A KOALÍCIÓS KORSZAK SAJTÓJA (1945-1948)
1944-45 fordulóján, Budapest ostroma idején a röplapokon kívül nem jelent meg más sajtótermék. A keleti országrészeken ekkor már kezdett megindulni az élet, s kezdtek megjelenni az első lapok: Debrecenben 1944. november 15-én elindult a Néplap, Szegeden négy nappal később a Dél-magyarország, koalíciós szerkesztésben. A fővárosban 1945. január 19én jelent meg a Szabadság című napilap, szintén koalíciós szerkesztéssel: Darvas József, Kállai Gyula és Zilahy Lajos voltak névleges szerkesztői, ténylegesen azonban kommunista irányítás alatt áll, Barcs Sándor szerkesztette. Az első napokban világossá vált, hogy a sajtószabadság, legalábbis a Vörös Hadsereget illetően, nem működik. Pedig a sajtószabadságot hamarosan sarkalatos törvény is kimondta. Az 1946: I. tc. Ezt a három évvel később elkészült Alkotmány is megerősítette. Azáltal, hogy a pártállam tartotta fenn magának, hogy megmondja: mi a dolgozók érdeke, s ráadásul az anyagi eszközöket is ő biztosította, a sajtószabadság deklarálása egyúttal a teljes hatalmi összpontosítást fedezte. 1945-ben a magánszemélyek nem kaptak lapalapítási engedélyt. Egy negyedév alatt feléledtek vagy megalakultak a koalíciós pártok lapjai: február 18-án újraindult a Népszava, március 27-én, két nappal a Szabad Nép újraindulása után megjelent a Szabad Szó, három nappal később pedig a Kis Újság. Újraindultak a polgári demokrata Világ, a Független Magyarország és A Reggel című hetilapok, Kossuth Népe címmel a Honvédelmi Minisztérium félhivatalos lapja, és 1945. július 7-től Debrecenből Budapestre költözött az Új Szó. Új napilapként indult a Világosság, a Haladás, amelynek Zsolt Béla volt a főszerkesztője. Megjelent a Polgári Demokrata Párt hetilapja, a Fáklya is, aztán újraindult a Friss Újság. A hamarosan külügyi államtitkári posztot betöltő, ekkor még parasztpárti Boldizsár Iván szerkesztésében született meg az Új Magyarország című hetilap, amely világpolitikai és világgazdasági áttekintést adott, jól tájékozottan és magas színvonalon. Az Új Magyarország melléklapjai – New Hungary, Nouvelle Hongrie és Novala Vengrija – pedig a külföldieket tájékoztatták a magyar politikáról, gazdaságról, társadalomról és kultúráról. Új évfolyamszámozással, mintha új lap lenne, indult újra a Magyar Nemzet 1945. május 1-jén.
1
Az újraindult Magyar Nemzet folytatta hagyományait, de új célkitűzései is voltak. Amint korábban is az értelmiség lapjának tekintette magát, az ebből következő szellemi igényességet és stilisztikai választékosságot továbbra is meghatározó jegyének tartotta. Tartózkodott mindenféle uszítástól, noha világosan megvonta az elutasítás határvonalát a nácizmussal és a fasizmus minden árnyalatával szemben. Új ismertetőjegyei és célkitűzései között szólt a Szovjetunió jóindulatának és háborús érdemeinek elismeréséről. Elfogadta, hogy a magyar társadalomban a háború végével bekövetkezett radikális változások visszafordíthatatlanok, és hirdette, hogy a háborús és nemzetellenes bűnöket meg kell nevezni, nem szabad elfelejteni, és a bűnösökön kérlelhetetlenül számon kell kérni tetteiket. A Magyar Rádió 1945. május 1-jén szólalt meg újra, s Bródy Sándor utcai épületében kezdte újra működését az MTI is. A Rádiónak 1948-ban, az MTI-nek pedig 1950-től kezdve lett elnöke Barcs Sándor. Elsősorban Budapesten hamar visszatért a pezsgő szellemi, művészeti, kommunikációs atmoszféra. A hamar életre kelt vicclapok főként politizáltak: a Szabad Száj mellett a kispolgári Pesti Izé és a Ludas Matyi is. Közülük csak ez utóbbi maradt fenn tartósan. Az irodalmi folyóiratok közül először a Magyarok indult meg 1945. áprilisban, Debrecenben. A fiatal polgári írók havilapja volt az Új Hold (1946-48), amelyet Lengyel Balázs szerkesztett. Katolikus humanista szellemű irodalmi folyóiratként indult újra a Vigilia, és a népi írók mozgalomszervező fóruma, a Válasz Illyés Gyula szerkesztésével. Szintén a népi mozgalom eszméinek terjesztésére alakult meg az Új Szántás, Karácsony Sándor szerkesztésében. Kassák Lajos is új folyóiratokkal jelentkezett: az Alkotás a Magyar Művészeti Tanács, a Kortárs a Szociáldemokrata Párt művelődéspolitikai és irodalmi fóruma lett. A kommunista-marxista értelmiség a Fórumot jelentette meg, de 1945-ben fölelevenedett az Új Idők is. A Nyugat háború előtti utódja, a Magyar Csillag ekkor, mint Csillag a MIK folyóirata indult újra, Németh Andor szerkesztette. A társadalomtudományi folyóiratok közül hosszabbrövidebb ideig megjelent a Társadalmi Szemle, a Szocializmus, a Valóság és a Huszadik Század. 1948-ban megszűnt az összes, irányzathoz köthető irodalmi lap, a Csillag pedig átalakult. A politikai sajtó újraszületését gyorsan követte hatalmi elnémítása és átrendezése. Az államosításokat követően, 1948 és 1952 között többségük megszűnt, a Népszava a szakszervezetek napilapja, a Magyar Nemzetet pedig előbb államosították, majd a Hazafias Népfront lapja lett. Kevés új lapalapítás történt. Az Esti Budapest az MDP Budapesti Pártbizottságának
2
lapja volt, a Tartós Békéért, Népi Demokráciáért a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának hetilapja, mellettük megjelent a Szabad Föld, a Néphadsereg és a Szabad Ifjúság is. Ekkor lett igazi, rettegett nagyhatalom a központi sajtóorgánum, a Szabad Nép. Illegális sajtótermékként indult Bp.-en 1942-ben. 80 példányban jelent meg, és kb. ezer olvasóhoz jutott el. Előállítói hamar lebuktak, s második évfolyamát csak 1944-ben jegyezhette. Végleges újraindulása 1945. március 25-én történt meg. A koalíciós időkben a Szabad Nép minden rovata a közvetlen politikai propagandát szolgálta. Fő helyein a párt vezetőinek megnyilvánulásai, nyilatkozatai, a rájuk vonatkozó hírek voltak. Óráról órára leírta a „tipikus” eseményeket, illetve összegezte a nap új „eredményeit”. A hangnem, a stílus, a pártzsargon markáns ismertetőjegye volt a Szabad Népnek. Heves hangvétele, a megbélyegzések és leleplezések előtérbe állítása nem annyira a baloldali radikális újságírói hagyományokból táplálkozott, hanem elsősorban a zugsajtó felfokozott szenzációhajhászó újságírói stílusát honosította meg. A Szabad Nép 1948 közepétől a Párt lapja lett, kivételezett helyzetéből adódó fontossága mellett a Rákosi-korszak szimbóluma is.
A RÁKOSI KORSZAK (1949-1956) SAJTÓJA
Noha az 1945 és 1948 közötti időszakban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magát a sajtót is ellenőrizte, mi több, gyakorolta cenzúrázás jogait is, a részlegesen korlátozott sajtószabadság megvalósult. 1948. március 23-án Rákosi Mátyás, az MKP főtitkára sajtóaktívát tartott, s miközben beszédében a szenzációhajhászás ellen lépett fel, kijelölte a sajtó jövőbeni feladatait. Az elkövetkező hónapok mindenkivel megértették, mit is jelent mindez: a pártok megszűnésével párhuzamosan sorra szűntek meg azok lapjai, valamint az önálló hangot képviselő hetilapok és folyóiratok is. A napilapok közül legtovább a Kis Újság maradt meg, az csak 1951 decemberében fejezte be a naponkénti megjelenést. Megszűnt a Szabad Szó, az Új Magyarország, a Friss Újság, a Huszadik Század, az Új Hold, a Válasz és a Valóság is. Az 1945 utáni virágzó sajtó hónapok alatt felmorzsolódott.
3
A napilapok közül megkülönböztetett, kiemelt szerepet kapott a Szabad Nép. Országos napilapként megmaradt az egykori Szociáldemokrata Párt háromnegyed évszázados múltú lapja, a Népszava. A jóval rövidebb múltú, ám németellenes irányultságával az 1938 és 1945 közötti években történelmi szerepet játszó napilap, a Magyar Nemzet szintén fennmaradhatott, ám hangja legfeljebb stílusában tért el a mind nagyobb teret hódító mozgalmi zsargon nyelvétől. A 134 nyilvántartott orgánumból 8 vidéki napilap maradt csak meg. A megszüntetett hetilapok és folyóiratok helyett az 50-es évek elején jóval kevesebb újat indítottak, immár szigorú ellenőrzés alatt. Így 1950. november 2-án Illés Béla főszerkesztésével elindítják az Irodalmi Újságot, egy esztendővel később a DISZ (az MDP ifjúsági szervezete) a Szabad Ifjúság című hetilapja mellett, Új Március néven indít orgánumot. 1952-ben Esti Budapest címmel indul egy szocialista „bulvár”. Az irodalmi élet is hasonlóképpen központosított, gyakorlatilag az említett Irodalmi Újságon kívül két orgánum tölti be e szerepet: az 1947 végén Németh Andor szerkesztésében indított, majd fokozatosan pártosított, s a MIK folyóiratává változtatott Csillag, valamint az 1952-től megjelenő Új Hang. Ezen időszakban egy gyökeresen új, a magyar sajtótörténetben addig ismeretlen laptípus jelentkezik: a munkahelyek által szorgalmazott és felügyelt üzemi, termelőszövetkezeti, vállalati lapok, híradók. Ugyancsak sajtótörténeti újdonság, hogy a különféle tömegszervezetek, mint lapgazdák is megjelennek a sajtóban. Az ötvenes évek első időszakának sajtójáról elmondható, hogy az egyhangúsítás teljes mértékben sikerrel járt: a politikai események ismertetése minden lapban azonos. A korszakból ismeretes az ú.n. „Szabad Nép-félóra” fogalma is, ami azt jelentette, hogy az egyes munkahelyeken többnyire a munkakezdés előtt kötelező olvasmány volt a Szabad Nép aznapi száma, melyet olvasás után vita, értelmezés követett. Ebben az időszakban bontakozott ki az újszerű sajtólevelezés is. Az irányított sajtón az első repedések azután keletkeztek, miután a diktatúra helyzete is megrendült. Sztálin halála, Rákosi Mátyás hatalmának megingása, Nagy Imre kormányra kerülése (1953) után a figyelmesebb olvasó az újságokból a kommunista párton belüli politikai birkózás tényéről is értesülhetett. Az 1953 és 1956 közötti sajtótörténet – mint ahogy tulajdonképpen az egész tárgyalt időszak története is – részben irodalomtörténet: azok az újságcikkek, amelyek e korszakból említésre méltóak, jelentős számban írók riportjai, publicisztikai állásfoglalásai. A szóban forgó időszakban azok a szerzők váltak meghatározókká, akik
4
előtte néhány esztendővel még a MDP dédelgetett alkotóiként játszottak szerepet a szellemi élet elsivárosításában. Önkritikával, az elmúlt esztendőkkel való szembenézéssel kezdődött a „tisztító vihar”: az első ilyen jellegű írások az Írószövetség hivatalos lapjában, az Irodalmi Újságban láttak napvilágot. A múlttal szembenéző írókhoz 1953 után folyamatosan jó néhányan csatlakoztak a sajtó munkatársai közül is. Mindez azonban a sajtó egészén igen keveset változtatott. Változatlan maradt a pártzsargon, s a kialakult sémára fogalmazott cikkek továbbra is uralták az újságok hasábjait. Az első igazi újságírói lázadás is „pártkeretekben” történt 1954 októberében. A Szabad Nép szerkesztőségében szokatlanul hosszúra nyúlt párttaggyűlésre került sor. Ennek nyitó napján jelent meg a lap első oldalán Nagy Imre cikke, s a pártlap újságírói szinte egyöntetűen álltak ki a miniszterelnök és politikája mellett. A szerkesztők és munkatársak három napon keresztül vitatkoztak. A vitában részt vevő újságírók szóhasználata ekkortól már mind inkább elütött az előző évekétől. Noha a Szabad Nép újságíróinak lázadása szűk körben vetett szelet, ügyükkel mégis külön politikai bizottsági ülés foglalkozott. A lázadó újságírókat végül vidékre helyezték vagy pártiskolára küldték. 1954 novemberében, egy hónappal azután, hogy megalakult a Hazafias Népfront, a Magyar Nemzetet e szervezet lapjaként jelentették meg. Az 1955-ös esztendő a „rendcsinálás” időszaka. Az Irodalmi Újság éléről márciusban leváltották Molnár Miklóst, de utódja, Hámos György is alig fél évig maradhatott csak pozíciójában. Áprilisban újabb tisztogatást hajtottak végre a Szabad Népnél, májusban pedig az alig egy esztendeje megerősített Boldizsár Ivánt menesztették a Magyar Nemzet főszerkesztői székéből. A Magyar Nemzetet a tisztogatással „pártonkívülietlenítették”. Ősszel ismét az Irodalmi Újságra került a sor: Hámos Györgyöt megfosztották a felelős szerkesztői címétől, Benjámin László szatirikus epigrammái miatt. Az unalmasan hömpölygő újságok, említhetjük például az Irodalmi Újságnak azon számait, melyekben időnként már helyet kaptak a nem kommunista alkotók is, 1956 tavaszára felpezsdülnek, az éveken keresztül felhalmozódott indulatok kezdetben óvatosabban, később erőteljesebben beszivárognak a sajtó hasábjaira. Erre jó alkalmat adott az a vitasorozat, amely az Irodalmi Újságban zajlott Vita irodalmunk helyzetéről címmel, amely legkevésbé már az irodalomról szólt.
5
Bár a Szabad Népben megjelenő cikkeket a sajtóirányítás változatlanul erősen kézben tartotta, egy szerkesztőségi cikk a szabad szellemű értelmiség és a Petőfi Kör méltatásával újabb fordulópont. Az Irodalmi Újság és a Magyar Nemzet rendszeresen beszámolt a Petőfi Kör vitáiról. A Petőfi Kör rendezvényei sorában megkülönböztetett helyet foglal el az 1956. június 27-én tartott vitaest, amely délután fél hétkor kezdődött és másnap hajnali fél kettőkor ért véget úgy, hogy hetven jelentkező nem kapott szót. A kör további működését hetekre megakadályozták, s azok a lapok, amelyek rendszeresen tudósítottak a kör rendezvényeiről, ettől kezdve az azt elítélő cikkeket adták rendre közre. Rákosi júliusi bukása után a radikalizálódási folyamat lassan folytatódott. Október elején két új lap indult: a Hétfői Hírlap és a Nagyvilág. A sokáig eladhatatlannak bizonyult újságok hirtelen népszerűségre tettek szert, mint például az Irodalmi Újság egyegy számának is borsos feketepiaci ára lett.
Az 1956-os forradalom sajtója
1956. október 23-án a sajtóban is új korszak kezdődött. A Szabad Nép vezércikke például „melegen üdvözölte” a napok óta tartó diákgyűléseket s az aznapra tervezett nagy budapesti felvonulást. A másnapi országos lapok egyöntetűen nem közölték Gerő Ernő este nyolc órakor elhangzott rádiós beszédét, mi több, a Népszava kollektívája szerkesztőségi cikkben nyilvánította ki: nemcsak hogy nem ért egyet a párt főtitkárának beszédével, de azt „provokációra is alkalmasnak” minősíti. Ennek ellenére az e napi, október 24-i újságokról azt lehet mondani, hogy még nem vették észre magát a forradalmat. Zavarodottság volt, ami a következő 2-3 napon tovább fokozódott. 25-én már nem tudtak megjelenni a budapesti újságok, röplapszerű kiadványok láttak csak napvilágot, viszont a forradalom harmadik napján megjelent az első szabadon szerkesztett újság, az Igazság. Az első számban Lakatos István A fiatalokhoz című verse forradalomnak tekinti azt, amiről a hivatalos pártvezetés még az ellenkezőjét mondja. A néhány napos zavarodottság után, október 29-én már ismét „menetrendszerűen” jelentek meg a napilapok. A forradalom első hetében a sajtószabadság lehetősége pillanatok alatt megteremtette a szabad sajtót. A változások a régebbi lapoknál is egyértelműen tükröződnek, a három napon keresztül csak röplapokkal jelentkező Magyar Nemzetnek október 30-án végre igazi lapszá-
6
mot sikerült összeállítania. A szerkesztőségében megjelentek az egykori kisgazda újságírók, hogy átvegyék az irányítást. A forradalom igazi lapjai azonban az újonnan alakult újságok voltak. Ilyen volt a Magyar Szabadság, az ettől jóval radikálisabb, megértést egyáltalán nem tükröző Függetlenség, a Valóság, a Magyar Honvéd, a Szabad Szó, valamint az Új Magyarország. Elindul ismét az FKGP nagy hagyományú lapja, a Kis Újság. A Szociáldemokrata Párt visszaveszi pártlapjának a Népszavát, az addigi népszavazás újságírók Népakarat címen folytatják munkájukat. Elindul a Paraszt Függetlenség, a Szabad Magyar Rádió. A Szabad Ifjúság nevet változtat, s Magyar Ifjúságként jelenik meg. A Szabad Nép november 2-ától Népszabadságként lát napvilágot. Magyar Világ címmel egy további „független politikai napilap” is megjelent. A forradalom utolsó napjaiban már az egyházak lapjai is jelentkeztek: A Szív, a Reformáció. S a forradalom néhány napjából még arra is tellett, hogy Az én újságom címmel irodalmi gyermeklap is kikerüljön a nyomdából. Maguk az 1956 októberében és november elején megjelent lapok a valódi hírlapokhoz hasonlatosak. Az újságok majd mindegyike feléleszti a sajtó régi hagyományát, a vezércikket. Különszámmal is jelentkeztek, olykor naponta kétszer-háromszor is. Az újságok minél több hír közreadását tekintették elsődleges feladatuknak, de feltámasztották a helyszíni riportokat is. 1956 sajtójából csaknem teljesen hiányzik az orgánumok egymás közötti vitája. 1956. november 4-én az orosz invázió a forradalommal együtt eltörölte a sajtószabadság újságokban manifesztálódott (megnyilvánuló, kifejezésre jutó) csíráit. A szocialista sajtó 1956-1989. „Nyugaton vannak kétfejű borjak, agyafúrt szórakozások, csodás technikai vívmányok, veszettül csinos nők, izgalmas gyilkosságok, nemes pofájú macskák, de a szocializmusban csak kombájnok, esztergapadok, vasúti kocsik, műhelyek és csarnokok vannak, a szép nők pedig legfeljebb gépek mellett vagy a földeken láthatók.”
Darvasi István, az Agitációs és Propaganda Osztály sajtóalosztályának vezetője a fenti módon összegezte a magyarországi – de tágabban: a szocialista – sajtóirányítás egyik alapvető dilemmáját 1962-ben. Nevezetesen: hogyan győzhető meg az olvasó arról, hogy az a szocializmus a felsőbbrendű társadalmi rendszer, amelyben él, és nem az a kapitalizmus, amelynek „csillogása” még az ideológiailag megszűrt tudósításokon is át meg átszűrődött. Persze ezzel Darvasi aligha találta fel a spanyolviaszt. A. Mensoj szovjet tudósító már 1923-ban koppenhágai állomáshelyéről jelezte a Zsurnaliszt című lap szerkesztőségének írt cikkében hasonló aggályait. A nyugati sajtó mindenféle szenzációs leleplezést és történetet megír, ezért vonzza
7
az emberek érdeklődését, a lapok iránt nagy a kereslet, míg a szovjet sajtó hangja ehhez képest hihetetlenül visszafogott, az emberek dolgoznak, az ügymenet pedig folyik. Mindez – jegyezte meg – végtelenül unalmas. Mensoj hivatkozott amerikai kollégájára, az AP hírügynökség moszkvai tudósítójára, aki arra panaszkodott neki, hogy egyszerűen nincs munkája Moszkvában, hiszen sosem történik semmi, nincsenek sztorik. A sajtóirányítás és az újságírók ezirányú gondjainak megértéséhez induljunk ki onnan, mik is voltak az alapvető elvárások az ún. „szocialista újságírással” szemben.
Népszabadság, 1957
Természetesen elsőként a pártirányítás, cenzúra, az ideológia meghatározó szerepe, egyszólamúság, pártosság kifejezések bukkannak elő. A Szovjetunióban és a szatellit államokban valóban egy rendkívül centralizált irányítási és ellenőrzési rendszer jött létre, amely – szokás szembeszegezni a korábbi cenzúra jellegével – már nemcsak arra figyelt, mi ne jelenjen meg, hanem arra is: mi jelenjen meg. Mindehhez ráadásul nem is feltétlenül volt szükség konkrét előzetes cenzúrát gyakorló szervre, amelynek munkatársai színes ceruzával a kézben gondosan huzigálják a tiltott témákat és kifejezéseket, és kérdőjellel küldik vissza a szerkesztőknek a kétértelmű sorokat. Magyarországon, az NDK-ban és Bulgáriában például sosem állítottak
8
fel
ilyen
hivatalt,
és
Romániában
is
megszüntették
az
1970-es
évek
végén.
Ezekben az országokban a különböző sajtóirányító szervek gyámkodása mellett a főszerkesztők és szerkesztők voltak e szempontból is az ideológiai és politikai kapuőrök. Ahogy Kelen Béla, az Esti Budapest szerkesztőségének vezetője a cenzort kereső moszkvai kollégáját valószínűleg némiképp meghökkentve kijelentette: „Ha ő jobban tudja, hogy mit szabad és mit nem, akkor miért nem ő a főszerkesztő?” Sem a cenzúra, sem az öncenzúra, sem az ideológiai kívánalmak léte nem igazán szocialista sajátosság, mint ahogy a pártosság is előfordul demokratikus politikai rendszerekben is. Friedrich, Peterson és Schramm – 1956-os alapvető összehasonlító médiaelméleti munkájukban – kifejezetten megkülönböztette az angolszász és az európai modellt. Míg előbbit a szerkesztőségen belüli pluralizmus jellemzi, utóbbi esetében az egyes lapok nagyon is irányzatosak, és a politikai sokszínűség a lapkínálat egészében jelenik meg. A szocialista sajtó azonban egyrészt egy olyan gazdasági környezetben működött, ahol a nem volt verseny. A lapok megmaradását és példányszámát – és árát – mindenekelőtt politikai szempontok döntötték el. Bár a keresletet bizonyos fokig figyelembe vették – így emelkedett a Ludas Matyi példányszáma 500.000 fölé az 1960-as, vagy a HVG-é 100.000 fölé az 1980-as években. A lapok nyereségességének a kiszámítása azonban még az új gazdasági mechanizmus bevezetése után is kemény dió maradt: a dotált papír, a kötött ár és példányszám, a szubvencionált postai terjesztés és az állami vállalatoknál kialkudott hirdetések mellett virágzott a kiadói keresztfinanszírozás. A belső lappiacon nem is igen volt verseny, mert az egyes lapok profilját gondosan úgy alakítgatták, hogy egy-egy lap jusson egy-egy társadalmi rétegnek, korosztálynak, foglalkozási- vagy hobbicsoportnak. Igaz, a külső verseny – a gazdaságban leánykori nevén világpiac, a tömegkommunikációban inkább hidegháborús propagandaküzdelem vagy „a Nyugat fellazítási politikája” – ezen a téren is okozott némi kavarodást, de inkább csak az információpolitikában. Mindezt leginkább az 1965-ös tájékoztatási határozat tükrözte, amely kifejezetten hangsúlyozta, hogy nem létezik „információs monopólium”, vagyis a magyar lakossághoz Nyugatról is mindenképpen eljutnak a hírek – főleg a Szabad Európa Rádió, a BBC, az Amerika Hangja révén –, így nem szelektálni, hanem „keretezni” kéne. Arra kell koncentrálni, hogy a hírek ne megkésve, továbbá a magyar vezetés politikai érdekeinek megfelelő tálalásban jelenjenek meg a hazai médiumokban. A másik – témánk szempontjából alapvető – sajátosság a sajtó szerepe. „A sajtó… nem csak 9
propagandát fejt ki, hanem hírt is közöl” válaszolta Szirmai István az 1965 júniusában – a fenti
tájékoztatási
határozat
Politikai
Bizottságbeli
vitáján –
Biszku
Bélának.
Biszku felvetése, miszerint milyen más szerepe lehet a sajtónak túl az agitáción és propagandát, jogos volt. A szocialista sajtó szokásos lenini meghatározásából – „kollektív propagandista, kollektív agitátor és kollektív szervező” – a tájékoztatás mint önérték hiányzott. Egy felmérés szerint a 4-8 oldalas szovjet lapok belpolitikai anyagának kevesebb mint hatodát tették ki előző napi történések. Szuszlov állítólag egyenesen vádként hozta fel az Izvesztyija éléről eltávolított veje, Alekszej Adzsubej ellen a következőt: „Képzelje el, reggel kinyitom a Pravdát, és nem tudom, hogy mit fogok benne találni.” A szocialista újságíró ugyanis elsősorban nem hírekkel dolgozott, hanem emberekkel, aki – egyfajta népnevelőként, a személyiség mérnökeként – nap mint nap faragta a szocialista embertípust. Ebből a szempontból a röpke hírek jelentősége eltörpült a történelmi folyamatok, a gazdaság és a társadalom szocialista átalakulása mellett. Térjünk mindezek után vissza Darvasi István 1962-es felvetésére: létezik-e szenzáció egy szocialista országban? Az 1950-es évek végének sajtóhatározatai nem adtak felmentést az egy évtizeddel korábban megbélyegezett „szenzációhajhászásnak”. Az 1959. februári PB határozat is figyelmeztetett rá, hogy a hírértéket nem „a szenzációéhség vagy érdekesség szempontjai, hanem politikai megfontolások döntik el”. A sajtó irányításában dolgozók hangsúlyozták, nem kell a nyugati újságírókhoz hasonlóan a „sztorit” űzni; a nagy egyedi belpolitikai események – mint egy kormány bukása vagy egy miniszter körüli korrupciós botrány – elmúlt időkre (és a kapitalizmusra) jellemzőek csak. Az Agitációs és Propaganda Osztályon dolgozó Haynal Kornél ezek helyett a hosszú folyamatok „eseményesítését” – izgalmas és olvasmányos bemutatását – javasolta megoldásként. Azaz az újságíró legyen képes meglátni a mindennapi esetekben a nagy társadalmi átalakulás jeleit, és abból bontsa ki annak hátterét, mutassa be, hogy itt valami új, jobb, szocialista fejlődik a kohóknál, a téesz-kukoricásban, a tanács lakásosztályán és a vidéki népfrontklubban. Mindezzel a sajtóval foglalkozó politikusok az 1920-as évek szovjet újságírásának Hruscsov alatt felelevenített hagyományait igyekeztek propagálni. A szovjet újságíró – az 1950-es évek végén, 1960-as évek elején – a „hruscsovi olvadásban” újra lehetőséget kapott arra, hogy kezdeményezően vegyen részt a nagy átalakító projektben: a párthatározatokkal szankcionált igazságok felmondását meghaladva igyekezzen megtalálni azokat a momentumokat, amelyek segítenek meghatározni, milyen is a szovjet ember, mit is jelent szocialista módon élni. Thomas C. Wolfe egyik példája: az Izvesztyija újságírója egy rendbontásért 3 évre ítélt visszaeső tolvaj esetében is meglátta a pozitívumot, hiszen az affért a tőle külön élő fia iránti szeretete robbantotta ki, és nem mellesleg börtönévei után igyekezett dolgozni, visszailleszkedni: a szocialista társadalom nevelő 10
hatása tehát érvényesült, de ezt az újságíró, Ter-Minesova szerint a bíróság nem vette kellőképp figyelembe.
Népszabadság, 1957
A Szovjetunión kívül azonban a húszas éveknek nem voltak hagyományai, így aligha lehetett azokhoz visszanyúlni Budapesten, Bukarestben, Prágában vagy Berlinben. A bulvárújságírásnak viszont voltak. Így például az Est-lapok a 20. század első felének magyarországi újságírásában központi helyet foglaltak el. A magyar újságírók jelentős része 1960 körül is értette, mi a bulvárértelemben vett érdekes, színes – de kevésbé találta a módját, hogy legyen a szocialista átalakulásból, egy új lakótelep építéséből, egy tollfosztóüzem átadásából vagy egy brigád jellemformáló tevékenységéből szenzációs tudósítás. Nem véletlenül ostorozták a szocialista tábor újságírói szaklapjai a nyugati bulvárt a hatvanas években is. Elítélték a szexualitást, erőszakot és bűnügyi szenzációkat ömlesztő lapokat, a hírességek és királyi család magánéletét kiteregető képes hetilapokat, amelyek politikai funkcióját abban látták, hogy eltereljék az emberek figyelmét a lényeges társadalmi kérdésekről. Azt viszont még Kurt Albrecht keletnémet újságíró is hangsúlyozta: a szenzációsról a szocializmusban is szenzációsan kell beszámolni. Ám a szenzáció körét már a fentiektől teljesen eltérően húzta meg: az a mindennapi helytállásban keresendő. Meg is rótta a lapokat, amiért az 1963-as év elején a kemény télben rendszeresen beszámoltak a hóval küzdő munkások erőfeszítéseiről, ami szerinte már a szocialista
11
embertípus jellemvonásairól tanúskodott, ám tavasszal az ilyen írások eltűntek, az már nem tűnt fel a kollégáknak, hogy az Ernst ThälmannNehézgépgyárban nap mint nap 45 fok forróságban küzdenek a tervteljesítésért. Albrecht példaként ajánlotta a berlini állatkert kertmesterét, aki éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy a trópusi élővilágot bemutató épület, az Alfred Brehms Ház határidőre – azaz Walter Ulbricht 70. születésnapjára – elkészüljön, majd az átadás után a végkimerültségtől 30 órán át aludt egyfolytában. Mindesetre a szórakoztatás a magyar sajtóból és médiából nem lett száműzve, sőt 1956 után a depolitizálás egyik eszközeként használták fel. Rádiókabaré, jazz- és nyugatias tánczene, nyugati filmek meg Robin Hood-sorozat, és persze érdekességek. Ám a nyugati világból származók valóban elelhomályosították a hazai kis színeseket. Míg az 1960-as évek első felében itthon nemzetközi bélyegkiállítást rendeztek, Gagarin-klub alakult, nyolc és fél kiló aranyat rejtegetett egy volt takarékpénztári osztályvezető özvegye, vagy Jójárt István tsz-tag párnacihába varrt pénzét megették az egerek, addig például a Nyugatról a Népszava egy walesi sztorival szórakoztatta olvasóit, miszerint egy kisvárosi fűszeres ingyen szolgálta ki az első topless öltözetben betérő kuncsaftját: egy húszéves nőt. Földvári Ferenc a Magyar Sajtó című szakfolyóiratban meg is feddi a szakszervezeti napilapot, hiszen az eredeti hír szerint – amit a Hétfői Hírek egy héttel korábban
közölt
–
a
boldog
vásárló
a
helyi
patikus
hároméves
lánya
volt.
A nyugati világ „napos oldala”, a Beatles, a színészek élete, a tudományos és technikai eredmények, a menő autók kis színesként eljutottak a hazai olvasóhoz, amivel szemben a legmodernebb baromfitelepek képviselték a szocialista haladás gondolatát. A magyar – és más szocialista országok – irányítása érzékelte a problémát, de válaszokat nemigen tudott rá adni. A szocialista országokkal kapcsolatos tájékoztatásban ugyanis nemcsak a „rossz hírek”, „negatív folyamatok” kapcsán volt megkötve a keze. A jó hírek, érdekességek is csak az adott ország szűrőjén keresztül juthattak el a magyarországi szerkesztőségekbe, míg a nyugati kis és nagy szenzációkról, sztorikról csak a hazai szerkesztőknek kellett dönteniük.
12
