Áprilisi napló 2003. április 5-én Nem elég, hogy erıfitogtató háború van a világban, de testi fájdalmai is vannak. Ezt vetíti ki mindenre, ami véle, körülötte történik.
Ülök a képernyı elıtt, ülök már egy órája. Már tegnap felírtam, hogy áprilisi napló, mást nem is. Tegnap is csak ültem. Szerettem volna elmés dolgokat vagy ilyen-olyan történéseket rápötyögtetni, jutott is eszembe gondolat, de legyintés kísérte, minek, hiszen én fájok, s ennél fontosabb esemény nincs is a számomra: miért fájok, mi hibásodott meg bennem, mennyire komoly bajt jelez az alsótáji tompa fájás? Legalább tudnék a fájásból alkotást kihozni! Elı is veszem Szabó Lırinc kötetemet, s olvasom a Sokizületi gyulladás címő versét. Ez igen, ez vers, ezért még fájni is érdemes! "Szúró csizmáit, lángoló / kesztyőit térdig, könyökig / rám húzta a fájdalom, és / kegyetlen dróthuzalait / csontjaimon átverve / úgy összezavart, oly förtelmesen, / hogy izzó öltések alatt / üvölt most minden idegem.” S hogy magam itt a gép elıtt ne üvöltsek - ha tesz az ember valamit, vagy a fájdalmán kívül gondol valamire, szóval ha eltereli a figyelmét más irányba, az segíteni szokott -, elolvasom Szabó Lırinctıl a Kalibán címő költeményt is, egyrészt, mert az emberiség jövıjével kapcsolatosan megfogalmazza az én szorongásomat is, másrészt mert két napja láttam Shakespeare-tıl a Vihart a Nemzeti Színházban, s magam is eltőnıdtem Caliban és Prospero viszonyán. A nagy drámaíró kegyes, úgy gondolja, a jó szellem, a prosperoi energia féken tudja tartani a borzalmas és bővös hatalom sötét calibani erejét. Szabó Lırinc azt vallja, hogy immáron nincs más, csak az erı, a toronytestő gépek, az embertelen és embernélküli világ. Írta ezt a költı a hitleri és sztálini diktatúrák környékén és idején, s ha élne, írná, megírná most is, az amerikai calibanizmus, kannibalizmus elırenyomulása idején. Prospero erıvel és neveléssel még szelídíteni próbálja Calibant. Ám hatása csak az elıbbinek van. Tudni, sejteni lehet, Caliban, aki Shakespeare-nél is lázad, elıbb-utóbb mőködésbe hozza pusztító erıit. Új Prospero kellene, de nincs sehol. Nagy mágus kellene, aki megállítaná a gonoszt. Az egyházak vezetıi is, mintha port szórnának a levegıbe. 2003. április 7-én Amit lát és hall Dété, Bodó Sándor festımővész galériájában, az mind feldobja. Még fájásairól is megfeledkezik.
Irigyeltem szamosszegi Bodó Sándort, a 82 éves festımővészt. Körülvette magát a múltjával - de hát micsoda múlt! -, s így védekezik a magány ellen. Gyönyörően berendezett galériájában a nemrég elhunyt festımővész-feleség Bodó Fábián Ilona képei, textíliái meg a közösen győjtött-szerzett tárgyak, aztán a saját képek, grafikák, érmek, szobrok, hegedők; akárhová lép, a lakásból a galériába, onnan a festımőhelybe, mindenütt megfogható az eltőnt idı, s benne a mővészfeleség, aki több mint ötven éves együttes lét után most lépett át egy másik dimenzióba,
váratlanul, s elıkészítetlenül hagyva itt Sándort, a férjet, az alkotó társat, az Amerikából való hazatérés után, alighogy befejezte a galéria berendezését, s alighogy megrendezték millenniumi kiállításukat a Hadtörténeti Múzeumban. Valaki a Szamostól indul el, s befut... Lássatok csudát! Bodó Sándor nevét régóta hallom. Csaknem azóta, hogy megházasodtam. Feleségem tágabb rokonságához tartozik. Tudtam, hogy úgynevezett népi tehetség, hogy apósom is segítette a kitőnıen festı, faragó fiút abban, hogy meggyızzék az apját, az egykori huszárt, engedje el a fiát, hadd tanuljon. „ Sándor, ne úgy szeresd a fiad, mint a tehén a borját, hogy a farát nyalja.” Négy polgárival felveszik az Iparmővészeti Fıiskolára 1945 elıtt. Még harcol is, meg is sebesül a második világháborúban, aztán folytatja a tanulmányait, s egyszer csak, miután kiderítik, hogy vallásos baptista, kikerül a fıiskoláról. Aztán 1955-ben letartóztatják. Az 5. békekölcsön plakátjának tervezését bízzák rá. İ csak úgy magának a szövegjelzés közé odaírja: „egy fabatkát sem ér az egész”. Megfeledkezve magánmegjegyzésérıl, kikerül a kezébıl a plakát. Egy nyomdász jelenti, ı meg kap három évet. A forradalom katonái szabadítják ki a börtönbıl. Aztán menni kell. Tudja, hogy visszaviszik, ha marad. Feleségével és kisfiával 1956. december 10-én a zöld határon át elhagyja a hazát. Amerikába kerülnek. Kint is hazafi. Meg kell nézni a képeit, s kiderül. Negyven év alatt nemcsak magukat építették meg, hanem az életmővüket is. Mondhatnánk, sikertörténet az övék. A tehetség, a szorgalom, a sokoldalú képesség, az alkalmazkodni tudás diadala. Személyesen most találkoztam vele, április elején. Szeme tiszta és ártatlan, úgy beszél, mint ki most jött el Szamosszegrıl. Lényébıl árad a szeretet. S ez átsugárzik képeire is. Gyönyörőek a lovas képei. Jobban tetszenek, mint a portréi. Mindent tud a mesterségrıl. kipróbálta magát, igen tehetségesen, a modern festészet megannyi stílusirányzatában, aztán döntött, ahogy ı fogalmaz, a tradícionális mellett. Remekek az érmei, pompásak a dombormővei, szobrai, egyáltalán minden, amihez nyúl. Hat éves korában készíti az elsı hegedőt. Azt írtam az elején, hogy irigylem Bodó Sándort, a megküzdött belsı békéjéért irigylem. A felesége gyönyörő csendéleteket festett. İ most tájképeket. Reggel ötkor ébred, s vonul a vásznához. S a képeit, az utolsókat a napfény sárgája szövi át. Csak ámulok. Velünk volt a galériában egy fiatal pár, egy orvosházaspár, Kósa Csabáék. S ık is ámultak. Ettıl is, de az egésztıl. Az életörömnek ettıl az áradásától. Nagyon szép és tartalmas albumot tartok a kezemben. Barangolás a múltban a címe. Összeállította, s kísérı szöveggel ellátta Bodó Sándor. Festményekrıl, dombormővekrıl, szobrokról készített fényképek találhatók benne meg családi fotók. S a képek között emlékezések. Idézek: „Negyvenkét év után újra itthon vagyunk Magyarországon. Hosszú út vezetett Szamosszegtıl Nashville-ig és vissza Budapestre. Nehéz körülmények között sok buktatón kellett átvergıdni, de az Isteni Gondviselés velünk volt, és adott bölcsességet, hogy a buktatókat kikerüljük...” İsszel Bodó Sándor galériájába látogatunk, kuckóstul. Szeretettel vár a mester.
2003. április 11-én Minden héten utazik Nagykırösre, s míg a zöld el nem takarja, mindenütt a sínek mentén mőanyag hulladékot lát. Mióta él, azóta. Utálkozik.
Egyszer, régen már, láttam egy Rozewicz drámát Lengyelországban, s a színpadkép azóta is kísér. Papírhulladékkal volt tele a színpad. Térdig jártak benne az emberek. A mi országunk hasonlít erre a színpadi képre. Utazol vonaton, ne adj Isten kinézel az ablakon, a sínek mentén, a töltés mellett szemét szemét hátán, mőanyag hulladék meg más. Sétálsz az erdıszélen, csaknem rosszul leszel az emberi mocsoktól. Hogy Pesten a Határ útnál a villamos mentén mi van? Hányingerkeltı koszkupacok. A kutyamocsokról s más pesti piszokról nem is szól az ember. Már van zöldmozgalom, már vannak természetvédı iskolák, már vannak akciók, már megyünk Európába, de a kosz marad, Pesten nem váltják egymást a polgármesterek, a kosz marad. Váltott mőszakban következnek a jobb- és baloldali kormányok, de a kosz marad. A rendszerváltás elıtt szidhattam a diktatúrát. Most kit szidjak? Mi pénz megy el mocskos ügyekre, de nem a mocsoktalanításra. Lehet, hogy akik tehetnének valamit, mindezt nem látják, mivel nem járnak gyalog, villamoson és vonaton? Fentrıl s az autópályákról csupán térkép e táj meg geometria. S a hulladékszóró ember sem látszik. Ha tisztaságra, rendre nevelni nem tudunk, nem kellenének törvények, törvényt szolgálók s olyanok, akik a törvénynek érvényt is tudnak szerezni? 2003. április 12- én Választ várt valahonnan, de nem jött válasz.
Egyszer magánkiadásban megjelentetem azokat a leveleket, amelyekre nem kaptam választ. Lesz köztük hivatalos, félhivatalos, de magán is. Csak az utóbbi két-három esztendı leveleire gondolok, azokra, amelyeket már számítógépbe írtam. De megjelentetem egyszer azokat a leveleket is, amelyeket nem küldtem el saját vagy nejkontroll miatt. Tanulságos lenne. 2003. április 13-án Régi virágvasárnapokra gondol meg mostani szomorúságára.
A virágvasárnapokat de szerettem! Úgy emlékszem, ilyenkor mindig sütött a nap, a fák, bokrok, rügyeztek, ibolya, gólyahír virágzott, de az aranyesı, a nárcisz és a jácint is, színesedett a világ, a böjti napokban iskolaszünetre is számíthattunk, finomakat ebédeltünk, a templomban is gyızedelmes volt a hangulat, lehetett hozsannázni, Jézus jeruzsálemi bevonulásának örvendezni, ilyenkor úgy járt az ember a földön, mintha lebegne, ilyenkor szívembıl dícsértem az Istent. A családban békesség honolt, mi fiúk nem kakaskodtunk. A hangulatot kerestem, a régit, a gyerekkorit. Templomba mentem. Hátha itt! Nem tudom, mit vártam. Csodát nem, az biztos. A felszabadult örömöt, talán azt. Nem jött. Ültem a széken, hallgattam az elmélkedést, ki is az a Jézus, a szöveget meg is jegyeztem, de az én Jézusom, a sugárzó, a gyıztes, nekem meg nem jelent. Ezen a virágvasárnapon nem. Szomorú voltam, pedig a Nap is sütött,
a bokrok is rügyeztek, virág is várt otthon, családom köszöntött névnapom vigiliáján, a békesség is közénk telepedett, ám semmi sem volt a régi. 2003. április 15- én Névnapjára esett a körbeülıs kuckó. S elıtte még ALEA közgyőlés is volt. Tetszett neki ez az összejövetel.
Körbeülıs kuckónak hirdettük. Az is lett. Ki milyen említésre méltó felismerésre tett szert az utóbbi években, ki milyen döntésre jutott, kinek mi volt fontos, arról számoljon be a többieknek, erre kértük elızetesen a résztvevıket. Ami fennakadt az emlékezetem szőrıjén: Nem elég az alkotást létrehozni, közel is kell tudni vinni az emberekhez. Ezt az árvizes faluk újjáépítése során szerzett tapasztalatai alapján mondja. /Mányi/ - Új motívumra lelni, nagy élmény az a festınek, akár új irányt is szabhat. /Sinkó I./ - Bármi értelmes célért közösen kell teremteni, hogy rokonok, barátok találkozhassanak. /Kósa/ - Jó tudni, honnan jövünk. Fontos a családfakutatás. /Bezdán/ - Tudni kell ügyeket, kapcsolatokat lezárni, még ha fájdalmas is. /Lipót A./ - Az anyának akkor is van dolga, ha felnıttek a lányai. Férjhez kell ıket adni. /Kolczonay/ - A közösségért szolgálni, jó érzés. /Juhász L./ - A munkanélküliségtıl rettegni, ezt az érzést is meg kell tanulni. /Farkasné/ - Jó dolog egy kutatási folyamatot lezárni. Nagy megnyugvás. /Merksz/ - A gyászolónak úgy kell az emberséges hang, mint egy falat kenyér. /Merkszné/ - Az Isten jelenlétét megtapasztalni könnyőség, öröm. /Karsai/ Ahogyan figyeltek egymásra az emberek! Jó volt köztük lenni. És énekeltek névnapom alkalmából. Egy diplomatatáskányi különbözı mérető solingeni kést kaptam ajándékba. Hogy élesebb legyek? 2003. április 17- én Elmúltak a fájdalmai, kezd minden széppé válni.
A tiszakürti kert. Úgy sütött a nap, hogy félpucéron dolgozgattam. S micsoda könnyedséggel! Elıtte való napokban vittem a leleteimet az ismerıs orvoshoz. Várni kellett rá, s én, hogy szorongtam, milyen képet vág, ha meglátja a laboreredményt, tovább küld-e vizsgálatra, vérvételre, PSA-ra, vagy nemes egyszerőséggel a fenekembe nyúl, s hogy eltereljem a figyelmemet a félelemrıl, szöveget memorizáltam, s egyszerre csak ott termett, én kevesebb tünetet vallottam be, mint amennyit éreztem, megnézte, amit meg kell, s azt mondta, igen, azt mondta, ez pompás lelet, minden rendben. Majd ellenırzésre jöjjek vissza, s mindig, ha úgy érzem, hogy jönni kell. Vastag könyvet vittem, átadtam, s mint ki nagy tehertıl szabadul, megkönnyebbedve eljöttem. Hát ezért gyönyörő a kert - tényleg gyönyörő - hát ezért hordom a trágyát játszi mód, ezért metszek élvezettel, ezért verem táncos mozdulatokkal a kemény rögöt. Boldog vagyok. Élek. S a kürti kert megidézi, most megidézi a gyermekkoroméit, a vári és anarcsi kertet, s gondolatban, mint a mesebeli hıs a táltos paripán, máris visszaugrok hatvanöt évet. Legalább. S a mostani kert mintha még szebb is volna. A barackfa menyasszonyi fehérben. Gyökérrıl nıtt
egykoron. Ápolgattam. Tavaly lefagyott a virág. Elıtte meg néhány szirom, ha volt rajta. De most! Folyamatosan pompázik, s a méhek, a nádi méhek hogy dongják! Egyik kehelybıl a másikba röpülnek. Megszállottan szívják a hímport. Falják az életet. Hát persze, süt a nap. Mert csak akkor. És reggel madárhang, de mennyi, este békabrekegés, több szimfonikus zenekar koncertezik egyszerre. S én ámulok, s nem gondolok arra, most nem, hogy elmúlok. 2003. április 19- én Tatabányai József Attila Szavalóverseny. Tóth Zsóka meghívott zsőrizni. Kellemesen éreztem magam. Minden és mindenki illett egymáshoz. Kiss Laci megkért, írjak az eseményrıl a Versmondó címő lapba. Szívesen vállaltam. /Lásd külön a honlapon/ 2003. április 24-én Dété helyeselte felesége szándékát. Kıvel, kıben is emléket kell állítani az elıdöknek. Az utódok érdekében. Sikerült. Húsvét vasárnapján sírkıavatás Szamosszegen. K.V. úgy gondolta, igen helyesen, hogy a kikorhadt fejfák helyett barabási követ tétet Kósa nagyszülei és a nagynénje sírjára, hogy legyen ami emlékezteti a leszármazottakat, honnan is jöttek, kiknek is köszönhetik, hogy megélhették, megélhetik a földi sorsot. S meghívta a közeli leszármazottakat is, lássák a láthatót, és találkozzanak egymással. S ahogy lenni szokott, igen csak mélyre kellett meríteni, hogy az emlékezet kútjából elıkerüljenek nevek és arcok, ki kicsoda, melyik ágon utód a jelenlévı. Megható volt ez a temetıi találkozás. Az idıjárás is kegyesnek bizonyult, K.V. szép szöveget mondott, énekeltük a 90. zsoltárt, elmondtuk az Úr imáját, küszködtünk könnyekkel. A Mi Atyánk után néztem az arcokat, neheztelek-e valakire, akinek most meg kellene, lehetne bocsátanom, a magam békéje miatt mindenekelıtt, tudomására hozván szándékomat. Persze, hogy tudtam, hol áll meg a tekintetem. K.L., - ı a sógorom fia, és polgármester Debrecenben. Egy hivatalos levelemre - ötvenhattal kapcsolatosan késın és formálisan válaszolt, s úgy éreztem, ezzel megalázott. Talán három éve annak. K.V., a feleségem lebeszélt arról, hogy válaszoljak, pontosabban, hogy elküldjem azokat a szemrehányó leveleket, amelyeket viszont írtam. Ne gerjesszek családi feszültséget - így oktatott. Csak az idı tompította a sértıdöttségemet, ha eszembe jutott az a levél, még késıbb is belepirultam a megszégyenülésbe. Arra nem számítottam, hogy itt találkozom az ifjú rokonnal, s hogy a közös ima elıhozza bennem az egykori megbántottságot, de - kényszerítıen - a megbocsátás megkönnyebbülését is. Úgy gondoltam, hogy ha én ezt itt szóba hozom, a konfliktust le is zárom. Mégsem volt bátorságom a sírnál szólni, pedig mentem volna hozzá, hogy mondjam neki, ha nem tudná, én haragudtam rá, de mostantól kezdve ennek vége. Hanem ebédnél. Bodó Béla és családja vendégül látta az egész emlékezı társaságot azon a portán, ahol K.V. és testvére született. /Irénke, Béla unokatestvér felesége az elıbb említett Bodó Sándor festımővész testvére töltöttkáposzta
költeményeket csinált erre az alkalomra./ Szóval, ahogy mondani szokták, kijött a lépés, s elkezdıdött a tisztázás. L., mint a hatalmon lévık, mit se gondolt azzal, hogy egy felületes válasz miként sérthet. A felületesség, a vállveregetés ugyanis azt jelzi, hogy az állampolgár nem vétetik komolyan. Ettıl az akár megalázottnak is érezheti magát. A lekezelı stílustól. S mert nekem történetesen nem volt módomban kemény válasszal elégtételt venni, konzerválódott a megszégyenítı, az alattvalói érzés. K.L. elnézést kért, s további beszélgetést helyezett kilátásba. Volt olyan gondolatom is, hogy nemigen érti a problémámat, vagy ha igen, másként vélekedik róla, s inkább engem tart túl érzékenynek. De azért megkönnyebbültem. S ha mégsem egészen, akkor annak már nem az ifjú polgármester az okozója, hanem az apja, az én szeretett sógorom. De ez külön történet. Ági lányunk vitt le kocsival, s ı is hozott vissza. Örültem, hogy újra összejöttünk Filep Lacival. Komoly férfi, s jeles matematikatudós lett. İ is a Kósa ágból. Még az otthonában is meglátogathattuk Sóstófürdın, Nyíregyháza mellett. A szüleim sírjára is tehettem virágot. 2003. április 25-én A tehetség jelenlétét megtapasztalni, Dété számára alig van ennél nagyobb öröm. Az ifjú mővész koncertjén ez sikerült.
Április 24-én volt Ifjú Füzesséry Zoltán zongorakoncertje a Duna-palotában. Többször is találkoztunk, míg készült a Különbéke címő önálló estem zenéje, ı hallgatta, ahogy interpretálom a szöveget, s rögtön hozta zenei javaslatait. Ahogy megszólaltatta a mőveket vagy azok részleteit, érezhetı volt, milyen azonosulással van jelen a zenében, s azokban a szövegekben, amelyeket én vagyok mondandó. Kevéssé ismert, nehéz mőveket választott önálló estje anyagául, zömében romantikusokat. Ez a magánéletben szerénynek és udvariasnak mutatkozó ifjú kivételesen szuggesztív személyiséggé válik, mihelyst a zongora mellé ül. Fizikai jelenléte szuggesztivitást sugároz, mintha nem is ı, hanem az elıtte lévı zenei instrumentum követelné, hogy tessék elcsendesedni és koncentrálni, mert ha nem, elmarad a zenei varázslat. Ha nem is látszik, ez a fiatal mővész mindenképpen szenvedélyesen éli meg az életet. Akkor ragyog fel igazán a muzsikája, amikor robbanásig hevített feszültségeket dübörögtet ki zongoráján, hogy utána megnyugtató pianókkal nyugtassa meg felzaklatott idegeinket. És lenyőgözıen beszédesek a csendjei. Boldog voltam, hogy hallhattam. Fıiskolás még. Grazban. Több mint ígéret. Belsı világokat szuverén módon kifejezni képes mővész. Alkotó. S jó volt látni az édesapját. Mint akit az élet megjutalmazott, boldog volt. 2003. április 27-én Somlóhegyi kirándulás. A Kuckóból csak férfiak. Részt vettünk egy másik társaság rituáléjában, Mányi Pista a kapocs. Még Iszkázra is eljutunk.
A ház elé jött a mikrobusz, beszálltam, a kocsiban barátok, kuckósok és muzsikusok, késıbb a Mányoki házaspár, Mányi Pista egykori építész fınöke, s máris az autópályán vagyunk, bent mazsolával nemesített vegyes pálinka csiholja a hangulatot, meg a két muzsikus barát zenéje, hegedő és duda, közben megtudhatja, akinek errıl eddig nem volt tudomása, hogy Somlóhegy egyik falucskájába megyünk egy kitőnı borászhoz - ahová Mányokiék, Mányiék régi középület-tervezık, évente le szoktak rándulni, barátságot melegítendı, hagyomány már ez náluk, s most ez bıvül ki velünk, hímnemő kuckósokkal -, s itt eszünk, iszunk, mulatozunk, bort vásárolunk, aztán élményekkel megrakodva hazatérünk. Egészen Balatonkeneséig mentünk, itt egy csárda elıtt megálltunk, zenekísérettel betértünk, másoknak is jó hangulatot csináltunk, hurkát ettünk s vörösbort ittunk, s máris feltőnt a nemes Somló hegye, - csuda gyorsan telt az idı -, a vendéglátóknál terített asztal, olaszrizling butéliában, s megint zene és vers persze, melyet az ellenállhatatlan Virágh Tibi öntött magából, különösen Mányoki Laci örömére, aztán befutott egy rádiósokat, hajdan építészeket hozó kocsi, Kondor Katival, aki mint mondotta, debreceni Fazekas gimnazista lánykaként a hajdani irodalmi színpadunk szavalókórusában mondotta, ahogy emlékszem, Juhász Ferenc Tékozló ország címő mővének burjánzó verssorait, Istenem, csaknem negyven éve már ennek is, aztán búcsú, s irány Iszkáz, ha már itt vagyunk, megnézzük a múzeummá átalakított szülıházat, Nagy László és Ágh István nevelkedésének színhelyét. S hát csodás ez a nap, napfényes, tágas udvaron hosszú asztal mellett ifjú társaság, néhány idısebb „fazonnal”, kiderül, hogy a Nagy László szavalóverseny záróünnepségét tartják éppen, s kit látok, magát Ágh Pistát, aki egykoron kollégám is volt, hát persze, hogy ölelkezünk, mert sose volt módunkban bántani egymást, meg Dinnyés József daltulajdonost, ahogy nevezi önmagát, aki éppen megzenésített versekkel készül szórakoztatni a fiatalokat. Itt ismertem meg Nagy László unokáját, egy szép fiatal hölgyet, s kit még, nézem a kiállítás képeit, hát az egyiken a fiatal Nagy László és Juhász Ferenc társaságában egy vonzó lányt, nézem, hát ez meg a Varga Kati, egykori színpadosom Debrecenben, abból az idıbıl való kép, amikor még ı kísérte koszorús költıinket felolvasó körútjukon, mondván eme jelesek költeményeit. Hová tőntél Varga Kati, hogy repül a szárnyas idı? 2003. április 30-án Kuckó avagy Csutoros Sándor ébresztése.
Régóta tervezzük ezt a Csutoros Sanyira - nekünk az - emlékezı kuckós találkozót. K.V. különösképpen szerette ıt is meg a feleségét Márkó Zsuzsát, mindkettı akkor is barátunk maradt, amikor ık elváltak egymástól, Sanyitól mindent összegyőjtött, prospektusokat, kritikákat, meghívókat, vásároltunk is szobrokat, képeket, szegény tanárok, részletre, amikor szabadúszó volt, s mikor nem volt az, én meg tizenöt éves kora óta ismertem, osztályfınöke is voltam, az ı édesanyja K.V.-t tanította még a Dóczyban, nekem meg kollégám volt a Tóth Árpád gimnáziumban, s még az is
megadatott, hogy lássam a kórházban, két nappal a halála elıtt. 47 évesen halt meg, szörnyőség. Szóval jól összenıttünk. Kortörténetet is írnék, ha papírra vetném kapcsolatunk történetét. A Csutoros életmő iránt érdeklıdıkön túl itt volt néhány hajdani osztálytárs, néhány Vári színpados, akik ismerték abból az idıbıl, amikor jelmezt, kelléket készített az elıadásainkhoz, itt volt Sándor fia, Gergı, itt volt a Csutoros mecénás, Gyıri Gábor, s Verba Andrea mővészettörténész, aki Sándorunk monográfiáját írja. S hát itt volt a mővész néhány szobra, néhány képe. Kérdésekre válaszul elmondatott, hol a helye Csutorosnak a mővészettörténet folyamatában, elhangzott, hogy ı volt a korszak szegénylegénye, hogy nem ismerte a pénz értékét, csak annyiban, elıteremtıdött-e annyi, hogy anyagot tudjon vásárolni mőveihez, meg megvan-e az elegendı az alkoholhoz, ha éppen ivós korszaka volt. A régi gimnazistatársak, kollégisták elmesélték az egykori csínyeket, meg hogy nem tőrte a féket, s hogy erıs volt, atlétikus alkatú, s ha felbosszantották, verekedett, hogy otthagyta a jól keresı restaurátori állását, mert elıírták, hogy mit csináljon, s inkább szezonmunkásnak ment, hogy tökéletességre törekedett, hogy megalkuvásra képtelen volt, s hogy filmezett is, - meg is néztük az Amerikai anzixet, melynek fıszereplıje volt - s elıkerültek versei is kéziratban, s revelációként hatott, meg az a néhány hajdani levél is, melyet fiatal mővész korában írt nekünk. Aztán egyszer csak megszólalt a fiú Csutoros Gergı, s azt mondja, hogy megrendülten hallgatja az emlékeket, az apjával kapcsolatos személyes történeteket, melyek tovább árnyalják elıtte apja személyiségét, s meg is van döbbentve, meg majd szoronghat is, mert most hogy hallja, rájön, hogy az ı fia, a tízéves gyerek, bizony nem mást, hanem a nagyapját formázza. 2003. április 30-án Dété szerkesztett a nagykırösieknek, ottani színpadosainak egy irodalmi mősort. Sikerült. Mindenki örült. İk is meg a közönség is.
Április 30-án a fıiskolán a mővészeti napok alkalmából még egy bemutatót is csináltam. A Karácsony Sándor Színpaddal bemutattuk a Fintorgó múzsák címő paródiamősorunkat. S micsoda siker lett! Ezek a fiatalok olyan hálásak voltak, csakhogy nevethettek, csakhogy lazulhattak. Nem színjáték volt, mősor volt. Olyan próbát már alig lehet összehozni, hogy azon mindenki jelen legyen. Egyénileg dolgozom tehát a szereplıkkel, egyszer-egyszer összejövünk, összerázzuk az egyéni számokat, keretbe foglalom, s úgy tálaljuk. Most magam voltam az összekötı narrátor. Rendezıileg ez így egyszerő, de hogy hatásos, erre nem számítottam.
