Arra ébredt, hogy valaki hangosan szólongatja. Éles fény vetült az arcába

Dobos Márta – Hiszem Mint polipcsápok, nyúltak utána a karok. Lefogták, abroncsként szorították, a száját is befogták, hiába próbált segítségért kiáltani. Érezte, ahogy a gyomra összeszűkül, majd apró, pici, kemény golyóvá válik, amely fájdalmasan nyo nyomja belülről, majd lassan kúszik fel a torkába valami fura, fémes íz. Ívben feszült meg a gerince, az izmai szinte pattanásig feszültek. Hányingere volt, szédült, alig látott, dőlt róla a verejték, ahogy küszködött az acélos kkarokkal, vergődött–ide–oda, oda, mégsem tudott szabadulni a szoros fogásuktól. El akart menekülni innen messzire, még az emlékét is elfelejteni ennek a bo borzalmas élménynek. Cafatokban lógott róla a ruha, alul szinte már semmi nem volt rajta. És csak nem akart vége szakadni az élménynek. Óráknak tűnt a vergődés. Lassan kimerült, és elernyedt, hagyta, hadd történjék bármi. Elveszítette az eszméletét. Arra ébredt, hogy valaki hangosan szólongatja. Éles fény vetült az arcába. – Ébredjen fel, kérem! Nyissa ki a szemét! ….Ne aludjon vissza, most fontos, hogy ébren maradjon. Válaszul nagyokat öklendezett, majd sugárban hányt valahova messzire. Halk káromkodás volt a válasz. Nem érdekelte, megkönnyebbült. Nagyot ssóhajtva bukott ukott vissza a feje a párnára. Megpróbált aludni még egy kicsit. Órák teltek el. A hajnali napsugár élesen vágott be a függöny közül, éppen a szemébe. Riadtan ült fel. Kábán nézett körül, kereste az éjszakai emlékek nyomait. Minerva Capitoliuma 2015 október 1

Semmi különöset nem látott. A szokásos reggeli szétdúlt ágy, az átizzadt hál hálóing rajta, felcsúszva egészen a derekáig. Megemelte a takarót, majd óvatosan odanyúlt. Valami furcsa, ragacsos valamit érzett az ujjain. Remegve húzta ki a kezét, majd izgatottan a szeme elé tartotta. A fényben en valami vöröses masz maszatot látott az ujjbegyein. Csalódottan törölte bele egy papír zsebkendőbe. Lehorgasztotta a fejét, majd mélyet sóhajtott. A zajra valami mocorgást látott a szeme sarkából. Odanézett, de nem ébredt fel a férje, csak a másik oldalára fordult és aludt tovább. Nehézkesen, óvatosan felkelt és kiment a mosdóba. Ott lerogyott a vécékagylóra. Míg rendbe tette magát, letörten maga elé m motyogott. – Ezt nem hiszem, hogy megint nem sikerült. – ezt még elmondta vagy h háromszor. Belenézett a tükörbe. be. Visszahőkölt a zilált hajától, és a mély, fekete karikáktól a szeme alatt. Riasztó látványt nyújtott. A szája sarka is legörbült mind a két oldalon. Mély ráncokat vésett az arcára ez a sokadik, rémálommal teli éjszaka. Nem értette, nekik miért nem si sikerül már, mikor olyan régen vágynak rá. Csak támaszkodott a mosdókagyló szélén és bámulta magát, mintha a tükö tükörképe választ adhatott volna a gyötrő kérdésre. Percek teltek el, már fázott a lábszára a hideg padlótól.

Minerva Capitoliuma 2015 október 2

Nem érdekelte, hogy megfázhat. A választ aszt akarta tudni. És érezte, hogy n nagyon közel jár hozzá. Csak valami apró pici jelre volt szüksége, ami feloldozza ez alól a gonosz varázslat alól. Mert egészen biztos volt benne, hogy ez csak valami átok lehet rajta. De nem történt semmi. A tükörképe éppen olyan döbbenten nézett vissza rá, mint korábban. A ráncok és karikák is közönyösen ott voltak. Csak állt ott némán, elgyötörten. Várt. A nap lassan kúszott felfelé, finom sárgásaranyba vonta az alakját. Kicsit megmelengette. elengette. Szép napnak ígérkezett. Valami biztatás volt benne. Kicsit felderült az arca, jólesett neki ez a melengető napocska. Kihúzta magát, levette a kezét a mosdóról. És most valami furcsa történt. Valami dörgést hallott. A válláról mázsás súlyok hullottak llottak alá, egyik a másik után, a padlóra gördültek le és ott dübögtek egymás után. Felhúzta a szemöldökét, lenézett a kőre. Nem látott ott semmit. Nem értette. Pedig világosan hallotta a hangokat. Még visszhangzott. Erősen fülelt. Valami furcsa szövettéé állt össze a dübögés. Egy szót hámozott ki belőle. Egy olyan szót, ami örömmel töltötte el és bizakodással. Hiszem… – ezt hallotta.


Belenézett a tükörbe. A mosoly különös fénybe vonta az arcát és eltűntek a ráncok a szája körül. Határozott léptekkel mentt be a hálószobába. Beszélni akart a férjével. Fontos döntésre jutott és most ezt azonnal közölni akarta vele. Hittel.

Dobos Márta – Novellákat ovellákat írok főként. Tavaly decemberben jelent meg első, Papírcsavar című novelláskötetem. Pár percnyi lelki feltöl feltöltődésnek szánom írásaimat a mindennapok taposómalm taposómalmában. Gyerekkorom óta imádom a kutyákat és ez kölcsönös. Izgatottan zgatottan várom a Minerva Capito Capitoliuma olvasóinak visszajelzését írásaimról


Engi Zsuzsanna – Lilian kertje A kerékpár nagy csattanással dőlt a gyökerektől felpúposodott aszfaltra, ahogy Hannah ijedtében leugrott róla alig sikerült fékezés után. A kis kutya váratlanul futott ki eléje és apró termetét meghazudtoló hangerejű hatalmas ugatással rémisztette meg. Nem támadott, csak keringett bolondul, mintha terelni akarná a nőt egy bizonyos irányba. – Hagyjál, még egy falatka szendvics sincs nálam, nem tudok mit adni, ha éhes vagy! – kiabálni akart, hogy elijessze az állatot, de csak rekedt suttogás tört elő a torkából. A hosszú reggeli tekerés után bőre fényesen izzadt volt és a lábszára poros. Kócosan hullottak a kiszabadult hosszú vörös fürtök a homlokába és repedtek a feje körül, amitől a haja úgy nézett ki, mint egy felrobbant kisbolygó. A szemüvege kicsit lecsúszott zott az orrára és ő a keret felett nézett a kis jószágra, de így homályosan és életlen körvonalakkal nagyobbnak és ijesztőbbnek látta, hát gyorsan igazított és meglepetéssel észlelte, hogy már egy megszelídült állat várakozik mellette, apró, barnás bundájú kutyus, pici rózsaszín nyelvvel, ami kilóg a szájából és hatalmas, nedvesen fénylő barna szemekkel. Olyan ismerős volt, hasonlított arra a réges–régi régi kutyára, még a házassága első év éveiből. De régen is volt, az idő szalad és a barna bundás jószág már csak az emlékeiben él. Hannah megnyugodott és körülnézett. A kerékpárútról egy keskeny ösvény vezetett az erdő irányába. A fák fölött egy torony látszott. Az utat fák szeg szegélyezték, göcsörtös törzsűek, a magasban összekapaszkodó ágakkal, mintha így segítettek volna lna egymásnak átvészelni a viharok tombolását. Embertől távol állóan csönd volt és nyugalom. Valahol a távolban halk csicsergéssel madarak jelentkezgettek be a madárvilág éterében különböző hullámhosszon folyó


trécselésbe. De ez a hang ide illett és egyáltalán alán nem tűnt zavarónak Hannah számára. Noha nem volt tervében és a térképen sem emlékezett semmilyen romos műemlékre, felemelte eldőlt bringáját, és maga mellett tolva rálépett az iismeretlenbe vezető ösvényre. A kis kutya boldog csaholással adta jelét hel helyeslésének és előre szaladt, mintegy mutatva az irányt. Hannah maga sem érte értette, mi késztette erre az elhatározásra, hiszen ideje pontosan ki volt számítva, a kora reggeleket többnyire a szobájába bezárkózva tanulással töltötte. Vidékre száműzte magát, egyy barátnője házába, távol a nagyvilág zajától, hogy rendezhesse gondolatait és a lényegeseket megvalósulásra vagy elv elvetésre valónak találja. Nehéz döntés előtt állt, de még nem érezte magát telj teljesen felkészültnek. Elbújt hát és csendben várakozott valami jjelre, ami irányt mutat. Kezdte megérteni, miért mennek el oly sokan zarándokútra és térnek vissza felüdülve, új gondolatokkal tele. – Az út, a fáradtság,, az eltérő körülmények kizökkentik az embert és jobban vagy más oldalról látja esetleg önmagát. – Victor mondta ezt egyszer és Hannah saját példáján látta ezt igazolódni. Az otthon a gondokkal mintha egy másik világban maradt volna… és a férfi is. Ismét eszébe jutott a mostanában gyakran ismétlődő, nagyon fájó gondolat. Talán le kellene egyszerűsíteni a dolgot, feladni és elengedni őt. Ha a harc harcosok útját kell még egy ideig járnia, hát vívja meg a csatáit. Hannah már bef befejezte őket, nincs szüksége újabb b megmérettetésre. Ha az együtt átéltek ugyanolyan sokat jelentettek Victornak is, akkor vissza fog jönni. A napsugarak szórt fényében csíkosnak látszott az ösvény, a bokrok magasra nőttek és ágaik felfelé nyújtózkodtak, mintha kezet akarnának fogni a fák lefelé csüngő hajtásaival. Az út végén Hannah egy rácsos kaput pillantott meg, amely kőfalba ágyazva várta váratlan látogatóját. Félig nyitva állt és a kis bundás már ismerve az utat, befutott rajta, hátra sem nézve, vajon a nő köv köveMinerva Capitoliuma 2015 október 6

ti–e. Hannah letette a bringát a bokrok mellé, gondolta, senki sem jár erre, nem lesz útban. Kicsit nyújtózkodott, megigazította térdig érő fényes fekete bringás nadrágját, eligazgatta meggyűrődött barna pólóját, de a hajához ho hozzá sem nyúlt, tudta, hogy a zabolátlan hajtömeget ilyenkor már nem lehet megszelídíteni, még kócosabbá tudja csak varázsolni magát. Óvatosan lépett be a kapun, félve az ismeretlentől, de semmi szokatlant nem látott, és nem is kiabáltak rá birtokháborításért. Az ösvény kanyarogva vez vezetett egy apró tornyos épület felé, aminek falait benőtte a borostyán, színét már nem lehetett megállapítani, imitt–amott amott vörös tégla kukucskált ki a lev levelek közül. A kis kutya ismét előkerült a ház mögül és hívogatva, incselkedve ugrándozott, mintegy csalogatva kísérőjét egy bizonyos zonyos irányba. Hannah la lassan lépegetett, az előkert ápolatlansága, vadsága megdöbbentette. Felfede Felfedezhető volt egy bizonyos szabályosság az ágyások kialakításában, de látszott, hogy már régen nem gondozza senki sem a kertet, az enyészet lassan birto birtokba vette. A nő megkerülte a házat és a meglepetéstől a lélegzete is elállt. Hatalmas volt a kontraszt. Előtte egy völgy terült el, lankáit beborították az éppen nyíló virágok, nárciszok, tulipánok özöne. Mint színes szalagok futottak lefelé a virágsávok, sárgák, narancsszínűek, pirosak. Egymásba olvadtak a különböző árnyalatok, mezőket és foltokat képeztek, majd ismét elvékonyodva kany kanyarogtak fel a szembeni dombra. Az illatból ítélve Hannah jácintra és ibolyára is gondolt, elkezdte hát keresni a lila színeket és a völgy egyik oldalán felfede felfedezte, hogy amit eddig sötét vizű pataknak vélt, az illatos virágfolyó. – Szép, ugye? – egy öreges hang szólította meg a nőt. – Látom, meglepődött. Nem tudott Lilian kertjéről eddig? Hannah végre levegőhöz jutott és körülnézve, a ház mögötti kis füves téren, egy kőpadon üldögélő öregasszonyt vett észre. Mikor jobban megnézte, két mohával benőtt kőkeresztet pillantott meg a pad mellett. A halmok besü besüppedtek, benőtte őket a fű és a kereszteket moha borította. Minerva Capitoliuma 2015 október 7

– Nem,, tényleg nem hallottam róla eddig. Ki ültette ezt a rengeteg virágot és ki ápolja őket? – Hannah odasétált az öregasszonyhoz és kíváncsian várta a választ. – A kert és a ház egy fiatalemberé volt, aki messze földről választott magának párt. A fiatalasszonyy hazavágyódott és nehezen szokott meg. Hogy megkö megkönynyítse neki az életet, és mert nagyon szerette a feleségét, a párja idevarázso idevarázsolta a távoli otthon kedvenc virágait. – Ezt a rengeteg növényt ő ültette egyedül? Mennyi időbe telt ez? – Hannah megdöbbenve állt. – Minden nap ültettek, terveztek és megint ültettek. Éveken keresztül tartott, mire elkészültek mindennel. És most itt az eredmény, maga is láthatja. – az öregasszony ráncos kezével körbemutatott. – Aztán a fiatalasszony megbet megbetegedett. A férje minden nap kihozta ide és együtt gyönyörködtek a virágokban. Ma is együtt vannak. – azzal a két sírra mutatott. – A kölyök is az ő kutyájuk ivadéka. Magával viszi? Hannah nem tudott megszólalni, sokkolva állt, az elvégzett munka mennyis mennyisége olyan hatalmasnak tűnt, és hallani azt, hogy az eredményt nem sokáig élvezhették együtt… – Milyen szomorú… – fordult vissza a kőpad felé, ám azon már senki sem ült, csak a kis kutya szuszogott alatta, békésen aludva. A nő lassan lehajolt a kereszthez, megsimogatta Lilian kőbe vvésett nevét. Leült a padra és töprengve nézte a virágtengert. Kezdte megérteni, hogy ttalán pont ez a jel, amire várt. Meg akart futamodni, mert megijedt a feladattól. Pedig itt a példa előtte, csak hinni kellett abban, hogy nem számít az idő és a munka nagysága. ysága. Minden elérhető, türelemmel, hittel és szeretettel. …


Egy langyos tavaszi napon fiatal pár tette le a kerékpárját a kőfalnál. A velük levő barna bundájú kutya csaholva futott be a vaskapun és ugrándozva indult a tornyos épület mögé. A kőpadról lassan, san, nehézkesen támaszkodott fel bo botjára az öregasszony. A kutya örvendezve simult a térdéhez, barna szeme ne nedvesen csillogott. A lány kezében virágcsokor volt, a díszítő szalagon mindössze két név állt: Hannah és Victor. – Anyu küldi Liliannak. – mondta az öregasszonynak. A virágokból áradó illat elvegyült a korai nárciszok csábítóan finom, fűszeres illatpárájával, amely a völgyből szállt felfelé.

Engi Zsuzsanna – Álmodozó, mesemondó, történe történetíró, hagyományok őrzője. Mellette racionálisan go gondolkodó ó építőmérnök; gyakorló édesanya; feleség, aki elveszítette a párját; nő, aki elhatározta, hogy talpra áll, maga szabja meg a határait határait, és megtanulja újra élvezni az élet minden percét percét, sérülékenyen, harcolva, teljes életet élve, mert „bátraké a boldo boldogság” ötvenen túl is. Szóval, egy teljesen átlagos, hé hétköznapi, dolgozó nő gondolatait olvashatjátok.


Kolonics Zoltán – Hit Abban a percben tudta, hogy minden, amit addig gondolt a világról, tévedés volt. A világ minden öröme koncentrálódott benne egyetlen pillanatban, ami olyan erővel érkezett és járta át, hogy ehhez még hasonlót sem élt meg soha. Megerősítést nyert benne minden addig megszerzett tudás, melyet immáron saját tapasztalataként élhetett meg. Tanúbizonyságot nyert előtte, hogy lét létezik az a magasabb rendű akarat, ami rendezi az emberek sorsát. Tíz éve annak, hogy kirajzolódott körülötte egy új világ, mely észrevétlenül vette körül addig. Élte mindennapjait annak módján, ahogy azt az elvárások, megfelelések és hiedelmek világa diktálta. Külső világára figyelt, elgyötört lelke pedig tűrte a száműzetést. Nem tudni, miért akkor, és miért éppen az a helyzet nyitotta fel a szemét, de máig él benne a pillanat élménye, amikor ráébredt, hogy létezése nagyobb értelemmel bír annál, mint amit hitt addig. Mintha aktiválódott volna akkor valami, akár egy időzítő, működésbe hozta az eseményeket. Erős késztetést érzett a megismerésre, ami örvényként húzta magával mind beljebb ebben a felfedezésben. Szüntelen keresésbe kezdett, mígnem egy alkalommal aztán meghallotta allotta lelke hangját. A hangot, amiből oly erős szeretet áradt, hogy a boldogságtól sírva fakadt. Az volt az a pillanat, ami elindította a szunnyadó tudatot, hogy létezésének magasabb rendű éértelmét keresse. Ma már tudja, hogy minden korábbi történés az életében, erre a pillanatra készítette fel. Arra, hogy egyszer szárba szökkenjen a benne élő lélekmag, és létezése kiteljesedésében adja át magát majdan az örökkév örökkévalónak. Addig pedig az az erő mozgatja, amit egy belső késztetés folyamatosan ébren tart benne. e. A hit tölti ki teljes lényét, amivel sorsfeladata beteljesülését látva, megteremti szeretettel teli saját valóságát. Ráébredt, hogy minden ebben a láthatatlan, hittel teli világban dől el, azaz belső meggyőződése és hite alakítja külső világát. Az, hogy miként tekint önmagára és a világra, ebből a hitből táplálkozik. E hit által fedezi fel a világot és megalkuvást nem ismerő módon rendeli magát alá ennek a fejlődésnek. Ma már tisztán látja, hogy a Minerva Capitoliuma 2015 október 10

teljes univerzum benne él, ezért minden változás kizárólagg innen indulhat el. A változást elfogadva, bízva belső iránytűjében, sodródik a változás hozta árral. Elégedett sorsával és a hála érzése tölti be szívét. Békére talált önm önmagában és nem kételkedik a gondviselés jóságában. Tudja, hogy ok okkal történik vele minden, ezért szeretettel megteszi, amit tud, és rábízza magát a Tere Teremtőre. Sokan kérdezik tőle, miért csinálja ezt. Az anyagelvű világban igazán nehéz választ adnia az ilyen típusú kérdésekre. Talán egy helyes válasz lehet rá: Hi Hitből.

Kolonics Zoltán – Történeteivel kalandos lélekutazá lélekutazásra hívja az olvasót, miközben beavatást kapunk az élet szem elől rejtett világába, és hasznos felismerésekre juthatunk.


Lupán Ágnes – A felelet Igyekezett a fejét lehajtva a külvilágot kizárni a tudatából. Már amennyire ez megoldható volt. – Na, halljuk! – hangzott fel a türelmetlen emlékeztető. Persze, mert nem először kellett elmondani neki, miért is áll ott kint, mindenki előtt a táblánál. Nem volt mese, fel kellett emelnie a fejét. Udvariatlanság lett volna, ha nem néz fel a tanár szemébe. Ő pedig nem volt udvariatlan. Egészen kicsi korában belenevelték, mi az illem. Ahogy a látószöge emelkedett, úgy vált egyre leh lehetetlenebbé, hogy a többi kíváncsi áncsi tekintetet figyelmen kívül hagyja. Páran az első sorokból még várták, hátha megtörik a jég, végre megszólal, de a hátsó padokban már leírták őt teljesen. Biztosra vették, hogy nincs itt elöl semmi látnivaló, hát szórakoztatták magukat és egymást a várakozás rakozás hosszú máso másodperceiben. Vagy csak egyszerűen kajánul vigyorogtak. Rajta. Ki máson? Mi Mindig csak rajta. – Lesz ebből ma valami vagy sem? Meg akart szólalni. Egész bensője ágált ellene, hogy néma maradjon. Hiszen az akarat erősen élt benne. A félelem azonban zonban még erősebben. Torkát tűzként égette a sok ki nem mondott szó. Annyira, hogy érezte, amint az arcából kifut a vér, mert ahhoz se volt immáron ereje, hogy bólintson, jelt adjon, érdemes rá várni, lesz ebből ma itt még valami. A térde kezdte feladni a szolgálatot, hogy még tovább tartsa meg őt egy helyben. Szédült, légszomja volt. Máskor is kellemetlen élmény volt ott állni az egész osztály előtt, jóllehet ez a mostani állapot fényévekkel túlhaladta a kellemetlen fogalmát is.


– Rosszul vagy? – pattant fel székéről Márti néni, és abban a pillanatban ott is termett mellette. Odatámogatta az ablakhoz, szélesre tárta, majd rápara ráparancsolt Gergőre. – Lélegezz mélyeket! Engedelmeskedett. Mi mást is tehetett volna? A levegővel együtt némi élet is visszaszivárgott a testébe. – Ülj le a helyedre, majd holnap folytatjuk! Visszakóválygott a székéhez, lerogyott rá gondosan ügyelve arra, hogy kerü kerüljön minden szemkontaktust. Nem lett volna ereje a lekicsinylő, szánakozó tekintetekhez. A csengő mentette meg a kínszenvedéseitől. szenvedéseitől. Megvárta, míg az osztály telj teljesen kiürült, majd füzeteit, könyveit bedobálva a táskájába felnyalábolta azt, és megcélozta a kijáratot. Annyira el volt foglalva önsajnálatával, hogy nem tűnt fel neki, nem volt teljesen egyedül a teremben. Márti rti néni az asztalnál ülve még a jegyzeteiben volt elmerülve, noha mégsem miatta torpant meg az ajtó előtt három lépésnyire. Az első padban Erna vörös tincsei a szemébe hulltak, ahogy lehajolt a földön fekvő hátizsákjához. Ahogy felnézett, egyenesen Gergőree emelte tiszta tekintetét. Sehol sajnálat, sehol semmi gúny, vagy ami még rosszabb, undor. Gergő csak nézte, nem tudott elszakadni tőle. Erna szája ekkor mosolyra húzódott, majd a vállára téve a táskát csak annyit súgott oda neki: – Menni fog, ne aggódj! – és már kint is volt az ajtón. Gergő végre rá tudta venni fejét, hogy bólintson egyet, bár nem volt, aki ffogadja ezt. Erőtlen lábai azonban mintha gyökeret vertek volna ott helyben. Képtelen volt feldolgozni az eseményeket. Eltelt egy perc, kettő, amiko amikor megMinerva Capitoliuma 2015 október 13

érezte a hátában a figyelmet. Ez kizökkentette picit, megindult az ajtó felé. Az utolsó pillanatban még egyszer visszasandított a válla fölött. Márti néni eelgondolkozva ráncolta a homlokát, nem eresztette pillantásával. Gergő érezte, reagálnia kellene, e, mondani valamit az események hatására, mindazonáltal a gombóc ismét nőni kezdett a torkában, így a legjobb mego megoldásnak az bizonyult, ha villámgyorsan elhagyta a terepet.

Kitt, katt, kitt, katt, kitt, katt. Amikor hallani se bírta többet a hangját a tol tollnak, ahogy egyfolytában ki–bekapcsolta, bekapcsolta, a tőle megszokottól hevesebben dobta az íróasztalra a vétlen eszközt. A szék hangosan tiltakozott a lökés eellen, amellyel megajándékozta, miközben felállt, hogy odasétáljon az abla ablakhoz. Megoldást kellett találnia, dee azonnal. Tisztában volt vele, hogy ez így nem mehet tovább. Ha le akar érettségizni, ettségizni, ha kezdeni akar az életével egyáltalán bármit is, tudnia kell megszólalni kritikus helyzetekben. Ám minimum felelé felelésnél. Az órai munka, melyből szintén nem tudta kivenni megfelelően a részét, hisz ahhoz is szüksége lett volna a hangjára, fontos részét képezte a jegynek. Ahogyan a szóbeli megmérettetések is. Mindkét területen gyalázatosan elb elbukott. Sovány vigaszt nyújtott, hogy írásban csak–csak csak elboldogult. Szülei, ttanárai nem győzték kutatni az okát annak, miért makacsolja meg magát mi minden egyes alkalommal, ha felszólítják. Ő pedig nem tudta megmagyarázni nekik, hogy képtelen egy hangot is kiadni magából, amint azt érzi, hogy megszégyenül, hogy kinevetik. Új volt az osztályban, ályban, az összes társa leplezetlen érdeklődéssel figyelte még év elején minden megnyilvánulását, s ő minden újabb szempárral egyre h húzódott vissza saját kis külön világába, a biztos menedékbe, ahol nem érhette semmilyen kudarc. Minerva Capitoliuma 2015 október 14

Mert hát annyi mindenre nem tudta a választ. S amikor ez bekövetkezett, mélységes szégyent érzett, s azt kívánta egyre, bárcsak nyílna meg alatta a föld is, hogy elsüllyedjen, ne égjen az arcán a megaláztatás. Ám ahogy szeptember óta nem találta a választ a megoldásra, úgy ma se tu tudta megfejteni, mi kellene ahhoz, hogy mindez megváltozzon. Mérgesen csapott oda az ablakkeret mellé a falra. Hirtelen rántotta vissza kezét a fájdalom, amely végigkúszott a válláig. Másik kezével próbálta tomp tompítani az ütés okozta sokkot, dörzsölgette, ahol fájt, szitkozódott az orra alatt, rázta fájós kezét, kínjában dobbantott hozzá a lábával, amiért ez a nap is ilyen szerencsétlenül alakult. Amióta itt lakott, soha semmi jó nem történt vele. Hát hogy a bánatba ne lenne elkeseredve?! Ekkor bevillant előtte egy mélyzöld szempár, ittléte első meleg pillantása, mely a szülői ház falain kívül érte. A szemeket égővörös tincsek keretezték. Nem igazán volt az esete a vörös hajszín, ugyanakkor ilyen mély hatással se volt még rá egy zöld szempár sem. Tele kedvességgel, el, tele melegséggel, tele bizalommal. Gergőt furcsa érzés kerítette hatalmába. Ismét szorította valami belülről, habár most nem a torkát fenyegette veszély, hanem a mellkasa akart szé szétrobbanni a feszültségtől. Ha azt gondolta, meg lehet szégyenülni attól,l, hogy nincs válasza, nincs hangja az órákon, semmissé törpült ez ahhoz képest, amit most érzett. Mert elfogadhatatlan volt, hogy Erna, ez a vékony kis leányzó az első padból jobban hitt benne, mint ő saját magában. Hiszen semmi kétely nem bújt meg a hangjában, gjában, amikor köszönésképp odasúgta neki azt a pár szót, ami egy ít ítéletet hordozott magában. Mint a többi vádló tekintet, melyhez úgy hozzász hozzászokott az elmúlt hetekben. Csakhogy ez az ítélet teljesen pozitív volt. Semmi ellentmondást nem tűrt meg, fel sem tételezte, ételezte, hogy eseteleg ő megbotlik, elbukik. Biztos volt a sikerben. Az ő sikerében. Minerva Capitoliuma 2015 október 15

De miért más hisz benne ennyire? Ismeretlenül is? Vajon mi történt vele az úton, amíg ide eljutott? Képtelen volt felidézni, ámbár nem is állt szándékában. Nem akart ttöbbé a múltban kotorászni, a jövő felé vette az irányt, mindenek felett legfőképp a jelenben akart kihozni magából mindent, amit tudott. Bár még elképzelése sem volt, hogyan fogja megvalósítani, mégis eltökélt volt. Ebbe a reménysugárba kapaszkodott. Néma csönd vette körül. Egy pisszenés sem hallatszott. A fülében hallotta vissza saját szívét, mely őrült módon zakatolt. Fel kellene néznie, tudta jól, ennek ellenére képtelen volt megmozdítani a fejét. Az előbb Márti néni megkérdezte, jobban van–e, e, akkor még egy bólintásra futotta erejéből, viszont amikor kihívta előre a táblához, minden lépéssel csak növekedett benne a jól ismert érzés. A kudarc fémes íze nem múlt el a száj szájából. Köpni szeretett volna, vagy legalább kiöblíteni a száját egy pohár jégh jéghideg vízzel. el. Nagyon úgy tűnt, egyikre sem lesz egyhamar lehetősége. Ennyit tehát a nagy elhatározásáról, hogy mától minden más lesz majd. Krákogás zavarta meg belső létének elemzését. Márti néni, s vele az egész osztály egyre türelmetlenebb lett, s valahol a lelkee mélyén nem is tudta őket hibáztatni. – Tehát ma sem lesz ebből semmi – nem kérdés volt, kijelentés. A csalódás ott ült benne leplezetlenül az észrevételben. Kész, ennyi volt! Nem lépett túl saját árnyékán. Képtelen volt rá. Pont, ahogy a szüleinek megjósolta solta költözés előtt. Saját maga predesztinálta magát ebbe a kényszerű fogságba, melyből semmi menekvés nem volt kifelé. Minerva Capitoliuma 2015 október 16

A szeme sarkából ból érzékelte csak a vöröset. A színt, mely nem ment ki a fej fejéből éjszaka sem a sötétben fekve, másnapra lelkierőt gyűjtv gyűjtve. Mintha egy zsinórra lett volna rákötve, a feje úgy indult meg felfelé, ahogy a vörös hajz hajzuhatag mozdult: lassan, ám határozottan. Pár másodperc s máris a zöld uralta a képet. Egy mélyzöld szempár. Semmi más nem látszódott. Szippantotta befelé, vitte magával, ával, bár érdekes módon nem egy zord és kietlen tájra, hanem egy meleg, békés, béklyók nélküli vilá világba. Ahonnan erőt kapott, egyben úgy érezte ad is. Nem volt egyedül. Tegnap a szobája magányában kínosnak érezte, amiért ez az ismeretlen megmentő jobban el tudta hinni róla, mire is képes valójában, mint saját maga. Csakhogy Erna nem maradt magára ezzel az érzéssel. Gergő számára is kristálytisztán rajzolódott ki, mire képes, mit tud, s hogy ezt meg is tudja mutatni. – Nos, akkor... Kezdte volna Márti néni. Azonban zonban nem fejezhette be a mondatot, mert Gergő nagy levegőt vett, félbeszakította: – József Attila: A hit boldogít...

Lupán Ágnes – nyelvtanár, író, feleség, anya. Amikor a világ, a család és a tanítványok hada elcsendesedik, végre van lehetősége meghallani, lani, a képzeletében élő alakok mit üzennek, és azt papírra vetve életre kelnek történetei.


Kate Lynn – Amikor retrográd a Merkúr, vagy mi van – Azt hittem átmész még azon a sárgán! – kiabált velem a férjem, az autóm mellett állva. Izgalmát az okozta, hogy mikor én lefékeztem és megálltam, ő is fékezett és megállt, csak a mögötte közlekedő taxis nem, ergo beépült a cs csomagtartójába tartozéknak. Hát persze, hogy hibást keresett és ki más lehetne az, mint a szőke nő, vagyis én. Mentségemre legyen mondva, hogy sárga volt a lámpa, dugóban araszoltunk, ráadásul gyök kettőről fékeztem nullára – nem hetvenről satufékkel – mivel semmi kedvem nem volt beraga beragadni a kereszteződésbe. Éreztem én reggel, hogy nem kéne felkelnem és megint igazam lett. – A hit a közlekedésben csak másodlagos! Támaszkodj a látásodra és a refl reflexeidre, csak azután a hitre. – Nekem sikerült is megállnom! – Éppen ezért nem értem, hogy mi a fenéért velem ordítasz?! – ez elgondolkodtatta és elviharzott a taxis irányába. Közben váltott a lámpa, így én tovább haladtam, majd egy kicsivel arrébb félreálltam, hogy a forgalmat ne akad akadályozzam. Tettre készen pattantam ki a kocsiból, hátha hites ur uram segítségére lehetek valamiben. Hazazavart, bár immáron kedvesen szólt hozzám, tudtam, hogy perpillanat nem vagyunk barátok. Remegő térdekkel folytattam ut utamat, tisztára átmentem földönkívülibe, egyre csak azt hajtogatván: haza! Persze fél szememet folyamatosan amatosan a hűtővíz hőfokának kijelzőjén tartottam. Közben nagyon vallásos lettem, buzgón imádkoztam. Csak időnként kacagott fel a lelkem egyik szegletében élő kisördög, azt károgva: Neked is csak ilye ilyenkor jut eszedbe, hogy imádkozz! Különben is a kérdés má már régen nem az, hogy te hiszel–e Istenben, hanem az, hogy Isten hisz–ee még benned! Ahhoz azonban, hogy megértsük a történet végét, vissza kell menni az elej elejére. Világvége hangulatban ébredtem az óra csörgésére, újabb munkanap várt rám. Csak többszöri nekifutásra sikerült felvennem a ruhákat a megfelelő sorrendben, de azért sikerült, büszke is voltam magamra.


Nem akartam elindulni, semmi kedvem nem volt beautózni a városba. Val Valahogy olyan rossz érzésem volt az egésszel kapcsolatosan. Persze nem volt választásom asztásom mennem kellett. Először a Béke térre, majd onnan a II. János Pál pápa térre. Még akkor sem fogtam gyanút, hogy inkább vissza kellene fordu fordulnom, amikor a Béke téri irodából úgy jöttem ki, hogy a kocsi kulcsom ott m maradt, amit csak akkor fedeztem fel,l, mikor a kocsim mellett állva kirámoltam a táskámat. Visszamentem hát a kulcsért és nem fogadtam meg a babonából ismert tanácsot: legalább egy pillanatra ülj le egy székre. Nagy lendülettel tovább indultam utamra, ez ki is tartott egészen a Róbert Károly körútig, onnantól kezdve ugyanis centiméterről centiméterre araszolva tudtam csak előre haladni. Röpke fél órás szenvedéssel elértem egészen a Keleti pályau pályaudvarig, amikor is felvillant a műszerfalon egy pici piros STOP felirat és még sipákolni se átalkodott. tt. Ajjaj! Gumibugyis korom óta tudom, hogy az autóban – sőt szinte bárhol – a piros sípoló izé sok jót nem jelent. Kétségbeesetten néztem ki a fejemből, vajon mi a ragyát akarhat tőlem a kocsim – bárha beszélni tudna – és különben is hol a manóba álljak meg?! eg?! Drága kicsi kocsim egyre agresszívebben követelte tőlem a megállást. Hirtelen felindulásból fe felcsaptam az indexet és bekanyarodtam a Keleti parkolójába, ha fizetős hát egye kutya. Ugyanis ekkorra már birtokoltam a tudást, hogy felforrt a hűtőv hűtővizem. Az enyém és az autómé is. Kocsi leparkol, parkolójegy megvesz, férj felhív, mondván: segítség! Uram próbált rávezetni, hogyan tölthetnék hűtővizet az autómba, de visszavertem a lendületét, mivel már a motorháztető felnyitása is komoly gondokat okoz, amilyen műszaki zseni vagyok. Valószínűleg elátkozta a napot, amikor egy agyilag szőkét vett feleségül, de végül megegyeztünk, hogy értem jön, kábé háromnegyed óra múlva ide is ér, szóval addig kössem le magam valahogy. Ez egyébként nem esett nehezemre, mivel eredeti deti úti célom öt percre volt, hát fogtam magam és átsétáltam. Második nekifutásra sikerült az aluljáróból jó helyen kijönni és elintéztem a dolgom. Visszafelé tartván konstatáltam, hogy még mindig van húsz percem a segítség érkezéséig, de igazából semmi kkedMinerva Capitoliuma 2015 október 19

ven lődörögni, szóval visszaültem az autómba és vártam, hogy teljenek a pe percek. Még ekkor sem tűnt fel, hogy a környékemről az összes autó eltűnt. Amit azonban észrevettem, az egy csapat fiatal suhanc volt baloldalon, a kocsma előtt hangoskodva. Lehettek húszan, huszonöten. Elsőre a csürhe szó ugrott be róluk, tudom, előítéletes vagyok. Tovább figyelve őket, rájöttem nem vvagyok előítéletes, tényleg csürhe módjára viselkednek. Ordítoztak, üvegeket dobáltak és törtek, rasszista rigmusokat kiabáltak. Ráeszmé Ráeszméltem, hogy román–magyar magyar meccs lesz és én a szurkolók egy kisebb csoportját látom. R Remek, ezek szerint balhé várható. Csak tudnám, hogy mire jó, ha szétverik a várost és sugározzák a világra az agresszivitást és rombolást, pusztán mert szurkolnak a magyar csapatnak. Elhangzott az első „Éljen Szálasi, éljen Hitler!” felkiáltás és én erős késztetést éreztem, hogy odamenjek, és történelem órát tartsak, illetve magasröptű vitát folytassak velük a viselkedésükről. Persze hamar úrrá lettem hirtelen jött felvilágosítási gosítási kényszeremen, mivel ezek a fiatalok nem tudásra vágytak, hanem dühük és agresszivitásuk szabadon engedésére. Én meg szerettem az életem, az édest. Tehát maradtam a fenekemen és elmélkedtem tovább. Vajon mi viheti rá a fiatalokat erre a viselkedésre? e? Mire tanították őket a sz szüleik? Sokszor hallom, hogy velem egyidős emberek, vagy nálam egy évtize évtizeddel idősebbek olyan frázisokat puffogtatnak, hogy ezek a mai fiatalok milyen neveletlenek, meg mindig csak a Facebook–on on lógnak, meg a számítógép és a tévé,, a telefon, no meg a bulik mennyire rossz hatással vannak rájuk. Ilye Ilyenkor nagyon nehezemre esik, hogy ne szóljak: a mai fiataloknak mi vagyunk a szülei… Mit visz a gyerek tovább? Elsősorban amit a szülőtől lát, hall, tapas tapasztalt. Ki nem nevelte meg őket? Ki nem tanította meg nekik, hogy a legfőbb érték a mérték? Ki ültette le a tévé elé, hogy legalább egy óra szabadideje legyen? Néha az óvodai/iskolai szülőin, összejöveteleken is fogtam/fogom a fejem némelyik szülőtársam viselkedése miatt, azt hajtogatva m magamban, hogy ha ilyen a szülő, mit várunk a gyerektől? Mielőtt még vád érne, tudom, hogy nem vagyok tökéletes és hiba nélküli, sőt néha kifejezetten úgy érzem a Minerva Capitoliuma 2015 október 20

nevelés csődje vagyok. Botlásaimat azonban nem fedem el a társadalom és egyéb körülmények hibázatásával, zatásával, emlegetésével. Vállalom azokat – igen még a gyerek előtt is, sőt nem egyszer kérek tőle bocsánatot, ha úgy érzem indokolt. Társnak, partnernek tekintem, persze azért felállítom a szükséges korlátokat. Sőt, mikor legutóbb valaki megkérdezte, hogyy ki a szigorúbb anya vagy apa, gondolkodás nélkül vágta rá, hogy anya. Emelkedett eszmefuttatásomból az első petárda robbanása rántott vissza. Rémülten néztem fel. Észre se vettem, hogy időközben a jobboldalamon a kocsimat testpáncélba öltözött, mindenféle éle fegyverrel felszerelt rendőrök fogták közre. Nem, nem engem akartak lekapcsolni, egyelőre legalábbis, pusztán onnan figyelték az eseményeket és a szurkolókat. Repesve hallga hallgattam társalgásukat: „Ebből mindjárt balhé lesz, nem ússzuk meg.” „Ajjaj, azt hiszem szem futni kell.” Marha jó és tökre úgy tűnik, hogy engem, pontosabban a kocsimat használják fedezéknek. Kétségbeesve tárcsáztam a férjemet, ugyan vajon hol a fenében van már így szükség idején, különben is helpmiplíz, mert mindjárt meghalok, ha a rendőrökk nem lőnek le, akkor a szurkolók vernek agyon, de az is lehet, hogy simán elvisz az infarktus az átélt izgalmak hatás hatására! Megnyugtatott a kedves, hogy a szurkolók kívülállókat, civileket nem bá bántanak, csak rendőröket. Hozzáfűzte még, hogy most parkolt le szemben, lát mindent és máris jön, csak még beugrik ide a szomszédba ásványvízért. Val Valóban jött is, röpke hat és fél perc múlva. Addigra már kellőképpen öregedé öregedésnek indultam és a hajam átváltott hattyú őszre. Az járt a fejemben, hogy ugyan az elborult agyú pajtik a rendőrt akarják megdobni kockakővel, de momentán engem fognak eltalálni, mert középen ücsörgök. Szinte hallottam a kocsim tetején csapódó kövek hangját. Mégse mertem kiszállni és elszala elszaladni. Mire kellőképpen pánikba hajszoltam magam, odaért a fér férjem és vidám kiáltással üdvözölt, jól szórakozva szorult helyzetemen: „A francért kell neked a rendőrök műveleti területén leparkolni?!” Nem kis derültséget váltott ki az amúgy feszült rendőrökből, hát még mikor meghallották cérnácska hangon elprüntyögött mentegetőzésemet: Én voltam itt előbb, mikor leparkoltam Minerva Capitoliuma 2015 október 21

esküszöm még nem volt az, különben is még rengeteg másik autó is állt itt, csak azok szétspricceltek és alapvetően is az volt az elsődleges, hogy megál megálljak végre az első helyen, ami nem közút.” Eközben en a rend őrei két lépéssel arrébb álltak, csak annyira hogy hozzáférhessünk a motortérhez és buzgón figyelték a tevékenységünket. Már–már már vártam, hogy belekössenek a mozd mozdulatainkba, de nem tették. Figyelő tekintetük közepette feltöltöttük az autóm hűtőjét szénsavmentes ásványvízzel, majd fülük hallatára megbeszéltük, hogy konvojban haladunk az otthonunk irányába, még az útvonalat is megterve megterveztük. Már amennyiben sikerül élve kijutnunk a parkolóból, ugyanis eddigre már igencsak felforrt a hangulat mindkét oldalon dalon és két rendőrségi rohamk rohamkocsi állta útját a kitolatásomnak. Megkértük a rendészeti szervek képviselőt, legyenek kedvesek elállni a kocsim mögül, valamint engedjenek szabad elt eltávozást a csatatérről. Ezt meg is tették nekem szó nélkül, tehát úgy gondol gondoltam most már semmi sem állíthat meg hazáig, csak a piros lámpa. Tévedtem. A sárga állított meg, mint ahogyan azt már az elején kifejtettem. Hazafelé tartva rádöbbentem, hogy Isten valószínűleg ma kevésbé szeret, mint más napokon, ugyanis fenti hányattatásaim saim után még meglepett egy másfélórás dugóban szenvedéssel. Bár azt azért biztató jelnek vettem, hogy az autóm hűtője kibírta hazáig rendetlenkedés nélkül. További nagyobb kkatasztrófák se történek velem már, kisebb idétlenkedések még előfordultak. Példáull simán elindultam boltba pénztárca nélkül, valamint rám borultak a spenótok, amikor kivettem egyet a mirelit hűtőből. Ezek után hazamentem, leültem a kanapéra és a csak pislogni voltam hajlandó, bár időnként abban is ritmust vétettem. Végül eltelt a nap éss elcsendesedtek körülöttem az esem események. Vagy Isten enyhült meg, látván szerencsétlenkedésemet, vagy arrébb mozdult a Merkúr és megszűntette a rám vetülő negatív fényszöget. Felfo Felfoghatjuk úgy is, hogy az égiek kedveltje vagyok, hiszen tulajdonképpen szere szerencsésen megúsztam minden necces helyzetet. Ki–ki ki hite szerint válassza ki a neki tetsző megoldást.


Kate Lynn – Anya, feleség, írónő, projektmenedzser. Re Realista és álmodozó. A valós, hétköznapi életben két lábbal áll a földön. Saját világában azonban szár szárnyal, varázsol. Írásain keresztül ámulhatsz, bolondozhatsz, sírhatsz, n nevethetsz vele.


Töpsz Lívia – Miután (18+) – Szevasz haver, hogy vagy? – fogadott a legjobb spanom az ajtón belépve. – Minden laza! – rántottam meg egykedvűen a vállam. – Neked meg mi bajod? – szegezte nekem a kérdést. – Semmi, de tényleg! – mondtam határozottan, ügyet sem vetve rá. – Jól van, te tudod. – nyugtázta furcsa tekintettel. Persze tudtam, hogy nem hiszi el, de nem faggatott. És a hét végi buliról kezdett el mesélni, hogy me menynyi jó nő volt, és mit hagytam ki. Bírom, mert sosem nyaggat, soha nem akart többet tudni annál, amit mo mondani akarok neki. Ritka, és megbecsülendő tulajdonság, mint ahogy ő is ritka, és megbecsülendő becsülendő ember. Már gyerekkorunk óta ismerjük egymást Marcellal. Egy osztályba jártunk, de valahogy sosem kerültünk közelebb, csak osztálytá osztálytársak voltunk, és a középiskolában is egy osztályba jártunk. Aztán a véletlenek úgy hozták, hogy a franc sem emlékszik zik már hogyan de összebarátkoztunk, és azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Már sok hülyeséget végigcsiná végigcsináltunk, és sok mindenen túl vagyunk. De történtek olyan dolgok is, amik me megerősítették a barátságunkat. Amik próbára tették őt is, engem is. De a barátságunk sziklaszilárd. Ez az egy biztos. De most mégis valami olyan dolog történt velem, amivel nem tudom, hogy mit kezdjek. Bár ha jobban belegondolok nem is tudom pontosan, hogy mi is az. Mivel, illetve kivel állok szemben. És mi dolgom egyáltalán vvele. Pont nekem, pont vele? Számomra ő egy idegen, azt sem tudom ki ő. – Mi van már veled?! Hallasz egyáltalán? – lökött rajtam egy jókorát Marcell.


– Mondtam, hogy minden oké! – csattantam fel, mert kizökkentett a gond gondolataimból. – Hjaaaaaa, azt látom haver! – mosolygott egy jókorát. De menjünk órára, mert még elkésünk, és Tímár nem szereti a késést. – folytatta. – Ja, tépjünk, mert lassan tényleg késésben leszünk. – nyugtáztam. Az előadó már megtelt diákokkal, alig tudtunk a megszokott helyünkre ar araszolni. olni. De nem adtuk fel, és felállítattuk a sorban ülők nagy részét, hogy b beférjünk. A megszokás, az megszokás. Gondoltam magamban, és érzetem, hogy a gondolatra egy halvány mosoly cikázott végig az arcomon. Vééééééégre, egy apró mosoly, ujjongtam magamban.. Napok óta az első, gondoltam miközben a helyemre rogytam. Pfffffffffff…..tök gáz ez az egész katyvasz amiben vagyok, és ledobtam a cuccom az asztalra. Vagyis tulajdo tulajdonképpen jó lenne már tudni, hogy mi is ez az ügy. Közben pedig bejött Tímár, köszönt, az asztalra tette a könyveit, leült, matatott egy kicsit, majd nekif nekifogott a mondandójának. Hogy blablablabla………és mindenki bőszen jegyzete jegyzetelni kezdett, rajtam kívül, mert engem valahogy ma nem érdekelt semmi. Nem érdekelt Tímár, az óra anyaga, Marcell sem, mert rt egyre jobban féltem. Ta Tartottam a találkozástól, az idegentől, és attól amit mondani akar. Bár tulajdo tulajdonképpen rohadtul nem érdekelt sem ő, sem a nyavajás mondandója. Azt sem tudtam ki ő. Mi a francot akarhat tőlem? Ráadásul ennyire pofátlanul pióca módjára. ra. Eleinte persze vicces volt, hogy hívogat, meg nyomul, aztán mára már mázsás teherként nehezedik rám a dolog. Még azt sem tudom, hogy lány, vagy fiú az illető. Persze mindig a legrosszabbkor hívott. Amikor zuh zuhanyoztam, vagy Orsival voltam, vagy késő este, e, vagy amikor buliztam, vagy épp Orsival enyelegtünk. Szal’gáz. Aztán megelégeltem, és küldtem neki egy nem éppen kedves üzenetet. Amire rövid válasz érkezett: „Szeptember 27. Ko Konkoly utca 42. 17:00 óra.” Aztán felháborodva írtam neki vissza, hogy mégis mit képzel és, hogy hagyjon már békén. Amire azt írta, hogy addig folytatja, amig nem találkozunk, és beszéljük meg a dolgokat. De mégis milyen megb megbeMinerva Capitoliuma 2015 október 25

szélni valóm lenne egy olyan alakkal akiről azt sem tudom, hogy létezik? Ez a tipikus sosem láttalak de megváltoztál változtál dolog. Aztán úgy voltam vele, hogy jól van, ha ez az ára annak, hogy végre békén hagyjon, hát legyen, és elmegyek megnézem ki lehet a tag. De senkinek sem beszéltem róla eddig, mert amíg nem tudok biztosat jobb, ha hallgatok. Mert lehet, hogy csak egy hülye szívatás, vagy lehet, hogy tév tévedés, és kiderül, hogy az egész csak véletlen. De az is lehet, hogy valami kkomoly. De mi lehet ilyen komoly, hogy el sem árulja az illető, még a kilétét sem? Majd próbáltam elterelni a gondolataim, és végignéztem m az előadóban. El Először Tímárt figyeltem, aki már közel járt a nyugdíjhoz, ősz haját mindig szoros kontyba fogta, és maradi ruhákban járkált. Persze öreglány, se férje, se gy gyereke, ha jól tudom egy kutyája volt, akit Virslinek hívott. Mert szerencsétlen jószágot szágot a halálba etette. Néhány évvel ezelőtt beszélték, hogy Tímár kutyája állatorvosnál van, mert szerencsétlen kutya haldoklik. De aztán túlélte a nagy zabálást, és azt hiszem akkor kellett diétára fognia, és eljárni vele sétálni, hogy mozogjon is, ne csak sak a panelban kushadjon naphosszat. Szerencsétlen dög, szerencsétlen tanárnő. Pedig jó tanár, a legjobbak egyike, de az élete mégis vakvágányon. Szánalom. Majd végignéztem a diáktársaimon, akinek nagy részét nem is ismertem. Persze tudtam, hogy vele, meg vele politológiára járok, de a nevét kevésnek jegyeztem meg. Mit érdekel engem, hogy Balázs, vagy Jani, vagy Tódor, tök mindegy. De persze a jó nőket azért igyekeztem név szerint számon tartani. Hm…….. mondjuk inkább szó szerint is a számon tartanám őket, meg máshol is. Húúúúúúúú, hülye kan! Itt van például Lilla, a jó csöcseivel, Andi a folyton mini szoknyáival, amitől olykor kanos leszek. Izgató nah. Patríciát már ne is említsem, mert olyan nő, hogy mindenki nyálcsorgatva nézi amikor megjelenik. Nem ért értem mit eszik Zsoltin, aki ráadásul nem is hozzá való, mégis kitart mellette Pati. Pedig annyi Minerva Capitoliuma 2015 október 26

pasija lehetne amennyit nem szégyell, de neki mégis a nyomoronc Zsolti kell. Na meg Zsu, akiről meg egyszer tuti letépem azokat a szűk göncöket. Aztán ott van még Anita, és Betti, meg Hajni, és estig sorolhatnám a jobbnál, jobb nőket. De persze itt van nekem Orsi, akivel már egy éve együtt vagyunk. Nem mondanám olyan jónak a kapcsolatunkat, de elvagyunk, egynek elmegy. A Aztán majd alakul valahogy. Persze hosszú távon n nem tudom, hogy viselem majd az állandó nyavajgásait, meg a hülye megszokásait, hogy a sampon az elejével kifelé legyen letéve, hogy a szőnyeg rojtokat mindig pontosan eg egymás mellé igazítja. Kit érdekelnek ezek a piszlicsáré dolgok? Sokkal fontosabb, hogyy legyen sör meg, hogy jó csajok vegyenek körül, hogy jó legyen a buli. Hol érdekel a hülye szőnyegrojt, meg a dobozok feliratai? Zizzenés! Bakker mi a franc van már?! Rezzentem össze. Közben pedig a tel telefonomat kerestem a zsebemben. Nagy nehezen előkotort előkotortam a mobilt, és nagyot nyeltem az ismeretlen, ismerős szám láttán. Üzenet? Az idegen írta. De mit akar még? Már teljesen elveszi az életem. Nem hittem volna, az el elején, hogy egy ilyen apróság ennyire meg tudja nyomorítani a mindennapja mindennapjaimat, hogy ennyire hatással tással tud lenni rám, a hangulatomra. Nem hittem volna, hogy egy ilyen aprósággal hatni lehet rám. Hisz én nem foglalkozom aprós apróságokkal. Minek azt? Én nagyban utazom, nagy buli, nagy társaság, sok sör, jó csajok, sok nagymellű jó csaj. Újabb vigyor, ezúttall a bárgyúbbik fajtából. Idióta. Itt ülök az előadóban, órán, és kínomban vigyorgok, mint egy agy agyament. Nagy levegő, üzenet megnyitása. „Remélem nem gondoltad meg magad, és eljössz ma. „ Basszus, basszus, basszus, ezt nem hiszem el! Eddig is paráztam, de ez után meg főleg. Legalább annyit árulj már el, hogy ki vagy. Küldés.


– Kövesdi úr? Hozzátenne még valamit? Emelné kérem az óra színvonalát, hogy kifejti a véleményét a kérdéssel kapcsolatban? – fordult felém Tímár. És láttam a kíváncsian rám szegeződő szempárokat. – Hogy én? – mutattam magamra zavartan. – Igen, maga! – erősködött tovább. Bakker, ekkora égést. Itt egy csomó jó nő, én meg még villantani sem vagyok képes előttük, mert egy hülye idegennek írogatok üzit. Ekkora szívást. – Lenne kedves válaszolni! – erőltette tovább a dolgot. – Elnézést, én…..nem vagyok ma valami jól! Sajnálom tanárnő! – nyögtem ki. – Nos, Kövesdi úr nem tudja a választ. Van aki megpróbálkozna vele? – nézett végig a termen. – Igen én nekifutnék. – lendült a magasba a nagymellű Lilla karja. Én meg csak figyeltem ahogy a mellei megremegtek a mozdulattól. Pffffff…..de belefú belefúrnám a fejem közéjük. És Lilla csak mondta, és mondta az érveket, tényekkel alátámasztva. Én meg inkább lehajtottam hajtottam a fejem, és visszatértem a telefonomhoz. „Tudod te azt nagyon jól!„ Láttam a választ. De mi a fax ez! Egy rossz álom? Szólaljon már meg az a nyüves óra végre, és hadd ébredjek fel! Dühöngtem magamban, miközben az üzenetet írtam. Pr Próbáltam normálisan isan fogalmazni, annak ellenére, hogy rohadtul ideges voltam, és legszívesebben a földhöz csaptam volna a mobilt. „Ott leszek, ne aggódj!” Küldés. Marcell nem szólt, csak kérdőn nézett rám. Én meg felhúzott vállakkal, és szemöldökkel viszonoztam a pillantását, ását, aztán zsebre vágtam a telót. Lilla is Minerva Capitoliuma 2015 október 28

befejezte a mondókáját, és leült, majd lassan Tímár is abbahagyta a beszédet, és szedelőzködni kezdett mindenki. Zajokkal, nevetéssel, beszélgetéssel, nyüzsgéssel telt meg az eddig csendes terem. Én meg meredten ültem ott, és vártam. Igazából nem tudom, hogy pontosan mire is, csak vártam. Talán az idő múlására, talán arra, hogy a dolgok néha nélkülem történjenek, mert azt hittem ha nem mozdulok minden magától elrendeződik. – Majd jövök. – csaptam be magam után az ajtót. – De mégis hová mész? – kiabált utánam anyám. Én meg mint aki meg sem hallotta, válasz nélkül hagytam, és csak mentem. Hogy hová megyek? Hát azt én is nagyon szeretném tudni. Bár a cím az me megvan, a Konkoly utcába de, hogy mi a francnak, arról fogalmam mam sincs, gondo gondoltam miközben felszálltam a buszra. Egy megálló, még egy, de messze vagyok még, türelmetlenkedtem magamban. Bár lehetőségként az is megfordult a fejemben, hogy előbb leszállok, és nem megyek oda. De most már nem leh lehetek ilyen gyáva, legyek már faszi, ha már farkam van. Egyszer az életben le legalább! Próbáltam győzködni magam. Majd arra eszméltem, hogy le kell szál szállnom, feltápászkodtam, jeleztem, és vártam. Ez volt az egészben a legro legroszszabb, a várakozás. Mindig csak várni. Várni a buszra, Marcellra, llra, a jó bulikra, a jó csajokra, várni a jó lehetőségre, vagy legalább is valami elfogadhatóra. Várni a nyarat, majd az újabb nyarat. Közben pedig az idő múlik, és azt ve veszszük észre, hogy beleöregedtünk a várakozásba. Megállt a busz, és hangos szisszenéssel sel kinyílt az ajtó. Nyeltem egy jókorát mielőtt elindultam lefelé a lépcsőn. Konkoly utca 68, olvastam az előttem levő ház tábláján. Nekem hova a viha viharba is kel menni? Hányas szám? Kotorásztam a telefonom után. Ez az megvan, 42! De mégis merre induljak? Jobbra, vagy balra, merre csökken? Jól van, még időben vagyok, van még negyed órám megtalálni a helyes irányt. Állap Állapítottam meg az órára nézve. Akkor lássuk, indultam meg az ellenkező irányba, mint ahogy a busz hozott, közben pedig a házszámot kerestem. 69 69! Uh, akkor Minerva Capitoliuma 2015 október 29

a másik irányba kell mennem. Nah, legalább már ez sínen van. 68, 67…….60, 59, 58…….bakker de ideges vagyok. Ráadásul azt sem tudom, hogy pontosan mitől is parázok. Konkoly ucca 42, állt a régi táblán a felirat. Akkor ezek sz szerint megérkeztem, nyugtáztam yugtáztam magamban a tényt. Közben pedig figyelmesen körülnéztem. De nem láttam semmi, illetve senki különös alakot felém köz közeledni. Akkor jó, remélem csak valami szívatás az egész. Hogy valami hülye gyerek bosszúból idebolondított, kíváncsi volt eljövök–e,, és most valahol az egyik ablak mögött jót röhögnek rajtam. Talán valami nyikhaj elsős pöcs b bagázs szórakozik velem? Gondoltam, közben pedig idegesen a hajamba tú túrtam. –Szia Dávid! –köszönt rám egy lágy hang. – Szia! De te ki lennél? – viszonoztam meglepetten. – Az ismeretlen zaklató. – mosolyodott el. Aztakurva milyen jó nő! A szeme, a mosolya, a hangja, az egész csaj úgy ahogy van. Bakker, és ő zaklat már napok óta? –De te……te ….nem rád számítottam. – nyögtem ki bénultan. – Azt mindjárt gondoltam. – mosolygott ismét. Én meg azt hittem, hogy berosálok a gyönyörtől. – Ha tudtam volna, hogy ilyen jó csaj akar velem találkozni, egyből ugrottam volna. – válaszoltam, közben pedig éreztem, hogy kezdek megnyugodni. – Azért csak ne hamarkodd el, és várd ki a végét. – mondta elszomorodva. – Van kedved sétálni? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. Mert érz érzetem, hogy szeretném megölelni, megsimogatni, tudni akartam milyen érzés hozzáérni, érezni az illatát, a közelségét. Micsoda nő. Vágyaim tárgya, életem


értelme. De mi van velem, micsoda nyálas duma ez? Életem értelme? Meg szerelem első látásra? Ennyire eldobtam tőle az agyam? – Arra gondoltam, hogy van itt egy cukrászda, beülhetnénk oda. – furakodott a lágy hang a gondolataim közé. – Hát ahogy gondolod. Nekem mindegy hová megyünk, ha veled lehetek. – kacsintottam rá. – Szerintem nem sokáig fogod ezt gondolni. – igazította meg a táskát a vállán, majd elindult. – De miért vagy ilyen titokzatos? – szegeztem neki a kérdést. – Talán zavar? – vágott vissza. – Nem is tudom. Zavarjon? – kérdeztem vissza. – Gondolom zavart. – Hja, eléggé. Amúgy te mindenkivel ezt csinálod? – csattantam fel kissé. – Dehogy, egyáltalán nem jellemző! De ez most elég égető, és kényes dolog. És tulajdonképpen meg is érdemelted. – nézett rám gonoszul. – Ha te mondod biztosan így van. – mosolyogtam félénken. – Ez így van, majd hamarosan leesik, ha még eddig nem történt volna meg. – mondta, és belépett a cukrászda ajtaján. Ahová én is követtem. Maradi hely volt, igazi retró berendezéssel, és hangulattal. Még a szagok is régiek voltak. Néhány ősrégi kép a falon, pár vegetáló virággal tarkítva. A nő a pultnál sem mai darab volt, a hangján pedig hallatszott, hogy szétdohányozta magát. Trendi vörös hajjal virított, t, az arcán ezer ránccal, és a korához egyált egyáltalán nem illő élénk sminkkel.


Rendeltünk, bár én jobban örültem volna egy korsó sörnek, mint egy ilyen édes izének. Majd választottunk egy félreeső asztalt, és leültünk. Milyen h hülye ízlése van, gyümölcsös, zselatinos, selatinos, és még krémes is. Hogy lehet ezt m megenni? Gondoltam magamban, miközben ő jókorát harapott az édességbe. Majd megpróbáltam én is egy darabot vágni a villámmal, de a szelet felborult, ő pedig jót nevetett rajtam. – Nos, akkor belefognék, nem rabolnám a drága idődet. – mondta komoran. – Ugyan, te nyugodtan. – szabadkoztam. – Szóval ezek szerint egyáltalán nem rémlik semmi sem. – kezdte. – Talán kellene? – kérdeztem értetlenül. – Inkább illő lenne a történtek után. De mindegy, akkor majd elmondom elmondom. – nézett rám szomorúan. Én pedig alig tudtam türtőztetni magam, hogy ne érjek hozzá. – Még a nevedet sem tudom. – buggyant ki belőlem. – Az nem is lényeg! Volt az a buli, még augusztusban, tudod a Petráé. Sok embert meghívott, mert egyszer 20 éves az ember, ber, és ha szülinap, akkor aadjuk meg a módját. Ott találkoztunk. De akkor már elég rendesen elvesztetted a fonalat. Valami Orsit kerestél egyfolytában. De mint megtudtam ő elég kkorán lelépett, mert összebalhéztatok valamin. – Igen, erre még emlékszem, hogy az asztalon hagyott morzsán akadt ki. Én meg elküldtem a fenébe, hogy most ne buzeráljon ilyesmivel. Buli van, buli bulizzon. Ő meg eltűnt. Aztán ideges lettem, és berúgtam. És nem emlékszem semmire sem. Marcell mesélt másnap ezt–azt, azt, de téged nem említett egy szóval sem. – Talán neki sem volt fontos. Pedig szinte egész este utánam koslattál. Igaz, hogy kb. negyed óránként az Orsit kerested. Elég furcsa volt. Aztán tánco táncolMinerva Capitoliuma 2015 október 32

tunk, és az Orsi miatt kicsit én is felöntöttem a garatra. Majd sexeltünk is, nem is egyszer. Még a számomat is elkérted, hogy majd felhívsz. És amiket mondtál…………..nem gondoltam, hogy egyáltalán nem fogsz emlékezni. Bár egy tök részeg pasitól mit vár az ember. – legyintett lemondóan. – Sexeltem veled?! Nem is egyszer?!!!!! szer?!!!!! Bazd meg! És erre én nem is emlé emlékszem! Azta rohadt! – túrtam a hajamba izgatottan. – Na, ja. – nézett rám furcsán. – És legalább jó volt? – kérdeztem. – Eléggé. – mosolyodott el szégyenlősen. – Uh, bakker. Ekkora szívást. – mondtam közben meg ültem ott, mint egy idióta. – Terhes vagyok! – szakadt ki belőle. – Mi van?! – estem kétségbe. – Igen, babát várok. Tőled! – mondta alig hallhatóan. – Elmész te a büdösssss – ugrottam fel az asztaltól. De mindezt olyan hévvel tettem, hogy a szék, amin ültem m hangos csattanással felborult. És miközben felállítottam láttam, hogy a helyiségben levők oda néztek. Visszaültem, közben pedig végig őt figyeltem. Ezt nem hiszem el, terhes a csaj? Ezer, meg ezer gondolat cikázott végig az agyamon. Lehetőségek, me megoldások, ok, érvek, ellenérvek, tények. Tények? Hülye gyerek! A tény az, hogy részegen megkefélted a csajt, és terhes lett. – Azért ne gondold, hogy ilyen egyszerűen beveszem! Mindenkivel összefe összefekszel részegen, aztán most az én nyakamba akarod varrni a fattyúdat? fattyúdat?! – mondtam felháborodva. Minerva Capitoliuma 2015 október 33

– Na ja! Annyira szánalmas vagy, ahogy próbálod magad menteni a helyze helyzetből. – folytatta csendesen. – Szerinted mégis mit kéne tennem?! Ide jön egy idegen, és azt mondja, hogy tőlem terhes. Azért ez így eléggé meredek. Honnan tudjam, am, hogy biztos én vagyok az apja? Már, ha egyáltalán így van. – méltatlankodtam. – És szerinted nekem milyen érzés volt rádöbbennem, hogy terhes vagyok?! Ha már itt tartunk ezen is elgondolkodhatnál! De tudod mit?! Nem is lényeg, elmegyek! Szia! – mondta dühösen, és kiviharzott a cukrászdából. Én meg csak ültem ott egyedül a két tányér sütivel az asztalon, és nem tu tudtam, hogy mit is tegyek, gondoljak, vagy érezzek. Van egy iszonyat jó nő, aki állítólag tőlem terhes, én meg arra sem emlékszem, hogy lefeküd lefeküdtem vele, ráadásul többször is. Elég gáz! Eddig azt hittem, hogy király életem van. Haverok, bulik, csajok, pia, pörgés. Jó suli, jó állás, kapcsolatok, és az életem sínen van. Hogy ez így lesz mindig. Aztán egy rossz döntés, és minden összeomlik. Hogy amit it eddig magamról, az életemről gondoltam, az szertefoszlani látszik. Hogy nem elég azt hinni, hogy ez így jó, és nem csak a látszat van. Hogy a cukormáz lehet romlott is belül, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak ahogy szeretnénk. Elég egy rossz mozdulat, at, egy rossz döntés, egy pohárral több pia, és minden fenekestül fe felfordul. És miután kijózanodik az ember szembesülnie kell a tettei követke következményeivel. Mikula Tamásné Töpsz Lívia – anya, feleség, dolgozó nő, végzettségem szerint pedig ruhaipari–tech technikus vagyok. De ahogy én szoktam fogalmazni; elvetemült kézműves.. Ha nem épp horgolok, vagy varrok, akkor szívesen fén fényképezek, és persze nem utolsó sorban írok.


Agota Sandorfy – Hit, remény, szeretet Ez emelte ki az embert az állatok sorából. Ez viszi előre a szinte kibírhatatlan megpróbáltatások közepette. Hiszek egy istenben… még hozzátenném, hogy magamban és embertársai embertársaimban is hinnem kellett, hogy megélhessem szétesett családom újraegyesítését. Magda elcsigázottan roskadt a járőr karjaiba. Órákig bolyongott az egyre m mélyülő hóban és már azt sem bánta volna, ha börtönben végzi. Ezért bukd bukdácsolt az első emberalak felé, akit megpillantott. Csak azt sajnálta, hogy senk senkitől sem mert elbúcsúzni, nehogy szerettei bajba kerüljenek. Elhatározásáról sem mert beszélni: akármibe kerül, átszökik a szabadságba! Ahol nyíltan b beszélhet magyarul. Ahol nem kell éhesen lefeküdnie, mert a boltban “elf “elfogyott” a kenyér. Ahol nem kell besúgóktól rettegnie, ahol anyanyelvén tanu tanulhat tovább… Marci első járőrszolgálatát végezte, ezte, és rögtön egy menekült nőt kellett – jóformán a karjaiban – becipelni az őrszobára. – Remélem ez kivételes eset, különben beleszakadok a határőrködésbe… – gondolta csüggedten. Magda pár napra kórházba került, aztán Marci felajánlott neki egy kis szo szobát a szülei városszéli házában. Barátok maradtak. Ennek jópár éve, Magda lassanként belehelyezkedett új életébe: munkát kapott, beiratkozott a rég áhított agrármérnökire és szerény otthont tere teremtett magának. Marci figyelemmel kísérte boldogulását. Hozzá kküldte az erdélyi menekülteket, akik életüket kockáztatva a szülőhelyükről szöktek “haza” Magyarországra. Magda jó példája, okos tanácsai és gondoskodása visszaadta hitüket az emberekben. Minerva Capitoliuma 2015 október 35

Már egész családja átjutott, és békésen éldegéltek, amikor újabb men menekülthullám jelent meg a határon. A meggyötört, elcsigázott, kisgyermekeket is vonszoló csoportoknak sürgős szükségük lett gyakorlati és lelki segítségre. Magda nem habozott, rögtön beállt az önkéntesek sorai közé. Napokon át minden szabadidejében élelmet, vizet, takarókat, és biztató szavakat osztog osztogatott mosolyogva. Egyik este észrevette, hogy akik lekésték az utolsó vonatot, a szabad ég alatt készültek lefeküdni. Gyorsan döntött. A kisgyermekes anyákat elvitte a saját otthonába, hogy legalább megfürödhessenek senek és hosszú idő után végre kkényelmes fekhelyen alhassanak… *** "Sam'i Allahu liman hamidah, Rabbana wa lakal hamd" (Isten meghallja aki hozzá kiált, Istent dicsőítés illeti) Hiszek egy istenben… – még hozzátenném, hogy magamban és embertárs embertársaimban is hinnem kell, hogy megélhessem szétszórt családom újraegyesítését. Alima (tanult, okos) ezzel a gondolattal aludt el. A vonat nagyokat zökkent, de alig nyitotta ki a szemét, máris újra lecsukódtak a pillái. A körülötte utazók hangos moraja sem tudta ébren n tartani… Kicsi lányai szorosan közrefogták, a nagy kendő alatt egynek tűntek. Összes ingóságuk egy batyuba göngyölítve hevert a lábuk alatt. Számlálatlanul teltek a napok, mióta az ismeretlen jövő felé utaztak. Félálomban felidézte a békés időket, amikor vacsora után azon vitakoztak, hogy hova írassák a hétéves Nurynt (fény) és a hatéves Rahit (tavasz). Azon kevesek közé tartoztak, akik a lányokat is iskoláztatni akarták. Saladin (üdvösség hit által) akivel az egyetemen ismerkedtek össze, szerető férjnek és nagyon jó apának bizonyult. A nagyfiút, Shirazt (valaki, aki édes) sosem részesíMinerva Capitoliuma 2015 október 36

tette előnyökben a lányok rovására. Neki három rajongva szeretett gyermeke volt. Hiába gúnyolták a szomszédok és a rokonok, hogy náluk “nőuralom” van. Neki nemcsak a fia voltt a büszkesége, hanem a két kislánya is. Tisztában volt vele, hogy később gondot okozhat a kiházasításuk. Ha biztosítani akarta a boldogulásukat, őket még fontosabb taníttatni. Alima szorgalmasan gyűjtögette a lányok kelengyéjét, míg apjuk az iskoláikra szánt pénzt kamatoztatta. Szerény, de szép jövővel kecsegtető életüknek a lázongást követő bombáz bombázások vetettek véget. Saladin késedelem nélkül beállt harcolni a baloldali, hal haladó szellemű értelmiség közé. Családját erre a “rövid” időre a szüleire bízta, bár ők még nehezteltek “kitanult” menyükre. Főleg azt sérelmezték, hogy feleségként fejezte be a doktorátusát. Ezt a bűnét, mint imádott fiuk végső megcsúfolását tartották számon. Mégis hónapokig együtt rettegtek és imá imádkoztak az életükért a pincében… Aznap,, amikor a szülőket nem sikerült kkimenteni a romba dőlt ház alól, a helyzet tarthatatlanná vált. Saladinról semmi hír. Alima (amikor munkahelye, a kórház is megsemmisült) menekülésre kényszerült. Mint mindenki, akinek arra éltek rokonai, a kislányokkal Eur Európa felé vette az irányt. Shiraz már Angliában tanult, ahol anyja rokonai ügyeltek rá. Az első teherautó csak a határig vitte őket, onnan hetekig gyalogoltak. Men Menekülttáborokból menekülttáborokba vánszorogtak. Végre közeledtek Európ Európához! Szerbia buszokkal szállította a tömegeket a magyar határra. Innen már könnyű lesz az út Angliába! Igen ám, de itt már egy újonnan épült kerítés fogadta őket! Amila már angolul is imádkozott, hogy kis családját újra terelje össze a sors… Akárhol találnak helyet a nagyvilágban, an, örökké hálás lesz iste istennek. A gyermekeket mindenáron fel kell nevelnie! Ez a feladat adott neki erőt, hogy a menekülttáborokban is ellássa a sérülteket és bizakodni tudjon. Tolmácsolni segített a sok magyar önkéntesnek, akik hősiesen helytálltak.


Fáradtan, tan, kimerülten is kedvesek maradtak. Vizet, élelmet osztottak és fára fáradhatatlanul törődtek a földönfutó családokkal. Amila többedmagával egy magyar családanya lakásán fürödhetett és alhatott. Vacsora után elbeszélgettek. Megfogadták, hogy tartani fogják a kapcsolatot. Esti imájukba egy magyar Miatyánk vegyült. Most Ausztria felé viszi őket a vonat… Onnan már elérhető közelségben van Anglia és Shiraz…

Agota Sandorfy – Torontóban élő nyugalmazott kohásztechnikus, aki szerelőszalagon, szalagon, majd targoncásként húzott ott le húsz évet a kanadai General Motors egyik (mára megszűnt, nyoma sincs) üzemében. ben. Azóta hátizsákkal járja és fotózgatja a világot. Az egyik első Vidi Rita: Író születik tanf tanfolyam óta foglalkozik kozik írással és legújabban kínai ecsetfestéssel.


Carol Inna – Beszéljünk a hitről! Különös útjai vannak a hitnek. Van olyan, aki bele születik szinte családilag, van, aki felnőtt koráig azt sem tudja mi az? Van olyan, aki megküzd érte, akarna hinni, de nem tud, megint más megy az utcán gyanútlanul és egy utcai prédikátor úgy elvarázsolja, hogy mire észbe kap már egy egyház tagja. A mi hősünk egy fiatal, katolikus pap, akit nehéz szolgálatra osztottak be, mert egyrészt egy plébánián, beosztottként teljesíti, amit a hivatása megk megkíván, másrészt egy közeli kórházban, kórházlelkészként tevékenykedik. A Plébánián adminisztrál, pl. kiadja a keresztleveleket, ha valaki valamilyen célra kéri, beírja a kihirdetni valókat, ha betéved egy bizonytalankodó ember elbeszélget vele, felveszi a keresztelendők, házasulandók ók adatait. A lakcím lakcímeket felírja, amikor beteghez kérik és el is megy hozzájuk, és ezek mellett, ha esik, ha fúj, mindennap misézik a közeli templomban. A kórházban meghatározott időben van ott és a betegek lelki életével, vigas vigasztalásával törődik. Van egy kicsi kis szobája, ahol a járó betegek felkereshetik, de a legtöbb beteget ő látogatja a kórtermekben. Hogy várják már!!! Egy kivételével. Az egyik férfi kórteremben fekszik egy súlyos beteg. Foglalkozására nézve valaha bányász volt és ez a nehéz foglalkozás zás okozta a betegségét is. Látszik a durva, kidolgozott bütykös kezein a sok csákányozás, lapátolás. Bőrébe bel beleivódott a szénpor, már nem is tudja tisztára mosni az arcát, a levegőt nehezen szedi. Szilikózis: a mikroszkopikus nagyságú és attól nagyobb sz szénpor szemcsék belélegezve leülepednek a tüdejében és eltömik a hörgőket. Hangja szaggatott és rekedt A fiatal pap állandó szálka a szemében. Ha meg látja szitkozódik, kötekedik.


–Itt a csuhás megint! – Szinte dührohamot kap ilyenkor. Káromkodik, szidja, minta az tehetne az ő betegségéről. Csuhásnak nevezi gúnyból, noha a fiatalember nem jár reverendában, hanem ún. papi civilben, ami sötét öltöny és egy fehér kaucsuk csík az ingnyakába csúsztatva. A sok zaklatás a fiatalembert is megviseli, de hősisen tű tűri, és időnként felajánlja, hogy beszélgessenek. –Még mit nem?!– beszélgessen csak a sok hülyével, akik elhiszik, amivel tömi őket! A fiatal atya visszavonul a szobájába és készül a holnapi prédikációjára, olva olvassa a Bibliát. Nem nagyon megy ki a fejéből a bányász–beteg. beteg. Imádkozik is érte. Múlnak a napok, a betegek cserélődnek. Van, aki igényli a lelki vigaszt, van aki udvariasan elhárítja. Bányász–beteg beteg csak nem akar gyógyulni. Inkább romlik az állapota, de továbbra is igen ádáz, ha meglátja a fiatal atyát. Közben készülnek a szent karácsonyra. A kórházban is, de főként a Plébánián. Az atyának rengeteg dolga van. Betanítani a hagyományos, karácsonyi pás pásztorjátékot a gyerekeknek, megkomponálni a forgatókönyvet az ünnepségre. Milyen zene legyen, milyen dekoráció ió legyen? Mit kapjanak az egyházközség szegényei? Adományokat gyűjteni… Különben miből tudnák megajándékozni a rászorulókat? Most is állandóan látogatja a betegeit a kórházban, hiszen karácsonyra tö többen is szeretnének gyónni a katolikus betegek közül. Azután tán rohan vissza a Plébániára, ottani teendőit ellátni. A fiatalokkal és a gyerekekkel a karácsonyi szindarabot próbálják. A kicsik angyalkák, a nagyobbak pásztorok . Lesznek örömének betétek is és a pászt pásztorok még egy fergeteges férfi–táncot is eljárnak majd jd a mesterséges tűz körül.


Egyszer csak kap egy telefonhívást, ismeretlen számról. A kórházból az egyik ápolónő hívja. – Atya kérem sürgősen jöjjön be, mert valaki hívatja. Nagyon rosszul van. – Ki az, hányas kórterembe menjek? – A bányász bányász–betegünk kéreti!—Nem hiszem el! Valami tévedés lehet. – Nem atya, nem tévedés és sie siessen, mert a beteg nagyon kéri, hogy jöjjön! A fiatal pap otthagyta a színdarab próbáját, magához vette az ilyenkor szok szokásos kis táskáját, amiben a betegellátás kellékei voltak és kocs kocsiba ült, sietett be a kórházba A kórterembe lépve, mintha nem ugyanaz a beteg lett volna, aki annyit szek szekírozta az utóbbi hónapban, amióta csak ott feküdt. Szolid volt és ccsöndes. Felesége és lánya ott sírdogáltak rdogáltak az ágya mellett. Az atya leült az ágya mel mellet lévő székre, táskájából elővette a lila stólát és felvette. Egyik kezével megfo megfogta a beteg kezét, ami már szinte jéghideg volt, de érezte a gyenge szorítását, amivel belé kapaszkodott. Másik kezével keresztet rajzolt a levegőbe és mondta:– Ego te absolvo… lvo… Az Egyház szolgálata által feloldozlak téged a b bűneid alól… Menj azon az úton, amin már elindultál, az út végén az Úr vár ttéged és a keblére ölel… A beteg már nem tudott szólni, csak a félig lehunyt szempillái mögül előgö előgördültek a könnyek. Arca kisimult, lt, megnyugodott, a keze, amivel a pap kezét szorította, lassan elengedett. Közben bejöttek a nővérek, akik éppen ráértek egy pár percre, a családtag családtagokat sem küldték ki, akik most körülállták a beteg ágyát. Nagy Nagy–nagy csend lett. Különös útjai vannak a hitnek!


Carol Inna – Menráth Miklósné Ágnes vagyok, budapesti sz születésű. Családban ban élek, férjem és két felnőtt gyerekem, négy unokám van. 25 éven át tanítottam tottam egy általános iskolában katolikus hittant. Itt nyílt módomban a gyereekeknek színdarabokat és bábjátékokat írni, amit be is tanítottam és elő is aadtuk. Most a RitArt íróképzőt zőt elvégezve, új életem kezdő kezdődött és szeretném a saját megélt és hallott történeteimet elmesélni.


Lesták Zsuzsa – Lásd magad előtt, hidd el, valósítsd meg! Ki ne ismerné azt a régi mondást, miszerint „Hiszem, ha látom!” Ki ne hallott volna arról, hogy napjainkban tombol a paradigmaváltás? Ki ne szeretné, hogy amit egyszer elképzel magának, amitől könnyebb, szebb, élhetőbb, harmonikusabb, örömtelibb lesz az élete, mindaz meg is valósu valósuljon? Nézzük meg ezeket a fenti megállapításokat egy kicsit közelebbről! „Hiszem, ha látom!” Honnan származik ez a megállapítás? Alapvetően a HITETLENSÉGBŐL! Csak akkor hiszek el valamit, ha már itt van előttem. Ha már több eezer tudós bebizonyította – de sokszor még ez sem elég, hiszen NEKEM MAGAMNAK KELL MEGTAPASZTALNOM! Ha nagyon a mélyére akarok nézni ennek a megállapításnak, bizony előbu előbukkan a bennünket embereket motiváló – inkább demotiváló – ősbizalmatlanság. Ami sajnos könnyen megkeserítheti az életünket. Ránk magyarokra pedig szerintem – tisztelet a kivételnek – ez aztán teljesen igaz…. Nem bízunk m magunkban, nem bízunk a többiekben, nem bízunk a vezetőinkben… úgy által általában nem bízunk senkiben. Először bizonyítsa be, hogy gy hihetek neki… Neki ugyan sikerült, de nekem ez úgysem fog…. és már fel is adjuk. Mit tehetünk annak érdekében, hogy ez megváltozzon? Részben saját m magunk miatt, de a gyerekeink miatt feltétlenül fontos, hogy igyekezzünk me megfordítani a mondást és csináljunk belőle: „Látom és elhiszem!” gondolatot, érzést és cselekedetet. Hogyan láthatok olyant, ami még ma meg sem val valósult? Hál Istennek ma már rengeteg olyan mentális technika általunk is ismert Minerva Capitoliuma 2015 október 43

és létezik, amelyek minderre lehetőséget adnak. Pl. vizualizác vizualizáció, nappali álmodozás, elengedési technikák – amelyek a bennünk már korábban kialakult blokkokat oldják és lehetővé teszik, hogy „megengedjük” magunknak, hogy igenis képesek vagyunk azokat a dolgokat elképzelni, ELHINNI és megvalós megvalósítani, amik szebbé, örömtelibbé, elibbé, harmonikusabbá, kiegyensúlyozottabbá, élvezetesebbé teszik az életünket. Akkor vajon miért nem csináljuk? Itt jön be a képbe az első gondolatok között említett paradigmaváltás fogalma és szükségessége. Mik is azok a paradigmák? Régi szokások, hitrendszerek, régi gyakorlatok, amik valamikor nagyon jól működtek, ma azonban már nemhogy nem teljesítenek jól, de egyenesen károsak az életünkre. Tehát a józan ész szerint is szükség van paradigmavá paradigmaváltásra, a régi szokásaink, hiedelmeink megváltoztatására. Ami itt a legfontosabb, hogy a gondolkodásmódunk alapos átalakításra sz szorul. Miért? Mert ha például továbbra is azt hisszük, hogy a dolgoknak előbb meg kell valósulniuk, aztán ha én magam is olyan szerencsés vagyok és megt megtapasztalom, no akkor, talán, képes vagyok elhinni. Ha ezek a gondolatok ura uralják az elménket, garantálom, sehova nem fogunk eljutni. Ahhoz, hogy ezeket a régi – megreszkírozom rossz – szokásokat el tudjuk felejteni, divatos szóval „felül tudjuk írni”, az kell, hogy átprogramozzuk az agyunkat. yunkat. Ijesztően hangzik? Pedig nem az. Erőfeszítést igényel? Igen. Oda kell figyelnünk a gondolataink áramlására és ha észrevesszük, hogy már megint a régi kerékvágás szerint gondolkodunk, akkor megállunk – tudatosság szükségeltetik hozzá – és kicseréljükk azt olyanokra, amik közelebb kép képesek vinni bennünket a céljainkhoz.


Mindennek tudományos magyarázata is van. Mégpedig: „Érzékszerveink mindegyik receptora az idegeken keresztül, az agyba küldött elektromos je jelzésekké fordítja le a külvilágban jelen lévő különböző energiafajtákat. Ezek az elektromos mintázatok alkotják az agyon belül „beszélt” univerzális nyelvet – hiszen az idegsejtekben nem képek, hangok, szagok, ízek, vagy érzések közl közlekednek.” A tudomány egyre szélesebb körben elfogadja az agyi plaszt plaszticitást – az agy folyamatos alakulásának, változásának a képességét. Figyelem! Mindez idős korban is igaz!!! „Az erősebb jelzés nagyobb hatást vált ki az agyban. Ha pé például hallás után szeretnénk valamit megjegyezni, tisztán kell azt hallanunk, hiszen az emlék mlék csak annyira lehet tiszta, amennyire az eredeti jel az volt. Ha képekben képzeljük el a magunk számára vágyott életet, akkor a képzelőerő segítségével minél tisztább, minél részletesebb képeket kell megalkotnunk. Merzenich (idegkutató) szerint a hosszú távú plasztikus változásokhoz nagyon fontos az igazi figyelem. Tartós változások csak olyankor következnek be, amikor nagyon odafigyelünk a gondolatainkra, tetteinkre. Ha csak automat automatikusan, odafigyelés nélkül csinálunk valamit – manapság egyre divatosab divatosabb, hogy egyszerre több dologba is belekezdünk és párhuzamosan végezzük a dolgainkat – , akkor is megváltozik az agyi térképünk, de a változás nem lesz maradandó. Manapság gyakran magasztaljuk a figyelem megosztásának képességét. Igaz ugyan, hogy ilyenkor egyszerre több dologra figyelve is lehet tanulni, lehet új szokásokat kialakítani, csakhogy az agyi térképeinkben ilyenkor bekövetkező változások nem fognak rögzülni. Jelen írás olvasatában, időről–időre időre visszacsúszunk a „Hiszem, ha látom!” gondolatkörbe. Végezetül: hogyha szeretnéd az életedet jobbá, szebbé, örömtelibbé alakít alakítani, ha szeretnél ezen a területen (is) jó példával járni a gyermekeid előtt, jjaMinerva Capitoliuma 2015 október 45

vaslom, hogy tedd magadévá a „Lásd Lásd magad előtt… Hidd el… Valósítsd meg!” gondolkodási folyamatot. Sok sikert kívánok hozzá!

Lesták Zsuzsa – Hogy ki vagyok én? „Vagyok, aki vvagyok”– mondanám elsőre. Magán életben: ben: anya, feleség, barátnő. Hivatalos életben: ben: szemléletformáló, beszélg beszélgetésterapeuta, emberbefektető, egészségtudatosság elk elkötelezett híve és hirdetője, természetgyógyász, tanár…. Összességében az élet nagy kérdéseire, apró örömeire, felmerülő nehézségeire rácsodálkozó EMBER vagyok.


Tóthné Erdei Gyöngyi – Az autó korlátai Esett az eső. Nem szeretett esőben vezetni. Amúgy sem volt egy gyakorlott vezető, ezért nem is erősködött mikor a férfi ült a volán mögé. Pedig megb megbeszélték már reggel, hogy hazafelé majd a nő vezet. Az anyósülésről figyelte amint az esőcseppek először rátapadnak, majd girbegurba útvonalon legö legördülnek ek a szélvédő üvegéről. Közben csendesen beszélgettek. Az útvonalat ismerték, de nem sokszor jártak erre még. Talán ha háromszor utaztak erre. Egyenletes tempóban haladtak a kanyargós úton. A férfi több év tapasztalatával, biztos kézzel vezetett még ezen a vizes útszakaszon is. A nő arra gondolt, hogy ő nem fog ilyen magabiztosan vezetni talán sohasem. És ekkor hirtelen azt érezte, hogy a kocsi megindul alattuk. Egy pillanatig nem is fogta fel mi történik, csak amikor oldalra nézett a férfira, látta, hogy az teljes erejével belekapaszkodik a kormányba és igyekszik az autót ellenkorm ellenkormányozni. A nő csak ekkor fogta fel, hogy a kanyart elvétették. A kocsi már a másik sávban csúszott és csúszott tovább oldalazva. A nőn hirtelen jeges fél félelem lett úrrá, kezét a szája elé kapta, de hang nem jött ki a torkán. Pupillái kitágultak, rémülten figyelte milyen gyorsan közeledik az út másik oldala, és a kanyar ívét követő korlát, szürkén és fenyegetően. Hátrakapta a fejét, oda ahol fiúk ült és reménykedett benne, hogy mé mégsem érik el a korlátot, hogy mégiscsak elsuhannak mellette, mert ha nem, nagy baj lesz. Férje és fia is azon az oldalon ülnek ahol nemsokára becsapódnak. Nem tudta mit tegyen. Ez a tehetetlenség a legrosszabb. A másodpercek töredéke alatt történt minden, de mintha egy lassított felvétel lenne, úgy vánszorgott az idő és olyan bénító volt a pillanat. Férje még mindig a kormányba kapas kapaszkodott és mintha már sikerül volna az autót fordítani a megfelelő irányba.


De nem. Egy nagy csattanás, a kocsi irányt változtat, tat, és szinte visszapattan a másik oldalra, az eredeti haladási irány sávjába. Most végre sikerül a férfinak megállítani az autót. A hirtelen megállástól kicsit előre lendültek, de a bizto biztonsági öv megfogta őket. Ledermedve ültek a kocsiban egy pillanatig.. Megvan mindenki? Egyben van mindenki? – nézett a nő a fiára és a férjére aggódva. Az ő szemében is ugyanezt az aggódást látta. Aztán gyorsan kiszálltak megnézni, mi történt. Mennyire sérült az autó? Azt még a kocsiban ülve érezték és látták, hogy a karosszéria sszéria nem indult meg befelé, tehát nem sértette meg őket. Kiszállva látták, hogy a karosszérián egy hosszú, de nem túl mély csíkot ejtett a korlát, de mindkét bal oldali kerék defektet kapott. A felnik is hullámosra gyűrődtek, a gumiabroncsok cafatokban lógtak róla. Megpróbálták az út sz szélére tolni a kocsit, de az nem mozdult. Pedig a hátsó fele még belógott a m másik sávba, és motorzúgás is hallatszott a beláthatatlan kanyar irányából. Sz Szerencsére az eső alábbhagyott, mintha ő is megijedt volna a látványt látványtól. A kocsi, ami közeledett kiért a kanyarból. Még időben észrevette a balesetet szenvedett családot. Azonnal megállt, hogy segítsen. Egy másik autó is leh lehúzódott és a segítségükre sietett. Így közös erővel, próbálták letolni az útról az autót. A kerekek nem em fordultak, mert a bal első visszatört a kocsi alá és a felniken is alig volt abroncs. Az egyik férfi ötlete nyomán megemelték a kocsi hátulját és így sikerült az út széléhez a saját sávjukba állítani azt. A segítőkész emberek újra megkérdezték, hogy mit segíthetnének még, és hogy van–ee sérült? A család megköszönte a segítséget és megnyugtatták őket, hogy szerencsére nem történt senkinek baja. Még egy karcolás sem. Így ők együttérző pillantások közepette tovább indultak. A család ottmaradt a lerobbant kocsival csival az úton. Még egyszer ellenőrizték, hogy valóban nem sérült meg egyikük sem, majd a férfi hívta autószerelő barátját és kérte küldje az autómentőt, mert már világosan látta, hogy innen csak azzal tudnak elmenni. Minerva Capitoliuma 2015 október 48

A nő közben fiát kérdezte, hogy nagyon megijedt–e, e, de a srác nemet intett. Higgadt fiatalember és nem ijed meg a saját árnyékától. Nem úgy a nő. Igy Igyekezte lába remegését csillapítani, ami most indult be, hogy a továbbiakat kezdték megbeszélni. Mostanra ért el a tudatáig, mekkora szerencséjük volt, hogy éppen nem jött szembe velük semmi. Akkor tuti frontális ütközés lett volna. Ettől a gondola gondolattól még inkább elkezdett remegni, és férje szemében is látta, ugyanarra go gondolnak. Szerencse a szerencsétlenségben. Erőt vett magán és a pozitív dolg dolgokatt sorolta magában. Az a fontos, hogy senkinek nem esett baja, hogy nem jött senki sem szemben, sem mögöttük. Közben egyre sűrűbb lett a forgalom és egymás után álltak meg az autók, hogy tudnak–e valamiben segíteni? Lett–ee valakinek baja? Megköszönték a segítő ítő szándékot és mondták, hogy senki nem sérült meg. Közben pedig jó jóleső érzés fogta el őket. Mégis vannak segítőkész emberek a világon, még Magyarországon is. Bárki állíthat bármit. Erről beszélgettek, amíg várakoztak. Addig sem kellett a baleset pillanataival aival szembesüljenek újra és újra, mert azok tolakodtak ám elő rendületlenül. De erre most nem volt idő. Azt még nem tudták hogyan oldják meg majd a helyzetet, de azt pontosan tudták, hogy együtt teszik azt, és hogy túljutnak majd ezen is, ahogy annyi mindenen már a 20 év házasság alatt. Gondterhelten, de mégis örülve, hogy megúszták ép bőrrel, várták az aut autómentőt, ami csak egy óra múlva érkezett meg. A férfi idegességét járkálással próbálta csillapítani, és közben zakatoltak a gondolatok a fejében. Néha oda–oda oda pislogott felesége és fia felé, csak hogy megbizonyosodjon róla, valóban jól vannak. Látta, hogy nagyon tartják mag magukat. Ő is ezt tette, de valami nagyon fura belső feszültség lett úrrá rajta. Végre megérkezett az autómentő, elvitték az autószerelő barátjához a kocsit, majd mikor hazaértek kiült a teraszra, mert már nem bírta tovább tartani Minerva Capitoliuma 2015 október 49

magát. Már nem kellett azzal foglalkoznia, hogyan jutnak haza, mi lesz a kkocsival, és egyéb fizikai dologgal, így az érzelmek elemi erővel törtek rá. Nem volt, ami mi ezeket elnyomja. A feszültség belülről feszítette. Rettenetes rem remegés vett rajta erőt. Felvillant előtte újra és újra a baleset és az érzés, hogy most a természet vagy egy ismeretlen erő kezében van az életük. Ezt érezte akkor, amikor a kocsi kicsúszott és próbálta az úton tartani. Újra érezte a kétségbeesést, a félelmet, hogy tragédia lehet ebből. Magát okolta a kialakult helyzetért. Nem volt a klasszikus értelemben vett vallásos ember, de hitte, hogy van valami, ami esetleg irányítja a dolgokat, védi vagy sújtja az embert. Miután ők ezt most egy karcolás nélkül megúszták, védte őket ez a felsőbb valami vagy valaki. Lehet, hogy Isten védő szárnyai alá vonta őket? Nem járt templomba, sőt az esküvőjük is csak polgári szertartás volt, mert nem akart csak d divatból templomban esküdni (ha már nem járt templomba), nem akart alakoskodni. Most viszont eldöntötte, hogy amikor csak teheti, elmegy vasárnap a tem templomba. A nő is kiment a teraszra és látta férje gondterhelt arcát. Látta, hogy most ütközött ki rajta a baleset okozta pánik. Nem szólt semmit, csak odaült mellé és átölelte. Bátorító mosolyt küldött felé, és szavak nélkül éreztette vele, hogy minden rendben van és lesz is. Megijedtek nagyon, de szerencsére nem lett semmi baj, és ez a lényeg. olt, hogy nem erőltették a beszélgetést. A nő ölelő karjai kis A férfi hálás volt, megnyugvást hoztak, de még mindig benne volt a félelem, hogy ebből nagy baj is lehetett volna. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ő a hibás. Nem figyelt eléggé. Felesége meg is érezte rajta jta ezt a bűntudatot, és azonnal le is beszélte róla. Teljesen világos volt, hogy ez nem a férfi hibája volt. Ez így alakult. Ne marcangolja ezért magát.


A férfi nézte felesége bátorító mosolyát és el nem tudta képzelni nélküle az életet. Hálát adott az Úrnak, rnak, hogy családja épségben van, és ilyen szeretet van közöttük.

Tóthné Erdei Gyöngyi – Mindig is nagyon szerettem o olvasni és imádom mások sok történetét hallgatni vagy olvasni. Gyermekkoromban mindig a felnőttek körül játszottam, hogy halljam miről beszélnek. nek. Az iskolában a matematika és a fogalmazás volt a kedvenc tantárgyam. Amikor M Magyarországra jöttünk hosszú leveleket írtam az ottmaradt barátaimnak és rokonaimnak. A válaszl válaszlevélben folyton elnézést kértek, hogy ők nem írtak olyan hosszú leveleket mint én. Most újra előtérbe került az írás az életemben, csak most egy teljesen sen más formában.


Hunka Zenta – Közel az aratás „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. meggyőződés.” Zsid 11,1 Szomorúan rúan nézett le övéire. Nem ezt akarta és pláne nem így. Nem ezt tan tanította nekik. Pedig az elején olyan jól indult minden. Az első követők még többé többé–kevésbé azt az utat járták, amit eléjük élt. Bizalmukat mi sem mutatta jobban, mint az, hogy még életüket sem em kímélték odaadni a remélt jövőért cserébe. S ez a sok földbe hullott, elhalt búzaszem hozta a százszoros termést. Még Néró sem tudott ártani nekik. Sőt. A bajok talán akkor kezdődtek, amikor intézményesült. Amikor a kereszt jel jelében győző államvallássá tette. ette. Amikor a bizalommal szemben túl sok lett a meggyőződés. Már nem a lényeg volt a lényeg. Életek vesztek el egy egy–egy „i” miatt. Már nem lehetett mást gondolni, mint amit a nagyok kitaláltak. Pedig Péter utódainak nem ezt a szerepet szánta. Nem ezt a jogosítványt osítványt adta n nekik. Egész életével azt próbálta megmutatni, miként ne legyenek farizeusok, ne ítéljenek, hogy meg ne ítéltessenek. Miként szeressenek ahelyett, hogy kik kiközösítenek. Megbocsátani sem egyszer kell, hanem hetvenszer hétszer. Az egyetlen alap a szeretet. Nem a tudás, hanem az elfogadás. Nem az ítélkezés, hanem a felmentés. Előbb jött az inkvizíció a kínvallatásokkal, aztán a reformáció szakítása. Vér, jajszó járt a nyomukban. Családok hullottak szét, rokonok mentek ölre. Sz SzeMinerva Capitoliuma 2015 október 52

relmes szíveket szakítottak akítottak el, vagy tagadtak ki. Míg az első követők még saját életüket adták oda bizalommal, addig e kései követők másokét vették el meggyőződésből. S ami még kétezer év után maradt, azt végül a langymeleg posvány ölte meg. Névleges követői szívébe bálványok yok települtek. Legfőbb uruk a Mammon. Hiába mondta, élte eléjük, hogy nem ott a földön kell gyűjteni, hanem id idefent. Nem a megfoghatót, hanem a láthatatlant. Ők vakká tették szívüket, hogy ne lássák a világ többi részének szenvedését, süketté fülüket, hog hogy ne hallják jajkiáltását. De eljött a pillanat, amikor megindultak Ismael utódai, hogy megnyissák sz szívüket és fülüket. Elérkezettnek látták az időt, hogy az elkényelmesedett, eelzsírosodott szívek országai ellen ismét harcot indítsanak. Persze nem fegyve fegyverrel, mint régen, hanem puszta létükkel, s létszámfölényükkel. Csak jöttek és jöttek megszámlálhatatlanul. Ők tudták, mit akarnak, kinek a nevében és hogyan. A zsíros szívűek évtizedekig vakon örvendeztek, hogy van olcsó munkaerő olyan munkákra, amikhez nekik kik már nem volt gusztusuk. Aztán amikor már egyre többen és többen jöttek, akkor előbb kegyesen még alamizsnálkodtak, majd az áradat megindulásakor már fejvesztve próbáltak ajtót ajtót–kaput reteszelni. De hiába. Ismael fiai már belül voltak a falakon. Ábrahám fiainak fiai álltak szemben egymással. Izsák fiainak a megtisztító tüzet Ismael fiainak kezéből kell elszenvedniük. Azt persze nem tudni még, hogy a számvetés végén hol állnak majd és me menynyien maradnak az igazak.


Hunka Zenta – Jelenleg logisztikai mene menedzser folyamatos ügyeletben egy 14 hónapos csoda mellett. Korábban a környezet védelmén fáradozott hivatássszerűen. Számos hobbija mellett 10 éves kora óta kíséri az írás. Legnagyobb bánata, hogy középiskolai kötelező fogalmazásait nem kaphatta meg. Minden más írását őrzi. Egy időben fűvel fűvel– fával megosztotta. Aztán csak a számító ógépnek írt. Aztán egy ideig sehogy. A kreatív írás tréningen született újjá. Azóta néha ír és van, ami itt–ott olvasható is.


Oláh Gyöngyi Leonida – A harmadik Evelin (regényrészlet) Már nem volt ideje válaszolni a kérdésre, földet értek a sziklás parton. A fénygömbök most is jó szolgálatot tettek, megvédelmezték őket az ütéstől, a gömbön belül védetten mozoghattak. Lin a talpára állt, nagyon idegen érzé érzésnek tűnt a sok lebegés után. – Hol vagyunk? – Sehol – mondta Mihály félmosollyal az arcán. – Sehol? – nézett rá kérdőn, félrehajtott fejjel, és próbálta nem ráncolni a homlokát, mert az anyukája mindig azt mondta, vigyázzon, mert úgy marad. – A sziget neve Sehol. Itt pihennek ennek azok a lelkek, akik még nem tudják elfo elfoglalni helyüket az Egyben, akik még nem indultak el az Egység hívó szavára. Lin arcára először értetlenség, majd kétségbeesés ült ki. – De, ugye, ez nem azt jelenti, hogy én most halott vagyok, nem azért kellett veled jönnöm, mert vége az életemnek? – Nem, éppen ellenkezőleg. – felelte csendesen az arkangyal. – Azért vagyunk itt, hogy igazán élhess. Lin behunyta a szemét egy pillanatra, hallgatta a hullámok morajlását. Bele tudott feledkezni az ismétlődő, ritmikuss zenébe, ahogy a kicsapódás és vi viszszahúzódás hangjai váltakoztak újra és újra. Az angyal érintése riasztotta fel. Mióta találkoztak, még egyszer sem ért hozzá, csak mikor felsegítette a ko korlátra a teraszon. Akkor egy biztos, bátor férfikéznek érezte a segítségét, most azonban valami más történt. Egy fényvillanás volt az egész. Nyugalom és erő töltötte el Lint. – Fel kell mennünk a világítótoronyig. – Nem repülünk? – Nem láthatnak meg. – Ezt hogy érted? Egy lélek nem jár erre. Vagyis… hát, emberi szemmel nézve nincs itt senki. Minerva Capitoliuma 2015 október 55

– Igen, emberi szemmel nézve nincs. – Jobb, ha most nem kérdezősködöm, igaz? Úgy tűnt, az érintéstől nem csak belső erőt kapott, hanem kezdte az angyal gondolatait is érezni. – Nézz a szemembe, kérlek! – mondta Mihály. Lin a talpáróll ismét a levegőbe került, egy arasznyira lebegett a földtől. Élve Élvezte ezt a helyzetet, és az angyal nyomába eredt, aki hirtelen fordulattal már el is indult toronyiránt. Fénygömbje húzta maga után Lin rózsaszín felhőjét, így majdnem olyan könnyedén ment utána, ána, mintha repült volna. Felmerült be benne, hogy bár nem szárnyalnak, azért ez a két világító gömb mégis feltűnhet valakinek. Már ott volt a fejében a válasz: „Ne a te fejeddel gondolkodj, nem minden lény olyan, mint az ember.” Hálás volt az angyali érintés érintésért, amitől bátorság és energia járta át, mert ez az információ megrémítette volna má máskor. Most gondolt csak bele igazán, hogy mibe is cseppent. Órák óta Mihály arkangyallal röpköd, egy szigeten kötött ki vele, ahol talán veszélyben is va vannak, és nem tudja éppen hova tartanak. Neki pedig ki kellene ürítenie egy komplett lakást, ha egyáltalán visszakerül még oda valaha. Az angyalrádió tovább szólt a fejében: „Ne aggódj, ez nem a te időd, ez egy másik dimenzió!” Sejtjeiben millió apró tűszúrást érzett hirtelen, n, gömbje puhán beleütközött Mihályéba. Valaki – vagy valami? – közeledett. Kiáltani akart, de meglepte a látvány, ahogy Mihály szárnyai hirtelen visszahúzódtak, és érezte, hogy az ő vállán is hasonló folyamat történik. A következő percben már az angyal ö ölelő karját érezte a derekán, miközben a világ legtermészetesebb módján bújt hozzá. Nagydarab férfi állt meg velük szemben, szemében elkárhozott mélység fek feketedett. Most egy közös fényburokban álltak, ami inkább csak derengett az eddigi fényességhez képest.. Lin tudta az angyali adó sugárzásából, hogy ez is ugyanolyan biztos védelmet nyújt, mint a korábbi. – Adják vissza… – mondta, vagy inkább mormogta a férfi, mint aki tudja, úgy sem teljesül, amit kér. Hangja halkan, hátborzongatóan hatolt át a csenden.


– Pontosan mit keres? – érdeklődött Mihály, bár Lin meg volt győződve róla, hogyha valaki tudja a választ, az inkább az angyal, mint a magába zuhant fé férfiember. – Én nem bántottam. Néha megütöttem, ha nem tudta, hol a helye – mindenkivel előfordul. De szerettem… tem… Szeretem… Adják vissza… Lehajtotta a fejét, látszott, hogy már nem is látja őket, magában tévelyeg, a lelke útvesztőiben. – Menjünk – mondta Mihály, és elengedte Lin derekát. A szárnyak nem bújtak elő, de a fénygömbök kitágultak újra. – De hát, ki volt ez? – szaporázta Lin a lépteit, hogy az angyal mellé érhessen. – Egy azok közül, akik még valamit meg szeretnének tenni itt a Földön, mi mielőtt elhagyják. – Úgy értsem, halott? – A földi kategóriákat nézve igen. – Meddig marad itt? – Míg meg nem bocsájt magának. – Egyhamar nem fog sikerülni neki. – Meglehet. De kérhet angyali segítséget. – Pedig bűnös, bántott valakit, lehet, hogy a feleségét, vagy a gyerekét… – Te sosem bántottál senkit? Szóval vagy tettel? Vagy csak gondolattal? – Nem vagyok szent! Persze, hogy bántottam! És a legtöbbször csak utólag jöttem rá. Vagy esetleg még most sem tudom. Igen, volt, amikor direkt csiná csináltam, dühből, bosszúból… – Örülnél, ha kijavíthatnád ezeket az eseményeket az életed könyvében? – Nem bánnám. – Akkor másokat miért fosztanál meg ettől a lehetőségtől? – Vannak kis bűnök és nagy bűnök! – Vannak? – Igen, lehet valami hiba, és lehet valami jóvátehetetlen szörnyűség. – Szóval a kisebb dolgokat megengednéd, hogy átváltoztassuk, de a nagyo nagyobbakat meghagynád? Megbocsájthatatlanná tennéd? Minerva Capitoliuma 2015 október 57

– Már úgy érted, hogy ha rajtam múlna? – Rajtad múlik. Az történik, amit gondolsz erről. – Tehát, ha azt gondolom, hogy a súlyos bűnök maradjanak súlyos bűnök, és nincs bocsánat, akkor én akadályozom meg, hogy jóvátételre kerülhessen sor. Erre akarsz kilyukadni? – Nem én mondtam – mosolygott hamiskásan az angyal. Lin hirtelen fázni kezdett, érezte, zte, amint a feltámadó szél a sós levegő szaba szabadság szagát hozza feléjük. A sötétség sűrűsödött. A világítótorony jelzőfényei magasan a fejük felett seperték át újra és újra a feketeséget. Mihály tovább húzta magával a fénygömbök segítségével. Ahogy közeled közeledtek a toronyhoz, Linben megszületett a várakozás, mint egy ajándékokra vágyakozó kisgyere kisgyerekben, aki már alig várja a karácsony estét. Nem tudta, miért nem fél, és azt sem tudta, miért biztos benne, hogy nem álmodik. Az arkangyal benyitott az öreg, repedezettt ajtón, melynek résein át fény szűrődött ki. Linnek nem sok kedve lett volna felbaktatni a rozoga falépcsőn. Rémálmaiban sokszor járt leomló lépcsőházakban, ahol már nem volt lehetősége menekülni sem fel fel– sem lefelé… Talán meg kellett volna néznie, mit is jelent ez az álmoskönyv szerint. Mihály hozzáfordult, mélyen a szemébe nézett. – Mindig van menekülési útvonal. Mindig van átjáró. Az álmod azt jelenti, éppen nem látod ezt, reménytelennek ítéled a helyzeted. Nem találsz kapas kapaszkodót. Pedig a csodák léteznek. ek. Csak kérned kell, és mi tudunk segíteni. – Az öcsém kérte! Azt mondta nekem, hogyha aranyzöld fényben képzeli el a beteget, az segít, együtt meggyógyítják anyát Rafael arkangyallal… Sírni kezdett. Szeretett volna uralkodni magán, de nem tudott. Rázta a zokogás. Közben furcsa mód az elméje dolgozott, levezette, hogy igazából a halá haláleset óta annyira lefoglalták a teendők, hogy nem volt lehetősége elmélyülni saját érzéseiben. Vagy nem merte megtenni? Most mintha egy gát szakadna át, kiömlött valami a szívéből. – Senki sem hal meg előbb, mint ahogy eljött az ideje.


Lin már olvasta ezt a mondatot, és akkor is megnyugvást hozott neki, és többször fölidézte, ha értelmetlen halálról hallott. De a maga életében ez nem tűnt elegendő magyarázatnak ahhoz, hogy elfogadja adja a történteket. V Valahogy mégis csillapodott a sírása, mintha lágy hullámokká oldódtak volna benne az előbb még vadul csapkodó fájdalmak. – Mi az, amire legjobban vágynál most? – Hogy beszélhessek anyával, és tudjam, nem haragszik rám. Mihály mosolygott,, és Lin tudta, hogy jóval előbb tudta a választ, mint ahogy ő egyáltalán gondolni mert volna rá. Nagy megkönnyebbülésére nem indultak el felfelé a lépcsőn. Egy szekrény felé lépett az angyal, amelyik a lépcső m meredeke alatt állt. „Tiszta Narnia. Pont olyan n régi és szépen faragott, mint a mesefilmben!” gondolta Lin. – Írhatnál egy izgalmas regényt, ha már ilyen mozgékony a fantáziád! – javasolta Mihály incselkedő hangon, miközben nyitotta a bútor nehéz ajtaját. – Ladies first! – engedte maga elé udvariasan Lint. – Ah, Mylord, igazán megható, hogy tartjuk az angol etikettet, miközben b bevonulunk egy szekrénybe! – jegyezte meg Lin, és úgy érezte, tényleg simán írna egy „Alice Csodaországban”–tt az elmúlt néhány óra eseményei után. – Miért nem tetted meg eddig? Lin megtorpant és hátrafordult. – Mit nem tettem meg? – Nem írtad meg a regényt, a novellát, az esszét… – De, de, én írogattam! Csak amíg a fejemben voltak a gondolatok, addig zs zseniálisnak tűntek, aztán a papíron olyan sablonos lett, nyavalygós, szomorú, vagy érdektelen. Nem ezt akartam adni az embereknek. Valami olyasmit, amitől boldogabbak lesznek, amitől szárnyalhatnak! – Mennyiszer próbáltad? – Hát, úgy igazából… Nem sokszor… Nem volt kitartásom. Azt hiszem, elves elvesztettem a célt. – Előfordul, hogy megállsz lsz egy gödörnél az úton, és ahelyett, hogy kikerülnéd, neki látsz betemetni, pedig már látszik a falu tornya, ahová mész. Leveszed a Minerva Capitoliuma 2015 október 59

célodról a tekinteted, és olyasmivel foglalkozol, ami nem a te dolgod. Így aaztán elvész a fókusz, elvész a lelkesedés. Mertt a szíved mélyén tudod, nem ezért jöttél a Földre. – Nem csak stílustanácsadó vagy, hanem életvezetési tanácsadó is? Ezt még egyik önsegítő könyv sem világította meg így nekem. Lin madárcsicsergést hallott, és a szekrény belseje felé kapta a tekintetét. Nem kabátok voltak benne, mint a Narniában, hanem egy bordó függöny. Ez helyettesítette a hátlapot. Színháziasan omlottak kétfelé a bársony szárnyai, és középen napsütötte mező képe tárult fel. Lin megbabonázva lépett ki a fénybe.

Oláh Gyöngyi Leonida – Az Umathum Mediátor Iroda mu munkatársa, mediátor, ADCC coach.. Párkapcsolati tanácsadói rovatával kéthetente jelentkezik a Meglepetés magazinban. A RitArt Akadémia tréneri csapatának és alkotói közöss közösségének aktív tagja. A Minerva Capitoliuma állandó szerzőj szerzője.


–rame– – Pad a ház előtt Minden nap délben kiült a ház elé a padra. Várt. Reggel korán kelt, kitakarított. Ebédet főzött. Megterítette az asztalt két személyre. forgás közben imádkozott: Édes Istenem, add, hogy hazajöjjön. Add, Sürgés–forgás hogy újra velem legyen! Kérlek! Ült a padon. Jöttek, mentek előtte a falubeliek. Apró gyerekek játszottak körülötte. Kicsik és nagyobbacskák. Eleinte mindet ismerte, a barátnői gyerekei voltak. Vágyakozva és reménykedve nézte őket. Aztán az ismerősök megnőttek és eltűntek. Új gyerekek jöttek. Vidámak voltak, tak, mint a régiek, de már csak egy egy-kettőről tudta kihez tartozik. Később már csak látásból ismerte őket. Mert ott játszo játszottak nap-mint-nap. A szomszédok délutánonként megálltak mellette egy–egy egy szóra. Eleinte sokan rámosolyogtak és bíztatták. Később az ismerősök, néha még a barátok is, lehajtott fejjel, szomorú moso mosolylyal mentek el mellette, egy–egy halk köszöntést rebegve. Egyre ritkábban álltak meg egy kis beszélgetésre. Már senki sem bíztatta. Sajnálkozó tekintetüket elfordították a padtól.


Kezdetben ragyogó szőke haja volt és sötét szemét hosszú mézszínű szempi szempillák árnyékolták. Akkoriban mindig mosolygott. Biztos tudás áradt a tekintetéből. Nem hitte, tudta, hogy nem hiába vár. Aztán a szőke haj tejfehérré szelídült, a szempillák megritkultak. A mosolyából tétova árnyék lett. A tudás és a hit rendületlenül vele maradt. Mindegy volt tél vagy nyár, ott ült a padon minden délután. A szomszéd asszonya, szonya, a lánykori hű barát a hideg téli délutánokon egy egy–egy csésze forró teával megállt mellette és szelíden kérlelte. „Megfázol, gyere be a házba. Várni ott is lehet.” Néha egy–egy zordabb napon, sikerrel járt. Eleinte megpróbálta az asztal mellé ültetni. Később már előre odakészítette a karosszéket az ablak elé. Minden dél a ház előtt találta csak az évek suhantak monoton rendben. A barátok megritkultak. Az ismerősök fogyatkoztak. A háta lassan meggörnyedt, a tartása elveszett. A hite nem. Az imák nem fogytak. Egyre kérte Istenét, hozza neki vissza a párját, akire vár. A megterített asztalt estenként már nem szedte le. A ház előtt eljárók úgy néztek rá, mint egy furcsa kövületre. A gyerekek messzebbre mentek játszani. Soha nem sírt. A faluban szóbeszéd kelt szárnyra, s tartotta magát éveken át. „Már régen elmentek neki otthonról.” Nem hallotta. Várt. Imádkozott. Hitt. Minerva Capitoliuma 2015 október 62

Végül egy verőfényes nyári délutánon, amikor a forró nap tüze elől mindenki árnyékba menekült, meglátta. Jött vele szemben. Egyenesen a napfényből lépett ki. Délcegen, fiatalon, kkatona ruhában, ahogy elment, akkor régen. Ajkán széles mosollyal. Két karját ölelésre tárta. A megfáradt ráncos arcon felragyogott a régi fény. Fürgén pattant fel. Köszönöm Istenem! – suttogta.

Ahogy enyhült a délután benépesedett az utca. Egy kisfiú vette észre a kerítés előtt fekvő asszonyt. Hamarosan körülállták a falubeliek. Találgatták, vajon min mosolyog olyan boldogan. A szomszédasszony értette. mondott érte egy imát Megsimogatta az arcát, kezét két kezébe vette és elmondott mielőtt a nagy fekete kocsi magával vitte.

–rame– Melinda már kora gyermekkorától kezdve elk elköteleződött az olvasás iránt, kis késéssel pedig az írást is felfedezte egy sikerült általános iskolai fogalmazás kapcsán. Azóta számtalan okból ír. Hivatalból, erős felindulásból – fájdalomból, örömből –, események kapcsán és időtö időtöltésből, meg csak úgy.


Buschmann Éva – A hit mindenkinek mást jelent Egyik ismerősöm például azt mondta, hogy ő magában hisz. Egyedül csak magában. Az emberekben már annyiszor csalódott, hogy az ő szavuk számára egy fabatkát sem ér. Templomba ritkán jár, tehát nem bigott katolikusról van szó. Hisz viszont abban, ha egy célt kitűz maga elé, azt tűzön tűzön–vízen véghez viszi. Elszánt is. Egy másik barátom viszont nem hisz magában. Nem is ismeri saját énjét. Egy közös kollégánk szerint neki rendszeresen önismereti tréningek garmadájára kellene járnia, hátha az átlendítené valami pozitív énképbe. Tipikus pesszimi pesszimista alkat, akinek depressziós hullámzások is megjelennek az életében. Egyébként ő gyakran másoknak sem hisz, isz, tehát neki a hit, egyfajta hitetlenség. A jó Istent viszont gyakran emlegeti, úgyhogy szíve mélyén valami kapaszkodó lehet lelki világában. Sajnálom, mert szeretnék neki segíteni, ha hagyná, de olyan ő, mint egy rossz alkoholista, akit addig a világ kincséért incséért sem lehet eelvonóra küldeni, amíg maga is el nem ismeri, hogy szeret szittyózni. Lefordí Lefordítva: addig a környezete nem tud vele mit kezdeni, míg el nem ismeri, hogy itt bizony tenni kellene valamit. Na, de lapozzunk! Ha már a hit kérdésénél tartunk, megosztom egosztom erről az én álláspontom. Hit nélkül szegényebb az élet. Nekem mindig van hitem. Hitem Istenben, hitem abban, hogy megsegít minden helyzetben valami, vagy val valaki. Sokszor játszom a gondolattal, hogy figyelnek–ee fentről? Ha igen, valaki olyan figyelhet, het, aki engem szeret. Mondjuk az én dédikém, nagyapám, dé dédapám, apai nagyanyám és sajnos egy évvel ezelőtt az égiekhez költözött anyai nagymamám is. Egyengetik utamat, amelyen járok, és egyengetem én magam is, de szerintem valaki segít ebben nekem. Érzem, hogy fogják a kezem, lá látnak. Ők a kis védőangyalaim? Nem vagyok olyan képességgel megáldva, hogy


ezt pontosan tudjam, nem vagyok látnok, sem jós, nem is szeretnék az lenni, de az érzés megvan bennem: szerintem szeretnek engem, szeretjük egymást. Ja, és szoktam zoktam magamban beszélni. Ez kóros lehet, Kedves Olvasó? Egyszer Egyszerűen jó társaság vagyok magamnak. Néha öniróniával kinevetem Évát, néha sajnálom, vagy épp mást beszélünk ki magammal. Így nem lesz pletyka belőle. Véleménye mindenkinek van mindenről, mindenkiről. ről. Én sokszor magamon túl ezt nem osztom meg másokkal, abból baj nem lehet. Ismerem magam. Szerintem minden innen indul ki, a hit forrása legyen először tényleg saját magunk, az, hogy amit elterveztünk véghez tudjuk vinni. És mindenbe kell a humor, az önirónia, irónia, sok nevetés. Én ezt teszem nap, mint nap. Nem mondom, hogy időnként nem ingok meg, van mikor elgörbül a szám, de hamar észhez térek és megyek tovább az optimizmus útján. Ezt így érdemes. Én ezt hiszem, nekem ez a hitem. És ott vannak segítéségül a védőangyalaim.

Buschmann Éva – Már gyermekkorában riportokat, beszélgetéseket rögzített fekete magnójával. Mindenki orra alá dugta a masinát, s kérdéseket tett fel. Máskor meg szerelmi történetet tet talált ki. Le is írta, sőt rajzolt is hozzá. Folyamatosan az irodalom és az irományok éérdekelték. Ez a mai napig így maradt, kiegészülve egy kis könyvszerkesztéssel. szerkesztéssel. Ő egy olyan ember, aki igazán a szakmája szerelmese!


Balanyi Daniella – Ismerős, de ismeretlen Mogyorószín loboncába bele-belekapott a hűvös északi szél, miközben a lány a folyóparton sétálva küzdött az időjárással. A csöpörgő eső, mint megannyi tüske, szúrta az arcát. A cseppeken át maga sem tudta eldönteni, hogy kö könynyek is belevegyülnek–e, e, s csordogálnak végig orcáján. Első pillantásra talán más sem tudta eldönteni. De aki figyelmesebben megnézte, láthatta az égsz égszínű szempárba költözött kétségbeesést. Valami egészen mélyről jövő rettegés bujkált a tekintetében, amelyet próbált elásni magában. Sosem érezte magát ennyire egyedül, ennyire üresnek.. A legborzasztóbb az volt, hogy azt sem értette, hogyan került ide: mi ment végbe benne? Fokozatosan történt vajon vagy egyik pillanatról a másikra? Nem tudta. Azt tudta, hogy most itt van, és mindaz, ami eddig előre vitte őt az életben, mintha kiszökött volna belőle. Értelmetlennek tűnt felkelni minden reggel pontban 6 óra 25 perckor, felö felöltözni 6 óra 40 percig, sminkelni 7-ig, ig, végül egy kávé után útnak indulni 7 óra 10 és 13 között. Értelmetlennek tűnt felülni a 7.30-as as buszra, hogy végig zöt zötykölődje az utat a szokásos, ismerős, de ismeretlen arcokkal. Mennyi ember, akivel nap mint nap együtt indul el és sokszor együtt is tér haza, mégsem tud róluk semmit. Még a nevüket sem. Vajon boldogok? Vannak gyerekeik? Fel Feleségük, kutyájuk, nyaralójuk, lakáshitelük? Vajon szeretik, amit csinálnak? Bandukolt tovább, miközben figyelte, ahogy a dülöngélő hajók kitartóan sz szelik a habokat. A folyóhoz egészen közel egy megviselt kőpadon ülve egy id idősebb férfira lett figyelmes. Egyenes háttal ült, végtelen nyugalmat sugározv sugározva, kezeit az ölében pihentette, gyérülő haját csapdosta a szél. Bár arrébb volt, mégis arcán mintha az a fajta nyugalom tükröződött volna, amit csak azok az emberek éreznek, akik megtalálták a helyüket. A lány ment tovább, ám val valami mégis megállásra késztette. tte. Volt valami egészen szürreális a látványban: a kellemetlen, szúrós időjárás és a bácsi, aki minderről mintha egyáltalán nem vett volna tudomást. Nem csinált semmit. Nem etetett kacsákat, nem olv olvaMinerva Capitoliuma 2015 október 66

sott újságot, nem evett, nem ivott. Csak ült. Nézett. Mosolygott. solygott. Boldogság volt ez, amely a távolság, a zivatar, és a köd ellenére is tisztán ragyogott. A lány érezte, ahogy a szíve kezd újból megtelni. Egyszer csak azt vette észre magán, hogy leült az út szélére, az emberek furcsálló tekintetének keresztt kereszttüzében. en. Már nem figyelte a férfit, tekintete visszavándorolt a hullámokra, a szürkésszínű égre, a hatalmas felhőkre. Csak nézett és mosolygott. Már nem égették arcát sem esőcseppek, sem könnyek. Elhatározta, hogy másnap jobban megfigyeli a buszon az utastársait. it. Talán még meg is szólítja néhányukat. Bemutatkozik nekik.

Balanyi Daniella – Huszonéves egyetemista lány vvagyok, aki aktívan keresi a helyét a világban. Egyszer balra, máskor jobbra fordulok, de annyi biztos, hogy mikor eltévedek az utamon, az olvasás ás és az írás segít új lendületet adni. Az elgondolkodtató, gya gyakran súlyos témák vonzanak elsősorban, sorban, tőlem nem igen lehet mesékre számítani.


Gyarmati Magdolna – Reggel van Madarak csicseregnek. Hallom, mert nyitva van az ablak. A szél arrébb emeli a porcicákat. Ágyamon ülök, vastag pokrócok alatt. Fázom. A fák levelei halkan susognak, Eső lesz, eső lesz. Elered. Halkan kopog az ereszen; Hol van a tegnap, Hol van a tegnap. A város zaja lassan elnyomja a kérdést. Mindenki megy valahova. Vagy nem, De az nem kérdez, csak ül és néz. Lányok kavargatják csilingelve, Reggeli teájukat a konyhában, Az eső halkan kopog az ereszen; Nekik ma van, Nekik ma van. Én tudom, hogy tegnap van. Csak nem érdekel senkit. Nem kérdezik. Mozdul a csend a fülemben, rám hull, A magány. Felszaporodó évek feszítik, Lábamban az ereket, tágul a tér. Lassan én is tér leszek. És közben az eső halkan kopog az ereszen;


Kinek van ma, Kinek van ma. Hatalmas heggyé nőtt, a hátam mögött, Az elvégzett munka. Meg az elvégzetlen. Előttem síkság van, és kietlen táj, De még remélem, lesznek, Új hegyek mögöttem, és hallom, hogy Közben, az eső halkan kopog az ereszen; Hol van a tegnap, Hol van a tegnap.

Gyarmati Magdolna – Elhatározta, hogy élete második ötven évét az írásnak szenteli. Szereti a fantasztikus irodalmat, a meséket és a rejtélyes történet történeteket. Lelkes és empatikus tagja a RitArt Academy tréneri cs csoportjának.


Palotai H. Zsófia – Szent Erzsébet a Schottentornál “Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint a kiket a szabadság törvénye fog megítélni. Mert az ítélet irgalmatlan az iránt, a ki nem cselekszik irgalmass irgalmasságot; és dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen. Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja–é őt a hit?” (Jakab 2:12–14, 14, Károli Gáspár fordítása)

Véget ért a karácsonyi szünet előtti utolsó egyetemi előadás is. Betti gondol gondolataiba merülve ballagott ki a Bécsi Egyetem főépületéből; a szüleire gondolt, akik nemsokára megérkeznek Burgenlandból, hogy megnézzék, hogyan éld éldegél itt a lányuk. Az együtt töltött napok ígéretének fahéjillata volt és cse csengettyűhangja, tyűhangja, és amikor Bettinek eszébe jutott az ő magyar apukája és osz osztrák anyukája, elöntötte a hála. Ők ketten azért törik magukat aabban a határ menti kisvárosban, hogy egyetlen gyermekük zavartalanul tanulhasson és kényelmesen élhessen a fővárosban, ne kelljen diákmunkák után koslatnia és a végkimerülésig robotolnia. Elmélkedéséből egy idegen fiú szakította ki. Odaperdült elé az épüle épület előtt, és olyan vidám kurjantással szólította meg, mintha már ezer éve ismernék eg egymást. Fűzöld kezeslábast viselt, kezében ugyanolyan színű mappát szorong szorongatott, és a kicsit manószerű arcával, csillogó szemével igazán mesebeli beny benyomást keltett. Betti azonnal viszonozta is a mosolyát. – Szia! Van egy perced, hogy megmentsd világot? Betti szomorkásan hajtotta le a fejét. – Ne haragudj, de nem lehet.


– Miért nem? – A fiú kinyitotta a mappát egy szomorú tekintetű gorillabébi képénél. – Nézd, milyen édes! Ugyee szeretnéd támogatni őt? Betti szíve összeszorult a majmocska láttán. Valóban olyan puhának, esetle esetlennek, magányosnak tűnt, mint egy játékmackó, vagy éppenséggel egy emberi csecsemő. Legszívesebben magához ölelte volna, hogy a testével melenge melengethesse és a fülébe ülébe suttoghassa: „Ne félj, én itt vagyok és megvédelek minden rossztól!” De a gorillakép mögül kikandikáló rózsaszín csekk csücske kijózan kijózanította, és azonnal figyelmeztette is magát, mit kell ilyen helyzetekben mond mondani. – Sajnos nem a saját keresetemből élek. lek. Elsőéves vagyok, a szüleim támoga támogatnak. Csak annyi pénzt kapok, amennyiből a kollégiumot, az ennivalót meg a tanszereket fizethetem. – Elég, ha csak pár eurót adsz havonta! – győzködte tovább a srác. – Az is sokat számít! – Nem az összegről van szó, hanem az elvről. – Betti bűntudattó bűntudattól fojtogatva hajtotta le a fejét. – A szüleim jómódúak, és már így is elég sokat jótékon jótékonykodnak. A pénz, amit nekem tesznek félre, nem mehet el másra. Visszaélnék a bizalmukkal, és… érted, ugye? – Jó, értem. – A fiú csalódottan becsukta a mappát. – Azért majd szólj, ha meggondolod magad. Ha beszélsz a szüleiddel, talán… Betti kabátzsebe rezegni és muzsikálni kezdett. – Hoppá, éppen ők hívnak! – mondta a lány, amikor meglátta a kijelzőt. – Ne haragudj, mennem kell. – Hátha meggyőzöd őket! – hallotta még maga mögött a srác bizakodó kiált kiáltását.


Bettinek persze esze ágában sem volt újra felhozni a szüleinek ezt a jó párszor átbeszélt témát. Éhező gyerekek? Otthontalan kutyusok és cicák? Rákbet Rákbetegek? Egyik napról a másikra tengődő ngődő szegények? Háborús üldözöttek? Esőe Esőerdők? Kerekesszékesek? Apuéknak mindegy volt, mi keltette fel éppen Betti figyelmét, a válaszuk mindig ugyanaz volt: neki, az egyetemistának, nem az a dolga, hogy alapítványokat pénzeljen. Különben is ki tudja, pont pontosan hová megy az az adomány, tényleg jó célra fordítják–e, e, vagy csak átverik a gyanú gyanútlan adakozókat. Ettől még úgy odaégett szívébe a helyes kis gorillabébi képe, mintha a fiú suttyomban beletetoválta volna. Szégyen mardosta a torkát, de a szülei sz szerencsére ebből semmit sem észleltek. – Szia, Apu! Hol vagytok? – Már a szállodában. Most érkeztünk ide, gyorsan becsekkolunk, bepakolunk, aztán sietünk is hozzád. Még körülbelül fél óra. Az egyetemnél vagy? – Igen, most lett vége az órának. – És azóta már egyszer er nemet mondtam a világ megmentésére, gondolta még hozzá a lány. – A Rathaus előtt találko találkozzunk? Vagy a Schottentornál? – A Schottentor a megálló neve, ugye? Inkább oda gyere ki elénk, különben elkeveredünk. Villamossal jövünk, a, melyikkel is, Gerti? Ja, a hetvenegyessel! Akkor ott találkozunk. Puszi! – Puszi neked, meg anyunak is! A vonal megszakadt. Betti a telefonálás közben éppen abban a villamosme villamosmegállóban kötött ki, amelyhez a szülők érkeznek majd. Mit csináljon itt fél óráig? A kabátzsebében lapult még egy kéteurós. Mondjuk elrágcsálok egy szendv szendvicset, gondolta a lány, és elindult lefelé a mozgólépcsőn.


A Schottentor–Universität Universität nevű megálló maga is úgy festett, mint egy mini miniatűr város, vagy még inkább, mint Bécs lüktető szíve. Kék sínerekben keringe keringett a vörös villamosvér. Az egyes, a Dé és a hetvenegyes a Ringen, a fő ütőér vonalán közlekedett, a negyvenhármas és a negyvennégyes a merőleges Alser Straße felé. A legcselesebbek a harmincnyolcastól negyvenegyig terjedő vvonalak voltak, ezek ugyanis lebuktak tak az aluljáróba, itt szállhattak le és fel az utasok. A Währinger Straßén bukkantak fel újra a föld alól, és messzire ssuhantak a téli délutánban, hogy körpályájuk aztán megint a Schottentorhoz vezesse vissza őket. Valahol egy alsó kamrában pedig a lila U U2–es metró robogott a Seestadt és a Karlsplatz között. Betti úgy ismerte már ezt a kaotikus környéket, mint a sok szerteágazó vonalat a tenyerén. A Schottentort állandó rohanás, kavarodás uralta. Utasok áradata hömpöl hömpölygött fel a metróaluljáróból a félig nyitott itott felső aluljáróba, ahonnan már kilátás nyílt a szabad égre. Késésben lévő diákok loholtak órára. Árusok kínáltak pi pizzát, kínai tésztát, falafelt és mindenféle más finomságot. Mosolygós rikkancs rikkancs– hajléktalanok árulták újságjukat, az Augustint, amelyből Betti, aki pedig se napilapot, se magazinokat nem járatott, minden hónapban megvette a le legújabb számot. Fürtökben lógtak az emberek a bankautomata és a fénykép fényképautomata előtt. Koldusok fetrengtek a fal mellett, egy-egy egy nyugodalmas pon pontjaként ennek a nyüzsgő ő megállónak, és monoton kántálással szólongatták az előttük elsuhanókat. Ez volt a másik kényes kérdés, a koldusok. Anyu úgy vélte, nem szabad olyanoknak pénzt adni, akik utána úgyis csak italra vagy cigire költik, mert ez valójában a szegény, szerencsétl szerencsétlen koldusnak is káros. Apu ennél is tovább ment: aki a kalapba pénzt dobál, mondogatta, az valójában nem az adott embert támogatja, hanem a koldulás igazságtalan és kegyetlen intézményét. Minden centcsendülés egy visszajelzés: „Működik!”, márpedig éppen hogy gy nem kellene működnie. Apu várostervezéssel foglalk foglalkozott, és Bettinek néha úgy tűnt, számára a koldusok nem is lélegző emberek, Minerva Capitoliuma 2015 október 73

csupán csúf koszfoltok a közterületen, amelyek nélkül szebb lenne minden tér. Miután átverekedte magát egy metrónyi embertömegen, Betti beállt egy sorba a hot dogos standjánál. Ínycsiklandó melegszendvicsek, rántott sajtos, padlizsános hamburgerek mosolyogtak rá az üvegkirakat mögül. Még hárman vártak előtte a sorban, és ő unottan forgatta orgatta a fejét, amikor egy ismerős nyelv szavai sodródtak felé a morajlásban: A tamási sorozóra süt a nap… Betti egész testében összerándult. Nem mintha szép lett volna az ének, sőt, rekedten és hamisan csengett, de mégis, ez Apu nyelve volt, a magyarorsz magyarországi Nagyi és Nagyapó nyelve, akiknél ő gyermekkora minden nyarát töltötte. Nagyi is szívesen dalolt ilyen népdalokat kertészkedés vagy főzőcskézés kö közben. Igaz, az ő hangja nem ilyen repedt fazék volt, de mégis, ez egy magyar dal. Betti soha nem tanult meg magyarul írni, de a beszélt nyelvet általában megértette, sőt, kevés szavú, esetlen mondatokkal még válaszolni is tudott. …Megjöttek a vizitáló tiszt urak… Valahol pár méternyire tőle egy majdnem fogatlan, rongyos koldusnő én énekelt. Betti nem bírta megállapítani pítani a korát: a nélkülözés minden arcra öregs öregséget szánt. Szürkére koszolódott matracon kuporgott, előtte fonnyadt virágok hevertek, kettő–hármasával hármasával csokorba kötözve. A fene tudja, honnan szerezte őket ilyenkor télen. Megvannak a trükkjeik ezeknek, szoktaa mondani rossza rosszallóan Apu. Egy német nyelvű kéremszépenistenáldja szakította meg a dalt, aztán újra: …Egyik írja gyenge testem állását… „Vegyél tőle virágot!”, súgta egy kis hang Bettinek, amely a mappás fiúéra emlékeztetett. Aztán meg egy öblösebb, Apu–féle le másik: „Vesz a halál. Elég ronda virágok, különben is mit csinálnék velük. És persze nem jó, ha pénzzel Minerva Capitoliuma 2015 október 74

támogatom, bla bla bla. Nehogy már éppen most, amikor Anyuék jönnek, az kéne még csak, hogy rajtakapjanak...” „De ez éppen Apu anyanyelve. Ezen énekell a néni, és neked sajog bele a sz szíved. Hiányzik Nagyi. Hiányzik a zuglói kertjük. Hiányzik a gyermekkorod.” „Basszus, mégiscsak koldus! Nem adhatok neki pénzt!” …Másik nézi babám elbúcsúzását. „Egy szendvicset azért vehetnél neki. Garantáltan alkohol– és nikotinmentes, és nem is veheti el tőle senki.” „Nem akarom azt sugallni, hogy megéri koldulni, mert úgyis mindig jön egy egy– egy balek, aki segít…” „Mégis mi más lehetősége lenne egy ilyen rongyos vénasszonynak? Talán nem is tud németül. Talán azt sem tudja, melyik város ez. Vegyél neki enniv ennivalót.” Egy férfi megkapta a hot dogját és elhagyta a sort. Mindannyian egy lépéssel előrébb húzódtak, a Betti előtt álló harsányan leadta a rendelését. „De ha egyszer…” „A szüleidnek nem kell tudniuk. Elköltöttél két eurót ételre, és egy részét nem bírtad megenni, hát továbbadtad egy rászorulónak. Mi olyan szörnyű eebben?” Kéremszépenistenáldja… Betti végül egy sajtos melegszendvicset és egy hot dogot vett. Két szendvicsre nem telt a kéteurósból és a húszcentesből, amelyet azz a huncut zsebalja re rejtegetett az utolsó percig. Ő maga jó ideje vegetáriánus volt, hát nem is kellett gondolkodnia, mi legyen a hot dog sorsa. Minerva Capitoliuma 2015 október 75

– Szép napot kívánok! – sietett oda a koldushoz, és a meglengette előtte a hot dogot. – Tessék csak megenni ezt. Közelebbről nézve a nő mocskosabb és szakadtabb volt, mint Betti hitte. Szalmasárga haja drótként meredt el a fejéről, talán évek óta mosta utoljára, talán sohasem. Csökött és foghíjas szája, valamint a sötét karikák a már amúgy is cserzett és hibás bőrön n minden szépséget elloptak ettől az örega öregaszszonytól, amely talán lánykorában díszítette. Betti visszariadt és elbizonytal elbizonytalanodott. Toporgott, mint egy kislány, mert a koldus éppen úgy festett, mint valami gonosz boszorkány egy képeskönyvből. De hát ő nem fé félős gyerkőc volt, hanem majdnem húszéves; ott maradt a rászoruló előtt, és ételt nyújtott felé. Az asszony hitetlenkedve bámulta előbb a hot dogot, majd a lányt. – Magyarul szólsz! – kiáltott fel. Olyan reszelős volt a hangja, mint a dörzsp dörzspapír. – Az Isten áldjon meg, szép lányka, az Isten áldjon meg! Kikapta Betti kezéből az ételt. Körmeit vastag rétegben borította a gomba, és a kacska kéz egyébként is valami ragadozómadár karmos lábára emlékezt emlékeztetett. Habzsolta a hot dogot, a mustár szétkenődött az arcán. – Apukám magyar – mondta Betti, és mosolyt erőltetett az arcára. – Olyan jó! – csámcsogott a nő. – Olyan jó! Mi jó? A hot dog, vagy az, hogy ő félig magyar? Betti zavartan ácsorgott. A koldus tompa tekintete felragyogott, és felemelte az egyik mustártól ma maszatos kezét. Neki megint uralkodnia kellett magán, hogy ne hőköljön hátra. Kérges bőr, gombás körmök, gusztustalan volt az egész. Érintse meg?! Anyu mindig tart magánál kézfertőtlenítőt, futott át a fején, aztán rettenetesen elszégyellte magát. Ez az asszony ony nyomorog. Lehet, hogy egy két lábon járó baktériumtenyészet, de emellett azért ember is, olyan mint ő. Emberként is kell hát kezelnie, nem állatként, akinek elég csak odavetni valami koncot. Odaadta neki a saját hófehér, húsos kezét, és egy különös pil pillanatra összeért, egybekulcsolódott két teljesen különböző világ. Minerva Capitoliuma 2015 október 76

– Szép kislány. Az Isten áldjon meg. Magyar! Magyar szó! Vegyél a virágból. – Nem, köszönöm – lépett hátra Betti. – Nem kérek semmit a hot dogért. – Vegyél! A koldus arcán valami ferde mosolyy játszott. A lány valamiért úgy érezte, m magyarázkodnia kell. Nem ment könnyen egy olyan nyelven, amelyet hiába iismert kiskora óta, mégsem uralt eléggé. – De hát nem fizetek érte. A hot dog… Én nem ettem volna meg. Nem is eszem ilyet. Az nem számít. De a virág… némeBetti magyarja hirtelen csődöt mondott. Habár az, amit gondolt, talán ném tül sem jött volna a szájára: „Mindjárt itt lesznek a szüleim, és én estig pere pereccel, rösztivel tivel és édességgel tömöm majd magamat Apuék pénzén. Viszont egy virággal kevesebb, az magának talán egy adakozóval is kevesebb, talán egy életben átvészelt fagyos órával is kevesebb. Nem vehetem el, hát nem érti?” – Vigyed. Fizettél. A tiéd. Magyar kislány, Isten áldja… Csörgött a telefon. Betti egy mozdulattal felkapta az egyik csálé köteg rózsácskát, egy másikkal pedig a még ki sem bontott sajtos szendvicsét is od odadobta a nő ölébe. Egy harmadikkal megpördült a tengelye körül, és futásnak eredt a mozgólépcső felé. Egy negyedikkel lenyomta a gombot. – Betti, hol vagy? Itt állunk a Schottentornál! – Mindjárt jövök! A szülők háttal álltak az egyes-dé-hetvenegyes hetvenegyes vonal mellett, Betti így éppen nyert fél percecskét, hogy az arcán az árulkodó pirulást afféle átlagos, téli vörösség váltsa fel. A köszönésére megfordultak. Betti a szemeszter eleje ót óta nem látta őket; Anyu kicsit gömbölydedebb lett, Apu viszont ugyanaz a szikár, szigorú várostervező mérnök maradt, akire emlékezett. De látta a szeme Minerva Capitoliuma 2015 október 77

gyengéd villanásán, mennyire szereti őt, és mennyire örül, hogy újra találko találkoznak. Boldogság ömlött szét Betti etti bensőjében. Csodálatos szüleim vannak, gondolta, olyanok, akiknek az egész világa csak énkörülöttem forog. Mindent csak nekem akarnak adni és senki másnak. Értem élnek. Olyan, de olyan jólesett látni mindkettejüket! – Bocs, csak lementem egy szendvicsért. – Ettél? – fintorgott Anyu. – Minek, ha most megyünk a Rathaus elé a nagy vásárba? – Nem, végül nem ettem. Elfogytak a szendvicsek, csak hot dog volt. – Ja, persze, olyat te nem eszel. Mi az ott? A kezed… Betti! Valamit rejtegetsz a kabátod alatt? Betti arcán óriási vigyor szaladt szét, és felmutatta a csúnyácska csokrot. – Inkább virágot vettem neked, Anyu. Bocs, hogy ilyen ronda, de még ez volt a legszebb annál az árusnál. Anyukája boldogan mosolygott. – Olyan drága, jólelkű lányom van! – mondta, és átölelte Bettit. – Mindegy, hogy néz ki a virág. Az a lényeg, hogy szeretettel a szívedben adtad nekem. – Nem is ronda – dünnyögte Apu, és hirtelen darabosabbnak, szaggatottab szaggatottabbnak tűnt az egyébként mindig kifogástalan németje. – Nekem tetszik, hogy ilyen n kicsi és gyűrött. A színe is szép. Gondolom, valami igénytelen, satnya kis bokrocska termette. Zuglóban is ilyen van a hátsó kertben, mindig az alatt játszottunk katonásdit a nagybátyáiddal, amikor még kisfiúk voltunk…


A régi történet lassan szállingózottt el a szilárd téli légben, ahogyan a család a Schottentort maga mögött hagyva, kart karba öltve ballagott a Ringen a Rathaus előtti híres vásár felé.

Palotai H. Zsófia 1991-ben ben született és a könyvek bűvöletében nőtt fel. Számára mára az irodalom az a biztoss pont, ahonnan identitások, országok és nye nyelvek között ingázva is bármikor erőt meríthet. 2013 2013ban jelent meg első regénye, nye, a Csokonai Vitéz M Mihály ifjúkoráról szóló 'Szabadság mindenek felett'. Elhivatott tott kulturális antropológus, szabadidejét pedig kórusénekléssel, színészkedéssel, tánccal és már–már már egészségtelen mértékű ábrándozással tölti.


Jánoska József – Higgy, amit akarsz Szeretem, hogy egy ideje olyan témák jönnek velem szembe az életemben, amely témákkal kapcsolatban – akár kérdések akár válaszok formájában – van bennem mondanivaló. A hit az egyik leggyakrabban visszatérő téma. Spiritu Spirituális körökben szinte azonnal rávágná valaki, hogy azért, mert gondom van a hittel. Vagy dolgom, de spirikörökben ez nagyjából ugyan azt jjelenti. Nah... hát lehet, hogy igazuk van. Ugyanis valóban jó adag ellenállás volt bennem ezzel kapcsolatban, és ez az ellenállás az idők folyamán csak nőtt, és szilá szilárdult. Kölyök, provokátor és lázadó koromban ezt a feszültséget azzal vezettem le, hogy minden inden vallási ünnep közeledtével megosztottam egy a hitetlenségről szóló videó klipet az iwiwen, később pedig a facebook–on. on. S mivel nagyon éheztem azon alkalmakat, amikor jól elvehettem más emberek hitét, szinte kiharcoltam az olyan beszélgetéseket, ahol a vallás és a hit szerepeltek fő témaként. Azt hiszem abban az időben csak egy valami volt bennem nagyobb a hitetlenségnél. Az elfogadás képességének hiánya. Mára legalább ez en enyhült kissé. Míg abban az időben idegalapra gyüttem attól, hogy valaki hiszi aaz Istent, ma már – az élet számos területre nézve – azt vallom, hogy mindenki úgy szórakozik, ahogy akar. Ma már nem hiszem, hogy hinnem kellene abban, hogy senkinek nem kell kellene hinnie. Higgyen csak mindenki azt, amit akar. Mást úgy sem tehet. Hogy miért gondolom ezt? Nos... Jó pár évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet a hitről. Egy érdekes kísé kísérletbe avatták be a nézőket, melynek lényege a következő volt. Tíz, alsó tagozatos, iskoláskorú gyereket vezettek egy osztályterembe. Fiúkat és lányokat vegyesen. A táblán egy feladvány volt látható, s miközben a 'tanár' megkérte őket, hogy majd egyesével visszajőve a táblához, oldják meg a feladatot, mintegy véletlenül elkottyintotta tta magát, hogy azt asztalon lévő lefordított Minerva Capitoliuma 2015 október 80

papírlapon ott van a helyes megoldás. A rejtett kamerás felvételen jól láth látható, hogy amint a gyerekek egyedül maradtak a feladvánnyal, szinte azonnal megnézték az asztalon 'felejtett' papírt. Amikor aztán erről kérdezték őket, a tíz gyerekből kilenc azt hazudta, hogy nem csalt. Kilenc. A kísérlet folytatása nagyjából ugyanígy zajlott. Új feladvány, ismét egy aszt asztalon felejtett megoldással, de a tanárnő ezúttal hozzátette, hogy vigyázzanak a gyerekek, mert ott a sarokban, azon a piros széken ül egy láthatatlan öreg néni, aki minden mozdulatukat figyeli, és nagyon meg fog haragudni azokra, akik esetleg csalni akarnak, de főleg és pláne azokra, akik hazudnak is. Kital Kitalálod, kedves olvasó? Bizony! Egyetlen gyerek nem nézte meg az asztalon hev heverő papírlapot. Még azok sem, akik nem tudták a megoldást. Egyszerűen csak azért, mert hitték, hogy a láthatatlansági mellényt viselő mamó mindent lát és haragos lesz, ha turpisság forog fenn. Ez az erős kísérlet érdekes módon nem a hitetlenségemben erősített meg. Épp ellenkezőleg. Arra világított rá bennem, hogy minden ember szíve joga kellene, hogy legyen eldönteni hisz–ee vagy sem. S persze azt is megmutatta, hogy nem mindig kapunk lehetőséget erre a választásra, és sajnos – tudom, hogy ezt most az ördög mondja belőlem – de sajnos azt gondolom, ilyen m módon Isti nem játszik túl sportszerűen. Na mindegy. Csak mondom. Illetve az ördög 'csakmondja'. Ma, ha valakivel a hitről beszélgetek, nem eszem meg reggelire. Meghallg Meghallgatom, és biztosítom ítom őt arról, hogy hülyeségeket beszél, de! De megteheti mert szabad ember, és mint olyan, azt hisz és abban hisz, amit és amiben csak akar. Nem? De! Isten? Oké! Buddha? Rendben! Újjászületés? Szuper, akkor még találkozunk, barátom! Semmi sincs, és minden hit és vallás kitaláció m manipuláció, üzlet vagy átverés? Na, veled egyetértek. Csak mégsem... Mégsem, mert időközben rájöttem valamire. Valamire, amit így összefoglalva, igazából még senkinek nem mondtam el. Szóval hajolj közelebb, kedves olv olvasó, súgok valamit. Minerva Capitoliuma 2015 október 81

A hit fontos. Olyannyira, hogy mára azt gondolom, a hit egy kihagyhatatlan lépcsőfoka az ember belső fejlődésének... "lépcsőfoka az ember belső fejl fejlődésének"... "lépcsőfoka az ember fejlődésének"... "lépcsőfoka". Slusszpassz. Mióta utoljára csacsogtam am hitetlenül, épp egy Khrisna tudatú barátommal, sok víz lefolyt a Gangeszen. Nagyot fordult azóta velem a világ. Ma sem h hiszek ugyan, de ma úgy mondom, MÁR nem hiszek. Már tudok. Az elfogadás, aminek köszönhetően mára képes vagyok meghagyni mindenkit a saját felfogásában, egyúttal abban is segített, hogy elhiggyem, ez így van jól. Viszont idővel az a hit tudássá nőtte ki magát, ami viszont arra tanított meg, hogy a hit igazából felesleges. Mert tudod mire jöttem rá? Arra, hogy az életben minden, ami történik, énik, valóságos ha annak látom. Arra, hogy senkiről és semmiről nem kell elhinnem semmit, mert ha ott történik az életemben, akkor az számomra a jelen valósága, és ez nem hit kérdése. Arra, hogy ha ezt tudom, akkor nem kell hinnem és bíznom, mert csak az b bízik vagy hisz, akinek elvárásai vannak. Arra is rájöttem, hogy annak a Jocinak, aki IIsten, Allah vagy a kvantumfizika szabályainak megfelelően bőrkötésbe csom csomagolva tölti e rövid szakaszát az egyetlen örökéletnek, szóval, hogy ennek a Jocinak nincs szüksége ge hitre. Mert pontosan tudja, hogy minden, amiről ma hisz valamit, holnap már a tegnapé lesz. Elmúlik. Mert semmi sem örök. Sem a bizalom, sem a hitetlenség, de még a hit sem tart egyetlen csillagközi pill pillanatnál tovább. Csak a változás. S, hogy miért hiszem ezt? Mert Tudom. Jánoska József vagyok, ember, férfi és édesapa. Az írással, olvasással töltött gyermekéveim alatt kez kezdtem el barátkozni. Hosszú, kalandos, gyümölcsöző barátság ez, melynek rügyfakadásában kadásában szerves része volt a RitArt Academy–nek, nek, s am amely gyümölcsöző barátság egyik produktumát olvashatod épp most, kedves olvasó. Minerva Capitoliuma 2015 október 82

Klinkovics Márta Xénia – A hitem harmat A hitem harmat, melyet felszárít a napsugár, a hitem vízcsepp, mely elvegyül a tengerben, a hitem egy pohár víz, mely megmenti a szomjazót, a hitem fürdővíz, mely lemossa a tested, a hitem eső, mely megöntözi a földet, a hitem felhő, mely táplálja az esőt, a hitem patak, mely lezúdul a hegy gyomrából, fickándozó pisztrángokkal, a hitem folyó, mely fáradhatatlanul járja az útját, item tenger, amely befogadja a folyót, és végtelen kékké és csiklandósan a hitem sóssá változtatja, a hitem ez a körforgás, ez az életjáték, amit halálra játszunk, a hitem magam kovácsoltam, és féltve őrzöm, sokszor egyebem sincs, csak a hitem, istenem.

Klinkovics Márta Xénia – Legfontosabb tevékenységei az olvasás és az írás. Már gimnazista korában kiadókkal levelezett. Később újságírást tanult, de élete más irányt vett. Eddig az asztalfióknak talfióknak írt verseket, leveleket, eg egyperceseket, jelenleg első regényén dolg olgozik.


Ládi Zsuzsa – Mikor már semmid sem marad Még sohasem történt meg, hogy egyszerre ennyi hajó jelet meg az égen vvilágszerte, és ezelőtt sohasem tértek vissza az egyszer már elpusztított terül területek fölé, de úgy tűnik, végre rájöttek, hogy a megmaradt radt embercsoportok – és az űrhajókat jelző számítógépes rendszerek – a romok között rejtőztek. Ez volt a vége, és ebben senki sem kételkedett azok közül, akik aznap, a keres keresztény időszámítás szerinti 2100. év első napján felnéztek az égre. Peter Watt azon tudósok közé tartozott, aki mindig is hitt abban, hogy más bolygókon is volt értelmes – sőt, technikailag fejlett – élet, de arra nem sz számított, hogy ez az idegen létforma meg is látogatja majd a Földet az ő élet életében… de az is lehet, hogy csak reménykedettt abban, hogy nem kerül erre sor. Utólag már nehéz megmondani. Vele szemben a felesége a szkeptikusok ttáborát erősítette, egészen az első űrhajókig. – Higgy nekem, minden rendben lesz! – suttogta Peter. – Hiszek neked – felelte Rose, de tekintete még mindig az égre szegeződött, ahol nemrég elhúzott az egyik átkozott, város méretű űrhajó. Még mindig a fülükbe csengtek a rádiósriadó utolsó szavai, és az azokat követő robbanás zaja. „Ez volt az utolsó figyelmeztetés. meztetés. Aki evakuálni tud, tegye meg minél előbb.” Ezzel kilőtték az utolsó rádióadót, amit még be tudtak fogni. Peterson, James és Murray, a három bátor önkéntes rádiós az utolsó pillan pillanatig kitartott. Peter és Rose is jól ismerte őket, nekik köszönhett köszönhették az életüket, mert az ő riadójuk miatt menekültek meg legutóbb. Mindenki tudta, hogy el fog érkezni ez a nap, de valahogy senki sem fogta fel teljesen azoknak az eseményeknek a súlyát, amelyek akkor régen egy hí híradással kezdődtek. Amikor évekkel korábban n végignézték a riportot az állít állítólagos moszkvai ufó támadásról, az emberek nagy része csak a vállát vonoga vonogatMinerva Capitoliuma 2015 október 84

ta, és ők sem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget a dolognak. Akkor sem tudták, hogy valami nagyon nincs rendben, amikor nem mindenki hitt a „fa „fantasztikus sztikus blablának”, és egyszerű rakétatámadásnak tekintették a történteket azonnali ellentámadást követelve, amire természetesen sor is került. A fiatal házaspár számára ez egy fontos dátum volt: az első orosz rakétatámadást követően építették fel az első óvóhelyet a házuk alatt, és ekkor derült ki az is, hogy az óvóhely elkészülésekor már hárman lesznek. Szerencsére még időben fel tudták tölteni a helyiséget élelemmel és palackozott vízzel, amikor rakéták potyogtak a városukra. Mások nem voltak ennyire szerencsések. rencsések. A valódi támadók biztos a hasukat fogták a nevetéstől – már ha volt egyált egyáltalán hasuk, vagy képesek voltak nevetésre ugyebár – azt látva, hogy az ostoba emberek egymást ölték halomra mindenféle fegyverekkel az első csapásuk után. A második csapás – Amszterdam, Róma és Sydney ellen – már annyira nyilvánvalóan idegen volt, hogy a Föld lakosai végre nem mutogattak eg egymásra, de több éves folytonos háború után nem voltak képesek kezelni a „hirtelen kialakult válsághelyzetet”. Ezen egyébként már senki ssem lepődött meg, hiszen korábban is pontosan ugyanez volt az emberiség reakciója a kközös problémákra. A második csapás után sokáig csend volt, de hiába indult meg a fegyverkezés az idegenek űrhajói ellen, a harmadik csapás során elpusztult London, Bud Budapest,, Dubai, Washington és még vagy tucat nagyobb város világszerte. Senki sem értette, miért történt mindez, amíg valahová le nem dobtak egy régi felderítő műholdat: ekkor vált világossá, mi történt. A műhold túl messzire jutott, és ez az idegen faj valamifajta ta fenyegetésnek értelmezte. Az ember emberiség nem sokat tehetett. A folyamatos csapások végére a tudósok közös erőfeszítéssel annyit elértek, hogy hetven százalékos valószínűséggel meg tudták tippelni, mikor és hol fognak lecsapni legközelebb. Ez nem mentette meg Buenos Airest, Mexikóv Mexikóvá-


rost és Berlint, de Tokió, Amszterdam, New Orleans és Újdelhi lakosságának egy része időben evakuálhatott. Emerson Rogers amerikai milliárdos ötlete tűnt a leghasználhatóbbnak, bár ez is akadályokba ütközött. Jelszava végtelenül egyszerű volt: el innen, de mielébb. A titokban folytatott űrprogramok és űrkutatás eredményeit fe felhasználva luxusűrhajókat építetett, és jó pénzért eladta a menekülésbe vetett hitet. Akkor – két évvel korábban – ez még tényleg csak hit volt, konkrét cél nélkül. Legalábbis elméletben. – Higgyenek nekem, ha elhagyják a bolygót, biztonságban lesznek! Odakint már nem fognak ránk vadászni. Mind tudjuk, hogy vannak odakint élhető bolygók, olyan helyek, ahol már biztonságban lehetünk. A kutatóink már ttaláltak is egy alkalmasnak tűnő helyet, ahol letelepedhetünk, csak addig kell eljutni! Akik először mennek, megteremthetik az új emberiség alapjait, amelyhez mi, többiek majd később csatlakozhatunk! Azok se csüggedjenek, akik nem indulhatnak el az első mentőexpedícióval, val, mert várni fognak m magukra! Az első hajó, a legmodernebb atommeghajtású hajtóművekkel felszerelt Sa Santa Maria sokáig küldözgette hazafelé az üzeneteit. Mindig egyre nagyobb késéssel érkeztek meg a hangüzenetek, de ezt természetesnek tekintették a távolság ág miatt. A Santa Maria utolsó üzenete egyetlen koordináta volt az indulás után négy hónappal. Onnantól kezdve aztán mindenki hitt Rogers tervének sikerében. Újabb és újabb űrhajókat lőttek ki, nagy részük vissza is küldte a Remény Számát – vagy a Hit Koordinátáit, dinátáit, ahogy mások nevezték –, ahová mostantól mindenki el akart jutni. Mindenki tudta, hogy ez az egyetlen esélyük, azonban sokan nem tehették meg, hogy felkerekedjenek. Bár a hel helyzet egyre elkeserítőbb volt a váratlan bombázások, az éhínségek és a gyo gyorsan elharapódzó pánik miatt, nem mindenki tudta kifizetni a horribilis összeget a menekülésért. Peter, Rose és a kis Adam sem tudta ezt megfizetni az út köl költségeit. Minerva Capitoliuma 2015 október 86

Peter egyedül elmehetett volna – felajánlották neki, hiszen maga is részt vett az első űrhajóépítés projektben –,, de nem akarta otthagyni a feleségét. H Helyette munkához látott: éjt nappallá téve dolgozott a saját kis bárkájukon. A szaktudása megvolt, minden mást meg innen–onnan onnan összeszedett. „Kész szerencse – gondolta –, hogy rakétatalálat érte a volt laborjukat, majd a vvárost is, különben nem lett volna esély arra, hogy mindent beszerezzek.” Bár a hajtóműbe nem volt egyszerű megszereznie az atomtölteteket, sikerrel járt. Hajtotta a tudat, hogy el kellett jutniuk az Új Földre, főleg a városukat ért űrhajótámadás után. Az óvóhelyen megmenekültek – de éppen csak. Bár hallották, hogy mások is próbálkoztak saját űrhajót építeni – végzetes következményekkel –,, vagy hittek valakinek, aki azt mondta, „olcsón” elviszi őket az Újvilágba, de belehaltak a remény emény hajszolásába, de Peter más volt: tudta, hogy ő képes rá. Rose–ért ért és Adamért képes volt átszelni az űrt, hogy eljussanak a biztonságba, oda, ahol lehetett még jövőjük, ahol talán nem kellett ettől az értelmetlen és kilátástalan háborútól tartaniuk. – Szóval készen áll az űrhajó? – kérdezte rekedt hangon Rose. Peter bólintott. Már egy ideje készen volt, és csak azért nem indultak el, mert még reménykedtek abban, hogy talán még van esélye a földnek. Az eget ell ellepő űrhajók és az utolsó rádióállomás elvesztése ztése mindent megváltoztatott. – A többiek nem gondolták meg magukat? – folytatta a nő, de sejtette a vválaszt. – Nem – felelte a férfi. – Senki más nem akar jönni. Nem hiszik el, hogy me megmenekülhetünk, vagy már csatlakoztak egy másik űrhajó utasaihoz. – Hárman leszünk? – suttogta a nő. A kiságyában szundikáló Adamre pillan pillantva. – Hárman.


– Minden kész? Akár most is indulhatunk? – Minden – mondta mosolyogva Peter. – Még egy pajzsrendszert is sikerült beépítenem, amit a cégtől hoztam el. Ott már senkinek sem ffog hiányozni, és mi legalább biztonságban leszünk. Elegendő élelmiszerünk van és öntisztító vízrendszer… A nő bólogatott. Bár ő nem tudott annyit az űrhajókról, mint a férje, ő is el eleget tanult Petertől, miközben eljátszott az asszisztens szerepét a család családi űrhajó projektben. Egyre nyugodtabban hallgatta a férfi részletes beszámolóját az előkészületekről. – Minden megvan – fejezte be a férje. Ezután sokáig nem szólaltak meg. – Elhiszed, hogy sikerülni fog? – kérdezte végül a férfi. Rose nem válaszolt. – Te nem hiszed – adott választ helyette a férfi. Megértette. Hisz sok mindenben hittek már: abban, hogy őket nem érheti baj, abban, hogy ez az egész csak valami ostoba félreértés, és egyszer csak felébrednek, és rájönnek, rémálom volt csupán, abban, hogy a Min Mindenható majd megvédi őket ettől a csapástól, abban, hogy nem maradnak egyedül… de hiába hittek mindebben. Elveszítették a házukat, az azóta már elmenekült tudósok szerint a bolygó már nem bírt ki sokkal több támadást, és az ellenf ellenfeleikről még mindig nem tudtak dtak meg semmit. Nem volt egyszerű bármiben is hinni. De mit tehetett volna Rose, mikor már semmije sem maradt, csak P Peter, Adam és az a hit, hogy lesz ez még jobb is? – Nem. Nem hiszem… de benned, Peter, benned hiszek – felelte újult lelkes lelkesedéssel. Ha valaki aki megmenthette őt a pusztuló bolygóról, ha valaki elvihette őt


az Új Földre, akkor az Peter volt. Ha meg még neki sem sikerült? Legalább ők itt voltak még egymásnak. Kéz a kézben indultak el az űrhajó felé, Peter a karjában tartotta az éppen csak ébredező ő Adamet. Nagy út várt rájuk… és csak a remény hajtotta őket előre.

Ládi Zsuzsa író 1991-ben ben született Karcagon. A Debreceni Egyetem magyar alapszakán és finnugrisztika szakán végzett. Szívesen veti magát a fantázia világába, vagy kalandozik sci-fijeiben messzi–messzi messzi galaxisokban, de a krimiírás írás is csábítja. Az írás mellett fordítással is foglalk foglalkozik, mert interpretálni öröm.


Teller Ágnes – H–I–T végérvéH, mint halandó vagy halhatatlan.. Hinni az újjászületésben vagy a végérv nyes lezárásban. Hinni egyy újabb esélyben vagy a minden megváltoztathata megváltoztathatatlanban. Miről szól az életed? I, mint ismeretlen: meg mered ismerni vagy félsz tőle továbbra is? Hinni a másikban, hogy Ő más, de ugyanakkor hasonló, mint Te. Hiszel magadban annyira, hogy szembesülj a valósággal? ggal? Hogy megláss egy másik világot? A kék vagy a piros bogyót választod? T, mint tudás és/vagy tapasztalat:: Tudsz hinni tapasztalás nélkül is? Vagy neked a tudás kell hozzá? Hogy tudd, megtapasztald, hogy igen ez működik, és akkor hiszek benne? Vagy előbb bb hiszel, aztán megtapasztalod és meger megerősödik a tudás hatására a hited? Te melyik vagy? Hátradőlsz a semmibe, hogy majd elkap a Sors? Hiszel a Sorsodban? Más Sorsában? Egyáltalán neked mi az, hogy Sors? A hit tartja egyben a világunkat. És tépi cafatokra is. Mert mind azt hisszük, hogy a körülöttünk lévő világ az olyan, amilyennek mi látjuk. Biztos ez? Ho Honnan tudod? Mert más is ezt mondja? És ő honnan tudja? Mert te ezt mo mondod? Mert „okosak”, hozzáértők”, elődök”, szülők”, a „társadalom”, az „isk „iskola” ezt mondja. ondja. És ha semmi nem úgy van, ahogy azt mi hisszük? Ha tényleg az egész csak egy álom vagy mese vagy egy mátrix? Honnan tudod, hogy igaz? Hogy ez a valóság? Minden az agyunkban születik. Minden dolog, amiről tapasztalásunk van, egy elektromos impulzus valójában, lójában, energia löket. Az, hogy én most itt ülök a gépnél, és ezt írom, vagy az, hogy Te most ezt olvasod. Én álmodlak Téged vagy Te álmodsz Engem? Vagy mindketten ugyanazt álmodjuk?


És ha nem akarsz ebbe belecsavarodni, elfogadod, hogy amit magad körül látsz, átsz, az a valóság. Hiszel benne, mert hinni akarsz benne. Mert az agyad ezt követeli. Mert ő nem tud mit kezdeni a minden relatívval. Neki fix pontok kellenek. És megteremtjük a világunkat. Olyanra, amilyenben hiszünk. És a hitnek valóságteremtő ereje van: an: ha hiszel a jóban, akkor jobbá válhat körülötted a világ, ha nincs hited, mert elvesztetted, akkor minden ezt fogja erősíteni körülötted. A hit hegyeket mozgathat meg és elpusztíthat népeket, országokat. Legyő Legyőzhet minden akadályt, halálos kórt gyógyíthat. at. Hittel meg lehet váltani a vil világot és el is lehet pusztítani. A hit szolgává tehet, fanatizálhat, de fel is szab szabadíthat a szolgaságból. A hit a legkétélűbb fegyver. Mert bármire fel lehet használni – és fel is használják. Ezért nagy mindenkinek a saját át felelőssége. Te felismered, hogy mikor man manipulálnak? Mikor próbálnak a hiteden keresztül befolyásolni? Hol a határ, am amikor azt mondod, hogy elég? Ezt már nem hiszem el? Amikor kételkedni ke kezdesz? Abban, amit próbálnak veled elhitetni vagy a saját hitedb hitedben? És akkor mit teszel? Hiszel a Sorsban? Hogy semmi se véletlen, hogy mindennek szerepe van az életünkben, hogy minden okkal történik? Miért? Mert megtapasztaltad? Vagy mert ezt tanították neked? És hogy tanulhatunk belőle? Vagy épp hogy tanu tanulnunk kell belőle? Talán épp ezért vagyunk itt? Vagy ez az egész hülyeség? Vagy tőlünk független véletlenek sorozata az életünk? Vagy épp hogy mi mindent mi döntünk el, határozunk el, és minden tőlünk függ?


Hiszel a szerelemben? Hogy két ember örökre összekötheti az él életét? Vagy hogy a szerelem minden akadályt legyőz, mert az mutatja az erősségét? Vagy nem a hossza, hanem az intenzitása a lényeg? Vagy hogy csak a szeretet az örök? Hiszel a családban? A hazádban? A világban? Az Emberekben? Hiszel a hűségben? A barátságban? ban? A tisztességben? A gonoszságban? Az emberi jóságban? Abban, hogy a világ egyensúlyra törekszik mindenben? Hogy végül mindennek megfizetjük az árát? Hogy érdemes jónak lenni? Vagy épp, hogy nem? És erre mit lépsz? „Sose firtasd, ki miben hisz. Azt nézd, hogyan cselekszik.”” ((Thornton Niven Wilder)

Teller Ágnes vagyok, író, Vidi Rita jobbagyféltekés kreatív írás tanfolyamának egyik trénere, idén ősztől franchise partner is, volt játszóhá játszóház tulajdonos–szervező–alkotó. alkotó. Igen, így minden együtt :) Van egy megjelent 156 oldalas meseregényem Julcsi és a Színek Sárkányai címmel. Van egy blogom, ahova szabad időmben írogatok.


Wekker Anita – A hitről uporodott a kandalló fényénél, és a Történt egyszer, hogy a fiú az apja mellé kuporodott hitről kérdezte. -

Apám, mit jelent hinni valamiben?

Az apa tudta, hogy egyszer majd eljön az ideje, mikor fia felteszi neki ezt a kérdést, így előre felkészült a válaszra. - Hitünk az életünk szerves része. Olyasmi, amit te is ismersz, de még nem jöttél rá, hogyan működik, mit jelent igazán. - Használnom kell a hitemet? Hogyan? – kérdezte a kandallóban pisl pislákoló lángokat nézve. - A hitet ne úgy képzeld el, fiam, mint egy kézzel fogható, irányítható dolgot! Nem olyan, mint a matematika matika vagy a fizika tudománya. Hiába ker keresel rá racionális magyarázatot, nem fogsz találni. - Mert a hit nem valóság? - A valóságot meghatározni nem könnyű. Úgy tekints a hitre, mint egy kapocsra közted és egy magasztos erő között, ami békével és jósággal tölt el. De ne próbálj vallásokban gondolkodni, mert azok határokat szabnak, és kkeretek közé szorítják ezt a természetes kapcsolatot. - Tehát a hit jó dolog, igaz? Honnan tudom, hogy hinnem kell? Mi van, ha nem hiszek, és elveszítem a kapcsolatot azzal az erővel, amiről beszélsz? – vakargatta feje búbját bizonytalanul a fiú. - Nem kell hinned, a hit nem egy kötelező cselekvés. Dönthetsz úgy, hogy nem hiszel semmiben, de közben akkor is hiszel, mégpedig abban, hogy semmiben sem hiszel. Mindannyian hiszünk valamiben. miben. A te választásod, hogy milyen irányba tereled az életed folyását. Azzal, hogy elismered az ő létezését, tulajdonképpen hiszel benne, csak nem akarsz eszerint élni. - Tehát én már most is hiszek, csak nem tudom, hogy miben? Minerva Capitoliuma 2015 október 93

- Abban hiszel, hogy a hit jó dolog; ösztönösen vonzódunk a jóhoz, még ha nem is tudatosan tesszük ezt. Te is érzed ezt, fiam! Ha elérkezett az ideje, mindent meg fogsz érteni a hitről. Rá fogsz jönni, hogy tulajdonképpen min mindegy, minek nevezed ezt az erőt. Lehet ő Isten, Sors, Végzet; nem az a fontos, hogy milyen képpel ruházod fel. Az a fontos, hogy elfogadod elfogadod–e azt a nyugalmat, amit felkínál számodra vagy sem. Meg fogod érteni, hogy vigyáz rád, és a számodra legjobb úton vezet téged végig, ha akarod. - Ezt nem értem. sok- Ha nem akarsz görcsösen mindent te iránytani, látni fogod, hogy so kal jobb dolgok történnek veled, mint amit te elképzeltél magadnak. Azzal fogsz szembesülni, hogy Isten/Sors/Végzet olyan lehetőségek és ajándékok tárházát nyitja meg előtted, amit soha sem gondoltál volna. A gyermek szeme felcsillant, tátott szájjal bámult az apjára. - Ez ilyen egyszerű, csak hagynom kell magam? - Csak azzal kell foglalkoznod, amire a földi életedben ténylegesen van ráhatásod. Amire nincs, azt meg kell hagynod neki. Különben falakba fogsz ütközni, ni, és csúnyán beverheted a fejed. A tényleges feladataidra és magadra kell koncentrálnod. Arra, hogy mindig ember maradj, légy egyenes, derék, jószívű és igazságos. Tekintete a távolba meredt, és próbált mindent megjegyezni, amit apjától hallott. Azonban a következő percben elbizonytalanodott. - De addig mi lesz velem, apám, amíg meg nem értem a mondand mondandódat? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha soha sem értem meg a lényegét? - Fiam, most jól figyelj rám! Ne hagyd, hogy félelmek és kétségek ir irányítsák a cselekedeteidet! eidet! Azt mondtam, hogy engedd az Istent tervezni, nem azt, hogy ne végezd el, amit rád bízott. Ez is a hitnek a része, a hit önmaga önmagadban.


Mikor ezeket a szavakat mondta, határozottan a fia szemébe nézett. Megfo Megfogta vállát és megsimogatta puha, kese szőke haját. aját. A fiú ekkor még nem sejte sejtette, de mikor évek múltán eszébe jutottak apja szavai, már nem is tűntek kkuszának és zavarosnak, mi több, egyre inkább úgy érezte, lényegesen egysz egyszerűbbek a mindennapok, ha hisz bennük.

Wekker Anita első könyves kreatív író,, közgazdász közgazdász– logisztikus. Elsősorban a krimi és a thriller stílusa áll közel hozzá; szívesen ír elgondolkodtató, szívszorító tó történeteket, míg máskor mesés környezetbe kalauzolja el az Olvasót.


Tartalom Dobos Márta – Hiszem ................................................................ ...................................................... 1 Engi Zsuzsanna – Lilian kertje ................................................................ ........................................... 5 Kolonics Zoltán – Hit ................................................................ ....................................................... 10 Lupán Ágnes – A felelet................................................................ ................................................... 12 Kate Lynn – Amikor retrográd a Merkúr, vagy mi van ................................ ................................... 18 Töpsz Lívia – Miután........................................................................................ ........................ 24 Agota Sandorfy – Hit, remény, szeretet .......................................................... .......................... 35 Carol Inna – Beszéljünk a hitről! ................................................................ ..................................... 39 Lesták Zsuzsa – Lásd magad előtt, hidd el, valósítsd meg! ............................. 43 Tóthné Erdei Gyöngyi – Az autó korlátai......................................................... ......................... 47 Hunka Zenta – Közel az aratás ................................................................ ........................................ 52 Oláh Gyöngyi Leonida – A harmadik Evelin ................................ .................................................... 55 –rame– – Pad a ház előtt ................................................................ ................................................ 61 Buschmann Éva – A hit mindenkinek mást jelent ................................ ........................................... 64 Balanyi Daniella – Ismerős, de ismeretlen ................................ ...................................................... 66 Gyarmati Magdolna – Reggel van ................................................................ ................................... 68 Palotai H. Zsófia – Szent Erzsébet a Schottentornál ................................ ....................................... 70 Jánoska József – Higgy, amit akarsz ................................................................ ................................ 80 Klinkovics Márta Xénia – A hitem harmat ................................ ....................................................... 83 Ládi Zsuzsa – Mikor már semmid sem marad ................................ ................................................. 84 Teller Ágnes – H–I–T ................................................................ ....................................................... 90 Wekker Anita – A hitről ................................................................ ................................................... 93 Minerva Capitoliuma 2015 október 96

A Minervában publikáló írók ................................................................ ........................................... 98 Impresszum: ................................................................................................ .................................... 98


A Minerva egyes számait bátran továbbküldheted ismerőseidnek, de csakis ingyenesen! Értékesítési forgalomba nem hozható! ük jogászunk elérhetős elérhetőséJogsértő tevékenység tapasztalása esetén elővesszük gét és nem félünk használni. A következő szám megjelenése várhatóan következő hónap közepén lesz.

A Minervában publikáló írók http://www.kreativiras.com/dicsosegfal/ Ha egy ismerősödtől kaptad meg ezt a számot, akkor itt kérheted el a többit: http://www.minervacapitoliuma.hu/itt–kerd–el/

Impresszum: Kiadó: HősNők Kiadó Bt. Felelős szerkesztő: Vidi Rita A Minerva Capitoliuma az 1999. évi LXXVI. – a szerzői jogokról szóló – törvény, és a Ptk. hatálya alá tartozik. A Minervában olvasható írásokat sem részleteiben, sem egészben nem eng engedélyezzük tovább közölni, idézni.


Arra ébredt, hogy valaki hangosan szólongatja. Éles fény vetült az arcába

Recommend Documents