Aratás Az, hogy mikorra ért be a búza, az időjárás függvényében változott. Kovács Gyula szerint „azt mondták az öregek, hogy Péter-Pálkor (június 29.) megszakadt a búza töve, oszt utána mán majd lehet aratni”.1 Korpás Ernőné úgy hallotta, ez Szent János napján (június 24.) történik. Kovács Istvánné szerint a régi öregek úgy tartották, hogy a búza tövének megszakadása után akkor is megértek a szemek a kalászban, „ha mindég esett az eső”.2 Az aratás szó egyébként újabb eredetű elnevezés községünkben, ezt a munkát ugyanis még a 20. század elején is inkább takarásnak nevezték.3 A parasztok a betakarítás megkezdése előtt többször is kijártak a földjeikre, a gabonatábla különböző részein szedett magot szájukba év az aratás kezdete vették, ropogtatták, annak keménységéből, roppanásából ugyanis meg 1894 június 29. tudták állapítani, hogy elérkezett-e az aratás ideje. Néhány gazda a 1895 július 4. búzaföldjén próbaaratást is csinált: a tábla több részén lesarlózta egy-egy négyzetméternyi területen a gabonát, azt kicsépelte, és a kapott 1905 július 5. mennyiségek átlagát néggyel szorozva megtudta, hogy egy 1906 június 29. (négyszög)ölön hozzávetőlegesen hány kiló termés várható. Ekkor már láthatta a gazda azt is, ha a gabonában valami hiba van, például a 1907 július 4. kalászokban megszorult a szem. 1912-ben ezt írta Bódvay Bertalan 1910 június 29. gazdasági naplójába: „az essőben meggyengűlt buzára igen meleg idő lett 1911 július 3. az esső után, ami még telyesen nem lévén meg érve, különösen a vastag búza megszorult”. 1920-ban ugyancsak szorult volt a búza.5 1912 július 4. Elsőként általában az árpa érett kasza alá; ezt teljes beérése előtt 1913 július 7. vágták, mert ha túlérett, könnyen elpergette a szemeit. A búza már kevésbé volt kényes, de késői aratásnál ez is könnyen hullajtott a 1915 július 1. magjából. Mivel ez a legfontosabb, a kenyérgabona, minden más 1921 június 29. terméssel szemben elsőbbséget élvezett. Amíg a részesaratók a földeken Az aratás megkezdésének dolgoztak, a gazda gyakran maga vágta le a zabot, ami – ha időben időpontja Bódvay Bertalan vetették – nagyjából a búzával egy időben ért be. Betakarításakor – gazdaságában.4 csakúgy, mint az árpa esetében – nagyon kellett vigyázni, mert ha túlérett, a kalászfejek nagyon könnyen letörtek a szárról. Legvégül általában a gabonát aratták le, az ugyanis egyáltalán nem pergette el a szemeit. A kisebb földdarabbal bíró parasztok rendszerint saját családjuk munkaerejére támaszkodva takarították be a gabonatermést, a nagyobb gazdák azonban – szórványos adataink szerint – már a 18– 19. században is részesaratókat fogadtak fel aratás idejére: 1778-ban például két parasznyai származású kepéss, a 26 esztendős Pap János és a 17 éves Pap Katalin tanúskodott egy, a geleji határban történt veszekedés ügyében.6 A 19. század végén Felvidékről érkeztek aratók a faluba.7 A község nagygazdái a 20. század első felében sem a saját cselédjeikkel arattattak, hanem aratóbandákat fogadtak Szentistvánról, Mezőkövesdről, Egerből, akik emberemlékezet óta tizedében dolgozva, vagyis a levágott gabona tizedrészéért vállalták a munkát. Természetesen a közelebbi vagy éppen távolabbi falvakból érkező kepések mellett a geleji földnélküliek is bandákba tömörülve igyekeztek megkeresni a falu nagygazdáinál a kenyérnek való gabonát. A részesaratók irányítója az aratógazda, a bandavezér volt; ő felügyelte a munkásait és ő járt el a gazdánál is. Egy bandában több kaszás, a kaszások mellett pedig egy-egy marekszedő, elvétve egy kívekötő dolgozott. A helybeli részesaratók kaszásai rendszerint nem fogadtak maguk mellé kévekötőt, vagyis az aratópárok csak egy kaszásból és egy marokszedőből álltak; itt a kévekötő feladatát a kaszás 1
Kovács Gyula közlése, 2010. Kovács Istvánné közlése, 2011. 3 Ns. Vincze Mihály geleji hadnagy 1846-ban írja: „Júl. 27én Vankutz Péternek a Helység Árpáját takarni által adtam, adtam a részekre 1 ittze pálinkát”. Forrás: Vincze, 1846. 4 Forrás: Bódvay jegyzetei. 5 Forrás: Bódvay, 1912., 1920. 6 Forrás: BMLt. IV. 501/c. XVII. XVII. 4016. 7 A Halotti anyakönyv említi, hogy az 1873-as kolerajárvány áldozatául esett a 35 éves, Torna megyei égerszögi Pozsgai István, aki „mint takaró halt itt meg”. Forrás: Hal. matricula, 1873. 2
látta el. Természetesen arra is volt példa – főleg, ha a részesarató családja nagy volt és bőven volt munkaerő – hogy a marokszedő mellé kiállítottak egy kévekötőt is, hogy gyorsabban haladjon a munka. Egri Kiss Tamás szentistváni részesaratói (ők nem bandában, hanem családként vállaltak munkát Gelejen) például rendszeresen hármasával arattak a rendben: a kaszás férfi mellett a felesége volt a marokszedő, tizenéves gyermekük pedig kévekötőként segédkezett mellettük.
Egri Kiss Tamás szentistváni részesaratói 1958 nyarán A fotón: Egri Kiss Tamásné sz. Bársony Eszter, ifj. E. Kiss Tamás, Simon Lászlóné (…) Rozál, ifj. Simon László. Ifj. Simon László felvétele.
A gelejiek csak elvétve arattak részért a községen kívül. A részesaratást vállaló falubeliek leginkább a helyi nagygazdákhoz szegődtek el kaszásnak, akikkel már télen megegyeztek arról, hogy a következő év nyarán náluk fognak aratni; Belényi Gábor egyik levelében, melyet az esperesnek címzett, ezt írja: „a búza takarást a geleji gazdák már decemberben kiadták a falu nem nagy hangu, de szorgalmas szegényeinek. Én is írtam több szerződést. Aki dolgozni akar és szeret azt a gazdák ismerik és adnak is neki kenyeret. Akinek itt most nincs takarása már hetek óta, az azért van, hogy nem való semmi munkára.”8 Gelejről leginkább a földnélküliek és azok a párholdas gazdák, mesteremberek szegődtek el kaszásnak, akik csak így tudták megkeresni vagy kipótolni az évi kenyérnek való gabonát. A szegényebb családok gyermekeinek, akik nyári summásként általában a Dunántúlon dolgoztak, aratás idejére mindig haza kellett térniük, hogy ők is kivegyék részüket a nyári kenyérkereső munkából: „12 éves korom után mindég menni kellett, mer úgye öten vótunk testvérek, egy kereső vót, édesapám, más senki a világon”.9 „Hazagyöttünk (Dunántúlról), akkor egy pár hét múlva mentünk aratni, markot szedni, mán 14 éves koromba markot szedtem.”10 Marokszedőt, esetleg kévekötőt mindig a kaszásnak kellett maga mellé találnia. Ha a kaszásnak volt olyan nagyobb leánygyermeke vagy fia, aki ezt a munkát el tudta végezni, erre a feladatra mindenképpen őt állították ki. Ha azonban a kaszásnak nem volt gyermeke és a felesége sem tudott beállni mellé marokszedőnek, kénytelen volt a faluból felfogadni valakit maga mellé (általában leányt vagy fiút, de akár nőt, özvegyasszonyt is). Ebben az esetben azonban számolnia kellett azzal, hogy a marokszedő fizetésével csökkeni fog a bevétele, hiszen annak béréről mindig neki kellett gondoskodnia. Az, hogy a részesek csak az aratásra vállalkoztak-e, vagy az azt követő hordásban és asztagrakásban is részt vettek, külön megállapodás tárgyát képezte. A környező településekről érkező 8
Forrás: Belényi Gábor levele Farkas Istvánhoz, az Alsóborsodi ref. egyházmegye espereséhez. 1927. január 30. SRKTGy. L., vegyes iratok. 9 Bana Györgyné közlése, 2010. 10 Korpás Ernőné közlése, 2008.
és a geleji részesaratók az 1930-as, -40-es években általában tizedrészért arattak. Részüket eleinte keresztekben vehették ki, és néhány gazdánál ők dönthették el azt is, hogy minden tizedik keresztet kérik (a részesaratók ebben az esetben hancsikkal, felfordított földröggel jelölték meg a keresztjeiket), vagy hogy egy helyen veszik ki a nekik járó gabonát. „Emlékszek rá, keresztapámnál (Bársony Józsefnél) öt pár egri arató vót, oszt ővelek is úgy egyezett meg keresztapám, hogy minden tizedik kereszt az övék, de kivehetik egybe is. Hát, az aratók látták, amikor arattak, hogy melyik a legjobb… …a legrosszabb fődön vót a legjobb búza, ott vették ki egybe, de nem volt belűle semmi gond…”11 Később aztán kereszt helyett már a földterület nagysága alapján előre kialkudott mennyiségű terményért vállaltak munkát az aratók.12 A geleji marokszedők fizetsége az 1940-es évek elején 2 mázsa búza, a napi koszt, a vasárnapi ebéd és egy delinkendő volt.
Aratás Gelejen az 1950-es években A fotón: Berecz Lídia, Pelyhe Julianna, Berecz Sándor. Derekas Sándor felvétele.
Az aratómunka sokszor kifejezetten megfeszített tempóban haladt, mert nagy területeket meglehetősen kis létszámú banda igyekezett learatni, hogy minél kevesebb felé kelljen osztani a tizedrészt: „úgy nézett ki, hogy három ember felvállalt annyit, hogy még a négyre is elég lett vóna a munkája, de hogy mennél több jusson, hát úgye így felvállalták. Én úgy kimerültem azalatt a három hét alatt, hogy jártányi erőm nem vót…” – mesélte az 1940-es évek elején marokszedőként dolgozó Korpás Ernőné. A sarlóval történő aratás emléke a faluban egyáltalán nem maradt fenn. Az aratás legfontosabb eszköze itt is a kasza, amiből általában a nyolcvanötöst, vagyis a közepes, 85 cm-es pengehosszúságút használták. Ezt tokmányban tartott fénnel élezték és naponta általában kétszer verték, kalapálták át az
11 12
Kovács Gyula közlése, 2010. Az 1950-es évek táján például 1 hold búzatábla aratásáért 1,2 mázsa búzát kértek. Kovács Gyula közlése, 2010.
ülőn, de aki nagyon jól meg tudta verni, annak egyszer is elég volt.13 A kasza testreszabott eszköz: nyelének hosszúsága, az, hogy hová esik a kocsa14 (a nyél fogója), mindegyiknél különbözött, hiszen azt a paraszt a saját testmagasságához állította be úgy, hogy ha a kasza nyelének végét a földre tette, akkor a kocsnak kötözködésig – értsd: a gatyamadzagig – kellett érnie. Értelemszerű tehát, hogy mindenki a saját, megszokott kaszájával tudott a leghatékonyabban dolgozni. Aratás megkezdésekor a kaszások a felfogott rendlábon belül egymással párhuzamosan fekvő rendeket kezdtek levágni. A legszélsőn a legidősebb – rendszerint a bandavezér – első kaszás, mögötte, a következő renden pedig egy tőle fiatalabb haladt, akit ismét fiatalabb követett. Az aratást a bandavezér kezdte, és amikor már eléggé előrehaladt, a mellette lévő kaszás is megkezdte vágni a saját rendjét, a többi kaszás pedig hasonlóképpen kapcsolódott be a munkába. Ilyenformán mindig a fiatalabbaknak kellett az idősebbekhez alkalmazkodniuk, nem pedig fordítva, vagyis nem borult fel a munkatempó. A kaszás egy rendet általában egy kaszafenéssel vágott le. A búza és a gabona rendre vágásának szokásáról Gelejen nem maradt fenn adat a korábbi évszázadokra vonatkozóan, emberemlékezet óta falho vágva, rávágva aratták,15 vagyis a kaszás a kaszájára rögzített csapófa segítségével a még álló gabonára döntötte a levágott szálakat. Utána a kaszásnak mindig háttal álló marokszedő haladt; ő jobb kezében fogta a sarlót (ezzel nyúlt a ledöntött kalászok alá), és bal hóna alá annyit vett fel belőle, amennyi kitett egy maroknyi mennyiséget, és ezt a még álló gabonafal mellé sorban, egymás után lefektette. Ha a markok között az egyenetlenül növő tábla miatt nagy távolságok keletkeztek, azt mondták, kiabál egymásnak a marek. Amikor a teljes rendlábat levágták, a marokszedők – akiket ilyenkor kötélhányónak is neveztek – elkészítették a kötözéshez szükséges gólyafejű kötelet,16 amiből minden második rendben fekvő csomó alá tettek egyet. A kötél nélküli markokat aztán azokhoz a csomókhoz vitték, amelyek alatt már volt kötél, vagyis a két markot pároztatták, kívét raktak. A pároztatás miatt a rendlábban igyekeztek páros számú rendet vágni. A pároztatást és a kévék összekötését a kötöző – a kaszás és a marokszedő mellett dolgozó harmadik személy –, ennek hiányában pedig a kaszás végezte. A bekötözött kévéket négylábú csomókba, keresztekbe17 rakták. Egy keresztbe 18 kéve került (1 kaparék+16 kéve+1 pap); elkészítése, a keresztelés rendszerint a kaszás dolga volt. A keresztekbe négy irányból – tehát valóban kereszt alakban – úgy pakolták a kévéket egymás tetejére, hogy azok kalászos feje mindig a kereszt közepébe esett, így védve a gabonaszemeket az időjárástól. A legalsó kéve elnevezése kaparék,18 ami a tarlóról brúgóval (nagyméretű gereblye), a marokszedők és a kötözők által összekapart elhullajtott, kévékből kimaradt szálakból kötött csomó.19 Ez érintkezett a földdel és ez védte a fölötte elhelyezkedő kévéket a nedvességtől és a rágcsálók kártételeitől. A kereszt tetejére a csurgóra állított, vagyis kalászával lefelé lógó kéve, a pap került, amit mindkét végén a kereszt lábaihoz kötötték, hogy a csomók tartása még ellenállóbb legyen. A pap kalásza rendszerint déli irányba nézett, hogy a nap minél jobban kiszáríthassa, kisüsse. Sokszor előfordult, hogy két kaparékot is össze tudtak gereblyézni, ilyenkor a második csomó a kereszt lábához került. A kereszteket mindig a legpartosabb részre rakták sorba a tarló közepére vagy a szélére, attól függően, hogy a földet behordás előtt le akarták-e szántani, tarlóhántani. Ha egy rendlábat levágtak, a kévéket mindig keresztekbe rakták, hogy ha hirtelen vihar támadna, akkor se essen a gabonában kár. 1907-ben jegyzi Bódvay Bertalan: „10én olyan zivatar jött igen nagy essővel ami az aratást meghátráltatta. A zivatar délfelől olyan erővel jött hogy a kereszteket mind elhányta, és a más földjére messzire elhempergette. A székes földbe termett apró gazu buzát még a köteléből is ki kiszórta, a Bokornádba az enyémből hiányzott 4
13
A kaszapengék kiválasztásáról, veréséről a Rétgazdálkodás c. fejezetben olvashat részletesebben. A kasza részeinek helyi elnevezése csak annyiban tér el az országosan ismerttől, hogy a támlát lánának, a kasza nyelét a kocstól felfele pedig súlytónak nevezik. 15 Ezt a néprajztudomány rávágó-kévéző kaszás aratásnak nevezi. 16 A búza és a kétszeres aratásakor használt, néhány kalász búzából (vagy kétszeresből) készült kötél, amibe két markot, vagyis a kévét kötötték. Az egyik marokból kiragadott pár szál gabonát a kalásza alatt megcsavarták, és a csavarásban akkora lyukat csináltak, amin keresztül a kalászos részt visszahajtva át tudták dugni. Ilyenformán a gabona a kalászos részénél „rögzítésre” került, és az így kialakult csomót a száránál kétfelé lehetett hajtani; a két gabonaszálnyi hosszúságú kötél végeit – miután belehelyezték a markokat –, átcsavarták, végeit pedig a kötél alá visszadugva rögzítették. A gólyafejű kötél elnevezésről az általam kérdezett nagymihályi és igrici beszélgetőtársaim nem hallottak. 17 Régebben csomónak is nevezték Gelejen. 18 Bódvay Bertalan ezt alsópapként emlegeti 1920. évi jegyzetében. Forrás: Bódvay, 1920. 19 Igriciben az összekapart kalászokat brúgólásnak nevezték. Burai Balázsné közlése (Igrici, 2011.). 14
kereszt csak a kötelét szedtűk össze.”20 1914-ben pedig ezt írja: „Julius 26 délután olyan vihar jött nagy égi háborúval, hogy a szekereket áltában is felforgatta. A geleji háton az enyém is mind a két megrakott szekeremet áltában felfordította. A kereszteket mind egy szálig felforgatta, sokrészit 10dik drb földre is elhömpörgette, az árpa kereszteket még a köteléből is kiszórta.”21
Geleji aratóbrigád 1957 nyarán „Jól emlékszem rá, mikor készült ez a kép… …sarkalnunk kellett a búzatábla sarkait, amit a gép nem tudott levágni…” Kékedi Gyuláné közlése, 2012. A fotón: felső sor: Kovács János, Pelyhe József, Menyhárt Lajos, Sinka Károly; középső sor: Kovács János, Áfra Erzsébet, Lipcsei Zsuzsanna, Bóta Gizella, Bana Julianna, Sinka Ilona, Tasnádi Magdolna, Flekács Mária, Bódi József; alsó sor: Sinka Kálmán, Nagy József, Bartók Gyula.
Geleji aratóbrigád 1957 nyarán A fotón: felső sor: Bódvay Lajos, Révész József, Veszelovszky János, Kovács Gyula; alul: Lipcsei János.
Az aratási munkát jelentősen megnehezítette, ha a gabonaszálak megdőltek; ilyenkor a kaszásnak igazodnia kellett a dőlés irányához, vagyis seggbe kellett vágni a kalászost: „még ha csak ledűlt, egy irányba, akkor még nem vót olyan rossz, de vót, amelyik így össze vót kavarodva, avval baj vót, avval forogni kellett.”22 Megnehezítette az aratást a hirtelen feltámadó erős szél is: „aratás közben jött egy nagy szél, a búza érett lévén aki még lábon volt (értsd: nem volt levágva), annyit kivert belőle, hogy siralom volt nézni…” – írja Bódvay 1898-ban.23 Fáradságosabbá tette a munkát a búzaszálakra felfutott babó (más néven Kaszanyüg vagy bükköny – Vicia sativa) nevű gyom is, ami a kalászokat valósággal összefogta; ezeket a marokszedők vágták szét keserves munkával, ami miatt sarlóikat nagyon sűrűn kellett élezni, kalapálni. Ha a kaszás senye (balkezes) volt, gyakran előfordult, hogy kötözéskor a gólyafejű kötél szétbomlott. Ilyenkor rendszerint a marokszedőt szidták le, a munka akadályoztatása miatt a fiatalabb gyermekeket akár el is verték. Ha különböző tehetségű kaszások kerültek egymás mellé, gyakran a markokat sem lehetett jól pároztatni: az egyik széles, emberes rendet vágott, a mellette lévő meg csak csabakolt, kevesebbet, kevésbé szépen kaszált. Ilyen esetekben különböző méretű markokból kellett kévét kötni, amit a bandavezér nem nézett jó szemmel. A kritika általában ilyenkor is a marokszedőt találta meg legelőbb, a kaszásnak esetleg csak tréfásan odaszóltak, hogy „engedd ki a tojást a hónod alól!”, vagyis kinyújtott kézzel kaszálva megfelelő szélességű rendet vágjon. A geleji birtokosoknál részesaratást vállaló helybéli vagy idegen munkások a falutól messzebb eső, nagyobb földterületeken – ahol az aratás több napig, esetleg hétig is eltartott – általában a tábla mellett, a tarlón töltötték az éjszakát. Ha a gabonatábla közel feküdt a faluhoz és a munka sem szorított annyira, előfordult, hogy a gazda biztosított nekik szállást valamelyik falubeli gazdasági épületében. Ha a gazdának tanyája volt, az aratók rendszerint ott kaptak szállást. Bársony József egri részesaratói is Bársony tanyáján aludtak esténként: „kvartély vót nekik vagy hodályba, vagy istállóba, rendbeszedték a 20
Forrás: Bódvay, 1907. Forrás: Bódvay, 1914. 22 Kovács Gyula közlése, 2010. 23 Forrás: Bódvay, 1898. 21
helységet, szalma, meg plédek, meg ilyen pokrócok akadtak, oszt ott tanyáztak”.24 „Az aratás nemcsak jelentőségében, eseménynek is különös volt. Mert olyankor jöttek Ostorosról az aratók. Fiatal csapat, lányok, legények, egyik tekintélyesebb férfi a vezetőjük. A szérűskertben, a fészerben tanyáztak. Esténként, ha fáradtan is, dalolva jöttek be a faluba, aztán évődtek, meséltek, ilyenkor beültem közéjük, hallgattam a nótáikat, beszélgetéseiket. Vezetőjük úgy vigyázott a lányokra, mint a sajátjaira. Tőlük tanultam: Sokat arattam a nyáron keveset háltam az ágyon, hol erdőbe hol mezőbe hol a szeretőm ölébe… Le van a búza aratva keresztbe is van már rakva ahány szem van egy keresztbe annyiszor jussak eszedbe…”25 A fentebb említett Egri Kiss Tamás az 1950-es évek elejétől 10–12 holdas búzatáblájához évrőlévre a szentistváni Simon Lászlót fogadta fel, aki feleségével és fiával jött Gelejre aratni. Simon Ormosbányán bányászként dolgozott, és szabadságát mindig aratási időre vette ki, hogy ekkor megkereshesse családjának az évi kenyérnek valót. Szállást ők is a gazda falubeli nagyházában kaptak, de ha a munka úgy kívánta, a tarlón, a kereszt tövében aludtak. Ők nem kértek kosztot Egri Kisstől, hanem magukat látták el; ha az élelmük fogyatkozott, az apa hétköznap este kerékpárral hazament Szentistvánra utánpótlásért, az édesanyja ugyanis otthon főzött nekik. Az ételt aztán a következő napokban Egri Kiss nyárikonyhájában megmelegítve fogyaszthatták. Alkalmanként Egri Kiss Tamás is vitt ebédet az aratóknak, illetve esténként tejet is adott nekik. Vasárnap általában mindannyian hazamentek Szentistvánra, de ha el voltak maradva a munkával, gyakran aznap is dolgoztak.26 A geleji részesaratók is a tarlón éjszakázak, és a hét utolsó napján is csak néhány órára jöttek be a faluba, a reformátusok leginkább azért, hogy részt vehessenek az istentiszteleteken. Miután hazatértek, megmosakodtak, és máris indulhattak a délelőtti istentiszteletre. A marokszedők ilyenkor a kaszásuknál ebédeltek: „el kellett menni oda, akinél szedtük a markot, ebédre, mer akkor megsértődtek, hogyha nem mentünk el. Én még olyan kisjányka vótam, mán a kaszás meg nagy, idős fiú vót, legény, nem házasodott meg. Hát, szégyelltem menni ebédre, nem mentem el, aztán nem győztek várni, oszt elküldte az anyját értem, hogy menjek el ebédre… Mondta az anyja, hogyhát »kedves, hát miér nem gyöttél el?« »Hát – mondom –, olyan idegenyek teccenek lenni, oszt szégyelltem gyönni…«”27 Ebéd után részt vettek a délutáni istentiszteleten is, majd – ha nem szorított a munka – a fiatalok egy órán át a főuccán sétáltak. Ezután kezdtek el készülődni, összepakolni a következő hétre szükséges ruhaneműket. A banda tagjai uzsonnatájban közösen tértek vissza az aratás helyére, és ilyenkor még estig „megcsinálták a tanyának valót”, vagyis egy rendlábat learattak, a kévéket pedig keresztbe rakták. A kintalvók hétköznap csak akkor tértek haza a faluba, ha olyan esős idő esett, hogy bizonyossá vált, egy darabig nem lehet folytatni a munkát; ilyenkor Gelejen is azt mondták, hogy „az arató pihen, a kukorica csövel”. Ha csak szemerkélt az eső, a munkások két keresztet egymás mellé raktak és az alá bújtak. Hajnalban már három órakor, mikor az első vonat fütyült, a bandavezér ébresztette a munkásokat, nem sokkal később pedig hozzákezdtek aratni. „Mikor felkeltünk, korán igaze, hajnalkor, vizes vót, harmatos vót, oszt úgye elázott rajtunk a ruha is… Mert ugye a markot, ahogy szedtük, hát úgy kellett szedni, hogy ment a kaszás, mink meg utánna háttal, és akkor teljesen magunk elébe kellett szedni a kívét, hát bizony elázott rajtunk a ruha, pedig olyan vászonkötő vót előttünk, egész a földig leért, mégis, a ruha is átázott rajtunk… Maj megfagytunk hajnal fele, míg a nap fel nem sütött erősebben.”28 Hajnalban mindig nagyobb rendlábat fogtak fel, olyat, amit rendszerint csak ebédre 24
Kovács Gyula közlése, 2010. SINKA, 2004. 98. 26 Az adatközlésért köszönettel tartozom Kiss Enikőnek. 27 Korpás Ernőné közlése, 2010. 28 Korpás Ernőné közlése, 2010. 25
vágtak le. Ebéd után rövid pihenő következett, a kaszások ekkor verték meg a kaszapengéiket, a marokszedők pedig felváltva friss vizet hordtak a legközelebbi kútból vagy forrásból. Az aratók holdvilágos éjjeleken 11 óráig, éjfélig is dolgoztak; ilyenkor – csakúgy, mint hajnalban – „nem vót olyan éles a harmaton megereszkedett búza”, így azt könnyebben lehetett vágni. Az aratók naponta négyszer étkeztek (reggeli, ebéd, uzsonna, vacsora). Reggelire és uzsonnára szalonnát, gomolyát ettek kenyérrel, zöldpaprikával, paradicsommal, vöröshagymával. A helyi kaszásoknak és azok marokszedőjének a kaszás felesége vagy a családjába tartozó idősebb nőrokon főzött ebédet, amit minden nap délben vitt ki az aratóknak a határba. A nem geleji aratóbandák egy-egy nőtagja napközben a szálláson készítette el a munkások ebédjét, amit a geleji asszonyokhoz hasonlóan ugyancsak délben vittek ki földekre. Az asszonyok ügyeltek rá, hogy a munkások minél táplálóbb ételeket ehessenek, ezért hetente gyakran három alkalommal is húslevest, pörköltöt főztek. A férfiak reggeli vagy ebéd mellé gabonából vagy kukoricából készült gyengébb minőségű bundapájinkát ittak.
Ebéd aratás közben. Gelej, 1950-es évek A fotón: Brindza Jolán, Pelyhe Julianna, Berecz Sándor. Derekas Sándor felvétele.
A munkások tisztálkodási lehetőségei legtöbb helyen – főleg, ha nem tanyán estéztek – meglehetősen korlátozottak voltak, esetleg valamelyik közeli kút vizével frissíthették fel magukat. Éjjelre fekvőhely gyanánt két keresztet egymás mellé tettek, közéjük kaparék kévéket fektettek, erre egy pokrócot terítettek, egy másikkal pedig betakaróztak, de hajnalra néha még így is annyira fáztak a lányok, hogy a férfiak kaparékkal felülről is betakarták őket. A rengeteg szúnyogot pipa- és dohányfüsttel, esetleg a dűlőúton meggyújtott nedves – szivós – szalma füstjével próbálták elriasztani. A vérszívók általában éjféltájra csendesedtek el, ezután nyugodtabban lehetett pihenni. „Mikor ottan, Nagy Karcsiéknál arattunk, Szajlai Józsi bácsi vót a bandavezér, hát az az ember nem tudott aludni. Lefeküdtünk éjféltájon, és vót odaki vele egy nagy bakkecske, ott járkált, mászkált, bömbölt, nem lehetett tőle aludni… Mire elaludtam vóna, akkor a Józsi bácsi köszön: »Dícsértessék a Jézus Krisztus, adjon Isten jóreggelt, emberek, fel lehet kelni, mer má nagyon sokat aludtunk!« Mondom neki, »Józsi bátyám, én még el se aludtam…« De Józsi bácsi úgy vót, kiértek a rendlábbal, ugye ő vót az első kaszás, mire az utolsó kiért, aludt egy sort… …ő csak letérgyepelt, a kalapját előlre húzta, ennyi vót az alvása…”29 29
Korpás Ernőné közlése, 2010.
A kaszások ruhadarabjai közül régebben nem hiányozhatott a hétköznapokon is viselt surc – kötő – és az aratópapucs – bocskornak is nevezték –, amit elhasznált bőrcsizma szárából kivágott bőrdarabból készítettek. Az asszonyok vászonkendőt kötöttek maguk elé, azok pedig, akik hosszabb ideig arattak, vászonujjat húztak a kezükre, így védve azt a markok okozta kisebesedéstől. A marokszedők a búza torzsától száras cipőkkel igyekeztek védeni a lábszárukat. Az asszonyok, lányok kendővel kötötték hátra a hajukat. Az 1940-es években már csak néhány geleji aratott hagyományos, fehér vászon bőgatyában (Kovács Imre és Hajdú György neve maradt fenn). Az munka végeztével az aratókat a gazda vendégelte meg kiadós ebéddel, aprólékból készült húslevessel, pörkölttel, no és az elmaradhatatlan kemencében sült túrós bélessel: ez volt a díszebéd. A férfiak bort, esetleg pálinkát, a lányok pedig egy-egy csokoládét is kaptak a gazdától. A megvendégelés helyszíne általában a tarló volt. „Rendszerint egy birka volt az áldozat, belőle remekelt nagymama gulyást, jó »falósat«. De utána se akármi került a lugas mellett terített hosszú asztalra! Szép pirosra sült »kőttes« tészták sorakoztak ki a kemencéből, mákkal, túróval, szilvalekvárral teli. Csak győzzék enni, jutott a bámész környékbeli gyerekeknek is elég.”30 Itt ejtünk néhány szót az eddig nem tárgyalt gabonafélék betakarítási módjairól. Az árpát Gelejen is rendre vágták (úgy, mint a szénát), aztán kisebb gereblyékkel húzták, verték össze a markokat és mindig gyíkinybe (Typha) kötve rakták keresztekbe. A gyékénykötelet még aratás előtt, otthon megfonták. Gyékénybe kötötték a rendre vágott kölest is. Néhol keresztbe rakták, de ez nem volt általánosan elterjedve, sok helyütt csak tőre állítva egymáshoz támasztották a kévéket, amit néhány napon belül haza is szállítottak, mert a földön könnyen megromolhatott. A rendre vágott zab szára aratása idején még zöld, ezért azt pár napig száradni hagyták a rendekben, és a gyűjtés során is csak kisebb kévéket kötöttek belőle, mint a többi gabonából. A zabot saját szárából készült kötélbe, vagyis magába kötötték, keresztbe tették. A kétszeres aratása minden tekintetben megegyezett a búza betakarítási módjával. Aratás ideje alatt a templom tornyában és az egykori piactéren álló tűzoltószertárban is két-két személynek kellett tűzvédelmi őrséget állni. Őrt állítani minden falubeli családnak kötelessége volt, ez társadalmi munkában ment még a második világháború után is egy darabig. Ha tűz ütött ki a határban, a toronyban lévőknek félre kellett verniük a harangot: ilyenkor a nyelvet egymásutánban a harangnak csak az egyik oldalához ütötték, a tűz helyét pedig úgy jelezték a piactéren lévő őröknek, hogy a toronynak abban az ablakában, amelyik irányban a tüzet észlelték, egy piros színű zászlót lobogtattak. Aratás után a szegényasszonyok járták a tarlókat, kalászokat keresve: „aztat szabad vót szedni, nem küldték el a gazdák… Hazavitték tyúkoknak.”31
30 31
SINKA, 2004. 99. Korpás Ernőné közlése, 2010.
