ÉLİVÍZ A Békéscsabai Református Gyülekezet hírlevele
„Hat dolgot győlöl az Úr, sıt hét dolog utálatos elıtte: a nagyravágyó szemek, a hazug nyelv, az ártatlan vért ontó kezek, a gonosz terveket koholó szív, a rosszra sietve futó lábak, a hazugságot beszélı hamis tanú és a testvérek közt viszályt szító ember.” (Péld. 6. 16-19.) Kedves Testvérem, tekints végig tagjaidon ennek az Igének a tükrében! Mi van a szemedben? Mire, kire nézel? Mit tartasz szem elıtt a döntéseidben? Mire tudsz tekintettel lenni? És mit árul el rólad a tekinteted? Az Ige szerint a test lámpása a szem. Így szoktuk mondani: a lélek tükre. Ha azt akarjuk, hogy a tekin-tetünkbıl szeretet, bizalom áradjon, vagy a tekintetünk bizalmat ébresszen mások-ban, ahhoz bent, a lélek legmélyén kell változnia valaminek. Mi van a szádban? Mi keresztyének sokszor azt hisszük, a mi szánkban nincs hazugság. De ha csak egy kicsit is megszorongatnak bennünket, vagy el akarunk érni valamit, máris készek vagyunk tagadni az igazságot. És ott vannak az üres, meg nem tartott fogadkozásaink, az álkegyes, fölösleges, bomlasztó beszédeink. Mi van a kezedben? Mikor van benne valami, oda tudod azt nyújtani másoknak? Vagy az Isten ügyére? Vagy mindig csak üres kézzel jössz? Mibe kapaszkodnak a kezeid, amikor bajban vagy? Mi után, ki után kapnak? És tiszták a te kezeid? Isten azt kívánja, hogy tiszta kezeket emeljünk fel Hozzá. Mert azt a kezet, amit egyszer imára kulcsolunk, nem lehet utána a máséra vagy másra felemelni. Azzal nem le-het ütni, vért ontani, kenıpénzt zsebbe csúsztatni! Hová visznek téged a te lábaid? Istentıl vagy Istenhez menekülsz? Elıle futsz vagy Hozzá? Botladoznak-e a lábaid? Nem úgy vagy-e sokszor, hogy ismered már a köveket, amelyekben te mindig meg szoktál botlani, de képes vagy ezeket még-sem kikerülni, hanem még a tarisznyádba is begyőjteni? Aztán csodálkozol, hogy olyan nehezen haladsz elıre. Hogy elsüllyedsz újra és újra a mocsarakban, ahon-nan Isten már kiemelt. Tudod-e, mik a számodra tiltott helyek? Az Isten érintése miatt számodra idegenné vált mocsarak, ahol már nem mozogsz otthonosan és ahova ezért életveszélyes visszamenned? S ami a legfontosabb: mi van, ki van a te szívedben? Mert üres, gazdátlan szív nincsen. Minden szív tartozik valakihez, akkor is, ha nem tud róla. De amíg a szívednek rossz gazdája van, addig csak vesztes csatáid lehetnek. Tiszta szívre van szükséged, hogy tiszták legyenek a szemeid, a szavaid, a kezeid és jó irányba vigyenek a lábaid. Tiszta szíved neked is lehet, de csak ha Krisztus vére tisztítja azt meg. Ha ezt Tıle kéred és elfogadod, İ megteszi. S akkor nem fog többé nyomorí-tani a bőn. Nagyravágyó szemeid nem mételyeznek többé, nem tervezel gonosz terveket, nem szítasz békétlenséget, nem állítod a hamisról, hogy igaz és fordítva, nem futsz a rossz után… Kérd hát! Marti Miklós 2007. augusztus 1.
Belépve a Futó család mezımegyeri házának kapuján (a házon lobogó nemzetiszínő zászló alapján bárki könnyen rátalálhat), tágas udvar, gyümölcsfák, fajátékok, igazi gyermekparadicsom fogadja az érkezıt. Egy háromgyermekes család boldog otthona. Hányadik is, amióta együtt éltek?
AZ IGE ÜZENETE
I. évfolyam 9. szám
ARCOK A GYÜLEKEZETBİL
Tizenhetedik, tizenöt év alatt. A fıbb állomások Szarvas, Eger, Budapest, Békéscsaba voltak, Budapest többször is. A gyermekek megszületése elıtt a legváltozatosabb módokon laktunk: közös albérletben Zsolt szüleivel, önálló albérletben, saját lakásban, Amerikába utazott barátok lakásában, az én szüleimnél – meséli Kriszta – közben én egy évet Amerikában is töltöttem. Az elsı gyermekünk, Vince már itt született, igaz, a A Futó család gázt alig néhány nappal elıtte, sürgetı telefonhívása(Balról jobbra: Futó Zsombor, im nyomására vezették csak be a lakásba, mert már Zsófi, Zsolt, Futóné Tóth bár-melyik pillanatban várható volt a szülés. Mindig Krisztina és Futó Vince) így volt: változatos útjaink voltak, amiket nem terveztünk elıre, és a végén olyan szépen alakult ki minden. Zsolt Székesfehérvárról származik, soha nem akart Békés megyébe költözni. A szülei a mai napig alig hiszik el, hogy nem az én rábeszélésemre döntött így (én „tısgyökeres” csabai vagyok). Akkoriban a fıvárosban éltünk, már harmadik éve voltunk házasok és nagyon szerettük volna, ha gyermekünk születik. Egy barátunk lakásában laktunk, aki Amerikában élt egy ideig, de már éppen készült hazafelé, ezért vissza kellett volna költöznünk elızı kis lakásunkba. Látogatóban jártunk itthon a szüleimnél, amikor Zsolt a helyi újságban látta, milyen olcsón lehet itt házat venni. Azt mondta, ha sikerül itt állást találnia, költözzünk ide. Nem voltak meghirdetett álláspályázatok, Zsolt a telefonkönyvbıl kereste ki néhány cég elérhetıségét, és levelet írt nekik. Mi magunk csodálkoztunk leginkább, amikor néhány napon belül válasz érkezett: Zsolt a következı héten el is foglalhatja helyét Gyulán a Környezetvédelmi Felügyelıségen. (Csak megjegyzem: általános iskolás kora óta környezetvédelemmel akart foglalkozni.) Mivel ez februárban volt, én szerettem volna az óvodában befejezni az évet a gyermekekkel, s mivel akkor már orvosi segítséget is kerestünk a gyermekáldáshoz, szerettem volna, ha még a klinikán kaphatom meg ezt a segítséget – amirıl végül is kiderült, hogy semmi szükség nincs rá, hiszen Vince már ott formálódott a pocakomban. Így mindenki megértette, hogy nem vihetem végig a tanévet, és szabad volt az út a költözésre. Megvettük a házat, és mire Vince megszületett, áprilistól októberig tartó lendületes munkával a felújítása is elkészült. A megismerkedésünk is hasonló, nem mindennapi módon történt – veszi át a szót Zsolt. - Annyiban ugyan nem különleges az esetünk, hogy szarvasi fıiskolás diákként találtunk egymásra: Kriszta az óvónıképzıre, én a mezıgazdaságira jártam. Mivel a két fıiskola szemben van egymással, sok hozzánk hasonló pár alakult ki: a legtöbb agrármérnöknek óvónı a felesége. A mi utunkban az a különleges, hogy fehérvári fiúként én egyetlen évet töltöttem itt – hitem szerint kizárólag csak azért, hogy Krisztát megtaláljam – a következı tanévet már Egerben kezdtem… Miért volt szükség erre a váltásra? 2.
Ahogyan Kriszta mondta is, gyerekkoromtól fogva a környezetvédelemmel akartam foglalkozni. Ehhez az agrárképzésen keresztül vezet csak út, ezért irányítottak 14 évesen a tanáraim mezıgazdasági szakközépbe. Meg azért is, mert nem látták jónak, hogy gimnáziumba menjek. Nem volt könnyő, mert a középiskola Tatán volt, kollégiumba kellett költöznöm. Hétvégeken pedig vitorlázni jártam a Balatonra, így a szüleimmel gyakorlatilag csak a pályaudvaron találkoztunk, amikor táskát cseréltünk. Második évben olyan romlást sikerült felmutatnom a tanulmányi eredményeimben, hogy a tanárok a csodájára jártak. Akkor rájöttem, hogy én ezt tulajdonképpen nagyon utálom. A bátyám rábeszélésére végül mégis tanulni kezdtem, és úgy felfejlıdtem, hogy a keszthelyi agráregyetemrıl egyetlen ponttal maradtam le. Hála Istennek, mert így kerülhettem Szarvasra. No nem a saját fıiskolámért vagyok persze ilyen hálás, hanem a szemköztiért, ahová Kriszta járt. Mivel Benne meg is nyertem mindent, amit nekem Szarvas adhatott, a következı évben továbbálltam Egerbe, ahol akkor már elindították a biológia – környezetvédelem szaktanári képzést. Így szereztem ta-nári diplomát, amit kézhez kapva rögtön jelentkeztem is Gödöllıre az Agrártudomá-nyi Egyetemre, környezetvédelmi agrármérnök szakra. Közben környezetvédelmi és higiéniai vezetıként dolgoztam egy gyárban, nagyon rendes fınököm volt, lehetıvé tette, hogy nappali tagozaton tanuljak. A vége volt csak nehéz egy kicsit, mivel az utolsó éveket már innen Megyerrıl járva végeztem el. Valóban nem mindennapi út… Nem mindennapi, de nem is teljesen egyedülálló. Volt egy barátom, akivel ezt az egész fıiskolai - egyetemi utat együtt jártuk be. Azt mondtuk, ha kettınk közül valaki átmegy a vizsgán, az már fél siker. Akartunk is írni egy könyvet „10 évem a felsıoktatásban” címmel… A Te pályád is ilyen kanyargós úton alakult? – kérdezem Krisztát. Nem, bár Zsolthoz hasonlóan én is „több lábon állok”. Az óvónıi hívatás és a kézmővesség - ami az én szakmai életem két fı szálát meghatározza - mindkettı kislánykori szerelmem. A kézmővességre való készség – bár a szüleim soha nem foglalkoztak ilyesmivel - családi örökség, hiszen Édesanyám mindig tele volt jó ötletekkel, Édesapám pedig bármit kivitelezett - gyakorlatias dolgokat. Már kisiskolás koromban foglalkoztam tőzzománc-készítéssel, kézmőves szakkörökbe jártam. Közgazdasági szakközépiskolát végeztem, majd az említett szarvasi óvónıképzı fıiskolát, de fazekas-oktatói és népi játszóház-vezetıi képesítésem is van. A szakmámban nagyon fontosnak tartom a környezeti nevelést, a hazaszeretetet és a magyar népi mővészeti nevelést. Oligophren pedagógia szakon a Gyógypedagógiai Fıiskolát is elvégeztem, mert az óvónıi munkám során azzal szembesültem, hogy minden csoportban van legalább egy sajátos nevelési igényő gyerek. Én pedig mindig is az integrált képzés híve voltam, akkor is, amikor ez nem volt még annyira a köztudatban, mint ma. Egy TV-mősor is készült akkor, ahol elmondhattam a nézeteimet: bár szerintem sem alkalmas minden pedagógus erre a feladatra, mégis egyre több ez irányban elkötelezett emberre volna szükség, mert egyre több a rászoruló, ha nem is feltétlenül fogyatékos, de érzelmileg – szellemileg elhanyagolt gyermek. Sok nı, aki ilyen elhívatottsággal végzi a munkáját, szenved valamilyen mértékben , ha a gyermeknevelés miatt éveket kell kihagynia a szakmai életébıl. Neked is nehéz? Nem, egyáltalán nem. Nekünk teljesen természetes az, hogy amíg csak lehet, itthon neveljem a gyermekeinket. Talán furcsán hangzik egy óvónı szájából, de én az óvodát szükséges rossznak tartom. Szükséges, mert ahol egy szülı egyedül neveli a 3.
gyermekét, vagy egy kereset kevés volna a család megélhetéséhez, ott nincs más megoldás. De tévesnek tartom azt a felfogást, hogy a gyereket óvodába kell adni csak azért, mert három éves lett. Ha egy család jól mőködik, van találkozás a generációk között, és van egy gyülekezet is, ahol a gyerek megélheti a közösséget, akkor a gyermek teljesen normálisan fog szocializálódni, megtanul minden szükséges alkalmazkodást. Vincét öt évesen adtuk óvodába, saját igényei miatt, de ebédre már ı is itthon van. Persze kevés család teheti ezt meg. Én speciális helyzetben vagyok. Nekem ugyanis mindig van, aki segítsen. Zsolt elsısorban, ı mindenben partner, de a Szüleim, a Keresztanyám is. Több kézmőves képzést akkor végeztem el, amikor a gyerekek még picik voltak. Gyakran egész hétvégére el kellett utaznom, és bátran megtehettem. Meg aztán soha nem voltam tétlenségre utalva. Nem csak az anyai teendık miatt, de a ház felújításakor is én készítettem a terveket, én felügyeltem a munkálatokat, azon kívül bejárok a megyeri oviba mézeskalácsot sütni, játszóházat szervezni. Alig két hete az otthonokban is helyt adtatok egy ilyen nagyszabású tábornak, ahol a gyülekezetbıl sok gyermek részt vett… Így van, és nagyon jól is sikerült ez a tábor, nagyon jól érezték magukat a gyerekek. Ez tulajdonképpen egy tavaly tett ígéret teljesítése volt, számítottak is rá, a tanév befejezésekor már érdeklıdtek, mikor kezdıdik. És mi magunk is nagyon örültünk annak, hogy ez a tábor így létrejöhetett. Mindig is szerettünk volna úgy közösségben, gyülekezetben élni, ahogyan ez itt Békéscsabán megadatik nekünk. Mindketten katolikus származásúak vagyunk, ezért meggyızıdéses reformátusnak valljuk magunkat, hiszen mi döntöttünk úgy, hogy ehhez a felekezethez szeretnénk tartozni. Krisztának voltak szép fiatalkori élményei a katolikus egyházban, aktív tagja volt a Mécses közösségnek, ifjúsági énekeket énekeltek, közös programjaik voltak. Nekem kevesebb érintésem volt. Nagymamám hívı katolikus néni volt, ı tanította meg nekem a Miatyánkot. A középiskolás éveim vége felé a bátyámmal együtt kezdtünk eljárogatni a templomba. 1996-ban kezdtem érezni, hogy ennél valami több kellene. Abban az évben elolvastam egy könyvet a reformációról, és a könyv alapján indultam el Budapesten a Kálvin téri református templom irányába. Nem tudom, ki hirdetett igét, de nagyon megérintett, és onnantól tudtam, hogy nem akarok többé máshova tartozni. A templomból kifelé jövet vettem is egy énekeskönyvet, mert olyan rosszul éreztem magam attól, hogy nem tudtam együtt énekelni a gyülekezettel. Mivel akkor a Böszörményi úton laktunk, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetbe kapcsolódtunk be, ahol Dr. Szabó István szolgált. Megragadott minket az igehirdetésének a tartalma, és ez minden alkalommal így volt. Szerettük a szolgálatait, sokat épültünk is belıle, de nem lettünk gyülekezeti tagok. Az, hogy szervesen tartozni akarunk egy gyülekezet közösségéhez, itt Békéscsabán alakult ki bennünk. Mindketten konfirmáltunk, itt volt a házasságunk megáldása is. Számunkra ez a gyülekezet olyan, mintha a családunk része volna. Nem csak azért, mert a lelkészeink egyben a legkisebb gyermekünk keresztszülei is… Egyszerően otthon érezzük itt magunkat. Sokszor azért nem megyünk el valahova, nem veszünk részt más programokon, mert alkalom van a gyülekezetben és mi vágyódunk ide. Vasárnap délnél hamarabb soha nem tudunk haza indulni istentisztelet után. A gyermekeinknek is van itt kialakult baráti társasága, és ıszintén bízunk abban, hogy ezek a baráti kapcsolatok tartósak maradnak az életükben. Tudjuk ugyanis, hogy eljön majd a mi életünkben is az az idıszak, amikor serdülni fognak, és a barátok szava majd fontosabb lesz a mienknél. Szeretnénk, ha azok a barátok a mostaniak lennének. Ha a gyermekein addig megtanulnának hallgatni a lelkész szavára, vagy a lelkész fiának a szavára, és agyülekezet megtartó közösség lehetne a számukra. 4.
KÉZMŐVES HÉT GYEREKEKNEK Ez év júliusának második hetében családi és baráti körben (akik gyülekezetünk tagjai), kézmőves hetet szerveztünk az otthonunkban. Célunk a közösség építése volt, azon felül, hogy otthonos környezetben, a szabadban, friss levegın tevékenykedjenek a gyerekek. Foglalkoztunk agyagozással, korongozással, fafaragással, nemezeléssel, szövéssel, fonással, gyöngyözéssel, mézeskalács-sütéssel, batikolással, virágkötéssel, festéssel, rajzolással; s az udvari fajátékok, a homokozó, a diófa is sokak örömévé vált. Jól érezte magát a legkisebb 1 éves és a legnagyobb 14 éves is, összesen 16 gyerek. Gyönyörő munkák születtek. Élmény volt látni az alkotás örömét, s ahogyan a nagyok a kicsiknek segítettek vagy elkészítettek nekik valamit. A legkisebbek derős és önfeledt játéka is elragadó volt. Az Édesanyák és Nagymamák a kerti konyhában naponta finomabbnál finomabb ebédet és uzsonnát készítettek nekünk egészséges alapanyagokból, házias ízekkel. Minden nagyon finom volt, pl. a borsóleves és a „táska - leves”, a frissen sült kenyerek, a fánk, a palacsinta, a házi szörpök, a sok gyümölcs. Sokak segítı munkája alakította úgy, hogy egy tartalmas és különleges hétben részesülhettünk. Az utolsó napon a gyerekek „emlékkönyvet” készítettek a felnıtteknek, rajzzal és egy-egy gondolattal köszönve meg a segítségüket. Látogatást tettünk „Fafaragó Ica néninél”, akitıl a gyerekek sokat tanulhattak, de baleset miatt nem tudott velünk lenni a búcsúzáskor. Nagy örömet szereztünk neki és ı is nekünk. A záróesten a gyerekek kis mősort adtak, az Édesapák pedig bográcsban pörköltet fıztek a közös vacsorához. Jó szívvel és azzal a jó érzéssel váltunk el, hogy vasárnaponként újra találkozunk mindaddig, míg el nem telik egy év és folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Bízunk benne, hogy Isten is örömét lelte bennünk és ad erıt jövıre megszervezni a második kézmőves hetet. Futóné Tóth Krisztina
GYÜLEKEZETI CSENDESHÉT BALATONFENYVESEN ELAKADÁSOK – DE HOGYAN TOVÁBB? (REGRESSZIÓ VAGY REFORMÁCIÓ?) Ez évi csendeshetünk munkacímét: „Elakadások a hívı ember életében”, Marti Miklós Tiszteletes úr adta - a magyarázó alcímet már elıadónk, Szarka Miklós főzte hozzá. Szarka Miklós a budapesti Bethesda gyermekkórházban mőködı Református Egyház Családsegítı szolgálatának vezetıje, református lelkész, aki évek óta kedves ismerıse már gyülekezetünknek. Sokak sok áldást vehettek az ı szolgálatain keresztül, a nyílt 5.
közösség elıtt elmondott igehirdetései, elıadásai és a négyszemközti magánbeszélgetések révén egyaránt. Idén is így volt ez. A családsegítı szolgálatban hat munkatársával együtt nagyon sok bajba jutott; krónikus, gyakran halálosan beteg gyermeket gondozó; életvezetési problémákkal küzdı; Istennel való kapcsolatában megrekedt; családi, házssági válságba került emberen segítenek;; nevelési tanácsadással; prae- és postabortív válságkezeléssel foglalkoznak. Nem csoda, hogy rendkívül nagy tapasztalattal, emberismerettel nyúlt ehhez a témához is, nagyon életszerő példákon keresztül vezetett bennünket, hogy reálisan lássuk önmagunkat, és igen gyakorlatias továbbvezetı tanácsokat is adott. Nehéz mindezt röviden összefoglalni, inkább csak egy áttekintést, ízelítıt kísérelhetek meg itt nyújtani. Rendkívül sok az elakadt, válságban lévı ember. Nem egy állandósult állapot ez, vannak az életünknek válságmentes, válságos és kritikus periódusai, és adott helyzetben jó, ha meg tudjuk ítélni, melyik jellemzı ránk… A válság olyan nehéz élethelyzet, trauma, ami hosszú távon meghatározza, meghatározhatja az egyén sorsát. Krízisrıl beszélünk, ha az a nehéz élethelyzet, amibe kerültünk, egyben döntési kényszert is jelent, ám az eddig használt válságkezelési stratégiáink nem alkalmazhatók. Elıadónk szerint tehát a krízis nyomasztóbb, leterhelıbb, mint a válság, ugyanakkor a döntéskényszer miatt közelebb lehet a megoldáshoz. Rendkívül fontos megállapítás volt az, hogy a krízis mélységét nem a kiváltó trauma súlyossága határozza meg, hanem az egyén aktuális lélektani állapota. Vannak hatalmak fölöttünk is, akiknek érdekük az, hogy az embereket válságban tartsák, vagy krízisbe sodorják, mert a szorongattatott, elakadt ember manipulálható és uralható. Nekünk jó azonban tudni azt, hogy bármilyen nehézség, válság, krízis két okból történhet velünk: vagy azért, mert Isten akarja, vagy azért, mert megengedi, de az İ tudta és gondoskodó szeretete nélkül semmiképp. Mégpedig céllal akarja vagy engedi meg a kríziseket: minden krízis lényege a megállítás és a lét értelmének újból való megtalálása. Újraértelmezése annak, mit jelent számunkra Krisztus. Ahogyan a hét alcíme is jelzi, mi bizony gyakran máshogy reagálunk válsághelyzetekben, mint ahogy azt Isten szeretné. Belılünk a próbák, nehézségek regressziós törekvéseket váltanak ki: szeretnénk visszamenni a személyiségfejlıdésünk egy korábbi, már túlhaladott állapotára, ahol még kevesebb felelısséget kellett hordoznunk. Ezért válunk sokszor gyermekessé, sıt infantilissé kritikus helyzetekben. Isten terve viszont egészen más a próbákkal. İ reformálni akar minket, azaz minden megállítás, elakadás kapcsán azt akarja munkálni bennünk, hogy olyanná alakuljunk, amilyenek İ eltervezett bennünket. Olyan arcra akar formálni, ami krisztusibb, mint amilyenek eddig voltunk. A második naptól konkrét élethelyzetekben: a leválásban, a megfáradásban, az öregedésben tekintettük végig azokat az elakadásokat, amiket az élet produkálni szokott. Bizonyos, hogy mindenki érintve érezte magát valamiben. Hiszen – ahogyan Szarka Miklós fogalmazott – Isten leválásról leválásra vezet bennünket. Minden életkorból leválás vezet a következıbe, le kell válnunk korábbi önmagukról (nagy baj pl., ha valaki nem válik le serdülıkori önmagáról, és felnıttként is serdülı módjára érzékenykedik és keresi önmagát.) De nagyon fontos, hogy le kell válnunk emberekrıl is, akik addig meghatározók voltak számunkra. A családok élete leválások és összekapcsolódások sorozata. Különösen behatóan foglalkoztunk a gyermekek szülıkrıl történı leválásával, annak egészséges és kisiklott módozataival. Áttekintettük a megfáradás lépcsıit. Az egészséges aktivitástól a kiégésig vezetı út fokozatait, ezek okát, jellemzıit és a megoldás fı lépéseit. Az utolsó elıadás témája az öregedés volt, amiben – mivel „az élet egy magvetés és az idıskor az aratás” – 6.
mindenki érintve van, életkortól függetlenül. Ezen a helyen sajnos csak arra van lehetıségem, hogy két, számomra legkedvesebb gondolatát kiemeljem ennek az elıadásnak: „idıskorunk minısége tükrözi egész életünk minıségét”, és ami talán még ennél is fontosabb: „akit szeretnek, az nyer plusz tíz évet.” Igen-igen elnagyolt összefoglalás ez. Elıadónk mindvégig arra biztatott bennünket, hogy hagyjuk dolgozni magunkban az elmondottakat, mert ami igazán segíteni fogja a mi életünket, azok a mi önreflexióink. Mindaz, amit ez a rendkívül életszerő tanítás munkál bennünk. Egyrészt tehát ezt kívánom önmagunknak: bárcsak dolgoznának még bennünk, formálnának minket ezek a hatások. A másik kívánságomban Marti Miklós záróimádságának egy gondolatát szeretném kiemelni: „Vezess bennünket, Urunk, hogy beszélgetéseikben, találkozásainkban tudjuk megosztani az itt hallottakat az otthonmaradottakkal!” Így legyen ez a hét minden ajándékával áldás a közösségünkön!
AZ IFJÚSÁGI MUNKA BALATONFENYVESEN Az egyhetes balatonfenyvesi tábor egyik fontos hozzátartozója volt az ifjúság közötti szolgálat. Ennek egyik leghatásosabb és bevált módszere a csoportbeszélgetések után folytatott magán jellegő beszélgetések voltak, amelyeken sor került a téma továbbgondolására, személyes kérdések feltevésére és a lehetıség szerinti válaszadásra, ill. imaközösségek alakulására. Az ifjúság egy része élt is ezzel a lehetıséggel, ami egy csoportvezetınek hatalmas bíztatás, ha érzi: megbíznak benne. A 14 és 25 év közötti fiatalok péntekre már 25-en voltak. A csoportban nagyváradiak, orosháziak és békéscsabaiak vettek részt. Egymásnak félig ismeretlen társaságról van itt szó, akik a hét végére látványosan összebarátkoztak – ennek egyik külsı szemléltetıje volt a sok telefonszámcsere, az e-mail címek kicserélése és az igencsak jelentıs számú, búcsúzó szavakkal illetett, személyes üzeneteket tartalmazó „igéskártyák tömege”! Kedden kezdıdött a közös program. Ez azt jelenti, hogy kedden és szerdán a fél 10-kor kezdıdött elıadáson figyelt a fiatalok többsége, és a fórum alatt együtt dolgoztuk fel a témát. Az elıadásokból és a csoportbeszélgetésekbıl én magam is sokat épültem. Így bátran állíthatom, hogy nem csak adtam (legalábbis szorgoskodtam rajta), hanem kaptam is. Kedden a párkapcsolatokról beszélgettünk. Érdekes és figyelemfelkeltı téma, hiszen az ifjúság 2/3-nak aktuális ez, korukból adódóan. Egyik lényeges pontja a beszélgetésünknek, hogy egy párkapcsolat sokkal többet jelent egyszerő együttlétnél, hiszen ebbe a kapcsolatba mindkét fél visz valamit (az ıszinte érzelmeit, az alkalmazkodó kézségét, minden odafigyelését, törıdését és szeretetét), és felelısséggel tartozik a másik iránt. Szerdán a szülıktıl való leválás volt a középpontban, amely szintén idıszerő a számukra, sıt a számunkra. Ekkor már nagyobb aktivitással folyt a beszélgetés, és sikerült levonni a következtetést: a szülıktıl való leválás egy természetes folyamat. Persze egyik részrıl sem ideális a túlzott ragaszkodás, vagy éppen a „nemtörıdömség”. Ahhoz, hogy ez a folyamat haladjon a maga útján, társnak kell lennie a szülıknek is, de a gyereknek is. A két téma feldolgozásához szemléltetı anyagot is kaptam az egész heti elıadótól, Szarka Miklóstól, akinek ezúton is szeretném megköszönni a segítségét és bizalmát. 7.
A csütörtök és a péntek témája már nem egyezett a felnıttek aktuális elıadásával. Elıször a kezekrıl beszélgettünk – milyen szerepet tölt be az életünkben. Hétköznapi értelemben tisztáztuk a kezek jelentıségét, amely után újra levontuk a következtetést: „Minden attól függ, kinek a kezében van.” Ha Isten kezében van az életünk, akkor hiába kerülünk szorult helyzetbe, vagy próbatétel elé, İ úgyis úgy rendezi életünket, hogy minden a javunkat szolgálja. Végül pedig az imádságról, imádkozásról beszélgettünk, ahol leszögeztük, hogy az imádság nem egy monológ, hanem egy dialógus. Tehát, amelyben párbeszédet folytatunk Istennel. Isten általában nem azt adja, amit kérünk Tıle, hanem amire igazán szükségünk van. Isten mindig meghallgatja a Hozzá intézett szavakat, de az İ válasza ki nem számítható válasz. Ha bátorságot kérünk, ad veszélyeket, amelyeket le tudunk gyızni. Ha azt kérjük, hogy tudjunk igazán szeretni, akkor Isten ad bajba jutott embereket, akiken tudunk segíteni. Nem véletlenül írja Pál apostol: „…mert amikor erıtlen vagyok, akkor vagyok erıs.” /II. Kor. 12: 10/ A hét során sokat énekeltünk, hisz még gitárosunk is bátorított minket: nem reménytelen a helyzet… A közös éneklésünket sikerült felfejleszteni olyannyira, hogy a péntek esti „Ki mit tud?” –on (legnagyobb örömömre) teljes létszámmal álltunk ki a gyülekezet elé, és dicsıítettük Istent. A hetünket pedig még színesebbé az ún. „angyalkázás” tette, amelynek lényegét tekintve egy olyan játék, amely ösztönöz mindenkit: törıdjünk embertársainkkal. Mindenki húzott egy nevet, és arra a személyre kellett vigyáznia és róla gondoskodnia egész héten. A lényege az (lett volna), hogy titokban maradjon, hogy ki kit húzott (ezt még gyakorolni kell) és egy csokival, igéskártyával vagy beszélgetésekkel jelezzük egymásnak: odafigyelünk a másikra! Úgy érzem, hogy egy nagyon értékes és áldott hét van a hátunk mögött, ahol aki épülni akart, nemcsak fizikailag tehette ezt meg… Szívesen töltöttem el a fiatalokkal ezt a tábort, hiszen most is bebizonyosodott: ha érzik, hogy törıdnek velük, ha partner a másik fél is a játékban, a nevetésben, akkor ık is partnerré válnak, úgy, hogy észre sem veszik. Nem volt könnyő dolgom, hiszen a kamaszokkal „sosem unatkozik az ember”, de megérte, mert hiszem és érzem, hogy testvéri közösség voltunk és még azok is maradhatunk, s ennek sem az nem volt akadálya, hogy sok helyrıl érkeztünk; sem az, hogy bizony mindannyian különbözıek vagyunk! Köszönöm Marti Miklós Nagytisztelető Úrnak és Marti Márta Nagytisztelető Asszonynak a bizalmát, hogy ezt a feladatot rám bízták, a heti figyelmet és minden segítséget, amellyel biztosították, hogy minden feltétel adott legyen, hogy mind a fiatalok, mind a gyerekek, mind az idısebbek jól érezzék magukat. Azt pedig remélem, hogy a magok, amelyek már a földben vannak, mikor annak eljön az ideje szép gyümölcsöt teremnek. Hisz tudjuk: „Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” /Préd. 3: 1 b/ Lovász Adrienn III. éves teológus-lelkész szakos hallgató
Reflexió (avagy egy orvos kései reakciója) A csendeshét egyik elıadása után a fórumon elhangzott egy mondat, ami komolyan elgondolkodtatott engem. Nem lényegi dolog volt, csak egy megjegyzés-hez főzött másik megjegyzés. Az elıadónk, Szarka Miklós lelkipásztor viszont egész héten arra bíztatott minket, hogy fogalmazzuk meg reflexióinkat (ı egészen pontosan így 8.
mondta: az önreflexióinkat). Én egy lassan reagáló ember vagyok, hát íme egy kései ön(?)reflexió. Éppen arról az elakadásról volt szó, amit a fáradtság okoz az életünkben, ami-kor valakinek, (aki egyébként szívbıl ezt nem támogatja,) eszébe jutott a jóga gon-dolata. Másvalaki, aki többet tudott a témáról, elmondta, hogy akik a jógát gyako-rolják, azok igyekeznek kidolgozni egy optimális légzési metódust, mert állítólag az a baj a mi légzésünkkel, hogy nem használjuk ki a tüdı teljes felületét, sıt a tel-jes tüdıkapacitás alig 30%-ával „pihegünk”, és hát lehetne ezt jobban is csinálni… Ez megfogott engem. Ez a jellegzetes emberi mentalitás. Nem tudom, nem ez-e az oka sokféle megfáradásunknak. Ha csak egy kis rálátásunk is nyílik arra, hogy rendelkezésünkre áll valami, amivel eddig nem éltünk, rögtön rá akarjuk vetni magunkat, és 100%-kal használni, kihasználni mindent. És persze azonnal. Pedig ez a mentalitás sok pusztítást végzett már. Rámentek már erre családok, közössé-gek, köztük gyülekezetek is, (mert tudjuk mi ezt lelki értelemben is gyakorolni), már ráment az ország, és látjuk, hogy lassan-lassan rámegy az egész bolygó is… Nem tudjuk megérteni, hogy vannak dolgok, amiket tartaléknak kaptunk. Vagy éppen vésztartaléknak. Belegondoltam, mi történne, ha egyetlen résztvevı is elkezdene teljes tüdıkapacitással s a légzıizmok által teljesíthetı maximális gyorsasággal lélegezni. Hát, nem telne bele néhány perc, megváltozna a vére vegyhatása, görcsbe rándulnának az izmai, beszéd- és mozgásképtelenné válna, aztán bekövetkezne a jótékony esz-méletvesztés, ami kikapcsolná a kis okos fejecskéjét annak, aki ilyesmire vetemed-ne. És akkor végre megpróbálhatnánk segíteni rajta. Már úgy értem, menteni az életét… Mert igen, így van valóban. A mindennapokban a tüdıkapacitás kevés százalékával élünk. Mint ahogy a vérkeringésünk, az anyagcserénk, az izmaink, a májunk és a vesénk méregtelenítı funkciója, az idegrendszerünk is alapjáraton mőködik. Mindezek mögött azonban a szervezetünkben fantasztikus tartalék ka-pacitások, mozgósítható energiák szunnyadnak. De próbálnánk csak meg ezeket egy percig maximális hatékonyságra felpörgetni, rövid idı alatt belepusztulnánk. Másrészt olyan megmosolyogtató ez: szóval itt tartunk, a gyarló ember arra ad-ja a fejét, hogy kidolgozzon egy optimális légzési metódust, amivel jól végigléle-gezhetné az életét. No, szerintem kár a korlátolt embernek ezen fáradoznia, mert ezt a vágyott optimális légzési metódust kidolgozta már a mi Teremtınk akkor, amikor a föld porából megformált minket. Amögött az egyszerő dolog mögött ugyanis, amit mi érzékelünk önmagunkról, hogy ugyanis kilégzünk, és belégzünk, és ezt még csak nem is tudatosan csináljuk, fantasztikusan bonyolult, sokszoros biztonsági visszacsatolásokkal mőködtetett szabályozó rendszer áll. Nagyon bo-nyolult ám az ember teste (ha nem is annyira bonyolult, mint a lelke), és ebbe a csodába betekinteni is gyönyörőség. Mert kb. itt tartunk: sejtünk valamit, nyertünk már egy kis betekintést, egy hajszálnyi rálátást erre a csodára. Ez adatott nekünk: tanulmányozni, tanulmányoz-ni azt a lélegzetelállító harmóniát, ahogyan Isten a szervezetünket mőködteti, és ha valami betegség azt ebbıl a harmóniából kibillent, és nekünk megadatik a felis-merés, hogy mi és merre mozdult el, akkor azt megpróbáljuk visszabillenteni. Hogy újra úgy mőködjön minden, ahogyan Isten azt megalkotta. Ezt hívják orvos-tudománynak. De enélkül az alázat nélkül hozzányúlni az emberhez , a testéhez vagy a lelkéhez, végzetes felelıtlenség… Azt javaslom tehát, hogy vegyünk egy mély levegıt, majd használjuk bátran tovább azt az optimális metódust, amit a mi Atyánk kitalált nekünk. Úgyse tud-nánk mi annál jobbat kitalálni.
A Presbiteri Szövetség Békés megyei Szervezete 2007. június 30-án Békésen tartotta meg az idei év elsı egyházmegyei konferenciáját. A tavaly decemberben Békéscsabán megválasztott új megyei elnökség az egyházmegye presbiterképzésének segítésével megbízott Virágh György lelkipásztorral együttmőködve a 2007. évre összeállította programját, melyben két egyházmegyei rendezvény mellett a megyei három körzetében két-két alkalommal ún.kisköri konferenciákat szerveznek. A mostani, elsı egyházmegyei konferenciának a központi témája ez volt: Szükségünk van egymásra! A nyitó áhítatot a gyönyörően felújított békési templomban mintegy 100 résztvevıvel Sipos Tas Töhötöm esperes tartotta az 1.Kor.12:14. igevers alapján. Hangsúlyozta, hogy az egység azt jelenti: Jézus Krisztusban lehetünk egyek. A presbiter feladata: Jézus missziói parancsa. A tisztségre elhívás alapján mondunk igent, a szolgálathoz pedig kapunk lelki ajándékot. Isten szuverén módon osztja a lelki ajándékot – amit kaptunk, azzal kell elszámolni. Nem „önmagunkat kell megvalósítani”, hanem megismerni Isten akaratát életünkben. Az elıadások sorát Dr. Papp Vilmos Budapest-Kıbányai lelkipásztor nyitotta meg, melynek címe ez volt: „A presbiterek mint az élı egyház építıi és építıkövei.” Az egyházi sajtóban igen termékeny, több kiadványa által ismert és a presbiterképzésért elkötelezett elıadó kiemelte, hogy országunk alapja lehet a presbiteri közösség. Tevékenysége során a presbiter nem a lelkipásztor „inasa”, hanem „szerszám” Isten kezében. A lelki ajándékok arra valók, hogy a szerszám alkalmassá váljon. Folyamatosan „vételre” kell állítanunk lelki telefonunkat, hogy megérthessük Isten hozzánk küldött üzenetét. Ehhez elengedhetetlen a napi igeolvasás. A presbiternek bizonyos értelemben „könnyelmőnek” kell lenni, hittel „be kell vállalni” a néha emberileg reménytelennek tőnı feladatot is. A presbiter életében a hasznosság igazi „közhasznúságot” kell jelentsen: életünkkel Isten dicsıségét kell szolgálni, vállalni kell az értelmes politikát, hiszen „a golgotai kereszten hangzott el a legnagyobb politika”! Dr. Rózsa Tibor a diósgyıri gyülekezet presbitere „A presbiter felelıssége és feladata az egyházban” címmel folytatta az elıadások sorát. Élvezetes stílusban beszélt arról, hogy a presbitereknek küldetésük van a társadalomban, a mai világban „fel kell venni a ritmust”. Fontos, hogy „közös karakter” alakuljon ki a presbitériumokban, melyeknek összetétele a legutóbbi választásokkal sokat változott. A fiatalabb „tapasztalatlanabb” presbiterek is értékesek és példaképekké is válhatnak. A presbiteri felelısség biblikus alapú, az alkalmasságot sem kényszer, sem becsvágy nem befolyásolhatja. A presbitériumok sokszínőségének elınyei vannak, de ezzel együtt egységet kell teremteni. A felelısségi szinteknek mőködni kell önmagunk, a másik ember, a gyülekezet és a társadalom felé is. Az önfegyelem és önuralom nem jelent balgaságot és együgyőséget, a becsületes élet „feltőnı” a környezet számára. Az elıadások után Dr. Tóth János a Presbiteri Szövetség megyei elnöke beszámolt a Szövetség munkájáról, jövıképérıl, szólt arról, hogy miért érdemes a Szövetség tagjának lenni és ismertette a presbiterképzés 2007-re tervezett programját. A kérdések és hozzászólások után Katona Gyula, a vendéglátó békési gyülekezet lelkipásztorának áhítatával fejezıdött be a konferencia, melyet szeretetteljes és bıséges vendéglátás követett a gyülekezeti teremben. Az év második egyházmegyei presbiteri konferenciáját november 17-én Békéscsabán rendezzük, melyre a presbiterek mellett érdeklıdı gyülekezeti tagjainkat is szeretettel várjuk. Dr. Tóth János
SZÜKSÉGÜNK VAN EGYMÁSRA ! Egyházmegyei presbiteri konferencia
ZSÍROS ANDRÁSNÉ: HÚSVÉT FÉNYÉBEN
9.
10.
Kicsi gyermekkorom óta Húsvét drága fénye szórja Gazdagon az áldását szívemre! Oly jó emlékezni gyermekségemre! Oh, mily drága volt nékem a hír, Hogy Jézus él és Jézus hív! Most látom csak, mily forrón szeretett, Megpecsételte gyermeki hitemet! A Szentlélek által munkálkodik İ! S így hozott engem a mélységbıl elı,
Hogy dicsıítsem ıt, Ki él és örökké élni fog! De Jézusom, most a szívem felzokog; Mert én oly nyomorult vagyok, Sokszor engedetlen, hőtlen, s ez úgy fáj!... Áldott légy, hogy így is felnézhetek Rád! Te vagy a Kegyelem, Ki által élhetek! Feltámadott Jézus, imádlak Tégedet!
CSENDESHETI GYÖNGYSZEMEK „Nem feladatunk megítélni, hogy kinek mennyi bőne van megbocsátva, de hogy kinek mennyire fontos a bőnbocsánat, az meglátszik az ember életén” /Marti Márta/
Rendszeres alkalmaink Vasárnap 10 órakor istentisztelet a templomban és gyermekistentisztelet a gyül. teremben. Hétfın 9 órakor ifjúsági bibliaóra. Kedden 18 órakor bibliaóra. Csütörtökön 18 órakor kátémagyarázatos istentisztelet, Minden hónap 1. vasárnapján 18 órakor presbiteri bibliaóra, 2. vasárnapján 16 óra-kor: 20-30 éves fiatal felnıttek bibliaórája. Minden hónap 1. és 3. vasárnapján 14 órakor Mezımegyeren, 1. vasárnapján 15.30-kor Telekgerendáson, 3. vasárnapján 15.30-kor az Életfa Idısek Otthonában, utolsó péntekén 9.30-kor az Urszinyi Andor utcai, 10.órakor a Bankó A. utcai Idısek Otthonában istentisztelet. Minden hónap 1. és 3. szombatján 14 órakor Kékkereszt Egyesület missziói alkalma. Minden hónap 1. és 3. szerdáján 9 órakor baba-mama-kör a gyülekezeti teremben. Elérhetıségek Marti Miklós és Marti Márta lelkipásztorok, Balogh László gondnok Békéscsabai Református Egyházközség Lelkészi Hivatala /5600 Békéscsaba, Deák F. u. 4./ Tel.: 66/327-367, 20/222 0828, E-mail:
[email protected] Hivatali idı: munkanap /kedd kivételével/ 9-12 óra és csütörtök 16-17 óra. KEDD SZÜNNAP! /Egyéb idıpont telefonegyeztetés alapján./ Kiadja a Békéscsabai Református Egyházközség Presbitériuma Szerkesztık: Dr. Szabó Andrea és Dr. Tóth János; lektor: Marti Miklós lp.; fotók: Dr. Kürthy Csaba; munkatársak: Marti Márta, Futó Zsolt, Tar Krisztián, Varga Dávid
11.
