Gorbacsov külpolitikai fõtanácsadója, Anatolij Csernyajev visszaemlékezéseiben többször is megjegyzi, hogy az 1985 tavaszán megválasztott új pártfõtitkár mennyire kényelmetlenül érezte magát a nemzetközi kommunista mozgalom irányítójának szerepében. Nem kedvelte a Szocialista országok a peresztrojka idején szocialista országok vezetõivel való találkozókat, sõt – a tanácsadó szerint –, peresztrojka korszak egymást figyelmet élvezett követõ szovjet–amerikai csúcs- Moszkvában, a kor- A peresztrojkát népszerûsítõ ötkopejkás amikor csak tehette, bélyeg, 1988 próbálta kerülni azotalálkozói (Genf: 1985, Reykja- szak kulcsszereplõikat. Gorbacsov szávík: 1986, Washington: 1987, Moszkva: nek visszaemlékezé1988, Málta: 1989, Moszkva: 1991) és seibõl az is kiderül, hogy a tényleges mára Kelet-Európa a peresztrojka koraz azokon megtárgyalt problémák, az helyzet – a rutinszerûen õrzött látszat szak elsõ éveiben sem fontosnak, sem ott aláírt megállapodások azt mutatják, dacára – másként festett. Ez kezdetben aktivitást igénylõnek, sem pedig olyan hogy Moszkva ebben az idõszakban mindenekelõtt két körülménnyel füg- területnek nem tûnt, ahol Moszkvának minden más külpolitikai kérdésnél na- gött össze. Egyrészt azzal, hogy Mihail különösebb feladatai lennének. gyobb jelentõséget tulajdonított a stra- Gorbacsov szovjet pártfõtitkár és körtégiai stabilitást fenntartó fegyverzet- nyezete – Romániát leszámítva – ekkor Nyilatkozat a testvérpártokról csökkentésnek. Ehhez képest a Szovjet- még nem érzékelt komoly problémákat unió Európa-politikája, az úgynevezett a térségben. Másrészt, a szovjet pártve- A szovjet vezetés már viszonylag korán „közös európai ház”-koncepciója is zetés reformokra kész szárnya – a bel- értésre adta – igaz, ekkor még nem a csak másodlagos ügy volt. És csak politikai változások szellemében – sze- nagyközönség számára –, hogy kész elmindezek után következett a sorban retett volna szakítani azzal a korábbi ismerni az egyes kommunista pártok Kelet- és Kelet-Közép-Európa sorsa. idõszakra jellemzõ moszkvai hagyo- önállóságát, sajátos nemzeti arculatát. mánnyal, amely a Szovjetuniót feltét- Nem volt azonban ekkor még világos, len önértéknek tekintette, következés- hogy hol is húzódnak meg eme önállóKelet-Európa leértékelõdik? képpen elképzelhetetlennek tartotta ság határai. És azt sem lehetett ezekbõl Bár az európai szocialista államokkal annak belátását, hogy a kis európai a moszkvai „üzenetekbõl” kiolvasni, kapcsolatos politika retorikailag a pe- szatellit államok bármiben is példát hogy egy esetleges „határátlépés” milyen következményekkel is járna. resztrojka idõszakában is kitüntetett mutathatnának.
Gorbacsov reformjai és Kelet-Közép-Európa
A
R. Reagan amerikai elnök és M. Gorbacsov szovjet pártfõtitkár csúcstalálkozója Genfben, 1985. november 19–20.
16
„Tedd rendbe a világodat!” Propaganda a fegyverzetcsökkentés jegyében. Szovjet plakát, 1980-as évek
„Békét akarunk!” Szovjet–amerikai összefogás a béke jegyében. Szovjet plakát, 1980-as évek
Szovjet–jugoszláv nyilatkozat, 1988 (részlet) Szovjetunió Kommunista Pártja és a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége nagyra értékeli az egymás közti kapcsolatok elért szintjét, azokra a stabil és sokoldalú szovjet– jugoszláv együttmûködés és a két ország népei közti barátság erõsítésének fontos tényezõjeként tekintenek. Megerõsítik, hogy készek a továbbiakban is fejleszteni és gazdagítani kapcsolataik tartalmát, a függetlenség, az egyenjogúság és a be nem avatkozás elveibõl, valamennyi párt országa népeivel és munkásosztályával szemben viselt felelõsségébõl, a szocializmus építése különbözõ útjainak és nemzetközi helyzetük tiszteletébõl kiindulva. Ezen az alapon fejlesztik tovább önkéntes és kölcsönösen elõnyös együttmûködésüket, konstruktív és elvtársi dialógusukat.
A
Fordulatot e tekintetben Gorbacsov 1988. március 14–18-ai jugoszláviai hivatalos látogatása hozott. A találkozó záróaktusaként elfogadott közös nyilatkozat ugyanis rendkívül fontos elvi jelentõségû megállapításokat tartalmazott. A Pravdában 1988. március 19-én megjelent dokumentum a korábbiaknál jóval világosabban fogalmazott a Szovjetunió és szövetségesei, illetve az
A pártok és a szocialista országok függetlenségének és önállóságának következetes tisztelete saját fejlõdési útjuk megválasztásában tette lehetõvé azoknak az okoknak a kiküszöbölését, amelyek 1948-ban a Jugoszláv Kommunista Párt és az Összoroszországi Kommunista (bolsevik) Párt, valamint a Tájékoztató Iroda konfliktusához vezettek, és tette lehetõvé a szocializmusnak mint világfolyamatnak a fejlõdését és megszilárdítását. Abból a meggyõzõdésbõl kiindulva, hogy senki sem rendelkezik az igazság monopóliumával, a felek kijelentik, távol áll tõlük az az igény, hogy bárkire is rákényszerítsék a társadalmi fejlõdésre vonatkozó saját elképzeléseiket. A szocializmushoz vezetõ egyes utak sikerességét a társadalmi-politikai gyakorlat ellenõrzi, igazolását a konkrét eredmények adják. Forrás: Pravda, 1988. március 19.
SZKP és az úgynevezett „testvérpártok” kapcsolatáról. Moszkva ekkor erõsítette meg elõször nyilvánosan, hogy tiszteletben tartja a minden államot megilletõ „függetlenség és szuverenitás elvét”, továbbá valamennyi testvérpárt ama „elidegeníthetetlen jogát”, hogy országa társadalmi és politikai fejlõdésének irányát maga határozza meg. A dokumentum határozottan
elutasította a más országok belügyeibe történõ beavatkozást, „történjék az bármilyen ürüggyel is”.
Bizalmatlanság Gorbacsov iránt Mindez ismételt megerõsítést nyert néhány hónappal késõbb, az SZKP XIX. pártértekezletén elmondott fõtitkári beszámolóban. Ám ettõl még a
Részlet Gorbacsov fõtitkári beszámolójából 1988. június 28. világszocializmus bonyolult, korfordító idõszakot él át. A szocialista országok új határokhoz értek, miközben nemzeti és nemzetközi keretek közt megmutatkozó lehetõségeik tovább növelik a szocializmus presztízsét és szerepét a világ fejlõdésében. Az új gondolkodásban kulcsszerepet tölt be a választás szabadságának koncepciója. Meggyõzõdésünk szerint – egy olyan korszakban, amikor maga a civilizáció túlélése vált a fõ, átfogó és világméretû problémává – ez az elv univerzális a nemzetközi kapcsolatokban. Ez a koncepció a világ példátlan és egyre növekvõ sokfélesége által meghatározott. Annak a jelenségnek lehetünk a szemtanúi, amikor a világtörténelembe olyan emberek milliárdjai kapcsolódnak be, akik évszázadokon át annak határain kívül rekedtek. Ezek a milliárdok egészen új feltételek között lépnek az önálló történelemalakítás színpadára. A nemzeti öntudat mindenütt tapasztalható növekedésének körülményei között fogják hallatni szavukat önnön útjuk megválasztásakor. Ilyen helyzetben a társadalmi berendezkedés, az életforma, a politika kívülrõl történõ rákényszerítése bármilyen eszközzel is – a katonaiakról már nem is beszélve –, a korábbi évek veszélyes tartozéka. A szuverenitás és függetlenség, az egyenjogúság és a be nem avatkozás a nemzetközi kapcsolatok általánosan elfogadott normájává váltak, ami már önmagában a 20. század jelentõs vívmánya. Ellensze-
A
gülni a választás szabadságának azt jelentené, hogy szembehelyezkedünk a történelem objektív menetével. Forrás: A XIX. pártértekezleten elmondott fõtitkári beszámoló, Pravda, 1988. június 28.
17
Újévi díszkivilágítás az 1960-as években kiépített „új Arbaton”, a Kalinyin sugárúton, 1980-as évek
„Brezsnyev-doktrína” érvényessége körüli bizonytalanságok továbbra sem tûntek el. (E doktrína alapját jelentõ korlátozott szuverenitást 1968 novemberében maga Brezsnyev így fogalmazta meg: „Ha a szocializmussal szemben ellenséges erõk egyes szocialista országokat a kapitalista fejlõdés irányába kényszerítenek, az nemcsak az adott szocialista ország problémája, hanem az egész szocialista táboré.”) A bizonytalankodásban feltehetõen éppúgy közrejátszott a kelet-közép-európai országok vezetõinek hosszú évtizedekre visszanyúló – óvatosságra intõ – politikai tapasztalata, miként az az ekkor még továbbra is meglévõ erõs kétely és bizalmatlanság, amellyel a szocialista tábor országainak többnyire idõs és konzervatív irányítói megítélték a gorbacsovi reformpolitikát és annak tartósságát. Ahogy azonban egyre jobban elmélyültek és kiteljesedtek a szovjetunióbeli politikai változások – vagyis a szovjet vezetés sorra adta fel a pártállam mûködésének és mûködtetésének ideológiai támasztékait (szocialista internacionalizmus, demokratikus centralizmus, a kommunista párt vezetõ szerepe stb.), és kezdte meg csapatainak elõbb részleges, majd teljes kivonását a térség négy államából –, úgy veszítette el ezzel párhuzamosan azon képességeit, amelyek révén fönntarthatta volna felügyeletét európai szövetségesei felett. Az 1980-as évek végére már nem egyszerûen Moszkva politikai elhatározásának, illetve nagyvonalúságának kérdése volt, hogy érvényben levõnek, avagy visszavontnak kell-e tekinteni a „korlátozott szuverenitás” doktrínáját, hanem merõ politikai realitás. Mégpedig olyan realitás, amelynek „vissza-
18
Akciójelenetté vált sorbanállás a Szovjetunióban, 1980-as évek. A peresztrojka hangulatát érzékeltetõ Slava Tsukerman-film részlete
vételét” a szovjet vezetés már csak a nyers erõre hagyatkozva tehette volna meg. A szovjetunióbeli változások azonban fokozatosan perifériára sodorták azokat a politikai szereplõket, akik ilyen körülmények között is készek lettek volna erõszakhoz folyamodni. Ennek ellenére a szatellit államok idõs – és a tényleges helyzetet felmérni egyre kevésbé képes – vezetõi mindvégig kitartottak Gorbacsovval szembeni bizalmatlanságuk mellett. A pártvezetõknek ez az idõs nemzedéke az 1980-as évek végén immár sem nem képes, sem nem akar a reformer szovjet pártfõtitkár politikai partnere lenni. Ezt a szerepet az európai szocialista országok többségében – még ha rövid idõre is – a pártvezetés következõ nemzedéke töltötte be. Igaz, szerepük immár nem a szocializmus megújítása volt, hanem a politikai átmenet kereteinek kialakítása és a hatalomátadás békés feltételeinek biztosítása.
Jakovlev szerepe A szovjet vezetés nyilvánvalóan tájékozott volt a szövetségi rendszer országaiban kibontakozó folyamatokról, azonban ezek csak igen késõn, 1988–1989 fordulóján váltak kihívást jelentõ problémává. Moszkva számos csatornán át juthatott információkhoz. Ugyanakkor egyáltalán nem közömbös, hogy a politikai vezetés legfelsõbb szintjén ki és miként értelmezi azokat. 1988 õszén fontos személyi változásra került sor. Az SZKP nemzetközi kapcsolatokért felelõs vezetõjévé Gorbacsov egyik legközelebbi munkatársát és politikai szövetségesét, Alekszandr Jakovlevet nevezik ki.
Az új külügyi titkár – az SZKP KB nemzetközi kérdésekben illetékes bizottsága elnökének – elsõ útja 1988 novemberében Budapestre vezetett. Magyarországi látogatásakor találkozott az MSZMP vezetõivel, Grósz Károllyal, Berecz Jánossal, Németh Miklóssal és Szûrös Mátyással. Grósszal négyszemközti megbeszélésre is sor került. A találkozó tartalmát részletesen rögzítõ orosz nyelvû feljegyzésbõl világosan kiderül, hogy az akkor még mind a pártfõtitkári, mind a miniszterelnöki posztot betöltõ Grósz e találkozón meglehetõs nyíltsággal beszélt a Magyarországon kialakult egyre kritikusabb helyzetrõl, a pártvezetésen belüli feszültségekrõl, illetve kölcsönös bizalmatlanságról. E négyszemközti megbeszélés után a szovjet pártvezetõnek aligha maradhattak kétségei a magyarországi helyzet stabilitását illetõen. Jakovlev Budapestrõl Prágába repült, ahol a cseh párt- és állami vezetéssel tárgyalt. Az ekkor szerzett személyes benyomások is szerepet játszhattak abban, hogy 1989 februárjára négy komoly moszkvai elemzés is elkészült az európai szocialista államokban zajló politikai folyamatokról, illetve az azokhoz való lehetséges szovjet viszonyról. Mind a négy esetben ugyanaz a személy, Alekszandr Jakovlev volt a „megrendelõ”. Elsõként az akadémia szocialista világrendszerrel foglalkozó kutatóintézetétõl kért összefoglaló elemzést a Kelet-Európában zajló változásokról és azok Szovjetunióra gyakorolt hatásáról. Miután megkapta e jelentést, hasonló elemzést kért a KB Nemzetközi Osztályától, a Külügyminisztériumtól és a szovjet Állambiztonsági Bizottságtól, a
Grósz Károly megbeszélése Alekszandr Jakovlevvel Budapest, 1988. november 11. beszélgetésre négyszemközt került sor. Grósz elöljáróban – visszautalva az elõzõ napon szélesebb körben megtartott találkozóra – hangsúlyozta, hogy szerette volna az ott elhangzottakat néhány kérdéssel kiegészíteni, és azokat M. Sz. Gorbacsov tudomására hozni. A vezetésrõl. Mi nem igazán vagyunk együtt. Nem a politikai nézetek különbözõségérõl van szó, noha ez is jelen van. De a lényeg az emberi minõségekben lévõ különbség. Egyre világosabbá válik, hogy azok a személyi döntések, amelyeket az MSZMP idei májusi konferenciáján hoztunk, elhamarkodottak, nem mindenben végiggondoltak és önmagukat igazolók voltak. Ha az 1991-ben esedékes XIV. pártkongresszusig sikerülne túllépni e különbségeken, úgy ezek csak magunk mögött hagyott epizódok lesznek. De ha nem, akkor e különbségek messzire vezethetnek, egészen a párt több részre történõ szakadásához a kongresszuson, vagy még azelõtt. Mi valamennyien egy nemzedékhez tartozunk, együtt nõttünk fel, már hosszú évek óta együtt dolgozunk és jól kiismertük egymást. Ez az ügy egyik oldala. De van másik oldala is. Néhány kollégánkban túlteng az ambíció, miközben az gyakran nem a munkával, annak tartalmával, hanem posztok megszerzésével kapcsolatos. Hol a kiút? Én kész vagyok novemberben lemondani a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnöki tisztérõl. Az elvtársaim közül többen ellenzik e lépést, de fizikailag már képtelen vagyok többet dolgozni, és úgy érzem, hogy a két poszton való munka folytatása a minõség rovására menne. Azt szeretném, folytatta Grósz, ha miniszterelnökké Nyerset neveznék ki. Igaz, hogy van benne némi szociáldemokrata elhajlás, és õrzi a régi és szoros kapcsolatait a nyugat-európai szociáldemokráciával. Ugyanakkor Nyers tisztességes ember, akinek nincsenek személyes ambíciói. Miért épp õt szeretném látni ezen a poszton? Mondják, hogy van két-három fiatalabb elvtárs, akik jó képességûek és tehetségesek. Ez így van. Ám tartunk attól, hogy ma és kiváltképp az elõttünk álló helyzetben nem fogják bírni a rájuk nehezedõ problémákat, minek következtében megtörik életpályájuk. Nyers ma 66 éves, õ még képes lenne két-három évet dolgozni, és ez alatt az idõ alatt a fiatalabb kollégák erõt gyûjtenének. Nyersen kívül, mint e posztra lehetséges jelöltet emlegetik Némethet. Tartok azonban attól, hogy mostani kinevezése a Minisztertanács elnökévé ártana neki. Még két-három évet ki kellene várnia.
A
KGB-tõl is. Majd a négy elemzés szerzõit leültette egy asztalhoz azzal, hogy vitassák meg a jelentésekben tárgyalt legfontosabb kérdéseket. Ma már a négy anyagból három nyilvános, így világos képet alkothatunk arról, hogy mit is gondoltak rólunk Moszkvában mindazok, akik ebben az idõszakban formálói voltak a térségünkkel kapcsolatos szovjet politikának.
Mint lehetséges jelöltet emlegetik a budapesti városi tanács jelenlegi elnökét, Iványi Pált is. Ám õ is viszonylag fiatal, 45 éves. Németh tapasztalatai inkább a gazdasági, míg Iványié a pártmunkával kapcsolatosak. Nyers jelölését erõteljesen ellenzi Kádár. Az a helyzet, hogy a parlament elnöke most pártonkívüli, és Kádár fél attól, hogy amennyiben egy szociáldemokrata beállítottságú ember válik a Minisztertanács elnökévé, úgy mindez összességében hamis képzetet szülhet a tényleges helyzetrõl. Az említett elvtársakon kívül van két önjelölt is. Ez Pozsgai és Szûrös. A nehézségek velük kapcsolatban nem politikai téren vannak. Attól félünk, hogy amikor a gazdaság válság elõtti állapotban van, belõlük hiányozhat majd a kellõ keménység, könyörtelenség, határozottság. A világ manapság kegyetlen, nem egyszerû a helyzet sem az országon belül, sem azon kívül, és szép szavakkal a problémákat nem lehet megoldani. Magam miért is mondok le e tisztségrõl? Mert a jelenlegi helyzet alakulásában a pártot, és annak belsõ állapotát tekintem a legkritikusabb elemnek. A párt szellemi tekintetben ma nem magabiztos, szervezetileg kezd gyengülni, határozatlanságot mutat a munkásmozgalomban. Úgy gondolom, hogy jó lenne, ha sikerülne nekünk 1990-ig lebonyolítani a választásokat. Az államfõ két év múlva 76 éves lesz, és nekem azt ígérte, hogy lemond, már beszéltem errõl vele. Ha Pozsgai cselekedetei az addig tartó idõben kellõ érettséget mutatnak majd, akkor az õ jelölését lehetne ajánlani az államfõi posztra. Nekem pedig 1990-ig jelölteket kell keresnem Nyers és a magam utódjául. Én, mondta Grósz, Szûrössel kapcsolatban kényelmetlenül érzem magamat és bizonyos lekötelezettséget érzek. Tehetséges, de tele van becsvággyal és személyes ambícióval. Bereczcel, folytatta Grósz, húszéves barátság köt össze, de itt is akadnak problémák. Õ magát mellõzöttnek érzi a fõtitkári és a minisztertanács elnöki poszt kapcsán. Kellemetlen dolog mindezekrõl beszélnem. Ám szeretném, ha megértené: ezek a nagy feladatok szempontjából nem igazán komoly emberi tényezõk a következõ két-három évben lehet, hogy rendkívül nagy és fontos szerepet fognak játszani a belpolitikai élet egészében és a párton belüli dolgaink alakulásának meghatározásában. Forrás: Feljegyzés Grósz Károly MSZMP-fõtitkár Alekszandr Jakovlevvel, az SZKP KB Politikai Bizottsága tagjával, a KB titkárával folytatott megbeszélésérõl, Budapest, 1988. november 11. In: Alekszandr Jakovlev. Peresztrojka: 1985–1991. Dokumenti, Moszkva, 2008. 253–254.
A szocialista országok csoportjai A négy elemzés közül az akadémiai intézet anyaga a legérdekesebb és egyben a leginkább önkritikus. A tanulmány ugyanis már az elején leszögezi, hogy: „a szocializmus aktív szovjet részvétellel, sztálinista és neosztálinista módszerekkel történõ felépítésére tett kísérletek zsákutcába jutottak”. Az elemzés vi-
lágosan látja, hogy a Szovjetunió európai szövetségeseinél a politikai folyamatokat korábban egyedül irányító „kommunista pártok pozíciója erõsen romlik”, társadalmi támogatásuk elvész, sõt – ahogy a jelentés fogalmaz –, „egyes esetekben a bizalom teljes hiányáról beszélhetünk”. Az akadémiai anyag a szocialista tábor országait az ott zajló válságfolyamatok természetét illetõen
19
két csoportra különíti el. Az egyikben – idetartozik Lengyelország, Magyarország és Jugoszlávia – „a válságfolyamatok nyíltak és intenzívek”, míg a másikban – a jelentés idesorolja Csehszlovákiát, az NDK-át, Bulgáriát és Romániát – „a társadalmi és politikai konfliktusok egyelõre rejtve zajlanak, bár már tisztán kivehetõk”. Az elsõ csoporthoz tartozó országokban „az uralkodó pártok a társadalmi Az NDK megalakulásának 40. évfordulója (1989): díszvendégek a berlini ünnepi tribünön: és politikai folyamatokra reaközépen Mihali Gorbacsov és Erich Honecker gálva folyamatosan súlyos hiés szovjet emlékbélyeg az alkalomra bákat követnek el”. Elvesztették a politikai kezdeményezést. Nincs új forrásokat újabb ambiciózus világos elképzelésük a szocializmus tervek megvalósítására használmegújításáról, azaz „nincs modern szo- ja fel”, úgy politikai földcsucialista jövõképük”, miközben az „el- szamlás következik majd be. lenzék egyértelmûen maga mellé állí- Hasonlóan kritikusnak ítélték meg a totta az értelmiséget”, és saját ideoló- keletnémet helyzetet is. Itt a legnagiát és politikai programot dolgozott ki. gyobb gondot a „pártvezetés konzerA jelentés arra is kitért, hogy az el- vativizmusa, ideológiai kérdésekben sõ csoporthoz sorolt országok belsõ fo- elfoglalt szektás és dogmatikus álláslyamatai milyen hatást gyakorolhatnak pontja, az elnyomó apparátus tekinmajd a Szovjetunió „geopolitikai és télyelvûsége és a lakosság felett gyakogeostratégiai érdekeire”. Az elemzés rolt szigorú ellenõrzése” jelentette. Az akadémiai elemzés a lehetséges szerint, míg a „jugoszláviai válság kimenetele, bármi legyen is az, csak margi- szovjet fellépéssel, illetve magatartásnálisan érintené társadalmunkat”, addig sal kapcsolatban a következõ dilemmáa „Magyarországon, és fõleg Lengyelor- val találta szembe magát. Mi lenne a szágban zajló események közvetlenül és fájdalmasan”. Mindezt pedig azzal „Tessék, George! Gorbacsov legújabb békeoffenzívája válaszra kényszeríti az USA-t.” magyarázták, hogy az utóbbi két orTime-címlap, 1988. december 8. szág átalakulásának fejleményei – esetleges félresiklása – megerõsíthetik a szovjet reformpolitika konzervatív ellenfeleit és kétségeket ébreszthetnek a peresztrojka sikerét illetõen. A jelentés szerint a második csoportba sorolt kelet-európai országok helyzete „hosszabb távon veszélyesebbnek tûnik a szocializmus jövõjére nézve”. Sok függ attól, hogy az elkerülhetetlen vezetõváltást követõen „a vezetés új generációja a felgyülemlett feszültség oldása és személyes presztízsének javítása érdekében milyen mértékben gyengíti az elnyomó apparátus társadalom felett gyakorolt hatalmát”. A leginkább pesszimista képet Románia kapcsán fogalmazta meg az anyag. Itt annak lehetõségét sem zárták ki, hogy amennyiben „a vezetés nem foglalkozik a lakosság életszínvonalának emelésével, és az
20
helyesebb? Az, hogy ha Moszkva megpróbálná megakadályozni a kelet-európai országokban zajló folyamatokat, vagy ha olyan politikát alakítana ki, amely valószínûnek, sõt szükségszerûnek fogadja el e változásokat. A moszkvai elemzõk egyértelmûen az utóbbit tartották tanácsosnak, merthogy szerintük a Kelet-Európában „erõsödõ tendenciák letörésére tett kísérlet olyan volna, mintha megpróbálnánk a történelem kerekét visszafordítani”. Majd még hozzátették: „hosszú távon ez a magatartás kudarcra van ítélve, rövid távon pedig azzal járna, hogy erõforrásainkat egy nyilvánvalóan reménytelen ügyre pazaroljuk”. A jelentés gyakorlati lépésekre is javaslatokat tett. Ezek közt talán a leginkább figyelmet érdemlõ a térségbeli szovjet katonai jelenléttel kapcsolatos ajánlás volt. Az elemzés ugyanis egyértelmûvé tette, hogy Moszkva érdeke is katonai jelenlétének saját kezdeményezésre történõ csökkentése. Fontos azonban megjegyezni, hogy Gorbacsov már korábban, 1988 decemberében, az ENSZ Közgyûlésén jelentõs keleteurópai csapatkivonásokra tett ígéretet. Ezek a részleges kivonások érintették Magyarországot is. Maga a folyamat – miután 1989. január végén megtörtént annak hivatalos bejelentése – 1989. április 25-én vette kezdetét, és valamivel több, mint tízezer katonát érintett. A teljes kelet-európai kivonulás moszkvai gondolata azonban csak jóval késõbb, 1989 õszén merült fel, sõt még ekkor is csak abban a formában, hogy mindez nem vonatkozik Kelet-Németországra, csak az Északi, a Középsõ és a Déli Hadseregcsoportnak szállást adó Lengyelországra, Csehszlovákiára és Magyarországra. SZ. BÍRÓ ZOLTÁN Irodalom Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetõkkel. Dokumentumok az egykori SZKP és MSZMP archívumaiból, 1985–1991. Bp. 2000.; Alekszandr Jakovlev: Peresztrojka, 1985–1991. Dokumenti, Moszkva, 2008.
Fejér Zoltán felvétele
Kelet-Közép-Európa „megmozdul” 1984–1991
Lengyelország, 1984
Románia, 1989
Magyarország, 1988
NDK, 1989
Ukrajna, 1989
Csehszlovákia, 1989 Szovjetunió, 1991
Lettország, 1991
21
