Apám, anyám, K iliti

Apám, anyám, K iliti „... ezekben a sorokban éppen azt szeretném elláttatni mindenekkel, milyen keserves dolog az, ha valaki kiváló egyéniség, és hogy a dicsőség egyenesen végzetes szerencsétlenséget hoz bárkire.” (Tersánszky Józsi Jenő: A szerelmes csóka)

Művészbarátaim mindig mondogatták, hogy egy jó alkotásnak kemény vagy meglepő mondattal, ecsetvonással, jelenettel kell kezdődnie, különben az olvasó, néző figyelme elkalandozik, és nehezebb lesz abba az irányba terelgetni, amelyet mi szeretnénk számukra a művünkkel kijelölni. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, mindenesetre az a mondat, amellyel életem történetét kezdeni szeretném, az egész bizonyosan más, mint amit barátaim, ismerőseim, irigyeim, hogy rosszakaróimról ne is szóljak, elvárnak tőlem. Bizony, vallom, én vagyok az az ember, aki születése pillanatában már szerencsétlen volt. Később ez a szerencsétlenség az életem folyamán sokszor, a legváratlanabb pillanatokban megmutatkozott. Ezt mindössze tényként említem meg, és nem együttérzést akarok előlegbe kicsiholni bárkiből. Isten segedelmével a történet végén az együttérzést vagy megszerzem, vagy ha nem, az sem keserít el. Tudniillik megszoktam, hogy például azért a segítségért, amit másoknak nyílt szívvel nyújtok, megbecsülésüket, szeretetüket nem feltétlenül nyerem el. Sőt! De hagyjuk, nagyon mes�sze vagyunk még attól, hogy bárkin segíteni tudjak. Meg aztán szinte megbántam, hogy imént ezt a rendkívülinek szánt mondatot leírtam. Az embernek idős korára méltányosnak kell lennie még saját sorsával szemben is. Gondolni kell arra, hogy másokat is mennyi szerencsétlenség ért, meg 5

A GY É M Á N T FÉN Y E É S Á R N Y ÉK A

arra is, hogy szerencsétlenségeimet nem én kerestem, azaz nem én kényszerítettem ki, hanem a körülmények hozták. Egy olyan évszázad körülményei, amelyek nem csak térdre kényszerítettek (a térd ebben a mondatban sajnos valóságosan is értendő), hanem olykor magasba emeltek. Ami az utóbbit illeti, megadatott nekem, hogy építhettem, ami mégis többet ér, mint az esztelen rombolás, amelyből a huszadik században minden országnak és népnek bőven jutott. Természetesen azon lehet vitatkozni, hogy a világot ki látja jobban, aki alulról nézi, és így a vakondtúrást hegynek látja, vagy aki felülről szemléli, és ezért még a tömegek sorsa is csak kicsiny tételnek számít abban a tágas vagy éppen szűk univerzumban, amelyben élünk. Én mindenesetre egy harmadik nézőpontot választottam – bárhol voltam, magasban vagy mélyben –, a megfigyelőét. Okom volt rá, de erről később szólok. Most a figyelmet inkább a fejezet mottójára szeretném irányítani. Tersánszky Józsi Jenő, ez a garabonciás íróember pontosan tudta, hogy Magyarországon veszélyes egy fejjel az átlag fölé nőni, mert akkor könnyen beüt a krach. A bukást az irigyek, ó de sokan vannak, szinte elégtételnek érzik, mivel azt hiszik, ez a büntetés azokért a kockázatokért, amelyeket ők a világért sem vállaltak volna. Tanúsítom, hogy másutt azért az emberek zöme nem így gondolkodik. Ezért vagy másért, de a zöm többre viszi. Higgyék el, távol áll tőlem, hogy önmagam kiválóságát ecseteljem, de az álszerénység sem a kenyerem. Butaságnak tartom. De kétségtelenül, nekem mindent be kellett bizonyítanom, milliméterről milliméterre. Lehetséges, hogy a bizonyítási kényszerben az is szerepet játszott, hogy mindenütt idegen voltam, mivel egy pillanatig sem tagadtam le, hogy magyar vagyok. Kérem, fogadják el a tényt: Csebi Pogány Alajos magyarként forgolódott a nagyvilágban. Bármi történt velem, az magyarként történt meg, noha befogadó országaim többségéről csak jókat tudok mondani. A dicsőséget, persze, sohasem értékeltem nagyra, hiszen a glória legtöbbször szappanbuborék, de nem tagadom, büszke vagyok arra, amit megszereztem, kivívtam, elértem. Hogy vajon büszkesé6

A p á m , a nyá m, K ili t i gemnek szilárd talaja van-e, az majd elválik. Nem én leszek ebben a kérdésben a döntnök, hanem az olvasó, akit olyan hosszú, tekervényes, olykor drámai, máskor meg mesés utazásra hívok, amelynek minden pillanata hiteles. Ezt sohase feledjék. Kérem, jöjjenek ki az indóházból, s szálljanak fel a képzeletbeli vonatra. Sípszóra indulunk. Lássuk csak, ímhol egy fiatalasszony vajúdik. Ez a kép minden élettörténet kezdete, és minden ember ekkor még teljesen egyforma, az esélyek azonban már korántsem azonosak. Az én esélyeim, mindenesetre, a rosszabbak közé tartoztak. 1932. április 6-án Dunakilitiben bábaasszony segített a világra annak a nagy parasztháznak a hátsó fertályán lévő szűk helyiségében, amelyet nagyanyám bocsátott kis családunk rendelkezésére. Apám, aki elszegényedett nemesi család sarja volt, azon kívül, hogy felmenőit sok nemzedékre visszamenőleg, mondjuk 1373-ig fel tudta mondani, nem sokat lendített a családi háztartás gondjain. Még azt is a szemére vethetném, hogy a Csebi Pogány família 1650-ben kapott nemesi oklevelét a negyvenes években egy mulatozás alkalmával elzálogosította, majd veszni hagyta. De ez csekélység az igazi hibáihoz mérve. Nem volt képes a család feje fölé önálló tetőt szerezni. Elsősorban azért, mert karakterében több volt a mulatós dzsentriből, mint a szorgos családfőből. Időnként légvárakat kergetett. A dzsentri allűrök miatt, ha például pénzhez jutott, könnyű kézzel szétszórta. Ami esetleg néha napján még megjárta volna, ha állami hivatalt kap vagy nyugdíjas állást, de nem törekedett rá. Kihasználta, hogy szép legény volt, régies kifejezéssel sármőr, akivel a férfiak szívesen kártyáztak, csavarogtak hosszú éjszakákon át Kilitiben vagy Magyaróvárott, és aki a szépasszonyokkal jó eredménnyel kokettált. Nyilván azt gondolta, hogy még egy magafajta családos embernek sem lehet felróni, ha bizseregni kezd a szíve a szép úri- és nem úrinők láttán, akiket mezei virágoknak hitt, tudniillik olyan teremtményeknek, akiket bátran le lehet szakajtani. Apámat nem szerettem, mert sanyarú helyzetben tartott bennünket. A hátsó fertály úgy lett a miénk, hogy nagyanyám házában, rajta kívül lakott még két nagybátyám, Máté Ferenc 7


négy gyermekével és az öreglegény Máté Lajos. Gyerekkoromban a felnőttek túlságosan nem érdekeltek, de a négy unokatestvér bizony sok volt nekem. Ők elfoglaltak a házban és az udvarban minden egérlyukat, úgyhogy nekem már nem maradt sem a házban, sem azon kívül önálló menedék vagy rejtekhely. Ráadásul unokatestvéreim engem pécéztek ki agresszív ösztöneik áldozatául, amit a tudós pszichológus hölgyek és urak egy-egy nagyobb gyerekcsapat elemzésekor normálisnak tartanak, de nyilván nem ők voltak, akiknek el kellett viselniük az állandó gúnyolódást, meg persze a pofonokat. Jól emlékszem, hatéves koromban letepertek az udvaron, és azzal szórakoztak, hogy a számba köpdöstek. Az sem javított a helyzetemen, amikor az egyik nagybátyám, egy bivalyerős ember, talán a falu legerősebb férfija, a rokonok előtt azt mondta nekem, nagy hangon és röhögve, mintha jó vicc lenne: „Amikor születtél, az Isten kitörölte veled a valagát.” Marha erős volt, kikezdeni vele – gondoltam – nem tanácsos. Meg aztán nem igazán értettem, mit akart mondani. Miért gondolja, hogy nekem még az Isten sem lehet a vigaszom? Ha mertem volna, akkor visszatromfolhattam volna. Miért nem épít házat a családjának, miért lakik velünk együtt? A kérdésre azóta sem kaptam választ, hiszen nagybátyámnak ereje lett volna hozzá, de úgy látszik, az akarata volt gyenge. Apámat, mondom, nem szerettem, bár el kell ismerni, volt az élet elviseléséhez némi fifikája. Csak sajnos, rossz irányban. Amit már egy gyerek is korán észrevett rajta, az a megbízhatatlansága volt. Szavát nem tartotta be, ha azt mondta, hogy jön, akkor ment, ha azt állította, elkerülte a kocsmát, biztos, hogy ott mulatozott, ha megígérte, hogy vesz nekem cipőt, akkor nem vett. Sokan azt állítják, a gyerek – akár öntudatlanul is – viselkedésmintát a szüleiről vesz. Úgy látszik, az én esetem mást bizonyít. Bennem korán megfogant a dac. Öngyilkosság, noha elnyomott vagy kétségbe esett kamaszoknál nem ritka, soha meg nem fordult a fejemben. Azonban már egész fiatal koromban elhatároztam, hogy nem leszek olyan ember, mint az apám, Pogány László. Sőt, nem is más, hanem, ahogy egy gyerek keserű szívvel tudja 8

A p á m , a nyá m, K ili t i mondani, különb leszek nála. Beleértettem ebbe a fogadkozásba nemcsak az apámat, hanem az egész világot, különös tekintettel nagybátyáimra és unokatestvéreimre. Persze, fogadkozni sokan szoktak, de a fogadalmukat kevesen tartják be. Az emberek, ahogy benő a fejük lágya, rájönnek arra, hogy a fogadalmak betartása nagyon nehéz. A legfőbb akadályt saját maguk jelentik, eredendő lustaságuk, de a félelmük is: az irányváltásoktól munkában, lakóhelyben igen ódzkodnak, mert később esetleg önmagukat kell okolniuk a rossz döntésért. Az önvád pedig kegyetlen, mert amikor mások döntenek helyettünk, akkor mindig találunk bűnbakot, az önvád viszont belőlünk csinál bűnbakot. A demokrácia bizony azért nem tetszik sok embernek, mert nekik kell dönteniük, és nem hagyhatják a dolgok intézését, ahogy Orwell írta, a Nagy Testvérre, aki ráadásul szemmel tart bennünket, még az ateistákat is. Márpedig akit szemmel tartanak, azt gondolhatja magáról, hogy milyen fontos ember vagyok. Lehet, hogy nekem is voltak tévelygéseim, mint minden földi halandónak, de legalább, hadd legyek rá büszke, gyerekkori fogadkozásaimról nem feledkeztem meg. Szerencsétlenségeimen azzal lendítettem túl magamat, hogy a gyerekkorban megfogalmazott mondatot ismételgettem: „Föladni? Egy Pogány ilyet nem tehet.” Persze, amikor a Pogány nevet kiejtettem, nem apámra gondoltam, hanem azokra a felmenőimre, akik még voltak valakik, s hozzájárultak Magyarország valahai felemelkedéséhez. Érettebb fővel természetesen rájöttem, hogy apám miért viselkedett úgy, ahogy – eléggé el nem ítélhető módon – viselkedett. Karakterén kívül még további két oka lehetett. Az elsőt mindjárt apám és anyám házasságkötésében kell keresni. Anyám, Máté Berta a falusi értékrendben nagyon mélyre süppedt azzal, hogy megesett lány volt. A „megesettség” azt jelentette, hogy házasságon kívül szült egy gyereket. Fiatal volt és szerelmes, ám szerelme, amikor el kellett volna vennie őt, egész egyszerűen elmenekült, kevésbé szépen mondva, lelépett. Anyám vagy nem vállalta, hogy a magzatot „elcsinálják”, vagy már lekésett róla, s így világra jött a nővérem, a szerelemgyerek. Abban a faluban, amely9


ben majdnem minden második ember a Máté vezetéknevet viselte, ez nagy szégyennek számított. Gyerekkel férjhez adni egy lányt csak jelentős megalkuvás árán lehetett. Nem volt min töprengeni, amikor apám, az 1904-ben született, a harmincadik életévét még be nem töltött Pogány László feltűnt a horizonton. Vállalta a gyereket, ez volt a legfontosabb. Apámat anyám előélete nem érdekelte, de megesettsége miatt bizonyára nagyon lenézte. Mit lenézte, kapcarongynak használta. Legyenek csak a Máték hálásak neki, hogy a lányukat a szégyenből kivakarta. A többi meg ne érdekelje őket. Ráadásul, apám a famíliát nagyon hamar újabb gyerekkel gazdagította. Ez lettem volna én, sőt 1933-ban egy húgot is hozott a gólya. Ezzel azonban a gyerekáldás családunkban megszűnt. Sőt, valójában csökkent a család létszáma, mert féltestvér nővérem számára nagyon hamar véget ért a földi létezés. Anyám biztosan sírt utána, de nem hiszem, hogy más megkönnyezte volna. Mindenki tudomásul vette, hogy Magyarországon magas a gyerekhalandóság. Azt pedig egyetlen statisztika sem tartalmazta, hogy vajon a szerelemgyerekek körében magasabb vagy alacsonyabb. Érzésem szerint magasabb volt, hiszen sok sorsot állított vakvágányra egy-egy nem várt gyerek megszületése. Feltétlenül meg kell említenem, hogy apám példaképe Dunakiliti legnevesebb személyisége, gróf Pálffy Fidél volt. Na, ez volt ferde viselkedésének második oka. Dunakiliti szegény falunak számított, lakóinak többsége a grófi uradalom cselédlakásaiban élte életét. 1932-ben a trianoni békeszerződés miatt a falu közel került az országhatárhoz, amely akkor is – ahogy most is – a Duna közepén húzódik. A korábban nagyközségből „kisközséggé” visszaminősített helység nevezetessége a kastély volt, a Batthyányak valójában igen szerény kúriája, amelyben a falu legnevezetesebb személyisége, a boldoggá avatott herceg Batthyány-Strattmann László született 1870-ben, és élete első hat évét itt töltötte. Maradt volna, de a nagy dunai áradás kiöntötte őket a kúriából. Amikor én születtem, még mindig volt nevezetes lakója a kastélynak. Gróf Pálffy Fidél, aki hol itt, hol Budapesten, hol az egyik pártban, hol a másikban mozgoló10

A p á m , a nyá m, K ili t i dott, képviselőséget vállalt, párttisztséget töltött be, végül a szélsőséges nézetei Szálasi közelébe sodorták. 1944. október 15-én az önmagát Nemzeti Összefogás Kormányának nevező puccsista alakulatban jelentkezett a földművelésügyi tárcára, s mivel megkapta, újólag belépett a nyilaskeresztes pártba, ahonnan egyszer már kilépett. A tisztség, úgy látszik, a nagy embereket is vakká teszi. A tavaszi mezőgazdasági munkák kezdetére egy munkáskéz a kifosztott országban többet számított, mint egy bukott kormányban a miniszteré, aki a deportált zsidók földjeinek kiosztása körül foglalatoskodott az 1944-ben már igencsak kicsiny területre visszavert Magyarországon. Apámnak nyilván különösen rokonszenves volt Pálffy Fidélben, hogy nem arisztokrata lánnyal kötött házasságot, hanem ő is „lefelé” nősült: katonatisztként huszonöt éves korában egy tanítónő lányát vette feleségül. Nejét Filipanits Irénnek hívták, és 1920-ban házasodtak össze. A faluban sokat pletykálkodtak arról, hogy az öreg grófné, Pálffy Sándor 1917-ben megözvegyült felesége, a nevezetes Batthyány család Erzsébet nevű lánya miként bánik menyével. Ros�szul bánt, ki nem állhatta, annak ellenére, hogy a menye négy unokát szült neki. Igaz, csak lányokat, és a grófi családokban nem volt ritkaság, hogy a lányokat nem tekintették a fiúkkal egyenértékű gyerekeknek. Persze, a fiúk vitték tovább az ősi nevet, míg a lányok kiházasítása csökkentette a vagyont. Apám mindenesetre Pálffy Fidél környezetében kereste a nemesi címéhez méltó élet lehetőségét. Bejáratos volt a kastélyba, és néha engem is elvitt, hogy lássak valami úrit ahhoz képest, amiben éltünk. Apám a kastélyban azt próbálta a grófnak eladni, hogy ő meggyőződéses hungarista. Apám és a meggyőződés! Ugyan. Tőle a meggyőződés mindig olyan távol állt, mint Makó Jeruzsálemtől. Ennek ellenére a sok nyüzsgésnek meglett az eredménye. Ünnepségeken a gróf zászlóvivőjeként szerepelt. A zászlón persze elsősorban annak a pártnak a zászlaját kell érteni, amelyben a gróf éppen vezető szerepet vállalt. Továbbá apám azzal is büszkélkedett, hogy itt helyben titkári állást tölt be a miniszterségre 11


kacsintó politikus mellett, aki gazdálkodónak gyengének bizonyult, nem úgy, mint öccse, Pálffy József, aki például a dunántúli értékesítő szövetkezetek létrehozásában jeleskedett, valamint egészen 1945-ig egy legitimista keresztény néppárt összehozásában volt érdekelt. Hogy mi volt a legitimizmus? Fából vaskerék: a legitimisták azt akarták, hogy az 1918-ban király nélkül marad magyar királyságnak – rövid ideig köztársaságnak – legyen valódi királya, lehetőleg egy katolikus Habsburg, ne csak a szentek tiszteletétől tartózkodó református kormányzója, akit, mint ismeretes, Horthy Miklósnak hívtak. Mikor vitte a zászlót apám gróf Pálffy Fidél előtt? Ha nem máskor, akkor egész biztos, amikor Habsburg Frigyes főherceget temették Magyaróvárott 1937. január 4-én, ahol megjelent a magyar politikai élet színe-java a kormányzóval az élen. Az akkor készült filmhíradó tanúsága szerint szép napos idő volt, ám a szegényesen öltözött gyerekeket nem engedték a közönség közelébe. Pedig én ott voltam. Az egyik nagybátyám vitt magával, mert ő sem akart lemaradni erről a kivételes látványosságról. A főherceg a falunkban Kis Pista bácsi, az öreg szabó révén szinte személyes ismerősünk volt, mivel minden lehető és lehetetlen alkalommal elmesélte, hogy ő varrta meg a lovász nadrágjának az elszakadt ülepét, amikor a főherceg fiával, Alberttel magyaróvári birtokukra látogatott. A mese szerint Frigyes főherceg bővérű főúr volt, többször nősült, de nem dugta el szép kreol bőrű barátnőjét sem, akit a Fecske utcából hozott magával. A család gazdagságban felül múlta az Esterházyakat is, s a monarchia majd minden országában voltak kastélyaik és birtokaik. Az egyszerűség kedvéért „lengyel nagybácsinak” hívott rokonunk ablakából néztük végig a főurak vonulását a latyakban, mert az volt, Mosonmagyaróvár utcáit csak kevés helyen fedte kövezet. Így tehát én sem maradtam le erről a királyi eseményről, amely a legcsekélyebb hatást sem tette rám. Apám ezzel szemben sokáig sütkérezett a megjelent királyi fenségek fényében, és hazatérve Kilitibe még szűkebbnek érezhette azt a házat, amelyet a különböző széthúzó erők ellenére a nagyanyám, az 1929-ben meghalt 12

A p á m , a nyá m, K ili t i Máté Lajos özvegye, Szabó Mária kiemelkedő diplomáciai érzéke és tekintélye tartott egyben. Nagyapámról keveset tudok. Viszonylag sok holdon gazdálkodott, de baromfit is tartott eladásra, kacsát, libát, tyúkot, amit úgy tett pénzzé, hogy ki sem kellett tennie a lábát a faluból, mert a vevők, ha annak ideje volt, házhoz jöttek. Szóval nem volt piaci árus. Nagyanyámról azonban feltétlenül meg kell emlékeznem. Kicsi, görbe hátú asszony volt hatalmas életerővel. Két évtizedet fogott át termékenységi korszaka, három fiú (Ferenc, Lajos, Béla) és három lány (Berta, Gizi, Ilka) nőtt fel a keze alatt, az unokákról nem is szólva. De őt is meglátogatta az Úr, hiszen két gyereket, egy lányt és egy fiút kora fiatalságukban veszített el. Nagyanyámról legtöbbször az a kép jut az eszembe, hogy a tűzhely mellett áll. Nem véletlenül. Gyerekkoromban csak akkor ettem jót, ha ő főzött. Ráadásul hihetetlenül gyorsan, mivel teendője mindig rengeteg volt. Ezért nem templomozott, amit – úgy látszik – megbocsátottak neki, mivel özvegységére több dolga akadt, mint fiatalasszony korában. Annak a hátnak nem másért, hanem a ráaggatott súlyok miatt kellett meggörbülnie. Gyerekkorom vigasza édesanyám volt. Az ő esze mindig azon járt, hogyan tehetne jót velem. Igyekezett mindent megadni nekem, ami azonban szűkebb és tágasabb környezetemben nem mindig ütött be kedvezően, mert inkább irigykedtek rám, és nem örültek neki. Édesanyám feltehetőleg fillérenként gyűjtötte össze azt a pénzt, amiért elemi iskolás évkezdetre piros csizmát tudott venni nekem. Hű, de boldog voltam! Azért sarjadt bennem némi félsz is. Mi történik, ha ebben megyek olyan falusi gyerekek közé, akiknek jószerivel még cipőjük sem volt, nemhogy piros csizmájuk. Nem kétséges, közutálat tárgya lettem. Nem volt mit tenni, tehéntrágyába léptem, hogy a csodálatos szín mihamarabb kifakuljon. Ettől némileg enyhült az utálat, de nem a mezítlábasok körében. Mert olyanok is voltak, nem is kevesen. Anyám igen elcsodálkozott, hogy a szép csizma milyen hamar megkopott, de nem büntetett meg. Az nem az ő reszortja volt. Nyilván azt tartotta feladatának, hogy megvédjen mindentől, ami tönkre tehet egy gyereket. Ezt a feladatot 13


azonban az Ég úgy akarta, hogy csak rövid ideig tölthesse be. Nyolcéves koromban erősen megfázott, következésképpen a tüdejét megtámadta valami vírus, amit akkor, falusi körülmények között, nem tudtak hatásosan kezelni. Gyorsan romlott az állapota. Azon a szombat délutánon, amikor meghalt, végig mellette voltam. Édesanyám megfogta a kezem, mintha biztatni szeretne, de éreztem, hogyan hagyja el az ereje, hogyan száll ki belőle a lélek. Mondanom sem kell, hogy apám ez idő alatt a kocsmában tivornyázott. Remélem, anyám halála miatt legalább egy kicsit kesergett, mert ha nem ilyen érzelmekkel gondolt volna elhunyt feleségére, akkor még most is én szégyellném magam helyette. A temetésen sokan vettek részt. Máté Bertát sok Máté kísérte utolsó útjára. Köztük gyerekek is. Például két idősebb unokatestvérem, az 1934-ben született Eti, és két évvel fiatalabb húga, Irma. A nagynénik, Gizi és Ilka komolyan elgondolkodtak azon, hogy mi lesz velem, a félárvával, mert Pogány László aligha fogja a gondomat viselni. Úgy gondolták, hogy ahol van velem majdnem egykorú két gyerek, ott elfér a harmadik is. Pláne egy fiú, aki nem jutott nekik. Hívtak tehát. Az ajánlat csábító volt, hiszen így kikerülhetek nagybátyáim durva kezei közül. Tényleg, ha visszagondolok rájuk, most sem értem, természetük hajlott-e a kegyetlenségre vagy a primitív életmód miatt tudtak elviselhetetlenül durvák lenni. Bárhogy volt is, vonzott a szeretet, amit nagynénéim tanúsítottak irányomban, ugyanakkor úgy gondoltam, a családom mégiscsak az apám, tehát ott kell maradnom, ahol ő van. A nagynénik többet nem kapacitáltak. Ha a kis Lojzi a bolond apja mellett akar maradni, maradjon, és ezzel elintézettnek tartották a kérdést. Talán, ha odaköltözöm az egyik nagynénémhez, akkor teljesen másképp alakul az életem. A lehetőség, hogy normális parasztgyerek legyek, náluk egész biztosan megvalósult volna. Csak le kellett volna farigcsálni személyiségem kissé különös vonásait. Arról a pályáról azonban, ami még legfantasztikusabb álmában sem juthatott volna eszébe egy Kilitiben született gyereknek, le kellett volna mondanom. Ha a nagynénéim szárnyai alá kerü14

A p á m , a nyá m, K ili t i lök, egész biztos, hogy meg sem kellene írni ezt a könyvet, amelyben – barátaim unszolására – minden elemében pontosan és visszakérdezhetően szembenézek a születésem óta tartó szerencsétlenségeim hihetetlen sorozatával, amelyben végül a születésem, származásom magyarázat lehet arra, ami történt velem. Érthetővé teszi, miért lettem más, mint amire születésem helye és kora elrendelt volna. Édesanyám halála után ugyanis minden még nehezebbnek tűnt. Úgy éreztem, nap mint nap újabb és újabb nehézségekbe ütközöm. Halála után két évvel a legrosszabb mesék fordulata várt rám. Bár nem voltam Hófehérke, mégis kaptam egy gonosz mostohát. Igen, apám a gyászév leteltével új feleség után nézett, és a szóba jöhetőket nem érzelmi, hanem kizárólag anyagi alapon szortírozta. A mérlegelés serpenyőjébe nem a szépség, a jóság, az árva iránti szeretet került, hanem a vagyon. Az ara, Kálmán Teréz a faluban bizony már kicsinyt öregecskének számított, egy évvel idősebb volt, mint apám (1903-ban született), de a szülők, a Duna túlpartján, a Csallóközben, Somorján és Csölösztőn – ma Šamorín és Čilistov – tehetősek voltak, úgyhogy re ménykedni lehetett a lány kiházasításakor némi készpénzt, majd jelentős örökséget. Apám belevágott a házasságba, és szerzett nekem egy igazi gonosz mostohát. Kálmán Teréz gyűlölt, talán, mert nem lehetett apámtól gyereke, vagy az eszement spórolás miatt esetleg sajnálta tőlem a falatot. De az sem lehetetlen, hogy a külsőm fájt neki. Amikor felcseperedtem, helyes fiúcskának számítottam, a lányok kedveltek is. Ami vigasznak kevés volt. A fejemben mindig az járt, el kell menekülni innen, de valójában a menekülést nem földrajzi értelemben valósítottam meg, hanem képzeletben. Ekkori életem jelentős részében egyfajta szellemi térben barangoltam. Egyszerűen szólva: olvastam, mondhatni, válogatás nélkül. Szerencsémre az iskolai tananyag sem okozott nehézséget. Annál több fájdalmat osztálytársaim mértéktelen dühe. A falka hol szavakkal szégyenített meg, azaz gúnyoltak, hol a túlerő révén estem térdre, onnan meg a sáros-poros földre. Ha fölötted egy falka röhög, hát nehezen tudsz talpra állni. De felálltam, és egészen gyakorlott 15


lettem a megaláztatások elviselésében. A lelkem mondhatni páncélba öltözött, és a legdurvább megaláztatásokat is elviseltem, mert úgy gondoltam, a páncélról lepattannak. A szívemhez nem fértek hozzá. Jó kis tréning volt, hasznos karakteredzés a jövőm szempontjából, de senkinek sem ajánlom. Az iskolaigazgató nevére emlékszem, Mészáros úrnak hívták, ő azonban nem sokat törődött velem. Annál inkább a hittantanár-plébános Szabó Lajos tisztelendő úr, aki 1942–43-ban fordítani kívánt életem menetén. Középiskolai tanulmányokra érettnek tartott. Beszerzett Esztergomba, a kisszemináriumba. Ebben az egyházmegyei intézményben együtt volt a papnevelde és a gimnázium, s a paptanárok velünk, gimnazistákkal úgy bántak, mintha eleve eldöntöttük volna, hogy a papi hivatást választjuk. Ez nem esett egybe a vágyaimmal, és a kollégiumi élet sem bizonyult jobbnak, mint az otthoni. Ezért az első lehetséges alkalommal hazaszöktem. Így lemaradtam arról a nagy egyházi ünnepségről, amikor Serédi Jusztinian hercegprímás 1944. március 25-én az esztergomi Bazilikában püspökké szentelte fel Mindszenty Józsefet, akit azonban mégis láthattam, mivel tanulmányaim alatt megfordult a legfőbb főpapi székhelyen, s még szemináriumot is vezetett. Tehát hazatértem. Cseberből vederbe, mivel nagyanyáméknál az utálatos élet szemernyit sem változott. 1943 őszén még egy lehetőséget kaptam középiskolai tanulmányokra. Nem messze, csak ide, a szomszédba, Magyaróvárra mehettem a szalézi atyák gimnáziumába, a viszonylag új alapítású iskolába, ahol csak 1934-ben indult meg a fiúk ütött-kopott árvaházában a tanítás. Ez sem tetszett azonban jobban, mint az esztergomi kisszeminárium. A falu postásnőjét, Mariska nénit kértem meg, vigyen haza, aki ezt a szívességet megtette nekem. Így tehát magam döntöttem el, amire egyébként a háború nyomán a rend rákényszerült: könnyek között félbeszakítani a tanítást, és soha többé vissza nem térni Magyarországnak e kis szegletébe, mivel a szaléziak számban és anyagi erőben jobban megfogyatkoztak, mint a másik tanító rend tagjai, a piaristák. 16

A p á m , a nyá m, K ili t i Azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket mostohaanyám miatt kellett elviselnem, nem egyenlítette ki, de elviselhetővé tette, hogy mostohanagyapám, Kálmán András nagyszerű ember volt, s velem úgy bánt, mintha valóságos unokája lettem volna. Katonaéveit Ferenc József császár közelében morzsolta le, afféle testőr lehetett. Következésképpen olyan szakállt viselt, mint a császár, és ő is katonásan viselkedett, mint a bécsi Hofburgban tábori ágyon alvó császár és király. Ettől függetlenül Kálmán András nagy magyar volt. Ott kellett lennie Medvén (a szlovákok szerint Medveďov), ahol a katonaság pontonhidat épített, hogy a korabeli sajtóban országgyarapítónak kinevezett Horthy Miklós fehér lovon az első bécsi döntéssel Magyarországnak visszaszármaztatott területre 1938. november 5-én a katonaság élén bevonuljon. Az egykori filmhíradó képsorán Horthy Miklóst ugyan nem lehet látni, de zászlókat lengető magyarokat igen. Egész biztos, hogy ott volt köztük Kálmán András nagyapám, aki – a többi magyarral együtt – aligha sejthette, hogy a zászlólobogtatásnak rossz vége lesz. Persze, lehet, hogy ehelyütt, amikor a nagyapám elbeszélésére támaszkodom, az események sorrendje más volt, mint ahogy írtam. Tény, hogy a magyar katonaság Medvénél lépte át először a trianoni határt, Horthy Miklós viszont hat nappal később Kassára lovagolt be fehér lovon. Igaz, bő négy év múlva egész biztosan megjelent Medvén: 1943 márciusában a kormányzó volt a hídavató legmagasabb állami tisztségviselője. Akárhogy történt is, Kálmán András nagyapám egész biztosan nem hiányzott erről a hídavatóról sem, amelyet a sok sötétbe öltözött úrral és kitüntetésektől roskadó katonatisztekkel szemben összegyűlt zászlólengető parasztok színes népviselete tett tarka eseménnyé. Szomorú fordulat, hogy a híd két évig sem állt, mert a visszavonuló németek 1945-ben felrobbantották. Tizenegy éves voltam, és a történelmi események nem érdekeltek. Nem közönyből vagy mert gyerekként nem fogtam fel a Szigetköz és a Csallóköz újraegyesítésének jelentőségét. Ha mást nem, de azt minden gyerek tudta, hogy a Duna két oldalán két hatalmas sziget terül el, és mi szigeten élünk, ellentétben a „szárazföldiekkel”. Más miatt mehetett el mel17


lettem úgy a történelem, hogy nem figyeltem minden apró rezdülését. Magammal voltam elfoglalva, sajnos. A dolog előzménye az volt, hogy úgy gondoltam, ha különlegest várnak tőlem, hát megkaphatják. „Híres sportoló leszek” – határoztam el. Apám korán beoltott a sport szeretetével. Nagyon egyedi módon tette. Négyéves koromban összeköttetései révén ellátogathattunk Berlinbe az olimpia megnyitójára vagy valamilyen magyar szempontból fontos eseményére. Természetesen Berlinről emlékképem kevés maradt. De egy ízben, amikor az 1936-os olimpia fotóit nézegettem, szinte felkiáltottam, ezt a fekete atlétát én már láttam. Ő volt a négy aranyérmet begyűjtő Jesse Owens. A hazautazásról azután sokat hallottam. Szinte családi legenda lett. Apám Prágában régi és hirtelen támadt új ismerőseit, akik első sorban nők voltak, inkább preferálta, mint a fiát. Engem egy távoli rokonunk, Pogány Antal gondjaira bízott. Ő egyébként a pozsonyi gumigyárban volt igazgató. Az ő jóvoltából kerültem haza. Szóval, a sport szeretete a családtól nem állt távol, így tőlem sem. Jól fociztam. Mondhatni, mai kifejezéssel, kitűntem labdaérzékenységben. Fel is figyeltek rám. Aztán 1942ben a focipályán úgy estem el, hogy két csigolyám eltört. Vajon én voltam-e ügyetlen vagy játszótársaim kíméletlenek, nem tudom már, de nem is lényeges. A tény az tény marad. Jellemző rám a balesetemhez való hozzáállásom. Abból indultam ki, hogy nem tudnak segíteni rajtam – az akkori körülmények között esetleg igaz is volt. De azt a következtetést vontam le, a legjobb, ha nem mutatom, hogy valami baj van a csigolyáimmal. Szánalmat úgysem kaptam volna, megaláztatást azonban még többet. Szenvedtem összeszorított fogakkal, mivel alig tudtam járni. Évekig kísértett a lebénulás veszélye. Az iskolába egy órával előbb indultam, hogy időben odaérjek. Nem mentem, inkább csoszogtam, azaz kerültem, hogy emeljem a lábam, ami miatt egyensúlyi helyzetem megváltozott volna. Ez nem ment sokáig, mivel az iskolapadba nem tudtam magam bepréselni, úgy fájt a hátam. 18

A p á m , a nyá m, K ili t i Gyakorlatilag magántanuló lettem. Éjszaka is csak lassan múlt az idő. Nem tudtam aludni, hát gyenge fény mellett olvastam. Éjjel-nappal olvastam. Úgy látszik, az olvasás némileg elterelte a figyelmemet a testi bajomról, és természetes fájdalomcsillapítóként hatott. Telt az idő, de nem javult a hátam, sőt mintha púposodni kezdtem volna. Ennek ellenére megpróbáltam úgy viselkedni, mintha a bajaim nem zavarnának a normális életvitelben. Erre az is rávitt tudatosan vagy tudat alatt, hogy Kilitiben viszonylag sok volt a testileg vagy szellemileg hibás ember. Mondták, az az oka, hogy túl sok házasságot kötöttek első fokú unokatestvérek. Nem tudom, hogy ez reális-e, azt azonban láttam, a családok a szerencsétlenekkel nem bántak keresztényi türelemmel. Minél szegényebb az ember, a betegség annál nagyobb szégyen. A közhangulatot efféle bölcsességek alakították. Tehát azt kellett mutatnom, hogy a nyavalyám semmiség, tudok én dolgozni, mint mások. Még napszámot is vállaltam. Szerettem volna a nagymamának egy kis pénzt keresni. Répát szedni jelentkeztem Pintér László kanonok birtokára. Mivel a háború miatt kevés volt a munkáskéz, felvettek. Egyedül jártam meg a répaföldre az utat oda és vissza. Senki sem ment olyan lassan, mint én. Aztán ahogy a répát szedtem, jobb, ha nem látta senki. Térden csúszkáltam ide-oda, mivel nem tudtam lehajolni. Balesetem következményei egész életemre kihatottak. Testileg, persze, ez érthető. Sőt, hálát kell adnom a sorsnak, hogy nem bénultam le, és következésképpen nem kényszerültem kerekes székbe. Az sem következett be, ami ilyen esetekben gyakran előfordul, például képtelen az ember regenerálódni vagy az új élethelyzetekhez alkalmazkodni. Ellenkezőleg. Megpróbáltam regenerálódni és alkalmazkodni. Röviden: nem hagytam el magamat. Ebbe még az is belefért, hogy továbbra is szeressem a labdarúgást. Hogy, hogy nem – nyilván izgő-mozgó apám révén –, még válogatott meccset is láttam, méghozzá „történelmi” mérkőzést. 1949. május 8-án Kocsis Sándor második válogatott mérkőzésén (húszéves korában) egy Ausztria elleni 6:1-es henger alkalmával belőtte első válogatottbeli gólját. Tehát, a futball iránt lelkesedésem 19


nem hagyott alább. A dolog másik felét már nehezebben lehet megérteni és feldolgozni. Miért kellett oly sok bántalmat, megaláztatást elviselnem testi állapotom miatt? Miért akarták, hogy szégyenkezzem, mert csigolyáim ferdén forrtak össze? Miért gondolták sokan – bár lehet, hogy nem is tudták, kik voltak a spártaiak –, hogy helyesen cselekedtek, amikor a hibásnak látszó gyerekeket lelökték a Taigetoszról? Az ókoriak nem csak kegyetlenül, de értelmetlenül is viselkedtek, hiszen ki látja előre, vajon a természet a testi hibát nem fogja-e zseniális aggyal kiegyenlíteni. De hadd ne elmélkedjek az állapotomról. Az elmélkedés nagyon veszélyes vizekre viszi az embert. Amit jelen esetben lehet konkrétan is érteni. Még 1942-ben történt, hogy apámmal a hajnali órákban átvitettük magunkat a Dunán somorjai látogatásra. Nem mondanám, hogy háztűznézőbe. Apám bevallott célja ugyanis az volt, hogy fölbecsülje a Kálmán család vagyonát, s abból mennyire tarthat számot akkor és később Teréz. A csónakázás nagyszerű volt, hiszen nagyon értették a mesterségüket azok a csónakosok, akik például a halászat mellett a két part közötti kapcsolattartásból éltek. Ez utóbbin akár csempészetet is lehet érteni, mert akkor sem szüneteltették iparukat, amikor a Duna kellős közepén húzódott a határ. A somorjai látogatás láthatólag föllelkesítette apámat, mert amit látott, az kielégítette igényeit. Sajnos, nem csak nézdegélt, hanem a kínálást komolyan véve poharazgatott is. Nem állt meg az első vagy a második pohárnál, pedig tudvalévő volt, hogy a harmadik már tökéletes részegségbe tudja dönteni. Amikor késő este haza indultunk, alig tudott dülöngélni. A csónakosok tették be a vízi járgányba, akár egy krumpliszsákot. Amikor átértünk, nem sokat vacakoltak, kitették, és gyorsan eleveztek, úgyhogy egyedül maradtam a sötétben azon a vizenyős terepen, amelyen biztonságosan csak kőről kőre lépve lehetett járni. Apám a vállamra nehezedett, és iszonyatos fájdalmaim ellenére nekem kellett irányítani lépteit. A részletek, a sötétség, a fájdalom és az apám iránt érzett mondhatni gyűlölet lassan gonosz gondolattá állt ös�sze. „Mi lenne – villant belém –, ha apám a kő mellé lépne? 20

A p á m , a nyá m, K ili t i Mi lenne, ha a lábát úgy irányítanám, hogy vízbe essen? Ugye, nem tud úszni? Megszabadulnánk tőle. Megérdemli” – jutottam a gyilkos következtetésre. Ne tévesszük össze ezt a helyzetet azzal, ami közismert: a gyerekek olykor halált kívánnak szeretteik fejére, akik büntetik őket szerintük az afféle csip-csup dolgokért, mint a csavargás, a szex gyanúja vagy a rossz év végi bizonyítvány. Ekkor a kívánság mindössze indulat, és nem fordul át cselekedetbe. Az istenkáromló „dögölj meg” kimondása már meg is oldja a helyzetet. Az én esetemet másképp lehet nézni. Tízéves voltam, s egy pillanatig arra gondoltam, hogy nekem szabad dönteni olyan kérdésben, amelyben csak a felettünk való az illetékes. Aztán döntöttem: hazasegítettem részeg apámat, mert ekkorra már tudatában voltam az élet legfőbb értelmének, magának az életnek, amely lehet ugyan szerencsétlen, de mégis más, mint a halál, az a végleges állapot, amelyet legközelebbi hozzátartozóim közül anyám értetett meg velem egyre gyengülő kézszorításával. Mindenesetre átestem egy vizsgán, és én, úgy hiszem, jól feleltem. Szerencsétlenségeim ellenére az életre szavaztam, és ettől soha többé semmi sem tudott eltéríteni. Végtére szerettem az életet figyelni, kicsiben és nagyban. A Szigetköz alkalmas terep rá. Gondolom, nem sokan látták, hogy halásznak a kárókatonák. Nem magányos pecások. A kárókatonák csapata két részre oszlik. Az egyik fele jobbról, a másik fele balról csapkodja a vizet, tereli a halakat a nyílt víz közepére, majd az így megterített asztalról tömik tele magukat. Az sem mindennapi látvány, amikor a róka akar megszabadulni a bolháitól. Először a farkát mártja a vízbe, majd a farával ül bele, aztán mellső lábait, testét is alámeríti, mígnem a bolhák a víz elől a fejére másznak. Akkor gyorsan azt is alámeríti. Megszabadult piciny ellenségeitől, egészen addig, amíg a kotorékba vissza nem tér. Az bizony el van bolhásodva, úgyhogy a kicsiny vérszívók gyorsan ellepik, és tovább keserítik a közismerten okos állat életét. Minden évszaknak megvolt a maga érdekessége, és a szemlélődő gyerek vízben, földön és levegőben mindig talált csodálatra méltó, emberen kívüli vagy emberen túli életet. 21


Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert egyébként abban az időszakban az emberi élet nagyon olcsónak bizonyult. Dunakiliti nem lehetett olyan eldugott helység, amelybe ne szivárogtak volna be a nagyvilág hírei. Nyolcadik évemben voltam, amikor kitört a második világháború. „Szövetségesünk”, Németország 1939. szeptember 1-jén támadta meg Lengyelországot. Magyarország azonban csak 1941-ben lépett a harcoló felek közé. Ez a „késlekedés”, meg hogy a szövetségesek csak 1944 elején kezdték el bombázni a magyar ipari és vasúti célpontokat, kivételezett helyzetet teremtett. A németek és az olaszok számára Magyarország volt a béke és a földi javak paradicsoma. Kiliti is gyarapodott, persze, nem ingyen. Amikor a bevonulókat búcsúztatták, közel százat, nagy volt a vigadalom. De egy sem tért haza közülük. A legtöbbjük Oroszországban pusztult el. Lassan újra elő lehetett venni Dunakiliti német nevét, mert illett rá: Frauenhof. Nők lakták, s nem férfiak. Persze, mindig volt kivétel. Természetesen apám fifikája arra irányult, hogy ne sorozzák be. Meg is menekült a katonaságtól. Nagybátyámnak sem kellett bevonulnia. Nem érdemek nélkül. Ő ugyanis gazdálkodott, na meg leventeoktatóként hasznosította magát. Hangja, modora volt hozzá. A negyvenes évek elején sokszor jártam a határban azokon a földeken, ahol ő volt a gazda. Más érdekességet is lehetett látni arrafelé, mint a gabonatáblákat. Az út mellett állt az a tanya, ahol egy család hihetetlen szaporodásba kezdett, pedig élelmük alig volt, hús például egyáltalán nem. Nem gazdálkodtak, inkább gyűjtögettek. A földből kifordították a gumókat és a gyökereket. Jól jött – ámbár nem tervezhető bevételt jelentett –, amit a gyerekek különféle szolgáltatásaikért kaptak. A gyerekek meg szaporodtak. Említettem is nagybátyámnak, hogy hamarabb szült a mama, mint az előző évben, netán az is előfordult, hogy ugyanazon évben két gyerekkel gyarapodtak. A háború utolsó esztendejében már hét vagy nyolc gyerek játszott éles hangon sikítva az udvaron. A hangok egyéniek voltak. A tulajdonosukat akkor is felismertem, amikor mind, mint az orgonasípok, háttal álltak nekem. Hogy ők is felismertek engem, az nagyon meg22

A p á m , a nyá m, K ili t i lepett, mert a próbatételre nem ekkor, hanem évtizedekkel később került sor. Amikor időben odaérek, majd elmondom, hogyan. A háború alatti viszonylagos jólétet példázza, hogy apám házépítésbe kezdett. A grófi erdőbirtokból profitált, onnan csurrant-cseppent valami. Tényleg, apám a fával üzletelt. Például, megvette azokat a hatalmas rönköket, amelyeket a Duna sodort a partra. Engem bevetett szállítómunkásnak. Nyilván nem sokat értem, de apámnak ezt a bizniszét nagyon megemlegettem. A rönk mozgatása közben a lábfejem a fa alá szorult, s most már nem csak a hátam, hanem a lábfejem is megnyomorodott. Emiatt sántítottam, bármennyire titkolni igyekeztem nyavalyámat. Nem kell azonban azt hinni, hogy ezek az üzletek oly sokat hoztak volna a konyhára, hogy egy ház kitelt volna belőlük. Apám hitelt vett fel, na, nem bankból, mert az nem adott volna, hanem egy zsidótól, aki aztán hiába kérte, követelte vissza a tőkét meg a kamatát, apám egyszerűen kihajította őt. Nem antiszemitizmusból, azaz meggyőződésből, hanem mert úgy hallotta Pálffy Fidéltől, a zsidónak nem kell visszaadni semmit, sőt, inkább el kell kobozni azt, amije van. Apám ezt az elvet a gyakorlatban alkalmazta. A háború utolsó éve Kilitiben érezhető változásokat hozott. Itt helyben is üldözni kellett a zsidókat, ha már Magyaróváron és másutt ez fontos feladat volt. Annak kellett tartani, hiszen a gróf úr a Harc című lapban 1944. augusztus 12-én, még a nyilas puccs előtt így írt: „A zsidóellenes intézkedések tervszerűen indultak. Sajnos, temperamentumból kifolyólag nem mindig őrködtünk eléggé azon, hogy a rideg célkitűzés vágányain megmaradjunk! Voltak, akik nem tudtak féket szabni gyűlöletüknek, de voltak sajnos olyanok is, akik elfelejtve azt, hogy a kitűzött cél nem tűr mást, mint maradéktalan megoldást, hinteni kezdték a részvét és a szánakozás magvát. Sem ennek, sem amannak nincsen semmi értelme. Szárazon és hidegen túl kell esnünk a kérdésen. A kegyetlen gyűlölködők lássák be, hogy a célhoz, a zsidóktól való végleges megszabadulásunkhoz a kegyetlenkedés nem visz közelebb, legfeljebb egyes nem zsidókban szabadít fel 23


alacsony ösztönöket. A sajnálkozók pedig lássák be, hogy semmi értelme nincs a sajnálkozásnak: a tisztogatás meglesz.” Fontos kordokumentum: gróf Pálffy Fidél egyszerre tanúsítja, hogy a zsidókkal egyesek kegyetlenkedtek, mások pedig szánakoztak rajtuk. Igaz, a kegyetlenkedés aktív cselekvés, a másik esetleg csak szégyenkezés, de mégis más, mint az érzelemmentes „végső megoldás”, amire pedig a gróf felszólítja az érdekelteket. Aki nem jutott hozzá az idézett laphoz, az is tudhatta, hogy mit gondol a gróf a zsidókról. Kastélya első emeleti erkélyéről tartott szónoklatot nyilas elvbarátainak, meg mindazoknak, akik úgy gondolták, illendő őt meghallgatni. Nálunk a hamarosan miniszterré emelkedő gróf felszólításának a teljesítése azonban okozott némi nehézséget. Ahhoz nagyon ostobának kellett lenni, hogy valaki elhiggye, hogy a faluban lakó egyetlen zsidó család, a Weisz família a Fő utca 26.-ból, érdekelt a világháború kitörésében. Hiszen mindenki jól ismerte őket. A kilitiek sokat köszörülték a nyelvüket azon, hogy a két zsidó testvér közül, az idősebb lány, Weisz Regina hogyan házasodott. Szerelmi házasság lehetett, mivel Reginát egy keresztény család fia, a Varga Ágoston vette feleségül. A szerelem hőfokára mi sem jellemzőbb, hogy Regina hajlandó volt a vallásáról lemondani, a Varga család meg lenyelni a békát, hogy a lány egy kicsit más, mint ők. Ez a „kicsit más” 1944-ben mégis sokat számított, Regina néni a zsidótörvények hatálya alá került, és Németországba vitték, azonban a férjét és a gyerekeit némi vegzálás után (amibe a gettó is belefért) békén hagyták. A fiatalabb Weisz, a Rudolf szatócsüzletet vezetett a feleségével, Józsa nénivel, akit Győrből hozott. A nem is annyira lappangó antiszemitizmust azon lehetett lemérni, hogy mikor mennyire ment ez a bolt. Akik csak az árut nézték, azok szívesen jártak a Weisz-fűszerbe, ahol még hitelre is lehetett vásárolni. Mások viszont – ők a tulajdonos vallását fontosabbnak tartották, mint az áru frissességét vagy árát – elkerülték a boltot. Gyerekként nem érzékeltem, hogy még a boltválasztásban is lehet ideológia. Ebbéli szerencsés vakságomhoz hoz24

A p á m , a nyá m, K ili t i zájárult, hogy a hittant oktató plébánosunktól távol állt az emberek nemre, korra és vallásra való megkülönböztetése. Tőle még a nehéz időkben is toleranciát lehetett tanulni. A Weisz gyerekek, a nálam egy évvel idősebb Miklós (aki a Miklós nevet a kormányzó úr tiszteletére kapta), a négy évvel fiatalabb Robi és a hat évvel fiatalabb Éva mind Kilitiben születtek. Arra is emlékszem, hogy Robit, mint idősebb és erősebb gyerek, egyszer én kísértem haza, mert az osztálytársai meg akarták verni azon egyszerű oknál fogva, hogy zsidó. Ezt azért tartottam szemétségnek, mert tudtam, mit érez a gyerek, ha sokan verik a fejét a földhöz. Megtanítottak rá az unokatestvéreim. Mire érvényesíteni lehetett volna Kilitin a tökéletes tisztogatást, Rudi bácsi már rég munkaszolgálatos volt (Mauthausenban halt meg). Ezért nálunk csak Józsa néni és három gyereke miatt indult be az állami megsemmisítő gépezet. 1944 májusában beköltöztették őket Mosonmagyaróvárra, a Mosonvár utcában, a zsinagóga körül kialakított gettóba, onnan azonban csakhamar Győrbe „vonták össze” őket. Ennyit lehetett róluk tudni, meg azt, hogy sohasem tértek vissza. Minthogy a világ kicsi, és az ember – ha élete hosszú – jártában-keltében sok mindenkivel összefut, azért már most jelzem, a Weisz családról lesz még mondandóm. A háború viszonylag lassan közeledett felénk. Azt tudtuk, hogy Budapesten és Székesfehérvár környékén nagy csaták zajlanak. A háború végkimenetele nem lehetett kétséges. El kell mondanom, hogy a kocsmában néhány okos még ekkor is a németek csodafegyveréről papolt, amiben hinni ugyan kevesen hittek, de aki kételkedett, azt a nyilasok olyan kezelésben részesítették, hogy az illetőt lepedőben kellett hazavinni. A frontot lehetett várni északról, délről, keletről. Csak azt tudtuk, hogy nyugatról nem. Arrafelé a németek vonultak, meg a faluból azok – nem is kevesen –, akik menekültek az oroszok elől. Menekültek a grófék is. Egy ausztriai birtokukra mentek, de aztán hallottuk, onnan továbbfutottak, mert az a birtok az orosz zónába esett. A Pálffy család menekülése jelzésértékűnek bizonyult. Akinek pénze volt, az teherautós menekülésre is szert tudott tenni. Mi 25


maradtunk a helyünkön, és húsvét hétfőn, azaz 1945. április 1-jén meg is jelent az első orosz egység Dunakilitiben. Ők gyorsan távoztak. A gyorsaságra mi sem volt jellemzőbb, mint egyik nagynénim esete egy fiatal orosz katonával, aki a világ minden pontján érthető jelzésekkel mutogatta, hogy éhes. Erre nagynéném megkínálta egy köcsög aludttejjel, amit a katona dühösen a földhöz csapott, és egy davajgitár sorozattal hat tyúkot lőtt le a baromfiudvarban. Azt akarta enni. Nagynéném még csak az első tyúk kopasztásánál tartott, amikor a katonának mennie kellett. A harcoló csapatok valósággal futottak a németek után. Arra azonban maradt még idejük, hogy az üres kastély két kutyáját, egy gyönyörű bernáthegyit és egy kis fekete angol kutyát lelőjék. Nem azért, mert a két kutya védte a kastélyt. Csak. Talán nem tetszett, hogy mozognak. Akik az első alakulatok után érkeztek, azok már hos�szabb tartózkodásra rendezkedtek be. Velük együtt megjöttek a 19-es kommunisták leszármazottjai, meg azok a kisgazda, szociáldemokrata és egyéb pártemberek, akik fennen hirdették, demokrácia lesz itt, kérem. A szónoklásban már gyakorlottak voltak, mivel már kormány állt mögöttük. Ekkor ugyanis megtudtuk, hogy Debrecenben 1944 végén ideiglenes kormány alakult egy magyar tábornokkal, Dálnoki Miklós Bélával az élén. Ez volt a nagy történelem. A kicsi, ami elsősorban bennünket érintett, hogy a két orosz trupp között a Pálffy-birtok zsellérei kifosztották az őrizetlenül maradt kastélyt. A zsellérházak népe mindent elmozdított, ami elmozdítható volt. De nem csak ők raboltak, hanem a falvak szokásos aljanépe is. Mivel kíváncsi voltam, hogy mi történik a kastélyban, odamentem. Hihetetlen látványban volt részem. Mindent vittek, még a hatalmas tölgyfa bútorokat is, na, nem használni, hanem feltüzelni. A látvány olyan ördögi volt, hogy még a könnyem is kicsordult. Az orgiának beillő rablás a kastély kápolnáját sem kímélte meg. Az oltáron lévő Jézus-szobrot a falu egyetlen cigányasszonya, aki megúszta a deportálást, visongva lökte le, és olyasvalamit kiabált: „Nem kell Jézus, én vagyok az Úristen!” A Jézus-szobor ledőlt, karja letört. A látvány olyan mélyen 26

A p á m , a nyá m, K ili t i belém ívódott, hogy későbbi életemben sokat gondoltam rá. Úgy éreztem, valahogy nekem kellene orvosolnom a szobron megesett blaszfémiát. Megfogadtam, hogy megteszek érte mindent, amit meg lehet tenni. Eltelt néhány évtized, mire fogadalmamat be tudtam váltani. Sajnos, szerencsétlenségeim miatt felhőtlen örömöt akkor sem tudtam érezni. Hagyjuk. Most még csak tizenhárom éves vagyok, törött csigolyákkal, nagy fájdalmakkal, és egy olyan apával megterhelve, aki saját magát mentve engem újra földig alázott. Történt ugyanis, hogy a megszálló orosz csapatok a kastélyban rendezkedtek be, de nagyon hiányzott nekik a bútorzat, meg minden egyéb, ami egy laktanyában kijár a katonáknak. Nagyon egyszerű módszerrel szerezték vissza az elrablott javak jelentős részét. Találtak egy olyan nőt, aki korábban a kastélyban szolgált. Ő aztán portáról portára járva készségesen, sőt talán némileg gyűlölködve megmutatta, hogy az adott házban mi új szerzemény, azaz a kastélyból való tárgy, textil és bútor. Azt azonnal vissza kellett szolgáltatni. A falu új urai, akik testületüket Nemzeti Bizottságnak nevezték, kevesellték a kastélyból széthordott és így megtalált értékeket. A szóbeszéd szerint a menekülő Pálffyk értékeik javát valahol elrejtették. Ennek akartak utána járni, és ki más lett volna kéznél, ha nem az apám, aki mint mindenki előtt ismeretes volt, sokszor járt a kastélyban. Apámat keményen vallatták, de ő tagadta, hogy tudna a rejtekhelyről. Pedig volt rejtekhely. Egy álmennyezet, amely mögé sok mindent menekítettek a kastély urai. A rejtekhely sokáig kitartott, mígnem az idő vasfoga szét nem morzsolta. A hatvanas évek elején egy átalakítás során az álmennyezet leszakadt, azonban a munkások nyakába zúduló értékeknek – tudomásom szerint – gyorsan lába kelt. Apám igencsak célkeresztbe került. Noha nem volt állami tisztségviselő, a csak részben falunkbeliekből álló Nemzeti Bizottság mégis igazoltatni akarta, hogy vajon 1939 óta volt-e olyan pártnak a tagja, amely felelőssé tehető az éppen véget ért világégésért. Vasárnap délutánra idézték be a községházára. Vitt magával. Ő tudta, hogy miért. Amikor a 27


bizottság azzal vádolta meg, hogy nyilas volt, apám a maga mentségére engem alázott meg. Anélkül, hogy előtte szólt volna, mezítelenre vetkőztetett. A bizottságnak a meglepetéstől elállt a lélegzete. Hát még akkor, amikor apám megszólalt: – Látják ezt a nyomorék gyereket? Hogy kenyeret és vajat adjak neki, kénytelen voltam a nyilasokkal barátkozni. De csak azért, mert a mi családunkban mindig első volt a szülői kötelesség. Nem voltam nyilas... – mondta, és többször megforgatott, hogy lássák, milyen szerencsétlen vagyok. Apámat ekkor elengedték. De nem véglegesen. Sokszor került még ilyen-olyan bizottság, hatóság elé. Hol ült egy keveset, hol szabadlábra helyezték, és akkor folytatta gyanús üzleteit. Tulajdonképp eljátszott egy szerepet, az osztályellenségét, akit egy-egy tisztogatási kampány idején elő lehetett venni, aztán szépen talonba tenni, mert szükség volt olyan emberekre, akikből bűnbakot lehetett csinálni. Aki a hatás kedvéért még hajlandó némi bűnbánatra is. Másként nem tudom értelmezni apám azon bizarr kívánságát, hogy lássa Pálffy Fidél kivégzését. Fel is utazott Pestre, de 1946. március 2-án nem sikerült bejutnia a válogatott közönség közé, és így „dolgavégezetlenül” érkezett haza. Apám az igazi nagy pofonokat nem a hazai tenyerektől kapta. A legfőbb csapás északról jött. Csehszlovákiát a szövetségesek győztes országnak fogadták el. Ez alapfeltétele volt annak, hogy megvalósuljon Edvard Beneš, a csehszlovák államelnök régi álma, az etnikailag egységes, azaz szláv állam. A németek kitelepítése gyorsan ment. A magyarokkal több gond akadt. Őket először jogfosztottá kellett tenni. Mostohaanyám famíliáját a beneši dekrétumok előbb elszegényítették, majd miután nem vállalták azt a helyben maradásra jogosító megoldást sem, hogy „reszlovákizálják” magukat, azaz ismerjék el, hogy ők eredetileg szlovákok voltak, csak kényszer hatására lettek magyarok, földönfutók lettek. Nagyapám okos ember volt, lehet, hogy tudta, aláírását el sem fogadták volna, mivel a négyszázezer kérelemből százezret visszautasítottak. Apám álma a vagyonról szertefoszlott. Nem először kellett felébrednie, de most véglegesen a padlón maradt, ahová engem is levitt. Középiskolai tanul28

A p á m , a nyá m, K ili t i mányokat nem folytathattam, mert „osztályidegen” lettem. A dolgok nagyon rossz fordulatát jelezte Mindszenty József esztergomi hercegprímás letartóztatása is. Bennünket, Kiliti lakosságát, ez talán közvetlenebbül érintett, mint az ország más lakosait. Ugyanis a hercegprímás a Mária-év nagy országjárása közben Dunakilitiben is megállt. A falu nagyon készült rá. Némi malőr mégis akadt. A templom előtt álló hét vezér tölgyfa alatt (1896-ban hetet ültettek, de közülük ma már csak egy él) gyűlt össze a „kiliti szűzkoszorú”, a serdültebb lányok fehér ruhában, velük szemben a lovas bandérium, amelynek élén csődörön feszített falunk egyik szép legénye. A bajt az okozta, hogy a bandériumban, tavasz lévén, lehettek sárló kancák, s az átható kancaszag miatt a csődör nyugtalan lett, kieresztette nemző szerszámát. Fedezésre készen állt. Elvétette a helyet és az időt. A lovasnak tanácsolták, rúgja meg a tekintélyes méretű szerszámot sarkantyújával, de a lába nem ért a ló hasa alá. Akkor próbálja meg ostorával tisztességre bírni a lovat. Nem volt jó tanács, mert abban a pillanatban, amikor a főpap kereszttel áldást intett, fölágaskodott a ló, és a lányok felé meresztette dárdáját. Mindenki az égre nézett, de nem hullt ránk a gyehenna tüze. A büntetést, ha annak lehet nevezni, más formában kaptuk. Az élet igencsak megnehezedett ezekben az években. Jegyrendszer működött, ami ugyan nem volt ismeretlen a háború alatt, de 1951 elején ismét bevezették nevetséges fejadagokkal. A jegyrendszer volt a bot egyik vége, a begyűjtési rendszer a másik. 1948-tól minden gazdálkodó kötelező mennyiségű termést, húst, tojást szolgáltatott be. Ha nem is ingyen, hanem olyan alacsony áron, hogy az még a vetést és a szántást sem fedezte. Ha nem termett, mert olyan volt az időjárás, akkor is be kellett szolgáltatni a terményt. Elvitték a családi fejadagot, ami nem volt sok: két személyre egy disznó meg százhúsz kiló búza. Ekkor esett meg, hogy „lesöpörték” a padlást, például begyűjtötték az ott tárolt következő évi vetőmagot. Aki nem szolgáltatta be a terményét, mert nem tudta, azt súlyos büntetések fenyegették. Mire volt jó ez a rendszer? A téeszcséken kívüli parasztok elszegényítésére. Nem mintha a szövetkezetek dúskáltak vol29


na a javakban. Eltűnt a virslis bódé is Mosonmagyaróvárott. Nem volt hús, nem volt hentesáru. Talán hetente egyszer kapott húst a hentes, s onnan lehetett tudni, hogy érkezett (már ha annak lehetett nevezni a harmad- és negyedosztályú termékeket), mert a bolt előtt ilyenkor hosszú sor kígyózott. Megjelent életünkben az egyik leggyakoribb közösségi foglalatosság, a sorban állás. Ahol sor van, ott hiány van. Ahol sok a sor, ott meg hiánygazdaság. A hiánygazdaság azonban különös torzulásokat hoz létre. Olyan társadalom kezdett kiépülni, amelyben az egyenlőség jelszó maradt, s a népi humor tükrözte a valóságot: „Vannak egyenlők, és vannak még egyenlőbbek.” A kivételezetteknek a fejadagjuk is magasabb volt, mint a közönséges halandóké. Sőt, olyan bolt járt nekik, ahova csak ők léphettek be. További torzulás: a feketepiac és a korrupció. A terményfölöslegért jobb árat lehetett kapni, ha az eladó és a vevő közvetlen kapcsolatba lépett. Az államosított kereskedelemben némi túlfizetéssel elő lehetett csalogatni az árut, a szolgáltatást – ahogy akkor mondták – a „pult alól”, mert ez a nem is olyan rejtett korrupció tette érdekeltté az eladót az ügyletben. Röviden: ügyeskedni lehetett, csak nagyon veszélyes volt. Ernő unokatestvéremmel, például, 1945–46-ban „fuvarozási vállalatot” alapítottunk két gebével, igencsak viseletes lószerszámokkal és egy szekérrel. Én a zsákolásban és a rakodásban nem vettem részt, de az üzletszerzésben, elszámoltatásban igen. Úgy-ahogy ment az ipar, mert eladni és venni ekkor is kellett. De néha ingyenmunkát is vállalnunk kellett. Kirendeltek bennünket a mosonszentjánosi (jánossomorjai) svábok kitelepítéséhez. Oda huszonöt, vissza huszonöt kilométer. A nekünk kijelölt ház udvarán a család már összekészítette az elszállítható motyóját, és kezdték felrakni a szekérre. Mi, Ernő és én benéztünk az istállóba, ahol két szép ló volt. Megindult a fantáziálás: Mi lenne, ha kicserélnénk a lovakat. Ez is két ló, az is két ló – mondtam. Ernőnek megtetszett az ötlet, és máris kivezette az egyik lovat a szekérhez. A ló azonban nem olyan tárgy, amit zsebre lehet dugni. Észrevették a cserét. Ernő kapott egy hatalmas pofont, én meg egy rettenetes seggbe rúgást. Kiderült, 30

A p á m , a nyá m, K ili t i a helyi Nemzeti Bizottság egyik tagja kinézte már magának a két helyre lovat, és szemmel tartotta, nehogy abban a felfordulásban, amelyet a sok sváb kitelepítése jelentett, eltűnjenek. Szegényebbek lettünk két jó lóval. Csak később jöttünk rá, hogy szerencsénk volt, mert kisebb csínyekért is kaptak egyesek életüket megnyomorító büntetést. Nekem elég büntetés volt az apám neve, mivel megakadályozott abban, hogy tanuljak, vagy a fizikai állapotomnak megfelelő munkát végezzek. A szerencse végre rám mosolygott. 1945-ben a máriakálnoki főhercegi birtokon nem volt földosztás, az egyben tartott területen 1948-ban létre jött egy állami gazdaság. Itt lettem a következő évben az igazgató segédje. Munkahelyem a Habsburg-kastélyban volt, a földszinten, míg az emeleti szobákban az iskola működött. A több mint tizenhét kilométernyi út Mosonmagyaróváron át vezetett Máriakálnokra, amelyet az állami gazdaság két hintója kötött össze a világgal. Az állami gazdaság dolgozói mindössze nevet váltottak, cselédekből földmunkások lettek, de azért ugyanan�nyit kellett dolgozniuk, mint korábban. Jól jött volna nekik egy erélyes intéző, mivel az igazgatóm csak annyit értett a mezőgazdasághoz, amennyit egy cseléd szűk horizontján át megismert. Bizony, még szegényparaszt sem volt, aki a saját földjén tanulhatta volna ki a földműves mesterséget. Cseléd volt, és az ismereteket nem pótolta a pártiskola, ahová a megye igen gyorsan fejtágítóra delegálta. Persze, volt főagronómus is, de a kalap mégis az én főnököm fején volt, akit Ernővel úgy akartunk megtréfálni, hogy a gyönyörű főhercegi istálló lószerszámaiból kiválasztottunk egyet a mi lestrapált szerszámunk helyébe. De a főnök észrevette a cserét, és visszahozatta a jobbat. Vigyázott a köztulajdonra. Féltette tőlünk, bár magától és a járási vagy a megyei elvtársaktól kevésbé. De ekkor ez így volt rendjén. A Nemzeti Bizottságok szociáldemokrata, kisgazda vagy parasztpárti képviselői eltűntek a süllyesztőben. Olyan események, mint a miniszterelnök Nagy Ferenc úgymond disszidálása 1947-ben, még Kilitiben is beszédtéma volt. Aztán egymást érték a választások, mígnem 1949-ben már csak egy párt 31


indult, és mit ad Isten, megnyerte a választásokat. Ez egyet jelentett azzal, hogy újra lett Nemzet Atyja. Abban a kocsmában, amelyben a háború végéig a nyilasokat nem volt szabad szidni, most a kommunisták élvezték ezt az előnyt. Aki elfeledkezett magáról, és rossz megjegyzést tett Rákosi Mátyásra, akinek a képét Sztáliné mellé mindenhová ki kellett tenni, így az állami gazdaság irodájában és fölöttünk a tantermekbe is, az másnap már várhatta a hatóság emberét. A „Párt öklét”. A feljelentők száma ugyanis nem változott. Mindig akadtak olyanok, akik azzal próbáltak a maguk számára a hatalom új urainál elismerést kivívni, hogy – korabeli szóhasználattal élve – éberek voltak, még alvás közben is. Papokat, kulákokat, vagyonától vagy nyugdíjától megfosztott embereket feljelenteni érdemnek számított. Effajta szolgálatok révén még a „kisnyilasok” is megúszhatták a felszabadulást. Nem egy közülük a Kommunista Pártot erősítette. Hiába, ismétlem, egyesek egyenlőbbek voltak az egyenlőknél. Egyébként azzal, hogy mások lettek az urak, a világ nem sokat változott. A felszínen, persze, sok minden más lett. Megyénk nevéből 1950-ben eltűnt a Moson. A Magyaróvári járásból meg lett Mosonmagyaróvári járás. Mindez az új rendszer, a tanácsok bevezetésével függött össze. A mélyben azonban semmi sem változott. Mindenki függött valakitől. A munkahelyi párttitkár (az állami gazdaságban ilyen is volt) a járási párttitkártól, a járási a megyeitől, a megyei az országostól, az országos meg személyesen Rákosi Mátyástól. Az sem változott, hogy aki egy kis hatalmat tudott maga alá kaparni, az lefelé taposott, fölfelé nyalt. Ez nem függött attól, hogy ekkor nem polgármesternek, bírónak, jegyzőnek nevezték őket, hanem tanácselnöknek, tanácstitkárnak és ki tudja minek. Egyszer, mint dolgozó ember még én is egyenlőbb lehettem az egyenlőknél. Na, nem valami kiváltságot kaptam, hanem lehetőséget, hogy sportsérülésemet megvizsgáltathassam a Sportkórházban. A doktorok komolyan foglalkoztak velem. Ez feltehetőleg nem tetszett egy igen neves futballistának, Zala megye, közelebbről Kőszeg szülöttjének, 32

A p á m , a nyá m, K ili t i Lóránt Gyulának, aki valami miatt éppen akkor szintén igénybe vette a kórház szolgáltatásait. Lóránt Gyula nagy embernek számított. Illett ismerni őt, hiszen 1943-ban, húszéves korában a Nagyváradi AC szerződtette, és ez a csapat 1944-ben a vidéki együttesek közül elsőként nyert magyar bajnoki címet. Ez a nagy ember, akitől távol állt a megértés vagy a beleérző képesség, egy pillantásra méltatott, és kimondta igen tapintatlanul a verdiktet: „Ebből a gyerekből nem lesz futballista. Nyomorék.” Hogy még súlyosabb legyen mondandója, a földre köpött, de a nyálából nekem is jutott. Nagyon elszomorodtam. „Micsoda barom állat” – gondoltam, de hazafelé már nem fájt Lóránt kendőzetlen őszintesége. Végül is kimondta azt, amit régóta tudtam. Ez volt első találkozásom az aranycsapat kőszikla keménységű centerhalfjával. Ki gondolta volna, hogy találkozni fogunk még, sőt, rokoni kapcsolat lesz közöttünk. De ez is későbbi történet. Ekkor még csak azt tudtam összegezni, hogy nehéz fizikai munkára sohasem leszek alkalmas. Iskola nélkül nem remélhettem, hogy megszabadulhatok attól a megalázó sameszságtól, amelyet a máriakálnoki állami gazdaság igazgatója mellett töltöttem be. Aztán ott volt az apám, akinek már a nevét hallva is görcs állt a gyomromba, mert nem tudtam, hogy éppen kivel és mit fifikázik, mikor viszik börtönbe és mikor, milyen áron engedik ki. Aztán ott volt a mostohám, aki a legszívesebben elemésztett volna, nem szólva a mindkét oldali rokonságról, amelynek a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy mi lesz velem. Érthető, nekik meg kellett oldaniuk a nagy kérdést, megszabaduljanak-e a keservesen szerzett földtől, és beálljanak gyári munkásnak, vagy egyénileg kínlódjanak tovább. Létezett egy harmadik lehetőség is: belépni a téeszcsébe, amitől azonban a hátuk borsódzott, hiszen ha megteszik – talán nem minden alap nélkül gondolták – az egykori cselédek szintjére süllyedtek volna le. Életemet, helyzetemet, jövőmet szépen végiggondoltam. Elég érett voltam hozzá, talán érettebb is, mint a pályaválasztás gondjával küszködő mai fiatalok ebben a korban. Épp betöltöttem a huszadik életévemet, ami akkoriban – 33


egy megtizedelt férfilakosságú országban, így Kilitin is – felnőttkornak számított. Házasodhattam volna, ha nagyon akarok. Minden nyavalyám mellett sem látszott lehetetlennek. De nem siettem a nősüléssel. Más járt a fejemben. Mindezt azért mondtam el, a körülményeket talán terjedelmesebben a kelleténél, mert szeretném hangsúlyozni: 1952 tavaszán életem nagy döntése előtt álltam, illetve – hadd mondjam többes számban – nagy döntés előtt álltunk.

34

Apám, anyám, K iliti

Recommend Documents