Ahorvát történelemben új korszak

1990. február 24–25. A Horvát Demokrata Közösség (HDZ) elsõ gyûlésén meghatározzák a párt által követendõ célokat: a centralizáció megakadályozása, a Horvát Köztársaság politikai és gazdasági szuverenitásának megteremtése, a magántulajdon tisztelete, a kollektív tulajdon eltörlése, privatizáció, a Horvátországon kívüli horvátok védelme.

Horvátország, 1990–1995 horvát történelemben új korszak kezdõdött 1990 tavaszán. Az április 22–23-án és május 6-án megtartott elsõ szabad választásokon a jobboldali Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) szerezte meg a többséget, és a többpárti szábor a HDZ vezetõjét, Franjo Tupmant választotta meg Horvátország elnökévé. Az új kormányzat az országot a horvát nép szuverén nemzetállamaként akarta berendezni, de nem tagadta meg teljesen Jugoszláviát sem: egyfajta gazdasági és politikai integrációs keretté, önálló köztársaságok konföderációjává kívánta azt átalakítani. Új alkotmányt fogadtak el, rendszerváltó reformokat hirdettek, megkezdték a szerbek eltávolítását a vezetõi és közhatalmi pozíciókból, hozzáláttak az önálló horvát fegyveres erõk létrehozásához. Végül Szlovéniával közös javaslatként kidolgoztak egy konföderációs tervet.

A

A Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) választási plakátja, 1990

1990. április 22–23., május 6–7. Többpárti választások Horvátországban. A Horvát Demokratikus Közösség a szavazatok 48%-ával megszerzi a mandátumok abszolút többségét. A május végén megalakuló parlament valamennyi házában többséget kap a HDZ. 1990. május 30. Az új horvát parlament elsõ ülésén Franjo Tuœmant választja meg köztársasági elnöknek. Stjepan Mesiå vezetésével a HDZ alakít kormányt. 1990. augusztus 17. A Knin környéki szerbek fegyveres felkelésének kezdete. 1990. december 21. A horvátországi szerbek Milan Babiå vezetésével létrehozzák a Krajinai Szerb Autonóm Területet. 1990. december 22. A horvát parlament új alkotmányt fogad el. Ez biztosítja a demokratikus szabadságjogokat, Horvátországot önálló államnak deklarálja, valamint kimondja: Horvátország kilépésérõl a jugoszláv föderációból a parlament kétharmados többsége határozhat. 1991. május 19. A horvátországi népszavazáson a függetlenségrõl és a szövetségi államforma elvetésérõl döntenek. 1991. június 25. Horvátország kinyilvánítja függetlenségét. 1991. november 18. A több mint 3 hónapon át tartó ostromban elpusztult Vu-

82

Az új zágrábi politika fogadtatása Az új horvát politika éles belgrádi ellenzéssel találkozott. A reformer szövetségi kormányfõ, a horvát Ante Mar-

koviƒ ugyan az ország demokratikus átalakítására törekedett, de a jugoszláv föderáció megõrzését kívánta. A (félig szintén horvát) Veljko Kadijeviƒ hadügyminiszter vezette régivágású tábornokok azonban a titói Jugoszlávia megvédését tartották feladatuknak. Slobodan Miloševiƒ szerb elnök fokozatosan lemondott eredeti céljáról: a recentralizáció eszközeivel újrateremteni az ország egészét átfogó nagyszerb dominanciát. A politikai realitások alapján – látva az európai szocialista rezsimek és a jugoszláv egypártrendszer összeomlását – elfogadta a „szûkebb Jugoszlávia” perspektíváját. Hajlandó volt Szlovénia és egy megkisebbített Horvátország „elengedésére” azért, hogy erõit átcsoportosítsa és a szerbség számára fontosabb országrészeket összetarthassa. (Többek között azért érhetett el gyors sikert a szlovén függetlenedés, mert Szlovéniában nem élt sok szerb, így Miloševiƒ nem volt érdekelt a szlovén elszakadás katonai megakadályozásában.) A horvátországi szerbek szintén elutasították az új zágrábi politikát. Õk a 4,8 milliós népesség 12%-át alkották

A Horvát Köztársaság alkotmányának ünnepélyes kihirdetése. Zágráb, 1990. december 22.

A szétlõtt vukovári víztorony az ostrom jelképévé vált

A jugoszláv tagköztársaságok elnökei, 1991: (balról) M. Bulatoviƒ (Montenegró), K. Gligorov (Macedónia), S. MiloÓeviƒ (Szerbia), F. Tupman (Horvátország), A. Izetbegoviƒ (Bosznia-Hercegovina), M. Ku…an (Szlovénia)

(de ideszámíthatjuk a „jugoszláv nemzetiségû” 3% többségét is), s 1941 megismétlõdésétõl tartva és Miloševiƒtõl biztatva a helyi zendülések sorozatával kivonták a szerblakta területeket (elsõként, már 1990 augusztusában a knini Krajinát) Zágráb fennhatósága alól. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, hogy a háborús felelõsség kérdésében világosan láthassunk: bár a Tupman-kormányzat valóban hozott a szerbeket diszkrimináló döntéseket (a régi alkotmányban biztosított ál-

lamalkotó – ma úgy mondanánk, társnemzeti – státus megvonása, elbocsátási hullám), mégsem ez volt a háború igazi oka. A szerb álláspont ugyanis eleve úgy szólt, hogy a szerblakta területek csakis akkor maradhatnak Horvátország részei, ha az nem lép ki Jugoszláviából. Ezzel Horvátország feloldhatatlan dilemma elé került, mert a háború elkerülése érdekében le kellett volna mondania vagy a függetlenségérõl, vagy területi épségérõl.

kovárt elfoglalják a szerb szabadcsapatok és a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) . 1991. december 6. A JNA legerõteljesebb tüzérségi támadása Dubrovnik ellen. Szárazföldrõl és hadihajókról egyaránt lövik a várost, az Óvárosban több mûemlék épület is megsérül. 1992. január 15. Az Európai Közösség 15 tagállama (s még aznap Magyarország is) elismeri Horvátország függetlenségét, mely ugyanezen év május 22-én felvételt nyer az ENSZ-be. 1992. április eleje A boszniai háború kezdete. A Jugoszláv Hadsereg és helyi szerb alakulatok megtámadják a bosnyákokat és a horvátokat.

Kalasnyikov-botrány Tuœman-kormányzat kérésére 1990 októberében Magyarország a jugoszláv szövetségi hatóságok megkerülésével hadi eszközöket szállított Horvátországba, különbözõ források szerint 10-24 ezer Kalasnyikov-géppisztolyt és más fegyvereket, összesen 11 millió dollár értékben. Bár mindez eltörpül a teljes horHorvát menekültek Magyarországon, 1991 vát fegyverimporthoz képest (amely eleinte a jugoszláv törvények, késõbb pedig az ENSZ általános – nem csak a horvátokra vonatkozó – fegyverembargója miatt illegálisnak minõsült), de kezdetben jelentõs tételnek számított és hozzájárult a születõ horvát haderõ felfegyverzéséhez. A szállításokat a belgrádi szövetségi kormány tiltakozására Budapest leállította, ennek ellenére a háborút jóval megelõzõen lebonyolított, s ezért politikailag és nemzetközi jogilag valóban vitatható ügylet a nyilvánosságra kerülése után (1991. január) Magyarország számára nemzetközi bonyodalmakat okozott, belpolitikailag pedig éles vitákhoz vezetett.

A

Horvátország függetlenségét kifejezõ plakát

1992. augusztus 2. Parlamenti és köztársasági elnöki választások Horvátországban. A száborban ismét a HDZ szerez többséget. Az elnökválasztáson már az elsõ fordulóban nagyarányú gyõzelmet arat a függetlenségi háborúban az országot irányító Tupman. 1993. április–1994. február Bosnyák– horvát háború Közép-Boszniában és Mostar környékén. Szórványos összetûzések a boszniai háború kezdeti szakaszában is elõfordulnak a bosnyákok és horvátok között, amelyekbõl 1992 októberétõl kezdve egyre több lesz, de a zágrábi kormány egészen 1993 januárjáig továbbra is eljuttatja a fegyvereket és utánpótlást a bosnyák hadsereg (ABiH) egységeihez. 1993 januárjában KözépBoszniában intenzívebbé válnak a harcok. A küzdelem 1993 áprilisában fajul súlyos háborús összecsapássá a Lašva

83

völgyében, illetve Mostarban és környékén. 1994. február Bosnyák–horvát fegyverszünetet írnak alá Zágrábban. 1994. március 18. Washingtoni egyezmény Horvátország és Bosznia-Hercegovina között. A két fél az USA közvetítésével újra politikai és katonai szövetséget köt egymással, aminek eredményeképpen 1995-ben a daytoni békéhez vezetõ fordulat következik be a boszniai háborúban. 1994. szeptember 10–11. II. János Pál pápa elsõ horvátországi látogatása. Zágrábban több százezres (egyes becslések szerint egymilliós) hívõsereg elõtt

Eleinte a nagyhatalmak sem támogatták a horvát elszakadási törekvéseket: a „jugoszláv Gorbacsovot”, Ante Markoviƒot favorizálták, Tupmant pedig avítt nacionalistának tartották. Ez az álláspont csak 1991 augusztusától kezdett megváltozni, amikor a Szovjetunió bomlásának felgyorsulásával megszûnt a precedensteremtéstõl való félelem. Jugoszláviából egyre sokkolóbb háborús hírek érkeztek, Németország pedig nyíltan kampányolni kezdett a horvát és szlovén függetlenség mellett. Ez 1992. január 15-re vezetett oda, hogy az Európai Közösség tagjai (majd a nyomukban más államok, például Magyarország másnap) elismerjék a független Horvátországot.

Az elsõ háborús év: 1991

II. János Pál pápa Kuhariƒ bíborossal a zágrábi katedrálisban

tart szentmisét. Még két alkalommal, 1998-ban és 2003-ban látogatott el horvát földre. Második útja alkalmából Marija Bistrica horvát Mária-kegyhelyen boldoggá avatja Alojzije Stepinac zágrábi érseket. 1995. május 1–2. A Horvát Hadsereg a Villám nevû hadmûveletben felszabadítja Nyugat-Szlavónia megszállt részeit. 1995. augusztus 4–7. A mindössze négy napig tartó Vihar hadmûveletben a horvát haderõ elfoglalja a nemzetközi közösség által el nem ismert, úgynevezett Krajinai Szerb Köztársaság 1990–1991 óta szerbek által ellenõrzött nyugati és déli szektorait. A szerb lakosságot a terület déli és északi szektorában a helyi szerb kormányzat evakuálja, a középsõ részrõl (Kordun) a szerbek többsége elmenekül. A harcok után visszatérhet a területre az 1991-ben távozásra kényszerített horvát népesség. 1995. szeptember 29. Elõre hozott parlamenti választások. A felszabadító háHorvát katonák a Vihar hadmûvelet során, 1995

A horvát kormány 1991. május 19-re referendumot írt ki, amelyen 86%-os részvétel mellett (a szerbek zöme bojkottálta) a szavazók 94%-a támogatta az ország önállóságát. Ezután a szábor 1991. június 25-én deklarálta Horvátország függetlenségét. Miloševiƒ válasza egyértelmû volt: kész lett volna elismerni a horvát nemzet önrendelkezési jogát, de elutasította a horvát állam elszakadási jogát az adott határok között. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy csak a „szerb részek” nélküli (illetve a felosztandó Bosznia egyes területeivel, például a horvátlakta NyugatHercegovinával kiegészülõ) Horvátország elszakadását akarta elismerni. S miután erõfölényben érezte magát, minden kompromisszumot elutasítva a diktátumok politikáját folytatta.

A népszavazás plakátja, 1991. május 19.

Miloševiƒtõl eltérõen, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) kezdetben még Horvátország teljes lerohanásának és egy új zágrábi kormány felállításának a tervét fontolgatta. Azonban a szlovéniai intervenció (június 27–július 7.) és a moszkvai Janajev-puccs (augusztus 19–21.) bukása véget vetett minden olyan illúziónak, hogy a szocializmus megvédhetõ és Jugoszlávia összetartható. Ezért a JNA tényleges célja az lett, hogy a szerbek védelmére és önrendelkezési jogára hivatkozva leválassza Zágrábról a szerb, illetve a nagyszerb szempontok alapján szerbnek minõsített területeket. A hadsereg politikai céljainak megváltozását elõsegítette az is, hogy gyorsan veszített

Janajev-puccs Szovjetunió felbomlásának megakadályozását célzó 1991. augusztus 19-i moszkvai katonai hatalomátvétel, amelynek során a „Rendkívüli Állapot Állami Bizottságában” (GKCSP) tömörülõ párt-, állami és katonai vezetõk Mihail Gorbacsov helyett a Szovjetunió alelnökét, Gennagyij Janajevet nevezték ki ügyvezetõ államfõnek. A puccs két nap alatt összeomlott (fõképp a Borisz Jelcin orosz elnök vezette ellenállásnak köszönhetõen), s ezzel visszafordíthatatlanná vált a szovjet állam és a szocialista rendszer bomlási folyamata.

A

Gennagyij Janajev

84

Szlovéniai intervenció z 1990. áprilisi szlovén választásokat a függetlenség hívei nyerték meg: a reformkommunista Milan Kuøan lett az elnök és a jobbközép DEMOSpártszövetség alakított kormányt Lojze Peterle vezetésével. Az új kormányzat azonnal hozzákezdett Szlovénia függetlenségének az elõkészítéséhez (amelyet kezdetben Ljubljana is összekötött Jugoszlávia konföderálásának tervével), majd 1991. június 25-én deklarálta a köztársaság kilépését a jugoszláv föderációból. Ez – akkor már – nem lett volna elfogadhatatlan Miloševiå számára, de a jugoszláv integritás hívei (az egymással is vitázó Markoviå és Kadijeviå) bízva a horváthoz hasonlóan a szlovén függetlenség iránt is elutasító nagyhatalmi támogatásban, kísérletet tettek Jugoszlávia állami egységének katonai eszközökkel történõ helyreállítására: a határõrizet központi kézben tartását elõíró kormányrendeletre hivatkozva a JNA június 27-én megpróbálta elfoglalni a határállomásokat és a köztársaság stratégiai pontjait. Az akció azonban csak fél sikerrel járt, mert a Szlovén Nemzeti Gárda körülzárta a katonai egységeket és blokád alá vonta a laktanyákat. A kisebb-nagyobb megszakításokkal 10 napig tartó és 60-70 (többnyire a JNA-kiskatonák közül kikerülõ) áldozattal járó összecsapásoknak az Európai Közösség közvetítésével megkötött brioni egyezmény vetett véget (július 7.), majd a szövetségi államelnökség július 18-i döntése (miszerint három hónap alatt kivonják a JNA-t a köztársaságból) de facto elismerte Szlovénia függetlenségét.

A

multietnikus összetételébõl: a nem szerb nemzetiségûek szabotálták a mozgósítást, a magasabb posztokon lévõket és a tábornoki karban amúgy is kisebbségben lévõ horvátokat és szlovéneket pedig folyamatosan váltották le vagy nyugdíjazták. Ekkor már hónapok óta voltak helyi összetûzések a JNA és a szerb szabadcsapatok, illetve a horvát rendõrség és Nemzeti Gárda (ZNG) egységei között. Augusztus végére a harcok háborúvá eszkalálódtak. Akkor került szerb ellenõrzés alá Baranya és kezdõdött meg Vukovár ostroma; ez volt a háború 1991. évi szakaszának legnagyobb ütközete, ahol a város védõi három hónapig,

november 18-ig kitartottak. A horvát ellenállás kezdetben kaotikus volt, de lassan komolyabb katonai szervezettséget kapott: például a ZNG szeptember 14tõl blokád alá vette a laktanyákat. Ennek ellenére a Jugoszláv Néphadsereg megszállta Horvátország területének mintegy 30%-át. Ez lett a december 19-én kikiáltott „Krajinai Szerb Köztársaság”, amely azonnal kinyilvánította, hogy a többi szerb állammal közös unióban kíván maradni. A megszállt területekrõl a nem szerb lakosság zöme elmenekült vagy elûzték õket (az etnikai tisztogatások már ekkor megkezdõdtek, bár késõbb Boszniában és Koszovóban tömegesebb formát öltöttek). Ugyanak-

Vukovár három hónapos szerb ostromának áldozatai: temetõ a város határában

A Horvát Nemzeti Gárda felvonulása. Zágráb, 1991. május 28.

ború sikerét kihasználva Tupman elnök választásokat ír ki, amit ismét a HDZ nyert meg, míg az ellenzéki választási pártkoalíciók alakítását megnehezíti a megemelt parlamenti küszöb. Ekkor választhatnak elõször a határon túli horvátok, a száborban listán 12 mandátum sorsáról dönthetnek. 1995. november 12. A horvát kormány és a horvátországi szerbek képviselõi külön-külön Zágrábban, illetve Erdõdön (Erdut) egyezményt írnak alá Kelet-Szlavónia és Baranya még megszállt területeinek horvát igazgatás alá kerülésérõl, amelyre kétéves átmeneti ENSZ-kormányzás után kerül sor. 1995. november 21. A boszniai háborúkat lezáró daytoni békeegyezmény aláírása. 1997. június 15. Újabb köztársaságielnök-választás. Tupman ismét gyõz, de a korábbinál kisebb választói részvétel mellett. 1998. január 15. Kelet-Szlavónia, Nyugat-Szerémség és a Drávaszög végleg visszakerül Horvátországhoz. 1999. december 10. Meghal Tupman, az önálló Horvát Köztársaság elsõ elnöke. 2000. január 3. A Szociáldemokrata Párt, a Horvát Szociálliberális Párt és négy kisebb párt koalíciója legyõzi a HDZ-t. Az új kormányfõ az SDP elnöke, Ivica Ra…an lett. A hatpárti koalíció meghirdeti a szakítást Tupman konzervatív nemzetépítõ politikájával és fel kívánja gyorsítani Horvátország euroatlanti integrációját. A kezdeti sikerek után azonban mind bel-, mind külpolitikai téren az egymással torzsalkodó, részben felbomló, részben vagy egészben a kormányból is kilépõ pártok uralma csalódást hoz a választópolgároknak. 2000. január 24–február 7. Meglepetésre a kisebbik kormányzó pártszövetség jelöltje, Stjepan Mesiƒ gyõz (41,1%) a Tupman halála miatt megüresedett köztársasági elnöki székért folytatott verStjepan Mesiƒ, a Horvát Köztársaság elnöke esküt tesz

folytatás a 88. oldalon _

85

kor a többi horvát területrõl szág szétszakításának a megakaodamenekült az úgynevezett dályozására koncentrált, de a csendes etnikai tisztogatásnak megszállt területek visszaszerzé(munkahelyi diszkrimináció, kisére még nem volt esélye. lakoltatás, fizikai fenyegetés) kitett szerbek jelentõs része. A „Se háború, se béke”: 1992–1994 szerb erõk Maslenicánál a ten1991 végén a horvátoknak még gerig kijutva és a dalmát kikötõfelkészülési idõre volt szükséket blokád alá vonva elszigetelgük, a szerbek pedig szerették ték a központi országrésztõl volna területfoglalásaikat válDalmáciát, Pakrac–Verõce irátoztatás nélkül megtartani. nyába elõrenyomulva pedig Mindkét félre nemzetközi nyocsaknem teljesen elvágták Szlamás nehezedett, így megnyílt a vóniát. Az erõátcsoportosítás jelehetõség egy tûzszünetre. Ráadágyében (s hogy a blokád alá vett A horvát lakosság evakuálása Dályáról (ma: Dalj), 1991 sul növekedõben voltak a boszlaktanyákból kivonja erõit és niai feszültségek, ezért Belgrád eszközeit, ami nem mindig sikerült), a JNA fokozatosan kivonult Hor- sereg, HV), ami meggyorsította a had- és Zágráb egyaránt Boszniára akart seregépítést. Igaz, ez csak 1995-re járt koncentrálni. Ilyenformán az 1992. javátország többi részébõl. A védekezés során Zágráb megpró- teljes sikerrel, de már 1991 decembe- nuár 2-i tûzszüneti megállapodással elbált külsõ támogatást szerezni, a füg- rében képesek voltak egy jelentõs nyu- csendesedett a háború, majd az ENSZ getlenséget elismertetni, hogy agresszió- gat-szlavóniai ellentámadásra. 1991- BT február 21-i határozata alapján nak kitett szuverén államként nemzet- ben azonban még az volt a jellemzõbb, nemzetközi haderõt (UNPROFOR) közi segítséget kaphasson. Emellett hogy egy növekvõ létszámú, harcra telepítettek a válságövezetekbe. A béminden belsõ erõforrást a honvéde- kész, és a lakosság által támogatott, de kefenntartók bevonulása azonban nem lemre fordított. Augusztus 2-án nagy- hiányos (szinte csakis könnyû-) fegy- jelentette a harcok teljes befejezõdékoalíciós (csupán a Tupmant tehetet- verzetû és egyenetlen képzettségû ka- sét. 1992 januárja és 1995 augusztusa lenséggel vádoló szélsõjobboldalt nél- tonaság védekezett az elvben nagy túl- között egyfajta „se háború, se béke” külözõ) kormány alakult. Anton Tus erõt képviselõ és technikai fölényben állapot uralkodott, amelyben gyakran tábornoknak, a jugoszláv légierõ ko- lévõ, de a létszámhiány és a politikai elõfordultak incidensek. Ugyanakkor rábbi parancsnokának a vezetésével káosz miatt a teljes arzenálját bevetni nagyobb harcokkal csak a horvátok egységes szervezetbe integrálták a kü- nem tudó JNA-val szemben. Így a HV maslenicai és nyugat-szlavóniai akciói lönféle fegyveres erõket (Horvát Had- a stratégiai pontok védelmére és az or- jártak: 1993 januárjában a HV Dalmácia és a központi országrész közötti szárazföldi kapcsolat biztosítása céljából indított sikeres támadást, 1995 máA bosznia-hercegovinai háború jusában pedig elfoglalta a nyugat-szlaz 1990-es évek nyugat-balkáni háborúinak leghosszabb ideig tartó (1992. áprivóniai ENSZ-szektort. lis–1995. október) és legtöbb áldozattal járó (140 ezerbõl 100 ezer, ezen belül A konfliktus politikai rendezésére csaknem 70 ezer bosnyák emberéletet követelõ) szakasza, amely hadmûveleti érnem volt mód, mert az immár nemzettelemben szorosan összefonódott a horvátországi háborúval (miközben a szlovéközileg elismert Horvátország ragaszniai intervenciót vagy az 1998–1999-es hármas konfliktust – a NATO Szerbia ellekodott a háború elõtti határaihoz, a ni bombázásait kiváltó szerb–albán harcokat – ebben az értelemben önálló hábo„független Krajina” pedig nem volt rúknak tekinthetjük). A szerb célok Boszniában is a horvátországihoz hasonlóan hajlandó „visszatérni” Horvátországba alakultak: maguknak követelték és három éven át az ellenõrzésük alatt tartották a annak ellenére, hogy a nemzetközi béköztársaság területének 70%-át, az eleve szerb többségû területek mellett számos ketervek széles körû autonómiát kínálolyan stratégiai, gazdasági vagy közlekedési szempontból fontos térséget is, ametak a horvátországi szerbségnek (és anlyek csak az etnikai tisztogatások nyomán váltak szerb többségûvé. A horvátok a nak ellenére sem, hogy taktikai okokháború elején és végén közösen harcoltak a szerbek ellen az Alija Izetbegoviƒ álból Belgrád is valamifajta megegyezést tal vezetett bosnyákokkal, de a két szövetséges 1993-ban egymás ellen fordult (sõt szorgalmazott). Tovább bonyolította a egy bosnyák belháború is kitört Izetbegoviƒ és Fikret Abdiƒ hívei között). A hábohelyzetet az 1992 áprilisa és 1995 októrú menetét végül 1995 nyarán a NATO-légicsapásoktól is támogatott horvát–bosbere között tomboló boszniai háború. nyák offenzíva fordította meg, amellyel a kimerült, megosztott és elszigetelt szerb A horvátok és a szerbek az ottani haderõk már nem tudtak hatékonyan szembeszállni. A háborút lezáró daytoni békeszerzõdés (1995. november 21.) véget vetett az öldöklésnek, de Bosznia-Hercegoszíntéren is egymással szemben soravina állami értelemben mindmáig instabil maradt: például a legutóbbi, 2010. okkoztak fel, de Zágráb nem tudta magát tóberi választások óta a jelen sorok írásáig eltelt nyolc hónap alatt sem sikerült távol tartani a nagyhorvát nacionalizkormányt alakítani. mustól, és egyes idõszakokban (fõképp az 1993. évi horvát–bosnyák háború

A

86

idején) lényegében Belgrád „társagresszoraként” fellépve nyíltan fontolgatta Bosznia szerb–horvát felosztásának a lehetõségét.

A fordulat éve: 1995 A fordulat végül 1995-ben következett be. A többéves intenzív fegyverkezés és hadseregfejlesztés eredményeképpen megszületett egy ütõképes horvát haderõ, viszonylag modern technikai eszközökkel és 180 ezerre (a krajinai négyszeresére) felduzzasztható lét-

számmal. Eközben a szerb oldalon a kimerülés és megosztottság jelei mutatkoztak: a szerb gazdaságot leterítette a hiperinfláció – az 1994. január 24-i pénzreform elõtt már napi 70%! –, és elkezdtek Miloševiƒ fejére nõni egykori bábjai. 1991-hez képest megváltozott a háború nemzetközi megítélése: nõtt a horvátok és zuhant a szerbek támogatottsága. Az ENSZ gazdasági szankciókat vezetett be Szerbia ellen (1992. május 29.) és a háborús bûnösök felelõsségre vonása céljából létrehozta a hágai Jugoszlávia-törvényszéket (ICTY

– 1993. február 22.), amely vádat emelt az 1990-es évek szinte teljes szerb politikai és katonai vezetõ rétege ellen (de több, más nemzetiségû vezetõ, például Ante Gotovina horvát tábornok ellen is). Igen fontos volt az USA aktivizálódása: a Clinton-kormányzat nyomására megkötött 1994. március 18-i washingtoni egyezmények eredményeként létrejött a horvát–bosnyák kiegyezés és helyreállt kettejük szerbellenes szövetsége. Így 1995. július–október során az egymással együttmûködõ (és

87

_ folytatás a 85. oldalról senyben, (a második fordulóban) megelõzve az SDP-t és a HSLS-t képviselõ Drañen Budišát (27,7%). Mesiƒet 2005-ben, ugyan jóval kisebb választói részvétel mellett, de újraválasztják. 2003. november 23. Elõre hozott választások, amelyek után ismét a HDZ alakít kormányt 2003 decemberében (43%nyi szavazatot kap a mindössze 19%-ot szerzett SDP-vel szemben) Ivo Sanader vezérletével, aki részben liberális jelleget adva a szervezetnek, a centrum felé tolja el a HDZ politikáját. 2005. október 3. Az Európai Unió dönt a horvát csatlakozási tárgyalások folytatásáról. 2007. november 25. Parlamenti választások Horvátországban, amelyek elõször kaptak kétpárti jelleget (a HDZ 66, az SDP 56 mandátumot nyert el a 140 fõs száborban). A kisebb pártokkal és a nemzetiségi képviselõkkel folytatott koalíciós alkudozások a HDZ-nek kedveztek, s 2008. január 12-én ismét Ivo Sanader alakít kormányt. 2009. április 1. A NATO közgyûlése felveszi Horvátországot tagjai közé. A horvát delegáció április 3–4-én vesz részt elõször a NATO közgyûlésén, majd április 7-én Brüsszelben felvonják a horvát lobogót a szervezet székháza elõtt. Rövidesen egy kisebb horvát katonai kontingens békefenntartó feladatokat vállal Afganisztánban. 2009. július 1. Váratlanul lemond Ivo Sanader miniszterelnök. Utódja helyettese, az ugyancsak HDZ-s Jadranka Kosor, akinek a parlament július 7-én bizalmat szavaz. Kosor kormánya a nemzetközi pénzügyi-gazdasági válság miatt megszorító intézkedéseket vezet be. 2009. december 27–2010. január 10. Ivo Josipoviƒ, az SDP jelöltje a köztársasági elnökválasztás második fordulójában legyõzi Milan Bandiƒot, Zágráb polgármesterét, aki korábban szintén az SDP tagja volt. 2010. Jadranka Kosor kormánya a parlament kormánypárti és ellenzéki frakcióival együttmûködve komoly elõrelépést tesz az európai uniós csatlakozási tárgyalások és a jogharmonizáció terén. 2011. április 15. A hágai nemzetközi törvényszék (ICTY) 24, illetve 18 év börtönbüntetésre ítéli Ante Gotovina és Mladen Markaƒ tábornokokat. Az elsõ felmérések szerint a horvát lakosság 95%-a igazságtalannak és megalapozatlannak találja az ítéletet, és emiatt jelentõsen visszaesik az EU-csatlakozás támogatottsága.

BÍRÓ LÁSZLÓ–RESS IMRE– SOKCSEVITS DÉNES

88

Horvát politikusok ranjo Tupman (1922–1999). Egykori partizán, késõbb a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) vezérõrnagya. Leszerelése (1961) után a zágrábi Munkásmozgalom-történeti Intézet igazgatója, majd az 1960-as évek végén már a horvát reformmozgalom ismert résztvevõje. Az 1970–1980-as években háromszor börtönözték be nacionalista tevékenység vádjával. 1989-ben a Horvát demokrata Közösség (HDZ) egyik alapítója, tíz éven át a vezetõje, egyúttal 1990-tõl haláláig a Horvát Köztársaság elnöke. Tupman ellentmondásos politikus volt, akitõl valóban nem állt távol a nacionalizmus és az autoriter hatalomkoncentráció. 1990-ben a horvátországi szerb autonómia elutasításával maga is hozzájárult a szerb–horvát konfliktus elfajulásához, mert lehetõvé tette a Jugoszláviát akkor már évek óta terrorizáló Miloševiƒnek, hogy ezúttal okkal hivatkozhasson a szerbség veszélyeztetettségére. Õt is felelõsség terheli az 1993. évi horvát–bosnyák háborúért, az 1995-ös szerb exodusért, az általa kiépített félelnöki kormányforma pedig kifejezetten demokráciahiányos rezsimnek bizonyult (részben ezek miatt maradt ki Horvátország az euroatlanti integráció elsõ köreibõl). Ugyanakkor kétségtelen, hogy a jugoszláv végkifejlet sok más szereplõjétõl (például Miloševiƒtõl) eltérõen Tupman elfogadta a demokrácia alapvetõ normáit, a horvát függetlenségben szerzett érdemei pedig vitathatatlanok.

F

nte Markoviå (1924). Boszniai horvát nemzetiségû reformkommunista politikus, 1989–1991-ben a titói Jugoszlávia utolsó miniszterelnöke és a nyugati hatalmak favoritja: sokan benne látták azt a politikust, aki biztosíthatja a rendezett és kiszámítható átmenetet, Jugoszlávia átvezetését az új világrendbe. Az 1990 januárjában látványos sikerekkel induló gazdasági reformja (az infláció megfékezése, a dinár konvertibilitása) otthon is népszerûvé tette, de a program a köztársaságok civakodása közepette hamar kifulladt: Tuœman az erõs központi hatalom hívét látta Markoviåban, Miloševiå pedig a horvátot és a reformert. De maga Markoviå sem ismerte fel idõben, hogy a nacio-

A

nalizmus tetõzése idején nem elég csak a nyugati kapcsolatokkal és a gazdasági sikerekkel operálni: túl sokáig táplált illúziókat az állami egység megõrzését illetõen és késõn kezdte el szervezni a saját pártját (Reformszövetség), így a személyes népszerûségét nem tudta választási eséllyé konvertálni. Szerencsétlenül avatkozott be a szlovéniai konfliktusba is, mert a határõrizet átvételérõl szóló kormányrendelete hivatkozási alapul szolgált a JNA számára a katonai beavatkozáshoz. Azonban a hibái ellenére Markoviå a kibontakozás politikusa volt, ezért a bukásával elillant a térség békés átalakulásának utolsó esélye is. tjepan Mesiƒ (1934). 1989-ben a HDZ egyik alapítója, 1990– 1991ben a szövetségi államelnökség horvát tagja (e minõségében a titói Jugoszlávia utolsó államfõje), 2000–2010-ben a Horvát Köztársaság elnöke. Kezdetben Tupman egyik legközelebbi munkatársa, 1994-ben azonban szakított vele. Ellenzéki politikusként és köztársasági elnökként Mesiƒ hangoztatott populista érveket, de 2000 után fontos szerepe volt a tupmani örökség negatív elemeinek a felszámolásában és Horvátország nemzetközi reputációjának a helyreállításában.

S

nte Gotovina (1955). Nyugalmazott tábornok, 1995-ben a spliti katonai körzet parancsnokaként a krajinai szerb bábállamot elsöprõ Oluja (Vihar) hadmûvelet egyik irányítója. A szerb civil lakosság ellen az offenzíva idején elkövetett bûncselekmények miatt az ICTY 2011. április 15-én elsõ fokon 24 évi börtönbüntetésre ítélte. Jóllehet más tábornokoknak (Anton Tus, Janko Bobetko, Zvonimir „ervenko) nagyobb szerepük volt a horvát hadsereg felépítésében és sikereiben, a hõsszerepre alkalmasabb személyének, kalandorságtól sem mentes életútjának, igazságtalannak tartott perbe fogásának és évekig tartó bujkálásának köszönhetõen Gotovina lett a horvátok modern katonahõse, a függetlenségi háború egyik szimbolikus alakja. Elítélése politikai vihart és EU-ellenes tüntetéseket váltott ki.

A

J. J.

a NATO-légierõ augusztus végi boszniai bombázásaival megsegített) horvát és bosnyák hadsereg összeroppantotta a krajinai és boszniai szerb fegyveres erõk ellenállását (Szerbia pedig nem volt abban a helyzetben, hogy beavatkozzon). Ezekbe a harcokba illeszkedett a HV augusztus 4–7-i Oluja (Vihar) hadmûvelete, amely Zvonimir „ervenko vezérkari fõnök irányításával három nap alatt elsöpörte a „Krajinai Szerb Köztársaságot”. Ezzel Horvátország számára véget ért a háború. Igaz, a kelet-szlavóniai, nyugat-szerémségi és drávaszögi területek még szerb ellenõrzés alatt maradtak, de a november 12-i erdõdi egyezmény értelmében egy kétéves átmeneti periódus után, 1998. január 15-én ezek már békésen kerültek vissza Horvátországhoz. A háború során a horvátok megvédték függetlenségüket és országuk területi egységét, de ezért súlyos árat fizettek: 14-16 ezerre tehetõ a horvát áldozatok (katonák és civilek, halottak és eltûntek) összesített száma (Boszniában további ötezerre), és a háborús periódus következtében Horvátország lemaradt az euroatlanti integráció elsõ köreirõl. A horvátországi szerbséget pedig kifejezetten katasztrófa érte: hétezer halott és eltûnt, 350 ezer menekült. Így ma a szerbek Horvátországban csak a lakosság 4,5%-át alkotják.

A daytoni megállapodás lezárása: a párizsi békeszerzõdés aláírása 1995. december 14-én

Az utolsó másfél évtized A háború óta eltelt másfél évtized még mindig nem volt elég a károk teljes eltüntetésére, a sebek begyógyulására és a megbékélésre. De nem is múlt el nyomtalanul. Az 1990-es évek közepén a horvát gazdaságot sikerült stabilizálni és növekedési pályára állítani. Az új valuta, a kuna 1994. május 30-i bevezetése, az adriai idegenforgalom fellendülése segített ebben. A 2000-es évek elején demokratizálták a politikai rendszert: a 2000. november 9-i alkotmánymódosítás a

félelnöki rendszert parlamentáris kormányformává alakította át. Végül a Miloševiƒ-rezsim bukása (2000. október 5.) megnyitotta a lehetõséget a horvát–szerb viszony rendezésére: ma az államközi kapcsolatok normálisnak mondhatók, a horvátországi szerb párt pedig tagja a zágrábi kormánykoalíciónak. Mindez megmutatkozik Horvátország nemzetközi kapcsolataiban is: 2009. április 1-jén felvették a NATOba, és minden esélye megvan arra, hogy 2013-ban beléphessen az Európai Unióba. JUHÁSZ JÓZSEF

Az Európai Unió tagállamai állam- és kormányfõinek találkozója. Zágráb, 2000. november 23–24.

89