Holbay László elsősorban költő. Prózai műveiben minden oldalon ezzel szembesülünk. Élte alkonyán..egy őszi délután udvarába téved egy elkóborolt kiscica, felviszi a lakásába, felneveli, unokapótló szeretettel elhalmozza.
Ez a Czinuczi, a boldog macska története....
Ha van "cicamenyország" /számukra a legfőbb jó/, akkor ez: önfeledten szenderegni a gazdi ölében és álmodni...miről is ? hűségről, a ragaszkodásról.... A kutya, az öleb - hűséges, de a jólnevelt macska hűségesebb. 2013
(CZINUCZI)
... avagy unokapotlo ?
HOLBAY LÁSZLÓ
CZINUCZI … avagy unokapótló ?
Érsekújvár 2013
Nyomta: AZ PRINT spol. s r.o.. Érsekújvár Fotó: Lelovič Štefan Grafika: Melecski Lajos © Holbay László 2013
CZINUCZI avagy unokapótló?
Mielőtt a tollam után nyúlnék, le kell szögeznem: gyerekkorom óta kutyapárti voltam. A kutyámat majdem a barátomnak tartottam, hűségét nagyra becsültem, mely élte utolsó percéig kitartott. A macskák szóba se jöhettek. A hosszú parasztház udvarán kutya volt az úr, a macskák számára csak a padláson maradt hely. Ott tárolták a gabonát, ez lett az egerek eldorádója, a „terüljmeg-asztalkám”. A kupacok, gabonahalmok ellenőrzésére csak a macska hivatott. Ez a macskajelenség egy sokatolvasott kamasz számára egyet jelentett a behódolással, a hízelkedéssel, meg egyéb asszonyi tulajdonsággal. Konyhájuk magányában egy megfáradt emberpár üldögélt élvezve a kora őszi napsütést, nem gondolnak arra, hogy a hegyekből lassan elindul a tél, az utcákat, kerteket beborítja a hó. Gondjaik a kilencvenévesek tehetetlenségében gyökereznek: Élni – de meddig? Az október eleji nap több mint barátságos /olyan: ujjé!! sose halunk meg!/ A kis baromfiudvar kerítése omladozóban, már tíz éve nem tartunk csibét. Föléje hajló körtefa csonkán ágaskodik, a nagy termés letörte ágait. Ebbe a napfényes kertbe bevonul valami ünnepélyes, ami felborítja az álmosító hangulatot... a kertbe vezető úton megjelenik egy szürke kiscica. Félénken, mert számára minden ismeretlen, a házőrző kutyának se híre se hanva.
Káprázna a szemem? Költő lévén átlendültem a mesébe... Oly finoman lépdel ott lenn az udvaron, mintha cicagrófnő-kisasszony lenne... a feje fölé kunkorodó farka napernyőre emlékeztet. Ez nem lehet igaz! Hogy került a kertbe? Magas betonfalak veszik körül. Az utcáról magas pléhkerítés. Csak egyféle válasz elfogadható: valaki átdobta a kerítésen... meg akartak szabadulni tőle. Le kell mennem hozzá. Megsimogatni. ??????????? Barátságosan hozzám dörgölődzött... Mit tehettem? kikísértem az utcaajtóig és bezártam a kaput. Isten veled édes kis cica! Mi a történelem? Véletlenek egybeesése? Ami a törtönethez tartozik: hosszú idő múltán nálunk tartózkodik, helyesebben vendégeskedik amerikai menyem, akinek otthonában ért a legsúlyosabb – macskasérelem. Ültem a lakásukban mit se sejtve... egyszerre valami rám zuhant... frászt kaptam és megsértődtem. Mekk, a vén házikedvenc volt a tettes. /Amerikában minden skótot Mekk-nek neveznek/ Én nem a néven háborodtam fel, inkább azon: hány kilós lehet a „dög”, melyik szekrény tetejéről ugrott a fejemre, minden rokonszenvet kiirtva a macskák iránt. Ezzel mentegettem magam, mikor kizártam a kiscicát. Hogy megsimogattam, ezt nem felejtette el – délutánra visszamászott. Menyem az ajtónk előtt találta...
További életét is neki köszönheti, mert felhozta a lakásba, megfürdette, hajszárítóval megszárította, tapasztalt állatbarátként mindennel ellátta, még homokozóval is. Így indult a kis szürke gombolyag élete a családban. Ölembe vettem a kis árvát, rögtön befészkelte magát... simogatni kezdtem, ő meg dorombolni. Mivel nem „macskáztam” közel a kilencvenedik évemhez, először is nevet kellett adnom. Czinuczi névvel próbáltam simogatni... „szegény kis állatka”, akit egyszerűen csak átdobtak a kerítésen, mint egy üres dobozt... Lehet, hogy a cicaanyján kívül más nem volt jó hozzá. El akarták pusztítani. Még jobban sajnáltam. Hazalátogató fiam, látva hogy babusgatom – elnevezte „unokának”. Legalább is unokatpótlónak. Kerekesszékben éldegélő nejem, aki mellett ápolói minőségben élek, egyenesen kisgyereknek nevezi. Ellenkezem: ez leány. Ettől fogva kisleánynak hívta. Nem kell ehhez jóstudomány, a fentiekből nyilvánvaló, hogy a Czinuczinak becézett kislány a nap javarészét az ölemben tölti. Állandó simogatás közben bizonygatom: jó kezekbe került (nagyzolva: megfogta az istenke lábát). A macskaszemek meg engem bámulnak, merevebben, mint a kígyóbűvölő. El kell gondolkodnom arról, hogy a kiscica mit láthat bennem? Nincs tudomásom arról, hogy a Kandúr-apák foglalkoztak-e valaha a kicsinyeikkel. Múlt az idő, a cicamama képe egybefolyt az enyémmel. Különösképpen szerette, ha simogatom a bundáját, a nyakát. Mikor az orrára tettem az ujjamat, behunyta a szemét – (ez lenne a cica elragadtatása?). Találó lenne nejem megálllapítása: ez a kislány úgy néz rád mint egy istenre! Bárhová megyek, a nyomomban marad. Az
ágyban is... a takarómon foglal helyet, úgy, hogy szemei mindig felém irányulnak. Ahányszor felébredek, simogatni kezdem, válasza a dorombolás. A cica hamar nő, kamaszodik (vagy atletizál?). Villámgyors futamok követik egymást, cikkcakkban három szobán át. Nem kell felemelnem, felugrik az ölembe, már korábban észrevettem a tv előtt, különösen kedveli a kézilabdát. Nézem, feje hogyan követi a labda mozgását, még a tv mögé is bekukkant. Czinuczi szenvedélyes játékos, mindent megmozgat, ami mozgatható. Harisnyám lett a rongylabdája. Csak az egyiket találom, a másikkal elgurigázik. Ha nagyritkán cipőt húzok, első dolga – kifűzni a zsinórt. Valaki azt találta mondani (rá célozva) büdös macska. Gyorsan védelmére keltem: ez az értelmes jószág két egészségügyi diplomával rendelkezik, bebizonyítsam? Állandóan mosakodik (vendéget hoz a házhoz!). Ha ráülök az ülőkére a fürdőszobában, rám néz, rögtön bemászik a homokozójába, megvizsgálni tiszta e a homok... kapar magának egy lyukat, megtölti és betemeti. (ebben különbözik egyes szuperinteligens részegestől.) Rengeteg kedvességgel, szeretettel halmoztam el, a kidobott árvára gondoltam, ennek szemében a ragaszkodás ragyogott.
A ragaszkodás nála mit jelenthet? Mindig mindenütt mellettem tartózkodik. Ha a konyhából a dolgozószobám felé indulok, előrefut, annak közepén várakozik. Ha az írógépem elé próbálok ülni, máris a hátam mögött foglal helyet. Ha a számítógépemhez, előttem foglal helyet a pamlagon úgy, hogy ellenőrizhesse minden mozdulatomat.
Rajtacsíptem, mikor zongorázott.b
a
számítógépemen
ült
és
Megfenyegettem: Megállj, te szürkecsíkos, bezárlak az irodalomba! Megszántam, olyan aranyos tud lenni. Öltözködés közben két mancsával átölelte a lábam és rágcsálni kezdte, de nagyon finoman (tisztán szeretetből). Sokszor furcsán ébredtem, a takaró alól kilógó lábam rágcsálta, vagy csak nyalogatta? A nyelve meleg kis reszelő – (gyógyító mód egy fajtája? éjjel úgy telepszik le, hogy feje mint a tengeralattjáró periszkópja) mindig felém fordul. Sokszor idéztem a mondást: az ördög nem alszik! (de a macska se!) Többször is kipróbáltam: feküdt az ágytakarón, gondoltam elaludt, kisomfordálok a konyha felé – már ott ül az asztal előtt és eltátja a száját: ééé ! Ez beszélni tanul! ...azt akarja mondani: ééhes! (egyenesen a számból akarja kikönyörögni a falatot?) És milyen érzékeny! Mintha lelke is lenne! Könnyen megsértődik – semmiségen. Czinuczi helyett azt találtam mondani: Czinguczi! Rögtön kiugrott az ölemből (olyan önérzettel, mint akinek a bérleti szerződése az ölemben való terpeszkedésre még nem járt le). De hízelegni, bezzeg ám! Doromboló műszereit bekapcsolja, méregzöld vizsgáló-lámpáit rám mereszti – máris rendőrségi fogdában érzem magamat, ahol hazudni nem éri meg. Ha jókedvében találom, még puszizkodni is szeretne. Vajon milyen is lehet a cicapuszi? A nagy simogatás után a mutató ujjamat az orrára tettem. Megtörtént a nagy udvarlásban a nedves kis orrocskáját az enyémhez nyomta. Czinuczi modern kislány, gyakran unatkozik a „betegszobában”, felszökik az utcára néző ablakpárkányra.
Ott az útkereszteződést jelző tábla... a „megállj, adj előnyt”. Az autók engedelmesen lassítanak... És milyen komolyan csinálja? Szentség! Ezt „beszervezhették” megfigyelőnek. Mit ellenőrizhet??? A rendszámtábla meg van-e világítva? Arról sem olvastam (lehet, hogy elmaradtam a modern világtól?), hogy idősödő, de még aktív hölgyek a cicák számára ünnepi játékokat szerveznének? (Czinuczit rögtön benevezném magasugrónak). Mert ez, kérem szépen nem mindennapi: a padlóról (nekifutás nélkül) felugrani egyenesen a vállamra. Könnyű neki, mondhatná akárki – segédeszközei vannak, ezek a körmök – akarom mondani karmok (akár egy tigrisé) ezekkel megkapaszkodik a szvetterembe – és lóg mint gyümölcs a fán. Nagyon alattomos fegyver, le kellene köszörülni, patkolókovács is megtenné egy harapófogóval, de ez a mesterség a lovakkal együtt kihalt. A mai körömápoló meg nem vállalná el. Marad a dorgálás. Te... fegyelmezd magad, mert... (most mit mondjak neki?). Bezárlak a pincébe? Ott megfázik szegényke, marad a spajz... vagy az irodalom? A spájz... az üvegbezárt gyümölcsbazár, elérhetetlen. Maradjon az irodalom? A legvégső menedék egy talpig becsületes szobacica számára. Ez is zsúfolt, sajnos, tele haszontalan macskával – neki nem jut hely. Itt ül velem szemben a székemen, néha felém pislog. Tudom csak tetteti... valamit majszolok, mozog a szám, ott terem s hosszasan ismételgeti az ééé betűt. Ez a túlkényeztetett macska – alig iszik tejet, a kiválónak hirdetett macskaeledelre rá se néz (végszükség esetére tartogatja?). Ha mozog a szám, karmait nadrágom szárába ereszti: ...”és ééén”? Meg kellene nevelnem, de hogyan? Ágyban fekszem, becézgetem: Czinuczi! Czinuczika, drágám gyere hozzám... erre kifut a konyhába.
A fürdőszobában (ahová együtt térünk be) megáll a homokozó előtt és vádol: „rendetlen lustája, nem takarítottad ki a homokozómat...! én csak gondozott helyre szoktam...! Szemrehányó tekintetének nyomatékot adjon: beugrik az üres fürdőkádba és játszani kezd a zuhanyozó csapokkal. Nem felejtette el a keresztelőt a hajszárítóval... Mit mondhatok: kezd az idegeimre menni. Lehemperedik előttem, kis híjján rátapostam. NEM! Ki kell mondanom: elég volt! Ha nem tudnád: mi a „haragszomrád” – majd megtudod! Nem simogatlak meg! Nem veszlek az ölembe! Leseperlek! Amióta nem esik a hó, melegebben süt a nap, nem lehet veled bírni! A dolgozószobám – macskaviadalok arénája, de én vagyok a hibás. Elaludtam a tévé előtt... s te végignéztél egy ismeretlen exotikus tigrisfilmet... s kitört belőled a vadság. Harapdálod a kezeimet... a vége az lesz: nem szólunk egymáshoz. Én betartottam a szavam, de te nem. Kiültél az ablakba Kandúr Bandit nézegetni. Meglátod – csúffá tesznek! Milyen egy alig nevelhető? Nem tetszik neki semmi. Hasonlít a mai fiatalokra! Este megeresztett hosszú ééé sorozatot. Három töpörtyű akadt a kezembe, azt dobtam eléje, ezeket kergette míg ott voltam., reggelre egy sem maradt a tányérján... és jött az eszmélés.: az ébresztő macska nincs sehol! Nagyritkán történik velem, hogy keresni kezdtem. Szólogattam, hívogattam (a Czinuczi nevet már megjegyezte). Semmi mozgás, semmi jel! „Csak nem mérgezte meg magát? (túlzott tablettafogyasztással?) Hátha beteg? Előbb utóbb előbukkanhat okos kis feje. Minden kuckóját, rejtekhelyét végigkutatva döbbenten jelentettem ki: a macska elveszett. Bezárt lakásból? Az ablak nyitva, este szellőztettem, de nem csuktam be...
Elvesztettük pótunokánkat! ... Búcsú nélkül megszökött. Nyomában a csend és az üresség...
Első nap Czinuczi nélkül Tapogatom paplanom közepét – nincs. Ott szokott aludni. A mihaszna! Az ébren szendergő nejem első szava: Hol a kisleány? A válasz keserű: elmenekült. Az utcára. Utcalány lesz belőle. Hosszú sóhaj: Hogy tehette ezt? ... úgy nézett rád, mint egy istenre... Most mi lesz? Biztosan fázik szegényke – szomorkodom. A nők is megunják, ha imádják őket. Van bundája... amilyen dühös vagyok, kiporolnám úgy, hogy megemlegetné! Az ember felkarol egy kidobott árvát... dédelgeti... és ez a köszönet. Hosszú hallgatás. Olyan szép kis okos feje volt... és a szemei... „Ne mondd, hogy szépek, csak megjátszotta magát!” Nincs! Nincs és kész! ... Ne szerezzünk be egy másikat? Nem, végeztem vele! Senki nem akar megszólalni. Hatszor kinéztem a ház elé: hátha? Ez a zajos forgalom megrémíti. Különösen a mentőkocsik! Szirénájuktól még az én hátam is libabőrös lesz. „Hazatalál?” Hagyj békén, most gondolkodom... a macskalélek összetevői – ha van neki lelke egyátalán? Nem, nem lehet a nevelést elfeljteni! Még száz Kandúrbandi kedvéért sem. Ki tudná úgy kenegetni egy cica tokáját? Senki! ... Ha mégis visszajönne? „Nézd meg, nem ácsorog a kapu előtt?” Nyavalyás, nem szegényke. Nyavalyának fogom hívni ezentúl... Ha visszatalálna? „ Mondják: vissza fog jönni! Ha megéhezik. Ebben az esetben biztos vagyok. A járdán nem kínálják majd prágai sonkával... Egy jólnevelt kutya ilyet nem tenne.
Czinuczi a te macskád, miért bántod szegénykét? Lehet, hogy nem tud bejönni. Persze - nem tudja a házszámot! Milyen unalmas lesz az élet a „kisgyerek” nélkül: Érdeklődöm, kinél van felesleges kiscica.
A tékozló leányka hazaoson Egy mindennapos látogatónk korán beköszönt: „Jó reggelt, ma korábban jöttem. Meglett a pótunoka? Még nem jött haza? Hazajön, az biztos. Tegnap itt láttam a ház előtt, de elfutott... Szegényke, nem tudott bejönni... mentegette a csellengőt a mindennapos vendég. Megyek, nyitva hagyom a bejárati ajtót. Ne szomorkodjanak, szép igazi tavaszi idő érkezik. A beteg öregasszony, aki megszokott jajgatásával kezdi a napot, lemondóan bizonygatta: „Nem jön az vissza, azt befogták, megtetszhetett egy magányos öregnek... pedig milyen szép macska volt... A napi megszokott munka közben a mindennapos vendég felkapja fejét: nyikorgásfélét hallottam, a mosógép működik? Kinyitotta a szoba ajtaját és beoson a macska. Ismeri a bűntudatot... Két lépés után leül, bukfenc után hemperegni kezd. Arra kényszerít, hogy lehajoljak... simogatni. Verést ígértem, de az öröm elhesegette a büntetést. Simogató ujjaim megbocsájtottak... majd elrohan az evőtálhoz. „Ezt a gyomra hozta haza!” Miután bepakolta a „lenézett ennivalót”, udvarias hajlongások közepette elvonult a dolgozószobámba, a karszékemben összekuporodott... és elfelejtkezett a külvilágról.
Megismerte a kóborlást, a fagyos éjszakában a „kandúrbandik” sem jelentkeztek, rájött: mégiscsak jobb otthon. Néha elsétálok mellette, megsimogatom, de nem érzi (talán visszatalált a cicamennyországba?). Estefelé visszakunyerálta magát az ölembe (ez a legjobb kifejezés!) s én nem tudtam ellenállni, megbocsájtottam. Az a sok sok szeretet, simogatás meghozta diadalát... befészkeli magát az ölembe és nincs szívem elzavarni. Újabb csínjei Megnőtt cicámnak legtalálóbb neve: a sündörgő. Személyem körül sündörög, hajnali óráktól kezdve éjfélig. Sokszor igen kirívó módon. Asztalnál ülve igen tevékeny. Ez már nem a „dolce far niente”, az édes semmittevésnek már lőttek. Hosszas „igézés” után felkéredzkedik az ölembe, kényelmesen fészkelődve, míg megtalálja azt a helyzetet, mely összegömbölyödve a szunyókálásnak leginkább megfelel. Nem szabad megmozdulnom, (mert felébred szemrehányón) alig győzöm visszasimogatni nyugalmi állapotába... Ezek az idilli állapotok elmúltak. Merész ugrással mellettem terem, főleg akkor, ha evéshez invitálnak. Mert (ugyebár) az evés az megszokás dolga. Kitűnő alkalom a gondolkozáshoz, egészségügyi szerepe vitathatatlan – eltünteti a romlásnak indult ételek maradékait – satöbbi. Oldalamat támadás éri, úgy oldalba bök, hogy észrevegyem. Máris beleszagolna a tányéromba (személyiségemnek méltó-e az a leves vagy olvadásnak induló kocsonya). Neki mint királyi előkóstolónak illene megállapítani: nincs-e esetleg megmérgezve... s ha neki nem ízlene, kezembe vehetem a kanalat. Hát ezt nem!
Rámordulok: Mister Alkohol! („itt vagy már megint...”) Megbántottam, érezteti velem: ezért rágtam a lábad ujját ma reggel? Lehuppantom a padlóra. Másik pillanatban az ablakpárkányon terem, merően vizsgálódik: az udvaron hová tűntek a tegnapi verebek? Magyarázzam neki: ma hideg szél fúj, a verebek is napközi otthonokban dideregnek? Elunja a várakozást, térdem karmolgatja, szeretne visszakerülni az ölembe. Hajthatatlan vagyok! Hosszasan igézve merően néz a szemembe. De én nem, nem és nem! Nekiiramodik, három szobán átcikkázva... és nyoma vész. Ha nagyon hiányozna, elrikkantanám magamat: Czinuczi!!! Máris megjelenne, mint kezdő színésznő... az öltözőből kirohanva: …máris megyek a színpadra! Bevett húzása – hatásos, lehemperedik előttem, akarva - nemakarva megsimogatom, ezt jobban kedveli, mint a csibéből készült „macskapogácsát”. Egy napra való adagot kap, de ezt rabkosztnak tartja. ÉÉÉ – néz rám. Ez beszédgyakorlat, tudom, hogy nem éhes. A főtt húst igen nagyra tartja. Ha rágós hús kerül a tányéromra, megszánom. Vágok egy darabot, utána-kap, de otthagyja. Nagyon nyájasan néz: rágd meg nekem! Mentegetném magam, de hiába: huszonöt éve egyetlen fogam sincs. Ha lekenyerezem pogácsával, válasza hasonló: majd ha te előbb megrágod. Ki a fene kényeztette el ezt a „kisleányt”?
Kisértetek nincsenek, vagy mégis? A vének (ez attól függ, mikor kerülnek ebbe az állapotba) korán ébrednek, éjfél utáni órákban, vizsgálgatják a szoba árnyait, amit az utcai lámpa beszűrődő fényében elmosódva látnak, halottnak tűnő szekrények... meggörnyednek, a faliképre festett napraforgó szirmai összezsugorodnak, szeretteim
szemei a képkeretekben hunyorogni látszanak... egyszóval – rémeket látnak. Én is. Kinyitom a szemem, a megvilágított ablakban ott ül a macska. Mozdulatlanul. Fejét csak akkor mozdítja, ha feltűnik egy hajnali autó. Megszemléli, mint érdekességet, majd hosszasan bámul utána. Ott kezdődik, ha nem látom ott. A baj bonyolódik, mert magyarázatot keres. A megszokott tárgyak helyettünk alszanak. Aki sokat olvasott valaha, annak ez az állapot ismerős – ez a szellemek órája. Fantáziánkban, ha még van, a holt tárgyak életre kelnek... hiába tagadjuk. Mellettem az ágyban nejem keze néha megmozdul (engem keres?). Kerekesszéke az ágy végénél pihen, színes pokrócokkal letakarva (pihenő csónak az éj tengerén). Addig nézegetem, míg megmozdul... egy arasznyit előre, meg ugyanannyit hátra. Nem ittam az este semmiféle szeszt, mégis mozog a kocsi. Hátha káprázik a szemem, lecsukom, de a kocsi mozog (hintaszék szeretne lenni?). Mégis lennének kísértetek? Agyrém – zárom le a tűnődést. Szeretném nyakoncsípni, ilyen izgatottan az álom elkerül, számolni fogok: ...három ... huszonegy... a kocsi tovább hintázik előre - hátra. Elkapni egy kísértetet: nagyszerű téma! Csak óvatosan, hogy el ne riasszam. Ehhez szemüveg is kéne, nem emlékszem, hol hagytam. A szellem vagy kísértet tovább hintázik, de most elkapom! Elámulok. Czinuczi ül a nagykerék előtt, épp úgy, mint egy diáklány, aki lantművésznek készül, a lant húrjait próbálja pengetni, a macskám karmait élesíti a kerék gumiján, nyilván tetszik neki, mert rólam tudomást se vesz. Remélem meggyőztem az olvasót, hogy kisértetek nincsenek – csak játékos macskák, ezek mindent kipróbálnak csakis azért, hogy játszhassanak.
Miért ül a cica az ablakban? Oktalan kérdés. Próbáltam magyarázatot találni, de nem elégített ki. A kutyabarátok szerint: mert oda süt a nap, van elég esze ahhoz, hogy ott melegedjen, ahová süt a nap. Ha meg nem süt, párkánya alatt a radiátor melege. Ezek nem meggyőző elméletek. Hajnaltájban (még ágyában pihen a nap) Czinuczi már ott ágaskodik az üveg előtt. De nem az autókat lesi! Cicám sorsa iránt melegen érdeklődők hasznos tanácsokkal láttak el. Egyesek szerint szabadságra vágyik, esti sétákra. Mások a párzási időszakot emlegették, sőt! Meggyanúsították a leányzót egy bizonyos Kandúr Bandival. Pontosan nem így hívják, de a gyanú fenn áll. Sejtettem én is valami ilyesfélét az autókkal kapcsolatban, mert a mai Kandúrbandik autókon közlekednek. Czinuczi már nem konyhakötényes csitri, akivel enyelegni lehet. Fél év után felnőttnek tekinthető, aki egy elegáns mozdulattal a padlóról a nyakamba ugrik. Elővigyázatos vagyok, ha látogató jön, figyelem az ajtót, nehogy kiosonjon az örökké kíváncsi felfedező. Még nem dönthetett: hol találhatja meg forró kis szivecskéjének imádottját. Czinuczi csak tudja Mit tudhat egy alig fél éves szürke kis cica, amit más halandó nem tudhat? ... csavarhatja fejét az olvasó. Legyezgetheti magát számos diplomával, kérkedhet számos tudományos cikkel, ha neki szegezném a kérdést: ki a boszorkány? A felelőtlen kísértés elől kitérnének – az ilyesmi szakmailag megalapozatlan, vagy idejétmúlt, tehát szóra sem érdemes. Pedig boszorkányok vannak! Hogy létezésüket bebizonyítsam – Czinuczihoz kell fordulnom. Egy rendkívül érzékeny (rossz nyelvek szerint: elkényeztetett) teremtmény. Amióta felhoztam a lakásba, a macskák lélektanát
tanulmányozom. Nem túlzok, valami ilyesmivel rendelkeznek. Simogató kezek között nevelkedett az ölemben, kötődése érthető. Rajtam függő szemei mindent elárulnak. Lesi a lépteimet (vagy gondolataimat?). Ha átmegyek a másik szobába, megsejti, mielőtt kilépnék, máris előttem fut. Ha ezer évvel ezelőtt éltem volna a román stílusú templomok korában, kőbevésett szobrom ott állna az egyik mellékhajó oldalában, ezzel a hevenyészett felirattal: a macskavezette szent. Letelepszik a közelemben és figyel. Még éjjel is. Egy biztos támpontja: tudja: van aki szereti. (nejem szerint: ez már imádat). Aki őt nem szereti vagy nem kedveli, durván elzavarja, azt nagyon is az eszében tartja. Nem teketóriázik, egyszerűen osztályoz (falusi tanítók úgy általában). Aki nem szívleli, az rossz ember. Ha szoknyát visel – boszorkány! Akkoris az, ha a rontó igét ki sem mondja: sipirc! Az ilyen kellemetlen még kellemetlenebb hangját ha meghallja: úgy elbújik, hogy nyomára se bukkanunk. Nagyon hálás jószág! Ez miben nyilvánul meg? Mondok rá egy páldát. Arra ébredek, hogy a takaró alól kinyúló lábam ujja a cica szájában, hegyes fogai között. Oly finoman morzsolgatja, hogy cseppet se fáj. Gyógymód? Nem haragszom érte. Ha karmai a körmöm alá csúsznak, rúgok egyet, és véget ér a békés idill. A kis „ártatlan” az ablakpárkányról küld egy bocsánatkérő mosolyt. Nem tudok rá haragudni. Egy délután szundikált az ölemben a legkényelmesebb pózban elterülve élvezve a simogatás gyönyöreit... Egyszerre felkapta a fejét... nagy ívben kiugrott az ölemből... a másik szoba asztala alá... onnan kémlelve: mikor lép be... a boszorkány. Gondolkodom: honnan tudhatta ez a kis állatka – két falon keresztül, ki jön fel a lépcsőn, a folyosón? Van veleszületett készüléke vagy adottsága, mely jelzi: nem
jó ember jön . Bár mi is rendelkezhetnénk hasonló adottsággal!
Az a „mocskos macska” Igen kellemetlenül érintett, mikor egy látogatogató azzal köszöntött be: Mit keres ez a mocskos macska a lakásban, úgy uralkodik mint egy háziúr. Nem félnek attól, amit majd minden sarokban találnak? Nekünk is van macskánk, három is, nekik adjuk a maradékot, de azok kinn tanyáznak a lépcsőfeljárón, éjjel-nappal. Mi nem takarítunk utánuk... Bevallom: rosszul esett. Hogy lehet mocskos az, aki minden szabad percében mosakodik? Arra meg nem gondoltam, hogy ilyesmi kiszalad a számon. Czinuczi nem hiába ült az ablakban, várta a tavaszt s az szép lassan megérkezett. Léptennyomon virágzott az ibolya az udvaron. Szedtem egy kis csokrot, kékből is meg a fehérből is, hadd élvezze nejem a konyhában. Rögtön pohárba tettem elé az asztalra. Az örökké virágzó orchidea alatt szerényen megfért, többször is meg kívánta szagolni: tényleg itt a tavasz. Reggelre kiábrándító meglepetés fogadta a konyhába lépőt... a pohár feldöntve, vize szétfolyt az asztalon, padlón... Íme a bizonyság: az asztalon a mocskos macska járt és megkóstolta az ibolyát. Nem ízlett neki – szétszórta a padlóra. Czinuczi az Operába készül Értelmetlennek tartják ezt a fejezetet, magyarázatért vissza kell mennem ifjúságom ébredő korába, ennek egyik alapélménye – az opera felfedezése volt. Hallgatni sokszor hallgattam operákat, de látni izgalmasabb. Az első nagy élményem a kassai színház páholyában ért. Cso Cso Szánt láttam és hallottam a csúcsformában alakító Orosz Júlia személyében.
Téli esték valamelyikén elálmosodtam az untató tévé előtt, mikor felhívták a nézők figyelmét valami újszerűre. A legmodernebb hangversenyteremben díszletek és kellékek nélkül koncertelőadásban közvetítik a Pillangókisasszonyt. Külföldi szereplők (tehát olaszul)... máris felocsúdtam, végre Puccini zene! Zavart egy elhanyagolható semmiség: a gésa rikítónak tűnő hófehér (rizsporozott) arca. Az első felvonás befejező része a legszívhezszólóbb (mert mindnyájan Cso Cso Szánok vagyunk) – átélni a szerelmet – Puccini zenéjén keresztül ritkán adatik meg... hol magyar, hol olasz meg cseh szöveg keveredik, ad értelmet a bennünket ölelgető muzsikának „ne menj el, ne szállj el, mint könnyű szárnyú lepke...” . A hallgató elérzékenyül: őt hagyták el, mint a kalandot kereső Pinkerton a gésát... Lehet zsebkendő nékül, torokbafulladozó zokogással végigélni a hajnalig tartó drámát.... Egyről elfeledkeztem, az éber macskáról, „aki” a hátam mögött összekuporodva figyelt az ágyon. Ne legyintsenek: mit egy macska! Alváshoz készülődve megtenni azt a két lépésnyi utat az ágyig, különös dolog eltérített. Egy soha nem hallott folytott hang. Czinuczi eddig cérnavékony hangján ismételgette a hosszú ééé-t. Mi ez az újdonság... mert én énekelni nem tanítottam! „Szerelmi vágyódás az elképzelt Bandikához!” Mindenben benne van, ha megjön a tavasz. Ez a macska megkergült! Népiesen szólva: be van sózva! Rám se hederített. Felhők gyülekeztek... nem alszunk ma éjjel... miau, miau. Legalább egy hétig eltart ez a felfokozott állapot a tapasztalt macskabarátok szerint... még orvosi beavatkozást is emlegetnek. Elemeztem volna az énektanulmányt, de ez az említett opera egyik dallamára sem hasonlított.
Milyen balga vagyok! Ez csak kísérlet, hangpróba, zenekar hangolása az előadás előtt... A békés együttélés alapfeltétele a nyugodt alvás, pihenteti az elfáradt idegeket. Ilyen nyivákolás mellett – ez lehetetlen! Csitítgatom, de bele van pistulva Bandikába! A pincébe! Onnan nem tud megszökni. Másnap ismét rázendített... egy áriára ismeretlen operából. Száműzni kell, de hová? Csak a pincébe lehet, ahol még egérre is vadászhat (ha még meg nem utálta, kikéri magának: ő úri macska, nem proli!). Ez a hang szereti a vadregényes részleteket, mindenképpen figyelmet érdemel. És álhatatos, addig bökdösi buksi fejével az oldalamat, míg az áhított dolgot meg nem kapja. Énekórát tart minden előkészület nélkül. Érzéki, fojtott hang alapján mit is ajánhatnék neki... Eszembe jutott egy megtörtént eset, a kezdet kezdetén egy kezdő énekesnő meg akart hódítani, vagy egyszerűen elcsavarni a fejemet... egy vérforraló áriával... ha emlékezetem nem csal: Delila áriája volt (bár én nem voltam Sámson, csak rémlik, hogy csókkal kapcsolatos...). Ránéztem a kiscicámra s az énektanári ötletemet nyomban elfelejtettem. Ez egy ártatlan kisleány zenei műsorába nem való. Három nap után elmúlik ez a hirtelen támadt gerjedelem. Én ugyan meghallgatlak, de az én kedvemért ne készülj az Operaházba.
Kacat „Mi ez? Kell ez valamire… Vagy ki lehet dobni? Válaszolni akartam: nem kell a kacat, de unokáim jutottak eszembe, akik gyermekkorukat nálunk töltötték. Lehet , hogy a kidobásra ítélt kacat rájuk emlékeztet ? Megszemlélem, mielőtt a kukába kerülne. Kezdetleges jószág, botocska, rákötött spárga, a végén keménypapírból kivágott halacska. Átvillan az
agyamon: házilag gyártott mesékben ilyen szerszámmal horgásznak a konyhába zárt gyerekek egy lavór körül. Nézegettem vajon van-e közöm hozzá. Mert a halászathoz vajmi kevés. Ha egybefűznénk minden percet, amit a víz partján a dugó imbolygását figyelve töltöttem, összevissza egy órát se tenne ki. Kipróbálni-kipróbáltam, de nem a magam kedvéért. Szomszédok tíz-tizenkét esztendős leányai kísérőnek szemeltek ki, felfedezni próbálták a halak birodalmát, hasonló módon indultak a folyó partjára, én, mint kísérő tisztes távolságban utánuk. Unokáim körében még a mesében szerepelt a halászat . Így a kuka mellett döntöttem. Aztán eszembe jutott Czinuczi keresztanyja. A homokozó mellé ezt a fura játékot vette ajándékként, lelkemre kötve, hogy a macska neveléséhez szorosan hozzá tartozik: a játék. Fontosabb, mint a homokozó! Ez ki kellett próbálni. A játéknemesítő ostorkát a székre akasztottam, de a macskám le se fütyülte. Czinuczi észjárása szerint a döglött egér – nem egér. Nem lehet vele játszani! A logika szerinte eldobtam a spárgára kötött halacskát jó messzire a padlón és ide-oda rohangálni kezdtem. Mintha kilőtték volna , máris a mancsai között vergődött a papírból készült utánzat. Ki kellett rántanom a „vízből”, magasabbra . Most kezdődött az izgalmas „játék” . A szobacica a hátsó lábain táncolt , igyekezett mancsával elérni a csalétket , nekem meg kellett akadályoznom abban , hogy megkaparintsa. Belelendültem én is, izgatott a játék szelleme és játszótársam halálosan komolyan vette. Ez olyan „kimittud” játék volt szigorúan kezdő szobacicák számára.
„Az a koszos macska megint az ablakban döglik...” – hangzik az érkező Boszorkány szájából. Czinuczit ez felrázza, eltűnik az álmodozás a szeméből, máris búvóhelyet keres magának. Kerülöm az összetűzéseket, hónom alá kapom a macskámat és leviszem a számára vadregényesnek tűnő pincébe. Három négy óra múltán a Boszorkány visszarepül kiváltságos birodalmába. Ideje visszahívni a cicámat megszokott környezetébe, leballagok az alvilágba. Szólogatom, mindhiába, nem jön elő –elnyelte volna a föld? Megalázom magamat, könyörgésre fogom, de nincs foganatja. Felmentem bejelenteni: nincs kisleány, nem jelentkezik. Megkaptam a magamét: ...” mert nyitva hagytam az ajtót”. Érthetetlen, egy szuper kényelemhez szokott házikedvenc miért ragaszkodik nyirkosföldű - padlójú rideg termekhez, rozsdás vacakokhoz. Még egyszer szólogatom, talán több sikerrel... Egy öreg szekrény ajtaja kissé nyitva. Kitárom az öreg könyvek temetőjét – itt biztosan nincs. Tévedtem, kellemesen meglepődtem. Könyveken ült Czinuczi mint aki olvas. Vagy csak tetteti magát?
Czinuczi és én. Esténként altatóval alszom el... lassan lemerülök, elveszek az ismeretlen múltban, ahol sose jártam... meghívó porosodik az asztalomon... hová invitál...nem tudom... értekezletre? Nagy vergődés után soha nem látott utcákon át elsodródom egy nagy terembe... csupa ismeretlen, ruhájuk alapján találgatom: kik lehetnek... egy összegereblyézett érettségi találkozó? Beszélgetni? ... nincs miről. Csak várunk... talán arra, hogy jön valaki, aki megnyitja az ülést. Mindenki mocorog, de nem türelmetlenkedik. Egyenként elszökdösnek... én is. Lakatlan utcákon kószálok. Hatalmas üres termek, de
ember sehol... Hidak, alattuk üvöltő árvizek... Mit keresnek itt? ...mi az értelme ennek a lebegésnek? ... A várakozás, fején találom a szöget. Czinuczi behúzódik az ölembe, kényelmesen elterül, behunyja a szemét, mintha szunyókálna, de nem. Csak vár valamire. Hogy simogassam. A macska értelme a simogatás. Kényszerít, hogy füleit hegyezgessem. Megnyugtató érzés: a bajban is együtt van velem. Érzékenyebb az embereknél. Ha nyöszörögtem az ágyon (fájt a törött bordám) mellém feküdt, szemei intettek: csak simogass – akkor nem fog fájni... Ha nincs az ölemben, az ablakban ül. Miért? ... várakozik valamire. Megsimogatom, máris jelez a macska farka... elegáns, kecses mozdulattal... egy vénülő karmester pálcája lassú, érzelmes szimfónia vezénylése közben... Mi lesz vele, ha engem kidobnak a kukába? Bűnös vagyok abban, hogy belé neveltem a ragaszkodást?
A gyógymacska Ha majd elhagy az erőm – ágyba kényszerülök: mi legyen a nagyranőtt kiscicámmal? Ablakban fogom hirdetni: „gyógymacska eladó”. Annak, aki vállalja a napi egy órás „macskázást” (részletekben is megoldható. Értsd ezalatt a bundája vasalgatását) tisztántartásáról maga gondoskodik. A simogatáshoz a kiképzés is hozzá tartozik. Ennek a megszelídített ragadozónak alapeleme a játék, ennek minden formáját ösztönösen alkalmazza. Letámadásnak is nevezhetnénk – szaknyelven. Sunyin
közelít, meglapul, váratlanul ugrik játszótársának, rágni kezdi a megtámadott lábujjait – oly finoman, figyelmesen, hogy nyugodtan: gyógykezelésnek nevezheted. Hevesebb folyamat követheti, népiesen „hancúrnak” becézhetnénk, de nem az. Harc „életrehalálra”, de mindig a játék illedelmes keretei között... Támad a vérszomjas fenevad, fogait csattogtatja... majd elnyúlik a lábad előtt... hogy kikényszerítse a simogatást. Akinek rengeteg ideje marad az „életvidámság fenntartására, azoknak unaloműzőnek melegen ajánlom. Látogatók Hogy van – hogy van kedves tanítónénike? Ígértük , ha erre járunk ,benézünk. Hoztunk egy kis kóstolót. Itt benn még elég kellemes az idő, de kinn a napos rettenetes, igyanak sok vizet. Meg van még a macskájuk? Olyan helyes ügyes kis cica volt, nyugodtan rá lehetne fogni : ennivaló. Mit mondhatok erre, hogy meg ne sértsem a vendégeket. Hogy nem kedveli az idegeneket? Tréfára fordítom a szót: akinek nincs hatósági bizonyítványa, hogy nem tartozik a boszorkányok kategóriájába, azoknak nem mutatkozik. Azonfelül borzasztó önfejű kislány . Én is sokszor hívogatom szívhez szóló hangon , de nem , nem és nem mutatkozik . Keresni kezdem , de úgy elbújik, hogy már hinni kezdek egy titkos alagútban…aztán mintha mi sem történt volna, felborul a konyhában… Aztán szóba kerül a termés az időjárás , meg sok egyéb…csak legyintünk „ majd előkerül, ha őnagysága úgy akarja. Szabadkozom, hogy számomra milyen fontos a sportesemény, mely éppen most kezdődik és izgatottan a TV elé telepszem. Az izgalomból nincs hiány valami mégis elvonja a figyelmet , a TV mögötti rekamié egyik támasztó
táblája megmozdult a továbbiakban a támlát figyeltem.. és meglett az eredménye , előbukkan Czinuczi magabiztos fejecskéje azzal az öntudattal : jól elrejtettem magamat, a párnák mögött keresni eszetekbe se jutott volna, ott lehet aludni az igaz macskák jól megérdemelt álmát. Megmutattam a látogatóknak, akik nem merték megkérdezni melyik egyetemet látogatta ez a furfangos szobacica. Hozzá kell tennem, amire később sor került, ha nem látom, nem hiszem, Czinuczi maga húzza félte a vaskos párnát és be is húzza maga után, mint egy ajtót. Furfangos egy állat.
Állapotos ? Milyen kövér a macskájuk, vagy csak jóllakott? – Egyik sem! Akkor biztos, hogy állapotos. Felfortyantam: Még mit nem! Ez egy ártatlan leányka! Hallottuk, hogy elcsavargott. Ne tegye tűzbe a kezét érte. Aki már csavargott, azzal minden megeshet. Felháborodtam: ez a kislány minden éjjel velem alszik, ott fekszik a takarómon... Visszautasítom a rágalmat, akármilyen udvariasan hangzik, de kikérem számára az „utcalány” kifejezést, ez sértő, bántó, sőt elmarasztaló, nem zárom ki a bíróságot sem... Tisztelt Bírói testület! Engedjék meg, hogy egy ártatlanul megvádolt leányzónak védelmére keljek. Czinuczinak, aki Czinguczi illetőségű – ezt igen fontosnak tartom kiemelni. Tiltakoznom kell a vád ellen, mert ez igazságtalan. Megvádolni egy példás magaviseletű kisleányt holmi „csavargással, vagy az édes otthon elhagyásával – ez magában erkölcstelen. Ez a háztulajdonos kitalálmánya! A maga szájíze szerint adja elő a történeteket. Kérdem én, kellő tisztelettel, - szavahihető-e (ez a Lágyagyú Serfröccsentő), aki éjszakára elfelejti
becsukni az ablakot? Ez kérem egy notorikus nyugdíjas állományba tartozó kórokozó, aki nincs tekintettel egy... még romlatlan lélek előtt felmerülő akadályokra. A vád tévesen adja elő a tényállást. Czinuczi, aki napjait előszeretettel tölti az ablakok közötti térben... egyszerre kinn találja magát az utcai párkányon s nem tud visszamászni, lecsúszik és a járdán találja magát... s a járdán emberek mászkálnak, még éjjel is. Menekül... képzeljék el – két hideg éjszakát, fedél nélkül, kóborolni a kertek bokrai közt... Azt az erkölcsi magatartást vegyék figyelembe, mely visszavezette védencemet az otthont adó ház bejáratához. Másodsorban visszautasítom a gyanusítást: védencemnek semmi köze az alantas brigantik bandikhoz. Ezt az ősrégi nemzetséget a Kárpát medencében védetté nyilvánították. A KAND – uruk, már a történelem első lapjain is szerepelnek. Találkozás egy ilyen úrfival védencem számára az ifjúkori álmok megvalósulását jelentené, ha esetleg frigyre lép – persze az illendőség határain belül. Mindenkinek joga van: álmodozni. Ezt mint kelléket írják elő... a fentiek alapján – kérem a tisztelt Testületet, mentse fel védencemet a már megcáfolt vádak alól.
Elhallhass Czinuczi! Megszakítom az énekórát. Ez nem a te dallamod. Az elcsépelt: Miau, miau! az elcsépelt macskaária, teletorokkal... hosszan elnyútva kabaréba való. Ha a kutyáknak valami nem tetszik, nincs az ínyükre – nyüszítenek, ez a tiltakozás, a nemtetszés formája. Te, szobacica létedre, közelebb állsz hozzájuk. Szabad vagy, nem vagy láncra verve. Még kutyát se láthattál életedben. Ha elhallgatsz, segítek neked.. szöveget írni... a szerenádhoz, melynek címe ilyesmi lehetne:
Esti dal – kóborló Bandihoz. A dallamot rád bízom . „Naphosszat árván... az ablakban ülök... dü dü dühegedű – nem hegedülök. Kerülget, fojtogat a kólikám. Merre kódorogsz Kandúr Bandikám?” Nem tetszik? Találj ki jobbat! Czinuczi! Czinuczika! Gyere szépen... most van időm – macskázni. Nem elég szépen hívtalak? ... Czinczuli... nyavalyás macska! Ne a cipőzsinórom érdekeljen most! Ugorj fel, ide a megszokott helyedre, az ölembe, ahol nevelkedtél! Nyújtózz el kényelmesen, szembenézhetsz velem. Hunyoroghatsz kedvedre. Most simogatni akarlak. Az egész lényed fényesre nyalt szőrből áll. Jó simogatni. Neked is jó – bizonyítják hálás szemeid. Ah, azok a szemek! Hogy előbbi mondatomat kellőképpen aláhúzzam, leírhatom: egy asszony ötven évig várt arra, hogy nyugodtan, órákon át közelemben nézhessen szemeimbe... „Szerető asszony... szerető. Ilyen szereposztásban soha nem volt szeretőm... Néhány hölgy vallomásában mint „megközelíthetetlen” vagy elérhetetlen voltam. Utólag mivel magyarázhatom? Szerelmes voltam, szerelmem tárgyán keresztül néztem a szoknyás lényekre s ezek mind eltörpültek, ha a kiválasztott lényének szemüvegén át néztem feléjük. Így előnytelen tartalmukat láttam s ez évek folyamán bebizonyosodott. Simogatom a macskámat, s ez jóleső érzés. Kiengesztelő, megnyugtató, felemelő. Érzem a szíve dobbanását, mely igyekszik együttdobbanni velem. Ha ez nem így lenne, nem távolodna el tőlem egy méternél távolabb. Ez a szobacica a szeretet szimbóluma. Hűséges a maga módján. Sokáig tartott ágyban különböző baj... reggel beoson... egy arasznyira az arcomba bámul mintha azt kérdezné: nagyon fáj? Ha
valaki látná hogyan ölelgeti a lábamat, bizony nagyon elgondolkodna.
Rég kimúlt gyermekkori kutyáimra gondolok, természetes hűségükre. Körülöttem forgolódtak, mindennapos kalandok kísérői. Meg is sirattam őket, mikor a nagy „csavargás”-ból nem tértek haza. De ez a szobacica valami egészen más. Lehuppantam a karszékbe, elnyúlva kényelmesen... rögzíteni akartam a nagy hőségben esetleg felbukkanó gondolatokat...mellém telepedett Czinuczi, vártam a hosszú ééé-t, de néma maradt. Kinyújtotta felém mellső lábát...finoman, szinte bocsánatkérően... mint aki nemrég került ki a zárdában nevelkedett növendékek közül. Tudtam, hogy enni kér."Gyere, ha van még virsli a számodra,..." Közben eltűnődtem: hová fejlődött a macska szellemisége ? Mert létezik egy kérlelhetetlen, szigorú háziúr a Gyomor, a lakás bérét követelve, akit nem lehet csak úgy elküldeni "jöjjön elsején...”! Az embernek nevezett kétlábú állat egy ideig úgy tesz, mintha tűrné /ideig-óráig/..szenvedni akar. Tudata mélyén felmerül a definíció: önönmagát kínzó / ha jól emlékszem: hautotimorumenos/, aki nem reagál a dörömbölő háziúr fenyegetéseire. Úgy tesz, mintha nem lenne otthon. Vagy: éhezni jó! vigasztalgatták magukat és egymást az oszlopokon álldogáló szentek a középkor elején. Czinucziban annyi tapintat van, hogy csak néz /kérő szemekkel/. Megértem mit akarhat, mert nemcsak simogatásból áll a világ. Végül megelégszik egy megrágott pogácsáva. Elfoglalni készül helyét az ölemben. Kölyökkora óta az egyetlen biztos hely, ahol nyugodtan álmodni is lehet és tud. Miről álmodik az
ölemben szendergő macska ? A boldogság nyugalma, amit az ölemben keres. Ha macska lennék - szerető ölbe nyugtatnám fejem... tűrném a delejes áramot gerjesztő simogatást. A" simogatás" tette a fákon figyelő ragadozó vadmacskát az otthon négylábú hercegnőivé.....Mivel magyarázzam azt a naponta ismétlődő jelenséget, hogy hajnalonként végigvonul a takarómon, arasznyi közelről az arcomba bámul: tényleg létezel, nem macskaálom vagy?.Elérhető közelben leheveredik és várja vigyázó kis fülecskéi hegyezgetését. ...Hajnalban hányszor ébredek arra, hogy felettem egy " egyiptomi macskaisten alakja kunkorodik". Megértem, miért vet előttem bukfencet a padlón, meg akarja hálálni az atyai gondoskodást egy eldobott kis élet iránt. Aki választ keres, a könyv címében megtalálja: ……… Czinuczi avagy a pótunoka.
Az író búcsúja Utóirat: Találkozás, mely fejtörőnek is beillik. Gyümölcsös kertem, ahol életem nagyobbik részét töltöttem, házunktól két kilométerre található. Kerékpáron, lassan, öregesen megközelíthető úgy öt perc alatt. A szőlőfürtökön észrevettem a lisztharmat pusztító jeleit, kimentem lepermetezni a nagynak ígérkező termést. A tűző gyilkos napsugár hazakényszerített tíz óra felé, kitoltam a kerékpárom az útra s a kertkapun rendezgettem a láncokat, hogy az arra sétáló járókelőt meggyőzze arról, hogy ide nehéz bejutni. Visszafordulva tátva maradt a szám: egy szürke macska kuporgott a kerékpár előtt. Szakasztott Czinuczi! Ez ki is szaladt a számon s ez az ismerős jószág engedelmesen kuporodott a cipőm orra elé. Te vagy az? Csodálkoztam lekuporodva, hogy
megsimogassam. A cica épp oly engedelmes volt, mint odahaza elhalmozva a kedveskedés minden jelével. Hogy kerülsz ide, hogyan találtál rám? – próbáltam megfejteni. Mikor felemeltem, nehezebbnek tűnt törékeny másánál, de ez a megérzés utólagos. Siettem haza: meggyőződni róla, hogyan szabadulhatott ki a lakás börtönéből. Útközben rágódtam azon, amit eddig hallottam a macskák megérzéséről. Szóbeszéd vagy mende-monda? Egy állatbarát fejtegetései foglalkoztattak, aki szerint minden délután munkából hazajövet az utca elején a macskája várta s együtt érkeztek haza. Annyira hiányoztam a cicámnak, hogy kiszökött utánam a határba? Honnan tudhatta, hogy kinn vagyok? Egy körülmény bonyolította a megoldást: a kedvenc súlya. Czinuczi bezárva a lakásban kénytelen volt őrizgetni „kislányos” vonalait. Begyorsított, hogy mielőbb érjen haza – megtudni a valóságot, meg azért, hogy a kinti macska, ha esetleg követné – ne érje utol. Sok mindent még nem tudunk a macskák világáról, hétköznapjainkban természetesnek véljük kötődésüket, ha szemük tükrébe bámulunk, megtorpanunk a titokzatosság kapuja előtt... Odahaza az ablaktáblák között napozó „kisleány” üdvözlésképpen felemelte a fejét. Mit mondjak neki: „találkoztam a „mamáddal”! Nem hallotta meg, nem is érthette. Neki az otthon, a család, az éden ott van – ahol én vagyok...
A költő búcsúja Csak lassan, lassan, csapzott aggastyán, … indulnál ? … de hová ? …csak lassacskán Lemaradsz – leköröznek a pályán Falábon futó hintalovacskán … Szerető gyöngédséghez mérten Mancsaival átkarolja térdem És kezem cirógatja – a macskám.
Hogy megsimogattam, ezt nem felejtette el …
Lehet, hogy a cicaanyján kívül más nem volt jó hozzá.
… ez a kislány úgy néz rád mint egy istenre!
… ennek szemében a ragaszkodás ragyogott.
… Czinuczi ül …. épp úgy, mint egy diáklány ….
El kell gondolkodnom arról, hogy a kiscica mit láthat bennem?
Meggyanúsították a leányzót egy bizonyos Kandúr Bandival.
Miért ül a cica az ablakban?
Furfangos egy állat …
