménykedem abban, hogy csak néhány barbár szó lesz ez számodra egy barbár korból. Ha tényleg ilyennek látsz majd, az talán azt jelenti, hogy a mi, vajúdással és veszteséggel terhes napjaink elmúltak. Hidd el, nem kár értük. Üdvözlettel Sándor Szabó Sándor írói nevén A. Taylor Crabe fordítással és nyelvtanítással foglalkozik, középiskolai tanár, alkotóként előnyben részesíti a tudományos-fantasztikus irodalmat A Prón, Ellensúly regények, és számtalan novella írója. Eddigi legsikeresebb projektje az omagyar.blog.hu, az időutazásos blogfikció, ami egy megírandó regény előtanulmányának indult. „Tisztelt Múltfürkészők! 2010.március 31-én adta fel ezt az üzenetet egy magyar sci-fi író. Sajnos latin betűkkel írok, s magyarul, így kicsi az esélyem hogy szövegem érti majd valaki odaát. Mint rovásíró írhatnék rovásjelekkel is, mivel egyesek úgy képzelik, hogy ez a jövő írásmódja, de én azt gondolom, hogy ez legjobb esetben is csak a majdani jövő egyik szelete lesz. Azt jósolom, hogy az emberiség akkor két alfajra oszlik: az egyik génmérnöki beavatkozással elindul az általános emberi átalakulás felé. Úgy gondolom, hogy ők olyan lények lesznek, akik bármely bolygón, bármely légkörben élhetnek majd, sőt az űrben is, mivel a kozmikus sugárzásokat hasznosítják életben maradásukhoz. Kommunikálni csak telepatikusan fognak, közvetlenül agy-agyal, igen széles sávban. Nemük nem lesz, s különbségeiket létrehozásukkor programozzák. Ez a faj lesz az űrben vándorlók faja. Akik itt akarnak maradni, azok a konzervatívok a sajátosság és a változatosság mellett döntenek, s ezernyi rezervátum tarka szövevényét hozzák létre. Az általános lények kvázi halhatatlanok, a konzervatívok halandók. Hogy én melyikhez tartozom, nem nehéz kitalálni. Remélem szövegem elég érdekes változat lesz, hogy végigolvassák, mielőtt letörlik az adathordozóról. Üdv a jövőnek Egy író aki drukkol annak, hogy legyen jövő.” Mandics György Matematika-fizika szakos tanár, író, újságíró, a Zsoldos Péter-díj egyik zsűritagja, Budapest

59

„Most 2010. március 31-e van. Én 2 gyermeket nevelek egy 15 éves tinédzsert és egy 6 éves autista fiút. A gyermekkoromat olyan rendszerben éltem le, ahol volt közösségi élet, összefogás és nem volt nagy a társadalmi különbség az emberek között. Felnőtté válásom egybeesett azzal az időszakkal, amikor azt hitték az emberek, hogy a demokrácia mindent megváltoztathat és egy szebb, jobb világ jöhet. Azóta eltelt 20 év és én úgy érzem, hogy ez nem így történt! Az emberek nagy részét megrészegítette a pénz és a hatalom. Aki dolgozik, az keveset van a családjával, a gyermekeivel. Van olyan réteg, aki nem is akar dolgozni, hanem mások kihasználásából szeretne megélni. A vezetés felkarolja a szegényeket, az elesetteket, de ez azzal jár együtt, hogy sokan visszaélnek vele és kihasználják. Egy totálisan rossz mintát mutatunk az utánunk következő generációnak és el sem merem képzelni, hogy ők hová fognak ezzel a mintával jutni?! Mindezek mellett eltávolodtunk a természettől – a természetestől: elkényelmesedtünk, nem mozgunk eleget, nem táplálkozunk helyesen: az ízeknek élünk és senkit nem érdekel, hogy ez milyen hatással van a szervezetünkre. Nem vigyázunk az élethez szükséges körülményeket megteremtő környezetünkre sem. Mindez elhatalmasodott már a világunkban, de nem akarunk róla tudomást venni. Az emberek nagy része beteg és nem akar foglalkozni azzal, hogy ez az egész az életmódunknak köszönhető. Azt gondolom, hogy néhány évtized múlva az emberek vissza fognak térni a természethez. Rá fognak jönni erre. Én hiszem, hogy csak így válhat a világ újra „egészségessé”. A jövő nemzedékének csak azt tudom üzenni, hogy figyeljenek a környezetükre, saját magukra, nem csak fizikálisan, hanem mentálisan. És figyeljenek egymásra, mert csak közösségben lehet teljes az egyén! És figyeljenek arra is, hogy milyen mintát mutatnak a fiatalabb generációnak! Tanuljanak a történelem hibáiból!” Kővári Edit Az ABIGÉL (autistákért) Közhasznú Egyesület elnöke, Salgótarján

„Nagyon sok aforizmát, lélekfrissítő mondatot, hiteles emberek tapasztalatait szedtem össze azokban az éveimben, amikor kilátástalannak véltem az élethelyzetemet. A helyes útra az alábbi gondolkodás elsajátítása vezetett: – mai napig ez maradt a legfontosabb „üzenet” számomra, ezért ezt továbbítom: „Legyen erőm elfogadni azt, amin nem tudok változtatni, legyen bátorságom megváltoztatni, amit tudok és legyen bölcsességem, hogy a kettőt megtudjam egymástól különböztetni” Botka Jutka Középiskolai földrajz-testnevelés szakos tanár, Salgótarján

60

Kedves És Mélyentisztelt Utókor! Ma reggel olvasom az újságban, hogy a Nagy Korallzátonyon zátonyra futott egy olajtanker és a belőle kiömlő nyersolaj a Korallzátony élővilágát fenyegeti. Szívből remélem, hogy a Te idődben is lesz még Nagy Korallzátony, lesznek még bálnák, delfinek és csikóhalak. Olajtanker meg már nem lesz egy sem. Ha így lesz, kérlek , értesíts valahogy róla. Szeretettel üdvözöl: Lőrincz L.László Orientalista, író, műfordító. Írói álnevei: Leslie L. Lawrence, illetve Frank Cockney. Jelenleg Magyarország legsikeresebb írója a könyveinek eladott példányszámát tekintve. 2007. évben Zsoldos Péter-díjat nyert Ítélet a paradicsomban c. novellája. Budapest

"Ha pedig valakinek közületek nincs BÖLCSESSÉGE, kérjen Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül ad és megadatik néki! Jakab 1,5” Vágvölgyi Ildikó Salgótarján város polgára

„A világ a pusztulás szélén, romokban hever. Nem tudni, hogy lesz-e jövőnk vagy meghalunk mind. Az emberek bizonytalanok, és rettegnek. Félnek attól, hogy mikor jön egy újabb sorszerű özönvíz rájuk. Vagy mikor lesz egy világméretű atomháború, amely mindent és mindenkit elsöpör a Föld színéről. Bizonytalanság kora a jelen, amely nem sok jót ígér a jövő generációjának. Ha mégis lenne jövő, akkor üzenem, hogy figyeljenek jobban oda arra a bolygóra, amiben élnek, hiszen amit az anyaföld megteremt, azt szívesen el is temeti...”

Bogár Ádám Írópalánta, középiskolás, Karancsalja

Én a jó beszélgetést, a baráti társaságot többre becsülöm bármiféle üzenetnél. Egyszóval: keressétek meg a maradványaimat, javítsátok ki, ha sérült a DNS, klónozzatok le, a többit majd személyesen… Jobbágy Tibor Az Avana Egyesület, az Írókör.hu és a KIMTE tagja, az Avana Arcképcsarnok szerkesztője, Marco Caldera álnéven amatőr író

61

„Kedves unokáink és dédunokáink!

„Nézzetek szembe a félelmeitekkel, a bátorság az, ami a helyes irányba visz. Legyetek bátrak megtenni a jót, mert a lelke mélyén mindenki érzi a helyes utat. Amit ma bátran, akár küzdelmek árán is megőriztek a jövőnek, annak alapján fognak majd utódaitok benneteket is megítélni. Ha most van tiszta levegőtök, vannak zöldellő erdőitek és tiszta ivóvizetek, akkor ezt az elvet nekünk még sikerült betartanunk. Legyetek nálunk bátrabbak és bátran legyetek okosabbak is, mint mi voltunk!” Heim Attila Az Avana Egyesület tagja, kiadványaink címlapjainak grafikus tervezője. Székesfehérvár

Ha Ti száz év múlva el tudjátok olvasni ezt az üzenetet 2010-ből, akkor nem csesztük el nagyon. Ha mégsem vagytok elégedettek, és tehetitek, gyertek vissza, és tegyetek rendet! P.S. A csesztük archaikus kifejezés, és ez esetben olyasmit jelent, hogy kedvezőtlen irányban befolyásoltuk a dolgok menetét. Most a biztonság kedvéért az egész üzenet potenciális újmagyarul: keuno deduno! ht 100 v mu tud olv üzi a 2010 necseszel nagy h ne gyevi rendrak! ps. csesz=ront pá LL” Lovas Lajos Magyar-könyvtár szakos tanár, irodalmi lapok szerkesztője volt. A Fiatal Írók Szövetségének egyik alapító tagja. Zsámbék polgármestere. Az Agydobás c. regénye 2006-ban Zsoldos Péter-díjat nyert.

Kedves Olvasó! Az emberek többsége azt gondolja, hogy a Jövő az, ami nagy lehetőségeket rejt álmaink, vágyaink, terveink megvalósítására, hogy majd az utódaink lesznek azok, akik véghezvihetik a nagy tetteket. De ez téves feltételezés! A Jelen az, amikor tehetünk valamit. Nem az utánunk következő nemzedékben kell hinnünk, mert azok csak a várakozást látják és tanulják el, hanem önmagunkban kell bíznunk, hogy igen is megvalósíthatjuk mi magunk az általunk kitűzött célokat. Így hát, Kedves JELEN EMBERE - mert bármikor is olvasod ezt az üzenetet, a Jelen bizony már utolért - igyekezz megvalósítani mindent, amit életedben terveztél, s ezzel jó példát mutatni utódaink előtt, s megteremtve számukra a biztos alapokat, hogy nálunk jobbat, nagyobbat álmodhassanak. Tóthné Baranyai Judit (Eridana Ventro) Az Avana Egyesület tagja, az Arcképcsarnok olvasószerkesztője

62

„Üdvözlet a múltból Ez az üzenet száz év múlva élő leszármazottainknak szól. Utódok, ha ezt az írást olvassátok, már jobban alakult a történelem, mint a legrosszabb lidércnyomásainkban gondoltuk. Mert mi most elég borúsan tekintünk a jövőbe. Olyanok vagyunk, mint a hamar nőtt kamasz: már megvan az erőnk ahhoz, hogy ártsunk magunknak, de még nincs elég eszünk ahhoz, hogy ezt elhárítsuk. De ha van, aki kézbe veszi az üzenetet, és el is tudja olvasni: a legrosszabbat elkerültük. Nincs kétségem felőle, rosszabb világot hagyunk Rátok, mint akartunk. Csak remélhetem, hogy tudtok vele mit kezdeni. Néha morogtok, nyilván, mert sok mindent elrontva hagytunk Rátok, mint rossz testvér a fiatalabbra. Ne ítéljetek meg túl szigorúan érte. Kiszolgáltatva a társadalom beláthatatlan mozgásának nem tudtuk jó irányba terelni a folyamatokat. Talán Ti helyreütitek, amit nekünk nem sikerült. De ha olvasni tudjátok ezt az üzenetet: a legrosszabbat elkerültük. Tudtok olvasni: rendelkezésetekre áll őseitek egész tudománya, hogy birtokba vegyétek, művészete, hogy értelmezzétek, története, hogy okuljatok belőle. Mit hagyunk Rátok? Kizsigerelt talajt, kihasznált földmélyt, szennyezett levegőt? Ne bánjátok, ha elérkezik Hozzátok a SZÓ. „Legtöbb a szó: mert az nem palota, hogy esőtől, hólétől szétomlana.” (Firdauszí)” Dr. S. Sárdi Margit Az ELTE egyetemi docense, a Magyar Scifitörténeti Társaság (MASFITT) alapító elnöke elsőként valósította meg a magyar sci-fi kutatását és oktatását egyetemi keretek között. 2005-től a Zsoldos Péter-díj zsűri elnöke.

„Attól félek, ha az emberiség nem vesz sürgősen új irányt, 100 év múlva az a néhány ezer ember, aki még él majd (az északi, vagy a déli sarkkörön túl) nem tud már olvasni sem. De azért üzenek valamit: gyerekek, hagyjátok abba egymás és a természet gyilkolását! Attól is tartok, hogy én vagyok a 121. üzenő, aki nem tud többet és jobbat mondani…” Ambrózy Denise Az Avana Egyesület tagja, Író, a Netsy - Három játszma c. regény szerzője, Budapest

63

Tegyük fel, hogy meglátogatná Földünket egy idegen intelligencia. Kivel találkozna? Az emberrel, egy parányi részével a Föld bioszférájának, amint maga körül nem tud rendet teremteni. Éhezést, szomjúságot, pazarlást, luxust és nyomort, értelmetlen háborúkat, gőgös embereket látna az idegen, embereket különböző színben, kinézetben kik a maguk parányiságában hatalomról ábrándoznak. Veszélyeztetik létükkel a Földet, annak növényi és állati lakóit. Ha megkérdezné, szóra bírná Föld Anyánkat eme idegen lény, az azt válaszolná. Évmilliókig neveltem élőlények milliárdjait, minek nagy körme, vagy foga vagy sűrű szőrzete volt. Egyszer csak megjelent egy élőlény, az ember, aki az eszével tűnt ki. De nem használja jóra. Gyere idegen, ha tudsz, és szabadíts meg tőle. Az idegen azt válaszolná, hogy nem teheti, hisz eljutni a kozmoszban bárhová, nem lehet gyilkos szándékkal, nem lehet hódítva és legázolva a meglévőt. Az idegen azt válaszolná, hogy sajnálom, mennem kell. Szándékom lett volna a Föld lakóinak megmutatni a kozmosz intelligens világát. De nem lehet még, itt gyerekek élnek, akik nem tudnak felnőni. Még várnunk kell. Jártunk már itt évezredekkel, évszázadokkal, évtizedekkel ezelőtt, s azt látjuk, hogy az ember még koránt sem érett arra a szerepre, melyet elfoglalhatna a kozmosz végtelenjében. Még mindig háborúsdit játszik. Egy idegen intelligencia, mely, ha létezik ilyen, eljutott hozzánk, kitört saját bolygójának fogságából. Hogyan tehette ezt meg? Valószínűleg úgy, hogy nálunknál jobban használta fel azt az ajándékot és csodát, melyet életnek nevezünk. Én úgy gondolom, ha létezik Teremtő, akkor megalkotta a DNS-t, mely magában hordozza múlt, jelen és jövő fajainak millióit, a változékonyságra való lehetőséget, a jót és rosszat. Az ember egy próbálkozás lehet, mely valljuk meg, eddig nem túl sikeres. De az emberi faj számának gyarapodása ugyanakkor lehetőség arra, hogy ne csak vad gyilkosok, ravasz despoták, minden hájjal megkent politikusok szülessenek nagy számban, hanem azok is megszülessenek vagy épp, ha már élnek, szóhoz jussanak, akik magukban hordozzák a jövő problémáinak megoldását. Mit mondana még rólunk az idegen? Nagyon sokan magukban hordozzák a hét főbűnből terheit. Ki többet, ki kevesebbet, különféle arányban. Ugyanakkor a jóra való hajlam is része az embernek. Bizonnyal nem a technikai fejlődés fogja jó útra téríteni az embert, hisz az elmúlt évezredek technikai fejlődése nem hozta meg a boldogságot, mindenki boldogságát. Sőt. Máshogy keressétek a boldogulás útját, emberek. Itt van előttetek az út, de nem látjátok még elegen. Tanuljatok a múlt történéseiből, filozófusok útkereséséből, vallások tanításaiból. Értelmezzétek a múltat és jelent, hogy a jövő ne a pusztulás legyen. Ha mindenkinek a Földön jut elég étel, ital, fedél feje fölé, szeretet és békés elmúlás, akkor keressétek az utat a végtelen kozmosz felé. Mindenki hordoz magában valamilyen tehetséget. Mindenki. Sokan közületek egész életükben nem ismerik fel, hogy minek a megalkotásában, művelésében lennének kiválóak, elégedettek. A boldog és elégedett emberek pedig legyőzik a rosszat. Viszont látásra emberek. Száz év múlva visszatérünk, reményekkel telve, hogy már nem rakoncátlan, civakodó embereket találunk itt. Viszont látásra, jó útkeresést. Bujna Ferenc Energetikai szakmérnök, a „Naptűzhely” gyártásának szervezője, téglakályha-építő mester, Fertőd

64

A párbeszéd 2110 januárjában vagyunk. Az elmúlt 100 év alatt sokat változott világ. Az emberiség megsokasodott és hogy megkönnyítse életét, robotokat épített. Mára már tejesen beleolvadtak az emberek életébe. Sétálnak az utcán az emberek között, dolgoznak a boltban, gyárban, játszanak, és elvégzik a rájuk bízott feladatot. Ők tökéletesek. Ők tökéletesek? Gyermekeik nem születnek, érzéseik, lelkük nincsen, mégis léteznek. Egy légitaxiban megszólít egy embert egy android. Már rég szeretett volna beszélgetni egy emberrel a múltról, a jelenről és a jövőről. – Miért jó embernek lenni? Én robotként is jól érzem magam. – Az embernek vannak érzései. Át tudjuk élni a boldogságot, haragot, bánatot. Bűntudatunk van, ha rosszat teszünk. Tudunk szórakozni, viccelődni társainkkal. – Minket, robotokat azért hoztatok létre, hogy megkönnyítsük az emberek életét. De akkor miért dolgoztok? – Mert mi emberek magunk irányítjuk az életünket. Cél, feladat nélkül ellustulnánk. – Szerinted milyen lehetett az élet 100 évvel ezelőtt? Már akkor is voltak robotok? – Sokkal nehezebb volt akkor az élet. Sokkal kevesebb betegséget tudtak meggyógyítani. Ilyen robotok, mint te biztosan nem léteztek. – Miért nem találtatok fel minket hamarabb? Sokat segítettünk volna. – A technika még nem volt olyan fejlett. – Nem irigyeltek bennünket? Nincs fájdalmunk, nem fáradunk el, nem halunk meg. – Meg kell őrizni az embert magunkban. Meg kell maradnia a történelmünknek. Új gondolatok és érzések nélkül minden elveszne. – Igazad van. Bár nélkülünk nem tudtok élni, de nem helyettesíthetünk benneteket! Minden felborulna! Ebből a párbeszédből kiderül, hogy a jövőben a robotok az életünk részei lesznek. Összefonódik a létünk. Az emberek nem tudnának robotok nélkül élni, de a robot is elképzelhetetlen lenne az ember nélkül. Badari Norbert 12 éves, Jászboldogháza, Mátyás Király Általános Iskola

65

„2010-et írunk. Koromnál fogva megértem már egy századfordulót, amely egyben évezredforduló is volt. S mondhatom, e nevezetes esemény egyik minőségében sem jelentett egetverő változást az élete mben. Nem rengette meg a kettős forduló a Világ sorsát sem. Nem jöttek el a Földön kívüli civilizációk képviselői, és nem jött el a sokadjára beígért világvége sem. (Na, nem mintha ez utóbbi túlságosan hiányozna.) Az idegenvárás, a remény a nagy, harmadik típusú találkozásra, napjainkra kissé mintha háttérbe került volna a világvégétől való félelemmel szemben. Azért persze az idegen civilizációval való találkozásra is megvan az óhaj. Az van. Más nincs. Megcáfolhatatlan bizonyíték például, nincs (még). S bár a világvége jóslat eddig már legalább 49 esetben tévesnek bizonyult (James Randi), bekövetkeztének valószínűsége egyre erőteljesebb, ismerve az Ember csodálatos képességét a rombolásra, akár a környezetre, akár egy globális háború lehetőségére gondolunk. Lassan kénytelenek vagyunk beismerni, hogy elődeink, és saját korunk környezet-átalakító, -szennyező tevékenységét már a bőrünkön érezzük. Összemosódó évszakok, sokasodó természeti katasztrófák, lehet, hogy mind megannyi figyelmeztető jel. S a civilizált emberiség a gazdasági válsághelyzetbe belepistulva egymás legyőzésén, bekebelezésén munkálkodik. A háború még mindig jó üzlet. Jobb, mint az unalmas béke. Mit lehet egy ilyen alaphelyzetből üzenni az unokám dédunokája dédunokájának? Először is talán azt, hogy remélem, lesz kinek üzenni! Egy úttal óvni is szeretném. – Kislányom, kisfiam, ha egy időutazás segítségével vissza tudsz térni a mi korunkba, vértezd fel magad hatalmas lelkierővel, és egy nagy adag jóindulattal elődeid iránt! A helyzet ugyanis egyáltalán nem rózsás. A globális felmelegedés, esetleg egy önmegsemmisítő világháború lehetősége mellett az egyéni sorstragédiák is végzik a maguk kis aknamunkáját. Szűkebb környezetemre nézve csak a napi megélhetési gondok, a munkanélküliség réme – vagy már megléte – felemésztik sokak életerejét. A létbizonytalanság jellemző életérzés, az alkohol, drog mindennapos fogalmak, s melléjük felzárkózik még a félelem is. A félelem a lelkiismeret furdalástól, ha az utcán egy kolduló keze állít meg, mert segíteni nem tudsz, mert te még nem,… de bármikor, könnyen ugyanígy ide juthatsz. A félelem, hogy betörnek hozzád, kirabolnak, pár forintért megölhetnek, vagy véletlen áldozata lehetsz egy lövöldöző, gyilkolászó ámokfutónak, csak mert dühös a világra, volt főnökére, vagy egy éhesnek, drogra vágyónak. Félhetsz a rendcsinálóktól is, ha olyanokkal akadsz össze, akik tudják, hogy minden baj okozója a …………….. . A pontok helyére szabadon behelyettesíthető a gyűlölet éppen aktuális tárgyának, csoportjának neve földtől az égig, fehértől feketéig, nemnek, fajnak, ideológiának, vagy bármiféle egyéb identitásnak megfelelően. Félelem attól, hogy te magad válj őrjöngő szörnyeteggé, ha minden erőfeszítésed hiábavalónak bizonyul szemben a tisztességtelenséggel, melynek büntetlenségét vagyon és hatalom tartja, tarthatja fent. De még nem veszett el a világ, van még remény. Van remény, mert találkoztam békére, nyugalomra vágyó emberekkel, akik hisznek a jövőben. Van remény, mert van még gyerek, aki a számítógép, tévé, DVD, MP3 és hasonlók technokrata világában szeret olvasni, s maga akarja elképzelni olvasmányai hőseit, megálmodni őket. Vannak még, akik meséken, dalokon, mondókákon nőttek fel, nem a tévé horror meserajzfilmjein, akik képesek rá, és nem sajnálják az időt gondolataik világos, árnyalt kifejezésére, nem egyszerűsítik le azokat az sms, vagy chat jelvilágára. Ezzel kapcsolatban van egy rémálmom a beszélgetésről, ami esetleg az Üzenet megtalálói között folyhat le majd, valahogy így: - Háemmi? - Ősnyev ete forgepse. (- Hát ez meg mi? - Ősi nyelven van írva, ezt egy fordítógép sem tudja.) S ezzel az Üzenetet az értéktelen kacatok közé dobják megsemmisítésre. Na de innentől már az Üzenetben vegye át a szerepet a remény és a fantázia. Remélem, hogy az a világ, amelyben te élsz, boldogabb. Remélem, hogy az ég kék, a fú zöld, és vannak még állatok, növények, s ezek nem múzeumi tárgyak. Remélem, hogy csődbe mentek a fegyvergyárak, nincs szükség rájuk. Remélem, hogy az eszméletlen fogyasztás, illetve fogyasztásra kényszerítés helyett az emberek jólétének biztosítása lesz végre a fontos feladat. Ha ismét 15-20 évig tökéletesen használható lesz egy-egy tartós fogyasztási cikk, talán jut idő majd az embereknek magukkal, a lelkükkel, egymással, egymás lelkével is foglalkozni. Remélem, hogy a Föld lakosságának élelmezése, tiszta ivóvize, lakása könnyedén megoldható lesz a felmerülő, tényleges szükségleteknek megfelelően. Olyan világot képzelek el, amelyben érdemes lesz, és öröm élni. Olyan világot, amelyben a munka az önmegvalósítás eszköze, az élet célja, nem keserves igyekezet a létfenntartáshoz. Azt a száz évvel későbbi világot én már nem látom meg, de a reményt, hogy érdemes küzdeni érte, a reményt, hogy a béke és nyugalom, elégedett jóllét megvalósítható, ezt a reményt tovább adhatom.” Pigniczki Ágnes Az Avana Egyesület tagja, amatőr író, Debrecen

66

A jövő értékéről kezdő prófétáknak Csak csírája mocorog a mában, mag a hó alatt: a jövő nem létezik. Ki tudja, a ma vetése nyomában fojtó gyom vagy köles sarjad? Szétesik jelened, teteme fölött vidáman ülsz tort, pedig meglehet, már élezik a lándzsát, mi világod oldalában fakaszt halált. Buzgalmad megméretik: amiképp megfeledkezel a máról, akképpen feledkezik meg terólad a holnap; miképp eljövő csodákról prófétálsz hamis igéket, a szódat akképpen cáfolja meg. Magától eljő, miért sürgetnéd elpusztítódat…? Tony Antal József Az Avana Egyesület tagja, az Új Galaxis főszerkesztője, író

Mikor szemlátomást felélem az énem… a természet rendje eltéved… őrült világom kiteljesedve magából, szörnyű-betegségre késztet. Miféle kór ez…? eltévedt képzet csupán…? nem, ez a végső-pusztulás! Körbenézek rendszeremben… szomszédaim merészen szemeznek. Hívnak magukhoz sorstársul… kicsiny-erőm elfásult, csatlakozom hozzájuk. Egyik sárga, másik vörös… világtalan örökösök. Én voltam a szép és büszke nemrégen… délcegen még ezt éreztem. Mára pokol… mely kapuja záródott! Hibás vagyok mindebben…? kérdem tőlük rekedten. Válasz nem érkezik… levertek, körülöttük tekergek. Végignézek magamon… a fakó tájaimon, seb-fedte dombjaimon. Hol a kék és rózsa…? a zöldről nem is szólva. Belenézek magamba… sejtjeim törnek-zúznak… valami-papírost kapzsin lobogtatnak… fém-érméket villogtatnak. Szennyez és karcol felettébb… érzékeny testem alig-él! Fájdalmas valóságra ébredek… kórokozóim bennem élnek! Testem rozzant, erős hitem… túl kell élni, úgy-hiszem!

A jövő sosem lesz olyan szép, mint amilyennek várjuk, és sosem lesz olyan csúnya, mint amilyentől félünk. De sosem lesz olyan jó vagy rossz, mint amilyennek ígérik. Kovács „Tücsi” Mihály Az Avana Egyesület tagja, író

Távolban egy reménysugár-üstökös… messzi-űrből felém-tartva üdvözöl. Életet hoz… becsapódva fájdalmas… teljesíti utolsó-vágyamat! Megnyugodva, tisztán látok… halott társaimat sajnálom. Érzem a jövőben ők lesznek… akikbe életet ültetnek. Becsüld meg emberi-sejtem a testem-lelkem… melyet, Neked teremtett a kezdet! A "FÖLD" 2010. Varga József Az Avana Egyesület tagja, grafikus

67

Kedves utódom, a jövőben! A JÖVŐ NAGYKÖVETE címnek nagyon örülök, és komolyan veszem. Ezért kedves utódom, nagyon figyelj arra, amit most írok! Elmondom Neked, aki már a jövőben él, mit tettem, hogy a Föld élőlényeit megmentsem. Én egy kicsi 14 éves emberke vagyok, aki még igazából megmozgatható hatalommal nem bír. Nagyon sok olyan rajz és írásos pályázatban vettem részt, aminek a témája a Föld megmentése volt. Elküldöm rajzaimat és értelmezem számodra! Remélem, hogy 2110-ben még ismerősök lesznek ezek a jelképek. Ha igen, jól működtek a szervezeteink, akik felvették a harcot a Föld megóvása érdekében. Az első képre, a Nemzeti Parkjaink emblémáit festettem le. A két kéz tartásával is érzékeltettem és felhívtam arra a figyelmet, hogy milyen fontos megőrizni és megvédeni természeti kincseinket. Egyes területeken egyre ritkábban felbukkanó növények és állatok szerepelnek, amelyeket meg kell óvnunk, mert a kihalás is veszélyezteti őket. Több esetben csupán erre a vidékre jellemzőek ezek az élőlények és ezen a környéken érzik legjobban magukat, vagy az élet feltételei itt a legoptimálisabbak számukra. Pl. amint a képeken látszik, a Duna-Ipoly Nemzeti Park címerállata, a havasi cincér, a Fertő-Hanság Nemzeti Parknak a nagy kócsag, az őrséginek a siketfajd, a hortobágyinak a daru, a Balaton-felvidéken a lisztes kankalin a címerállat, a Bükkségben a szártalan bábakalács, az aggtelekin a foltos szalamandra, a Körös-Marosnál a túzok, a kiskunságin a homokbuckákon nőtt borókás, a Duna-Drávának pedig két folyó van a címerében. A rajzommal arra is felhívtam a figyelmet, hogy ne feltétlenül autóval, hanem kerékpárral látogassuk meg a természeti kincseinket. Ne szennyezzük a levegőt és a talajt! A tavalyi évben június 17-én részt vettem a családommal egy Biodiverzitás napon Köveskálon. Nem vagyok tisztában vele, hogy tudod-e mit jelent ez a szó. Biológiai változatosságot, sokféleséget jelent, amely megnyilvánul valamennyi élőhelyen a mély tengerektől a sivatagokig, az érintetlen vagy csaknem érintetlen őserdőktől a nagyvárosokig. Ez a programsorozat is egyértelműen Földünk kincseinek megóvására szolgált. Ezen a hétvégén mindenféle szakterület elismert kutatói (a mohászoktól a madarászokig) a Fekete-hegy 2 km2-nyi kijelölt részén (ami a Balaton-felvidéki Nemzeti Park egyik fokozottan védett területe, a Káli-medence tájegység része), főleg a platón gyűjtöttek biológiai információkat, adatokat, amelynek célja majd egy kiadvány létrehozása a fellelt adatokról. Tehát másképpen fogalmazva: cél az volt, hogy egy hétvége (2009. június 26-28.) alatt minél több biotikai (növény- és faj előfordulás) adatot gyűjtsenek össze a kutatók. Mi csatlakoztunk a tudósokhoz és nyomon követhettük gyűjtő munkájukat, akik a kutatásuk során fel tudták hívni a figyelmet arra, hogy az adott helyen a fajok száma csökkent-e, változott-e az életfeltételüket biztosító talaj, levegő vizsgálata alapján. Itt 65 kutató, az ország tucatnyi intézményétől: múzeumokból, egyetemekről, civil szervezetektől jöttek. Erről egy pályázatot is írtam. Régebben olvastam egy könyvet. „Az emlékek őre” volt a címe. Remélem, a Te életedben nem történik ilyen Veled, amit ebben a történetben éltem át. Tehát a jövőben játszódott, ahol eltűntek a virágok, az illatok. Nem voltak madarak, nem éltek állatok, csak szürke ruhába öltözött emberek. Nem léteztek illatok, az emberek nem láttak színeket. Nem ismerték a havat, a napsütést, az évszakokra jellemző természeti szépségeket. A történet egy jövőbeli közösségben vette kezdetét, de a tökéletes utópiából lassacskán kirajzolódtak azok az elemek, amelyek rámutattak, hogy a tökéletes világ mögött milyen szánalmas, szomorú világ bújik meg. A könyv nagyon nyomasztó volt, a társadalom szürke, egysíkú. Előre meghatározott életről szólt, amelyekben hiányoztak az érzelmek. A főhős egy olyan 12 éves kisfiú, akit kiválasztanak az Emlékek Őrének, hiszen él a társadalomban mindig egy olyan ember, aki megőrzi a múlt szépségét. Remélem a Ti időtökben nemcsak egy Emlékek Őre őrzi meg a világunk szépségét. Ti is látni fogtok színeket, érzitek a virágok illatát, halljátok a madarak csicsergését, a békák kuruttyolását, a kakasok kukorékolását! Végezetül maradjon meg emlékül Neked, kedves jövőbeli gyermek: még egy rajzom. A jövőben remélem az angol nyelv is jobban fog menni a tanulóknak, mint ma. A második képen egy képzeletbeli puzzle-t rak össze egy kislány. Amit nem szeretnénk, hogy bekövetkezzen, azt pirossal írtam, ami helyes és követendő, azt pedig zölddel ábrázoltam. Hamberger Sarolta 14 éves tanuló, Jászberény

68

Kedves utódom, tudom, nehéz dolguk van a felnőtteinknek! Én csak annyit tudok ígérni, hogy megpróbálom védeni a természetet, a Földünket. Rajzaimmal, írásaimmal népszerűsítem ezt a mozgalmat. Kívánom, hogy ne az Emlékek őre világa következzen be! Tudjátok élvezni a tavasz illatát, a nyári napsütést, az őszi esőt és a téli hópelyhet!