AUDREY D. MILLAND: AHONNAN A SZÉL FÚJT
AHONNAN A SZÉL FÚJT
Scarlett sok ezer mérföldet utazik, hogy nagynénjei halála utánátvegye örökségét. Ám a savannah-i "Rózsaszín kastély"-ba érve meglepetés várja. Eulalie többek között egy naplót hagyományoz rá,melyet Scarlett anyai nagyanyja, Solange Robilard írt, s melyneklétezéséről eddig csak igen kevesen tudtak. Scarlett mindig iskíváncsi volt annak a rejtélyes asszonynak az életére, akire annyirahasonlított, s akinek fiatalkori képe előtt oly sokszor állt megtűnődve Tarán. Scarlett sejti, hogy a szabályos sorok fényt derítenekSolange mozgalmas életére és
arra, mily megpróbáltatásokat kellettkiállnia a szerelméért és a boldogságáért.
Prológus
Scarlett Butler több ezer mérföld utazás után fá-radtan és fásultan tért meg a nagyszülei egykoriotthonába, hogy átvegye örökségét.A ház, a "rózsaszín kastély", ahogy a család-ban emlegették, az eltelt évek alatt szinte semmitsem változott; Pierre Robilard halála után Scar-lett nagynénjei, Pauline és Eulalie ugyanúgyrendben tartották, ahogy azt az apjuk rájukhagy-ta. Ugyanolyan rózsaszínűek voltak a falak; éssehol sem mállott a festék, mint a környező há-zak legtöbbjén. Azonban Pauline halála után kétévvel Eulalie is elhunyt, és a végrendeletébenScarlettet jelölte meg egyetlen örököseként.Scarlett önmagában pusztán ezért még nemtette volna meg ezt a hosszú és fárasztó utat, deez is hozzájárult, hogy végül rászánta magát azutazásra. Voltaképpen több hónapot szándéko-zott tölteni az Államokban, meglátogatni a test-véreit, a gyermekeit és a rokonait. Ám ki tudja;mi okból, Afrikából egyenesen Savannah-bajött.Ahogy felsietett a vaskorláttal szegélyezettlépcsőn, különös érzések kerítették hatalmába,és nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért.Hiszen nem sok időt töltött ebben a házban, s anagyapját, a fukar és undok Robilard-t sem sze-rette túlságosan. Igaz, akadt életében egy idő-szak, amikor huzamosabb időt töltött itt, s akkorPierre Robilard felajánlotta, hogy ráhagyja a há-zát és a pénzét, ha mellette marad és gondozzaőt. Ám Scarlett nemet mondott, és a nagyapjavalósággal kiutasította őt a
házából. Azóta nemjárt itt, és most úgy térhet vissza, hogy mindenaz övé lett. Bekopogott a díszes ajtón, és türelmesen vára-kozott, amíg egy egyenes tartású, ősz hajú, te-kintélyes külsejű, fekete szolga ajtót nem nyitott.Természetesen nem Jerome volt az, és még csaknem is hasonlított rá.
- Ó, Mrs. Butler! - szólalt meg az idős férfiszokatlanul mély hangon. Jónás vagyok. MissEverald már várja önt. Scarlett a hallban levette a kalapját és a ször-mekeppjét, s átadta az inasnak. - Honnan tudja, hogy ki vagyok? - kérdeztekíváncsian. - Ön ismer engem? Találkoztunk már?
- Ó, Mrs. Butler... Még nem találkoztunk, detudomással bírtam a jöveteléről és ön oly nagyonhasonlít a szalonban lógó nagy képre, hogyazonnal megismertem! Amíg Scarlett elmerengve üldögélt a nagy sza-lonban és ismételten megcsodálta a rózsaszín,fehér és arany kombinációjú bútorokat, falakat,függönyöket, úgy érezte magát, mint egy hatal-mas babaházban. Arra gondolt, mennyire szeret-hette Pierre Robilard a feleségét, ha hajlandóvolt az egész házat rózsaszínre festetni; amikorSolange kijelentette, hogy mindenhol rózsaszíntszeretne látni maga körül. Hamarosan egy komoly arcú, vékony asszonyérkezett, barátságosan köszöntötte Scarlettet ésMelanie Everald néven mutatkozott be.
- Eulalie unokatestvére vagyok - mondtahalk, szerény hangján. - Én gondoztam őt, miu-tán Pauline-t magához szólította az Úr. Vele voltam egészen az utolsó pillanatig, és én küldtemönnek azt az értesítést, amelyben tudattam, hogymi történt. Scarlett fakó mosolyt vetett az idős asszonyra.- Köszönöm. Az asszony észrevette a pillantását, mellyel abútorokat szemlélte és bólintott. - Eulalie halála után mindent lezárattam, éshasználaton kívül helyeztem, csak azt a szobáttartottam fenn, amelyben jelenleg én lakom, és acselédszállást meg a konyhát. Minden csak önrevár, hogy átvegye, és aztán én is kiköltözöm. Deengedelmével, én még maradok pár napig, amígszerzek magamnak szállást.
- Addig marad, ameddig jólesik, miss Everald.Nem látom szükségét, hogy ön elköltözzön. Haúgy gondolja, maradhat továbbra is ebben a ház-ban. Én csak pár hónapot töltök az Államokban,és addig is többnyire úton leszek. Aztán vissza-térek a férjemhez Afrikába.
- Eladja a házat? - kérdezte miss Everald.Scarlett vállat vont.
- Még nem tudom - felelte. - Valószínűlegnem. Az igazat megvallva még nem gondolkod-tam azon, hogy mihez kezdek vele.Az idős asszony szeme felcsillant, mintha hirte-len eszébe jutott volna valami. - Ó, Mrs. Butler, ne haragudjon rám! Hogy énmilyen figyelmetlen vagyok! Hiszen ön bizonyá-ra elcsigázott és szeretne pihenni, és én csak be-szélek, beszélek, beszélek... Kérem, mondjameg, melyik szobát nyissuk ki önnek és azonnalintézkedem!
Scarlett azt a szobát kérte, amelyben egykor ittlakott. Azonban mielőtt lepihenhetett volna,miss Everald ünnepélyes képpel arra kérte, hogytartson vele. Pierre Robilard régi szobájába vezette, egy ha-talmas, magas mennyezetes helyiségbe, amelyetbútorokkal zsúfoltak tele, és amelyet az a fara-gott oszlopos, baldachinos ágy uralt, aminekoszlopfőit aranyozott sasok díszítették. A sarok-ban még ott állt a francia lobogó meg az a fejet-len próbababa, amelyen Pierre Robilard egykoriegyenruhája feszült arany váll-lapokkal és szám-talan kitüntetéssel. Scarlettnek eszébe jutott, hogy amikor előszörjárt itt, abban a nagy ágyban feküdt a nagyapjacsontig soványodva és rosszkedvűen.Kérdőn pillantott miss Everaldra, hogy vajonmiért hozta ide, de az idős nő nem késlekedett amagyarázattal.
- Mint bizonyára tudja, Mrs. Butler, ez a szo-ba régen az ön nagyapjáé volt. A halála után azön nagynénjei meghagyták érintetlenül monsieurRobilard kívánsága szerint. Eulalie csak néhányhéttel a halála előtt költözött át ide... ebben azágyban akart meghalni. Azon az asztalon az őholmijai vannak. És talál egy levelet, melyet Eu-lalia nekem mondott tollba két nappal a halálaelőtt. Önnek szól, Mrs. Butler.Scarlett üres lélekkel, csekélyke kíváncsiság-gal bontotta fel a levelet, és nem is annyira ol-vasta, mint inkább csak átfutotta a kézzel írt,szabályos sorokat. Rövidke búcsúüzenet volt asír széléről. Drága Scarlett! Fél lábbal a sírban vagyok, érzem, hogynapokon belül magához szólít az Úr, és énalig várom már, hogy hosszan tartó betegsé-gem után végre megkönnyebbülhessek.Kedvesem, sohasem felejtem el irántam ésPauline nénéd iránt tanúsított jóságodat, ami-kor az ínséges időkben gondoskodtál rólunk,és az a legkevesebb, amit viszonzásképp ad-
hatok, ha úgy rendelkezem a végakaratom-ban, hogy minden vagyonomat rád hagyom.Azt akarom, hogy legyen tiéd ez a ház, amelyet nagyapád amúgy is neked szánt és legyentiéd mindaz, ami az örökséghez tartozik.És van még valami, ami talán aprócskaörömet okoz... Te mindig is annyira hasonlítottál édes-anyámra, a drága Solange-ra, és a sorsotokis oly hasonlóan alakult. Ó, drága Scarlett,emlékszem, mennyire érdekelt volna, milyenvolt a te anyai nagyanyád és mi szinte semmitsem mondhattunk, lévén hogy a fiatal korárólén és Pauline is igen keveset tudtunk.Azonban amikor apa meghalt, a páncélszekrényéből előkerült egy kicsiny, bőrkötésűkönyv; édesanyám naplója. Pauline és énegyütt olvastuk végig, gyakorta szökött könnya szemünkbe, és mindketten rád gondoltunk.Féltett kincsként őriztem ezt a naplót egészenidáig, és azt szeretném, ha most már te iselolvashatnád... Drága, Scarlett, búcsúzok tőled, és arrakérlek, tarts meg engem és Pauline nénédet jóemlékezetedben, mint ahogy mi is nagyon so-kat gondoltunk rád! Szerető nagynénéd: Eulalie Scarlett szeme egy kissé elfelhősödött, ahogyezeket a sorokat olvasta. Aztán az íróasztalonmegpillantotta a viharvert, agyonforgatott, bőrkötésű könyvecskét, és a kezébe vette. Ám mi-előtt belélapozott volna, akaratlanul is megfor-dult, és a tekintete a cikornyás aranykeretbe fog-lalt festményre esett. Solange Robilard! Ez a kép egészen más volt, mint az, ami Taránlógott a kandalló fölött. Egy élénk tekintetű, fia-tal nő, akinek sötét haja könyékig omlott le csu-pasz karjára, s mindössze egy fényes igaz-gyöngypánt fogta össze. Keskeny, arisztokrati-kus orra szigorú, makacs jellemre utalt, ám aszája sarkában cinkos mosoly bujkált, mandulavágású, sötét
szemeiből pedig nevető, kedves te-kintet nézett a világra, melyben Scarlett árnyalat-nyi szomorúságot vélt felfedezni. A karcsú, nyú-lánk testet áttetsző selyemköntös fedte, mely halátni nem is engedte, éreztette kebleinek halmaités rózsás mellbimbóinak kidudorodását.Scarlett tudta, hogy rendkívül hasonlít SolangeRobilard-ra, és ez a hasonlóság mindig is izgatta.Otthon, Tarán hányszor de hányszor megállt azottani kép előtt, tekintetét a nagyanyja arcárafüggesztette és próbálta kitalálni, vajon mi okoz-hatja azt a különös érzést, hogy a saját arcát lát-ja, mégha kissé eltérőek is a vonásai.Talán most megtudhatja... Fáradtságáról és enerváltságáról megfeledkez-ve felnyitotta a naplót, és olvasni kezdte a szé-pen formált betűkből álló, ám mégis szabálytalannak tűnő, első sorokat. A mai napon elhatároztam, hogy naplót ve-zetek. Ezzel is gyakorlom az angol nyelvet.Leírom, mert nem akarom tovább magambantartani azt a sok szörnyűséget, amin keresz-tülmentem. És nem bírom tovább titkolni,hogy halálosan szerelmes vagyok.Scarlett ismét a képre pillantott, és megértette,mi az a különös pillantás, amit ő egyszerre tartottszomorkásnak és nevetősnek. Amikor ez a képkészült, Solange Robilard szerelmes volt. Még-hozzá halálosan. Solange Robilard? Nem Robilard az utolsó férje neve. AkkoribanSolange-t még egészen máshogy hívták...
ELSŐ RÉSZ A FORRADALOM SZELE Port-aux Crimes, Saint Domingue1791. augusztus
ELSŐ FEJEZET Az estély
1. Jean Baptiste de Lafergier, a Port-aux Crimes-ben állomásozó francia helyőrség főhadnagyaösszegombolta a nyakán a mundért, megigazítot-ta a derékövét, és még egy utolsó pillantást ve-tett saját tükörképére. Magas, barna férfi nézettvissza rá, kackiás bajusszal, gondosan ápolt sza-kállkával az álla hegyén, és élénk, sötét szemekkel. A rizsporos parókát nem szenvedhette ezena trópusi éghajlaton, és szolgálatban szinte soha-sem viselte, de jelentős társasági eseményeknélnem bújhatott ki az etikett szabta szűk határok közül. Négy éve élt már Saint Domingue szigetén,ahogy az egykori Hispaniola nyugati részét ne-vezték, ám lévén, hogy gyernekkorát és kora ifjúságát egy ködös és hűvös normandia birtokontöltötte, úgy érezte, sohasem lesz képes meg-szokni ezt a párás és forró éghajlatot. A decem-bertől márciusig tartó telet még csak-csak elvi-selte, s nem szenvedett különösebben az április-tól júniusig és szeptembertől novemberig elhú-zódó esős időszakoktól sem, viszont a nyáriforróság szinte az őrületbe kergette. Ám katonavolt, és tűrnie kellett az áldatlan körülményeket.Még szerencse, hogy az etikett - bár bizonyosdolgokat illetően hajlíthatatlan volt - az éghajlat-hoz némileg alkalmazkodva tartalmazott némienyhítést. Például a háromszögletű kalap, mely-nek viselése a kézben is illendő, s a fehér kesz-tyű, mely egyszerűen
elhanyagolható.Jean Baptiste még egyszer megigazította ma-gán a zubbonyát, és a hóna alá fogta zsinóros ka-lapját. Újra megpödörte a bajuszát, s elmosolyo-dott. Megelégedett a látvánnyal.Ha nem lenne már nős ember, szép sikereketarathatna a társaság nő tagjai között. Ám ő sze-rette a feleségét, aki három hónappal ezelőttpompás leánykával ajándékozta meg, s legfel-jebb csak huncut pillantásokig, sokat rejtő bóko-kig merészkedett más hölgyek társaságában.Pedig... Kora ifjúságától kedvelte a szemrevaló nőket,s mindahányszor megdobbant a szíve, ha egy vé-kony derekú, üde arcú teremtést látott. Ez ké-sőbb, felnőtt korában sem változott, és gálánskalandok egész sorát élte meg. Aztán amikor Pá-rizsban állomásozott, Louis De Lambert estélyénmegismerkedett Antoinette-tel, egész éjszakaegyütt táncoltak, bókokkal halmozta el a lánytés miközben búcsúzáskor kezet csókolt neki,már tudta, hogy Antoinette a végzete. Az atyjaengedélyével udvarolni kezdett a lánynak, bele-szeretett, majd amikor átvezényelték Lille-be,hűséget esküdött neki. A többi fiatal katonatiszt-tel ellentétben Jean Baptiste később sem feled-kezett meg az ígéretéről, s bár lett volna alkalmamás lányokkal is ismeretséget kötni, hűségesenirkálta leveleit a kedvesének. Aztán amikor négyévvel ezelőtt megtudta, hogy Saint Domingueszigetére vezénylik, azonnal hazatért a de Lafer-gier család normandiai birtokára, és az apja elétárta az elképzelését, miszerint hamarjában fe-leségül veszi a szerelmesét, és magával viszi atávoli gyarmatra. Az apa beleegyezését adta, bárúgy vélte, Antoinette-nek és a szüleinek bizo-nyára lesznek ezzel a tervvel szemben fenntartá-saik. Jean Baptiste erre azt felelte, hogy mármindent megírt Antoinette-nek, és a lány mindennehézséget vállal. Bár az idős de Lafergier ezt nem nagyon hitte,nem vitatkozott a fiával. Abban biztos volt, hogyJean Baptiste mindent nagy körültekintéssel ésaprólékossággal kigondolt, ám azt nem hitte,hogy mindezt egy tizenöt éves lány felnőtt fejjelképes megérteni. Mindamellett nagyon valószí-nünek látta, hogy Antoinette szülei nem fogjákhozzáadni a
lányukat egy elszegényedett nemes-hez, egy egyszerű hadnagyocskához, és nem en-gedik el ilyen messzire otthonról. Másrésztazonban arra gondolt, hogy a lány nagyon fiatal,és ha szereti Jean Baptiste-et, ki fog tartani mellette. A vérmes remények azonban nem teljesedtekbe. Antoinette szülei boldogan fogadták a lehe-tőséget, hogy megszabadulhatnak hat lányukegyikétől, és hogy ilyen "könnyen és olcsón túl-adhattak rajta". Biztosra vették, hogy Jean Bap-tiste rendesen el tudja majd tartani a lányukatSaint Domingue-n; s éppen ezért Antoinette el-adósodott apja "megfeledkezett" a leánya hozo-mányának kifizetéséről. Jean Baptiste azonbanezt sem bánta. Annyira szerette Antoinette-et,hogy szemet hunyt ilyen apróságok fölött, és asietős házasság végül minden további zökkenőnélkül folyt le. Azonban nem sokkal ezt követően - amikor afiatalok már az indulásra készülődtek - az idősde Lafergier váratlanul elköltözött az élők sorából, és mivel Jean Baptiste testvérbátyja már há-rom évvel korábban az életét vesztette egy kelle-metlen balesetben, az újdonsült házas fiatal férfilett az örökös. Jean Baptiste hallgatott a felesé-gére, aki rávette, hogy adjon el mindent, s őkketten kezdjenek új életet azon a mesésnek mon-dott szigeten. Sietve pénzzé tette az ősi, családiudvarházat és az évtizedek alatt egyre kisebbreapadt birtokot, és ennek révén jelentős summá-val kelhettek útra a távoli gyarmatra, melynekészakon az Atlanti-óceán, délen pedig a Karib-tenger mossa a partjait. A pénz elegendőnek bizonyult. Jean Baptistevásárolt egy jókora házat, s hozzá egy legalábbakkora birtokot, mint amekkorát Normandiábansietve eladott. Néger rabszolgákat is vásárolt, smint a környéken a legtöbb földbírtokos, ő is cu-kornád termesztésébe kezdett. Ez persze nemhozott azonnali gazdagságot, sőt, a birtok inkábbnyelte a pénzt, semmint hozta volna, ám Jean-Baptiste okosan
taktikázott, és három év múltánmegtérült a befektetés. Mindemellett valame-lyest értett a joghoz is, és ez alkalmanként, ami-kor kisegítőként behívták az ügyvédi kamará-hoz, hozzájárult havi bevételeihez. Ez utóbbi te-vékenysége azonban mélyen felháborította a fe-leségét, legalább annyira, mint az, hogy nemvolt hajlandó kölcsönöket felvenni és adóssá-gokba verni magát. Minden nemesember na-gyobb lábon él, mint amit megengedhet magá-nak, állította Antoinette szenvedélyesen, és pél-dának a saját apját hozta fel, aki még mindig ha-talmas házat vezetett, fényűző életet élt, hatalmas estélyeket adott, pedig már évekkel ezelőttsúlyos adósságokba verte magát.Nem illő és közönséges bárminek is az árátszámolgatni. Azonban még ennél is közönsége-sebb, ha egy nemesember magára ölti az ügyvé-di talárt. Eleinte Jean Baptiste tiltakozott, érvelt, kö-nyörgött és nem győzte magyarázni, hogy kez-detben minden pénzre szükségük lehet; ha jómódban akarnak élni, s majd ráérnek később úri-zálni. A felesége azonban ezt nem értette meg,és dühösen vágta minduntalan a férje szemébe,hogy miatta kell szégyenkeznie a társaságban.Ám ez az összetűzés csak kezdete volt házas-ságuk rohamos megromlásának. Antoinette máraz első évben teherbe esett, a forró éghajlaton elképzelhetetlenül nyűgös lett, s bár a férje mindenkivánságát azonnal teljesítette, a szerelem el-enyészett köztük. És amikor a várva várt gyer-mek holtan jött a világra, vele együtt eltemettékházaséletük maradékát is. A tragédia végleges szakadáshoz vezetett Je-an-Baptiste és Antoinette között. A férfi minden-képpen szeretett volna gyereket, és biztosra vet-te, hogy Isten nem büntetheti őket másodjára is.Antoinette azonban hallani sem akart egy újbóliterhességről. Eleve elzárkózott még a gondolat-tól is, és amikor a férje rámenősebben próbálko-zott, a nő eszébe juttatta, milyen kegyetlenülrosszul volt a terhessége hónapjai alatt. Gyűlölteazt az időszakot, gyűlölte testének elformátlano-dását; gyűlölte a szülés fájdalmait és kellemet-lenségeit;
s gyűlölte a mozdulatlan, vörös arcú,maszatos kis lényt, akit halva hozott a világra.Erre hivatkozva Antoinette másfél éven át a férjemindenféle közeledését elhárította. Nem is pró-bált kifogásokat keresni, egyszerűen kulcsra zár-ta az orra előtt a hálószobája ajtaját. És amikorJean Baptiste még ezután sem adta fel, azasszony az arcába vágta, hogy ő már teljesítettea feleségi kötelességét, szült neki egy gyereketés nem tehet arról, hogy ő nem vigyázott rá elég-gé . a terhesség időszaka alatt. Amikor pedig aférfi könyörgésre fogta a dolgot, Antoinette ki-fejtette, hogy különben is elege van már abból azaktusból, amit mindig is megalázónak tartott.Azonban egy évvel ezelőtt valami csoda foly-tán megtört köztük a jég, és Antoinette hálószo-bája ismét kitárult a férj előtt. De mivel az el-enyészett szerelem nem lángolt fel ismét közöt-tük, Jean Baptiste számára ez inkább büntetéstjelentett, mintsem megkönnyebbülést, mivel aházaséletük csak a legszigorúbb aktusra korláto-zódott, s bármivel próbálkozott is a férfi, azasszonya minden alkalommal az arcába vágta,hogy amit művel, az undorító. Ettől függetlenül azonban Antoinette 1790őszén ismét állapotos lett, és a tavasz végén,szinte már a nyár kezdetén erős, egészséges kislánynak adott életet. A terhessége kellemetle-nebb időszaka ezúttal nem a forró nyárra esett,hanem az enyhe tél végére, így valamivelkönnyebben viselte, mint korábban.A szülést követően a hálószoba ajtaja ismétbezárult Jean Baptiste előtt, és nem is nyílt kiazóta egyszer sem. Ám ennek ellenére a férfimég mindig szerette a feleségét, és igyekezettmindenben a kedvében járni. Csak az ehhez hasonló társas összejöveteleketnem nagyon szerette, mint amire épp most ké-szülődtek...
2. Amikor Jean Baptiste de Lafergier már nem bír-ta tovább a várakozást, bekopogtatott a feleségeöltözőszobájába.
- Még tíz perc, és akár el se induljunk - szóltbe kedves ártatlansággal. - Mert mire megérke-zünk Port-aux Crimes-be, véget ér Saint Xulonék estélye. Miután Antoinette válaszra sem méltatta, a fér-fi további szavak nélkül benyitott.Az öltözködés a jelek szerint már az utolsó fá-zisban tarthatott, mert Panne, a fiatal néger ko-morna épp a ruha fűzőjét húzta szorosra, miköz-ben az asszonya egy narancsgerezdet szopogatott.
- Muszáj most étkeznie, Antoinette? - kérdez-te a férfi. - Úgy tudom, a vendéglátóink bőségesvacsorával várnak bennünket. Antoinette sötét hajú, élénk arcú, nádszálkar-csú teremtés volt, akinek láttán még mindigmegdobbant a férfi szíve. Ám az elragadó terem-tés egykor cinkos és pajzán szeméből most márhűvösség és közöny sugárzott, s mintha mandu-lavágású szemei, meg fitos orra is elutasítást ésfennhéjázó gőgöt sugárzott volna. A két szüléscseppet sem látszott meg az alakján, ha csak ab-ban nem, hogy keblei bőségesebb ívben dombo-rodtak, s a csípője talán egy árnyalattal szélesebblett. Igyekezett is Antoinette az előbbit még in-kább kihangsúlyozni, az utóbbit pedig a lehető-ség szerint teljesen elszorítani. - Jó lesz így, madame? - kérdezte Panne, ésarcán a feszültség elárulta, hogy öltözés közbenvalószínűleg már kaphatott egy-két megrovást.
- Még! - parancsolta az asszony. - Szoro-sabbra! Szorosabbra, ha mondom!Az asszony felszisszent, ahogy Panne túl szo-rosra húzta a fűzőt, és anélkül, hogy odapillan-tott volna, hanyagul a néger lány kezére csapott.A szavait azonban a férjéhez intézte. Csak most,e kis közjátékot követően felelt meg az iméntimegjegyzésre.
- Való igaz, Gerald és Saint Xulonnagy súlyt helyeznek arra, hogy a vagyonukkalhivalkodjanak, ám véleményem szerint nem len-ne illendő megérkezésünk után, ha egyből falnikezdenénk... Jean Baptiste konokul elmosolyodott. - Már pedig akár illendő, akár nem, én sze-mély szerint farkaséhes vagyok, és ha megkínál-nak, bizony nem fogok tétovázni, hogy csillapít-sam az étvágyamat. Panne már végzett a fűzővel, és a ruha fodraitigazgatta. Antoinette is végzett a narancsgerezddel, és azelőtte heverő ezüsttálkáról ráérős mozdulattalegy újabb gerezdet emelt a szájához. - Az én férjem azt cselekszik, amit akar - ve-tette oda. - Az ön esetében megbocsátható a fa-lánkság, hiszen ön férfi. Ám mit szólnának a tár-saságban, ha azt látnák, hogy asszony létemre énis bőségesen táplálkozom? Nem, barátom, rólamcsak ne fecsegjenek a hátam mögött.Jean Baptiste megszokta már, hogy a feleségenéha "barátom"-nak szólítja. Amikor előszörhallotta ezt a szót Antoinette szájából, még kija-vította, hogy ő bizony nem a barátja, hanem aférje, ám Antoinette nem sokat foglalkozott ahelyreigazítással. Továbbra is ki-kicsúszott aszáján ez a megszólítás, és a férje cinikus mo-sollyal vette tudomásul, hogy végül is - lévén,hogy házaséletet már nem élnek - inkább he-lyénvaló a "barát" kifejezés, mint a "házastárs".
- Amennyiben végzett, asszonyom, indulhat-nánk. A lovak már bizonyára türelmetlenek.Antoinette ismét elengedte a füle mellett ezt agunyoros megjegyzést.
- Még el kell döntenem, melyik nyakék illikehhez az öltözékhez. Ön mit gondol? Az a sma-ragdberakásos vékony lánc, melyet öntől kaptamtavalyelőtt, vagy pedig a vastag, csavart lánc,melynek medalionia egy gyémántot vesz körül?Fájdalom számomra, de úgy tűnik, más választá-si lehetőségem nincs, lévén, hogy mindössze ezzel a két nyakékkel rendelkezem.Jean Baptiste jelzésértékű mozdulattal előhúz-ta aranyfedeles zsebóráját, és felkattintotta a fedelét. Sóhajtott.
- A jelek szerint a nyakékekből eggyel máristöbb van a kelleténél jegyezte meg egyre türel-metlenebbül. - Ha csak egy lenne, nem kelleneazon dilemmáznia, melyiket vegye. - Nos, barátom, úgy látszik, kettőnk közül önaz, aki megnehezíti az elindulásunkat - vetetteoda a nő, és egymás mellé helyezte a két ékszert,hogy mindkettőt szemügyre vegye.Jean Baptiste elképedt.
- Mármint én? Hogy érti ezt, asszonyom?A nő megvonta kecses vállait.
- Mert ha a segítségemre lenne az ékszerek ki-választásában, semmi sem hátráltatná tovább azindulásunkat... A férfi elrakta a zsebórát, majd gyors pillantástvetett az asszony fehér fodros, halványkék kri-nolinjára, s az ékszerekre.
- Ha javasolhatom azt az ékszert, amit tőlemkapott... Antoinette a fejét rázta.
- Attól tartok, el kell vetnem a javaslatát, bará-tom. A smaragd zöld fénye éles ellentétben áll abársony kékségével. Félő, hogy ha ezt a kettőtegyütt viselném, megszólnának a stílustalansá-gom miatt, és félő, hogy jogosan.Jean Baptiste de Lafergier visszafojtott türelmetlenséggel intett.
- Ez máris megoldotta a kérdést - vélte. - Ma-rad a gyémántos nyakék, melyet kegyed az édes-anyjától kapott. Vegye azt, és induljunk!Az asszony türelmetlenül villantotta a férjéresötétbarna szemét.
- Meglehet, barátom, hogy önt hidegen hagy-ják az efféle ügyek, ám ha nem haragszik, énigyekszem súlyt helyezni a tökéletes megjelenésre. És bárhogy nézem is, egyik nyaklánc semalkalmas e ruhához, így attól tartok, kénytelenleszek más öltözéket választani...Jean Baptiste erőt vett magán, hogy ne hagyjael káromló szó az ajkait.
- Értem én, pontosan értem - jegyezte meghalkan. - Az én asszonykám egy új nyakékre vá-gyik, és a mostani színjáték azt a célt szolgálja,hogy a hiányosságokra felhívja a figyelmemet.Rendben van, megígérem, hogy eleget teszek akívánságának, a jövő héten bekocsizunk Port-a-ux Crimes-be, Lorgnon mester ékszerüzletébe,és kiválasztunk valami igazán szép nyakláncotönnek... csak arra kérem; induljunk már!Az asszony arcán öröm villant, aztán sértettenfelhúzta az orrát.
- Az ígérete pusztán azt a célt szolgálja, hogyrajtam vezesse le az ingerültségét, Jean Baptiste. - Ugyan, miből gondolja, hogy ingerült vagyok?
- Gyűlöli a társasági összejöveteleket, és mi-vel tudja, hogy az életem fénypontját ezek az es-télyek jelentik, az utóbbi időben mindent elkövetazért, hogy az én kedvemet is elrontsa. - Még ha így lenne is -dörmögte a férfi -amit persze tagadok... elismerheti, hogy nem jár-tam sikerrel. És azt is a javamra kell írnia, asszo-nyom, hogy az ön kedvéért minden egyes alka-lommal leküzdöm a viszolygásomat, önszántam-ból elkísérem önt, és az ön útmutatásai alapjánigyekszem úgy viselkedni, hogy ne botránkoztassam meg az úri társaságot. Az asszony még mindig a két ékszert nézte, éseközben a szájába vette az utolsó narancsgerezdet.
- Nem kívánok épp most vitába bocsátkozniarról, hogy ki kinek a kedvét igyekszik elvenni -folytatta a férfi. - Sőt, ha lehetséges, mindenporcikámmal azon vagyok, hogy mielőbb útrakeljünk, és megérkezzünk Port-aux Crimes-be.Éppen ezért, hogy az ékszerek ügyében a dönté-sét megkönnyítsem, megismétlem az ajánlato-mat, asszonyom. A jövő héten egy új nyakékkelgazdagodhat a kincsesdoboza.
- A jövő héten - felelte a nő. - Kedves öntőlez az ajándék, és nem tétovázom élni az oly ritkaalkalommal... Ám attól tartok, ez a mai
estéremég semmit sem old meg. Talán ha a barackszí-nű ruhát venném fel, az összhatás nem lenne olykíméletlenül durva. Jean Baptiste de Lafergier e pillanatban érezteúgy, hogy elveszíti a türelmét. - Meglehet, hogy az öltözéke és az ékszerekösszhatását tekintve igaza van, asszonyom, ámazt gyanítom, ha most a ruhaváltás mellett dönt,oly későn érünk az estélyre, hogy senkit sem ta-lálunk, aki megcsodálhatná az ön stílusát. - Úgy látom, ön igen türelmetlen, barátom. - Ez sajnálatos módon öröklött jellemvoná-som. Ám jelen pillanatban, megkockáztatom,egy nálam szelídebb vérmérsékletű ember iskezdené türelmét veszíteni... Katona vagyok,pontossághoz, rendhez szoktam; és talán monda-nom sem kell, gyűlölök elkésni bárhonnan is.Antoinette végzett az utolsó narancsfoszlá-nyokkal is, és karcsú ujjait abba a kézmosó tál-kába mártotta, amit Panne nyújtott eléje. - Elkésni szerintem sem illendő - felelte azasszony, miközben az ujjait mártogatta. - Ám el-sőnek érkezni egy estélyre véleményem szerinttöbb, mint illetlenség. Jean Baptiste erőltetetten nevetett. - Elsőnek? Asszonyom, ön tévedésben van!Az estély... legjobb tudomásom szerint hatkorvette kezdetét, és az előbb, amikor az órámra pil-lantottam, azt tapasztaltam, hogy már elmúltnyolc is...
- Nem szeretek elsőnek érkezni - ismételte azasszony közömbös hangon, és a homlokát rán-colva még mindig az ékszereket vizsgálgatta.Jean Baptiste ismerte már annyira, hogy tudja,ilyenkor bármit mondhat, úgysem lesz képes ki-zökkenteni a feleségét az általa
megszabott rit-musból. Előbb vagy utóbb úgyis elindulnak!Elhatározta, hogy legalább nem idegesíti magát. Még egy utolsó trükkhöz folyamodott, hogymeggyorsítsa az indulásukat. Ismét előhúzta azsebóráját, és a fedelét felkattintva odamutatta afeleségének.
- Most negyed kilenc van - mondta tényszerű-en. - Én most lemegyek a szalonba, és szólokAlfredónak, hogy mostantól számítva mindentízpercben hozzon nekem egy pohár konyakot.Így talán csillapíthatom a türelmetlenségemet...
3. Antoinette de Lafergier semmit sem gyűlölt job-ban annál, mint amikor a férje ittasan jelenikmeg egy bálon. Párizsban szinte egyáltalán nemivott, vagy ha igen, azt ügyesen titkolta. Azon-ban az itteni forró klímát és a nagy páratartalmatelég nehezen viselte, és amikor néha-néha hevesfejgörcsök támadták meg, konyakkal enyhítetteaz állapotát. Szép fokozatosan úgy rászokott azitalra, hogy néha még önmagát is sikerült meg-lepnie. Mivel alapvetően nem volt nagyivó típus,azon emberek közé tartozott, akik képesek egy-két pohárka erős brandytől is félrebeszélni,négy-öttől pedig egyensúlyérzéküket veszíteni,majd bódult álomba zuhanni. Ezért hát Antoinette sietve megoldotta a di-lemmáját, és a gyémántos nyakék mellett dön-tött, kiegészítve a hozzá illő karkötővel és gyűrűkkel.
Valójában már hetekkel ezelőtt eldöntötte,hogy ezt az összeállítást ölti magára, és az időtcsak azért húzta, hogy bosszantsa a férjét, akimostanában egyre kevesebbet törődött vele, ésnéha keresztülnézett rajta, mintha nem is létezne.Túlzottan persze nem akarta felmelegíteni a kap-csolatukat, mert tartott attól, hogy akkor ismételőkerül az ágy, és még egy gyereket ki kell hor-dania. Jean Baptiste ugyanis korábban egyfoly-tában fiú örökösről beszélt, s nem lehet tudni,megelégszik-e egy leány sarjjal. Márpedig Anto-inette elhatározta, hogy még egyszer nem esikteherbe. Elege volt a gyötrelmes, hevenyrosszullétekkel tarkított hónapokból és ha csakrágondolt a vajúdással töltött órákra, a háta isborsódzott. Azonban - bár az újabb terhességet, az újabbgyermeket szíve minden gyűlöletével utasítottael - a kislányát, akit élve sikerült a világra hoznia, teljes szívéből szerette, még ha a szeretetéttúlzottan nem is tartotta illendőnek kimutatni. Akis Solange-ot nem ő szoptatta, mert nem akartatönkretenni pompás melleit, s nem is babusgatta,mert bár negyedik leány volt a családjában, nemtudott volna mit kezdeni egy csecsemővel. Shogy ebbéli tudatlanságát leplezze, a kicsit min-dig közönyös arccal szemlélte, és úgy viselke-dett, mintha Solange csak egy szükséges teherlenne, amit a családnak el kell viselnie.No persze, nem is volt szükség a közreműkö-désére: Jinenda, az egyik rabszolgájuk egy hó-nappal korábban szült, és a néger nőnek volt bőven teje, hogy mindkét gyereket szoptassa. És ezvolt a szerencséje, hiszen ellenkező esetbenkénytelenek lettek volna eladni a néger csecse-mőt, hogy jusson tej a kis Solange-nak. Ezt adrasztikus megoldást persze sem Jean Baptiste,sem pedig Antoinette nem kedvelte volna, de haa helyzet úgy alakul - mit számít egy rabszolgacsecsemő élete egy fehér gyermekéhez képest?Miközben Antoinette elvégezte az utolsó iga-zításokat a kalapján és a ruhája fodrain, intett azott lábatlankodó Pannénak.
- Szaladj, szólj a monsieur-nek, hogy elké-szültem, és indulhatunk! - Oui; madame!
- Csak még megnézem Solange-ot, hogy min-den rendben van-e vele. A néger lány elsietett, Antoinette pedig a kezé-be vette a legyezőjét, rámosolygott saját tükör-képére, és elindult a gyermekszoba irányába.Még egy kicsit meg akarta váratni a férjét, ésgyanította, hogy Jean Baptiste tudja, a gyerekmegnézése csak újabb időhúzás. És valóban azis lett volna, ha a szíve körül nem érzi azt a külö-nös melegséget, mely nem tör rá túl gyakran, deakkor annál erősebben. Ilyenkor leküzdhetetlenvágyat érzett arra, hogy a karjába vegye a csecsemőt, összepuszilgassa a rózsaszínű arcocskát,megsimogassa a selymes hajacskát... ám mindeztpersze csak úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel!És legfőképpen pedig Jean Baptiste ne vegyeészre. Mert ha a férje rájön, hogy ő mennyireimádja a kislányt, bizonyára ismét rámenősenkövetelőzni fog, hogy szüljön neki egy fiút is...Antoinette benyitott a gyerekszobába, és a szí-ve körül a melegség még jobban felerősödött,amikor megpillantotta a magzatát, de egy pillanatnyi féltékenység is a hatalmába kerítette, ami-kor látta, mily meghitten pihen a kicsi Jinendafekete keblén. A néger lány valószínűleg éppmost végezhetett a szoptatással, és mivel a gyer-mek ártatlanul szuszogott, rózsaszín ajkai közötta sötét bimbóval, nem akarta felébreszteni.Jinenda sötét bőrű fiacskája egy fából összetá-kolt kiságyban feküdt hanyatt, és nagy, tágranyílt szemei furcsán fehérlettek fekete arcában.A gyerek ébren volt, és suta mozdulatokkal akiságyról lecsüngő rongydarabot babrálta.A néger lány fel akart állni, amikor megpillan-totta a belépő madame-ot, de Antoinette határozottan intett neki, hogy maradjon ülve. No, nema lány kényelme miatt, hanem azért, mert nemakarta, hogy felébredjen a kis Solange.Ahogy a békésen szuszogó gyermeket nézte, aszíve körül a melegség mind
hevesebb lett, ésszerette volna a karjába kapni a csecsemőt, megszorongatni, összepuszilgatni, és aztán - meg-szoptatni. Erről persze szó sem lehet!
- Drágaságom... - akarta motyogni, de uralko-dott magán. Közel hajolt a gyermekhez, és megsimogatta apuha arcocskát.
- Nincs semmi baja? - kérdezte számonkérő hangon. Jinenda a fejét rázta. Óvatosan kihúzta a mell-bimbóját a gyermek szájából, és eltakarta a ruhá-jával. Egy puha és tiszta rongydarabbal megtö-rölgette a kicsi arcocskáját.
- Az állát is! - parancsolta az asszony. Majdamikor a dada engedelmeskedett, ismét kérdőrevonta. - Evett rendesen?
- Igen, madame. Nagyon jó kislány, szeretenni és nem nyűgösködik...
- Jól van - mondta az asszony. - Csak azértkérdeztem, mert valahogy olyan érzésem van,mintha valami... baj készülne.Jinenda komolyan megrázta fekete fejét. - Teljesen normálisan viselkedik. Solange na-gyon nyugodt kislány, csak annyit sír, amennyitillik is neki... hogy erősödjön a kis torka...Antoinette még egyszer megsimogatta a gyer-mek arcát, és már el akart menni, de valami erővisszafordulásra késztette. Mivel csak a
négerlány volt jelen, nem tartotta vissza anyai érzel-meit. Megfogta és megpuszilgatta Solange apróujjacskáit.
- Jó kislány légy, Solange de Lafergier! - mo-tyogta. - Nemsoká jön a mama...
4. Az egyik néger szolga már réges-régen előkészí-tette a könnyű, kétlovas kocsit. A lovak egy kis-sé már valóban türelmetlenek voltak, ahogyanJean Baptiste megjósolta. Az egyik nemes állatkülönösen idegesnek látszott. Kecses nyakátmegfeszítve időnként felvetette a fejét, rángatta azablát és hangosan fújtatott. Jean Baptiste de Lafergier kedvtelve nézett vé-gig felesége nádszálkarcsú alakján, mielőtt felse-gítette volna a kocsira.
- Úgy látom, asszonyom, megérte a hosszasvárakozás - bókolt szinte kötelességszerűen. -Az összhatás tökéletes, s ön gyönyörű, mint mindig. Az asszony ajka körül alig észrevehető, gú-nyos mosoly játszadozott.
- Köszönöm, barátom - nyugtázta az iméntibókot kissé fensőbbségesen, és mandulavágású,sötét szemeit rávillantotta a férfira. Ez a futó pil-lantás azonban nem sugárzott egy csöppnyi biz-tatást sem. Sokkal inkább tartózkodó és közö-nyös volt, úgy, mint máskor.
Jean Baptiste már jól ismerte a feleségét, ígyazt is tudta, hogy a nappali forróság után némienyhülést hozó trópusi este bódító illatai a leg-csekélyebb hatással sincsenek rá, s egyáltalánnem hozza lázba a buja természet sem. Ezért az-tán nem számított rá, hogy a félórás út holmi ro-mantikus együttlét lesz. Pedig vágyott rá, hogyAntoinette karcsú teste közelebb simuljon hozzá,hogy megfoghassa a kezét, megszoríthassa a vé-kony, hosszú ujjakat. Indulás előtti vitájukat Jean Baptiste szintemár el is felejtette; ezért meglepve kapta fel a fe-jét, amikor az asszony váratlanul megszólalt. - Nos, hány pohár konyakot ivott meg? S megtudja még mondani egyáltalán, hogy hová me-gyünk? - kérdezte gunyorosan. A férfit telibe találta a célzás. Igaz, hogy néhavalóban elvétette a mértéket, elindulásuk előttazonban valójában eszében sem volt inni. Csu-pán azért fenyegette meg vele Antoinette-et,hogy készüljön gyorsabban és ne várakoztassa tovább.
- Úgy beszél, mintha folyton részegen látna ésszégyenkeznie kellene miattam - morogta meg-bántottan. Az asszony oldalra pillantott. Férje a szokásos,dacos arckifejezését öltötte fel, ami mindig isannyira bosszantotta. Bár nem akarta a húrt to-vább feszíteni, nem állhatta meg, hogy ne tegyenegy újabb, maró megjegyzést.
- Szomorúnak tartom, ha egy katona abrandyből merít bátorságot jegyezte meg fitymálva. A férfi arca szinte eltorzult a visszafojtott düh-
től.
- Engedje meg, hogy erre inkább ne válaszol-jak - burkolózott az etikett udvarias, ám semmit-mondó szavai mögé. Antoinette fölényesen elmosolyodott. Egyálta-lán nem bánta, hogy sikerült a férjét kihozni asodrából, de mégis csak jobbnak látta, ha ezekután minél gyorsabban témát váltanak. - Kíváncsi vagyok, hogy Mireille Miraille Saint Xu-longe milyen öltözékben jelenik meg a mai esté-lyen. Elismerem, hogy kitűnő háziasszony, az íz-lése azonban némi kivetnivalót hagy maga után - fecségett könnyedén, mintha mi sem történtvolna. Az volt a szándéka, hogy némi női for-téllyal elterelje a,férje figyelmét, s Jean Baptistélehetőleg felejtse el minél előbb a szúrós meg-jegyzéseket. A fé azonban hallgatott. Tüntetően bámultaa cukornádültetvényt, ami mellett a kocsi elha-ladt. Mintha nem látta volna már ezerszer, s ez avégeláthatalan földdarab olyan izgalmas látvány volna. Antoinette az ajkába harapott és most márazért sem beszélt többet ő sem. A praktikája be-vált, mert mégis csak Jean Baptiste volt az, akimegtörte kettőjük között a csendet. - Ezek a kreolok úgy hallom, hogy ismétnyugtalankodnak - jegyezte meg aggodalmasan. - Remélem, hogy nem számíthatunk komolyabb bajra.
- Ó, nem hiszem. Persze, hogy elégedetlen-kednek és ők is többet szeretnének. Na és? Mitszámít az, hogy ők mit akarnak? Eddig is
elége-detlenkedtek már, de a mi bátor katonáink min-dig lehűtötték a nagy hevületüket. Én amondóvagyok, hogy ha megint felemelik a kezüket, mimajd ismét a körriw kre koppintunk. - Csakhogy most a feketék is nyugtalanok -magyarázta a férfi. - A mulattok bujtogatjákőket. Olyasmiket suttognak nekik, hogy "min-den ember egyenlő", meg hasonlókat. És énmegmondom őszintén, hogy a párizsi esemé-nyek után nem vagyok teljesen nyugodt. - Ugyan! - háborgott Antoinette. - Hiszen arabszolgák olyanok, mint az oktalan barmok.Csak nem hisz abban, hogy a bárány valaha ismegharaphatja a farkast? A férfi akaratlanul is elmosolyodott az asszonymegjegyzésén. Annyi bizonyos, hogy Antoinettemagán hordozza az arisztokrácia minden gőgjét, .s a nyugalmából is nehéz kizökkenteni. Az vi-szont bizonyára kihozná a sodrából, ha most aztmondaná neki, hogy mégsem kapja meg az újnyakéket, amit ma este megígért neki - gúnyoló-dott magában, amit persze nem mert volna han-gosan is kimondani.
- Meglehet, hogy a feketék többsége semmi-ben sem különbözik az oktalan baromtól, ám at-tól tartok, ezt nem mondhatjuk ki kategórikusanmindőjükre: Bizonyára ön is hallott már arról abizonyos Toussaint Ouverture-ról, aki olyan afeketék szemében, mint egykor Robin Hood volta sherwoodi erdőben... Az asszony legyintett.
- Nem hiszek a fülemnek, barátom. A franciagyarmati hádsereg tisztje fél egy erdőben bujká-ló néger gonosztevőtől?
31
- Eszem ágában sincs félni, hiszen a félelem agyávák tulajdonsága. Ám akik tartanak valami-től, azokat inkább az "előrelátó" jelzővel illetném... Már közeledtek a városhoz, feltűntek az elsófények, és kirajzolódtak a legszélső viskók meg-roggyant árnyai. Az utat mindkét oldalon citrusfák szegélyezték, és üde íllatot sodort feléjük azenyhe nyáresti szél. Antoinette a haját, a ruhájafodrait igazgatta. Máris megfeledkezett a férjebalsejtelmeiről és szemlátomást semmi más nemjárt az eszében, csakis a mai estély. - Saint Xulonge-ék bizonyára ezúttal is gon-doskodnak a fényűző szórakozásról, s ön nagy-szerűen érzi majd magát ma este - jegyezte megJean Baptiste.
- Ó, igen - vetette oda a nő. - Ám vigyáznomkell, hogy ezt gondosan titkoljam!Kisvártatva a kocsijuk előtt kitárult a díszes,kovácsoltvas kapu. Antoinette kecsesen a férjekarjára támaszkodott, és ő a vörös bársonnyalborított, széles lépcsőn felvezette a bálterembe. - Madame és Monsieur de Lafergier - jelen-tette be őket az inas, a háziasszony és a házigaz-da pedig eléjük sietett. Gerard Saint Xulonge jelentéktelen külsejű,javakorabeli férfi volt, a szeme fekete, az orraegy kissé nagyobb az átlagosnál. A jeles alkalomtiszteletére a szokásos, rizsporos parókáját visel-te. Egyetlen arcvonása sem érdemelt különösebbfigyelmet, elbűvölően kedves modorával azon-ban mindig lenyűgözte a társaságot. Eredeti voltés sziporkázóan szellemes, ami feledtette a jelen-téktelen külsőt.
Mireille, a felesége első látásra szürke kisegérnek tűnt, ám ragyogóan értett a vendéglátás-hoz. A férje szellemessségének köszönhetően aházukban soha nem unatkozott senki, Mireillepedig a vendégek kényelméről, a bőséges enni-és innivalóról gondoskodott. A háziasszony alacsony, meglehetősen soványteremtés volt, s bár a kor divatja szerint mélyenkivágott ruhával ő is hangsúlyozni igyekezett akebleit, igazság szerint nem nagyon volt mit mu-togatnia. A hatalmas bálterem csupa már-vány miliőjében Antoinette egy csapásra levet-közte korábbi közönyét, és feltűnően otthonosanérezte magát. Ez volt az ő világa, a szórakozás, aragyogás, a magamutogatás. A hölgyek egyikkoszorúja hamar elragadta a férjétől, míg JeanBaptiste két idősebb úriemberrel bocsátkozottpolitikai fejtegetésbe egy sarokban.Antoinette a vendégeket figyelte a szeme sar-kából. Keresett valakit. Valakit, aki pár hónappalezelőtt hevesen udvarolt neki, és csaknem levettea lábáról. A fiatalember azt ígérte, hogy Xulon-ge-ék estélyén ismét jelen lesz, s az asszony iz-gatottan várta a találkozást. Azonban hiába kutatott az ismerős arc után,nem látta sehol. A hölgyek, akik magukkal ragadták, semmit-mondó dolgokról fecsegtek, viszont titokban an-nál kritikusabban figyelték a másik ruháját, fri-zuráját. Szemtől szembe természetesen nemgyőzték egymást dicsérni, ha azonban egy kisséodébb ment valamelyik hölgy, csak úgy röpköd-tek a fullánkos megjegyzések.
- Szent ég! - szólta meg éppen valaki a bájosRosamundot, aki táncolni indult egy csinos, fia-tal tiszt karján. - Hogyan vehet fel sárga ruhátegy szőke nő?! Ráadásul ez a világos szín ki-hangsúlyozza a széles csípőjét és szörnyen vas-tag benne a dereka...
Antoinette titokban elmosolyodott. Mégis ér-demes volt olyan sokáig és annyira gondosankészülődnie. Hiszen nem késtek le semmiről, haviszont elkapkodta volna a dolgot, gonosz, gu-nyoros megjegyzéseikkel itt kíméletlenül dara-bokra szedik szét a kedves barátnők.
5. A mennyezetről függő hatalmas csillárokban ésa dúsan aranyozott falikarokban lobogott a ter-mérdek gyertya. A hófehér falakat aranyfüzérekdíszítették. Párok suhantak kecsesen a márvány-padlón, a tánctól felhevült arcok látványátvisszaverte a sok csillogó tükör.Az emelvény az idősebb, jócskán elvirágzotthölgyek helye volt, akik már csupán csak néztéka mulatságot. Ők bőszen csattogtatták a legyezőiket és csaknem olyan tempóban egyfolytábanjárt a szájuk is. A jelenlévő szép és fiatal nők so-kasága elegendő beszédtémát szolgáltatott szá-mukra, így ők sem unatkoztak. Fecseghettek gá-láns viszonyokról, suttoghattak gúnyosan ésirigykedve felszarvazott férjekről és dicsőíthet-ték az erényt, amit a saját ifjúságukat felidézvemindnyájan visszasírtak.
- Azt hiszem, madame de Loungay és éltesmatrónái épp rólunk beszélnek - jegyezte megAntoinette. - Hölgyeim, mosolyogjunk, vágjunkjó képet hozzá!
- Micsoda kétszínű, irigytársaság! - intett azemelvény felé Isabelle de Germaint, aki gyakrantárgya volt a megszólásnak és nem is teljesenalaptalanul.
A férje jóval idősebb volt nála, s amennyireirigyelték Pierre de Germaint-ot ifjú és ragyogóasszonya miatt, éppen annyira sajnálták is. Isa-belle-t a társaság meglehetősen kacér teremtés-nek tartotta, akit minden estélyen valósággal kö-rüldongtak a lovagok. Természetesen vala-mennyi jóval fiatalabb volt, mint az asszony él-tes korú férje. Az iménti kijelentést néhány hozzá hasonlókorú hölgy társaságában tette. Azok - bár a hátamögött maguk is gyakran megszólták Isabelle-t - most úgy tettek, mintha tökéletesen osztanák avéleményét. Susanne de Monville élénken helyeselt. - A sok vén skatulya! Nem is értem; hogy né-melyikük miért van itt egyáltalán. Hiszen nincsis mindegyikőjüknek lánya, akit a társaságbanminél előbb el kell sütniük! Susanne majdnem ugyanolyan csinos volt,mint Isabelle, de mégsem bizonyult olyan kapós-nak, mint a másik fiatalasszony. Talán azért,mert ő a keblét a divat ellenére kevésbé hagytafedetlenül és nem volt olyan forró és igéző a pil-lantása. A nyelve viszont annál élesebb. - A karjuk, akár a sonka, a fűző már nem segítrajtuk és görbe a hátuk szapulta tovább az idő-sebb asszonyokat.
- Bizony, kedvesem, a kor nem múlik elnyomtalanul felettünk - szólt közbe finoman aháziasszony. Anélkül, hogy megbántaná a ven-dégét, szerette volna óvatosan figyelmeztetni.Susanne-t éppen táncra kérték, így már nemvolt ideje válaszolni. Amikor azonban lovagjakarján nem sokkal később elsuhant Mireille mel-lett, odaszólt neki.
- Tudom, hogy az előbb gonosz voltam. Na-gyon gonosz... de hát ők is azok mivelünk szemben!
Antoinette sohasem volt bőbeszédű a társaság-ban. Még otthon, Párizsban megtanulta az anyjá-tól, hogy jobb, ha nem adja ki magát, mert eztkésőbb felhasználhatják ellene. Ennek ellenéremégis számtalan irigye akadt. Színleg kedvesekvoltak hozzá, de a nők többsége egyáltalán nemrajongott érte. Nem elég, hogy szép, de hozzámég erényes is... Mert Antoinette - bár bizonyos okokból zárvatartotta a férje előtt a hálószobáját - hűséges volthozzá. Szeretett ugyan a társaságban tündökölni,imádta ha bókokkal halmozzák el és udvarolnakneki, de ő mindig határozott és hűséges maradt.És ha flörtölt egy-egy megnyerő külsejű fiatal-emberrel, sosem azért tette, hogy meghódítsa.Most sem maradt hódolók nélkül; egy-egy tán-cos kedvű, fiatal tiszt gyakran elragadta a hölgy-koszorúból, de aztán udvariasan vissza is kísértea társasághoz. A férfiak tudták, hogy őt hiábahívnák ki a sötét teraszra, legfeljebb a csillagokszépségéről társaloghatnának vele. Szép, demegközelíthetetlen - tartották róla. Tánc közbenszívesen átölelték karcsú derekát, de egyik férfisem vetemedett arra, hogy merészen közelebbszorítsa magához. Nem mintha nem támadt vol-na rá kedvük, hogy Jean Baptiste Lafergier ifjúfeleségének hevesebben udvaroljanak és a férjetfelszarvazzák. Csak éppen... Antoinette-nek volttartása. Az estély már javában tartott, amikor ismét be-toppant egy kései vendég. A házigazda a szoká-sosnál is barátságosabban fogadta atyaian át-ölelte a vállát, úgy vezette be a terembe.Jacques Marchand amerikai kereskedő volt,ám polgári származása ellenére az itteni arisztokrácia, a grands blanes befogadta. Hajójávalgyakran kikötött a szigeten, s ha itt járt, közked-velt egyénisége lett a társaságnak. A modora ki-fogástalan volt, és mellesleg elmondhatta magá-ról, hogy a hölgyek kedvence. Valójában egyáltalán nem volt szép férfi, desugárzott belőle a delejes férfiasság és a határo-zott erő. Gáláns volt és szenvedélyes. Magas, izmos alakja, széles válla, elbűvölő mosolya láttána legtöbb hölgy
szívdobogást kapott. Markánsarca értelmet sugárzott, feltűnően sűrű, koromfe-kete szemöldöke alól állandóan fürkésző, élénkszempár mérte fel a lehetőségeket, és az a rakon-cátlan, fekete hajtincs, mely folyton a homloká-ba lógott, minden nőben sürgető vágyat keltett,hogy megigazítsa. Marchand annyira más volt, mint az itteni fér-fiak, hogy össze sem lehetett hasonlítani senki-vel. Tudta magáról, hogy ellenállhatatlan, és ki-mondottan, pökhendien, fennhéjázóan viselkedettazokkal, akiket távol akart tartani magától, ámugyanakkor tudott végtelenül kedves is lenni ah-hoz, akit ő szemelt ki magának. Néha már-márkifejezetten udvariatlanul viselkedett a ráakasz-kodni próbáló nőkkel szemben, s képes volt ar-cátlanul szemtelen és közömbös is lenni, ha abókokkal nem jutott közelebb a hódításhoz. Alegtöbb asszonyt azonban a hízelgéssel hamar éskönnyedén le lehetett venni a lábáról.Antoinette pillantása találkozott Jacques Mar-chand-éval, és a férfi tekintete mágnesként von-zotta magához az övét. Végül mégis eljött! Marchand alig észrevehetően meghajolt felé,azonban - bár egyelőre az őt üdvözlők miattnem közeledhetett - nem érte be ennyivel. Pi-masz, lehengerlő tekintetét nem fordította el, ésfogva tartotta az asszony különleges metszésűszép sötét szemeit.
6.
- Ah, milyen kedves és váratlan vendég - lé-pett oda izgatottan Isabelle de Germaint JacquesMarchand-hoz, aki még mindig a házigazdávalbeszélgetett. Könnyedén karon fogta a férfit, és színleltmentegetőzéssel Gerard Saint Xulonge-hoz fordult.
- Ugye, megbocsát, kedves barátom, ha elra-bolom öntől ezt az urat? villantotta rá csábítómosolyát Gerard-ra. - Szűkölködünk a jó táncosokban, úgyhogy Monsieur Marchand-nak sür-gősen velem kell jönnie. A házigazda beleegyezően bólintott, majd tré-fásan megfenyegette az asszonyt. - Remélem, nemcsak a saját, önző érdekeitnézi és más hölgyeknek is átengedi majd ezt aminden bizonnyal népszerű táncost - figyelmeztette.
- Megígérem - nevetett Isabelle. - Az elsőbb-ség persze az enyém; remélem, ezt senki semfogja majd vitatni - húzta magával türelmetlenüla férfit. Jacques Marchand egy szót sem szólt, csak ke-zet csókolt, és a karját nyújtotta a hölgynek. Márjavában táncoltak, amikor gunyorosan, évődvemegjegyezte:
- Nem gondolja, kedvesem, hogy túlságosanfeltűnően hurcolt magával? Az asszony csak nevetett.
- Épp ez volt a szándékom, monsieur! - Úgy, kacagjon csak! - feddte meg. tréfásan aférfi. - Tudja jól, hogy ez mennyire előnyös ma-gának... így kedvére mutogathatja a hófehér fo-gait. Egyébként ez a zöld ruha is illik a vörös ha-jához és a hófehér bőréhez - vetett egy szemte-len pillantást az asszony feltűnően fedetlen, for-más keblére. Miközben ők ketten egymással évődtek, a tár-saságnak is feltűnt Isabelle táncosa. Akadt, akinem ismerte, például Angelique de Ruflet, sőtmég nem is hallott róla. Ezen aztán a bájos Su-sanne teljesen elképedt.
- Micsoda? - kacagott és sietett gyorsan min-denről felvilágosítani Angelique-et. - Jó, hogyezt idejében bevallottad, még mielőtt JacquesMarchand táncra kért volna, különben véged! -jegyezte meg rejtélyesen és lebiggyesztette az ajkát.
- Miért? - bámult el Angelique. - Hát csak azért, mert egyszerűen ellenállha-tatlan ez az ember! Fantasztikusan ért a nőknyelvén és nincs nála nagyobb mestere a hódításnak. Odahajolt Angelique füléhez, hiszen JacquesMarchand gáláns kalandjairól igazán nem szá-molhatott be fennhangon. Igaz, a társaságban ez-zel sokaknak egyáltalán nem mondott volna újat,hiszen gyakran beszédtéma volt a férfi egy-egysikamlós kalandja, s emlékezetes hódításai egészPort-aux Crimes-ben szóbeszéd tárgyát képez-
ték. Susanne Angelique fülébe suttogta néhány, jólismert férjes asszony nevét, aki tudomása szerinta szeretője volt Jacques Marchand-nak. Aztánmegemlítette a hajadon Emilie de Legret-et is,akinek viszont a szüzességét vette el a férfi. - Később pedig párbajozott a vőlegényével ésmeg is ölte - suttogta Susanne megbabonázva. - És Isabelle? - kíváncsiskodott Angelique. - Természetesen ő is a szeretője volt, de hátugyan Isabelle kinek nem volt még a kedvese? -jegyezte meg Susanne rosszmájúan. Bizonyárakönnyebb volna felsorolni azokat, akik eddigmég nem nyerték el a kegyeit, mint azokat, akikmár melegítették az ágyát. De hát, ami késik,nem múlik... Az asszonyok halkan kuncogtak.Antoinette-nek egészen elszorult a torka. Mártöbbször is találkozott Jacques Marchand-dal akülönböző társasági összejövetelek alkalmával,és titokban azt képzelte, hogy a gonosz pletykáknem igazak, de valójában sohasem tudta, hogyhányadán is áll vele. Tulajdonképpen neki is tet-szett, bár ezt még önmagának sem merte eddigbevallani. Isabelle önszántából nemigen tartotta volnamagát a házigazdának tett ígéretéhez, s eltáncoltvolna az amerikaival egész éjszaka. Ha JacquesMarchand nem figyelmezteti az íllendőségre,eszébe sem jut, hogy a hölgytársasághoz odavi-gye lovagját. Legfeljebb a vénasszonyok kórusá-hoz terelte volna, akik már úgyis hiába vetnénekrá szemet. Így viszont a férfi unszolására kényte-len volt odavezetni az egyik kisebb csoporthoz,s éppen a legcsinosabb nőkhöz, a legveszélye-sebb vetélytársakhoz... Egyedül Angelique-nek kellett bemutatnia, atöbbiek már ismerték.
- Mi újság Charlestonban, monsieur? - kér-dezte Susanne kihívóan. Hány hölgy szívéttörte össze a szülővárosában az elmúlt hetekben?Jacques Marchand kivillantotta egészségesfogsorát.
- Sajnos, nemigen áll módomban hódítássalbüszkélkedni, madame, lévén hogy az időm javarészét a tengeren töltöttem és napok óta mostelőször érzek olyan talajt a lábam alatt, melynem imbolyog.
- Ennek ellenére egész remekül táncolt azelőbb. Ilyen messziről nézve nem is látszott,hogy esetleg gondjai lennének az egyensúllyal.Közelebbről érzékelve talán más a helyzet? - Minden bizonnyal - nevetett a férfi. - Ámezt a táncpartneremnek kell megítélnie. - Tegyünk egy próbát! - indítványozta Susanne.
- Magam is ezt kívántam javasolni - bólintottJacques Marchand; ám általános meglepetésrenem Susanne-t kérte fel, hanem Angeliqueet.Igaz, rá korántsem vetett olyan átható pillan-tást, mint Antoinettere. Az asszony elpirult,mert sejtette, hogy ezt a forró pillantást más isészrevette és valószínűleg levonta a kellő követ-keztetéseket. Szerencsére őt is táncra kérte vala-ki, így megszabadult a burkolt célzásoktól és afürkésző tekintetektől, bár úgy is tudta, hogy aháta mögött azonnal összesúgnak, amint kellőeneltávolodik. És a sejtésében nem is kellett csalódnia. - Na végre! Egy cseppet sem bánom, hogymost már Antoinette de Lafergier erényességé-nek falait is sikerrel döngetik - jegyezte meg ke-mény éllel Susanne de Monville.Isabelle a vetélytársa után nézett.
Egy huncutpillantás azért még nem minden... Vajon ténylegtetszik az ifjú Madame de Lafergier Jacqes Marchand-nak? S az a kérdés, hogy akar-e tőleegyáltalán valamit... Isabelle majdnem megpukkadt, amikor ajóképű férfi legközelebb már Antoinette-et kértetáncra. A férfi tenyere rátapadt az asszony nád-szál karcsú derekára, s sokkal közelebb húztamagához annál, mintsem azt az illendőség en-gedte volna. Egyfolytában sugdosott a fülébe,Antoinette pedig szótlanul hallgatta és közbennagyokat pirult.
7. Jacques Marchand valóban értett az udvarláshoz.Antoinette-nek eddig sikerült kikerülnie valaho-gyan, hogy tartósan kettesben maradjon a férfi-val. Ugyan nem ez volt az első alkalom, hogyegyütt táncoltak, de korábban Jacques sohasemvolt ennyire heves. Antoinette egészen belepirulta szenvedélyes bókokba, amelyekkel a férfi va-lósággal elhalmozta.
- Micsoda gyönyörű, mandulavágású szemek - suttogta Jacques. - És ezek a csodálatos, teltajkak, az arcán pedig azok a bűbájos, ellenállha-tatlan gödröcskék. Esküszöm; még soha nem lát-tam szebb asszonyt önnél!
- Pedig azt hallottam, hogy jó néhányasszonnyal találkozott már, és meg is hódítottaőket - válaszolta Antoinette kényszeredetten.
- Mondjuk inkább úgy, hogy ők hódítottakmeg engem - mosolygott egy kicsit cinikusan aférfi. - Őszintén be kell vallanom, hogy nehézellenállni a szép nőknek.
- Akkor hát én csak egy vagyok a sok közül? - Ha úgy tetszik, igen, de amint mondtam, asok közül a legeslegszebb! - Ne tréfáljon velem, kérem!
- Gondolja, hogy mindez csupán tréfa? Hóna-pok óta figyelem már, mindenütt csak magát ke-resem. Kimondhatatlanul vágytam rá, hogy vég-re újra találkozzunk, s még inkább arra, hogykettesben lehessünk - vallotta meg Jacques. - Maga túlságosan vakmerő, monsieur! - Miért? Amiért kiöntöm önnek a szívemet?Nem hajlandó meghallgatni? Azt akarja, hogytovább szenvedjek? - Hát szenved? - Rettenetesen. - Hazudik! Antoinette érezte, hogy a férfi egyre szorosab-ban vonja magához.
- Kérem, ne! - suttogta elhaló hangon.Jacques arcán újra megjelent az a kissé ke-gyetlen, cinikus mosoly.
- Úgysem menekül előlem - jelentette ki he-vesen. - És ezt ön is tudja, madame.Antoinette szinte vergődött a karjában. Jólesetta férfi
érintése, a forró lehelete egészen közelrőlcirógatta az arcát. Már-már megkábult az ameri-kaiból sugárzó erőteljes férfiasságtól, de nemakarta elveszíteni a fejét. Ám mindettől függetle-nül a helyzetet rendkívül élvezte; imponált neki,hogy ez a sokak által ajnározott férfi épp őt sze-melte ki. A kérdés csak az, hogy meddig lehet elmenniebben az izgalmas játékban? Mi lesz, ha az afférkomolyra fordul? Antoinette teljesen tanácstalan volt, nem tudta,mit tegyen.
- A férjem... - nyögdécselte. - Nem akarom,hogy gyanakodjon a férjem. Nem ezt érdemli tő-lem. Idáig nem adtam rá okot, hogy féltékeny le-gyen rám. Jacques felnevetett.
- Pedig egy ilyen gyönyörű teremtésre előbb-utóbb féltékeny lesz a férje. Mégpedig nem isalaptalanul. És ez így van rendjén. Amelyikasszony ezt erőszakkal megakadályozza, szerin-tem egészen egyszerűen ostoba.Antoinette megdöbbent, hogy ez a férfi ilyenfaragatlanul és durván merészel beszélni vele. - Szégyellje magát! - sziszegte. - Miért? Az egészséges féltékenység még nemártott meg egyetlen férfinak sem - szögezte leJacques Marchand. - Hiszen aki megnősül, nyil-ván tisztában van azzal, hogy előbb-utóbb fel-szarvazzák. Aki ezt el akarja kerülni, csak egymódon védheti ki: ha agglegény marad...Antoinette teljesen felhevült a forró lehelettől,az érintéstől - és magától a pikáns témától. Me-nekülni szeretett volna ettől a férfitól; jó messzi-re a delejes bűvkörétől. De tehetetlen volt, nemtudta, hogy mit tegyen.
- Kimegyek egy kicsit... a teraszra. Szüksé-gem van a friss levegőre próbálta megtalálni amenekülés útját. A férfi úgy tett, mintha helyeselné a tervet. - Csak menjen - engedte el azonnal Antoinet-te-et. - Élénküljön fel egy kicsit, madame!Az asszony kiszédelgett a teremből. A friss levegőn valóban magához tért egy kicsit. A kabó-cák hangosan ciripeltek, és a szél a buja termé-szet bódító illatát sodorta felé. Egy leguángyíksiklott el alig fél méterre a lába mellett, de Anto-inette nem zavartatta magát. Pírtól égő arcát ta-pogatta, hevesen lélegzett és most szinte fojto-gatta a párás trópusi levegő.
- Nos? Jobban van? - hallotta meg az ismerőshangot közvetlen közelről. Jacques Marchand,aki elől ide menekült, gyalázatos módon követteőt, engedély nélkül hozzá hajolt és az ajkaivalszinte megérintette a fülét. Forró lehelete való-sággal megborzongatta az asszonyt. Vajon azthiszi róla, szándékosan jött ki a teraszra, hogyegyedül maradhassanak? A legyezője mögül a férfira pillantott. - Miért jött utánam? - kérdezte bizonytalanul.- Ha azt képzeli, hogy én...
- Hát nem várt rám? - suttogta hevesen a férfi. - Nem sejtette, hogy jönni fogok? Nem ismermég eléggé? Antoinette az orrához emelte hófehér, csipkészsebkendőjét, aztán a következő pillanatban vé-letlenül a földre ejtette. A férfi lehajolt érte, felemelte és megszagolta.
- Micsoda bódító illat! - suttogta átszellemültarccal. - Akinek ez nem veszi el az eszét, aznem is igazi férfi! Aztán átnyújtotta a zsebkendőt Antoinette-nek, ám egyúttal a kezét is rabul ejtette. - Kérem, hagyjon! - húzódott el tőle azasszony. - Én nem vagyok olyan, aki behódolpár csalfa szótól... Jacques hevesen újra a keze után nyúlt, s An-toinette-nek már nem volt ereje tiltakozni. Jól-esett neki a férfi érintése. Engedte, hogy megcsókolja az ujjait, hiszen abban nincs semmirossz. Csakhogy Jacques szája forró volt és szin-te égetett; érezte, ahogyan szorosan rátapasztottaa tenyerére.
- Úgy vártam ezt a pillanatot, kedvesem -súgta a férfi, mintha már ezer éve ismernék egy-mást, és erős karjaival magához húzta. Szorosanátölelte, annyira szorosan, hogy Antoinette megsem bírt mozdulni. Vagy talán nem is nagyonakart... Maga sem tudta, hogyan történt, de egy percmúlva ott érezte az ajkán Jacques száját. A csókédes volt és forró, mégis szégyenteljes. - Ne! - motyogta erőtlenül és el akarta tolnimagától a férfit. - Nem aka...Marchand jóval erősebb volt nála. Szorosantartotta és újra fölébe hajolt. Csókolta. És Antoi-nette habozva, szégyenkezve, megadóan vissza-csókolta... Ebben a pillanatban azonban odabent hirtelenelhallgatott a zene és szokatlan zaj szűrődött ki.Furcsa zörejek, hangzavar, elfojtott kiáltások.Antoinette elrántotta a fejét, és mindkét kezét aférfi mellkasának feszítette.
- Ez nem lehet! - kiáltotta csaknem sírva. -Hogy tehetett ilyet, monsieur?A férfi nevetett.
- Meglátásom szerint... nem egyedül tettem.- Ön egy alávaló, pimasz... A teremben lábak dobogtak, és nagyon sokanegyszerre kiáltottak fel. Antoinette rosszat sejtveelhallgatott, és arra fordította a fejét. - Mi lehet az? - figyelt fel Jacques Marchandis, és mivel valaki sietve közeledett a terasz felé,hirtelen elengedte Antoinette-et.Az épület felé füleltek.
- Menjünk be! - javasolta a férfi. - Valamitörtént. Talán valaki kitörte a lábát tánc közben?
MÁSODIK FEJEZET Kegyetlen éjszaka
1. Az elegáns férfi vendégek és az egyenruhás kato-natisztek valamennyien egy újonnan érkezettférfi körül tömörültek, aki valamit kiabált, hado-nászott, és a helyhez és a körülményekhez ké-pest szokatlanul zaklatottan viselkedett. Szem-mel láthatóan teljesen kivetkőzött magából. Ahaja egészen csapzott volt az izzadtságtól és anagy sietségtől még mindig erősen líhegett.
- Szavamra mondom, mindez igaz! - kiáltotta.A táncteremben a tetőfokára hágott az izga-lom; férfiak hadonásztak, az idősebb asszonyokközül pedig többen ájulást színleltek. - Micsoda? Ez hihetetlen! - hal-latszott innen-onnan és szinte egyszerre beszéltmindenki. - Ezeknek elment az eszük!- Soha nem is volt nekik!
- Ideje móresre tanítani őket! - Csillapodjanak, uraim! - próbálta megnyug-tatni Gerard Saint Xulonge a vendégeit. - Ké-rem, nyugodjanak meg! Nem lehet olyan nagy abaj, hogy tönkretegyük ezt a kellemes éjszakát!Amikor a hangzavar egy kissé alábbhagyott,Edouard de Ruflet, aki a legmagasabb katonairangot viselte a jelenlévő társaságban, magáhozragadta a szót és nyugodt eleganciával a jelenlé-vőkhöz fordult.
- Úgy hiszem, tisztelt házigazdánk messzeme-nően igazat szólt. Magam is úgy vélem, hogykár lenne ezt a kedves mulatságot elrontani párkoszos fekete miatt. Ne is foglalkozzanak vele,érezzék jól magukat... hiszen mi azért viselünkkardot az oldalunkon, hogy rendbe szedjük arendetlenkedőket. - A többi tiszthez fordult. -Amint hallották, uraim, nekünk viszont men-nünk kell, mivel Port-aux Crimesben a hírekszerint lázadás tört ki. Azt javaslom, hogy nekeltsünk a társaságban pánikot, de ne is késle-kedjünk! Induljunk azonnal! A hölgyek bizonyá-ra megbocsátják, hogy az estély további részé-ben kénytelenek lesznek nélkülözni a társasá-gunkat - mondta, majd röviden kiadta a paran-csot: - Uraim, kérem, kövessenek!A katonatisztek gyors távozásával a terem fé-lig kiürült. Vendégei tanácstalanságát és ijedel-mét látva Gerard Saint Xulonge igyekezett meg-menteni a helyzetet.
- Kérem, ne aggódjanak! - fordult az erősenmegfogyatkozott társasághoz. - Úgy vélem,hogy a helyzet nem igazán komoly. Mindösszenéhány izgága mulatt okvetetlenkedik, akik va-lószínűleg a francia helyőrség bátor tisztjeinekmár a puszta látványától is megijednek és elkot-ródnak. A katonáknak minden esetre Port-auxCrimesben van a helyük, így sajnálattal le kellmondanunk a társaságukról, de meg vagyokgyőződve arról, hogy rövid idő alatt rendet csi-nálnak, és egy-két óra múltán már azoknak a höl-gyeknek sem lesz okuk a szomorkodásra, akikmost táncpartner nélkül maradtak. Addig is, az ajavaslatom, érezzük jól magunkat, és ne hagyjuk, hogy a sötét képűek elrontsák a mulatságunkat! Gerard úr megnyugtatóan mosolygott, ésnagystílűen intett a zenekarnak. - Játszanak csak tovább! - adta ki az utasí-tást, hogy vendégei további, zavartalan szóra-koztatásáról gondoskodjon. Aztán erélyesen intett a pincéreknek is, hogyazonnal hordjanak körül frissítőket.Mireille egyenként odament valamennyi ki-sebb csoporthoz, igyekezett a társaság lelke len-ni, könnyed csevegést erőltetve próbálta szóra-koztatni az ottmaradt vendégeket.A katonatisztek távozása után a társaságbancsak néhány férfi maradt. Pohárral a kezükbenmég mindig a zavargásokat tárgyalták. - Ugyan, uraim - igyekezett elvonni a figyel-müket a témáról a háziasszony. - Nem gondol-ják, hogy felesleges több szót vesztegetni erre ajelentéktelen ügyre? Kérem, szórakoztassák in-kább a hölgyeket! Csak nem hagyják unatkozni őket?
Az iménti hírek hallatán azonban néhány ven-dég távozni készült, amit Mireille asszony se-hogy sem tudott megakadályozni. Kissé kínosanérezte magát, de kényszeredett mosollyal elbú-csúzott tőlük. Ha nem lett volna ő maga a házi-asszony, akinek kötelességei vannak a társaság-gal szemben, talán szintén pánikba esik, ígyazonban erre nem volt módja. Ám bárhogyanigyekezett a férjével együtt megőrizni a látszatot,mindketten aggódtak amiatt; hogy valójában mitörténhetett Port-aux Crimesben.Valóban nem érdemes komolyan venni a helyzetet? Vagy talán mégis?
2. Antoinette-nek folyton az a megjegyzés járt a fe-jében, amit az estélyre jövet ő maga tett az úton,amikor a férje a kreolok és a rabszolgák nyugta-lankodását szóba hozta. "Csak nem gondolja,hogy a birkák valaha is megharaphatják a far-kast?" - mondta néhány órával ezelőtt. Akkormég mindennek egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget, most azonban ezt az elejtett mondatotkülönösen találónak érezte. Egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy a kre-olok komolyan fellázadjanak, az apróbb elége-detlenkedéseket pedig mind ez ideig sikerültkönnyűszerrel elfojtani. A rabszolgák pedig bé-ketűrő jámbor barmok, akik még azt sem tudják,hogy mi miatt elégedetlenkedhetnének.Azonban Antoinette-et ezen gondolatok ellenére is nyugtalanította valami. Nem értette, hogyha most is csupán efféle, jelentéktelennek mond-ható eseményről van szó, miért hívták olyan sür-gősen Port-aux Crimes-be azokat a katonatiszte-ket is, akik jelenleg nincsenek szolgálatban?Ugyanakkor persze, mint katonafeleség mársemmin sem csodálkozott. Máskor is megesett,hogy
a tiszteket váratlanul az állomáshelyre ve-zényelték holmi gyakorlat, katonai hóbort ked-véért. Bizonyára most sincs igazán nyomós okaz alarmírozásra, csupán eltúlzott és valószínű-leg felesleges óvatosságról van szó.Antoinette-nek valahogyan mégis rossz előérzete támadt. Nyugtalanította az is, hogy az es-télyről többen elmentek. Nem kellene neki is tá-voznia? Hiszen a szórakozásnak ma estére márúgyis vége, a hangulat visszafordíthatatlanul amélypontra zuhant... Kutatóan körülnézett, hogy kihez csatlakoz-hatna, mert hirtelen az eszébe jutott, hogy Jean-Baptiste valószínűleg elvitte a kocsit. Micsodakönnyelműség! Vagy talán azt gondolta, hogymég ma este úgyis visszajön? Nem vette észre, hogy Jacques Marchand ottáll a háta mögött, és összerezzent, amikor a férfiegészen közelről, halkan megszólalt. - Ha nem érez ellenállhatatlan vágyat, mada-me, hogy az elkövetkező órákat tánccal töltse elezen a már amúgy is alaposan elrontott hangulatú estélyen, azt tanácsolom önnek, hogy sürgő-sen jöjjön velem. Attól tartok, hogy nagy hibavolna itt maradni. Mi több, veszélyt szimatolok.Antoinette kérdőn nézett a férfira. - Hová akar vinni? - csodálkozott. - Megható ez a naiv ártatlanság - jegyeztemeg Jacques Marchand kissé cinikusan. - Mostmondhatnám azt is, hogy kettesben óhajtok lenniönnel egy istentől és embertől eldugott helyen,csakhogy ez a vágyam pillanatnyilag nem telje-sülhet. Nem áll szándékomban megijeszteni önt,de azt ajánlom, hogy azonnal meneküljünk in-nen, amíg még lehet. A hajóm ott horgonyoz akikötőben... Az asszony megdöbbent.
- Maga megőrült! Hogyan mehetnék önnel?!Hiszen tudja jól, hogy férjes asszony vagyok.Jacques Marchand hirtelen úgy megszorítottaa karját, hogy Antoinette a fájdalomtól és a meg-lepetéstől felszisszent.
- Csak nem hiszi azt, hogy el akarom rabolni aférjétől? Értse meg, veszélyben vagyunk, s mi-vel ön sajnálatos módon éppen egyedül van, úgyérzem, kötelességem segíteni. Antoinette megijedt.
- Honnan veszi, hogy veszélyben vagyunk?A férfi bosszúsan összeráncolta a homlokát. - Most nem érünk rá arra, hogy ezt kifejtsem -jegyezte meg kissé türelmetlenül. - Kérem, nekérdezősködjön tovább, hanem jöjjön velem!- És a férjem?
- Vele majd találkozunk Port-aux Crimes-ben. - Nem hallgatok önre - rázta meg a fejét azasszony határozottan. - Úgy látom, hogy telje-sen összevissza beszél. Nekem mindenekelőtt abirtokra kell hazamennem; mert ott van a gyer-mekem. Ha segíteni akar, sürgősen vigyen haza!Különösen azok után becsületbeli kötelességeez, hogy ennyire megijesztett. - Rendben van - egyezett bele a férfi némi ha-bozás után. - Elmegyünk a gyermekért és őt ismagunkkal visszük. - Egy pillanatig maga elémeredt, majd hozzátette: - Remélem, hogy leszmég annyi időnk... Antoinette arcából minden csepp vér kifutott.Kissé megszédült, és falfehéren, remegve ka-paszkodott bele a férfi karjába.
- Az Istenért, uram! Szörnyűségeket beszél!Vagy én tévedek és valóban ennyire komoly ahelyzet? Jacques Marchand bólintott. Ezután gyengé-den belekarolt az asszonyba és suttogva figyel-meztette.
- Kérem, uralkodjék magán, ne keltsünk feltű-nést! Elég, ha a házigazdáknak most csak annyitmondunk, hogy én felajánlottam az ön számára akíséretemet, mivel a férje elvitte Port-aux Cri-mes-be a kocsijukat. Ha tartóztatnának, mondjaazt, hogy már későre jár, s aggódik a kislánya miatt! Antoinette még mindig nagyon sápadt volt. - Nem ártott volna, ha feltesz egy kis pirosítót - jegyezte meg a férfi, miközben odakísérte el-búcsúzni Saint Xulonge-ékhoz. - De legalábbmosolyogjon... Az asszony azonban a tanácsa nélkül is jóltudta, hogy egy társaságbeli hölgynek nem illikelárulni az érzelmeit. S nem árt, ha vigyáz azarca minden egyes rezdülésére, már csak azértis, hogy elég hihetően adja elő, miért távozikkettesben ilyen hirtelen egy hírhedten nőfaló férfival, akit mellesleg alig ismer.Gerard és Mireille is adtak az etikett szabályai-ra, bár nyilván különös gondolatok fordulhattakmeg a fejükben. Udvariasan sajnálkoztak Antoi-nette távozása miatt, s nem találtak benne semmikivetnivalót, hogy a férje távollétében egy idegen férfi kíséri haza a birtokukra. Vagy legalábbis úgy tettek...
3. Már teljesen koromsötét volt, az orrukig alig lát-tak. Jacqes Marchand maga hajtotta a könnyű,kétlovas kocsit. Kissé tartott attól, hogy a zavar-gások a környékre is átterjedtek, de az út nyu-godt és csendes volt, nem észleltek semmifélegyanús jelet. Antoinette-nek nem múlt el egészen a rosszelőérzete, de hogy ezt mi okozta, azt maga semtudta volna megmondani. Jacques Marchandugyan eléggé megijesztette, de még mindig kép-telen volt igazán elhinni, hogy olyan nagy a ve-szély, mint azt a férfi állította.Nem tudta mire vélni a férfi titokzatosságátsem, így az is megfordult a fejében, hogy taláncsak csel az egész aggódás. Színjáték, hogy ez-zel az ürüggyel kettesben maradjanak. Marchandigyekszik kihasználni, hogy Jean Baptiste távolvan, s azért találta ki az egészet.Antoinette a kislányára gondolt. Solange márbizonyára régen alszik, és nincs is semmi baj. Aszíve azonban olyan nyugtalanul dobogott, mint-ha ki akarna ugrani a torkán. Lehet, hogy ez arossz előérzet valójában nem is a zavargásoknakszól, hanem valami baja esett a gyermekének, sezt érzi meg anyai ösztönével?Solange születése óta minden erejével igyeke-zett eltitkolni anyai érzelmeit. Folyton úgy tett,mintha egy cseppet sem aggódna a gyermek mi-att, mintha nem is érdekelné a létezése. Gyűlöltea terhességet és rettegett a szülés kínjaitól, haazonban őszinte akart lenni önmagához, be kel-lett vallania; hogy ezért az aranyos csöppségértérdemes volt megszenvedni. Maga előtt látta a kicsike arcát, s eszébe jutott,hogy már akkor is rossz előérzete volt, amikorJean Baptiste-tal elindultak az estélyre. Még adajkának is mondta, hogy úgy érzi, mintha vala-mi baj készülődne és szokása ellenére csókokkalbúcsúzott el a kislányától. Jacques Marchand-t is nyugtalanság gyötörte.Csakhogy neki volt is oka rá!
Amikor hajóján jó pénzért fegyvert szállított akreoloknak, nem gondolt rá, hogy a felkelésilyen hamar kitörhet. Természetesen számítottrá, hogy hamarosan bekövetkezik valamiféleösszetűzés, de arra gondolt, hogy majd csak két-három hónap múlva kerül rá sor, amikor ő márrégen messze jár. A cinizmusa azonban nemhagyta el még ebben a veszélyes helyzetbensem. Ha elég ügyes lesz, két legyet üthet egycsapásra. Tetemes összeget keresett a csempé-szett fegyvereken, s most ez az este újabb jelen-tős bevétellel kecsegtet. A hajóját ugyanis mostfelajánlhatja a menekülőknek. Természetesennem ingyen... Kissé már bánta, hogy lovagiasan felajánlottaa segítségét és most mégis ezzel az ostobaasszonnyal tölti az időt, ahelyett, hogy a hajójánvárná a busásan fizető utasokat. Mert hát ezen aszigeten kitör valami igazán nagy csetepaté,rosszul járhat, aki nem menekül. Hiszenaz alig húszezer fehérre ugyanilyen létszámúkreol jut, a rabszolgák száma pedig a becslésekszerint a félmilliót is elérheti.Jacques Marchand ugyan nem tartott attól,hogy a rabszolgák is beleszólnak a dolgokba, degyakorlati ember lévén igyekezett mindenregondolni. Amikor felajánlotta Antoinette-nek, még haj-totta zakatoló vére. Arra gondolt, hogy ennél ro-mantikusabb és kínálkozóbb helyzetet nem is te-remthetett volna számára a sors. Itt vannak édeskettesben, a csillagos ég alatt, ahol bármi meg-történhet. Voltaképpen maga sem tudta eldönteni, hogymit akar ettől az asszonytól; csak vad gyönyört,vagy valami többet is. Amikor hónapokkal ez-előtt kikezdett vele, még semmi másra nem vá-gyott, csak egy újabb hódításra. Azóta azonbanrá kellett döbbennie, hogy a mandulaszemű,édes mosolyú, ártatlan tekintetű Antoinette sok-kal többet jelent számára egy szokványos hódításnál.
De vajon mennyivel többet? Nem akart megválaszolni erre a kérdésre, ésmivel időközben már tudatosult benne, hogyezen az éjszakán nagy baj történhet, hirtelen lelohadtak férfiúi ambíciói. Most már szidta magát. Egy világtól távoli, elszigetelt birtokra kocsi-kázik békésen, amikor talán pár mérföldnyire tő-lük kezdetét vette egy véres színjáték. És nekirég ott lenne a helye a kikötőben; a Saint Pierrotfedélzetén. Ez a kitérő csak akkor érné meg, haremélhetne is Antoinette de Lafergiertől valamit. És miért is ne? Hirtelen hangulati váltással arra gondolt, hogynem ártana máris előkészíteni az ügyet, kihasz-nálva a sötétséget és az egyedüllétüket. Még ak-kor is odaérhetnek a kikötőbe, ha a kastélybanAntoinette megmutatja majd a hálószobáját, ésők közösen is felavatják a hitvesi ágyat. És miértis ne lehetne így? Végtére is az asszony köszö-nettel tartozik, amiért segít neki elmenekülni.Sőt, még a gyerekét is magukkal viszik...Megfogta az asszony kezét, az ajkához vontaés gyengéden megcsókolta. Antoinette ijedten felszisszent, és szinte dühö-sen húzta vissza a kezét.
- Kérem, hagyjon békén! Már az estélyen istúlságosan sokat engedett meg magának - tiltakozott. - Ha nem tudná, én férjes asszony vagyok. Jacques pimaszul felnevetett.
- Engem ez nem zavar; hiszen nem akarom fe-leségül venni. Beérem egy izgalmas, romantikuskalanddal... Antoinette felcsattant.
- Szégyellje magát! Mit merészel...A szó azonban a torkán akadt, mert abban apercben megpillantotta a távoli lángnyelvet. - Uramisten, ez mi?! - sikoltott fel, majd min-den jó modorról megfeledkezve ráripakodottMarchand-ra. - Hajtson gyorsabban! Megértette?! Kisvártatva már mindketten érezték a fojtó,kesernyés füstszagot. Az asszony teljesen kivetkőzve magából agyeplő után kapott. - Adja ide! - parancsolta. A férfinak nagy nehezen sikerült magánál tar-tani a gyeplőt és a hosszú ostorral a lovak közécsapott.
- Türelem! - próbálta megnyugtatni Antoinet-te-et, aki az ülésről felemelkedve a távolba kém-lelt és patakzottak a könnyei. - Jézusom, segíts! - suttogta rémülten magaelé az asszony. - Vajon miféle lángok azok? Miég? Csak nem... Ó, nem! A kislányom...A lovak vágtattak és most már mind közelebb-ről látták a lángnyelveket.
- A kastély, a mi kastélyunk! - sikoltott felvelőtrázóan Antoinette és Jacques Marchand aligtudta visszatartani, hogy le ne ugorjon a kocsiról. - A kastélyunk!... A gyermekem! - kiabáltmagán kívül az asszony, és úgy vergődött a férfifogásában, hogy csaknem a lovak közé esett.A
férfi fél kézzel a gyeplőt fogta, a másik ke-zével pedig szorosan tartotta az asszonyt. - Maradjon már nyugton! - kiáltotta dühösen.Végre odaértek. Jacques megállította a lova-kat. A tető egy része vöröslő lángokkal égett, ésa maró füstszag valósággal fojtogatta őket. Kö-rös-körül néma csend honolt, csak a tűz baljósla-tú ropogása, az elernyedő gerendák reccsenésehallatszott; a nagy sötétben az ég felé nyújtózólángok hátborzongatóan világítottak. Ebben a kí-sérteties fényben jól látszott az is, hogy az épületszinte valamennyi földszinti ablakát betörték. - Menjünk innen! - dörmögte a férfi. - Itt márnincs keresnivalónk! Antoinette hisztérikusan felsikoltott, egy vadrántással kitépte magát a fér i öleléséből; és le-ugrott a bakról. Jacques Marchand hiába kapott utána károm-kodva, már nem tudta visszatartani. És azasszony a gyermekét és a dadát felváltva szólongatva, szívettépő jajveszékeléssel berohant azégő házba.
4. Jacques Marchand most már világosan látta,hogy óriási hibát követett el, amikor nem egye-nesen a kikötőbe hajtott. A felgyújtott kastély aztjelezte, hogy sokkal rosszabbul állnak a dolgok,mint gondolta. Meredt szemmel nézett az asszony után, ésegy pillanatra megfordult a fejében, hogy hagyjaaz egészet a fenébe, és azon nyomban elhajtPortaux Crimes felé. Azonban ugyanaz a bi-zonytalan érzés, amely korábban azt sugallta,hogy Antoinette sokkal többet ér egy alkalmi hó-dításnál, most sem hagyta békén. - A szentségit! - mordult fel indulatosan, ésleugrott a bakról.
Azonban nem szaladt azonnal Antoinette utána lángok közé. Előbb sietve kikötötte a lovakat,nehogy a tűztől megriadva menekülni kezdje-nek. Sokat próbált kalandor volt; egy pillanatalatt átlátta, hogy a ló és a kocsi a jelen helyzet-ben iszonyatos érték. Az életüket jelentheti! Amikor már biztonságban tudta a lovakat, is-mét káromkodott egyetkettőt, aztán dühösenAntoinette után vetette magát. Még képes berohanni a lángok közé az az őrült asszony! - Antoinette! - bődült fel haragosan. - Hol apokolban van?! Nem kapott választ. Jacques Marchand sóhajtott, és berontott anyitott bejáraton. Szerencsére az épület túlsószárnyának a teteje égett, így nem fenyegetteközvetlen veszély, hacsak a füsttől nem. JacquesMarchand azonban számított rá, hogy a lángokgyorsan továbbterjednek, és akkor mindkettenbenn szorulhatnak. Az előtérben nem volt senki, nem hallatszottkiáltozás, és mozgásnak sem látszott nyoma. Akastély szemmel láthatóan teljesen üres volt, azitt tartózkodóknak talán sikerült elmenekülni,amikor a lángok fellobbantak. Vagy ott hever-nek valamelyik szobában lemészárolva?Bárhogy legyen is, nekik nincs itt semmi keresnivalójuk! Menekülniük kell, mégpedig na-gyon gyorsan! - Antoinette! A pokolba! Az asszony köhögve, támolyogva bukkant előaz egyik szobából.
- Ide! - ordított rá a férfi durván. - Azonnaljöjjön ide!
- Meghalt... bent égett az én kicsikém, az énkis Solange-om! jajveszékelte az asszony, ésközben fuldoklott a köhögéstől.Jacques Marchand odarohant, megfogta a karját. - Jöjjön már! Antoinette a fejét rázta, és az emeletre vivőlépcsőn hömpölygő füst felé akart menni.- Meg kell néznem... - Nem! Szó sem lehet róla!
- Nem hagyhatom... a lángok... martalékává...Marchand megpróbálta józan érvekkelmeggyőzni a felindult asszonyt. - Nincs semmi baj, madame, felesleges ag-gódnia! A házból szemmel láthatóan mindenkielmenekült, még mielőtt a vandál pusztítók ideértek volna. Antoinette azonban nem hallgatott rá, vadulköhögve kitépte a karját a férfi kezéből és felro-hant a széles lépcsőn az emeletre. - Ó, az átkozottak! Legyenek örökre átkozot-tak - zokogta. Felgyújtották a házunkat és le-mészárolták a gyermekemet! Jacques Marchand hármasával vette a lépcső-fokokat, de még így is alig bírta utolérni Antoi-nette-et, mielőtt az belerohanhatott volna a füstbe.
- Csillapodjon már! - rántotta vissza. - El-ment az esze? Meg akarja ölni magát?Antoinette félig kiszabadította a kezét a férfierős szorításából, és mindkét öklével teljes erejé-ből ütni kezdte a mellkasát.
- Nem! Érti? Nem! Nem megyek sehová! -kiabálta feldúltan, mindenről megfeledkezve. -A gyermekemet akarom, vagy meghalok én is!Sikerült kitépnie magát a megdöbbent férfikeze közül, és mint egy eszeveszett őrült, belero-hant a füstbe, és rohant tovább, szobáról szobá-ra. Üres volt minden helyiség, a gyermeknek aház népével együtt egyszerűen nyoma veszett.A fejük felett ropogtak a gerendák, és JacquesMarchand attól tartott, hogy már nem jutnak ki. - Jöjjön már, mert itt veszünk mind a ketten! -próbálta kifelé rángatni az asszonyt, de alig bírtvele. Antoinette már szinte teljesen magánkívülvolt. Egészen berekedt, és egyfolytában köhö-gött az egyre fojtogatóbb füsttől. Már nem tudottkiadni magából egy hangot sem, csak ment elő-re, zavaros tekintettel, szinte- eszelősen. Megmegbotlott, néhányszor térdre is esett, de mindezegyáltalán nem érdekelte. Aztán megbotlott valamiben, és felsikoltott aziszonyattól. Armand, az egyik mulatt szolgájuk hevertszétlőtt koponyával a folyosón. Antoinette lábamegroggyant. A temérdek vér és a kiloccsantagyvelő látványát már nem bírta elviselni, éshang nélkül összeesett.
- A jó életbe! - morogta Jacques Marchand,és épphogy el tudta kapni. Azonban végül is egyáltalán nem bánta, hogyez történt; így legalább nem kellett tovább hada-koznia vele. Felnyalábolta az ölébe az asszonyt, ésa füsttől könnyezve, köhögve futott vele kifelé.Hirtelen recsegni-ropogni kezdett a feje fölött amennyezet, és egy hatalmas, égő gerenda zuhantle. Jacques Marchand káromkodott, mint egy kocsis, és épphogy el tudta kerülni a lángoló részeket.
A szemét annyira csípte a füst, hogy már szin-te egyáltalán nem látott. Hangosan, zihálva lé-legzett és szinte az utolsó erőfeszítésével küzdöttmindkettőjük életéért. Érezte, hogy most már va-lóban az életük került veszélybe, hiszen nembiztos, hogy ép bőrrel egyáltalán kijutnak a házból. Átkozta Antoinette-et, hiszen miatta történtmindez. Meg kellett volna akadályoznia, hogybejöjjön a házba, ahol ráadásul annyi ideig ke-reste eszeveszetten a gyerekét, hogy most mártalán hiába minden. Jacques-nak könnyebb lett volna a terhétőlmegszabadulva, egyedül menekülnie, de még-sem tudta sorsára hagyni az eszméletlenasszonyt. Szinte hihetetlennek érezte, hogy néhány,iszonyatosan hosszúnak tűnő perc után sikerültkijutnia az épületből, mégpedig Antoinette-tel együtt. Kint, végre a szabad levegőn, valósággal hét-rét görnyedt egy köhögésrohamtól, ami majd-nem megfojtotta. De kint voltak a lángok közül,sikerült, kijutottak végre... A levegőn Antoinette is magához tért, és isméta gyermekéért könyörgött, a férfi azonban egy-szerűen nem hagyott neki időt arra, hogy ismételkezdje az őrjöngést. Elhatározta: akár meg isüti, ha nem marad nyugton. Erre azonban nem volt szükség. Az asszonyegyfolytában a gyermekét hívta és Istenhez kö-nyörgött, de nem nagyon tudta, hogy egyáltalánhol van, s még fel sem eszmélt igazán.Jacques úgy hajította fel a kocsi ülésére, akáregy élettelen rongycsomót. Aztán maga is felug-rott, a hosszú ostorral a lovak közé csapott, sazok nyerítve, vágtatva iramodtak neki a sötétéjszakának.
5. Jacques Marchand az ülésről előrehajolva a balkezében szorosan tartotta a gyeplőt, a jobbjábanlévő ostorral pedig teljes erejéből, szinte egy-folytában csépelte a lovakat.
- Gyia! - biztatta a két megriadt állatot. -Gyorsabban! Még gyorsabban! A férfi időnként rápillantott Antoinette-re, akimég mindig ernyedten és szinte aléltan ült mel-lette. Jacques azt remélte, hogy nyugton is ma-rad egész úton. A távolban több, az ég felé kú-szó lángnyelvet is látott, amiből arra következte-tett, hogy nemcsak a de Lafergier kastélyt gyúj-tották fel. A lázadók minden bizonnyal a szom-szédos birtokokat is meglátogatták.Minél előbb el kell érniük a kikötőt és mene-külni, azonnal menekülni! Ehhez azonban először el kellett jutniuk Port-aux Crimes-be, s keresztülhajtani a városon a kikötőbe. És Jacqueskellemetlen érzéssel gondolt erre; hiszen ki tud-ja, hogy mi vár ott rájuk. Jacques Marchand biztosra vette, hogy a kor-mányzósági épületnél és annak a környékén,vagyis a belvárosban komoly harcok folynak; deazt remélte, hogy a kisebb, kerülő utakat választ-va talán baj nélkül eljutnak a kikötőig.Antoinette váratlanul megélénkült.- Hova megyünk? - motyogta.
- A legjobb helyre! - mordult rá a férfi.
- Megkeressük... Solange-ot? Talán a szom-szédos birtokra menekült el vele a dada, hogymegmentse az én kicsikémet? Igen, biztosan...Oda kell mennünk! A haja félig lebomlott, az arca és a ruhája kor-mos lett. Látszólag nyugodtnak tűnt, de a tekin-tete olyan volt, akár egy eszelősé.Jacques Marchand csupán egy futó pillantástvetett rá; hiszen a lovakkal kellett törődnie. Akét állat szerencsére még nem látszott fáradtnak,jól bírták a kegyetlen iramot. - Jobban van? - kérdezte a férfi olyan hang-súllyal, mintha egészen máshol, nem is ezen avágtató kocsin ülnének, eszeveszetten menekülve a veszély elől, s csupán arról lenne szó, hogyAntoinette-nek egy kissé megfájdult a feje. Vagya táncban felhevülve elalélt, és a teremből ahol asok ember miatt megszorult a levegő, ki kellettvolna kísérni a teraszra. Az asszony azonban most már nagyon is tuda-tában volt annak, hogy hol van, ha arra nem isemlékezett pontosan, hogyan került erre a vadiramban vágtató kocsira.
- Ugye... Solange-ért megyünk? - firtatta újraizgatottan, figyelmen kívül hagyva az imént el-hangzott, teljesen feleslegesnek látszó kérdést. -Ugye, segít nekem megtalálni az én kicsikémet?Jacques Marchand kurtán és kissé kegyetlenülfelnevetett.
- Egy frászt! A kikötőbe megyünk és mentjüka bőrünket... ha még tudjuk!
- Micsoda?! - ragadta meg a karját Antoinet-te, és őrjöngve rázni kezdte. A körmei belemé-lyedtek a férfi húsába. - Én nem mehetek seho-vá, amíg meg nem találtam a gyermekemet! - Maradjon már nyugton! - mordult rá durvánJacques Marchand, most már megfeledkezve akötelező udvariasságról, és egy vad rántássaligyekezett kiszabadítani a karját az asszony szo-rításából. Antoinette azonban szokatlan erővelmarkolta és vadul rázta a férfi vállát. - Csak nem képzeli - zihálta - hogy én a kis-lányom nélkül bárhová is megyek?! Álljon megazonnal, maga bitang... én visszamegyek a kastélyba!
- Maga megbolondult! - nevetett gonoszul aférfi. - A kastélyuk ég, alig tudtunk onnan épbőrrel elmenekülni.
- Visszamegyek! Én mégis visszamegyek! -sikította az asszony, és le akart ugrani a kocsiról.Jacques azonban kíméletlenül visszarántotta.Antoinette halványkék bársonyruhája a jobb vál-lán recsegve szétszakadt a varás mentén. - Őrült, maga az őrült! - kiáltozott az asszonymagánkívül. - És ráadásul hazug! Azt ígérte,hogy magunkkal visszük a kislányomat... - Ne hisztériázzon itt, a pokolba is! - ordítottaJacques idegesen, aztán valamivel halkabban ésenyhültebben tette hozzá. - Talán Port-aux Crimes-ben megtaláljuk a kislányát is. Lehet, hogya cselédség bemenekült a városba. - És ha mégis a szomszéd birtokon vannak?Forduljunk vissza! könyörgött az asszony.
- A szomszéd birtokot felgyújtották, éppúgy,mint az önökét! Értse már meg! Itt... mindennek vége! Antoinette hirtelen yisszaemlékezett, hogy mi-előtt elájult volna, a kislányát keresve őrjöngvefutott végig a szobákon; de sehol sem látottegyetlen lelket sem. És ha mégis ott volt valaholés bent égett a házban a kicsi Solange?Mindkét kezével eltakarta az arcát, és felzokogott.
- Sírjon csak! - kiáltott rá dühösen a férfi. -Sírjon, ha jól esik, csak maradjon nyugton! - Biztos benne, hogy nem volt... igazán nemvolt már ott a házban az én Solange-om? - Ahangos zokogástól alig lehetett hallani, hogy Antoinette mit mond, Jacques Marchand azonbanmegértette.
- Senki más nem volt a házban, csak az a ha-lott szolga - szorította meg bátorítóan azasszony karját. Antoinette megpróbált hinni a férfinak, hiszenmég a gondolatát is szörnyűnek találta volna, haa kislány mégis ott rekedt valahol, abban a rette-netes, égő házban.
- De ha nem maradt ott, akkor hol van? - né-zett rá könyörögve Jacques Marchand-ra, háthamégis tudja a választ. Pedig sejtette, hogy úgysem... A férfi megköszörülte a torkát, és a korábbi in-gerültsége után most megpróbált teljesen hig-gadtnak látszani.
- Nézze, madame - kezdte - olyan váratlanultört ki ez az átkozott lázadás, hogy még engemis meglepett. Pedig... én az igazat megvallva sej-tettem, hogy mi készül, hiszen én magam is hoz-zájárultam valamelyest...
- Micsoda? - döbbent meg Antoinette.A férfi arca megrándult.
- Ezt most hagyjuk, nem érdekes.- próbáltkitérni a válasz elől. Az asszony azonban nem hagyta magát. - Maga tudta, hogy lázadás készül?Jacques bólintott.
- Csak azt nem gondoltam, hogy ilyen hamarbe is következik - vallotta be, aztán hozzátette. -Nézze, ebben a váratlan helyzetben mindenki elmenekül... vagy legalábbis, aki teheti. Mivel akastélyukban azon a halott szolgán kívül ténylegnem találtunk senkit, azt gondolom, hogy mégidőben el tudott menekülni mindenki, aki ott tar-tózkodott.
- Vagy valamenyien fogságba estek...- suttog-ta rémülten Antoinette. De hát kinek a fogságá-ba? Kik csinálták ezt? Kik gyújtották fel a kasté-lyunkat?... És egyáltalán... mi ez az egész? - Hogy mi ez? - visszhangozta a férfi. - Agy-rém! Kész őrület! - És hol lehet...
- Talán Port-aux Crimes-be menekültek - szö-gezte le a férfi határozottan; bár ezt maga semhitte, csupán Antoinette-et akarta végre
meg-nyugtatni. - S ha így van, ahogy gondolom, a ki-kötőben találkozunk velük.
- Gondolja? - suttogta halk, erőtlen hangon azasszony. - Úgy gondolja?
- Meglehet, hogy a szomszédok segítettek adadának is elmenekülni, s ott van vele a kislány - mondta könnyedén, szinte vidám hangon Mar-chand. Hátha ez az ártatlan hazugság hatni fog.Mert azt maga sem tudta, hogy mi történhetettabban a rettenetes zűrzavarban. Ki maradt élet-ben és vajon merre menekültek, hol vannak atöbbiek?
6. Az út mellett hirtelen néhány sötét árnyékot pil-lantottak meg. Jacques Marchand rosszat sejtett,de felkészült rá, hogy esetleg útonállókkal is ta-lálkozhatnak. A szemében elszánt fény villantfel és megtapogatta az oldalán a pisztolyt. Tudta,hogy a fegyver meg van töltve, és mindenre el-szánta magát, hogy szükség esetén habozás nél-kül használja. Egyáltalán nem lassított a tempójukon, sőt, halehet, még jobban hajszolta a lovakat. - Kapaszkodjon! - szólt rá foghegyről a ré-mült Antoinette-re. A következő pillanatban már egészen jól láttáka sötét alakok körvonalait, sőt, tisztán ki lehetettvenni, hogy nyolc-tíz néger ólálkodik ott, a ke-zükben mindenféle kezdetleges fegyver: nádvá-gó
kés, cséphadaró, vagy éppen egy egyszerű,vastag és göcsörtös bunkósbot.Két-három fekete vakmerően kiugrott az útközepére. Bizonyára az volt a szándékuk, hogyfeltartóztassák a közeledő kocsit. Jacques Mar-chand azonban nem lassított, tartotta az őrült ira-mot. Azok láthatták, hogy a vágtatva közeledőkocsi nem lassít, de csak álltak az út közepén,dühösen gesztikuláltak, és érthetetlen szavakatordítoztak feléjük.
- Eltiporjuk őket! - sikított Antoinette, ésmindkét kezével rémülten eltakarta a szemét, - Úgysem érdemelnek mást! - mordult fel Jac-ques Marchand kegyetlen hangon. - Gyí!A mindenre elszánt férfi éppen csak annyirarántotta meg a gyeplőt és irányította balfelé a lo-vakat, hogy az öngyilkosjelölt feketéknek mégaz utolsó pillanatban legyen idejük félreugrani.Ha nem, magukra vessenek... Azok mégiscsak ezt a megoldást választották,hiszen úgysem lettek volna képesek megállítania vágtató lovakat. Egyikőjük elesett és az út po-rát felszántva gurult a földön egy darabig.Ugyan megállítani nem tudták őket, de a lova-kat sikerült megriasztaniuk a közjátékkal. Jacqu-es Marchand alig tudta megzabolázni a két ré-mülten nyihogó állatot. Durranás hallatszott, és váratlanul egy golyósüvített el a fülük mellett. Úgy látszik, hogy va-lamelyik feketének mégis csak volt rendes fegyvere.
- Mulatságos lenne... - morogta Marchand.Arra gondolt, hogy furcsa fintora lett volna asorsnak, ha azzal a fegyverrel puffantják le, amitéppen ő adott el nekik.
Újabb lövés hallatszott, és valami nagyot kop-pant mellettük a nyitott utasrész oldalán.Antoinette velőtrázóan felsikoltott. A férfiazonban ügyet sem vetett rá, mert éppen elégvolt neki, hogy a hangos csattanástól most márszinte megvadult lovak felett ne veszítse el azuralmat. A két állat rángatta a zablát és kis híján felbo-rították a bricskát, de szerencsére egy idő múlvavalamelyest megnyugodtak. Jacques Marchandnagyon értett a lovakhoz, és úgy látszik, hogy asors is kegyes volt hozzájuk. Antoinette hisztérikusan zokogni kezdett. - Mi történik? Mi történik itt?Marchand már kezdte unni az állandó hisztériát. - Hagyd abba, te bolond némber, különben le-doblak a kocsiról! ordított rá a férfi idegesen,szinte felismerhetetlen hangon.Antoinette annyira megdöbbent ezen a durvahangon, hogy ijedtébern azonnal abbahagyta a sí-rást. Ez a kíméletlen hang, a váratlan goromba-ság legalább annyira kijózanította, mint egy ha-talmas pofon. Szinte csak hápogni tudott és ab-ban a pillanatban képtelen volt rendre utasítani a férfit. Hosszú perceken át csendben is maradt, a szóa torkára forrt, csak nézett mereven maga elé asötétségbe. Pár perc múlva elérték Port-aux Crimes külvá-rosát. Még itt sem találkoztak emberekkel, csu-pán néhány vérbe fagyott tetemet láttak az útmentén, kissé odébb pedig egy kínjában tehetet-lenül vonagló, jajgató sebesültet. - Szegény ember! - motyogta Antoinette. Mi-óta Jacques Marchand olyan durván rákiabált,most szólalt meg először. - Fel kell vennünk!Álljon meg!
- Egy frászt! - röhögött Marchand tébolyultan. - Nem őrültem meg! Itt-ott füstölgő házak, betört ablakok, a vandálpusztítás nyomai. Éppen úgy, mint a de Lafergi-er birtokon. És csend, vészjósló, néma csend kö-rös-körül. Ahogyan azonban közeledtek a belvároshoz,egyre jobban felerősödtek a zajok. Mindenfelélángoló házak látszottak, és a kísérteties, vörösfényben sötét alakok rohangáltak.Az egyik égő épületből három tagbaszakadtfekete férfi egy sikoltozó, vergődő, fiatal fehérnőt rángatott durván kifelé. A nő szőke haja le-omlott a hátára, és ahogy a fejét rángatta, össze-vissza repkedett a levegőben. Kiabálva, rimánkodva próbált ellenállni és kirángatni a karját afekete mancsok szorításából, de azok vaskapocs-ként tartották fogva a kezét. Egyikük durván anő arcába vágott, egy másik pedig letépte ruhá-ját, és mint egy állat, harapni kezdte a kibuggya-nó, fehér melleket.
- Pierre! Pierre, segíts... - kiabált, sikoltozottegyfolytában a nő, és kétségbeesetten nézett hát-rafelé, a házból azonban nem sietett a segítségé-re senki. A feketék durván röhögtek, a szemük vészjós-lóan villogott. Rángatták, cibálták, a földre te-perték a szerencsétlen teremtést, akinek márfogytán volt az ereje. A következő pillanatban az egyik fickó ráve-tette magát, és szétfeszítette a combjait. A nőegy minden eddiginél rettenetesebbet sikoltott.A bricska ott vágtatott el az erőszakoskodókközvetlen közelében, és Antoinette iszonyodvanézte a jelenetet. És ahogy elhaladtak, a feketékfelugrottak, és ordítozva, hadonászva mozdultak,kaptak utánuk. A fehér lány egy pillanatra kisza-badult, de
hiába próbált menekülni, azok hármanmáris rávetették magukat és ismét a földre teperték.
- Isten az égben! - motyogta Antoinette, éskeresztet vetett. - Mi folyik itt? - Jobb lenne, ha inkább becsukná a szemét! -kiáltotta dühösen Marchand, és még jobban haj-szolta a lovakat. A bricska zörögve, pattogva száguldott a kes-keny utcákon, és a lángok fényében iszonyatosjelenetek tárultak Marchand és Antoinette szeme elé. Egy idősebb férfi támolygott keresztül előttük,aki szinte állati üvöltéssel szorította a hasára akezét, hogy megtartsa a kiomló beleket. Ember-telen fájdalma lehetett. Tett néhány tántorgó lé-pést, aztán az arcára bukva a földre zuhant és ottis maradt, mozdulatlanul. A környező házakat kisebb csoportok ostro-molták meg, kövekkel és botokkal verték be azablaktáblákat. Az egyik épület kivert ablakábanegy fehér nő körvonalai rajzolódtak ki. Puskavolt a kezében és az egyik szemét összeszorítvacélzott. Antoinette hallotta a dörrenést, de azt már nemlátták a tovarobogó kocsiból, hogy talált-e a lövés.
- Gyerünk már! - morogta Jacques Marchand,és még jobban hajszolta a lovakat.Ez volt az egyetlen esélyük. Amerre elszágul-dottak, mindenhonnan őrjöngő, ordítozó sötétalakok hadonásztak feléjük
vagy rohantak utá-nuk, de a bricska olyan őrült tempóban vágtatott,hogy mire a támadók felocsúdtak, már el is maradtak.
- Jézusom! - sikoltotta Antoinette, mert egyfehér férfi, akit a feketék felűztek a háza tetejére,egy kétségbeesett ugrással próbálta rávetni magát az elrobogó bricskára. Azonban megkésveugrott, és mögöttük zuhant le a mocskos utcáraborzalmas puffanással. Antoinette nem akarta nézni, de akaratlanulmégis hátrafordult. A férfi nem mozdult; kiterül-ve maradt ott az úton...
- Ne nézze! - kiáltotta Jacques Marchand. -Kapaszkodjon! Most jön a neheze!Ahogy közeledtek a kormányzósági épülethez,az utcákon már egyre nagyobb volt a tömeg ésegyre siketítőbb lett a hangzavar. Itt már képte-lenség lett volna olyan szédült iramban vágtatni,így viszont, hogy kénytelenek voltak lelassítani,ők maguk is célponttá váltak. Bármikor eltalál-hatta volna őket egy jól célzott golyó.Marchand már nem csak a lovakat csépelte azostorával, de a feléjük kapkodókat is vad károm-kodások között csapkodta.
- Vissza! Vissza, ostoba barmok!Egy robosztus termetű néger egyenesen a ko-csi elé ugrott, és a kezében villogó késsel vadulhadonászott. Megragadta az istrángot, s a lovakfújtatva, habzó szájjal, nagyot hőkölve megálltak.
- Uramisten! - sikoltott fel Antoinette, és ösz-tönösen menekülni akart. Ugrott volna le a ko-csiról, gondolkodás nélkül, hogy az életét mentse. Jacques Marchand odakapott a nő karjához, ésegyetlen mozdulattal visszarántotta. Aztán a kö-vetkező pillanatban előkapta a pisztolyát, és köz-vetlen közelről a támadójuk két szeme közé dur-rantott. A golyó a fekete koponyába fúródott, ésa nyomorultnak a szó szoros értelmében szét-loccsant a feje. A vére szökőkútként spricceltszerteszét, vele együtt az agyveleje, és minden-re rátapadt a gusztustalan, véres mocsok. - Istenem! - sikítozta magán kívül a nő. A ré-mülettől kimeredt a szeme; öklendezett.A férfi ismét a lovak közé csapott, és azoknagy nehezen átvágtattak a halott tetemen. A ko-csi nagyot zökkent; és Antoinette elszörnyedvesikoltozott. Vágtattak. Jacques Marchand előrántott a zsebéből egycsipkés szélü, nagy, fehér zsebkendőt, és odatol-ta az asszonynak.
- Törölje meg az arcát! - kiáltotta rekedten. - Nem bírom... Ezt már igazán nem bírom...nyögdécselte Antoinette. Kész csoda volt, hogy nem ájult el, pedig Jac-ques Marchand ezt egyáltalán nem bánta volna.Nem való asszonyszemeknek ez a temérdekborzalom. Úgy látszik, igen csak cifra dolgokat fognakmég látni. Ez most a rémület éjszakája! A rémü-leté, az öldöklésé és a kíméletlen mészárlásé.A férfi is undorral küszködött, ám ő egyszermár került hasonló helyzetbe, és a túlélési ösztönminden másnál erősebben zakatolt benne.Vajon mi következhet még? Megúszhatják-eélve ezt a
rettenetes éjszakát?Vágtattak tovább, amilyen gyorsan csak tud-tak. Mindenfelé vad, ádáz harc kísérte őket. Le-vágott fejek, megcsonkított emberi testek. A le-mészárolt fehéreké. Jacques Marchand cinikusan vállat vont. Mi-csoda mindehhez az iszonyathoz képest az aszétlőtt koponyájú, átkozott gazember?
7. A városon áthaladó kocsi hol gyorsított, hol pe-dig újból lassítani kényszerült, és természetesennem maradt észrevétlenül. A félelmetes feketeembertömegből időnként kivált egy-egy kisebbcsoport és vészjóslóan feléjük rohant. Lövéseksüvítettek el a fülük mellett. Kész csoda volt,hogy eddig még nem tépték őket is cafatokra afeketék, és célt tévesztett valamennyi, nekikszánt golyó. Ezer veszély leselkedett rájuk mindenütt.Egyik alkalommal alig tudtak az egyik sötét ésnéptelen kis utcán át az utolsó pillanatban elmenekülni, megtévesztve az üldözőiket.Most már valóban nem tudták, hogy mi vár rá-juk a következő percben. A kocsi kerekei nagyotdöccenve időnként a földön heverő halottakszétvetett lábán, vagy karján is keresztülgázol-tak. A lemészárolt emberek sok helyen annyirasűrűn feküdtek egymás hegyén, hátán, hogy aliglehetett haladni. Szörnyű látvány volt és szintehihetetlen; hogy mindez csupán néhány rövidóra műve volt. Akkor mi lesz itt még később? - Mennyi szörnyűség... Ó, édes istenem! -nyögdécselte Antoinette. Miért? Miért?Jacques Marchand most már ügyet sem vetettrá, nem bátorította és nem is vigasztalta. Mindenerejét megfeszítve hajtotta a kikötő felé az egyrefáradtabb lovakat.
- A kormányzósági épület! - intett a fejévelbaloldalra, amikor kijutottak az egyik sötét mel-lékutcából. Nem ismerte olyan jól a járást a vá-rosban, így a kerülő utakat sem, és-egyenesen be-lehajtott a legnagyobb veszély kellős közepébe,ami az első pillanatban őt magát is meglepte. -Alighanem végünk - morogta dühösen. - Megváltás lesz - hunyta be a szemét elkín-zottan az asszony.
- Nem unja még? - hördült fel a férfi ingerül-ten. - Hallgasson már! - Meg fogunk halni!
- Nem! Bízza rám magát! Mindjárt kiérünk avárosból. Az épületet az utolsó erejével egy maroknyifrancia katona védte. Néhány tucatnyian voltakcsupán a feketék hatalmas túlerejével szemben.Ez már nem volt egyéb öngyilkosságnál. A kato-nák nem adták fel, pedig mindnyájan halálravoltak ítélve.
- Jean Baptiste! A férjem! - sikoltott fel hirte-len Antoinette. Egy kisebb embergyűrűben pillantotta meg afőhadnagyot. Valami egészen megmagyarázha-tatlan, asszonyi ösztön vezérelhette, hogy ebbenaz ismeretlen tömegben felfedezte az egyetlenismerős embert, a saját férjét. Felsikoltott, ésmegint le akart ugrani a kocsiról, hogy segítsen.Eddig még mindig éppen a legrosszabbkor ve-szítette el az eszét.
- Maradjon! - ordított rá Marchand, és sza-bályszerűen visszalökte az ülésre. - Ne esztelen-kedjen, nem mehet oda!
- Jean Baptiste! - kiabált torka szakadtából azasszony. - Jean Baptiste, itt vagyok!A főhadnagy nem figyelt fel az ismerős sikol-tásra; nyilván nem is hallotta a pokoli zajban. Akardja vadul villogott, kétségbeesetten harcolt,pedig jól láthatta, hogy mennyire reménytelen eza küzdelem. Legalább húsz fekete jutott min-degyik fehérre. Az egyik fekete feléje bökött egy ócska, rozs-dás karddal. Jean Baptiste kivédte a döfést, deekkor egy hosszú, kihegyezett pózna vágodottelőre valahonnan oldalról, és azt már nem tudtavédeni. A vaskos szúrószerszám, hogy átjárta aférfi mellkasát, és szinte felnyársalta, mint egybogarat. A férfi egy borzalmas kiáltással kiejtettea kardját a kezéből, és összeesett. - Jean Baptiste! - tépte a haját kínjában Anto-inette és zokogott. - Ó, Jean Baptiste...Jeacques Marchand a bal kezével erősen fogtaaz asszony karját, hogy le ne szédüljön, vagymeg ne próbáljon újra leugrani a kocsiról, a jobbkezében pedig a gyeplőt tartotta és sűrű biztatás-sal hajszolta a két lovat.
- Könyörgöm, uram... - zokogott Antoinette. - Nagyon kérem... könyörgöm... Forduljon vissza! Csakhogy a feketék egy csoportja ismét ottvolt a nyomukban. Menekülniük kellett.Antoinette a nyakát megfeszítve kétségbeeset-ten meredt hátrafelé, de nem érdekelték az üldö-zők, csakis a férje. Úristen, mi van vele? Egé-szen biztos, hogy meghalt. Még látta, hogy a feketék egy kihegyezett rúdratűzött emberi fejet lóbálnak a magasban. Az afej, amit kegyetlenül elválasztottak az emberitest törzsétől, semmi kétség, Jean Baptiste fejevolt. Borzalmas, elmondhatatlan volt a látvány,Antoinette azt hitte, hogy nem éli túl.De
túlélte és ez talán még a halálnál is rettene-tesebb volt számára. Az a levágott fej a karón...Szentséges Isten! A lovak most már újból vágtattak, s egy időresikerült egérutat nyerni az üldözők elől. A városszélén még az útjukat állta egy embergyűrű; csu-pa vészjósló tekintetű, vad, magából kivetkőzött fekete. Hárman is megragadták volna a lovakat, s egymarcona férfi már kezdte is durván lefelé rángat-ni a kocsiról Antoinette-et. Jacques Marchand most a másik pisztolyávalcélzott. Csakhogy a jobb karjába teljes erejébőlbelekapaszkodott egy fekete és ki akarta csavarni a kezéből a fegyvert. Jacques megpróbálta lerázni magáról és köz-ben elsütötte a pisztolyt. A golyó Antoinette tá-madójának a lábába fúródott. A férfi felvonított,elengedte az asszonyt, és a fájdalomtól összegör-nyedve lekucorodott a földre. Marchand ezután egy villámgyors mozdulattala pisztoly agyával saját támadója fejére sújtott.Az megszédült az ütéstől. A férfi teljes erővelúgy mellbe lökte, hogy a fekete hátrazuhant.Olyan váratlanul, hogy maga mögött két társát isledöntötte a lábáról.
- Átkozottak! - hörögte Marchand. A vereke-dés közben el kellett engednie a gyeplőt; a lo-vakra bízta, hogy letiporják-e az embereket, akikfeltartóztatták őket, vagy sem.A meglepett feketék hátrahőköltek, vagy a lo-vak elsodorták őket. Szabad volt a kocsi előtt az út.Egérutat nyertek ismét és eszeveszetten vágtat-tak a kikötő irányába. Antoinette teljes apátiábasüllyedt. Jacques ezt kevésbé bánta. Jobb, mint-ha zokogna, vagy őrjöngene.
8. A kikötőben négy hajó horgonyzott. Köztük aJacques Marchand-é, egy háromárbocos vitorlás.Az emberei már felszedték a horgonyt, és éppkezdték visszahúzni a partra vezető, keskenypallót is.
- Várjanak! - integetett feléjük széles mozdu-latokkal Jacques, de közben már a hajóról ismeglátták őket és visszaengedték a pallót.A parton a városból ide menekült fehérek nyü-zsögtek, hogy felkéredzkedjenek valamelyik ha-jóra. Az újabb menekülők nyomában azonbanüvöltöző feketék hada közeledett a parthoz. Elő-lük akart Jacques Marchand hajója is a kapitányparancsára elindulni, a szorult helyzetben inkábba hajó gazdája nélkül. Még mielőtt a feketék felgyújtanák a vitorlást, és kegyetlenül lemészárol-nák a legénységet. Marchand-ot a teljesen elalélt Antoinette-telegyütt felsegítették a vitorlásra, és szinte az utol-só pillanatban húzták fel ismét a pallót.Néhány dühödt fekete a vízbe vetette magátutánuk, de akkor már nem tehettek semmit.Ügyesen manőverezve a hajó viszonylag gyor-san kijutott a kikötőből, és hamarosan már anyílt tengeren siklottak. Még jól látták egy darabig, hogy szinte azegész part lángol. A megdühödött feketék fel-gyújtották a többi hajót, s az ott ragadt fehérekközött szörnyű mészárlást vittek végbe.Amikor már messze jártak, és kezdtek lecsilla-podni a kedélyek, Marchand egy hajtásra meg-ivott egy üveg brandyt, és vadul megrázkódottutána. Általában nem volt iszákos ember, demost képtelen lett volna józanul elviselni a ször-nyűségeket.
Antoinette mozdulatlanul ült a fedélzeten, ésüres tekintettel a hullámokat bámulta. JacquesMarchand odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
- Megmenekültünk, madame... és ez valósá-gos csoda! - mondta a régi udvariassággal, mint-ha az elmúlt órák borzalmai közepette nem is őlett volna olyan kíméletlenül durva azasszonnyal. Antoinette réveteg tekintettel felnézett, majdfélre nem érthető undorral lerázta magáról a férfi kezét. - Hagyjon békén! - sziszegte.
- Nem kellene ennyire haragudnia rám, hiszenmegmentettem az életét - jegyezte meg némi él-lel a férfi. - Nem haraggal, hálával tartozik nekem...
- Az életemet? Mit számít az életem a gyer-mekem és a férjem nélkül... Jacques Marchand érezte, hogy a nagymennyiségben megivott ital máris kezd a fejébeszállni. Nem akart lerészegedni az asszony előtt,de magára hagyni sem akarta még. - Én... mindent megteszek önért... ahogy ed-dig is mindent megtettem... Antoinette hirtelen felkapta a fejét és az apáti-ából magához térve szinte eszelősen támadt rá aférfiura.
- Mindent megtett? - rikoltotta eszelősen. -Hogy mondhat ilyet!? Maga szakított el a kislá-nyomtól! Ki kérte rá, hogy ide cipeljen?! Megta-láltam volna a gyermekemet, ha ezt nem akadá-lyozta volna meg! Hevesen felugrott, kócos, kibomlott haját lo-bogtatta a szél. Jacques Marchand szédülni kezdett az italtól,ahogy a hajó meglódult egy hullámon, a férficsaknem elesett, és azzal próbálta ellensúlyozniaz idegességét, hogy gúnyosan elmosolyodott. - Hol kereste volna egyáltalán a kislányt? Hi-szen láthatta: mindenütt teljesen elszabadult a pokol. - Megtaláltam volna!
- Igen? És aztán? A feketék egyszerre mészá-rolhatták volna le anyát és leányát?! - A férfiérezte, hogy ezek igen kegyetlen szavak. Ámmár nem ő beszélt, hanem belőle az ital. - Azthiszi jobb lett volna, ha a gazfickók kitépik agyermekét a karjaiból... leteperik magát és mindannyian megerőszakolják? Jobb lett volna!Antoinette karja szinte magától lendült, és egyerőtlen pofon csattant a férfi arcán.Jacques Marchand azonban csak röhögött.Üssön csak! Ha magánál ez a hála, akkorcsak üssön! Jó tett helyébe jót várj!Antoinette elfordult, és miközben könnyek po-tyogtak a szeméből, a korlátba kapaszkodva ahullámokat nézte, mintha a tengerbe akarná vet-ni magát.
- Mihez kezdek most? - kesergett kétségbe-esetten. - Elveszett minden, ami egyáltalán szá-mított nekem. A gyermekem... a férjem...
az ott-honom... Maga elragadott tőlük, és gorombánmagával cipelt az akaratom ellenére... És mégazt sem tudom, hová... Jacques Marchand vállat vont.
- Én Charlestonban lakom, Dél-Karolinában,de a menekülteket oda szállítom, ahová csakóhajtják. Természetesen jó pénzért... - Nekem nincs pénzem - suttogta az asszony. - Csak ez a néhány ékszer rajtam... - Az is valami - hangzott a cinikus válasz. -Ha már hálát nem érez, akkor legalább fizessen! - Franciaországba akarok menni - suttogtaAntoinette kesergő hangon. - Igen, oda... A ro-konaim Párizsban élnek. Mellettük kell lennem,hiszen teljesen magamra maradtam. - Franciaországról szó sem lehet-jelentette kiJacques Marchand és már alig tudta, mit beszél,annyira berúgott. - Mit képzel, mi?... Kuba,vagy az Államok... ezt a két lehetőséget tudomfelkínálni. Inkább Amerikát ajánlom, s egyben abiztonságot... mert tudnia kell, hogy az ön hálátlansága ellenére... én szeretem magát, Antoinet-te... és természetesen én magam szeretném öntbefogadni az otthonomba...
- Gazember! - sziszegte Antoinette. - Aljasgazember! Hát ezért... ezért cipelt magával!A férfi vállat vont, és részegen röhögött. - Mi másért? Hát mit gondolt?... Én szeretemmagát, Antoinette, mert maga a legszebb... - Szeret? - kacagott fel Antoinette hisztériku-san. - Hazudik! De még ha igaz volna is, ez en-gem egyáltalán nem érdekel.
- Még arra is hajlandó vagyok... hogy felesé-gül vegyem... Na, hozzám jön?... Jöjjön velemCharlestonba...
- Soha! - kiáltotta az asszony elszörnyedve. -Mit merészel?! Hát egy csöppnyi erkölcsi érzéksem szorult magába?! Feleségül kér... amikormég egy órája sincs, hogy Jean Baptiste... Ó, is-tenem! És a gyermekem...
- Én tudok várni - jelentette ki nyugodtanMarchand. - Majd holnap... is... megkérem... - Szégyellje magát, soha nem leszek a felesé-ge - hajtogatta az asszony konokul és gyűlölettelnézett a férfira. És csak most döbbent rá, hogyhonnan jön a förtelmes italszag. - Marcand...maga részeg! A férfi csendben kuncogott.
- Az vagyok... De ha nem jön hozzám... holrakjam ki a hajóról? Antoinette mind a két öklével rásújtott a férfiszéles mellkasára. Nem tudta elviselni, hogy ígybeszéljen vele, gyűlölte a cinizmusát és a gonosz-ságát. Gyűlölte, mert úgy érezte, hogy miattalett egyik percről a másikra ennyire kilátástalanaz élete.
- Savannah-ban élnek rokonaim! - kiáltotta. -Ha Amerikába megyünk, vigyen oda!Jacques Marchand megszédült, és mivel nemtudta megtartani az egyensúlyát, féltérdre zuhant.
- Hoppá... - motyogta. - Még egyszer... utol-jára megkérdezem... Lesz a feleségem, vagynem lesz, he? Antoinette de Lafergier gyűlölködve nézte atökrészeg férfit, ámbár rájött, hogy inkább un-dort és kétségbeesett iszonyatot érez, mint gyűlöletet.
- Teljes szívembe gyűlölöm és megvetemmagát, Marchand! sziszegte. - Még soha éle-rtemben nem találkoztam olyan emberrel, aki al-jasságban utolérhetné magát! Soha... soha nemhagyom, hogy még egyszer megérintsen... és Is-ten a tanúm rá, hogy inkább leharapom a sajátnyelvemet, de soha többé nem állok szóba magával!
MÁSODIK RÉSZ
SOLANGE Charleston, Dél-Carolina állam1806. augusztus 22.
ELSŐ FEJEZET Vendég a múltból
1. Jacques Marchand dolgozószobájának résnyirenyitott ajtaja mögött dühös ordítás harsant. - Micsoda?! Mit mondtál, ki keres? - Antoinette de Montega, uram - rebegte meg-rettenve Palk, a néger szolga. És még hozzátette:- Savannah-ból. A név hallatán a reggelizőszalonban is der-medt csend támadt. Olívia, Jacques Marchandédes bátyjának, Robertnek az özvegye riadtankapta fel a fejét, kék szemei tágra nyíltak a vadharag hallatán. A ház urának öccse, Francois pe-dig csodálkozva húzta fel vastag szemöldökét. Akis Philip, a néhai Robert Marchand és Olíviaegyetlen gyermeke nagyot ugrott ijedtében anagybátyja ordítására.
- Anya! Miért kiabál Jacques bácsi? És ki azaz Antoinette de... elfelejtettem... az kicsoda?Olívia Marchand magas homlokú, arisztokrati-kus vonású, szigorú arcú asszony volt, akinekmind a tekintetéből, mind pedig a testtartásábóllerítt, hogy megkeserítette az élet. Nem sokkalezelőtt töltötte be a negyvenedik életévét, ám afekete ruhában, melynek viselésére élete végéigszent fogadalmat tett, legalább ötvennek hatott.Az ember azt hihette volna, hogy kilenc évesgyermeke, a kis Philip nem is sajátja, hanem in-kább az unokája. Az asszony a sógora ordításától és az azt köve-tő névtől úgy megriadt; hogy nem tudott vagynem akart válaszolni a gyermeke kérdésére.Csak egy félszigorú rendreutasításra tellett tőle. - Játssz tovább, Philip! És ha hozzám szólsz,beszélj franciául! Ne feledd, hogy nem szabadelfelejtened az őseink nyelvét, még ha ebben azországban angolul beszélünk is!- Oui, maman! De ki az a...
Francois Marchand letette a kezében tartottköltségszámoló ívet a dohányzóasztalra; és ma-gához intette az unokaöccsét.
- Nincs semmi különös, Philip, csak egyhölgy keresi a bácsikádat. Egy réges-régi ismerőse.
- De akkor miért kiabál Jacques bácsi? - Figyelj, Philip! Ez a hölgy... ezt a hölgyetJacques bácsi valamikor igen jól ismerte, vala-mikor régen ő mentette meg az életét, de Jacquesbácsi már nagyon-nagyon régen nem látta, és ta-lán azt gondolta, hogy már nem is él!A fiú hunyorított.
- Értem. Annyira öreg ez a hölgy?Francois nevetett.
- Alig hiszem, hogy öreg lenne. Bár én mégsohasem találkoztam vele, úgy gondolom, ha-sonló korú lehet, mint édesanyád.Francois Marchand, jó képű, jó kötésű, vállasfiatalember volt, a harmincas évei elején, és nap-cserzette, barna arca, éles, fürkésző tekintete el-árulta, hogy élete java részét valószínűleg tenge-ren tölti. Arca mintha csak a bátyja ábrázatátmintázta volna, csak éppen fiatalabb kiadásban.Rendkívül hasonlított Jacques Marchand-ra, an-nak ellenére, hogy ő tizenöt évvel később, másanyától született. Hárman voltak testvérek. A két idősebb fiú,Robert és Jacques folytatták a tengeri kereske-delmet, amit még az apjuk hagyott rájuk. Ké-sőbb persze a fiatal Francois is tengerre szállt,sőt, Robert tragikus halála és Jacques megrokka-nása után ő maradt a testvérek között az egyet-len, aki még mindig járta a tengereket.Róbert Marchand halála
után Jacques magá-hoz fogadta a bátyja özvegyét s annak gyerme-két, és megfelelően gondoskodott róluk. És ez ahatalmas ház adott otthont Francois-nak is, haegy-egy hosszú útjáról hazatérve pihenni akartegykét hetet vagy hónapot. Most épp egy ilyen pihenő időszak volt,Francois már három hete időzött Savannah-ban,s úgy tervezte, pár hónapig még nem is száll ismét hajóra. Volt valami, amit szeretett volnaelintézni az újabb, hosszú út előtt.Megismert egy lányt, aki rabul ejtette a szívét,és nem hagyta nyugodni a gondolatait.Margaret Allingham! Bejáratos lett a protestáns Allingham-házba, ésmiután sir Lioneltől engedélyt kapott, hogy ud-varoljon a szép Margaretnek, s a lány is szívesenfogadta őt, úgy tűnt, semmi sem állhat a szerel-mük útjába, legfeljebb az idő. Mert a házassá-got elkapkodni nem szabad, ebben mindkettenegyetértettek. Azonban azt tervezték, hogy ha-marosan bejelentik az eljegyzésüket a társaság-ban, és pár hónapon belül egybekelnek.És Francois sohasem volt türelmetlen alkat.Bár teljes szívéből imádta a tengert, semmi más-sal nem tudta helyettesíteni azt az érzést, amikora csípős, sós, tengeri szél hűs vízpermetet sodoraz arcába, ez alkalommal még örült is annak anyugalomnak, ami ebben a hatalmas házban kö-rülvette. Merthogy Jacques Marchand barátságosotthona szinte sugározta magából a békességet,ami annak köszönhető, hogy a ház ura annyisok-sok kalandos év után visszahúzódott, sokatgondolkodott, és ezalatt volt ideje kialakítanimagában egy nyugodt, kiegyensúlyozott természetet. S ezt a higgadt, csendes embert csak ritkántudta felzaklatni valami annyira, hogy kiáltson,vagy ne adj Isten, felordítson haragjában.A váratlan vendég látogatása azonban a jelekszerint egy ilyen esemény lehetett.Palk vonult át a reggelizőszalonon; hogy bekí-sérje a hallban várakozó vendéget, s arcvonásai-ról lerítt, hogy őt is igen meglepte a ház uránakhangos reagálása. Aztán az inas hamarosan egysötét ruhás
asszonnyal tért vissza.Francois udvariasan felállt, és lopva a dolgozószoba nyitva maradt ajtaja felé pillantott. Úgylett volna illendő, hogy a házigazda eléje siet avendégének, ám Jacques Marchand ezt nem tettemeg. És nyilván nem csak feledékenységből.Amikor az asszony odaért hozzá, Francoismeghajolt, és kezet csókolt. - Madame! Az asszony kedvesen rámosolygott, ám a vo-násaira telepedett feszültséget nem tudta feled-tetni. Őt is rendkívül felizgathatta valami hír, ésképtelen volt uralkodni a türelmetlenségén. Ámamikor a fiatalemberre pillantott, mintha kissémegis ijedt volna a látványtól. - Ön ugyebár monsieur Marchand... testvér-öccse? Igen, csak az lehet... a hasonlóság kísér-teties...
- Igen, madame. Francois Marchand vagyok.Jacques a bátyám. Az asszony zavartan meredt a fiatalemberre.Még mindig nagyon szép volt, és sugárzott belő-le valami megkapó bűbáj, mely rabul ejtette aférfiszemeket. Nagyjából egykorú lehetett Olivi-ával, ám ahogy most egymás mellett álltak, elsőpillantásra legalább húsz év különbséget lehetettvolna megállapítani. Olívia Marchand megtörtvolt és megkeseredett; a vendég hölgy pedig ra-gyogó és életvidám. Francois nem értette, miért van az; hogy kép-telen levenni a tekintetét arról a szomorkás,ugyanakkor élettől lángoló szempárról. Vajonmi okozza ezt a fura kettősséget az asszony lelkében?
- Tudja, monsieur Marchand - lehelte alighallhatóan az asszony amikor én és az önbátyja először találkoztunk, Jacques Marchandépp így nézett ki.
- Igen, madame, számosan említették már,hogy a hasonlóság köztem és a bátyám közöttigen megtévesztő. - Valóban, valóban... Palk, aki eddig türelmesen várakozott, most,hogy a vendég Olívia Marchand felé is odabic-centett, a dolgozószoba ajtaja felé mutatott. - Erre tessék, asszonyom. Monsieur Marchandvárja önt!
2. Jacques Marchand a hatalmas mahagóni íróasz-tala mögött ült, és még csak mozdulatot sem tett,hogy felemelkedjen a karosszékéből vagy kezetcsókoljon. Szándékosan mutatkozott ilyen rossz házigaz-dának ezelőtt az asszony előtt, akire nem tudottmáshogy gondolni, csak haraggal. - Madame de Montega - szólalt meg a férfireszelős, ingerült hangon. Nem hittem volna,hogy valaha is beteszi a lábát ebbe a házba. Úgylátom, tévedtem.
- Jacques Marchand - szólalt meg az asszonymeg-megremegő hangon. - Alaposan eljártakmaga fölött az évek... A férfi kissé előrehajolt a székében, és ujjaiidegesen matattak az asztalon a papírok között.Az elmúlt években valóban megöregedett, s bármég az ötvenet sem töltötte be, jóval idősebbnekhatott. A bátyja halála, saját tragédiája kiölte alelkéből a tüzet, és megkeseredett
vénemberrélett ilyen fiatalon. Bár arcán a hegeket jól ápoltszakállal álcázta, s haját gondosan fésülte, a sze-me alatt húzódó ráncok és sötét karikák elárul-ták, hogy több időt tölt a ház félhomályos helyiségeiben és gyertyafénynél, mint kint a szabad-ban. Egykor feszes, napbarnított bőre most in-kább a meszelt falhoz hasonlított. - Azért jött - kérdezte a férfi - hogy gúnyo-lódjon rajtam? Vagy talán hencegni kíván azzal,hogy magán mit sem öregítettek az évek?Az asszony bájos arcán bosszúság suhant végig.
- Maga ugyanolyan arrogáns, mint régen... éslegalább ugyanolyan modortalan is, monsieur!Még hellyel sem kínál...
- Nem, madame, megváltoztam. Nyugodt, bé-kés ember lettem, s súlyt helyezek arra, hogy aházamban a vendégek semmiben sem szenvedjenek hiányt. Önnel azonban e tekintetben kivételtteszek. Ugye, megérti az indokaimat?Egy teljes percen át mindketten hallgattak, az-tán Antoinette de Montega megigazította sötét-kék ruháját, és kínálás nélkül helyet foglalt. - Ezek szerint még most sem bocsátott megnekem? - kérdezte halkan. A férfi idegesen megrezzent.
- Világéletemben szenvedélyes ember voltammadame. Ugyanolyan mélyen és vadul tudokgyűlölni, mint ahogy szeretni tudtam. Ön nemtartott igényt a szerelmemre, madame, ok nélkülelvetette még a barátságomat is, megfeledkezvearról, hogy az életét mentettem meg... olyasmi-vel vádolt, amit nem követtem el... és az ön jó-voltából a társaság kiközösített. Csoda hát, haezek után rossz érzéseket kelt a
szívemben az önváratlan megjelenése és úgy viselkedek önnel,ahogy azt egy nem szívesen látott vendéggel teszem? Ismét hallgattak mindketten. Talán a régi em-lékeken merengtek. De aztán Jacques Marchandfelemelte a fejét.
- Sok a dolgom, asszonyom. Kérem, mielőbbtérjen a lényegre! Hiszen nyilván oka van annak,hogy tizenhárom év után váratlanul eljön a házamba... és hajlandó szóba állni egy fegyverke-reskedővel... a férje gyilkosával!"Mindkét férjem gyilkosával!" - gondolta An-toinette de Montega, ám ezt fölöslegesnek tartot-ta kihangsúlyozni. Igyekezett keménynek és ha-tározottnak mutatkozni; úgy tenni, mintha a férfiarrogáns szavai egyáltalán nem érdekelnék. - Igaza van - jelentette ki. - Nem akarom ra-bolni az idejét, monsieur Marchand. Máris ráté-rek jövetelem okára. Azért jöttem önhöz, hogy asegítségét kérjem. Jacques Marchand idegesen nevetett. - Segítséget? Tőlem? Maga? Képtelenség! - Nem, nem az, monsieur. Tizenöt évvel ez-előtt maga erőnek erejével vonszolt el Saint Do-mingue szigetéről és akaratom ellenére arrakényszerített, hogy sorsára hagyjam a kislányo-mat! Istennek hála, hírt kaptam arról, hogy az éndrága Solange-om csodával határos módon túlél-te a mészárlást, egy ismerős család vette pártfo-gásába, és várja, hogy a szülei érte menjenek. Ésén azért jöttem önhöz, hogy hajózzon el SaintDomingue-be, és tegye jóvá egykori bűnét! Önvolt az, aki egykor elszakított a gyermekemtől,az ön úri kötelessége, hogy hazahozza őt nekem!Jacques úgy érezte, hogy elborul az agya, ésakaratlanul is megkapaszkodott az íróasztal szé-
lében.
- Micsoda?! - ordította felháborodottan. - El-ment az esze?! A hétszentségit neki!
3.
- Mit akarhat ez a hölgy a bátyámtól, Olívianéném? - kérdezte Francois Marchand, amikor adolgozószoba csukott ajtaján keresztül újabb or-dítás és vad káromkodás kezdődött. - És nem ér-tem, hogy beszélhet ilyen trágár módon Jacquesegy úrihölgy füle hallatára. Ez skandalum!A fiúcska jókedvűen felnevetett. Francois bá-csi annyira más volt, mint a mama. Ő is ugyan-azokat a dolgokat mondta, mint mindenki, decsak azért, mert "így illett", ám közben a szemeinevettek. Philip - bár még csak kilenc éves volt - hallomásból tudta jól, hogy Francois bácsihuncut szemű fiatalember, aki minden "szépasszonyt" megnéz, és lehet, hogy azért vette védelmébe a vendéget, mert ő is egy "szép hölgy".Sokkal jobban szerette Francois bácsit mindenmás rokonánál, még talán a mamájánál is. Hiszen Francois bácsi sohasem tért haza az útjairólajándékok nélkül, szívesen mesélt neki a kaland-jairól, és nem úgy bánt vele, mint egy kisgyerek-kel, hanem mint egy leendő felnőttel. Tőle bár-mit lehetett kérdezni, készséggel elmagyarázottmindent, és olyan megértő volt. És még ha eset-leg megbotránkozott is Philip egy-egy illetlenkérdésén vagy a viselkedésén, azt sem olyanéles, panaszkodó hangon és keserű, vádló sza-vakkal tette, mint a mama.
- Philip! - szólt rá a gyermekére Olívia. - Nenevess ilyen illetlenül! Philip hirtelen abbahagyta a nevetést, és lehaj-totta a fejét. - Oui, maman. A dolgozószobából ismét felhangzott JacquesMarchand fojtott, dühös kifakadása. - Menj a szobádba! - utasította Olívia azonnala fiút. - Félő, hogy itt olyan kifejezéseket hall-hatsz, melyek nem valók egy gyerek fülének.Oui, maman. Olívia Marchand elgondolkodva követte a te-kintetével a fiát, aki engedelmesen kimasírozotta reggelizőszalonból. A gyerek az ajtóból mégvisszafordult.
- Francois bácsi, te nem jössz velem? Aztígérted, ma megtanítasz tengerészcsomókat kötni. A fiatalember elmosolyodott.
- Majd holnap, Philip. Most dolgom akadt.Majd holnap megtanítalak az összes csomóra,amit csak ismerek. Miután a fiú mögött becsukódott az ajtó,Francois hátratolta a székét, és melegen rámo-solygott a sógornőjére.
- Igazán engedelmes, jó eszű gyerek.Olívia azonnal viszonozta a mosolyt, és köz-ben arra gondolt, hogy Francois most mennyiveljobban néz ki, mint amikor legutóbb tengerreszállt. Úgy látszik, hogy szerelmes a fiatalember,és ettől az érzéstől valósággal
kivirult. Ő is ottvolt a Saint Pierrot-on négy évvel ezelőtt, amikorváratlan balesetet szenvedtek, s Robert meghalt,Jacques pedig megnyomorodott a katasztrófá-ban. Francois a közelben állt, amikor a ledőlő ár-boc agyonütötte az idősebb bátyját, s majdnembeleőrült abba, hogy nem tudta elrántani a lezu-hanó veszedelem alól. Az élmény hatására csak-nem összeroppant és megkeseredett, Nagyonszerette mindkét bátyját, úgy nézett fel rájuk,mint a példaképeire. Addig a napig azt képzelte,hogy a tengerész élete csupa öröm, azonban ak-kor rádöbbent; hogy ez igencsak veszélyes foglalkozás. Ám mostanra a keserű és aggódó rán-cok nagy része eltűnt a fiatal férfi arcáról, s a ke-serű érzéseknek csak az emléke maradt. Vonásaimindig is komornak hatottak a szemei fölött íve-lő dús, sötét szemöldökök és széles, kiugró áll-kapcsa miatt. Ennek ellenére, kisfiú korábanFrancois megdöbbentően kék szemeiben mindiggyengéd, kedves kifejezés ült, gyakran pajkos-ságtól csillogott. És ez a pajkosság mind a mainapig megmaradt, bár ezt Olívia inkább "huncutság"-nak titulálta magában. És tudta jól, hogyFrancois valóban "nagy csibész", mint amilyen akét bátyja volt. Nem érzéketlen a női báj iránt, sszenvedélyes természete néha képes elragadni ajózanság ösvényéről. Miután a fiú távozott, Francois Marchand átülta sógornője mellé a homokszínű, keleti kanapé-ra, mert látta az asszonyon, hogy van mondani-valója a vendéggel kapcsolatban, de nem akarjafennhangon közölni. A dolgozószoba felől újabb káromkodás hal-latszott. Francois komor arccal pillantott arra, és felakart egyenesedni. - Ez már... tűrhetetlen! Olívia azonban megfogta a karját. - Fogalmam sincs, mi hozhatta ki Jacques-otennyire a sodrából, de azt hiszem, bármi történikis odabenn, az nem ránk tartozik, nem lenne illendő megzavarni.
A fiatalember a fejét rázta. - De ez akkor is...
- Madame de Montego rászolgált Jacques ha-ragjára - mondta a nő. És ha eltűri, hogy ígybeszéljen vele, ezzel nyilván ő is tisztában van.Ha nem akarná tűrni, már rég nyílt volna az ajtó,és a vendégünk vörös arccal távozott volna...Francois-t ez a magyarázat nem nyugtattameg, ám mivel a káromkodás és a hangos sza-vak abbamaradtak, s a dolgozószoba felől nemhallatszott tovább ki semmi; a fejét rázva visszaült.
- Ugye, tudja, ki ez a nő? - kérdezte OlíviaMarchand. Francois az emlékeiben kutatott. - Hát, az igazat megvallva nem sokat tudokróla. A nevét nem túl gyakran ejtették ki ebben aházban. Csak azt tudom, hogy Jacques-nak régiismerőse, és hogy valamiért Jacques jobban ha-ragszik rá, mint az angolokra. És ez nagy szó.De hogy mi az oka a neheztelésének...Hangja teljességgel közönyösen csengett, de asógornője mégis kutató pillantást vetett feléje. - Úgy látom, madame de Montego még így is-meretlenül is elnyerte az ön rokonszenvét.Francois - jegyezte meg. - Azonban attól tartok,ez a nő érdemtelen rá, hogy foglalkozzunk vele.A fiatalember elmosolyodott.
- Meglehet, madame, ám engem az esemé-nyek kíváncsivá tettek, s gyanítom, mindaddignem fogok nyugodni, amíg választ nem kapokarra a kérdésemre, hogy vajon mi oka lehet a bá-tyám ily
váratlan és szokatlan kitöréseinek és in-gerültségének. Ha nem tévedek, az okok nemebben a mostani találkozásban, hanem a múltbankeresendők... Olívia még egyszer belepillantott a sógora ké-ken csillogó szemébe. Vállat vont. - Hogy korábban ismerték-e már egymást, aztnem tudom - kezdte. Azonban tizenöt évvelezelőtt a férjem és Jacques gyakorta bonyolítottak le különböző kereskedelmi utakat Saint Do-mingue-be, amit ma Haitinak hívnak. 1791-benegy ilyen úton jártak épp ott, amikor kitört a lá-zadás és a feketék meg a kreolok lemészárolták,elűzték a francia birtokosokat. Madame de Mon-tego... akkor persze még máshogy hívták... szin-tén ott élt azon a gyarmaton. Amikor kitörtek alázongások, a férjét meggyilkolták, és Jacquesvolt az, aki az asszonyt több más menekülővelegyütt a hajójára fogadta és elhozta Savannahba. Hogy mi történt köztük és mi nem, azt pon-tosan én sem tudom, hiszen Jacques mindig isolyan zárkózott volt, ha az érzéseiről faggatták...de azt hiszem, beleszerethetett a szép hölgybe.Az azonban, lévén nemesi származású, hallanisem akart arról, hogy Jacques Marchand... egyközönséges polgári személy felesége legyen.Sőt, azzal vádolta őt, hogy erőszakkal hozta ma-gával... és hogy az első férje halálához Jacques-nak is köze volt. Jacques azonban annyira szerethette azt az asszonyt, hogy még ezek után semfordult el tőle. Mit sem törődve azzal, hogy aférjét gyászolja, Jacques feleségül kérte. A ne-meshölgy válasza azonban erre az volt, hogyhozzáment Gaston de Montegóhoz, majd pedigazt állította, hogy a francia nemeseket Saint Do-mingue-ben azokkal a fegyverekkel mészároltákle a feketék, amelyeket Jacques és Robert szállí-tottak oda a kreolok pénzéért. Emiatt a vád miattaz ön bátyját évekig nem fogadták egyetlen úritársaságban sem, és sokan még a köszönésüketsem viszonozták. És emiatt a vád miatt Jacqueselégtételt követelt, kihívta párbajra Gaston deMontegót, és lelőtte. Hogy ezt követően mi tör-tént, azt végképp nem tudom, mert az addig fék-telen és életvidám Jacques magába
zárkózott,búskomor és embergyűlölő lett. Hosszú évekettöltött a tengeren, és csak hetekre tért haza, Sa-vannah-ba. Aztán négy évvel ezelőtt, amikor aza katasztrófa tör tént... végképp magába roskadt.És most idejött ez a nő... Francois a homlokát ráncolta, és szórakozottpillantást vetett az ajtó felé. - Igazán elragadó teremtés lehetett tizenöt év-vel ezelőtt. Azt hiszem, megtudom érteni Jacqu-es bácsit, hogy emiatt a nő miatt elvesztette az eszét! Olívia Marchand legyintett. - És nem ő volt az egyetlen! - Hogyan? Az asszony közelebb hajolt a sógorához. - Amikor Gaston de Montegót utolérte a vég-zete, legalább fél tucatnyi férfi kezdte ostromolniaz özvegyet a leghevesebb udvarlással. Ám...bár igen tekintélyes és gazdag savannah-i urak isakadtak madame de Montego kérői között, azasszony mindőjüket kikosarazta és azóta semment férjhez. Francois elhúzta a szája szélét. - Ezek szerint nyilván szeretőt tart. - Miből gondolja ezt, Francois?A fiatalember nevetett.
- Egy ilyen szép asszony... Hát, bizony egyál-talán nem úgy néz ki, mint egy gondozatlan virá-goskert. Nekem inkább úgy tűnik, mintha igen-csak gondos kertész munkálkodna a közelében.Olívia feddőn összevonta a szemöldökét.
- Ejnye, Francois... nem tetszik nekem, ahogyön egy úrihölgyről megnyilatkozik. Még akkorsem, ha történetesen Antoinette de Montegórólszól is. A fiatalember nevetett, aztán ismét a bezártajtó felé pillantott.
- Vajon miről beszélgetnek? Kedvem lennehallgatózni... Olívia elsápadt.
- Francois Marchand! Kérem, türtőztesse magát!
4.
- Jézus vérére, asszonyság, hát elvette Isten azeszét?! - háborgott Jacques Marchand. - Vagytúl sok brandyt ivott, mielőtt elindult hozzám? - Nem, monsieur, ép eszem birtokában va-gyok és teljesen józan, mint mindig. - Józan! - üvöltötte dühösen Jacques. - Azokután, amit velem tett, még van képe idejönni, ésilyen arcátlan kéréssel állni elő? Hát ez példátlan! Antoinette de Montego dacosan megemelte azállát, és határozottan nézett a megkeseredett férfiszemébe.
- Azért jöttem ide, mert ön az egyetlen, akihazahozhatja nekem a kislányomat. És minda-mellett ezt megtenni önnek nem lehet kérdéses,hiszen azok után, amiket tizenöt évvel ezelőttművelt, ez egyenesen kötelessége.- Kötelességem?! A nő arca megvonaglott.
- Nagyon kérem, monsieur, ne emelje fel ilymagasra a hangját, mert a hangereje sérti a fülemet!
- Kit érdekel, hogy sérti, vagy nem sérti? Ezaz én házam, olyan hangon beszélek, ahogy aka-rok! Ha nem tetszik, elmehet, hogy újabb tizen-három évig ne is lássam! Fel is út, le is út, madame! Antoinette de Montego felállt, aztán dacosanvisszaült.
- Maradok - jelentette ki. - Addig nem moz-dulok innen, amíg meg nem hallgat. Vagy haakar, kidobathat a szolgáival... hiszen ön a sajáterejéből már legfeljebb kiabálásra képes!Jacques Marchand még mondani akart valamiindulatosat, de a nő szavaitól a torkán akadt aszó. Úgy bámult erre az arcátlan nőszemélyre,mintha sosem látta volna.
- Hogy... hogy merészel? - hörögte.
- Maga hogy merészel káromkodni a jelenlé-temben? - vágott vissza a nő. - És hogy meré-szel úgy bánni a vendégével, mint valami négerszolgával? Jacques Marchand valamelyest lecsendesedett,és bár egy ideig ellenségesen bámult a nőre, avégén mégis lesütötte a szemét. - Idejött - motyogta - a képembe vágja, hogyöreg vagyok és nyomorék, és olyasmit követeltőlem az úri becsület nevében, amit... amit... - Mindketten tudjuk, hogy én sohasem jöttemvolna el arról az átkozott szigetről azon a pokoliéjszakán, ha ön nem kényszerít erőnek erejével.Sohasem lettem volna képes arra, hogy a sorsárahagyjam a három hónapos kislányomat. Ön el-szakított a gyermekemtől, és bár elismerem,hogy én ezért... önre zúdítottam minden gyűlöle-temet, s megmentőm helyett ellenségemnek te-kintettem... hajlandó leszek megbocsátani önnekmindenért... ismétlem: mindenért... ha jóvá teszia bűnét, és hazahozza nekem az én kicsi Solan-ge-omat! A férfi merőn bámult rá.
- És ha én... nem tartok igényt a bocsánatára? - Akkor nem kérek bocsánatot, de imádkoznifogok önért a templomban, és Istent kérem, hogysegítsen jóvátenni mindazt, amit én az ön sérel-mére elkövettem...
- Tehát elismeri? - hörrent fel a férfi. - Elis-meri hát, hogy kettőnk közül nem én voltam az,aki nagyobb fájdalmat okozott a másiknak...nem én döftem mérgezett tőrrel orvul hátba...Az asszony vállat vont.
- Csak azt kapta, amit megérdemelt. És igen,elismerem. Bántani akartam önt, mert gyűlöltem.Gyűlöltem azért, amit velem tett. Gyűlöltemazért, mert hagyta meghalni az első férjemet, ésmég inkább gyűlöltem azért, amiért megölte amásodikat. - Egyiküket sem szerette. - Ez valótlan állítás. Jacques Marchand dühösen rázta a fejét. - Az első férje elhanyagolta önt... emlékszem,ön saját maga mondta... Montego pedig túl idősvolt önhöz. Nem szerethette. Az asszony vállat vont.
- Őket csak nem szerettem, de magát gyűlöltem.
- Igen? Akkor miért nem ment férjhez valaki máshoz? Az asszony keserűen nevetett.
- Miután Gaston megölése után maga arcátlanmódon ismét elém járult, és ocsmány ajánlatottett? Emlékszik? A férjem még temetetlenül he-vert, maga pedig szabályszerűen berontott hoz-zám, és azt követelte, hogy legyek a felesége...És amikor elutasítottam, megesküdött Isten nevé-ben, hogy ha a magáé nem leszek, másnak semenged át többé. Azt mondta, hogy ha újra férjhezmegyek majd, azt az embert is kihívja párbajraés megöli. Emlékszik? Hát ezért nem
mentemférjhez soha többé, hogy ne kelljen több ember-nek meghalnia maga miatt. Jacques Marchand zordan meredt az asszonyra.
- Én annyira szerettem magát, Antoinette.Több lányos ház is akadt; ahol jó szívvel fogad-ták volna az udvarlásomat, ám én nem tudtammás nőre gondolni, csakis magára. Elvakított aszerelem, és minden mást félretettem. Nem érde-kelt, hogy megalázott, nem bántam, hogy magamiatt kitaszítottak a társaságból, csak azt nemtudtam elviselni, hogy más ölelje önt... - És még most is így érez irántam? - kérdeztea nő. - Érez még valamit a szívében?Jacques Marchand sóhajtott. Úgy tűnt, mos-tanra már sikerült leküzdenie a nagy felindulá-sát, megcsendesedett, s a beszélgetés is béké-sebb mederbe terelődött. A réges-régi gyűlöletpár pillanat alatt elenyészni látszott mindkette-jükben. Ám a felszín alatt még mindig forrong-tak az érzelmek.
- Válaszoljon! - követelte Antoinette de Mon-tego. - Azt mondta szerelmes volt belém? El tu-dott felejteni ennyi év alatt? Az igazat akaromhallani. Jacques Marchand megragadta az asztal szélét,és karizmai segítségével felállt a székből. Meg-ragadta a mankóját, és három éles koppanás kí-séretében kilépett az asztal takarásából. A jobblába biztosan állt a padlón, ám a bal oldalon,ahol a mankó segítette, a nadrág szára alól nemházicipőbe bújtatott láb, hanem egy gyalult facsonk támaszkodott a padlóra.
A férfi kivárta, amíg a vendége felfedezi ezt ahibát, és a szép szempár összeszűkül a meglepe-téstől. Aztán jelentőségteljes mozdulattal megkopogtatta a nadrágját a térde alatt. - Fából van - mondta. - Akárcsak a szívem.Ha belém rúgnak, nem fáj, mint ahogy sem fáj-dalmat, sem pedig egyebet nem érzek a szívemben sem. Érzéketlen fa mindkettő.Antoinette de Montega még most is alig tudottszóhoz jutni.
- Hallottam a balesetről... és beszélték, hogyeltört a vállcsontja, de a lába... a lábáról nem be-szélt senki...
- Nyomorék vagyok - suttogta kéjes elégtétel-lel Jacques Marchand. Térdtől lefelé hiányzika bal lábam, csak egy darab fa van helyette... ésmankó nélkül már járni sem tudok. És maga ide-jön hozzám... hozzám, a nyomorékhoz, feleleve-níti a múltat, és olyasmire akar rávenni, amihezsemmi közöm. Az asszony a fejét ingatta.
- Ön valóban megbűnhődött a bűneiért, mon-sieur, ám a kötelezettsége irántam és a lányomirányában még mindig fennáll.
- Igen, megbűnhődtem - morogta JacquesMarchand. - Fegyvereket és muníciót szállítot-tam Haitiba a mulattoknak, akik jó pénzt fizettekérte. És négy évvel ezelőtt is fegyvereket szállí-tottunk a bátyámmal, amikor az egyik gazembermeggyújtotta a puskaport, és a hajóm csaknemszilánkokra robbant... A bátyám ottveszett. A legénység fele szintúgy... Nekem pedig annyicsontom tört, hogy azt hittem, sohasem jövőkrendbe. Végül is, csak a bal lábamat
vesztettemel, nem nagyon tudok hajolni, és fáj a mellka-som, ha nagy levegőt veszek... de élek. Készcsoda, hogy Francois öcsém sértetlenül úsztameg a katasztrófát. - Ő is a hajón volt?
- Az első robbanás a tengerbe röpítette, ésszerencsére a fiú még az eszméletét sem vesztet-te el. Így most ő az egyetlen Marchand, aki képes tengerre szállni, én már a házat sem nagyonhagyom el... Antoinette de Montego sírósan nézett magaelé. A mankós férfi visszabotorkált az asztalmögé, és nyögve beleereszkedett a székébe. - Éppen ezért, madame, beláthatja, hogy fö-löslegesen jött ide. Az ön leányát még akkor semlennék képes elhozni önnek, ha ez szándékomban állna.
- És az öccse? - kérdezte a nő hirtelen. -Monsieur Francois megtehetné ön helyett. Talál-koztam vele a kinti szalonban. Rátermett, bele-való fiatalembernek látszik. Jacques Marchand nevetett.
- Pont olyan a kölyök, mint amilyen én vol-tam tizenöt évvel ezelőtt, igaz? Nem dobbantmeg a szíve, amikor meglátta? Antoinette szíve igenis megdobbant, amikor afiatalembert megpillantotta. Ám ezt erősen tit-kolta. Igyekezett kitérni a közvetlen válaszadás elől.
- El kell hoznia a lányomat Saint Domingue-ről! - erősködött. - Ha ön nem képes rá, küldjeaz öccsét maga helyett!
- Először is... az a sziget, ahová maga az öcsé-met meggondolatlanul küldené, már rég nem Sa-int Domingue, hanem Haiti... Fellázadt, gyilkosrabszolgák és kreolok országa, akik nem szívle-lik a fehéreket; még azokat sem, akik a segítsé-gükre voltak. Másodszor pedig, mi oka lenneFrancois-nak, hogy egy ilyen őrült küldetésrevállalkozzon?
- Először is... - kezdte a nő, ösztönösen utá-nozva Jacques Marchand kimért, ráérős stílusát. - megteszi azt ön helyett, amit a becsület öntőlkövetelne meg. Másodszor pedig... én úgy jöt-tem ide, hogy nem is reménykedtem abban,hogy ön ezt jószántából, puszta szívességbőlvagy kötelességtudatból megteszi nekem. Éppenezért üzletet ajánlok, monsieur. Tekintélyesösszeget kínálok önnek azért, hogy az egyik hajója elmenjen Haitira, és elhozza a lányomat.Garantáltan megtérülnek a költségei.Jacques Marchand gunyorosan mosolygott. - Megtéríti a költségeket, asszonyom? És a ki-eső haszonnal mi lesz?
- Azért is bőkezűen kárpótolom. - Nos, ez remek. Nézzük csak! Tételezzük fel,hogy elfogadom az ajánlatát és az öcsémet elkül-döm Haitira... nem pedig Kubára vagy Guineá-ba... és ha beleszámítjuk az ön lányának felkuta-tási idejét is, akkor bizony egy vagy két út min-den bizonnyal kiesik. És azt ugye ön is tudja,hogy Kubán egyetlen rabszolga beszerzése tízdolláromba sem kerül, míg itt, Charlestonbanegyenként két-háromszáz dollárért el tudom adniőket. Ami a költségeket leszámítva... és rakomá-nyonként
200-250 rabszolgával számolva...negyven-ötvenezer dollár hasznot hozhat. Kér-dezem hát, madame, van önnek százezer dollárjaerre a célra? Antoinette de Montego sokat sejtetően elmo-solyodott.
- Ez nem jelenthet problémát számomra, monsieur.
- Ám ez még csak a kiesett veszteség - sietetthozzátenni basszúsan a férfi. - És még nem szá-moltunk azzal, milyen veszélynek teheti ki ma-gát az öcsém abban az átkozott országban, aholfeketék mészárolhattak le fehéreket büntetlenül. - És ezt a veszélyt... ön hány dollárra taksálja?Jacques Marchand érezte a gúnyt a nő hangjá-ban, és ismét haragra gerjedt. - Egy testvéremet már elvesztettem Haiti part-jainál - morogta. - Nagy bolond lennék, ha oda-küldeném a másikat is.
- Mennyire kívánja felsrófolni az árat?Jacques Marchand azonban már lezárta magá-ban a kérdést.
- Ön azt hiszi, alkudozok? Azt képzeli, hogypénzzel mindent megvehet? Nem, madame, eznem alku kérdése.
- Ön említette a kieső profitot. Én meg tudomfizetni.
- Nem, madame, döntöttem. Megfogadtam,hogy soha többé nem megyek Haitinak még aközelébe sem, és a testvéröcsémet sem engedem oda.
- Az ajánlatom félmillió dollár!Jacques Marchand arcán látszott, hogy meg-rendíti ez a hatalmas summa, ám olyan embervolt, akit már nem tudott elcsábítani a pénz ígé-rete. Amikor törvény tiltotta a rabszolgák beho-zatalát, ő négercsempészettel foglalkozott, ésegy vagyont keresett a tiltott üzleten. Aztán ami-kor 1803 végén Dél-Carolinában ismét engedé-lyezték a rabszolga-kereskedelmet, a legális üz-lettel még tovább növelte a vagyonát, és többpénze volt, mint azt az emberek képzelték.Azonban azt nem hitte volna, hogy ez azasszony képes ekkora summát felkínálni. Gastonde Montego tehetős ember volt, de nem ennyire. - Félmillió? - latolgatta a férfi, pusztán azért,mert kíváncsi volt, meddig lehetne elmenni. -Egymillió dollár szimpatikusabb lenne.Antoinette de Montego megrezzent.- Monseiur, ez...
- Nincs talán ennyi pénze, vagy sokallja ezt azösszeget a lányáért?
- Bármely-más hajós a tizedéért elvállalná!Jacques Marchand elégedetten nevetett. - Akkor bízza "bármely más hajósra", mada-me! Engem pedig hagyjon békén, legyen szíves! - Nem bízhatom másra. A legtöbben csak azutóbbi pár évben kezdtek hajózni, és a helyzetmiatt még sohasem jártak Haitin. Nem ismerikaz ottani viszonyokat; nincsenek kapcsolataik.Míg önnek minden
bizonnyal léteznek ott isme-retségei... Ezért kerestem meg önt.Jacques Marchand vállat vont.
- Meglehet. Ismertem ott egy-két kreolt... deki tudja, élnek-e még?
- Ön fegyvert adott el azoknak, akik most ha-talmon vannak. Nyilván emlékeznek önre, és ba-rátként tartják számon... Jacques Marchand komoran nevetett. - Barátként? Ez jó! Talán éppen az ellensé-gükként. Annak idején megkértem az árát a se-gítségemnek, és ők ötször annyit fizettek, mintamit azokért a fegyverekért máshol kaptam vol-na. És ezzel ők is tisztában voltak. Ráadásulévekkel később rabszolgavadászként tértemvissza a szigetre, és négereket csempésztem...Nem egyszer még összetűzésbe is kerültem azottaniakkal... Gondolja, hogy tárt karokkal fo-gadnának, ha ismét megjelennék? - Valaki azért bizonyára akad, aki jó pénzértsegítené. A férfi vállat vont.
- Akad. Antoinette de Montego a homlokát ráncolvafontolgatta a lehetőségeket.
- Megadom az egymilliót - jelentette ki végül. - Egymillió dollárt fizetek önnek, ha hazahozzanekem a lányomat, monsieur.
Jacques Marchand gazdag ember volt, de vér-beli kereskedő, és bárhogy igyekezett közömbösmaradni, ennyi pénz említése már őt is kihozta asodrából.
- Ön ilyen gazdag, madame? - tudakolta. - Ha mindenemet pénzzé teszem - lehelte a nő - összejön egymillió. Nyolcszázezrem van abankban, a többit pedig... A házam, a birtokom,az ékszereim, a lovaim, a rabszolgáim...A férfi töprengve nézett a vendége arcába. - Ha mindezt nekem adja, hol fog élni, mibőlfog élni? Antoinette vállat vont.
- Mindez másodlagos - felelte. - Nekem csakaz számít, hogy visszakaphatom a kislányomat.Jacques Marchand hosszan meredt maga elé,mielőtt megszólalt.
- Ön a beszélgetésünk elején említette, hogyhírt kapott a kislányáról. Ezek szerint biztosantudja, hogy életben van? Antoinette de Montego pirosló arca egy pilla-nat alatt megélénkült. Az asszony a táskájábólegy összehajtogatott levelet húzott elő, és a férfinak nyújtotta.
- Claire de Choissant írta másfél hónappalezelőtt. Én csak a napokban kaptam kézhez.Miközben széthajtogatta a levelet, a férfi töp-rengve pillantott az asszonyra. - Claire de Choissant? Az a Claire de Chois-sant, akire gondolok?
- Igen - lehelte az asszony. - A szomszédosbirtok volt az övéké Saint Domingue-n. Amikora lázongások elkezdődtek 91-ben és a rabszolgák feldúlták a házunkat, Jinenda... a mi hűségesdadánk a kicsivel az ölében elmenekült a szom-szédos birtokra. Nem akart szembefordulni azövéivel, de megszakadt volna a szíve, ha egy ár-tatlan csecsemőnek is meg kell halnia pusztánazért, mert világos a bőre színe. A szomszédosbirtokon a de Choissant házaspár már értesült abajról, és épp sietve távozni készültek. Jinendaaz ölükbe nyomta a gyermeket és otthagyta őket.Claire jó barátnőm volt, gyakorta beszéltük megegymással a dolgainkat, és nem hagyta sorsára akis Solange-ot. Részletesen leírta, miként sike-rült egy hajóra felkéredzkedniük abban a pokolizűrzavarban, s hogyan menekültek meg végül.Kubára mentek, s Havannában telepedtek le, egyföldbirtokos rokonuk fogadta be őket. Arról érte-sültek, hogy Jean Baptiste meghalt, de valakimondta nekik, hogy látott engem hajóra szállni.Ám a hajó nevét és úti célját senki sem tudta.Claire és Louis de Choissant éveken át próbáltaknyomomra bukkanni, még Párizsban is érdek-lődtek utánam az apám házában... de semmi hírtnem kaptak. Aztán amikor francia csapatok sike-resen elfoglalták a sziget egy részét...Miközben az asszony beszélt, Jacques Mar-chand sietve átfutotta a levelet. Nagyjábólugyanazt olvasta, amit Antoinette-től hallott,csak jóval részletesebben, terjengősebben, érzelgősebben. Ám most felkapta a fejét.
- Mi? A mieink visszafoglalták Haitit? - Ott áll a levélben - mondta Antoinette. -Persze, nem most, hanem még 1802-ben...Jacques Marchand legyintett.
- Ja, ön Ostin Leclere alkalmi diadalárólbeszél? Múló dicsőség. Azt a disznó Toussain-tkapták ugyan, de a katonák 1803 októberébenvégül is kivonultak Haitiről. Rég volt. Azt hit-tem, ismét történt valami érdekes... - Nem, sajnos nem. Akkor nem sikerültvisszafoglalniuk az egész szigetet, de Clairé és aférje azt hitték, hogy visszaáll a régi rend. Louisbizalommal viseltetett a katonai sikerekiránt, hogy Havannából sietve visszatelepültekaz otthonukba, és ezt a levelet már Haitiról küld-ték... St. Jolineoux-ból, egy észak-nyugati ha-tárfaluból. Jacques Marchand izgatottan lapozta át a há-rom oldalas levelet, és saját szemével is látniakarta az idevonatkozó sorokat. - Hé! - mordult fel szinte gorombán. - Enneka levélnek a keltezése... 1803. február 22. - Hozzám csak pár nappal ezelőtt jutott el -magyarázta az asszony. Ez a levél már Párizstis megjárta, és csak a véletlen szerencsének köszönhető, hogy egy ismerősöm a név alapján rá-döbbent, hogy nekem szólhat... - De hát... asszony! - kiáltotta Jacques Mar-hand indulatosan. - Három éve már, hogy ez alevél íródott! És azóta Haitin ismét a feje tetejéreállt a világ! Ki tudja, mi történt azóta ezekkel azemberekkel. Dessalines 1804 áprilisában szinteminden fehér embert kiirtatott a szigeten...Az asszony szája széle megremegett. - A kislányom él! - jelentette ki magabizto-san. - Biztosra veszem, hogy életben van. Tu-dom. Érzem... Jacques Marchand megdörzsölte az állát, ésigyekezett enyhíteni korábbi kifakadásán. - Végül is... nem mészároltak le mindenkit.Jönnek hírek arról, hogy számos fehér család élmég Haitin. Földbirtokkal ugyan nem
rendelkez-hetnek; de megtűrik őket maguk között. Talán ade Choissant família is...
- Élnek - erősítette meg a nő. - Tudom, hogyélnek. És arra várnak; hogy valaki elhozza őket... Jacques Marchand elgondolkodva meredtmaga elé, és a levelet tanulmányozta. - St. Jolineoux? - motyogta végül. - Igen, tu-dom, hol van. Jártam már ott egyszer. Sőt, is-mertem is ott egy embert... Antoinette de Montago csaknem felkiáltottörömében. - Ezek szerint vállalja?
- Hát... nem nagyon tudakozódtam, de olyanhírek járják, hogy mostanra már Haitin is kezde-nek elcsitulni a dolgok, és a kikötők fogadják abékés célú kereskedőhajókat. Igaz, elsősorban aspanyolokkal üzletelnek, ám rémlik, minthaazt hallottam volna, hogy a múlt hónapban Port-aux Crimes-ben horgonyt vetett egy savannahiércszállító is. De... azt mondja, hogy a kislányClaire de Choissant-nal együtt Haitin van? - Igen. Legalábbis a levél írásakor St. Joline-ux-ban tartózkodtak, de nem kizárt, hogy mos-tanra már a régi birtokukon találhatók Port-auxCrimes közelében. A férfi hümmögött.
- Ez mindenesetre megfelelő támpontnak lát-szik, amiből ki lehet indulni.
- Vállalja? - kérdezte a nő szinte könyörögve. - Elhozatja nekem a kislányomat?Jacques Marchand szigorúan meredt rá. - Egymillió dollár-jelentette ki. - És egy cse-kélyke ráadás...
- Ráadás? Nem tudok többet fizetni. Nekemnem marad semmim... Miféle ráadást kérhet mégegymillió dolláron felül?
- Önt - felelte habozás nélkül a férfi. - Cseré-be azért, hogy visszakapja a lányát, hozzám jön.- Hogyan? Mit beszél? Jacques Marchand árnyalatnyi iróniával elmo-solyodott.
- Ön mondta. Ha egymilliót fizet, nem maradsemmije. Engedje meg nekem, hogy elvegyem apénzét, és aztán házastársaként méltón gondos-kodjak önről és a leányáról!
5. Olívia Marchand már távozott, hogy intézkedjena konyhán az ebéd felől, de Francois még min-dig a reggelizőszalonban üldögélt, s bár Palk aközelben törölgette a port, a fiatalember nyugod-tan olvasgatott. Legszívesebben odalopakodott volna az ajtó-hoz, hogy hallgatózzon, ám ezt nemcsak a négerszolga jelenléte miatt nem tette meg, de az önér-zete sem engedte volna.
Elég sokáig kellett várakoznia, amikor végrenyílt az ajtó, és a sötétkék ruhás, szép asszonyjelent meg. Francois felállt, és a mankó meg aláb ütemes kopogásából arra következtetett,hogy a bátyja barátságosabban búcsúzik el avendégétől, mint ahogy fogadta.Amikor a szép hölgy elhaladt előtte, Francoisfejet hajtott, de a szeme sarkából Antoinette deMontégo arcát leste. Nem kerülte el a figyelmét,hogy az asszony egy pillanatra megállt, de csakannyira, hogy tetőtől talpig végigmérje őt, aztánmáris kisietett. A fiatalember az ablak széléhez húzódott, ésnézte, amint a karcsú, eleven mozgású asszonykilép a nagy ház ajtaján, és a néger kocsis márisugrik, hogy kitárja előtte a zárt fedeles; könnyűlovas kocsi ajtaját. Antoinette de Montego ruga-nyos mozdulattal lépett fel a kocsi fülkéjébe, ésamikor helyet foglalt az ülésen, felpillantott.Mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, te-kintete épp a reggelizőszalon tágas ablakáraesett. És amikor azt látta, hogy a fiatalembercsodálkozva vonja fel a szemöldökét, az asszonyelmosolyodott. A kocsis felkapaszkodott a bakra, és megsu-hintotta a két lovat. A hintó zörögve lódult mega kikötő irányába. Azonban ahogy a fülke abla-ka kisiklott Francois szeme elől, látta, hogy An-toinette de Montego továbbra is őt nézi és moso-lyog rá. Ám furcsa volt ez a mosoly; nem egykacér, bátorító gesztus, inkább egy bizakodó, reménykedő arckifejezés.
- Francois! - hallatszott a dolgozószobábólJacques Marchand hangja. Bejönnél hozzám?A fiatalember még szívesen elmerengett volnae mosoly mibenléte fölött, ám nem akarta meg-váratni a bátyját, s azt sem szerette volna, haJacques megsejti, miféle gondolatok suhantak átaz agyán ezzel a hihetetlenül elbűvölőasszonnyal kapcsolatban. Nem akarta, hogy Jac-ques furcsán nézzen rá, hiszen Olívia elbeszélésealapján most már gyanította, hogy a bátyja gyen-géd érzelmeket táplálhatott ez iránt a nő iránt. Ésminden bizonnyal sok
évvel ezelőtt mélyebb ér-zelmek dúlhattak közöttük, mint azt Olívia vagybárki más sejthetné.
- Francois! - kiáltott ki Jacques valamivel tü-relmetlenebbül. - Talán elaludtál? - Elnézést kérek, bátyám - lépett be Francoisa dolgozószobába félmosollyal a szája sarkában.Nem kívántalak megváratni, de tekintetemmelkövettem a vendéged kocsijának távozását, ésközben az utcai csődületből úgy vélem, valószí-nűleg befuthatott egy hajó a kikötőbe. Mivel aSaint Simon kikötése a napokban esedékes, arragondoltam, várok még egy kicsit az ablaknálhátha megpillantom valamelyik ismerős matró-zunkat... Az idősebb férfi ismét az íróasztala mögött ült,s elmélyülten olvasott egy kusza sorokkal tele-írt, három oldalas levelet.
- Ne is foglalkozz vele, kedves öcsém! - mor-mogta szórakozottan. Ha a Saint Simon befut,Gormesson kapitánynak úgyis első dolga lesz,hogy ide siessen. Gyere csak közelebb, csukd beaz ajtót, és foglalj helyet, amíg én végigfutomezt az irományt!
- Olvasd csak nyugodtan, Jacques - biccentetta fiatalember. - Én nem foglak zavarni. Bármegvallom, gyötör a kíváncsiság, hogy mi lehe-tett az oka az ingerültségednek, mely káromlatokformájában még a zárt ajtón át is kihallatszott...S Olívia kénytelen volt kiküldeni a szalonbólPhilip-et, lévén, hogy azok a hangos szavak neméppen gyermekfüleknek valók voltak...Francois hangja hirtelen elakadt, mikor Jacqu-es Marchand felnézett a levélből. Az idősebbférfi szemében komor kifejezés ült. Túlságosankomor és elszánt.
Ugyanakkor valahogy élettelteli; nem pedig a szokásos, megkeseredett tekintet.
- Úristen, Jacques! - kiáltott fel Francois döb-benten. - Történt valami baj? - Miből gondolod? A fiatalember vállat vont.
- Ahogy rád nézek, alig ismerlek meg. A reg-gelinél még egészen máshogy néztél ki. Ésmost... úgy látom, itt valami komoly baj történhetett. Madame de Montego rossz hírt hozott?Segíthetek valamiben? Szólalj már meg! - Én nem is tudom... dehogynem; persze! -motyogta Jacques Marchand, aztán megacéloztaa hangját. - Igen, segíthetsz. Pont te vagy az,Francois, akire szükségem van. Tartod még akubai kapcsolataidat? Francois meglepetten pillantott a bátyjára. - Amennyiben senorita Mendezre gondolsz,tudnod kell, hogy hamarosan eljegyzem Marga-ret Allinghamet, akit teljes szívemmel szeretek,és azok a hölgyek, akiket Margaret előtt ismer-tem, számomra teljesen közömbösekké váltak,és nem szándékozom tovább fenntartani velük akapcsolatot...
- Nem, nem, öcsém - vágott közbe JacquesMarchand gyorsan. - Én nem az egykori barát-nőidre gondolok. Tudom, mit érzel Allinghamkisasszony iránt, és sajnálom, hogy eszedbe jut-tattam Rosalitát... De én másfajta kapcsolatrólbeszélek. Régebben üzleti
kapcsolatban álltáltöbb dél-kubai birtokossal... Raoul Scortia, Damiano Correanza... Francois vállat vont.
- Tulajdonképpen a kapcsolat még mindigfennáll, de mostanában nemigen hallottam róluk.Az elmúlt néhány évben, mint te is tudod, igye-keztünk elkerülni Kubát és inkább Guineát vet-tük célba a hajóinkkal. Csak mostanában hor-gonyzunk le Havanna környékén... De miértfontos ez? Hogy jutott eszedbe?Jacques Marchand felsóhajtott. - Ülj le, öcsém! Ez egy hosszú történet lesz,ne állva hallgasd végig! Emlékszel még Haitira? - Természetesen - horkant fel a fiatalember. -Vagy talán már elfelejtetted, hogy én is ott vol-tam négy évvel ezelőtt a Saint Pierroton? - Nem, nem felejtettem el - morogta az idő-sebb fivér, és megkopogtatta falábát. - Hogyanis felejthetném el azt a napot? De én nem a rob-banásra gondolok, hanem előtte arra a hétre,amit Haitin töltöttünk. Emlékszel a falvak nevé-re, amiket bejártunk? Francois bizonytalanul bólintott, de nem felelt. - St. Jolineoux? - kérdezte a bátyja. - Dereng? - Nem ott vételeztünk vizet a hordókba... meggyümölcsöt, meg szárított halat? - De igen. Jó a memóriád, fiú. És remélem,hogy még másra is emlékszel, mert hamarosanismét ellátogatsz Haitire. Francois idegesen megnyalta a szája szélét.
- Remélem, nem annyira hamarosan kell oda-mennem, hogy még az esküvőt sem tudom meg-tartani Margarettel?
- Attól tartok, öcsém, még az eljegyzésre semlesz időd. Amint a Saint Simon befut és kipakol-ja az árut, ismét tengerre száll... mégpedig veleda fedélzetén...
- Már megbocsáss, kedves bátyám - csattantfel Francois ingerülten de talán rosszul emlék-szem, és nem te voltál az, aki két héttel ezelőttarra biztatott, hogy pár hónapig most maradjak aházadban? Talán nem te javasoltad éppen, hogypihenjek egy keveset és ne szálljak ismét tengerre?... - De igen.
- Akkor most miért küldesz ilyen sietve márisegy újabb útra? Pár héttel ezelőtt, amikor énakartam menni, épp te jegyezted meg, hogy Gor-messon kapitány kiválóan boldogul az én jelen-létem nélkül is. Mi változott meg azóta? Miértvan szükség ily hirtelen az én személyemre? Ésmi köze van ehhez az úthoz madame de Monte-go viharos látogatásának?
- Ezek szerint nem áll szándékodban útra kelni? Francois a fejét rázta.
- Tudod nagyon jól, hogy eddig mindent meg-tettem a családi vállalkozásunk felvirágoztatásá-ért, és minden tekintetben elismertem, hogy te ésRobert határozzátok meg a tennivalókat... és az-tán Robert halála óta vakon követem az utasítá-saidat, mert tudom, hogy pusztán a korod révénbölcsebb és tapasztaltabb ember vagy nálam.De... és ezt meg kell értened, Jacques... mostegyszerűen nem hagyhatom itt Margaretet ilyenváratlanul. Megígértem neki, hogy az esküvőn-ket követően még legalább három hónapig nemszállok tengerre, s azután is egyre kevesebb útonveszek majd részt. Egyszerűen nem tehetemmeg, hogy megmásítom a szavam, és faképnélhagyom még az eljegyzés előtt... Ezt ugye megérted?
- Én megértem, édes öcsém, de attól tartok, hate is megérted, hogy miről van szó, megmásítoda véleményedet. - Kizárt dolog. Jacques Marchand vállat vont.
- Azt jelenti ez a két szó, hogy részedről adöntés végleges és valaki mást kell küldenemerre a veszélyes és kalandos vállalkozásra, mely-re madame de Montego kért fel?A fiatalember az utolsó szavak hallatán elbi-zonytalanodott, de aztán megacélozta magát.Imádta a kalandokat, a kockázatos utakat, a ve-szélyes helyzeteket, s a szép asszony neve is ser-kentette, de Margaretre gondolt, és nem mond-hatott mást.
- Attól tartok, bátyám, ha az említett feladatsürgős, valaki mást kell találnod helyettem. - És nem is érdekel, miféle feladatról van szó?
- Az igazat megvallva majd kifúrja az oldala-mat a kíváncsiság, de gyanítom, ha hű akarokmaradni a kedvesemnek tett ígéretemhez, jobb,ha nem tudom... Jacques Marchand vállat vont.
- Azért nem hittem volna, hogy ilyen könnyenlemondasz arról a pénzről, amit ezzel az úttal ke-reshettél volna.
- Tudod nagyon jól, hogy nem szívesen mon-dok le egyetlen dollár profitról sem, ám kár is azösszeget említened, az elhatározásom megingat-hatatlan. Nagyon sajnálom, Jacques, az elkövet-kező háromnégy hónapban nem áll szándékom-ban hajóra szállni.
- Kár. Mert ez esetben madame de Montegomásnak fogja kifizetni azt a félmillió dollárt,amit felajánlott nekem azért, hogy elhozzam aleányát Haitiről...
- Ez tényleg kár, mert... - Francois döbbentenelhallgatott, és a szeme olyan tágra nyílt, hogycsaknem kiesett a szemüregből. - Félmillió dollár?! - kiáltotta.
- Halkabban! - intette a bátyja. - Nem kell eztaz utcán járkálók orrára kötni! - Félmillió dollár? - kérdezte Francois valami-vel halkabban, de legalább ugyanolyan hitetlen-kedve, mint az előbb. - Valódi félmillió...
- Madame de Montego voltaképpen egymilli-ót kínál, ám mivel a hajó az enyém és a legény-séget én fizetem, jogosnak tartom, ha te csak afelét kapod a teljes összegnek...Francois meg sem tudott szólalni. Ő nem voltolyan gazdag, mint a bátyja, és bár sejtette, hogyJacques tehetős ember; fogalma sem volt a va-gyona roppant méreteiről. Félmillió dollár olyansok pénz volt számára, amit egyben el sem tudott képzelni. Ő egy hajóút alatt általában egy-.két ezer dollárt keresett, és ezzel az összeggelmesszemenően elégedett volt. Amikor a félmilli-ót először meghallotta a bátyja szájából, már ak-kor is elképedt, pedig akkor még úgy gondolta,hogy ezen az összegen természetesen osztozniakell Jacques-sal, ami azt jelenti, hogy ő legfeljebb százezret kap... Azonban most, amikor rá-döbbent, hogy félmillió kimondottan az ő része,csak hápogni tudott.
Jacques Marchand persze eleve tudta, hogy ezlesz a tiltakozás vége, és szórakozott mosollyalélvezte ki a hatást, amit a bejelentése okozott.Sőt, hogy a maradék bizonytalanságot is kiöljeaz öccséből, tovább folytatta az ajánlat elemez-getését.
- Ennyi pénzből építhetnél magadnak egy ha-talmas házat... olyat, amilyet szeretnél, és Mar-garet kisasszonyt azzal a tudattal vehetnéd fe-leségül, hogy élete végéig fényűző életet bizto-síthatsz neki. Sőt, ennyi pénz birtokában sohatöbbé nem kellene tengerre szállnod, csak akkorhajóznál, ha úgy tartaná a kedved. És magunkközött szólva; én azt gyanítom, hogy ha elmon-dod a kedves Margaretednek, hogy mekkorapénzösszegért kell oly sietve elhajóznod, talánaz ő szíve is megenyhül irányodban és nem ve-szi olyan zokon, hogy nem tartod be az ígérete-det, és a házasság tolódik néhány hónapot... - De hát hogyan... mit... és miért? - hebegteFrancois.
Jacques Marchand hamiskásan elmosolyodott,e pillanatban ugyanolyan farkasszerű volt azarca, mint tízenöt évvel ezelőtt, amikor még él-vezte és habzsolta az életet.
- Ezek szerint mégis érdekel az ügy, öcsém? - Madame de Montego leányát kell elhoznomHaitiről? De hogy kerül egyáltalán egy fiatallány arra az elátkozott szigetre? Nem is tudtam,hogy van gyermeke... És miért fizet az a hölgyilyen roppant nagy összeget? És miért pont hoz-zád jött a megbízással? Hiszen bárki boldoganállna a rendelkezésére ezért a pénzért. - Bárki - morogta az idősebb fivér egyetértő-en. - Viszont véleményem szerint senki nemakad egész Charlestonban, de talán még az álla-mokban sem, aki rendelkezne saját hajóval, s olykiválóan ismeri Haitit, mint én. MindamellettAntoinette-et személyes okok vezérelték hoz-zám. Én nem csak a szigetet ismerem, de egykorjártam a férje birtokán, és a házukat is láttam.Francois a homlokát ráncolta.
- Amikor a Saint Pierrot-on St. Jolineux melletthorgonyoztunk... azt mondtad, hogy most elő-ször kötöttél ki a szigeten.
- Jártam ott korábban is - felelte az idősebb fi-vér komor képpel. - Épp azon az éjszakán, ami-kor megnyíltak a pokol kapui, és mindenhonnanördögök özönlöttek elő, hogy gyilkoljanak, mészároljanak, s elemésszenek mindenkit, akinekfehér a bőre színe. Haitin ma azt a napot forrada-lomnak hívják, de én ott voltam és láttam, hogynem volt egyéb, mint egy szörnyű és kegyetlenmészárlás. - Mikor volt ez?
- Ezerhétszázkilencvenegyben... Akkor Haititmég Saint Dominguenek hívták, nyugodt fran-cia gyarmat volt, és ugyanolyan békésen csordo-gált az élet, mint errefelé, a déli államokban. Az-tán egy napon a feketék és a kreolok fellázadtak,s mindenkit lemészároltak a hajdani uraik közül,aki nem tudott időben kereket oldani. Én azon azéjszakán épp a szigeten tartózkodtam... egy bizo-nyos üzleti ügy miatt. Mielőtt felszedtem volna ahorgonyt, úgy véltem, meglátogatom azt a fiatalasszonyt, akire korábbi ottjártamkor már szemetvetettem. Igen, róla van szó... Antoinette deMontegóról. Akkor persze még máshogy hívták,az első férje nevét viselte. Antoinette még min-dig gyönyörű asszony, ám tizenöt évvel ezelőtt,fiatalsága virágában senkit sem ismertem, akihozzá fogható lett volna. A kormányzó bálján is-mertem meg, és attól fogva valahányszor Haitinjártam, kerestem a lehetőséget, hogy legalábbmessziről megcsodálhassam... Így volt ez azon avégzetes éjszakán is. Kizárólag azért mentem elaz egyik helybéli nemesúr báljára, mert azt re-méltem, hogy Antoinette-et ott találom. Figyel-meztetni akartam a veszélyre, és felkínálni neki,hogy magammal hozom Charlestonba a hajó-mon. Tudtam, hogy férjnél van, de a szépségeannyira megőrjített, hogy ez a tény egy csöppetsem zavart. És én igazából nem is feleségül ven-ni akartam őt, csak egy örökké emlékezetes, ro-mantikus kalandra vágytam... megölelni, megcsókolni, a fülébe suttogni, hogy szeretem... - És? Elmondtad neki, hogy szereted?Jacques a fejét rázta.
- Akkoriban még nem. Tartózkodóan viselke-dett velem, ahogy egy férjes asszony számára il-lendő idegen úriember társaságában. Ám a tartózkodása dacára a szeme elárulta nekem, hogynem boldog a férje mellett, s bizonyos jelekbőlarra következtettem, hogy nem vagyok teljesenközömbös a számára. Bár szerintem ezt akkormég ő maga sem merte önmagának bevallani, devonzódott hozzám. Egyfajta megfoghatatlan, fá-tyolszerű érzelem kötött össze bennünket,
deugyanakkor ez a fátyol ott lebegett közöttünk ésnem tette lehetővé az érintkezést. Azon az éjsza-kán azonban már csaknem sikerült áttörni a köz-tünk lebegő fátylon, és csaknem sikerült kipré-selnem magamból a szerelmi vallomást. Ám alázongások sokkal hamarabb elkezdődtek, mintreméltem, és csaknem magam is nagy kutyaszorítóba kerültem. Én biztosra vettem, hogy a "forra-dalom" még várat magára két-három hónapot, detévedtem. Antoinette férje katonatiszt volt, azon-nal mennie kellett szolgálatba, amint a lázongá-sokról hírt kaptunk. Az egészet persze alig-aligvették komolyan; és a bál nyugodtan folytatódotttovább. Én kihasználtam az alkalmat, és elmond-tam Antoinette-nek, hogy a veszély nagyobbmint gondolná... Nem akarom túl hosszúra nyúj-tani a részleteket, a lényeg az, hogy Antoinettekomolyan megrémült, és bár arról hallani semakart, hogy velem együtt elhajózzon, ő magakért meg, hogy kísérjem haza a birtokukra, ésmaradjak mellette. Megtettem. Azt hittem; hogyegyfajta női praktika, és örültem, hogy ezáltalvégre kettesben lehetünk. Ám mekkorát kellettcsalódnom, amikor a de Lafergier-udvarházhozérve csak füstölgő, feldúlt romokat és meg-csonkított hullákat találtunk. Antoinette háromhónapos gyermeke eltűnt, és nekünk is menekülnünk kellett. Ő azt követelte, hogy járjam bevele a környéket, a szomszédokat és kutassuk felgyermekét, ám én ekkorra már rádöbbentem aveszély nagyságára, és erőnek erejével elragad-tam az összetört asszonyt, és a kikötőbe cipel-tem, ahol a hajóm horgonyzott. Iszonyatos volt,ahogy vágtattunk az éjszakában, és körülöttünksötét bőrű ördögök fehéreket mészároltak, gyúj-togattak, pusztítottak és egymást is öldökölték.A legborzalmasabb az volt, amikor áthajtottunka városon, Port-aux Crimes-en... Számos pokolijelenetnek voltam tanúja, és mindketten láttuk,amint Jean Baptiste de Lafergier, Antoinette fér-je elhanyatlik, és a fekete ördögök a szó szorosértelmében cafatokra tépik. - Úristen!
- Antoinette sikoltozva rángatott, amikor meg-pillantotta a férjét. A tiszt néhány katonájától kö-rülvéve megpróbált utat vágni a vérgőzös tö-megben. Az asszony mindenáron le akart ugrania kocsiról, hogy a férjéhez rohanjon, de én nemengedtem. És még csak megállni sem voltamhajlandó, mert tudtam, hogy a szerencsétlenekensegíteni már nem tudunk, és ha megállnánk, a miéletünk is véget érne. - Annyira borzalmas volt? Jacques Marchand legyintett.
- Száz fekete is jutott minden egyes katonára.Esélyük sem volt... Ám ezt hiába próbáltam ma-gyarázni Antoinette-nek, nem hitt nekem. Egyrecsak azt hajtogatta, hogy segíthettem volna... ésa férje miattam halt meg... és a gyermekét is mi-attam nem tudta megtalálni. Az ő szemébenmindennek én voltam az oka, de nem álltam levele vitatkozni. Úgy kellett felrángatnom a fe-délzetre, és épphogy fel tudtuk húzni a horgonyt,mert a vértől megmámorosodott feketék már akikötőben őrjöngtek, és felgyújtották azokat ahajókat, amelyek még ott vesztegeltek... Nekünkvégül is sikerült megmenekülnünk, de aznap éj-szaka több ezren haltak meg ott, és az elkövetke-ző napokban szinte minden fehér embert feldara-boltak, lefejeztek vagy cafatokra téptek... Antoi-nette sohasem bocsátotta meg nekem azt, hogymegmentettem az életét, a férjét és a gyermekétpedig veszni hagytam. Ám akkor én még fiatalvoltam és őrült, fogalmam sem volt a női lélekrejtelmeiről. Csak azt láttam, hogy az imádott nőt van velem, már nincs férfi, akihez tartozhatna,hogy az életét köszönheti nekem. Nem akar-tam sürgetni a dolgokat, de félig-meddig beval-lottam neki az érzelmeimet. Ám ez csak olaj volta tűzre. Antoinette még jobban meggyűlölt, ésamikor az egyik ostoba matrózom elszólásábólrádöbbent, hogy én fegyvereket szállítottam aszigetre, végképp mindennek vége lett. Elhoz-tam Charlestonba, de ő egy percig sem maradtvelem. Azonnal tovább utazott Savannah-ba, segy
másik Haitiből menekült család rokonainállakott. És amikor én egy évvel később ismétmegpróbálkoztam nála, olyan elutasításban részesültem, ami a legrosszabb sejtelmeimet is fe-lülmúlta... Antoinette kirúgott, mindenki előttmegvádolt szörnyű bűnökkel, és ráadásul hozzá-ment egy nála jóval idősebb, savannah-i nemes-enberhez, Gaston de Montegóhoz. - Te pedig kihívtad párbajra ezt az embert, ésmegölted őt. Jacques Marchand komoran meredt maga elé. - Miután nyilvánosan becsmérelt a társaságelőtt, nem tehettem mást. Voltaképpen magánakköszönheti a bajt. Akkor sem térhettem volna kia sértések elől, ha ez a szándékom. Ám az énszememet akkor annyira elvakította a gyűlölet ésa hiábavaló szerelem, hogy valószínűleg a sérté-sek nélkül is párbajra hívtam volna az illető urat.Mindamellett Gaston de Montego nem véletle-nül sértegetett. Mint később megtudtam, kiválócéllövőnek számított, és mielőtt Antoinette-et fe-leségül vette, három asszonyt is özveggyé tett;akikkel a szóbeszéd szerint korábban erkölcste-len viszonyt folytatott. A férjek rájöttek a kap-csolatra, ám az elégtétel helyett a párbajban őkhúzták a rövidebbet... Montego kiváló céllövővolt, engem azonban a párbaj napján pártolt aszerencse. Az ő golyója a fülem mellett fütyöltel, az enyém viszont épp szíven találta...Francois elhúzta a szája szélét. - És te, miután lelőtted a férjet, azonnal rohan-tál az özvegyhez, hogy feleségül kérd...Jacques Marchand a homlokát ráncolta. - Mint mondtam, akkoriban a hiábavaló szere-lem és a féltékenység elhomályosította a gondo-lataimat. Ezt tettem, amit említettél... ha nem isépp szó szerint. Mindegy. Ez volt az a pont, ami-kor azt hittem, örökre szakítottam Antoinette-tel.Savannah-ból el kellett jönnöm, mert minden-honnan kiutáltak, és az emberek elfordították afejüket, ha szembe jöttem. Akkor láttam utoljáraAntoinette-et, és lassacskán
sikerült elfelejtenemés az emlékét is elpusztítanom a lelkemben. Ámma, annyi gyötrelmes év után váratlanul megje-lent a házamban, és mindent felkavart bennem.Eleinte hallani sem akartam arról, hogy az őkedvéért bármit is megtegyek, de aztán mégisképtelen voltam nemet mondani neki...- Egymillió dollárért...
- A pénz lényegtelen! - morogta Jacques. -Engem más motivál. Antoinette érettebb lett azeltelt évek alatt, de ez csak még inkább előnyérevált. Már azt hittem, hogy mit sem számít nekemez az asszony... de amint megpillantottam, ismétrádöbbentem, hogy semmit nem ér nélküle azélet. Még mindig szeretem. Emiatt vállaltam el anevedben a feladatot, nem a pénzért.- Az én nevemben? Jacques Marchand elmosolyodott. - Lévén, hogy én nem tudok odahajózni és ki-hozni Haitiből a kislányt, rád vár a feladat, és eztAntoinette is tudja. És én biztosra vettem, hogynem mondasz nemet. Ha nem a pénzért, hát ak-kor az én kedvemért vállalod, igaz?Francois szórakozottan bólogatott. - Persze, hogy vállalom. Ezek szerint madameMontego pontosan tudja, hogy a kislány ottvan Haitin és nyilván a gyerek is tudja, hogy értefogok menni. Az idősebb fivér elmosolyodott. - Nos, nem egészen, kedves öcsém, azért ahelyzet nem ennyire egyszerű. Antoinette párnappal ezelőtt levelet kapott egy régi barátjától,hogy a kislányuk, Solange náluk van, ép ésegészséges. A levelet Haitiből írták, egészenpontosan St. Jolineouxból. Csakhogy nem a múlthéten, hanem három évvel ezelőtt, és azóta Hai-tin sok minden megváltozott. Lehet, hogy ismételmenekültek, sőt, az sem kizárt, hogy már nemis élnek. Ezért hát a feladatod nem azt jelenti,hogy mindössze oda kell menned, a fedélzetretenned a leányt
és hazavitorlázni vele... Nem,az egymillió dollárért jobban megkell dolgozni... Francois megvakarta a fejét.
- Kérdéses, hogy egyáltalán képesek leszünk-ekikötni. Tudomásom szerint Haitin nemcsak afrancia, de az amerikai felségjelzéssel befutó ha-jókat sem látják szívesen. Jacques Marchand megpaskolta az íróasztalánheverő levelet.
- Ebből a levélből semmi sem derül ki. Ám énúgy hallottam, elcsitult a lárma Haitin, és esetlegmeg lehet próbálkozni. Mindezt persze nekedkell kiderítened. Az elképzelésem a következő.Először kikötsz Kubán, és megpróbálsz informá-ciókhoz jutni valamelyik régi üzletfelünktől...Raul Scortiától vagy Damiano Correanzától.Ők közelebb vannak a tűzhöz, nyilván jobbantudják, hogy mi történik pár száz mérfölddel dé-lebbre, mint mi. Ha arról értesülsz, hogy St. Jolineoux-ban nem gyújtják fel és nem fosztják kiaz idegen hajókat, valamilyen szállítmánnyal...például élelmiszerrel odahajózol, és miközben azárut értékesíted, óvatosan tudakozódsz egy bizo-nyos Louis de Choissant családja felől. Nálukvan a kislány. Louis és Claire de Choissant. Aleányt Solange de Lafergier-nek hívják, mostan-ra... tizenhat éves lehet. Fogalmam sincs, hogynéz ki, s ezt még az anyja sem tudja, hiszen há-rom hónapos korában látta utoljára... és erre vonatkozólag a levél írója sem tér ki részletesen.Csak annyit tudunk, hogy a lány ép és egészsé-ges, vagyis nyilván nem féllábú és nem hiányzikegyik karja sem... Ha megtalálod a de Choissantcsaládot, elhozod tőlük a lányt, és már itthon isvagy. Ennyi az egész... Jacques Marchand gondosan vigyázott rá,hogy arca semmiféle érzelmet ne áruljon el.Francois megvonta a vállát és egy
pillanatramegragadta a bátyja karját. Ezelőtt soha nem be-szélgettek még Antoinette-ről, és a fiatalabb test-vér érezte, hogy a nő még mindig nagy hatássalvan a bátyjára. Ugyanakkor azt is érezte, hogyaz érett asszony elbűvölő pillantása az ő szívét ismegbizsergette. De hát ez olyasmi, amiről nemlehet beszélni - még testvérek között sem. Ésegyébként is, Antoinette de Montego nem tűntolyan asszonynak, aki kapható lenne könnyű kiskalandokra. És ráadásul neki ott van MargaretAllingham, aki nyilván fel fogja húzni a piszeorrocskáját, ha meghallja, hogy a leendő vőlegé-nye ismét tengerre szállni készül.Francois fancsali képet vágott; nem szerettetúlzottan a hisztériázó nőket. És Margaret, bárszinte minden más tekintetben tökéletesnek tűnt,néha bizony meg-megfeledkezett magáról.Jacques megveregette az öccse vállát, és mint-ha csak kitalálta volna, mire gondol, elmosolyodott.
- Ne félj, majd megbékül, ha hazajössz... - Azon gondolkodom - tért ki a téma előlFrancois - hogyan maradhatott életben Haitinfehér nemesi család a mészárlások után? - Kubára menekültek, csakúgy, mint számosmás család, aki felismerte a veszélyt és maradtmég ideje a szökésre. Azonban, amikor meghallották, hogy a franciák ismét megvetették a lábu-kat a szigeten, nem tudtak nyugodni, és azonnalhajóra szálltak...
- Ördög és pokol! - robbant ki Francois dühö-sen. - Micsoda felelőtlenség! Vajon mi voltennyire sürgős, hogy így siessenek haza? Igazánvárhattak volna még egy-két évet, hogy tisztá-zódjanak az állapotok! Mennyivel könnyebblenne a dolgunk! Mi a fenéért nem maradtak ott.
- Lehet, hogy már nem tudtak - tűnődött Jac-ques Marchand. Mindenesetre a levélből nemderül ki, mi volt a sietségük oka. Talán miköz-ben sikerült megmenteniük a kis Solange-ot, aző gyermekük meg Haitiban maradt... Vagy a ku-bai rokonuk nem jól bánt velük, és nem akartaktovább nála maradni... Vagy egyszerűen csakkrónikus honvágy gyötörte őket... Vagy annyirabizakodtak, hogy nem számoltak a veszéllyel.Gyakran előfordul, hogy amikor valakit közvet-lenül érint egy dolog, nem látja tisztán a teljesképet, csak a részleteket. Ami nekem nagyonnem tetszik az az, hogy ezen a levélen kívülegyetlen hírt sem kaptunk róluk az eltelt háromév alatt. És igazából azt sem tudni, mí történikmost Haitin... Pedig Charleston forgalmas, nagykikötőváros, jönnek ide hajók a világ minden tá-járól. Csak kellett volna hallanunk valamit arról,hogy mi történik a közelünkben! Amennyire éntudom, bármekkora volt is ott a felfordulás, hí-rek mindig is érkeztek onnan ilyen vagy olyanformában... Most pedig csak ez az egyetlen levéllehet a támpontunk... és nem tudhatjuk, mennyi-re támaszkodhatunk rá. Mindenesetre ez is több,mint a semmi. Bízzunk a szerencsében és a franci-ák erejében! Elhozod a lányt, ha törik, ha szakad. - És mi van akkor, ha nem él már, vagy pedigóriási bajban van és sehol sem találom? - kér-dezte Francois lassan. - Mi van akkor, ha üreskézzel kell hazatérnem? - Légy bizakodóbb!
- Én bizakodó vagyok, csak épp a lehetőségetlatolgatom. Egy ilyen út költségei...Jacques Marchand legyintett, majd nagyot só-hajtott.
- Ne törődj a költségekkel! Úgy érzem, tarto-zom ennyivel annak az asszonynak, hogy leg-alább megpróbálom megkeresni a lányát.
6. Francois Marchand sohasem említette Margaret-nek, hogy hosszú hajóútjain voltaképpen rab-szolgákat szállít, mert nem tudta, hogy az érzé-keny lelkű lány erre miként reagálna. ÉsFrancois a jól jövedelmező karrierje kezdeteitsem hozta szóba, amikor a rabszolgakereskede-lem nem volt legális Dél-Carolinában és ő csem-pészettel foglalkozott. Akkoriban ez rendkívülveszélyes volt, hiszen nemcsak a rabszolgák be-szerzése ütközött törvénybe, de az értékesítésükis külön fejezetet érdemelne a kockázatos vállal-kozások könyvében. És Francois sohasem sze-rette, ha aggódnak miatta. Most, miközben Mr. Allingham hatalmas há-zának szalonjában várakozott, arra gondolt, va-lyon hogyan fogadja majd Margaret a tervezettutazás hírét. Biztosra vette, hogy nem leszkönnyű dolga, és legszívesebben úgy utazottvolna el, hogy nem beszél a lánnyal. Ám tudta,hogy ez olyan sértés lenne, amit Margaret soha-nem bocsátana meg neki. Sóhajtott, és miközben várakozott, a díszes fa-liszőnyegeket szemlélte az ettől eltekintve puri-tán egyszerűséggel berendezett szalonban.Jonathan Allingham harmadik generációsamerikai volt; protestáns nagyszülei a yorkshire-iheffieldből vándoroltak ki az Új Világba, sCharlestonban telepedtek meg. Több rokonukkalközösen bankot alapítottak, s a város egyik leg-tekintélyesebb és leggazdagabb családjának szá-mítottak. Ennek ellenére híresek voltak szigorúerkölcseikről és puritán szokásaikról. Hithű pro-testánsok voltak, s Mr. Allingham nem nézte jószemmel, hogy a lányának egy katolikus fiatal-ember udvarol. Ám hite és meggyőződése elle-nére olyan ember volt, aki tiszteletben tartotta alánya érzéseit, és nem vetett gátat a szerelme-útjába, bár nem kellett volna
különösebbenkeresgélnie, ha a lányának protestáns kérőt akartvolna, hiszen Margaret leendő férje tekintélyeshozományra számíthatott. Azonban Francois Marchand nem a hozománymiatt udvarolt a lánynak. Bár ő személy szerintnem mondhatott a magáénak jelentős vagyont,tudta, hogy nyugodt lélekkel járulhat az angolapa elé, hiszen a Marchand-ok is a város leggaz-dagabb családjai közé tartoztak, és a házukkalsemmi okuk nem volt a szégyenkezésre.Miközben Francois azon töprengett, vajon ho-gyan eshetett meg az, hogy ő és Margaret szinteelső pillantásra egymásba szerettek, Joline, azidős, néger inas visszatért.
- Margaret kisasszony arra kéri önt, uram -kezdte az ősz hajú szolga hogy legyen szíveskifáradni a kertbe. Francois keresztülment a hallon, és hamarosanmár a gondozott angolkertben járt, magas platá-nok és szögletesre nyírt sövények között. A ten-geri kaviccsal végigszórt ösvény végén, a vidá-man csobogó szökőkútnál egy fehér ruhás alakült a padon napernyővel a kezében, s egy bőrkö-tésű könyvvel maga mellett. A vendég közeledtére felállt, és felé nyújtottamindkét kezét.
- Francois! Mily váratlan meglepetés! Úgyörülök, hogy látom! Margaret Allingham tipikus angol leány volt;fehér bőrét még a heves dél-carolinai nap semtudta barnára festeni, s még a világos ruhában isszinte sápadtnak tűnt. Olyannak, mint aki eddigiéletét esős éghajlaton élte le. Pedig ő már Char-lestonban született, ahol a nap általában jóvalmelegebben tűzött, mint ahonnan a lány őseiszármaztak.
Margaret egy magasan záródó, fehér ruhát vi-selt, s hozzá könyékig érő fehér csipkekesztyűt.magas volt és vékony, szinte vészesen sovány,álla szögletes, az orra határozott; kontyba fo-nott, homokszínű haja csak még inkább növeltekülseje látszólagos aszketikusságát. Ám ez akülső első pillantásra túlzott határozottságotridegséget sejtetett, maga volt a megnyilvánu-ló báj és kellem. Finom, arisztokratikus vonásaiérdeklődően csillogó, hatalmas, kék szeme, s ar-cán az enyhe pír csodálatosan széppé tették. Smikor mosolygott, a szája szögletében mindkétoldalon apró gödröcskék jelentek meg, melyeknekhatására Francois szíve minden alkalommal felme-legedett. A fiatalember könnyű csókot lehelt a lány jobbkezére, majd miután ugyanezt megtette a ballalis, mindkettőt fogva tartotta még egy pár pillana-tig, miközben szerelmesen néztek egymás szemébe.
- Ön csodálatosan szép ma, Margaret - lehelteFrancois, és szinte leküzdhetetlen vágyat érzett,hogy a karjaiba kapja ezt a törékeny teremtést,és megcsókolja. Ám sejtette, hogy ha ilyet tenne, s ezt meglát-ja valaki, soha többé nem léphetné át ennek aháznak a küszöbét - és valószínűleg Margaret ismegrettenne a modortalanságától. - Két perccel ezelőtt a nap oly melengetőn sü-tött, hogy abba kellett hagynom az olvasást. Be-csuktam a könyvet, és épp önre gondoltam...A lány visszaült a padra, és Francois is helyetfoglalt mellette. Amikor elindult az Allingham-házba, elhatározta, hogy nem fog kertelni, sazonnal elárulja a jövetele célját. Ám most alány jelenlétében sehogy sem akaródzott kibök-ni, hogy mit akar mondani. A padon heverő könyvre pillantott.
- Az otrantói várkastély? - kérdezte meglepet-ve. - De hiszen három hónapja...Margaret felkacagott.
- Jaj, dehogy! - mondta. - Ön most azt képze-li, igaz, hogy ilyen lassan olvasok? Amikor elő-ször járt a házunkban, akkor is ezt a könyvet olvastam, és most azt hiszi, hogy azóta sem jutot-tam a végére? - Óh, értem. Újra olvassa.
- Igen. Méghozzá negyedjére, rövid időn belül. - De miért? A lány a kezébe vette a könyvet, és szórako-zott mozdulattal belelapozott. - Szeretem Hugh Walpole modorát, és ez akönyve különösképp a kedvencem. Képtelen va-gyok betelni vele, s valahányszor olvasom, min-dig találok benne valami újat, ami felkavar és el-gondolkodtat. Úgy szeretném, ha ön is elolvasná. Francois zavarba jött. Megtanult ugyan írni és olvasni, de kitalált tör-ténetek fölött mereszteni a szemét haszontalanidőpocséklásnak tartotta. Jó, azt elismerte, hogyaz olvasás minden bizonnyal hasznos és szóra-koztató időtöltés egy gazdag úrikisasszony szá-mára, de annak, aki az üzletben helyt akar állnii,ilyesmire bizony nem nagyon akad ideje. Azon-ban mivel Margaret annyira rajongott ezekért akönyvekért, nem akarta bevallani, hogy ő nem-igen kedveli őket.
- Feltétlenül sort fogok keríteni rá - ígérte. -Bár sajnálatos módon az elfoglaltságaim miatt azutóbbi években kevés időm jutott olvasásra,azon leszek majd, hogy bepótoljam a hiányossá-gokat, s elsőként ezzel a művel fogom kezdeni.Bevallom, felkeltette az érdeklődésemet Hughalpole iránt, és alig várom már, hogy olvasssam. Hiszen ami iránt ön ennyire rajong, azminden bizonnyal számomra is nagy élvezetetjelent majd.
- Ó, ez remek! - ujjongott a lány, és a könyveta férfi kezébe nyomta. Tessék, szívesen köl-csönzöm önnek. Most, hogy egy ideig nem szállhajóra, nincs annyi tennivalója, és elolvashatja.Igen, olvassa el, Francois, és amikor végzett,majd elbeszélgetünk róla! Ó, úgy várom már,hogy hallhassam, mi a véleménye róla!Francois meghökkenve pillantott a könyvre.hogyan olvashatná el most, amikor épp elutaznikészül? És hogyan térjen ki a kedves felszólításelől. Ha nem akar hazudni, eljött az ideje, hogy be-számoljon a jövetele céljáról!Elvette a könyvet, de csak azért, hogy azt le-rakja maga mellé a padra. Aztán gyengédenmegfogta a lány kesztyűs kezét, és sóhajtott. - Mondanom kell valami fontosat, Margaret!Én... voltaképpen búcsúzni jöttem.- Búcsúzni? Mit beszél?
- Sürgősen el kell utaznom! - préselte ki ma-gából a fiatalember kényszeredetten. - Ma reg-gel befutott a kikötőbe a Saint Simon, és holnap-ismét felszedi a horgonyt... velem a fedélzetén. Margaret először szóhoz sem tudott jutni, az-tán pedig durcásan elrántotta az ujjait a fiatalem-ber gyengéd szorításából. - De hiszen azt ígérte...
- Pontosan tudom, mit ígértem, Margaret, éshiggye el, ha rajtam múlna, én be is tarta-nám az ígéretemet. De a körülmények arra kényszerítenek, hogy ismét tengerre szálljak... jóvalhamarabb, mint azt terveztem. Kérem, nagyonkérem, kedvesem, higgyen nekem! Én vagyok avilág legboldogtalanabb embere, amiért hosszúheteken keresztül nem láthatom majd az ön gyö-nyörű szemét; nem hallhatom a csengő hangját;nem láthatom, amint nevet... Higgye el, a szívemszakad meg, hogy el kell mennem, de egyszerű-en nem tehetek mást. Francois már látta a lelki szemei előtt, amintMargaret sértetten felugrik a padról, szipognikezd, esetleg sziszegve korholja az ígérete meg-szegéséért, fájdalomtól elcsukló hangon követe-li, hogy ne menjen sehová, vagy egyszerűen fa-képnél hagyja... Ám nem ez történt. Margaret szomorúan nézett a szemébe, ésFrancois őszinte tekintettel állta a vizslatást. - Édesapám pontosan megmondta - kezdtehalkan a lány. - A tengerjáró embernek a hajó azotthona, az éjszakai csillagos ég a takarója, és atenger az asszonya. Az ilyen ember, még hamegházasodik is, képtelen sokáig egy helyenmegmaradni, állandóan hívja a tenger, és mindigmennie kell... - De nem; én...
- Jól van - mondta a lány. - Én megértem. Öntürelmetlen, és érzi a tenger hívását. Menjencsak! Elengedem. Szívem szerint itt tartanám, detudom, hogy lehetetlen. Reméltem, hogy önmás, mint azok a tengeri emberek, akikről azédesapám mesélt, de tisztában vagyok azzal,hogy bármit is tennék vagy mondanék, úgysemtudnám lebeszélni. Ezért
inkább... elengedem.Francois ismét megfogta a lány kezét, és a szívéhez szorította. Hálás tekintettel nézett a csodásszempárba.
- Margaret, ön csodálatos! Képtelen vagyokönön kiigazodni; ön a meglepetések asszonya! - Elengedem... de meg kell ígérnie, hogyvisszajön!
- Megígérem. Visszajövők, amint tudok, ésakkor valóban nem szállok tengerre hosszú hó-napokig! A kisasszony elmosolyodott, és a tekintetükösszekapcsolódott.
- Vallja be, de a lelke üdvére, Francois... sze-ret ön engem? A fiatalember is mosolygott.
- Szívem minden hevével! Pillanatról pillanat-ra jobban. És amikor azt képzelem, hogy ennéljobban már nem is szerethetem, rá kell döbbennem, hogy mindig van egy újabb fokozat, egymég hevesebb szerelem, mely szinte már az imá-dattal egyenértékű. A lány a fejét rázta.
- Akkor... miért hagy itt újra? - Részben üzleti, részben becsületbeli ügy -magyarázta Francois. Voltaképpen a bátyám-nak kellene mennie, de ő... a falábával képtelenennyit megtenni. A lány arcán árnyék suhant végig.
- De ugye, nem veszélyes az útja?Francois sietve rázta a fejét, talán túlságosan is. - Nem, Margaret; e tekintetben nincs oka ag-gódásra. Mindössze érte kell menni valakiért; és el-hozni Charlestonba. Két-három héten belül itt-is leszek, és akkor végre megejthetjük az el-jegyzést. Már alig várom. A lány az esemény említésére boldogan elmo-solyodott. De aztán az arcára visszatértek az ag-gódó ráncok.
- Ha csak ennyi... nem mehetne valaki más önhelyett? Szükséges az ön személye?A fiatalember legyintett.
- Feltétlenül. Jacques bátyám személyes ügy-nek tekinti ezt a megbizatást, és ha már ő maganem mehet, a családból kell valakinek helyette-síteni. Mindamellett a megbízónk oly mértékűpénzösszeget fizet, aminek jó hasznát látjukmajd a közös életünkben. Margaret! Abból apénzből megalapozhatjuk a jövőnket anélkül,hogy az ön édesapja vagy az én bátyám vagyo-nára számítanánk! Ha sikerrel térek haza, ésmegtalálom azt a valakit, akit keresek, félmilliódollár üti a markomat! A lány szeme is tágra nyílt egy pillanatra a ha-talmas összeg hallatán, ám öröm helyett inkábbszomorúság suhant végig az arcán. - Félmillió dollár! - lehelte. - Uram, irgal-mazz! Kit kell elhoznia ezért a rettentő sok pén-zért? És honnan? A világ végéről? - Egy gyermeket - felelte Francois. - És nema világ végéről, csak Haitiről.Margaret halkan felsikkantott, és úgy nézett afiatalemberre, mintha rosszul hallott volna.
- Haitiről? - visszhangozta. - Hiszen ott a né-gerek megölik a fehér embert, amint megpillant-ják! Aztán egy kondérban megfőzik... és óh, Is-tenem, ezt kimondani is szörnyű!Francois nevetett.
- Ezek csak dajkamesék a hiszékeny kisasszo-nyok riogatására vetette oda könnyedén. - Azigaz, hogy pár évvel ezelőtt nagyon sok fehérembert megöltek ott, de az ottaniak nem kanni-bálok, nem ették meg az áldozataikat. Ugyan-olyan forradalom volt, mint amilyen Franciaor-szágban, vagy a világ más országaiban... csaképpen itt a bőr színe alapján el lehetett dönteni,hogy ki melyik oldalon áll.
- Haitiba akar menni? De hiszen ez rettenetes!Nem engedhetem! Francois próbált könnyednek látszani.- Az előbb már elengedett.
- Mert akkor még nem tudtam, miféle őrültsé-get forgat a fejében. Nem hagyom, hogy a vesz-tébe rohanjon. Visszavonom a szavam! Itt kellmaradnia, nem mehet oda! Még félmillióért sem!Francois szomorkásan rázta a fejét. - Nem a pénz a legfontosabb. A bátyám mi-att... meg kell tennem. De ne féltsen, ne aggód-jon miattam, Margaret! Megígérem, hogy nagyon fogok vigyázni magamra; és épségben té-rek k haza két-három héten belül. És azt is meg-ígérem, hogy akkor már nem lesz semmi akadá-lya annak, hogy egybekeljünk. Ha akarja, erremeg is esküszöm.
- Esküdjön! - kapott a szón a lány. - Esküd-jön meg, hogy épségben hazajön és hogy aztánmindaddig nem száll tengerre, amíg össze nemházasodunk. Francois nevetett.
- Esküszöm az összes szentekre...Isten nevére esküdjön! - ripakodott rá tréfá-san a lány. - Elfelejti, hogy protestáns vagyok?Öt nappal később Francois Marchand készenállt az indulásra. A bátyjával újra és újra megbe-szélte a tennivalókat, Jacques több vázlatos tér-képet is készített St. Jolineoux-ról és a Port-aux-imes környéki birtokokról. Francois elhatároz-ta, hogy az odafelé úton addig tanulmányozza avázlatokat, amíg azokat becsukott szemmel islátja maga előtt,. aztán elköszönt a bátyjától, Olíviától, a kisPhilip-től, vitorlát bontott, és bizakodva, tisztalelkiismerettel, furcsán emelkedett hangulatbaninlult el Haiti felé.
MÁSODIK FEJEZET
Solange
1. Solange de Lafergier úgy meredt a cellájamasszív faajtajára, s az előtte lévő rácsra, minthaa tekintete puszta erejével kinyílásra kényszerít-hetné. Ám természetesen az ajtó meg sem moc-cant, mint ahogy nem tárult fel az ő akaratára azelmúlt két és fél hétben egyszer sem. Az ajtócsak akkor nyikordult meg, ha a foglárok az ételthozták, vagy Caire nénit vitték el valahová.Két és fél hete raboskodott már ebben a kiet-len, rovaroktól nyüzsgő, rossz szagú cellában, ésnéha már
azt képzelte, soha többé nem fogjameglátni a napvilágot. Azt képzelte, hogy egy-szer majd az őreik elfelejtkeznek róluk, nemhozzák a poshadt vizet és azt az undorító förtel-met, amit ők ételnek neveznek. És akkor széplassan minden véget ér... Nem halhatok meg ilyen fiatalon!Ez a gondolat újra és újra visszatért az elméjé-be. Hiszen még tizenhat éves is alig múlt, azéletnek csak egy töredékét ismerte, és a fiatalokörök optimizmusával nem tudta elképzelni, hogyígy érne véget az élete. De akkor mi lesz? Meg fog szökni. Vissza fog menekülni KubábaRodolfo bácsihoz, Amanda nénihez és Joséhozmeg Pedróhoz. Miért is jöttek egyáltalán ide? Hiszen Rodolfobácsi birtokán olyan gondtalanul éltek! De ami-kor meghallották, hogy francia katonák szálltakpartra Haitin és visszafoglalják a négerektől aszigetet, Louis bácsival nem lehetett bírni. Valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta haza, ésmagával hozta a családját. És magával hozta őt,Solange-t is, aki azóta a de Choissant családhoztartozott, amióta elvesztette az anyját és az apját.Solange voltaképpen nem sokat tudott a szüle-iről, csak azt, hogy amikor az ő születését köve-tően pár hónapra zavargások robbantak ki a szi-geten és de Choissant-ék Kubára menekültek,valami okból kifolyólag őt is magukkal vitték.Állítólag azért, mert az édesapja meghalt azösszecsapásokban, az édesanyját pedig nem si-került időben megtalálniuk. Hogy hol volt akko-riban az édesanyja és ő miként került a de Chois-sant-birtokra, arról nem sokat tudott, de nem isnagyon kérdezősködött. Csecsemő volt még ak-kor, amikor az események történtek, és az igaziszüleire nem emlékezett, nem is emlékezhetett.Az ő számára az anya és apa szerepét Claire néniés Louis bácsi töltötték be, akik ugyanolyan sze-rető gondoskodással nevelték és taníttatták,mintha a saját gyermekük lenne. Talán azért isragaszkodtak annyira hozzá, mert nekik nemszületett gyermekük, bárhogy szerettek volnaegy fiú örököst. És
mivel a gyermek csak nemakart megfoganni, a szülői szeretetüket a "foga-dott kislányukra" ruházták át.Claire néni gyakran beszélt arról, hogy ő szá-mos levelet írt és megpróbálta felkutatni az igaziédesanyját, Antoinette de Lafergier-t, ám a pró-bálkozásaira nem érkezett válasz, ami vagy aztjelentette, hogy a levelek nem jutottakel a cím-zetthez, vagy pedig azt, hogy az anyja nemakarja visszakapni őt. Volt idő, amikor kislányként Solange ez utób-bi lehetőségre gondolt, és durcásan megtagadtaaz anyját. Elhatározta, hogy ha netán Antoinettede Lafergier egy szép napon mégiscsak felbuk-kan, akkor ő majd sértődötten elfordul tőle, és-nem fog szólni hozzá. Hiszen az az anya, akiennyi időn át nem találja meg a gyermekét, azmár nem is érdemes a szeretetre. De aztán ahogynagyobb lett, felfogta, hogy Antoinette de Lafer-gier talán nem is sejti, hogy ő életben maradt ésa világ valamely távoli táján mit sem tud róla.Lehet, hogy próbálta keresni őt, ám csakúgy ku-darcot vallott, mint ahogy Claire néni is hiába ir-kálta a leveleit Franciaországba.Aztán ahogy Solange serdülőkorba ért, a dacvisszatért, és most már egyáltalán nem akart tud-ni a szülőanyjáról. Claire nénit minduntalan"mama"-nak szólította, és nem akarta tudomásulvenni, hogy neki más az anyja. Aztán már ké-sőbb valóban megfeledkezett az édesanyjáról, ésannak rejtélyes holléte már egyáltalán nemnyugtalanította a gondolatait. Rodolfo bácsiékkubai birtokán jó nevelést kapott, és a vendéglá-tójuk két fiával, Pedróval és Joséval, valamint,három unokahúgukkal együtt élték a gazdagföldbirtokos csemeték mindennapjait. Igaz, őnem volt gazdag és Kubán Claire néniék semvoltak azok, ám Rodolfo bácsi szívélyes vendég-látónak bizonyult, s ha pénzről esett szó, vagy ade Choissant-ok hálálkodtak, a házigazda általá-ban elintézte azzal, hogy "majd visszafizeted, hahozzájutsz a vagyonodhoz". Solange ezt eleinte nem értette, de aztán szép-lassan összerakta magában az elhangzott félsza-vakból, utalásokból, hogy Haitiban a régi deChoissant-birtokon, elrejtve egy titkos helyenLouis bácsinak és Claire néninek rengeteg kin-cse van. Egy egész vagyon! Ám olyan
hirtelenkellett Haitiről elmenekülniük, hogy ezt a kin-cset nem tudták magukkal vinni. Azonban abbanreménykedtek, hogy az aranypénzeket és az ék-szereket nem találták meg a házat feldúló nége-rek, s az még mindig ott várja őket a rejtekhe-lyen, amikor majd egyszer hazatérnek.Hát ezért volt Louis bácsinak annyira sürgőshazajutni a régi birtokára, amikor a francia kato-nák ismét elfoglalták a szigetet.Solange sóhajtott, és azt kívánta, bár maradtakvolna Kubán. Ő soha semmit nem érzett Haitiiránt. Hiába született itt, ő a Havanna környékibirtokot tekintette az otthonának, a rengő törzsűpálmafákat, a sűrű cukornád-ültetvényeket.Mindennek Louis bácsi, meg a kincse az oka!mikor ezt végiggondolta, valóban így érezte.Ám a gondolat jóformán még véget sem ért, hirtelen máris bűntudathullám söpört át a szívén.Nem hibáztathatja a nevelőszüleit, hiszen annyimindent megtettek érte, többet, mint az igaziszülei. Solange tudta, hogy ha azzal, hogy bör-tönben ül, megmenthetné Claire nénit és Louisbácsit, boldogan maradna rab örökre. Louis bá-csit azonban kivégezték, és őt már semmi semhozhatja vissza. És ha nem szöknek meg hama-rosan, Claire néni is meghal. Meg kell szökni! De hogyan? Túl sok a "hogyan". Nemcsak az a kérdés, ho-gyan kerüljenek ki ebből a cellából, hanem az is,miként verjen annyi lelket Claire nénibe, hogy őszökni akarjon? Claire de Choissant ugyanis teljesen összerop-pant a férje kivégzésekor, és jóformán még azótasem tért magához. Csak árnyéka volt annak azörökké derűs és magabiztos asszonynak, akinekSolange ismerte. Mióta a férjét elvesztette, jó-szerivel a hangját sem lehetett hallani, és olyas-miket művelt, amit Solange gondolni sem szeretett.
Hogyan vegye rá a nevelőanyját, hogy próbál-janak szökni? Hogyan jussanak ki a cellából? Ésha az sikerül, hogyan szökjenek meg ebből a vá-rosból és azután Haitiből? Hogyan, hogyan, hogyan - milliónyi hogyan,amelyek egyikére sincs válasz!Ezen a gondolaton elidőzött egy pillanatig. Hasikerülne valahogy kijutniuk, talán lenne hovamenekülniük. Van St. Jolineouxban az a kedvesmulatt család, ők biztosan segítenének, mintahogy elbújtatták őket már korábban is! St. Joli-neoux-ban elrejtőzhetnének egy darabig, és az-tán, ha kiköt egy kubai vagy egy spanyol hajó,valahogy felkéredzkedhetnének rá. Meg tudnákfizetni az utat; van elég pénzük. Hiszen ott a deChoissant-ok kincse a rejtekhelyen, csak elő kellkaparni. Ott az elátkozott kincs, ami Louis bácsihalálát okozta. Louis bácsi azonban inkább meg-halt, de nem árulta el a kínzóinak, hogy mit ke-resett a régi birtokán. Mert amikor a francia katonák kivonultak ta-valyelőtt novemberben, Louis bácsi nem akartvelük tartani. Nem akarta még egyszer elhagynia birtokát. Hogy a csodában reménykedett, vagya de Choissant-ok hagyományos jó szerencséjé-ben, nem lehet tudni. Louis bácsi azonban min-denkinél okosabbnak képzelte magát. MagávalDessalinesszel, a híres-hírhedt Francois Domini-que Toussaint Ouverture egykori harcostársá-val kötött egy írásos szerződést, melynek értel-mében az első független néger köztársaság veze-tőjének gazdasági és politikai tanácsadója lesz,ennek fejében megtarthatja a birtokát. Mert Lou-is bácsi úgy gondolkodott, hogy tudatlan mulat-tok és egykori néger rabszolgák maguktól nemtudnak kormányozni egy országot, s nyilvánszükség lesz segítőkre is, akik rendelkeznek meg-felelő kereskedelmi kapcsolatokkal és politi-kai összeköttetésekkel. A számításaiban Louiseleinte nem is csalódott. Igaz, hivatalosannem rendelkezett semmiféle státusszal a Dessalinessel vezette, hatalomra került katonai triumvirá-tus mellett; ám hallgatólagosan megtűrték, és jó-szerivel egész Haitiben ő volt az egyetlen fehérember, aki megtarthatta birtokait. Ha nem isvolt
ragyogó életük, Louis bácsi legalább meg-tarthatta a birtokát, nem kellett nélkülözniük, ésLouis bácsi reménykedett abban, hogy amikorvégre rendeződnek az országban a hatalmi vi-szonyok, fehér bőrű nemesember létére ő is je-lentős szerepet kaphat a kormányzásban. ÉsDessalines még biztatta is e tekintetben. Louisbácsi akkor ijedt meg először, amikor 1804 ápri-lisában Dessalines sorra kivégeztette a szigetenmaradt franciákat, s csak egy maroknyi családothagyott életben Haitin; azokat, akiktől hasznot remélt. A mészárlások idején őket is őrizetbe vették,ekkor még elkerülte őket a vég. Dessalines azutolsó pillanatban értesült arról, hogy egy túlbuzgó embere a tanácsadója családját is ki akarjavégeztetni, és még időben megküldte az írásosfegyelmi parancsot. A túlbuzgó területi parancs-nok, egy Alexandre Pétion nevű mulatt földbirtokos, aki a kezdetektől fogva ferde szemmel né-zett a francia nemesre és féltékenységet tápláltiránta, nem nagy örömmel vette tudomásul,hogy a terve meghiúsult - ráadásul ő kapott ala-pos fejmosást, és ettől kezdve egyfolytábanleste az alkalmat, hogy borsot törhessen a dehoissant-család orra alá. Így ott sújtotta őket azintézkedéseivel, ahol csak tudta. Folyamatosanlázította, hergelte a francia nemes ellen a négere-ket, és a közhangulat egyre rosszabb lett. Dessa-lines hatalma egyelőre még védte a fehér csalá-dot, ám ő sem tarthatta rajtuk örökké a szemét,és az új kormányzás kialakítása, a hatalom meg-szilárdítása, a felmerülő problémák megoldásaszinte minden idejét lefoglalta.Pétion - akinek épp a de Choissant-birtokrafájt a foga pedig egyre leste az alkalmat, ésegyre inkább kikezdte Louis bácsi pozícióját azúj kormányfő mellett. A helyzet egyre rosszabb lett, és még akkorsem javult, amikor Jean Jacques Dessalines1804. október 8-án I. Jakab néven császárrá koronáztatta magát. Ezáltal Louis bácsi helyzete isszilárdult valamelyest, ám amikor épp örülnikezdhetett volna, megalkották az új
alkotmányt,mely megtiltotta minden fehérnek, hogy Haitinfölddel rendelkezzenek. Amikor a rendelet napvilágot látott, Louis bá-csi teljesen kétségbeesett, és már érezte, hogynagy hibát követett el, amikor Haitin maradt. Abirtokait minden igyekezete ellenére mégis el--vesztette, és immár a saját és a családja életéértkellett aggódnia. Igaz, az újdonsült császár ke-gyéből nem hivatalosan továbbra is a saját ud-varházában élhetett, de nem tudhatta, mikor érvéget ez a megkülönböztető kegy. És hamarosanarra is fény derült, hogy nem mindenki boldogaz önkényes császár tevékenységétől, és egyescsoportok immár ellene kezdtek szervezkedni.És Louis bácsi tudta, hogy ha Dessalinest megölik, vagy a trónját megdöntik, fabatkát sem éraz életük. Hosszú hónapokon át tervezgette a szökést aszigetről. Egy gazdasági felmérés ürügyén StJolineoux-ba utazott, ahol egy régi ismerősénél,egy kedves mulatt családnál szálltak meg. Egyspanyol hajónak kellett volna ott kikötnie búzarakománnyal pár napon belül. Louis bácsi nemhozta magával a kincsét, mert tudta, hogy figye-lik, és nem akart azzal gyanút kelteni, hogy uta-zóládákat cipel magával. Egyelőre csak megakart alkudni a hajó kapitányával; a családjátbiztonságban tudni; aztán amikor a hajómár indulásra kész, el tudott volna menni páremberrel a holmijaiért, és két órán belül visszaérni. Ám amikor ők már a hajó indulására vár-tak, és Louis bácsi éjszaka visszatért a birtokáraAlexandre Pétion egyik kéme meglátta és meg-sejtette, hogy mi történik. Louis bácsit és két se-gédjét elfogták, őket pedig lerángatták a spanyolhajóról. Igaz, akkor még Dessalines egyik embe-re segítségével sikerült megszökniük, de hiá-ba tértek vissza St. Jolineoux-ba, a hajó már régfelszedte a horgonyát. Akkor néhány napig aIves mulatt családnál bujkáltak, ám Pétionemberei végül rájuk találtak, és börtönbe vetet-ték őket. Mivel bebizonyosodott, hogy Louis de Chois-sant titokban el akarta hagyni a szigetet, a Csá-szárság árulójának bélyegezték, és immár
Dessa-lines hatalma is kevés volt ahhoz, hogy meg-mentse a volt tanácsadója életét. Ha kiállt volnamellette, saját helyzetét ássa alá.sajnos, Claire néni azt hitte; hogy megmenthe-ti férje életét, ha szól a kincsről. Azt remélte,hogy a rejtegetett aranyak és ékszerek fejébenghagyják az életüket és szabadon elmehetnek.Azonban sajnos, túlságosan félreismerte Ale-xandre Pétiont. A mulatt földbirtokos, aki szintetejhatalommal rendelkezett Port-aux Crimeskörzetében, színte megvadult, amikor a kincs lé-tezéséről értesült. Mivel a rejtekhely titkát minden-képpen ki akarta szedni a francia nemesből, kegyetlenül megkínoztatta. Louis bácsi azonbanegy szót sem árult el, és végül sírba vitte a titkát.Már amúgy is szinte a halálán volt, amikor Péti-on bosszúsan végrehajtatta a kivégzést.Ezután Claire néni következett. Pétion min-denáron ki akarta belőle szedni a titkot, ám a fér-je halálakor magába roskadt nemesasszony egy-re csak azt hajtogatta, hogy ő nem tudja, hol vana kincs, sőt, már azt sem tudja, létezik-e kincsegyáltalán, vagy csak a férje fantáziált róla. Eztpersze Pétion nem nagyon hitte, és már követke-zett volna a kínvallatás, de Dessalines az egyikőrtől értesült arról, hogy mi folyik itt, és szigorúan megtiltotta, hogy a kegyetlenkedés folytatódjon. Így hát patthelyzet alakult ki. Dessalines egye-lőre nem engedhette szabadon az áruló francianemes családját, Alexandre Pétion viszont gya-korlatilag nem nyúlhatott hozzájuk, ha nem akartellenszegülni a császári parancsnak.A pincebeli, nyirkos, hideg tömlöcből felhoz-ták őket egy tisztességesebb szobába, ahol márkét és fél héten keresztül tartották őket fogva.És csak a csodában reménykedhettek...
2.
Solange szemét hirtelen ellepték a könnyek, degyorsan visszapislogta őket. Nincs értelme "mitörtént volna, ha" dolgokon rágódni. Tekintetét anevelőanyjára emelte, és megnyugodva látta,hogy Claire néni időközben felült a keménypriccsen. Igaz, kínozni nem kínozhatták Dessali-nes parancsa miatt, de néha érte jöttek, s csakmásfél-két óra múltán hozták vissza. Hogy mitműveltek vele ilyenkor, azt Solange még talál-gatni sem merte, de a tudata mélyén gyanította azigazságot. Amikor egy-egy ilyen távollétután visszahozták, Claire néni gyakran órákig fe-küdt mozdulatlanul, mint egy halott, vagy éppenkeservesen sírdogált és Istenhez könyörgött,hogy bocsássa meg a bűneit. Solange eleintepróbálta faggatni arról, hogy mi történt vele, deaz asszony ilyenkor dacosan összeszorította aszáját, és kétségbeesetten bámult maga elé. Arraa kérdésre, hogy bántották-e; többnyire csak afejét rázta, és egyszer azt felelte, hogy ami történt, az részben az ő szabad akaratából történt.De hogy "mi történt", azt semmiféle nógatásranem fejtette ki. És most, ha lehet, még bódultabbnak, zavar-tabbnak tűnt, mint bármikor eddig.- Claire néni! Az asszony sóhajtott, és ránézett bánatos, bar-na szemével, de nem szólt egy szót sem. Magavolt a megtestesült szomorúság, a megtestesültkétségbeesés, és úgy nézett ki, mint akibe márcsak hálni jár a lélek. Mivel az elmúlt két hétbenalig-alig evett, szinte csontig lesoványodott, azarca beesett és a haja - az egykor csodálatos, vörösesbarna hajkorona - most csatakosan lógottaz arcába. Solange csaknem elsírta magát az egykor bá-lyos arcú nő kifejezéstelen, tompa tekintete láttán.Inkább félrefordította a tekintetét, és oda semnézve tolta közelebb az egyik fatányért.- Egyen, Claire néni! Egyen! Az asszony közönyös, nehézkes mozdulattalbeletúrta az ujjait a ragacsos pépbe, és pár falatota szájába rakott. Ráérősen, kimérten
rágta, mint-ha valójában itt sem lenne, s a teste csak magátólmozdulna. Solange bizakodva nézte. Legalább eszik. Ta-lán mégsem lesz nehéz rábeszélni a szökésre.Claire nénivel az a baj, hogy mindenért magátokolja, gondolta Solange. Felállt és egyenletesléptekkel róni kezdte a cella kövét, hogy leg-alább ennyit mozogjon. Claire néni minden ször--nyű dologért magát hibáztatja, ami a családdaltörtént. Mert le kellett volna beszélnie a férjét ar-ról, hogy valaha is visszatérjenek Haitire, nemlett volna szabad hagynia, hogy megkösse azt azesztelen egyességet Dessalinesszel, el kellettvolna menniük innen örökre, amikor kivonultaka francia katonák. És ha már maradtak, el kellettvolna hagyniuk a szigetet a spanyol hajóval;nem lett volna szabad engednie a férjének, hogyolyan ostoba módon visszajöjjön a kincsért. Akincs több mint tíz évig hevert érintetlenül a rej-tekhelyén; maradhatott volna ott még legalábbtíz évig. Majd érte jöttek volna akkor, ha márnem olyan veszélyes a helyzet. De a legnagyobbbaj az volt, hogy elárulta a kíncs létezését Ale-xandre Pétionnak. Ez volt a legvégzetesebbhiba! Emiatt kínozták halálra szegény Louist.Claire néni magát okolta mindenért. Mert ha őerőszakosabban próbál hatni a férjére, és nemengedi menni őt a saját feje után, ma talán bol-dogan élhetnének Franciaországban vagy Kubában, vagy a világ más tájékán...Pedig ennek nincs értelme. Senki sem láthatjaa jövőt. Mindenki úgy cselekszik, ahogy az azadott pillanatban a leghelyesebbnek látszik, ésha idővel kiderül, hogy helytelen dolgot művelt,azon már nem lehet változtatni sem önváddal,sem siránkozással. Ennek ellenére Solange akaratlanul is elmerülta múltban, és azon tűnődött, vajon melyik voltaz a pont, ahol - ha Louis bácsi másként cselek-szik - eldőlt a sorsuk. Egy pillanatra megtorpant járkálás közben.Az akincs! Mindennek az oka az az átkozottarany és az ékszerek, melyek ott lapulnak vala-hol a
borospincében egy elrejtett, titkos rekesz-ben. A kincs az oka mindennek meg a birtok, ésaz aki korábban meg akarta szerezni a birto-kot, és amikor az sikerült neki, a kincset is akar-ta. Solange lepillantott a kezeire, amelyeket a ha-rag szinte karmokká görbített. Teljes szívébőlgyűlölte a mulatt földbirtokost, aki úgy rendel-kezett fölöttük, mintha a rabszolgái lennének.sóhajtott egyet, és kinyújtotta az ujjait. A gyű-lölet eddig szinte ismeretlen volt számára; Clairenéni természetét örökölte - kiegyensúlyozott ésnyugodt volt. Azonban ahogy Pétionra gondolt,most szó szerint rosszul lett a gyűlölettől, deegyszerűen képtelen volt másképpen reagálni abenne feltámadt emlékekre. Amióta csak Louis bácsi megkötötte a szerző-dést Dessalinesszel; Alexandre Pétion volt akezdete, a folytatása és a vége minden bajnak. Agőgös és hatalomra éhes mulatt képtelen volt el-néznii, hogy akad fehér ember, akivel kivételez-nek, és mindvégig a de Choissant család vesztétkívánta. És most elérte, amit akart.Solange ismét felugrott és gyorsan kapkodta alevegőt. Az az álnok alak... akiből csak úgy dőlnek a nagy szavak az egyenlőségről és igazsá-gosságról, és aki titokban mégis a saját malmára hajtotta a vizet... A lány próbálta másfelé te-relni a gondolatait, de sikertelenül. Újra és újrajátszódtak a szemei előtt a történtek.Solange megborzongott és a tenyerébe temettearcát, próbálva elfelejteni annak az éjszaká-nak az emlékét, amikor Claire néni és ő ott álltaka fal mellett, többen fogták őket, és miközbenLouis bácsit verték, nekik nézniük kellett.Alexandre Pétion egy lovaglóostorral ütötte amegkötözött Louis bácsit. Jóformán rá sem né-zett, csak ütötte-verte, az arcába röhögött, és gú-nyosan emlékeztette arra, hogy a francia nemes-urak is épp így bántak a rabszolgáikkal.Solange most, két és fél hét elteltével már nemborzongott meg annyira, mint az első alkalmakkor, amikor visszagondolt erre a kegyetlen ve-résre. Furcsa, de az a borzalom ennyi nap távlatából már nem is tűnt olyan hihetőnek. Minthamindez igazából meg sem történt volna, és a kín-zókamrában látott véres
szörnyűségek is olyanokvoltak, mintha egy festményt nézne hátborzon-gatóak, de semmi közük hozzá. Csak annyit tudott, hogy azon az éjszakán,amikor látta, mint veri véresre Alexandre PétionLouis bácsit, őbenne valami végérvényesenmegváltozott. Addig csak egy világtól elszige-telt, jó nevelést kapott úrilány volt, aki nem na-gyon törődött azzal, hogy mi történik körülötte.Egy kedves, jó lelkű teremtés, aki egykedvűnyugalommal fogadta és viszonozta nevelőszüleiszeretetét, az állandó kényelmet, mindenki kedvességét. Igaz, néha gyötörték kellemetlen gon-dolatok és érzések az igazi szüleivel kapcsolat-ban, de ez idáig nem ismerte sem a gyűlöletet,sem a szeretetet. Azonban azóta mindkettőt megismerte. Fur-csamód a szeretet először óriási fellángolássalérkezett, amely kiszorított minden más érzést alelkéből. Amikor Alexandre Pétion és bérenceibevezették őket a cellába Louis bácsi kivégzéseután, ő hisztérikusan zokogott, és levegőt is aligkapott. És ekkor Claire néni, aki olyan sápadtvolt, mint a fal, odamászott hozzá és a kariaibazárta. A homlokát csókolgatta, ringatta, mint egykisbabát, és miközben az ő szeméből is potyog-tak a könnyek, vigasztalni próbálta. És ekkorSolange megértette, hogy mit érez ez iránt azasszony iránt, aki anyja helyett anyjaként nevelteőt. Rádöbbent, hogy Claire de Choissant a vi-lágon az egyetlen ember, aki aggódik miatta, akitörődik vele, és a szívét ekkor olyan mély hálaés szeretet töltötte el, amilyet eddig még sohaAki iránt nem érzett. Eddig is kedvelte Clairenénit, és talán egy kicsit még szerette is. Ám et-től a pillanattól a legfontosabb és a legkedvesebbszemély lett a számára. Claire néni társaságában már a börtön sem voltolyan rideg és iszonyatos, egész elviselhetőnektűnt. Talán azért, mert nem volt egyedül, mertClaire néni - aki ugyanazon a borzalmon mentkeresztül mégis képes volt őt vigasztalni. Ta-lán mert a történtek annyira megrázták, hogycsak tompán érzékelte a körülötte lévő világot.Szó
sincs róla, nem felejtette el, mi történt, dea borzalom már sokkal kevésbé volt fontos, mintClaire néni gyengédsége és csendes gyásza.Csak ekkor döbbent rá, hogy mennyire szerettemindkettejüket azért, amit kapott tőlük! Életébenelőször szeretett. A gyűlölet csak később jött, akkor, amikor va-lójában elkezdte felfogni, mi is történt, amikorrádöbbent, hogy őt nem ölik meg, mint Louisbácsit, az ő fejét nem tűzik póznára, és nem vo-nulnak fel vele az utcákon. Teljes szívéből gyű-lölte Alexandre Pétiont, és ha a pillantásával ölnitudott volna, a mulatt egy szemvillanás alatt ezerhaalált hal egyszerre. Talán ez volt a legfurcsább az egészben, hogyszeretet és gyűlölet egymás mellett fejlődött ki benne. Alexandre Pétion a kivégzést követő naponbejött a cellájukba, és bosszúsan közölte velük;hogy egyelőre nem fogják lefejezni őket, mert,egyrészt a császár nem járult hozzá, másrészt alefejezés amúgy is túl könnyű büntetés lenneszámukra. Majd megtanulják azt, milyen a lassú halál. Kétség sem fért hozzá, Alexandre Pétion min-dent megtett, hogy beváltsa fenyegetését és acsászár parancsa ellenére megnehezítse a sorsu-kat, ám a lassú haldoklás helyett Solange azt ta-nulta meg, mi az öröm. Amit felszínes úrilány-ként nem ismert, amiről nem vett tudomást; mostmás jelentőséggel bírt számára. Mindazok a dol-gok, amelyeket addig annyira természetesnektartott, hogy észre sem vette, most kimondhatat-lan öröm forrásává váltak számára; egy lélegzetvételnyi friss levegő és egy falat, büdös sajt sok-kal csodálatosabbnak tűnt, mint régen a legpom-pásabb vacsora.
Sajnos, mindazok a dolgok, amelyek Solange-nak erőt adtak, Claire nénin úgy teljesedtek be;ahogyan Alexandre Pétion eltervezte. A sötétség,és a kosz, az állott víz, a ragacsos, felismerhetet-len, undorító ízű táplálék, a cella nyirkos hidegeminden erőt kivettek az amúgy is összetört, el-gyötört asszonyból. Claire néni erősnek bizo-nyult mindaddig, amíg nevelt lányát vigasztalnikellett, ám amint Solange erőre kapott és megta-lálta önmagát, az asszony egyik pillanatról a má-sikra apátiába zuhant. Fizikailag éslelkileg egyaránt megbetegedett.Solange mindent megtett, hogy kizökkentse ne-velőanyját ebből a félhalott állapotból, története-ket és játékokat talált ki, próbálta megnevettetni,visszaadni az életerejét; de többé nem sikerültfelderítenie. Claire de Choissant testében mégpislákolt az élet, de már olyan volt, mint egy lé-lektelen porhüvely. - Solange... A lány azonnal felpattant; ahogy meghallottaaz asszony nyekergő hívását. - Igen, madame? Az egykor szép arcú, elegáns, francia dáma aföldön ült, már eltolta magától az ételt; amibepcsak beletúrt, és a kezét nyújtotta. A lány letérdelt mellé, és megfogta a sovány ujjakat.természetellenesen hidegnek érezte azokat,és két tenyerébe fogva próbálta felmelegíteni.Az asszony sápadt, merev arcán halovány pírjelent meg, és a másik kezével lassan, erőlködvemegcirógatta Solange arcát.
- Hagyd csak! - suttogta. - Már nem ér semmit.
- Nagyon hideg a keze, Claire néni. Engedje,hogy felmelegítsem! Velem ne törődj, kislányom! Csak magadravigyázz! Látom, erős lány vagy, nyugodtanhagyhatlak magadra, neked sikerülni fog... Túl-élni ezt a szörnyűséget és kijutsz majd eb-ből a sötét börtönből ... Solange a homlokát ráncolta. Magamra akar hagyni? De hát hogyan me-het innen bárhová is? Azt mondták, hogy öntelengedik?
- Nem... te buta. Ahová én hamarosan elindu-lok, onnan nem tarthatnak vissza sem a rácsok,sem a bezárt ajtók. Érzem, hogy közel a vég.Meg fogok halni, kicsim... Solange úgy megrémült, hogy hirtelen egészé-ben reszketni kezdett. Nem! - kiáltotta. - Nem teheti! Nem hagy-hat itt egyedül!
- Vannak dolgok, amelyekben az ember nemmaga dönt - sóhajtotta az asszony. - Már nincserőm, hogy kitartsak melletted, érzem, hogy hamarosan lehunyom a szemem és nem tudom ki-nyitni többé...
- Lehetetlen! - kiáltotta ingerülten a lány. -Nem halhat meg! Megszökünk innen, és...Az asszony az ajkához emelte a kezét. - Pszt! Ne beszélj ilyen hangosan leányom!Még meghallhatják, és akkor mindennek vége... - De nem halhat meg, Claire néni! - könyörgött Solange. - Nem szabad! Élnie kell! Mi leszvelem egyedül? Az asszony lehunyta a szemét.
- Kicsi gyerekkorod óta vigyáztam rád, nevel-telek, a gondodat viseltem, aggódtam érted, habeteg voltál. Olyan vagy nekem, mintha a sajátédes lányom lennél, és eddig csak azért voltamképes még életben maradni, hogy rajtad segít-sek, ahogy tudok... De most már nem bírom to-vább erővel. Ha akarnám, sem lenne már erőm,hogy életben maradjak... és én már nem is aka-rok élni... Solange az asszony hideg ujjait odaszorítottaaz arcához, és forró könnyeivel áztatta. - Mi lesz velem? Mi lesz velem ön nélkül?Claire de Choissant behunyta a szemét, és na-gyot nyelt. Nem volt idegen számára a tudat;hogy nevelt lánya most is csak önmagára tudgondolni. Mindig is önző volt egy kicsit, és ez atulajdonsága egészen mostanáig megmaradt, hiá-ba próbálta őt erről lenevelni. Ám Claire deChoissant nem tudott haragudni az önzése miatta lányra. Hiszen ha ő meghal, ki másért aggód-hatna, mint magáért?
- Chamot segíteni fog neked - suttogta azasszony. - Segít majd megszökni... - Chamot? Az a gonosz, fekete ördög?Claire de Choissant sóhajtott. - Ő a szíve mélyén nem rossz ember. A körül-mények kényszerítik rá, hogy rosszul bánjon ésúnyolódjon velünk. De ha senki sem látja, tudkedves és megértő is lenni... Solange csodálkozva pillantott az asszonyra,aztán ösztönösen a vastag faajtóra nézett. Clairenéni számtalan esetben járt már azon az ajtón kívül. Ilyenkor általában Chamot jött érte és ő ishozta vissza. Hogy mi történt ezek alatt az egy-két órás távollétek alatt, arról Claire néni soha-nem beszélt, és Solange úgy képzelte, hogy való-színűleg ilyenkor Alexandre Pétion az elrejtettincsről faggatja. Talán még kínozza is...
- Chamot segíteni fog? - kérdezte a lány mégmindig kételkedve. Segít nekünk szökni?Claire de Choissant a fejét rázta. - Nem nekünk, csak neked... Én már túl gyen-ge vagyok, hogy ezzel megpróbálkozzam. - De...
- Cssss! Kislányom, kár a szavakért! Kérlek,hidd el, hogy mindkettőnknek így a legjobb.Még ha sikerülne is kijutnom veled együtt, olyangyenge vagyok, hogy már menni sem nagyon bí-rok. Csak hátráltatnálak. Nélkülem is épp elégveszélyes lesz...
- De ha többet enne - biztatta Solange - erőrekaphatna, és megszökhetnénk mindketten...Claire néni a fejét rázta.
- Itt akarok meghalni, ahol a férjem...
HARMADIK FEJEZET Az előkészületek
1. Az emelkedett hangulat, amelyben FrancoisMarchand elhagyta a bátyja házát, csak fokozó-dott, amikor a Saint Simon kifutott Charleston-ból, és az Atlanti-óceán élénk szele belekapott avitorlákba.
Ki tudja, miért, különös izgalom da-gasztotta a fiatalember keblét, és már alig várta;hogy horgonyt vessen első állomásán, a kubaiCaymaneránál. Remélte, hogy régi üzlettársa,Raoul Scortia ugyanolyan barátságosan fogadjamajd, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor háromnapot töltött a házában. Akkor sok mindenrőlbeszélgettek, s egyfajta kimondatlan barátság féleszövődött közöttük. Mindamellett Francois tud-ta, hogy ez a barátság meglehetősen törékenyalapokon nyugszik; valószínűleg csak addig tart;amíg üzleti érdekek kötik össze őket. És nyolcév nagy idő; talán senor Scortia már nem is emlékszik rá, és lehet, hogy már nem is él...Amíg a hajó jó széllel haladt délnek a floridaipart mentén, Francois többnyire a kabinjábantartózkodott, és a bátyja térképvázlatait memori-zálta. Mindössze egyszer járt Haitin - akkor iscsak St. Jolineoux-ban, s annak környékén - ámmostanra már úgy érezte, hogy ismeri a szigetet;mint a tenyerét. Azonban ahhoz, hogy kikössön ott, először in-formálódnia kell, és ezért akart beszélni RaoulScortiával vagy valaki mással.Kedvező széljárással végigvitorláztak a flori-dai félsziget mentén, átkeltek a Floridai-szoro-son, és Bahama veszedelmes zátonyaitól távolaradva Kuba partjaitól nem messze haladtakkelet-délkeleti irányba, hogy aztán horgonytvessenek Caymanera kikötőjében. Jelenleg kéthatalmas amerikai, meg egy közepes spanyol ésegy kubai hajó horgonyzott ott, s a Saint Simon,kilencven tonnás szkúne úgy siklott be közé-jük, mintha a testvérük lenne.Miután Francois túljutott a hivatalos formasá-gokon, Gormesson kapitánnyal felsorakoztatta alegénységet, és ő is felsétált a fedélzetre. - Emberek! - kezdte. - Mivel Charlestonbannem sok időt pihenhettek, most bepótolhatják.Három-négy napig biztosan nem megyünk tovább, úgyhogy addig mindenki szabadságotkap... Csak a minimális személyzetnek kell a fe-délzeten tartózkodnia. - Megvárta, amíg a mat-rózok befejezik a tetszésnyilvánítást, aztán fel-enelte a kezét. Gormesson kapitány majd be-osztja az őrséget, és ő gondoskodik a
hajóról. Akijelölt személyek kivételével mindenki odamegy; ahová akar. Azonban már most felhívoma figyelmet arra, hogy úti célunk valószínűlegHaiti lesz, de mivel az ottani állapotokról mosta-nában alig hallani, mindenki nyissa ki a fülét!Ne kérdezősködjenek feltűnően, de figyeljenekaz elhangzott szóbeszédekre, minden apróság érdekel! Aki megtud valami lényeges infor-mációt, ami a hasznunkra lehet, tíz dollár jutal-mat kap. Miután a legénység letódult a kikötőbe,Francois Marchand is felszedelőzködött, fogottegy bérkocsit, és elvitette magát Raoul Scortiabirtokára, mely a várostól négy mérföldnyire te-rült el sűrű cukornád-ültetvényektől körülvéve.Kuba gyakorlatilag az 1791-es haitibeli esemé-nyeknek köszönhette, hogy jelentős cukornádtermelő lett; no meg annak is, hogy Haitin mos-tanra a cukornád már szinte teljesen kimerítettea földeket, s nem tudtak eleget termelni.Francois Marchand nem nagyon szeretett beje-lentés nélkül érkezni, de egyúttal nem akart elve-szíteni egy napot, mire választ kap a gazdag ültetvényestől. Meg aztán úgy ítélte meg, hogy arégi üzleti kapcsolatuk feljogosítja arra, hogymegkockáztasson ilyen udvariatlanságot.Azonban amikor a bricska begördült vele a fe-hérre meszelt falú, hatalmas ház udvarára, kelle-mes meglepetés érte. Amikor a néger szolga be-jelentette, Raoul Abelardo Scortia de VillaMaceda személyesen sietett elé, és úgy üdvözöl-te, mint egy igen kedves barátját. - Monsieur Marchand! Micsoda örömtelimeglepetés! El sem hiszi, hogy épp tegnap gon-doltam önre... hogy milyen régen nem láttam!Jöjjön, jöjjön, helyezze magát kényelembe,igyon valami frissítőt! Barátságosan kezet szorítottak, és a ház tormá-cán telepedtek le. Raoul Scortia hatvan körüli, hihetetlenül ma-gas, ösztövér fickó volt, aki spanyol módra fé-sülte a haját, az álla hegyén aprócska szakállatviselt; a bajuszát pedig felfelé pödörte.
Keskeny;arisztokratikus vonásai a kubai nemesség jelleg-zetes magabiztosságát, önhittségét tükrözték, da-cára annak, hogy Scortia meglehetősen kifino-mult ízlésű, olvasott, művelt férfi volt. - Voltaképpen nem csupán baráti látogatásrajöttem, senor Scortia kezdte Francois. - A se-gítségét szeretném kérni egy igen kényes ügyben. A kubai nevetett, és cinkosan rákacsintott. - Talán ismét tilalmi törvényt hoztak az ön or-szágában a rabszolgák behozataláról, monsieur?vissza kell térnünk a régi; jól bevált üzletmódra! Francois is nevetett.
- Ó, nem, nem, barátom; a jövetelem céljaegészen más jellegű. Haitiban kellene kikötnömegy meglehetősen bizalmas jellegű, üzleti ügy-ben, ám mivel fogalmam sincs arról, manapságnem veszélyes-e ezt megtenni, információra len-ne szükségem, és azt remélem, ön jóval többettud nálam e témakörben... Raoul Scortia felhúzta a szemöldökét. - Üzleti ügy? Haitiban? Ne higgye, hogy kí-váncsiskodni állna szándékomban, monsieurMarchand, de igen elgondolkodtató, hogy miféleüzletet remél egy olyan órszágból, ahol lemészá-rolják a hozzánk hasonló bőrszínűeket.Francois vállat vont.
- Voltaképpen nem titok. Egy gazdag franciahölgy gyermekét kellene kimentenem Haitiről,és hazavinnem a megbízómhoz. Raoul Scortia a homlokát ráncolta, és jelentő-ségteljesen jegyezte meg:
- Feltételezem, hogy a gyermek fehér bőrű... - Úgy gondolja, hogy már nincs életben? - Hát, az igazság az, hogy... Nézze, monsieurMarchand, én nem akarok a legrosszabbra gon-dolni, de két évvel ezelőtt áprilisban tömegesenérkeztek hozzánk menekülők. És egybehangzó-an irtózatos mészárlásokról beszéltek. Szerintüknem maradt élő fehér ember Haitin...Francois Marchand a homlokát ráncolta.- Nincsenek fehérek?
- Én magam nem jártam odaát az elmúlt öt év-ben, de magam is azt hiszem, hogy Haiti kimon-dottan a négerek és a mulattok országa lett. Ésnem nagyon tanácsos köztük fehér embereknekmutatkozni... ámbár mintha enyhült volna vala-mit a helyzet, mióta Dessalines császárrá koro-náztatta magát. De hogy akadnak-e odaát fehé-rek; azt bizony igencsak kétlem. A nagy mészár-lások után aki még életben maradt, bizonyára el-távozott... ha volt egy csöpp esze.Francois sóhajtott.
- Ez bizony baj. Nagy baj. Mert ha nincsenekfehérek, enyhén szólva feltűnő jelenség leszek...Most Raoul Scortián volt a meglepetés sora. - Ennek ellenére képes lenne odamenni? - Nem tehetek mást, senor. Becsületbeli ügy,hogy megpróbáljak a gyermek nyomára bukkan-ni és legjobb tehetségem szerint megkíséreljemfelkutatni. Ha csak annyit állapítok meg, hogy akislány meghalt... vagy már nincs a szigeten, azis nagy eredmény.
- De hogy akar ön Haitiban kérdezősködni,amikor valószínűleg partra sem engedik szállniezzel a bőrszínnel?
Francois Marchand kutatón meredt a házigazdájára.
- Ennyire cudar lenne a helyzet? - Minden bizonnyal. Ámbár nem tudom pontosan. A fiatalember a kezébe vélte a poharát, mely-ben szeletelt citromkarikák alatt valami alkoho-los, vízzel hígított italt tartott. Beleszürcsölt afrissítőbe, és sóhajtott.
- Charlestonban azt beszélik, hogy újabbankötnek ki hajók Haitiban...
- Ez igaz - bólogatott Scortia. - Spanyol ke-reskedőket eddig is fogadtak, és innen nem egyhajó indult Port-aux Crimes-be vagy St. Jolineoux-ba.
- Gondolom, azokon a hajókon fehér emberekutaztak.
- Nyilván. De alig hiszem, hogy szabadon ba-rangolhattak volna Haiti belsejében, hogy eltűntgyermekek után kutassanak. Francois vállat vont.
- Azt hiszem, én azért megpróbálom. Ha nemsikerül, legfeljebb dolgom végezetlenül távozok.De jó lenne, ha nem úgy kellene odamennem,mint egy vak, aki a sötétben tapogatózik. Azt re-méltem, hogy többet tud segíteni.Raoul Scortia a homlokát ráncolva töprengett. - Van egy ismerősöm, aki másfél hete térthaza egy útjáról. Port-aux Crimes-be szállítottkülönböző szöveteket és mezőgazdasági eszközöket. Nem volt könnyű útja, és nehezen boldo-gult az ottani hatóságokkal, de végül is jó pén-zért sikerült eladnia az áruját és épségben térhe-tett haza. - Hol beszélhetnék vele? Scortia elmosolyodott.
- Mivel úgy látom, fiatal barátom, hogy önt azelhatározásától el nem tántoríthatom, megpróbá-lok a segítségére lenni. Ha megfelel önnek, meg-kérem azt az úriembert; hogy ma este tegye tisz-teletét a házamban, és akkor nyugodtan elbeszél-gethetnek az ottani körülményekről.Francois teljesen felvillanyozódott.- Megtenné, senor?
- Kész örömmel. Máris intézkedem. De addigeszembe jutott még valami. Talán ez is ér-dekli önt. Egy kis türelmét kérem! - A kubai felállt, besietett a házba, és percek múltán egyösszehajtogatott papírlappal tért vissza. A vendé-ge felé nyújtotta.
- Egy levél? - kérdezte Francois meglepetten. - Igen. Másfél hónapja hozták Haitiro-l. HenriPalantin írta, egy St. Jolineoux-i mulatt kereske-dő, akivel egykor üzleti kapcsolatban álltam. Eza levél voltaképpen nem nekem szól, hanemmonsieur
Palantin egy francia barátjának, akimiután három éve elmenekült Haitiről, hosszúidőn át nálam vendégeskedett. Sajnos azonbanezt a levelet már nem kézbesíthettem a címzett-nek, lévén hogy monsieur Garreval hónapokkalezelőtt influenzában elhunyt... Isten nyugosztalja! Ezért vettem magamnak a bátorságot, hogyfelbontsam a levelet... hátha monsieur Palantinvalami olyasmiről kívánta tájékoztatni a vendé-gemet, ami esetleg engem is érinthet. És mivelsemmi olyat nem tartalmaz ez az írás, melyet bi-zalmasan kellene kezelnem, önnek is megmutat-hatom. Olvassa, olvassa csak! Francois beleolvasott a francia nyelvű levélbe;mely inkább volt udvarias érdeklődés a címzetthogyléte, helyzete és egészsége iránt, semmintkomoly tájékoztatás. Mindamellett a levél mégismegdobogtatta a fiatalember szívét. Egyrésztazért, mert a mulatt kereskedő így szólította mega címzettet, hogy "Kedves barátom". Márpedigmonsieur Garreval francia volt és fehér ember.És ez a bizalmas megszólítás azt jelentette, hogya szomszédos szigeten sem mindenki gyűlöli afehéreket. Ez a monsieur Palantin talán még asegítségére lehet. Francois jól megjegyezte a nevet és a levélentalálható címet is memorizálta.És a bizalmas megszólításon túl akadt a levél-nek még egy érdekes pontja. "Az Ön egyiknagybecsű barátja... ha megengedi, nevet egye-lőre nem említek... azzal keresett meg a minap,hogy próbáljak segítségére lenni abban; mikénthagyhatná el a családjával együtt Haitit. Jelenlegnálam rejtőzködnek, és egy hajóra várnak, amijó pénzért Kubára csempészi őket. Kérem, mon-sieur, legyen szíves gondoskodni arról, hogyamennyiben e közös ismerősünk és családjamegérkezik önhöz, néhány napra szállás és meg-felelő ellátás várja őket..." Francois úgy meredt erre a pár sorra, minthaisteni igehirdetést hallott volna. Mert hiszen mi-féle család lehet az, amely Haitiról szökni akaregy francia nemesember "nagybecsű barátja"?Nyilvánvalóan nem
néger és nem is mulatt.Márpedig ez azt jelenti; hogy igenis élnek mégfehérek Haitin, Dessalines nem mészároltatott lemindenkit. És nem lehetetlen, hogy a de Chois-család; s velük a kis Solange is még ott van-nak valahol a szigeten. És ha monsieur Palantin ilyen segítőkésznekizonyulna ebben a szöktetésben, talán egyébdolgokban is nagyon hasznos lehet...Francois letette a levelet, és elgondolkozvarágcsálni kezdte a szája szélét. Az izgalomtólfelgyorsult a lélegzetvétele. .A levelet egyértel-műen nem egy buta, vagy gyáva ember írta, ésarról sincs szó, hogy pénzt kapna a segítségéért,ámbár az sem kizárt, hogy nem önzetlenül mű-ködik közre a szöktetésben. De még ha súlyosdollárokba kerül is megvásárolni ennek az em-bernek a bizalmát, mindenképpen megéri. Hi-szen monsieur Palantin közbenjárása igencsaklényeges lehet... Francois kék szemeiben érdeklődő fény csillant.
- Van kifogása az ellen, senor, ha magammalviszem ezt a levelet Haitira? Senor Scortia kényelmetlenül megköszörülte atorkát. A hosszú évek, amelyeket kalandos életé-ben üzlettel, intrikával és politikával töltöttmegtanították, hogy uralkodjon az arcvonásain.Azonban most úgy tűnt, hogy nagyon meglepteFrancois Marchand kérése.
- De monsieur! - tiltakozott megbotránkozóhangon. - Ez a levél egyrészt nem nekem szól,így nem áll módomban rendelkezni fölötte... - Ám mint említette, a címzettnek sem állmódjában ezt az apróságot megtagadni tőlem.Mindamellett úgy vélem, e levél írója nagy hasz-
nomra lehetne a keresésemben, és a saját kézírá-sa láttán talán könnyebben sikerül megnyernema bizalmát. Senor Scortia a fejét rázta.
- Mindez nagyon kellemes elgondolás, monsi-eur Marchand, azonban arra kérem, gondoljon avészterhes következményekre is!Francois felvonta egyik bozontos szemöldökét. - Mire gondol? Scortia ismét megköszörülte a torkát, és szigo-rú képet vágott. Francois számtalanszor látta márkorábban, amint ez a gesztus rabszolgákat, demég kisebb üzletfeleket is elbizonytalanított. Eza torokköszörülés, ez az arckifejezés szinte egyvolt a Scortiák létezésével; Raoul Scortia való-színűleg az apjától vette át, ő pedig spanyol ne-mesi őseitől örökölte. És Raoul Abelardo Scortiade Villa y Maceda büszkén mondta egyszer,hogy a nemzedékek során a leszármazottaknakez a szokása semmit sem változott. - Sejtésem szerint monsieur Palantin a lehetőlegnagyobb titokban csempészte ki ezt a levelet,amelyben bizalmasan egy olyan tervéről számolbe, mely akár az életébe kerülhetne, ha illetékte-len kezekbe jutna. Aki a levelet hozta, személye-sen vette át azt monsieur Palantintól, és ő biztos-ra vehette, hogy írása eljut a címzetthez. Azonban ha ön meggondolatlanul magával viszi ezt alevelet Haitire, és önt... ne adj Isten, elfogjákvagy átkutatják... az mindkettejük életébe kerül-het! Monsieur Palantinnak a szökésben valóbűnrészességért, míg önben minden valószínű-ség szerint azt az embert látják, aki az ember-csempészést lebonyolítani hívatott...Francois elgondolkodva pillantott a vendéglá-tójára, aztán egy meglepő mozdulattal behajtottaegy ujjnyi szélességben a levelet.
- És ha ezen a részen elvágnánk? - kérdeztenyugodtan. - A feladó nevét és a címét nem vin-ném magammal, csak a levél egy részét. Ebbőlmég az sem derülne ki, hogy St. Jolineoux-baníródott e pár sor, sőt még az sem, hogy egyálta-lán Haitiban... Raoul Scortia egy pillanatig összehúzott szem-mel meredt a fiatalemberre, aztán felnevetett. - Francois, Francois, ön még mindig olyan ra-vasz, mint a róka. Sejtem, mire kell önnek ez alevél, ám mint úriember, csak akkor engedhetemát önnek, ha a becsületszavát adja, hogy nem élvissza vele.
- Nem fogom megzsarolni vele monsieur Pa-lantint, ha arra gondol; senor!A kubai fekete szeme derűsen csillogott. - Ugyan, ugyan, kedves barátom, ily nagyfo-kú durvaságot nem is feltételeznék önről. -nagystílűen intett. - Vigye hát a levelet, ha úgyvéli, hogy a szóban forgó úr a segítségére lehet!De még egyszer megkérdezem... jól meggondolta? Francois sóhajtott.
- Ezen nincs mit meggondolni, senor. JacquesLafergier és az őt nevelő de Choissant család je-lenlegi tartózkodási helyét, és mivel e feladatvégrehajtását a bátyám az illető hölgy felé be-csületbeli kötelességének tekinti... én jöttem elhelyette. ígéretet tettem, hogy legjobb tudásomszerint elvégzem a megbizatást, és amennyibenlehetséges, a kislánnyal együtt térek haza. Sem-mi nem tántoríthat el a célomtól.Raoul Scortia a homlokát ráncolta.
- Most már csak azt nem értem, miért ön ül ittnálam, és miért nem Jacques Marchand? Vagytalán a bátyja is itt van Caymanerában, csak ép-pen nem vette az erőt, hogy megtiszteljen engema látogatásával? Francois elkomorodott.
- Ön még nem tudja... de négy évvel ezelőttRobert bátyám az életét vesztette egy végzetesrobbanásban, míg Jacques székhez kötött nyomorék lett. Az e ik lábát elvesztette, és a gerin-ce is megsérült. maga már nem járhat a végéreennek az ügynek...
- Óh - lepődött meg a kubai. - Őszintén saj-nálom, higgye el! Bár személyesen sohasem ta-lálkoztam az ön fivéreivel, mindkettejükről sokathallottam, és nagyrabecsültem őket. És mindentiszteletem az öné, kedves, fiatal barátom, hogyátvállalja a testvére becsületbeli ügyé.. Ez igennemes gesztus. Ámbár nem tudom hogymennyire ésszerű... A kubai nemes hangja olyan volt, amilyenneklennie kellett: sima, kenetteljes, némi arroganciá-val fűszerezve, az arckifejezése pedig éppenannyira volt gyászos; hogy bárkit könnyedénmeggyőzzön a józanságáról és a mértékletessé-géről. Azonban a szemeiben csillogó vidám ésizgatott fény ellentmondott mindennek. Francoisbelenézett ebbe a ragyogó szempárba, és biccentett.
- Ön talán nem ért egyet ezzel a próbálkozás-sal, senor Scortia?
- Egyáltalán nincs kifogásom az útja ellen, sir
- mondta. - Hacsak nem az lesz az eredménye,hogy ön is eltűnik Haitin és soha többé nem lá-tom. Higgye el; ezt rendkívül sajnálatosnak tar-tanám! És ha javasolhatnék valamit, ami talánésszerűbb megoldás...
- Ésszerűbb? Mire gondol, senor? - Az illető hölgy, aki iránt az ön bátyja erköl-csi kötelességének érzi teljesíteni ezt a felada-tot... ugye, nem határozta meg név szerint, hogyki legyen az, aki megkeresi és elviszi neki a kis-lányát? És nyilván akkor sem fizet kevesebbet,ha nem ön a végrehajtó személy...Micsoda dörzsölt alak, gondolta Francois kissémeglepődve. Pontosan tudja, hogy egy olyanszámító és ismert kereskedőcsalád, mint amilye-nek a Marchand-ok, nem indulnak el csak úgypuszta szívességből vagy egyfajta morális köte-lességérzetből egy ilyen veszélyes és költségesútra. Raoul Scortia egészen biztos abban, hogyegy dúsgazdag család csemetéjéről van szó, aki-nek a megmentéséért a szülők nyilván egy va-gyont fizetnek. Francois pár másodpercig döbbenten állt, az-tán a következő pillanatban, amikor rádöbbent ahelyzet fonákságára, elmosolyodott. - Választott köztem és a bátyám között -mondta szárazon. - Csak bennünk bízik.Scortia ravaszkásan hunyorított. - És a lehetséges veszélyek? Azokra nem gon-doltak? Hiszen az ön családját elég jól ismerikhaitin, még a régi időkből. Vagy talán már elfe-lejtette, hogy az ön fivérei a forradalom előttfegyvert csempésztek a lázadóknak, és akkoraárat kértek értük, amekkorát nem szégyelltek?Moussaint Ouverture és Dessalines kifizették ahatalmas összeget, mert nagy szükségük volt afegyverekre, de alig hiszem, hogy hatalomra ju-tásuk után jó szívvel emlékeztek vissza a Marchand névre. Sőt, értesüléseim szerint még egyelfogatóparancs is született az ön Jacques bátyjaellen, ha még egyszer Haiti partjaira teszi
a lá-bát... És most képes odaküldeni önt a vesztébe?Nem hiszem, hogy Jacques Marchand-nak ilyes-mi egyáltalán megfordult volna a fejében... Uris-ten! Hogyan is juthatott eszébe... egy ilyen koc-kázatos megbizatást épp a tulajdon öccsére ru-házni... Francois sóhajtott.
- Én megértem, hogy a barátságunk miatt ag-gódik értem, de arra kérem, ne is próbáljon lebe-szélni. Vagy elmegyek Haitibe és a saját sze-memmel győződök meg arról; hogy mi ott ahelyzet, vagy továbbra is teljes bizonytalanság-ban maradunk.
- Elküldünk valaki mást - mondta Scortia szá-razon. - Vannak jó embereim, akik maximálisanmegbízhatóak és talán nem annyira feltűnők Ha-itin, mint ön...
- Nem - vágott a szavába Francois határozot-tan. - Én megyek, nem pedig valaki más. Vagytalán tud valakit az emberei közül, aki kifogásta-lanul beszél franciául és ismeri Haitit mint a te-nyerét? Nem, senor, vannak dolgok, amelyeketnem mondhatok el senkinek ezzel az üggyelkapcsolatban, és a részletek ismerete nélkül bár-kit küldenénk is, minden bizonnyal kudarcot val-lana. Nagyon megköszönöm a segíteni akarását,de már azzal is rendkívüli segítségemre lesz, haösszeismertet azzal az emberrel, akit említett... - Ettől tartottam - sóhajtotta Raoul Scortia ke-serűen, majd elmusolyodott és atyáskodó gesz-tussal megpaskolta a fiatalember vállát. - Monsi-eur Marchand, ön egy konok és önfejű fiatalem-ber... ám éppen emiatt minden bizonnyal sikerövezi az útját. És ezért én nagyra becsülöm önt.viszont nem titkolom, hogy amit tenni akar,szerintem egyáltalán nem okos dolog, sőt, na-gyon is veszélyes.
Azt azonban látom, hogymit sem tehetek ennek megakadályozására.ha már nem téríthetem el attól a szándékától,hogy ilyen nagy kockázatot vállaljon, akkor leg-alább legjobb tudásom szerint segíteni fogom...
2. Odakinn kulcsok zörögtek, és a zárka vaskos aj-taja nyikorogva kitárult. A félhomályban Cha-mot vállas, tohonya alakja bontakozott ki.Solange csaknem felsikkantott ijedtében, mertnem jutott eszébe, amit Claire néni mondott nekipár órával ezelőtt: hogy Chamot segít neki meg-szökni... És most... - Máris? - lehelte. A néger lapos képén értetlen ráncok jelentek meg. - Mi? - morogta ingerülten. - Mit máris?Solange halkan, hisztérikusan felnevetett, mertrájött, hogy milyen butaságokat gondolt. Chamotegyáltalán nem azért jött, hogy megszöktesse őt.Csak egy vastag szelet kenyeret hozott. Sietvenyújtotta oda a lánynak.
- Fogd már! - parancsolta dühösen, minthaegy kutyára reccsent volna rá, hogy "hozdvissza". Solange elvette a kenyeret, és képtelen volturalkodni magán; máris beleharapott. Még arrasem gondolt, hogy a sarokban heverő asszonyt ismegkínálja. Ő csak azt tudta, hogy hetek ótanem evett már friss kenyeret, sőt, egyáltalánsemmi mást nem kapott, csak azt a rossz ízű, penészes ragacsot, amit kásának neveztek.A férfi őt nézte, és őt bámulta véreres szemeivel. Solange nem tudta, mit néz rajta a férfi ilyermegszállott tekintettel, de nem is érdekelte. Akenyér finom volt és puha - a legcsodálatosabbétel, amit valaha is evett.
Most legalábbis így gondolta.
- Eljössz velem? - morogta a férfi. - Hova? - lepődött meg Solange. - Ki innen?A férfi gusztustalanul nevetett.- Tudod te azt... Claire néni hirtelen megélénkült a sarokban:Kézzel-lábbal tápászkodott fel, és ijedten rántot-ta el a lányt.
- Nem! - sziszegte határozottan. - Őt nem!Chamot nevetett.
- Féltékeny vagy? - vetette oda megvetően. -Azért mert ő szép és fiatal? Claire néni újult erővel, begörbített ujjakkalugrott előre, mintha ki akarná kaparni a férfi sze-mét, ám az első lépésnél megroggyant a lába, ésha Solange el nem kapja, az asszony elesik.Chamot röhögött, és a fejét csóválta. - Igazán szép lány... nagyon szép... - Ha hozzá mersz érni egy ujjal is - sziszegteaz asszony - mindent elárulok Pétionnak... mindent! Chamot dühösen káromkodott, és az arca eltorzult közben.
- Akkor itt fogtok megrohadni... te is meg alányod is, te szajha! Solange iszonyodva pillantott először a feketeférfira, aztán az asszonyra. Ami eddig csak ho-mályosan derengett a fejében, most
egyre tisz-tábban kezdett körvonalazódni. Gyanította már,hová és milyen célból viszi magával Chamot né-ha-néha Claire nénit, ám ezt a gyanúját méggondolatban sem merte szavakba önteni, olyanrettenetes volt az egész. De amilyen megvetően beszélt velük ez azalak, és ahogy Claire néni viselkedett...És Claire néni még azt is mondta Charnot-ról,hogy "kedves és jólelkű". Hát most egyáltalánnem úgy nézett ki, mint akinek van egyáltalánlelke. Egyébként is Chamot rabszolga volt, ésSoolange azt tanulta, hogy a rabszolgáknak nincslelkük, hogy ők tudatlan állatok.Persze azóta már kiderült, hogy ez nem igaz; arabszolgák is lelkes, gondolkodó teremtmények,nekik is vannak vágyaik, tudnak szeretni és gyű-lölni egyaránt; és tudnak bosszút állni is. Éshamot egészen különleges szerepet töltött beebben a felfordult világban. Claire néni koráb-ban mesélte, hogy valamikor sok-sok évvel eze-lőtt Chamot az ő birtokukon szolgált, de aztánlopáson kapták, alaposan megverték, majd pedigsietve eladták. És az egykori rabszolgából, a gát-lástalan tolvajból most az ő felügyelőjük lett.Most ő őrködött fölöttük, és lerítt róla, hogynennyire tetszik neki ez a fordulat.Méghogy kedves és jólelkű! Chamot-ra csak egy pillantást kellett vetni, éslerítt róla, mennyire nem illenek rá ezek a jelzők.Jámbor ábrázatáról sütött a gonoszság és az amohóság, mely a legtöbb férfinak ismertetője-le. Hatalmas termetű volt és rendkívül toho-nya. Mint valami hatalmas, fekete medve, jókoraarccal. És a kezei, mint két lapát... - Megmondtam - sziszegte Claire néni kime-rülten - ha egy ujjal is érinteni próbálod őt, ki-kaparom a szemed, és teszek róla, hogy Pétionlefejeztessen téged is! Chamot nem felelt, csak nevetett.A folyosó vége felől csoszogó léptek közeledtek, és hangos krákogás hallatszott. Chamot nemszólt semmit, de a zubbonya alól előhúzottegy szelet puha kenyeret, és Claire néni kezébenyomta; gyorsan kellett cselekednie, mert a má-sik őr már jött
is lefelé a lépcsőn, és hangosanszidta, amiért túl sok időt tölt a raboknál. - Chamot, mi a fenét csinálsz ott?A tohonya férfi eltolta a közeléből az asszonyt;és ráérős mozdulattal becsukta az ajtót. - Csak megnéztem, hogy minden rendbenvan-e velük - felelte hangosan. - Gyanúsannagy volt a csend a cellájukban.- Úgy szokott. Az ajtó becsukódott, a zárban zörögve fordulta kulcs. Odakinn a két őr beszélgetett. - Késtél, Anton. Már azt hittem, nem is jössz - hallatszott Chamot recsegő hangja. - Na és akkor mi van? Te is szoktál néha késni... Solange elfordult és miközben ette, a testévelrejtette el a friss kenyeret, arra az esetre számít-va, ha a másik őr esetleg benézne a cellába.A léptek távolodtak, de az Anton nevű őr zsör-tölődő hangja még foszlányokban beszűrődött azajtón keresztül.
- Na és ha késtem egy kicsit? Az még nemnagy bűn. Közel sem akkora, mintha nőket hoz-nék be ide... ugye, Chamot?
- Miért, szerinted én nőket hozok be ide?Anton röhögött.
- Ne nézz hülyének, pajtás! Tudom, amit tu-dok... és Gustave is mondta, hogy hallotta a za-jokat. Túl hangosak voltatok! Csak azt nem tu-dom, hogy csempészted be a nőt...- Úgy már!
A két férfi eltávozott, a folyosó külső ajtajakongva csapódott be mögöttük, és a hangjuknem hallatszott tovább. Solange behunyta a szemét, mert most már tel-jesen összeállt az agyában az a kép, amire nemakart szavakat találni. - Claire néni... - nyögte.
- A pokolban fogok égni a bűneimért - sut-togta az asszony. - És senkitől sem kapok felol-dozást a halálom előtt.
- Ó, Claire néni! Ez nem... ez nem lehet igaz!Az asszony elfordította a tekintetét a lánytól,úgy meredt a kezében tartott kenyérszeletre,mintha az a bűnei bizonyítéka lenne. - Igen - suttogta megsemmisülten. - Chamotszeretője vagyok...
- Ez iszonyat! Ez lehetetlen! Nem, nem hi-szem el!
- Mentségemül csak az szolgál - folytatta azasszony - hogy nem magam miatt teszem, ha-nem azért... hogy te megmenekülhess...
3. Raoul Scortia váltig marasztalta, hogy pihenjena házában, amíg az esti vendég megérkezik,Francois azonban kimentette magát azzal, hogymég rengeteg elintéznivalója van. Megegyeztekabban, hogy alkonyatra visszatér, és ezzel a kel-lemes végszóval el is váltak.
Francois a bérkocsissal visszavitette magát avárosba, aztán két markos matróz segítségével ahajó széfjéből elszállította a pénzét tartalmazóegyik ládikát a bankba. A bankár igencsak meg-lepődött a negyvenezer dolláros letéten, és azon,hogy további tízezer dollárt Francois apró címle-tű francia frankra és soura kívánt beváltani, denem nagyon kérdezősködött. Francois eközbendiszkréten érdeklődött, mibe lenne érdemes be-fektetnie a pénzét, ha szándékában állna itt lete-lepedni, és mondjuk, Haitival kereskedni.A bankár eleinte csak a vállát vonogatta, ámamikor Francois célzott arra, hogy ha az üzletbeindulna, ideköltözne charlestoni házából és ateljes vagyonát itt próbálná kamatoztatni, a férfinyelve megeredt.
- Élelmiszer, monsieur, élelmiszer... ez akulcsszó. Tudomásom szerint odaát minden el-képzelhető holmiban hiányt szenvednek, de sej-tésem szerint leginkább az élelmiszer kelendő. - Gondolom, nem kifejezetten gyümölcsökregondol, senor - próbált tréfálkozni Francois, dea bankár nem értette a viccet. - Ó, dehogy, monsieur, Isten ments! Szemesgabona; liszt, szárított húsok, sajt, miegymás...Hát igen, ha valamivel fiatalabb lennék, és vál-lalkozó szellemű, én magam rengeteg marhahústpróbálnék eladni Haitiban. Persze csak akkor, halenne hozzá elég bátorságom, hogy fehér emberlétemre betegyem a lábam a feketék közé.A bankár sokatmondóan pislogott őszes sze-möldöke alól, és Francois csaknem elmosolyo-dott. Hiszen az idős férfi "fehér ember"-nek titú-lálta magát - és bár minden bizonnyal az volt -ráncos, naptól cserzett bőrével, élénk arcávalnyugodtan mondhatta volna magát mulattnak is.Francois elköszönt, és mivel még bőven voltideje, sorra járta a városbéli boltokat, raktárakat,és csaknem a teljes lisztkészletet felvásárolta.Ugyancsak lefoglalt több mázsa szárított, sózottmarhahúst, de megvett mindenfajta élelmiszert,amit csak eladhatónak gondolt. Sajtot, túrót, ku-koricát, maniókát, kölest, babot,
fűszereket, to-jást - mindent, amit csak tudott.Ez is hozzátartozott a tervéhez. Elhatározta,hogy kereskedőként fog kikötni Haitin. Élelmiszert szállít, és ugyanazon az áron fogja kínálnimelyen megvásárolta vagy talán még ráteszvalamicskét, hogy tisztes haszna legyen az üzleten. Azonban az árait olyan alacsonyan fogja tar-tani, amennyire csak lehet, hogy szívesen fogad-ják. Esetleg megpróbál engedélyt szerezni, hogyboltot nyithasson a városban. Még ha nem is asaját nevén, talán annak a mulatt kereskedőnek a nevén. Miután Gormesson kapitánnyal számba vettéka vásárolt javakat, rájöttek, hogy a raktér egyhar-mada még üres marad, és ezen sürgősen segítenikellett. Mert ha St. Jolineoux-ban valami hivatal-nokféle feljön a fedélzetre, hogy ellenőrizze a ra-kományt, azonnal gyanút fog, ha azt látja, hogyfélig üresen" érkeznek. Hiszen a tengeri szállí-táss úgy igazán gazdaságos, ha a rakodótér dugigtele van. Mindenféle magyarázkodás hamisancsengett volna. Ezért hát a délután hátralévő részét a nagyobbraktárak végiglátogatásával töltötte. Kívánsága,Miszerint további élelmiszert vásárolna, szintemindenhol élénk tiltakozást váltott ki. Néhányanellen tiltakoztak, hogy még jobban kifosztja azüzletüket, amelyet iszonyú nehéz pótolni, má-sok pedig azt kérdezgették nevetve, hogy csaknem akar konkurens boltot nyitni? Mindenki cu-kornádat akart eladni neki, ám ő ezt nevetve uta-sította el. Francois végül mégiscsak sikerrel járt, és többhordó borral sikerült kitöltenie a hiányzórakteret. Gormesson kapitányra bízta, hogy a megvásá-rolt, leelőlegezett árukat a holnapi nap folyamána hajóra szállíttassa. Végül, amikor visszatért a Saint Simonra,Green Prince nevű szkúner már készült felszed-ni a horgonyt. Mivel Francois tudta, hogy a hajóCharlestonba tart, pár sorban összegezte a tervétés mindazt az
információt, amit Haitiról megtu-dott, és megkérte a hajó kapitányát, hogy a leve-let juttassa el a bátyjának. Annak ellenére, hogy ekkorra már késő dél-után lett, Francois nem sietett Raoul Scortiához. .Alig várta ugyan, hogy azzal a bizonyos emberrel elbeszélgethessen, de tudta, hogy itt délenhajnalig- tartó tívornyákat szoktak rendezni anagybirtokosok, és ő nem akart túl korán érkez-ni. Gyanította, hogy elsősorban nem rajta leszmajd a kérdezés sora, inkább valószínűleg őtpróbálják a részletek felől kifaggatni. És attóltartott, hogy most nem tudna megfelelően elbeszélgetni a régi barátjával és annak családjával,vendégeivel. Vagy ő lenne túl csendes, ami arraindítaná a barátait, hogy megpróbálják szórakoz-tatni, elfeledtetni vele a feladatát, vagy beszéltet-nék a terveiről, ami még az előzőnél is rosszabb.A társaság egyik fele egészen biztosan azon fogerősködni, hogy elkíséri az útra, a másik fele pe-dig minden eszközzel megpróbálja majd lebe-szélni róla. Azonban nem sokkal alkonyat előtt mégis ma-gához vett a hajó raktárából négy palack óbort,amit külön e célra hozott magával. A rendkívülnemes nedűt még múlt évben vásárolta egy fran-cia hajó szálítmányából, és kimondottan ajándé-kozási célra tartogatta. Amikor napnyugtakor a bérkocsi bezörgöttvele a Scortia udvarházba, a gyertyafényes sza-lonban már összegyűltek a vendégek. Francoisjóformán meg sem lepődött, hiszen gyanította,hogy a vendéglátója nemcsak az ígért ismerőséthívja ide, de másoknak is be kívánja mutatni.Azonban alig lépte át a ház küszöbét, amikoregy meglepetés érte. Egy fél szemű, napbarní-tott arcú, fekete hajú, szakállas férfi egyenesenjött felé a jöttére, és ölelésre tárta a karjait. - Francois Marchand! - bömbölte ez a meg-termett alak boldogan. Az elvesztett fél sze-memre mondom, nem hittem volna, hogy azéletben még egyszer látlak! A fiatalember arcán öröm villamt, amikor rá-jött, hogy ki áll előtte.
- Domenico Lacosta! Te még élsz, te vén csirkefogó?
4. Solange ajka megvető mosolyra görbült, amintismét leült a földre, és felhúzott térdeire támasz-totta az állát.
- Rászolgáltam a megvetésedre, kislányom -suttogta Claire néni. - Én nem akartam beszélnierről... és most sem akarok. Solange nem felelt. Nem tudott mit mondani.Nem vetette meg Claire nénit, de valahogy saj-nálni sem tudta. Hiszen amit tett, saját akaratábóltette, bármiféle indoka volt is rá. - Nem szólsz? - nyögte halkan a nő, és mégmindig a kezében tartott kenyeret nézte.Solange már végzett a saját adagjával, és min-denek ellenére hálát érzett Chamot iránt. Hiszenenni hozott nekik. Mennyei mannát a gusztusta-lan ragacs után.
- Én inkább meghalnék - mondta végül - denem tudnám megtenni...
- Én is ezt hittem - hunyta le a szemét Clairede Choissant. - De még mindig élek... pedig márlegszívesebben meghalnék...
Solange elgondolkodva meredt maga elé. Azthitte, iszonyatosan fogja gyűlölni Chamot-otazért, amit Claire nénivel tett, talán még jobbanis, mint Alexandre Pétiont. Azonban ahogyszondázta saját lelkét, rájött, hogy azt a tohonyaés goromba, fekete fickót képtelen gyűlölni.Chamot-ot nem gyűlölte; hiszen tulajdonképpen ősegít rajtuk, még ha ezt érdekből teszi is...Solange sohasem volt még férfival, nem is-merte a szerelmet, de régebben sokat gondolko-dott rajta, és tudott egyet s mást, amit gyermekfejjel José és Pedro Chavez mesélt neki. Hogy aférfiak és nők, akik szeretik egymást, szerelmes-kednek. És bár ő maga még sohasem próbálta;José és Pedro lány unokatestvéreivel megbeszél-ték; hogy a szerelem biztosan nagyon jó dolog...Ám azt is tudta, hogy ami Chamot és Clairenéni között van, az nem szerelem. A férfi a testiszükségleteinek kielégítésére használja Clairenénit, és minden bizonnyal erőszakkal kénysze-ríti arra, hogy vele háljon. Ami nagyon ocsmányés gusztustalan dolog lehet, de Claire néni nempanaszkodott. Hiszen Chamot cserébe ezért ho-zott nekik friss kenyeret, és majd szökni is segít.Solange titokban az asszonyra sandított, ésmegsajnálta. Biztosan nagyon szenved, amikorChamot magához öleli. Vajon hogyan képes el-tűrni a férfi csókjait, a simogatását, vagy a dur-vaságát? És vajon ez milyen érzés lehet?Solange elmosolyodott ezen a botor gondola-ton, majd ismét elkomorodott. Claire néni ő miatta áldozza fel magát, őmiattaszenved, rajta akar segíteni. Inkább magára vál-lalta a megaláztatást, talán mert attól félt; hogyha nem teszi, akkor a néger börtönőr a nevelt lá-nyával kezd erőszakoskodni. Solange-nak új volt ez a gondolat. Vele? Va-lyon ő mit tett volna, ha Chamot egy napon őt vit-te volna el a cellából - valahová, egy másik cel-lába vagy szobába - hogy maga alá teperje éserőszakoskodjon vele?
Az első gondolata az volt, hogy minden bi-zonnyal abban a pillanatban meghalt volna,amint a férfi megérinti. De aztán elgondolkodott.Meghalni? Hogyan? Megállt volna a szíve?Vagy nem kapott volna több levegőt?Nem, az lehet, hogy elájult volna a félelemtőlvagy az ijedtségtől, de nem halt volna meg.És Chamot megvárta volna, amíg magához tér.Elszörnyedt a gondolatra. Aztán eltöprengett rajta. Az életben maradás reményében akár ő ismegtehette volna ezt az áldozatot, és valószínű-leg meg is tette volna. Képes lett volna szeretniGhamot-ot; hiszen érett volt, és kész a szerelemre,És a férfi először olyan szeretetreméltónak lát-szott kerek, ártatlan arcával. A teremtő sok hibátejtett, de Chamot lágy vonásai már nem voltakegyszerű hibának mondhatók. Ez vagy szándé-kos tréfa volt, vagy az emberek megfigyelő-ké-pességének a tesztelésére irányult. Chamot min-den volt, ami az arca nem. Az arca általábankedvesnek, barátságosnak mutatta, egy szimpati-kus, jó húsban lévő embernek. Azonban valójá-ban hideg szívű, önző tolvaj volt, aki mindigcsak a saját érdekeit tartja szem előtt, aki min-denben a kényelmet, a szórakozást és az előreju-tás lehetőségét keresi. Megfontolt szándékkalszegődött Alexandre Pétion szolgálatába, és simulékonyságával, talpnyaló természetével elér-te, hogy Pétion egyik legbizalmasabb emberelett. Chamot soha nem tett semmit ok nélkül, ésbár mások szenvedésében nem lelt örömöt,egyetlen pillanatig sem tétovázott, ha saját érde-kében fájdalmat kellett okozni valakinek. Solan-ge ezt azonban ez idáig még nem tudta.Solange csak azt tudta, hogy Chamot hozottnekik friss kenyeret, és bár néha gorombán viselkedett, gúnyolódott, alapvetően sokkal meg-értőbb volt velük szemben, mint bármelyik másőr. Chamot ellentétben a többi őrrel, akik általá-ban az ételt hozni szokták, nem dobta le a pené-szes kenyeret a nyirkos padlóra, nem köpött belea bűzlő kásába, amelyet még egy éhhalál szélénálló kóbor kutya sem evett volna meg. Nem,
őmindig a kezükbe adta az ételt, és néha a gorom-ba szavak mellett még egy-egy biztató pillantás-ra is futotta. Meglehet, hogy mindezt csak azért, mert ked-vét lelhetteclaire néni testében.Amikor idekerültek; eleinte Chamot semmitsem tett, hogy segítsen rajtuk, meg sem próbáltacsökkenteni a szenvedéseiket. Amíg Louis deChoissant élt, ugyanolyan goromba és kegyetlenvolt, mint bárki más. Azonban a francia nemesúrkivégzése után valamivel kedvesebb lett; gya-korta mondott vigasztaló szavakat Claire néninek, és csak ekkor árulta el, hogy tizenhat évvelezelőtt az ő rabszolgájuk volt. És azt is hozzátet-te, hogy bár Louis urat a lelke mélyéből gyűlöl-te, a gyengéd asszonyra mindig is jó szívvelgondolt. Claire néni szinte teljes apátiába esett aférje halála miatt, és a legapróbb biztatást, segít-séget is őszinte hálával fogadta.Ettől kezdve valamelyest megváltozott Cha-mot viselkedése. Már csak a társai jelenlétébengorombáskodott, és ha egyedül maradt a fog-lyokkal, többnyire sajnálkozott a helyzetükön.nagy ritkán - és ez csak növelte a kapott dolgokértékét a szemükben - még ennél is többet tett.Félelmet színlelve becsempészett nekik egy da-rab friss kenyeret, vagy sajtot. Azt állította, hogyezeket a saját tányérjáról hozta el. Ezt azonbannem teheti meg túl gyakran - súgta bocsánatké-rőn - mert nagyon könnyen lebukhat, és akkoraz ő családja fogja a kárát látni.Később, amikor már hittek neki és bíztak ben-ne, egyszer csak azzal jelent meg, hogy Alexandre Pétion parancsára kiviszi Claire nénit afriss levegőre. Ez Solange-nak gyanús volt, és őis szeretett volna néha sétálni egyet, de ha eztszóba merte hozni, Claire néni mindig élénkentiltakozott, és azt mondta, hogy őt voltaképpenChamot kihallgatásra viszi, nem friss levegőtszívni. Később pedig Claire néni már nem mon-dott semmit ezekről a pár órás "kihallgatásokról". Azt követően pedig, hogy Chamot friss kenye-ret hozott nekik, és Claire néni bevallotta, hogyhagyja magát megbecsteleníteni az életben
ma-radásuk érdekében, a tohonya Chamot két napignem jelentkezett. Egy új, fiatalabb őr vette át ahelyét, aki bár látszólag nem gyűlölte őket, kö-zönyösen viseltetett irántuk.
- Hol van Chamot? - próbálta kérdezni Solan-ge. - Mi van vele? A fiatal néger azonban szóra sem méltattaőket. Fütyörészve bezárta maga mögött az ajtót,s ráérős léptekkel távozott. Solange teljesen elkedvetlenedett. Csak mostdöbbent rá, hogy mit értek Chamot biztató sza-vai - még akkor is, ha néha azokat gorombásko-dásokkal vegyítette is. És az említett szökés,mely mindennél jobban foglalkoztatta a gondo-latait, Chamot nélkül kilátástalannak tűnt.Azonban másnap este, amikor fordult a zárbana kulcs, Chamot volt az, aki a vacsorát hozta. Aszokásos moslékot, meg penészes, egérrágta ke-nyérdarabot, de aztán a zubbonya alól egy szeletsajtot is odadugott Solange kezébe.A férfi jöttére Claire néni is összeszedte ma-gát, és feltápászkodott. Chamot azonban határo-zottan intett neki: - Nem. - Csak ennyit mondott. Claire néni elcsodálkozott. - Ma nem?
- Nem. Most egy jó darabig nem lehet. Valakibeárult Alexandre-nak, és bár valahogy kimen-tettem magam, most gyanakodva néznek rám. - Ezért nem láttuk két napig? - kérdezte Solange. A férfi rápillantott, és fekete arcára sanda mosoly telepedett. - Talán hiányoztam valakinek?
Solange bosszúsan húzódott hátrébb. - Nekem ugyan nem. Csak mivel azt ígérte,hogy segít kijutni innen... A férfi arcán rémület villant. - Megőrültél, kislány? - vicsorogta ingerülten. - Ilyet mondani! Itt a falnak is füle van! Ha vala-ki meghallja, nekem végem! Engem nem védel-mez a császár parancsa. Egy pillanat alatt le-nyisszantják a fejem. Claire de Choissant fátyolos pillantással mére-gette a fekete férfit.
- Vajon Dessalines... emlékszik még ránk?Vagy már a létezésünkről is megfeledkezett?Chamot vállat vont.
- Van neki épp elég baja - suttogta lehalkítotthangon. - Dessalines hatalma, mióta császár lett,már nem olyan nagy, mint amikor először ragad-ta magához az irányítást. A dolgok egyrerosszabbra fordulnak, mindenhol fokozódik azelégedetlenség. Komoly zavargások voltak a fő-városban, amit mind erősebb és erősebb elnyo-mással próbált visszaszorítani. Nagyon sokan arról suttognak, hogy Dessalines napjai már megvannak számlálva. Az új földtörvénnyel hatal-mas bakot lőtt; a leghűségesebb támogatói is el-pártolnak tőle. Alexandra Pétion befolyása egyrenagyobb, és hamarosan eljön az az idő, amikormajd nyíltan is dacolni mer a császár parancsá-val. Attól tartok, hogy hamarosan ismét szemé-lyesen foglalkozik veletek. Claire de Choissant sóhajtott. - Nekem oly mindegy, hogy kivégeznek, vagyitt emésztenek el ebben a bűzös zárkában... Csaka kislányom, csak ő meneküljön meg!
- Megteszem, amit tudok - morogta Chamot,s baljós pillantást vetett Solange-ra. - Ám mégnincs itt az ideje. A folyosó külső ajtaja megnyikordult, és Cha-mot sietve távozott. Claire de Choissant csüggedten nézett a darabsajtra, amit a fogláruk hozott. - Nem fog segíteni - motyogta. - Átvert aszurtos képű ördög!
- Ne mondjon ilyet, Claire néni! - Megígért mindent... aztán amikor megkaptaamit akart, mégsem segít... Mindketten hallgattak. Lehet, hogy Chamot valóban nem fog segíte-ni? Solange ezt nem tartotta kizártnak, hiszen anéger férfi most kimondottan kimérten viselkedett. Viszont ha Chamot nem segít, nélküle kellmegszökni valahogy. Bárhogy. Előbb vagyutóbb majd csak kínálkozik egy kedvező alkalom. Solange abban reménykedett, hogy talán az ál-talános elégedetlenség, amiről Chamot beszélt,oly mértéküvé növekszik, ami már önmagábanelég lesz a császár megbuktatásához, és veleegyütt Alexandre Pétion megbuktatásához. Péti-on bukása szinte minden kétséget kizáróan Clai-re néni és az ő szabadságához vezetne. Senkimásnak nincs oka gyűlölni őket, csak Pétionnak,aki értesült a de Choissant család elrejtett kincsé-ről, és arra fáj a foga. Szökni kell mielőbb!
Sajnos azonban úgy tűnt, hogy erre már túlkéső van; Claire néni annyira legyengült a hiá-nyos táplálkozástól és a tömlöc nyirkos levegő-jétől, hogy aligha lesz ereje megragadni az eset-legesen kínálkozó lehetőséget. Már amennyibenkínálkozik egyáltalán bármiféle esély.Solange azonban nem akart tovább várni. Hi-szen az sem kizárt, hogy a császár bukása nemvezet egyenesen Alexandre Pétion bukásához is.Lehet, hogy Pétion a helyén marad, még erősebblesz, és akkor - ha már nem védi tovább őketDessalines parancsa - azt tehet velük, amit akar.Solange a nevelőanyjára pillantott, aki apriccse szélén ült, és szokásos, kifejezéstelen nézésével meredt maga elé. Szegény asszony! Mimindenen ment keresztül, amióta visszatértekHaitire! Igaz, mindezek az események Solange-t isérintették, ám ő eleinte jóformán fel sem fogta,mi történik körülötte. Mindössze azon bosszan-kodott, hogy a "hazaköltözés" elszakítja a kubaibarátaitól, akikkel együtt nőtt fel és akiket szintetestvéreiként szeretett. És ráadásul Haitin senkisem akadt, akivel megoszthatta volna az élményeit és a világról alkotott, egyre szélesedő el-képzeléseit. És aztán jött a börtön, és belőle egy csapásrafelnőtt lett, meg kellett komolyodnia. Eddig Cla-ire néni gondoskodott felőle, még a testét is oda-vetette a vadaknak, csakhogy őt megkímélje amegaláztatástól. Most azonban ő következik,meg kell hálálnia a gondoskodást; és mostantólneki kell a kezébe vennie az ügyeket. Neki kellelrendeznie a szökést. Ismét az asszonyra pillantott.Nehéz lesz Claire nénibe annyi lelket verni,hogy megkísérelje a szökést, gondolta szomorú-an, de aztán nem sokkal később felderült az arca,mert támadt egy ötlete. Ha ez az ötlet beválna...Solange nagyot sóhajtott. Ha Chamot magátólnem akar segíteni, akkor éppen őt kell felhasz-nálni. Felhasználni azt a hitet, amely szinte mármeggyőződéssé alakult a néger férfiban. Hiszenaz őrök közül ő volt az egyetlen, aki egyedül, ki-séret nélkül szokott
bejönni a cellába. És mivelezeket az alkalmakat többnyire titokban rendezi,valószínűleg úgy intézi, hogy ilyenkor más nelegyen a közelben. Míg a többi őr általában má-sodmagával jár, és amíg az egyikük az ételt aföldre löki, a másik gondosan figyel, hogy elevemegakadályozzon bármiféle szökési próbálkozást. Chamot viszont egyedül van, és teljesen meg-bízik bennük. Eszébe sem jut, hogy terveznénekellene valamit; azt hiszi, hogy tőle várják a segít-séget a szökéshez, és legmerészebb álmában semgondolja, hogy az ő gyanútlanságát próbálnákkihasználni. Chamot nyilván tehetetlen, elgyö-tört asszonynak tartja Claire nénit, őt pedig egyunalmas, kiszolgáltatott kislánynak, akinekarra terjed ki a fantáziája, hogy meséket éstörténeteket találjon ki a nevelőanyja szórakozta tására. Solange olyan komiszan vigyorgott, ahogymég a goromba Chamot sem lett volna képes.Megszületett benne a terv. Kidolgozta annak atervét, hogyan vehetné el a kulcsot az őrzőjüktől,és hogyan tehetné mozgásképtelenné a férfit...Arcán a kéjes mosoly egyre szélesebb lett. Si-kerülni fog! Sikerülnie kell! Biztos volt benne, hogy a gyanútlan Chamotnem számít majd semmi ilyesmire. Valahogy le-ütik, megkötözik, elveszik a kulcsait, és Clairenénivel együtt kisurrannak majd a tömlöcből.Lehetőleg este kell ezt megtenniük, és korommalbe kell kenniük az arcukat, hogy messziről ők isfeketének tűnjenek. Lopnak valahol egy sötétköpenyt, és senki sem fogja sejteni róluk; hogyfehér szökevények. És Chamot? Solange egy vállvonással elintézte a dolgot.Biztosan ki tudja majd szabadítani magát és eltud menekülni - vagy kitalál valami jó kis törté-netet, amely megmenti a büntetéstől. Azonbanbármi is legyen
Chamot sorsa, az az ő dolga. Hanem segít önszántából, hát a segítségükre leszakaratán kívül. Itt az idő a cselekvésre. Legközelebb, ha Cha-mot egyedül bejön hozzájuk, vagy el akarja vin-ni magával Claire nénit, akcióba fog lépni.Persze, addig a részleteket még pontosan kikell dolgozni, ám mindenekelőtt az a legfonto-sabb, hogy Claire nénit felrázza ebből a letargi-kus állapotból, felkészítse a szökésre és az azzaljáró veszélyekre.
5. - Domenico Lacosta! Francois boldogan ölelte magához a rég látottbarátot. Domenico jellegzetes félvér volt; szoká-sosnál sötétebb bőre, széles orra és duzzadt ajkaielárulták, hogy néger vér is csörgedezhet az erei-ben, azonban mindennek ellenére mégis olybüszkén és gőgösen tartotta magát, mintha a spa-lyol uralkodóházban látta volna meg a napvilágot. Tehette is, hiszen életének utolsó tizenöt évealatt nincstelen senkiből küzdötte fel magát tehe-tős és tekintélyes kereskedővé. Igaz, az út, ame-lyet be kellett járnia, nem volt könnyű és Lacos-ta többet kockáztatta az életét, mint az átlagoshalandók, de végül is a ténykedését siker koro-názta, és most már nem is egy, de két saját hajó-val is rendelkezett. Ezt azonban Francois termé-szetesen nem tudhatta.
- Megvan már nyolc éve is annak, hogy utol-jára találkoztunk nevetett a kubai, és megdön-gette Francois vállát. - Te semmit sem öreged-tél... csak kissé puhányabbnak látszol, fiú!Francois is nevetett.
- A jómód teszi - magyarázta. - Mióta nemkel a fináncokkal bújócskáznunk, alig akad dol-gunk; csak a pénzt számoljuk...Emlékszel még? Francois bólintott. Hát persze, hogy emléke-zett arra, hogyan ismerkedtek meg. Megközelí-tőleg nyolc évvel ezelőtt, Havannában...A rabszolga-csempészek akkoriban sem voltakkimondott úriemberek. Legtöbbjük kíméletlen éskemény fickó volt, nyakig benne különböző ve-szélyes és illegális üzletekben. Ha rendőrkézrekerültek, brutális büntetés várt rájuk. És Francoiséppen velük húzott ujjat. Miközben a keresztvi-torlázatú hajójuk erősen megrongálódott egy vá-ratlan viharban és ők Havannában vesztegeltektöbb tonna gyapottal a raktérben, addig Francoisrendszeres, hosszú sétákat tett a tengerparton.Miközben Robert és Jacques a város nagykeres-kedőivel alkudozva próbálták a Gambiába szántrakományukat megfelelő áron értékesíteni, a fia-talabb fivér valami érdekes dolgot fedezett fel.;Egy hajnalban friss lábnyómok százait találta akikötőtől távolabbi fövenyen, melyeket mégnem mosott el egészen a dagály.Francois-t ez a fura dolog igen kíváncsivá tet-te. Rá jellemző kitartással és állhatatossággal;minden nap lement az öbölbe, azután, hogy elő-ször a lábnyomokat felfedezte a tengerpart homokjában, végül rájött, hogy szinte minden haj-nalban hasónló mennyiségű lábnyomokat lehetitt találni. Akkoriban ő még húsz éves volt, meg-lehetősen zöldfülűnek számított, és a fivérei mégnem avatták be az üzletbe. Fogalma sem volt ar-ról, hogy ők mi célból akartak éppen Gambiábagyapotot eladni, és nem is sejtette, mi az utazá-suk valódi célja. A rabszolga-kereskedelemről iscsak annyit tudott, mint amennyit egy maga ko-rabeli fiatalember tudhat, akit nem
érdekel más,csak az ifjú hölgyek mosolya és a tengerjáró ha-jók karcsú alakja. Ha legalább megkérdezte vol-na a bátyjait, nem került volna kutyaszorítóba.De nem, nem akarta elvonni a bosszús képpelmorgolódó Jacques és Robert figyelmét az üzlet-ről, és ő maga akart a dolog végére járni. Bársok tekintetben még meglehetősen naiv volt, azazonnal felmerült benne, hogy azok a lábnyo-mok ott a tengerparton valószínűleg valami tit-kos dolognak a részei, ez azonban cseppet semaggasztotta. Csak kíváncsi volt és tudni akarta,mi folyik itt, nem pedig bajt keverni. HiszenFrancois már húszéves korában is úgy tudotthalgatni, mint a sír. Aztán egyszer éjszaka leosont a hajóról, meg-állt a csendes öböl környékén, és várt. És az éj-szaka közepén látta, amint egy távolabb hor-gonyzó hajó felől három csónak billeg a hullá-mokon. Mindhárom csónak zsúfolásig volt tölt-ve fekete emberekkel, akiknek a kezén és a nya-kán acélbilincsek csörögtek. És a part felől lova-sok érkeztek a kikötő csónakokhoz. Az adásvé-tel percek alatt lezajlott, a lovasok megvásárol-ták a rabszolgákat, és elterelték őket.Francois-nak most már nem kellett magyaráz-ni, hogy miről van szó. Hiszen mindenki tudta,hogy a törvény ellenére mégis számos új rab-szolga "termett" az Államokban is. Hallotta,hogy, főképpen Georgiában mennyire elterjedt azembercsempészet, és rebesgették, hogy vagyo-nokat lehet keresni vele. No persze azzal riogat-ták a kalandvágyó ifjakat ettől a mesterségtől,hogy akit viszont a hatóságok elkapnak, arra halálbüntetés vár. Ám Francois most épp arra gon-dolt, hogy ha ilyen egyszerű az embercsempé-szet, talán ők is megpróbálkozhatnának vele.Valószínűleg jobb üzlet lenne, mint gyapottalüzletelni. Várt, leskelődött, és amíg azon töprengett, ho-gyan fogja majd az ötletét megosztani a fivérei-vel, az egyik csempész felfedezte őt, és hiábapróbált menekülni, elkapták. Akarata ellenére ahajóra hurcolták, és megtanácskozták, mi legyenvele. A banda egyik felének az volt a vélemé-nye, hogy a fiút azonnal le kell hajítani egy szik-láról. Mert ugye baleset bárkivel történhet.Azonban az egyik csempész felismerte,
és kiálltmellette. Francois döbbenten hallotta, amint afickó közli a társaival, hogy a fiú nem árthat ne-kik, hiszen ő maga is embercsempész, és nyilvánnem azért leste meg őket, hogy jelentse az eseteta hatóságoknak. Amikor kiderült, hogy ő Robert,Marchand öccse, többen furcsán néztek rá, és aztkérdezték, mi a fenét leskelődött utánuk.Francois nem nagyon tudott erre mit válaszolni.Végül azt füllentette, hogy véletlenül keveredettoda. Bár nem értette, miért gondolják a fivérei-ről, hogy ők is embercsempészek, nem próbáltaaz ártatlanságukat bizonygatni. Hiszen voltannyi esze; hogy rájöjjön, ez a körülmény jelen-leg inkább válik hasznára, mint kárára.Azonban a helyzet ezzel még nem oldódottmeg. Megölni már nem akarták Francois-t, vi-szont ahhoz sem fűlött a foguk, hogy elenged-jék. Mert ha beszámol a kubai hatóságoknak ar-ról, aminek szemtanúja volt, azzal nagy bajtokozhat. Végül a hajó első tisztje, egy fiatal fél-vér oldotta meg a helyzetet. Azt javasolta, hogyvigyék magukkal a fiút Gambiára, és mivel érte-sülései szerint a Marchand fivérek szintén oda-tartanak, ott adják majd át nekik az öccsüket,tisztes váltságdíj fejében. Ez az ötlet mindenkinek tetszett, és mielőtt aLa Dorada felszedte volna a horgonyt, leveletküldtek a Saint Pierrot-ra, Robert Marchandnak. Hát így esett, hogy Francois az első útját Gam-biába egy spanyol felségjelzésű embercsempészhajón tette meg. És az a kreol férfi, aki végül is aváltságdíj-ötlettel előállt és a védelmébe vette őt,Domenico Lacosta volt. Lacosta akkoriban alig négy évvel lehetett idő-sebb Francois-nál, de ő máris első tisztként szol-gált a hajón (még ha nem is ilyen hivatalos cí-men, de a kapitány fő embereként), és ifjú koraellenére éles eszével, jó meglátásaival és nemelsősorban bivaly erejével, gyorsaságával jelentős tekintélynek örvendett az idősebb matró-zok szemében is. Ráadásul a tenger és a hajózásfortélyait is jól ismerte, és Francois-nak
úgy tűnt,Domenico a legfontosabb ember a hajón.Amikor túszként magukkal vitték, Francoisgondolta, hogy valószínűleg bezárva fogjáktartani valami bűzös kamrában. Ám Domenicoazon a véleményen volt, hogy a hajóról úgysemszökhet meg, és szabad mozgást engedélyezettneki a fedélzeten. És amikor rájött, hogyFrancois jó eszű, érdeklődő fiatalember, hamaro-san összebarátkoztak, majd a kreol tanítgatnikezdte őt a legkülönbözőbb trükkökre. Francois-évek óta járta már a környező szigeteket a bátyjahajóján, de többnyire csak mint "ballaszt",vagyis nem akadt a hajón semmi dolga, legfel-jebb számolgatás és kalkuláció. Igaz, tisztábanvolt a hajózás alapelemeivel, és látta jól, mikéntdolgoznak a matrózaik, de ez idáig még sohasempróbálta ki személyesen. Domenico Lacostaazonban ezt a körülményt "hallatlan"-nak titulál-ta, és puszta jó szándékból és barátságból úgymegdolgoztatta a túszt, hogy Francois csaknembelerokkant. Azonban, amikor horgonyt vetettekzambia partjainál, Francois már úgy viselkedettmint egy szakképzett tengerész. És amikor párnappal később a Saint Pierrot is befutott a meg-beszélt találkahelyre, Domenico javaslatára a LaDorada kapitánya nagylelkűen eltekintett a vált-ságdíjtól - lévén hogy Francois "derekasan le-dolgozta" a kiszabott összeget. Hát így történt,hogy barátsággal váltak el és nem haraggal.Azóta is számtalanszor gondolt Domenicóra ésszerette volna tudni, hogy mi lett vele, arra azon-ban gondolni sem mert, hogy ilyen körülményekközött találkoznak ismét. A két férfi a viszontlátás első perceiben heveskérdésekkel ostromolta meg egymást. Egyszerrebeszéltek, aztán mindketten mosolyogtak, és aházigazda invitálására egyelőre félretették a vá-laszokat.
- Majd lesz még alkalmuk beszélgetni, monsi-eur Marchand - mondta Raoul Scortia. - Nagymeglepetés számomra, hogy önök ismerik egymást, de ennek nagyon örülök, hiszen épp senorLacosta az a bizonyos
úriember, akiről beszél-tem önnek. Hamarosan alkalmuk lesz megvitatnia kérdéses témát, de most engedje meg, hogy be-mutassam a vendégeimnek. A feleségemet és aleányaimat már ismeri... Amikor a kölcsönös udvariasságokon túljutot-tak, és a gazdag vacsora is véget ért, senor Scor-tia egy kisebb szalont mutatott Francois-nak és akreol hajósnak.
- Ha megengedik; itt magukra hagyom önö-ket, és én majd csak később kapcsolódok be atársalgásba, ha a vendégeim távoztak...Amikor kettesben maradtak, Domenico rá-gyújtott egy szivarra. Előtte persze megkínáltaFrancois-t is, ám a fiatalember visszautasította.Ő inkább a poharát emelte meg.- Egészségedre! Domenico kedvtelve nézegette egykori tanítványát.
- Tudsz még fékcsomót kötni? És nyolcast?Meg angol gyémántcsomót? Francois nevetett.
- Azóta már az amerikai gyémántcsomót ismegtanultam... ámbár nemigen használom. Tu-dod, újabban én vezetem a családi üzletet, ésviszonylag kevés időm akad árbocra. - Ezt megértem. Valahogy én is így vagyok.Francois ismét nevetett.
- Te is a családi üzletet vezeted? - Tréfánakszánta a kérdést, és igen meglepődött, amikor akreol komolyan bólintott.
- Nem éppen családi üzletet - felelte Domenico.
- lévén hogy családot alapítani még nem voltidőm, de hamarosan annak is eljön az ideje.- Megnősülsz?
- A jövő hónapban, ha Isten is úgy akarja. - Hát ez remek. Gratulálok! Biztosan nagyonszép a hölgy... sőt, egyenesen gyönyörűnek kelllennie, ha el tudott téged csábítani a tengertől.Domenico Lacosta büszkén elmosolyodott. - Hát, meg kell hagyni, Lucille szemrevaló teremtés. - Francia? Domenico nevetett.
- Miért, szerinted egy spanyol nemesúr nemadhat francia keresztnevet a leányának? LucilleAlvarez de Ramon Pimente... a világ legelragadóbb teremtése. Francois hitetlenkedve pillantott a régi barátra,s már a nyelvére tolult a kérdés, de végül még-sem mondta ki. Nehezen tudta elképzelni; hogyan adhatja egy spanyol nemesember a lányátegy egyszerű kreolhoz. Nem nagyon hallott mégilyesmiről ezelőtt. Ráadásul Domenico csak egyegyszerű hajós... Nem szólt tehát erről, de valószínűleg az arcá-ra lehetett írva a csodálkozás, mert Domenicomosolyogva magyarázni kezdett.
- Senor Alvarez valóban nemesi család sarja,ám az utóbbi időben sajnálatos módon elszegé-nyedett és súlyos adósságokba verte magát.Készséggel adja hozzám Lucille-t, miután énnem kérek tőle hozományt és ráadásul megígér-tem, hogy-kifizetem az adósságait.Francois ismét elképedt.
- Te? Domenico még fanyarabbul mosolygott. - Ja persze. Te azt hiszed, hogy még mindigegyszerű hajós vagyok...
- Mit mondjak, ez a mai a sorozatos meglepe-tések napja számomra, barátom. Alig várommár, hogy mesélj magadról. Ezek szerint márnem a La Doradán szolgálsz.
- Történt némi változás, mióta nem találkoz-tunk - felelte Domenico. A La Dorada mégmindig megvan. Az én tulajdonom, csakúgymint a Cristal de Roca... Barátom, gazdag ember lettem! Francois nem győzött csodálkozni. Domenicopedig szép fokozatosan elbeszélte, mi mindentörtént vele, amióta elváltak. Nem sokkal későbba La Dorada kapitánya súlyosan megbetegedett,és ő vette át a helyét. Ettől kezdve egy kicsit asaját szakállára is dolgozott, és fél év alatt sike-rült összegyűjtenie annyi pénzt, hogy egy kiszu-perált, negyven tonnás szkúnert vásároljon ma-gának. Ezt néhány régi cimborájával rendbe ho-zatta, és ezután saját hasznára folytatta ugyanazta tevékenységet, mint korábban. Négerekre va-dásztak a Sierra Leonétól északra a tengerbeömlő Rio Pongón, és a zsákmányukat Kubán ér-tékesítették, vagy amerikai
embercsempészek-nek adták tovább, akik Savannah-ban vagyCharlestonban busás árat kaptak értük. Elég ve-szélyes üzlet volt ez, ám Domenico rendelkezettaz előnnyel; hogy ismerte a megfelelő ke-reskedőket és megvoltak a beállt kapcsolatai.Pár éven belül megvásárolta a La Doradát, ésettől kezdve még jobban ment az üzlet. Igaz,hogy a rabszolgák iránti érdeklődés már nemtúlságosan magas, és számos kereskedőhajó indulkubába, Gambiába vagy Srerra Leonéba, det még mindig tisztességes hasznot tud húzni belőle. Domenico elvigyorodott.
- Egyvalamit azonban be kell vallanom. Azelőbb egy kicsit füllentettem. Lucille azértannyira nem gyönyörű, mint mondtam. Akad né-my szépséghibája. Többek között az, hogycsaknem annyi a testsúlya, mint az enyém, pedigmásfél fejjel alacsonyabb nálam...Francois ezt nem értette.
- Akkor miért veszed el? Hiszen te mindig isolyan válogatós voltál a nők terén, barátom!Hát ennyire megváltoztál, vagy ilyen nagy a szerelem? A kreol nevetett.
- Hát, szerelemről éppen nem beszélhetünk!De ennek a házasságnak számtalan előnye lesz.Példának okáért nem Lucille veszi majd fel a La-Festa nevet, hanem én az ő családi nevét. Úgyfognak hívni, hogy Domenico Alvarez de Ra-mon Pimente. Mit szólsz? Spanyol nemesi ne-vem lesz... Francois vállat vont.
- Én sem vagyok arisztokrata, de azért nem ál-doznám fel a boldogságomat egy nemesi névért. - Ha! - nevetett a mulatt. - Boldogság? Felvi-lágosítalak, barátom! Egy férfi a boldogságotnem mindig az asszonya szoknyája alatt találjameg... vannak e célra ilyen jellegű házak... éspersze unatkozó feleségek is mindig akadnak, ésanyit mondhatok, más asszonyai mindig izgal-masabbak. Francois nem erőltette tovább a témát. Ismerteannyira a régi barátját, hogy megrögzött nőfaló;aki csak a testi örömökre gondol. - Sokat vagy úton? - kérdezte. - Á, nem. Én már nem nagyon járok ezekre azafrikai kirándulásokra magyarázta Domenico. - Van egy megbízható emberem, aki átverugyan egy kicsit... mint ahogy én is kijátszottama régi főnökömet... de nekem még így is megéri.Én megközelítőleg fél éve kezdtem kialakítaniegy üzleti kapcsolatot Haitiban. Mivel én ma-gam mulatt vagyok és nem fehér, szívesebbenfogadnak, mint más hajókat. Rendszeresen járokát egyegy szállítmány gabonával, gyapottal;kelmékkel, borokkal... amihez éppen hozzá tu-dok jutni olcsón. Ezek mindent megvesznek. Ésáltalában jó árat tudok kapni az árumért, még hakissé nehézkes is ott az ügyintézés... De senorScortiától hallom, hogy téged épp ez érdekel...Francois sóhajtott, és mindent elmesélt. MivelDomenicóban feltétel nélkül megbízott, mindenrészletről beszámolt neki.
- Sokan próbálnak lebeszélni erről a kalandról - fejezte be végül. - Én azonban remélem, hogyazért ebben a fekete országban sem csupa őrültlakik...
- Engem nem érdekel, hogy azok a holdkóro-sok mit csinálnak Haitin - morogta Domenicomérgesen. - Az ember az csak ember marad, ésszüksége van a legalapvetőbb cikkekre. Enni ésinni akarnak, meg jó ruhákban járni. Én odavi-szem nekik, és kisajtolom belőlük a megfelelő árat.
- Van elég pénzük, hogy meg tudják fizetni? - Raboltak eleget - nevetett Domenico. - Bárfélő, hogy szinte már teljesen elherdálták azt apénzt, amit a lemészárolt franciáktól "örököltek". Pénzük az még lenne, csak éppen fizetninem akarnak. Szörnyű nehézkes ott az ügyinté-zés. Legutóbb két hetet vesztegeltem Portaux-crimes-ben, mire megkaptam az engedélyt,hogy áruba bocsássam a portékámat. Mondanomsem kell, a teljes rakományt eladtam egy óraalatt... De az a kéthetes várakoztatás, már azonvoltam, hogy felszedem a horgonyt és ottha-gyom őket a fenébe...
- De miért? - mosolygott Francois. - Annyiramásképp mennek ott a dolgok? Nem hiszem el,hogy a városi hivatalnokot ne lehetne jobb belá-tásra bírni egy kis kenőpénzzel... - Á; még annál is rosszabb a helyzet, mintgondolnád - hördült fel Domenico. - Ne feledd,hogy ez a volt rabszolgák országa. Túl sokat be-széltek nekik az egyenlőségről és az emberi jo-gokról, és a legtöbbjüknek a fejébe szállt. Csi-bészek valamennyien, de félnek kenőpénzt elfogad-ni. Mindenhol a császár kémeit sejtik, és tudják;hogy súlyos büntetés vár rájuk, ha a kincstáratmegkárosítják. Tudod mit mondott nekem azegyik ilyen hivatalnok, amikor megpróbáltam le-fizetni? Az az idióta azt mondta, hogy csak ak-kor
hajlandó nekem az árusítási engedélyt meg-adni, ha a megvesztegetési kísérlet miatt másfél-szeres adót fizetek! Ugyanis az adó a népé, ő pedig nem akarja megrabolni a honfitársait... - Nem próbáltad neki elmagyarázni, hogy azadóból befolyt összeg nagy része a császári trónttámogatja? - kérdezte Francois gyászos arccal,bár alig bírta elfojtani a szája sarkában készülő-mosolyt. Domenico tehetetlenül széttárta a karjait. - Dehogynem, elmondtam én ezt neki, és pró-báltam jobb belátásra bírni, de azt válaszolta,hogy az egy nagyon szigorúan ellenőrzöttösszeg, és ő a világ minden kincséért sem meré-szelne belőle saját magának leemelni... Ekkoraztán elveszítettem a türelmemet, és azt mond-tam, hogy senkit nem károsítana meg ezzel, mertha ő nem teszi el, akkor elteszi majd valaki más.Ugyanis az adó a hivatalnokok zsebébe vándo-rol, mint ahogy mindig is oda vándorolt. Ezazonban nagy hiba volt. Az az őrült fekete telje-sen bedühödött, csaknem mekem rontott és köz-ben azt ordibálta, hogy akkor se fog nekem en-gedélyt adni, ha egy évig várakozok rá türelme-sen... Azonban nagy szerencsémre érkezett vala-mi tekintélyesebb ember, egy Pétion nevű mu-latt, és amikor megtudta, miről van szó, végül isjó pénzért utasította a hivatalnokot, hogy adja kiaz engedélyt. Ennek legalább volt annyi esze,hogy ne utasítsa vissza a megvesztegetést. - Pétion? - töprengett Francois. - Talán érde-mes ezt a nevet megjegyezni, hátha még hasz-nomra lehet.
- Ha ez továbbra is így folytatódik - mondtaDomenico halkabban kénytelen leszek becste-len emberekkel üzletelni, csempészni az árut...és az nagyon rossz dolog. Az ember soha nemtudhatja... Francois egyszerűen képtelen volt magát to-vább türtőztetni, és kitört belőle a nevetés.
- Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy-mindeddig csak becsületes emberekkel keres-kedtél? - nyögte. Domenico mosolyogva nézett rá. - Rabszolgákat csempésztem. Na és? Akiketén behoztam, mind csupa tekintélyes, befolyásosemberhez kerültek. És az idő talán nem engemigazolt? Hiszen a ti Dél-Carolinátokban a rab-szolgák bevitele már nem számít törvényellenes-nek. Csak várj, és meglátod, hogy máshol is elfogják törölni az ostoba tiltó rendelkezéseket. Éshogy én akkor csináltam ezt, amikor még tör-vénytelen volt? - Domenico ártatlanul tárta szétkarjait. - Hát tehetek én arról, hogy évekkelmegelőztem a koromat? És mindamellett... kivetheti a szememre, hogy feketékre vadásztamSierra Leonéban? Ott úgy éltek a dzsungelben,mint az állatok, most meg megismerkedhettek acivilizációval. Sőt, még saját országuk is van, énpedig kereskedek velük és türelmesen tűröm azostoba hivatalnokaik rigolyáit...Francois ismét nevetett. Jól szórakozott azon,hogy Domenico milyen egyszerűen látja ezeketa dolgokat. Pedig furcsa volt ez, hiszen a származását tekintve az ő ősei között is akadhattaknégerek. Mégis képes volt úgy beszélni róluk,mint lelketlen állatokról. Mindamellett Francois kénytelen volt elismer-ni, hogy e tekintetben számos dolog őbenne semtisztázódott. Igaz, ő személy szerint egyetlenegyszer sem vett részt igazi rabszolga-vadászat-ban, és mindahányszor rossz érzések kerítettékhatalmába, ha a szomorú, kétségbeesett feketé-ket látta, ám ugyanakkor semmi kivetnivalótnem talált abban, hogy később ezek a sötét bőrű-ek végezzék el a házban vagy az ültetvényenazokat a munkákat, amit ő lealacsonyítónak tartott volna a fehér emberek számára. Hiszen min-denki tartott rabszolgákat, és ezt soha nem tiltot-ta a törvény, legfeljebb a behozatalukat...Domenico megsejthette, min jár a régi barátjaesze, és folytatta a magyarázkodást.
- Az embercsempészet magában még nembecstelen - fűzte hozzá élénken - csak néhányhelyen éppen törvényellenes. Én becsületesenmegdolgozok az áru beszerzéséért és becsületesárat kérek a szállításért. Nem csapok be senkit.Nem látom be, miért kellene az én munkám mi-att szégyenkeznem... - Nem hát! Ez volt az első alkalom, hogy Francois és Do-menico között ilyen témájú beszélgetésre kerültsor. Francois ismét felnevetett. Domenicót ma-gában mindig is egy törtető, önközpontú, meg-rögzött anarchistának tartotta, aki meg van győ-ződve arról, hogy minden embernek saját magátkell irányítania és megvédenie. Francois gondolkodás nélkül elismerte, hogy ez egy nagyon jódolog, azonban nem kivitelezhető, csupán né-hány ember számára. A többieknek szükségükvan a törvényekre, törvényalkotókra, törvény-végrehajtókra és bírákra, akik irányítják őket. - Visszatérve a Haiti-beli úti célomra - szólaltmeg Francois érdekelne még egy s más. Ne-ked mi a véleményed? Te is le akarsz beszélni?Domenico a fejét ingatta.
- Mindenki úgy rohan a vesztébe, ahogy akedve tartja.
- Szerinted darabokra szednek, amint meglát-ják az amerikai felségjelzést a hajómon?A kreol vállat vont.
- Hát, azt nem mondanám, de hogy nem ölel-nek a keblükre, abban biztos lehetsz. Arra pediga fejemet merném tenni, hogy nem hagynakmajd kedvedre szaglászni eltűnt francia nemesek után.
- És ha egy hajórakományra való létfontossá-gú élelmiszert viszek... és olyan áron adom,hogy nekik is megérje? És ha az engedélyért háromszoros adót is hajlandó vagyok megfizetni?Domenico Lacesta ismét vállat vont. - Ki tudhatja, mi jár ezeknek a fejében? Végülis, a régi gyűlölet már elhanvadt a szívekben, éskezdenek rádöbbenni, hogy igenis szükség vanfehér emberekre. Port-aux Crimesben legalábbkét tucat fehér embert láttam, akik szabadon jár-tak, és a ruháikból ítélve nem a legszegényebbréteghez tartozhattak. Végül ís az alkotmánycsak azt mondja ki, hogy fehérek nem juthatnakföldhöz Haitin, nem pedig azt, hogy a lábukatnem tehetik Haiti földjére. Francois egészen felvillanyozódott. - Azt mondod, láttál ott fehéreket? - Igen. Ámbár a külsejük alapján inkább spa-nyolok lehettek, nem franciák. Ki tudja, miért,bennünket valamivel jobban szeretnek... - Elég jól beszélek spanyolul - jegyezte megA kreol hangosan, szinte bántóan nevetett. - Én azért a te spanyolságodra nem lennékbüszke. Kilóg a lóláb, barátom. Pontosan úgybeszéled a spanyolt, mint ahogy azt egy franciabeszéli. Engem ugyan nem tudnál megtéveszteni.
- És ha angolnak adnám ki magam? - Nem hiszem, hogy célravezető lenne. Ennyierővel maradhatsz akár az is, ami vagy: amerikai.Francois elgondolkodott a lehetőségeken, éshirtelen egy olyan ötlet villant az eszébe, amireeddig nem is gondolt.
- Neked mi a következő úti célod? - kérdezte.Domenico Lacosta figyelmesen megnézte afrancia fiatalembert, mintha azt próbálná kifür-készni, hogy vajon mi járhat a fejében. - A La Dorada holnapután indul Floridába.cukornádat szállítunk és bort hozunk... És vár-hatóan pár napon vagy egy-két héten belül befuta másik hajóm, a Cristal de Roca egy szállít-mány feketével, akiket Charlestonban fogunk ér-tékesíteni. Kétszáz négerre már előzetesben vanmegrendelésem. Pár évvel ezelőtt ötszázat is eltudtam volna adni előzetesen, de amióta szintemindenhol elterjedtek a gyapottisztító gépek;csökkent a kereslet a rabszolgák iránt... Mellesleg azt tervezem, hogy Charlestonban vásárolokegy-két ilyen gyapottisztító szerkentyűt, és meg-próbálom jó áron eladni a környéken... - Francois még mindig az elgondolásán töprengett.
- Mit gondolsz, mennyit keresel a La Doradaszállítmányán?
- Nem sokat - tért ki a közvetlen válasz elől akreol. - Ám annál jóval többet, mintha a hajó akikötőben vesztegelne. Az út haszna bőségesenfedezi az emberek fizetését, és még nekem ismarad egy kevés.
- És mit szólnál ahhoz, ha a La Dorada nemFloridába menne, hanem Haitiba, és ezen azúton húszezer dollárt kereshetnélDomenico nevetve rázta a fejét.
- Elment az eszed, cimbora? Cukornádat szál-lítsak Haitiba? Igaz, hogy egyre csökken a ter-mesztésük, de annyijuk még maradt, hogy nekikelég legyen.
- Nem, nem cukornádat viszünk Haitiba, ha-nem élelmiszereket. Sózott marhahúst, gabonát;babot, miegymást... Te is azt mondtad, hogy ottkelendő az ilyesmi. És még ha nem is sikerül jóhasznot húznunk a szállítmányból, a húszezerdollárt te mindenképpen megkapod, erre szava-mat adom. - Mi? Mit beszélsz? Domenico olyan buta képet vágott; hogy afrancia csaknem elnevette magát. Idejét látta an-nak, hogy kitálaljon a teljes tervével. - Hogy pontosan megértsd... A mai napon le-előlegeztem és leszerződtem egy rakományravaló élelmiszert. Az embereim holnap kezdenékmeg a bepakolást a Saint Simonba, az én haióm-ra. Azonban, ha elfogadod az ajánlatomat, azárut a La Dorada rakterébe fogjuk bepakolni, ésa te hajód szállít el engem Haitiba... egész pon-tosan St. Jolineoux-ba. Ha e rövid időre átenge-ded nekem a hajódat, húszezer dollár üti a mar-kodat. Mielőtt megkérdeznéd, hogy mi ebbennekem az üzlet, elárulom. Ha sikerül megtalál-nom azt a francia kislányt, akiről beszéltem,Charlestonban jelentős summa üti a markomat.Ha hiába keresem... az az én kockázatom.Azonban bizakodó vagyok, és tudom, hogy sok-kal nagyobb az esélyem, ha a te hajóddal érke-zem. Ezt már ismerik, és mivel amúgy is spanyola hajó... talán szívesebben fogadnak, mint ameri-kai felségjelzés alatt. Domenico Lacosta egyetértően bólogatott, deaztán a fejét rázta. - És a cukornád? Francisco könnyedén nevetett.
- A Saint Simon nagyságrendileg ugyan akko-ra, mint a La Dorada. Átrakodjuk a cukornádat,és majd az én embereim elszállítják oda, ahovámondod... és én még szállítási díjra sem tartokigényt. Tudom, most azt gondolod rólam, hogycsapnivaló üzletember vagyok...A kreol vállat vont.
- Nem. Azt gondolom rólad, hogy őrültvagy... Vagy pedig túlságosan fontos neked ez amegbizatás.
- Talán mindkét megállapítás igaz. A fejembevettem, hogy megpróbálom megkeresni és ki-hozni onnan azt a kislányt. És ha sikerül, elvé-geznem Jacques bátyám helyett egy becsületbelikötelességet... és anyagilag sem fogok rosszuljárni. Na, mit szólsz az ajánlatomhoz? Áll az alku? Domenico Lacosta keményen a fiatalemberszemébe nézett, aztán a kezét nyújtotta. - Rendben. Megegyeztünk. - Aztán amikorFrancois örömmel megragadta a kinyújtott kezet,a kreol még hozzátette: Megegyeztünk... azzala feltétellel, hogy én is veled megyek.Francois tiltakozásképpen el akarta rántani akezét, ám Domenico erősen megragadta, és fog-va tartotta.
- Akkor megegyeztünk jelentette ki. - Nem, erről szó sem lehet - tiltakozottFrancois. - Jobb, ha egyedül megyek.Domenico a fogva tartott kézre pillantott.
- Már megegyeztünk - mondta. - Kezet adtálrá, tehát a továbbiakban nincs helye vitának. ALa Dorada az én hajóm, elviszlek rajta, ha akarod... a szállítmányoddal együtt... de arról ne isálmodj, hogy egyszerűen rád bízom!- De Domenico...
- Csapnivaló tengerész vagy! Én csak tudom;hisz én tanítottalak és tudom, mennyit értesz atengerhez! Senorita Alvarezre is nagyobb biztonsággal merném rábízni a La Doradát, mintrád, cimbora. És ha zátonyra futsz valahol?Necsak téged veszítselek el örökre, de a kedvenc hajómat is? Azt már nem. Én is megyek.Francois még megpróbálkozott egy erőtlen til-takozással, bár csak a forma kedvéért, hiszen ti-tokban nagyon örült ennek a fordulatnak. - Nézd; Domenico... ez egy személyes termé-szetű ügy, és az én kötelességem a végére járni... - Ó, hát azt éppen elhiszem, hogy az a bizo-nyos Solange de Lafergier eltűnt - vetette odaDomenico. - És azt is elhiszem, hogy az anyjaszeretné megtalálni, vagy kézzelfogható bizonyítékot szerezni arról, hogy meghalt. Ám azt, hogyéppen neked kell menned... ezt a legnagyobbőrültségnek tartom! Barátom, te sokáig csendbenvoltál és a napjaid java részét számlák és össze-függések fölött görnyedve töltötted. Lefogadom,fogalmad sincs a konspirációról, márpedigmérget vehetsz, hogy Haitiben te ugyano-lyan gyanús leszel és úgy fognak bámulni rád,mintha maga az ördög sétálna St. Jolineoux ut-cáin. És te épp elég őrült és meggondolatlanvagy ahhoz, hogy egy pillanat alatt eláruld ma-gad, és a vesztedbe rohanj. Nem, ne rázd a fejed!Túl régen és tul jól ismerlek ahhoz, hogy tud-jam, mi van a fejedben. Csak belenézek a sze-medbe és látom, amit látok. Az igazat megvallvanem is az a kérdés, hogy én veled tartsak-e, ha-nen az, hogy rád szükség van-e egyáltalán. Énszemély szerint azt tartanám a legjobb megol-dásnak, ha te mindent elmagyaráznál nekem ésegyedül mennék, de tudom, hogy erről te hal-lani sem akarsz. És bár tisztában
vagyok azzal,hogy számomra is sokkal veszélyesebb, ha te isa hajómon leszel, mégis elviszlek magammal,mert tudom, hogy úgysem lennél képes nyugod-tan maradni a fenekeden. Mindenképpen elmennél Haitira... ha nem velem, akkor mással. Azon-ban annyit mondhatok, barátom, hogy az én ha-jómon én parancsolok, és neked feltétlen enge-delmeskedned kell, különben a kapitány jogán atengerbe dobatlak... És mindezt a saját jól meg-fontolt érdekemben, mert ha hibázol nemcsakmagadat sodrod veszélybe, hanem engem és ahajómat is. Mert amit tenni készülsz, barátom, aznagyon, de nagyon veszélyes.
NEGYEDIK FEJEZET Fekete ország, fekete lelkek
1. Ugyanaznap este, amikor Francois Marchandpartra szállt Haitiben, Solange de Lafergier neki-látott, hogy kizökkentse Claire nénit abból a te-hetetlen kétségbeesésből, amelybe a férje halálaután zuhant, és amelyből csak néha kapott erőre. - Claire néni, imádkozzunk! Gyónjunk megegymásnak, mert biztosra veszem, hogy márnem élünk sokáig! Az asszony zavaros tekintettel meredt rá, majdlassan forgó nyelvvel szavakat formált.- Mit... beszélsz, kislányom?
- Néhány napon belül ki fognak végezni bennünket. Claire néni üres tekintettel nézett rá, mintha aszavak jelentése csak nehezen állna össze a fejé-ben értelmes mondattá.
- Kivégezni, kedvesem? Micsoda butaság ez?Miért mondasz most hirtelen ilyet? - Hát azért, mert Chamot tegnap olyan furcsánbeszélt velem és nézett rám - válaszolta Solan-ge. - Claire néni, meg kell szöknünk, különben "meghalunk.
- Én igen, de te nem, drágám - mondta Clairenéni halkan. Tekintete ismét elkalandozott neveltlánya arcáról. - Nekem meg kell halnom, és énmár nem is kívánok élni. Erényesen éltem, min-dig tiszta voltam, és most... életem végső szaka-szában mindent tönkretettem. Bemocskoltam abecsületemet, olyasmit tettem őrültségemben,amire nincs bocsánat. Meg kell halnom, mertszégyellek ezzel a tudattal élni!... És neked isjobb lenne, ha én meghalnék, kicsim. Talán Chamot téged egyedül könnyebben kimenekíthet-ne... Vagy még az is lehet, hogy Pétion elenged-ne. Senki nem hiheti rólad, hogy te az állam el-lensége vagy... és különben is én vagyok az, akitgyűlöl. Éntőlem szeretné megtudni Louis elrej-tett kincsének helyét. Azt ő is beláthatja, hogy temit sem tudsz erről. Solange hevesen megrázta a fejét. Fogalmanem volt arról, mit tenne Pétion vele, ha a neve-lő anyja meghalna, de azt semmiképpen nemhagyhatta, hogy Claire néni azt higgye, a halálá-val megmentheti őt.
- Tudja nagyon jól, hogy ez nem így van - til-takozott Solange. Alexandre Pétion sohasemengedne el engem... Hiszen talán azt remélihogy Claire néni elárulja nekem a kincs rejtek-helyét és akkor majd tőlem megtudhatja. De aztnem fogja megengedni, hogy világgá kürtöljemezt a rengeteg borzalmat, amit Louis bácsival ésvelünk elkövetett. Ami pedig Chamot-ot illeti, rámár nem számíthatunk. Ő maga mondta, hogygyanakodnak rá, és ha mi megszöknénk a segítségével; az ugyanúgy az ő halálát is jelentené,mint az enyémet, még meg sem szöktethetne.Hová mehetnénk, ahol Alexandre Pétion nem ta-lálna ránk? Tudom én jól, hogy meg kell halnom. -Solange hangja itt megremegett - de nem eb-ben a koszos börtönben akarok elpusztulni. Ké-rem, Claire néni, ne gondoljon a halálra, ne akar-jon elszökni a felelősség elől. Ha ön meghal, ak-kor ki törődik velem? Egyedül éljek tovább ésutána egyedül haljak meg? Nekem nincs egyet-len ismerősöm sem ebben az országban, és olyankeveset tudok arról a világról, ami körülvesz en-gem. Szükségem van a segítségére, a támogatá-sára, Claire néni... még mindig szükségem vanegy anyára, aki gondoskodik rólam! - Ó, kislányom, de hát én nem bírok... Olyangyenge vagyok! Solange nagy megkönnyebbülésére Clairenéni szeméből eltűnt a közöny, az apátia; mostmár szinte riadtan nézett rá. Az agya hirtelen ki-zökkent addigi halálos bénultságából és neveltlánya könyörgésével kezdett foglalkozni. A fá-sult kétségbeesést hirtelen harag váltotta fel ben-ne. Hogy Solange is meghaljon? Az már nem!Legalábbis harc nélkül semmiképpen! Claire deChoissant korábban soha nem gondolt a szökés-re, legfeljebb csak elméletileg; a gyakorlati meg-valósítást kivihetetlennek és értelmetlennek tar-totta. Hiszen hová is szökhetnének? Még ha si-kerülne is kijutniuk a börtönükből Chamot segít-ségével, bárhová is menekülnének, a fehér bőr-színük árulkodón kiáltaná világgá, hogy ők a ke-resett szökevények. És vajon miféle hajó meré-szelné őket a fedélzetére venni?És egyáltalán, miként lenne
ő képes eljutni alegközelebbi kikötőig is ilyen gyengén és elcsigázottan? Azonban most annyira megrázták a lány sza-vai, hogy valami mentsvárat próbált találni a fél-tett gyermek számára. Mert Solange-t úgy sze-rette, mintha saját édes gyermeke lenne, s néhamár gondolatban is megfeledkezett arról, hogyezt a gyermeket egy másik anya szülte. Anyaifelelősséget érzett Solange iránt, és most a féltésmég meghalni sem hagyta. Nem, ő képtelen lenne megszökni, ám abbantalán segíthetne, hogy a leány megmenekülhes-sen. Egy személynek könnyebb lesz szöknie,mint kettőnek, és senki sem marad, akin Alexand-re Pétion bosszút állhatna - mert Claire de Cho-issant e pillanatban határozottan eldöntötte, hogymeghal a nevelt lánya megmentéséért. Segítimegszökni, de nem fogja hátráltatni a menekü-lésben és a bujkálásban. És talán Solange elégtalpraesett lesz ahhoz, hogy sikerüljön neki...jóformán még szavakba sem öntötte ezt aszándékát, a következő pillanatban mármeg is kellett változtatnia. Ugyanis Solange rá-mutatott a probléma lényegére, amikor megkér-dezte, hogy ő vajon hová mehetne egyedül, hatalántán sikerülne megszöknie. És ami mégennél is rosszabb, egy tizenhat éves lány család,barátok nélkül hogyan maradhatna életbenabban a Haitiben, ahol gyűlölik a fehéreket?Chamot segít - lehelte az asszony. - Chamot nem segít - ellenkezett Solange. -de még ha segítene is kijutnom innen, én nemmernék egyedül maradni vele. Láttam már, hogyan néz rám, és attól félek, hogy két lépést semtennék, máris megpróbálna leteperni és erősza-kot tenni rajtam... És akkor már inkább a halál.Claire de Choissant megborzongott. Solange-nek igaza van. Chamot valóban egy gusztusta-lan, erőszakos fráter, aki nem átallana erőszakotelkövetni egy ilyen szűziesen tiszta kislányon. Nem,nem engedheti meg, hogy ez bekövetkezzen.Mást kell kitalálniuk. És Solange-nak abban isigaza van, hogy Alexandre Pétion
soha nem en-gedné el jószántából. Bárhogy legyen is, egyanyának mindig vigyáznia kell a lányára; ez sok-kal fontosabb, mint a halálvágy. Az lesz a bünte-tése, amiért a férjét nem tudta lebeszélni időbena Haitin maradásról, hogy nem pihenhet Louismellett, ha meghal.
- Egyedül végem van - bizonygatta Solange. -Szükségem van önre, Claire néni. - Nem - mondta határozottan az asszony alány nagy örömére. - Nem fogsz meghalni, eztmegi érem. Neked élned kell, kislányom! - Claire néni - kezdte a lány, de az asszonyközbevágott.
- Nem, figyelj - mondta spanyolul, nehogyvéletlenül kihallgathassák őket. - Azt egyelőrehagyjuk; hogy mi módon fogsz megszökni in-nen. Van néhány ötletem, de először is azt kelltudnod, hogy hová mehetsz és mit kell tennedakkor, ha valamiért el kellene válnunk egymástól. Annak ellenére, hogy az elhangzott szavak ko-mor jelentéssel bírtak, Solange akaratlanul is el-mosolyodott. Az erélyes hang - amely sokkalfeltűnőbb volt, mint amikor Claire néni spanyo-lul beszélt egyértelműen bizonyította, hogyszínlelt félelmeivel és a könyörgésével sikerültvisszahoznia fogadott anyját az élők sorába. Azasszony egy pillanat alatt megélénkült, és ugyan-olyan energikus lett, mint amilyen azelőtt volt,hogy Louis bácsi fejét levágta a bakó.Mivel Solange nem tudta, hogy mit tervez azasszony, és kigondolt-e egyáltalán valamit, meg-próbált a saját tervével előhozakodni. Nem tudtajól; hogy amikor Claire néni ilyen erélyesen be-szél, vigyázni kell minden javaslatra, mert ha va-lami nem tetszik
neki, azt habozás nélkül érdem-telennek nyilvánítja, s arról a továbbiakban hal-lani sem akar. Ezért hát Solange cselhez folyamodott.
- De Claire néni, hiszen ön a kocsit fogja a lo-vak elé. Mit számít az, hogy van hová mennem;ha ki sem tudok jutni innen? Solange tisztán, folyékonyan és jól beszélte aspanyol nyelvet. Éppen csak egy alig észrevehe-tő, halvány akcentus jelezte, hogy nem ez azanyanyelve. Claire néni mindig franciául beszélthozzá Kubában is, és ezt tanította meg anyanyelve-ként, ám Rodolfo Chavez birtokán mindenkispanyolul beszélt, így a lánynak ezt a nyelvet isel kellett sajátítania. És hogy a tudása meg bizto-sabb legyen, egy házi tanító rendszeresen oktattaőt és a többi gyereket az angol nyelv ismeretére.Solange arra gondolt, hogy az asszony nemtud majd megoldást a kijutásra és akkor ő előho-zakodhat a saját tervével. Legnagyobb meglepe-tésére azonban Claire néni rámosolygott. - A kiút roppant egyszerű, gyermekem. Ami-kor Chamot ennivalót hoz nekünk... ő mindigegyedül jön... én ráugrom hátulról, az ajtó mögül. Igaz, már nem vagyok olyan erős, mint ré-gen, de ha sikerül meglepni; kibillentem azegyensúlyából, és amíg velem huzakodik, te ki-szaladsz a nyitott ajtón. Chamot mindig a zárbanhagyja a kulcsait. És azok a kulcsok nyitják a fo-lyosó végén lévő ajtót is... Talán fel tudom tarta-ni Chamot-ot addig, amíg te kijutsz a házból.Nem lesz nehéz, hiszen ez nem igazi börtön,csak egy nagy ház, amit nem védenek vaskos falak... Solange merőn nézte az asszonyt. Egyáltalánnem volt biztos abban, hogy Claire néni a jelen-legi legyengült állapotában képes lesz-e nemhogy fellökni a tohonya Chamot-ot, de megbillen-teni is. Chamot
hatalmas testének minden izmaacélkeménynek és kidolgozottnak tűnt a ruhaalatt, ellentétben Claire néni éhezéstől és szintemozdulatlanságtól elgyengült, elpuhult izmaival,melyek sohasem voltak valami fejlettek.Ezt a kétkedését azonban nem mondta ki han-gosan. Ha Claire néni megpróbálja elvonni Cha-mot figyelmét, neki több esélye lesz, hogy vég-rehajtsa a saját tervét. A poshadt vizet a férfi ké-pébe löttyinti, hogy az egy pillanatra elvakuljon,aztán felkapja azt a kisszéket, amin üldögélniszokott, és addig veri vele Chamot fejét, amigössze nem roskad. A szék elég súlyos, és bárő sem túlságosan erős, a legyengült Claire néninélbizonyára sokkal erősebb. És ha Chamot máreszméletlen, el lehet venni a kulcsát, és...Egészen jó esély van rá, hogy sikerül, gondolta Solange. A férje megkínzása és kivégzéseamit a szeme láttára hajtottak végre, megtanították félni Claire nénit. És ugyanakkor megfosztották az életkedvétől is. Nem lehetett ráismerniLouis bácsi halála óta, alig több, mint egy bénatest. Ezért csodálkozott Solange most annyira,hogy nevelőanyja ilyen élénken reagált az ötletére. Eddig attól tartott, hogy semmivel nem leszképes felrázni, még akkor sem, ha tegnap ótamagától evett és felült, anélkül, hogy erre felkellett volna szólítani.
- És ha sikerül a terv? - kérdezte Solange tétovázva. - Mit csináljak azután?Szándékosan beszélt csupán saját személyéről,hogy elhitesse az asszonnyal, hogy mindenbenkövetni-fogja az elgondolásait. - Ha a cellából kijutnál, már nem lenne nehézaz egész. Sötétedés után általában csak Chamotvan itt. Van egy megvasalt ajtó, amit belülről iski lehet nyitni az ő kulcsával. Chamot mutattameg nekem ezt az ajtót, amikor kivitt... engem;hogy... szóval, hogy...
- Ez az ajtó már az utcára nyílik? - kérdezteSolange, hogy az asszonynak ne kelljen befejez-nie a kínos helyzet magyarázatát.Claire de hoissant a fejét rázta. - Nem. Az igazi nehézségek csak ezután kez-dődnek. Ez az ajtó az udvarra nyílik, és ezt azudvart három méter magas kőkerítés veszi körül.Chamot-otól tudom, hogy a kapukat éjszakára be-zárják, sötétedés előtt pedig egészen biztos,hogy nem tudunk kijutni. Reggel meg úgyis fel-fedezik, hogy hiányzunk. Úgyhogy nem maradmás, csak... Mit gondolsz, át tudnál mászni ezena falon?
- A falon? - meredt Solange döbbenten Clairenénire. - Három méter magas falon?Claire de Choissant rámosolygott a nevelt lá-nyára és arcáról egy pillanatra eltűnt az az elkín-zott, legyőzött kifejezés, amely már oly régen ültrajta. - Mit gondólsz, sikerülhetne?Solange kétkedve rázta a fejét és egy kissé elkedvetlenedett. Ő azt képzelte, hogy ennél jó-val egyszerűbb lesz kijutni innen. Azt hitte, elégelvenni Chamot kulcsait, és máris kijutottak. Dehogy még egy magas falon is át kellene mász-ni? - Még sohasem próbáltam ilyesmit - motyogta.
- Tudom, kicsim. Ám én azt hiszem, mennifog. Fiatal vagy, hajlékony, ruganyos és a súlyodnem jelentős. Valahogy csak fel tudsz kapaszkodni arra a falra... talán van a fal közelében egymagasabb fa.
- De Claire néni! - tiltakozott Solange. - Énmég fára sem másztam soha. És mi van akkor,ha őrök vannak a falnál? És mi van azokkal,akik a környező házakban laknak? Mit fognakgondolni, ha meglátnak engem ott mászkálni afal tetején? Nem fogják azt hinni, hogy tolvaj
vagyok?
- Nincsenek őrök a falnál. Miért lennének? Eznem börtön, amit őrizni kell, hanem egy régi vil-la. Chamot-otól tudom, hogy Pétion csak bennün-ket őriz itt, más foglyot nem. És napközben ezaz épület a hivatalos ügyek intézésére szolgál,Éjszaka általában csak az az egy ember őrzi, akiránk is vigyáz. Nem félnek attól, hogy szöknipróbálunk... - Elmosolyodott. - Egy gyenge,kétségbeesett asszony és egy tapasztalatlan úrileány... Solange sokkal kevésbé bízott ebben a falmá-szó akcióban, mint azt kimutatta. Arra gondolt,hogy jobb lenne inkább meglapulni valahol aházban és csak napközben kisurranni, amikor akapuk már nyitva vannak, ám azt azonnal bekellett látnia, hogy ez egy igen gyermeteg ésnaiv elgondolás. Hiszen Chamot - még ha sike-rül is úgy leütni, hogy eszméletét veszítse - min-den bizonnyal hamarosan magához tér, és ki tud-ja, mit cselekszik. Meglapulni tehát nem érde-mes, de lenni kell egy jobb megoldásnak is, mintmegmászni a falat.
- Chamot Alexandre Pétion egyik legbizalma-sabb embere - vetette fel Solange. - Esetlegkényszeríthetnénk, hogy nyissa ki a kaput... ésaztán állítson ki a nevünkre két menlevelet, ami-vel kijuthatnánk a városból... - Ez nem rossz ötlet - mondta Claire de Cho-issant. - De nem tudom, miképpen tudnánk miChamot-ot bármire is kényszeríteni, hogy nyissaki a kaput. És attól tartok, a menlevéllel semsokra mennénk. Ha sötét lenne a bőrünk, ha len-ne rendes ruhánk, lovunk és egy kocsink, akkortalán... De egy rongyos fehér asszony és egyrongyos fehér leány, gyalogosan... Nem, kicsim,nem hiszem, hogy ez működne. De mindenkép-pen megpróbálunk kitalálni valamit.Claire néni, ahogy beszélt, a saját szavaitólegyre inkább kezdett tűzbe jönni; lerázta
magá-ról a hosszú, keserű és reménytelen állapot fá-sultságát. Solange örömmel látta "visszatérni" azéletbe. Azt azonban semmiképpen nem akarta,hogy Claire néni lelkesedése őt is magával ra-gadja és új csapdákba rántsa őket. Tudta, hogycsak egy módon juthatnak ki a falon kívülre, havalamiképp sikerülne fegyvert szerezniük. Azzalkényszeríthetnék Chamot-ot, vagy azt a másikat,aki esetleg még a házban tartózkodik.Azonban önmagában még a kijutás sem elég.Ahhoz, hogy a szökésük sikeres legyen, pénzrelenne szükségük, és az bizony nem állt rendelke-zésre. Még ha sikerülne is fegyvert szerezniük,és annak segítségével elrabolni Charnot pénzét,valószínűleg csak néhány nyomorúságos frank-hoz jutnának, ami nagyon kevés lenne. Mert haChamot-nak van is több pénze, azt valószínűlegnem hordja magával és ha itt tartja a házban,nyilván nagyon jól elrejtette. - Gondolom, Louis bácsi mulatt barátaihoznem mehetünk - latolgatta Solange, és egyelőrefélretette a falon átjutás problémáját. - De akkorhová szökünk? Hogyan fogunk életben maradniés hogyan jutunk olyan messzire, ahol Alexand-re Pétion már nem ér utol. Valahogy el kellenehagynunk a szigetet... Talán akadna egy hajó,ami a fedélzetére vesz minket, de ehhez pénzrelenne szükségünk, Claire néni. - Igen, és ruhára meg lovakra, hogy eljussunkvalamelyik északi kikötőbe. Port-aux Crimes-ben valószínűleg esélyünk sem lenne feljutniegyetlen hajó fedélzetére sem. Azonban... pén-zért mindent meg lehet szerezni. És nekünk vanpénzünk, Solange. A lány a homlokát ráncolva meredt a nevelő-anyjára. Csak nem háborodott meg a sok szenve-dés közepette?
- Pénzünk, Claire néni? Hiszen éppen az abaj, hogy egy árva vasunk sincs!
- Rengeteg pénzünk van. A kastélyban.Solange egy pillanatig nem kapott levegőt ameglepetéstől. Az elrejtett kincs! De a kastélyban... Claire néni talán azt hiszi, hogy a kastélyugyanúgy áll; ahogy hagyták? Talán azt hiszi,hogy Alexandre Pétion nem romboltatta le föl-dig és nem túrta át minden zugát az elrejtettkincs reményében? És lehet, hogy Pétion a föld-del tette egyenlővé és még a maradványait is fel-gyújtotta, hogy ha a kincs nem lehet az övé, nejuthasson hozzá más sem.
- Nem,- drágám - mondta Claire de Choissantlágyan, kitalálva lánya gondolatait. - Nem élek amúlt álomvilágában. Nagyon is tudom, mit be-szélek. Louis elrejtett kincse még ott van a kas-télyban, és én... ismerem a rejtekhely titkát. Hátpersze, hogy ismerem! - A szemei egy pillanatraelhomályosultak. - Persze abban az esetben, haföldig égették, akkor... De reménykedjünk ben-ne, hogy legalább egy része még mindig áll. Vanegy titkos rekesz a könyvtárban, a kémény mö-gött, melyből rejtett lépcső vezet le a borospincealá. A fal egy helyen elcsúsztatható, egy igen ra-finált megoldással nyílik. Szinte lehetetlen vélet-lenül rábukkanni. És még ha le is égették az épü-letet; nem hiszem, hogy azt a titkos lejáratotmegtalálták volna. Solange több mint két éven át élt abban a ház-ban, amióta a de Choissant család hazaköltözöttKubáról, de nem tudott a titkos fülke létezéséről.Ő úgy gondolta, hogy Louis bácsi valahol a kert-ben ásta el a kincset. Látva a meglepetését, Claire néni elmosolyo-dott. - Nem mondhattam meg neked, mert attól fél-tem, hogy Pétion valahogy kiszedi belőled a tit-kot. De most már nem érdekel. Megszökünk, éstudnod kell! - A hangja itt megremegett, ajkánkihalt a mosoly, de mély levegőt vett és folytatta. -A könyvtárszobában, közvetlenül a kandallóegyik faragása
elmozdítható. Először befelé kellnyomni, amíg halk kattanást nem hallasz, utána pe-dig magad felé húzni újabb kattanásig. Majd pe-dig ismét befelé tolni, amíg csak lehet. Az egyikkönyvespolc fordul ela fallal együtt, és mögöttetalálható a titkos lejárat. Megjegyezted? Ha ne-kem... nem sikerülne oda jutnom, egyedül is bol-dogulnod kell! A kastély a legrosszabb hely, ahová csakmehetünk - motyogta megigézetten Solange. -Először ott fognak keresni bennünket. AlexandrePétion és az emberei egyenesen oda fognak ro-hanni, amint észreveszik a szökésünket. - Meglehet. Ám az is lehet, arra gondolnakmajd, hogy számítunk erre és éppen ezért pontaz ellenkező irányba menekülünk. Azt persze remélni sem merem, hogy senkit sem küld a kas-télyba, de jó esély van rá, hogy csak néhány em-ber megy oda és valahogy be tudunk jutni. - És ha azután jönnek, hogy mi már bent va-gyunk? Nem fogunk így csapdába esni? - Ha bejutunk, soha nem találnak ránk. A kas-tély egy sokkal régebbi épületre épült. Valósá-gos alagutak vannak a pincehelyiségek alatt. Ó,ezekről sem tudtál. Ezt Louis sokáig mégnekem sem árulta el, és senkinek sem akarta el-mondani... És téged is csak akkor ismertetettvolna meg ezzel a titkos járattal, ha elég idős let-tél volna. Én is csak egyszer jártam odalenn, deLouistól tudom; hogy azok az alagutak nagyonveszélyesek. Könnyen el lehet tévedni bennük ésa mennyezetről hullanak a kövek. Ez esetbenazonban sokkal kevésbé veszélyes használnimint elkerülni őket. Pétion az idők végezetéigsem találna ott ránk. Az egyetlen veszély, hogytudják, hogy ott vagyunk valahol... mert akkorhalálra éheztethetnek. Solange kényszeredetten nevetett. - Ahogy most állunk, nem lenne nehéz dol guk.
Claire de Choissant is elmosolyodott, és bólintott.
- Mi már tudjuk, milyen érzés éhezni, igaz, drágám?
2. A kikötés és az azt követő események jóval egy-szerűbbnek és könnyebbnek bizonyultak, mintazt Francois Marchand remélni merte. Nem sok-kal a lehorgonyzás után Domenico és ő partraszálltak, felkeresték a St. Jolineoux-i elöljáróságot, és hivatalos árusítási engedélyért folyamod-tak. Domenico a saját nevét használta, Francoispedig úgyszintén kubainak mondta magát, spa-nyolos öltözéket viselt, s Francisco Garcia névenmutatkozott be. Legnagyobb meglepetésükre azelöljáró semmiféle akadályt nem támasztott a kérésük útjába. Miután tisztázta, hogy a kubaifennhatóságú hajó miféle árut hozott, s hogy mi-lyen áron kívánják értékesíteni a portékájukat,már csak az adó kiszabása maradt hátra. Az adójelentős volt ugyan, de alulmaradt azon az össze-gen, amire Francois számított, és az elöljáró tel-jes megelégedésére ott helyben le is rótták.Az elöljáró, egy pocakos, mulatt öregúr mel-lesleg kifejtette, hogy a tévhírek ellenére Haiti-nem kíván elzárkózni a külhoni kereskedők előtt.A kikötőik nyitva állnak minden becsületesszándékkal érkező hajó számára.Az öregúr rendkívül barátságos volt, és amikorDomenico arról kérdezett, hogy kaphatnának-eengedélyt a városon kívüli árusításra, és a kör-nyékbéli falvakban az igény
felmérésére, csakegy pillanatig habozott. Kiszabott még egy aligjelentős kétezer frankos adót, és miután Domeni-co azt is helyben kifizette, az elöljáró kiállítottkét menlevelet, mely szerint a két kubai kereske-dő tisztességgel lerótta az ország iránti adóköte-lezettségeit, és egy hónap időtartamra szabadonmozoghat St. Jolineoux és Port-aux Crimes kör-nyezetében. A hajójuk, nevezett La Dorada mindSt. Jolineoux-ban, mind pedig Port-aux Crimes-ben bántatlanul horgonyozhat. Miután távoztak az elöljáróságról, Francoisolyan boldog volt, hogy madarat lehetett volnafogatni vele.
- Na, tessék! - vetette oda a társának. - Ennyita figyelmeztetéseitekről! Én azt hittem; ember-ewők közé jövünk, és most mégis könnyedénboldogultunk. Domenico a homlokát ráncolta.
- Azért még ne igyál előre a medve bőrére.Meglehet, hogy akadnak olyanok, akik fittyethánynak a St. Jolineoux-i elöljáró engedélyére.Lehet, hogy még vagy ötször megfizettetik ve-lünk az adót különböző jogcímeken.Francois nevetett.
- Nem számít! Az a lényeg, hogy szabadonmászkálhatok a városban, és így nyugodtan ér-deklődhetek Henri Palantin után. Ha pedig velesikerül szót váltanom, remélem, sokkal többetfogok tudni.
- Azért csak légy óvatos! Mindig tartsd kéznéla kardod és a pisztolyodat; és ha lehet, ne na-gyon fitogtasd a spanyol tudásodat. Beszélj in-kább tört franciául, mintha meg akarnád tisztelniőket azzal,
hogy a nyelvüket használod!Domenico figyelmeztetései ellenére Francoisaz első napokban semmi veszélyeset nem észleltSt. Jolineoux-ban. Azonban az első pillanatokörömét alaposan lehűtötte az, hogy amikor HenriPalantin iránt érdeklődött, csak vállvonogatásokat kapott válaszul, és csak a sokadik megkérdezett súgta meg neki, hogy monsieurt Palantin egyhónappal ezelőtt eladta az itteni házát, és a csa-ládjával együtt Port-aux Crimes-be, a fővárosbaköltözött. Az ottani címét azonban nem tudta senki. - Sebaj - morogta Francois a barátjának. -Nem lehet olyan nagy város az a Port-aux Cri-mes, hogy ne tudná valaki, hol lakik monsieurtPalantin.
- Csak aztán nehogy gyanús legyen valakinek;hogy miért keressük annyira. Francois vállat vont.
- Henri Palantin kereskedő. Azért keressük,mert azt reméljük, hogy megvásárolja a teljes ra-kományunkat vagy segít nagy tételben értékesí-teni az árunkat. Ne tétovázzunk hát! Szedjük fela horgonyt, és irány Port-aux Crimes!Domenico a fejét ingatta.
- Mindez nem ilyen egyszerű. Nem mehetünktovább búcsú nélkül. Engedélyt kell kérnünk azelöljáróságon. - Akkor... kérjünk!
- Attól tartok, nem kapjuk meg. És egyébkéntis... rendkívül gyanús lenne, ha egyszerűen to-vább állnánk anélkül, hogy megpróbálnánk
érté-kesíteni a rakományunkat. Ha viszont megpró-báljuk eladni a rakományt a beígért, tisztességesáron, félő, hogy egy nap alatt mindent eladnánk, ésakkor megint csak nem lenne okunk Port-auxCrimes-be vitorlázni. Ennek ellenére bementek az elöljáróságra, ésmegpróbáltak engedélyt szerezni.Azonban az öregúr, aki korábban olyan szívé-jes volt velük, most morcosabbnak bizonyult. - Szó sem lehet róla, senor - jelentette ki. -attól tartok, azzal, hogy szabad mozgási enge-délyt adtam ki az önök számára, már így is túlléptem a hatáskörömet. És mindamellett jelzéstkaptam a fővárosból, hogy hamarosan egy bi-zottság érkezik, mely meg kívánja vizsgálni; azönök rakományát és jelen kíván lenni az árusításfolyása alatt. A bizottság holnap érkezik, kö-vetkezésképp a rakomány árusítását az ellenőr-zés befejeztéig nem kezdhetik meg; s természet-szerűleg a horgonyt sem szedhetik fel. Ennek bi-zonyossága végett meg kell engedniük, hogy né-hány emberem felmenjen a La Dorada fedélzetére és ott várja be a bizottságot.Domenico egy "na-ugyemegmondtam" pil-lantást vetett a barátjára, Francois azonban nemkedvetlenedett el.
- Ugye, monsieur, ez nem jelenti azt, hogyazon engedélyeket is vissza kell adnunk, amikértaz adót egy nappal ezelőtt lefizettük?A mulatt öregúr kényelmetlenül megrázta a fe-jét. - Az engedély természetesen érvényes. Ám,az magától értetődik, hogy egyiküknekmindvégig a Hajón kell maradnia, amíg a bizott-ság nem végez a vizsgálattal... csak a másikukvégezhet igényfelmérést a környéken.Amikor némi udvariaskodás után elbúcsúztakaz elöljárótól, Domenico idegesen pillantott abarátjára.
- Jobb, ha most rögtön kivered a fejedből, amire gondolsz! - morogta.
Francois nevetett.
- Honnan tudod, mire gondolok? - Lerí rólad. Csak rád kell nézni. Egyedülakarsz Port-aux Crimes-be menni és ott szima-tolni. Felejtsd el! Nem jó ötlet! Nagy veszélybesodrod magad.
- Ugyan már! Csak pár napról van szó, vagymég annyiról sem. Holnapra itt az ígért bizott-ság, eladsz egy-két árut, aztán felszeded a hor-gonyt, és jössz utánam. Lehet, hogy mire megér-kezem a fővárosba, a La Dorada már ott foghorgonyozni.
- Ha így gondolod, akkor nyugodtan kivárha-tod a bizottságot. Francois nevetett.
- Nem gondolom így - helyesbítette magát. -De ne is próbálj lebeszélni! Semmiképpen semfogok itt ölbe tett kézzel ülni, amikor mehetek is. - Legalább magaddal vihetnéd valamelyikemberemet, hogy ne legyél egyedül, ha bajbakerülsz!
- Nem utasítanám vissza a kíséretet - felelteFrancois. - Csakhogy az elöljáró határozottankifejtette, hogy az engedély csak egyetlen személyre szól. Egyedül megyek. És ebben nem tű-rök vitát.
Domenico ennek ellenére még fél órán keresz-tül próbálta győzködni, fenyegetni, kérni, denem jutott eredményre. Végül kénytelen volt belenyugodni abba, hogy a makacs amerikai megya saját feje után. Másnap Domenico segítségével sikerült egyrozzant kocsit bérelnie. A ló, ami húzta, legalábbolyan rozzantnak és megviseltnek tűnt, ez azonban csak a látszat volt. Az ápolatlan szőr alattizmos test rejtőzött. Szintén Domenico se-gítségével Francois beváltotta maradék dollárjaitutalványokra és kis címletű francia frankra,hogy még véletlenül se hívja fel magára a figyelmet. Francois útja St. Jolineoux-ból a környező fal-vakig teljesen eseménytelenül telt. A biztonságkedvéért néhány kisebb faluban megállt, hogy alátszat kedvéért ajánlatot tegyen cukornádra, bab-ra és más gyümölcsökre. Mindenhol hagyottminimális előleget, és egy papírt, melybenmegadta, hogy az illető árus pontosan két hétmultán hová szállítsa a leszerződött mennyisé-get. Címként Port-aux Crimes kikötőjét adtameg, ahol a szállítóknak a La Dorada kubaiscúnert kell keresniük. Hamar belejött a dol-gokba. Mindenhol ügyesen és rámenősen alku-dott, mint egy vérbeli kereskedő, és kétséget semhagyott afelől a leendő üzletfeleiben, hogy a vá-sárlást komolyan gondolja. Előfordult, hogykiejtése alapján gyanakodva néztek rá; és inkábbangolnak hitték, mint spanyolnak, ám ez egycseppet sem zavarta. A lényeg csak az volt, hogyne jöjjenek rá francia származására. És még havalaki gyanút fogott is a spanyolságán, örült a jóüzletnek, és egyébként is a falvak és a kisváro-sok lakói szemmel láthatóan egyáltalán nem tö-rődtek a politikával és a nemzeti hovatartozással.Örömmel elfogadták Francois frankjaitnem kérdezősködtek, és mindenben a szol-gálatára álltak a szinte üres, primitív szállodá-ban, ahol megszállt. Nem egyenesen ment Port-Aux Crimes-be, mert attól tartott, hogy követivalaki, és ő pontosan annak akart látszani, aki-nek mondta magát.
Nagyobb városokkal útja során nem találko-zott, lévén hogy ezen a környéken jelentős tele-pülések nem is léteztek. A jókora birtokokat;uradalmakat pedig gondosan elkerülte, és igye.kezett a széles szekérúton maradni. Aztán valahol eltévesztette az irányt, és egyszer csak azonkapta magát, hogy mellékutakon és dűlőkön ha-ladt tovább dél felé. Néha-néha megérdeklődte aPort-aux Crimes felé vezető utat, de a zavarosmagyarázkodások miatt úgy érezte, egyre távo-labb kerül a fővárostól, ahelyett, hogy közeledne. Francois egyre idegesebben bolyongott a Cibao-hegység úttalan útjain, és a következő éjsza-kát a hegyek lábánál, a Vega Real síkság szélénkellett töltenie egy barátságos néger család pajtájában. Francois másnap reggel pontos útbaigazítástkapott, és miután busásan megfizette az éjszakaivendéglátást, bosszankodva indult tovább.Biztosra vette, hogy mire Port-aux Crimes-beér, a La Dorada már ott fog horgonyozni a kikö-tőben, és Domenico jogosan fogja a szemérevetni, hogy hiába kockáztatott fölöslegesen.Francois szidta magát, hiszen amikor letért ahelyes irányról észre kellett volna vennie, hogy ahegyek felé halad, s vissza kellett volna fordul-nia a síkság irányába. Ő azonban csak ment to-vább, mert azt remélte, hogy a szekérút csupánegy jelentéktelen kanyart tesz.Ha a jó úton halad, még a második nap köze-pén el kellett volna érnie úti célját. Azonban,csak este vette észre, hogy teljesen rossz iránybahalad, akkor pedig már nem volt mit tenni.Azonban mindent összevetve, ez a két nap kitérőmégsem bizonyult teljes veszteségnek. Meggyő-ződhetett arról, hogy nincs a nyomában senki.Mert amikor az egyik magas fensíkról visszané-zett, több mérföldig belátta az utat maga mögött,senkit sem látott, sem lovon, sem pedig gyalogosan.
Hamarosan elért egy kisebb települést, melynyolc-tíz nyomorúságos viskóból állt. Itt Port-a-aux-Crimes felől érdeklődött és nagy megkönnyebbüléssel hallotta, hogy egy órán belülott lehet, ha tartja tovább az irányt, és nem tér leaz útról. Ez idáig Francois-nak nem volt szüksége afegyvereire, amit magával hozott, bár sokanmegbámulták az ábrázatát. Naptól és tengeriszéltől cserzett, barna bőre miatt messzebbrőlakár kreolnak is nézhették, ám közelről senkinen téveszthette el kaukázoid vonásait. Ennekellenére még egyetlen hatóság vagy katonai őrjá-rat sem kérte tőle az engedélyt, amit St. Jolineo-ux-ban kapott. Itt azonban, ebben a nyomorúsá-gós porfészekben akadt egy egyenruhás, túlbuz-gó férfi, aki látni akarta az engedélyét. Hogy afickó valóban tudott-e olvasni, vagy csak a St.Jolineoux-i elöljáró pecsétjét ismerte fel, azt nemhetett tudni. Tény az, hogy fél perc merev bá-mulás után visszaadta az engedélyt a fehér em-bernek, és csak azt kérdezte meg, miképpen keveredett ide.
- St. Jolineoux-ból a fővárosba tartok - felelteFrancois - Sajnos; valahol félúton eltévedtem,a hegyek közé keveredtem. Kész szerencse,hogy megtaláltam a helyes utat.Az egyenruhás még megtekintette a rozoga ba-tárt, és szemügyre vette az árut, amit a fehér ke-reskedő szállított. Francois jó néhány fürt ba-nánt, két láda narancsot és egy kis hordó bort vá-sárolt még az első faluban, melyeket minta gya-nánt hozott magával. No és persze azért, mertezek alatt jól elrejthette azt a három puskát, kétisztolyt és a kis doboznyi muníciót, amiket abiztonság kedvéért hozott magával. Elhatároz-ta, hogy ha valaki megtalálja nála a fegyvereket, aztmondja, hogy azok is eladók, az árukészletéheztartoznak... Az egyenruhás fickó azonban nem turkálta banánfürtök között, nem akadékoskodott továbbés jó utat kívánt.
Innen az út szinte nyílegyenesen vitt Haiti fővárosáig. Francois már nem tévedt el. Egy óramúltán elérte a legszélső fakunyhókat, s útja során hamarosan kőházakat is érintett.Egyenesen a kikötőbe hajtott, de legnagyobbcsalódottságára - és ugyanakkor mérsékelt elég-tétellel látta, hogy a La Dorada még nem hor-gonyoz itt. A kikötő vizén egy nagyobb spanyolvitorlás, és számos jelentéktelen halászbárka ringatózott. Szóval, dacára a két napos késedelemnek mégis csak sikerült Domenico előtt ideérnie. így leg-alább a kubai nem nevethet gunyorosan a képébe.
3. Mire beköltözött a La Guardiolába, egy szerény,de tiszta vendégfogadóba a város belső peremén,már csaknem beesteledett, és fáradt volt ahhoz,hogy azonnal a St. Jolineoux-i kereskedő irántkezdjen érdeklődni. A fogadó tulajdonosa egy szurokfeketeférfi volt, és a vendégei is többnyire feketékbőltevődtek össze; csak elvétve akadt egy-egymulatt. Francois volt köztük az egyetlen fehérember, és a bőre színe miatt alaposan megbámulták.Ő azonban a lehetőségekhez képest természete-sen viselkedett. Kérésre bemutatta a St. Jolineaux-i elöljáró menlevelét, és igen készségesnekmutatkozott, amikor hivatalos személyek érkez-tek, és töviről-hegyire kikérdezték.Francois mindent őszintén elmondott, leg-alábbis amit el lehetett. Szándékosan tört franci-asággal előadta, hogy ő Francisco Garcia, kubaispanyol kereskedő, aki áruval megrakodva érke-zett St. Jolineoux-ba, és amíg
a társa, DomenicoLacosta - akit az urak bizonyára ismernek márhírből, hiszen gyakorta jár Haitin - a rakományegy részét értékesíti St. Jolineoux-ban, ő az otta-ni elöljáró írásos engedélyével előrejött a fővá-rosba, hogy tájékozódjon, miféle árut vásárolhat-nának a visszafelé útra. A meséjét olyan hitelesen adta elő és olyanmaagabiztosan válaszolgatott a kérdésekre, hogya fekete hivatalnokokat teljesen sikerültmeggyőznie. Azok csak annyit füztek hozzá atörténtekhez, hogy igen, ismerik Domenico La-costát, ám ennek ellenére, amikor La Doradabefut a kikötőbe, itt is el kell menniük az elöljá-róságra különböző engedélyek kérése és külön-böző adók megfizetése végett. Francois pusztán a hitelesség kedvéért hábor-gott egy keveset azon, hogy ő egyszer már meg-fizetett minden adót, de aztán elismerte, hogy ahivatalnok urak valóban nem tehetnek a törvényszigoráról, és megígérte, hogy amint a hajó be-fut, ellátogat az elöljáróságra, melyről a hivatal-nokok csak annyit mondtak, hogy a Villa de LiBertét kell felkeresnie: Miután a hivatalnokok távoztak, Francois vég-re nyugodtan elkölthette szegényes vacsoráját,s utána rágyújthatott egy szivarra a társalgóban.Aztán, mivel a többi vendég kíváncsian bámulta,mindenkinek bemutatkozott, és elismételtemindazt, amit korábban a hivatalnokoknak mondott.
- Miféle árut kíván vásárolni, senor Garcia?kérdezte az a jól öltözött mulatt, aki az összeslenlévő közül (beleértve Francois-t is) a legdrágább öltözéket viselte.
- Egyelőre fogalmam sincs, uram - felelte ki-térően Francois. - Azért vagyok itt, hogy meg-tudjam, mivel érdemes foglalkozni.- Cukornád? Francois diszkréten nevetett.
- Kubai vagyok, monsieur - jegyezte meg.Önöknek köszönhetően ebben az árucikkben othon sem szenvedünk hiányt. Engem valami egé-szen más érdekel... valami olyan, ami az önökspecialitása, és máshol nem beszerezhető... - Akkor a senor nyilván éhező szájakat akarvásárolni - nevetett keserűen az egyik fekete -mert hogy nekünk ebből van a legtöbb...Valamennyien derültek ezen, de leginkábbFrancois. A közbeszóló nyilván nem is sejtettevolna, hogy mennyire közel jár az igazsághoz. Hiszen a Marchand-ok voltaképpen épp a rabszolgaüzleten gazdagodtak meg.
- Nem, uraim, köszönöm, ilyen árut nem-kívánok szállítani. Én inkább azon vagyok, hogy;ezeket az éhes szájakat tisztes haszonért betömjem. Élelmiszert szállítok önöknek... - Nyilván nem puszta barátságból. - Mindamellett, hogy mélységesen szimpatizálok önökkel... valóban nem. Bevallom, nemönzetlenül segítek. Igaz, nem is kívánok önökönmeggazdagodni. Legalábbis egyelőre nem.- Hogy érti ezt? Francois nevetett. Nem akart a körülötte ülők-kel politikaivitába bonyolódni, ezért megpróbál-ta a lehető legegyszerűbben elintézni az ügyet. - Régi kereskedő családból származom, ura-im. A mesterség nálunk már generációk óta apá-ról fiúra száll. És mi megtanultuk nagyon jól,hogy azok, akik hirtelen akarnak meggazdagod-ni, többnyire
elbuknak. Míg a lassú, fokozatoselőmenetel többnyire kifizetődőbb hosszú távon.Vagyis... azt akarom mondani, hogy én az ilyenlassú előmenetelnek vagyok a híve. Önök... nos,hogy is mondjam, a forradalmuk után mindenkapcsolatot megszakítottak az egykori elnyomó-ikkal, a franciákkal, akik önökön élősködtek. Éssajnálatos módon nem sikerült egyhamar jó vi-szonyt kialakítaniuk sem velünk, sem az ango-lokkal. Most azonban az a hír járja, hogy a csá-száruk... akit mellesleg én személy szerint igennagyra becsülök... rájött, hogy nem zárkózhat-nak el a külvilágtól, és megnyitotta a kikötőket akülföldi hajók előtt. És biztos vagyok benne,hogy ez a folyamat egyre csak fokozódik, ésegyre több spanyol hajó engedi le itt a horgonyát, mint ahogy hamarosan más nemzetek isnegjelennek. Én igyekszem az elsők közöttmegvetni a lábam az önök hazájában, és próbá-lok mielőbb jó kapcsolatokat kiépíteni... hiszen atapasztalat azt mutatja, hogy mindig azok jutnaka legtöbbre, akik az elsők között indulnak... - De hát mégis, senor, mit kíván nálunk vásárolni? Francois vállat vont.
- Egyelőre azt, amiből bőven van önöknek. -hírtelen visszafogta a hangját. - Már megbo-csássanak, ha olyasmiről beszélek, ami esetlegkellemetlen emlékeket ébreszthet önökben...- Mondja csak nyugodtan! Francois megköszörülte a torkát. - Azt gyanítom, önök számos olyan értékesműkinccsel rendelkeznek... melyeket én jó pén-zért tudnék eladni Kubában, de minden bizonnyalszámos más helyen is.
- Műkincsek? - csodálkoztak a jelenlévők. - Kicsiny szobrok, festmények, díszes gyer-tyatartók, szelencék, miegymás... Csupa olyanholmi, amit a sietve távozó francia arisztokratákfelejtettek itt maguk után... Szándékosan fogalmazott így, nem akarta szó-ba hozni, hogy ezeket a bizonyos arisztokratákat egyszerűen lemészárolták. És hogy megelőzze a közbeszólásokat, sietve folytatta. - Ennyi az én titkos elgondolásom, uraim.Élelmiszert hozok Haitibe, amellyel betömhetikaz éhező szájakat, s az azon kapott pénzért felvásárolok egy csomó holmit, aminek önök a leg-többen úgysem veszik nagy hasznát. Ezekértaz apróságokért természetesen olyan árat fizetek,amely minden bizonnyal megéri önöknek. Ámarra mérget vehetnek, hogy jó haszonnal tudommajd eladni ezeket az árukat más országokban.Az asztalnál ülő feketék elismerően bólogat-tak, lerítt róluk, hogy értékelik az ötletet. Amulatt férfi azonban eltöprengett valamin. - De ugye, nem gondolja azt, senor, hogy egynap alatt össze tud vásárolni több tonnányi ílyholmit? Vagy egy-két láda rakománnyal akarjafelszedni a horgonyt? Az bizony nem lennegazdaságos. Francois elismerően fejet hajtott. - Ön kiváló üzletember, monsieur - közölte.Nem, nem gondolom, hogy rövid idő alatt meg-tölthetném a hajóm rakterét. Éppen ezért azt ter-vezem, hogy keresek még valami árucikket, amitnagy tételben vásárolhatok. Olyasmit, amit mini-mális nyereséggel adhatok tovább az én hazám-ban, vagy Floridában... és az említett műkincsmennyiségileg csak a rakomány egy csekély;szinte jelentéktelen részét képezné. És minde-mellett e tárgyak beszerzésére azt tervezem,hogy egy kicsinyke boltot nyitok Port-aux Cri-mes-ben... Mit gondolnak az urak, kapok vajonerre engedélyt?
Egyáltalán nem volt meglepve, amikor a tár-salgóban üldögélő férfiak álmélkodó pillantáso-kat vetettek rá. Gyanította, hogy a felvetéseolyasmi, amire nem sokan tudnának választadni. Azonban a csend, amely Francois kérdéséreválaszolt, egyre hosszabbra nyúlt, és egyre feltű-nőbbé vált. Végül ezt a kínos csendet a fogadóstörte meg.
- Port-aux Crimes nagyon jó hely egy ilyenjellegű bolt nyitására mondta néhány torokkö-szörülés után. - És mellesleg minden szempont-ból a legjobb hely. Közel van a hegyekhez, ésvédve van általuk, így nagyon kellemes a klíma.Itt élt régen a francia arisztokrácia krémje, és akörnyékbeliek közül nyilván sokan rendelkeznekolyasféle holmikkal, amiket a senor keres. - Ó, igen - nevetett Francois erőltetetten. - Hafolytatja, még rávesz, hogy végleg letele-pedjek itt, pedig én sehol nem tudok sokáigmegmaradni, főleg ha máshol jobb üzlet kínál-kozik. Na, mindegy; egyszerre csak egy dolog-gal foglalkozzunk. Találnom kell egy helyet, haegyáltalán maradni akarok, mert egy olyan em-bernek, mint én, nagyon kevés tartalékja van,Éppen csak néhány hétre elég. Ismét kínos pillantások következtek, míg vé-gül a mulatt férfi szólalt meg. - Mielőtt konkrét lépéseket tesz, senor, javas-lom, hogy látogasson el a Villa de Libertébe; ésbeszélgessen el monsieur Pétionnal. - Ez a bizonyos... monsieur Pétion... - Alexandre Pétion, és Port-aux Crimes jelölőbírója, minden ügyben ő dönt, ami a várost érinti,Ahhoz, hogy ön boltot nyithasson vagy egyálta-lán kereskedelmi tevékenységet űzhessen, az őengedélye szükséges. Francois bólogatott.
- Természetesen, természetesen. Eszembe semjutott, hogy engedély nélkül bármivel is próbál-kozzak. Tudja, monsieur, én olyan ember va-gyok, aki nem szereti a gombhoz venni a kabá-tot. Előbb tájékozódni szeretnék, tapasztalatokatgyűjteni, meggyőződni arról, hogy mennyire le-het életképes az elgondolásom. Mert ha csak egyhónap múltán derül ki, hogy eleve holt vállalko-zásba fogtam, akkor már késő lesz. És miért kér-jem meg addig az engedélyt, miért fizessem beelőre a tetemes adókat, amíg egyáltalán nem isbiztos, hogy boltot kívánok itt nyitni?- Ez bizony okos beszéd. Francois bólogatott, mintegy megerősítve atöbbieket abban, hogy tényleg okos dolgokat mond.
- Elsőként tehát tájékozódni szándékozok -vette fel az elejtett szálat. Konzultálnom kellegy olyan kereskedővel, aki pár hete vagy párhónapja költözött a városba. Tőle megtudhatom;hogy az induláskor milyen nehézségekkel kellmegküzdenem és mire számíthatok... Nem tud-nak valakit, aki csak mostanában nyitott boltot avárosban? A fogadós elgondolkodott.
- Momentán nem jut az eszembe senki, ha-csak... Nem, nem... Francois a körülötte ü őkre pillantott. - St. Jolineoux-ban már érdeklődtem az elöljá-ró úrtól, és tőle van szerencsém értesülni arról,hogy egy hónapja költözött Port-aux Crimes-beegy bizonyos monsieur Palantin, aki állítólag ke-reskedést nyitott itt. Igen kedvező lenne szá-momra, ha ezzel az úriemberrel
beszélhetnék, defogalmam sincs, hol keressem...A fogadós a homlokára csapott. - Igen, igen. Henri Palantinhoz kellene elláto-gatnia, a Lucillti utca három számba. Ő ez-ügy-ben valóban többet tudna segíteni magának, mintbárki más. Francois a gazdag öltözetű mulatt tekintetébenmintha gyanakvást vélt volna felfedezni, de to-vábbra is vaknak tetette magát, mintha az üzleten kívül nem érdekelné semmi más. - És a Villa de Libertétől nem kell engedélytkérnem ahhoz, hogy ezt az urat meglátogassam?ütötte tovább a vasat.
- Ugyan, dehogy... Hiszen van menlevele,odamegy a városban, ahová akar. - Henri Palantin majd elmond magának min-dent - szólalt meg váratlanul a gazdag mulatt úr.Francois igyekezett őszintének, ártatlannak tűnni.
- Én azonban igen megköszönném, monsieur,ha pár szóval ön is beavatna abba, hogy mireszámíthatok, és mik az esélyeim a sikerre.A mulatt vállat vont.
- Mi mind környékbeliek vagyunk és miránkmásféle törvények vonatkoznak, mint önre;Senor - jött a válasz a mulattól, aki Henri Palan-tin nevének említésekor láthatóan megmereve-dett. - És hogy miféle törvények vonatkoznakönre, azt csak monsieur Pétion tudja.Francois sietve ejtette a témát, és afelől kezdettkérdezősködni, hogy a városban jó-e az élelmi-szerpiac, és holpróbálja eladni a
rakományát, habefut a hajója. Ám a válaszokra már csak fél fül-lel figyelt. Fogalma sem volt arról, hogy miértkezdett el olyan gyanakvón bámulni rá a gazdaa mulatt Palantin nevének említésekor, de nem talált alkalmat arra, hogy ezt kipuhatolja. Lehet,hogy ez a mulatt fickó valójában egy kém, akia fogadóba érkezőket faggatja és figyeli? Domenico figyelmeztette arra, hogy vigyázzon, mertHaiti tele van kémekkel, és senkiben sem lehetmegbízni. Azonban tudta magáról, hogy nagyonjó emberismerő és a legkisebb kétsége sem voltafelől, hogy egy kémet is meg tud győzni a történetével; legalábbis addig, amíg ki nem találja;hogy mi legyen a következő lépés.Az útmutatásoknak megfelelően másnap reggel elment a megadott címre, és bejelentkezettHenri Palantinhoz. Egyetlen percet sem kellettvárakoznia, azonnal fogadták, mintha az állító-lag rendkívül elfoglalt kereskedőnek más dolgasem lenne, mint őt várni.
- A nevem Francisco Garcia - mutatkozott beaz álnevén. - Kubai kereskedő vagyok, és önhözjöttem néhány jó tanácsért. A kereskedő alacsony, ritkuló hajú, köpcösmulatt volt, akinek az orra hegyén egy régi seb-hely éktelenkedett, és az embernek, aki láttafolyton olyan érzése volt, mintha Henri Palantinfolyamatosan egy láthatatlan üvegablakhoznyomná az orrát.
- Jó tanácsért, senor? - kérdezte spanyolraváltva a férfi. - És ugyan milyen ügyben? - Van a birtokomban egy igen érdekes levél;de sajnálatos módon hiányzik az aljáról az írójá-nak a neve. Ön talán tudna tanácsot adni azon te-kintetben, hogy hol keressem ezt a bizonyos illetőt.
A kereskedő meredt szemmel bámult rá, mi-közben Francois előhúzta a levelet, és a fickóorra elé tartotta. Megismeri a saját írását, monsieur Palantin?a férfi elsápadt. Ez... nem az én írásom - hebegte. - Semmiközöm hozzá. Ne féljen tőlem! - biztatta Francois, aki hir-telen rájött, hogy rossz hangot ütött meg. - Én tudom, hogy ezeket a sorokat maga írtamonsieur Palantin, mivel e levél hiányzószegélye, melyen az ön neve és a Sf. Joline-beli címe szerepel, szintén a birtokombanvan. De nem kell attól tartania, hogy rossz szán-dékkal vagyok ön iránt, hiszen e levél bemutatá-sával mindössze egy célom van... Jelezni kívá-nom, hogy tudok az ön... segítőkészségéről, ésmegbízhat bennem... Palantin még mindig sápadtan meredt a levélre.
- Kicsoda ön? És hogy került önhöz ez az írás? - Már mondtam. A nevem Francisco Garcia,kubán élek, unokaöccse vagyok egy bizonyosPaoul Abelatdo Scortia de Villa y Maceda földbirtokosnak, aki révén ez a levél hozzám került.Sajnálatos módon ezen írás címzettje már nemkaphatta meg, ezért vette a nagybátyám a bátor-ságot, hogy megismerkedjen a tartalmával. És énazon okból kértem el tőle, hogy ezzel igazolhas-sam magam. A segítségét kérem, monsieur. Ke-resek valakit. Egyedül sohasem találom meg, detalán az ön segítségével... Miután Francois befejezte a szavait, néhánypercnyi gyanakvó vizslatás következett Palantinrészéről. Azután hirtelen végigmérte Francois-t.- Ön nem spanyol, uram.
- Mire alapozza ezt a véleményét, monsieur? - Ön francia, aki az Államokban él, igaz?Francois egy kissé meglepődött a kérdés hallatán. Nem gondolta, hogy ebben a világtól elzárkózott országban akad valaki, aki pár perces ismeretség után egyből ráismer a származására. - Való igaz, az amerikai Charlestonban születtem, ahol sok a francia, ám felnőtt éveimetKubán töltöttem a bácsikám birtokán, és spanyolnak vallom magam. A nyomott orrú, középkorú férfi néhány másod-percig nem válaszolt, csak nézte.Abból, ahogyan bizonyos szavakat ejt -mondta végül lassan, szemét egyetlen pillanatrasem véve le Francois arcáról - én úgy vélem, önnem mond igazat. Ha huzamosabb idő óta Ku-bán élne, egészen máshogy formálná meg amondatait. Én nem egy kubaival tartottam isme-retséget, és pontosan tudom, hogy ők milyenek.Francois vállat vont.
- Én úgy gondolom, hogy az ügy szempontjá-ból a nemzeti hovatartozásom lényegtelen. Csakaz számít, hogy nem vagyok idevalósi, kirívó abőrszínem ebben az országban, és nem tudom,hol kezdjem keresni azt a személyt, akinek a fel-kutatásával megbíztak. A férfi merőn nézte, aztán elvette a levelet, ésaz egyik gyertya lángjába tartotta. Francois nyu-godtan várta, amíg a bizonyíték megsemmisül.Igaz, ezzel elvesztette az egyetlen ütőkártyáját,ha a kereskedőt zsarolni kellene, viszont ezzel aviselkedésével talán sikerült megnyernie a mu-latt bizalmát. Monsieur Palantin kissé nyugodtabbnak tűnt,amikor a levél végképp elhamvadt. Nézte egydarabig a pernyét, aztán hirtelen
elkeskenyedettaz ajka, mintha eldöntötte volna, hogy megkérdez valamit.
- Mondta valakinek, hogy idejön hozzám?Francois nevetett. Egész Haiti tudja!
- Uram, ön ezzel viccel? Nem tudja, milyenveszélyes dolgot cselekszik? Francois a fejét rázta.
- Kubai kereskedőként jöttem ebbe az ország-ba monsieur. St. Jolineoux elöljárójától írásosengedélyt szereztem, hogy egy bizonyos körzet-ben szabadon mozoghatok, felvásárolhatok árut,sőt felmérhetem a kereskedelmi lehetőségeket.Tegnap este a La Guardiola fogadóban többvendég előtt is kifejtettem a tervemet, hogy bol-tot akarok nyitni Port-aux Crimes-ben, és kere-sek valakit, aki nemrég költözött a fővárosba ha-sonló célból. Igaz, én említettem meg az ön ne-vét, mint akiről St. Jolineoux-ban hallottam, devégül is a fogadós volt az, aki önhöz küldött jótanácsokért. Tehát ha bárki kérdezi, hogy mit ke-restem én önnél, egy olyan boltot akarok nyitni,mely élelmiszerekkel kereskedik és műtárgyakatvásárol fel. És megfelelő jutalékért megbízomönt, hogy válasszon ki számomra egy megfelelőüzlethelyiséget, és segítsen abban, hogyan sze-rezzek engedélyt... Gondolom, ez talán nem ti-los. A segítség fejében bizonyos százalékot kíná-lok önnek, egyfajta társulást...A kereskedő a homlokát ráncolta. Úgy tűnt,valamelyest enyhült az idegessége, de még nemnyugodott meg teljesen.
- Kit keres? - kérdezte végül lényegre törően. - Egy fiatal leánynak kellene a nyomára buk-kannom az édesanyja megbízásából. Fehér, fran-cia A neve Solange de Lafergier.Erre Henri Palantin a fejét rázta.Nagyon sajnálom. Nem ismerem. Nem tu-dok róla.
- De azt bizonyára csak tudja, hol találok Hai-tin fehér családokat? A kereskedő sóhajtott.
- Olyan kevesen maradtak, hogy csaknemmindőjüket ismerem. Ám a de Lafergier nevettizenöt éve hallottam utoljára emlegetni.Francois szórakozottan bólogatott; nem tudta miért.
- És az a francia család, akiket a levélben em-lít? Akiket Kubára akart menekíteni? Ők holvannak most? Ha beszélhetnék velük... Ők talántöbbet tudnak. Palantin arcán komor árnyék suhant végig, tánegy árnyalatnyi gyanakvás is. Mert ha Francoismégis kém lenne, így próbálná kiszedni belőlea francia család hollétét. Csakhogy ezen már nem volt mit titkolni. - Attól tartok, tőlük már nem sokat tudhatmeg. Elfogták és börtönbe vetették őket. - És van még egy név - jutott eszébeFrancois-nak. - Louis és Claire de Choissant. Aző hollétükről sem tud?
Henri Palantin annyira meghökkent, hogy egypillanatra még a száját is eltátotta. A de Choisant név említése egyenlő volt a kihívással. HaFrancois valójában kém, most leleplezheti őt. Ésha kiderül, hogy az unokaöccse az ő kérésérebújtatta a de Choissant családot, akkor nekivége. Őt is börtönbe csukják, és lehet, hogy sohasem kerül ki élve többé. De ez a fehér fiatalember nem lehet Pétionkéme, még akkor sem, ha spanyolnak vallja ma-gát, pedig voltaképpen francia amerikai. - Igen... ismerem Louis de Choissant-ot - vallotta be vakmerően. Hiszen éppen őt és a csa-ládját akartam Kubára menekíteni.Francois akkorát ugrott, mintha belecsíptek volna.
- Mi? Mit beszél? A de Choissant családotbújtatta? Ez... ez fantasztikus! Nem volt velükegy tizenhat éves leány?
- Dehogynem. A leányuk, Solange kislánya. Francois olyan izgalomba jött, hogy alig bírtmagával, hogy ne ordibáljon örömében.- Őt keresem!
- De hiszen ön egy bizonyos... Solange de La-fergier kisasszonyt említett, nem a de Choissantot. Francois biztosra vette, hogy a kettő egy ésugyan az.
- Gyermekkora óta a de Choissant-házaspárneveli - magyarázta. Meglehet, hogy az ő csa-ládi nevüket viseli, és őket tekinti szüleinek, hi-szen az édesanyját és az édesapját sohasem is-merte. Ám az igazi neve de Lafergier. Hol van-nak most? Hol találom őket? St. Jolineoux-ban?vagy mostanra már sikerült épségben elhagyni-uk Haitit?
- Nem - sóhajtotta Henri Palantin. - Itt van-nak Port-aux Crimes-ben. De attól tartok, hiábajött. Nem én bújtattam őket, hanem az egyik rokonom. Monsieur de Choissant valamiért vissza-jött a birtokára, és Pétion emberei elfogták. Ésutána megtalálták a családját is. Én semmit semtehettem.
- Te jó ég! - motyogta Francois. - Börtönben vannak?
- Monsieur de Choissant-ot három héttel ezelőttAlexandre Pétion parancsára kivégezték -mondta gyorsan Henri Palantin, ösztönösen is le-halkítva a hangját. - A feleségéről és a kis-asszonyról azóta semmit sem tudok.Francois behunyta a szemét csalódottságában.Hiszen titokban abban bízott, hogy csakmeg kell találnia a lányt, felcsempészni a hajóra ésmár vitorlázni Kuba irányába. De hogy egy börtön-ből kimenekíteni... Miközben ő a balszerencséjét átkozta, a mulattkereskedő vázlatosan elmondta a közelmúlt ese-ményeit.
- A császár hatalma megingott, a követői egy-re inkább elpártolnak mellőle, mindenhol növek-szik az elégedetlenség, és több városban
lázogások törtek ki. Port-aux Crimesben most Alxandre Pétion a legnagyobb úr... élet és haura. Louis de Choissant a császár tanácsadvolt, ennek ellenére Pétion mégis megteheti,hogy leütteti a fejét. Az asszonyról és akisasszonyról semmi hír... de három hete senki selátta őket. Lehet, hogy...
- Nem - mondta Francois határozottan. - Nemlett volna értelme, hogy titokban kivégezzőket. Ettől függetlenül azonban lehet, homindketten meghaltak - tette hozzá sokkal las-sabban. - A rabok gyakran feladják a reményt,és akkor sokkal könnyebben megbetegszenek.- Igen, én is ettől tartok.
- Abból, amit elmondott, nekem úgy tűnik,hogy ennek a Pétionnak valami személyes ellen-téte is van velük.
- Ez valóban így van - vágott közbe Palantin. - A kezdetektől fogva gyűlölte Louis de Chois-sant-ot. Azonban eleinte nem nyúlhatott a császártanácsadójához, de már akkor is ott próbáltabosszantani, ahol csak tudta. Tudom, hogy gyű-lölte. Ezért tanácsoltam monsiéur de Choissan-nak, hogy titokban hagyja el a szigetet. Azonbanez lett a veszte. Mert elfogták, és Pétionnak ad-digra már akkora volt a hatalma, hogy még acsászár sem adhatott kegyelmet annak, akirőlPétion bizonyította, hogy "hazaáruló"... Csak aztnem értem, hogy az asszonyt és a lányt miértnem végeztette ki monsieur de Choissant-nalegyütt. Hiszen akkor, még senki sem mert volnaszembeszállni vele.
- Akkor? - kapta fel Francois a fejét a szón. -miért, most talán másképpen van?Henri Palantiin visszahúzódott, és gyanakvófény villant a szemében. Francois megrázta a fe-jét és védekezően intett.
- Nem, én nem kérem, hogy bármi olyatmondjon, ami valakinek a kárára lehet, vagymeghiúsíthat bármilyen tervet. Semmivel semakarok többet tudni, mint amennyit bárki tudhat.Ne felejtse el, én idegen vagyok ebben az or-szágban. Semmit sem tudok. Henri Palantin ekkorra maga is rájött, hogyFrancois ha kém lenne, már rég lebuktathattavolna őt, és megenyhült. Boldogan szolgált ilyeninformációkkal. Részletesen elmagyarázta a Pé-tion követői közötti ellentéteket, és azt semhagyta ki, hogy újabban a négerek és a mulattokközött egyre inkább nő a feszültség, és már ki-robbanóban van egy újabb, véres összecsapás.Palantin homályosan még arra is célzott, hogy őés néhány hasonlóan gondolkodó alapítottakegy titkos szervezetet, mely csak a megfelelőhelyzetre vár. De hogy kik ők, és mi ennek aszervezetnek a célkitűzése, arról a mulatt keres-kedő mélyen hallgatott. Azonban Francois-nakeszébe jutott tegnap este az a gazdag öltözékűmulatt, aki olyan furcsán kezdett viselkedni Pa-lantin nevének említésekor. Lehet, hogy ő isbenne van abban a szervezetben, amire a keres-kedő utalt. Francois elgondolkodott. Lehet, hogy ez abizonyos titkos szervezet jó pénzért vagy más jel-legű viszonzásért a hasznára lehetne?Az ilyen titkos szervezetek által tervezett akci-ókkal általában az a baj, hogy csak tervezik, ter-vezik, tervezik. Ezzel szemben az ilyen akcióknagyon ritkán kerülnek valóban megvalósításra,vagy a sok megbeszélés eredményeképpen végülaz ellenség fülébe is eljut a híre. Ha pedig mégissikerül megtartani a titkot, akkor is ott a vereséglehetősége.
Neki pedig akkor régen rossz lenne, gondoltaFrancois. Minden kétséget kizáróan véres meg-torlás lenne, a következménye és Solange - hamég él egyáltalán - az elsők között lenne, akitkivégeznének. Francois, miközben Henri Palantin elbeszélé-sét hallgatta, arra a következtetésre jutott, hogy alegjobb lesz Pétion parancs-láncában egy gyenge láncszemet találni. Talán meg lehetne veszte-getni a börtönőrt...
- Hol van a börtön, ahol fogva tartják azasszonyt és a leányt? kérdezte Francois várat-lanul. - És mit gondol... meg lehetne vesztegetnia börtönőröket? A mulatt kereskedő csak most vette észre;hogy a vendége nem figyelt oda a politikai fejte-getéseire.
- Claire de Choissant és a kisasszony nembörtönben vannak. A Villa de Libertében tartjákfogva őket - válaszolta. - Nem tudom, hogy Pétion miért a saját főhadiszállására vitette őket.Talán azért, mert így biztosra veheti, hogy a csá-szár titokban nem engedheti szabadon őket. Ittegész biztosan az ő markában vannak, ő döntheta sorsuk felől. Ehhez azt is tudnia kell, hogymonsieur de Choissant igen nagy szeretetnek éstiszteletnek örvendett a császár részéről. Ha nemkísérli meg a szökést és nem hagyja magát elfog-ni oly esztelen módon, de Choissant úr még mais az élők között lenne. Pétion semmit sem tehetett volna ellene bizonyítékok nélkül.Francois komoran meredt maga elé. - A Villa de Liberté... Ott van az elöljáróságis. Onnan kellene engedélyt kérnem bármi-hez, amibe bele akarok fogni... - Igen. Ott őrizték monsieur de Choissant-ot is,s ott is végezték ki. Nem sokkal a kivégzéselőtt diszkréten próbáltam érdeklődni felőle.
Decsak annyit sikerült kideríteni, hogy a de Chois-sant-családnak külön őrei vannak, olyanok, aki-ket maga Pétion válogatott ki erre a feladatra aghűségesebb emberei közül. Mintha monsieurde Choissant valami igen fontos titok tudója lettvolna, amit Pétion fel akarhatott használni valakiellen. Arra gondoltunk, hogy talán mivel monsi-eur de Choissant a császár tanácsadója volt, va-lami olyasmit tudhat, ami alááshatja a császárdiadalmát... és ezt akarja felhasználni Pétion. Ámez idáig semmi ilyesmire nem került sor. Min-den esetre nagyon veszélyes dolog monsieur deChoissant családja felől érdeklődni... de megpró-bálom kitudni; hogy kik őrzik. - Ez nagyon nagy segítség lenne számomra -biccentett Francois, de alapjában véve egyáltalánnem volt elégedett az elhangzottakkal.Nem mintha nem bízott volnaa meg Henri Pa-lantinban, csak éppen a jelen helyzetben tehetet-lennek érezte magát. Azt remélte, hogy Haitibaérve pár nap alatt a lány nyomára búkkan, és haSolange még él, egy héten belül eljuttatja Kubá-ba. Most pedig csak ülhet a szállásán tétlenségrekárhoztatva, és reménykedve várhatja, hogy amulatt kereskedő képes lesz-e a titokzatos kap-csolatai révén megtudni valamit. - Ez a gyűlölet - kérdezte lassan Francoisamit Pétion a de Chorissantok iránt érez, vajonminden fehér emberre kiterjed? - Egyáltalán nem - válaszolta Palantin készsé-gesen. - Sőt, éppen ellenkezőleg. Ő azok közétartozik, aki a kezdetektől ellenezte a császárbezárkózó politikáját. Persze, ő is gyűlölte a franci-ákat, de csak azért, mert vagyonosabbak voltaknála. Értesüléseim szerint Alexandre Pétionkorántsem olyan fanatikus, mint amilyennek mutatja magát, és mindennél jobban szereti a pénzt, ésa hatalmat.
- Nagyon helyes - jegyezte meg Francoisörömmel. - Akkor ön szerint sem lenne veszé-lyes rám nézve, ha odamennék a Villa de Liber-tébe
és engedélyt kérnék, hogy nyithassakegy boltot? Saját szememmel szeretném látni aztaz épületet, és szeretnék beszélni néhánnyal pé-tion emberei közül. Palantin újjáéledt gyanakvással tanulmányoztavendége arcát. Magában gyorsan összegezte azelhangzottakat, és arra a következtetésre jutott,hogy mivel nem sokat beszélt a titkos szervezetről, rajta kívül senki más nem kerülhet veszéj-be, még ha Francois Pétion szövetségese is. - Szerintem megpróbálhatja. A legnagyobbbaja az lehet, hogy Pétion emberei elkobozzákaz árukészletét, anélkül, hogy a főnöküknekszólnának. Az nem valószínű, hogy Pétion ilyettenne. Ő ravaszabb annál, hogy ilyen durva mó-don elriassza a betelepülni szándékozó kereske-dőket. Ő akkor fog lecsapni rájuk, ha már sokkalnagyobb vagyont lehet tőlük elvenni...
4. A remények, amelyeket Claire de Choissant ésSolange a szökésről dédelgettek magukban, abeszélgetést követő héten lassan elhalványultak.egyik tervük megvalósítására sem adódott lehe-tőség. Chamot egyre ritkábban volt szolgálatban,többé nem vitte el Claire nénit az ágyába, és amimég ennél is rosszabb volt, Solange még arrasem tudta rávenni, hogy belépjen a cellába, ami-kor a vacsorájukat hozza. Először, amikor a lehető legszűkebb résen ke-resztül lökte a kezükbe a levest és a kenyeret,Solange nem is figyelt fel rá; Chamot már máskor is viselkedett ilyen gorombán. Főképpen ak-kor, ha valamelyik társa a közelben lebzselt.Solange eleinte csak meglepődött, és akkormég kísérletet sem tett, hogy becsalja a cellába.Bár Claire néni
ott állt az ajtó mögött tettre ké-szen, arra az esetre, ha Chamot mégis belépne,Solange-nak semmi kedve sem volt valami ve-szélyes akcióhoz. Az ő saját tervétöl nem szá-molt be Claire néninek. Mindamellett; miközben egyre teltek a napok,Solange felvetette Claire néninek, hogy szerintenagyon legyengült a hosszú tétlenségtől. Néhánynapos gyakorlatozás ezt ugyan nem hozhatja tel-jesen helyre, mondta, de sokat segítene.Claire de Choissant egyetértett ezzel és vad el-szántsággal megpróbált megerősödni, és hosszúidő után végre az utolsó falatig megevett mindenételt, amit elé tettek, még a gusztustalan külsejűkását is. Az állapota, elsősorban a közérzete egyre inkább javult, és egyre bizakodóbb lett. Már őmaga is egyre többet foglalkozott gondolatban aszökéssel, és a halálvágya egyre távolibb, egyrehaloványabb lett. Solange egyelőre elégedett volt ezzel a hely-zettel. Igaz, hogy Claire néni ereje önmagábankevés lenne a sikerhez, de legalább az elszántsága növekedett, és most már úgy érzi, hogy tehetValamit. Azonban elmúlt a két nap, majd elmúlt a har-madik is, de Chamot nem jelentkezett. A negye-dik napon Chamot hozta az ételt, de csak beadtaa rácson, és még köszönni sem köszönt. Aztánaz ötödik napon, amikor ismét a tohonya férfihozta a vacsorájukat és megint csak a rácsok kö-zött nyújtotta be az ételt, Solange halkan meg-szólította.
- Talán haragszik ránk... - kezdte.A férfi azonban nem hagyta, hogy végigmond-ja a mondatot, csak gyorsan megrázta a fejét,majd visszahúzódott és bevágta a rácsokon túli ajtót. Solange torkát iszonyú félelem szorítottaössze. Vajon miért viselkedik velük az eddig se-gítőkész Chamot ilyen kimérten? Talán már elítélték őket? Vagy talán valaki meghallotta, ami-kor Claire nénivel a
szökést tervezgették?Nem, az nem lehet, hiszen mindig spanyolulbeszéltek és a lehető leghalkabban suttogtak.Ámbár ez már önmagában is arról árulkodhatott,hogy terveznek valamit. Solange próbált visszaemlékezni, hogy nemvolt-e olyan alkalom, amikor úgy érezhette vol-na, hogy valaki hallgatózott az apró ablaknál,de semmi ilyesmire nem emlékezett.Vagy talán valamivel elárulta magát Chamotelőtt, és a néger férfi fogott gyanút?De nem, ez sem lehet, mert Chamot mostaná-ban jóformán feléjük sem néz, és ha mé is ő vanszolgálatban, még arra sem figyel fel, ha ő szán-dékosan próbálja magára terelni a figyelmét.Sokkal valószínűbb az, hogy Chamot úgy érzi,maga van bajban. Lehet, hogy valaki rájött,hogy titokban kenyeret és sajtot dugdosott ne-kik? Vagy valaki megsejtette; hogy miféle bűnösdolgot művelt esténként Claire nénivel? Lehethogy Alexandre Pétion fülébe jutott a dolog, és azkegyetlen mulatt szigorúan megrótta hűségesemberét a szertelen magatartásáért.Ha pedig így van, Chamot reagálása egyértel-műen az lenne, hogy szigorúbb bánásmódot ta-núsítson a rabokkal szemben. Vagy csak megját-sza a szigorúságot, vagy komolyan úgy gondol-ja,hogy így kell viselkednie velük.Solange-ot hirtelen pánik kerítette hatalmába,mikor leült Claire néni mellé az ágyra és ketté-törte a kenyeret. Aztán csodálkozva meredt a ke-zében tartott kenyérre. Egészen friss volt és puha! A lány lehajolt és megszagolta a levest. Ezt ál-talában nem szokta megtenni, mert tudta, hamegérzi a híg kotyvalék bűzét, képtelen enni be-lőle. Azonban a levesnek most nem csak az illatavolt étvágygerjesztő, de az óntányérban gőzölgőételben húsdarabok úszkáltak, és ez mostsokkal inkább hasonlított egy raguhoz, mint valami híg löttyhöz. Solange szívét ismét pánik szorította össze.Talán ez lesz az utolsó vacsorájuk?A következő pillanatban azonban Solangecsaknem felnevetett ezen a képtelen ötleten. Az,hogy Alexandre Pétion ilyen
figyelmes legyenvelük szemben; lehetetlennek tűnt számára. Az akegyetlen mulatt valószínűleg inkább még az ed-digi gusztustalan táplálékot is megvonná tőlük,nem hogy ilyen pazar étellel szolgálna.Az a lehetőség azonban ugyanilyen lehetetlen-nek tűnt, hogy Chamot a jótevőjük. Egy héttelezelőtt még nem lett volna az, ám az elmúltnapokban a tohonya néger olyan goromba és barát-ságtalan volt velük, mint még senki más. Hiszszóba sem hajlandó állni velük, miért hoznanekik ilyen ínycsiklandozó ételt? - Hogy ez milyen finom, Claire néni! -jegyezte meg Solange. szerette volna hallaniaz asszony véleményét e meglepő fejleményről,azonban nem akarta befolyásolni a kétségeivelés a félelmeivel.
- Igen, és tegnap is finom volt. Vagy te talánnem vetted észre?
- Nem - felelte Solange meglepetten. Vajionhogyan kerülhette el a figyelmét egy ilyen fontos dolog?
- Említettem neked, hogy egész jó az étel,te rábólintottál. Biztosan máshol járt az eszed.Észre sem vetted. - Claire de Choissant idegesnek látszott. Solange felnevetett.
- Ja, most már emlékszem. Tegnap evés köz-ben éppen másra gondoltam. Persze, hiszen a tegnapi nap volt, az a nap,amikor Solange biztos volt benne, hogy Chamoteste be fog lépni a cellájukba, hogy magávalvigye
Claire nénit. Vagy talán őt?Solange olyan feszült és izgatott volt emiatt,hogy akár a legpompásabb sültet is ehette volna,azt sem veszi észre. Arra most már emlékezett,hogy Claire néni beszélt hozzá vacsora közben,de hogy miket említett a nevelőanyja és hogymiket válaszolt; arra már nem. Hanem, ha avacsora tegnap este is jó volt... - Vajon miért? - suttogta Solange. - Valószínűleg azért goromba velünk, mertfél, hogy valaki felfigyelhet a kedvességére. Áma látszólagos durvasága ellenére ez a rendes embermindent megtesz, hogy ehető ennivalót hoz-zon nekünk, amikor csak tud - magyaráztaClaire de Choissant. Solange nem akart vitába szállni a nevelőany-jával, noha a lelke mélyén nem nagyon hitte ezta magyarázatot.
- Valószínűleg ez lehet az igazság - jegyeztemeg. - De az vajon hogyan lehetséges, hogy kétegymást követő estén is ilyen finom vacsorát ho-zott? Korábban ez soha nem fordult elő.Claire néhány percig gondolkodott, majd meg-rázta a fejét.
- Fogalmam sincs, miért ilyen jóságos velünk.- Hacsak?
- Arra gondoltam, hogy talán Louis mulatt ba-rátai vannak a dologban. Lehet, hogy lefizettékhamot-ot, és adnak neki pénzt arra is, hogy jobbételt tudjon nekünk szerezni. Talán korábban fél-tek megkörnyékezni, vagy Chamot húzódozott amegvesztegetéstől. Vagy az is lehet, hogy nem istudták, hogy segítségre van szükségünk...Solange ismét beleharapott a szája szélébe.Azt akarta mondani, hogy szerinte, ha bárkipénzt adna Chamot-nak, a férfi azt gondolkodásnélkül zsebre vágta volna. Hiszen miért kockáz-tatna? A
kintiek úgysem ellenőrizhetik semmimódon, hogy ők milyen ételt kapnak...Lennie kell valami magyarázatnak! Ha másnem, gondolta, miközben kitörölte a tányért azutolsó darabka kenyérrel, amiatt nem kell aggód-nia, hogy ez volt az "utolsó" vacsorájuk. Cha-mot nyilvánvalóan nem adna egymás után kétutolsó vacsorát. Claire de Choissant azonban közelebb járt azigazsághoz, mint Solange. Chamot-ot valóban le-fizették, hogy jól tartsa őket. És a néger férfiazért nem tette zsebre a pénzt, mert gondoskodniakart arról, hogy a foglyok elég erősek legyenekamikor majd szükségük lesz az erejükre.Annyira azért nem volt szőrös szívű, mint azSolange keserűségében gondolta. Abban viszontnem tévedett, hogy a tohonya alak semmiképpennem tette volna ki magát semmiféle veszélynekértük, és egyetlen pillanatig sem tétovázott vol-na, ha esetleg fel kell áldoznia Solange-t a sajátérdekeiért. Amikor azonban olyan helyzetbe ke-rült, hogy kevés kockázattal jól járjon, nem tétovázott. Solange-t és Claire de Choissant-ot azértetette, hogy elég erősek legyenek a szökéshez.Mert Chamot tudta, hogy azt a felelőtlen ígére-tét, melyet Claire néninek tett, meg fogja tartani.Segít nekik a szökésben, és látszólag hagyja őket futni. Mindezt Alexandre Pétion határozott utasításá-ra. Chamot először nem értette, hogy mire megyki a játék, de mivel nem volt olyan ostoba em-ber, mint azt az ábrázata sugallta, rájött a megol-dásra. Pétionnak mé mindig a de Choissant-okkincsére fáj a foga. És bár biztos abban, hogy azasszony tudja a titkot, nem szedheti ki belőlekínvallatással, mert az ellenkezne a császár szi-gorú parancsával. Ha viszont az asszony és a lány valamiképpenmegszöknek, esetleg egyenesen a kincs rejtekhe-lyére mennek. Csak követni kell őket...És még ha a kincset nem is találják meg, kilesznek szolgálva Pétion bosszújának. Mert arrabizony nem vonatkozik a császár védelmező
pa-rancsa, hogy nem lőhetik le azokat a foglyokat,akik szökni próbálnak... Chamot azonban nem csak a főnöke megbízá-sából tervezte meg a foglyok szökését. Ő soha-nem volt elveszett ember, mert mindig olyanhelyzeteket keresett és talált, amelyeket a sajáthasznára fordíthatott. És most úgy érezte, harendesen forgatja a köpönyeget, többszörös ha-szonra tehet szert. Egyrészt felmarkolhatja annak a titokzatos ide-gennek a pénzét; másrészt megszerezheti a kin-cset, megszerezheti magának a fiatal kisasszonyt is,és ha jól mennek a dolgok, Pétionnal is elbán-hat és átveheti a helyét...
5. A Henri Palantinnal folytatott beszélgetés utánFrancois Marchand a kikötőbe sietett, és csaló-dottan látta, hogy a La Dorada még mindig nemérkezett meg. Pedig St. Jolineoux és Port-aux-rimes között alig pár óra az út, szinte még a vi-torlákat kifeszíteni sincs idő, máris be lehet von-ni őket. Vajon hol késlekedik Domenico Lacosta? Va-lyon mi baj történt? Vagy az ígért bizottság nem ér-kezett meg időben és még mindig őrájuk kellvárni? Vagy... Francois nem ért rá a "vagy"-okon töprengeni.Fizetett pár frankot egy kikötői embernek, és alelkére kötötte, hogy ha a La Dorada befut, közölje a kapitánnyal, hogy a társa a La Guardiolanevű hotelben bérel szobát a belváros szélén.Miután józan meggyőződése ellenére még egyórán keresztül várakozott a kikötőben és a lát-óhatárt leste,
idegesen elsietett a belváros irányá-ba. Először is elment a Villa de Libertébe, és meg-tette az üzlet megnyitásához szükséges előkészületeket. Kérését a többségében mulatt hivatalno-kok csodálkozással vegyes gyanakvással fogadták, és az egyik embertől a másikig küldték. Eztpersze Francois egyáltalán nem bánta, mert ígyalaposan körülnézhetett a masszív falú, hatalmasépületben. Azonban az idő egyre csak telt, és semmieredményre nem jutott. Minden hivatalnok féltelismerni, hogy fogalma sincs, vajon miféle engedély szükséges, és milyen jogcímen kell be fi-zetni az adót; és senki sem akarta magára vállal-ni az engedély kiadásának felelősségét.A megbeszélés és az ide-oda járkálás annyiidőt vett igénybe, hogy Chamot, aki a hivatalt el-lenőrizni és bezárni jött, még mindenkit ott ta-lált. Mivel közismert volt, hogy ő Alexandra Pé-tion egyik legfontosabb embere, az ő véleményétis kikérték Francois ügyében. Francois félig leeresztett pillái mögül alaposanszemügyre vette a jámbor képű, tenyeres-talpas,pocakos négert, és alig tudta elrejteni a csodál-kozását. A kicsinyes és önhitt mulatt hivatalno-kok általában nem szokták egy néger "éjjeliőr"véleményét kikérni olyan ügyekben, amikbennem tudnak döntésre jutni. Ebből tehát Francoisazt a következtetést vonta le, hogy Chamot több,mint aminek látszik, és Pétion nevének többszörielhangzása után már teljesen biztos volt benne,hogy Chamot a város elöljárójának embere.Chamot úgy tett, mintha semmiről sem tudna.Francois nagy, kék szemeit végig a férfi arcántartotta, amíg az az egyik hivatalnokkal beszél-getett. Ez a férfi hatalmas méretei ellenére túl fi-atalnak tűnt ahhoz, hogy valós hatalma legyen.De nem! A szeme sarkában ülő ráncok és a szájvonala elárulta, hogy ez a jámbor képű fickó kö-zelebb lehet a negyvenhez, mint a harminchoz,éppen az arcvonásai olyan megtévesztőenfiatalosak. Francois ezen véleményét alátámasztottaChamot határozott viselkedése. Nem volt bennesemmi arrogancia, kedves volt és szívélyes méga legutolsó kis hivatalnokkal is.Okos, nagyon okos,
gondolta Francois. Többkövetkeztetést is le lehetett vonni a hivatalnokokviselkedéséből. Alexandre Pétiontól félnek, eztegyértelműen elárulta a bizonytalanságuk, Cha-mot-ot azonban a jelek szerint kedvelték.Chamot egyáltalán nem úgy viselkedett, mintaki egy hatalmas ember jobb keze. Nem paran-csolgatott, nem nézett el gőgösen mások feje fe-lett, egyszerűen és természetesen viselkedett.Francois problémájára jelenleg ő sem tudott vá-laszt adni, ám udvariasan megígérte, hogy hol-napra esetleg megpróbál utánajárni az ügynek.Francois a dolgoknak ilyetén kimenetelévelmaximálisan elégedett volt. Fel tudta mérni a te-repet anélkül, hogy gyanút keltett volna, és találtvalakit, akire fontos szerepet oszthatna a tervei-ben. Most már csak annyit kellett volna megtud-nia, hogy ez a Chamot hűséges, őszinte imádója-e vezérének, vagy pedig egy okos, ambíciózusférfi, aki jobb szereti saját malmára hajtani a vizet. Másnap délután, mikor Francois visszatért aVilla de Libertébe, azzal az örömhírrel fogadták,hogy a problémájával személyesen AlexandrePétion foglalkozott. És azt mondta, hogy egy be-csületes kereskedőt mindig szívesen látnak Port-aux Crimes-ben. Már csak azért is, mert Haiticsászára úgy határozott, hogy szorosabbra fűzika kapcsolatot a külföldi kereskedőkkel. Ebből ki-folyólag semmiféle plusz adóval nem sújtjákőket, pusztán csak annyi illetéket kell lefizetnie,mint bármelyik helybéli kereskedőnek, és ottnyit boltot, ahol akar. Francois nagyon megköszönte, és egy haitibeliutalvánnyal fizette ki az illetéket. Bár elfogadtáktőle a császári papírt, de nem túl nagy örömmel;ami azt mutatta, hogy az emberek valójában nemigazán bíznak saját országuk pénzében. Szívesebben vették volna, ha francia frankban fizet.Francois magában jót mosolygott ezen, de úgytett, mint aki nem érti a célzásokat. Hiszen hasz-nosabb dolgokra is tudja
fordítani az aranyait ésaz ezüstjeit, mint az adó megfizetésére.Chamot épp végszóra érkezett. Francois na-gyon udvariasan megköszönte a közbenjárását;és megkérdezte, hogy nem inna-e vele egy pohár italt. A hatalmas termetű néger eleinte az elfoglalt-ságára hivatkozva udvariasan elutasította, dehozzátette, hogy ha legközelebb találkoznak, kö-szönettel elfogadja a meghívást. Azonban ami-kor Francois kilépett a vaskos falakkal körülvettépület kapuján, Chamot utána kiáltott, és mégis-csak elfogadta a meghívást. Egy közeli tavemába mentek, ahol tízszerannyi légy tartózkodott, mint vendég, és a füstös; áporodott levegőben különös büzök szál-longtak. ők azonban nem zavartatták magukat;leültek az egyik sarokba, és nyugodtan társalogva megiszogattak egy kancsó bort.Francois rendkívül óvatos volt. Érezte, hogyminden szavára vigyázni kell, és a lehető leg-gondosabban állította össze a mondandóját. Bevezetésképpen előadta a terveit, s ugyanazon vé-leményét, amit két nappal ezelőtt a fogadóban is-mertetett a terveivel kapcsolatban.Chamot csak néha kérdezett közbe, de ártatlanképén nem látszott sem gyanakvás, sem rosszindulat. Amikor a kancsó már csaknem kiürült,Francois végre rátérhetett a lényeges kérdésekre is,mert a tohonya néger minden kérdezés nélkül ar-ról kezdett beszélni, hogy ő személy szerintmennyire ellenezte Haitin a fehérek lemészárlását.
- Hát, az igazat megvallva nem sok fehér em-berrel találkoztam, mióta itt vagyok - vetetteközbe Francois tréfás hangszínnel. - Már-már azaz érzésem, hogy én vagyok a legvilágosabbbőrszínű az egész szigeten.
Chamot nevetett.
- Azért élnek Port-aux Crimes-ben szép szám-mal fehér családok felelte. - Ámbár már ko-rántsem olyan jómódban, mint húsz évvel ezelőtt.
- Sőt, úgy hallottam, hogy egy ismerősöm tá-voli rokona igen magas pozíciót tölt be a császárudvarában. Francois várt egy kicsit, és közben a beszélge-tőtársát szemlélte. Arra számított, hogy Chamotösszerezzen erre a megjegyzésre, vagy kellemet-len árnyék suhan végig az arcán. Ám semmiilyesmi nem történt. A néger vagy nem figyeltfel a kérdésben rejlő másodlagos kérdésre, vagynem tulajdonított jelentőséget a témának. - Louis de Choissant-ra gondolok - folytattaFrancois. - Nem tudja, hol találkozhatnék vele?Chamot arca még mindig nem árult el meglepetést.
- Azt hiszem, sehol. Monsieur de Choissant-otcsaknem egy hónapja árulás vádjával elítélték éskivé ezték.
- nem! - suttogta Francois. - Ez borzasztó!Chamot most kissé előbbre hajolt, és lehalkí-totta a hangját.
- Szerintem is az, senor; de ami történt, meg-történt.
- Bár személyesen nem ismertem a szeren-csétlen embert, sokat hallottam róla. És a család-ja? Úgy tudom, van egy bájos felesége, madaméClaire... és egy kislánya... olyan nyolcéves forma. Chamot szórakozottan szemlélte a kezében tar-tott ónkupát.
- Solange kisasszony legalább tizenöt évesvagy még több. - Ó, ismeri őket? A néger férfi őszinte képpel pillantott az asztaltúloldalára.
- A két női személy a Villa de Libertében ra-boskodik. Én felügyelek rájuk.Francois egy pillanatig hallgatott, amíg kiérté-kelte ezeket a szavakat. A néger férfi ezen kije-lentése nyílt kihívás volt. Hiszen elég okosnaktűnt ahhoz, hogy ne áruljon el csak úgy olyas-mit, ami minden bizonnyal titoknak számít. Te-hát azzal, hogy mindezt elmondta, célja van.De vajon micsoda? Francois barátságosan elmosolyodott. - Nem szeretném, ha félreértene, monsieurChamot... de én nagy sajnálatot érzek monsieurde Choissant iránt, és ismeretlenül is szeretném;ha a családja sorsán könnyíthetnék valamit.Ugye, nem tekintené megvesztegetési kísérlet-nek, ha arra kérném, hogy viselje a szívén a kétszerencsétlen asszony sorsát... és ezt néhányarannyal honorálnám? Chamot szinte habozás nélkül válaszolt. - Mivel magam is erősen szimpatizálok mada-me de Choissant-tal és a bájos, ifjú leánnyal,örömömre szolgálna, ha segíthetnék rajtuk.Valóban?
- Azonban ne feledje, senor, hogy ők az énkenyéradó gazdám személyes foglyai, és én nemszívesen teszek olyasmit, ami miatt monsieur Pé-tion megneheztelhet rám... Francois sóhajtott.
- Ha kívánja, megesküszöm az összes szen-tekre, hogy az ön közreműködése titokban fogmaradni és semmi esetre sem jut illetéktelen fű-lekbe. s mindamellett megjegyzem, hogy habármi is kitudódna a közös "gondoskodásunk-ról", annak elsősorban én látnám kárát, nem pedig ön. Nem kellett hosszan alkudoznia. Chamot szin-te önmaga kínálkozott fel, és kapva kapott a le-hetőségen. Azonban Francois-t egy apróság nemhagyta nyugodni. Bár a néger elfogadta a féligtelt erszényt, egyetlen megjegyzést sem tett arra,hogy a felkínált pénzt sokalná vagy kevesellné.Egészében véve úgy viselkedett, mintha volta-képpen még ő tenne azzal szívességet Francois-nak, hogy segít az asszonyon és a leányon.Azonban a gyanakvását félretette, és bizakod-va távozott. Hiszen sokkal többre jutott, mint aztremélte. Ha ezt a fickót meg lehetett vesztegetniebben a dologban, talán nagyobb pénzösszegígéretével többre is rá lehet venni.Francois nem sejtette, hogy a pénze voltakép-pen kapóra jött Chamot-nak, hiszen ő a gazdájaparancsára úgyis épp megszöktetni készült afoglyokat. És ez a kis plusz pénz semmibe semkerül neki, senkit sem kell elárulnia érte. Ezek azaranyak csak úgy jöttek, maguktól.Francois a beszélgetés után ismét kiment a ki-kötőbe, de a La Doradát még mindig nem láttasehol. Kezdett ideges lenni. Ez a késlekedés nemvolt betervezve. Ha úgy hozza a helyzet, hogyhirtelen szökni kell, szükség lesz a hajóra.Miközben a dokkok körül ténfergett, valaki-megrángatta a
zekéje ujját. Az a férfi volt, aki-nek két nappal ezelőtt pár frankot adott.- Senor, én vagyok, Camillon. - Van valami híre a számomra?
- Igen, senor. Pár órája érkezett egy halász St.Jolineoux-ból. Tüzetesen kifaggattam mindarról;ami önt érdekelheti, és megtudtam egy-két hírt aLa Doradáról... A férfi várakozásteljesen elhallgatott, ésFrancois azonnal megértette. Az erszényéheznyúlt, azonban hirtelen rádöbbent, hogy az egé-szet odaadta Chamot-nak.
- Most nincs nálam pénz - dörmögte elégedet-lenül - ám úri becsületszavamra megígérem ön-nek; hogy holnap nem tíz, hanem húsz frankotkap, ha valami értékes hírrel tud szolgálni...A férfi himlőhelyes képén nem látszott csaló-dottság.
- Köszönöm, senor. Ön rendkívül bőkezű... Ahalásztól tudom, hogy a La Dorada még mindigSt. Jolineoux-ban vesztegel. Valamiféle bizottsá-got várnak, mely egyszer már átvizsgálta a hajót,és állítólag bármely pillanatban megadhatja azengedélyt a továbbhajózásra. A halász úgy érte-sült, hogy a La Dorada holnap reggel, de legké-sőbb holnapután felszedheti a horgonyt, és útrakel ide...
- Hála istennek! - motyogta Francois. - Ezvégre jó hír! Nagyon köszönöm, barátom, szá-míthat a húsz frankra. Amint visszatértem a szál-lodába, intézkedem, hogy valaki hozza el önneka pénzt.
- Ne, ne! - tiltakozott a férfi, majd Francoismeglepett pillantására hozzátette. - Itt nem lehetmegbízni senkiben. Félek, hogy az az illető nemhozná el nekem a pénzt. Inkább holnap szemé-lyesen öntől venném át... Francois előhúzta a zsebóráját, és ellenőrizteaz időt.
- Jól van. Holnap megközelítőleg ugyanebbenaz időben itt leszek... Valamivel felszabadultabban sietett vissza aLa Guardiolába. Nem szeretett pénz nélkülmászkálni, ezért vett magához néhány frankot.Igaz, hogy már késő volt az ebédhez, de azért őmegevett egy adag sültet. Ezt követően meglátogatta Henri Palantint, ésbeszámolt neki a fejleményekről. - Mit gondol, meg lehet bízni ebben a Cha-mot-ban? - kérdezte. A sebhelyes orrú mulatt vállat vont. - Nagy vakmerőség volt nála megvesztegetés-sel próbálkozni, de abból, amit elmondott, úgyítélem meg, nem olyan vészes az ügy. Chamotravasz fickó; látszólag hűen szolgálja Pétiont, detöbbek szerint, ha teheti, akkor a saját zsebérejátszik. Állítólag a forradalom előtt piti kis tolvajvolt, még börtönben is ült. Fogalmam sincs, mi-vel tudott Pétion bizalmába férkőzni, de most őaz elöljáró jobb keze. Azt hiszem, bízhatunk akapzsiságában. Amíg öntől több pénzt remélnem fogja elárulni. A legrosszabb, ami történhet,hogy madame de Choissant és a leány sorsa mitsem javul, mivel Chamot egyszerűen zsebre vág-ja a pénzt. De hát ez ellen semmit sem tehetünk.Francois elgondolkodva meredt maga elé. - Lehet, hogy a foglyok helyzetén nem tudtamsemmit sem javítani mondta. - Azonban ennekellenére biztatónak látom ezt az első lépést.
Hamajd újra találkozunk, megpróbálom kipuhatol-ni, hogy esetleg hajlandó lenne-e segíteni aszöktetésben is. Henri Palantin szörnyülködve rázta a fejét. - Erről határozottan lebeszélném önt! Mert haChamot beárulja a megvesztegetési kísérletét Pé-tionnak, ön halott ember. Francois vállat vont. - Van más választásom?
- Igen, van. Ismerek valakit, aki talán megtudná szervezni a hölgyek kiszabadítását.- Hogyan? Henri Palantin tiltakozón emelte fel a kezét. - Én nem ismerem a részleteket. Csak annyittudok, hogy ma este egy Gerard nevű férfi fogjavárni a Kék Lótusz tavemában. Menjem oda, ésbeszéljen vele! Ő már tudja, miről van szó, és jópénzért hajlandó segíteni önnek.Francois a homlokát ráncolta.
- Megbízhatok ebben a Gerardban? - Őszintén szólva fogalmam sincs. Egy befo-lyásos ismerősöm ajánlotta, és ő kezeskedikazért, hogy a munkát, amiért megfizetik, azt el-végzi. Ez az ember egy kalandor, egy bűnöző,de állítólag érti a dolgát. Azért azt javaslom, vi-gyázzon vele! De talán ő lehet a mi emberünk...Francois a homlokát ráncolta.
- Szóval ma este... a Kék Lótuszban? Az illetőneve Gerard... De miről fogom megismerni? - Nem kell keresnie. Maj ő megtalálja önt.
- Lesz valami megbeszélt ismertetőjel?Henri Palantin felszabadultan nevetett. - Uram, ön megfeledkezik arról, hogy holvan! Nincs szükség ismertetőjelre. Gerardkönnyedén fel fogja ismerni önt. Gyanítom,hogy ön lesz az egyetlen fehér ember abban a le-bujban...
6. Francois pár óra múltán kellőképpen felfegyver-kezett, és a mulatt kereskedő útmutatásai alapjánelindult a Kék Lótuszba, a városnak egy olyankülső negyedébe, amit egy becsületes polgárnaknem is illett volna ismernie. Francois a Domeni-cótól kapott spanyol öltönyt viselte, s a zakójá-nak egyik belső zsebét egy zacskó arany, a mási-kat pedig egy gyöngyház markolatú pisztolyhúzta le. A másik pisztolyt a csizmaszárban rej-tette el, a derékövén pedig egy használtságrólárulkodó, kopott nyelű kard lógott.Szerencsére a Kék Lótuszt könnyen megtalál-ta, és a sötét sikátorokban egyik fegyverét semkellett használnia. A helyiség bűzlött a pálinká-tól, az áporodott testek szagától és a pipafüsttől.A vendégek nagy része néger volt, akik a helyi-ség közepén elhelyezett nagy asztalon valamifé-le szerencsejátékot játszottak csontkockákkal ésapró pálcikákkal, de akadt köztük néhány kreol is. Francois rendelt egy kancsóval a taverna "leg-jobb" borából, de szerencséjére nem kelletthosszan iszogatnia az ócska, savanyú lőréből.Jóformán alig fintorodott el az első kortytól,máris csatlakozott az asztalához egy ősz hajúmulatt, aki kifogástalan eleganciájával erősenelütött a helyiségben tartózkodó többi vendégtől.Ennek a
férfinak olyan szigorú volt a tekintete,amilyet Francois még soha nem látott. Néhánypillanatig azon tűnődött; amit Henri Palantinmondott; ez az ember elvégzi, amiért megfizetik,de jó lesz vigyázni vele. Nos, igen. Ez a mulatt az elegáns ruhák dacáraúgy nézett ki, mint aki puszta kézzel legalábbegy tucat embert ölt meg, és még örömét is leltea halálukban. Francois megborzongott. Jó ötlet a két nemes-hölgy kiszabadítását egy ilyen kegyetlen gyil-kosra bízni? Hiszen lehet, hogy a művelet közben tucatnyian fogják az életüket veszteni. ÁmFrancois tudta; hogy nincs más választása, megkell alkudnia ezzel az emberrel. És ha egyszerelkezdődik a terv megvalósítása, többé már nemlehet megállítani. Sok ideje azonban nem maradt a döntésre. Aférfi, aki leült vele szemben, nem félt attól, hogykémek lebzselhetnek a közelükben. - Ha a hatóságoknak elég hatalmuk lenne, márrégen letartóztathattak volna - vetette oda Ge-rard. - Én nem izgulok. Megvannak a saját mód-szereim magam bebiztosítására. Éppen ezértnincs is szükség köntörfalazásra, térjünk a lé-nyegre. Ön ugyebár Francisco Garcia?Ön pedig...
- Szólítson csak Gerardnak! Természetesennem ez az igazi nevem, de most ez is megteszi.Szóval maga ki akarja hozni madame de Choissant és a leányát a Villa de Libertéből?Francois bólintott. - Ön tud erre megoldást?
- Természetesen. Lázongások fognak kitörniaz ön által megválasztott időpontban. A csőcse-lék betör a Villa de Libertébe; és a kavarodásbanmegszöktetjük a foglyokat.
Francois teljesen elképedt ezen a céltudatossá-gon. Gerard valóban nem köntörfalazott. - Ennyi az egész? - kérdezte döbbenten.Az idős férfi nem volt tréfás kedvében. - Ennyi - közölte szárazon. - Csakhogy ezsokba fog kerülni magának. Nagyon, nagyon sokba.
- Én kizárólag Claire de Choissant-ot és a lá-nyát akarom. A csőcselék nem az én ötletemvolt, és nem is biztos, hogy jó megoldásnak tar-tom. Nem látom be, hogy miért kellene enneksokba kerülnie. Nem hiszem, hogy olyan sokpénzbe kerülne néhány gyanús alakot felbérelni.Az idős férfi mindentudóan mosolygott. - Nem, nekik valószínűleg nem is kellene fi-zetnem. De nem akarom, hogy a városban elha-rapózzon az erőszak. Mindamellett azt a bizotlyos csőcseléket fel is kellene lázítani. Az embe-rek nem szoktak éjszakánként az utcákon rohan-gálni. És ebben a városban nem nagyon lehetszervezkedni. Pétion nem tűrné. Ő nem hisz aszólásszabadságban. Nemrég támadt némi nyug-talanság a Moaxes negyedben, és szinte azonnalmegjelent a városőrség, hogy elfojtsa. Ha elakarja érni a célját, nem szabad, hogy ennek bár-miféle jele is legyen az akció előtt.Francois kifejezéstelen arccal mérlegelte a hal-lottakat. Örömmel fizetne, ha a Gerard megígér-né, hogy minimális erőszakkal fog járni a dolog.Mindamellett, amit a férfi mondott, járható útnaklátszott. És egy ilyen zavargás fedezhetné a me-nekülésüket. Pétionnak nem lenne ideje a szöke-vényekkel foglalkozni.
- Van azonban még valami. A foglyokat a vá-roson kívül akarom átvenni. Engem nem érde-kel, hogyan juttatja ki őket. Ha azonban
meg le-hetne oldani a dolgot vér nélkül, annak én isörülnék. Másrészt, ha a fizetségre kerül a sor,ugyanannyit fogok fizetni, akárhány ember veszis részt az akcióban. A Francois-ra meredő könyörtelen szemekbenkapzsiság villant. Végül Gerard megrázta a fejét,de ismét elmosolyodott, ez alkalommal egy okostárgyalópartnernek kijáró tisztelettel.Értem. Szóval hozzam ki a foglyokat a Villade Libertéből, és vigyem őket a városon kívülre.Ezt meg lehetne oldani a csőcselék részvételenélkül is, a szöktetéssel egymagam is boldogul-nék, de nekem ezután is ebben a városban kellélnem. Biztos vagyok benne, hogy Pétion körül-vetetné ezt az egész negyedet, és kifüstölne min-ket innen, ha valaki kinyitná a börtön ajtaját ésminden rab megszökne. Francois megvonta a vállát.
- Ahogy akarja. Csak azt ne felejtse el, hogy-én itt idegen vagyok és nincsenek utánpótlásaim.Annyim van, amennyit magammal hoztam. Hameg tudunk egyezni... jó. Ha nem, akkor sajná-lom. Nem tudok több pénzt szerezni. Én egymegbizatást teljesítek és csak a dolgomat végzem.
- Ah. - A mogorva arcon elégedett kifejezésjelent meg. A hideg szemek a pisztolyról a hasz-nált kardra ugrottak. Minden a helyére kattant,Gerard tudta, hogy hányadán áll, és ez nagymegelégedéssel töltötte el. Eddig meg volt győ-ződve, hogy valami nemesi származású idiótávalvan dolga, akit az elvei hoztak ide. Hiszen mindenki tudta, hogy monsieur de Choissant nemes-ember volt a saját hazájában. Nyilvánvalónaklátszott, hogy a családja küld valakit a felkutatá-sára. Ez az ember kétségtelenül megpróbál majdminél többet
megtartani magának a pénzből. Azazonban valóban igaz lehet, hogy csak annyittud fizetni, amennyit magával hozott. A Francoisarcára függesztett szemek most még metszőbbek lettek. Francois érezte, amint a hátán hideg verejték-cseppek csorognak végig, és nagyon remélte,hogy az arcán nem tűntek elő hasonló nyomok.Próbálta magát összeszedni. Megrázta a fejét, éshidegen elmosolyodott.
- Nem vagyok őrült - mondta lágyan. - Apisztolyom csöve az asztal alatt éppen a magahasának van irányítva, Gerard. És a pénzt nem aszállásomon tartom. Sőt, nincs is a városban. -Ez természetesen óriási hazugság volt. A pénzott volt, ahol eddig is: a rozoga kocsi ülése alattalakított ki egy rejtekhelyet. Francois nem habo-zott hazudni, ha jó ügyről volt szó. - Sokkalkönnyebben és gyorsabban szerezheti meg, habecsületesen elvégzi a feladatát.A hideg szemek pislogtak. Lassan, elmúlt a fe-szültség. Elhangzott az összeg.Francois megrázta a fejét, annak ellenére,hogy bizonyos megkönnyebbülést is érzett. igennagy összegű készpénzt hozott magával, azon-ban ő megvesztegetésre számított, nem lázadás-ra. A kért ár több volt, mint amit ki tudott volnafizetni, de nem sokkal több. Lázas alkudozás következett. Ebben azonban Francois kevesebb si-kerrel járt, mint várta. Az ár lejjebb ment egy ki-csivel, de nemannyival, mint ő szerette volna. - Ha nincs ennyi pénze - szólalt meg végülGerard türelmetlenül mindketten csak az időn-ket vesztegetjük. Kevesebbért nem vagyok haj-landó vállalni a dolgot.
- Van ennyi pénzem - sóhajtott Francois. -De csak ennyi. És nekem a megszöktetett fog-lyokat valahogy el is kell juttatnom Kubára, ésonnan még tovább. Ennünk kell és neg kellszállnunk több alkalommal.
- Ez már nem az én problémám. Szökni pénznélkül is lehet. Lázadást szítani viszont nem.Nos, áll az alku, vagy sem? Francois bólintott, és ezzel lezárta az alkudo-zást. Nem tehetett mást, hiszen Gerard arckifeje-zéséből egyértelműen lerítt, hogy nem állt volnaszándékában folytatni. Francois tudta, hogy nagyon kevés pénze ma-rad, de ha a lány és a nevelőanyja már vele lesz-nek, talán nem is lesz szüksége több pénzre. Máramennyiben a La Dorada időben megérkezik, éssietve el tudnak hajózni. De vajon megérkezik Domenico hajója a kellőidőben, vagy még napokig kénytelen a bizottságjóváhagyására várni St. Jolineouxban?Miután ezeket végiggondolta, minden figyel-mét Claire de Choissant és Solange átvételére ésa pénz kifizetési módjának megbeszélésére for-dította. Amikor mindezekben megállapodásra jutottak, Gerard rátért az előleg kérdésére. - Előleget akar egy még el sem végzett munkára?
- Azt hiszi, hogy csupán a maga szava alapjánbelefogok egy ilyen rázós vállalkozásba? - kér-dezte az öregember, arcán undok kifejezéssel. -Mi ez, valami vicc?
- Nem, nem az - sóhajtott Francois. - Fizetekelőleget, de komolyan gondolja, hogy itt adjamát a pénzt? Nem kellene együtt elmennünk vala-mi biztonságosabb környékre?
- Na, ne tréfáljon! Ez a legbiztonságosabbkörnyék.
- Igaz. Elfelejtettem - jegyezte meg némiszarkazmussal Francois, és nem kérette továbbmagát. Előhúzta a zsebéből a zacskó aranyat, ésaz asztal alatt odacsúsztatta az öreg kezébe.Gerard egy mozdulattal megmérte a zacskót,majd azt mondta: - Kevés.
- Egyetlen sou-val sem kap több előleget -dörmögte Francois. Kinyújtotta a kezét az aranyután. - Adja vissza, és hagyjuk békén egymást!Nem vagyok hajlandó tovább alkudozni magá-val, többet pedig semmi esetre sem adok. A fog-lyok a maga kezében lesznek. Akkor fizetek,amikor élve megkapom őket. És korábbi megegyezésünk szerint csak két ember kísérhetiőket. Ha többen jönnek a megbeszélt helyre,soha nem fogja megkapni a pénzét. - És ha én odaviszem a foglyokat két ember-rel, mi a biztosíték arra, hogy maga nem fogegyszerűen lepuffantani minket, vagy nem ad áta hatóságoknak? Több előleget akarok.Francois erre felállt. Ismét verejtékezni kez-dett, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ne remegjen a bal keze. A másik keze a zsebében, apisztolyon nyugodott.
- Én vállalkozó vagyok, nem gyilkos - mond-ta mérgesen; azon tűnődve, vajon mit mondhat-na, ami meggyőzné ezt az embert. Nekem azaz érdekem, hogy épen és egészségesen elvi-gyem a
hölgyeket Haitiről, mert csak akkor ka-pom meg a megígért összeget. Sőt, ez, ami mostitt van velem, nem is az én pénzem. Nekem tel-jesen mindegy, hogy hazaviszem, vagy odaadommagának. De ha egyszer kifizettem a pénzt, azén nyakam kerül veszélybe. Vagy a foglyokra;vagy a pénzre mindenképpen szükségem van ah-hoz, hogy visszatérhessek Kubára... és nekem ottcsaládom van. Ebben nem vállalok kockázatot.Ennyi pénz elvesztését, amit most odaadtam magának, még meg tudok magyarázni, többet azon-ban nem. Úgyhogy be kell érnie ennyivel! Vagyennyi, vagy semmi!
- Mennyi pénzt kap, ha sikerül hazajuttatnia afoglyokat? - morogta Gerard.
- Ahhoz magának semmi köze, hogy engemmikor és hogyan fizetnek meg - válaszoltaFrancois élesen. - Csak az számít, hogy mi ket-ten megalkudunk, vagy sem... és hogy tartsukmagunkat a megállapodásunkhoz!Végül is Gerard morgolódva ugyan, de megelégedett az előleggel, és minden másban megál-lapodtak. Aztán barátságos egyetértésben távoztak. Francois csak később, a szobájában, a tűz előttüldögélve, brandyt szopogatva értette meg azegészet és nevetni kezdett. Gerard azt hiszi,hogy ő ki akarja majd játszani, és még több nye-reségre szert tenni. Nem bízik egy úriember sza-vában, ezért kevesellte az előleget. Attól tart,hogy ennyivel kell majd beérnie, mert úgy gon-dolja, hogy a fogolyszöktetés csak álca, a zendü-lés előidézése a cél. Mindenesetre jó lesz résen lenni ezzel az alak-kal. Rendkívül veszélyes ember. Francois koráb-ban csak egyetlen egyszer izzadt meg annyira;mint most; amikor Gerarddal alkudozott. Akkor,amikor
az embercsempészek elfogták Havannamellett, és az életéről vitatkoztak. Akkor és mostegyformán úgy érezte, hogy nagy veszélyben fo-rog az élete. Elmosolyodott arra a gondolatra, hogy az arégi kínos helyzet milyen jól megoldódott. Való-színűleg most is jobb lesz a végkimenetel, mintamire jelenleg számítani lehet.Hirtelen azonban elkomorodott. Egy dologrólelfeledkezett - egy nagyon fontos dologról.Honnan fogja tudni, hogy az a két nő, akiketodavisznek neki a megbeszélt helyre Villa de Li-bertéből, valóban Ciaire de Choissant és Solange lesz? Hiszen egyiküket sem ismeri, azt sem tudja,hogy néznek ki...
7. Mire a hétvége elérkezett, Solange és Claire deChóissant zavarodottsága és félelme szinte ha-tártalanná fokozódott. Bármit tett is Solange, képtelen volt Chamot-otbecsalni a cellába, és a férfi az asszonyt sem vit-te ki. Továbbra is kitűnő ételeket kaptak, sőt, atartalmas leves mellett még bizonyos luxuscik-kek is megjelentek: fél üveg bor, gyümölcsök,egy csomag mazsola.
- Biztosan forradalom készül, amely megbuk-tatja a császárt és Alexandre Pétiont - találgattaClaire de Choissant. - Chamot bizonyára meg-tudta ezt, és most megpróbál bevágódni a raboknál.
- Én inkább azt hiszem, hogy pénzért teszi -vitatkozott Solange. Valaki fizet neki, hogy jóltartson bennünket. De vajon kicsoda? Louis bá-csi valamelyik mulatt barátja? - Vagy talán maga a császár parancsolta így -sóhajtott Claire néni. Hiszen a férjem sokat se-gített neki. Így próbálja meghálálni. - Ha a császár segíteniakarna rajtunk, egysze-rűen csak parancsot kellene adnia, hogy enged-jenek szabadon bennünket - motyogta Solange. - Hiszen azért császár, hogy parancsokat adjonés az emberek engedelmeskedjenek neki.Claire de Choissant sóhajtott. - Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű, gyermekem. Végül is, bármire gondoltak, bármin vitatkoz-tak, nem kaptak magyarázatot, és egyre ingerül-tebbek, idegesebbek lettek. A feszültség lassanelviselhetetlenné vált, és Solange elhatározta,hogy ezen az estén mindenképpen választ talál akérdéseire. Ha Chamot nem akarja kivinni ma-gához Claire nénit, hát majd felkínálkozik őmaga. Hátha a kéjvágyó férfi nem tud ellenállnia kísértésnek. És bár lehet, hogy nagy árat kellfizetnie érte, de talán ki tudja használni a helyzetet, és valahogy módot talál a férfi leütésére.Azonban ahogy ő egyre türelmetlenebb lett,Chamot egyre óvatosabb. Most már a kezét semnyújtotta be az ajtón, csak a tálat és a kenyeret.Solange-nak nagyon kellett figyelnie, mert ha elnem kapja időben a tálat, minden kiömlött volnaa földre. Solange elhatározta, hogy amikor a férfi leg-közelebb jön, megpróbál felkínálkozni neki.Amikor elmondta a nevelőanyjának, hogy mirekészül, az asszony teljesen kétségbeesett, és úgynézett rá, mintha azt mondta volna, hogy a kútbaakar ugrani.
- Édes lányom, elment az eszed? - Ez csak csapda, Claire néni. Nem fogom en-gedni, hogy hozzám érjen. Valahogy elterelem afigyelmét, és valami alkalmas eszközzel fejbe vágom!
- Ó, nem, nem! Nem tudod megtenni! Chamotszámítani fog rá, hogy tervezel valamit, és ő sok-kal erősebb nálad. Maga alá teper, és... Úristen,még rágondolni is szörnyű!
- Nem én leszek az első, akivel megteszi -motyogta a lány, de aztán hirtelen el is szégyell-te magát. - Ó, elnézést kérek, Claire néni, ez nagyon ízléstelen megjegyzés volt!Az asszony nem szólt semmit, csak némánmeredt maga elé, és a lány attól tartott, hogyvisszazuhan korábbi apátiájába.Claire de Choissant azonban hamarosan ismétmegélénkült, és ismét a szökést kezdte tervez-getni. Újra és újra elmondta, hogy csak akkorvan esélyük, ha sikerül Chamot-ot meglepniük, éső hátulról ráugorhat. Ha ő ledönti a lábáról, feltudja tartani annyi időre, hogy Solange meg-szökhessen. Ehhez azonban be kellene csalogatnia a cellá-ba, és ez már napok óta nem sikerült.Solange elhatározta, hogy ha Chamot legköze-lebb jön, és benyújtja az ételt a rácson keresztül,odaugrik, megragadja a karját, és addig nem en-gedi el, amíg választ nem kap bizonyos kérdésekre. Csak a kétségbeesés sugallhatott Solange-nakilyesmit. Nem volt rá sok esély, hogy valóbanműködni is fog a dolog, de úgy gondolta, hogy akárukra nem lehet. Chamot ennél már nem lehetóvatosabb és gyanakvóbb, teljesen mindegy, őkmit csinálnak. És biztonságos is,
mert a jó étel ésa finomságok azt sugallták, hogy semmifélemegtorlástól nem kell tartaniuk. Azonban Solan-ge gondosan kitervelt akciója nem valósulhatottmeg. Ugyanis amikor Chamot legközelebb jött,nem a rácson dugta be az ételt, hanem kinyitottaa faajtót, és belépett. Annyira nem számítottak erre a fejleményre,hogy Claire néni, aki már napok óta lesben álltaz ajtó mögött, ha lépteket hallott, most még apriccséről sem tudott időben felkelni.Azonban mire mozdulhattak volna, látták,hogy a férfi egy pisztolyt tart a jobb kezében. - Töltve van - dörmögte szokásos gorombahangján. - Csak semmi ostobaság!Míg Solange a meglepetéstől bénultan állt, aférfi a kezébe nyomott egy jókora darab kenye-ret és - csodák csodája - egy pár szárazkolbászt.Solange csaknem magára öntötte a levest, mígmásik kezével a kolbász után kapott.Szárazkolbász! Köztudottan az az étel, amit aszegények szoktak magukkal vinni, ha hosszabbútra indulnak. Sokáig nem romlik meg, csakegyre keményebb és fűszeresebb lesz. És ez csakegyetlen dolgot jelenthet - szökést. - Holnap este! - morogta Chamot. - Álljatokkészenlétben! Mire Solange válaszolhatott volna, a férfi márbe is húzta maga mögött a rácsot, s aztán zárta akülső faajtót is. A léptei sietve távolodtak a folyosón. Claire de Choissant csak most ocsúdott. - Mit mondott? - kérdezte izgatottan. - Azt mondta - ismételte meg enyhén megre-megve Solange spanyolul - hogy legyünk ké-szenlétben. Holnap éjjel. Ön is. Claire néni,talán tényleg igaza volt. Chamot talán mégis jóember, és holnap este megpróbál kiszabadítaniminket innen. - Áldott legyen az Úr neve!
- Ezt nézze! - Solange odaadta a kolbászt Cla-ire néninek. - Ez arra van, hogy legyen mit en-nünk, amíg rejtőzködünk. Claire néni... ön mit gondol?
- Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak - mo-tyogta Claire de Choissant lassan. - Mindvégigreménykedtem benne, hogy ezt a szörnyeteg Pé-tiont megpróbálják megfosztani a hatalomtól, ésutána Louis mulatt barátai kiszabadítanak min-ket. De valójában nem hittem, hogy erre sor ke-rülhet Solange. Ők nem valami vakmerő embe-rek, és a legtöbbjük húsz évvel is idősebb nálam.El tudod képzelni, hogy Henri Palantin megter-vez egy szökést? Gyermekem, én attól félek...attól félek, hogy ez egy csapda.Solange nagyot nyelt. - Csapda? Miféle... Az asszony sóhajtott.
- Talán tényleg csapda. Chamot és Pétion ter-velték ki, hogy szökés közben elfoghassanak; ésezért az újabb vétségért a császár parancsa elle-nére is halálra ítélhessenek és kivégezhessenek.Pétion gyűlöl minket, és a vesztünket kívánja, deamíg a császár él, nem nyúlhat hozzánk. Csakúgy, ha elkap minket szökés közben...Solange lepillantott a kezében tartott kolbász-ra, és csaknem eldobta. Pétion adta volna? Ez iscsak egy furfangos húzás, amivel le akarja győz-ni őket? Solange reszketni kezdett.
- Nem hiszem el! - suttogta. - Ez olyan aljas,olyan hitvány, olyan...
- Ne, Solange, ne sírj! - szólt rá Claire deChoissant, és magához ölelte a lányt. - Koránt-sem biztos, hogy igazam van. Ez csak egy olyansejtésféle... Mert nem tudom, hogy ki más akar-na és tudna segíteni rajtunk. De még ha igaz isez a baljós sejtelem, ne félj! Gondolkozz! Ah-hoz, hogy szökéssel vádolhassanak, előbb hagy-niuk kell, hogy megszökjünk. Mivel előre fi-gyelmeztettek, felkészülhetünk minden lehető-ségre, és ha ügyesek leszünk, talán sikerül ismeglépnünk. Ne félj! Csak állj készen, hogymegragadhassuk a kínálkozó lehetőséget!
8. Francois fáradtan ült le vacsorázni, bár alapvető-en ez egy csendes nap volt számára. Ismét kinnjárt a kikötőben, kivitte az ígért húsz frankot azemberének, és azt remélte, ma már sokkal jobbhírekről értesül. Azonban a La Dorada mégmost sem horgonyzott a kikötőben, és ez kezdettnapról napra idegesítőbb lenni.Francois a korábban megbízott embere segít-ségével talált egy halászt, aki ötven frankért hajlandónak mutatkozott arra, hogy a part menténészakra vitorlázzon rozoga lélekvesztőjén, és el-vigyen egy levelet St. Jolineoux-ba a La Doradakapitányának. A levelet spanyolul fogalmazta meg igen szűk-szavúan és kétértelműen. Remélte, hogy a min-denki másnak közömbös szövegből Domenicoérteni fogja, a lényeget. Domenico! Nem értem, miért késlekedtek. A pénzemfogytán van, és rengeteg árut vásároltam.Mivel a gyümölcsök romlandók, mielőbbmeg kellene kezdeni a szállításukat. Hol-nap este feltétlen meg kell kezdeni a bera-
kodást! Francisco Garcia Dátumot nem írt a levélre, de a halásznak alelkére kötötte, hogy feltétlen mondja meg a hajókapitányának, hogy a levelet ma délelőtt írta.Mivel a halásszal úgy állapodott meg, hogyhuszonöt frankot fizetett előre, a másik huszon-ötöt pedig a visszaérkezésre ígérte, remélte,hogy a levél eljut a címzetthez. És azt még in-kább remélte, hogy Domenico Lacosta értenifogja a helyzet sürgősségét, és megtalálja a mó-dot, hogy akkor is itt legyen holnap estére, ha apokol ördögei hemzsegnek a fedélzeten.Miután a halászbárka foltozott vitorlája eltűntaz öbölt északon határoló félsziget mögött,Francois visszasétált a La Guardiolába, és elköl-tötte vacsoráját. És ezután, mivel még nem volt túl kései azidőpont, elment Henri Palantinhoz, hogy a kivá-lasztott üzlethelyiségek bérleti díja felől érdek-lődjön. A fogadósnak legalábbis ezt mondta, ésvacsora közben hangosan dicsérte Henri Palan-tin tájékozottságát és szakértelmét ezen a téren. - Kétség sem férhet hozzá, hogy monsieur Pa-lantin kiváló üzletember - mondta a fogadósnak. - Hálás vagyok önnek, hogy őt ajánlotta számomra. Francois ügyesen keverte a szót, és a fogadósbüszkén bólogatott. Pedig valójában nem is őajánlotta Palantint, ő csak a címét mondta meg,amikor Francois a kereskedő nevét említette.Ám több nap távlatából talán már ő is elhitte,hogy ő ajánlotta vendégének a St. Jolineoux-bólérkezett mulattot. Francois ezzel elérte, hogy még ha ő esetleggyanúba keveredik is, ne hozzák feltétlen össze-függésbe Palantinnal. Minden valószínűség sze-rint érdeklődni fognak a sebhelyes orrú mulatt-nál, ám ő
nyugodtan mondhatja azt, hogy csaküzleti kapcsolatban állt a fehér bőrű spanyollal.Jelentős jutalékért üzlethelyiséget próbált találni neki... Hogy ez a mese mennyire lesz hihető, aztFrancois nem tudta, de abban biztos volt, hogy afogadós nem fog gyanút a-kései látogatás miatt.Mivel Gerarddal úgy beszélték meg, hogy azakciót másnap estére tervezik, Francois és HenriPalantin elvégezték az utolsó simításokat a sajáttervükön és megbeszélték, hogy mit tesznek, haGerard esetleg megpróbálná zsarolni őket.És azt is megbeszélték, mitévők lesznek, ha aszöktetés után a La Dorada még mindig nem érkezne meg. Aztán pár órával később, amikor Francois ha-zafelé tartott a fogadóba, észrevette, hogy figye-lik. Valójában nem látta azt az embert, aki őt les-hette, de egyszerűen érezte magán azt a bizo-nyos vizslató tekintetet. Jól ismerte ezt az érzést. Margaret Allinghamédesapja egy alkalommal a fejébe vette, hogyneki van egy állandó szeretője a felső osztálybelihölgyek közül, és elhatározta, hogy kideríti kiaz. Mivel a gazdag bankár a lányát eredetileg va-laki másnak szánta; szerette volna kínos helyzet-be hozni Francois-t, vagy a szeretőjét.Akkoriban Francois nagyon haragudott ezért,és undorítónak tartotta az egészet. Most azonbannagyon örült, mert ha akkor nem szokott volnahozzá ahhoz az érzéshez, hogy követik, talánmost fel sem fedezte volna a nyomában osonósötét bőrű férfit. Először arra gondolt, hogy Pétion kéme liheg anyomában, de aztán, amikor sikerült megpillan-tania a rosszul öltözött, sebhelyes arcú, púposfickót, azonnal Gerard jutott az eszébe. Ez azalak valószínűleg az ő embere lehet.Gerard vagy abban reménykedik, hogy kiderít-heti, hol tartja Francois az aranyát, vagy attóltartott, hogy elárulják és csapdába csalják. Ámbárhogy legyen is, Gerard nyilván meg
akarjakapni a többi pénzt. Vagyis: ha ő nem árulja el atöbbi arany hollétét, a Villa de Liberté ostromáravalószínűleg sor fog kerülni. Mivel nem akarta, hogy az utolsó pillanatbanbármilyen gyanú is felmerüljön ellene, Francoismásnap ki sem mozdult a fogadóból. A bizton-ság kedvéért levelet írt Domenicónak; részlete-sen beszámolt minden addigi intézkedéséről,mely a megnyitandó üzlettel kapcsolatos, és arrakérte; legyen türelemmel, ha egy darabig nem jelentkezik. A szóban forgó áru szállítása miattegy időre minden bizonnyal el kell utaznia.A levelet szándékosan úgy írta, hogy csak azértsen belőle, aki tudja, hogy miről van szó, min-denki más pedig azt gondolja, hogy valóban azegyik kereskedő tájékoztatja a társát.Mivel biztosra vette, hogy Domenico, ha meg-érkezik, a kikötőbeli ember információi alapjántudni fogja, hogy a La Guardiolában szállt meg,ezért a levelet a fogadósnak adta le arra az eset-re, ha ő nem lenne itt, amikor a társa megérkezik. Ettől függetlenül buzgón remélte, hogy a LaDorada még alkonyat előtt befut, és a terv utolsógyenge pontja is megoldódik. Aztán az idegességét leplezve olvasgatott aszálloda társalgójában, és várta Henri Palantinsegédjét, akinek hamarosan be kell futnia, hogya főnöke nevében "kölcsönkérje" Francois ko-csiját és a lovát. A segéd feladata, hogy kihajt-son a városból, a kocsit elrejtse egy közeli tanyán sötétedésig, majd visszajöjjön és a nyugatikivezető útnál várakozzon. A megegyezés sze-rint a megszöktetett Claire de Choissant-ot és a lá-nyát Gerard emberei kísérik el a helyszínre, akikmajd követik Francois-t oda, ahol az arany van"elrejtve". A néger boltossegéd a megbeszélt időben"kérte kölcsön" a kocsit és egyúttal Henri Palan-tin vacsorameghívását is tolmácsolta. Francoisüzente, hogy köszönettel elfogadja a meghívást;és a fogadós legnagyobb sajnálkozására lemond-ta az itteni vacsorát.
Egész délután ugyanolyan izgalmat érzett,mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor a csempésze-ket felfedezte az öbölben. Ennek ellenére kényszerítette magát, hogy nyugodtan olvasgasson atársalgóban. Később beszédbe elegyedett a foga-dó többi lakójával. Egy nyugatról érkezett borkereskedő éppenzendülésekről, elégedetlenkedésekről számolt betöbb nyugati településen. Aztán egy másik férfi új hírrel lepte meg azegybegyűlteket.
- Ma hallottam a piactéren, hogy merényletetkíséreltek meg a császár ellen.A bejelentés általános felmordulást váltott kiaz emberekből, de úgy tűnt, nem mindenki döb-bent meg ezen a híren.
- Az átkozott mulattok - morogta valaki. -Nem bírnak békében maradni!
- Ki kellett volna irtani őket is, mint a fehére-ket - kiáltotta egy harmadik - hogy Haiti való-ban a négerek szabad országa legyen!Egyre feszültebb lett a hangulat, és mindenki amulattokat szidta. Francois jelenlétét már annyi-ra megszokták a fogadóban, hogy jószerivel felsem tűnt nekik, hogy fehér. Az volt a lényeg,hogy nem mulatt, mert úgy tűnt, a jelenlévők kö-zül a mulattokat mindenki utálja.Mondani sem kell, hogy kizárólag egykori né-ger rabszolgák voltak jelen; az a gazdag öltözé-kű mulatt kereskedő, akivel Francois az első na-pon beszélgetett, már másnap tovább utazott. - Amikor kijött a rendelet a földosztásról,hogy morogtak, amikor az ő földjeikre is sor került...
- Különbnek hiszik nálunk magukat, csakazért mert a bőrük egy árnyalatnyival világo-sabb, mint a miénk... - Ostoba korcsok! Francois döbbenten hallgatta az elharapódzóindulatokat. Legfőképpen az nem tetszett neki,amit a merényletről hallott. Lesből rálőttek acsászár kocsijára, és a golyó I. Jakab feje mellettfúródott a kárpitba.
- Jóságos ég! - hüledezett. - Lehetséges ilyesmi?
- Ezek a mulattok semmitől sem riadnakvissza! - morogta valaki.
- Pétion kutyái! - tette hozzá egy másik.Francois még most sem akarta elhinni, hogymindez megtörténhetett. És épp ma, ezen a fon-tos napon. Ha a császár katonái és ügynökei el-lepik a várost, veszélybe kerülhet az akció. - Elfogták a merénylőt? - kérdezte.- Elmenekült az aljas! Francois csodálkozott.
- Akkor honnan tudják, hogy mulatt lőtt? Nemlehet, hogy...
- Nem, senor, nem lehet. A mulattok mulattcsászárt akarnak.
- Igen! - kiáltotta a fogadós hevesen. - Őkakarnak lenni az új arisztokrácia!
- Elűzették velünk a franciákat, hogy aztán őktelepedjenek a nyakunkra!
- Azt szeretnék, ha a rabszolgáik lennénk!- Fellázadunk ellenük is! - Igen! Igen! Egyre paprikásabb lett a hangulat, és Francoisegyre idegesebben ráncolta a homlokát. - Te jó ég! Maguk lázadásról, forradalomrólbeszélnek! Újabb mészárlásokról, vérontásokról... A négerek nevettek.
- Ijedtnek látszik, senor - jegyezte meg azegyik vendég. - Talán sajnálná a mulattokat? - Én nem a mulattokat, hanem magamat sajná-lom - vágta rá Francois gyorsan. Haragudottmagára, amiért az arcáról többet le lehetett olvasni, mint amennyit mutatni akart. - Attól fé-lek, hogy még jobban elharapózik az erőszak azegész országban. És én békés ember vagyok.Nem szeretnék belekeveredni ezekbe a dolgokba. Amíg beszélt, Francois hirtelen rádöbbent,hogy ijedt arckifejezése és az indok, amivel aztmagyarázni próbálta, igen szerencsés húzás volt.Erre aztán egyre nyíltabban és bővebben kezdtekifejteni, mennyire nem ért egyet az erőszakkal.Igen, az üzlet itt valóban jó kilátásokkal kecseg-tet, de ha itt ilyen feszült a helyzet, nem sok jóraszámíthat. A halott ember nem élvezheti a jövedelmet.
- Ha Port-aux Crimes-ben ilyen feszült a hely-zet, vajon van Haitiben olyan hely, amely biz-tonságos?
- Ha ennyire fél - vetette oda az a vendég, akiaz előbb megszólította talán jobb lenne, havisszamenne Kubába. Francois először úgy nézett a férfira, mintha azhirtelen zöldre változott volna, majd lassanhagyta, hogy megváltozzon az arckifejezése. - Erre még nem is gondoltam - kiáltott fel hir-telen. - Hogy én milyen ostoba vagyok! Az em-ber rááll egy bizonyos gondolkodásmódra, aztánpedig már azt sem veszi észre, ami majdnem ki-böki a szemét. Monsieur, maga óriási szolgálatottett nekem! Hadd hívjam meg egy italra! Való-ban, milyen igaza van! Pontosan ezt fogom tenni. Visszamegyek Kubára, ott legalább bizton-ságban leszek. Ennek a bejelentésnek felettébb komikus hatá-sa volt. Francois csak nagy nehézségek árán tud-ta megtartani a komolyságát, és tudott értetlensértettséget varázsolni az arcára. A férfi, akinekaz italmeghívást ajánlotta fel, kurtán visszautasí-totta. A társaság többi tagja is azonnal elhúzó-dott tőle. Még a fogadós is, aki eddig nagyonkedves volt a jól fizető, nem panaszkodó ven-déggel, hideggé és kimértté változott.Francois eleinte tett néhány kísérletet, hogy ismét bekapcsolódjon a vendégek társalgásába,akik addigra messze húzódtak a saját bevallásaszerint is "gyáva féreg"-től, majd lassan a haragegyre nyilvánvalóbb jelei kezdtek mutatkoznirajta. Végül, miután azzal próbálta magát vissza-fogadtatni, hogy meghívta az egész társaságotvacsorára és ezt is visszautasították, mérgesenodarobogott a fogadóshoz.
- Úgy látom, engem itt már nem látnak szíve-sen - kiabálta. - Így is jó! Értem én a célzást.Mert fehér a bőröm, igaz!? - gyors mozdulattalelőkapta az erszényét. - Már ma este elmennék,csak sajnos voltam olyan bolond, hogy a kocsi-mat kölcsönadtam a városuk egyik polgárának.Legyen szíves, mondja meg, mennyivel tarto-zom! Most elmegyek. A reggelivel sem fogomzavarni. Ha rajta múlik, a fogadós minden bizonnyalhangot változtatott volna és próbálta volna meg-békíteni a jó kuncsaftot, de minden vendég-szeme rászegeződött. Azzal próbálta vigasztalnimagát, hogy Francois néhány napon belülamúgy is elköltözött volna, ha megnyitja a bolt-ját, ezért foghegyről odavetette az összeget.Francois fizetett, és mérgesen kiviharzott a te-remből. Míg felért a szobájába, szinte fulladozotta nevetéstől. Azonban fent is csak halkan neve-tett, mert nem szerette volna, ha a társaság rájön;mennyire kijátszotta őket. Lehet, hogy ez a trükk nem menti meg attól,hogy kapcsolatba hozzák a Villa de Liberté elle-ni támadással, de az is lehet, hogy igen. Mindazok után, amiket ma este mondott, senki sem fogcsodálkozni, ha eltűnik, főleg azután, ha a cső-cselék megtámadja a városi elöljáróságot. És mi-vel a számláját kifizette, a fogadós sem fog rápanaszkodni, és nem fogja kerestetni. Szükségesetén akár vissza is térhet Port-aux Crimes-be.Csak a fogadót és annak környékét kell elkerül-nie. Ennek azonban előfeltétele, hogy senki neismerje fel a "lázongó csőcselék" között.Márpedig a fehér arc igazán feltűnő lehet!
ÖTÖDIK FEJEZET A Villa de Liberté megtámadása
1.
A következő néhány óra iszonyú feszültségbentelt Francois számára. Úgy kellett tennie, minthalefeküdt volna. Elfújta a lámpát és csak üldögélta sötétben, amíg a társaság szét nem oszlott; és afogadós be nem zárta az épületet. Újabb órába isbeletelt, mire a fogadós, a felesége és a szolgá-lók kitakarítottak és elmentek lefeküdni. AkkorFrancois a kezébe fogta a csizmáját, és leosont alépcsőn, közben próbált mindarra visszaemlé-kezni, amire Domenico tanította. Olyan közelment a falhoz, amennyire csak tudott, hátha ottnem nyikorog annyira a lépcső. Kimászott a tár-salgó ablakán, majd gondosan behúzta magamögött az ablakszárnyakat, és még egy kis éketis dugott közéjük. Nem mintha attól félt volna,hogy kirabolják a fogadót. Ma éjjel a tolvajok-nak más dolguk lesz. Francois azonban nemakarta, hogy a huzat kivágja az ablakot és feléb-ressze a fogadóst. Egyáltalán nem bánta volna,ha reggelig nem fedezik fel az eltűnését.A borospincék azon a környéken, ahol Gerard-dal találkozott, természetesen nem zártak beolyan korán, mint a keményen dolgozó, koránkelő törzsvendégekkel rendelkező helyek. Akörnyék kocsmái most mind dugig voltak, Ge-rard emberei fizettek mindenkinek egyegy italt,és fennhangon kértek mindenkit, hogy maradjonmég. Erre a kérésre egyáltalán nem volt szükség,hiszen eleve azért gyültek itt össze az emberek,mert egész nap az szállt szájról szájra, hogy va-lami "jó" és "nagy dolog" van készülőben.Mialatt Francois a kocsma egyik sötét zugábanüldögélt és számolta a lassan múló perceket, né-ger szónokok jelentek meg. Keserűen panasz-kodtak az elmúlt években bekövetkezett változá-sok miatt, különösen azokat emelték ki, amikPort-aux Crimes-ben történtek.Bár Gerard is mulatt volt, ő is szidta a kreolo-kat. Egészen pontosan azokat, akik hatalomratörtek, és ugyanúgy sanyargatták a népet, mintkorábban a francia uraságok. Többen vad pillantásokat vetettek a nyugodtaniszogató Francois felé, de a szónokok leintettékőket. Nem a fehérek számítanak fő ellenségnek;mondták, hanem azok a hivatalnokok, akik túlnagy
hatalomra tettek szert, és kényükre-ked-vükre uralkodnak a szegények fölött. - Miért, talán nem mi vagyunk Haiti népe? -ordították az agitátorok. Talán nem mi va-gyunk azok, akik megvívtuk az ő forradalmukattizenhat évvel ezelőtt? Talán nem nekünk kö-szönhetik a hatalmukat és a gazdagságukat?- De igen!
- Gondoljatok arra a rengeteg ígéretre, amitnekünk tettek! Éreztük mi ezeknek egyáltalánvalami hatását? Nem! Nem azért panaszkodom,mert még mindig kihasználnak minket... bár aztígérték, hogy mindenki egyenlő lesz. Régen rab-szolgák voltunk, most rabszolga sorban élő bér-munkások lettünk. Én azt mondom nektek, mostsokkal rosszabb, mint azelőtt, hogy AlexandrePétion átvette volna a hatalmat ebben a város-ban. Ha még sokáig marad hatalmon, mindnyá-jan éhen fogunk pusztulni. Elvette a hatalmat ésa vagyont azoktól, akiknek volt, ez igaz. De mitörtént ezzel a vagyonnal? Egy igazi tolvaj méga húst is lekaparja a csontról. Már semmi rabol-nivaló nem maradt. A volt gazdagokat kiüztékaz országból, aki pedig nem akart menni, aztmegölték. Most mindenki szegény. Csak néhánykiválasztott személy gazdag.
- A császár tehetetlen a paraziták ellen! - kiál-totta valaki más. Aztán egy másik agitátor vette át a szót. Arrólbeszélt, hogy nincs munkája, a családja éhezik,és olyan nyomorban élnek, amilyet még rabszol-ga korukban sem ismertek. Időnként nevetés és éljenzés szakította meg aszónoklatot. A különböző agitátorok mindugyanazokat a fordulatokat használták, és mindugyanúgy érveltek. Gerard nem akart vért. Nemakarta, hogy bárkit is széttépjenek, bárki fejét iskaróba húzzák. Az erőszaknak ez a
formája nemvált volna hasznára sem neki, sem az "alkalmazottainak". Gerardnak kettős célja volt; egyszeraz,hogy teljesítse a Francois-sal kötött megállapo-dást és átvegye az ezért járó pénzt, másodszorpedig, hogy Alexandre Pétiont, ha lehet mégjobban lejárassa a városiak szemében.Francois idegesen hallgatta a beszédeket, érzé-kelte az egyre növekvő feszültséget, és látta,hogy a közhangulat már teljesen Pétion ellenfordult: Nem tudta, hogy mire megy ki a játék,arról pedig fogalma sem volt, hogy Gerardösszeszűrte a levet Chamot-val, és azt tervezték,hogy ha Pétiont ma este sikerülne megölni, Cha-mot venné át helyette a hatalmat.Chamot fizikailag nem volt Gerard ellen, de lé-lekben igen. Ennek ellenére az az ember volt,aki bármikor képes lett volna megölni a szellemiatyját, ha az érdekei úgy kívánják. Gerarddalegyütt mindent alaposan kiterveltek. Ha Pétionmeghal vagy elbukik, a lázadást a császár sere-gei gyorsan leverik, és ki más lehetne Pétionután az új elöljáró, mint a fekete Chamot, akitmellesleg a hivatalnokok és a "nép" egyarántkedvelnek. Ha pedig Chamot elöljáró lesz, Ge-rard bántatlanul kialakítja a saját kis hatalmi kö-rét. Saját adót fog kivetni a külvárosok lakossá-gára, és azokat, akik nem fizetik ki ezt az "adót"Gerardnak, üldözni fogják és maga a törvénybünteti meg őket. A város csendőrei lesznek Ge-rard végrehajtói. Ha pedig valamelyik ilyen ügy-let túl nagy felzúdulást okoz, Gerard majd előál-lít egy "bűnözőt"; akit nyilvánosan el lehet ítélni - talán be is ismeri tettét - így aztán a város pol-gárai biztonságban érzik magukat, és meg lesz-nek győződve, hogy a vezetőjük vigyáz rájuk.Mindezek ellenére, az agitátorok nem próbál-tak igazi keserűséget ébreszteni a hallgatóság-ban. Minden erejükkel arra akarták rávenni a né-pet, hogy támadják meg a városi kincstárat ésvegyék vissza, "ami az övék". Chamot úgy in-formálta Gerardot, hogy a Villa de Libertébenjelentős összeget őriznek a páncélszekrényben.Pétion ezt olyan nemes célok megvalósításáragyűjtötte, mint kórház a szegények számára, újés jobb
fegyverek vásárlása a városőrség tagjai-nak. Chamot ezzel az utolsóval valamelyestegyetértett, de a szegénykórházat teljességgel fölöslegesnek tartotta. Úgy gondolta, hogy a pénzsokkal jobb helyen lesz Gerard és az ő kezében.Éjfélre az egyik csoport már annyira feltüzese-dett, hogy az emberek kiözönlöttek a kocsmából,és félig nevetve, félig részegen azt ordították: - A Villa de Libertébe! Elvesszük, amit ne-künk ígértek! Teljes zűrzavar uralkodott el az utcákon. A tö-meg az egyik kocsmából a másikba hömpöly-gött, mindenhol ittak pár pohárkával, és minden-hol új szónokok tüzelték fel még jobban őket.Azok, akik először rontottak ki a sötétbe, kissémegtorpantak, de azonnal megerősödtek, amikorcsatlakoztak hozzájuk a többiek, és üvöltve biztatták őket. A tömeg nemsokára teljesen megtöltötte a kül-város girbegurba sikátorait, és a szélesebb utcá-kon a Villa de Liberté központi tere felé vettékaz útjukat. Gerard emberei a tömeg szélén halad-tak, és továbbhajtották azokat, akik azon gondol-kodtak, nem lenne-e jobb üzlet a magánházakkifosztása, amíg a városőrség a Villa de Libertében foglalatoskodik. Valahol útközben egy sötét csuklyás, bekor-mozott arcú alak csatlakozott hozzájuk, akinekcsak két nagy, kék szeme csillogott a sötétben.Francois-ra mély benyomást tett Gerard szerve-zőkészsége és boldogan kapcsolódott be az él-jenzésbe. Tudta, hogy az általános fosztogatás,egy bizonyos hely kifosztása helyett megosztanáa tömeget, és ez végül erőszakhoz vezetne, azeredeti cél pedig elhalványulna. Úgy látszott, ezalkalommal nem ez történt; bár ez nem csökken-tette Francois-ban a lelkesedést, amellyel to-vábbra is együtt ordította a tömeggel: - A Villa de Libertébe! A Villa de Libertébe!Csodálatos érzés volt lökdösődni és kiabálni atömegben. Francois óriási megkönnyebbülést
ér-zett a több napos feszült várakozás után. Az el-múlt órák fokozott feszültsége pedig még ráadásvolt Francois számára. Lelkesen kiabált, bár ez-zel is csak egy töredékét engedte szabadjára abelsejében háborgó tűzhányónak.
2. Mire odaértek a Villa de Libertéhez, Francoiscsaknem a tömeg élén haladt. Szinte teljesen biz-tos volt benne, hogy Gerard nem teszi ki magáta veszélynek azzal, hogy megjelenik a helyszínen,és Gerard volt az egyetlen, aki felismerhette vol-na. Ugyan az is előfordulhatott, hogy valaki, akiott volt a kocsmában, ráismer, de Francois eztegyáltalán nem tartotta valószínűnek. Akkor egyfehér embert láttak, most pedig a sötétben, acsuklyával árnyékolt, bekormozott arc ugyan-olyan fekete, mint bármelyik hőzöngőé.Viszonylagos biztonságban érezte magát a tö-megben, bár valószínűleg azzal sem törődöttvolna, ha konkrét veszély fenyegeti. Elhatározta,hogy mindenképpen ott lesz, amikor Claire deChoissant-ot és a nevelt lányát kiszabadítják acellájukból. Nem akarta megkockáztatni, hogyGerard két "hamisítványt" tukmáljon rá, az iga-ziakért pedig később jókora váltságdíjat kérjen.Francois-ban néhány percre ismét feltámadt azidegesség, amikor a tömeg odaért a Villa de Li-berté óriási, keresztpántos kapuja elé. A tömegtulajdonképpen a város söpredéke volt - tolva-jok, rablók, utcanők és csavargók. Számukra aVilla de Libertének volt egy bizonyos félelmeteslégköre; ez volt az a hely, ahová behurcoltákőket, és itt tudták meg, hogy milyen büntetés járaz általuk elkövetett tettekért. Így aztán nem islehetett csodálkozni rajta, hogy megtorpantak akapu előtt. Francois felkészült rá, hogy előrerontés nekiveti magát a kapunak, mielőtt mindenkimeggondolja magát és csendben felszívódik.Azonban alábecsülte Gerardot. Mielőtt még tel-jesen feleslegesen felhívta volna magára a fi-gyelmet, az
egyik agitátor felragadott egy nehézpadot, amely a kapu közelében állt. - Itt van! - kiáltotta nevetve - Itt van a kulcs!Erre fél tucat férfi előreugrott és megragadta apadot. Francois azt hitte, hogy a hatalmas kapumeg sem fog rezdülni, de ezúttal is tévedett. Im-pozáns mérete, magassága, díszes faragásai elle-nére a Villa de Libertét nem védekezésre tervez-ték. Az épület nem a város erődítménye volt; hanem egy gazdag, francia nemesúr villája, amit1791-ben, a forradalom idején Moussaint Ou-verture és társai kisajátítottak, és mely épületazóta is megmaradt elöljáróságnak. Senki nemgondolta, hogy a Villa de Libertének egyszermajd ilyen indulatokkal kell dacolnia. Az elsőlökésre a kapu megremegett, a másodikra a zárkiszakadt a fából. Még három erőteljes roham, akapuszárnyak kitárultak, és a tömeg diadalmasordítással beözönlött. Fáklyák fénye villant fel.Francois ismét elismeréssel adózott magábanGerardnak. Mindent előre elterveztek, méghozzánagyon jól. Azonban azt még nem tudta, mikéntfogja megtalálni Solange-t és a nevelőanyját.Amikor bejutott az előtérbe, kétségbeesettenkörbepásztázta a helyet, és a folyosó végén egyapró alakot látott álldogálni egy ajtó előtt. A fér-fi, aki a padot, mint "kulcsot" ajánlotta,most di-adalmasan felordított, és biztatni kezdte az em-bereket, hogy törjék fel a hivatalok ajtajait. - Az egyikben biztos megtaláljuk, amit kere-sünk. Aki megtalálja, ordítson! A pénzt el kellosztanunk egymás között! Mert mi nem rablókvagyunk, hanem forradalmárok! Tovább folytatta a szónoklatot, az emberek pe-dig közelebb nyomultak hozzá, hogy jobbanhallják a szavait, megint mások pedig már az aj-tókat feszegették. Francois azonban egészen másra figyelt. Látta,amint két férfi csendben kivált a tömegből és afolyosó végén álldogáló alak felé indult. Ami-lyen gyorsan csak tudott, Francois is megindultutánuk. Még éppen időben érkezett ahhoz, hogya várakozó alakban felismerje
Chamot-ot Azon-ban csak a tohonya alakjáról ismerte fel, nem azarcáról. Chamot haja és arca ugyanis csurom vérvolt, a köpenye elszakadt, az inge cafatokban lógott. Francois azonnal rájött, hogy Gerard nyilvánChamot-ot is beszervezte és lefizette, és hogy ké-sőbb Pétion semmit ne kérhessen rajta számon,úgy intézték, mintha összeverték volna.De vajon hol van Pétion, és mikor fog rájönni,hogy mi folyik az elöljáróságon? Mikor ésmennyi katonával érkezik ide? Azonban most nem volt idő ezzel foglalkozni:Francois látta, hogy Chamot átad egy nagykulcscsomót a két férfi egyikének, majd árnyékként felszívódik. A vaskos ajtó kinyílt, és a kétalak elindult lefelé a meredek, végeláthatatlanlépcsősoron. Francois nesztelenül követte őket,és a mutatóujját a pisztolya ravaszán tartotta azsebében. Amikor már mélyen lent jártak, azegyik férfi meggyújtotta a magával hozott fáklyát. Francois azonnal megtorpant, és a falhoz la-pult, de szerencséjére egyik férfi sem nézett vissza. Amikor leértek a lépcsőn, a két férfi megindultegy hosszú folyosón. Francois alig néhány lé-péssel mögöttük haladt, épphogy a fáklya fény-körén kívül. Rájött, hogy ha leguggol, mindentlát, ami történik. A folyosón távolabb volt egyajtó, amin súlyos lakat lógott. Az egyik férfi per-cekig küszködött vele, amíg ki tudta nyitni.Francois nem hallotta a zár kattanását a fentrőlleszűrődő zajban, de hallotta egy lány félelemtőlmagas hangját, amint azt kiáltja:- Claire néni!
- Bátorság, Solange, bátorság! - hallatszottegy női hang. Francois szíve nagyot ugrott és gyorsabbankezdett dobogni. A nő spanyolul beszélt, enyhekubai akcentussal! Ám a két név egyértelművétette, hogy épp őket keresi. Claire de Choissantés Solange de Laférgier!
- Jöjjenek gyorsan! - szólalt meg Gerardegyik embere. - Gyorsan! Gyorsan! - Ne felejtsd el, amit mondtam, Solange! - ha-darta az idősebb nő határozottan, de még mindigspanyolul. - Tudod, mire gondolok.A cella ajtajában álló férfi most hátralépett, amásik pedig felemelte a fáklyát, hogy világosabblegyen. Francois egy középkorú asszonyt pillan-tott meg - egy sovány, beesett arcú, csapzotthajú, rongyos alakot. Közvetlenül mögötte lép-kedett egy magas, karcsú lány, aki egyik kezétkinyújtva az idősebb nő vállát fogta, mintha attólfélne, hogy bármelyik pillanatban elszakíthatjákőket egymástól. Ő nem volt olyan rongyos, tisz-tább is volt, így Francois világosan láthatta a vonásait. És ez az arc szinte megbabonázta. Egyhosszú percig mozdulni sem tudott, amíg eszébenem jutott, milyen veszélyes lenne mindnyájukszámára, ha megpillantanák. Gyorsan a lépcsőfelé hátrált, mielőtt a fáklyás férfi megláthatta volna. Ez a lány lenne a kis Solange!?Gyönyörű! Nem, ez a lány valójában nem isgyönyörű, hanem maga a megtestesült szépség!
3.
Francois egyre hátrált a sötétség felé, abba azirányba, ahol Chamot eltűnt. Hihetetlen; milyen gyönyörű ez a lány!Bosszúsan szidta magát, amiért ilyen gondola-tok járnak az eszében. Bármilyen gyönyörűnektalálja is a kis Solange-t, most nem gondolhatilyesmire, hiszen még mindig a Villa de Liberté-ben vannak, és nagy veszélyben forognak.És mindamellett, hogyan gondolhat egyáltalánerre a lányra, akinek koránál fogva akár az apjalehetne, és amikor neki ott van Charlestonban alegcsodálatosabb teremtés, akit valaha is ismert,Margaret Allingham. De Solange sokkal szebb, mint Margaret!Bosszúsan elhessegette magától ezt a gondola-tot, és azt ismételgette magában, hogy az arcszépsége nem minden. Az, ami igazán számít, akellem, a kedvesség és a szeretet.Meghúzódott egy oldalfolyosó beugrójában, ésvárta, hogy a két férfi és a két kiszabadított fo-goly elhaladjanak előtte. Ám abban a pillanat-ban, amikor ez megtörtént, és Gerard alacso-nyabbik embere elindult felfelé a lépcsőn, várat-lanul megszólalt a vészharang.Francois egy két szavas francia szitkot mor-zsolt el a fogai között, a tömeg pedig, amely ed-dig vidám hangulatban fosztogatott az épület-ben, mozdulatlanná dermedt. A következő pillanatban azonban elszabadult a pokol! Mindenki próbált megragadni valami értékestárgyat és a kapu felé rohant, tudva, hogy a vész-harang hangja perceken belül ide fogja csalni avárosőrséget. Ami eddig csupán egy szórakozta-tó kaland volt, némi fosztogatási lehetőséggel,most valódi veszéllyé változott. Ha a tömeget azigazság utáni vágy, a bosszú, vagy politikai cé-lok vezérelték volna, talán kitartanak, elbariká-dozzák a bejáratokat és védekeznek, amíg lehet.Azonban mivel semmi ilyen magasröptű
céljuknem volt, csak a rablásvágy hajtotta őket, a me-nekülésen kívül most már semmi másra nemfigyeltek. Francois számára, aki magában egyfolytábanátkozódott, hirtelen megvilágosodott a magyará-zat arra vonatkozólag, hogy ki szólaltatta meg avészharangot. A tépett külsejű Chamot, miutánfelmarkolja a kenőpénzt Gerardtól, ezzel is a bő-rét kívánja menteni. - Átkozott... Francois azonban sokkal jobban haragudott sa-ját magára, mint Chamot-ra. Tudhatta volna akezdetek kezdetétől, hogy Chamot valamikép-pen be fogja biztosítani magát. Ő az éjszakai őr.Jó pénzért a megvesztegetői kezére játszotta akívánt foglyokat, de ezzel megtette a kötelessé-gét. Ha nem akar elmenekülni Port-aux Crimes-ből, jó indokra lenne szüksége arra nézve, hogymiért nem szólaltatta meg a vészharangot, mie-lőtt a csőcselék bejutott volna a Villa de Libertébe. Francois-nak arról fogalma sem volt, hogy milesz ez az indok, de azt biztosra vette, hogy Cha-mot véres és tépett külseje alátámasztásul fogszolgálni egy amúgy nem túl meggyőző történethez. Ezek a gondolatok villámként cikáztak keresz-tül Francois agyán. Chamot tettének egyetlenfontos vonatkozása az volt, hogy miképpen fog-ja befolyásolni Solange szöktetését. Abban a pil-lanatban Francois-nak eszébe sem jutott, hogy őtulajdonképpen Solange-t tnegmenteni jött, devalahogy eddig mindig fiatal lányként gondoltrá, nem pedig ilyen csodálatosan szép teremtésként. Francois a szemével végig követte a két nőt ésa szabadítóikat; csak egyetlen pillanatra pillan-tott félre, amikor megszólalt a vészharang,
hogylássa, hogyan reagál a csőcselék. Amikor vissza-fordult, döbbenten látta, hogy Claire de Chois-sant hátulról megtaszítja Gerard egyik emberét.A férfi megbotlott a lépcsőben, és hatalmasatesett. Ugyanebben a pillanatban Solange is meg-fordult és a fáklyát tartó másik férfit egy hirtelenmozdulattal lelökte a lépcsőn. A középkorú nőnagyot rúgott meglepett áldozata fejébe, majdgyorsan a lánya segítségére sietett. Sólange-nakazonban nem volt szüksége segítségre. Gyorsanfelszaladt a hátralévő néhány lépcsőfokon, és be-vágta maga mögött az ajtót. Szemmel láthatóan mindketten megdöbbenteka kijáratnál tolongó tömeg láttán, de Solangegyorsan magához tért, megragadta a nevelőanyjakezét, és magával rángatta a kapu felé. - Vegyüljünk el a tömegben! - kiáltotta alány. - Úgy nehezebb lesz megtalálni minket. - Ne! - kiáltotta ijedten Francois. - Várjanak!Azonban már elkésett, mert a szökevények el-tűntek a kavargásban.
4. Azok ketten, akik kihozták a nőket a cellábólcsak most ocsúdtak fel. Az egyik a fejét fogvatápászkodott fel a lépcsőről, míg a másik, akiSólange lökésétől legurult a lépcsőn, eltorzultképpel tapogatta kificamodott bokáját.- Utánuk! Francois előugrott a rejtekéből, és egy jólirányzott ütéssel belevágott a fejét fájlaló fickóképébe. Az annyira meglepődött a váratlan tá-madó láttán, hogy jóformán még a kezét semtudta védekezésre emelni. Csak a fejét kapta fél-re, így Francois ütése elcsúszott egy kicsit, denem
nagyon. Az ütés lendületétől a férfi megtán-torodott, és egyensúlyát vesztve hanyatt esett. Afeje nagyot csattant a kőlépcsőn, ahogy eldőlt, ésaztán ordítva legurult a társához. A kificamodottbokájú férfi pisztolyt rántott.Francois azonban nem várta be, amíg célbaveszik. A rácsos ajtóhoz ugrott, felrántotta, és ki-ugrott az előtérbe. Hallotta a koppanást, ahogy ateste mellett elsüvítő golyó a falba fúródik, ésszinte ezzel egy időben hallotta meg a durranást is. Elhibázták! Francois nem nézett vissza, hanem ő is beleve-tette magát a tömegbe. Biztos volt benne, hogy ahomályban a meglepett fickók nem látták az ar-cát, és nem tudják később elmesélni Gerardnak,hogy ki bánt el velük. Francois összevissza forgolódott, és a menekü-lőket kereste. Hirtelen megpillantotta Solangenyúlánk alakját a kavargó tömegben, és a lánymellett a valamivel alacsonyabb nőt is látni vél-te. Azonban mivel legalább két tucat idegesentolongó rongyos férfi és nő választotta el őt aszabaduló foglyoktól, csak annyit tehetett, hogymegpróbált minél közelebb kerülni hozzájuk.Nem tévesztette őket szem elől, és nem is volttúl nehéz dolga. Bár Solange és a nevelőanyja ispiszkosak és rongyosak voltak, mint a többiek,Claire de Choissant őszes szőke haja, és Solangefehér bőre lámpásként világított a sötét hajú, sö-tét bőrű tömegben. Többen is kíváncsian megbámulták őket, sze-rencsére azonban senki sem foglalkozott velük.Francois mindent megtett, hogy a közelükbekerüljön, de kiáltani nem akart. Egyrészt azért,mert nem is nagyon hitte, hogy meghallják, más-részt pedig mert félt spanyolul megszólalni.Néhány perc múlva kiderült, hogy nem isolyan nehéz Claire de Choissant és Solange kö-zelébe férkőzni, mint ahogyan először hitte, mi-vel a tömeg megtorpant. A pánik és a menekü-
lésvágy a szokásos módon működött; agyatlanmasszává változtatva a tömeget, amely lökdöső-dött és tolakodott, egyre jobban összetömörült,míg végül szabályos dugó keletkezett a kijárat-nál. Ráadásul azok, akik a félig nyitott ajtókmögé szorultak, még kétségbeesettebben próbál-tak kitörni onnan. Egy idő múlva a nyomás olyan erőssé vált,hogy a kapüszárnyak egyszerűen kirobbantak ahelyükről. A középen álló emberek szinte lere-pültek a lépcsőn, egy asszonynak pedig, akithozzányomtak az ajtókerethez, csaknem letéptéka karját a testéről. A szerencsétlenül járt nő si-koltozva tántorgott néhány lépést, majd lerogyotta lépcsőre. Akik utána nyomultak, megbotlottakbenne és egymásra zuhantak. Újabb tizenöt,húsz ember esett el ugyanígy, és a zűrzavar csakmég inkább fokozódott. Így aztán a csőcselék,amely alig félórája könnyedén behatolt a Villade Libertébe, most alig-alig tudott kitörni onnan.Claire de Choissant, Solange és Francois mostvalahol hátul igyekeztek kijutni. Itt sokkal ke-vésbé fenyegette őket az eltapostatás veszélye,azonban mire ők kijutottak az utcára, a városőr-ség is megérkezett, és habozás nélkül lőni kezd-ték a tömeget. Teljesen nyilvánvaló volt, hogymeg sem próbálják bekeríteni őket és a lövéseksem a szétoszlatásra szolgáltak, hiszen már így isolyan gyorsan oszlottak, ahogy csak tudtak. Aparancs minden valószínűség szerint az volt,hogy annyit öljenek meg közülük, ahányat csaktudnak, mintegy elrettentésül a későbbiekre néz-ve. Francois végre utolérte a menekülőket, oda-ugrott, megragadta Solange-t, a háta mögé lökteés a testével védte a lányt a lövésektől.Solange először hatalmasat sikított, majd esze-lős mozdulattal Francois felé vágott az öklével,amit a férfi éppen csak hogy el tudott kerülni. Asikítás hallatán Clairé de Choissant is megpör-dült, és amikor meglátta, hogy a nevelt lányátveszély fenyegeti, ujjait begörbítve, tíz köröm-mel esett neki a férfinak. Francois azt sem tudta, a két nő közül melyikellen védekezzen.
- Az Isten szerelmére, madame de Choissant! - kiáltotta Francois spanyolul. - Fussanak! Neengem bántson, én csak segíteni próbálok!Hogy Claire és Solange értették-e a kiáltását,nem derült ki. Azonban újabb sortűz ropogott,golyók fütyültek a közelükben, halálsikolyokharsantak, és a veszély most már olyan közelivolt, hogy nyilvánvalóvá vált, ha a következőpillanatban nem tűnnek el valamelyik mellékut-cában, őket is lelövik. Francois és Claire asszonyegyesült erővel Solange-t taszigálta, rángatta,próbálta futásra ösztönözni. Azonban a menekü-lési útirányban nem értettek egyet. Francois tel-jes erejével rángatta a lányt, és próbálta őket ke-leti irányba vonszolni nyugat helyett, amerre atömeg nagyrésze tartott. Azonban csak nehezenboldogult, mert Claire de Choissant a jelek szerint nagyobb biztonságot érzett a tömegben ésnem akart a menekülő csőcseléktől elszakadni. - Erre! - ordította teli torokból Francois. -Erre, az Isten nevére! Végül csak sikerült rábírnia őket, hogy az álta-la választott irányba tartsanak, és a tömegből ki-válva berohantak egy sötét mellékutcába.
5. Chamot mindent gondosan előkészített, és eddigminden a megbeszélt tervek szerint haladt. Ami-kor a tömeg döngetni kezdte a Villa de Libertékapuit, és már biztosra vette a behatolást, egykéssel összeszaggatta köpenyét, az ingét, és jónéhány helyen meg is karcolta a bőrét, hogy szi-várogjon a vér. Ám ennyivel még nem elégedettmeg. Összeszorította a fogát, és a homlokávalnéhányszor belefejelt a kemény kőfalba. A sze-möldöke felrepedt, és vér csorgott a
szemébe.Chamot szétkente az arcán a langyos folyadékot,és egy fadarabbal többször is állon, orron vágta magát. Nem volt tükör, amiben megnézhette volnamagát, ám ettől függetlenül látatlanban is elége-dett volt az eredménnyel. Nyilvánvalóan sikerültazt a látszatot keltenie, hogy alaposan megtéptékés összeverték. Őt nem hibáztatja majd senki.Amikor az előkészületekkel végzett, azonnalPétion szobájába sietett, felfeszítette az ajtót, ésa páncélszekrényhez lépett. Hónapokkal ezelőttvéletlenül sikerült kilesnie, hogy hová dugja Pé-tion a tartalék kulcsot, és sietve előkaparta azíróasztal titkos rekeszéből. A páncélszekrény ki-nyitása még így is perceket vett igénybe, mert azárat olyan ravaszul képezték ki, hogy a kulcsotmilliméterre pontosan kellett a lyukba illeszteni,hogy elfordulhasson. De aztán végül elfordult a kulcs, és a vaskosfémajtó nyikorogva tárult ki. Chamot pillanatnyihabozás nélkül elkezdte kipakolni a csillogó ara-nyakat és a ropogós bankókat a magával hozott zsákba. Épp akkor végzett, amikor hallotta, hogy acsőcselék diadalmas ordítással beözönlik az udvarra. Chamot elmosolyodott, a zsákkal a vállán le-szaladt a villa alagsorába, és a kincsét gyorsanbelecsúsztatta az egyik olajos hordó mögé abbaa résbe, amit kimondottan erre a célra hozott létre.Aztán a résbe beleillesztette a zárókövet, és egé-szen a falig tolta a hordót. Majd pár nap múlva, ha elcsitulnak az esemé-nyek és egyedül tartózkodik benn, érte jön apénzért, és még nagyobb biztonságba helyeziegy másik rejtekhelyen.
Amikor felért, a tömeg már az előtérben zajon-gott, és fizetett szónokok bujtogatták őket.Chamot megállt az ajtón túl, és intett annak akét fickónak, akik kiváltak a tömegből. Átadtanekik Claire de Choissant és Solange börtönénekkulcsát, majd ő maga azonnal felszívódott. Hi-szen akadt még tennivalója elég. Gyanította,hogy így összeverve, véresen, rongyosan nemnagyon fognak ráismerni, és akik látják, őt is abehatolók közül valónak tartják, így nyugodtanés szabadon mozoghatott. Először is felfeszítette a fegyverraktárat, szét-szórta a puskákat, pisztolyokat, és két zsákocskapuskaport vitt magával. Visszatért Pétion szobá-jába, az egyik csomag puskaporból hosszú csí-kot szórt fel egészen a páncélszekrényig, majd amaradékot és a másik zsák lőport belehelyezte apáncélszekrénybe. A kulcsot visszadugta az íróasztal titkos rekeszébe. Fel akarta robbantani a páncélszekrényt, azt alátszatot kívánva kelteni, hogy nem kulccsal nyi-tották ki. Bízott abban, hogy a robbanás annyiramegrongálja a jókora vaskazettát; hogy senkisem tudja majd kideríteni, hogy nem csukott, ha-nem nyitott állapotban robbantották fel az ajtaját.Ezzel azt akarta elérni, hogy Pétionnak mégvéletlenül se jusson eszébe az, hogy a páncél-szekrényt kulccsal nyitották ki.Amikor végzett az előkészületekkel, átvágottaz ajtókat feszegető, fosztogató csőcseléken, ésamikor senki sem figyelt rá, megkongatta a vész-harangot. Tudta, hogy öt percbe is beletelik,mire a városőrség ideér, és sietett biztonságbahúzódni, nehogy a csőcselék meglássa.Amikor a vészharang hangjára a rongyos em-berek felhagytak a fosztogatással és menekülésrefogták a dolgot, Chamot visszasietett a fegyver-raktárba, és magához vett egy puskát meg kétpisztolyt. Volt ideje mindhármat megtölteni.Aztán amikor a zűrzavar a tetőfokára hágott,Pétion szobájában meggyújtotta a lőport, és a faltakarásába húzódott. A robbanás szinte egyidő-ben következett be az első sortűzzel, és csakmég inkább növelte a rémületet, a zűrzavart és ariadalmat.
Miután Chamot meggyőződött arról, hogy arobbanás alaposan elgörbítette és szinte letépteaz ajtót a páncélszekrényről, hozzálátott a terveutolsó pontjának megvalósításához.Megfigyelőállást foglalt el az egyik ablaknál afüggöny takarásában, és a puska csövét úgy dug-ta ki, hogy kintről ne lehessen észrevenni.Óvatosan kilesett, és a Villa de Liberté előttitágas teret szemlélte. A városőrség nyugatról ér-kezett, és szabályos harci rendbe állva egymásután adta le a sortüzeket az összevissza rohangá-ló, tébolyodott tömegre. Chamot összehúzott szemmel Alexandre Péti-on keshedt alakját kereste a sápadt holdfényben.Biztosra vette, hogy a zavargásokról értesülvePétion csaknem olyan hamar itt lesz, mint a vá-rosőrség. És a várakozásában nem is kellett csalatkoznia. A városőrök két sorba rendeződtek; az első sortérdelt, mögöttük a hátsók vállhoz szorított pus-kával álltak. A térdelők elsütötték a puskáikat, ésamíg újratöltöttek, a kapitányuk az álló sornakvezényelt tüzet. A puskák egyszerre dörrentek, és a menekülőkhátsó soraiban tucarnyian buktak fel.És a kapitány mögött lóháton egy vékony, sápadt képű férfi osztogatta a parancsokat.Chamot-nak elég volt egy pillantás, hogy felis-merje Alexandre Pétiont, és azonnal célba vette.Voltaképpen nem gyűlölte mulatt főnökét, deChamot olyan ember volt, aki mindig igyekezettmegragadni a kínálkozó lehetőséget. A nagyzűrzavarban senki sem fogja meglátni a torkolat-tűz villanását a Villa ablakában, és senki semfogja tudni, hogy honnan jött a lövés, mely kiol-totta az elöljáró életét. És ha Pétion meghal, Chamot számára szinteegyenes út vezet az álmai megvalósításához...Erősen a vállához szorította a puskát, gondo-san, minden eddiginél gondosabban célzott, és
lőtt. Kiváló céllövőnek számított, és tudta, hogy acélpontot még ebből a távolságból sem hibázza el. Nem hibázhatja el! Meghúzta a ravaszt, és a puska visszarúgott,amikor a lövés eldörrent. Chamot tudta, hogy a lövése talál, és azonnyomban visszahúzódott, amint a golyó kirepült.Nehogy meglássa valaki, aki véletlenül felpillantaz emeleti ablakra. Csak jó két perc múltán mert óvatosan kilesni,és attól, amit látott, meghült az ereiben a vér.Alexandre Pétion a lova mellett állt, és miköz-ben a városőrök szuronyt tűzve üldözőbe vettéka menekülőket, az elöljáró több katonától körül-véve a bal karját szorongatta.Chamot egy pillanatig dernedten állt, de aztána puskát magával hurcolva elrohant az ablaktól.Tudta, hogy még egy lövésre már nincs lehetősége. Hogy ez alkalommal ő hibázta-e el a célpon-tot, vagy Pétiont valamiféle kisebb csoda men-tette meg a haláltól, azt nem lehetett tudni. Le-het, hogy a megriadt ló ágaskodott fel a lövéspillanatában, vagy a lovas fordult el valami félel-metes ösztöntől vezérelve, és a pontos lövéscsak a karján sebezte meg. És ez nem halálos seb! Chamot nem olyan ember volt, aki sok időtveszteget a sajnálkozásra. Ha nem sikerült, hátnem sikerült. Majd legközelebb nagyobb szerencséje lesz. Most csak az a fontos, hogy hitelesen el tudjajátszani Pétionnak, hogy őt megverték, rugdos-ták, kényszerítették, ám az utolsó erejével
őmégis a vészharanghoz vonszolta magát, és vala-hogy sikerült megkondítania azt...
HATODIK FEJEZET Menekülés az éjszakában
1. Rohantak. Solange-nak egyáltalán nem voltszüksége ösztönzésre. A puskadurranások, a fé-lelem és a fájdalom sikolyai szinte szárnyakatadtak alá. Már egy kis utcában futottak, amikor Claire deChoissant hirtelen megtorpant, és felkiáltott.Francois azonnal megfordult, hogy megnézze,mi történt, de az asszonyon nem látszott sérülés,és máris ismét ott haladt a lánya sarkában.Végigrohantak a sikátoron, majd befordultakegy másikba, és most már a lövöldözések hangjaegyre távolabbról hallatszott. A második sikátorközepén Claire de Choissant ismét megtorpantés elhaló hangon csak ennyit mondott:- Solange... sikerült! A lány megállt és amikor megfordult, csakannyit látott, hogy Francois odaugrik és elkapjaaz összeesni készülő, megingó Claire nénit. - Vadállat! - sikoltotta a lány, és ökölbe szorí-tott kezekkel esett neki Francois-nak. - Mit mű-velt vele? Mit csinált?
- Ne... - sóhajtotta Claire de Choissant. -Nem ő... nem...
Francois, mivel mindkét kezével az asszonyttartotta, képtelen volt védekezni, a fejére, karjárazáporozó csapásokkal szemben.
- Elég már, madamoiselle! Hagyja abba! Énnem bántottam. Segíteni akarok... - Kicsoda maga? - pillantott a lány a korom-mal bekent arcra, és a hangja hisztérikus magas-ságokba emelkedett. - Maga is Pétion embere, igaz?
- Nem, mademoiselle, nem! Engem azédesanyja küldött, hogy hazavigyem magát! - Micsoda? - sikoltotta a lány hisztérikusan. -Az én anyám ott van a karjaiban! Hogyan küld-hette volna...
- Engem az ön valódi édesanyja küldött - szi-szegte Francois. Madame de Lafergier! Értsemeg, segíteni akarok!
- Menj vele, Solange! - nyögte Glaire de Cho-issant. - Ez a fiatalember megbízhatónak lát-szik... és ha valóban Antoinette küldte... - Claire néni! - kiáltotta a lány. - Mi történt? - Semmi, semmi baj... csak meghalok. De temenj tovább, drágám! Boldogan halok meg...mert te szabad vagy. Eltaláltak. De nem fájegyáltalán... csak nagyon gyenge vagyok. Nemtudok felállni.
- Segítek mindjárt, Claire néni. Nem fogomitthagyni, semmiképpen nem hagyom itt!Francois szerette volna megvizsgálni azasszonyt, hogy lássa; mennyire súlyos a sebesü-lése, de egy újabb lövéssorozat és a közelből fel-hangzó ordítások figyelmeztették, hogy az időveszteség mindnyájuk végét jelentheti.- Tovább kell mennünk! Felemelte a sebesült asszonyt, és a karját a sa-ját vállára tette. Solange megragadta Claire nénimásik karját és futottak vele együtt. Egy ideigClaire de Choissant a segítségükkel tudta tartanivelük a lépést, azonban mire kiértek a délkeletfelé vezető útra, már csaknem magatehetetlenvolt. Francois egyre többet és többet vállalt ma-gára az asszony súlyából; de már így sem tudottsegíteni. Claire de Choissant lábai bénán csúsz-tak mögöttük a kövezeten, erőlködve vonszoltákmagukkal, és Solange erősen roskadozott a teher alatt. A lövöldözés hangja lassan elhalt a távolban.A csőcselék ösztönösen is a város déli negyedei,a szokásos búvóhelyek felé tartott. A tiszta égbolton szikrázón ragyogtak a csillagok és sápad-tan világított a hold. A halvány fényben Francoiséppen csak hogy ki tudta venni Solange félelem-től eltorzult arcát és szemeit. Egy sötét kapualjtakarásában megálltak, hogy kifújják magukat. - Az én nevem Francois Marchand, mademoi-selle de Choissant mondta gyorsan. - Könyör-göm, bízzon bennem! Most nincs időm elmesél-ni mindent, de én az édesanyja megbízásábólazért jöttem ebbe az országba, hogy felkutassamönt és hazavigyem. Én szerveztem meg a szöké-sét, és a javukat akarom.
- Akkor most segítsen Claire néninek! - sut-togta Solange, aki az ijedtségtől már sírni semtudott. - Ne hagyja, hogy meghaljon!Francois gyengéden leengedte az asszonyt aföldre. Éles sóhajtás szakadt ki a
melléből, ami-kor ránézett a tehetetlen testre. A holdfénybenClaire de Choissant testének egész jobb oldalavértől csillogott.
2. Francois gyorsan levette a kabátját és az ingét.Ezalatt Solange is lerázta magáról az ijedtségokozta bénultságot, és elkezdte lerángatni Clairenéniről a testét burkoló rongyokat, meglazítottaa véres inget a hasán. Amikor meglátta a sebet ahas jobb oldalán, amelyből még mindig vastagsugárban dőlt a vér, rekedt kiáltás szakadt ki atorkából. Francois letépte a levetett inge egyikujját és az asszony hasán tátongó sebre nyomta. - Ezt tartsa szorosan! - mondta Solange-nak. - Én addig csíkokra tépem az inget.Remélte, hogy határozottsága bátorságot önt alányba, de még így is attól félt, hogy Solangeájultan esik össze. Bár a lány zokogni kezdett, akeze öntudatlanul is engedelmeskedett és oda-nyomta a már most is vértől teljesen átitatottanyagot a sebhez. Claire néni meg sem mozdult. Francois úgylátta, hogy már most mély öntudatlanságba zu-hant, amelyből talán soha többé nem fog magához térni. Képtelen volt felnézni, mert félt, hogytekintete találkozik Solange-éval, és nem tudottvolna biztató hazugságokat mondani. Biztos voltbenne, hogy Claire de Choissant meg fog halni.Semmit sem tehetett, amivel elállíthatná a vér-zést, és abból; ahogyan vérzett a seb, biztos voltbenne, hogy valami létfontosságú szerv sérültmeg. Gyorsan csíkokra tépkedte az ingét, össze-kötözte a csíkokat és szorosan az asszony testeköré csavarta. Mire befejezte a kötözést, azanyagot teljesen eláztatta a vér.Francois kétségbeesetten törte a
fejét, hogyanmondja meg Solange-nak, hogy Claire néni hal-doklik, amikor legnagyobb meglepetésére azasszony szemei felnyíltak.
- Menj, Solange! - Csupán halk suttogás jöttki a torkán, mégis erő és határozottság sugárzottbelőle. - Én haldoklok, már Semmi nem segíthetrajtam, de ez így van jól... Boldogan és elégedet-ten halok meg, mert te szabad vagy. Menj, me-nekülj ezzel a fiatalemberrel, és mondd el Antoi-nette-nek, hogy mindvégig kitartó és gondosko-dó pótanyád voltam. Menj, menj kislány!... Nehagyd, hogy azzal a tudattal haljak meg, hogytéged is megöltelek. Menj!
- Monsieur Marchand segíteni fog önnek,Claire néni - zokogta Solange. - Megmenekü-lünk mindketten.
- Marchand? - Claire de Choissant szemeicsodálkozva Francois felé fordultak. - Rokonaannak a... Jacques Marchand-nak, aki... annakidején gyakori vendég volt Port-aux Crimesben?
- Igen, madame. Az öccse vagyok. - Francoiscsak ennyit mondott. Nem tartotta szükségesnek,hogy hosszasan magyarázza a haldoklónak, mi-ként került ide. - Az ön bátyja...
- Jacques vette a hajójára madame de Lafergi-er-t, és magával vitte az amerikai Savannah-ba.
- Savannah - lehelte Claire de Choissant. - Is-tenem, egész Franciaországot bekerestettemérte... még Indiában is próbálkoztam, és nemtudtam a nyomára akadni...
- Ő is mindent megtett, hogy valamit megtud-jon a lányáról füllentette jótékonyan Francois. - Ám csak pár hónappal ezelőtt jutott el hozzáaz ön egyik régebbi levele. Annak alapján jöttemHaitibe...
- Édes Istenem, köszönöm! - lehelte azasszony. - Az én levelem... és Solange végre...hazajuthat az édesanyjához... A lány zokogni kezdett.
- Ne haljon meg, Claire néni! Az én szemem-ben nekem mindig is ön lesz az édesanyám!Szükségem van önre. Az asszony a fejét rázta.
- Nekem van szükségem... arra a tudatra...hogy végül is... hazakerülsz... - Ne aggódjon a kisasszony miatt, madamebiztosította Francois. Esküszöm magának,hogy épségben hazaviszem! Claire de Choissant szemeit a megkönnyebbü-lés könnyei öntötték el. Elég volt a fiatalemberőszinte tekintetébe néznie, hogy tudja, ez nemtrükk és nem csapda. Ez a fiatalember fehér bőrű,
- még ha most be is kormozta az arcát, hogy fe-ketének látsszon - és a kiejtése alapján amerikaifrancia. És Jacques Marchand öccse. Ez nem le-het hazugság! Majdnem sikerült magából egy mosolyt kipré-selnie, és megpróbált köszönetet rebegniFrancois-nak, Istennek, bárkinek - de már nemmaradt rá ereje. Szemei ismét lecsukódtak, demost már örökre. Francois Solange-ra pillantottazt várva, hogy a lány Claire nénit figyeli, és re-mélve, talán le tudja olvasni az arcáról, felfogta-e,hogy a nevelőanyja meg fog halni. Azonbannagy meglepetésére, a lány őt nézte, de az arcánülő szomorúság mindent elmondott Francoisnak. Solange tudta, hogy Claire néni számára nincs tovább.
- Vár ránk egy kocsi - dörmögte Francois. -Körülbelül negyed mérföldre innen. Majd én ví-szem Claire nénit. Nem hiszem, hogy ő már...bármiféle fájdalmat is érezne.A nagy szemek, amelyek a sápadt fényben fe-ketének látszottak, először őrá, majd mögéjenéztek. Francois azért imádkozott, hogy a lánynehogy elájuljon, vagy sikoltozni kezdjen.Könnyek csorogtak le az arcán, de ezenkívül agyengeségnek semmi jelét nem mutatta.Solange lehajolt, és gyengéden megveregetteClaire néni fehér, vértelen arcát. - Nem akart tovább élni - suttogta. - Már ré-gen meg akart halni, hogy Louis bácsival lehes-sen. Csak azért próbált élni, mert nem akart engem egyedül és védtelenül hagyni. - IsmétFrancois-ra pillantott. Hogyan fogunk eljutni akapuig? Van valami, amiben segíthetnék?Mihelyt kiderült, hogy Solange nem fél meg-fogni és elsütni Francois pisztolyát, a férfi a lánykezébe nyomta a fegyvert.
- Ha valaki ránk támad, ne habozzon lőni! Decsak akkor lőjön, ha én szólok, mert lehet, hogybarát az illető! Solange elszánt arccal bólintott, és Francoisbiztosra vette, hogy a lány pontosan úgy fog cse-lekedni, ahogy mondja neki. Azonban szerencsére nem volt szükségük afegyverre. Francois felvette az asszony ernyedt testét avállára, és határozott léptekkel indult meg a dél-kelet felé vezető úton. Bár sebek dolgában nemvolt valami nagy gyakorlata, a halálban pedigszinte semmi, valami mégis azt súgta neki, hogyClaire de Choissant már meghalt. Az idő azon-ban nem volt alkalmas arra, hogy effelöl megbizonyosodjon. Kissé tántorogva a test súlya alatt,Solange-val szorosan a sarkában hagyták el alegszélső nyomorúságos viskókat, és hamarosanegy manióka-ültetvényen is túljutottak. Pár lépésután már a buja erdő kezdődött, s nem sokkal azerdő szegélye előtt egy kis patak húzódott, me-lyen az út folytatásában rozoga fahíd ívelt át.Francois mostanra már nehezen szedte a leve-gőt, és megállt szusszanni egyet, mielőtt a hídralépett volna. Mivel ez idáig nem tértek le a dél-keleti szekérútról, el nem tévedhettek, ámFrancois nem tudta, mekkora távolságot kellmég megtennie a találkozási pontig. És észak fe-lől érkezett a városba, így ezt a környéket egyál-talán nem ismerte, csak homályosan derengettfel benne az a vázlat, amit Jacques rajzolt számára. Ám hiába memorizálta gondosan azt a vázlatrajzot, a valóság annyira más tud lenni, mint apapírra vetett vonalak és jelölések.Átkeltek a fahídon, és rendületlenül haladtaktovább délkeletnek az erdő peremén. Az utatnem lehetett eltéveszteni; szélesebb és kitaposot-tabb volt, mint az, amin Francois érkezett. Sá-padtan derengett a holdfényben, de így is határo-zottan elütött az azt szegélyező fűtől. Francois-már erősen elfáradt a szokatlan teher alatt, denem adta fel; a testét harag és tehetetlenségárasztotta el. Claire de Choissant-ot akkor semhagyhatják
itt, ha meghalt. De hogyan menekül-jenek egy mozdulatlan testtel együtt? Ez egysze-rűen lehetetlen... Mielőtt azonban végiggondolhatta volna a dol-got, Solange megrángatta a kezét. - Két kocsi áll azon a tisztáson - súgta feszülten.
3. Francois megfordult; és tekintete követte a lánykinyújtott karját. Az útból egy keskeny ösvényágazott le az erdőbe, és a fák között egy tágastisztás látszott. Ott állt a kocsija és alig néhányméterrel mögötte egy másik, sokkal fényesebbés elegánsabb.
- Az első kocsi az enyém - közölte Francoishalkan. - Aki benne ül, Henri Palantin segédje.Tudja, ki az a Palantin?
- Azelőtt... az ő rokonai bújtattak bennünket. - Helyes. - Gyorsan spanyolra váltott. - Le-het, hogy fegyver is van nála, de ne féljen! Em-lékszik még, hogyan kell felhúzni a pisztolyt? - Igen. Solange válasza nem volt kimondottan határo-zott, de egyáltalán nem remegett a hangja.Francois nem láthatta az arcát, mert a vállán he-verő test eltakarta előle. Mély levegőt vett és re-ménykedett benne, hogy a lány továbbra is ki-
tart.
- Ha valaki kiszállna a másik kocsiból, szólít-sa fel, hogy álljon meg; mert különben lőni fog.Ha pedig erre sem áll meg... lőjön! Meg tudja tenni?
- Igen.
- Rendben. Jöjjön közvetlenül mögöttem, egykicsit oldalt, hogy mindent lásson!Ezekre az óvintézkedésekre talán nem is lettvolna szükség, de biztos, ami biztos. Francoisnéhány lépés után rájött, hogy egy esetleges zsa-rolási kísérlet túl nagy kockázattal járna Gerardszámára. A valódi veszély majd csak akkor fogjafenyegetni őket, ha átadta a pénzt. Lehetséges,hogy Chamot vagy Gerard megpróbál valakinekszívességet tenni azzal, hogy mindkettőjüket lelövi, vagy csak Francois-t lövi le, Solange-t pe-dig visszaviszi a börtönbe. Francois azonban meg akarta mutatni, hogyminden meglepetésre felkészült.A kocsit minden bonyodalom nélkül elérték,és valóban Palantin segédje volt, aki kiszállt be-lőle. Csalódott kiáltás hagyta el az ajkát, amikormeglátta Francois vállán a véres testet, de márisugrott; hogy segítsen Francois-nak beemelni akocsiba. Eközben Solange ott állt a ló mellett,két kézre fogva tartotta maga elé a pisztolyt ésfigyelt. Francois éppen eligazította a testet a kocsi bel-sejében, amikor Solange kiáltását hallotta.- Állj vagy lövök! Egy másodperc alatt kint termett, kezében egymásik pisztollyal. A férfit, aki az úton állt, nemismerte, de az elegáns kocsi belsejéből Gerardhangja csendült fel.
- Hol vannak az embereim, tisztelt üzlettársam?
- Nem tudom - válaszolta Francois kurtán,mivel nem érzett kedvet arra, hogy elmesélje ateljes történetet.
- Talán elpárologtak útközben? - kérdezte Ge-rard gúnyosan, és a hangjából annyi fenyegetéscsendült, hogy Francois ösztönösen is megbor-zongott.
- Nem tudom, hova tűntek - ismételte. - Debiztosíthatom, hogy egyáltalán nem áll szándé-komban becsapni magát. Már mondtam a múlt-kor, nem vagyok bolond.
- Úgy fel vannak fegyverkezve, hogy egyegész hadsereget vissza tudnának vetni - jegyez-te meg Gerard, de hangjából a halálos lágysághelyett csodálkozó tisztelet csengett. - Igen, és így is maradunk. A kocsiban mégezeken kívül is vannak fegyvereim. Pusztán abiztonság kedvéért. Ezzel azonban nem fenyegetni akarom, csak biztosítani magamat. - Már biztosította. És épp itt az ideje, hogy el-menjünk a pénzért.
- Szálljon be a kocsiba, Solange! - parancsol-ta Francois, nagy izgalmában teljesen megfeled-kezve a formális "mademoiselle de
Lafergier"-megszólításról. A lány azonban nem foglalko-zott ilyen apróságokkal; sietve engedelmeskedett.
- Most pedig legyen szíves visszaparancsolniaz emberét, Gerard! Mély, rekedtes nevetés hangzott a kocsiból, deGerard visszahívta azt az emberét, akit Solangea kiáltásával megtorpanásra késztetett.Francois lázasan gondolkodott. Korábban úgytervezte, hogy itt a helyszínen átadja a pénzt,majd gyorsan elhajt. Ez most azonban már nemtűnt jó ötletnek. Ha a szökést már felfedezték;minden bizonnyal hamarosan lezárják a városösszes kivezető útját. Egyáltalán nem ajánlatosittmaradni. Sietve a kikötőbe kell hajtania, háthaazóta már befutott a La Dorada. Azonban, ha ittátadja a pénzt, kiszolgáltatott lesz Gerard esetle-ges terveivel szemben. Lehet, hogy több embereis lesi őket a fák közül töltött pisztollyal.
4. Francois felugrott a bakra. Solange felől, a kocsibelsejéből egyetlen hang sem hallatszott. Vajontudja, hogy meghalt a nevelőanyja, vagy csakájultnak hiszi?
- Hová megyünk, senor? - kérdezte a melletteülő néger segéd suttogva, aztán még halkabbanhozzátette: - Tudja, hogy madame de Choissantmeghalt? Francois bólintott a második kérdésre. Eköz-ben eszébe jutott, hogy az elsőre is tud válaszol-
ni.
- A kikötőbe - súgta vissza. - Magát a városszélén kirakom, monsieur Palantin háza közelé-ben. Megfelel úgy?
- Nagyon kedves lenne öntől - felelte a bol-tossegéd, közben azonban idegesen hátrapillan-tott a válla fölött a másik kocsi irányába. De...Francois nem akarta, hogy Gerard egészen akikötőig kövesse. Idegesen beleharapott a szájaszélébe.
- Van itt valami ösvény, egy kis erdő, vagy.bármi, ahol néhány percre megállhatnánk? Ad-dig nem fogok megszabadulni ezektől, amíg odanem adom, amit megígértem.
- Aha, igen. Adja ide a gyeplőt, senor.Most, hogy már nem kellett hajtania, Francoishátrafordult Solange felé, de nem látott semmit;a kocsi belsejében teljes sötétség uralkodott. Aző arcát azonban a hold fénye erősen megvilágí-totta, látni engedte a vonásain ülő mély fájdalmat és gyászt. Egy hosszú perc elteltével a kocsibelsejébe fáradt, megtört suttogás hallatszott.- Tudom.
- Nagyon sajnálom - dörmögte Francois lágyan.
- Nincs erőm sajnálni, annyira félek - lehelteSolange. - És... ő akarta így. Már a börtönbenmeg akart halni... csak azért maradt életben,hogy mellettem legyen... hogy engem segítsen...
- Ne féljen, mademoiselle! - vigasztaltaFrancois. - Vigyázok magára. Madame de Cho-issant-nak meg az ön édesanyjának is megígér-tem, hogy hazaviszem... és így is lesz!Nem volt többet mit mondani. Francois szeret-te volna, ha Solange-nak nem kell Claire néniholtteste mellett utaznia, de semmit sem tehetett.Nagy durvaság lett volna a halottat egyszerűenkitenni útközben és temetetlenül hagyni. Próbáltújabb vigasztaló szavakat kipréselni magából, desikertelenül. Egy újabb perc múlva Solangemegszólalt.
- Most már semmi bajom, monsieur. Ne ag-gódjon miattam! Furcsa volt, de ahogy kimondta ezeket a sza-vakat, próbálva könnyíteni ennek az idegennek azavarán, aki ilyen csodálatos módon megjelent amegmentésére, Solange rádöbbent, hogy amitmondott, valóban igaz. A szíve mélyén gyászol-ta Claire nénit, de tudta, hogy a gyász önző do-log. Claire néni nem akart élni. Az emlékei túlkeserűek voltak, a lelkén esett sebek túl mélyek.Soha nem tudott volna már megnyugodni. A biz-tonság és a kényelem sokkal nagyobb büntetéslett volna a számára, mint a bebörtönzés vagya halál. Magát vádolta a férje haláláért és meg-bocsáthatatlan lelkifurdalást érzett, amiért árubabocsátotta a testét, hogy könnyítsen a helyzetü-kön. Hogyan is élhetett volna tovább ilyen teher-rel? És legalább gyorsan és könnyen halt meg,azzal a tudattal, hogy nevelt lányát jó kezekben hagyta. Solange tudta, hogy tulajdonképpen örülniekellene. Látta Claire néni szemében a meg-könnyebbülést, amikor monsieur Marchandmegígérte neki, hogy vigyáz a nevelt lányára.Örülnie kellene, hogy Claire néni ilyen hamarmeghalt, ilyen kevés szenvedéssel. Azonbaniszonyú volt egyedül lenni, egyedül az egész vi-lágon. Hirtelen felzokogott:
- Ne sírjon, Solange! - motyogta Francoismegilletődve. - Szegény gyermekem, ne sírjon!Jöjjön, cseréljen helyet velem! Nem jó magának, hogy ott ül...
- Én nem Claire nénitől félek - suttogta So-lange. - Hanem attól, hogy nélküle teljesenegyedül maradtam... Mielőtt Francois válaszolhatott volna, Palantinsegéde egy éles kanyarral befordult egy kes-keny, sötét ösvényre. Francois kutató pillantástvetett a sötétbe.
- Akkor álljon meg, amikor jónak látja...A segéd azonban még további öt percig rendü-letlenül hajtott tovább. Amikor megálltak, Francois egy könnyedmozdulattal félrehúzta a kocsi egyik padlólapját.Solange-nak félre kellett húzódnia, de Francois-nak sikerült úgy elővenni a két kis ládát, hogyClaire testét sem kellett megmozgatni. EzutánFrancois leszállt és megkérte a segédet, hogyadja le neki a ládákat. A másik kocsi ekkor álltmeg tíz méterre mögöttük. Francois lerakta a kétládát a földre, majd megállt a kocsi mellett, deegyelőre nem szállt be. A segéd a megbeszéltekszerint egy muskéta hosszú csövét irányozta arraa férfira, aki kiszállt Gerard kocsijából. Miköz-ben a sötét képű alak néhány lépést tett előre, te-kintete idegesen hol a rá meredő muskéta csövé-re, hol a Francois kezében tartott pisztolyra reb-bent. Így észre sem vette a két ládát, és csaknemátesett rajtuk. Hirtelen Gerard hangja csattant fela másik kocsi belsejéből. - Ön túlságosan gyanakvó! A hangsúly azt sugallta; hogy Francois nagynyereségre tehetne szert, ha odamenne és négy-szemközt elbeszélgetne Gerarddal. A feszültségés a veszélyes helyzet ellenére Francois elmoso-lyodott.
Gerard képtelen megérteni, hogy ő mármegkapta; amit akart, és többet nem is akar kap-ni, csak biztonságos, szabad utat. A mosolyazonban hirtelen elhalt Francois ajkán; amikoreszébe jutott, hogy Claire de Choissant holtanhever a kocsi belsejében. Ez nem szerepelt a tervében, de ez olyasmi, amin már nem lehetségesváltoztatni.
- Lehet, hogy gyanakvó vagyok - válaszoltaFrancois. - Azonban biztosíthatom; hogy mind amaga, mind az én szempontomból ez így van jól.nem akarok mást, csak békességben és biz-tonságban elmenni innen. Kérem, számolja mega pénzt és távozzon! Esküszöm magának azösszes szentekre, hogy nincs több pénzem. Kö-rülbelül öt frankom maradt... és a fegyvereim.Francois nem tudta, hogy sikerült-e meggyőz-nie arról Gerardot, hogy valóban nem maradtsemmije, de remélte, hogy határozott viselkedé-sével és szándékosan mutatott gyanakvásával el-hiteti ezzel a mindenre elszánt alakkal, hogy őrésen van és nem fog hibát elkövettni.Gerard azonban nem mondott semmi többet. Aládákat beemelték a kocsiba, majd haloványfény gyulladt odabent. Nyilván a pénz meglététés mennyiségét ellenőrizték. A látvány valószí-nűleg Gerard megelégedésére szolgálhatott, mertnéhány perc múlva a kocsi lassan elkezdett hát-rálni, majd egy kisebb tisztáson megfordult. Alovak patáinak dobogása és a kerekek nyikorgá-sa lassan elhalt a távolban.
5. Francois leengedte a pisztolyát, nekidőlt a kocsioldalának és nagyot sóhajtott. Úgy tűnt számára,hogy most vett először levegőt azóta,
hogy elin-dult lefele a Villa de Liberté börtöncellák felévezető lépcsőjén. Megfordult, hogy megköszönje Palantin se-gédjének, amiért ilyen ügyesen fedezte a puská-val, azonban tekintete Solange megviselt arcáraesett. A lány tartotta a puskát, melynek a csövemost leereszkedett.
- Szegény gyermek! - kiáltott fel Francois saj-nálkozva, és kivette a sápadt lány kezéből a pus-kát. - Hol van a...
- Kiosont a bozóton keresztül az útra, hogymegnézze, nem állítanak-e ott csapdát nekünk.Azt mondta, megvárja, amíg a kocsi teljesen eltűnik... - Solange hitetlenkedve rázta a fejét. -Monsieur Marchand... kik voltak ezek? Rablók? - Nem, nem rablók, de nagyon veszélyes em-berek. Ők bújtották fel azokat az embereket;akik betörtek a Villa de Libertébe. És most apénzükért jöttek, mivel elvégezték a vállalt feladatot. A lány fürkészőn nézett az erdő sötétjébe,amerre a kocsi eltűnt.
- És... ön szerint tényleg hagyják, hogy el-menjünk?
- Remélem - sóhajtott Francois. - Attól tartok, nem hitték el, hogy nincs több pénzem. Pe-dig én készséggel megengedtem volna, hogy átkutassa az egész kocsit, de gyanítom, még azsem győzte volna meg őket. A kapzsi embereksoha nem hiszik el, hogy nincsen több.Néhány pillanatnyi csend támadt. Francois fe-szülten figyelt, de a trópusi
éjszaka megszokott;apró zajain kívül semmi nem hallatszott. Solan-ge nézte a férfi jóvágású arcát, és azon tűnődött,vajon minden amerikai fiatalember ilyen jóképű?Kubán szinte kizárólag csak spanyolokkal ta-lálkozott, Louis bácsi volt az egyetlen francia.És amikor két évvel ezelőtt visszatértek Haitire,nem látott úriembereket, csak megviselt, éhező,betegségtől kínzott katonákat. - Monsieur Marchand - szólalt meg idegesen - most, hogy van néhány percünk, szeretnémmegköszönni, hogy megkönnyítette nevelő-anyám utolsó perceit. Nagyon nagylelkű volt ön-től, amit tett. Tudom, hogy ez... ez most nem...nem a megfelelő... úgy értem... - Nem megfelelő... Solange! Ó, bocsánat, ma-demoiselle de Choissant, nem állt szándékom-ban túlzottan bizalmaskodónak mutatkozni!Félelme és gyásza ellenére Solange hangosanfelnevetett. Csak egy vérbeli úriembernek juthateszébe bocsánatot kérni ilyen apróság miatt, egyilyen nehéz percben. És ő az utóbbi években jóformán már azt sem tudta, milyenek az igazi úri-emberek.
- Kérem, monsieur Marchand... nagyon örül-nék, ha a helyzetre való tekintettel... pusztán azegyszerűség kedvéért Solange-nak szólítana... mondta.
- Igen, köszönöm Talán valóban igaza van -tűnődött a férfi. - Úgyis huzamosabb időt töl-tünk most együtt, és együtt fogunk elhajózni.Igen, tényleg. És talán valóban praktikus lenne,ha... Mondja, Solange, tudna ön engemFrancois-nak szólítani, vagy ez túl bizalmaskodó?
- Együtt fogunk elhajózni? - Solange hangjamegremegett az izgalomtól, - Maga tényleg...Maga tényleg értem jött? Igaz volt, amit Clairenéninek mondott? Nem csak megnyugtatni akarta?
- Igaz volt, Solange, az utolsó szóig. Én kizá-rólag azért jöttem Haitibe, hogy megtaláljam önt,és segítsek hazajutni az édesanyjához, ha elfo-gadja a segítségemet. Solange a homlokát ráncolta.
- Önt valóban az... édesanyám küldte? - ta-máskodott. - Hirtelen eszébe jutott, hogy léte-zem ebben a világban? Francois elkomorodott. Csak most döbbent rá,hogy mit érezhet ez a lány. Pár hónapos csecse-mőként szakították el az édesanyjától az esemé-nyek. Soha nem ismerte, soha nem is látta azt azasszonyt, aki a világra hozta őt. Talán azt hitteróla, hogy meghalt. Vagy talán azt gondolta,hogy az anyjának nem volt szüksége rá és eldob-ta őt magától. Francois fontosnak tartotta, hogy megpróbáljamegmagyarázni a történteket.
- Nem tudom, mennyire ismeri azokat a körül-ményeket, amelyek miatt az ön édesanyja elve-szítette önt? - Mivel a lány dacosan összeszorí-totta az ajkait és nem válaszolt, Francois rendü-letlenül folytatta. - Voltaképpen én is csak nem-régiben értesültem a történtekről, de biztos for-rásból, hiszen azon a borzalmas éjszakán a bá-tyám volt az, aki megmentette az ön édesanyját amészárlásoktól...
Solange még mindig dacosan hallgatott, ésFrancois egyre nehezebben találta meg azt apontot, ahol elkezdhette volna a magyarázatot. - Jacques bátyám épp a szigeten tartózkodott,amikor az első zavargások kirobbantak. Ugyana-zon a bálon, ahol az ön édesanyja és édesapjarésztvettek. Mint bizonyára tudja, ön akkor két...esetleg három hónapos lehetett, így otthon hagy-ták a néger dajka felügyelete alatt. Amikor a bál-ban híre kelt, hogy Port-aux Crimes-ben zavargások törtek ki, az ön édesapjának... aki katona-tiszt volt... azonnal szolgálatba kellett lépnie, ígyaz én Jacques bátyám volt, aki felajánlotta mada-me de Lafergier-nek a segítségét. Mindezt Jac-questól tudom, ő mesélte el nekem az indulá-som előtt. Bár azon a bizonyos bálon nem gyaní-tották, mekkora nagy a baj és nyugodtan folyta-tódott a mulatozás, Madame de Lafergier rendkí-vül aggódott ön miatt, ezért Jacques kocsiján ha-zavágtattak a de Lafergier birtokra. Azonban ad-digra a házukat már feldúlták, és önnek a dadá-val együtt nyoma veszett. Jacques külön kihang-súlyozta, hogy az ön édesanyja csaknem eszétvesztette a félelemtől, és összevissza rohangált aház környékén és önt szólongatta. Azonban abátyám... aki mindig is határozott és gyakorlatiember volt, nem hagyta, hogy madame de Lafer-gier tovább húzza az időt. Szinte erőszakkaltuszkolta be a kocsijába, és vágtatott vele visszaa városba. Ott azonban már iszonyú mészárláskezdődött, és nekik csak egy esélyük lehetett...ha elérik a kikötőt. Igen kalandos úton valahogysikerült a bátyám hajójának fedélzetére vergőd-niük, és útjuk során sajnos... szemtanúi voltakannak, amint a lázadó csőcselék az ön édesap-ját... hm, ne haragudjon, hogy erről beszélek!...Szóval Jacques és az ön édesanyja épphogy elér-ték a hajót, ám madame de Lafergier hallani semakart arról, hogy a gyermeke nélkül elmenekül-jön. Azonban bizonyára ön megérti, ha a kikötő-ben marad, tíz percig sem élt volna... és meglehet, hogy a halála előtt iszonyatos dolgokon kel-lett volna keresztülmennie. Ezt megelőzendőJacques úriemberhez nem illő módon erőszakkalhurcolta magával az ön édesanyját, és akarata el-
lenére... de az ő érdekében elhajózott vele... És atörténethez tartozik még az is, hogy madame deLafergier Jacques-ot okolta azért, amiért itt kel-lett hagynia a gyermekét, és tudomásom szerintannyira meggyűlölte ezért... azt az embert, akivoltaképpen megmentette az életét... hogy tizen-öt hosszú éven keresztül kerülte és hozzá semszólt. Ezért hát, arra kérem önt, ne gondoljonrossz szívvel az ön édesanyjára, mert ő teljes szí-vével szerette önt... és ha rajta múlik, értelmetle-nül az életét is eldobta volna, hogy ne kelljen önnélkül elutaznia... Solange csak bámult a fiatalemberre. Ez a kö-rülményes, de feltétlenül őszinte magyarázkodásegészen megdöbbentette. Eddig valóban úgygondolt az anyjára; mint egy idegenre, aki eldob-ta őt. Ám e megrázó történet hallatán megmele-gedett a szíve környéke.
- És... és hogyan lehet, hogy ön... hogy ön...Francois bólintott; nem szükséges befejezni akérdést.
- Az ön édesanyját én másfél héttel ezelőttignem is ismertem, azt sem tudtam, hogy kicsoda.Ám egy napon beállított a bátyám házába. Akkoriban kapta meg madame de Choissant egykét évvel ezelőtt írt levelét... és a bátyámat akar-ta megkérni, hogy jöjjön el önért.Solange nagy szemeket meresztett. - Miért éppen őt? Vagy mostanság már nemharagudott rá? Francois elhúzta a szája szélét; ez nála néha anevetést helyettesítette.
- Mivel a bátyámat okolta az ön elvesztéséért,szerinte Jacques kötelessége, hogy visszavigyeneki önt. És hogy miként kerültem én a képbe?Nos, Jacques négy évvel ezelőtt egy szerencsét-len kimenetelű
balesetben elvesztette az egyiklábát és... a gerince is megsérült. Ő már nem jö-hetett. Engem kért meg, hogy végezzem el amegbízást helyette. Solange szeme örömtelien felcsillant.- És ön...
- Bevallom, először nem szívesen indultam út-nak, mivel az elkövetkező hónapokra más terve-im lettek volna. Ám az ön édesanyja oly jelentősösszeget kínált fel, amit lehetetlen lett volnavisszautasítani. Francois azért említette a hatalmas pénzössze-get, mert azt gondolta, ezzel is csak arról győzimeg a lányt, hogy az anyja szereti őt és mindenttnegadna érte. Azonban Solange csalódott arcánsötét árnyék suhant végig. - Pénzért? Pénzért... Francois zavartan köhécselt.
- A pénz csak másodlagos - próbálta kivágnimagát. - Azért jöttem el Haitire, mert a bátyámbecsületbeli ügyének tekintette, hogy segítsen...Solange azonban már nem foglalkozott a ma-gyarázattal; egészen más kötötte le a gondolatait. - Milyen az édesanyám? - kérdezte elmereng-ve. - Hogy néz ki?
- Bár már nem fiatal, még mindig nagyongyönyörű asszony - felelte Francois. - Határo-zott tartású, elegáns és szép arcú... csak a szemeszomorú... - Hasonlítok rá egy kicsit?
- Egy kicsit? Ó, nem is kicsit, Solange! A ha-sonlóság szinte lenyűgöző! Ha megpróbálnámelképzelni az ön édesanyját ilyen fiatalon, magátlátnám a lelki szemeim előtt! Ez a haj, a vonásai,az orra, az álla kecses íve... és még a szeme isszomorú... Nagyon, nagyon hasonlít madame deLafergier-re, Solange! A lány hirtelen ismét témát váltott. Csapon-gott, mint egy pillangó, semmi sem tudta tartó-san lekötni a gondolatait.
- Most már értem, hogy került Haitire... de aztmondja, ön szervezte azt a csődületet, amelymegostromolta a Villa de Libertét? És az a kétember, akik kihoztak bennünket a cellából, szin-tén az ön emberei voltak? És Chamot... őt is önfizette le, hogy jó ételeket hozzon nekünk?Francois megköszörülte a torkát. - Igen, mindez az én művem. Ám attól tartok,nagy hibát követtem el, Solange, hogy a kisza-badításuknak ezt a kockázatos formáját választottam. Mert... valamiképpen én is hibás vagyokmadame de Choissant haláláért. Hiszen ha nemlett volna ekkora zavargás, nem jöttek volna akatonák, és nem lett volna lövöldözés... El semtudom mondani magának, mennyire sajnálom,hogy így alakult. Soha nem fogom megbocsátanimagamnak, hogy nem gondoltam arra, hogyChamot meg fogja szólaltatni a vészharangot.Mindig vádolni fogom magamat...Solange megragadta Francois csuklóját. - Azért akarja vádolni magát; mert maga nema Jóisten és nem lát a jövőbe? Ne mondjonilyeneket, kérem! Ne is gondoljon ilyesmikre!Mondtam már magának, Claire néni azért éltmég idáig is, mert tudta, hogy vigyáznia kellrám, de ő már... a lelke mélyén halott volt, mertő is magát vádolta, olyan dolgokért... amelyeketcsak Isten láthatott volna előre.Solange majdnem kimondta, hogy miféle bűnökre gondol, de úgy érezte, hogy ez nem tarto-zik senkire, és Claire néni bűnének titokban kellmaradnia.
Francois elkeseredetten rázta a fejét. - Ebben a helyzetben semmi jobb tervem nemakadt - vallotta be. - Ha Gerard és az emberei,akik a tömeget fellázították, nem segítenek, sehogyan sem tudtam volna kimenteni önöket...Solange ismét biztosítani akarta a férfit arról,hogy fölösleges a történtekért magát okolnia,amikor váratlanul zörrent a bokor...
6. Zörrent a bokor, de csak Palantin segédje tértvissza a felderítő útjáról.
- Minden rendben - közölte kissé lihegve. -Gerard kocsija tétovázás nélkül visszafordultPort-aux Crimes irányába. Egy darabig futottamutána, aztán addig hallgatóztam, amíg teljesen elnem halt a paták dobogása.
- Hála Istennek! - dörmögte Francois. - Ezekszerint mégsem készülnek semmire...A segéd széttárta a karjait.
- Arra azért nem vehetünk mérget, hogy lej-jebb az úton nem álltak meg, de erről nem is le-het megbizonyosodni. Azt tanácsolnám, hogyfordítsuk meg a lovat, menjünk vissza az útra, ésha Gerard kocsija nincs a környéken, menjünk adolgunkra! Hamarosan visszafelé baktattak Port-aux Cri-mes felé a délkeleti úton. Francois mindkét pisz-tolyát készenlétben tartotta, és minden bokorzör-renésre idegesen megrezdült, de bántatlanul elér-ték a legszélső viskókat, Gerard nem állított ne-kik csapdát.
Palantin segédje a város szélén megállította alovakat. Hallgatóztak.
- Minden csendes - lehelte Francois.A néger bólintott.
- Nem hallok puskaropogást - erősítette meg.- Talán már vége van... Francois a homlokát ráncolta.
- Lehet, hogy a lázadókat már szétverték -vélte. - Ám attól tartok, hogy a ma esti esemé-nyek után számos őrjáratba botolhatunk... ésnem tudom, miféle magyarázattal szolgálok So-lange és a halott fehér hölgy jelenlétére. - Nem kell keresztülmennie a városon - ma-gyarázta a segéd. - Ha folyamatosan követik aszélső házak vonalát, a kikötő szélén jutnak ki atengerhez. Ott van egy magaslat... a kocsit ott-hagyhatják, és onnan láthatják, hogy megérke-zett-e a hajó, vagy sem... Francois sóhajtott.
- Buzgón remélem, hogy nem kell csalódnomDomenicóban, különben... Nem fejezte be a mondatot. Nincs "különben",A La Doradának ott kell horgonyoznia a kikötő-ben, más lehetőség nem létezik!Francois kezet szorított a bátor kis fickóval,aki egyszerű boltossegéd létére rendkívül határo-zottan viselkedett, aztán a fekete férfi udvariasana lánytól is elköszönt, lesiklott a bakról, és párpillanat múlva már el is tűnt a házak árnyékában. - Felülhetek magához a bakra? - kérdezte So-
lange. Francois fontolóra vette.
- Hasznosabbnak látnám, ha a kocsifülke ta-karásában maradna, Solange. Az ön haja és azarca valósággal világít ebben a sötétben. - Az ön bőre is fehér - tiltakozott a lány. - Azért kentem be korommal. Kérem, mind-kettőnk érdekében... maradjon a kocsiban!A talaj itt szerencsére puha volt, és a ló patái-nak dobogását elnyelte a dús növényzet. Mivelmindvégig a legszélső házak takarásában marad-tak, jó esély volt rá, hogy sikerül észrevétlenüleljutniuk a kikötőig. És úgy is lett. Húsz perc múltán Francois lefé-kezte a lovat amögött a kőrakás mögött, melyegyfajta védőgátat jelentett a kikötő szélén a dagály vagy a szökőár ellen. A Fiatalember dobogó szívvel kászálódott le abakról, és készült felkapaszkodni a kőrakásra,ahonnan beláthatja a teljes tengeröblöt.Solange nem tudott veszteg maradni a helyén,máris kiszállt. - Magával mehetek, Francois? A férfi biccentett.
- Igen, de kérem, hogy csak suttogva beszél-jen! Ne feledje, hogy nagy veszélyben vagyunk! - Miféle hajó vár ránk? - kérdezte a lány en-gedelmesen lehalkítva a hangját. - A magáé?Vagy a bátyjáé? Francois a fejét rázta.
- Francia és amerikai hajónak nem sok esélyelenne Haitiben. Egy kubai barátom hajójával jöt-tem, spanyol felségjelzés alatt. - És miért ideges? Attól tart, hogy a barátjanem vár meg minket és elhajózott nélkülünk? - Nem - magyarázta a fiatalember. - Domeni-co nem tenne ilyet. - Hát akkor?
- Mivel madame de Choíssant St. Jolineoux-ból írta azt a levelet, melynek alapján az ön kere-sésére indultam, abban az északi kikötőben kö-töttünk ki, és ott kezdtem meg a diszkrét tudako-zódást. Aztán én ezzel a kocsival a szárazföldönjöttem ide, és úgy beszéltük meg, hogy Domeni-co amint tud, jön utánam a hajóval... de eddigvalamiért késlekedett. Tegnap üzentem neki. Tu-dattam vele, hogy ma estére itt kell lennie. És re-mélem, hogy bármi késleltette is... mostanra máritt horgonyoz. Miközben beszélt, egyre kapaszkodtak feljebbaz egymásra halmozott, hatalmas köveken, ésFrancois a kezét nyújtva segítette a lányt. - Csak óvatosan! - suttogta. - Mert ha a lábabecsúszik két kő közé, könnyen eltörhet a boká-ja... és akkor még a mostaninál is nagyobb baj-ban leszünk! Amikor felértek a védőgát legtetejére, azonnala kikötőt kémlelték. A hold sárga fénye tisztánbevilágította a környéket, és a legapróbb halász-bárka körvonalait is ki tudták venni, amint a víz-tükrön ringatózik. Azonban a La Dorada impozáns árbocait éskarcsú törzsét nem látták sehol! Sőt, mostanramár az a spanyol szkúner is elvitorlázott, melyaz előző napon még békésen horgonyzott Port-aux Crimes kikötőjében.
- Én nem látok hajót...,-motyogta a lány.Francois úgy érezte, megfullad azoktól a sza-vaktól, amiket ki kell mondania. - Azt hiszem, nagyon nagy bajban vagyunk,Solange...
HETEDIK FEJEZET Nagy bajban
1. Percekbe telt, mire Francois magához tudott tér-ni a megdöbbenéstől. A barátja késlekedése ed-dig csak bosszantotta, de az a tény, hogy a LaDorada még mindig nincs itt most már határo-zottan idegesítette és aggódással töltötte el. Ésnem csak maga miatt és Solange miatt aggódott,hanem legfőképpen Domenico Lacosta és embe-rei miatt. Mert az, hogy a kubai kalandor a hatá-rozott felszólításra sem érkezett meg, csak egyetjelenthet: bajba kerülhettek. Azt el sem tudta képzelni, hogy Domenicoegyszerűen felszedte volna a horgonyt és itt-hagyva őt hazatér Kubára. Egyrészt el sem tudtaképzelni, hogy a régi barát ilyen aljasságot csele-kedjen, másrészt pedig azt a pénzösszeget, amita segítségéért ajánlott fel neki, nem fizette kielőre. Domenico csak akkor juthat hozzá, havele együtt tér vissza Kubára.Nem, Domenico a pénztől függetlenül semhagyná cserben, de a várható nyereséget semszívesen hagyná veszni. De akkor mi történhetett?
Vajon a La Dorada még mindig St. Jolineoux-ban vesztegel és arra a bizonyos bizottságravagy másféle engedélyre vár? Ez elképzelhető lenne, de csak egy korlátozotttekintetben. Mert Domenico addig nyilván kény-telen türelmesen várakozni, amíg tartósabban kí-ván Haitin időzni. Hiszen ha engedély nélkülszedné fel a horgonyt és úgy hajózna át Port-a-ux Crimesbe, annak nyilván egy napon belülhíre menne, és az itteni hivatalnokok valószínű-leg azonnal lefogatnák. Csakhogy ő - igaz, burkolt formában - határo-zottan megüzente, hogy ma este lesz az akció, ésa hajót feltétlen idevárja. Márpedig ebben azesetben Domenicónak nem lenne mitől tartania.Egyszerűen faképnél hagyhatná a St. Jolineoux-iakat, a fedélzetre telepített hivatalnokokat simána tengerbe dobathatná, és pár órán belül itt lehet-ne. Mire St. Jolineoux-ból megérkeznének a fu-tárok, hogy jelentsék az atrocitást, a La DoradaSolange-al és vele a fedélzetén már rég Kubafelé vitorlázhatna. Francois bosszankodva gondolt arra, hogy mi-lyen egyszerű lett volna ez esetben a dolguk.De nem! A La Dorada nincs itt, és ők most aztsem tudják, mit tegyenek! Nem lapulhatnak ezena magaslaton napokig, várva a csodát, várva ahajó befutását. s most már nemcsak maga és a lány miatt ag-gódhat, hanem a barátaiért is!Mi történhetett? Francois hirtelen lerázta magáról az aggodal-mait és a hiábavaló kérdéseket. Kár azon rágód-ni, ami nem történt meg, inkább azon kell eltöp-rengeni, hogy mi legyen a további teendő. - Itt nem maradhatunk - jelentette ki, inkábbcsak magának, mint a lánynak. - Ha minden kö-tél szakad, Henri Palantinnál elrejtőzhetünk...bár ez igen veszélyes, hiszen ha megsejtik, hogynekem közöm van a tegnap esti fogolyszöktetés-hez, először nála
fognak keresni...Solange érezte, hogy a férfi ideges, és ösztö-nösen is közelebb húzódott hozzá. - Van hová mennünk - szólalt meg hirtelen. -Tudok egy helyet, ahol elrejtőzhetünk.Francois a homlokát ráncolva pillantott rá. - Remélem, hogy valóban úgy van, ahogymondta - jegyezte meg a lány felé fordulva. -Ugyanis nekem fogalmam sincs, hogy hovámenjünk, és ezt rettenetesen szégyellem. Sajná-lom, hogy ilyen gyatra megmentője akadt...Solange a fejét rázta, és megállapította, hogy ajóképű fiatalember egyvalamiben nagyon hason-lit Claire nénire: állandóan felelősnek érzi magátmindenért és szégyenkezik, ha nem tudja a he-lyes megoldást.
- Menjünk visszafelé egy darabon - mondtaSolange. - Aztán mielőtt elérnénk a délkeleti or-szágutat, találunk egy keskenyebb leágazást dél felé... Jó ideig baktattak csendben, elgondolkodva,Francois azonban nem követte pontosan az uta-sítást, és hirtelen azon kapta magát, hogy letértaz útról, és épp egy széles réten vágnak keresz-tül. Megállt, és kiszállt a kocsiból körülnézni. Arét kihaltnak tűnt, és gyanús zaj sem hallatszott.Amikor visszatért a kocsihoz, Solange-t a bakontalálta.
- Lefektettem Claire nénit - mondta a lányalig megremegő hangon hogy le ne essen azülésről. És tudom... hogy a világos hajam és azarcom nagyon feltűnő, de ez egy elhagyatott vi-dék ilyenkor éjszaka... és gondoltam, jobb lesz,ha ide ülök, hogy állandóan mutathassam azirányt. Onnan hátulról nem láttam túl jól, a kastélyhoz vezető utat pedig már nagyon benőtte a gaz.
- A kastély! - kiáltott fel Francois rémülten. -Solange, csak nem azt akarja mondani, hogymost a de Choissant-birtok felé tartunk? - De igen. Ennél jobb helyet nem tudok. Ésegyébként is van ott valami, amit el kell hoz-nunk onnan! És ott... eltemethetjük Claire nénit.Francois még mindig nem tudta elhinni. - Jézus, Mária! Ön valóban a de Choissant-kastélyhoz akar jutni? Ha Pétion keresteti ma-gukat, elsősorban ott leszünk a legnagyobb veszélyben!
- Tudom, hogy a kastély mostanra nem többegy romhalmaznál sóhajtotta a lány. - Chamotegyszer megsúgta, hogy Pétion az egész épületetfeltúratta... de nekünk oda kell mennünk. Más-hová nem mehetünk, ott pedig könnyedén elrej-tőzhetünk a borospincében. Claire nénitől tu-dom, hogyan találhatjuk meg a lejáratot a pincerendszerbe. És még azt is mondta, hogy rengetegpénz van elrejtve egy titkos szobában, és bizo-nyára azt szeretné, hogy az a kincs az enyém legyen... Francois lenyelte feltörni készülő tiltakozását:Véleménye szerint a kastély volt az első hely;ahol keresni fogják őket. Azonban abból, amitSolange mondott, világosan kitűnt, hogy a lányis tudja ezt. Claire de Choissant-ot pedig valóbanel kell temetniük, és ott megadhatják neki a kellővégtisztességet. Francois remélte, hogy a kas-télynak, mint az a legtöbb nagy háznak, van sajátkriptája, vagy temetője. Hogy honnan fog kopor-sót szerezni, még fogalma sem volt. Nem szere-tett volna fájdalmat okozni Solange-nak azzal,hogy Claire nénit egy egyszerű földbe vájt lyuk-ba temeti.
Most azonban félretette ezt az újonnan felme-rült problémát; fáradt volt és ideges, és megpró-bált teljes erejével az egyre fáradó ló irányításárakoncentrálni. A hold már egészen lent járt az égalján, és így alig látott valamit.Solange előrehajolva ült a bakon, és tekintetétaz út bal oldalára szegezte. Néhány perc múlvamegszólalt.
- Ott, ott van a Girandcourt felé vezető út. Ottforduljon be!
- Keresztül kell hajtanunk a falun? - kérdezteFrancois. - Jobb lenne, ha senki sem tudná,hogy ma éjjel járt erre egy kocsi, a zaj pedig biz-tosan felébresztene valakit.
- Az út keresztülvisz a falun - válaszolta So-lange. - De mehetünk a földeken keresztül is. Aszekerek is arra járnak. Forduljon be az útra,majd tartson jobbra! Francois néhány percig csendben hajtott, majdlépésre fogta a lovat, amikor Solange egyik ke-zét rátette a karjára. Újabb hosszú perc telt el.Francois érezte a karján a lány kezének remegését.
- Maga fázik - mondta. - Tartsa csak meg agyeplőt egy pillanatra... Odaadom a kabátomat. - De akkor teljesen meztelen lesz - motyogtaSolange.
- Bocsásson meg a modortalanságomért - dör-mögte Francois hűvösen, és csak most jutotteszébe, hogy az ingét korábban széttépte,
és az-zal kötözték be Claire néni sebét:Solange-ból akaratlanul is feltört a nevetés. - Kedves monsieur Marchand... illetve, elné-zést... Francois-nak kell neveznem... egyáltalánnem sértett meg. Nem a szemérmesség miatt til-takoztam. Attól tartok, a jelenlegi helyzetünkbenez számítana legkevésbé. Azonban ha ideadja akabátját, maga még énnálam is jobban fog fázni.Csak ennyit akartam mondani. A lány válasza hallatán Francois elszégyellte magát.
- Miattam ne aggódjon! Egyáltalán nincs hi-deg és én amúgy is hűvösebb éghajlathoz szok-tam. Csak megszokásból viselem a kabátot. Ve-gye el a gyeplőt! Az igazság az volt, hogy valóban nem fázott,viszont Solange miatt igencsak aggódott. A lánylelki ereje, kitartása megdöbbentette. Azt hitte, anevelőanyja halála után a legkisebb megrázkód-tatás is megtöri. Solange azonban nem nyúlt a gyeplőért. Hatá-rozottan megrázta a fejét.
- Nem fázom, csak ideges vagyok és félek egykicsit. A cellában megszoktam a hideget, és ah-hoz képest itt kifejezetten jó idő van. És... hop-pá, ott kell letérni! Már azt hittem, hogy túljöt-tünk rajta. Ott forduljon jobbra!Francois behajtott az utat szegélyező magas fűbe.
- Rögtön ott leszünk! - ujjongott a lány, ésörömében megragadta a férfi karját.Francois most először ébredt tudatára az érin-tésnek, pedig
a lány korábban már többször ismegfogta a karját. A férfi testén hirtelen hevesvágy söpört át, és ettől az érzéstől megszólalnisem tudott.
2.
- Kövesse az ösvényt! - sürgette Solange, aki-nek a figyelmét teljesen lekötötte az út, így aztsem vette észre, hogy Francois bőre pár másodpercig libabőrös lett. No, nem a hidegtől.A férfi nem válaszolt, hanem úgy megszorítot-ta a gyeplőt, hogy a bütykei kifehéredtek, köz-ben pedig azon tűnődött, hogy nem őrült-e meg.Ilyenkor kell ilyesmit érezni? És hogy lehetilyen idióta, hogy egyáltalán megfordul ilyesmia fejében ezzel a szegény, sokat szenvedettlánnyal kapcsolatban!? Jóformán még ki semnőtt a gyermeki sorból, egyedül van, kiszolgáltatott, és teljesen tőle függ a sorsa.Bármily csinos és megkapó is, nem szabadúgy tekinteni rá, mint egy felnőtt nőre!Bár az ösvény alig-alig látszott, ha nagyon fi-gyelte, látta volna, ha véletlenül letértek volna róla. solange is-mét az út bal oldalát figyelte, és eközben öntu-datlanul is közelebb húzódott Francoishoz,hogy jobban lásson. Francois már éppen aztakarta javasolni, hogy cseréljenek helyet, amikora lány kinyújtott kézzel a sötétbe mutatott. - Ott van! - Megkönnyebbülten sóhajtott. -Azt hittem, hogy közelebb van, de biztos vagyokbenne, hogy ez az. Igen, ott van az a régi kapu,amit Louis bácsi soha nem javíttatott meg.Az utolsó szavaknál az eszébe tolultak az em-lékek, és akaratlanul is kitört belőle a zokogás.Most, most kellene ismét megérinteni, meg-nyugtatni!
Francois a bal kezébe fogta a gyeplőt, jobbjá-val pedig vigasztalöan átölelte Solange vállát.Karja erősen remegett afeletti erőlködésében,hogy az ölelés ne legyen több egy atyai, vigasz-taló gesztusnál. Tudta, hogy beszélnie is kellene, de hirtelenúgy kiszáradt a torka, hogy képtelen volt bármitis mondani. Nagyon lassan haladtak a koromsötét, kanyar-gós ösvényen. Solange az emlékeivel és a gyá-szos érzésekkel küszködött, Francois pedig ma-gával tusakodott. Amikor már csak pár lépésnyire lehettek a sö-téten derengő háztól, Francois megállította a kocsit.
- Kérem, maradjon csendben, Solange! - súg-ta. - Nekem most el kell mennem körülnézni,hogy nem áll-e valaki lesben a ház körül. Kedvesem, nagyon sajnálom; hogy ilyen kegyetlenvagyok magával, de nem tehetek mást. Van mi-ért sírnia, tudom, de most próbáljon meg nemsírni, jó? A férfi nem tudta, hogy a könyörgése hogyanhat a lányra, és már készen állt, hogy befogja aszáját, ha esetleg kitör rajta a hisztéria, de a zo-kogás lassan elhalt és egy remegő kéz nyúlt agyeplőért. Francois megindult a világosabb terü-let felé, és nemsokára egy hatalmas ház árnyatűnt elé. Életnek semmi nyoma nem látszott.Sem fény, sem mozgás. A fiatalember lassan haladt előre, egyik ár-nyéktól a másikig, míg végül elérte a házat; látta,hogy minden ajtót kitéptek a sarkaiból, az elő-csarnok üresen és sötéten tátongott.Semmi. Elhagyatott. Romos.
Francois körbenézett, és azon tűnődött, hogymit mondjon Solangenak. A lány ugyan aztmondta; tudja, hogy a ház egy romhalmaz, de hameglátja... Francois nagyot nyelt. Az ég alja lassan vilá-gosodni kezdett A ló elcsigázott. Máshová nemtudnak menni. És Madame de Choissant testétsem hagyhatják itt, mint valami hulladékot.Megrázta magát, mintha így akarná elűzni a fejé-ből a tanácstalanságot; Francois nekiindult, hogykörbejárja a házat. Senki nem lapult a fűben, nem lestek rájuk Pé-tion emberei. Igaz, Francois egy pillanatra meg-rémült, amikor a konyha felől zaj hallatszott ésegy fehér árny suhant el a lába mellett. De aztánnagy levegőt vett és megnyugodott, mert rájött,hogy csak egy patkány volt az. Az istállóban iscsend fogadta, és a fiatalember nagy megkönnyebbüléssel látta; hogy ezt nem ürítették kiteljesen. A lovakat természetesen már elvitték,de azok, akik kifosztották a házat, a kocsit itt-hagyták. Persze minden használható darabot ki-téptek belőle, és alaposan megrongálták, de amaradványok még megvoltak. Francois arragondolt, hogy az ő kopott kocsiját elrejtheti amásik mellett. Amikor egyedül maradt a kocsiban, Solangekörbenézett a keskeny ösvényen, amely csaknemolyan ismerős volt számára, mint maga a ház.Igaz, hogy az igazi otthonának nem ezt a birto-kot, hanem Rodolfo Chavez kubai udvarházáttekintette, de életének utolsó két évét végül is ittélte le. Hányszor lovagolt végig ezen az ösvé-nyen a gyönyörű, fekete kancáján, Szélvészen?Hányszor ugratta át vele az alacsony sövénytClaire néni nagy riadalmára! Vajon hol lehet most Szélvész?És Claire néni sem aggódik többé érte!Solange egész testében megremegett, és kétkezével takarta el a száját, próbálva elfojtani agyász és a rémület feltörő hangjait.Benőve! Megrongálva!
Az egész élete olyan, mint ez az ösvény, minta ház, amit még nem látott ugyan - de érezte abaljós csendet, az elhagyatottságot. Bárcsak ő ismeghalt volna...
3. Ez a gondolat kizökkentette a fájdalomból, ésészhez térítette. Nem szabad ilyen butaságokragondolnia. Ő még él. És nem is akar meghalni.Nem ment tönkre az egész élete! Sőt, lehet, hogyabban a Savannah nevű városban egy sokkaljobb és boldogabb élet vár rá. Monsieur Marchand is megmondta, hogy az édesanyja - azigazi édesanyja - szereti és nagyon várja őt.Most magányos és megfélemlített? Igen, So-lange elismerte, hogy magányos és megfélemlí-tett. Szerette volna, ha Louis bácsi és Claire néniélnének és mellette lennének. Visszahozni azon-ban nem tudja őket. Tehát vagy feladja a küzdel-met, lefekszik és meghal, vagy félreteszi agyászt és az új élet felé tekint. Francois segítenifogja, és megvédelmezi. Amikor erre gondolt, a torkában feloldódott afájdalom okozta gombóc. Hiszen nincs egyedül.Mialatt Francois rejtőzködő kémek és csapdákután kutatott, Solange tisztázta magában a tör-ténteket. Kicsit bűnösnek érezte magát, amiértnem gyászol jobban; de tudta, ez azért van, mertszinte nem maradt a lelkében hely a gyászra.Amikor börtönbe kerültek és nem sokkal későbbLouis bácsit kivégezték, a gyásza és a dühe ha-tártalan volt. Most azonban már nincs értelmeClaire néni miatt gyászolni, csak a düh maradt.És már az sem lüktetett benne olyan hevesenmint eleinte. Ő már nem érez több fájdalmat.már megtalálta a békességet.
Bárcsak Louis bácsi mellé temethetné szegényClaire nénit - annyira szerette volna!Valami megmoccant az úton, de mielőtt a lánymegrémülhetett volna, felhangzott Francoismegnyugtató hangja.
- Én vagyok az, Solange, ne féljen!A férfi közelebb lépett. és egy hosszú percigvizsgálgatta a lány arcát.
- Nincs itt senki, de... a ház olyan, mint egymegbecstelenített asszony. Solange egy pillanatra megdermedt, és még aszáját is eltátotta döbbenetében. Azonban a férfiarcán ülő őszinte fájdalom és bánat szinte vi-gasztalóan hatottak arra az iszonyú sebre a lel-kén, amiről a férfi nem is tudott. Claire néni bor-zalmas bűne... A férfi viselkedése láttán két dolog világoso-dott meg előtte. Francois Marchand nagyon ér-zékeny és őszinte fiatalember, aki valószínűlegmindent megtesz, hogy az ő helyzetét kényel-messé tegye. Ugyanakkor ez a jóképű és figyel-mes fiatalember úgy bánik vele, mint egy kicsigyermekkel. Ez a felismerés hirtelen melegséggel töltötte elSolange szívét, és ugyanakkor némi sértődöttsé-get is érzett. Az rendben van, hogy félti és óvjaőt, de miért bánik úgy vele, mint egy gyerekkel? És miközben erre gondolt, valami furcsa ésszokatlan érzéssel is meg kellett ismerkednie.Messzemenően megbízott ebben a fiatalemberben, pedig csak néhány órája látta először, és -az első pillanatoktól eltekintve - még csak megsem fordult a fejében, hogy félnie kellene kettes-ben maradni vele. Pedig ha Francois akarná,senki sem gátolhatná meg abban, hogy erőszakottegyen rajta. Hiszen senki sincs itt rajtuk kívül,és a fiatalember azt tehet vele, amit akar. Eddignem félt
ettől a lehetőségtől, és voltaképpenmost is csak, mint alig felismerhető, haloványgondolat suhant végig az agyán, de az elhagyatott vidék és az ijesztő sötétség tudatára ébresz-tették gyengeségének és védtelenségének. A sö-tétség és a félelem valahol a tudatalattijábanösszekapcsolódott azzal az éjszakával, amikor őtés a családját elfogták St. Jolineoux-ban, annál akedves mulatt családnál. Őket tettlegesen nembántották ugyan, de a durva pribékek a szemükelőtt erőszakolták meg a mulatt asszonyt és a le-ányát. A lány, Angelic nagyjából egyidős lehe-tett Solange-val; vagy talán egy évvel még fia-talabb is. És ahogy arra a rémséges éjszakára gondolt,ismét a fülében csengett Angelic fájdalmas si-koltozása, és ugyanaz a fájdalom és szégyenmarkolt bele a lelkébe, mint amit akkor érzett.És még ha bizalommal viseltetett is az ameri-kai fiatalember iránt, valahol a lelke mélyén attólrettegett, hogy ugyanez a szörnyűség vele ismegeshet.
- Nagyon sajnálom - folytatta Francois, mi-közben beszállt a kocsiba. - Borzasztóan fájt lát-nom egy ilyen gyönyörű épületet ilyen állapotban, és tudom, hogy magának, aki szerette a há-zat, még rosszabb lesz. Azt kívánom... - Köszönöm, hogy figyelmeztetett - vágott köz-be Solange színtelen hangon - de tudtam, hogyígy lesz. Chamot mondta. Azonban nincs máshely, ahová mehetnénk és... és ha már Clairenénit nem temethettem Louis bácsi mellé, amitannyira szeretett volna... legalább itt nyugodjon,ahol Louis bácsi szelleme él. Francois lágyan megveregette az apró, hidegkezet, mielőtt kivette volna belőle a gyeplőt.Kissé megkönnyebbült azon, hogy Solange tudja, el kell temetniük a nevelőanyját, de az ezzeljáró problémák gondolata kissé összeszorította aszívét. Hol fog szerszámokat találni, amivelmegáshatja a sírt?
4. Már csaknem reggel lett, és Francois nem tudtaelképzelni, hogy még aznap éjjel sikerül eltemet-nie az asszony holttestét. De még ha sikerülne isidőben elvégeznie a munkát, nagyon veszélyeslenne, mert bárki felfedezhetné az új sírt ésazonnal gyanút foghatna. Nem, a temetéssel várni kell az utolsó pillana-tig, és utána minél messzebbre nenekülni innen!Az ösvény a ház mögé vezetett, az istállóhoz.Francois a hátsó bejáratnál állította meg a kocsit.Ismét megvillant valami a fal tövében, és surro-gás hallatszott. Francois idegesen Solange-ra pil-lantott, remélve, hogy a lány nem vette észre. Alegtöbb nő halálosan fél a patkányoktól. Nem, alány nem látta a patkányt, szótlanul meredt magaelé, és az arcáról lerítt, mire gondol.Francois szíve csaknem megszakadt a lány ar-cán ülő fájdalom láttán. Tudni, hogy mi lett aházzal, az egy dolog; saját szemével látni a pusz-tulást azonban egészen más. Solange tágra nyíltszemekkel meredt a ház maradványaira, s szabályos arcán hatalmas könnycseppek csorogtak lefelé.
- Örülök, hogy.. Claire néni ezt nem érhettemeg - suttogta. - Örülök...
5.
Megtették a rejtőzködéshez szükséges előkészü-leteket. Francois betolta a kocsit a színbe a többironcs közé, betakargatta szalmával, majd az ol-dalához egy törött kereket támasztott, és ezzelaz ép kereket elfedte a kútató szemek elől.Ezalatt Solange szakavatott módon leszerszá-mozta és elvitte a lovat a ház mögötti bozótosba.Volt egy kis tisztás a bozót közepén, ahovátávolról nem lehetett belátni, és a bozót teljesen el-rejtette az állatot a fürkésző szemek elől. Csakaz láthatta volna meg, aki kimondottan azért ha-tol be a bokrok közé, hogy rejtőzködők után ku-tasson. A kis tisztáson üde, zöld fű nőtt, amit azállat legelhetett, sőt még egy dekoratív tavacskais volt ott, amiből ihatott. Francois ámulva nézte a lány módszerességétés magabiztosságát. Néha, amikor valami várat-lan forróság tört rá, legszívesebben a földetmegcsókolta volna, amin Solange járt. Csodáltaa lányt az önuralmáért, ahogyan alkalmazkodotta körülményekhez, és ahogyan még a gyászát ésa rémületét is félretette, hogy mindenben segít-sen neki. Francois még egy másik okból is örült, hogy alány a lóval foglalkozott. Ugyanis ClaireChoissant testét képtelenség volt óvatosan és fi-noman kezelni. Solange számára nyilván bor-zasztó fájdalmas lett volna látni, amint Francoisúgy vonszolja ide-oda az asszony testét, mint va-lami liszteszsákot. Francois is sajnálta, hogy eztkell csinálnia, de másképp nem boldogult volna.Így aztán mire Solange visszatért, Francoismár lefektette a testet egy feltépett, kibelezettkanapéra. Még egy jókora függönyt is talált,amelyet annyira megrongált a tűz és az esővíz,hogy senkinek sem kellett. Ezzel takarta be a testet. Később egyesült erővel lecipelték a holttestet apincébe, és egy olyan helyre fektették a megma-radt hordók és dézsák roncsai között, ahol vi-szonylag kicsi volt az esélye, hogy megtalálják,mivel sem mozgással, sem lélegzéssel nem hívtafel magára a figyelmet.
Aztán a romos lépcsőkön felmentek az egykorikönyvtárszobába, és megtalálták a kandallón azta faragást, amit lehetett mozdítani. Solange ala-posan megjegyezte Claire néni utasítását, és ak-ként cselekedett. Először befelé tolta, amíg halkkattanást nem hallott, utána maga felé húztaújabb kattanásig, majd pedig ismét befelé tolta,amíg csak lehetett. A faragott elem viszonylag könnyedén moz-gott, amíg csak kattanásig kellett taszítani éshúzni, de amikor előrefelé kellett tolni, márFrancois erejére is szükség volt, Solange magá-ban nem boldogult. Aztán amikor mindketten nekifeküdtek, azegyik félig leomlott könyvespolc elfordult a fal-lal együtt, és mögötte egy sötét és dohos rés tá-rult fel: a titkos lejárat. Időközben felkelt a nap, és az egyik ablakonbeszűrődő halvány fényben látták, hogy egyszűk csigalépcső vezet lefelé. Ha valaki tudta atitkot, feltűnhetett volna neki, hogy a ház köze-pén szokatlanul vastagok a falak, azonban So-lange csaknem két évet töltött a házban úgy,hogy nem is gyanította e titkos járat létezését.Amikor beléptek, maguk után bezárták a nehe-zen mozgó ajtót, és hallották, ahogy a kandallótitkos rekesze egy kattanással visszaugrik a helyére. Bent olyan sötét volt, amilyen még a legsöté-tebb éjszaka sem lehetett. Csend fogadta őket.Francois belülről nekitámaszkodott az ajtónak,és a szívét iszonyú félelem szorította össze.- Hogy tudunk kijutni innen?
6.
Idegesen kaparászott, amíg az ujjai rá nem talál-tak egy fémkampóra. Megragadta, és előszörösztönösen tolni próbálta, majd fordított a dolgon, és teljes erejéből húzni kezdte. Kattanáshallatszott, a vaskampó engedett a férfi erejének,és keskeny fénypászma vetődött be, ahogy a tit-kos ajtó nyikorogva, csikorogva kitárult.Mindketten megkönnyebbültek, és Francoismár épp vissza akarta zárni a titkos ajtót, amikorhirtelen ismét rémület nyilallt a szívébe. Koráb-ban is érezte már ezt a rémületet, és tudta, hogyminek szól: valamiről megfeledkezett, valamiigen fontos dologról. Most azonban a rémületannak szólt, hogy rájött, mi az, ami nyugtalaní-totta és attól rémült meg, mi lett volna, ha errőlmegfeledkezik. Az egyre magasabbra kúszó nap reggeli fényé-ben jól látszott, ahogy a lépcső felől két határo-zott nyomsáv vezet a kandallóhoz, és azon a he-lyen, ahol a rejtekajtó elfordult, a törmeléket ol-dalra sodorta. Ha ők magukra zárva az ajtót nem próbáltákvolna kinyitni, mindez így marad. Ha idejött vol-na valaki kutatni, csak akkor nem szúrták volnaki a szemét a feltűnő nyomok, ha az illető vakvagy hülye. Minden más esetben nem maradtvolna titok, hogy valakik ott rejtőzhetnek a falmögött. Meglehet, hogy a kandalló mozgathatórészét és a nyitás technikáját nem találták volnameg, ám ha néhány súlyos kalapáccsal nekies-nek, percek alatt beomlasztják a falat és megtalálják a járatot. Ők pedig ott lapulnak bent vég-képp csapdába esve. Francois szó nélkül kiugrott, jobb híján egy ki-tépkedett lapú, rongyos bőrkötésű könyv marad-ványait ragadta fel, és áldozatos aprólékossággalmegpróbálta "elgereblyézni" azzal a kőtörmelé-keket, hogy ne látszodjanak a nyomok. Aztánamikor rájött, hogy ez a módszer nem vezeteredményre, valami egészen mást talált ki; egysokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldást.Mivel a törmelékeken az ő határozott nyom-sávjuk mellett számos régebbi lábnyom is lát-szott, a következőt művelték: ő és Solange fel-alá járkáltak a helyiségben, és annyi nyomothagytak, amennyit csak
tudtak. A nagy össze-visszaságban még egy vérbeli nyomkövető semtudta volna megállapítani, hogy melyek a friss ésmelyek a régi nyomok. És így már a nyomaikabszolút nem vezettek sehová. Olyan hatást kel-tettek; mintha ezt a számos nyomot azok hagy-ták volna, akik hetekkel ezelőtt az egész házatfeldúlták. Miután a járkálás után megszemlélték a művü-ket, Francois igyekezett az elforduló ajtó hagytanyomokat is eltüntetni. Ám attól tartott, hogymivel a záródás után nem tudja kívülről ellenő-rizni az eredményt, nem jár maximális sikerrel.Azonban amikor bezárta, majd ismét kinyitotta arejtekajtót, elégedetten látta, hogy az alig észrevehető, íves nyomsávot csak az fedezheti fel, akitüzetesen átvizsgálja ezt a részt és pontosan tud-ja, miféle nyomokat keressen. Miután nagyon óvatosan ismét bezárták ma-guk mögött az ajtót, újra teljes sötétségbe borultak. - Solange! A szó üresen és félelmetesen csengett, egy-szerre visszhangzott mindenfelől, mintha mögöt-tük és alattuk a végtelen fekete űr tátongana.Francois kinyújtotta a kezét és próbált valamitámpontban megkapaszkodni. Bármiben, ami el-tünteti ezt az űrt, aminek az érintésétől megszű-nik az az érzése, hogy egy feneketlen szakadékszélén imbolyog. Ujjai Solange karját érintették, megragadta avékony tagot, és akaratlanul is magához húzta alányt. Solange egész teste remegett, mint egy ra-bul ejtett madáré, de most már csendben maradt.Francois hirtelen rádöbbent, hogy mit cseleke-dett, és érezte, amint a lány remeg a karjaiban.Te jó ég! Vajon mit gondolhat magában sze-gény kislány? Hogy ő a sötétség örve alatt erő-szakoskodni akar vele? Csak remeg és mukkannisem mer!
Francois lazított a szorításán, és igyekezett ha-tározottságot erőltetni magára, hogy a hangja neremegjen. Egy kissé el is tolta magától a lányt,hogy éreztesse vele: nem akar semmi gonoszsá-got cselekedni.
- Minden rendben van, Solange - motyogtaFrancois halkan, de határozottan: Ez a halk hangnem vert visszhangokat, és ez visszaadtaFrancois önbizalmát. Ismét nekidőlt az ajtónak,és még lazábban tartotta Solange-t. A szilárdtárgy érintésének hatására Francois-nak sikerültegy kicsit összeszednie magát. Aztán mivel úgyvélte, hogy ez a mozdulat megnyugtató és in-kább atyai, mint férfias, mindkét karjával átölel-te a lányt.
- Milyen őrültek vagyunk - motyogta. - Be-zárkóztunk minden fény nélkül, és egy rossz lé-péssel a nyakunkat törhettük volna, ha legurulunk a lépcsőn... Csak kapaszkodjon belém. Újrakinyitom az ajtót. Keresünk vizet és gyertyát. En-nivaló biztosan nem lesz, de ha nagyon éhes,megkockáztatom, hogy bemegyek a faluba és veszek.
- Ennivaló? - A suttogás hangja messze szállta sötétben, és Solange, akinek közben elmúlt aremegése, ismét reszketni kezdett. - Nem kell suttognia - mondta Francois. - Hahalkan beszél, akkor nem verődik vissza a hang.Újabb csend következett, mely túl hosszú voltahhoz, hogy természetes legyen. Francois máréppen ismét meg akart szólalni, ekkor azonbanhalk kuncogás hallatszott, és bár ő egyetlen han-got sem adott ki, csúnya gondolatok jutottakeszébe. Csak merte remélni, hogy Solange-nakvan oka a kuncogásra, és nem valami hisztérikuskitörés van készülőben. Ennek ellenére azt ismegértette volna, ha Solange összeomlik; hiszentudta jól, hogy a szegény lány
mennyi mindenenment keresztül, és először ő maga is mennyirefélt ettől az üresen kongó sötétségtől.Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna,Solange megszólalt.
- Maga pont olyan, mint Claire néni volt - je-gyezte meg még mindig kuncogva.Francois hirtelen rádöbbent, hogy a nevetésőszinte jókedvből fakadt, nem hisztériából. - Amikor féltem valamitől... például a sötét-től... Claire néni mindig hosszasan elmagyaráztanekem, hogy mi okozza ezt a félelmet. Ilyenkormindig nagyon mérges voltam rá. Ott álltam he-vesen dobogó szívvel, majd meghaltam a féle-lemtől, ő pedig mindenféle kézzelfogható dol-gokról beszélt. Ettől függetlenül, a módszer mindig bevált. Mire befejezte, már nem is féltem.Francois nem válaszolt. Örülnie kellett volnaés megkönnyebbülést éreznie, hogy Solangeilyen nyugodt. Azonban nem érzett mást, csakkeserű csalódást. A lány úgy gondol rá, mintClaire nénire. De miért is ne? Hiszen most ő vet-te át a halott asszony szerepét, ő gondoskodik avédtelen lányról. Képtelen volt bármit is kinyögni, és akaratlanul is még inkább meglazította szorítását a lánykarján. Solange azonban, úgy látszott, semmitsem vett észre ebből.
- Nekem van ennivalóm - szólalt meg hirtelen a lány. Még mindig nagyon közel állt Francois-hoz,mivel nem lépett el, amikor a férfi elengedte, ígya férfi érezte, amint a lány a szoknyája bélésébenmatat. Ezek a mozdulatok Francois-ban furcsa éstisztességtelen gondolatokat ébresztettek. Leg-szívesebben még jobban elhátrált volna, de aháta már így is ajtónak nyomódott, és a gerincétnyomta a vaskampó.
Már éppen tiltakozni készült, amikor Solangemegérintette meztelen mellkasát. Francois szintemegdermedt az érintés hatására, érezte, ahogy li-babőrös lesz, de a kéz továbbmozdult a karjára,végigcsúszott rajta és egy hosszúkás tárgyatnyomott a kezébe.
- Kolbász - motyogta Solange könnyed, neve-tős hangon. - Nekem is maradt egy.- Honnan szerezte?
- Chamot adta. Ő figyelmeztetett, hogy ké-szüljünk a szökésre és ő adta a kolbászt az útra...Ó, ha még egyszer találkozom azzal a tohonyaalakkal, bocsánatot fogok kérni tőle, amiért csú-nyákat gondoltam róla. Igaz, hogy mindig olyangorombán viselkedett, de jó ételeket adott, és se-gített nekünk kiszabadulni... - Lassan elhalt ahangja, és a vidámság is eltűnt belőle, amikoreszébe jutott, hogy Chamot mennyi minden mástis tett; és hogy Claire néni bizony nem tartozikköszönettel a brutális fickónak, aki az ágyábacipelte. - Igen Francois végre rátalált a hangjára. Akolbászt visszatette Solange kezébe. - Örülök,hogy van ennivalója. És vizünk is biztosanlesz... majd megpróbálok a kútból vizet felhúzni.Azt hiszem, a nappalt itt kellene töltenünk ezena rejtekhelyen... ami nem is baj, mert mindkettőnkre ráfér az alvás.
- Én máris nagyon szomjas vagyok - jegyeztemeg Solange. - Teljesen kiszáradt a szám, be-szélni is alig tudok.
- Jól van - döntötte el Francois. - Akkor mostújra kimegyünk, és amíg én vizet húzok, maganézzen szét a pincében, hátha talál gyertyát,... ésami még fontosabb, taplót meg kovakövet.
7. Francois megfordult, és vigyázva, hogy ne lép-jen el az ajtótól, meghúzta a vaskampót. Az ajtóminden nehézség nélkül félrecsúszott, és kilép-tek a sírontúli sötétség után szinte szembántófénybe. Kinéztek az ablakon; de mivel a környékmég mindig olyan csendesnek tűnt, mint amikorideérkeztek, habozás nélkül lesiettek a földszintre. Francois az elülső udvar felé indult, Solangepedig arrafelé, ami régen a raktárnak szolgálókamra volt, hátha ott talál néhány gyertyacsonkot. Francois pár lépés után talált a földön egy ócska cserépkancsót. Igaz, a füle hiányzott és a szá-jánál is letört egy gyerektenyérnyi darab, de azalja épségber maradt. Ha mást nem talál, ez ismegteszi vizesedénynek. A pompás reggeli fényben hamar kiderült,hogy Francois igencsak szerencsés volt, hogyegyáltalán talált valami edényfélét. A földszintenegyetlen használható tárgy sem maradt. A fosz-togatók feltehetően hullámokban özönlötték el akastélyt, egyre kevésbé és kevésbé értékesebbtárgyakat zsákmányolva, míg végül semmit semhagytak. Aztán pedig gyűlöletből, vagy egyszerűrosszindulatból, mindent összetörtek, amit nemtudtak elvinni. Amikor az udvarra ért, Francois mérgesen fel-kiáltott. Még a vízpumpa karját is letörték.Rövid vizsgálódás azonban megoldotta a prob-lémát. Egy szétvert szék göcsörtös lába éppenbeleillett a pumpába, így Francois azzal helyette-síthette a letört kart. Sietve pumpálni kezdte a vi-zet, és buzgón remélte, hogy magát a
szerkezetetnem tették tönkre. Szerencsére azonban hamaro-san folyni kezdett a csőből a víz.Francois alaposan kiöblítette a törött kancsót,majd a vízsugár alá tartotta, és megtöltötte.Aztán amikor már befelé indult volna a házba,a keze hirtelen megdermedt a pumpán.A ház félig leszakított kapuszárnyain valami-vel kívül fegyveres emberek közeledtek a bejárat felé!
NYOLCADIK FEJEZET Csapdában
1. Mivel Francois eddigi élete során nem szokotthozzá az üldöztetéshez, eddig teljesen megfeled-kezett arról, hogy figyelnie kell. Most azonbanhirtelen rádöbbent, hogy milyen kutyaszorítóbakerülhettek volna, ha egy perccel később vesziészre a közeledőket, visszafojtotta a lélegzetét,figyelt és hallgatózott. Azonban a közeledők ajelek szerint még nem fogtak gyanút, és a moz-dulataik egyáltalán nem voltak sietősek. Semmijelét nem adták, hogy egy előző csapat már elér-te volna a házat. Még csak most váltak ket-té, hogy bekerítsék a kastélyt és az azt körülvevőépületeket. Francois egy hirtelen rántással kitépte a szék-lábat a pumpából. Egyik kezében az edénnyel,másikban a fadarabbal a kamra felé rohant. - Solange, siessen! - mondta halkan. - Embe-rek jönnek...
A lányt nem kellett biztatni, máris melléje per-dült, és a melléképületek takarásában a hátsó be-járathoz osontak. Mielőtt beléptek volna,Francois egy pillanatra megállt hallgatózni, desemmi gyanúsat sem hallott. Lassan kiengedtetüdejéből a levegőt, és tovább indult. A felsőszintre vivő lépcső aljában azonban ismét megkellett állnia, mert mintha motoszkálást hallottvolna felülről.
- Patkányok! - lehelte a lány minden undorvagy félelem nélkül. Siessünk!Pár pillanat múlva már a rejtekajtó nyitószerkezetével bajlódtak. Mielőtt besurrantak volna;Francois az oldalsó fal takarásából kilesett az ab-lakon. A jövevények valamennyien erős fiziku-mú, jól táplált négerek voltak, és mindegyikük-nél volt valamiféle fegyver. Francois még egyszer körülpillantott az egy-kori könyvtárszobában, hogy nem hagytak-e maguk mögött valami áruló nyomot, aztán sietvebelépett a keskeny fülkébe, behúzta maga után atitkos ajtót, és amikor kattant, még megmozgat-ta, hogy biztosan jól zárja be.A szeme hozzászokott a kinti fényhez, és mostúgy látta, mintha színes karikák szikráznánakelőtte az áthatolhatatlan sötétségben. Várva,hogy a szemei ismét megszokják a sötétséget, ésközben fülelt. Még mindig semmi. - Menjünk le a lépcsőn! -javasolta a lány hal-kan. - Claire nénitől tudom, hogy ez a titkos le-járó a borospincéhez vezet... és ott talán nagyobb a hely!
- Jó. Én megyek előre. És engedje meg, hogyközben fogjam a kezét, és megtartsam, ha meg-csúszik... Solange halkan kuncogott.
- Hogyisne! Én megyek előre. Ne féljen, vankezem, hogy tudjak kapaszkodni. Maga csakarra vigyázzon, hogy a vizet ki ne borítsa, mertrettentően szomjas vagyok. A lány választ sem várva máris megindult.Baljával a korlátot markolta, jobb kézzel magaelőtt tapogatózott, és a lábával egyenként kerestemeg a lépcsőfokokat. Francois óvatosan haladt a lány mögött, s bárlátni nem látta, érezte a jelenlétét maga előtt, ésegyszer sem ütközött neki. Bal kézzel tapogató-zott, a jobbjában pedig a kancsót egyensúlyozta,miközben a lábaival tapogatta ki az utat.Lassan, fokozatosan haladtak egyre lejjebb alépcsőn, de Francois képtelen lett volna megítél-ni, hogy milyen mélyen járhatnak. Vajon mégcsak most érték el a földszint magasságát, vagymár a borospince szintjét érintik? Vagy még an-nál is mélyebbre jutottak? A lépcső mindenesetre még folytatódott.Francois megtorpant, ismét visszatartotta a lé-legzetét, és figyelt. Semmi. Hirtelen megdermedt. Lépések. Jól hallatszot-tak a falon kívülről: Megfogta a lány karját, ésfigyelmeztető eg megszorította, s pár hosszú má-sodpercig mindketten mozdulatlanul álltak.A léptek egyre közeledtek.
2. Francois szinte kényszert érzett, hogy hangosanfelnevessen. A léptek elérték azt a pontot, aholők rejtőzhettek, s ettől kezdve fokozatosan távo-lodtak. Francois azonban még nem húzta el a ke-zét a lány karjáról, annak ellenére, hogy márnem hallatszott a ritmikus kopogás.
- A lépcső véget ért - suttogta Solange, ésmost ő fogta meg a férfi kezét. - Jöjjön, veze-tem... nekem van szabad kezem...Három lépcsőfok után Francois lába alatt isvízszintes lett a talaj, és engedelmesen követte alányt, aki jobb felé húzta a fal mentén. - A kezem falba ütközött - közölte Solange,és megtorpant.
- Itt megállhatunk. Maradjunk csendben!Leguggoltak, és feszülten várakoztak.Ez alkalommal a sötétség egyáltalán nem voltolyan rémísztő számukra, mint első alkalommal,Most a biztonságukat jelentette, és ráadásulmindketten megkönnyebbültek, hogy biztonságban elérték a búvóhelyüket és a valódi veszélyközelségében már eszük ágában sem volt képzeltdolgoktól félni. A fegyveresek azóta már nyilván nekiláttak át-kutatni a házat, az istállót és a kocsiszínt. Vajonmegtalálják a kocsit? A lovat? Claire de Chois-sant testét? Bármelyikre rábukkannak, azonnal tudni fog-ják, hogy a szökevények valahol itt rejtőzköd-hetnek. Francois attól egyáltalán nem félt, hogya búvóhelyüket megtalálják, hacsak a személy-zet valamelyik tagja nem tud az alagútról. Azon-ban ha bármilyen jelenlétükre utaló jelet találná-nak, Pétion emberei hosszabb ideig itt maradná-nak figyelni a házat és a környéket. Akkor pedigSolange és ő bentrekednek az alagútban, éselőbb-utóbb szomjan vagy éhen halnak.Az étel és ital gondolata rádöbbentetteFrancois-t, hogy mindkettőre nagy szüksége len-ne. Nem evett és nem ivott semmit az előző napivacsorája óta. Solange pedig talán még régebben.
- Nem szomjas? - kérdezte lágyan. - Hoztamvizet, de vigyázzon! Az edény szája törött. És... - Nem akarta megfélemlíteni a lányt, de minden-képpen figyelmeztetnie kellett. - Lehet, hogyegy ideig itt kell maradnunk...Ideadja a kancsót? Francois óvatosan kitapogatta a lány kezét, ésúgy adta a kezébe a részben törött edényt, hogylehetőleg ne nagyon loccsanjon kí az értékes nedű. Hallotta, ahogy a lány mohó kortyokban itta avizet, és az a kényszerképzete támadt, hogy aházban kutatók is hallják ezeket a hangos nyeléseket. A lány visszaadta az edényt.
- Tudom, mitől tart - szólalt meg Solangehalk, de vidám hangon. Még ha nem is talál-nak meg minket, hagyhatnak hátra néhány embert, hogy itt lessenek ránk. - Fojtottan felneve-tett. - Miattam nem kell aggódnia. Nagyon sokidő kellene ahhoz, hogy engem halálra éheztes-senek. A börtönömben megtanultam, hogyankell éhezni és türelmesen várakozni is tudok. Ottmég nem tartunk; hogy feladjuk magunkat. Ta-karékoskodnunk kell a kolbásszal és a vízzel is!Ennünk kell, de nem szabad mindent egyszerrebefalnunk... és szerintem két vagy három napnáltovább úgysem maradnak. Együnk!Francois mérlegelte a dolgot; próbálta eldönte-ni, hogy a gyomra, vagy az esze az, amelyik iga-zat ad Solange-nak. Végül úgy döntött, hogy alánynak igaza van. Jobb lesz most enni egy ki-csit, mint órákon keresztül éhezni és szomjazni.
- Van azonban egy kis baj - folytatta Solange,mielőtt a férfi megszólalhatott volna. - Nem ta-láltam kovát a raktárban. Két gyertyacsonkugyan akadt, de nem tudjuk őket meggyújtani. - Nem baj - dörmögte Francois - most mártapogatózással is elboldogulunk.
3. Francois már egyáltalán nem bánta a sötétséget.Egyre csak az járt a fejében, hogy Solange mi-lyen csodálatos teremtés. Claire de Choissant ne-velt lánya minden bizonnyal a legjobb nevelte-tésben részesült Kubán, azonban úgy látszik,mégsem egy elkényeztetett úrileányka. A jelekszerint semmi sem tudja megtörni. Erőszakot, fáradtságot, félelmet, gyászt kellett átélnie - mostis állandó veszély veszi körül - és mégis képesnevetni. Felrémlett előtte Olívia asszony képe,aki a legnagyobb kényelem és luxus közepén isfolyton siránkozott és nyavalygott, csak akkorkeményedett meg, amikor a férje meghalt és Jac-ques a házába fogadta a gyermekével együtt. Asok keserűség átformálta az asszony jellemét, ésvégül ő is meg tudott váltózni.És vajon Solange milyen lenne valójában, hanem kellett volna ezt a sok borzalmat átélnie?Most a lehető legideálisabb társnak tűnik a ve-szélyben, nem lehet rá panasz. De vajon ha biztonságban lesznek, és gazdagság veszi majd kö-rül, ő is gőgössé és kényessé változik?Biztosan. És egyébként is, őrültség olyanra vágyni, amitúgysem kaphat meg!
- Bizonyos szempontból szinte áldás volt a sö-tétség. Elvesztették, ugyanakkor megtaláltákegymást. Solange csaknem kibökte Francois sze-mét, amikor ismét odanyújtotta neki a kolbászt.Francois pedig
először nem találta a bicskáját;majd nem tudta kinyitni. Ügyetlenségük felettérzett bosszúságuk és vidámságuk között szintemegfeledkeztek a tehetetlenségükről és arról,hogy üldözik őket. A veszélyről azonban nemfeledkeztek meg. Még amikor végül elnevettékmagukat, akkor is halkan tették. Ennek ellenérenagyon sokat nevettek, és a végén már egymás-nak dőltek. Leültek a kőre, hátukat mindketten afalnak vetették; Solange Francois melkasárahajtotta a fejét, a férfi pedig a lány hajába temet-te az arcát, így próbáltak aludni.Helyzetük intimitására egyszerre döbbentek ráFrancois karjai megdermedtek, Solange ajkánpedig elhalt a nevetés. Néhány szívdobbanásnyiideig egyikük sem mozdult. Francois a vágyávalküzdött; szerette volna szorosabbra vonni a lányteste körül az ölelést, és nem csak nevetésrehasználni a száját, Solange pedig furcsa kettős-ségben vergődött. Szerette volna becsúsztatnikezét Francois kabátja alá, és megsimogatni aférfi meztelen mellkasát, ugyanakkor képtelenvolt elviselni a gondolatot, hogy Francois esetlegugyanúgy kihasználhatja, mint Chamot tette Cla-ire nénivel. Ha Francois testi fizetséget vár el a nyújtottvédelemért, mennyivel jobb Chamot-nál? Mégis,amikor a férfi elhúzta a karját, bizonyítva ezzel,hogy ő jobb és különb, a lány szinte hangosanfelszisszent a csalódottságtól. - Evett eleget, Solange? - kérdezte Francoisolyan hangon; mintha egy vasmarok fojtogatná.Solange bólintott. A férfi nem láthatta, de érzékelte a mozdulatot a vállával. - Jobb lesz, hamegpróbálunk aludni folytatta. - Bárcsak nelenne ennyire hideg, de ha felvenné a kabátomat...
- Ne beszéljen őrültségeket! Kabát nélkülmegfagyna. Rajtam már így is több ruha vanmint magán.
Hogy elhallgattassa a férfit - mivel valóbannagyon fázott és szeretett volna felmelegedni -Solange összehúzta magán a rongyait, és lefeküdt a padlóra. Érezte, hogy Francois is lefek-szik mellé. Solange arra gondolt, hogy sokkal kevésbéfáznának, ha egymáshoz simulhatnának és a tes-tükkel melengethetnék egymást, mint ahogy acellában Claire néni is magához húzta őt a hide-gebb éjszakákon. Ezt azonban nem merte javasolni, Francois pe-dig félt megérinteni a lányt. Solange-on hirtelenegy óriási kétségbeesés hullám söpört végig, ésakaratlanul is felsírt, pedig nagyon igyekezettcsendben maradni.
- Ne! - motyogta Francois a lány felé fordul-va - Az Isten szerelmére, ne sírjon! Bárcsak,meg tudnám vigasztalni valamivel!Tétován kinyújtotta a kezét a lány felé.. Solan-ge képtelen volt tovább elviselni a hideget és azegyedüllétet. Egész testével hozzásimult a férfi-hoz, miközben egyfolytában reszketett és zoko-gott. Francois szorosan magához ölelte, féligörömmel, félig rémülten a helyzet fonákságától.Megpróbálta levenni a kabátját, anélkül, hogy elkellene engednie a lányt, de Solange kitalálta,hogy mit akar, és nem engedte. Míg azonban akabát szárnyai nyitva voltak, becsúsztatta alájuka kezét. Megérezve az ésszerű kompromisszumlehetőségét, Francois a lányra húzta a kabátot,amennyire csak tudta. Solange háta még mindigszabadon maradt, de a karjait most már melegí-tette Francois teste. Solange pedig, próbálva ki-használni a felajánlott meleget, meg sem gondol-va, hogy mit tesz, a lábait is hozzányomtaFrancois-hoz. Amikor a meleg és a biztonságérzet átjárta atestét; Solange még jobban zokogott. Francoislágyan paskolgatta a lány hátát, és megnyugtató-an motyogott, pont úgy, ahogy Robert fiával tet-te, amikor Philip kicsi volt és félt.E pillanatban nem háborgatta a gondolatait So-lange nőiessége, a kínos gondolatok most egyidőre a háttérbe szorultak a lány iránt érzett szá-nalom és felelősségérzet
mögött. A zokogás las-san reszkető sóhajtássá halkult, és fejét Francoisvállán nyugtatva Solange megnyugodott. Léleg-zetvétele egyre halkabb és lassúbb lett.Percekkel később a holtfáradt Francois is elaludt.
4. Valamivel később a fiatalember Solange mocor-gására ébredt. A lány álmában megpróbált köze-lebb bújni hozzá, ám ennél közelebb már nemlehetett. Francois félálomban úgy reagált a hoz-zásimuló test érintésére, hogy ösztönösen meg-csókolta az arcát. Miközben ajka Solange pisz-kos bőréhez-ért, kábán azon tűnődött, vajon mi-ért ilyen kemény és hideg az ágy. Aztán hirtelenrádöbbent, hogy nem ágyban fekszik.A döbbenet hatására azonnal magához tért éseszébe jutott, hogy hol van és miért. Álmábanvalószínűleg elengedte a kabátot és Solange-t, sa lány pedig a meleget keresve próbált még in-kább hozzásimulni. Francois teste azonban nem tudott lépést tarta-ni az eszével. Amióta Margaret Allinhamnek ud-varolni kezdett, nem járt egyetlen örömtanyánsem, és a régi kubai szeretőjét sem kereste többé.Azonban ez túl hosszú idő volt számára, Solangepedig most a combjai közé dugta a lábát...Francois teste hevesen reagált, és mivel elszé-gyellte magát, kétségbeesetten próbálta hátrarán-tani a csípőjét, el a lánytól. A mozdulat hevesvolt és Solange felriadt.
- Mi a baj? - suttogta, és ismét közelebb nyo-mult a meleghez. Majd hirtelen a torkán akadt ahang, és megdermedt; hiszen az ösztönös moz-dulat hatására Francois duzzadt férfiassága acombjához ért. A férfi elrántotta magát, felült, letépte magáróla kabátját, és rádobta a lányra. Solange mozdu-latlanul feküdt; ijedten és ízgatottan. Valamimegmozdult a testében, válaszképpen Francoisizgalmára. Valami, amit még soha nem érzettkorábban, így most fogalma sem volt, hogy miaz. Érezte, hogy a férfi felemelkedik mellőle éshallotta, amint vinnyogásszerű hang tör fel a torkából. Francois olyan messzire húzódott tőle, hogy atestük már nem érintkezett.
- Nagyon sajnálom - motyogta a férfi, éshangja elcsuklott. - Kérem, próbáljon megbo-csátani nekem. Tudom, hogy ez hatalmas sértésmagára nézve, Solange, de higyje el... én... énnem akartam megbántani. Tudja, a férfiak...néha a férfi teste... Hogy a fenébe magyarázza meg az ember azilyesmit egy olyan lánynak, mint Solange?Francois hangja elhalt.
- Nem bántott meg - motyogta Solange. - Ésaz én hibám. Nem lett volna szabad magáhozbújnom... de álmomban annyira fáztam. - Nem a maga hibája - tiltakozott Francoismereven. - De nagyon remélem, hogy nem ér-tette félre az esetet és nem fog félni tőlem. Halenne valaki, akinél otthagyhatnám, akkor... - NEM! - sikoltott fel Solange megrettenve.Annyira megrémült a gondolattól, hogy esetleg aférfi magára akarja hagyni, hogy megfeledkezetta veszélyes helyzetükről.
Francois rémülten tapasztotta a tenyerét a lányszájára. Mindketten visszafojtott lélegzettel hallgatták,amint Solange kiáltása oda-vissza verődik a fa-lakról, több másodpercen keresztül, üresenkongva, míg végül már nem is hasonlított az em-beri hangra. Semmi mást nem hallottak. Többlábnyi föld és régi gerenda volt az alagút és akastély szobái között. Távolabb azonban, azon akanyaron túl, ahol a csigalépcső felfelé vezetett,egy keskeny szellőzőkürtő nyílt a kastély egyikkéményébe. Fent a házban, a kürtőből, amely a kéménybecsatlakozott, elhaló földöntúli hörgések hallat-szottak, amelyek csak lassan olvadtak bele acsendbe.
5. A kastély két szobájában a keresést végző férfi-ak idegesen felkapták a fejüket és gyorsam kör-bepillantottak. Bár világos nappal volt, a kastélyromos állapota és elhagyatottsága igen nagy ha-tással volt a vudu rémségeitől átitatott, babonáslelkükre. A berendezés maradványaiból és a csu-pasz falakból tömény gyűlölet sugárzott. Azok,akik romboltak, gyűlöltek, a romok pedig mostvisszasugározták ezt a gyűlöletet. A két férfi is-mét körbepillantott, majd gyorsan csatlakoztak atársaikhoz, hogy megkérdezzék, vajon ők is hal-lották-e, vagy egyáltalán hallottak-e valamit.Hacsak egy ember lett volna, aki hallja, a töb-biek egészen biztosan kinevetik, azonban párok-ban folytatták a keresést, hogy a két szökevénymég véletlenül se tudja őket átverni. A négy férfimost szenvedélyesen bátorítgatta egymást, s ez-zel öntudatlanul is fokozták egymás ijedelmét.
- A szél fütyül a kéményben - morogta Ale-xandre Pétion mérgesen, amikor jelentették neki,hogy valami "rémes hörgést" hallottak. Szerin-tem vagy senki sincs ebben a házban, vagy deChoissant ringyó asszonya és a lánya szándéko-san próbálnak titeket megfélemlítení. - Miféle szél? Nem is fúj a szél - vetette odaaz egyik férfi mérgesen.
- Akkor egy madár volt, vagy egy kilazult kő - vágott vissza Pétion., - Meg kell találnunk azta két nőt. Mert biztos vagyok benne, hogy közükvan a császár elleni merénylethez... Szóval aztmondom, hogy menjetek vissza és keressétekőket tovább! A fegyveres férfiak duzzogva visszaindultak aházba. A csűröket és az istállókat már átnézték,és a ház két emeletén is bekukkantottak mindenszétzilált szekrénybe, szétdobáltak mindenrongykupacot, míg a többiek őrt álltak a lépcsőkaljában és az ajtóknál, hogy a két keresett nő ne-hogy megszökhessen valamiképpen. A legtöbb-jük már elvesztette kezdeti lelkesedését és aztkezdték mondogatni egymásnak, hogy a de Cho-issant-ek biztosan nem olyan bolondok, hogyidejöjjenek, ahol legelőször keresnék őket. Sok-kal valószínűbb, hogy a városban bujkálnak va-lamelyik helybéli cinkosuknál, vagy ha mégiskijutottak valahogy, már régen a hegyekben rej-tőznek, vagy keletre szöknek az egykori SantoDomingóba... Pétion volt az egyetlen, aki tudott egy okot,amiért a de Choissant-ek visszatérhetnek a kasté-lyukba. Mert Louis de Choissant valahol a kör-nyéken rejtegette a kincsét; rengeteg pénzt ésdrágaköveket. Ezt az információt magától Clairede Choissant-tól tudta, aki botor módon azzalakarta megváltani a férje életét, hogy szólt akincsről. Kár, hogy az asszony nem tudott a rej-tekhelyről, az ostoba francia meg inkább a sírbavitte a titkát, de nem árulta el.Igaz, a lázongások miatt a szökés végül is nemúgy sikerült, ahogy ő akarta megrendezni, de Pé-tion gyanította, hogy az asszony mégiscsak tudtaa férje titkát, és ide fog
jönni, hogy pénzhez jus-son; pénz nélkül ugyanis semmi esélyük a továb-bi szökésre. Ezt azonban nem árulhatta el az embereinek.Ugyanis valamennyien négerek, és a legtöbbjük-nek az a meggyőződése, hogy a pénz és a drága-kő, amit a francia arisztrokraták az ő rabszolga-munkájukkal kerestek, az őket illeti. Nem ven-nék figyelembe az állam érdekeit. Ha tudomástszereznének a kincsről, részt követelnének belő-le, és Pétion sohasem szeretett osztozkodni.
6. A lány hangos kiáltása után Solange és Francoislélegezni sem mertek, csak hallgatóztak.Francois végül elvette a kezét Solange szájáról,és a lány halkan felzokogott.
- Nagyon sajnálom - suttogta. - Annyira akar-tam vigyázni...
- Talán nem hallották meg - vélte Francois,miközben azon igyekezett, hogy a fogai ne ko-cogjanak a hidegtől: A váratlan ijedtség hatásáramég jobban fázott.
- Igen, tudom, talán nem... De... monsieurMarchand... kérem... én... én... Nem kell engemannyira félteni; mint azt ön gondolja. Egyáltalánnem bántott meg, és én sokkal szívesebben ma-radnék magával. Még akkor is... - Solangemajdnem kimondta, hogy "még akkor is, ha aszeretőjévé tesz". Azonban a mondat közepénrádöbbent, hogy Francois számára ez sokkal na-gyobb sértés lenne, mint őrá
nézve.A lány hangja lassan elhalt. Francois alig tudtamagát visszafogni, hogy át ne ölelje ismét. - Úristen - lehelte - most nem tudom, miketgondolhat rólam, de biztosíthatom, hogy énsoha... Gyermekem, én...
- Nem vagyok a gyermeke - vágott közbe So-lange határozottan. És egyáltalán nem gondo-lok önről rosszat, csak jót... Többet tudok a férfi-akról, mint azt ön gondolná, és megértem... amitörtént... Francois nem válaszolt azonnal. Nem tudta el-dönteni, hogy a lány őszinteségén lepődött-emeg jobban, vagy azon, hogy erről ilyen szenve-délymentesen tud beszélni. Zavartan megismé-telte a bocsánatkérést.
- Bármi történjen is, biztosíthatom, hogy bár atestemen és a gondolataimon nem tudok ural-kodni, soha nem kényszerítenék egy nőt... külö-nösen olyasvalakit, aki a védelmemre van utal-va... nem kényszeríteném akarata ellenére. Nemazért kérek bocsánatot, mintha önnel kapcsolat-ban ögnös és illetlen gondolatok és érzések gyötörnének, hanem azért, mert esetleg akaratlanulis megrémíthettem önt...
- Én őszintén megbízom önben - motyogtaSolange. - Már többször mondtam, hogy nemijedtem meg és nem haragszom a történtekért.Néhány pillanatnyi csend támadt, mialatt So-lange is felült, és visszaadta Francois-nak a kabátját.
- Nem ülhet itt órákon keresztül félmeztele-nül. Meg fog fázni.
Ezzel az érvvel nem lehetett vitatkozni.Francoís vacogott. Azonban ha ismét felveszi akabátot, akkor Solange fog fázni. Szükségükvolt egymás testi melegére, de már maga a gon-dolat, hogy a karjaiba öleli Solange-t, azonnalireakcióval járt Francois-nál. Miért nem lehet amegmentendő lány ronda, formátlan, kancsal,visszataszító nőszemély? - gondolta Francoisdühösen. Hirtelen azonban támadt egy ötlete. Ha a kabá-tot felveszi a hátára, Solange pedig a hátához si-mul, meleget is kap és az ő reakciói sem lenné-nek feltűnőek. Tétován felvetette az ötletet, aztán már magasem tudta, hogy örüljön, vagy megdöbbenjenazon, hogy a lány azonnal elfogadta. Solange ezzel bebizonyította, hogy még mindig bízik ben-ne. De vajon helyesen tette-e? Vagy talán nem istartotta sértőnek az ő viselkedését, hanem éppenellenkezőleg? Nem! Solange nem valami könnyűvérű nősze-mély, aki bármikor kapható, hanem egy kitűnőneveltetésű, szerény úrilány! Ennek ellenére, amikor felvette a kabátját éslefeküdt, Solange pedig odabújt a hátához,Francois egyre kevésbé hitte ezt.Solange egyik karját a férfi hátához nyomta, amásikat átcsúsztatta a hónalja alatt, arcát pedig. beletemette a férfi hajába. Francois lehunyta aszemét, nagyot nyelt; és megpróbált továbbra isegyenletesen lélegezni. Egyszerűen nem értette,miért kínozza ennyire a vágy. Igaz, a szexuálisétvágya és a kiéhezettsége jelenleg erősnekmondható, de nem annyira, hogy csak erre kell-jen gondolnia, a lány pedig semmivel sem pro-vokálta őt. Nem szorította jobban, mint amennyiahhoz kell, hogy összetartsa őket, Francois teste,ott; ahol a lánnyal érintkezett, mégis szinte elvi-selhetetlen tűzzel égett. És ez ellen semmit sem tehet. Még apró moz-dulatokkal sem könnyíthet a helyzetén. Ugyanisahányszor csak megmozdult, Solange motyogottvalamit és még közelebb húzódott hozzá. Igaz, alány ezt
álmában tette, de ez egyáltalán nem hű-tötte le a férfit. Iszonyú késztetést érzett, hogymegforduljon, átölelje, megcsókolja és becézgesse, de nem tehette, hiszen Solange úrilány.Nem használhatja ki ezt a kiszolgáltatott helyze-tet, mert ha megteszi, ő lesz a legaljasabb, legun-dorítóbb fráter a világon! Solange azonban Francois hitével ellentétbenegyáltalán nem aludt. Az egyre közelebb és kö-zelebb húzódással csak a testében támadt érthetetlen nyugtalanságot próbálta eloltani. Bár a fér-fi és nő közötti kapcsolatról elméletileg elég so-kat tudott kubai játszópajtásaitól, akikkel min-dent megbeszéltek, el sem tudta képzelni, hogyaz milyen érzés lehet. Claire néniről tudta, hogyhajlandó volt áruba bocsátani a testét Chamot-nak, aki cserébe jól bánt velük; de látta a nevelő-anyját; hogy mennyire megviselte ez a borzal-mas cselekedete. Megbocsáthatatlan bűnnek ne-vezte. Mint ahogy nyilván az is megbocsáthatat-lan bűn, ha házasságon kívül két ember szeretiegymást! Szerencsére a hosszantartó flusztráció ugyanolyan fárasztónak bizonyult, mint a kielégülés.És ez csak ráadás volt az előző éjszaka fizikaimegterheléséhez, a feszültséghez és a gyászhoz;így aztán egyáltalán nem volt meglepő, hogymindkettőjükben iszonyú fáradtságot eredmé-nyezett. Bár a percek nagyon hosszúnak tűntekSolange és Francois számára, a fáradtság lassanelnyomta a vágyat és mindketten elaludtak.
KILENCEDIK FEJEZET A temetés
1. Alexandre Pétion addig nem hagyta békén azembereit, amíg azok minden zugot többször is átnem kutattak a kastélyban. A furcsa hang nemismétlődött meg, de egy kutya szánalmas vonyí-tása, amely végighullámzott a törött ajtók és ab-lakok között, még félelmetesebbé tette a romosépület hangulatát - különösen, amikor a nap iselbújt, sötét felhők borították el az eget és esnikezdett az eső. Így aztán a nyirkos és homályospince átvizsgálása Pétion ügybuzgósága ellenéresem tartott néhány percnél tovább. Igaz, mindenlehetséges búvóhelyet átvizsgáltak, de az embe-reknek nem volt kedvük a törmelék- és rongy-halmokat feltúrni, így Claire de Choissant testétsem találták meg. Bár kénytelen volt belátni, hogy akiket keres,nincsenek a házban, Pétion mégsem volt elége-dett. Két embernek megparancsolta, hogy ma-radjanak a helyszínen és figyeljenek. Parancsaazonnali nemtetszésre talált. A feladatra kijelöltkét férfi mérgesen azt morogta, hogy el sem tud-ják képzelni, miért kell ennyire törniük magukatkét kiéhezett, fehér nő miatt. Hiszen Louis deChoissant már megkapta, amit megérdemelt, azasszonyoknak pedig semmi hatalmuk és befolyásuk nem maradt. Hagyják őket inkább futni, hi-szen rájuk nézve már semmi veszélyt nem jelentenek. Pétion azonban erre dühbe gurult, és mérgesenfenyegetőzni kezdett. Azt kiabálta, hogy aki megmeri tagadni az ő parancsát, könnyen a börtön-ben találja magát vagy megrövidülhet egy fejjel.Ez természetesen azonnal elhallgattatta a morgo-lódókat. A két kijelölt katona duzzogva nézett atávozók után. Ahogy a nappal lassan estébe hajlott, a kutyavalahol ismét vonyítani kezdett, és a ház hatal-mas sötét árnyéka közöttük - az egyikük elöl, amásik hátul őrködött - egyre fenyegetőbbé vált.Végül az elöl álló,
fekete férfi szitkozódni kez-dett, elmondta Pétiont mindenféle bolondnak, ésúgy vélte, hogy ha a de Choissant-ek eddig nemjöttek, ezután már biztosan nem is fognak. Miu-tán erről meggyőzte magát, határozott léptekkelhátrament a társához, és vele is közölte a véleményét. Azonnali helyeslésre és egyetértésre ta-lált. A másik még azt is felvetette, hogy sokkaljobban szemmel tudnák tartani a kastélyt a kapusházikójából. Bár ez az épület is igen romos álla-potban volt, de viszonylag épségben megmaradt.És volt egy nagy előnye: innen szemmel lehettartani a falu felől kanyargó utat, és sietve elfoglalhatják az eredeti posztjukat, ha úgy látják,hogy a mérges mulatt elöljáró közeledik ellenő-rizni őket. Mire az éjszaka leereszkedett a határra, Pétionnem túl lelkes emberei kényelmesen elhelyez-kedtek a kapusházban, és törött bútorokból rakott tűz mellett melengették szívüket és testüket.
2. Lent a titkos alagútban, Francois újra és újra fel-ébredt, ugyanis nagyon fázott és a végtagjai iselgémberedtek. Solange, aki a börtönben hozzá-szokott az ilyen körülményekhez, mélyen aludtmellette. Francois eleinte félt megmozdulni,mert attól tartott, hogy felébreszti Solange-t, deminden egyes ébredés maga volt a pokol. Olyansokáig feküdt mozdulatlanul, ameddig csak tu-dott, később azonban mégis meg kellett mozdul-nia, és Solange is vele mozdult, követve a mele-get. Ez ismét beindította a férfi fantáziáját ésolyan vágyakat ébresztett benne, amelyek nemnyerhettek kielégülést. A harmadik ilyen alkalommal Francois nembírta tovább. Lassan kicsúszott Solange karjaiközül, levette a kabátját és a lányra terítette.Nesztelen, tapogatózó léptekkel felosont a szűkcsigalépcsőn,
kitapogatta a könyvtárszobába nyí-ló rejtekajtót, egy ideig a fülét az elforduló fal-hoz tapasztva álldogált, majd óvatosan meghúztaa vaskallantyút. A könyvtárszoba viszonylag világosnak tűnt aszemének, tehát még nem volt elég késő a cse-lekvésre. Ismét hallgatózott, majd levette a csiz-máját, kezébe vette a szárából az egyik piszto-lyát, és készenlétben tartva a fegyvert, mezítlábnesztelenül leosont a lépcsőn a földszintre. Majdpedig lesurrant a pincébe, és egyenesen odaóvakodott, ahol Claire de Choissant teste feküdt el-rejtve. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor lát-ta, hogy nem háborgatták a holttestet. Következőlépésként keresett egy távoli sarkot és kiürítettemegtelt hólyagját. Ismét hallgatózott, de nemhallott semmit. Lassan visszaosont a lépcső öz,és felment. Francois úgy ítélte meg a fényből, hogy estevan, de aztán meglátta az eső okozta nedves fol-tokat és úgy döntött, hogy inkább késő délutánlehet. Lélegzetét visszatartva végigosont a folyo-són a személyzeti lépcsőhöz. Mivel semmit semhallott, reménykedett benne, hogy már senkisincs a házban. Remélve, hogy nem tévedett,Francois továbbhaladt a lépcső mellett és belé-pett az egykori reggelizőterembe. Célja az a te-rem volt, ahol a függönyt találta, amivel letakarta a holttestet. Emlékezett rá, hogy volt ott mel-lette egy másik függöny is, és most ezt akarta el-vinni. A vastag brokátanyag tökéletesen megfe-lelne Solange számára takarónak.Arra gondolt, hogy elhozza azt a függönyt, haaz életébe kerül is, de semmiképpen sem fogjakitenni magát tovább a Solange ölelése okoztaszörnyű kínnak. A kaland ugyan nem került az életébe, decsaknem rajta vesztett. Pár másodperc alatt sikerült letépníe a több he-lyen lyukas, megszaggatott függönyt, és márisvisszafelé indult a könyvtárszobabeli rejtekajtó-hoz. Azonban amikor éppen be akart lépni azelőcsarnokba, hogy felosonjon a lépcsőn azemeletre, valahol megreccsent a
padló.Francois nem ugrott azonnal fedezékbe, leve-gőt sem vett és nem is pislogott. Várt, mint egyvadnyúl, amely a mozdulatlanságával próbálmegmenekülni a vadász elől. A padló ismétmegreccsent és egy csizmasarok koppant a te-raszlépcső kövén; újabb koppanás, az ajtó sarok-vasa azonban nem nyikordult. -Francois óvatosan levegőt vett, a függönyt át-emelte a bal karjára, és előhúzta a nadrágövébőla pisztolyát, melyet munka közben oda dugott.Elhatározta, hogy megpróbálja meglepni és leüt-ni vagy lelőni a fickót. A következő pillanatbanazonban rájött, hogy bárki legyen is a teraszon,nem támadhatja meg. Nincs rá semmi garancia,hogy az illető egyedül van. És ha meghallják alövést... Lassan, óvatosan, szinte lélegzetvétel nélkülFrancois felfelé araszolt a lépcsőn. Magában for-ró hálát rebegett az isteni sugallatért, mely arrakésztette, hogy levegye a csizmáját.A ház emeleti folyosója sokkal biztonságosabbvolt, de Francois nem követett el újabb hibát.Végigsurrant a fal mentén, be a könyvtárszobá-ba, oda a titkos ajtóhoz, és máris belépett az ajtómögötti, megváltó sötétségbe. Újabb jó néhány percbe beletelt, mire felhúztaa csizmáját, és leóvakodott a csigalépcsőn. Siet-ve felvette magára a kabátját, a függönyt pedigráterítette a máris fázósan, összekuporodó lányra.Nagy örömére a vastag brokát olyan hatalmasvolt, hogy még ő is betakarózhatott vele, anél-kül, hogy hozzá kellett volna érnie Solangehoz.Bár így már nem fázott és a lány közelségesem zaklatta fel, egyelőre nem tudott visszaalud-ni. Nyugtalanította a tény, hogy őröket hagytakhátra a házban, annak ellenére, hogy Claire testétnem találták meg. Talán felfedezték a lovat, vagy rájöttek, hogya rozoga kocsi nem tartozik a kocsiszínhez?Próbálta kitalálni, hogy meddig maradnak azőrök, de hamar rájött, hogy ennek a találgatás-nak semmi értelme sincs. Végül arra az elhatáro-zásra jutott, hogy szabályos időközönként ki fogmenni körülnézni. Jelen pillanatban azonban
jómeleg burkolta be testét, és biztos volt benne,hogy órák vannak még a teljes sötétedésig. Las-san mély álomba merült. A körülnézés gondolata még akkor is a fejébenmotoszkált, amikor felébredt és halkan elkárom-kodta magát, mert fogalma sem volt arról, vajonmennyi idő telhetett el legutóbbi kintjárta óta.Órák? Vagy csak perceket aludt?- Ébren van, Francois?
3. A halk suttogás hallatán a férfi hátrafordította a fejét.
- Igen. És ön... régen ébren van? - Fogalmam sincs,- válaszolta Solange derűshangon. - Nem hiszem, hogy túl sokat aludhat-tam, mert még mindig álmosnak érzem magamegy kicsit... Már egy ideje fenn vagyok, de az azigazság, hogy nem is gondoltam az időre,Nem vallotta be a férfinak, de arra ébredt fel,hogy sürgősen könnyítenie kell magán. Nem éb-resztette fel Francois-t, hanem a fal mentén tapo-gatózva megindult arra amerre a lépcsőt sejtette.Azonban lépcső helyett egy jobbra elágazó jára-tot talált, eltapogatózott az alagútban a követke-ző kanyarig, és ott elvégezte a dolgát. Azutánvisszabotorkált, visszabújt a takaró alá, amitFrancois terített rá, és kellemes félálomba merülta jó melegben, miközben,Francois egyenletes lé-legzését hallgatta.
- Hol találta ezt a takarót? - kérdezte. - Azalagútban?
Francois már éppen bele akart kezdeni a be-számolóba, de a szó hallatán meghökkent.- Miféle alagútról beszél? A lány halkan nevetett.
- Az előbb felkeltem és a fal mentén körbeakartam tapogatni ezt a rejtekhelyet. Találtamegy alagutat; de csak pár lépést tettem benne, aztán visszajöttem. Azt hittem, ott találta a takarót...
- Nem, én fent jártam a házban. - Francois el-mondta a lánynak az egész történetet, és a végénhozzáfűzte, hogy mivel azután mélyen elaludt,fogalma sincs; hogy mennyi lehet az idő.Solange is latolgatta ezt a kérdést. - Semmire sem tudok gondolni, ami támpon-tul szolgálhatna, hacsak... - Hacsak?
- Francois! Már biztosan este vagy éjszakavan... mert nagyon éhes vagyok!Francois kurta nevetést hallatott. - Ez nem túl megbízható időforrás. Én már ak-kor is majdnem éhen haltam, amikor felébred-tem, pedig akkor még vacsoraidő sem volt. Gya-korlatilag egyikünk sem evett tegnap óta. - Igen, és teljesen érthető ha maga éhes. Magahozzászokott, hogy reggelizik, talán még uzson-názik is ebéd és vacsora között; én azonbannem. Mi hónapok óta naponta csak egyszer kap-tunk enni, és én hozzászoktam a kevés ételhez.Francois belebámult a sötétbe. Nem láthattaSolange arcát, de a hangja... Szinte nem hitt a fü-lének. A lány
hangjából vidámság csengett;mintha örülne, hogy nélkülözése valami olyas-mit eredményezett; ami a segítségükre lehet. - Kedvesem - szólalt meg, miközben a szíveelfacsarodott a lány szenvedésének gondolatára- Egyen egy kis kolbászt. A lány felnevetett.
- De hiszen azzal elrontanám az időmérő lehe-tőségünket. Meg kell várnom, amíg valóbanéhes leszek, amíg elkezdek ételekről fantáziálni.Akkor majd ismét megpróbálunk kikukucskálniés megnézzük, hogy éjszaka van-e már. - Nem! - Francois megpróbált nem kiabálni,de elvetette ezt az ötletet. Ez nekem nem tet-szik. Egyen csak!
- Mi a baj? - kérdezte Solange, kezét kinyújt-va a férfi felé.
- Gondolja, hogy hagyom éhezni, csak azért,hogy megtudjam az időt?
- De...
- Ez ügyben nincs "de" - mondta Francois ha-tározottan. - Én védeni próbálom magát, nempedig tovább kínozni. Ez a mondat természetesen azonnal eloszlattaSolange mérgét és csodálkozással vegyes meleg-ség öntötte el. Így aztán, amikor Francois a ke-zébe nyomta a kolbászt, a lány tiltakozás nélkülelvette.
- Egyen - biztatta a férfi - és ne mondja ne-kem, hogy megszokta az éhezést! Hallani isrossz. Ha elfogy a kolbász, majd én kilopódzok,és szerzek magának valami ennivalót... még hameg is kell ölnöm az őrt. Solange kuncogni kezdett, bár a szemeit a hálakönnyei áztatták.
- Ne legyen bolond - motyogta. - Egy teligyomor nem ér annyit, mint egy ember élete, ésami ennél is fontosabb, nem éri meg a veszélyt;aminek ezzel kitenné magát. Különben is vanmég ennivalónk. A lány végül nekilátott enni, mert rájött, hogycsak ezzel nyugtathatja meg a férfit.És ezt jól gondolta. Amikor Francois meghal-lotta, hogy a lány rág és nyel, lecsillapodott. Ámígy, utólag megdöbbentette a reakciója hevessé-ge. Az természetes, hogy nem tűri, hogy egy úri-nő éhezzen mellette, ha segíteni is tud rajta, deaz a csaknem hisztérikus erőszakosság, amivelbelediktálta Solange-ba az ételt, mindenképpentúlzottnak tűnt.
- Nincs arra szükség, hogy a gyomrunk utánítéljük meg az idő múlását - mondta Francoishirtelen, megrázva fejét saját lassúsága miatt,amiért korábban nem jött rá erre a teljesen nyil-vánvaló dologra. - Csak ki kell nyitní a fenti aj-tót egy kicsit. A szemünk annyira hozzászokott asötétséghez, hogy a legkisebb fény is ragyogó-nak fog tűnni. Amikor kimentem, nekem úgytűnt, hogy nappal van, a fenti fény pedig majdnem megvakított. Az ötlet tökéletesen bevált. Amikor Francoishosszas hallgatózás után kinyitotta az ajtót, akönyvtárszobában még mindig szürkés derengésuralkodott, így gyorsan vissza is zárta.Nem tudta, hogy tulajdonképpen mára nyugod-tan kimerészkedhettek volna, mert Pétion embe-rei ekkor már javában a kapusházban meleged-tek.
Második alkalommal a szoba már csaknemolyan sötét volt, mint maga a titkos járat.Francois próbálta meggyőzni Solange-t, hogymaradjon az alagút biztonságában, amíg ő ki-megy és körülnéz, de a lány nem állt kötélnek.Csaknem egy órányi bujkálásba, hallgatózásbaés figyelésbe került, amíg meggyőződtek arról,hogy a ház üres és a közvetlen szomszédságbansincs senki.
- Talán a füves terület mögötti erdőben lapul-nak - vélte Francois. Vagy a kapu közelében.Ne legyünk óvatlanok! Pisztollyal a kezében elment, hogy körülnéz-zen és ez alkalommal Solange nem vitatkozottvele. A házban tudott volna segíteni Francoisnak egy esetleges támadás esetén. Leüthette vol-na a támadót egy törött bútordarabbal, vagy sze-metet szórhatott volna a szemébe. A nyílt tere-pen azonban csak még nagyobb veszélybe so-dorná a férfit. Tulajdonképpen nem is volt veszély, annak el-lenére, hogy Francois két alkalommal is azt hitteegy-egy suhanó árnyra, hogy őt követi.Francois bejárta az egész parkot; és senkit semtalált. Annak nem lett volna értelme, hogy azőrök távolabb legyenek, hiszen onnan már nemláthatták volna a házat. Francois visszatért ésmegpróbálta kíméletesen felkészíteni a lányt akövetkező feladatukra.
- El kell temetnünk Claire de Choissant-ot!
4. Rövid csend következett, Solange arca megrán-dult a felkelő hold fényében. Aztán nagyot só-hajtott. - Igen, de... de hogyan?
- Valahogy majdcsak elboldogulunk. Az istál-lóban láttam néhány törött szerszámot. Amit ne-kem tudnom kell, Solange, hogy hová? Sajná-lom, de azt hiszem, a temetőig nem vihetjük el. Én...
- Erre nincs is szükség. Van saját családi sírkertünk. Itt van a közelben. A kocsi mindig vé-gigment a felhajtón, ki a főútra...Francois horkantással szakította félbe a lányt,amit aztán köhögéssel próbált leplezni. - Ehhez azonban kocsi kellene és lovak - só-hajtotta. - Hát...
- Nem, nem - sietett Solange megnyugtatni. -Van egy kis ösvény a háztól nyugatra. Nem lát-szik, mert eltakarja a bozót, de Claire néni min-dig ezt használta, mert gyönyörű sétaút, ő pedigszerette gondozni a sírokat. Egy apró kápolna isvan ott. Oda betehetjük Claire nénit, amíg ön...Itt elcsuklott a hangja, de gyorsan összeszedtemagát. - Amíg ön... mindent előkészít. - Kedvesem... szegény gyermekem - dörmög-te Francois lágyan. - Mi lenne, ha már itt a ház-ban elbúcsúzna Claire nénitől? Elintézem a dolgot olyan gyorsan, ahogy csak tudom, aztán pe-dig elmegyünk innen. Csak meg akarom kímélniönt a fájdalomtól, Solange, de már magam semtudom, melyik lenne jobb magának. Ha itt ma-radna és imádkozna, amíg én nyugalomba he-lyezném Claire nénit, talán kevésbé fájdalmas.emlékei maradnának. Solange mérlegelte a dolgot, de néhány má-sodperc múlva megrázta a fejét.
- Magával kell mennem. Az ösvény miatt.Maga nem találná meg. Ismét sóhajtott. -Úgyis nagyon messze kell visszanyúlnom, hakellemes emléket akarok találni. - De kedvesem, én nem... sajnálom... nincsmódomban a kellő méltóságot megadni.Solange felemelte a fejét. Szeméből könnyekcsorogtak végig portól szürke arcán. - Nem számít - suttogta. - Claire néni nagy-szerű ember volt, nagyon jó ember. A méltóságott lakozik az ő lelkében... nem pedig egy selyembélésű ébenkoporsóban, vagy a kocsit húzó,fekete bóbitás lovakban. Mivel semmi mást nem tehetett érte, Francoismagához ölelte a lányt.
- Igaza van, és biztosíthatom, hogy tiszteletetérzek a teste iránt, még ha nem is tudom mindigúgy kezelni, ahogy szeretném. A testet természetesen lehetetlen volt méltó-sággal kezelni. Még mindig a hullámerevség ál-lapotában leledzett, így ha Francois nem akarta aföldön vonszolni, a lánynak is segítenie kellett.Olyan volt, mintha egy súlyos deszkát cipelné-nek. Szerencsére, korábban gondosan lefektet-ték, így most viszonylag könnyű volt a függöny-be csavarva szállítani. Francois-nak nem kelletta törött szerszámokhoz folyamodnia. Amikor le-fektették a holttestet a kis kápolnában, Francoispedig vissza akart indulni, összeszedni mindent,amit csak tud, Solange kijelentette, hogy itt sem-mihez sem nyúltak.
- És ha ide, a kápolnába nem jöttek, talán há-tulról, a kamrából sem vittek el semmit. A kerté-szek tartották ott a szerszámaikat, akik a sírokatgondozták, bokrokat és fákat ültettek.Vagy feledékenységből, vagy babonaságból,de valóban nem háborgatták a kápolnát; a kamrakulcsa ott lógott a kis szekrényben, ahol mindigis tartották.
Amikor Francois kinyitotta az ajtót és megláttaa szerszámokat, amikre szüksége volt, meg-könnyebbülten felsóhajtott. Eddig attól tartott,hogy a nem megfelelő szerszámokkal képtelenlesz olyan mélységű gödröt ásni, hogy a ragado-zók ne férjenek hozzá a testhez. Az ásó és a la-pát megléte legalább ezt a problémát megoldot-ta. Bár a lapát nyele feltörte a tenyerét és a háta ismegfájdult a szokatlan megerőltetéstől Francoishamar elkészült a munkával. A földet az eső és akorábbi temetések már fellazították, így nem voltnehéz dolga. Amikor elkészült a gödörrel;visszatért a kápolnába és ott találta Solange-tClaire néni mellett imádkozva. - Claire néni mindig is Louis bácsi mellettszeretett volna nyugodni motyogta a lány. - Ezazonban lehetetlen. Ám most mégsem kell bűntudatot éreznem, hogy ennyit sem tudtam meg-tenni neki... mert legalább ő a családi sírkertbennyugodhat... A lány azalatt egyetlen könnyet sem ejtett,amíg a testet a sírhoz vitték, de mindketten na-gyon megijedtek, amikor váratlanul egy feketeszőrű, kutya nagyságú állat ugrott eléjük. Egye-nesen feléjük tartott, de amikor Solange felkiál-tott, az állat riadtan elszaladt. Solange ijedtébencsaknem elengedte Claire néni lábát, de nem né-zett le, csak még erősebben markolta az anyagot,amibe a testet burkolták. Akkor sem sírt, amikor a testet leeresztették agödörbe, csak suttogott magában. - Isten veled, Claire néni, Isten veled!Azonban amikor Francois felemelte az első la-pát földet, a lány eltakarta az arcát.Francois letette a lapátot, és átölelte a lányt. - Menjen vissza a házba, Solange! -javasolta. - Kérem, menjen vissza a házba, vagy a kápolnába!
Mielőtt azonban a lány válaszolhatott volna, aciprusok felől vékony, szívszaggató vonyításhangzott fel. Solange ijedten összerándult, mireFrancois még szorosabban ölelte. A lány néhánypillanat múlva bólintott.
- Menjen be a kápolnába, ha fél! - sürgetteFrancois. - És... zárja be az ajtót! - Félni? Nem... csak megijedtem, és olyanrossz látni, ahogy... Solange ismét megborzongott, majd kiszabadí-totta magát Francois karjaiból; és megindult aház felé. A kutya a távolban még mindig vonyí-tott. Francois a hang irányába fordult, de semmitnem látott. Viszont a hold már csaknem lenyugodott, ígysietnie kellett a hátralévő munkával.
5. Alexandre Pétion sokkal kevésbé élvezte a va-csoráját, mint Solange a darabka kolbászt. Azíróasztala mögött ült a pislákoló gyertyafényben,és rosszkedvűen meredt a császár írásos paran-csára. I. Jakab minden indoklás nélkül kegyel-met adott Claire de Choissantnak és nevelt lányának, Solange de Lafergier-nek, és azonnalihatállyal elrendelte a szabadon bocsátásukat.Pétion már a forradalom előtt sem volt kimon-dottan szegény, de amióta Toussaint Ouverturevezetésével először ontottak francia vért, szintehétről hétre növelte a hatalmát és a vagyonát. Je-lenlegi környezetében ott volt minden eleganciaés luxus, amiről valaha is álmodott, a szíve azon-ban hideg volt és sötét. Furcsamód minél többvágya teljesült, annál üresebb lett. Gyűlölte azálnok Louis de Choissant-ot, aki beférkőzött acsászár bizalmába, és
nagyobb kivételezést élve-zett, mint bárki más Haitin. És mindig is szerettevolna megszerezni a gazdag francia birtokait ésa kincseit. Aztán amikor megadatott neki a lehe-tőség, hogy diadalmaskodjon, kivégeztette Louisde Choissant-ot, s azzal ünnepelte a győzelmét; shogy a néhai francia arisztokrata birtokait a sajátnevére íratta. Győzelme után egy jó időre szinteteljesen megfeledkezett Claire de Choissant-rólés nevelt lányáról, amíg fel nem támadt benneismét a vágy, hogy megszerezze az elrejtett kincset. Amikor egyik éjszaka a vészharang hangjáraébredt és megtudta, hogy miért szólaltatták meg,Pétion nagyon mérges lett, de eszébe sem jutott adolgot kapcsolatba hozni a fogoly nőkkel.Azonnal a helyszínre sietett, és kiadta a paran-csot, hogy lőjenek bele a tömegbe, mert nem hitta forradalomban - legalábbis abban nem, amitőellene terveztek. Különben is, a városnakegyáltalán nem hiányoznának az olyan emberek,akik a zavargásban résztvettek.És ekkor jött Alexandre Pétion második szív-béli megrökönyödése azon az éjszakán. Valakilesből rálőtt egy puskából, és a nagy kavarodás-ban még csak azt sem tudták megállapítani,hogy honnan jött a lövés. Szerencséjére azonbanő épp akkor hajolt le, hogy megnyugtassa a lo-vát, így a golyó épphogy csak súrolta a karját, ésa seb nem volt veszélyes. Ám az a kilőtt golyó a lelkén sokkal nagyobbsebet ejtett, mint a testén. Mert ez idáig - min-den kapzsisága ellenére - a nép jótevőjének képzelte magát, és úgy hitte, hogy ő népszerűbbPort-aux Crimes-ben, mint maga a császár.Mekkorát tévedett! Miután a tömeget szétzavarták, a sebesült Péti-on bement a Villa de Libertébe, hogy felmérje akárt. Kételkedés nélkül hallgatta Chamot törté-netét, miszerint egy jól öltözött férfi kopogtatottbe hozzá az oldalajtón, aki sürgősen beszélniakart vele. Chamot természetesen nem engedtebe. Kilépett, és maga mögött bezárta az ajtót,hogy ezzel is védje az épületet. Ekkor azonbanmegragadták, leütötték és
megkötözték. Amikorhosszú percek múltán valahogy sikerült magátkiszabadítania, azonnal meghúzta a vészharangot. Chamot tépett és véres külseje bizonyos fokigalátámasztotta az általa előadott történetet, ígyAlexandre elfogadta a hazugságokat és az irodákfelé vette az útját, hogy megnézze, mennyit vit-tek el abból a pénzből, amit ő a szegények nyo-morának enyhítésére szánt. És ekkor érte aznap éjszaka a harmadik meg-rázó élmény! A páncélszekrényét szétrobbantot-ták, és még az aprópénzt is magukkal vitték!Pétion a fogát csikorgatta, és bánta már, hogynem adott parancsot a csőcselék üldözésére. Felkellett volna koncolni valamennyi rűhes kutyát!Pétion gondolatban átkozta magában a feketé-ket; azt ugyanis biztosra vette, hogy ilyen gaz-ságban mulattok nem vehettek részt.Az éjszaka nagy része rendcsinálással telt el,amiben Chamot olyan buzgón vett részt, hogysenkiben fel sem merült a gondolat, hogy miértnem néz utána a foglyainak. Már csaknem reg-gel volt, amikor Pétion maga vette észre, hogy acellaajtó még mindig csukva van, pedig a többita csőcselék szinte kitépte a helyéből. Először eza felfedezés nagy megelégedéssel töltötte el, később azonban szöget ütött a fejébe.Rá két percre felfedezte a foglyok szökését, ésakkorát ordított, hogy az összes hivatalnok kiro-hant az irodájából. Pétion dühkitörése csaknem ahisztéria határát súrolta. Minden más tevékeny-séget felfüggesztett arra az időre, amíg üldözőcsoportokat szervezett és kikérdezték a kémei-ket. Senki nem látott és nem hallott semmit. Aváros központján lejátszódott zavargás hangjairaa legtöbben meglapultak a kunyhóikban.Alexandre Pétion meg volt győződve arról;hogy a két nő egyenesen visszament az egykoride Choissant kastélyba. Hová is mehettek volnamáshová? Meggyőződése egy ésszerű okon alapult: kétfehér asszony, akiket köröznek, nem juthatmessze a feketék és kreolok országában, könnyűlenne megtalálni őket. Csak akkor hagyhatják ela szigetet, ha
van elég pénzük, hogy valami aljascsempészt lefizessenek. Márpedig nekik vanpénzük. Claire asszony minden bizonnyal ismeria rejtekhelyet, ahová a férje a kincset dugta...Így aztán Pétion maga is odament az emberei-vel, akik átkutatták a romos kastélyt, hogy biztoslegyen benne, nagyon biztos; hogy ha a két nőmegjelenik ott, a kezébe kerüljenek.A házat ugyan üresen találták; ám ez épp az ellenkező hatást váltotta ki Pétionból, mint aztgondolta volna. Minél gondosabban kutattak,annál erősebb lett a meggyőződése, hogy Clairede Choissant ott van, figyeli őt, és nevet rajta.Emberei egyre növekvő vonakodása, hogy to-vább folytassák a keresést és hogy ott maradja-nak őrködni, megerősítette irracionális félelmét,hogy az asszony és a lány megfoszthatják őt a deChoissant-ek kincsétől. Ott hagyott két embert felvigyázni a környé-ket, ám ez egyáltalán nem nyugtatta meg. Ha azasszonyok pénzzel vagy saját testükkel megvesztegetik a két fickót, kijátszhatják őt!Eleinte elhessegette magától ezt a gondolatot,amikor azonban egyedül maradt, ez visszatért,sőt erősödött is. Furcsának tartotta, hogy egyet-len embere sem érzékeli a szökevények jelenlé-tét a kastélyban, csak ő. Lehet, hogy de Choissant titkos szövetségesei - akik pénzt remélnekaz özvegytől - máris lefizették az ő embereit?Ez a gondolat azonnal szöget ütött Pétion fejé-ben, és máris összefüggésbe hozta azzal a me-rénylettel, amit ellene követtek el. Valaki lesbőlle akarta lőni - azon az éjszakán, amikor azasszony okat megszöktették. Talán nem véletlenaz egybeesés. A lázadást de Choissant régi szö-vetségesei szervezték a foglyok kiszabadítására,és őt vagy azért akarták lelőni, hogy bosszút áll-janak a francia arisztokratáért, vagy pedig azért,hogy ezáltal az asszonyok szöktetése és a kincsmegszerzése a titokzatos alakoknak simább legyen. És ezen az estén, amikor a de Choissant-kas-télyból hazatért, még egy kellemetlen meglepe-tés várta. Chamot az orra elé tolta a levelet, me-
lyet egy küldönc hozott magától a császártól. Ésamikor elolvasta a kegyelmi parancsot, percekigcsak ült, és attól tartott, hogy megüti a guta.Hát hiába minden? A de Choissant-ek kincsemégsem lesz az övé? Valami titokzatos szerve-zet - sejtette is, melyik - szemet vetett a de Cho-issant-kincsre, és nyilván azért szabadították kiaz özvegyet és a lányt, hogy az elárulja nekik atitkot. És ezek az aljas életűek még azt is el tud-ták érni, hogy kegyelmi kérvényt csikarjanak kia császártól, mely kimondja, hogy a szóban for-gó személyek bántatlanul mozoghatnak Haitiszigetén, és bármikor szabadon távozhatnak.Kijátszották! Mire ez így megfogalmazódott benne, Pétionmár teljességgel el is hitte, hogy valami titokza-tos szervezet keze van a dologban. Sőt mi több,arra is rájött, hogy mindaz a hatalom és vagyon,amit eddig megszerzett, miért nem elégítette ki,miért érzett állandó ürességet. Azért, mert ilyes-mi megtörténhet! Mert megtörténhet, hogy vala-kik alattomosan kijátsszák őt és meghiúsítják aterveit! És ez újra előfordulhat bármikor. Csak egyfé-leképpen nem tehetik meg vele még egyszerugyanezt!
- Császár leszek! - motyogta Pétion. - A leg-hatalmasabb ember Haitiben! Ah-hoz azonban, hogy dédelgetett uralom terve-it megvalósítsa, rengeteg pénzre lenne szükség,hogy megnyerje magának a legbefolyásosabbaktámogatását. És ha megszerezné a de Choissant-ok legendás kincsét, lenne elég pénze. - Nem - motyogta - azért sem hagyom, hogyilyen könnyen meglépjetek! Dühösen összehajtotta a császár kegyelmi pa-rancsát, és a zsebébe gyűrte. Aztán magáhozvette a két pisztolyát, gondosan megtöltötte
azo-kat, és a kardot is felcsatolta az oldalára.A kegyelmi parancsról még nem tud senki. Ésha a szökevényeket véletlenül lepuffantja valakiszökés közben - arról ő nem tehet!Alexandre Pétion gonoszul elmosolyodott, éstudta, hogy nem fog remegni a keze, ha azasszony vagy a lány a pisztolya csöve elé kerül.De nem... Addig nem szabad megölni egyiket sem, amígki nem szedi belőlük a kincs rejtekének titkát!
6. Pétion haladéktalanul útnak indult. Bár a szolga,akinek megparancsolta, hogy nyergeljen fel szá-mára, igen furcsán nézett rá, és a Villa de Liber-té kapuőre is, egyikük sem mert szólni semmit.Az elöljáró arra gondolt, hogy mégsem egye-dül kellene menni; jól jöhet egy hűséges segítő,ha esetleg kínzással kell kiszedni Claire de Choissant-ből a titkot. - Hol van Chamot? - kérdezte. A kapuőr a homlokát ráncolta.
- Tíz perce sincs, hogy ellovagolt valahová...Pétion meghökkent. - Hová ment ilyenkor lovon? A fickó csak a vállát vonogatta. - Én nem tudhatom, monsieur. Nekem nemmondott semmit. Pétion nem foglalkozott tovább Chamot-tal.Sohasem volt gyáva ember, nem félt magábankilovagolni a városból az éjszaka közepén. Mégakkor sem, ha az a múltkori merénylő les rá va-lahol...
Mivel biztosan tudta, hogy Claire de Choissantott van a kastélyban, és hogy a találkozás kette-jük között elkerülhetetlen lesz, nem is mérgelő-dött, amikor észrevette, hogy az emberei a ka-pusházban alszanak. Meg sem állt, hogy leszidja őket. Mi értelmelett volna? Valószínűleg a sors rendezte így,hogy ne legyenek tanúk, amikor kivallatja azasszonyt, s aztán lelövi, mint egy kutyát.Pétion nyugodtan körbelovagolta a házat;majd a lovát bekötötte az üres istállóba. Ezutánbement a házba.
- Clairé de Choissant! - kiáltotta bele a sötét-ségbe. - Tudom, hogy itt bujkál, és ha nem jönelő, magára gyújtom a házat! Semmi válasz, még visszhang sem érkezett.Hangja végighullámzott a régi, romos házon, ésaz mintha elnyelte volna. Alexandre a homlokátráncolta. Bár a figyelmeztetésre senki sem jöttelő, ő minden izében, porcikájában érezte a szö-kevények jelenlétét. Valóban rájuk kellene gyújtani a házat?Nem, előbb találkozniuk kell, szemtől szem-ben, s megtudnia a kincs rejtekhelyének titkát!Szisztematikusan elkezdte ismét végigkutatnia házat. Mire végzett, a hold már nagyon alacso-nyan járt, és Pétion meggyőződése mintha egykicsit gyengült volna. Mélyen bent fellobbantbenne a félelem apró lángja, hogy hátha őrült éscsak kitalálta az egészet, megcsalják az érzékei,és senki sem rejtőzködik a kastélyban. Nem! Egyszerűen nem hiheti azt, hogy Claire deChoissant nincs a házban. Itt kell lennie valahol!Pétion lerohant a lépcsőn, megállt a bejárati ajtóban, és visszanézett a ház belsejébe. Jó, lehet,hogy Claire de Choissant nincs a házban, de ak-kor is itt kell lennie valahol a közelben!Pétion megfordult, és a távoli kápolna irányá-ból egy
magányos alakot pillantott meg a hold-fényben a ház hátsó bejárata felé közeledni. Egykarcsú, nyúlánk, ruganyos léptű, barna hajú nőt... Nem Claire de Choissant volt az.Hanem a nevelt lánya, Solange!Alexandre Pétion farkasszerűen elvigyorodott,és megnyalta a száját...
7. A kutya vonítása jobban zavarta Solange-t, mintazt először gondolta volna. Igazat mondottFrancois-nak; valóban nem félt, de a kutya hang-ja egészen felkavarta a lelkét.Neki is volt egy kiskutyája, egy farkaskeverék,amit még Kubáról hozott magával a Chavez-bir-tokról. A huncut szemű Pedro Chavez ajándé-kozta neki a pár napos, vinnyogó kis jószágot,engesztelésül, mert ő nagyon zokon vette, amikor a fiú búcsúzásképpen meg akarta csókolni.La Tulipe-nek nevezte el, mivel ez volt a leg-butább név, amit Solange ki tudott találni. Hiszen egy kutyát bármiféle virágról elnevezniolyan mókás és ugyanakkor olyan buta dolog.Az állat selymes, fekete szőrű, vékony hangonvinnyogó kis jószág volt, amikor kapta, és kö-lyökkutya korában éppen belefért Solange kezébe. Azonban egy fél évvel késő b csaknem akko-rára nőtt, mint egy kifejlett farkas. Ha Solangemagával vitte sétálni a közeli rétre, a fekete bőrűparasztok, akik általában rossz szemmel néztekrá - akárcsak bármelyik fehérre - kitértek az útjából.
Nagyon szerette azt a hűséges és okos állatot,és sírt, amikor Louis bácsi közölte, hogy miveltitokban kell szökniük, a kutyát nem vihetik magukkal. Most, hogy hallotta a vonyítást, egyszerűen aza kényszerképzete támadt, hogy La Tulipe az. Éslehet, hogy La Tulipe volt az a fekete kutya, amia sírnál megijesztette őket? Nem, nem fogok semmi őrültségre gondolni;döntötte el Solange, és szemét a földre szegezvelépkedett a ház felé. így aztán Solange az istállók mellett surranóárnyat sem láthatta, és amikor egy hatalmas árnyék vetült elé a hold fényében, csaknem felsikoltott ijedtében. Aztán amikor meglátta, hogy ki az a hatalmastermetű, fekete bőrű férfi, aki oly váratlanul kilé-pett eléje, a torkában lüktető sikolyból csak egyhalk nyögés lett. - Chamot, ön... A tohonya néger meglódult, a karjánál fogvamegperdítette a lányt, és hátulról megragadta;jobb karját Solange dereka köré fonta, hatalmasbal mancsával pedig a torkát markolta meg,mintha meg akarná fojtani.
- Hol van a kincs? - dörmögte Chamot.
TIZEDIK FEJEZET Küzdelem az éjszakában
1. Amikor Pétíon megpillantott Solange de Lafer-gier nyúlánk alakját a holdfényben, csaknem fel-kiáltott örömében. Hát mégis van Isten! Ha a lány itt van, a közelben lesz Claire deChoissant is! Isteni sugallat volt, hogy nem bíztaa dolgot a lusta és minden bizonnyal kabzsi embereire, hanem személyesen jött ide éjszakának idején! Egyenesen zseniális! Ez a találkozás és az ő győzelme elrendeltetett.Alexandre Pétion lelki szemei előtt máris lepe-regtek, hogy mit fog művelni a lánnyal és azasszonnyal, ha nem akarják elárulni neki a titkot.Ha madame de Choissant nem beszél jószántá-ból és a kínzásokkal dacolni próbál, akkor a ne-velt lányán keresztül fogja szóra bírni.Claire de Choissant nyilván képtelen lesz majduralkodni magán, ha azt látja, hogy a nevelt lá-nyát megerőszakolják! Egész biztosan elárulja atitkot, hogy a lány megmeneküljön a megbecste-lenítéstől. Pétion gonoszul elmosolyodott.Azért ha megvan a kincs, nem kizárt, hogy akis fehér lány úgysem ússza meg! - Miért is ne? - motyogta Pétion. - Hadd is-merje csak meg a csinos kis Solange azt az ér-zést, amit az én anyám érzett harmincnyolc évvel ezelőtt... amikor a gazdája leteperte és a ked-vét lelte benne... Azonban amikor kilépett volna a ház árnyéká-ból, hogy a közeledő lányra rontson, olyasmitörtént, hogy még a sokat próbált Pétionnak isföldbe gyökerezett a lába a meglepetéstől.Az istálló mögül egy hatalmas, sötét árnyékugrott a lány elé, és a következő pillanatbanme
gragadta, és magához szorította.Pétion legalább ötven lépésre lehetett azesettől, a csendes éjszakában tisztán felismerte afickó mordulását. - Hol van a kincs? És Pétion ökle összeszorult, mert e pillanatbandöbbent rá, hogy hová lovagolhatott el Chamotváratlanul a Villa de Libertéből éjszakának idején...
2. Mihelyt Solange néhány lépésre eltávolodott asírtól, Francois minden figyelmét a feladatárafordította; próbálta olyan gyorsan megtölteni asírt földdel, ahogy csak tudta.A halottak iránti tisztelet nagyon szép dolog,gondolta, de az é őkről való gondoskodás mégszebb. Francois biztos volt benne, hogy ha Clai-re de Choissant tudná, mi történik a porhüvelyé-vel, valószínűleg sokkal jobban szeretné, hogy anevelt lánya biztonságban legyen, mintsem hogya testét lassan és méltóságteljesen fedjék be földdel. Szerencsére Solange lassan sétál, gondoltaFrancois, mialatt széles mozdulatokkal a földetlapátolta. Ha sietve befejezi a munkát, még utol-érheti a lányt, mielőtt beér a házba.Valóban, Solange csak akkor érte el a bozótosszélét, amikor Francois éppen az utolsó lapát föl-det dobta a sírhalomra. A férfi megkönnyebbültsóhajjal visszavitte a lapátot és az ásót a kamrá-ba, bezárta az ajtót, és sietve megindult a ház felé.
Már szinte félúton járt, amikor elfojtott nyö-gést hallott és ugyanakkor egy mély hangú dör mögést. Egy idegen férfi hangját! Mielőtt teljesen felfoghatta, hogy mi is történ-hetett, Francois már lélekszakadva rohant végigaz ösvényen. Teste ösztönösen reagált a veszély-re, annak ellenére, hogy még fogalma sem volt,mit fog tenni, ha odaér. Az agyában csak egyetlen kétségbeesett kér-dés ismétlődött: - Merre? Merre? Merre van? Hirtelen éles sikoly hallatszott a ház hátsó be-járata felől, és Francois önkéntelenül arra rohant.A következő pillanatban meglátta Solanget,amint egy hatalmas termetű néger férfi szorításá-ban vergődik. Francois-nak eszébe sem jutott, hogy pisztolyis van nála, csak rohant, ahogy tudott.Azonban ő még legalább száz méterre járt,amikor az istállók mögötti erdőből egy nagy tes-tű, fekete fenevad rontott ki, nagyot ugrott, ésahogy leérkezett, villogó agyarait összecsattan-totta a férfi lábában, a csizma fölött. Chamot fáj-dalmas ordítást hallatott, és nagyot rúgott a lábá-val, de a dühösen morgó állatot nem tudta lerázni. A farkasszerű fenevad állkapcsai bezárultak,és olyan kitartóan marcangolta a lábat, mint egybulldog.
- La Tulipe! - sikoltotta Solange boldogan,amikor a szája szabaddá vált, és felismerte a kutyáját. Chamot elengedte a lányt, és a derékövéhezkapott. Egy pisztoly villant a lenyugodni készülőhold bizonytalan fényében, és fülsiketítő dörre-nés hallatszott.
- La Tulipe! - sikoltotta kétségbeesetten alány, és még saját szorongatott helyzetéről ismegfeledkezett. A lövés talált, az állat hangtalanul rogyottössze, és Chamot ismét felordított, amikor az ál-lat a súlyánál fogva egy nagy darab húst kiszakí-tott a lábából; mivel La Tulipe még halála pilla-natában sem nyitotta szét az állkapcsait.Chamot előtt egy pillanatra elhomályosult a vi-lág, és amíg a saját fájdalmával foglalkozott,elengedte Solange-t, és nagyot rúgott a mégmeg-megvonagló kutyába. Solange sikoltva ellökte magát a fogvatartójá-tól, és ugyanebben a pillanatban ért odaFrancois, mint valami dühöngő bika. Egy csep-pet sem próbálta fékezni a rohanását, és úgy ve-tette rá magát Chamot-ra, mintha magával akar-ná sodorni métereken keresztül.Mindkét férfi a földre zuhant az erős ütés hatá-sára, és vad hevességgel birkózni kezdtek.Solange egész testében remegve állt, és úgymeredt a vonagló kutyára, mintha kísértetet lát-na. A szerencsétlen állatnak csaknem szétron-csolta a fejét Chamot közelről leadott lövése, ésmár alig lehetett benne élet. És a lányt annyiramegdöbbentette az elveszettnek hitt állat várat-lan felbukkanása és utána a még váratlanabb ha-lála, hogy egész testében remegett és mozdulnisem bírt, pedig Francois és Chamot ott birkóztaka földön szinte karnyújtásnyi távolságra.Ez az egész olyan rémes volt a lány számára,hogy mást nem tudott tenni, csak állt, állt, resz-ketett, meredt szemmel bámult hol a kiszenvedőkutyára, hol a férfiakra, és amikor a torkában re-megő sikoly végre szabad utat kapott, mindeniszonyatát és félelmét beleadta a sikoltásba.Hogy miként került ide Chamot, azt nem tud-ta, de hogy miért, az a férfi kérdéséből egyértel-mű volt. "Hol van a kincs?" Hát ezért segített nekik a szökésben Chamot!Mert neki is a de Choissant-ek kincsére fájt afoga, és biztosra vette, hogy ide fognak jönni akastélyba.
Miközben Francois élet-halál harcot vívott abivalyerős feketével a földön hemperegve, alány fejében furcsán gőzölögtek ezek a gondolatok. És miközben már rekedtre sikoltotta magát,egy mindennél sürgetőbb gondolat vert gyökereta többi között. Segítenem kell! Igaz, hogy Francois meglepte Chamot-ot a vadlerohanással, és a néger férfi lábából egyfolytá-ban patakzott a vér, ám a kettejük közti súlyéserőkülönbség oly nagy volt, hogy hamar fordulta kocka.
3. Francois Marchand nem volt gyenge ember, és atengeren töltött évek megedzették a karizmait,ám mindezek ellenére mégiscsak egy kereskedővolt, egy békés úriember, aki ritkán kényszerültarra, hogy ökölharcot vívjon egy megveszeke-dett ellenféllel. Ráadásul két napja nem evettszinte semmit, és a temetés is nagyon elfárasztotta.Chamot viszont rabszolgának született, az ekeszarvánál combosodott, és miután a forradalom"előestéjén" több társával együtt megszökött agazdájától, a Montre entre los Rios csúcsa tövé-ben a vad hegyek között a saját keze munkájávalkellett megteremtenie a mindennapi betevőrevaló pénzt. És ekkoriban még a rablástól sem ri-adt vissza. Egész élete a vadságról és az erőszak-ról szólt, és nem egyszer a puszta öklével kellettmegvédenie az életét. Most hamar úrrá lett a meglepetésén és a fáj-dalmán, és pillanatokon belül maga alá gyűrte azellenfelét. S ahogy Francois hanyatt fekve hevert, ő szétvetett lábakkal ráült a derekára, és kéthatalmas öklével úgy ütötte-verte a kiszolgáltatott férfit, mint egy cséphadaró.Solange iszonyodva hátrált, és már sikoltanisem tudott.
Nem! Még ha meg is kell halnia, nem hagy-hatja, hogy Chamot megölje azt a fiatalembert;aki az életét kockáztatja miatta!Solange egy pillanat alatt tudta, hogy mit kelltennie. Berohant az istállóba, felragadott egy tö-rött kerékkötő rudat, és vissza akart rohanni;hogy hátulról fejbe vágja alkalmi fegyverével ahatalmas feketét. Máris meglódult a verekedők felé, ám mielőttegy újabb lépést tehetett volna, rá kellett döb-bennie; hogy mégiscsak tud sikoltani!Mert az istálló árnyékából Alexandre Pétionbukkant elő... Az elmúlt napok feszültsége, a félelem, a me-nekülés izgalma, a gyász, a fájdalom, a kiszol-gáltatottság, és mindazok az érzések, melyeknekeddig erős lélekkel ellen tudott állni, most mindegyetlen dologban koncentrálódtak: AlexandrePétion diadalmas alakjában. Solange nem tehetett róla, de nem bírta to-vább. Ahelyett, hogy a súlyos kerékkötő rúddalPétionra támadt volna - egyszerűen elájult.
4. Chamot az első alkalomtól eltekintve, amikor LaTulipe beleharapott a lábába, hang nélkül küz-dött, és most már nem csépelte az ellenfelét, ha-nem a nyakát szorongatta. Francois még mindignem tudott szabadulni kiszolgáltatott helyzeté-ből, de egykönnyen nem adta fel a küzdelmet.Egy jól irányzott csapással erősen megütötte avicsorgó feketét, és Chamot szája felrepedt, mintegy érett paradicsom, egy másik sikeres ütés pe-dig a szeme alját érte. Azonban a fekete márnem figyelt másra, csak a saját két kezére, ame-lyek Francois-ból próbálták kiszorítani a levegőt,és a lábaira, amelyekkel teljesen leszorította aföldre ellenfele testét. Amikor Francois észrevette, hogy hiába üti azellenfelét, a kezeit megpróbálta Chamot keze alácsúsztatni, hogy lazítson a szorításon a
torkán.Ugyanakkor megkísérelt kibújni a hatalmas súlyalól, hogy kezdeti előnyét visszaszerezze. Azon-ban már szinte azt sem tudta, merre van a föld ésmerre kellene kibújni, a karjai pedig gyengék ésernyedtek voltak. A fülében dübörgő vér hang-ján és mellkasában egyre növekvő fájdalmon ke-resztül megállapította magában, hogy a hold na-gyon gyorsan lenyugodott, mert már majdnemolyan sötét volt körülötte, mint a titkos alagút-ban. A következő pillanatban azt érezte, hogyzuhan, de hogy a földre, vagy a halál feneketlenszakadékába, azt már nem tudta eldönteni.
5. Alexandre Pétion egészen addig bénultan álltamíg a lány be nem szaladt mellette az istállóba.Ám amikor Solange ismét megjelent egy töröttrúddal a kezében, a mulatt elöljáró észbe kapott.Még a pisztolyát sem kellett előhúznia, a lány apuszta látványától elájult. A mulatt döbbenten meredt először a lehanyatló lányra, aztán vissza a küzdelemre.Egymás után érték a meglepetések. Először isaz, hogy Claire de Choissant nevelt lánya egye-dül sétálgat az éjszakában. Másodszor Chamotváratlan megjelenése. Aztán a kutya, majd pedigaz idegen férfi, aki hiába kente be az arcát ko-rommal, a holdfény látni engedi, hogy valójábannem néger, hanem fehér ember. Mi történik itt? Pétion fejében dühösen kavarogtak a gondola-tok, csaknem olyan dühösen, mint a lelkében azindulatok. Csak nézte, nézte Chamót és az idegen fehérember küzdelmét, és hirtelen megvilágosodottelőtte minden.
Az idegen férfi nyilván annak a "titkos szerve-zetnek" a tagja, amely a lázadást és a foglyok ki-szabadítását intézte. Chamot pedig... Pétion úgy érezte, fel kell robbannia a dühtől.Mert e pillanatban megértette, hogy mit keresitt Chamot, és még sok más dolgot is megértett.Chamot, akit ő emelt ki a koszból és a mo-csokból és akire úgy gondolt, mint a leghűsége-sebb, legmegbízhatóbb emberére, csúfosan be-csapta és kijátszotta őt. A lányhoz intézett kérdé-séből egyértelműen kiderül, hogy mit keres itt. Őis meg akarja szerezni a kincset. Méghozzá ön-magának!
- Aljas, szemét! - morogta Pétion az orra alatt. És most, ahogy a birkózásban felülkerekedő,hatalmas embert nézte, egyszerre csak nem bírtamegérteni, hogyan is bízhatott meg mulatt létéreegy átkozott szurtos képűben!? Hiszen ezekmind az ő vesztüket akarják! Arra persze jókvoltak a kreol testvérek, igaz, hogy megszabadít-sák őket a rabszolgasorból? Akkor még jók vol-tak a mulattok, hogy megszervezzék az egészforradalmat, és lemészárolják a fehér, franciaurakat, hogy a szegény feketéknek ne kelljen ál-lati sorban élniük? Hát ez a hála! Csalárdság, árulás, aljasság! -Ilyenek ezek mind! Az a pofátlan Henri Chris-tophe bujtogatja őket északon, ezek a fekete bar-mok meg minden maszlagot bevesznek és azt hi-szik, hogy egyedül is el tudnák vezetni az orszá-got a mulattok nélkül is! Ostobák, árulók, gyilkosok!
Alexandre Pétion előtt vörös ködben úszott avilág. Most aztán valóban közel járt ahhoz, hogymeg üsse a guta! És miközben levegő után kapkodva próbáltvalami szilárd támpontot találni, még egy mo-mentum eszébe jutott, és majdnem felordítottrettenetes dühében. Amikor szétverték a Villa de Libertét megro-hamozó ostoba csőcseléket, és őt meglőtték,meg mert volna esküdni arra; hogy a Villa egyikemeleti ablakából jött a lövés. És még mintha azegyik ablakban a függöny is mozgott volna egykissé... És abban a pillanatban a Villában mindösszeegyetlen ember tartózkodott, aki a merényletetelkövethette. Pétion úgy hördült fel, mintha szíven döfték volna. - Chamot... A vörös ködön keresztül valahogy felragadta aföldről a törött kerékkötő rudat, és támolygó lép-tekkel indult meg az áruló felé.
6. A kapu melletti őrbódéban a két őr békésen dur-molt, amikor Chamot megérkezett, és még arrasem ébredtek fel, amikor percekkel később Péti-on is belovagolt a kapun. Igazán békésen szunnyadtak, és ehhez hozzá-járult az a kancsó bor is, amit az egyikük hozotta közeli faluból sötétedés után.Solange első sikolya ébresztette őket, és úgyugrottak fel mindketten, mintha kígyó mart vol-na beléjük.
- Mi volt ez? - morogta idegesen az egyik. -Egy női sikoly... Micsoda kísértetjárta hely!A társa megborzongott.
- Biztosan csak a szél süvített a kéményben -rebegte, amit órákkal ezelőtt Pétion mondott.- Az eszed tokja! Mindketten feszülten hallgatóztak, majd mind-ketten megrezzentek, amikor valahol a közelbenlövés dörrent. Ekkor lőtte le Chamot a kutyát.- Mi a fene... - Ez... egy lövés volt.
- Erre én is rájöttem! - idegeskedett a másik. - Menj ki, nézd meg, mi történik! - Én? - horkant fel az alacsonyabbik. - Menj ki te! Újabb női sikoly; ezúttal olyan iszonyodó ésolyan kitartó, mintha soha nem akarna abbamaradni. A két férfi döbbenten meredt egymásra. A ma-gasabbik idegesen szorongatta a védelmezőamulettjét. - Kísértetek...
- Olyan ez a sikoly; mintha Saut de Eau szel-lemszakadékából hangzana... A magasabbik nem bírta tovább, kirántotta apisztolyát, és felugrott.
- És ha az a nő sikolt, aki miatt itt vagyunk?Ha elszalasztjuk, Pétion a fejünket veszi!A társa egy pillanatig habozott, de aztán a fő-nöke büntetésétől való félelme erősebbnek bizo-nyult a babonás rettegésnél. Ő is pisztolyt rántott. - Gyerünk! Mindketten kirohantak az őrbódéból, és az is-tálló felé indultak, ahonnan a hangokat hallották,és ahol bizonytalan mozgást észleltek.
7. Amikor Pétion a földön küzdők mögé ért, Cha-mot még mindig az ellenfele hasán lovagolt, ésahogy kidagadó izmokkal előrehajolt, széles ke-zeit még mindig a férfi torkán tartotta. Az arcána vér feketén csillogott a halvány holdfényben,és a szemei őrült fénnyel lobogtak olyan volt,mint valami groteszk maszk. Francois kezei a fe-kete csuklókat markolták, de ahogy a férfi lassanöntudatlanságba süllyedt, az ujjai is szétnyíltak.Szája kétségbeesetten kapkodott levegő után. - Chamot! - hörögte Pétion, és megcélozta agyapjas fejet a rúddal. Most megdöglesz, te fe-kete kutya! Chamot oldalra kapta a fejét, és a szeme fehér-je szinte vakítóan villant az éjszakában. Azon-ban mire szólhatott vagy védekezhetett volna, akegyetlen ütés már a fején csattant. Pétion csakannyit várt ki, hogy Chamot felismerhesse őt;hogy tudja, ki lesz a gyilkosa.Iszonyatos ütés volt, mely messze meghaladtaPétion normális erejét. Szinte nem is ő ütött, ha-nem az a démon, mely megszállta a testét, ami-kor rádöbbent az igazságra. Iszonyú gyűlöletetérzett az ellen, akit ő tett gazdaggá, akit ő emeltki szinte az
állati sorból, és aki képes volt kiját-szani őt és lesből az életére törni.Lassan, több ütéssel akarta péppé verni a fickófejét, hogy ne haljon meg egyből, hogy a halál-tusájában legyen ideje rádöbbenni, hogy milyenhelytelen dolgot cselekedett, hogy legyen idejemegérteni, milyen ostoba volt, amikor ki mertehívni maga ellen a sorsot Alexandre Pétion sze-mélyében. A gyűlölet azonban annyira elvakította Péti-ont, hogy elvétette a célt. Az ütés Chamot kopo-nyaalapját érte, lecsúszott a nyakára, eltörte acsontot; és kettészakította a gernicvelőt. Chamotfeje azonnal hátracsuklott valami lehetetlen hely-zetbe, szája csodálkozva kinyílt, de ez inkábbnevetséges volt, mintsem félelmetes. Halála pil-lanatában elengedte Francois nyakát, és hatal-mas teste rángatózva hanyatlott a földre.Pétion felordított diadalában és vad haragjá-ban, amiért Chamot ilyen könnyen és gyorsanbevégezte. És e pillanatban lövés dörrent. A golyó szintesúroltá Pétion nyakát, de végül is elhibázta. Akapu felől két futó alak közeledett. - Monsieaur Pétion! - sikoltotta az egyik alakhalálra rémülten. - De jó, hogy nem találtam el...Mit csinál ön itt ebben az órában?Pétion eldobta a rudat, és mindkét kezévelmáris a pisztolyai után kapott. - Átkozott négerek! - motyogta. - Le akarta-tok lőni, mi? Védelmezitek a vezéreteket? - Véletlen volt! - kiáltotta a magasabbik fic-kó, és megtorpant. - Mi vagyunk azok... Gastonés Jean-Pierre! Nem lőttünk volna önre, ha látjuk, hogy ön az, monsieur Pétion!A mulatton azonban már annyira elhatalmaso-dott a feketék iránti düh és gyűlölet, hogy nemlehetett józanságra bírni.
- Chamot kinyúvadt - motyogta. - Menjetekutána a pokolba!
Először az egyik pisztolyát lőtte ki, aztán amásikat. Nem is nagyon célzott, mégis találtmindkét lövése. A két férfi csaknem egyszerrehanyatlott a földre. Pétion először az istállónál heverő lány felépillantott, aztán le a fehér férfira, akin részbenmég mindig rajta feküdt Chamot mozdulatlan teste. A mulatt idegesen megnyalta a száját. - És most beszélgetünk - morogta. - Hol vanClaire de Choissant? Hol van a kincs?
TIZENEGYEDIK FEJEZET Patthelyzet
1. Pétion megvizsgálta a mozdulatlanul heverőfranciát, látta a nyakán a vörös foltokat, amitChamot fojtogatása eredményezett. Az illetőnem mozdult, nem is lélegzett.Pétion megbökte az egyik pisztolya csövével;semmi reakció. A mulatt dörmögve otthagyta, és a lányhoz in-dult, hogy felpofozza az ájulásból, és közben in-gerülten nézelődött. Claire de Choissant-ot seholsem látta. Az a gyáva asszony nyilván elbújt va-lahol, amikor a sikoltásokat és a lövést meghal-lotta. De majd előkerül, ha meghallja a kedveskis Solange agonizáló sikolyait és rimánkodását.Francois úgy érezte, mintha órákon keresztülzuhant volna egy mély, soha véget érni nem aka-ró szakadékba. Ám egyszerre csak úgy érezte,hogy a
zuhanása véget ért, lehullott a szakadékaljára, és bár az ütközés erejét nem érezte, min-den porcikája úgy sajgott, mintha valóban nagymagasságból leesve ütötte volna meg magát.Francois lassan ocsúdott, és bár a látása nemakart kitisztulni, fájdalmas lélegzetvételekkelszedte a levegőt. Valami súlyt érzett a mellén, ésamikor odanyúlt, Chamot tohonya testét tapin-totta ki, és az ujjai ragacsosak lettek a vértől.Hirtelen rádöbbent, hogy hol van és mi történtvele. A hatalmas négerrel verekedett, és veszített... De mégsem halt meg, mint ahogy azt előszörképzelte. Hirtelen rémület markolt a szívébe. Nagy len-dülettel felült.
- Solange! - lihegte. - Fusson! Bújjon el!A látása nem tisztult ki teljesen, de nagyjábólki tudta venni a dolgok körvonalait.Mi történhetett? Látta a közelében a kutyát szétlőtt koponyával,és látta Chamot kilőtt pisztolyát. Valamivel távo-labb még két test hevert: Vajon azokat is lelőt-ték? De kicsoda? Futó lépteket hallott. Egy vékony férfi közele-dett futva az istálló felől két pisztollyal a kezé-ben, és az orra alatt franciául szitkozódott.Francois - bár még rettenetesen kába volt -ösztönösen előrángatta a csizmájából az egyikpisztolyát; és a közeledő idegen felé tartotta.Hogy miért nem használta a fegyvert korábbanChamot ellenében, azt maga sem tudta.Homályosan látta, hogy a felé futó fickó egy mulatt. - Állj! - hörögte.
A mulatt dühösen megtorpant, és olyan rondánszitkozódott, hogy rossz volt hallgatni. Viszontmindkét pisztolyát fenyegetően tartotta a féligfekvő, félig ülő, ájulással küzdő Francois felé. - Hol... hol van Solange? - kérdezte a fiatalember.
- Hol van Claire de Choissant? - kérdezettvissza dühösen a férfi. Egy percig bizonytalanul meredtek egymásra.A lány miatt érzett aggodalom egyre rohamosab-ban térítette észhez Francois-t a kábulatból. - Hol van Solange? - ismételte. - Hol a lány? - Hol van Claire de Choissant? - tartott ki ma-kacsul a férfi a rögeszméje mellett. - Hol a kincs?
- Kicsoda maga? - akarta tudni Francois. - Maga kicsoda? - vágott vissza a mulatt.Miközben egymást bámulták, egy pillanatrasem engedték le a pisztolyukat; Pétion mindket-tőt mereven tartotta.
- Ostoba helyzet - morogta Francois. - Azzalazonban mit sem jutunk előbbre, ha válaszok he-lyett újabb kérdéseket teszünk fel egymásnak.
2.
- Ha meghúzza a ravaszt - sziszegte Pétion fe-nyegetően - bármily jól céloz is, biztosíthatom,hogy a halálom előtt még nekem is lesz annyierőm, hogy begörbítsem az ujjamat.Pontosan tudta, hogy percekkel ezelőtt mind-két pisztolyát kilőtte a két odarohanó feketére,de a fiatalember ezzel szemmel láthatóan nincstisztában. Az ő fegyvere viszont minden bi-zonnyal töltve van, tehát csak egy esélye marad:ha blöfföl, és úgy tesz, mintha ő is bármikor lőhetne. Miközben beszélt, dühösen átkozta magát.Amikor megvizsgálta a fiatalembert és halottnakhitte, magához kellett volna venni a pisztolyát.Vagy újra tölteni a sajátját. Hogy lehetett ilyenfelületes? Francois a szabad kezével nagy nehezen leta-szította magáról Chamot merev tetemét, és mi-közben egy pillanatra sem vette le a szemét azellenfeléről és a pisztolyát sem fordította el, fel-tápászkodott.
- Tudja, mit, monsieur? - szólalt meg halkanPétion. - Alkut ajánlok. Felváltva tesszük fel akérdéseinket, és felváltva válaszolunk rájuk. Ésha lehetséges, megpróbáljuk elrendezni a né-zeteltérésünket anélkül, hogy meghúznánk a ra-vaszt és véget vetnénk egymás életének... Remé-lem, ön úriember, és betartja a játékszabályo-kat... és mivel én magam is úriember vagyok,átengedem önnek az első kérdés lehetőségét...Francois idegesen nézelődött, de addigra már ahold teljesen lenyugodott és a szikrázó csillagokfénye kevés volt ahhoz, hogy meglássa, akit a te-kintetével keresett. Érezte, hogy a gyomra össze-szorul az idegességtől; nagyon féltette a szegénykislányt.
- Hol van Solange? - préselte ki magábólszinte sziszegve.
- A válaszom: ott fekszik a földön az istállómellett... Hohó, fiatalember! Ezt az utolsót azért kiáltotta, mert Francoismáris mozdult volna, hogy odarohanjon. Ám akiáltásra, és a fenyegetően megemelkedő kétpisztoly láttán a fiatal férfi megtorpant, csak aszemét meresztette az istálló felé. És mintha látnivélte volna a lányt.
- Mi van vele? Él? Ugye, nem... - Nyugalom! - morogta Pétion. - Ön áthágja aszabályokat, amiben megegyeztünk, monsieur!Túl sok kérdést tesz fel egymásután. Elfelejti ta-lán, hogy most én következem?
- Él? Legalább ennyit mondjon meg, kérem! - Csak elájult - morogta Pétion. - Nem bán-totta senki. Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Éppazért indultam, hogy felélesszem. - Akkor... nem lehetne magához téríteni, ésazután folytatni ezt a kis játékot? - Nem, monsieur! Mindent a maga idején.Most én kérdezek.
- Odamegyek! - határozta el magát Francois.- Akkor is, ha lelő!
- Ostoba! - kiáltotta feldühödve Pétion. - Haegy lépést mer tenni, szétlövöm a fejét! - Nem érdekel a fenyegetése, akkor meghalmaga is.
A mulatt vállat vont.
- Jó. Akkor mindketten meghalunk. Én jól fo-gok célozni... de ajánlom, hogy ön is pontosancélozzon, mert ha nem öl meg az első lövésre,félholtan is a lányhoz vonszolom magam, ésbosszúból a maga ostobaságáért... végzek vele is! - Még egy szó, és...
- Ugyan már! - dühösködött Pétion. - Azzalsemmit sem segít rajta, ha megöleti magát, mon-sieur! Jól gondolja meg! Francois még mindig sípolva szedte a levegőt,és érezte a nyomást a mellkasán. Ment volna fel-éleszteni a lányt, ám azt valóban belátta, hogy haő lelöveti magát, azzal a lehető legrosszabbatcselekszi Solange szempontjából. - Kérdezzen! - suttogta. - De könyörgöm... nehúzza az időt!
- Nem én húzom! - háborodott fel Pétion. -Én már rég feltettem volna a kérdéseimet, hamaga értelmesen viselkedik. - Kérdezzen! A mulatt nem habozott.
- Hol van Claire de Choissant? - Meghalt. Épp a kápolnától jöttem... a sírkert-ben temettem el.
Pétion úgy érezte, nem kap levegőt, pedigChamot acélos ujjai nem is az ő nyakát fojtogat ták.
- Meghalt? - visszhangozta. - Már el is temették? Francois bólintott, és most először vette szem-ügyre a mulattot. - Kicsoda maga?
- Alexandre Pétion, Port-aux Crimes körzetielöljárója. És maga? A Fiatalember sóhajtott.
- Francisco... - Majdnem megmondta az igazinevét, de időben elharapta. - Francisco Garcia,kubai kereskedő. A mulatt szeme megvillant:
- Spanyol, mi? Egy fenét! Én inkább franciá-nak gondolnám!
- Gondoljon, amit akar! Elég a kérdezőskö-désből... most már nem akadályozhatja meg,hogy odamenjek, és... - Egy lépést se! Francois-t azonban már nem lehetett visszatartani.
- A francba magával! Folyamatosan szemmel tartva a mulattot meg-indult a lányhoz. Pétion fenyegetően emelgette a pisztolyait,mintha lőni akarna, de nem húzta meg a ravaszt,mivel lőni úgysem tudott volna üres pisztolyokból.
- A francba magával! - hangsúlyozta ki azutolsó szót sziszegve. Nézze meg a lányt, énaddig megnézem az egyik emberemet!A fondorlat bejött. Miközben Francois aggód-va lehajolt Solange mellé, a mulatt odalépett akét feketéhez, és szintén lehajolt. Pár másodperccel később elégedetten egyenesedett fel.Most már neki is volt töltött fegyvere!
3.
- Solange! Solange, kérem, térjen magához!A biztatásra és a gyengéd paskolásra a lánylassan ocsúdott, aztán kinyitotta a szemét. - Hol vagyok? Hol van... Chamot?A férfi a karjaiba vette a lány felsőtestét, és azarcát cirógatta. A pisztolyt még mindig a kezé-ben tartotta, de a nagy aggódástól szinte minden-ről megfeledkezett, s a fegyver csöve nem a mu-lattra, hanem a föld felé irányult. - Nincs semmi baj, gyermekem, semmi baj...Minden rendben lesz, ó szegénykém, mennyiresajnálom! Nem lett volna szabad egy pillanatrasem magára hagynom. Az én hibám...Solange megnyalta kiszáradt ajkait. - Meg... megölte? - A kérdés egyértelműenChamot-ra vonatkozott.
- Nem én - felelte a fiatalember. - Hanem...Torokköszörülés hallatszott tőlük pár lépésnyi-re, és amikor Francois odapillantott, a mulattotlátta. Sugárzott valami különös diadal a barnaarcról, és a férfi ezúttal nem két pisztolyt fogottrá, hanem csak egyet. És az a két díszes marko-latú fegyver, melyekkel nem sokkal korábban fe-nyegetőzött, most az övébe tűzve nyugodott. - Igen - szólalt meg Pétion elégedetten, ami-kor látta, hogy a fiatalember arcán csodálkozásfut végig. - Becsaptam önt. Üres fegyverekkeltartottam sakkban, monsieúr... ám biztosíthatom,hogy ez a pisztoly garantáltan töltve van.Francois egy gyors mozdulattal a férfira fogtaa pisztolyát. Tartott attól, hogy amint mozdul, amulatt meghúzza a ravaszt, ám a fickót a jelekszerint nem izgatta, hogy újra patthelyzetbe kerülnek.
- Nyugalom, monsieur! - sziszegte a mulatt. -Gondolkodtam. Van egy javaslatom.Solange úgy érezte, hogy ismét fel kell sikolta-nia, de csak halk, reszelős hangok jöttek ki a torkán.
- Ez az ember... Alexandre Pétion!A mulatt gúnyosan elmosolyodott. - Látom, megismer, mademoiselle de Lafergi-er... és bizonyára azt is tudja, mit akarok. Meg-hallgatják az ajánlatomat? Solange felkönyökölt, és riadtan nézettFrancois-ra.
- Ez az ember gyilkos. Megkínoztatta és lefe-jeztette Louis bácsit... és miatta halt meg Clairenéni is! Francois sóhajtott.
- Mindamellett... bár nem tudom, mi oka volterre... megmentette az én életemet és az önét is,Solange... Hiszen Chamot már csaknem kiszorította belőlem a szuszt, és elájultam. Ha ez az úri-ember nincs, én már nem tudtam volna megvé-deni önt...
- Megmentette? - csodálkozott Solange. - Dehiszen most is pisztollyal fenyegetik egymást? - Puszta elővigyázatosság - védekezett Pétion. - Csupán a biztonság kedvéért. Meghallgatjákaz ajánlatomat?
- Nem! - suttogta Solange. - Kérem,Francois, ne egyezkedjen ezzel az emberrel!A fiatalember a fejét rázta.
- A történtek után... azt hiszem tartozunk nekiannyíval, hogy legalább az ajánlatát meghallgas-suk. Beszéljen, monsieur! Pétion enyhe biccentéssel viszonozta az udva-rias gesztust.
- Az ajánlatom a következő. Cserétjavaslok.- Cserét?
- Az ön,és a kisasszony életét cserébe a titokért.
Francois a homlokát ráncolta.
- Miféle titokért? Kérem fogalmazzon világo-san, monsieur! Pétion elmosolyodott.
- Ó, hát ön sem tudja? Itt valahol, benn a ház-ban vagy a ház környékén rejtette el Louis deChoíssant azt a kincset, amit az én őseim véresverítékükkel szereztek számára. Az a kincs en-gem illet. Szükségem van rá. Louis de Choissantmeghalt anélkül, hogy elárulta volna a rejtekhe-lyet, és sajnálatos módon madame de Choissantsem lehet már a szolgálatunkra. Ám én mégmindig a kincset akarom, és azt gyanítom, hogymademoiselle de Lafergier is ismeri a titkot...Francois a fejét rázta.
- Téved, monsieur. Mi nem tudjuk, hol van a kincs. Pétion látta, hogy a lány elsápad, és ennek ha-tására elmosolyodott.
- Ön talán nem tudja, monsieur... de a kis-asszony minden bizonnyal! Solange nem szólt, csak összeszorította az ajkait.
- Mire alapozza ezt a véleményét, monsieurPétion? - kérdezte Francois. A mulatt vállat vont.
- Többször is átkutattuk a házat, de nem talál-tunk semmit. Pedig önök ma este nyilvánvalóana házban tartózkodtak. Nem tudom hol, nem tudom mióta... de valami nem stimmelt. Éreztem ajelenlétüket, egyszerűen tudtam, hogy itt van-nak. És az este folyamán egy fojtott női sikolytis hallottam... mely valahonnan a ház mélyérőljöhetett. Tudtam, hogy itt lapulnak valahol...ezért jöttem vissza éjszakának idején. Márpediglefogadom, hogy Louis de Choissant valahol ab-ban a titkos járatban rejtette el a kincsét, amely-ben önök megbújtak. Talán a kincsre nem buk-kantak rá, de a titkos járatot ismerik. Árulják elnekem, és cserébe futni hagyom önöket.Francois keményen nézett a mulatt szemébe.- És ha nem?
- Ez esetben marad ez a kiegyenlített helyzet.Itt fogunk állni egymásra fogott písztolyokkalegészen vírradatig. És gyanítom, hogy hamaro-san megérkeznek az embereim, hogy leváltsák akét őrt. És akkor önöknek befellegzett. Mademo-iselle de Lafergier-re a szökésért halálbüntetésvár, ön pedig monsieur szintén nem várhat ke-gyelmet azok után, hogy meggyilkolta monsieurChamot-ot és két emberemet...
- De hiszen mindhármukat ön...Pétion flegmán elhúzta a száját. - És gondolja, hogy ezt a magyarázatot bárkiis elhiszi önnek, monsieur? Ön idegen, én pedigPort-aux Crímes elöljárója vagyok. Esélye sincsa szavának az enyémmel szemben... Ha pedigarra gondol, hogy megpróbálja kijátszani a fi-gyelmemet, miközben itt állunk egymássalszemben, ismételten ki kell ábrándítanom.Higgye el, sokat próbált ember vagyok, nem vé-letlenül lettem az, aki... és ha lőni kell, a kezemsem remeg. Bár meglehet, hogy ha ön botor mó-don rám támad, mégis elhibázom... De mi vanakkor, ha véletlenül mademoiselle de Lafergier-ttalálom el? Ezt ugye egyikünk sem
szeretné?Francois sóhajtott. Be kell látnia, hogy a mu-lattnak igaza van. Az az egyetlen esélyük, ha be-lemennek az alkuba.
- Megmutatjuk a titkos járatot - mondta vé-gül. - De ha megtaláljuk a kincset, akkor oszto-zunk. Fele-fele. Hiszen a kincs Solange-t illeti.Pétion farkasszerűen nevetett. - Szó se lehet róla. Nekem az egész kell! Ér-tette? Az egész! Semmi helye alkudozásnak,monsieur! Vagy elfogadják az ajánlatomat, vagynem. Köztes út nincs.
- Csakhogy az ön ajánlata méltánytalan! - Méltánytalan? Az, hogy meghagyom az éle-tüket és szabadon elhagyhatják Haitit? Ez szerin-tem a legnagylelkűbb ajánlat, amit valaha is tettem. Mert tételezzük fel, hogy amíg itt állunkegymással szemben, ön kijátssza az éberségemetés lelő... Megszerezheti maguknak a kincset, demit érne vele? Hová mehetnének? A kisasszonytmár így is mindenhol keresik. És ha megtaláljákaz én holttestemet... hacsak nem változnakmindketten négerré vagy mulattá, megpecsételő-dött a sorsuk. Lehetetlennek tartom, hogy sike-rülne élve elkerülniük Haitiról. És a kincs azokélenne, akik magukat megölik. Ezt akarja?
4. Francois idegesen fontolgatta a lehetőségeket.Sajnos a mulattnak mindenben igaza van.
- És ön azt ígéri, hogy a kincsért cserébe segítkijutni az országból? De mi van, ha ezek pusztáncsak szavak és miután kiszolgáltattuk önnek atitkot, ön mégis elfogat és börtönbe vettet mind-kettőnket? Pétion elmosolyodott.
- Mivel gondolom, a becsületszavammal nemelégszenek meg... kiállítok az önök számára egyszabályos menlevelet, melyben szabad elhajó-zást engedélyezek. Abban azonban, hogy mifélehajót találnak, már nem segíthetek, ezt maguk-nak kell megoldani. Francois fontolóra vette ezt az ajánlatot. - És a körözés? Az előbb mondta, hogy Solan-ge kisasszonyt körözik. Mi van akkor, ha az önmenlevele ellenére mégis elfogják?Pétion hangosan nevetett. Úgy érezte, hogykezd megfordulni a szerencséje. Az elmúlt na-pon és éjszakán egymás után annyi megrázkód-tatás érte, hogy ideje is volt már némi szerencsének.
- Egészen véletlenül erre is gondoltam - fül-lentette. - Mivel biztosra vettem, hogy madamede Choissant-ot itt találom, eredetileg ezt az aján-latot neki akartam felkínálni. És hogy meggyőz-zem a tisztességes szándékomról, kijártam acsászárnál, hogy Claire de Choissant és Solangede Lafergier kegyelmet kapjon. A kegyelmi parancs a birtokomban van, és cserébe a titokérthajlandó vagyok önöknek átnyújtani. És gondol-ja, hogy a császári parancs felmutatójával meré-szel bármelyik őrjárat vagy hatóság kekeckedni?Francois-t ez a fordulat egészen váratlanul érte.
- Mit beszél? A császár kegyelmet adott nekik?
- Amely parancs csakis akkor lép életbe, ami-kor én jónak látom. Ezt a parancsot még nemlátta senki, és ameddig önöknél nincs, addig madamoise de Lafergier csak egy szökött bűnö-ző, akinek semmit sem ér az élete... - Magánál van ez az irat? - kérdezte mohónFrancois. Pétion farkasszerűen nevetett. - Ott van, ahol van! Ha megegyeztünk, át fo-gom adni, erre a szavamat adom... akár megbízikabban, akár nem. Nos, áll az alku?Francois a lányra nézett, mintha tőle várna vá-laszt. Szegény Solange, annyit szenvedett, és ezmost egy jó lehetőség, hogy kijussanak ebből apokolból. Viszont az a kincs - a nevelőszülei ha-lála után - az ő öröksége. Nem dobhatják el csakúgy, egykönnyen maguktól.
- Legyen magáé kétharmad... Solange-é pedigegyharmad -javasolta. Pétion azonban nem volt hajlandó alkudozni. - Nekem az egész kell - sziszegte. - Hát nemérti? Az egész!
- Ha nem hajlandó egyezkedni, lehet, hogyminket megöl... de semmit sem kap.Pétion egy pillanatra lehunyta a szemét. - Ebben téved, fiatal barátom. Miután mostmár tudom önöktől, hogy valóban van a házbanegy titkos járat, biztosra veszem, hogy ott van elrejtve a kincs. Ha kell, a földig romboltatom akastélyt, és téglánként
hordatom szét, amíg a rej-tett járatnak nyomára nem bukkanok. Ha kell,igen szívós és kitartó tudok lenni, ezt elhihetik.- De legalább... Elhallgatott, mert az eddig dacosan maga elémeredő Solange a karjára tette a kezét.- Legyen az övé!
- Mi? Mit beszél? Solange! Hiszen az a pénzönt illetné! Legalább egy részét próbáljuk...A lány azonban a fejét rázta.
- Nekem nem kell az az átkozott kincs! Vértapad hozzá. Amiatt halt meg Louis bácsi, Clairenéni pedig... - Nem bírta tovább, ismét könnyekcsordultak ki a szeméből, és szipogni kezdett. -Nem kell az az átkozott kincs! Adjuk oda neki!Francois sóhajtott, és a higgadtan várakozómulatthoz fordult.
- Remélem, megbízhatunk önben, monsieurPétion - préselte ki magából reszelős hangon. -Remélem, úriemberként tartja meg a szavát...Pétion egy elégedett mosolyt villantott a fiatal-ember felé, és hirtelen elhatározással egy jelké-pes mozdulattal az övébe tűzte a pisztolyát:Majd pedig felemelte üres kezeit, mutatva; hogyfegyvertelen.
- Én megtettem az első lépést a kölcsönös bi-zalom felé - jelentette ki. - Most ön következik.
TIZENKETTEDIK FEJEZET A de Chaissant-ek kincse
1. Miután Francois is elrakta a fegyverét, talpra se-gítette Solange-t, és Pétionnal hármasban fel-mentek az emeleti könyvtárszobába. A fiatalem-ber rövid habozás után elmozdította a kandallófaragását, és a rejtekajtó csikorogva kitárult. Atöbbszöri használattól már sokkal könnyebbenmozgott, mint első alkalommal.Francois Pétionra pillantott, de a mulatt rezze-néstelen arcáról semmit sem tudott leolvasni.- Menjek előre? - kérdezte. A mulatt vállat vont.
- Nézze, monsieur, ön okos embernek látszik,és buzgón remélem, hogy az is. Márpedig haokos ember, nem tervez semmi őrültséget, hiszen tudja jól, hogy csak az én segítségemmelúszhatja meg élve ezt a kalandot. Ezért hát...hogy mutassam, mennyire megbízok önben, ésönnek se kelljen attól tartania, hogy én esetleg kiakarom játszani... én megyek előre. Ha ön leszolyan botor, hogy hátulról nekem támad, hát alelke rajta!
- Nem - morogta Francois. - Nem tervezeksemmit. Én állom a szavain. Pétion bólintott. - Jó. Akkor megyek. Francois tanácstalanul nézett körül a homályoshelyiségben.
- Kellene valami, amivel világíthatnánk.Olyan sötét van lenn, mint a pokolban.Pétion nagyon csodálkozott.
- Nem vették észre a gyertyát meg a kovát? - ó! Francois és Solange egyszerre jajdultak fel.Most, hogy a csillagfényben bepillantottak a szé-lesre nyitott rejtekajtón, lenn a földön ők is láttákaz ezüsttartóban meredő arasznyi gyertyát; mel-lette pedig taplót és kovát. Ezek az eszközökmindvégig ott voltak, ők pedig vakoskodtak asötétben. Persze annak is volt magyarázata, hogy koráb-ban miért nem vették észre. Eddig mindig csakrésnyire nyitották ki a rejtekajtót, csak annyira,hogy sietve átcsusszanhassanak - most viszontteljesen kitárták. így a halovány csillagok fényejobban bevilágította a járatot.Fél perccel később már a gyertya bizonytala-nul libegő fényében lépkedtek lefelé a lépcsőn.Pétion haladt elöl, a lány középen és leghátulFrancois egy második gyertyával.Furcsa volt látni azt a titkos helyiséget, amittapogatás révén már jól ismertek, de látni ezelőttmég sohasem láttak. Egy hat méter átmérőjű, csaknem szabályoskör alakú, egymásra rakott kövekből álló, durvafalú, szoba volt; melyben a lépcsővel szemköztott hevert a vastag brokátfüggöny, s attól pár lé-pésnyire egy sötét alagút szája tátongott a falban.azokon a holmikon kívül, amiket ők hoztakide magukkal - a törött cserépkancsó, a füg-göny, a kolbász - semmit sem lehetett látni eb-ben a kicsi, kápolnaszerű helyiségben, csak aterméskő padlót borító törmelékeket.Ez a titkos rejtekhely nyilván arra szolgáltegykor, hogy meg lehessen húzódni benne táma-dás esetén. Pétion izgatottan indult tovább az alagút felé. - Arra! A látottak alapján Francois nem nagyon hitte;hogy bármiféle kincs lehet itt, de azért őt is izga-lom kerítette hatalmába és ment a mulatt
után.Biztosra vette, hogy a kincs legendája csakmese, és még ha találnak is valamit, legfeljebbnéhány száz frankot érhet. Még az is megfordult a fejében, hogy a sze-mélyzet is tudott a kincs létezéséről. Ha Louis deChoissant óvatosan kezelte is a titkát, a korábbitulajdonosok esetleg nem voltak ennyire elővi-gyázatosak, a személyzet tagjai pedig gyakranugyanúgy öröklődtek, mint maga a birtok: Egy-más között házasodtak, és a gyermekeik is szol-gák lettek. Azok, akik hosszú ideig szolgáltakegy-egy helyen, általában becsületesek voltak,csak néha csentek el egy kis ennivalót, használtruhát vagy gyertyát a családjuknak. Egyesekegész életükre elkötelezték magukat. Így aztánnagy volt a valószínűsége, hogy a kincsesládátmár kiürítették, hogy a tartalmát "megmentsék"a gazda részére. Behatoltak az alagútba, és húsz lépést is megkellett tenniük, amikor az útjukat egy rozsdásvasajtó zárta el. Francois arra gondolt, hogy ta-lán mégis emögött van a kincs, de kulcs nélkülnem juthatnak hozzá, amikor Pétion örvendezvefelkiáltott, és az egyik falinélyedésből egy rozs-dás kulcsot húzott elő. Azonban még így is percekbe telt, mire a kul-csot el tudták fordítani a zárban és tompa katta-nás jelezte; hogy sikerrel jártak.
2. Az ajtó befelé nyílt. Pétion állt legelöl, és amikormegtaszította, az ajtó néhány centit mozdult be-felé, majd rnegakadt vagy megszorult. Francoiselőrelépett és nagy levegőt vett. Egyesült erővelmegtaszították az ajtót, majd döbbent felkiáltás-sal hátratántorodtak. Bár nem sikerült teljesenkinyitniuk, a kitóduló bűzből nem volt nehéz ki-találni, hogy mi lehet bent.
- Menjen innen, Solange! - mondta élesenFrancois. - Valaki van... ott bent!Solange sápadtan hátrált el, és igyekezett nemnézni a nyílás felé. Kétségkívül volt némi levegő a szobának isbeillő nagyságú kamrában, de nem lehetett sok,így a test bomlása némileg lelassult. De még így,hónapokkal később is undorító szag áradt bentről.
- Ne... - kezdte Solange, de Francois egyetlenkézmozdulattal leintette.
- Menjen hátrébb! - szólalt meg Pétion is. -Ez nem magának való látvány! Solange megremegett, és öklendezve elszaladt.Egy szempillantás alatt megszűnt benne mindenvágy, hogy lássa azt a kincset, amely annyi bajthozott a de Choissant-családra. Maga a kastélyvisszataszítóvá vált számára; az elmúlás megfe-ketedett romja, amelyet félelem és pusztulás len-gett körül. Nem akart mást, csak minél messzebblenni ettől a helytől, ettől az országtól és új életetkezdeni. Miután a lány felszaladt a lépcsőn, Pétion ahulla felé intett. - Tegyük arrébb! Francois ismét nekiveselkedett, próbálva olyanritkán levegőt venni, amilyen ritkán csak lehe-tett. Undorral taszította arrébb a testet, és szem-mel láthatóan Pétion sem szívesen érintette meg.Az ajtó most már teljesen kinyílt, és mindkét fér-fi belépett. Francois az első pillanatban látta, hogy a nagyutazóládákat felfeszítették. Már éppen meg akartfordulni, hogy kimenjen, de Pétion még bizako-dott. És neki lett igaza.
Amikor a legközelebbi láda fedelét felemelte,még a gyertya bizonytalan fényében is szikráznilátszott az a rakás nemesfém, mellyel csaknemszínültig volt. Jobbára teljesen kerek vagy sok-szögletű aranypénzek - különböző címletű livreés ötven- százfrankosok vegyesen - voltak, deakadtak vaskos aranyrudak és finoman megmunkált ékszerek is. Pétion felnyögött, és olyan mohón túrt bele aládába, mintha attól félne, hogy minden eltűnik,mielőtt megérinthetné.
- Sikerült! - motyogta. - Az enyém... azenyém... Még egy valamivel kisebb láda akadt, mely-nek a tartalma hasonló volt az előzőhöz, bár ottaz aranytömbök voltak többségben. És akadt egyharmadik láda is, egészen pontosan csak egy do-boz, melyben igazgyöngyök és szikrázó drága-kövek sorakoztak. Francois-t egészen elvakította a hihetetlenkincs sziporkázó ragyogása, és jóformán levegőtsem kapott. - Hihetetlen... - suttogta. És mintha a suttogás döbbentette volna meg amulattot, hogy nincs egyedül a kincsével, hirte-len megperdült. Egy pisztoly csöve meredt közvetlen közelrőlFrancois hasára. - A kincs az enyém!
3.
Francois ernyedten emelte fel mindkét kezét.Nem lett volna ideje előhúzni a pisztolyát. - Igen - motyogta. - Mindez az öné...Pétion egy hosszú pillanatig kegyetlen tekin-tettel meredt rá, aztán megenyhült az arca, és avonásai megrándultak. Miközben jobbjával továbbra is Francois hasá-nak nyomva tartotta a pisztolyát, a baljával bele-kotort az aranyak közé, és egy maréknyit a fia-talember felé nyújtott.
- Tessék... ez elég lesz a költségeikre. Leg-alább ezer francia frank. Ezért a pénzért messzi-re juthatnak. Fogja már! Mi lesz, hé, alszik?Francois valóban úgy érezte, mintha mélyálomból ébredne.
- Azt hittem; lelő - dörmögte.Pétion őrülten röhögött.
- Azt kellene tennem! - kiáltotta eszelősörömmel. - De mégsem teszem! Nincs okomgyűlölni önöket! Amit akartam, megkaptam...hát én is állom a szavam! Na, kell a pénz, vagy nem? Francois zsibbadt elmével vette át a maroknyiszázfrankos érmét.
- Felcipeljük a ládákat? - kérdezte.Pétion először csak hallgatott, a rejtett kincses-kamra vaskos falait szemlélte, majd megvizsgál-ta a vasajtó zárszerkezetét. Mivel a birtokot már rég a saját nevére íratta, aromos épület az ő tulajdonába került. És minekelszállítani a kincset, amikor ennél
biztonságo-sabb helyet úgysem találna neki? Inkább felújít-tatja a kastélyt, és ő költözik ide. - Itt maradnak - döntötte el. - Majd gondos-kodom az elszállításukról. Már indult volna kifelé, de még mindig nemtudott betelni a kincsek látványával. - Ne értse félre - motyogta Francois - demegborzongok, ha belegondolok, hogy mindez asok drágaság mademoiselle de Lafergier öröksé-ge lenne... és be kell érnie egy maréknyiarannyal... Pétion beletúrt a legkisebb dobozkába, és némiválogatás után egy igazgyöngy fejpántot húzott ki.
- Tessék! Fogja ezt is! Adja át a madamoisell-nek, mint az én ajándékomat! Francois a bal kezében szorongatta a nyakéket,a jobbjában pedig a gyertyát tartotta. - És hol vannak a papírok, amiket ígért? - kér-dezte Francois. - Én már teljesítettem az alkut,most ön következik! A mulatt még mindig a kezében szorongatta apisztolyt, de nem fogta Francois-ra, csak éppenkészenlétben tartotta. Baljával előhalászta a bel-ső zsebéből a császári kegyelmi parancsot, és át-nyújtotta.
- Mademoiselle de Lafergier... szabad.Francois átvette a papírt, és szemével mohónfalta a sorokat. Valóban kegyelmi parancs volt,I. Jakab aláírásával, és a császári pecséttel.Solange szabad! Sietve elrakta a gyöngypántot meg a papírt, ésmiközben Pétion még mindig a kincsekben gyö-nyörködött, ö kényszerítette magát, hogy
szem-ügyre vegye a földön heverő hullát. Mivel nemlátott rajta vérnyomokat, sem pedig sebhelyet,biztosra vette, hogy ezt az ócska ruházatú, négerférfit nem ölték meg; valószínűleg élve zárták beide. Az ajtó belsejéről letörték a zárat. A férfi ar-cára ráfagyott a segélykiáltás és az éhhalál min-den borzalma. Francois iszonyodva hátrált ki, a szűk járatbannekitámaszkodott a falnak, és remegve próbáltmegszabadulni az élve bezárattatás borzalmas-víziójától. Aztán egy pillanatra megfordult a fejében,hogy most rácsaphatná az ajtót a kincseket simo-gató, cirógató mulattra, és elfordíthatná a kulcsot. És amikor hónapokkal vagy évekkel ké-sőbb ismét feltárulna ez az ajtó, Alexandre Péti-onból sem maradna más, mint egy ugyanilyenbűzlő tetem. Megtehetné, de mit érne vele? A kincshez úgysem juthatna hozzá, és ráadásulaz élete végéig nyomná a lelkét egy szörnyűgyilkosság bűne. Mert amit most tenne, az nemolyan, mint egy verekedés vagy csata hevébenmegölni valakit önvédelemből. Ha élve bezárnáide Pétiont - aki megmentette az életét Chamot-tól - az a legnagyobb aljasság lenne, amit csakelkövethet. Igaz, hogy ez a gazember, aki annyi rémtettetkövetett el ezért a kincsért, nem érdemel irgal-mat, ám ha most orvul rátámadna, ő is lesüllyed-ne ugyanarra a mocskos szintre, és akkor sem-mivel sem lenne különb! És Francois Marchandízig-vérig úriember, még ha ezen a pokoli szige-ten már csaknem megfeledkezett erről! - Smaragdok - suttogta Pétion révetegen, ésmég mindig a legkisebb ládikát babrálta. - Hon-nan rabolhatta össze de Choissant ezt a rengetegkincset? Lehet, hogy kalózok voltak az ősei?Francois felelni akart valamit, és indítványoz-ní, hogy menjenek fel, ne hagyják ilyen sokáigegyedül Solange-t, ám a mulatt tovább beszélt.
- Bárhonnan rabolta is, most már teljesenmindegy. A kincs az enyém. Csak az enyém, ésezt nem tudja senki... nem tudhatja senki...Francois megdermedt. A kincsről nem tudhat senki! És ő meg Solange ismerik a rejtekhelyét!Ami azt jelenti, hogy Pétion nem hagyhatjaőket életben! Nem engedheti meg, hogy elhagy-ják az országot! Nem engedheti meg, hogy bár-kinek elárulják a titkát! Mindez csak csapda! Meg fogja öletni őket!Pétion lassan, habozva fordult meg, ésFrancois látta, hogy ujjai összeszorulnak a pisz-toly markolatán.
- Ez a maga kincse! - vetette oda a fiatalem-ber. - Maradjon is a magáé mindörökre!Aztán mielőtt a mulatt megsejthette volna, mitakar tenni, Francois megragadta az ajtót; és tel-jes erejéből megrántotta. Pétion felordított, és Francois felsőtestére cé-lozva vaktában kilőtt az egyre szűkülő résen.Azonban a fiatalembert a csoda segítette ezen azéjszakán, mert bár a golyó olyan közel fütyült ela fejéhez, hogy megpörkölte a haját, nem tettkárt benne. És mire Pétion visszaránthatta volna az ajtót,az döndülve bezárult, és Francois eszelős gyor-sasággal kétszer is elfordította a kulcsot a zárban. Pétion dühögve döngette, rugdosta belülről azajtót, és káromkodott, ordított, de már nem sza-badulhatott. Francois saját tettétől iszonyodva hátrált el avasajtótól, és szinte futva menekült a borzalom-tól a felfelé vezető lépcső felé, s közben egyre azoszlásnak indult néger hulla vicsorgó, eltorzultképét látta maga előtt. Pár hét múlva Pétion sem lesz különb állapot-
ban!
4. Francois azt gondolta, hogy még javában éjsza-ka van, ám amikor kilépett a rejtekajtón át akönyvtárszobába, látta, hogy ha még nincs is fé-nyes nappal, már bíbor sávok ívelték át az éjsza-kát; hajnalodott. A férfi gondosan bezárta magamögött a rejtekajtót, és igyekezett eltüntetni min-den nyomot, ami arra utalhat, hogy a töröttkönyvespolc mögött nem normális fal húzódik.Solange kikerekedett szemmel, félelemtől va-cogó ajkakkal meredt rá. Nem tudott kinyögniegy értelmes szót sem, csak hebegett.- Mi... mi... mi... Francois hevesen magához ölelte a lányt, ésúgy szorította, mintha nemcsak megnyugtatástadni akarna, de maga is megnyugtatást keresne.Érezte, hogy a lánynak potyognak a könnyei,és az ő torka is összeszorult. - Jöjjön! - hörögte. - Jöjjön innen!Kézen fogta a lányt, és valósággal vonszoltamagával lefelé a lépcsőn.
- Hallottam a lövést... - motyogta a lány. - Ésazt hittem, hogy ön... - Nem, nem, Solange! - Mi történt odalenn? Francois a fejét rázta, és csak egyetlen monda-tot tudott kipréselni enyhén remegő fogai között.- Nem akarok beszélni róla. Solange azonban nem hagyta annyiban.
- Megölte? - kérdezte csendesen. Aztán ami-kor a férfi nem tudott felelni, folytatta. - Mert hamegölte... én örülök neki. Ő volt az egyetlen em-ber a világon, akit teljes szívemből gyűlöltem...A szemünk előtt kínoztatta meg Louis bácsit, éssaját kezűleg ütötte... Ó, de szörnyű volt! És azttette volna Claire nénivel is, ha... - Cssss! - mondta Francois. - Elég a borzal-makból, gyermekem! Solange azonban egy tapodtat sem tágított et-től a témától.
- Tudni akarom! - toppantott dühösen. -Megölte?
- Bezártam. Rázártam az ajtót. Nem tud kisza-badulni. Hosszan, nagyon hosszan fog haldokla-ni, és kegyetlen lesz a halála...Azt várta, hogy Solange ugyanúgy elszörnyed,mint ahogy ő, ám egészen más történt. A lányelőször csak meglepődött, aztán hátravetette afejét, és úgy nevetett, olyan megállíthatatlanul ésfelszabadultan nevetett, hogy Francois már azthitte, hogy a szerencsétlen az eszét vesztette. - A kincset akarta - suttogta aztán Solange,amikor magához tért az eszelős nevetésből. -Most megkapta. Az övé lehet! Élete végéig...Remélem, kiélvezi a gazdagságát!
TIZENHARMADIK FEJEZET A szabadság szárnyain
1.
Francois eleinte nem értette, hogy beszélhet er-ről a borzalomról ilyen gúnyos, fekete humorralez a jól nevelt úrilány, de aztán amikor Solangepercek múltán is kuncogott és gúnyolódott Péti-onon, rádöbbent, hogy így reagál a rengetegmegrázkódtatásra. Aztán Solange őrült vidámsága, amilyen hirte-len jött, hirtelen el is múlt.A nevetésből szinte minden átmenet nélkül sír-ni kezdett, a férfi karjaiba vetette magát, és avállára hajolva zokogott. Francois érezte, hogy nem lenne szabad ilyenbizalmasan összesimulniuk, ám ez alkalommalsemmi olyasmit nem érzett sem a szívében, sempedig a kontrollálhatatlan testrészeiben, ami il-letlen lett volna. Most valóban úgy szorítottamagához ezt a törékeny teremtést, mint egy vé-delemre és megnyugtatásra vágyó gyermeket. - Ne sírjon, Solange! - simogatta meg a barnahajat. - Most már minden rendben lesz. Ön sza-bad. Már csak annyi a dolgunk, hogy elhajózzunk Haitirol! A lány hirtelen kibontakozott a férfi ölelésé-ből, és gyönyörű arcát ijedtség torzította el. - A kegyelmi parancs! - sikkantotta. - Anél-kül nem jutunk messzire...! Francois diadalmasan húzta elő a papírt, és alánynak nyújtotta.
- Ön szabad, mademoíselle de Lafergier...Solange kihajtogatta a gyűrött papírlapot, ésamikor elolvasta, az arcán először öröm villant,aztán mély fájdalom telepedett a vonásaira. - És... Claire néni is kegyelmet kapott... - Igen - suttogta Francois. - Ő már isteni ke-gyelemben részesült.
- Meghalt... amiatt az átkozott kincs miatt! Ésmégsem lehetett sem az övé, sem a miénk!Francois elő húzta az igazgyöngy fejpántot, ésa lány felé tartotta.
- Ennyit sikerült megmentenem belőle... megnéhány aranyat, ami bőségesen elég lesz min-denre. Tessék, Solange, ez az ékszer az öné.A lány azonban rá sem pillantott a gyöngyök-re, szinte hisztérikusan tolta el magától Francois kezét.
- Nem, nem! Vigye innen! Érinteni sem aka-rom! Ez egy elátkozott kincs! Nekem nem kell!Hajítsa el! Dobja el, ne is lássam!Francois nem dobta el a fejpántot, inkábbzsebre vágta, és felpillantott. Az ég alja már fo-kozatosan világosodott.
- Menjünk innen! Menjünk minél távolabbra!Solange megtörölte a szemét, és engedelmesenbólintot Aztán elkámpicsorodott. - El kell temetnünk La Tulipe-et! - Kit?
- A kutyámat. Ő mentett meg. Nem tudom,hogy került ide, de ha ő nincs... lehet, hogy Cha-mot önre lövi ki a pisztolyát.Francois határozottan megrázta a fejét. - Nem. Erre nincs időnk. A derék állat béké-ben fog nyugodni így is. Majd imádkozunk érte.De most minél előbb el kell mennünk innen!Ugye, megérti, Solange? - A fiatalember Cha-mot és a másik kettő hullájára mutatott. - Ha itttalálnak bennünket... és meglátják
ezeket a holt-testeket, a császár kegyelmi parancsa is kevéslesz, hogy megkímélje az ön életét. Lelőnek, mi-előtt lenne időnk megmutatni. Minél messzebbkell innen kerülnünk, és elfelejteni, hogy valahais jártunk itt! Megyek előkészítem a kocsit. Ide-hozná a lovat, kérem? Amikor a lány némi habozás után elindult abozótos felé, ahová a girhes lovat rejtették,Francois felsóhajtott és némi megkönnyebbüléstérzett. Úgy tűnt, Solange-ba már sikerült lelketvernie valahogy, és most magát kell rendbe szedni.
2. Eredetileg úgy tervezte, hogy Claire de Chois-sant eltemetése után Solange-t visszaviszi a biz-tonságos rejtekhelyre, ő pedig lóháton vissza-oson Port-aux Crimes-be, hátha megérkezettidőközben a La Dorada, ha pedig még nem, ak-kor felzörgeti Henri Palantint, hátha a mulatt ke-reskedő tud valami jobb rejtekhelyet. Azonban akörülmények másképp alakultak, és már nemkell bujkálniuk. Most azonban nem kell éjszaka osonniuk; acsászári kegyelmi papír birtokában utazhatnaknapközben is. Csak egy a lényeg, hogy eltűnjenek a környékről, mielőtt valaki meglátja őket,nehogy összefüggésbe hozzák a két fehér embertaz elhagyatott de Choissant-kastélyban találthullákkal. Erről ismét eszébe jutott valami. Minél későbbtalálják meg a holttesteket, ők annál messzebbre jutnak.
Bár rendkívül kimerült és gyenge volt, előszöraz egyik négert vonszolta le a lábánál fogva apincébe, utána pedig a másikat. Ugyanoda rejtet-te őket, ahol korábban Claire de Choissant holt-testét sem fedezték fel, csak éppen őket nem voltmivel letakarni. Az egyik függönyt eltemette azasszonnyal, a másik pedig lent volt a titkos helyiségben - és -oda Francois most a világ mindenkincséért sem ment volna le még egyszer.Már éppen megragadta Chamot lábát is, ami-kor a kapu közelében egy legelésző lovat pillan-tott meg. Hogy Pétion vagy Chamot hátasa-e, aztnem tudta, de biztosra vette, hogy kettejük közülvalamelyiké. Elment a lóért, és az állat engedel-mesen tűrte, hogy megragadja a kötőfékét, és an-nál fogva az udvarra vezesse. Francois-nak új ötlete támadt. Minden erejétösszeszedve felnyalábolta Chamot tohonya testéta vállára, és nagy küszködés közepette valahogysikerült keresztbe fektetnie a ló hátán a nyereg-ben. Az egyik oldalon a halott férfi kezét dugtabele a kengyelbe, a másikon pedig a lábát.Aztán nagyot rikkantott, a ló farára csapott, ésaz állat eliramodott, ügetni kezdett.Solange épp ekkor ért oda az ő lovukkal, melyaz elriasztott állathoz képest gyengének és cse-nevésznek tűnt. A lány sajnálkozva nézett a hul-lával a hátán elügető ló után.- Mit csinált? - kérdezte.
- A másik kettőt levittem a pincébe - dörmög-te Francois. - Ezt meg úgy gondoltam, ne itt ta-lálják meg. Azt hiszem, ez az ő lova lehetett... ésremélem, hogy jó messzire elviszi innen azt atestet. Ha szerencsénk van, egyenesen vissza-megy az istállójába, és akkor aztán nem tudjákmegállapítani, hogy a gazdája hol halt meg. Nemgyanakodhatnak ránk. Solange a homlokát ráncolta.
- Sokkal jobb ló, mint a mienk - jegyeztemeg. - És két ló amúgy is könnyebben húzná akocsit, mint ez az egy.
- Az lehet - morogta Francois. - De ha valakifelismerné azt az állatot, nem tudnánk megma-gyarázni, miként került hozzánk.Solange lesütötte a szemét.
- Igaza van. Segítek kiszabadítani a kocsit.Francois először tiltakozni akart, de aztán csakbólintott. Tudta, hogy a történtek után nem lenneelég ereje ledobálni a törmeléket a kocsiról ésegyedül kivontatni a színből. Együttes erővel estek neki a munkának.Francois csaknem sírt a fáradtságtól, a gyenge-ségtől és a fájdalomtól. Tenyere tele volt vízhólyagokkal, vállai sajogtak a lapátolástól, a torkaégett Chamot vasmarkának szorításától, az egészteste tele volt horzsolásokkal, és rettenetes bűn-tudatot érzett, Pétion kijátszása miatt. Ráadásulaz éhség vasmarokkal szorongatta a gyomrát éselszívta még azt a maradék kis erejét is. És nemmert visszamenni a titkos járatba az ott hagyottkolbászért. Semmi mást nem szeretett volna,csak lefeküdni egy kis időre, de nem mert meg-állni; mert félt, hogy ha egyszer lepihen, utánanem tud elindulni.
- Mi a baj? - kérdezte Solange, aki attól kezd-ve, hogy felocsúdott az eszelős nevetési kény-szerből aránylag nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Francois nem akarta, hogy a lány lássa rajta akimerültséget; de már ahhoz is gyenge volt,hogy leplezni próbálja. - Jó lenne pihenni.
- Pihenjünk?
- Még nem szabad. Majd esetleg alszok párpercet a kocsin, ha elindultunk... És ön jól van? - Igen. Én igen - kezdte Solange, de közbenrádöbbent, hogy Francois nem csak arra kíván-csi, hogy testileg nem sérült-e meg. - Igen - ismételte meg. - Most már vége van. Claire néniés Louis bácsi nagyon fognak hiányozni, demost már legalább békében nyugszanak. Én pedig szabad vagyok, elmehetek Amerikába, meg-ismerhetem az édesanyámat... és új életet kezdhetek.
3. Csaknem fél órába tellett, mire a kocsit indulásrakész állapotba hozták, és befogták eléje a lovat is.
- Hová megyünk? - érdeklődött a lány. - Mindegy - felelte kimerülten Francois. -Csak minél messzebb innen. - És utána? Francois vállat vont.
- Port-aux Crimes-be, de jó lenne egy másikúton megközelíteni, nem azon, amin idejöttünk.Azt a látszatot kell keltenünk, hogy egy másikirányból érkezünk a városba. - Még mindig bajtól fél? Francois sóhajtott.
- Nekem van menlevelem a St. Jolineoux-ielöljárótól, maga pedig bírja a császár kegyelmiparancsát. Elvileg mindketten szabadon járhatunk-kelhetünk... de jobb mindenre gondolni.Solange egy pillanatra eltöprengett, aztán azarca felragyogott.
- Igen... tudom, hogy kerülhetjük meg a fővá-rost. Tudom az utat! Nem intettek búcsút a romos kastélynak, mégcsak vissza sem fordultak, amikor kihajtottak akapun. Azonban fél órán keresztül nem szóltakegyetlen szót sem, és ez azt jelezte, hogy mind-ketten az itt töltött nappalra és éjszakára gondoltak. Egy darabig északnak haladtak, aztán a lányjavaslatára egy elágazásnál keletre fordultak, ésaz útjuk egy vidáman csordogáló patak partjánvezetett. A patak partján megálltak, megitatták alovat, és ők is ittak. Francois megpillantotta saját tükörképét a víz-ben; és szinte megrémült saját látványától. Anyakán sötét foltok jelezték Chamot markainaknyomát, és megviselt arca még mindig csupa ko-rom volt. Az álcája, amit a Vilia de Liberté meg-rohamozásához kent a képére, hogy ő maga isnégernek látsszon, még mindig rajta volt.Sietve próbálta lemosni magáról legalább akormot, de csak még inkább elmázolta.Solange derűs képpel nézte, és gyöngyözőnnevetett.
- Várjon, segítek! Miközben a szoknyája benedvesített szélévelmosta, törölgette a férfi arcát; Francois elgyö-nyörködött a ruha alól kivíllanó karcsú bokában,és egyfolytában arra gondolt, hogy lehet ilyentökéletes ez a lány. Az alakja, az arca, a szeme, ahaja, a viselkedése, az önuralma. Hogyan képesilyen felszabadultan nevetni máris annyi borza-lom után, amin keresztülment? Szerette volna ezt megkérdezni, szerette volnaelmondani neki, hogy mennyire csodálja, de vé-gül nem szólt egy szót sem.
- így - mondta a lány. - Most már fehér em-bemek néz ki, de azt azért nem mondanám, hogyúriembernek. A ruhánk kissé megviselt. Nem tu-dom, mit gondolnak majd rólunk, ha beérünk avárosba... Ezt Francois sem tudta, de úgy döntött, hogyezzel a problémával ráérnek majd később foglalkozni. Még mindig ő irányította a lovat, de márannyira fáradt volt, hogy minduntalan lecsukó-dott a szeme. És egy alkalommal, amikor a kocsiegy vastag ágon nagyot döccent, Francois márcsaknem aludt, és lezuhant volna a bakról, ha alány el nem kapja.
- Nagyon fáradt vagyok - vallotta be a férfi-És bizonyára ön is az, Solange. Meg kellene áll-nunk, hogy aludjunk pár órát, de nem lehet... - Én nem vagyok fáradt - felelte a lány. -Tudja, mit? Átveszem a gyeplőt, és amíg ön al-szik, legalább addig is haladunk. - Jó - egyezett bele a fiatalember. - Csak párperc, és máris frissebb leszek.Átadta a gyeplőt, és oldalra akart fordulni a ba-kon, hogy megtámaszkodhasson, azonban a lánymásképp gondolta.
- A kocsi belsejében sokkal kényelmesebb -vetette fel. - És ha ott alszik, legalább nem kellattól tartanom, hogy amikor nem figyelek oda,leesik és nyakát szegi...
- Ez nem járja! - tiltakozott Francois erőtle-nül. - Önnek kellene a kocsiban aludnia. - Én még nem vagyok fáradt - magyarázta alány. - Sokkal többet aludtam, mint ön. És mel-lesleg a börtönben jobb híján annyit aludtam,hogy úgy érzem, egy hétig is talpon tudnék maradni.
- Jó - sóhajtotta a férfi. - De ne hagyjon soká-ig lustálkodni! Legkésőbb egy óra múltán éb-resszen fel! Francois végül is hátra ült a kocsi belsejébe,végigdőlt az ülésen, és jóformán még le semhunyta a szemét, máris elaludt.Amikor felébredt hihetetlenül mély álmából,döbbenten fedezte fel, hogy a nap már magasanjár az égen és a kocsi mozdulatlan. - Miért álltunk meg? - motyogta, és rémültenült fel. Csak nincs vajon valami baj?Sietve kiugrott a kocsiból, és riadtan nézelő-dött. Solange nem ült a bakon, a ló pedig béké-sen legelészett az útmenti fűben.Már épp el akarta kiáltani a lány nevét, amikormegpillantotta. Az úttól jobbra egy magányosbanánfa nőtt, és Solange épp azon buzgólkodott;hogy leszakítson egy jókora érett fürtöt. Ahogylábujjhegyen állva ágaskodott, hogy elérje a le-lógó fürtöt, épp a nap elé került, és a fény; melyátvilágította a ruháját, teljesen kirajzolta csodásalakját, s a szoknyája alól kivillantak csodás tér dei.
Gyönyörű látvány volt; a leggyönyörűbb, amitFrancois életében látott. Szerette volna, ha ez apillanat örökké tart. Azonban Solange leszakította a fürtöt, és a pil-lanat véget ért. A lány a karjaiba vette a zsákmá-nyát, lehajolt, és felemelte a földről azokat a für-töket is, amelyeket korábban téphetett le, és ter-hével a kocsi felé indult. Amikor felpillantott,észrevette Francois-t, és büszkén, elégedetten el-mosolyodott. A tekintetük pár hosszú másodper-cig összefonódott, és csak nézték egymást.Azonban amikor Solange felismerte a férfi arcána vágyódó, csodáló arckifejezést, az arcára enyhe pír telepedett.
- Nem fogunk éhezni! - kiáltotta csengő han-gon, de lesütötte a szemét. - Nézze, mit találtam! Francois sietve lerázta magáról a rárohanó ér-zéseket, lehetetlen vágyakat, a lányhoz sietett, éselvette tőle a terhét. Azután mindketten felültek a bakra, lépésbenhaladtak tovább, és közben jóízűen falatoztak azérett, zamatos gyümölcsből. Nem nagyon beszélgettek. Francois-nak az azérzése támadt, mintha az az ösztönös szemezésegy láthatatlan falat húzott volna közéjük. Ismételten szidta magát, amiért ilyen durva modorta-lanságot követett el. Hogyan is vágyhat olyasmi-re, amit sohasem kaphat meg? Hogyan is kíván-hat teljességgel lehetetlent? Vajon mit gondolhatott az a szerencsétlenlány? Biztosan látta a szemén, hogy mire gon-dol! Mit láthatott, amikor őt nézte?Francois ösztönösen is arra gondolt, hogy néz-het ki most. Kabátján a halott asszony sebeiből származóvér már régen azonosíthatatlan barna folttá szá-radt. Kabátja és bricsesznadrágja
rongyos volt éspiszkos, ugyanígy egykor elegáns csizmája is.Úgy néz ki, mint egy csavargó. Keze fejévelmegdörzsölte háromnapos szakállát, és komoranelvígyorodott. Bármiért is nézte őt abban a pillanatban a lány,az biztos, hogy nem markáns ábrázatát és ele-ganciáját csodálta!
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Viharos szenvedély
1. Már esteledett; amikor az első házak feltűntek.Francois először azt hitte, hogy Port-aux Cri-mes-hez közelednek, de aztán csalódottan látta,hogy csak néhány nagyobb faház és azok körülkét tucatnyi nyomorúságos viskóból álló faluhozközelednek. - Ez nem Port-aux Crimes! Solange a fejét rázta.
- Ha jól sejtem, ez a falu Gaumin la Bec lehet.Innen ebben a tempóban még négy-öt óra út afővárosig.
- Ön aztán jól elhozott bennünket! Kime-gyünk a világból? A lány mosolygott.
- Már megbocsásson, Francois, de ön mondta,hogy tegyünk minél nagyobb kerülőt! Tudja, alátszat miatt... Erre aztán Francois nem szólt semmit, de mi-vel nem szándékozott éjszaka utazni, úgy dön-tött, hogy ha módjuk lesz rá, megpróbálnak me-leg ételhez és szálláshoz jutni ebben a faluban.És majd reggel mennek tovább. - Hiszen van pénzünk. A falut kizárólag csak négerek lakták, egykorirabszolgák, akik a nagy forradalom után is meg-maradtak a nyomorúságos lakhelyeken, ésugyanazt a földet művelték, mint korábban, csaképpen most nem rabszolgaként, hanem éhbérérttartott bérmunkásként, és nem a franciáknak, ha-nem az új mulatt arisztokráciának.A helybéliek alaposan megbámulták a jövevé-nyeket, de miután Francois az ő menlevelét és acsászári papírt is bemutatta a falu elöljárójánakmegenyhültek a baljós tekintetek. Aztán amikorFrancois néhány frankot is megcsillogtatott -nem a kincseskamrából hozott százfrankosokközül, hanem a saját maradék pénzéből - egy-szerre szállás és étel is akadt, sőt, kérésre, mégtiszta ruhával is szolgáltak. Francois mindenért busásan megfizetett, és ígyegyszerre hívatlan idegenekből kedves vendégeklettek. A falu elöljárója a saját házát engedte átnekik éjszakára, ő pedig a családjával az egyikrokonukhoz "költözött". Szerencsére nem volt szükség semmiféle ma-gyarázatra azzal kapcsolatban, hogy honnan jön-nek és miért néznek ki ilyen szakadtan, a hivata-los papírok minden gyanút száműztek.Igaz, a közös vacsoránál még jelen volt azelöljáró és néhány tekintélyes ember, de ők in-kább arról kíváncsiskodtak, hogy melyik ország-ból jöttek és hogy ott milyen az élet. Francoislegszívesebben Amerikáról
beszélt volna, hogySolange is hallhassa, mi vár rá odaát, de a hamisazonossága miatt a kubai életkörülményeketecsetelte. A háznak mindössze egy szobája volt meg egykonyhája, de ez nem okozott problémát.Francois átengedte Solange-nak a legkényelmesebb szalmavánkost a szobában, ő pedig egyháncson szándékozott aludni a konyhában.
2. Amikor a "vendégek" a vacsora után eltávoztak,a ház és a környéke teljesen elcsendesedett.Francois kiment az udvarra, és kivette a kocsibólaz utazótáskáját. Visszament a konyhába, és együtött-kopott réztál fölött jó alaposan lemosdott ésúgy-ahogy megborotválkozott. Jobban örült vól-na egy kis forró víznek és egy élesebb pengének,de a tisztaság érzése így is megérte ezt a kis bor-zongást. A ruha azonban még továbbra is prob-lémás maradt. Igaz, hogy Solange és ő is tudtakvásárolni egy-egy tiszta inget, de a kabátján ék-telenkedő vérfoltok félreismerhetetlenül meglát-szottak. Éppen neki akart látni kimosni a folto-kat, amikor az ajtó felől Solange nevetős hangjacsendült fel. - Ó, Francois... ne! - Mit ne?
- Messziről ordít magáról, hogy arisztokrata -magyarázta Solange csillogó szemekkel. - Ésebben az országban jobb az ilyesmit titokban tar tani.
- Nem is vagyok arisztokrata - felelte Fran-cois. - Egyszerű kereskedőcsalád az enyém.- De akkor is! Francois érezte, hogy elpirul. Ugyanis ekkordöbbent rá, hogy mit is tett. Megfésülködött,megtisztálkodott, megborotválkozott, szóvalmindent, amit akkor szokott, amikor azt akarja,hogy a külseje elfogadható legyen egy úrinő szá-mára. Bár eddig nem hagyta, hogy ez így megfo-galmazódjon benne, de kétségkívül udvarláshozkészülődött.
- Sokkal inkább elfogadható lesz a külsőnk,ha kitakarítom a kocsit és lekefélem a lovat -mondta Francois szenvtelen hangon, de az arcánülő pír elárulta. Solange csak nevetett.
- De akkor legalább vegyen fel nyakkendőt -mondta, majd lágyabb hangon folytatta. - Hi-szen a nyakán azok a csúnya, lila foltok elárulják, hogy verekedett. Francois a homlokát ráncolta, és megtapogattaa nyakát.
- Erre tényleg nem gondoltam. - Hirtelen öt-lettel összecsavarta azt a kockás kendőt, amit aborotválkozáshoz használt, és azt kötötte a nyakába. - Elvégre spanyol vagyok, senorita...Solange összecsapta a kezét.
- Ó, de mulatságos! Nagyon örülök, hogy lát-hatom ilyen szépen felöltözve. Nem is gondol-tam, hogy ilyen csinos.
Francois válaszképpen letépte a nyakából anyakkendőt, és kiviharzott a házból az istállófelé. Haragja nem tartott sokáig, mivel voltolyan tárgyilagos magával szemben, hogy belás-sa, amit tett, valóban nevetséges. Különben is,Solange viselkedésében semmi sem utalt arra,hogy tudná, neki akart tetszeni és ezért nevettevolna ki. A lány azt hihette, hogy csak megszo-kásból tett így. Miközben a rátapadt port sikálta le egy marok-nyi szalmával a kocsiról, hirtelen rádöbbent,hogy mit mondott Solange. Megdicsérte a külsejét! Régen volt, nagyon régen, amikor Francoislegutóbb azon gondolkodott, vajon tetszik-e anőknek. Fiatalabb korában öntudatosnak hittemagát, később pedig az önbizalma egyre növekedett. Szinte minden nőt megkapott, akit csakakart. De aztán elege lett a kalandokból, akönnyűvérű lányokból, egy igazi kapcsolatra vágyott. És akkor jött Margaret...Francois hirtelen elszégyellte magát, amiértmár napok óta szinte nem is gondolt MargaretAllinghamra, pedig búcsúzáskor a szép ír lányazt mondta, hogy minden nap imádkozni fogérte és számolja az órákat, amíg távol vannakegymástól. És ő ezt azzal hálálja meg, hogy fantáziaálmo-kat sző egy fiatal úrilánnyal kapcsolatban, akitermészetesen ragaszkodik hozzá, amiért meg-mentette és védelmezi. De csak ennyi. Semmi több! És Margaret várja őt otthon! Lehet, hogy éppmost is érte imádkozik? Mire Francois befejezte a kocsi takarítását és aló lecsutakolását, ismét piszkos lett, de a hangu-lata javult valamelyest. Ezt a munkát pár souértvalószínűleg bármelyik falubéli kölyök elvégez-te volna helyette, ám Francois még a látszatát iskerülni akarta annak, hogy ő fehér ember létérefeketéket dolgoztat. Ki tudja, mennyire érzéke-nyek
az itteniek az ilyesmire?Besietett a házba, és elhatározta, hogy mostan-tól csak Margaretre fog gondolni, és Solange-tpusztán annak tekinti, ami: egy kiszolgáltatott,védtelen gyermeknek, akinek az irányában köte-lességei vannak. A konyhaajtóban azonban ismét megtorpant ésteljesen kiszaladt a fejéből az elhatározása. So-lange éppen az ő kabátját mosta, és amikorFrancois belépett, felnézett. Korábban Solange ismegmosakodott és az eredmény sokkal megdöb-bentőbb volt, mint Francois átváltozása. - Ön gyönyörű! - suttogta Francois, mielőttvégiggondolta volna, hogy mit mond. - Ön egy-szerűen gyönyörű, Solange... - Aztán hirteleneszébe jutott, hogy mit határozott el magában,lesütötte a szemét, és csak az orra alatt dünnyög-te: - Bocsánat. Solange torkából vidám nevetés gyöngyözött elő.
- Nem szép dolog visszavonni egy bókot az-zal, hogy utána azonnal bocsánatot kérünk érte! - Én nem úgy értettem - dörmögte Francois. -Egyáltalán nem vontam vissza, csak éppen...A lány felé indult, majd hirtelen megtorpant,amikor rádöbbent, hogy tulajdonképpen át akar-ta ölelni. Megköszörülte a torkát és magában aztmondogatta, hogy a lány nem is gyönyörű éshogy Margaret sokkal szebb nála. Solange bőreeredetileg nem volt sápadt, de a sok szenvedéshatására teljesen kifehéredett. Arca megnyúlt asok éhezéstöl, így most minden nagynak tűntrajta: széles, mozgékony száj, erőteljes orr ésnagy, mandulavágású, mogyoróbarna szemek. Ahaja egyszerűen csodálatos volt!Bár Francois azzal próbálta meg elnyomni azérzelmeit, hogy hibát keresett a lányban, a barna,tisztán hullámzó és ragyogó
hajkoronában sem-mit sem talált, amit megkritizálhatott volna.Azonban nem a haj volt, ami miatt elfacsarodotta szíve, és még ebben a távolról sem romanti-kusnak nevezhető környezetben is melegség ön-tötte el a testét. Solange arcában volt valami,aminek semmi köze sem volt a vonásokhoz ésami miatt a szokásosnál is gyönyörűbbnek tűnt.Valami olyasmi, amit nem lehetett félreérteni. - Jobb lesz, ha nyugovóra térünk! - motyogtaFrancois végül, amikor meg tudott szólalni. -Holnap korán reggel indulunk...És magában bocsánatot kért Margaret Alling-hamtól, hogy ilyen nehezen tudta kinyögni ezt akét elutasító mondatot.
3. Alexandre Pétion nem tudta, hogy meddig dü-höngött az öklével a vasajtót döngetve.Órákig? Vagy egy,egész napon át?Amikor a becsukódó ajtó támasztotta léghúzateloltotta a gyertyáját, sírontúli sötétség borult rá,és ez nem tett jót a babonás mulatt lelkivilágá-nak. Csak azért is ordítozott és dühöngött, hogya félelmét leküzdje. Amikor azonban végül is abbahagyta az őrjön-gést; sírni tudott volna tehetetlen dühében. Lekellett volna lőnie azt az átkozott fehér disznót,mint egy kutyát!, Nem, még annyit sem lett volnaszabad gondolkodnia, mint egy kutya esetében!Hiszen amikor a kincseskamrában a hasánaknyomta a pisztolyát, könnyedén lepuffanthattavolna! És aztán a lányt is! Nem maradtak volna tanúk! Ám ő ostoba módon nagylelkű akart lenni!És most az egyszer; amikor életében előszörvolt nagylelkű és úri módon betartotta a szavát,csúful
rászedték és kijátszották!Alexandre Pétion a fogát csikorgatta, az ajtótkarmolta mind a tíz körmével, és amikor arragondolt, hogy milyen ostobán csapdába esett,fennhangon zokogott, és átkozódott. - Az nem lehet, hogy én is úgy dögöljek megebben a koszos lyukban, mint ez a fekete kutya! - ordította, és belerúgott a bűzlő tetembe.Még átkozódott, százszor is elképzelte magá-ban, hogy mint fogja majd kínozni a férfithosszú hónapokon át, ha kiszabadul. És azt azálnok lányt annyiszor erőszakolja meg, ahány-szor csak kedve telik rá. Ha kiszabadul... Alexandre Pétion egy idő múlva kifogyott azátkokból, és a figyelmét az előtte álló feladatraösszpontosította. Nem állt szándékában éhenhalni vagy levegő nélkül megfulladni épp most,amikor végre a vágyott kincsek birtokosa lett. - Nem dögölhetek meg, amíg az a fehér disz-nó röhög a markába! Igaz, a négernek nem sikerült innen kijutnia,de neki menni fog! Nyilván ez a fickó is megpróbált mindent, ésmégis kudarcot vallott. De nézzük csak: mijevan neki, ami ennek a fickónak nem volt? Esze! Igen, az ész nagyon fontos.
s még? Hangosan válaszolt a saját kérdésére. - Pisztolyom... - Felordított örömében. - Ne-kem van pisztolyom! És van puskaporöm és töl-tényem is! Szétlövöm a zárat!
Azonban kitervezni ezt könnyebb volt, mintmegvalósítani. Igaz, három pisztoly is volt nála,de a gond ott kezdődött, hogy korábban mind-hármat kilőtte. És a teljes sötétségben a pisztolytmegtölteni sem volt könnyű. Ennek ellenére Pétion mindhárom fegyverétmegtöltötte, kitapogatta a zárat, és közvetlen kö-zelről belelőtt. A hatalmas dörrenés valósággal megsiketítette,és szinte azonnal éles fájdalom nyilallt a lábába.A vasajtón gellert kapott golyó találta el.Pétion felüvöltött kínjában, megtántorodott, alegnagyobb ládának esett, onnan pedig lecsú-szott - egyenesen rá a hullára.És az megmozdult alatta! Pétion úgy üvöltött, mintha nyúznák, de aztánrádöbbent, hogy a hulla nem mozog, csak babo-nás félelme hitette azt vele, hogy az bűzlő zom-bivá változott és meg akarja fojtani őt.A lába azonban rettenetesen fájt, és amikorodanyúlt, ujjai langyos nedvet tapintottak. Vér-zett, de szerencsére nem nagyon. Még rá tudottállni, megállapította, hogy a golyó valószínűlegnem ért csontot, csak a húst és az izmokat tépte fel. Ezután már a láda mögül lövöldözött, és óva-tosabban próbálkozott. Szerette volna, ha megtudja gyújtani a gyertyát, és pontosan célozhat,de nem volt mivel. A kova és a tapló odafönt maradt. Alexandre Pétion ennek ellenére megszállottanlövöldözött. Amikor az összes töltényét kilőtte, némi öröm-mel tapasztalta, hogy a golyók behorpasztották,megrongálták a zárszerkezetet védő rozsdás vas-burkot és itt-ott ki is lyukasztották. Azonban azajtó még így sem engedett.
Pétion ekkor újra leült gondolkodni. Aztánmegint kitalált valamit. A kincsesládából kiemeltegy súlyos aranytömböt, amit fél kézzel alig bírtmegtartani. Két kézre fogta, és teljes dühével üt-ni-verni kezdte vele a rozsdás vasburkot.És egyszer csak olyasmi kattanás hallatszott,mint amikor egy fém kettétörik. Pétion félve csa-pott oda még egyszer, a reményei beigazolódtak.Nyikordulás hallatszott, és az ajtó megmoccant.Ám nem nyílt ki. Pétion felordított éktelen haragjában, és ismétnekiesett a zárszerkezetnek, ám bárhogy püfölteis, semmiféle eredményre nem jutott.Amikor már az összes ujjáról leverte a bőrt, ésmindkét keze elzsibbadt, még egyszer megpró-bálta megtaszítani az ajtót, de az nem nyílt.Pétion ekkor feladta. Leült a ládára, és keservesen sírni kezdett, és motyogva, zokogta káro-molta istent. Töprengett; közben talán még aludt is egy keveset. Aztán egyszer csak felkapta a fejét, és fel-vinnyogott, mint egy kutya, amelyiknek a farká-ra léptek. Fájós lába dacára az ajtóhoz ugrott, ésmegrántotta. Engedett.
- Ostoba! - sikoltotta Pétion diadalmasan ésugyanakkor iszonyodva saját hülyeségétől. - Os-toba állat vagyok! Az ajtó befelé nyílt. Valószínűleg a kattanás azt jelezte, hogy eltörta rozsdás zárnyelv. Ám mivel ő akkor kifelé pró-bálta erőltetni, nem járt sikerrel...De most! Pétion felrántotta az ajtót, és kiugrott az ala-gútba. Kitapogatta a lépcsőt, sántikálva felsietett.Megtalálta a vaskampót, és a rejtekajtót is kinyi-
totta. Alexandre Pétion kiszabadult! Örömmámorban úszva bicegett le a lépcsőn,aztán már csak egyvalami úszott be a szeme elé.A vörös köd. A gyűlölet vörös köde. - Várj csak, Francisco Garcia! - suttogta kéje-sen, ahogy az ujjai összeszorultak egyik kilőttpisztolya markolatán. - Várj csak, kicsi Solange!Bicegve, fájdalomtól eltorzult arccal sántikálta kapu felé, és füttyögve a lovát hívta. Ha kell,akár négykézláb is elmászik Port-aux Crimes-ig,hogy elkaphassa azoknak az álnok kígyóknak a nyakát! Már egészen a kapuig jutott, amikor károm-kodva visszafordult. A rejtekajtót nyitva felejtet-te. És a kincs a legfontosabb.Fél lábon ugrálva, sántikálva, káromkodvavisszament a könyvtárszobába, bezárta a rejtek-ajtót, és lihegve bámult ki az ablakon. - Viszont most már semmi sem akadályozhatmeg abban, hogy bosszút álljak... mindenért!
4. Francois szeretett volna lefeküdni, a lány azon-ban nem akart tágítani a konyhából. A háncsramutatott. - Ezen fog aludni?
- Háncson aludni is nagyon kellemes és én, azigazat megvallva, sokkal jobban szeretem, minta szabad ég alatt való alvást. De önt puha ágyvárja Solange...
- Ágy? - nézett rá Solange huncut mosollyal.- Az meg mi? Francois ismét és sokadjára is elcsodálkozott alány könnyedségén, amellyel a fizikai megpró-báltatásokat tűrte. Ez a vidámság nagyon megható volt, és még tovább gyengítette a férfiban azelhatározást, hogy csak Margaretre fog gondolni. - Ma éjjel ágyban fog aludni - dörmögte. -Még ha nem is túl úri környezetben. - Én csak vicceltem. - Solange-t nagyon meg-lepte Francois komoly válasza. - Nekem teljesenmegfelel ez a vánkos, a börtönben rosszabbonaludtam. Bár a lány hangja továbbra is könnyedén csen-gett, Francois tudta, hogy Solange-t is zavarja valami.
- ígérem, hamarosan már Kuba felé vitorlá-zunk, és ha megérzi majd a friss tengeri szél illa-tát, örökre elfelejti az elmúlt hetek szenvedéseit. - Ó, a tenger! Annyira imádom!Francois sóhajtott.
- Én is. - Mielőtt elérzékenyült volna, sietvemás témára váltott. Holnap reggel korán indu-lunk, és úgy számítom, hogy még dél előtt Port-aux Crimes-ben leszünk. A külvárosban ve-szünk néhány ruhát, hogy ne keltsünk túl nagyfeltűnést, aztán átöltözünk, és először a kikötőbehajtunk. Buzgón remélem, hogy Domenico bará-tom már ott vár ránk a hajóval! Ha igen, azonnalfelszedjük a horgonyt, és búcsút intünk a festőiHaitinek... Ha viszont nem, akkor felkeressükmonsieur Palantint, és megpróbálunk tudakozód-ni. Aztán elképzelhető, hogy el
kell mennünk St.Jolineoux-ba, megnézni, mi a baj. Vagy találnivalami hajót, ami jó pénzért elvisz minket Kubába. Solange is elkomorodott.
- Gondolja; hogy a barátjának valami baja esett?
- Nem olyan ember, akinek baja szokott esni...de nem is olyan, aki lekési a megbeszélt találko-zót... De ne aggódjunk előre! Érzem, hogy a LaDorada már ott horgonyoz Port-aux Crimesben! - Biztosan! Francois egy pillanatra elmerengett a lány aj-kainak utánozhatatlan ívén, és hogy lássa mo-zogni ezeket az ajkakat, ahelyett, hogy aludniküldte volna Solange-t, tovább beszéltette. - Ugye, szeretne rendes ruhákat, mielőtt hajó-ra szállunk? Solange egy hosszú percig semmit sem szólt,saját magával küzdött. Próbálta magának meg-magyarázni, hogy a vágy, ami egy rendes ruhaés a tisztaság után él benne, teljesen normális. Abörtönben eltöltött keserű hónapok alatt megta-nulta, hogy mik a fontos dolgok és a szép ruhasemmiképpen nem tartozott ezek közé. De mégígy is a szája szélébe kellett harapnia, hogy felne kiáltson. - Ó igen!
- Csak pénz kérdése - dörmögte Francois, éskényszerítette magát, hogy a hangja nyugodtmaradjon. - Van elég pénzünk... - De nem kár ilyesmire pazarolni? - Ez nem pazarlás - sietett Francois a vá-lasszal. - Csak szükséglet. Valószínűleg mársenki sem akar elfogni minket, de azért jobb azelővigyázatosság. Senki se fogjon gyanút azon,hogy mi ketten együtt utazunk! Én úgy fogok öl-tözni, mint egy tiszteletreméltó spanyol kereske-dő, maga pedig úgy, mintha a lányom lenne...
5.
- A lánya?! - kiáltott fel dühösen Solange. -Csak akkor fognak igazán megnézni bennünket,ha azt állítja, hogy maga az apám! - Hát, ami azt illeti, valóban nem hasonlítunkegymásra, de ez néha előfordul. Én sem hasonlí-tok az apámra...
- Ne legyen bolond! - mérgelődött Solange. -Én nem a kinézetről és a hasonlóságról beszélek,hanem a korunkról. Ha szabad érdeklődnöm, mi-kor nemzett volna? Talán tízéves korában? - Több, mint tíz évvel vagyok öregebb magá-nál - mondta Francois kimérten. - De ahhoz nem elég idős, hogy az apám le-gyen - mutatott rá Solange. - Ugyan éppenmegtörténhetett volna, hogy tizenévesen gyermeket nemz, de legjobb tudomásom szerint tisz-teletreméltó kereskedők nem szoktak tizenéveskorukban nősülni.
Francois sem bírta tovább visszafogni magát,és akaratlanul is kitört belőle a nevetés. - Maga újra és újra megdöbbent engem! Alegtöbb úrilány, akit ismertem, nem tudta, hogyszületik a gyerek... vagy legalábbis úgy tettekmintha sejtelmük sem lenne.
- Valóban? - kérdezte Solange bizonytalanul. - Sajnálom. Általában én sem beszélek ilyene-ket, csak úgy kicsúszott a számon mérgemben...ígérem, hogy majd jobban vigyázok a nyelvem-re... De visszatérve a lényegre. Az nem fog men-ni, hogy engem a lányának mond. Nem látszomolyan fiatalnak, és nem is viselkedem úgy.Francois egy percig döbbenten hallgatott. Ezaz egyszerű állítás valóban igaz volt. Solangemár túl sok mindent látott ahhoz, hogy fiatalgyereklánynak adja ki magát, ráadásul az éhezésmiatt tíz évvel idősebbnek tűnt, mint amennyivalójában volt. De talán ezzel volt magyarázhatóa hatás is, amit Francois-ra tett. Az undor, amit aférfi saját vágyával szemben érzett, részben ab-ból eredt, hogy úgy érezte, egy gyermek irántérzi. Ebben tulajdonképpen ártatlan; állapítottameg most magában. Akárhány éves is Solange,úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy érett nő. - Akkor legyen a húgom! -javasolta. - Nem. - Solange tiltakozása azonnali és ösz-tönös volt, anélkül hogy azt magának is megtudta volna magyarázni.
- Miért, ezzel mi a baja? - kérdezte Francoisbosszankodva. Mielőtt azonban a férfi befejezhette volna akérdést; Solange már tudta a választ. Nem akar-ta, hogy Francois úgy gondoljon rá, mint a húgára, egyetlen pillanatig sem. Egy ilyen gondolatmélyen beférkőzhet egy
férfi gondolatai közé éskésőbb mindenféle más kapcsolatot is lehetetlen-né tehet. Az elég nyilvánvaló volt, hogyFrancois jelenleg egyáltalán nem atyai, vagytestvéri érzelmekkel viseltetik iránta Solangenem felejtette el a titkos járatban történteket - ésnem is akarta, hogy ez másképp legyen. Eztazonban nem mondhatta meg Francoisnak. - Mert az azt jelentené, hogy legközelebb kétszobát kellene kivennünk, és én félnék újra ma-gamra maradni...
- Akkor mi az ördögöt csináljak? Ó! Bocsás-son meg, nem állt szándékomban káromkodni... - Mondjuk azt, hogy a felesége vagyok.Solange látta, hogy Francois tiltakozni készül,így gyorsan folytatta.
- Kérem! Ez a legkézenfekvőbb megoldás ésez a leghihetőbb. Nemcsak a közös szoba miatt,Francois... Még ha nem félnék egyedül maradni,akkor is jobban szeretném, ha a feleségénekmondana. Én... én nem szeretnék egyedül lenniegy szobában, ahol elfoghatnak, mielőtt maga asegítségemre siethetne.
- Úristen! - kiáltott fel Francois. - Erre nem isgondoltam. Igaza van. Hogy is lehettem ilyenhülye? Persze, hogy azt fogom mondani, hogy afeleségem. A lehető legkevesebbet szabad csakbeszélnie, nehogy a kiejtése elárulja.Solange leeresztett szempillái elrejtették azelégedettségét. Tulajdonképpen nem hazudott,csak egy kicsit eltúlozta a félelmét. Így aztán si-került Francois figyelmét a veszélyre terelnie.
- Szeretném, ha most is egy szobában aludnavelem - mondta a lány halkan. - Ugye, megérti?Nagyon kedveseknek tűntek a falusiak, de sosem lehet tudni, mire gondoltak, amikor meglát-ták a csillogó aranyakat. Francois sóhajtott. - Igaza van.
6. A szoba nagyon kicsi volt, de meglepően tiszta.Francois azt hitte, ez a szoba is olyan lesz, mintamelyben a La Guardiola fogadóban lakott.Azokban a szobákban mindig akadt egy kényel-mes fotel, vagy párnázott pad. Ebben a szobábanazonban a szalmával kibélelt ágyon és a mosdó-állványon kívül semmi sem volt.Francois fogta a háncsot, és nézte, hogy hovarakja le. A lány biztonsága érdekében közvetle-nül az ágy közelében kellene aludnia, de ha hall-ja a lány szuszogását, valószínűleg képtelen len-ne aludni és reggelre megőrülne a vágyakozástól. Igaz, az alagútban is kettesben aludtak, de ab-ban, hogy most egy hálószobában alszanakegyütt, volt valami kihívó. Francois végül is a bejárati ajtó elé helyezte aháncsot. Csak a testén keresztül hatolhat be bárki is.
- A kutyám is mindig az ajtó előtt aludt - je-gyezte meg Solange nevetve. Francois felszisszent, és hirtelenjében azt semtudta, mit mondjon. Solange csodálkozva pillantott a férfi mozdu-latlan hátára. Eddig Francois mindig nevetésselválaszolt a vicceire. Élvezte a viccet; még akkoris, ha az az ő rovására történt. A lány már vacso-ra alatt is észrevette, hogy milyen szótlan, de azthitte, a fáradtság teszi.
- Nem akartam kritizálni a választását -mondta lágyan. - Csak vicceltem. Ne haragudjon!
- Egyáltalán nem haragszom - csattant felFrancois. Őt magát is megdöbbentette a hang-súly, ahogy ezt a két szót mondta. - Nem úgy hangzik, mint akinek nagyon jókedve van - feszegette Solange tovább a témát. - És ilyen kimért velem már órák óta. Ha meg-bántottam valamivel az este folyamán, mondjameg, mert én nem emlékszem. Nagyon jól tudom, hogy milyen sokat tett értem, és egyáltalánnem szeretném semmivel sem felbosszantani. - Mondom, hogy nem vagyok mérges - ismé-telte meg Francois még hangosabban, majd nagylevegőt vett. - Sajnálom. Nem önre haragszom,Solange. Ennek semmi köze önhöz. - Ez nem igaz - mondta Solange elkomorod-va. - Bárminek, ami itt történik, vagy történnifog, köze van hozzám. Maga énmiattam jött Hai-tibe és alig hiszem, hogy azért komorodott volnael ennyire, mert eszébe jutott, hogy otthon,Charlestonban elfelejtette elfújni a gyertyákat aházában és most azért aggódik, hogy leégett aháza. És
még ennek is lenne hozzám köze, mertha nem jött volna el otthonról ilyen sietve, hogyengem megmentsen, nem felejtette volna el el-fújni a gyertyákat. Francois még inkább megdermedt. Ez a tréfás-nak szánt fejtegetés az elevenébe hatolt. Ő igeniségve hagyta otthon a gyertyát, és ezt a gyertyátinnen Haitiből nem fújhatja el. Szerelmi ígéretettett Margaret Allinghamnek, és nem térhet úgyhaza, hogy valaki mást szeret. Nem olthatja ki agyertyát még a saját szívében sem, még akkorsem, ha egy másik gyertya magától meg akargyulladni. Solange mondott még valami tréfásat, deFrancois nem válaszolt, csak előrehajolt és hom-lokát nekitámasztotta az ablakkeretnek. Minden,amit Solange mondott, vagy cselekedett, csakmég kívánatosabbá tette számára: Solange volt alegédesebb és legbátrabb nő, akit valaha is is-mert, és már nem hitte, hogy ezt képes kiverni afejéből. Azonban éppen ez a jóság és az átéltborzalmak tették megközelíthetetlenné számára.Nem szabad érintenie. Nem szabad megcsalniaMargaretet. Margaret bízik benne és vár rá. Be-lehalna, ha megtudná... Francois-nak hirtelen vad gondolata támadt.Lennie kell Port-aux Crimes-ben egy szajhának,akivel könnyíthetne a testi vágyain, és akkor ta-lán képes lenne dacolni a Solange iránt érzettlángolásával. Egy szajha semmit sem számít, éső lélekben hűséges tudna maradni Margarethez!A következő pillanatban azonban rájött, hogyez lehetetlen. Hol találna ilyen nőt Port-aux Cri-mes-ben? És mit gondolnának, ha egy férfi, aki-nek ilyen gyönyörű, fiatal felesége van, elindulszajhát keresni? Francois hangosan felhorkant. - Mi a baj? - kérdezte Solange. OdalépettFrancois háta mögé, és egyik kezét a férfi vállára tette.
- Ne érjen hozzám! - hördült fel Francois.
7. Solange lassan elhátrált. Ismét ugyanazt a furcsakettősséget érezte, amit lent az alagútban. Kíván-ta Francois-t, de nem ajánlhatta fel magát, és an-nak a gondolatát sem bírta elviselni, hogy a férfiesetleg elutasítja, ha felajánlkozik.Francois érezte, hogy a lány elengedi a vállát,majd hallotta a vonakodó léptek koppanását apadlón. Nem tudta, hogy a lány azért indult elilyen lassan, mert szerette volna nem teljesíteni aparancsot. Francois számára ez a lassú, tétovavisszavonulás olyannak tűnt, mint egy vadé, akiaz erdő szélén csapdába kerül és csak aprókat lé-peget, nehogy a vadász lőjön a végső, nagy ug-rás előtt. Francois megfordult.
- Sajnálom, hogy hangosan szóltam - dör-mögte, majd megvonta a vállát. - Kimegyek.Mégis inkább az ajtó túloldalán alszom. Senkinem fogja bántani magát. Figyelek. - Nem! - kiáltotta Solange magából kikelve. -Én nem félek magától. Hányszor mondjam még?Én... én azon gondolkodom, hogy mit kellenetennünk. Mert ideje már, hogy mi ketten megbe-széljük... hiszen...
- Én nem akarok megbeszélni semmit - csat-tant fel a férfi keserűen.
- Ne beszéljen őrültségeket! - vágott visszaSolange. - Azt hiszi, még mindig gyerek va-gyok? Pontosan tudom, mi történik egy férfi ésegy nő között, amikor szeretik egymást.Francois egy pillanatra lehunyta a szemét. - Csakhogy mi nem szeretjük egymást, Solange. A lány ezen a nyílt elutasításon annyira megle-pődött, hogy csak hebegni tudott. - De hát... én... azt hittem... - Ó, ne, Solange, kérem, ne! - emelte fel tilta-kozóan mindkét kezét Francois. - Ne beszéljünkerről, mert megőrülök! A lány csodálkozott.
- Megőrül? Miért? Ezt nem értem. Velem van a baj?
- Kérem, ne faggasson! Így is túl sókat kell el-viselnem!
- Önnek? Önnek mit kell elviselnie?Francois döbbenten nézett a lányra. A hangsokkal keményebb volt, mint amit valaha is hal-lott Solange-tól, de az arckifejezése még mindigszelíd volt és bűbájos, a nézése pedig őszintecsodálkozást fejezett ki. A fiatalember lesütötte a szemét. Nem mertesokáig nézni.
- Nem először fordul elő velem, de nem kellaggódnia - motyogta. Tudok uralkodni maga-mon. És lassan már kezdek hozzászokni ahhoz,hogy én mindig olyat akarok, amit nem kapha-tok meg. Rövid csönd következett. A férfi elfordult,mert nem bírta elviselni a lány vádló pillantását. - Nem biztos, hogy nem kaphatja meg - sut-togta Solange végül. Nekem nincs veszteniva-lóm, és én... én... nem tiltakoznék. - Solange! - kiáltott fel Francois. Ő maga ismeglepődött előző önsajnálattól csöpögő kijelen-tésén. - Solange! A lány arca piros volt, ahogy a férfi tekintetétkereste. A megvetésnek, amitől a legjobban félt,nyoma sem volt a férfi arcán, csak csodálat. - Lehet, hogy ön nem szeret engem,Francois... de én azt hiszem... Nem tudta befejezni. Francois elkeseredetten rázta a fejét. - Maga a legédesebb, legnagylelkűbb... leg... - Francois nem tudta folytatni, és úgy érezte,megfullad. - De kérem, könyörgöm magának,ne tegyen ilyen ajánlatokat, mert ez lehetetlenközöttünk!
- De miért? Semmit sem jelentek önnek? - De igen! Nagyon sokat jelent! De egyszerű-en nem tehetem! Akasztanivaló gazember len-nék, ha kihasználnám a helyzetet! - És ha én szeretném... hogy kihasználja? Haén akarnám? Francois csaknem felkiáltott haragjában. Ön-magára volt dühös, amiért egyáltalán belementegy ilyen beszélgetésbe.
- Hát nem érti meg? Amit tenni készülünk, az bűn!
- De miért? - kérdezte Solange ártatlan cso-dálkozással. - Miért bűn az, ha szeretjük egymást?
- Mert a házasságon kívüli szerelem hatalmasbűn, kislány! Nem érti? Én kompromittálnámönt! Hogyan nézhetnék ezek után az édesanyjaszemébe? Hogyan nézhetnék utána tükörbe?Bármit tettem is, én úriember vagyok, és tudom,mi a kötelességem egy védtelen lány iránt.Solange elhúzta a száját.
- Ami eddig történt, már azzal is kompromit-tált... vagy talán elfelejti, hogy összebújva alud-tunk a sötétben? És ön... - Solange! Hagyja abba!
- Igenis, ön kompromittált! - kiáltotta a lányfélig tréfásan, félig haragosan. - Ezek után, haön úriember, feleségül fog venni!Francois lehunyta a szemét, és érezte, hogy ahideg veríték lassú cseppekben folydogál a hátán.
- Nem áll módomban - suttogta rekedt han-gon. - Én már elköteleztem magam. Charleston-ban vár egy lány, akinek jegyességet
ígértem...Solange úgy érezte, megfordul körülötte a vi-lág, és el kell ájulnia. Nem tudta eldönteni, hogysírjon a csalódottságtól, vagy vágja pofonFrancois-t, amiért eddig nem említette ezt a kö-rülményt. Csak a megmentő hős lovagot játszot-ta, úgy viselkedett, mint akinek az egyetlen vá-gya az, hogy elnyerje az ő szerelmét, és most ki-derül, hogy... Nem! Nem! Ez lehetetlen!
8. A férfi ismét visszafordult az ablakhoz, és So-lange még mindig képtelen volt kinyögni bármit is.
- Hogy hívják... azt a lányt? - préselte ki vé-gül magából. - Margaret.
- Szép? - Gyönyörű. Solange-nak rosszul esett ez a válasz. Valamiolyasmit szeretett volna hallani, hogy az a bizo-nyos Margaret igenis csúnya, undorító szipirtyó,és hogy Francois csak a pénzéért vagy valamimás miatt szereti. Ám Margaret "gyönyörű"!Azonban még most sem tudott nyugodni.- Szebb, mint én? Francois elkeseredetten rázta a fejét.- Nem tudom. Nem tudom.
- Szebb, vagy nem szebb?
-Kérem, Solange, hagyjuk ezt a témát! Aludjunk! Solange hallgatott, de nem mozdult. Most mártudta melyik érzés az erősebb. Nem a nyíladozószerelem, hanem valami egészen más. Szerettevolna kitörni Francois nyakát, amiért ilyen dur-ván elutasítja őt. Becsapta! Elhallgatta előle,hogy menyasszonya van! Tette neki a szépet, deközben mást szeret! Átkozott férfiak! Mind ilyenek! - Szereti őt? - suttogta. Francois lehunyta a szemét, és minden erejé-vel megpróbálta maga elé idézni Margaret képét.Csak nehezen sikerült.
- Igen - dörmögte. - Szeretem. - Ezt úgy mondta, mintha a kedvenc lovárólbeszélne. Maga nem szereti, legfeljebb kedveli.Igazam van? Francois egészen vörös lett, és elfutotta a méreg.
- Most már aztán elég! Mit képzel magáról,kisasszony? Hogy veszi magának a bátorságot,hogy véleményt alkosson az én legszentebb érzelmemről és azt fennhangon ki is mondja? Hatudni akarja, nagyon szeretem Margaretet, imá-dom, és ha hazatérek, feleségül fogom venni!Megértette végre?
- Meg! - kiáltotta Solange, és indulatosan sar-kon fordult. - Akkor aludjunk! És... Margaretrőlálmodjon, ne rólam!
- El tud majd aludni? - kérdezte Francois.Ez volt a leghülyébb kérdés, amit csak jelenhelyzetben kérdezhetett. Francois abban a pilla-natban, ahogy kimondta, azonnal megbánta. - Arra mérget vehet! - vetette vissza a lány kimérten. Francois összeszorította a száját. Mi más vá-laszra számított? Arra, hogy Solange rimánkodnikezd, és még egyszer felkínálkozik neki? És haigen, akkor mi történne? Hűtlen lenne Margaret-hez, vagy ismételten megalázná Solange-t?A lány az ágyhoz sietett, és nem zavartatta ma-gát, vetkőzni kezdett. Francois az ablaknál állt,az üveg visszatükrözte a látványt, és ő képtelenvolt levenni a szemét erről a tükörképről, bár-hogy is szerette volna. És ahhoz, hogy kimenjen,meg kellett volna fordulnia. Így hát most végigkell hallgatnia a lány neszezését, a levetett ruháksuhogását, a két halk koppanást, ahogy a cípőitleteszi az ágy elé. És miközben az ablakban tük-röződő, homályos látványt nézte, minden egyeskép élesen kirajzolódott a lelki szemei előtt.Anélkül, hogy szándékosan provokálni akartavolna a férfit, Solange sokkal lassabban vetkő-zött, mint szokott, mert a gondolatai messze ka-landoztak. Amiatt láthatóan nem kell aggódnia,gondolta, hogy Francois testi fizetséget kér aszolgálataiért, sőt... Ez a kérdés egyszer s min-denkorra megoldódott. Ő felajánlotta magát,Francois pedig visszautasította, mégpedig úgy,hogy nem is próbálta finomítani a dolgot.Most már csak a probléma másik része maradt.Ha Francois nem akarja őt, akkor hogyan leszképes mégis megszerezni ezt a férfit magánakanélkül, hogy az szajhának nézné?Solange nagyot sóhajtott, és bebújt a takaróalá. Francois
hallotta az ágy reccsenését ésösszeszorította a száját. A következő pillanatbanSolange pajkos hangon megszólalt. - Elfelejtettem elfújni a gyertyát.Francois nem szólt semmit, csak megfordult,közelebb lépett, és remegő ajkakkal ráfújt alángra. Aztán a sötétben levette a kabátját és acsizmáját, felvette a háncsot a padlóról, és kiakart lépni az ajtón.
- Odaadok egy párnát - szólalt meg Solangefojtott hangon. - Nekem egy is elég.
9. Amikor Francois elvette az odanyújtott párnát, akezük egy pillanatra összeért, és Solange testénóriási vágy hullámzott át. A férfi ujjai ráfonód-tak a kezére, vagy legalábbis Solange ezt szerette volna hinni. Hirtelen iszonyú félelmet érzett,hogy ha a férfi ezen az éjszakán nem lesz azövé, akkor már örökre elveszíti. Márpedig őakarta Francois Marchand-t, jobban, mint bármiteddigi életében. Ha ők ketten most együtt hálná-nak, akkor Francois-nak már nem lenne válasz-tási lehetősége. El kellene vennie feleségül. Hi-szen komprommittálja. És ha ma este ez nem történik meg, holnap ta-lán már felveszi őket a hajó; és Francois ahogyegyre közelebb kerül majd az otthonához, annáltöbbet fog arra a lányra gondolni, aki otthon vár-ja. És akkor vége! Akkor mindennek vége!Francois végül is az ajtó innenső oldalán"ágyazott meg" magának. Solange hallotta,amint nagy sóhajtással lefekszik a földre, köz-vetlenül az ajtó közelében. Solange a hirtelen rátört magánytól elsírta magát.
- Mi a baj, Solange?
- Nem tudom - zokogta a lány. - Nem bíromelviselni, hogy maga a földön fekszik, míg én itt,kényelmesen...
- Én egyáltalán nem bánom - dörmögteFrancois rövid csend után. Nekem... nekemjobb így. Solange erre csak még jobban zokogott. A fér-fi hangja mostanra megnyugodott, mintha teljesegészében elfogadta volna a helyzetet és teljesenelnyomta volna a lány iránt érzett vágyát. Hamegérkeznek Amerikába, rábízza őt az anyjára,sajnálat nélkül ott fogja hagyni, és lehet, hogy azéletben soha nem találkoznak. Talán még szé-gyenkezni is fog emiatt, amit eddig érzett iránta.Valószínűleg feleségül veszi Margaretet, és talánsoha többet nem látják egymást. - Olyan egyedül vagyok! - suttogta a lány. - Én ezt nem bírom tovább! - dörmögte a férfi. - Ne sírjon! Ne féljen! Kimegyek. Zárja be azajtót utánam. Ígérem, tökéletes biztonságban lesz.
- Nem! - kiáltott fel Solange. - Nem érti!? - De, attól tartok, nagyon is értem, és bárhogyszeretném nem érteni, mit kíván tőlem... képte-len vagyok kiverni a fejemből... és... és inkábbkimegyek, különben nem tudom, mi történik... - Szükségem van rád! - szipogta Solange, ésleszállt az ágyról. Szeretlek téged. És te is sze-retsz engem. Odament az ajtóhoz, és letérdelt a férfi mellé aháncsra.
- Vagy talán nem szeretsz? - Solange mostmár állandósította a bizalmas, tegező viszonyt. -Nem szeretsz?
- Ez... ez egy olyan kérdés... - Hallani akarom! Hallani akarom, ahogy ki-mondod! Mondd ki! Nem szeretsz?- De... igen.
- Látod - suttogta Solange boldogan, lefeküdta mozdulatlan férfi mellé, és átölelte a nyakát. -Látod? Ugye, hogy szeretsz. Talán amikor útnakindultál, még Margaretet szeretted, de mostmár... engem szeretsz. És én is szeretlek! Hiddel, mi ketten összetartozunk... boldogok leszünk együtt! Francois először tétovázott, majd a keze re-megve yégigsimította a lány karcsú combját,fölé hajolt, és már csaknem az ajkára tapasztottaaz ajkát, de még mindig nem tette meg. - Gyere! Gyere már! - lehelte a lány, és magafelé húzta Francois fejét. A férfi ellenállt a húzásnak és először csak le-hajolt a lány fölé, hogy ajkával gyengéden meg-érintse az álla hegyét, majd az ajkait. Solangeszája csukva maradt a csók alatt, mint egy kisba-báé és Francois ebből is tudta, hogy még ártatlan. És valóban; Solange még soha életében nemcsókolózott senkivel. Kubán az idősebbik Cha-vez-fiú, Pedro többször is meg akarta csókolni,ám ő nem hagyta magát, és legfeljebb testvéripuszit váltottak. Francois szája azonban teljesenmás volt, mint amire ezekből
az ártatlan emlé-kekből megmaradt; kemény és forró és szorosantapadt a szájára, amely ettől egy kicsit szétnyílt.A férfi szabad keze megérintette a haját, megsi-mogatta a nyakát és egyik ujjával gyengéden vé-gigcirógatta a fülét. Solange felsóhajtott. Szorítása lazult Francoiscsuklóján és keze végigsimította a férfi karját. - Engem szeretsz! - suttogta diadalmasan So-lange, és megoldotta az ingét. - Mert én jobbanillek hozzád, mint Margaret...Francois egész testében megmerevedett, az aj-kait szánalmas nyögés hagyta el. Úgy emelke-dett fel az ágyról, mint egy alvajáró, és szintedurván lökte el magától a lányt. - Nem! - kiáltotta lángoló tekintettel. - Nemés nem! Ez nem lehetséges! Felkapta a földről a kabátját, és úgy ahogy volt - félmeztelenül, gatyában - kirohant az éjszakába. Solange hiába kiabált utána, hiába hívta visszakönyörögve, a férfi eltűnt, és csak reggel kerültelő kialvatlan, bűntudatos képpel.De hogy merre járt az éjszaka, arról egy árvaszót sem ejtett.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Port-aux Crimes
1. Reggel korán indultak. Szárított birkahúst vásá-roltak és száraz, fekete kenyeret. Reggelijüketútközben költötték el néma csendben, s egészúton nem beszéltek, még csak nem is szóltakegymáshoz. Nem sokkal Port-aux Crimes határa előtt alány megpróbálkozott a társalgással. - Haragszik rám? - kérdezte ártatlanul.A férfi csak a fejét rázta, de most sem szólalt meg.
- Nem beszél hozzám - összegezte a lány. -Ezek szerint gyűlöl engem. A férfi most sem válaszolt, még csak a fejétsem rázta.
- Vagy amiatt, ami az éjszaka történt... aztgondolja, hogy én olyan... olcsó nő vagyok? - Nem! - szólalt meg végre a férfi, de a hang-jában annyi indulat lappangott, hogy Solange in-kább nem erőltette a beszélgetést.Portaux Crimes-ben az első szatócsboltbanmegálltak, és bár a ruhafélékben nem volt nagyválaszték, mindketten vásároltak maguknak ele-gendő holmit; ingeket, váltás alsóneműt, a lány-nak egy szarufésűt, Francois-nak pedig egy vö-rös spanyolkendőt, melyet a nyaka köré köthe-tett, hogy eltakarja csúnya sérüléseit.Vásárlás közben csak a legszükségesebbeketbeszélték meg egymással, és a témában kizáró-lag a kinézett árukra szorítkoztak.Amikor Solange átöltözött egy új ruhába, melyolyan bő volt rá, hogy szinte lötyögött rajta; ösz-tönösen is körbefordult a férfi előtt, hogy meg-mutassa magát. Hirtelen rádöbbent, hogy mittesz, és vállat vonva elfordult, így nem látta,hogy Francois-nak még a szája is tátva marad adöbbenettől.
Solange még ebben az olcsó, silányanyagú és túlméretezett ruhában is olyan gyö-nyörű volt, hogy a férfinak már a látványába isbelesajdult a szíve. Ezúttal nem tettek kerülőt, a belvároson vágtakkeresztül, és útközben sokan megbámulták őket.Francois látta, ahogy egy beesett arcú férfi lesiőket egy kapu alól, és percekkel később látta ezta férfit, amint egy párhuzamos utcán megelőziőket, és előreszalad. Sejtette, hogy az illető azelöljáróság kémje lehet, és siet jelentést tenni ró-luk. Csak remélni tudta, hogy nem lesz baj.Hamarosan megállította őket egy öt tagú őrjá-rat, és az őrmesterük átvizsgálta a papírjaikat. ASt. Jolineoux-i elöljáró engedélyét csak gyorsanátfutotta, és bólintva már vissza is adta Francois-nek, de a császári parancs láttán tágra nyílt a sze-me, hosszan vizsgálgatta, majd magához intettegy polgári ruhás férfit a közelből, és megmutat-ta neki. Félrevonultak, és halkan megtanács-kozták az ügyet. Francois-nak hirtelen melege lett. Eddig egy-valamire nem gondolt. Mi van akkor, ha a csá-szári parancs nem valódi. Ha csak Pétion hami-sította azzal a céllal, hogy kijátssza őket?Úristen! Akkor ez a végüket jelentheti! - Figyeljen! - súgta oda spanyolul Solange-nek. - Lehet, hogy baj lesz! Ha látja, hogy fe-lemelem az ostort, kapaszkodjon... kitörünk!A lány egy szót sem szólt hozzá, most rajtavolt a sértődöttség sora.
2. Az őrmester visszatért a császári paranccsal, demég nem adta azt vissza Francois-nak.- A hölgy önnel utazik?
- Igen, monsieur. Miután a hajóm megérkezikés berakodtuk az árut, velünk fogja elhagyni Haitit.
- Ámbár ezt még lehet, hogy meggondolom -vette közbe durcásan Solange. - Az úr ugyanisházasságot ígért, most meg nem akarja betartania szavát... Lehet, hogy inkább itt maradok a szi-geten, az önök népe megbízhatóbb.Francois idegesen pillantott a lányra. Miértmondja ezt? Solange azonban még nem fejezte be. - Kérem, kapitány úr - léptette elő hirtelen azőrmestert - legyen szíves, sehová se engedje ad-dig ezt az úriembert, amíg nem találunk egytemplomot és meg nem ejtjük az esküvőt! Önöktalán rá tudják kényszeríteni, hogy úriemberkéntviselkedjen és bertartsa az ígéretét, de ha spa-nyol földre lépünk... találni fog magának más lányokat! - De Solange!
- Miért? - csattant fel a lány. - Talán nemígért házasságot? - Én? Egy árva szóval sem!
- Na látja? - kiáltotta dühösen a lány. - Mármost letagadja! Mi lesz akkor később?A fekete őrmester arcán enyhe mosoly suhantát. Már most vitatkoznak! Szép kis pár lesz belő-lük! Ha lesz... Visszaadta a papírt, és Francois már nyúlt érte,de a lány megelőzte.
- Ez az enyém! Jobb ha nálam van, mert a vé-gén még ezt is letagadja! Francois kényelmetlenül nevetett. Aztán az őr-mesterre nézett.
- Nem tudja, monsieur, befutott a hajóm, amíga környéken jártam árut felvásárolni? St. Joline-aux-ból jött, egy szkúner... A fickó a homlokát ráncolta.
- Befutott két nappal ezelőtt egy spanyol hajó,de a nevét azt én nem tudtam megjegyezni, mi-vel az én fejem sem káptalan. És spanyolul senagyon tudok, de az egyik halász mondta, hogya neve valami halfélét jelent... - La Dorada! - kiáltotta örömmel Francois. -Biztosan ez az! Az őrmester vállat vont.
- Meglehet, senor. No... Jó utat!Francois magában végigujjongta az utat, demégis összeszorult a szíve, amikor végigmenteka kikötő felé lejtő utolsó utcán is, és tekintetévela dokkok környékét pásztázta. Aztán hirtelen megpillantotta a La Doradát.- Ott van! Ott van! - Biztos, hogy az az?
- Ezer közül is megismerem! - rikkantottaFrancois, és az ostorral meglegyintette a lovat. -Gyí, gyí! És az az ember, aki a parton azokkal ahalászokkal beszélget, nem más, mint... Dome-nico Lacosta.
Miközben a kocsi csaknem szétesett alattuk anagyobb sebességtől, a barátja nevét már nemcsak mondta, hanem kiáltotta. - Domenico Lacosta!
3. A magas, vállas, markáns arcú, kreol bőrű férfimegfordult a neve hallatán, és a kezét úgy emel-te az ég felé, mintha hálát akarna adni az ottaniaknak.
- Francisco! - bömbölte megkönnyebbülten.A kocsi odazörgött, és amint megállt, Francoisleugrott a bakról, és összeölelkezett a barátjával. - Hol a fészkes fenében jártatok! - mordult fela kreol. - Már az egész várost tűvé tettem értetek!
- Hogy mi hol jártunk?! - sértődött megFrancois. - Inkább arról beszélj, hogy ti hol kés-lekedtetek! Halálra izgultam magam miattatok!Ha ideértek időben, már rég Kubán süttethet-nénk a hasunkat!
- Jöttem volna - morogta Domenico. - De pármérföldre tőlünk valami őrült rálőtt a császárra,és a környéken minden idegent lefogtak. Két
tu-cat fegyveres fekete hemzsegett a hajón, és se-hová se mehettünk; amíg a dolog nem tisztázó-dott. Szerencsére elfogták a merénylőt, így miszabad utat kaptunk... és csak egy fél napot késtünk.
- Csak egy fél napot? - jajdult fel Francois. -Meg kellett volna lapulnunk a védőgátnál és vár-ni rátok! Solange, aki időközben lekászálódott a bakról,már meg sem sértődött azon, hogy senki semnyújtotta a kezét, hogy lesegítse. Azonban a beszélgetést igencsak unta, és rettenetes haragot ér-zett Francois Marchand iránt. És ez a harag gőgös kimértségben nyilvánult meg.
- Ha az urak befejezték az örvendezést - szó-lalt meg tisztán csengő hangon - szívesen ven-ném; ha az egyikük felkísérne a fedélzetre, ésmegmutatná a lakrészemet, mert bevallom, márigen fáradt vagyok és nagyon unom, hogy min-denféle kikötői alakok megbámúlnak...Francois hirtelenjében szólni sem tudott, Do-menico Lacosta pedig őszinte csodálattal mértevégig a lányt.
- Te jó ég, Francois, nekem nem is mondták,hogy Haiti a tündérek földje! Hol találtad ezt acsodálatos teremtést? Csak nem ő... - De igen. Ő Solange de Lafergier, akiért jöttünk. Solange nem hagyta ki a lehetőséget, hogy elne helyezzen egy újabb tüskét.
- Lehet, hogy rosszul emlékszem, de minthategnap éjszaka monsieur Marchand azzal a hi-vatkozással bújt volna ki egy számára kellemetlen feladat alól, hogy ő úriember... Már pedig énúgy emlékszem, az etikett előírja, hogy egy úri-embernek illendő bemutatni a társaságában lévőhölgyet a barátainak. Vagy talán ön csak bizo-nyos helyzetekben úriember, monsieur Marchand? Francois a füle tövéig elvörösödött ettől a cél-zástól, és még most is megremegett, ha a tegnapéjszakára gondolt. A lány félreért mindent! Azt hitte, hogy ő nemakarja őt, hogy azért utasította el, mert nem tet-szik neki. Pedig meg kellene értenie, hogy ő el-kötelezte magát Margaretnek, és nem szeghetimeg a neki tett ígéretét. Talán Charlestonban, habeszél Margarettel... Mivel a paprikavörös Francois továbbra semmutatta be a szép lányt, Lacosta vele születettspanyolos udvariassággal hajolt meg, és úgy illesztette az ajkaihoz Solange karcsú ujjait, mint-ha a világ legcsodálatosabb virágát kívánnámegszagolni, majd ajkaival érinteni. - Hódolatom, szenyorita... Bár alig hihetem,hogy egy ilyen páratlan szépség még hajadon,remélni merem, hogy jól mondtam, és ön nemsenora...
- Jól mondta, senor, én még hajadon vagyok,és gyanítom, hogy egy ideig az is maradok.Domenico sajnálkozást tettetett, és még min-dig nem engedte el Solange ujjait. - Ó, ha remélhetném, hogy ad nekem lehető-séget arra, hogy egy káprázatos, csillagos éjsza-kán megvallhassam önnek, hogy a szépsége mi-lyen költői képekre ragadtatott!Solange elmosolyodott, de azért elhúzta a ke-
zét.
- Ön bókol, senor, de be kell vallanom, önnek, hogykedvessége és figyelmessége kifejezetten jólesikazok után, hogy monseiur Marchand társaságá-ban nélkülözni voltam kénytelen ezeket.Francois sóhajtott. Meg sem lepődött Domeni-co viselkedésén, hiszen tudta róla, hogy vérbelimacho, aki minden szép asszonynak felhúzottvitorlákkal csapja a szelet. Azonban a lány szúrós megjegyzései egyrejobban zavarták. Ha a társaságban is ilyeneketfog mondani, találgatásokra ad majd okot apletykaéhes klikkeknek, és a végén még beszélnikezdenek róluk. És ha valami Margaret fülébejut, magyarázkodhat. Már éppen közölni akarta, hogy a vádak igaz-talanok, amikor ordítás rezegtette meg a levegőt. - Ott vannak! Halál az árulókra!És amikor Francois ijedten megperdült, úgyérezte, menten kővé változik. Mert az egyik sa-rok mögül szamárháton ügetve egy veszettül ha-donászó alak tűnt fel, aki mögött az a hat fegy-veres futott, akik korábban igazoltatták őket.És a szamár hátán teli torokból ordítva az azAlexandre Pétion ült, akinek nem lett volna sza-bad itt lennie!
4. Pétion három mérföldet sántikált, mire sikerültelkoboznia egy szegény paraszt szamarát. Ez-után már gyorsabban haladt, de nem annyiragyorsan, mint azt szerette volna. Ráadásul az ál-lat egy rozoga fahídnál megmakacsolta magát,és sehogy sem akart átmenni, pedig
Pétion márkérlelte, átkozta, és ütötte is. Sőt, ha nem lövi kia kincseskamra zárjára az összes töltényét, otthelyben valószínűleg ki is végzi a csacsit pa-rancsmegtagadásért. Ám félórás rimánkodás után mégis sikerült va-lahogy átvonszolnia az állatot a hídon, és innenmár hamar beért Port-aux Crimes-be. Ám így isdélre járt az idő, és Pétion attól félt; hogy elsza-lasztja a szökevényeket. Amúgy is a kikötőbe akart szamaragolni, deamikor találkozott az őrjárattal és azok elmond-ták neki, hogy látták a fehér férfit és a nőt a ki-kötőbe tartani, Pétion még hevesebben hajszoltaaz állatot. És amikor előbukkant az utolsó sarok mögül,ott látta az árulót, amint a nővel és egy spanyolöltözékű kreollal beszélgetett. - Ott vannak! - ordította. - Halál az árulókra!Vad felindulásában lőni akart az üres piszto-lyával, és ordítva átkozódott, amikor csak egykattanás hallatszott.
- Lőjenek! - üvöltötte, és kikapta az őrmesterkezéből a puskáját. Mivel Francois-t több helybéli halász részbeneltakarta és nem nyújtott volna jó célpontot, So-lange-t vette célba.
5. Francois az ordításra megriadt ugyan, és márisSolange felé ugrott volna, hogy menekítse, dePétion láttán a földbe gyökerezett a lába; ésmozdulni sem tudott. - Ez nem lehet!
Ekkor dördültek el az első lövések, és golyókfütyöltek a közelükben. Francois szinte mintegyálmában látta, ahogy az egyik fekete halászmellkasán apró lyuk keletkezik, s mintha kivirá-gozna, vér fröccsen szerte. A fickó olyan lassanhanyatlik le; mintha gondolkodna közben.És a többiek szerte spriccelnek.És látta, amint Pétion kikapja a puskát az őr-mester kezéből; mielőtt az lőhetne; és őt veszicélba. Aztán a puska csöve tovább vándorol.Solange-ra! Francois tudja, hogy most már meg kellenemozdulnia, félrerántani a lányt, vagy az ölébekapni és felrohanni vele a keskeny pallón a fedélzetre, de még mindig képtelen mozdulni.Egyfolytában annak a szerencsétlennek a vicsor-gó, eltorzult képe lebeg a szeme előtt, akit féligelrohadva a kincseskamrában talált. Pétion is ígynéz ki és ez itt csak a kísértete?Hogy szabadulhatott ki? Domenico Lacosta, aki a veszély első pillana-taiban a hajója felé iramodott, felfedezte, hogy abarátja és a lány bénultan állnak, és a fogai kö-zött káromlatokat sziszegve fordult vissza.Ő is pontosan látta, hogy a szamáron ülő mu-latt a lányt veszi célba.
- Vigyázzon! - kiáltotta Domenico.Elrántani már nem tudta a lányt, de az utolsópillanatban eléje ugrott, hogy a testével takarja.A dörrenést nem hallotta, de hirtelen hatalmaserő vágta mellbe, és Domenico elesett. Amikorfelült, furcsán imbolygott körülötte minden, éscsodálkozva látta, hogy a bal válla alatt a szellősmatrózing tenyérnyi folton vörös. Ijedten nézettkörül, hogy kit talált el a lövés, de aztán rádöb-bent, hogy az ő vére az. Nem fájt! Kissé zsibbadt ugyan, de nem fájt! - Ostoba barmok! - ordította Pétion a szamár-háton. - Elfogni őket!
Domenico Lacosta a sebesülésével mit sem tö-rődve talpon termett, felkapta a sikoltozó lánytaz ölébe, és ráordított Francois-ra.- Gyerünk már! Francois-ról végre lepergett a bénultsága, demire eliramodott a hajó felé, Domenico a lánnyalaz ölében, enyhén meggörnyedt testtartással mára hajópallón dobogott. Ahogy futás közben meg-megingott, Francois minden pillanatban azt vár-ta, hogy a kreol a tengerbe zuhan. Azonban Do-menico az élete háromnegyed részét a tengerenélte le, és még sebzetten, szédelegve sem vesz-tette el az egyensúlyát.
- Horgonyt fel! - üvöltötte a kubai. - Orrvitor-lát... Talpra, lusta banda! Francois teljes erejéből futott, és hallotta,ahogy csizmás lábak dobognak mögötte. Mégegy pisztoly dörrent, de a golyó még csak nem isa közelében fütyült el. Látta, hogy a La Dorada matrózai, akik koráb-ban a korlátra könyökölve bámultak le rájuk,most élénk sürgés-forgásba kezdenek. Valószí-nűleg nem ez volt az első eset az életükben,hogy valahonnan sietve kell távozniuk. - Megállni! Megállni! Nem hagyhatják el a kikötőt! Francois azonban nem törődött Pétion eszelősüvöltésével, végigrohant a keskeny pallón, és akövetkező pillanatban már fel is ugrott a fedélzetre. Két matróz állt ott készenlétben, és márcsak őt várták. Amint beugrott, sietve felragad-ták a pallót, és hátrafelé futottak vele.A néger katonák megtorpantak a parton, csakaz egyikük, aki még megragadta az orra elől elli-begő deszkát, az zuhant fejjel előre a mocskos,szemetes vízbe.
- Újra tölts! - ordította Pétion, és fel-alá nyar-galt a szamáron a part mentén. - Az ágyúkat!Megtölteni az ágyúkat! Valamivel távolabb a kikötőben a két várako-zó ágyú környékén is élénk sürgölődés kezdő-dött. Az ottaniak a lövésekre és az ordítozásrarohantak elő, és már töltötték a két vasmonstru-mot, amit még a franciák hagytak itt.Francois csak most tudta megragadni Solangekarját, és elszörnyedve látta, hogy a lány ruhájacsurom vér. - Úristen! Eltalálták?! Solange csaknem elájult.
- Meg fogok halni - suttogta, és megtántorodott.
6. Francois épp időben kapta el, mielőtt végigterültvolna a fedélzeten.
- Nem, ez nem lehet! Solange! Kérem, tartson ki! A saját kabinjába rohant vele, és szinte lelökteaz ágyra. Az utazóládából egy tiszta inget kapottelő, és darabokra szaggatta.
- Vizet! - ordította ki a nyitva maradt ajtón. -Friss vizet!
Azonban a nagy zűrzavarban senki sem törő-dött vele. Mindenki a dolgát végezte, húzták fela horgonyt, és feszítették meg a vitorlákat. Do-menico Lacosta a kormányos mellett állt, és asebesülésével mit sem törődve hadonászott, or-dítva dirigált.
- Gyerünk, már tetű banda! Mozogjatok!Néhányan a matrózok közül puskát ragadtak,és a korlát fedezékéből visszalőttek a parton rohangálókra. Az egyik golyó egyenesen Pétion szürke sza-marát találta el, és az állat felbukott. Hogy ki or-dított jobban, a megsebzett jószág vagy az őrjön-gő mulatt, azt nem lehetett megállapítani.Alexandre Pétion kiráncigálta a lábát a vergő-dő szamár alól, de nem tudott felállni; kificamo-dott a bokája. A mulatt átkozódva zokogni kezdett, és mind-két öklével a földet püfölte tehetetlen dühében.Aztán amikor a sebesült csacsi a nagy ijedtségtőlkiürítette a hólyagját - egyenesen Pétion mellka-sára, a mulatt úgy érezte, megüti a guta. Abba-hagyta a föld püfölését, csak bámult maga elénémán, és tudta, hogy ezen a napon már nem ér-heti ennél is nagyobb megrázkódtatás.Időközben a spanyol hajó orrvitorlájába bele-kapott a szél, és a hatalmas alkotmány lassan,méltóságteljesen kezdett távolodni a védőgát irányába.
- Mérőónt az orrhoz! - ordította DomenicoLacosta, és azzal sem törődött, hogy a mellén ésa hasán már teljesen átvérzett az ing. Gyerünk már!
- Előttünk a gát, senor - közölte a kormányos. - Olyan közel megyünk hozzá, amennyirecsak lehet - parancsolta Domenico. - Irányészak-északkelet!
- De, senor... ha megfeneklünk, végünk! - Ha pedig az ágyúik elé kerülünk, forgácsok-ra lőnek bennünket!
7. Mivel Francois rádöbbent, hogy valószínűlegmindenkinek akad dolga az induláskor, rájött,hogy neki magának kell vizet hoznia.Mire a kezében a kancsóval visszarohant a fül-kébe, a hajó már mozgásba lendült, de Francoisnem ért rá azzal foglalkozni, hogy megnézze, mitörténik. Legnagyobb meglepetésére az ájultnak hittlány az ágy szélén ült, és dermedten meredtmaga elé.
- Feküdjön vissza, Solange! - parancsoltaFrancois, és gyengéd erőszakkal nyomta le alányt az ágyra. Solange megpróbált tiltakozni.- Hagyjon! Semmi bajom.
- Dehogy nincs! Feküdjön nyugodtan!A lány felsikkantott, mert Francois határozot-tan visszanyomta az ágyra, és egy erős mozdulattal feltépte a véres inget.
- Mit művel? - sikoltotta Solange dühösen. -Megőrült? - Ön sebesült! Engednie kell! Solange kemény, telt keblei kibuggyantak aszövet mögül, de Francois most nem ért rá az il-lemmel foglalkozni. Megnedvesítette a széttépettinge egy darabját, és óvatosan próbálta körbe-mosni a sebet. Azonban bár a lány válla és ajobb melle véres volt, seb sehol sem látszott.Francois értetlenül állt.
- Úgy látom, ott folytatjuk, ahol tegnap estefélbehagytuk - motyogta Solange megrovóan, éshatározottan összehúzta a széttépett inget a keb-lei előtt. - Bár mintha most valamivel hevesebb-nek tűnne, mint akkor.
- Nincs seb - motyogta a férfi.Solange dühösen nevetett.
- Persze, hogy nincs. Mondtam, hogy semmibajom, de maga csak heveskedett. - De hiszen csurom vér az inge.Solange a fejét rázta.
- Ez a barátja vére. Ő sebesült meg... és hoz-zákenődtem, amikor felrohant velem a fedélzet-re. Ne velem törődjön, inkább őt ápolja. Gú-nyosan elhúzta a száját. - Kíváncsi vagyok... va-jon róla is le meri tépni az inget? - Ó, de ostoba vagyok! Hülyét csináltam ma-gamból, igaz? Solange behunyta a szemét:
- Igen, de én még így is szeretem. - Ó, ne, kérem, hagyja ezt! És ha lehet... - Igen?
- Ha lehet, azt hiszem, próbáljunk a helyzet-hez illően viselkedni, Solange! Nézze, ne értsefélre, én kedvelem magát, és ami köztünk történt... talán el sem hiszi, de... - Tehetetlenül el-hallgatott, mert nem tudta szavakba önteni, amitakart. Bosszúságában inkább másba kezdett. -Ha hazaérünk, bizonyára számtalanszor elmesél-tetik velünk ezt a kalandos történetet, és...Solange szúrósan meredt a férfira. - És?
- Azt hiszem, el kellene hagynunk a pikán-sabb részleteket. Az olyanokra gondolok, ame-lyek szóbeszédre adhatnának okot és tönkreten-nék az ön jó hírét.
- Ha ennyire aggódik a jó hírem miatt, miértnem akar feleségül venni? Azzal elejét vennéminden szóbeszédnek. Francois csalódottan nézett a lányra. - Ön tényleg a fejébe vette ezt a butaságot? - Nem - felelte Solange. - Ha térden állvakérne; akkor sem mennék önhöz. És most hagy-jon magamra, kérem! Át akarok öltözni, és ehhez nem szükséges az ön jelenléte. Igaz, hogy afrissen vásárolt holmink a kocsiban maradt aparton, de mivel ön szaggatta szét az egyetleningemet, kénytelen lesz az út folyamán a sajátjaiközül kölcsönözni egyet...
- Természetesen - dörmögte Francois. - Deszeretném tudni, hogy megértett-e engem, Solan-ge? Csupán az ön jó híre kedvéért...Solange megvetően mérte végig a férfit féliglehunyt pillái alól.
- A legmesszebbmenőkig megértem önt, mon-sieur Marchand - köpte ki a szavakat utálkozva. - És arra kell kérnem, hogy a jó hírem érdeké-ben ne szólítson most már Solange-nak... Hahozzám szól, használja a mademoiselle de Lafer-gier nevet! Amikor Francois csalódottan és bódultan kitá-molygott a kabinból, Solange egy pillanatig dü-hösen nézett utána, aztán a kezébe temette az ar-cát, és a könnyeivel küszködött. - Vége - motyogta. - Vége! Mindent elrontottam... Egyre erősödő süvítés hallatszott,. aztán egynagy csobbanás, és a nyitott kabinablakon ke-resztül mintha egy vödör vizet zúdítottak volnabe a lányra. Az ágyú dörrenése, melyből a go-lyót kilőtték, csak ezután hallatszott.Domenico oldalazó technikájának köszönhető-en nem nyújtottak jó célpontot, így szerencsérenem találták el őket. Az ágyúgolyó szinte köz-vetlenül a törzs mellett csapódott be a tengerbe,és afelcsapódó víz loccsant be a nyitott ablakon.Solange csurom vizes lett, ám ő mégis úgyérezte a lelke mélyén, mintha leforrázták volna.A kabinablakon át látta, ahogy a part egyre távolodik, a házak mind kisebbek lesznek, és egyremesszebb kerülnek Haititől. És a lány nem tudta, hogy örüljön-e, vagy in-kább szomorkodjon. Örökre maga mögött hagy-ja azt a szigetet, ahol számtalan borzalmas ésiszonyatos dolog történt vele, ugyanakkor min-den megrázkódtatás
ellenére ez volt az a hely,ahol - ha csak rövid időre is - de önfeledt bol-dogságot érzett. És itt ismerte meg azt az embert, aki rabul ej-tette a szívét. Örökre maga mögött hagyja Haitit, azt a szige-tet, amit a déli államokban csak úgy emlegetneka rabszolgák: a sziget, ahonnan a szél fúj. Mertitt, ezen a szigeten történt meg először; hogy né-ger rabszolgák fellázadtak, lemészárolták a fehéruraikat és saját országot alakítottak ki maguk-nak. És bár az amerikai földbirtokosok mindentelkövettek, hogy titokban tartsák ezt a számukraszégyenletes eseményt, a hírek mégis mindenfe-lé eljutottak. Ajkakról ajkakra, suttogva, kiabál-va, vagy talán csak a szelek szárnyán. De tény,hogy amikor forró déli szél fúj Dél-Carolinában,a rabszolgák sokatmondóan néznek egymásra.És kimondaniuk sem kell, tudják, hogy honnanfúj a szél... Solange sóhajtott, ahogy az egyre kisebbrezsugorodó partszakaszt figyelte. - Isten veled, Haiti - suttogta. - Isten veled,boldogság...
HARMADIK RÉSZ OTTHON, ÉDES OTTHON
ELSÖ FEJEZET Hazafelé
1. Solange nagy meglepetésére akadt női ruha a ha-jón, még ha nem is pont az ő mérete, de sokkaldíszesebb és csinosabb szabású, mint az, amitHaitiban vásároltak. Most ebben a fehér csipkés,türkizkék bársony ruhában ült a kapitányi kabin-ban az ágy mellé tolt széken, és igyekezett nemtudomást venni Francois lopva feléje vetett pillantásairól. A fiatalember egy lépéssel a háta mögött ajobb kezénél állt, és egyfolytában őt leste a sze-me sarkából. Solange azonban - miután alapo-san kisírta magát - megfogadta, hogy többé nemkerül olyan megalázó helyzetbe, mint amilyen-ben már része volt Francois társaságában. Őegyszer már felajánlkozott, olyat tett, ami min-den tisztes társaságban megbotránkozást keltene,szerelmet vallott, és elutasították. Nem, ő nemfog még egyszer megalázkodni egyetlen férfielőtt sem. Kiváltképp pedig nem Francois Mar-chand előtt. Mindketten Domenico kabinjában tartózkod-tak; ő a beteg ágya szélénél ülve, Francois pedigállva várta, hogy Pietro atya megigazgassa a kö-tést a kreol férfi bal válla alatt. A vastag fehérszövet átvérzett, barnállott rajta a megszáradtvér, de az idős, joviális arcú pap nem látta szük-ségesnek, hogy kötést cseréljen.Erős a szervezeted, fiam - mondta Pietroatya. - Biztosra veszem, hogy le fogja győzni asérülésed. Hamarosan meggyógyulsz.A kerek képű, ősz pap idefelé jövet még nemvolt a hajón. St. Jolineoux-ban kéredzkedett a fe-délzetre, és mivel Domenico Lacosta hithű kato-likus volt, jó előjelnek tartotta, ha Isten egyikszolgája hajózik velük, készséggel elvállalta,hogy Kubára szállítja. Pietro atya, miközben akreol kapitányt ápolta, már elmesélte, hogy 1802februárjában érkezett a szigetre Ostin Leclerhúszezer fős csapatának egyik tábori lelkésze-
ként, ám amikor több mint másfél év múltán amaláriától megtizedelt franciák elhagyták a szi-getet, ő isteni sugallatra Haitin maradt. Úgyérezte, kötelessége terjeszteni Isten igéit a hitet-len, vuduimádó feketék között, és vállalta a ve-szélyt. Amikor jövő év áprilisában Dessalinesparancsára szinte minden fehér embert kiirtottak,őt is lefogták, de aztán szabadon engedték. St.Jolineux-tól keletre, a hegyek között, dzsungelmélyén egy missziós házban ismertette meg Is-tent az ottaniakkal, és mivel orvos ott nem tevé-kenykedett, kénytelen volt ő maga megtenni azt,amit tehetett. Mivel korábban tábori lelkész volt,kitűnően értette a lőtt és szúrt sebek ellátását, ésDomenico sebét is be tudta kötözni.Domenico hanyatt feküdt az ágyban, és bár anagy vérveszteségtől sápadtabb volt, mint általá-ban, derűsnek tűnt.
- Köszönöm a bizalmát, atyám - mondta tré-fás hangsúllyal. - Ám attól tartok, az aggodalmafölösleges. Ma az ön utasítására még ágybanmaradok, de holnap reggel már erőszakkal semtarthatnak itt. Csak nem hagyhatom, hogy egycsekélyke karcolás szégyenszemre ágyhoz lán-coljon. Ha még egy napot ágyban maradnék, azembereim gúnyolódnának rajtam és ujjal muto-gatnának rám. Az ősz pap a fejét ingatta.
- Rosszul teszed, fiam, ha ilyen lekezelőennyilatkozol erről a sebről. Mert ez a kis "karco-lás"... ahogy te nevezed... sokkal súlyosabb,mint azt gondolnád. Ha a golyó, amit kivettembelőled, pár centivel lejjebb megy... ma nem be-szélhetnénk itt békésen, de épp tengerész teme-tést tarthatnánk. Domenico nevetett.
- De a golyó nem ment lejjebb, atyám, így kárlenne elsiratni engem! Ezért hát minden tisztele-tem ellenére csak annyit tudok mondani, hogyholnap a felkelő nap engem már talpon talál. - Talán jobb lenne, ha mégsem - szólt közbeFrancois. - Elég rossz bőrben vagy, cimbora. - Mi az? - nevetett fel erőltetetten a félvér. -Hát már mindenki el akar temetni? - Solange-rapillantott. - Ugye, ön nem, drága senorita?Ugye, ön szerint még nem vagyok a halálomon?Solange nevetett.
- A jó kedvéből ítélve én nem mondanám... - Na ugye! - nevetett fel Domenico. - Önörökre lekötelezett, szépséges hölgy! Készségeshíve vagyok! Solange mosolyogva nézett a markáns képűtengerészre.
- Éppen ellenkezőleg, senor, én vagyok az önlekötelezettje. Még most sem tudom elhinni. Önelém ugrott, és a testével fogta fel a nekem szántgolyót. Ez... ez olyan bátor hőstett, amelyet elsem tudok hinni. Velem szemben még soha sen-ki nem viselkedett ilyen önfeláldozóan!Domenico észrevette Francois fancsali képét,és fel akart nevetni, ám hirtelen fájdalom nyilallta vállába a sebnél, így csak egy mosolyra futotta.
- Ne legyen igazságtalan a megmentőjévelsenorita! - rótta meg a lányt. - Biztosra veszem,hogy az én amerikai barátom is megtette volnaugyanezt a helyemben.
- De nem tette! - szúrta oda a lány. - Ő csakállt, és ábrándozott. Bizonyára már azon járt azesze, hogy mihez kezd majd, ha hazatér Charles-tonba... Ön volt az, aki a saját testével felfogta agolyót, és aztán sebesülten felcipelt engem a ha-jójára. És én ezt sohasem felejtem el önnek, senor! Francois sóhajtott.
- Meglehet, hogy ön igen rossz véleménnyelvan rólam, mademoiselle de Lafergier... ám té-vesen ítéli meg a helyzetet... - Kettőnk közül nem biztos, hogy én vagyokaz, aki tévesen ítél vágott vissza a lány.Domenico érezte, hogy ezek között nincsrendben valami, ezért igyekezett elterelni a szóta vitáról.
- Apropó, Francois... ha hazatérsz, feleségülveszed Margaret Allinghamet? Francois nem értette, miért kérdez tőle ilyene-ket a barátja, hiszen az idefelé tartó úton min-dent részletesen elmondott. Nem sejtette, hogyDomenico ezzel a kérdésével mindössze aztakarta kifürkészni, mi a helyzet közte és Solangeközött. Mert ha Francois válasza erre a kérdésreaz lett volna, hogy nem tudja, vagy valami ha-sonló, akkor az azt jelentené, hogy van valamiköze Solange de Lafergier-hez. Ha viszont to-vábbra is házasságot tervez Margaret Alling-hammel, akkor Solange szabad préda. Francoisnem akarhat magának két nőt is egyszerre!A fiatalember arca meg sem rezdült a kérdés-re. Még csak nem is pillantott Solange-ra. - Minden bizonnyal - felelte magától értetődően.
Domenico lopva Solange regálását figyelte, éslátta a dühös lángot a lány szemében. Szóval,fájdalmat okoz számára az, hogy Francois mástvesz feleségül? Ez azonban Domenicót csöppetsem zárta; sőt a kihívás csak még jobban izgatta.Szóval, Solange szabad! A lányt valóban felkavarta a kérdés, és az arraadott válasz még jobban. Gyorsan mondani akartvalamit, mert attól tartott, hogyha sokáig kellszótlanul állnia és Francois házasságára gondol-nia, elpityeredik, és nem tud majd semmi elfo-gadható magyarázatot adni.
- Hagyjuk most monsieur Marchand házasságiterveit! - vetette oda. Hiszen még nem köszön-tem meg önnek azt, amit értem tett. A lekötele-zettje vagyok, senor Lacosta. Hogyan hálálhat-nám meg, hogy megmentette az életemet? - Csakis azzal, ha nekem adja - nevetett Do-menico tréfálkozva.
- Mit? - lepődött meg Solange. - Mit adjakmagának?
- Hát az életét - magyarázta a kubai még min-dig mosolyogva, a szemében huncut fénnyel. -Az lenne az igazi hála, ha cserébe a hősiessége-mért hozzám jönne feleségül...
2. Solange még a száját is eltátotta hatalmas megle-petésében. Francois pedig bosszúsan köszörültemeg a torkát.
- Attól tartok, Domenico, ez a durva tréfádmár túllépi az illendőség határait és zavarba ho-zod mademoiselle de Lafergier-t!Domenico egy hirtelen lendülettel fel akartülni az ágyban, de olyan hasogató fájdalom nyi-lallt a vállába, hogy akaratlanul is összeszorítottaa fogát, hogy fel ne kiáltson. Ez a gesztus azon-ban a kívülállók szemében egészen másnak tűnt:indulatosan, hevesen reagál Francisco megrovására.
- És honnan tudod, hogy ez csak tréfa? - szi-szegte még mindig fájdalomtól eltorzult képpel. - Természetesen eszem ágában sincs azt elvárnisenorita de Lafergiertől; hogy cserébe a "hőstet-temért" feleségül jöjjön hozzám... de azt azért atudtára adhatom, hogy mennyire elragadónak ta-lálom és hogy életem nagy álmát váltaná valóra,ha megajándékozna a kegyeivel!Pietro atya nyugtatólag tette a kezét a kubai épvállára.
- Feküdj vissza, fiam! Nem szabad felizgat-nod magad!
- Nem izgatom magam! - vetette oda Dome-nico. - De azt akkor is el kell mondanom, hogyéletemben nem láttam még ilyen virágszálat,mint ön, senorita, és abból, amit a kalandjukrólelmeséltek, biztosra veszem, hogy soha de sohanem találkozok olyan bátor és talpraesett nővel,mint ön! Bocsássa meg nekem, ha ön is durvá-nak találja az előbbi "tréfámat", de én magam isdurva és faragatlan ember vagyok, aki nem tudjól bánni a szavakkal, de higgye el a szívem ahelyén van, szenvedélyes és én mindig hallgatoka megérzéseimre. Ön az első pillanattól kezdveelbűvölt, és amikor megláttam, lélegzetet is aligkaptam! Nem akarom én lerohanni önt a házas-sági ajánlattal, hiszen számomra már az is ün-nep, ha az ön közelében
lehetek...Francois idegességében megragadta annak aszéknek a karját, amin Solange ült. - Domenico, kérlek, türtőztesd magad! - Ugyan, miért? - nevetett a kreol. - Ez az énhajóm, és ezen a fedélzeten annak a hölgynek tá-rom fel a szívem mélyén táplált érzéseket, aki-nek akarom! És ugyanakkor sebesült vagyok, ál-lítólag fél lábbal a sír szélén... Akkor meg miértne vallhatnék még életemben utoljára szerelmeta legcsodálatosabb hölgynek, akivel összehozott a sors? Francois még mondani akart valamit, de So-lange megelőzte.
- Higgye el, senor Lacosta, jólesnek a bókjaiés hálás vagyok értük... de attól tartok, az iménti"tréfája" egy kissé valóban erős... Ámbár lehet,ha valóban megkérne, fontolóra venném...Solange voltaképpen csak azért mondta ezt,hogy a folyamatosanfészkelődő Francoistbosszantsa, legnagyobb meglepetésére azonbana beteg megragadta az ujjait, és két kezébe fogta. - Valóban? - suttogta kiszáradt torokkal. -Valóban fontolóra venné? Solange Francois-ra pillantott, és kellő elégté-telt érzett a férfi idegessége láttán. Csak azért istovább ütötte a vasat. - Komoly a szándéka, senor? Tréfásan csengett a hangja, ám a jelek szerintDomenico teljesen tűzbe jött a lehetőségtől. Avállát hasogató fájdalommal mit sem törődveelőrehajolt, és lázas, szenvedélytől lobogó tekin-tetét a lány szemébe mélyesztette. - Senorita de Lafergier - suttogta - a legna-gyobb tisztelettel és szeretettel feleségül kéremönt. Hozzám jön?
Solange csak most döbbent rá, hogy túlmesszire ment a tréfálkozásban. Ez itt már vére-sen komoly. De hogyan kérheti meg ez az em-ber, hiszen alig ismeri?
- Ez csak tréfa? - kérdezte meglepetten.A barna bőrű arcon enyhe megbántottság su-hant át.
- Általában könnyedén veszem az élet nehéz-ségeit - suttogta Domenico. - Azonban másokérzéseivel sohasem szoktam tréfálni. Számom-ra... a szerelem szent dolog.
- Ön... ezek szerint... szerelmet érez irántam? - Solange alig bírta kinyögni. - Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam.Én eddig önző ember voltam... általában csakmagamra gondoltam. Ha veszély volt, a saját bő-römet mentettem. És ezzel csak azt akarom mon-dani, hogy ez idáig még soha nem mentettemmeg senki életét... Mégis, és kérem, ne vegyeszerénytelenségnek, hogy a cselekedetemet is-mételten felemlegetem... de ez alkalommal meg-tettem. És csakis azért, mert inkább odaadtamvolna az életemet azért, hogy ön élhessen... Könyörgöm, ne utasítson el, legalább vegye fonto-lóra a kérésemet! Nem ajánlhatok magának so-kat... csak gondtalan életet, boldogságot és hűsé-get! Igaz szerelmet a sírig. Hozzám jön?Solange idegesen megnyalta a szája szélét.Most már végleg tudatosult benne, hogy ezegyáltalán nem tréfa. Az első pillanattól kezdvemereven elutasította azt a lehetőséget, hogy ko-molyan vegye a kubai kérését, ám most egy vil-lanásra átfutott a fején, mi lenne, ha igent mon-dana. És ez a lehetőség vadnak tűnt ugyan. denem teljesen elvetendőnek...
- Én...
- Nem! - kiáltotta dühösen Francois. - Mi ezaz egész?
- Hogy-hogy mi? - lepődött meg Domenico. -Talán nem hallottad? Épp az imént kértem meg asenorita kezét, és most izgatottan várom a válaszát.
- De hát ez lehetetlen! - tiltakozott Francois. -Nem kérheted feleségül!
- És ugyan miért nem? - csattant fel a kreol. - Hát, mert... mert... - Francois már csaknemkibökte, hogy "mert ő az enyém", de aztán elha-rapta a mondatot. Hogyan is mondhatná ezt,amikor egy perccel ezelőtt közölte, hogy "min-den bizonnyal" feleségül fogja venni MargaretAllinghamet. Solange dobogó szívvel várta Francois magya-rázatát, azonban amikor az amerikai fiatalembercsak hallgatott, a lány ismét érezte, hogy hatalmába keríti az a csalódott és kétségbeesett düh,ami Francois érzéketlensége miatt már annyiszorelkapta.
- És ugyan miért ne kérhetne feleségül senorLacosta? - kérdezte kegyetlen kimértséggel. -Talán lenne valaki más, aki a feleségéül akarna?
- Charlestonban... - kezdte Francois dühösen.El akarta mondani, hogy Charlestonban majd be-szél Margarettel, és eldönti, mi téwő legyen. Deaztán most sem fejezte be a megkezdett monda-tot. Hiszen hogyan is mondhatna ilyet. Hogy"majd Charlestonban eldöntöm, hogy én megké-rem-e önt, avagy mégis az eredeti menyasszo-nyomat veszem el".
- Charlestonban? - sziszegte csalódottan So-lange. - Nekem senkim sincs Charlestonban. - De az édesanyja várja Savannah-ban! - Az édesanyám? - nevetett Solange tébolyul-tan. - Egy idegen asszony, akit sohasem láttamakiről eddig még csak nem is hallottam! Senkitsem fogok ismerni, idegenek vesznek majd kö-rül, nem tartozok senkihez. Ön az egyetlen ame-rikai, akit ismerek, és még csak ön sem lesz mel-lettem. Feleségül veszi Margaret Allinghamet, éséli az életét. Rólam talán el is feledkezik... Ésmiért ne mehetnék hozzá senor Lacostához? Aztmondja, hogy szerelmet érez irántam, és én hi-szek neki. Miért is ne hinnék, hiszen sokkal nyil-vánvalóbban mutatta ki a vonzódását, mint bárkiezelőtt életemben! Felfogta a nekem szánt golyót, és amikor én a félelemtől elájultam volna, ősebesülten is az ölében cipelt el a veszedelemelől! Kell ennél ékesebb bizonyíték? Nem isme-rek mást, akire jobban rá merném bízni az életemet! Francois most már nem kiabált, de a szemébenvad elhatározás villogott. Solange merőn nézte.Tudta, ha most Francois azzal az indoklással állelő, hogy ő is megmentette az életét és ő szaba-dította ki és inkább hozzá menjen feleségül, ha-bozás nélkül a karjaiba veti magát és igentmond. Azonban Francois egészen másféle in-doklással hozakodott elő.
- Nem mehet hozzá feleségül - kezdte zordelégtétellel - mert Domenicót várja egy hölgyKubán, akinek már megkérte a kezét.
3. Solange nem döbbent meg Francois Marchandgunyoros kijelentésén. - Igaz ez? - kérdezte halkan. Domenico Lacosta keményen bólintott, demég mindig nem engedte el a lány kezét. - Való igaz, hogy Kubán van egy úrilány;akivel terveim voltak. Ám most már nincsenek!Elég volt önnel találkoznom, hogy megmásítsama döntésemet. Én önt kívánom elvenni feleségül!Solange olyan elégtételt érzett Francois döb-bent arcán, amiről nem is áhítozott. Diadalmasannézett az amerikai fiatalemberre, és szerette vol-na azt mondani; hogy "na, látod, ő bárkit képesfélretenni miattam", azonban nem szólt egy szótsem, csak dacosan szorította össze az ajkait. - Még egyszer kérem, senorita... legyen a fe-leségem! Megfontolja a kérdésemet? Legalábbelgondolkodik rajta? Solange még egy pillanatot kivárt, hogy alkal-mat adjon Francois-nak a közbeszólásra, de mi-vel a fiatalember komoran hallgatott; ő elszánta magát.
- Nincs Ezen mit gondolkodni, senor Lacosta.Eldöntöttem. Igent mondok... Önhöz megyek fe-leségül, amint Kubára érünk.
- Miért kéne Kubáig várni? - lehelte Domeni-co boldogan. - Akár holnap is megtarthatjuk azesküvőt a hajón. Elvégre van pap a fedélzeten.Összead bennünket, ugye, Pietro atya? - Természetesen, fiam... De most már feküdjvissza, mielőtt nem rosszabbodik az állapotod!Domenico azonban még mindig nem dőltvissza a párnára. Izzadó kezével reménykedveszorongatta Solange ujjait.
- Ugye, jó lesz így? Ugye, hozzám jön márholnap? Ugye, nem túl korai ez?Solange megrémült; csak most döbbent rá, mitcselekedett. Azonban most már nem volt vissza-út. És Francois gyötrődő tekintetét látva talánnem is akart volna visszakozni. És holnap vagypár nap múltán Kubán - végül is oly mindegy.Csak az a lényeg, hogy Francois-nak minél na-gyobb fájdalmat okozzon!
- Igen - lehelte alig érthetően. - Holnap meg-tarthatjuk az esküvőt. Dacosan Francois-hozfordult. - Nem is gratulál nekünk? - Gratulálok! - vágta oda a fiatalember fog-hegyről, és köszönés nélkül kiviharzott az ajtón.És ebben az egy szóban annyi csalódottság,kétségbeesés, szánalom, maró gúny és fájdalomsűrűsödött össze, hogy Solange csaknem elsírta magát.
4.
Másnap Solange nagyon gyengének érezte ma-gát és egész teste és lelke remegett a bizonyta-lanságtól, de megacélozta magát, és odaállt Do-menico Lacosta mellé a főárboc tövébe, amikorPietro atya a menyasszonyt szólította.Ezen a napon - mintha csak az égiek is elleneznék ezt a házasságot - ólomszürke volt azégbolt, és viharos szél csapkodta a kötélzetet.Már lógott az eső lába, amikor a teljes legénységés Francois Marchand jelenlétében az ősz papelő húzta a bibliát, és idézeteket olvasott fel a há-zasság szentségéről. Solange szinte nem is hallotta Pietro atya sza-vait, a szemét egy pillanatra sem vette leFrancois-ról, aki csaknem vele szemben állt apap háta mögött. Várta azt a pillanatot, amikorFrancois felordít, és megakadályozza a házasságlétrejöttét. Francois azonban nem szólt semmit,csak dacosan hallgatottés őt nézte.Solange dühös elégtételt érzett magában; Fran-cois Marchand visszautasította őt - hát mostnézze végig az esküvőjét és szenvedjen!A lány annyira belefeledkezett bosszús gondo-lataiba, hogy csaknem felsikkantott ijedtében,amikor egy hideg esőcsepp hullott az orrára. Azeső hirtelen szakadt a nyakukba, és egy pillanatalatt bőrig áztak. Solange egészen megélénkült. Azt remélte,hogy az eső elmossa a szertartást, és talán azegész házassági tervet is. Talán lesz alkalmamég egyszer személyesen beszélni Francois-sal,és talán... Pietro atya kényelmetlenül elmosolyodott. - Talán egy fedett helyen kellene folytatnunk!-javasolta.
- Nem! - harsogta rekedten Domenico, ésmegragadta leendő asszonya kezét. - Ez egy ten-gerészesküvő; melyhez az elemek is áldásukatadják. Folytassa, atyám!
- A te állapotodban, fiam... ha megfázol és tü-dőgyulladást kapsz...
A kreol azonban nyíltan az ősz pap szemébenevetett.
- Ha! Domenico Lacosta ennél különb viha-rokban is fennen nevetett már! Ez csak pár cseppeső! Folytassuk! Pietro atya ennek ellenére kurtábbra fogta aprédikációit.
- Solange de Lafergier... kívánsz-e egyesülniDomenico Lacostával a házasság szentségébenaz Úr színe előtt? A lány szóra nyitotta a száját, és bár még nemtudta, hogy mit mondjon, már-már kicsúszott aszáján valami olyasmi, hogy még nem tudja. Ámépp abban a pillanatban, hogy beszélni akart, va-kító villám kúszott át az égen, és fülsiketítőmennydörgés hallatszott. Pietro atya, aki csak a lány ajkainak a mozgá-sát látta; sietve folytatta.
- Domenico Lacosta, kívánsz-e egyesülni So-lange de Lafergier-rel a házasság szentségében?A kubai nem habozott.
- Igen! - kiáltotta rekedten. - Ez minden vágyam. Pietro atya sietve felpillantott. - Ha van köztetek valaki, aki ennek a házas-ságnak bármi akadályáról tud, most szóljon,vagy hallgasson mindörökre! Solange szinte esdeklőn meresztette a szemét asűrű esőfüggönyön át Francois-ra, de a fiatalem-ber nem szólt egy szót sem.
Amikor a pap Isten nevében házastársakkányilvánította őket, Solange alig-hallhatóan felzo-kogott, ám ezt Domenico a nagy zuhéban azöröm megnyilvánulásának hitte. Boldogan szorí-totta magához a hitvesét, és szenvedélyesen szá-jon csókolta. Solange ebből a csókból nem érzett mást, csaka fején és a vállán kopogó esőcseppeket.A matrózok éljeneztek, de Francois már nemvolt sehol. Solange először riadtan gondolt arra,hogy a fiatalember a tengerbe ugrott bánatában,de aztán megpillantotta, amint a hajóorrban állés a szürke láthatárt nézi. Oda akart menni hozzá, Domenico azonbanerre nem adott alkalmat. Pietro atya tiltakozásaellenére az ölébe kapta újdonsült hitvesét, és úgyszorongatta, mint valami gyermek a kedvenc já-tékszerét.
5. Az esküvői ebéd szerény volt, de a lehetőségek-hez képest mégis gazdag. A hajó szakácsa min-dent megtett, hogy kedveskedjen az ifjú párnak,Solange azonban nem evett. Még az érett naran-csot is keserűnek érezte a szájában.Ahogy közeledett az este, Solange egyre hatá-rozottabban döbbent rá, hogy milyen ostobasá-got csinált. Rettegett a nászéjszakától, pedig Do-menico többször is a fülébe súgta sokatmondómosollyal, hogy ma este boldoggá teszi.Solange próbált kitalálni valamit, hogy milyenindokkal húzza ki magát a kötelező aktus alól.Azonban nem volt szüksége semmiféle mentség-re. Domenico Lacosta még az ünnepi ebéd köz-ben belázasodott, szédelgett, és amikor Pietroatya utasítására erővel ágyba dugták, vörös volt,mint a rózsa és félrebeszélt.
És hajnalban, éppen akkor, amikor kikötöttekvolna Caymanera kikötőjében, Domenico La-costa eltávozott az élők sorából. A sebláza vitte el. Egy hetet töltöttek Kubán. Eltemették a halot-tat, aztán Francois Marchand és Solange de La-fergier Lacosta a Saint Simon fedélzetén elha-józtak Charlestonba. Az út során a fiatal özvegybezárkózott a kabinjába, és nem érintkezett sen-kivel, csak a hajósinassal, aki az ételeit hozta ésvitte. Francois Marchand az első napon bekopo-gott hozzá, de miután határozott elutasítással ta-lálkozott, többször nem próbálkozott.Amikor a Saint Simon befutott Charlestonba,üzentek Antoinette de Montegának, hogy a lá-nya megérkezett, és Solange Jacques Marchandcharlestoni házában kapott szállást. Ott is bezárkózott a szobájába, és nem állt szóba senkivel.Kubán vásárolt a temetésre egy fekete ruhát,és állandóan ezt viselte. De valójában nem Do-menicót, az elvesztett férjet gyászolta, hanemönmagát. Még tizenhatéves alig múlt; mégis özvegy,boldogtalan és - érintetlen.
MÁSODIK FEJEZET Anya és leánya
1.
Antoinette de Montega az első hírre azonnal ko-csira kapott, és még az érkezés estéjén Charles-tonba hajtatott. A Marchand Villában Francoisfogadta.
- Elnézését kérem, madame, hogy az útját ál-lom, ígérem, nem tartom fel sokáig és nem állszándékomban késleltetni önt abban, hogy láthassa megkerült gyermekét, de úgy érzem, infor-málnom kell önt némely dologról, mielőtt...Az asszony türelmetlenül és aggódva nézett ajóképű fiatalemberre.
- Úristen! Történt valami baj?Francois sóhajtott.
- Azt hiszem, tudnia kell, hogy Solange kis-asszony időközben férjhez ment és még aznapmegözvegyült... Antoinette csaknem elájult, le kellett ülnie.Aztán elmeséltette Francois-sal a történteket. Afiatalember igyekezett mindent tömören össze-foglalni és kihagyni bizonyos részleteket. MajdSolange úgyis mindent elmesél, ha akar. - Az ön leánya a szobájában tartózkodik - fe-jezte be az elbeszélését. Alig eszik és nem szólsenkihez. Attól tartok, túl sok volt neki ennyimegrázkódtatás és orvosi kezelésre szorul...Anya és leánya találkozása nem volt túl meg-ható. Egy darabig csak nézték egymást, aztánAntoinette kitárta a karjait, és könnyes szemmelsuttogta. - Kislányom! Ó drágaságom... Azt várta, hogy Solange a karjaiba veti magátés együtt zokognak hosszú percekig. Ám a lánynem mozdult, csak nézte az anyját, és nem szóltegy szót sem. Még annyit sem mondott, hogy "mama".
2. Jacques Marchand a dolgozószobájában fogadta Antoinette de Montegát. Francois neki minden-ről beszámolt szinte a legapróbb részletekig, ésaz idős férfi mély szánalmat érzett a fiatal öz-vegy iránt. És amíg az öccse távol járt Haitin, Jacques Marchand is számot vetett magával, sok mindent helyretett a lelkében és letisztázta az életét. - Elhozta a pénzt, madame? - kérdezte kimérten. Antoinette még mindig a lányával való talál-kozás döbbenetes hatása alatt állt, és először fel sem fogta a kérdés lényegét. Aztán idegesen a táskájához kapott, alig tudta kinyitni, aztán eny-hén remegő kézzel egy csekket húzott elő. - Egymillió dollárról szól - suttogta csügged-ten. - A Savannah-i Városi Bankban váltható be.Összeszedtem a fedezetül szolgáló összeget, ésönre vár. Parancsoljon! Jacques Marchand csak egy pillantást vetett a csekkre, aztán rezzenéstelen arccal apró cafatokra tépte azt. Antoinette de Montega felkiáltott meglepetésében. - Mit csinál?
- Ez a csekk nem jó - felelte Jacques Marchand színtelen hangon. Legyen szíves, írjonegy másikat!
- Nem jó? - hüledezett az asszony. - Monsie-ur, biztosíthatom, minden szabályos, és...Jacques Marchand türelmetlenül közbevágott. - Nem úgy értettem. Írjon egy másik csekket...nyolcvanhatezer dollárról! Ennyi a felmerülő költség.
- De... de, monsieur, Marchand... - Az öcsém, Francois, ragaszkodik hozzá,hogy egyetlen frankot se fogadjak el azon felül,amibe ez a kaland nekünk került!Az asszony még mindig alig jutott szóhoz.- De hiszen...
- Kérem, madame de Montega! Nincs miről beszélnünk tovább. Francois hozta haza a leányát, ő kockáztatta érte az életét, és én tiszteletben tartom az ő kérését. Nem fogadunk el pénzt. Tekintse ezt tőlünk úri gesztusnak, nagylelkűségnek, becsületbeli kötelességünknek... vagy annak, aminek kedve tartja! Antoinette de Montega szeme elfelhősödött a hálától.
- Bocsánatát kell kérnem, monsieur Marchand - suttogta elérzékenyülve. - Én félreismertem önt. Én azt hittem, hogy ön... igen... pedig önnek van szíve, és... Jacques Marchand nem mosolyodott el. - Még annyit szeretnék mondani, hogy rettentően sajnálom, ami az ön kislányával történt, és azt kívánom, bár mindez a sok szörnyűség ne történt volna meg vele. Utólagos engedelmével közvetlenül a megérkezésük után idekérettem Renoir doktort, aki megvizsgálta a kislányt, éssajnos a diagnózisa nem túl kedvező... Solange-nak súlyos
idegösszeroppanása van. Doktor Re-noir azonban bizakodik abban, hogy ha a kislánynyugalomban pihenhet és nem éri több megrázkódtatás, hamarosan rendbejön...- Ó, Uram!
- Nos, ezek után, madame, nekem nincs több mondanivalóm. Ha azonnal indulni kíván Savannah-ba, máris intézkedem. Ha itt kíván maradni,a házam a rendelkezésére áll, készséggel kinyittatok önnek is egy vendégszobát...Antoinette de Montega zavartan tapogatta megaz állát. Általában csak akkor csinált ilyet, ha kényelmetlen helyzetbe került és nem tudott mit mondani.
- És az... egyezségünk második része? – bökte ki végül. - Ön azt kívánta, hogy menjek önhöz feleségül. Nos, monsieur, az ön fivére hazahozta a leányomat, és én annyira hálás vagyok... Ha még mindig elvárja tőlem, hogy önhöz menjek,hát én... megteszem. Jacques Marchand még mindig nem mosolyodott el.
- Nem, Antoinette - mondta kifejezéstelenül.- Erre már nem tartok igényt. Az asszony megnyalta a szája szélét.- Tessék? Mit mond? A férfi vállat vont.
- Szerintem elég érthetően fogalmaztam. Eltekintek a megegyezésünknek ettől a pontjától is.Nem kívánom egy ilyen házasságba belekényszeríteni. Antoinette de Montega arcán leplezetlen csalódottság suhant át; lerítt róla, hogy az a házasság,ami ellen korábban annyira tiltakozott, most
már nem lett volna kedve ellen való. Marchand szavai szinte arculcsapásként érték, és nem is tudott mit mondani. Valósággal kiszédelgett a szobából. És amikor az ajtó bezárult az asszony mögött,Jacques Marchand még sokáig ült az íróasztalánál. Arra gondolt, hogy egykor mennyire szerette volna ezt az asszonyt feleségül venni, és mostmár mennyire nem érdekli. És mindamellett volt még egy indoka, ami miatt eltekintett a házasságtól. Francois mindent el-mondott neki a Solange-val történtekről, és bára fiú kitartott amellett, hogy neki becsületbeli kötelességei vannak Margaret Allinghammel szemben, Jacques koránt sem volt biztos abban,hogy az öccse az Allingham-lányt veszi el. Ha pedig Francois a - kis Solange-t kívánja asszonyául, kicsit furcsán festene, ha ő lenne az apósa saját öccsének...
3. Doktor Renoir nem túlzott, amikor azt mondta,hogy Solange-nak hosszú időn át kell pihennie. Három hónapba telt, amikorra a lány megbékélt a sorsával, és képes volt elfogadni új környezetét. A gyászruhát továbbra is viselte; és csak akkor hagyta el a szobáját, ha valamelyik szolga kíséretében hosszú sétákat tett a ház mögötti ligetben. Bár egy idő után hajlandó volt szóba állni az anyjával is és készen állt elfogadni a szeretetét, a kettejük közötti távolság csak fokozatosan csökkent. Bár anyjának szólította, és gyakorta úgy is gondolt rá, mint arra a nőre, aki megszülte őt,valójában Antoinette csak olyasféle helyet kaphatott a szívében, mint egy kedves nagynéni vagy egy nevelőanya. Az
édesanya szerepét viszont Solange lelkében továbbra is Claire de Choissant töltötte be. Solange még mindig gyászolt, és akkor sem akart volna emberek közé, társaságba menni, haez a gyász miatt nem lett volna illetlenség. Hoz-zájuk gyakorta érkeztek vendégek, őt sok mindenkinek bemutatták, de ő jószerivel még a nevüket sem jegyezte meg. Nem unatkozott. A szobájában varrni tanult,rajzolgatott és gyakorolta az angol nyelvet, mi-vel Savannah-ban csak igen kevesen beszéltek franciául. Aztán egy napon kért magának egy üres lapokkal teli, bőrkötésű könyvecskét, és angolul beleírta az első bejegyzéseit:A mai napon elhatároztam, hogy naplót veze-tek. Ezzel is gyakorlom az angol nyelvet. Leírom,mert nem akarom tovább magamban tartani azt a sok szörnyűséget, amin keresztülmentem. És nem bírom tovább titkolni, hogy halálosan sze-relmes vagyok. Szerelmes vagyok Francois Marchand-ba, és tudom, hogy egy napon ő is be fog-ja látni, hogy mi ketten egymásnak teremtet-tünk, és akkor eljön értem, hogy magával vigyen...
