APRÓSÁGOK KOMÁROM MEGYE TÖRTÉNETÉBL. Lánczos Zoltán. Budapest, 1983

APRÓSÁGOK KOMÁROM MEGYE TÖRTÉNETÉB L

Lánczos Zoltán

Budapest, 1983.

Bevezetés Az alábbiakban a Komárom megyével kapcsolatos, különböz lapokban megjelent írásaim egy kis részét gy jtöttem össze, hogy ezeket a megye helytörténetkutatói számára könnyebben hozzáférhet vé tegyem. A nyomtatásban meg nem jelent és Komárom megyei vonatkozású hosszabb-rövidebb kézirataim egy részének jegyzékét a József Attila Megyei Könyvtár által 1979-ben kiadott, Tapolcainé Sáray Szabó Éva által szerkesztett, “Kéziratok megyénkr l” c. katalógus a 32. valamint a 60-64. oldalon a 130. illetve 320-349. sorszám alatt sorolja fel lel helyük megjelölésével. 1983 árpilis hó Lánczos Zoltán

RÉGMÚLT ID K HAJÓFORGALMA A DUNÁN Már a rómaiak is el szeretettel használták a hazai vízi utaink közül a Dunát. Csapat- és anyagszállító bárkáikon kívül Pannónia északi határának biztosítására rnaszádjaik tekintélyes számú flottája szelte a Duna hullámait. Mikor Bernát clairvauxi apát rábeszélésére III. Konrád német-római császár 1147-ben keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre, hadseregét Regensburgtól hajón szállította át hazánkon. Barbarossa Frigyes keresztes hadai szintén a Dunán hajóztak le Belgrádig. Esztergomban III. Béla királyunk látta ket vendégül, s t kenyérrel, borral, zabbal megrakott hajókat, szekereket is adományozott a kereszteseknek. B kez ségét Frigyes azzal viszonozta, hogy a belgrádi partraszállás után egész hajóhadát III. Bélának ajándékozta. I. István kemény rendszabályokat hozott az útonállók ellen. Intézkedései folytán hazánk közbiztonsági állapota messze felette állt a szomszédos államokénak. Mikor azonban a XIII. század végén meggyengült az országutakon való biztonságos közlekedés, a Nyugatról Budára, vagy Keletr l Bécsbe utazók lehet leg a dunai hajóközlekedést vették igénybe. Az Anjouk és Zsigmond idejében javult a helyzet, de gyenge kez utódaik alatt az utazók és vásározók ismét ki voltak téve a hatalmaskodó f urak zaklatásainak. Ekkor a Duna Magyaróvár és Gy r közötti szakasza is veszélyessé vált, a héderváriak jogtalan vámszedéssel, rablással zaklatták az utazókat. Mátyásnak szinte hadjáratot kellett vezetnie a hatalmaskodó f nemesek ellen. A közbiztonság javulása mind a szárazföldi, mind a dunai utasforgalom felélénkülését eredményezte. Maga a király is több hajót építtetett, els sorban a híres komáromi ácsoknak adva ezzel munkát. “Bucentaurus” nev díszhajója rendszerint Komáromban horgonyzott. Ezt az aranyozással, drága sz nyegekkel ékesített hajót így írja le Bonfini: “belseje akár egy palota, elejét l végig ebédl , háló, társalgó szobák vannak rajta, külön a férfiaknak, külön a n knek.” A dunai fuvarozást kezdett l f leg a komáromi és a pozsonyi hajósok végezték. Különösen a komáromi naszádosok jártak be nagy utakat, hosszúkás, sekély járatú dereglyéikkel. Bécst l Komáromig öt nap alatt ért le a dereglye, visszafelé a folyam ellenében viszont 2-3 hét is kellett a felvontatáshoz. Ez a tetemes id a sodrás okozta nehézségeken kívül abból is adódott, hogy a zátonyok és örvények miatt éjszakára mindig kikötött a hajó, továbbá az evez söknek pihenniük is kellett, Bécs és Esztergom között az éjszakákon kívül még két teljes napi pihen is járt nekik. Így aztán Bécst l Esztergomig nyolc napot is igénybe vett az utazás, mely azonban a lóháton vagy kocsin jóval nehezebb volt. Gondot csak az éjszakázás okozott, mivel a fogadók fertelmes állapotban voltak. Kivételt képezett az ország legrégibb fogadójaként ismert, 1279-ben alapított esztergomi Kopasz Péter-féle fogadó, mely mellett a XVIII. század elejét l még kett , a “Posta” és az “Arany Hajó” m ködött. Komáromnak az “Arany Oroszlán”-hoz címzett dunaparti fogadójáról már a XVIII. század utazói is elismeréssel nyilatkoztak. A. J. Krickel a pilismaróti községi kocsma falára firkált frivol képeket és a rosszul muzsikáló “hangászokat” tette szóvá a XIX. század elején. A leghasználatosabb hajótípus a komáromiak hétevez s dereglyéje volt, melyet a hajómester és a hét hajóslegény kezelt. Gyakori volt még a 40 méter hosszú “klozille” is, melynek 14 f b l állt a legénysége. A XVI. században a Bécs-komáromi útért 4 forint 3 dénár járt a hajómesternek, a legényeknek fejenként 2 forint 5 dénár. Visszafelé minden evez s hét forintot kapott. Egy-egy vontatóló után 6 forint volt a taksa. Egy hajó vontatásához 30-40 lóra volt szükség. A leghosszabb szakaszon a komáromi szekeresgazdák végezték a vontatást. A XVIII. század végén csaknem 200 vontató fuvarost tartottak a megyében nyilván, akik a hajókat nem ritkán egész Régensburgig felvontatták. Az els gépi hajtású hajó 1797-ben jelent meg a Dunán: Batthyány Tivadar hatalmas lapátkerekekkel felszerelt kerek faalkotmánya volt. Csak annyit tudunk róla, hogy füst és zaj

nélkül haladt az ár ellen is. Minden valószín ség szerint a hajótestben körbejáró lovakkal forgatott járgány hajtotta. Nem volt hosszú élet . Fulton els g zhajójának megjelenése (1807) lázba hozta a világot. 1813-ban Ferenc császár közhírré tette, hogy aki a saját maga által el állított g zhajóval sikeres próbautat tesz Pozsony és Bécs között, 15 évre kizárólagos jogot nyer a Dunán való g zhajózásra. A felhívásra egy Bernhard nev pécsi polgár 1816-ban egy saját tervezés g zhajót bocsátott vízre a Dráván, mellyel felhajózott Bécsig. A kapott kiváltság birtokában 1818-tól Pest és Óbuda között menetrendszer forgalmat bonyolított le, de a meg nem értés és az anyagi támogatás hiányában 1820-ban tönkrement, hajóját elárverezték. Tíz év múlva alakult meg az els Dunag zhajózási Társaság, melynek “Franz I.” nev hajójával 1831-ben indult meg Bécs és Buda között a rendszeres g zhajójárat. (Dolgozók Lapja, 1978. szeptember 10. szám 5. old.)

A DUNAI ARANYMOSÁS A dunai aranymosással kapcsolatos adataink általában a XVIII. századig mennek vissza, ennél régebbr l csak gyér történeti források állnak rendelkezésre. Kétségtelen, hogy már a rómaiak idejében is zték, majd a középkor folyamán ismét fellendült. Mária Terézia 1776. június 21-én kelt rendeletével szabályozta az aranymosást és támogatásáról biztosította az aranymosókat, vagy mint akkor nevezték: az aranyászokat. A Dunából kimosott egy lat arany árát 13 Ft 80 krajcárban állapította meg. 1786-ban 1 lat aranyért már 14 Ft 40 krajcárt adtak. Ez az ár volt érvényben a Murából és a Drávából mosott aranyra vonatkozóan is, a többi folyókból nyert arany ára viszont csak 12 Ft 10 krajcár volt. Ebb l is láthatjuk, hogy a dunai arany finomságával csak a Muraközben mosott arany vetekedett. Az aranymosás f leg a Duna kisalföldi, csallóközi szakaszán folyt élénken. Ács község aranymosói eredményesen m ködtek. Az aranyászok f leg magyarok voltak. A Duna 1885-ben elrendelt szabályozását követ en az aranymosás rohamos hanyatlásnak indult, de csak a második világháború alatt sz nt meg teljesen. A dunai aranymosás a XVIII-XIX. században élte virágkorát. M vel i mellette földm veléssel is foglalkoztak, kevesen tekintették ezt f foglalkozásnak. Kis csoportokban, “bokrokban” mosták az aranyat, mert a közös munka eredményesebb volt. Sokszor felkalandoztak Linzig is, délre pedig Paksig is eljutottak, s t voltak olyanok is, akik a Dráván is feleveztek. Az áradások utáni id volt az aranymosásra a legalkalmasabb, mégpedig közepes vízállásnál, mert akkor a víz már lehúzódott a zátonyokról, melyekre lerakódott az arany. A több napos, néha több hetes aranyászásra alaposan felkészültek. Élelmiszert, pálinkát is vittek magukkal. Ladikban vándoroltak. Az egyik a ladikban ült és kormányozta azt, a másik kötélen lassan vontatta felfelé a ladikot, közben élénken figyelték a zátonyokat és a partot. Ahol alkalmas helyet sejtettek, ott “próbamosást” végeztek. Az egyszer szerszámaikkal kimosott, aranyban dús homokot a “választóba” tették. Ez egy tekn szer faedény volt. A nyert mosott aranyat az aranyász otthon cseréptálba öntötte és higanyt adott hozzá. Kézzel alaposan összegyúrták az így kapott keveréket, s a higany az aranyat magába véve foncsort, amalgánt alkotott. Ezután vizet öntöttek a tálba, er sen himbálták, hogy a “porzó” körbe forogjon. A feltünedez foncsor-cseppeket, melyek

csomókba álltak össze, vízzel teli cseréptálakba tették. A vizet leöntötték, a foncsort fehér gyolcsba kötötték. A megfeszült gyolcson át kiszökött a higany, belül maradt az arany. Az így nyert aranyat “éget kanálba” tették. Nyitott kémény alatt égerfából tüzet raktak, föléje tartották az “éget kanalat”, míg a gyolcs leégett az aranyról és az élénk sárga szín vé lett. Sok munkát, türelmet igényl foglalkozás volt az aranymosás. M vel inek emlékét ma már csak földrajzi helynevek, mondák és dalok rzik, mint például ez az ósz nyi dalocska: “Halász, vadász, aranyász, Üres zsebben kotorász. Ha szegény is vígan él, Egész nap csak vizet mér.” (Dolgozók Lapja, 1975. július 6. szám)

A DUNAI HALÁSZAT MÚLTJA MEGYÉBNKBEN A Duna mentén fekv Komárom megyei falvak nagy részét a király szolgáltató népe lakta, nagyrészt halászok. Bizonyítják ezt az Árpádok korában már virágzó községek nevei (Keszegfalva, Halas) és a halak, halászati eszközök után felvett családnevek is. Komárom jegyz könyveiben is, Zsigmond okirataiban egyaránt s r n találkozunk Pozsár, Halász, Csukás, Vizay, Csík, Kárász stb. nemesi családnevekkel. Az aranybulla idejéig a halászok is hadrendben él zárt testületet alkottak, úgy mint a királyi vadászok, süt k és földm vesek. A történetírók általános megállapítása, hogy a vadban, madárban és halban gazdag megyében a lakosság leg sibb foglalkozása a vadászat és a madarászás mellett a halászat volt. Takács Sándor szerint a magyar halászat kezdetét és fejl dését, virágzását és hanyatlását Komárom vidékén lehet a legjobban tanulmányozni. A komáromi halász si eszközei még ma sem vesztek ki mind a halászatból: a fent t most is úgy használják, mint sid ben; a harcsát még a századunk elején is kuttyogatóval fogták, mint egykor seink az alsó Volga és Káma vizein. Ugyancsak bizonyított, hogy e területen a honalapítás kezdetén is ismert volt a horgászás. M vel it horgasoknak, kés bb horgászoknak nevezték. A halnak a közélelmezés szempontjából is nagy jelent sége volt, amit fokozott a katolikus egyház szigorú böjtfegyelme, a számos kötelez en el írt böjtnap. A vizekben gazdag megye kimeríthetetlennek látszó halállománya azonban a megye halászainak a XVI. századtól nem biztosított gondtalan megélhetést. A várparancsnokoknak a halakra el vételi joguk volt. Kiválasztották a zsákmányból a legjobbakat és annyit fizettek érte, mint a legsilányabbakért volt szokás. A kifogott nemesebb halaknak egynegyede a várbirtokot illette. A burggrafok és a provizorok visszaéltek e joggal, sokszor a köteles negyedrészt pénzben követelték, s t azt is megtették, hogy a vizából egynegyed részt levágtak, a hal többi részét a halász nyakán hagyták. A halászok számára az sem volt el nyös, hogy a bécsi udvar majdnem kizárólag Komárom vidékér l fedezte a halszükségletét. A vizák, kecsegék és tokok, vagyis a nemesebb halak elszállítása az udvar tartózkodási helyére a komáromi várgróf legfontosabb feladati közé tartozott és sok gondot okozott. A szállítás vagy frissen, jégben, szalma között, vagy besózottan történt. Ha egy-egy sikertelen halászat alkalmával nem tudtak a kívánalmaknak megfelelni, az esztergomi érsekséghez tartozó halászokat kényszerítették, hogy

zsákmányukból elégítsék ki az udvar igényeit. Mivel ezeknek a fogásaik harmadát az érseknek kellett leadniuk, érzékenyen érintette ket e jogalap nélküli kötelezettség. A komáromi halász-céh szabályzatáról már I. Ferdinándnak a XVI. század elején kelt egyik oklevele is azt írja: "“felette régiek”. Ezt az si szabályzatot, hogy a zaklatásoktól mentesüljenek, ismételten meger síttették királyainkkal, de ez sem tette lehet vé, hogy jogaikkal szabadon éljenek. A Lipót által meger sített céhlevél, a kötelez misehallgatástól kezdve a nagy és nemes halakból az uraságnak járó rész meghatározásáig több kötelezettséget rótt a halászokra, mint amennyi jogot biztosított számukra. Komárom halban gazdag vidéke – különösen I. Károly oltalomlevele után – egyre több német “tömletesek”-nek és halkeresked t csábított Komáromba. (Ezeket viváriumaikról “tömlöcösök”-nek nevezték.) E körülmény Esztergom és Komárom városának némi jövedelmet biztosított. Ennek pontos összege azonban nem állapítható meg, mert a halászatból és vadászatból ered bevételeket közös rovatban számolták el a városi erd k és legel k hozamával. Az esztergomi Duna-szakaszon a halászati jog megosztottabb volt, mint a komáromin. A város, az érsekség, a f káptalan, a piszke-karvai közbirtokosság, majd kés bb a papnevel intézet és a szobi Luczenbacher-család is osztoztak rajta. A XVIII-XIX. században halászott dunai halak közül a viza volt a legértékesebb. A Komárom környékén fogott vizát Bécsben külön mészárszékekben árulták. A vizát különleges eljárással, úgynevezett “vizafogó cége” segítségével, jégzajlás után szigonnyal is fogták. A vizánál ritkább tok is keresett volt, nehéz tartósítása miatt a vizánál magasabb áron került a piacra. Közönséges halak voltak: a csuka, a harcsafélék, a szivárványhal és a cigányhal. A mesterségszer halászat a folyók szabályozása és a vadvizek lecsapolása következtében a múlt század végén gyors hanyatlásnak indult. Az államunk messzemen támogatásával m köd halgazdaságaink, valamint a halászati társaságok nélkül a haléletek ma már csak ritka csemegék lennének számunkra. (Dolgozók Lapja, 1978. augusztus 1. szám 4. old.)

FELÉLEDHET-E A DUNAI ARANYMOSÁS? Az aranynak a folyók hordalékából való kitermelését már a természeti népek is ismerték, m velték. Hazánk több folyójának a partvonalán már a honfoglalást megel z en is elterjedt volt az aranymosás, mely királyaink alatt mesterségessé fejl dött. A Duna, a Dráva, Mura és Aranyos folyók mentén számtalan családnak biztosított e munka tisztes megélhetést vagy legalábbis számottev mellékjövedelmet. Legtöbb emlékünk a dunamenti aranymosókról – vagy mint népiesen nevezték: “aranyászokról” – maradt fenn. E gazdasági, kulturális és politikai szempontból is nagy jelent ség folyónk hömpölyg hullámainak hordaléka évezredek óta jelent s mennyiség aranyat tartalmazott, melyet els sorban a csendesebb folyású szakaszán, Pozsony és Komárom között ülepítettek le az enyhe lejtés partok mentén. Okleveles emlékeinken kívül számos helységnév is tanúsítja eme si mesterségek elterjedtségét, s hogy z i a paraszti réteghez tartozó specialisták voltak. Tevékenységüket rendeletek, törvények szabályozták. Szigorú szabály volt, hogy a kimosott aranyat kizárólag a kincstárnak adhatták le. Csak a XIX. században kaptak a céhbeli aranym vesek is engedélyt az aranyvásárlásra. Mária Terézia 1776. június 21-én kelt rendeletében írta el az aranyászok jogait és kötelességeit, biztosítva ket a legmesszebbmen támogatásról. A Dunából kimosott egy lat

arany árát 13 forint 80 krajcárban állapított meg. (1 lat = 14,618g) 1786-ban e mennyiségnek már 14 forint 40 krajcár volt a hivatalos forgalmi értéke. Ez az ár volt érvényben a Murából mosott aranyra vonatkozóan is, a többi folyókból nyert arany ára viszont csak 12 forint 10 krajcár volt, amib l kétségtelenül következtethet , hogy a dunai arany finomságával csak a Muraközben mosott arany vetekedett. A dunai aranymosás a XVIII-XIX. században élte virágkorát. M vel i mellette földm veléssel is foglalkoztak, kevesen tekintették ezt f foglalkozásnak. Kis csoportokban, “bokrokban” mosták az aranyat, mert a közös munka eredményesebb volt. Sokszor felkalandoztak Linzig is, délre pedig Paksig is eljutottak, s t voltak olyanok is, akik a Dráván is feleveztek. Az áradások utáni id volt az aranymosásra a legalkalmasabb, mégpedig közepes vízállásnál, mert akkor a víz már lehúzódott a zátonyokról, melyekre lerakódott az arany. A több napos, néha több hetes aranyászásra alaposan felkészültek. Élelmiszert, pálinkát is vittek magukkal. Ladikban vándoroltak. Az egyik a ladikban ült és kormányozta azt, a másik kötélen lassan vontatta felfelé a ladikot, közben élénken figyelték a zátonyokat és a partot. Ahol alkalmas helyet sejtettek, ott “próbamosást” végeztek. Nagyon egyszer , házilag el állított, mondhatni primitív szerszámaikkal dolgoztak még az 1. világháborút közvetlenül megel z id ben is. A “kimosott”, aranyat tartalmazó homokot a “választóba” tették. Ez egy tekn szer faedény volt. A nyert mosott aranyat az aranyász otthon cseréptálba öntötte és higanyt adott hozzá. Kézzel alaposan összegyúrták az így kapott keveréket, s a higany az aranyat magába véve foncsort, amalgánt alkotott. Ezután vizet öntöttek a tálba, er sen himbálták, hogy a “porzó” körbe forogjon. A feltünedez foncsorcseppeket, melyek csomókba álltak össze, vízzel teli cseréptálakba tették. A vizet leöntötték, a foncsort fehér gyolcsba kötötték. A megfeszült gyolcson át kiszökött a higany, belül maradt az arany. Az így nyert aranyat “éget kanálba” tették. Nyitott kémény alatt égerfából tüzet raktak, föléje tartották az “éget kanalat”, míg a gyolcs leégett az aranyról és az élénk sárga szín vé lett. A “Mindenes Gy jtemény” 1790. évfolyamának 254. oldalán olvashatjuk a következ ket: “… Gönyünél, Komáromnál és azután Esztergomnál, harmintz, negyven ember is lehet eggy rakásban látni, a kik a Duna fövenyéb l aranyat mosnak ki. Gyakorta olly szerentsések, hogy eggy-eggy forintot meg-keresnek eggy nap, s ritkán esik meg, hogy legalább annyi aranyat ne mosnának ki, hogy ki-ki a maga napszámját meg-keresi.” Timaffy László, Uzsoki András, Kecskés László és a jeles szlovákiai néprajzkutató N. László Endre, ezen si mesterségünk ma él jeles kutatói szerint az aranymosás hanyatlásának id szaka a Duna szabályozásával indult meg, de az els világháborút követ en is zték néhányan mint mellékfoglalkozást. S t a két világháború közötti id ben a Csehszlovák állam megkísérelte az aranymosás gépesítését is, és e célból aranymosó hajót is készítettek. Hogy sem a kézi, sem a gépi m velet nem bizonyult gazdaságosnak, közrejátszott az arany árának viszonylagos olcsósága. Most viszont az arany értékének nagymérv emelkedése – értesüléseim szerint – három dunamenti államban is a pénzügyi és gazdasági szakemberek figyelmét ismét ráirányította a folyami aranymosásra. Az egyik szomszédos államunkban pl. intézményesen igyekeznek – f leg nyugdíjasokat – rávenni, hogy kíséreljék meg az aranymosást. Nem vagyok a kérdésnek szakért je, pusztán mesterségtörténet kutatás során foglalkoztam a hajdani aranymosással, s mindössze két publikációm jelent meg e témakörben, de úgy érzem, nekünk magyaroknak is érdemes lenne megvizsgálni, milyen lehet ségeket nyújtana e mesterség államilag irányított felújítása. Tudomásom szerint egy Komárom megyei aranyász nem sokkal a felszabadulás el tt naponta átlag másfél gramm aranyat ásott ki Komárom felett. (Magyar Nemzet, 1980 augusztus)

A KOMÁROMI HÍD TÖRTÉNETE Komárom évszázadokon át hazánk nem csak egyik legjelent sebb katonai er ssége, de kereskedelmi gócpontja is volt. Éppen ezért a mocsaras, nádas Csallóköz délkeleti csücskében, a Duna és a Vág-Duna által félszigetszer en kialakított területen létrejött városnak mindig központi problémái közé tartozott, hogy megoldják az átkelést a két folyamon. A Vág-Dunán hosszú id n keresztül húzó-komp m ködött, melyet kés bb egy fából készült jármos híd váltott fel. Az átkelést a 18. század elejéig szintén kompok bonyolították le, míg végül a magyar királyi kamara egy repül hidat építtetett, de annak jövedelmét – a fenntartási költségek címén – magának tartotta meg, jelent sen csökkentve ezzel a város bevételeit. Hosszú tárgyalások és a királyhoz is benyújtott számos instancia után 1976. február 15-én meglehet sen kedvezményes áron sikerült a városnak megszerezni a híd tulajdonjogát. Magáért a javadalomért 16 ezer forintot, a hídért és annak tartozékaiért 11 ezer forintot fizetett. A repül híd a Duna nagy ágán vezetett át. A téli hónapokban nem m ködött. Ilyenkor az átkelést kompokkal és ladikokkal oldották meg. A 18. század végégi egy-egy ún. “postaladik” mindég készenlétben állt. Feladata els sorban a posta, a futárok, az orvosok és a magisztrátus tagjainak átszállítása volt. A híd birtokba vétele megnövelte a város bevételeit. A hídvám szedését a vámfelügyel ellen rizte. Ez választás útján nyerhette el hivatalát. Megválasztása nem volt képesítéshez, vagy egyéb feltételhez kötve. Alárendeltjei voltak a vám-, útadó- és hídvámszed k. Az utak, kompok és hidak fenntartási munkáira a “Wegcommissar”, azaz az út- és hídbiztos viselt gondot. Valamennyiük fizetése a vámbevételeket terhelte. 1837-ben a kamarával történt hosszas alkudozás után a város a Duna szélesebb ágán egy hajóhidat építtetett. E hídhoz egy gyászos szerencsétlenség emléke f z dik. 1848. október 7én István f herceg, Magyarország akkori nádora, meglátogatta a várost. A tiszteletére kivonult embertömeg ellepte a hidat, mely a nagy terhelés alatt beszakadt és huszonketten a hullámok között lelték halálukat. Ez a híd – a Vág-Duna fahídjaival együtt – sokat szenvedett az árvizekt l, s mivel a forgalom is egyre növekedett, szükségessé vált egy teherbíróbb, stabilabb híd megépítése. 1892-ben – Baross Gábor kezdeményezésére – a hajóhidat egy k b l és vasból épített állandó híd váltotta fel, melyet 1892. szeptember 1-jén éjfélkor adtak át a forgalomnak. Ez a híd már nem a város, hanem az állam tulajdonát képezte. Fenntartása a századforduló idején évi 12 ezer koronába került, viszont a hídvámból évi 23 ezer korona folyt be a kereskedelemügyi tárca javára. A hídépítési munkák több mint másfél millió forintot emésztettek fel, de ez összegben benne volt a város part és vámszedési jogának megváltása címén az állam részér l fizetett 100 ezer forint is. A híd építési munkáit a próbafúrásokkal 1891. április 7-én kezdték meg. Az összes munkálatok végrehajtását a Gregersen és Fiai cég vállalta. A vasszerkezeteket a MÁVAG készítette. A hídf k és a folyampillérek alapozását vas keszonokkal, pneumatikus módon végezték. A keszonok alkalmazására ekkor került másodszor sor hazánkban. (El ször 1857ben a szegedi Tisza-híd építésénél használták.) A nagyszer híd jelent ségét igazolja az is, hogy az 1896. évi millenniumi kiállításon is közszemlére tették kicsinyített mását, mint hídépít iparunk egyik kit n alkotását. (Dolgozók Lapja, 1979. július 3. sz. 4. old.)

EGY ZSILIPROMBOLÁS TÖRTÉNETE A XVIII. század elején még hatalmas mocsarak összefügg láncolata húzódott Tatától észak felé a Dunáig. Nádasok, ingoványok, zabolátlan patakok nehezítették meg a közlekedést és a terméketlen földterületek nagyon sz kös megélhetést biztosítottak a lakosságnak. Az áldatlan helyzet csak a Zichy grófok ósz nyi uradalmát zálogbirtokként tulajdonában tartó Neffzer János Jakab bárónak kedvezett. Neki ugyanis az itt m köd vízimalmai és halászai busás jövedelmet biztosítottak, mit tör dött a dunaalmásiak elöntött határával, a nép nyomorával. 1730-ban a tatai uradalom megbízta Mikovinyi Sámuelt, kora egyik legzseniálisabb mérnökét, hogy a tatai vizeket szabályozza. A munkálatok a Cseke-tó határok közé szorításával kezd dtek. “Cseke” a régi magyar nyelven gázlót, mocsaras hely átjáróját jelentette, így ennek a névnek a jelentése is rávilágít e vidék mocsaras múltjára. A kezdeti sikereken felbuzdulva 1744-re elkészült egy egész csatornarendszer terve, melynek feladata volt a vadvizek lecsapolása, több ezer hold term földdé tétele. A tervet a kamarán kívül a megye is támogatta. A munkálatok útjában volt azonban Neffzer báró f zít i zsilipje és duzzasztógátja is. Ezt tehát le kellett rombolni. A báró hevesen ellenállt és kaszával-kapával felfegyverzett jobbágyai élén megszállta a zsilipet és környékét, s t az almási bírót és az esküdteket is tettleg bántalmazta. Ez csak olaj volt a t zre. Az almásiak is kaszát-kapát ragadva, el zték a véd ket és áttörték a zsilipet. Neffzer azonban rendbehozatta, mire a tatai uradalom emberei, a kamarai jobbágyokkal meger sítve újbolt felvonultak, s a jelenlév komáromi várkapitánytól, valamint az uradalmi udvarbírótól felbátorítva most már alaposabb munkát végeztek. A töménytelen víz egyszerre leszaladt a malmok és a rengeteg hal szárazon maradt. Mikovinyi emberei a nádast is felgyújtották. Mivel a megye is a lecsapolás mellett volt, a báró 1747-ben panaszt tett ellene is a királyn nél. Mária Terézia kérd re vonta a megyét, mire a következ választ kapta: “Almás szegény lakói hozzánk fordultak orvoslásért Neffzer ellen. A Neffzer-féle kálló malom föltartott vize ugyanis az egész határukat elöntötte és mocsárrá tette. Mivel a sz nyi csatorna tisztogatását is elhanyagolták, az elmúlt évi áradás még a halastavak töltését is elragadta, s így az egész víztömeg az almási határra zúdult. A sz nyi uradalom el bbi zálogos birtokosa, Gyulay gróf idejében ilyesmi nem történhetett, mivel a duzzasztónál oszlop állott, mely a vízállást mutatta. Amint a víz a meghatározott magasságot elérte, a zsilipeket kinyitották. Neffzer azonban nem sokat tör dött az almásiak érdekeivel és így k a végromlásba jutottak. Neffzer báró – írta a megye – megsértette a vármegyét, s dühében minden tisztességr l megfeledkezett.” A királyn a dunaalmásiak pártjára állt és így 230 éve az addiginál nagyobb területen, az árvízveszélyt l nem fenyegetve gazdálkodhatnak. (Dolgozók Lapja, 1977. április 10. szám, 4 old.)

A KOMÁROMI GOMBKÖT K A kereskedelmi, közlekedési és hadászati szempontból egyaránt kit n fekvés Komáromot már I. István királyunk vármegyeszékhellyé tette. A város els lakói a királyi jószágok szolgáltában álló udvarnokok voltak, akiket fokozatosan váltottak fel a három rend – a nemesi, katonai és polgári rend – képvisel i. Mivel ezek számának gyarapodása jó

terményfelvev piacot teremtett, már a 14. században érzékelhet vé vált a kereskedelmi és az ezzel járó ipari t ke jelenléte, fokozatos halmozódása. A 17. század derekán Komáromban 35 iparág kézm veseir l vannak adataink, akik közül az asztalosok, fazekasok, csapók, kötélver k és gombköt k a 18. század elején már országos hírnévre tettek szert, 1720-ban az egy mesterre számított évi jövedelem valamivel túlhaladta a 21 aranyat, ami országos viszonylatban élenjáró volt. A mesterek céhekbe tömörültek. A legnagyobb létszámú céh a csizmadiáké volt, amit a csapók, magyar szabók, molnárok, sz csök és magyar vargák céhet követett. Utánuk következett a 18 mesterb l álló gombköt céh, mely létszámban 28 más céhet – köztük a neves fazekas, asztalos, takács, lakatos, szíjgyártó stb. céhet – is megel zött. A gépesítést jelent gyáripar 19. századi gyors el retörése vagy a kutatóknak a gombköt mesterség iránt tanúsított érdekl déshiánya az oka, hogy Komárom e neves céhér l, annak múltjáról vajmi keveset olvashatunk, pedig m ködésük közel három évszázadon át igen eredményesen szolgálta a város iparának jó hírnevét. Az els komáromi gombköt k a Pozsony megyei Somorjáról települtek át a 16. században. Els ismert céhlevelük 1728-ban kelt. 1758-ban már 18 mester és 14 segéd illetve inas szorgoskodott a sz r-, selyem-, ezüst- és aranyszállal készült gombok, sujtások és vitézkötések készítésén. A gombokat általában fa alapra kötötték “felhányva” rá a fonalat vagy sodrást a kívánt minta szerint, majd az így kialakult minta közeit t vel “kivarrták”, kitöltve azonos vagy többszín fonallal, “sodrással”. Kezdetben a gombkötés kimondottan t munka volt, csak a századforduló idején kezdett terjedni a horgolt gomb készítése. A 19. század elejét l fokozottabb súlyt fektettek a paszománykészítésre. A sujtásokat, zsinórokat ún. “nyergen” kézzel fonták. A gömböly és szögletes zsinórokat úgy vastagították, hogy közepébe pamut belet tettek és azt fonták körül selyem-, sz r-, aranyvagy ezüst szállal. Ezt az aprólékos, fárasztó munkát a 18. században kézzel hajtott zsinórver gépekkel végeztették. A vitézkötéseket még ekkor is kézzel fonták, alakították a “nyereg szögeire”. A legmutatósabbak voltak a pozsonyi és a komáromi vitézkötések, leggyakoribbak a malomkerék változatainak kötései. Iparunk fellendüléséhez hozzájárult, hogy míg a 17. századig a díszes gombok, vitézkötések csak a f úri katonai viseletnek voltak fontos kellékei, a 18. században a paraszti rétegek körében is elterjedt a nadrágok, dolmányok díszítése. A komáromi gombköt k legnagyobb versenytársai a somorjai gombköt k mellett az esztergomiak voltak, akiknek céhbe tömörülésér l már 1695-b l van biztos adatunk. A reformkor nemzeti viseletté tette a zsinóros ruhát, de a századfordulóval beköszöntött divatváltozás és a fellendült gyáripar szinte teljesen elsorvasztotta e szép szakmát. (Dolgozók Lapja, 1979. szeptember 8. szám, 4. old.)

A SÖRF ZÉS MULTJA ESZTERGOMBAN ÉS KOMÁROMBAN

A sört már a régi egyiptomiak is ismerték, de komló nélkül állították el . A komlóval f szerezett sör használatának leg sibb nyomai a finn- és az észt népek mondáiban és hagyományaiban lelhet k fel. T lük vették át a germán népek a kolostori kultúra kialakulása idején. A középkor folyamán ugyanis majdnem minden európai sörf z a szerzetesházak tulajdonában volt. Az eurázsiai eredet komló Európában való meghonosítói is – a sörf zés érdekeit l indíttatva – a szerzetesek voltak. Csak a XVI. századtól kezdve jutott a sörgyártás a

polgárság kezébe, de a bécsi udvar centralizációs törekvéseivel szorosan kapcsolatban álltak a gazdaságpolitikai meggondolások is, és ezeknek feltétlenül részük volt abban, hogy a sörf zés joga fokozatosan a városok privilégiumává vált. Egy 1654-ben kelt császári pátens kizárólag a városoknak engedte meg a sörf zést, kifejezetten eltiltva ett l a szabad házat vásárló idegenb l jött polgárokat. A városok sörf zése a XVIII. század közepéig nem volt szabályozva, e század második feléb l származnak Komárom és Esztergom városának is els ide vonatkozó szabályrendeletei, melyekb l megtudjuk, hogy maga a sörf zés a városi sörf z házban történt, ahol magáncélokra, hozott árpából, bérf zést is vállaltak. A városi sörf z mesteri állás igen jövedelmez volt, de a mester ténykedése a városnak is jelent s hasznot eredményezett. Az 1700-as évek elején a városi bevételek csaknem egynyolcada sör- és szeszf zésb l ill. mérésb l származott. Esztergomnak a sörmérésb l ered bevétele 1756-ban a város összbevételeinek 23,69%-át tette ki. Esztergomban ez id ben a sör akóját 1 Ft 40 dénárért, iccéjét 2 dénárért mérték. A városi sörmérés és sörf zés fölött a felügyeletet a kocsmáltatási inspector (inspector educillationis) gyakorolta még a XIX. század elején is. A sörf z “egy maláta” f zéshez 20 köböl árpát kellett adjon, melyb l 45 köböl sört tartozott f zni. Ebb l 3 köbölt megtarthatott, a többi a városi kimérésbe került. Egyszeri f zéshez 3 öl fát használhatott fel. Az árpát részben a város tulajdonában lév majorok, részben a városi polgárok szállítottak. A f zéshez szükséges anyag beszállítására városi fuvart vettek igénybe, az árpa díjtalan rlése a városi malom feladata volt. Id vel – a tiltó rendeletek ellenére – bérl k vették kézbe a sörf zést. A városok gazdasági ügyeit szemmel tartó udvari hivatalnokok szemet hunytak e felett, hiszen a városok bevétele a bérl kre kivetett magas taxák révén nem csökkent, de nem helyeselték a városi haszonvételek – így a sörf zés – nemesek általi bérlését, mivel az államtanács szerint, a nemesek olyan számadást nyújtanak be, amilyet akarnak, mert a városok nem merik azt kétségbe vonni. Esztergom sörf zési joga 1727-ben a város vendégfogadójának bérletével egy Pintér József nev váci polgár kezébe került, aki 30 Ft óvadékot kellett letegyen. Komáromban a sörf zés, valamint a bor- és sörmérés már 1750-ben bérl kezében volt. A bérleti díj meglehet sen magas volta miatt 1761-ben a bérl által felmondott sörf z házi bérlet árverésekor a polgárok közül senki sem jelentkezett, mire maga a pozsonyi kamara javasolta, hogy idegennek adják bérbe. 1774-ben a komáromi sörf z k 1200 Ft-os adójának, valamint a f zdét bérl 1021 Ft-os bérleti díjának negyed részét elengedte a bécsi kamara. Mindkét városban a sörmérésb l ered városi jövedelem az 1750-es években volt a legmagasabb, viszont a bormérésé 8-12 százalékkal csökkent. Az osztrák iparpolitika mindég a maga hasznára igyekezett felhasználni a termelés nyújtotta lehet ségeket. Mi sem természetesebb tehát, hogy a bajor mellett európai viszonylatban is élenjáró osztrák söripar t kés képvisel i, az osztrák kormányzat messzemen támogatása mellett, lassan megfojtották a városok kis sörf zdéit. A XIX. század közepén hazai sörgyártásunk nagy hányada Dréher Anton bécsi iparbáró kezébe került. (Dolgozók Lapja, 1977. december 18. sz.)

KOMÁROM MEGYE ÉS A DOHÁNY Hazánk volt talán az utolsó európai állam, ahol ismertté vált a dohányzás és meghonosodott a dohánytermesztés. Ennek a nemzetgazdasági események az id pontja ma is vitás. Csak azt tudjuk bizonyossággal, hogy a törökök révén váltunk a káros dohányzás élvez ivé. A török “duhain” szóból ered a “dohány” szavunk is. A legáltalánosabban ismert hiedelem, hogy Bornemissza Péter – miután mint erdélyi püspök, pipát, dohányt és dohánypalántákat kapott ajándékba a budai pasától – volt a hazai dohánytermesztés megalapozója. Ez az állítást Erdély konstantinápolyi követének az az egykori feljegyzése cáfolja, melyben leírja III. Murad szultánnak 1576-ban Erdélyben járt népes küldöttségét. A dohányzó törököket kuriózumként említi, akiket az erdélyiek nem gy ztek csodálni, a pipázó, füstöt ereget törökök láttán ámulatukba borzadály vegyült. Ha e szemtanú szavainak adunk hitelt, el kell vetnünk a Bornemissza Péter “úttör ” voltába vetett hiedelmet, mert jóval el bb – 1553 és 1556 között – volt Erdélyben, de nem fogadható el Hammer-Purgstalle állítása sem, mely szerint csak 1605-ben került angol tengerészek révén Törökországba a dohány. A dohánynak hazánkba kerülésével kapcsolatban a legelfogadhatóbb az a felvetés, hogy 1658 és 1662 között itt állomásozott török katonaság révén vált ismertté és szokássá a dohányzás. Tény, hogy Apafi Mihály fejedelem 1662-ben már dohányzott, de az 1663. évi háborúban Érsekújváron valami er s török dohánytól rosszul lett, mire “ártalmas voltát megtapasztalván, megutálá és másoktól is tiltá”. adta ki az els dohányzást tiltó rendelkezést. A második ilyen rendeletet 1670-ben a gyulafehérvári országgy lés hozta “a tobáknak megtiltalmazásárul és a ki béhozná annak büntetésér l”. Figyelemre méltó, hogy a tiltó rendelkezések csak a dohány behozatalát és a dohányzást tilalmazták, de a dohánytermesztést nem. Ebb l arra lehet következtetni, hogy abban az id ben ez nálunk nem is volt szokásos. Az 1683. évi segesvári országgy lés volt az els , mely tiltó rendelkezésében a dohánytermesztésre is kitért. Az országgy lések közül az 1689. évi segesvári országgy lés foglalkozott utoljára a dohányzás tilalmával. Ezen országgy lésnek tiltó articulusa nyelvtörténeti szempontból is jelent s, mert ebben bukkan fel el ször a “továk”, “keser f ”, “tabáka” szavak helyett a dohány szó. A dohányzók és a dohánybehozók ill. termel k büntetésének megszüntet je Bethlen Miklós kancellár volt. Az nevéhez f z dik az erdélyi dohány monopolizálása is, vagyis a dohánykereskedést és a dohány “praecemtioját” egy Zoltán nev görög keresked nek adta bérbe. Az ország Erdélyen kívüli részeiben jóval kés bb és csak nagyon lassan terjedt el a dohányzás. A XVIII. század harmincas éveiben sok helyen még nem is ismerték a dohányt. Földesurainknak, akik látva, hogy Erdélyben a dohánytermel k milyen hasznot húznak, szinte er vel kellett rávenni a lakosságot, hogy dohányt ültessen. 1733-ban törvényjavaslat született arról, hogy a lakosság körében mutatkozó ellenszenv miatt a katonaságot kell a dohányültetésre felhasználni. A megyék a dohányültetés ellen nem tiltakoztak, a dohányzást tiltó rendeletek kiadásában azonban szinte versenyre keltek egymással. Komárom megye 1703-tól 1768-ig számos rendeletben súlyos testi fenyítés mellett tiltotta a dohányzást. Esztergom vármegye 1721-ben hozott szigorú rendeletet a dohányzás ellen. A katonákra nem vonatkozott a dohányzási tilalom. A komáromi, esztergomi és a tatai várak számadáskönyveiben is s r n találjuk a nyomát, hogy a kincstár a vár rségek részére az élelemmel együtt a dohányról is gondoskodott. Az osztrák kormányzat a rendek meghallgatása és hozzájárulása nélkül, a felségjogokra támaszkodva, 1702-ben rendeletileg életbe léptette a dohány monopolizálását. Egyidej leg

vállalkozókat is keresett, akik az egész ország dohánykereskedelmét bérbe veszik. Végül 1702 áprilisában egy Flöggel nev komáromi keresked és két bécsi vállalkozó megkötötte a kamarával az erre vonatkozó szerz dést, melyet Lipót szeptember 23-i pátense meger sített. A pátens megjelenése országszerte nagy meglepetést és felháborodást keltett. Az ellenszegülésben élen járt Komárom megye és Komárom városa. Egyszer en megtagadták a pátens kihirdetését, s t Komárom városa odáig ment, hogy még a dohány termesztését is megtiltotta. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca oldotta fel az ellentéteket. Az 1715. évi országgy lés pedig kimondotta a szabad kereskedelmet és megszüntette a monopóliumot. A dohánytermesztés, feldolgozás és árusítás csak 1851-ben vált újra állami monopóliummá. Ekkor már megyénk területén meglehet sen elterjedt a dohánytermelés, de a talaj és az éghajlati viszonyok folytán ma sem tartozunk a jelent sebb dohánytermel területek közé. A jelenlegi hat dohányterm körzet közül Fejér, Gy r-Sopron, Veszprém és a dohány egyáltalán nem termel Vas megyével megyénk alkotja az ötödik körzetet. Komárom megye 17,8q/ha termésátlagával a körzeten belül a második helyen áll, megel zve Gy r-Sopron megyét (14,4) és Veszprém megyét (8,3). A megyében termelt dohányfajták közül a “Kerti” és a “Hevesi” típus a domináló. (Dolgozók Lapja, 1978. január 22. szám, 7. old.) MÉHÉSZKEDÉS A XVIII. SZÁZADBAN A méhészkedés már jóval a XVIII. század el tt elterjedt volt megyénkben. Nem csak a méz miatt, melyre ételédesít ként minden háztartásban szükség volt, hanem a viasz miatt is, mely világítási célokat szolgált magánházakban és templomokban egyaránt. Ez utóbbiak szertartásainak küls pompája miatt sok viaszgyertyára volt szükség és így érthet , hogy els sorban az érsekség és az esztergomi káptalan birtokain szinte nagyüzemszer méhészeteket létesítettek. A prímási uradalom számadáskönyvei szerint a méhészetekben foglalkoztatottak, cselédek bére a XVIII. században messze alatta maradt az öregbéresek, a bels kocsisok, juhászok bérének, csupán a szolgálók és a cs szök fizetését el zte meg. A méhészek, szemben a béresekkel, nem részesültek sem kukorica- vagy kenderföld, szi vagy tavaszi vetés, sem jószágteleltetés, borjú vagy üsz juttatásban. Ezek helyett közvetlenül felhasználható élelmiszereket, húst, vajat, lisztet vagy teljes ellátást kaptak. Az uradalmak mellett azonban számos család, f leg erdészek, tanítók és parasztok is méhészkedtek a maguk hasznára. Abban az id ben egy lefojtásra szánt méhcsalád ára átlagban 8 forint volt. Ugyanakkor egyéves borjúért vagy egy sz rért csupán 6 forintot kértek. A méhészkedés elterjedettsége – a kor szellemének megfelel en – számos babonás hiedelmet is szült, melyek egyes községekben még fél évszázaddal ezel tt is “szaktudásnak” számítottak. A méhcsípés megel zésére szolgáló szerként ajánlották pl. azt, hogy szétmorzsolt méhherékkel kell az arcot bekenni. Tata és Esztergom környékén erre az esetre az arcnak és a hajnak vizelettel vagy sós vízzel való megmosását alkalmazták. A csípés kezelésére javasolt szer a borecet volt, de ajánlották a fullánk kihúzása után a méh szétdörzsölését a csípés helyén. A méhek teleltetésével kapcsolatban azt tartották, hogy télire is ott maradjanak, ahol nyáron álltak, a röplyukak csak könnyen, valami kis gazzal legyenek betömve és akik a “méhekkel

dajkálkodnak”, télen is gyakran vizsgálják felül a méhest, nehogy egerek, güzük, pókok kárt tegyenek benne. Méhész szokás volt, hogy a tavaszi kibocsájtás napján a gazdának (méhésznek) nem szabad a házból, esetleg a méhesb l kimennie, ott is kell aludjon, mert ha nem ezt teszi, vagy e napon valamit kiadnak a házból, egész évre elpártol t lük a szerencse, elhullanak a méhek, vagy nagyon gyenge lesz a hozam. Egy fennmaradt formula szerint a méhész tavasszal e szavakkal “keltette” és engedte szabadon a méheket: “Hallod-e, tolvajságra ne vetemeggyetek, a másét ne bántsátok… a’ Mez nek édes virágaival éllyetek, hanem tsak ugyan öt virágnak neme tilalmas t letek, 1.-ször Két nemes virág a’ Búzáé és a’ Sz ll jé. 2.-szor Három nemtelen, a’ Komotsinyé, Kákáé, Nádé.” A télire való “el quartényoláskor” pedig e szavakat intézte a kirepül nyílások elzárásakor a méhekhez: “Ímé a’ Ti nyugvástoknak ideje eljött, azért néktek azt parancsolom, hogy a’ Ti nyári keresménytekkel ne éllyetek, hanem azzal a’ mivel a’ többi férgek élnek a’ lehelettel.” Középkori eredet ek voltak a méháldások (Adiuratio apum, Bienensegen), melyeket még a XIX. század végén is áhítattal elmormolt a méhész, mikor kibocsájtotta méheit, illetve amikor a teleltetés megkezd dött. Méhbetegségek gyógyszereként az ínséges esztend kben a méhek táplálására, a rosszul gy jt családok serkentésére gyakran használták a bort és a pálinkát. Ma már méhészeink e szokásokat elvetették, a bort és a pálinkát sem adják gyógyszerül méheiknek – inkább maguk iszogatják, csendben figyelve kis “jószágaiknak” a kaptárak körüli sürgöl dését. (Dolgozók Lapja, 1975. június 21. szám, 4. old.)

A LEGÉNYCÉHEK Az egyféle mesterséget z iparosok érdekvédelmi társulásaival – a céhekkel – kapcsolatban számos tanulmány áll a m vel déstörténetünk iránt érdekl d k rendelkezésére, így ezek célja, m ködése meglehet sen közismert. Annál kevéssé ismert azonban az ún. legénycéhek szervezete, melyre vonatkozó legrégibb iratunk megyénk hajdani területér l, Somorjáról (Somorin) származik. A legénycéhek nem csak az iparos-, de a gazdaifjúság körében is írott vagy hagyományos alapszabályok szerint m ködött, földm ves ifjakat tömörít társulatok voltak. Hazánkban való elterjedésük, az eddig napvilágra került adatok alapján, megyénkb l indult ki. A felföldi- és erdélyi bánya- valamint mez városokból származó kapcsolatosa emlékek jóval kés bbi eredet ek. A “legénycéh” elnevezés mellett, vidékenként váltakozva, “legénykompánia”, “legénykoszorú” és “legényegyesület” néven voltak ismeretesek. Szervezeti mintájuk a középkori iparoscéhek szabályzata volt, tevékenységükben azonban sok eltérés mutatható ki. Abban azonban megegyeztek, hogy a városi közigazgatás és az egyházak szigorú ellen rzése alatt álltak, ennek következtében bels szervezeti rendjük er sen kötött és hierarchikus volt. A somorjai legénykompánia 1706-ban egy régebbi szabályzatból átmásolt törvénykönyvéb l tudjuk, hogy a szervezet élén a legénybíró állt, aki a legfiatalabb legényt szokta megbízni a tagok összehívásával és a Törvénykönyvben meghatározott szabályok szerint bíráskodott. rizte a legénycég jelvényeit: a ládát, az abban elhelyezett Törvénykönyvet, a hadnagyok kalpagjait, a buzogányait és a legényöveket. M ködésében két hadnagy támogatta. A társaság

borát a bormester, pénzét a kulcsár kezelte. A bíró által kiszabott büntetés végrehajtója a botos volt. A legénycéh tagja csak olyan ifjú lehetett, aki bizonyos követelményeknek megfelelt és ennek alapján a helyi rítus szerint felavatták. Az el írt követelmények els sorban a munkával voltak kapcsolatosak: jól kellett tudnia kaszálni, ki kellett tudja kalapálni és megfenni a kaszát, megrakni a szekeret stb. Egyes helyeken erejét és ügyességét is próbára tették. Ha kiállta a próbákat, szüleit l pénzt kért és elment a kocsmába, ahol a legények ez alkalommal összejöttek. El ször kizavarták, majd mikor újra visszajött és ill kopogás után belépett az ivóba, engedélyt kért a bírótól, hogy megfizesse a “legénysorba lépést” és “keresztapát” választhasson az id sebb legények közül. Ha az engedélyt megkapta, a már napokkal el bb felkért “keresztapa” az asztalhoz vezette, ahol a bíró az alkalomhoz ill beszéddel köszöntötte. Ezt követ en a keresztapa tisztét betölt legény egy pohár bort öntött a felvételt kér fejére, a bíró pedig kijelentette, hogy teljesjogú legénnyé fogadja. Sziget- és csallóközi szokás volt, hogy borral való leöntés után minden legénnyel kart karba öltve innia kellett egy pohár bort. E vidéken az avatás rendszerint aprószentek napján (dec. 28.) történt. A felavatott legénynek joga volt dohányozni, kocsmába, fonóba járni, a lányos házakat meglátogatni, a leányt táncba vinni. Magatartására a bíró ügyelt, s ha a helyi erkölcsi szokásokat átlépte, szigorú büntetésben részesítette. Az iparos céhek közül csak a nagyobb létszámúak hoztak létre legénycéheket. Ezek az atyamester és a legények által választott dékán irányítása alatt álltak. A felszabadult inas legénnyé avatása magasabb követelmények teljesítéséhez volt kötve, mint a gazda-legény céheknél és mókás szertartásokkal f szerezett ceremóniákkal járt. A legénycéhek a középkori közéletben jelent s szerepet vittek, ez azonban a kapitalizálódás során egyre csökkent és feladatkörüket a XIX. század vége felé átvették az egyházak, kés bb a politikai szervezetek által létrehozott egyletek és egyesületek. (Dolgozók Lapja, 1983.)

LESZ BÁNHIDÁN BANYI JÁNOS UTCA? A Hazafias Népfront Országos Tanácsának konferenciája, melyet az elmúlt évben Kecskeméten hívott össze, az volt a célja, hogy megvizsgálja: eleget tett-e a Hazafias Népfront Honismereti Bizottsága (melybe 1972-ben az Országos Helytörténeti Bizottság is beolvadt) azoknak a feladatoknak, melyeket az MSZMP Központi Bizottságának 1974 márciusában hozott közm vel dési határozata rótt reá. A határozat ugyanis – a Hazafias Népfront e téren kezdett l fogva kifejtett eredményes munkájának elismerése mellett – fokozott érték feladatává tette az intenzív helytörténet-kutatást. A határozat szavait idézve. “… juttassa el a tömegekhez népünk és az emberiség múltjának és jelenének haladó szellemi értékeit…” A Hazafias Népfront Országos Tanácsának Titkársága, átérezve a reá hárult feladat fontosságát, a honismereti mozgalomban érdekelt szervek képvisel it is bevonta az Országos Elnökség Honismereti Bizottságába, mely összefogójává vált a különböz tömegszervezetekben, a tudományos és közm vel dési intézményekben folyó kutató és gy jt munkának.

A Magyar Nemzet, mint a Hazafias Népfront hivatalos lapja, maradéktalanul és eredményesen szolgálja minden téren, így ezen a téren is a népfront célkit zéseit, munkáját. Teszi ezt minden rovatában, még a szépirodalmi rovatban is. Legutóbb akkor gy z dtem meg róla, amikor a szeptember 4-i számban elolvastam Baráth Lajosnak “János mester” cím novelláját. Közel két évtizede foglalkozom Komárom megyei helytörténet-kutatással. Több mint tíz évvel ezel tt Mohl Adolf: Tata plébánia története, Gy r, 1909. c. munkájának 60. lapján találkoztam el ször a Baráth-novella h sének, Banyi Jánosnak nevével, akir l csak annyit sikerült megtudnom, hogy a török hódoltság után Bánhida (ma Tatabánya II. kerülete) els “iskolamestere”, tanítója volt. Bánhidát 1683-ban a törökök teljesen elpusztították. 1710 után kezdett újratelepülni. A visszaszivárgó és az új lakosság üszkös romok között, gazlepte földeken, verejtékes munkával harcolt megélhetéséért. Talán még rosszabb körülmények között, mint mi a felszabadulás után. Az Esterházyaknak elég gondjuk volt Tatával, Bajjal, Agostyánnal, magukra hagyták a bánhidaiakat, akik, ha vagyonban nem is, de lélekszámban annál jobban gyarapodtak. Egyre több lett a munkára még nem fogható gyermekek száma, akik mint a mez k virágai, vadon n ttek. Ekkor, 1714-ben, jelent meg az alakuló községben Banyi János. Maga köré gy jtötte a gyermekeket, oktatta, tanította ket a hivatásos pedagógusok lelkesedésével. Munkáját a maguk megélhetését is csak alig-alig biztosító szül k nem tudták anyagilag honorálni, hát fizikai erejét is belevetette a “honépít ” munkába. Apja falusi kovács volt, így is értett valamit a kovácsmesterséghez. A romos pincében, mely lakásául szolgált, kovácsm helyt nyitott. Délel tt vasszorgalommal javítgatta a telepesek primitív földm vel szerszámait, délután az írásvetésre oktatta a gyermekeket. Ennyit tudtam meg róla, de azt hiszem ez is elég, hogy kiérdemelten tiszteljük, becsüljük a kovácsmester-pedagógust, aki méltó példaképe korunk új világot teremt pedagógusainak. Megkíséreltem már tíz év el tt is felhívni rá az illetékesek figyelmét, hogy utcát kellene róla Tatabánya II. kerületében elnevezni, de az általam felkutatott adatok, úgy látszik nem voltak elegend k. Baráth Lajos, aki elbeszéléseiben, regényeiben mindég a dolgos, elnyomott, szegény nép sorsáról hiteles történeti tények alapján ír, szerencsésebb kutató volt mint én. Jóval többet tudott meg róla, s amit megtudott, fel is dolgozta ízes magyarsággal megírt novellájában. Adatai hitelesek. Banyi János valóban élt, valóban fizikai munkával kereste kenyerét, hogy tanítói hivatását teljesíthesse. Baráth Lajos, aki munkáiban szenvedélyesen kutatja a múlt és a jelen “névtelen” h seinek sorsát – elhatározta, hogy regényt ír róla. Neki is látott a munkának, s bár nálam sokkal többet megtudott Banyiról, a “nemzet napszámosáról”, bizonyára hálás lenne, ha e sorok olvasói közül akadnának, akik segítenék a további kutatását. E munkából kivehetné részét Komárom megye pedagógus gárdája is. A kutatás folytatását a bevezet szavakban vázolt célkit zések alapján a honismereti körök is felkarolhatnák. Mindett l függetlenül: a Baráth Lajos által is meger sített, s t kib vített adatok is elenged k ahhoz, hogy a Tatabányai Városi Tanács V.B. utcát nevezzen el Banyi Jánosról, aki egy személyben volt a fizikai dolgozók és a pedagógusok példaképe. Karolja fel az ügyet a Hazafias Népfront Komárom megyei szervezete is! (Magyar Nemzet, 1977. szeptember 30. sz.) A fent idézett cikknek eredményeként Dr. Ravasz Éva városi V.B. elnök-helyettes felkarolta az ügyet és néhány hónap múlva utcát neveztek el Banyi Jánosról. Ezzel kapcsolatos az alábbi kis híradás:

ÚJ UTCANÉV BÁNHIDÁN Bánhidát, mely most Tatabánya második kerülete, 1683-ban a törökök teljesen elpusztították és csak 1710 után kezdett újra benépesedni. A lakosság elt ntette az üszkös romokat, újjáteremtette a községet. Nehéz munka várt rájuk. Vagyonban alig, lélekszámban viszont annál jobban gyarapodtak: mind több gyermek született. Ekkor, 1714-ben lett Bánhidán Banyi János iskolamester. Maga köré gy jtötte a gyerekeket és a hivatásos pedagógus lelkesedésével tanította ket. A tanításon kívül részt vett a falu felvirágoztatásában. Apja kovács volt, így is értett valamit e mesterséghez. A lakásául szolgáló romos pincében kovácsm helyt nyitott. Délel tt a falusiak földm vel szerszámait javítgatta, délután pedig bet vetésre tanította a gyerekeket. Munkájáért nem kapott hivatalos elismerést. Húsz év múlva, 1734-ben mégis lett az els bánhidai iskola “fizetett mestere”. A nemrég el került életrajzi adatai arra indították a városi tanácsot, hogy a második kerületben utcát nevezzen el róla. Rövidesen emléktábla is megörökíti majd e lelkes pedagógus emlékét. (Köznevelés, 1977. december 23-i szám, 7. lap)

NEMZETKÖZI FAZEKASSZIMPOZION Tatai korsók a bemutatott képanyagban Els ízben rendeztek nemzetközi fazekasszimpoziont szocialista országban. Romániában, Sibiu-Nagyszebenben számos ország hatvan tudós kutatója gy lt össze és mintegy negyven el adást tartott, hallgatott meg. A központi téma a fekete edény problematikája volt. Az osztrák Hammel a grafitos fekete edény készítésének technológiájáról, történetér l adott képet. Ezt az agyagedényt nálunk “bécsi fazék” néven szokták emlegetni. Hammel több mint 3000 mesterjegyet gy jtött össze és a Passau melletti Fanerzellben – melynek egyben a polgármestere is – 1981-ben egy fazekasmúzeum megnyitását tervezi. El adásához kapcsolódott Kresz Mária kandidátusnak – hazánk kiváló kerámiatudósának – el adása, melynek bevezet jében hiányolta, hogy a résztvev k nem idézték Szabadfalvy József alapvet tanulmányait a fekete kerámia kérdésér l, holott azok német nyelven jelentek meg és igen sok, máig vitatott kérdést megvilágítanak. A nagy érdekl dést keltett el adásban szólt a fekete kerámia és a “korsós” mesterség magyarországi szoros összefonódottságáról, a Kárpát-medence korsótípusairól, rámutatva arra a nagy hasonlatosságra, amely a délnyugat-dunántúli vizeskorsók (pl.: a “kebelei-korsó”) és a székely csíkmadarasi korsók között fennáll. A bemutatott képanyagban a tatai korsók is szerepeltek: egy jellegzetes csörg s határi korsó, a Csiszár-m hely darabja és egy azonos formájú fekete korsó, ugyancsak csörg s típus. (Tatán is észült valamikor fekete korsó, melyr l R. Townson híres angol utazó is nagy dicsérettel emlékezett meg 1793-ban megjelent útirajzában.) A magyar kerámiát bemutató el adásban, majd a résztvev k számára rendezett kirándulások során a romániai fazekastechnológiák ismertetését célzó öt fazekasház megtekintésekor rámutatott a bánáti központban és a dunántúli fazekasm helyben készült termékek közötti hasonlóságra, mely a technológia és formakincs tekintetében egyaránt fennáll. Következtetésként felvetette annak lehet ségét, hogy e rokonság észak-dunántúli telepeseknek tulajdonítható.

Dr. Kresz Mária szereplése a szimpozionon meger sítette azt az el kel pozíciót, amit hazánk kerámiaszakért i e szakterületen évtizedek óta betöltenek. (Dolgozók Lapja, 1980. június 28-i szám)

HAJDANI T KÉSEK KOMÁROMBAN ÉS ESZTERGOMBAN Hazánkban a pénzkölcsön a XI. és XII. században igen kis szerepet játszott. Maga a pénz is nagyon ritka volt, mert fejletlenek voltak azok az igények, amelyek indokolttá tették volna a kölcsönfelvételt. Az urak fény zése a kezdeteinél tartott, a parasztok több ipari szükségletüket saját munkájukkal elégítették ki. A létrejött kölcsönök is aránylag kis összeg ek voltak. Egy XII. századi oklevélb l tudjuk, hogy II. Géza király 20 márka ezüstöt kért kölcsön a pannonhalmi apáttól. Az apát csak úgy volt képes a kért összeget folyósítani, hogy egy birtokát 20 márkáért eladta. Ebben az id ben a kamatláb igen alacsony volt, ezért gyakran nem is számolták fel. Az I. esztergomi zsinat határozatainak 58. pontja a papoknak határozottan megtiltotta, hogy kamatra adjanak kölcsönt. A kölcsönök visszafizetése – éppen a pénzsz ke miatt – ritkán történt pénzzel, az adósok többnyire természetben, földdel, állatokkal törlesztették adósságukat. A XIII. században a zálogbirtok kölcsönöknél a hitelez nem egyszer a zálogul lekötött birtok jövedelmének 50-80 százalékát követelte magának. Ez tette szokássá az uzsorakamatokat. A kölcsöntörlesztés és kamat birtokban való lerovása azt jelentette, hogy a zálogul vagy törlesztésül kapott birtok (annak jövedelme) jóval túlhaladta a kölcsön értékét. Komáromban IV. Géza idején az egész várbirtokot Hanuk bérelte zálogbirtokként. Tanúsítják ezt a IV. Béla és V. István pénzein szerepl héber feliratok is. A Hanuk családtól a kincstár csak a XIII. században, a század végén szabadult meg, akkor sz ntek meg “kamarabérl k” lenni. Ekkor kezdett a német t ke jelentkezni az országban. Walter, budai bíró és kamarabérl a királytól 800 márka (150kg ezüst) fejében az addig Hanukék kezében lév komáromi várbirtok bérletét magának szerezte meg. Ez volt abban az id ben a legmagasabb uzsorakamat, amely zálogbirtokkal volt kapcsolatos. Említettük, hogy már a XIII. század elején a szokásos t kehaszon, a kamat, igen magas volt. Az ingóságokra nyújtott kölcsönnél a kamatláb – 1251-ben kelt oklevelek tanúsága szerint – az évi 170 százalékot is elérte. Esztergomban a XIII. században több olasz t kés t nt fel, akik polgárjogot is szereztek maguknak. Így a velencei származású Archinus kamarabérl , egyben Esztergom bírája és az ugyancsak Velencéb l származó Pinguis (Kövér) Tamás, aki az 1200-as évek vége felé Esztergom leggazdagabb polgára volt. Ez utóbbi, kapzsiságból olyan merész üzleti vállalkozásba kezdett, hogy végül tönkrement. Tartozásai fejében négy esztergomi házát is át kellett engednie a káptalannak, csak a sz l i maradtak meg. Kortársa volt az ugyancsak dúsgazdag olasz: Godynus. A XIV. században lépett színre a Chraczer család. Chraczer Craterius már 1350-ben a budaesztergomi kamara bérl je volt. Ugyanakkor egy másik olasz – Hambacto – az esztergomi érsek jövedelmeit bérelte, de egyúttal pápai adószed ként is m ködött. A behajtott adót beszolgáltatta a pápai jövedelmeket bérl olaszországi t késnek, a Peruzzi- és Spini-háznak, megtartva magának “költségei fedezésére” a behajtott összeg 10 százalékát. Halála után fiai eladták magyarországi birtokaikat és Bécsben telepedtek meg. E néhány példából is láthatjuk, hogy hazánk kezdeti századaiban külföldi volt a t ke. Itteni akkumulációja a külföldet szolgálta. A t kések legtöbbje – miután jól megszedte magát –

visszatért hazájukba, hogy helyet adjon másoknak. Magyarország ekkor a külföldi t kének csupán haszonszerzési vadászterülete volt. Az árutermelés fejl dése a t kefelhalmozás lehet ségeit ugyan megteremtette, de a t ke, amely az így adódott lehet ségeket kiaknázhatta volna, hiányzott. Külföldr l kellett importálni, ez pedig azt eredményezte, hogy a belföldi t kefelhalmozás els sorban a külföldi t ke fejl dését szolgálta. Így ment századokon keresztül, amíg végre – az államosítások révén – maga az állam vette kezébe a kölcsönök folyósítását, a termelés kézbevétele által a t ke feletti egyeduralmat. (Dolgozók Lapja, 1982. november 20-i szám)

KOMÁROM MEGYE ÉS AZ ÜZEMPSZICHOLÓGIA Az ország nagyobb üzemei után, Komárom megyében el ször Nyergesújfalu VISCOSA gyára alkalmazott els ízben üzempszichológust, Frendl Gézáné személyében. Elhatároztam, hogy a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Szakszervezeti Bizottságának tagjait, f leg Kaszás és Szám elvtársakat ráveszem, hogy Tatabányán is alkalmazzák a bányáknál az üzempszichológiát. Nehezen hajlottak rá. Hogy meggy zzem ket ennek hasznáról és szükségességér l, egy kis brossurát készítettem “A munkalélektan” címmel. A Tröszt egyik agilis mérnöke, Roznai István, akkor jött haza Párizsból, ahol egy munkalélektani konferencián vett részt. A Népház könyvtárában ilyen tárgyú munkák után kutatott, mire a könyvtárosok felhívták figyelmét, hogy a Trösztbizottság készül e dolgozatom kiadására. Roznai felvette velem a kapcsolatot, elkérte kéziratomat és együtt fogtunk hozzá a szervezéshez. Dr. Perczel József, az ismert pszichológus, aki egyetemi társam volt és ez id ben az ország legmodernebb munkalélektani laboratóriumának volt a megszervez je és vezet je, megígérte támogatását. Roznai mérnök úr a TIT-tel is felvette az érintkezést, onnan is ígéretek támogatást. Közben Roznai István egy trösztbizottsági gy lésen – állítólag – egy olyan kijelentést tett, hogy elveszítette illetékesek jóindulatát, az én személyen közrem ködését – mivel mint politikai elítélt kerültem a törvénysért Rákosi-rendszer idején a tatabányai XIV-es aknába – is kifogásolták egyesek. Így dugába d lt a munkalélektani csoport megalakulása és a kis dolgozatom kiadása is. (A kézirat a Népházban m köd Bányász Könyvtárban megtalálható.) Pedig el z leg lelkes propagandánk hatására már majdnem célt értünk. A “Dolgozók Lapja” is támogatta törekvésünket, az 1965. november 26i számában leközölte pl. az alábbi cikkemet is: JEGYZETEK A MUNKAÉLEKTANRÓL Tatabányai tervek és lehet ségek A francia forradalom idején, a XVIII. században, a francia materialisták által megformált természettudomány foglalkozott el ször módszeresen a munka kérdésével. Az enciklopédisták ilyen irányú vizsgálódásaival vette kezdetét a munka, a munkafolyamatok és az ember kapcsolatának vizsgálata. Az eredményekre felfigyeltek a kizsákmányoló kapitalisták, akik a munka termelékenységének fokozására kívánták felhasználni ezeket. Így született meg a taylorizmus, majd a bedeaux-rendszer, mely a dolgozó embert igyekezett hozzáidomítani a gépekhez és a

szép célokkal indult munkalélektant a dolgozók fokozódó kizsákmányolásának eszközévé tette. Marx az els k között vette észre az ebben rejl veszélyt. “A tudomány és a munka összekapcsolásával igyekszik a modern nagyipar olyan rendszert teremteni, ami kiküszöböli az egyéni képességeket és a bonyolult munkafolyamatokat gépies mozdulatokká változtatja” – idézi Andre Ure-t. A munkásság szervezeteinek és a szociális érzés szakemberek munkája eredményeként új fordulatot vett ekkor a munka-kutatás, amely nem a gépb l, hanem az emberb l indult ki. Azt kezdte kutatni, hogyan alakítható ki a legtökéletesebb harmónia a dolgozó ember és a munkafolyamat között. Olyan munkamódokat igyekeztek kikísérletezni, melyek egyaránt szolgálják a teljesítmény fokozását és a dolgozó ember szervezetének, egészségének védelmét. A szocialista államok élen járnak a munkalélektan ilyen irányú fejlesztésében. A Moszkvai Munkakutató Intézet kísérleteit az egész világon figyelemmel kísérik. Hazánkban is egyre több nagyüzemben m ködnek üzempszichológusok, akik a helyes pálya- és munkakörválasztás, a legoptimálisabb munkahelyek létesítése és a legcélszer bb szerszámok, munkamódok alkalmazása terén segítségére vannak az üzemeknek és a dolgozóknak egyaránt. A munkalélektan kutatói az idén Párizsban rendezték meg szokásos kongresszusukat. E kongresszusra a Tatabányai Szénbányászati Tröszt is kiküldte egy mérnökét, aki most azon fáradozik, hogy Tatabányán is minél ismertebbé és népszer bbé tegye e praktikus tudományt. E célból egy tudományos kört szándékoznak alapítani, melynek tagjai orvosok, pedagógusok, m szaki szakemberek els sorban a nehéz fizikai munkával járó bányamunkáknál igyekeznek felhasználni a munkalélektan eddig elért eredményeit. (Dolgozók Lapja, 1965. november 26-i szám) A már említett okok, egyesek maradisága, rosszindulata és elfogultsága miatt ismét ellaposodott a kérdés, míg 1970. július 3-án – ugyancsak a Dolgozók Lapjában – melynek f szerkeszt je Kappel Emil és a nagyszer szerkeszt gárda (Dr. Gyenes László, Gombköt Gábor, Viktor Zoltánné, Havasházi László) igen értékes munkával támogattak minden hasznos, közérdek megmozdulást, ismét leközölték egy ilyen tárgyú cikkemet “Szociológus a bányában” címmel. Eredmény: a bányánál semmi, de a Komárom megyei Épít ipari Vállalat, a KOMÉP és a megye alkalmazott egy-egy munkalélektan szakembert. (Az utóbbi helyen csak képesség- illetve pályaalkalmassági vizsgálatokat csináltak szép eredménnyel és Freundl Gézáné szaktudásának felhasználásával.) Már elköltöztem Tatabányáról, mikor 1971-ben úgy nézett ki, hogy most már lehetne valamit csinálni a munkalélektani csoport létrehozása érdekében, ismét közölte egy idevágó, e célt szolgáló cikkemet a Dolgozók Lapja: “Kell-e üzempszichológus?” Korunkban – méltán – piedesztálra emelt cselekmény a munka, melyet a szocialista társadalmakban szakemberek tömege kísér állandó figyelemmel a dolgozók és maga a munkafolyamat érdekében, technikai, egészségügyi, közgazdasági, szociológiai és újabban pszichológiai szempontból. A ma lélektanának legörvendetesebb jellegzetessége, hogy kilépett a spekulatív b vkörb l, gyakorlatias lett és így a munka és a munkavégz viszonyának megfigyelésére, annak megjavítására alkalmassá vált. Így alakult ki a munkalélektan, korunk egyre fejlettebbé váló tudománya.

A szocialista államokban a jól felszerelt központi intézetek mellett egyre több iparágban és üzemben fejtenek ki jóhatású m ködést az üzempszichológusok. Megyénkben a Viscosa gyár alkalmazott el ször munkapszichológust Freundl Gézáné személyében 1966-ban. Lapunk már 1965 novemberében is szóvá tette a munkalélektan fontosságát, a nagyobb üzemekben az üzempszichológus alkalmazásának szükségességét és örömmel számolt be arról, hogy a Tatabányai Szénbányák Vállalat kebelében egy munkalélektani kör van alakulóban. Sajnos a kör megalakulásából nem lett semmi. Nagyüzemekben olyan gazdag megyénk területen így ma is csak a Viscosa gyárban és néhány hónapja a KOMÉP Vállalatnál m ködik üzempszichológus. A Megyei Tanács által kezdeményezett pályaválasztási tanácsadó csoport áldásos és hézagpótló munkát végez, de feltétlenül szükséges lenne, hogy a nagyüzemek, els sorban a sok-sok ezer embert foglalkoztató bányavállalatok, termelékenységük és dolgozóik érdekében felhasználnák a munkalélektan adta segítséget. Ez nemcsak az egyes embereknek, a dolgozóknak, de magának a népgazdaságnak is javára válna. E cikk is süket fülekre talált 1973-ig a bányáknál…

ÉRDEKESSÉGEK MEGYÉNK MÚLTJÁBÓL Érdemes felfigyelni rá… Megyénk történetét böngészve számos, kultúrtörténeti szempontból is érdekes tényre bukkanunk. Kevesen tudják és érdemes felfigyelni rá: - az ország els vendégfogadója 1279-ben Esztergomban, a Kis-Duna partján, a mai Fürd Szálló környékén létesült. Egy régi kiváltságlevél “Calvus (Kopasz) Pétör albergátor mestert” nevezi meg a fogadó tulajdonosaként. - Regiomontanus és Ilkus Márton Esztergomban készítették el a világ els tangenstáblázatát. - a viasz- és faggyú-gyertyáknak hazánkban történt alkalmazásáról a legrégibb adatunk 1627-b l származik, mégpedig egy Komárom megyei jegyz könyvben található fel. A nagymegyeri boszorkányper során kihallgatott Inanj András vallomásában olvassuk: “… estve giertia giuitat kor…” - földünk legb vebb viz folyójának, az Amazonasnak vidékét els nek az 1694-ben Komáromban született Brentánó Károly kutatta át, írta le és térképezte fel. - az els magyar biztosító társaság 1807-ben Komáromban alakult meg Csepy Zsigmond kezdeményezésére. - Gáti Béla, az ABC hangjainak els lefényképez je, a távíróvezetéken való telefonálás megvalósítója Ácson született 1873-ban. - Bláthy Ottó, az árammér nek, az elektromos vezeték biztosítójának, a váltakozó áramú transzformátornak feltalálója tatai születés . - a budapesti Keleti Pályaudvar m vészi homlokzatának figuráit egy mogyorósbányai bányászfiúból lett szobrász – Bezerédi Gyula – készítette 1883-ban. Operaházunkat is több szobra díszíti. - hazánkban az els botgyárat Esztergomban alapították 1842-ben az Oltósy testvérek. Sétapálcáik, eserny nyeleik egész Európában, s t Amerikában is ismertek voltak.

Sok-sok ilyen kultúrtörténeti apróságot bányászhatunk el a megye történetéb l. Az ízelít ül adott néhány példa mellett, befejezésül még csak azt említjük meg, hogy megyénkben élt a világ egyetlen olyan lova, mely doktori diplomával rendelkezett. Sándor Móric, volt bajnai földbirtokos ugyanis “Tatár” nev kedvenc lovának egy anyagi nehézségekkel küzd német egyetemt l doktori diplomát vásárolt. A “Herr Tatár” névre kiállított diploma Tatár jászla felett függött. (Dolgozók Lapja, 1978. augusztus 12-i szám)

EGY ÉRTÉKES FORRÁSKIADVÁNYRÓL Megjelent az MTA M vészettörténeti Kutató Csoportjának gondozásában Dr. Gyéressy Béla felbecsülhetetlen érték forrásmunkájának, a “Documenta artis paulinorum”-nak harmadik vaskos kötete, melynek sok Komárom megyei vonatkozása is van. A Pilisszentlélekkel kapcsolatos okiratokból pl. világos képet alkothatunk a XIII. század Bened-völgye birtokviszonyairól az ott folyt üveggyártásról, melyet 1713-ban Hutás András, korának ismert, sajnos ma már elfelejtett üvegkészít je lendített ismét fel. Megmagyarázza és oklevelekkel támasztja alá Klastrompuszta és Pilisszentkereszt nevének alakulását és változásait. Kutatásai szerint a Sancta Crux patrocinium magyar megfelel je a középkorban Keresztúr volt. A török uralom alatt minden él hagyomány megsz nt a környéken, így a XVIII. században csak a latin írásos emlékekb l tudták lefordítani a hely nevét és így honosodott meg a Szentkereszt név. Sok érdekes adatot szolgáltat magáról a Pilis-hegységr l, mellyel kapcsolatban kit nik, hogy még a XV. és XVI. században is “Insula Pilis”-nek, azaz Pilis szigetének nevezték. De b séges adatot halmoz fel Esztergom, Komárom, Dömös és Tata történetét illet en is. A minden dicséretet megérdeml munka egyetlen szépséghibája, hogy az iránta való nagy érdekl dés ellenére, viszonylag kis példányszámban jelent meg. (Dolgozók Lapja, 1979. február 1-i szám)

A SZLOVÁK NEMZETISÉG MEGBECSÜLÉSE

Nemzetiségeink készülnek a most novemberben megrendezésre kerül VI. kongresszusukra. Szerte az országban egymást érik a küldöttválasztott gy lések. Legutóbb a Komárom megyei szlovák nemzetiség ek Tatabányán tartották meg küldöttválasztó gy lésüket, amely után a bánhidai és vértessz l si ifjúság nívós el adást rendezett a Puskin M vel dési Otthonban, melynek nagytermét zsúfolásig megtöltötte a közönség. A gy lésen és az el adásokon a megyei párt- és Hazafias Népfront vezet ségén kívül két országgy lési képvisel is megjelent. A szlovák nemzetiség ek választott képvisel i elismeréssel szóltak arról a messzemen anyagi és erkölcsi támogatásról, amelyben kormányzatunk és a megye vezet sége részesíti a szlovák lakosságot. Joggal érezhetik k is magukat az ország gazdáinak. A megyeszékhely és a községek tanácselnökei szívesen meghallgatják és elintézik a szlovák anyanyelv ek szlovák

nyelven el adott kérelmeit. Az országban több mint 2500 nemzetiségi küldött foglal helyet a képvisel testületekben, a parlamentben tizenhatan képviselik a nemzetiségiek érdekeit. A szlovákoknak az országban 22 olyan tánccsoportjuk, 14 zenekaruk és hat színjátszóegyüttesük m ködik, melyek a különféle vetélked kön jelent s eredményeket értek el. Különösen kedvez a szlovák lakosság helyzete Komárom megyében, ahol 1973-tól húszról negyvenre emelkedett a szlovák óvodák száma, az általános iskolákban szlovákul tanulók létszáma ezen id szak alatt 1080-nal n tt. Vértessz l s községi tanácsának 25 választott tagja közül 12 szlovák nemzetiség , az általános iskolásoknak pedig 80 százaléka tanul szlovákul. Az általános iskola tantestülete sokat tesz a gazdasági és kulturális szempontból egyaránt rohamosan fejl d község kultúrálódása érdekében. A községr l készül monográfia anyagának összegy jtésében a tanácselnökön kívül többen tevékenykednek. A tatai Kuny Domokos Múzeum, a Békés, Csanád és Borsod megyei múzeumokhoz hasonlóan, a volt Miklós-malomban, a megyei nemzetiségek történetét és anyagi kultúráját ismertet állandó kiállítást tart fenn. Tardos és Bokod községekben, valamint a megye legfiatalabb városában, Oroszlányban is jól szervezett és irányított szlovák kultúrkörök m ködnek. A nemzetiségi állampolgároknak nyújtott támogatásra mi sem jellemz bb, mint az, hogy a megye 12 színjátszó csoportja közül nyolc nemzetiségi. (Magyar Nemzet, 1978. október 8-i szám)

TATABÁNYAIAK LÁTOGATÁSA NÉPRAJZI MÚZEUMBAN

A Tatabányai Szénbányák szállító üzemének 46 dolgozója a közelmúltban látogatást tett a budapesti Néprajzi Múzeumban. Megtekintették a “Csákvári fazekasság” cím kiállítást, mely a fazekas mesterség fogásait alapos részletességgel ismerteti, bemutatja ezen ipar számos m vészeti termékét. A kiállításon látható a “Butella Bálint és Pörsz Örzse lakodalma” cím emberformájú kerámiákat bemutató tárlat. Mindkét kiállítást Kresz Mária rendezte. A tatabányai dolgozók nagy érdekl dést mutattak az “ si Peru” cím kiállítás iránt, amely a müncheni múzeum anyagának felhasználásával mutatja be Peru si kultúráját, s megtekintették a “Magyar népi bútorok” cím kiállítást is. Ennek egy része kimondottan a hajdani híres komáromi asztalosok remekeit mutatja be. A látogatás végén a csoport tagjai a szállítóüzem nevében egy miniat r bányászlámpát ajándékoztak a tárlatvezet nek. A szállítóüzemi dolgozók budapesti kirándulása – a város nevezetességeinek megtekintése után – vidám szórakozással zárult. (Dolgozók Lapja, 1976. szeptember 24-i szám)

NÉHÁNY ADAT TOKOD TÖRTÉNETÉHEZ Tokod területe már a rómaiak idejében lakott hely volt. 1893 márciusában, a bányam velés során, a Várbereknek nevezett fennsíkon, egy római korból származó malomk , egy bronz szoborfej, vastag római téglalapok alatt különböz edények, föd cserepek (imbrex) és f t csövek kerültek felszínre. E leletekre az akkori alispán, Kruplanicz Kálmán, tette rá a

kezét és magángy jteményébe sorolta. A bányaigazgató meghívására azonban csakhamar megjelent a helyszínen Récsey Viktor és Fröhlich Róbert, a Nemzeti Múzeum két kit n régésze. Fröhlich már évekkel azel tt rájött, hogy ezen a területen haladt át a Pannónia-kori rómaiak Aquincumot Brigetioval összeköt fontos hadiútja. E tények figyelembe vételével kezdték meg a próbaásatásokat, melyek már az els napon komoly eredményre vezettek. Egy szabályosan és er teljesen megépített, római téglákból és k b l épült k falra bukkantak, kisvártatva pedig feltárultak a hajdani római tábor (castrum) hosszúkás négyszögalakban elhúzódó, egy méter vastag alapfalai. A kezdeti sikerek hatása alatt még nagyobb lelkesedéssel folytatták munkájukat és számos pénzérmét találtak, melyek legtöbbje Constantinus idejében készült, valamint két fogadalmi oltárkövet. Bárhol vetették is meg lábukat a rómaiak, els ténykedéseik közé tartozott az oltárok építése, melyek közül viszonylag kevés szolgált az áldozatok bemutatására, legtöbbjük fogadalomból készült egyik vagy másik isten tiszteletére. Ilyen oltárokat nem csak a templomokban, de magánházakban, s t köztereken is állítottak. Az oltár oldalába vésték annak az istennek a nevét, akinek tiszteletére emelték. Jupiter nevét mindég csak rövidítették, ilyenformán: I.O.M. (Iovi Optimo Maximo). De feltüntették az oltár felállítójának nevét, állását illetve foglalkozását is a hivatalban lév consulok nevét, melynek alapján az oltár készítésének idejére lehetett következtetni. A Tokodon talált oltárok közül ezek az adatok csak az egyikben voltak véséssel feltüntetve és ezek is olyan gyengén, hogy szövegük még gondos “lepacskolás” révén sem vált teljesen kivehet vé. A másik oltár feliratait vésés helyett miniummal festették az oldalakra, úgy hogy ezeknek mindössze halvány nyomai maradt meg. Az kétségtelenül megállapítható azonban, hogy mindkét oltár a IV. század hanyatló korából való. A két régész tovább folytatva kutatásait, a keskenyvágányú bányavasút által átszelt dombos részen, történelem el tti korból való durva edényeket, csonteszközöket és 12 sírhelyet talált, melyekben k lapok között kelet felé fektetett csontvázak voltak. Ez utóbbi, barbárkori leletek képezték az els bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy a XIII. században létesült Tokod nem csak a rómaiak, de az uralmukat jóval megel z id ben is már lakott hely volt. A tokodi ásatások egy egész sor sikerrel kecsegtet új ásatás megkezdésére inspirálták a régészeket, akik Tokod és Esztergom között kutatva, Basaharcnál a hazai la Tène kultúra felderítését nagy mértékben el reviv leletekre bukkantak. A római kor emlékei után kutatva találták meg Esztergom határában a volt János lovagok középkori f monostorának romjait is. Talán a sok sikeres várbereki és Tokod-környéki ásatás és az ezek kapcsán támadt mendemondák is hozzájárultak annak a sokáig fennmaradt mondának újbóli felelevenedéséhez, mely szerint Várbereken állt hajdan Zrínyi Ilona er s vára, melyet csodaszer en nyelt el a föld. Mid n a múlt század végén a várbereki forrás medrében egy lélekharangot találtak (melyet a község egy újra becserélt), e monda egyszer falusi terjeszt inek száma a megye határain túl is megsokszorozódott. A praehistorikus és rómaikori leletek így váltak a tokodi nép fantáziájának serkent ivé, megyénk mondavilágának gazdagítóivá. (Dolgozók Lapja, 1971. augusztus 2-i szám)

A KINCSKERES Pilisszentléleki monda A felszabadulás el tt hatalmas nagy birtokok, uradalmak árnyékában húzódott meg Pilisszentlélek. Ennek a kis falunak lakói nagyon szegények voltak. Többségük fakitermelésb l, szénégetésb l és k fejtésb l élt. Ezek között az ágrólszakadt szegény emberek között már sok évvel ezel tt elterjedt a híre, hogy a falu határában lév Ördögbarlang mérhetetlen sok kincset rejt magában, de hozzáférni nem lehet, mert a barlang bels torkában két állandóan fel-alá járó kard leng, s a köztük áthaladni akarónak menthetetlenül leütik a fejét. Közel kétszáz évvel ezel tt élt a faluban egy nagyon szegény pásztor. Nem bírta már nézni gyermekeinek éhezését, nyomorgását. Elhatározta, lesz, ami lesz, megkísérli a kincs megszerzését. Részletes tervet dolgozott ki. Gyertyákat és két-három napra való élelmet vett magához, majd újhold éjszakáján, pontosan 12 órakor, bement a barlangba. Óvatos tapogatódzás után eljutott a barlangsz kület ama részéig, ahonnan a monda szerint ember még nem tért vissza. Egy tárva-nyitva álló ajtót vett észre, mely el tt egy pallosszer kard lengett fel és le. Ügyesen kiszámította azt a pillanatot, amikor sértetlenül át tudott surranni a veszélyes vonalon. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a háta mögött látta lengeni a kardokat. De nem sokáig tartott az öröme. A kardok mozgása megsz nt és az addig tárva-nyitva álló ajtó nagy robajjal becsapódott, elzárva a visszavonulás útját. A pásztor azonban bátor ember volt, nem adta fel a reményt, hogy talál majd egy másik kijáratot. Egy napig tartó botorkálás után egy hatalmas teremszer üregbe jutott, ahol óriási hordókat és ládákat talált, melyek színültig tele voltak kincsekkel. Az arany pénzeken, ékszereken és drágaköveken szikrázva csillogott gyertyájának fénye. Mohón nekilátott batyujának megtöméséhez, majd zsebeit, ingét is telerámolta arannyal, gyémánttal. Így megrakodva folytatta útját, hogy megtalálja a másik kijáratot. Ment, mendegélt és a nyirkos barlangban egyre sz kebb lett a járható út. Már alig fért el a batyuval. Fogytán volt már a kenyere és gyertyája is, a nyílás pedig egyre sz kebb és sz kebb lett. Csak négykézláb kúszhatott benne. Foszladozni kezdett ruhája, térdei és tenyerei az érdes kövekt l felsebesedtek. Egy id múlva a batyujával el sem fért a vágatban, le kellett tennie és csak annyi kincse maradt, amennyi a zsebeiben és az ingében elfért. Kétségbeesetten kúszott el re. A gyertyája is elfogyott, egyre csüggedtebben tapogatódzott a sötétben. Végre dereng fényt pillantott meg a távolban. Feléledt a reménye. Új er szállta meg. Megkönnyebbülten látta, hogy a még mindég sz kül járat a szabadba vezet. Ez a hátralév útszakasz azonban már olyan sz k volt, hogy ingének és zsebeinek kiürítése után is csak nagy nehézség árán tudta magát keresztülpréselni. Ruhája is teljesen lefoszlott róla. Nagy nehezen mégiscsak sikerült kijutnia a szabadba. Maradék ereje cserbenhagyta, eszméletlenül terült el a nyílás el tti tisztás pázsitján. Sebekkel borított testére órák múlva bukkant rá néhány arra vet d mészéget . Hazavitték, ahol miután magához tért, elmondta három napig tartó verg désének történetét, s megfogadta, hogy nem vágyik többé kincsekre. Azóta senki sem mert vállalkozni az Ördögbarlang mérhetetlen kincseinek megszerzésére. A falu lakói rájöttek, hogy az az igazi kincs, amit szorgalmas munkával, okos beosztással gy jt az ember magának. (Kisdobos, 1978. május)

A KUTYA A NÉPMESÉBEN Komárom megyében általánosan ismert volt az alábbi, Kocs községben feljegyzett népmese: Mikor befejez dött a Föld, az ég, az állat- és a növényvilág megteremtése, a teremtés koronájaként az Isten megteremtette az els embert, Ádámot. Az Úr, a jól végzett munka jóles érzésével sétálgatott egy alkalommal Gábriel f angyal társaságában a Földön. Megpillantották Ádámot, amint unatkozva heverészett egy bokor árnyékában. - “Uram – mondta az arkangyal – az embernek is párt kéne teremteni, mert megöli így az unalom.” - “Igazad van – válaszolta Isten. – Majd kiveszek Ádám fejéb l egy csontocskát, s megalkotom bel le az asszonya.” - “Az nem lesz jó – vetette ellen Gábriel – mert akkor az asszony fejére fog n ni a férfinek.” - “Igazad van- hagyta helyben az Úr – a lábából veszek ki egy csontot.” Gábrielnek ez sem tetszett, mondva, hogy akkor viszont az asszony válik a férfi lábakapcájává. Ezt az ellenvetést is helyénvalónak találta az Isten és úgy döntött, hogy Ádám oldalbordájából fogja megformálni az els asszonyt. Mély álmot bocsátott Ádámra, majd kivette annak egyik bordáját. A bordát gondosan ráhelyezte egy nagy lapos k re, s míg az arkangyalra sandított, egy arra gyelg kutya felkapta az oldalbordát és eliramodott vele. Nosza utána eredtek mindketten, s árkon-bokron át kergették a torkos tolvajt. Végre Gábrielnek sikerült egy sövénynél utolérnie. Utána kapott, de a kutya átugrotta a sövényt, úgy, hogy csak a farkát sikerült elkapnia. A nagy er vel ugró kutya farka Gábriel kezében maradt, a kutya azonban ismét egérutat nyert. - Hagyjad – legyintett lemondóan az Isten – majd a kutya farkából alkotom meg az asszonyt.” Így is tett. (A Kutya, 1977. évf. 7. sz. 11. lap)

NEMZETISÉGEINK NÉPDALAI A Néprajzi Társaság Nemzetiségi Szakosztálya a Tudományos Akadémia kistermében tartott legutóbbi ülésén Kálmánfi Béla hangfelvételekkel illusztrált felolvasását hallgattuk “A bányász-paraszt élet hagyományai Esztergom környéke szlovák és német nyelv nemzetiségi népdalaiban” címmel. Az el adó 1963-ban az ELTE megbízásából kezdte meg Esztergom környéké a nemzetiségi dalok és népszokások összegy jtését. Felolvasásában ismertette az Esztergom környéki szlovák és német nemzetiségek letelepedésének, meggyökeresedésének körülményeit, majd eddig gy jtött óriási anyagából mutatott be olyan dalokat, melyek h kifejez i e két nemzetiségünk gondolkodásának, életkörülményeinek örömeinek, bánatainak. E dalokból kitetszik, hogy az egyaránt nehéz paraszti- és bányászélet hasonló problémákkal küzdött, de elárulják azt is, hogy a különböz nemzetiség ek érezték, tudták: sorsuk közös, s összefonódik a magyar parasztok és bányászok életével.

A szlovák parasztság sokkal több dalt rzött meg, mint a német, ennek viszont jóval több a bányászdala. Ennek az oka abban kereshet , hogy a németek hamarább tértek át a bányászkodásra, mint a szlovákok, s számuk is jelent s volt a bányavidéken. Az egyik felkért hozzászóló, Dr. Manhercz Károly – elfoglaltsága miatt – írásban küldte meg hozzászólását, mely az Esztergom környéki német nyelvjárásról tartalmazott érdekes fejtegetéseket. Nagy Klára, szlovák tanárn a dalok nyelvtani sajátosságairól szólt, felhívta a figyelmet a szlovák dalok ama jellemz jére, hogy gyakoriak bennük a kicsinyít , becéz jelz k. Érdekes tapasztalatként megemlítette, hogy a megyénk területér l 1948-ban Szlovákiába települt szlovákok már ott született gyermekei, bár az iskolában a mai szlovák irodalmi nyelvet tanulják, odahaza ma is a régi, Esztergom környéki nyelvjárást használják. Több hozzászólás után azzal zárult a Társaság ülése, hogy nemzetiségeink népdalait kutatóknak további feladata az kell legyen: kideríteni, mi az dalainkban, amit idetelepülésükkor magukkal hoztak, s mi az, ami már magyar hatásra keletkezett. (Dolgozók Lapja, 1976. április 10-i szám 4. lap)

TÉLTEMETÉS TÁTON A fennállásának nyolcszázadik évfordulóját ünnepl Komárom megyei Tát községben ma is sok népszokás él. Ezek ápolásának és felújításának érdekében sokat tesz a Hazafias Népfront és a helyi honismereti kutatók kis számú, de lelkes gárdája. Legutóbb, március elsején rendezték meg a hagyományos farsangvasárnapi “Téltemetést”. Ez az si, vidám szertartás a következ képpen zajlik le: Egy kakast úgy ásnak be a földbe, hogy csak a nyaka és a feje látszik ki. Ett l mintegy tizenöt-tizenhat lépésnyire, egy legénynek bekötik a szemét, alaposan megpörgetik, majd egy élesre fent kaszát nyomnak a kezébe és elindítják a kényelmetlen helyzetben riadtan pislogó kakas felé. A legény feladata, hogy a kaszával lenyisszantsa a kakas fejét, mely a néphiedelem szerinte ebben az esetben a telet jelképezi. A sikertelen kísérletet hangos der vel, tréfás megjegyzésekkel kísérik, a sikeres kakasnyakazást nagy üdvrivalgással jutalmazzák a körülállók, akik a szerencsétlen kakas lenyakazásával befejezettnek tekintik a telet. Az idén Táton Bugárdi Balázsnak sikerült – néhány kudarcot vallott próbálkozó után – megoldani a “kivégzést”. Ez a népszokás hazánk, s t a szomszédos népek különböz vidékein is ismert, de más-más formában és nem csupán farsang vasárnapjára id zítve. Baranyában például húshagyó kedden a legények a kocsma udvarán kipányváznak egy kakast, melyet bekötött szem – el z leg alaposan megpörgetett – legényeknek cséppel kell agyonütni. Kolozsvár környékén aratáskor szokásos a tátihoz hasonló módon végbemen kakaslefejezés, mely ha nem sikerül, aggodalom szállja meg a lelkeket, mert a következ aratás baljóslatú el jelének tekintik. A sikertelenül próbálkozó legénynek egy éven át “vörös kakas” lesz a gúnyneve. Borsod, Szatmár és Gömör sok falujában a lakodalmi szokások közé tartozik, hogy a bekötött szem v legénynek a násznép jelenlétében husánggal kell agyonütni egy cövekhez kötött kakast. Az Olt mentén húsvét napján szokásos, hogy az iskolás fiúk egy kakasra lövöldöznek, nyilakkal, a lányok egy ugyancsak kipányvázott tyúkot kísérelnek meg bottal agyonütni.

Bár babonákon alapulnak, de kedvesek, el deink hiedelemvilágát, gondolkodásmódját tükrözik ezek a népszokások. A tátiak módjára – felújításuk a mai fiataloknak és az id sebbeknek egyaránt vidám szórakozást nyújtva nagy mértékben el segíti a közösségi szellem, az összetartozás érzésének meger södését is. (Magyar Nemzet, 1981. március 24-i szám)

TATA HUSZONÖT ÉVE ÚJRA VÁROS Ha példát kéne felhozni a lakosság és a Tanács V.B. ideális együttm ködésére, feltétlenül Tatát is meg kellene említeni. Az a nem mindennapi összhang, ami a lakosság érdekei és vágyai, valamint a város vezet ségének célkit zései, munkássága között fennáll, pozitív, érzékelhet eredményekkel mérhet fel. E viszonylag kis dunántúli városunk mint a “vizek városa” volt már évszázadok ót ismeretes. Környékét a rómaiak “Lacus Felix”-nek – Boldog Tónak – nevezték. Forrásai átlag 3000 méter mélyr l törnek a felszínre és télen sem fagynak be. Tavai közül az Öreg- és a Cseketavat dús lombozatú parkerd k szegélyezik, vizük a strandolóknak és a vízi sportok z inek egyaránt sok élvezetet nyújt. Középkori királyaink gyakran rendeztek a ma múzeumnak használt vár udvarán lovagi tornákat, környékén pedig nagy vadászatokat, de a nagy kolerajárványok idején is itt kerestek menedéket udvartartásukkal a kristálytiszta forrásoknál. Számos m emléképülete sajátos hangulatba ringatja az idelátogató turistákat. A barokk épít m vészet nagy mestere, Fellner Jakab is itt élt és alkotta sok remekm vét. Ez a természeti kincsekben, történelmi emlékekben gazdag, 20 ezer lakosú város az elmúlt negyedszázad alatt csodálatos fejl désen ment át és ennek a fejl désnek el idéz je a lakosság és a város vezet sége között kialakult – fent említett – szoros összhang, mely viszont nem utolsó sorban a Tata Barátainak Köre” nev tömörülésnek köszönhet . A Kör lelkes tagjai – élükön a helyi gimnázium igazgatójával és matematika tanárával – nem csak a város történelmi múltjának ápolására fektetnek nagy hangsúlyt, de fejl désére is. Tervekkel, javaslatokkal támogatják a Tanács munkáját, s e javaslatok megvalósítását nem csak azért támogatja szívesen Dr. Varga Gyula tanácselnök, mert maga is minden erejével a város fejlesztésére törekszik, de azért is, mert azok megvalósításához a Baráti Kör tagjai aktív segítséget nyújtanak társadalmi munkák vállalásával is. Ez az ideális közigazgatási egység most 25 éve vívta ki ismét magának a városi rangot. Ez alatt a 25 év alatt az új objektumok, lakónegyedek egész sorát hozta létre oly módon, hogy azok esztétikailag beleilleszkednek a m emlékek és természeti adottságok komplexumába. A gótika jegyeit is rz neogótikus vár tövében, a 230 hektárnyi vízfelület tavon ma már nemzetközi evez sversenyeket is tartanak. Tatán hozták létre a közelmúltban hazánk egyedülálló szobor- és egyetlen húsipari múzeumát. Ez utóbbit a XVIII. században épült tóparti vágóhíd helyreállított épületében – az egyetlen ilyen jelleg ipari m emlékünkben – rendezték be. Hasábokon keresztül sorolhatnánk a sok-sok létesítményt, melynek létrejötte els sorban a város lelkes lakóinak, a demokratikus alapokon m köd Tanácsnak köszönhet . A lakosság és a Tanács szoros együttm ködését dokumentálja a május 20-ra a gimnázium dísztermébe összehívott jubileumi közgy lés, mely szeretettel és rendezvények hosszú sorával várja mindazokat, akiket érdekel e kedves város múltja, jelene és jöv je. (Magyar Nemzet, 1979. május 14.)

TATÁN ALKALMAZTÁK EL SZÖR AZ ACETILÉNT UTCAI VILÁGÍTÁSRA Május 21-i számukban rövid hírben közölték, hogy 23-án Tata Barátainak Köre gy lést tart, mely el tt “emléktáblát helyeznek el a Tatai Atlétikai Klub székházában”. Az olvasók ebb l arra következtethettek, hogy valami sporteseménnyel áll majd kapcsolatban az elhelyezend márványtábla, pedig ezt jelent s kultúresemény megörökítésére készíttette Tata közönsége. Most 85 esztendeje – a világon el ször – itt alkalmazták az utcák megvilágítására a Davy által 1839-ben felfedezett és 1849-ben Berthelot által tiszta állapotban el állított acetilén gázt. Lévén ez nem jelentéktelen bizonyítéka az akkori magyarság fejl désigényének és fejl désképességének, ébren kell tartanunk a történetét. Dr. Kálmán Attila várostörténeti munkájából is tudjuk, hogy Tata f bb utcáin és terein már a múlt század közepén nyolcvan darab petróleumlámpával igyekeztek megoldani a közvilágítást, s t az 1880-as években az Esterházy kastély helyiségeit egy kis vízi er m látta el világító árammal. A f városban és a néhány nagyobb városunkban 1890 körül már bevezették a k széngázvilágítást, a gázgyárak berendezésének költségessége azonban ezt nem tette kifizet d vé. A mindenkor haladó szellem tatai polgárság ezért a villanyvilágítás bevezetésére gondolt. 1895-ben meg is alakult a “Villanyos Bizottság” Konkoly-Thege Imre elnöklésével. Több céggel folytattak tárgyalásokat, melyeken a vasútállomás és a Kossuth tér között megépítend “villamos vasút” terve is szerepelt, de a tárgyalások anyagi nehézségek miatt elakadtak, az Esterházyak nem voltak hajlandók támogatni a terveket. 1897-ben Tatát szemelték ki a dunántúli nagyszabású hadgyakorlat központjául. E parádét I. Ferenc József és II. Vilmos császár tatai találkozása tette jelent ssé. Sürg ssé vált a város közvilágításának gyors megoldása. A város az acetiléngyárral kötött szerz dést és augusztus közepén fektették le az els csöveket, 30-án pedig már a magánfogyasztók lámpáinak bekapcsolását is megkezdték. Szeptember 10-én kezd dött a nagy gyakorlat, s el tte két nappal “fényárban úszott a város”. Az Acetylen Részvénytársaság viszonylag olcsón vállalt a gázfejleszt telep, a vezetékek és a lámpák felszerelését, remélve, hogy a tataiak példáját más városok is követni fogják és így megrendel kre tehetnek szert. Valóban, Tata után Veszprém, Nagyvárad, Komárom, majd Pápa is acetilén gázzal oldotta meg a közvilágítást. Kétségtelen, hogy a császárok találkozója Európa közfigyelmét Tatára irányította, s lendületet adott a város fejl désének. A külföldi lapok hosszas tudósításokban emlékeztek meg az itt látottakról, kiemelve a “pazar közvilágítást”, melyr l a két császár is elismeréssel nyilatkozott, de ez a parádé hatalmas összegébe került a városnak. Ugyancsak Kálmán Attila tanulmányából tudjuk, hogy csupán a díszsátor, amelyben a császárokat fogadták, nyolcvanezer forintba került, nem beszélve az öt diadalkapuról, a kétezer zsák babérlevélr l és egyéb költségekr l. (A megelégedetten távozó Ferenc József elutazásakor háromszáz forintot adott a “város szegényeinek”.) Az acetilén azonban nem tartozik a veszélytelen gázok közé. Kalciumkarbidból állítják el azáltal, hogy vízzel elbontják. A készítésnél fejl d kénhidrogént l lúgoldaton, a foszforhidrogént l pedig sósavas szublimátoldaton való átvezetéssel tisztítják meg. Általában t z- és robbanásveszélyes, leveg vel keveredve könnyebben robban, mint a világítógáz. Rézzel könnyen robbanó vegyületet alkot, az emberi szervezetre mérgez hatású, mert a vér hemoglobinjával vegyül. Tatán is már az els napokban felrobbant egy lámpa és az id k folyamán ez többször megismétl dött. Ez a körülmény, az Acetylén Rt. kapzsiságából ered kellemetlenségek (holdvilágos estéken kés n vagy egyáltalán nem gyújtották meg a lámpákat) hosszas vitákra adott okot a város vezet sége és a társaság között, ezért 1905. január 1-t l az egész világító berendezés Tata városának és Berdenich Gy z vállalkozónak tulajdonába ment át. Ez utóbbi korának ismert gázvilágítási szakért je volt, az Auer-ég k alkalmazásával és számtalan más

újításával jobbá és kifizet d bbé tette az acetilén-gázvilágítást, úgy hogy az 1906 októberében Budapesten összehívott Országos Acetilénkongresszus résztvev i is ellátogattak a korabeli sajtóban a “világosság városa”, az “acetilén Mekkája” jelz kkel illetett Tatára, melyet a közvélemény is az acetilénes városvilágítás nemcsak úttör jének, de irányítójának is tartott. 1912-ig világították meg Tata közterületeit és sok házát az acetilén lámpák, melyeket 1912 augusztusában a villanyvilágítás váltott fel. A gázgyári épületb l áramszolgáltató telep lett, majd – jóval kés bb – a Tatai Atlétikai Klub székháza. Így került most a sportegyesület épületére az acetilén-világítás közterületen való alkalmazásának 85. évfordulóját megörökít emléktábla. (Magyar Nemzet, 1982. július 6-i szám)

ADALÉKOK SZ LL S (VÉRTESSZ L S) TÖRTÉNETÉHEZ Kivonat a r. kat. plébánia Histori domusából A Tatabánya és Tata között fekv község neve több mint 700 esztend n át Sz ll s volt. Nevét 1909-ben belügyminiszteri rendelettel Vértessz l sre változtatták, bár területe a Gerecse hegység oldalában a Vértes nyúlványaitól tisztes távolban húzódik. 1541-ben, a török uralom idején, még négy portából álló község volt, de az ezt követ összeírásokban már a kihalt falvak listáján szerepelt. 1720-ban az Esterházyak tették újra megült hellyé. A XVIII. század végé egy Jankovits Nep. János nev jegyz je megkísérelte a község történetét megírni. Feljegyzéseinek töredékei a r. katolikus plébánia Historia domusában maradtak fenn, ezeket dr. Rédly Elemér plébános úr engedélyével kimásoltam és az alábbiakban közlöm: “Ezen S ll si Helységnek eredetér l, Régiségér l, Nevér l és egész Környülálló dolgairól. 1800. Úgy hallottuk a Régi Öregeinkt l, hogy 300 Esztendeig Puszta volt, Gy ri Hintli, v. Jeszenyák Birták, és néha Tataiak is, amint az id magával hozta. Hogy pedig Sz ll snek kezdett neveztetni ez az oka: Mivel valaholy tsak az Erd ségben tiszta hely találtatott, az mind Sz ll vessz vel béplántáltatott. És pod Bukorvu dolinu, vagyis a feljáró Bükönyös alatt, hogy még a Pozsonyiaknak is itteni Szülleik lett volna. És mostis a Szüllü árkok, sorok látzatnak, Ide sokal de szélesebben, mintsem a mostani ültetések. E jelenvaló id ben azonhelyen nagy Tölgy és Cserfák látzatnak. Ezen Szülükrül Sz ll s vette nevét. Legels lakos volt itt Szabados Papista, Gunyhóban lakott ott, ahol most Szabó Pál. A többi mind Erd ség volt. Ez ezen Erd ség közt legel ször is még távulrul ki látzott Régi Templom föls fala (az alsó le volt dülve). Amely felálló fal tetein, mint egy kánna vastagságú Nyárfa elég nagy ágával volt ny lve. Annak utána Szabados után, több lakosok ideérkeztek, Pétervárrul Bánhidi Istók, Csordás Jos, Varga Istvány, Kálvinisták. Ezek innend elmenvén utánuk jött ismét Pápisták külömbféle Helykrül, És ismét Hirtelen a Helység meg szaporodott, és többen öszve jövének a másik falut is fel építették, mind az erd n hajdant ki égettetett, ott hagyot mészel, Egy Egész, a másik pedig le d t falukbul fel épült Templomnak: amint Szévárvány módra volt a Sanctuarium építve, E volt az Inscripteris preaeparavit. Mely Rommai Calculusbul, el düntése elüt, Istenben el nyugodot Tiszt: Bánhidi Plébános Úr, Griglovits Jakab, és Tiszt: P.: Wunibaldus Administrator Urakal, usq. 789 ann. Esztend ben

el düntetett, fel Számláltunk 118 Esztend t, usq. 1800. hozzá adva II. Esztend t, öszvesen lenne 129 Esztend . Ezen ó el düntetet Templom mellett volt egy ujdon er s Torony, Amelen el düntetése elüt 1751. Esztend számot lehetett olvasni. A mostani Uj Templom építésének minden környül álló Dolgái a következend id kre való nézve elég kivilágosítva pléh ládikába, mint valóságos Emlékezetre való dolgok el tsukva tartatnak. Mid n tehát minden nap a Lakosok itteni Szaporodnának. Sokszor T z Gyulladások miatt, már alég maradhattak, sokan pedig el is mentek. Hanem az utolsó Emlékezetre méltó gyulladás így jött ki: Bizonyos Csúz Kálvinista, egykor a Lovász Gyermekeket a folyó mellett lév kertyéhez lovakal hévta, és mid n ott a Gyermekek el aluttak volna, onnénd eltünt. Akor a Lovász Gyermekek így kezdettek egymás közt beszélgetni. Íme, ide hévot, és már is is hagyott, azért a gyermekek feküdtek, de már ébren voltak. És ime a Csúz ismét a Gyermekekhez jövén, nem alhatott, Henem mindig emelgette a fejét: ég! Ezen utolsó gyulladásból ismét majd talpig ki éget ezen Helység. És a többi károk közt Udvorszkynak 2 Gyermekei is megégtek. Amely Udvorszky mindjárt Regvel kotsira ült, és Komáromba ment Sz:Misét szolgáltatni. Azonban ithon a Bérák a mostani Csapház helyén öszve gy ltek (mivel akor nem szoktak Béró házánál gyülést tartani) és azon Lovász Gyermekeket mind szemre hévták, amellyek közt a Smudla gyermeke így felelt: tegnap estve Csúz a maga kertyéhez hivot, ot hagyott, vissza jövén minditig emelgette a fejét, és már én a többi társammal nem aludhattunk. És tsak egyszer a Csúz fel kiáltott: Gyermekek! Ime megént ég! Mid n ezt így a Gyermekek beszéllették, a Csapháznak fonyot ajtaja által, Csúznak a felesége egy itze borért jövén, mind ki hallgatta. És haza hozván az Egy itze bort, az Urának mondja: No édes Uram! már mind kendre mondgyák a gyulladást. Ezeket hallván a Csúz: azon Egy itze borbul tsak egyszer ivott, és ismét azon kertyéhez ment, és a 3. körtefájától jól megnézegetvén, onnénd el ment az új szüllük végihez, amegy akoriban nagy Erd volt. És ot a gatya madzagját a fa ágára forgatván, még a lábai és a földet érték, fel akasztotta magát. Amira Udvorszky Komárombul megjöt, már akor a Csúz fel volt akasztva. Ezen Erd Tájra soha máskülönös nevet nem érdemelt volna, Hanem most örökös és felejthetetlen vagyon: Csuzova dolina. Nem sokára Lábodi Úr el érkezvén (de nem tugyuk mitsoda hivatalt viselt) az mi Erdeinkb l ölfát hozatta, és a Sz ll siek kérésekre egész Bánhidi Szüllük irányába Szélfa Bokorik az ölfát, és az akasztottat vitték. És ime meg halván ezt a Bánhidiak számosan vas vellákal ki állottak, és nem engedték ot égetetni hanem Er vel visza nyomták a Sz ll sieket, tsak ekor a s r égések meg szüntek. Ez akor Történt, mid n Tsak Templomig lettek volna a Házak: A Helység Eredetének usq. 1800. 129. Esztendeje. Továbá: Bánhidi Szüllük felett való lyuk, és Üres k szikla: a Török Háborúban 7. falubéli népség oda rejt zöt, és mid n a Szüllük fel l most is látható nagy lyukat bé rakták. Semmiképen az Ellenség nékiek nem árthatott. Mivel Termésk ben hagytak egy hézakot, amellyen ki és bé jártak. Történt azonban, hogy ezen Nép közt egy asszonynak révó gyermeke lett volna. Ezen aszszony ki ménvén amire a folyóhoz érkezett, és ime a Tüskébe Lovagorozó Török, tsak hamar megfogatta, és véle ki valattatta. Ett l mindeneket ki tudván a török mostani Vaskaput által töretvén, azon k nagy rejtek helynek teteit mint egy Szér , amint most látzik, feltöretette, és szalmával megtemvén mind azon Népséget meg fujtatta. Úgyhogy most is a sok Ember tsontok, de 50. Esztendük elüt enyihány kotsira való Embercsont ottand mind adig hevert, míg bizonyos Bánhidi özvegy Oroszlánszkyné a jó keresztény tselekedetnek széne alatt egész életébe Batyuba a Bánhidi Csonttartóba által nem hordotta volna. Ezek feljegyeztetek az 80 és 90 Esztend s Öregeknek Hiteles Tanubizonyságukbúl! (Akor, amid n T. N. Vgye Inzsenérje Hidegi Úr ittend in Facie Loci ezeket így ki kérdezte), Ugymint jelelev r. Magyar Gy. 26 Esztendeig tsak T. Béró, és Árvák Attya. Forések Pál, Gombás Márton, Kis János és a többi öregeknek Hiteles és Igazsággal megedgyez

Tanubizonyságukbúl. Mostani Sz ll si Elöljárók ezek: Loner János Béró, ör. Magyar T. Béró, Forések Pál, Szádetzky Jan., Nagy Pál, Koringer, Pluhár, Muk: Gombás Jos: Kugyelka Gy., Jankovits Notar. Status animar: Filialis Sz ll s A: 1800. 25 May Domestic Nominetenus assumptus, conscriptus, et e Registerio Sumarie erutus út sequitur. Pria 154 Confessionis Capaces: Mares 250. Feminae 273 = 523. Incapaces: Mares 88. Feminae 150 = 193. Summa 716. O.A.M.D.G.B.D.G.V.M. ac 00. SS. Pro Gratiosissimis Posteris Notavit Joannes Nep. Jankovits. NB. Notatur etiam Terrae Motus Ao 806. 22a fbr. Hora vest 8 et 55 min. 2dus vero Hora 9a vest.” (Honismeret. A Hazafias Népfront folyóirata. 1982. évf. 4. sz.)

Észak-Dunántúl hatása a lengyel kultúrára A II. világháborút követ en a lengyel archeológusok egyre nagyobb figyelmet szentelnek a hajdani Pannónia és Lengyelország kapcsolatainak feltárására. Egy közelmúltban megjelent lengyel katalógus szerint jelenleg 78 lel hely 207 lelete pannóniai eredet . (1932-ben csak 22 lel hely 27 leletér l volt ez mondható.) A római birodalom és a lengyel területek egykori lakossága közötti kapcsolatok bizonyítékai a Lengyelországban, f leg Wroclaw és Opole környékén el került római kori leletek, melyek “import” útján és igen nagy részben Pannóniából kerültek e vidékre az i.u.-i els századokban. Mivel Pannónia ipari és kereskedelmi életében az I-IV. század idején Brigetio (Sz ny) jelent s szerepet játszott, feltehet , hogy innen ered a tárgyak egy része. Az új kutatások már azt is megállapították, hogy az itt készült ezüst- és bronz edények, kisplasztikai emlékek, terra sigilláták, eleinte az Alpokon keresztül a Cseh-medencén át érkeztek Sziléziába, viszont a markomann háborúk után már az Odera völgyében vezet útvonalon jutottak lengyel földre. A lengyel régészek szerint a római birodalommal való érintkezés lényeges befolyást gyakorolt az ottani lakosság gazdasági-, társadalmi – és kulturális életére is. A régészeti leletanyagban közvetlenül lemérhet az ipari technikának az idegen ösztönzések nyomán történt átalakulása. Ezek hatására lendült fel újra a lengyel lakosság körében a II. és III. század folyamán pl. a korongozás. De az új lengyel kutatások megállapították azt is, hogy a római birodalommal való érintkezés, melynek kiinduló pontja Pannónia, a mai Dunántúl volt, a társadalmi tagozódást is meggyorsította. Bár a pannóniaiak mellett számos kelet-galíciai és rajnai m hely terméke is felszínre került, ezek jelent sége kisebb. A II. világháború utáni id ben feltárt lel helyek f leg Közép-Lengyelország területén, a Visztula és a Prosna között találhatók. Hogy a markomann háborúk alatt és az azt közvetlen követ en miért csökkent a pannóniai áruk behozatala, semmi estre sem magyarázható Pannónia gazdasági helyzetével, hiszen Septimus Severus idején f leg az észak-pannóniai városokban, melyek a külföld felé irányuló kereskedelem kapuit képezték, virágzó volt a gazdasági élet. Az ok abban kereshet , hogy a háborúban súlyos csapásokat szenvedett markomann és quád törzsek gazdasági helyzete, felvásárló ereje romlott meg. Egy verzió szerint a pannóniai tárgyak egy részének Lengyelországba való jutása nem csak a kereskedelem révén történhetett. A markomann háborúk idején a markomannok és a quádok igen sok hadifoglyot hurcoltak magukkal Pannóniából, így feltehet , hogy a nagy zsákmányanyag mellett sok korongozót, fazekast is vittek magukkal.

Minden esetre az észak-dunántúli hatás nem elhanyagolható mértékben járult hozzá KözépLengyelország m veltségének kialakításához. Érthet , hogy bennünket magyarokat is közelebbr l érdekel a lengyel régészek er feszítése, mellyel tisztázni igyekeznek a hajdani pannóniai kapcsolatok körülményeit. (Magyar Nemzet, 1978. aug. 6.)