Anyámnak, egy Cahillnek a színfalak mögött G.K

Anyámnak, egy Cahillnek a színfalak mögött G.K.

1. fejezet Az utas abban a pillanatban tüsszögni kezdett, amikor a macskahordozót elhúzták az orra előtt. Haaa-apci! Haaa-apci! Haaa-apci! Amy és Dan Cahill megrekedtek a British Airways 777-es gépének folyosóján, és várták, hogy a roham elmúljon. Arra ugyan várhattak. Ahelyett, hogy enyhült volna, inkább erősödött. A kirobbanó tüsszentésekbe a szerencsétlen férfi egész teste beleremegett. – Jobbulást… – türelmetlenkedett Dan. A macskahordozóból Saladin nyugtalanul pislogott kifelé, idegesítette a zaj. – Miáu? Nevelőnőjük, Nellie Gomez ért a hátuk mögé. iPodján Ramones bömbölt. Csak annyit látott, hogy a férfi könnyes szemmel vonaglik. – Ugye mondtam, hogy a tacoárusnál havannai paprikát is lehet kapni! – harsogta. Erre a rikácsolásra már egy utaskísérő is odalépett. Néhány szót váltott kínaiul a tüsszögő férfival, aztán Amy és Dan felé fordult. – Mr. Lee allergiás a macskaszőrre. Sajnálom, de kis kedvenceteknek a raktérben kell utaznia. – De Madagaszkáron is felengedték! – ellenkezett Amy. Nellie végre kikapcsolta az iPodját. – Mi lenne, ha Mr. Lee átülne egy másik sorba? – Sajnálom, nincs szabad helyünk. Saladin nem épp angolosan távozott. Míg a kabinajtó be nem csukódott utána, az egész utastér az egyiptomi mau dühös nyávogásától visszhangzott. Mr. Lee trombitálva az orrát fújta, miközben Dan és Amy bepréselték magukat a belső ülésekre. Nellie a mögöttük lévő sorba kapott helyet, és ismét elmerült a zenei élvezetekben.

– Milyen béna már ez az egész!? – panaszkodott Dan, aki máris fészkelődni kezdett, pedig a gép épphogy csak elindult a kaputól. – Ez lesz a kétszázmilliomodik átrepült óránk, és még Saladin sem lehet itt velünk, jöhet még ennél rosszabb? Pillantásuk találkozott, aztán gyorsan elfordították a fejüket. Hülye kérdés volt. Erre Dan is rájött. Jöhet még ennél rosszabb? Hát persze, maga a rossz, az igazi feketeleves! Ezért volt Dan nyomott hangulatban, és ezért viselte Amy még a szokásosnál is nehezebben az öccsét. És aminek nem volt köze sem a hosszú repüléshez, sem a macskákhoz. Madrigálok! Annyi hét után Dannek és Amynek végre sikerült kiderítenie, hogy a Cahill család melyik ágához tartoznak. Nem a cselszövéseikről híres, ragyogó elméjű Lucianekhez, a stratégia mestereihez. Nem a kreatív zseni Janusokhoz vagy a harcosok leszármazottaihoz, a bivalyerős Tomasokhoz. De a találékony Ekaterinákhoz, a világ legnagyobb feltalálóihoz sem. Nem, nem. Az elmúlt hetekben, a 39 kulcs kutatása közben Amy és Dan mint két Madrigál-leszármazott kerülte meg a Földet. Madrigálok. A rossz csimborasszói. Ők mészárolták le az orosz uralkodói családot egy kontinenseken átívelő mészárlás-őrületben. Legkedveltebb eszközük a lopás, a szabotázs, a csalás, a gyilkosság, és mindenekfelett a megfélemlítés volt. Még a Lucianek is féltek a Madrigáloktól – pedig tőlük mindenki félt. Mintha egész eddigi életedben soha nem néztél volna tükörbe, gondolta Amy, és amikor először megpillantod magad, egy szörnyeteg mered vissza rád. Hogyan lehettek Madrigálok anélkül, hogy tudták volna? Afrikától idáig ezt ismételgették, ezzel idegesítették egymást azt remélve, hogy ha többször felteszik a kérdést, talán egyszer a válasz is más lesz, mint a szörnyű tény. De a Madrigálok olyan sejtelmesek voltak, hogy még önmaguk előtt is titkolóztak. Valószínűleg Grace, Amy és Dan nagymamája is Madrigál volt. Noha szüleik halála után csak ő maradt nekik, madrigálságukat nem fedte fel előttük.

Grace sem él már – gondolta szomorúan Amy. Ő és Dan teljesen egyedül maradt, leszámítva Nellie-t. No meg természetesen Saladint, nagymamájuk dédelgetett macskáját. Még ahhoz sem volt idejük hozzászokni, hogy az illusztris Cahill családhoz tartoznak. Szürreális volt az egész 39 kulcs utáni hajsza – a lehetőség, hogy két bostoni árvából a történelem legnagyobb hatalmú ura lehet! Legjobban mégis az rázta meg őket, hogy szüleik Madrigálok voltak. És ha így áll a dolog, akkor talán gonoszak is… Amy az utóbbi néhány órában önvizsgálatot tartott, megpróbált saját lelkének mélyére látni. Sem megnyugvást, sem derűt nem talált. Csak dühöt érzett, ha a kulcsvadászat piszkos trükkjeire gondolt. Ha eszébe jutott Isabel, szüleik gyilkosa, könny futott a szemébe. Isabel, aki gyerekkorában a karján dédelgette és „drágámnak” szólította, aki megjátszotta a szerető nagynénit. Isabel, aki két boldog gyerekből árvát csinált… Bosszú!!! – tomboltak az érzelmei, mint egy felturbózott motor túlpörgése. Annyira mélyről jött és tiszta volt ez a vágy, hogy nem eredhetett máshonnan, csakis Madrigál-lényéből. A gonosz vajon tudja magáról, hogy gonosz? A testvéréhez fordult. – Jobban tennéd, ha megpróbálnál aludni. Kínában hullafáradtak leszünk az időeltolódás miatt. – Afrikától idáig egész végig aludtam – morgott Dan. A gép távolodni kezdett a kaputól, és a biztonsági bemutató kezdetét vette. – Felszállás után filmekkel szórakoztatjuk kedves utasainkat, amiket az ülések háttámláiba épített monitorokon tekinthetnek meg. Az első film címe: Terminátor – Megváltás. – Igen! Végre valami jó is történik velünk! – rántotta ki a fülhallgatókat Dan a szék zsebéből. – A te hülyeségedet generációkon keresztül fogják vizsgálni a jövő tudósai – tudatta vele hűvösen Amy. – Erre azért ne vegyél mérget – oktatta ki Dan. – Ha nem tudnád, az első szerencse váratlanul éri az embert, de aztán mellészegődik. Lehet,

hogy sikersorozatunk lesz. – Dan a fülére tette a hallgatót, a 777-es járat pedig átgurult a reptéri forgalmon, hogy aztán a kifutón felgyorsulva a levegőbe emelkedjen. Alattuk épp London maradt el, fentről nézve csak egy újabb város a sok közül. Mr. Lee a karfát markolta, ujjpercei minden zökkenésre és billenésre elfehéredtek. Amy és Dan gyakorlott repülők voltak, észre sem vették a turbulenciákat. Néhány hét leforgása alatt az a két gyerek, aki addig el sem hagyta New England határát, öt kontinens több mint egy tucat városát látogatta meg. Dan kényelmesen hátradőlt a székében, és várta, hogy kezdődjön a film. A Terminátor – Megváltás vérfagyasztó kezdőjelenete helyett azonban egy díszes palota képe jelent meg a monitoron. – Mi a…! – kezdett el kapcsolgatni Don, de mindegyik csatornán ugyanazt adták. – Mi bajod van?! – csattant fel Amy. – A Terminátoromat akarom! Amy is bekapcsolta a monitort, és amint meglátta a palotát: – Ismerem ezt a filmet – lágyultak el hirtelen a vonásai. – Ez Az utolsó császár. Legalább háromszor láttam… Grace-szel. Gombóc nőtt a torkában. Úgy tűnik, a kulcsvadászat forgatagában az ember könnyen elfelejti, hogy Grace Cahill halála óta alig telt el két hónap. Grace… Madrigál… Nem lehetett félreértés. Még a titkos Madrigálbúvóhelyét is látták. Nem érdekel… szerettem őt… és ezen nem változtathat semmi… Dan nem volt szentimentális hangulatban. – Hé, rossz filmet raktak be! – lázadozott, de amikor a hívógomb felé nyúlt, pillantása megakadt allergiás szomszédjuk képernyőjén, amin a Terminátor ment teljes futurisztikus pompájában. Csalódottan felmászott a székére, és áthajolt Nellie-hez, hogy ott is egy fejre állított kiborggal szembesüljön. – Mindenkinek a Terminátort adják, csak velünk szórakoznak! Amy a homlokát ráncolta.

– Miért csak nekünk vetítenek mást? – Ez egy nemzetközi összeesküvés a halálra untatásomra! – siránkozott az öccse.

A Heathrow terminálja alatt akkora volt a nyüzsgés, mint egy hangyabolyban. A leszállópályán gépek és poggyászrakodók serege gondoskodott róla, hogy a világ egyik legforgalmasabb repülőterén ne álljon meg az élet. Néhány reptéri alkalmazott éppen jól megérdemelt teáját szürcsölgette, amikor észrevették, hogy egy ismeretlen ember van az öltözőben. Idősebb volt a többieknél, talán a hatvanas évei végét taposta. Amikor kibújt a kezeslábasából, azt is megfigyelhették, hogy feltűnően jól öltözött férfiról van szó. Kasmír blézert, magas nyakú pulóvert és pantallót viselt. Tetőtől talpig feketében volt. Egy tüzetesebb vizsgálat könnyen kiderítette volna, hogy az azonosító jelvénye hamisítvány. Ez az ember nem itt dolgozott. Ez az ember nem dolgozott sehol. Bár a reptéri alkalmazottak akkor látták először, Amy és Dan felismerte volna. A fekete ruhás alak a fél világon keresztül a nyomukban volt.

2. fejezet Dan számára Az utolsó császár ugyanolyan unalmas volt, mint a Pekingbe tartó tízórás repülőút. – Jobban tennéd, ha figyelnél! – rótta meg Amy. – Jó felkészülés a kínai útra. – Ühüm – nehezedtek el Dan pillái. Ha már a Terminátor helyett ezt a béna filmet kellett néznie, annyi haszna legalább legyen belőle, hogy álomba ringatja. Éppen elaludt volna, amikor Amy a karjába mélyesztette éles körmét. – Dan! – Mi az, ami ennyire fontos?! – próbált álmos szemével a képernyőre mutogató nővérére összpontosítani. – Ne csináld már, Amy! Azért aludtam el, hogy megmeneküljek Az utolsó császártól! De a lány nem adta fel. – Nézd, mi van a falon! Dan a képre bandzsított. A jelenet a hároméves Pu Jit, Kína császárát mutatta, amint a Tiltott Városban, ebben a hatalmas uralkodói épületkomplexumban játszik. A díszes paloták, templomok és szobrok százai között egy kis épület falára festve egyszer csak feltűnt a… – A Janus-címer! – csodálkozott Dan. – De mit keres Az utolsó kínai császárban? – tűnődött homlokát ráncolva Amy. – A szórakoztatóiparban egy rakás Janus van – találgatta Dan. – Lehet, hogy a film készítője is az volt. – Kicsi a valószínűsége – vitatkozott Amy. – Az utolsó császárt a nyolcvanas években forgatták. Az a festmény a falon sokkal régebbinek tűnik. – De ki más lehetett volna…? – meregette a szemét Dan. – Csak nem ó? A kis Puki… – mutatott a császári köntösbe bújtatott kisfiúra. Amy elfintorodott.

– Pu Jinak hívták, és Kína császára volt, nem bélgáz. – És szerinted a Cahillok egyik ázsiai ágához tartozott? – Nem feltétlenül Pu Jira gondoltam – magyarázta Amy. – A Tiltott Város évszázadok óta létezik. Nem csak uralkodók éltek ott, sok más ember is. Gondolj csak a császári udvartartásra, a szolgák hadára, a szerzetesekre vagy az eunuchokra… – Mi az az eunuch? – állította meg Dan. – Szóval… – pirult el Amy. – Emlékszel, amikor Saladint ivartalanították, hogy ne tudjon kismacskákat nemzeni? – Persze hogy emlékszem! De olyat emberrel nem csinálnak… – sápadt el Dan. – Ugye nem csinálnak, Amy! – Az ősi Kínában megszokott volt az ilyesmi – felelte a nővére. Dan tovább aggodalmaskodott. – De ugye már kiment a divatból? Amy zavarában a szemét forgatta. – Egy csomó kultúrában, beleértve a miénket is, műveltek olyan dolgokat, amiket mai szemmel hátborzongatónak tartunk. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a szüleink Afrikából Kínába utaztak, ahogyan Grace is. A film a bizonyíték rá, hogy jó úton járunk. Az egész gépen egyedül nekünk kell Az utolsó kínai császárt néznünk. Valaki azért rakta be, hogy kiszúrjuk a Janus-címert. – Jó, jó, de mi van, ha az egyik kedves ellenfelünk szeretne bennünket tévútra vezetni? – vetette ellen Dan. – Vagy a Madrigálok akarják, hogy… – húzta el a száját a fiú. – Követnünk kell a nyomot, aztán vagy bejön, vagy nem – döntött Amy. – Annyit legalább tudunk, hogy első állomásunk Peking lesz, még pontosabban a Tiltott Város, ami Gideon Cahill születése előtt fél évszázaddal még a kínai uralkodók otthona volt. Tartsuk szemünket a zsákmányon. Logikus. És nagyon madrigálos gondolkodásmód.

Az új pekingi terminál a világ egyik legmodernebb reptéri épülete volt. Egyszerre futurisztikus és ízig-vérig kínai. Magasan ívelő üvegtetejét ősi színekkel és formákkal elegyítették. – Az útikönyv szerint az épület egy kínai sárkányt formáz – tájékoztatta őket Amy. Dan a táblákat követve megpróbált eljutni a poggyászkiadóig. – Remélem, a légitársaság nem küldte Saladint az Antarktiszra. Mire odaértek, Saladin macskahordozója már a csomagszállító szalagon keringett. Alig látszott ki a nagyobb bőröndök, dobozok és ládák közül. Dühös nyávogását már a nemzetközi járatok érkezési csarnokában is hallani lehetett. Dan egy golftáska alól ásta ki a hordozót. A macskára pillantott. – Nyugi, haver! A válasz egy éles, figyelmeztető nyávogás volt. A poggyászkiadótól távolodva a macska izgatottsága egyre nőtt. Egyfolytában a macskahordozó hálóját karmolászta. Amy aggódni kezdett. – Mi ütött ebbe a macskába? Csak nem beteg?! – Szerintem csak mozgáshiánya van. Mindjárt kiengedem őkelmét, hogy egy kicsit megmozgathassa a tagjait… – Neked elmentek otthonról. Dan?! – ellenkezett Nellie. – Nem vetted észre, hogy egy zsúfolt reptér közepén vagyunk?! De a fiú addigra már kinyitotta a hordozó ajtaját. A macska úgy ugrott ki belőle, mintha puskából lőtték volna ki. Karmai csikorogtak a járólapokon. Aztán megpördült, és megkereste az áldozatát. Gazdái rémülten nézték, ahogy ráveti magát a közeli padon újságot olvasgató magas, idősebb férfira. – Saladin! Ne! – kapkodott levegő után Amy. Az áldozat ijedten kiáltva felpattant, és kalapja a földre esett. Dan lefogta a macskát, miközben Amy felvette a kalapot, és a tulajdonosa felé nyújtotta. – Elnézést kérünk, uram, de… – Szeme megakadt a sétapálca gyémántberakásos fogantyúján.

A férfi zavart mosollyal vette el a kalapot. Alistair Oh volt az, a Cahill nagybácsi, ellenfelük a 39 kulcs utáni hajszában. – Sziasztok, gyerekek! De jól néztek ki! Dan karjából az egyiptomi mau fújni kezdett a férfira. – Maga kémkedik utánunk – vádolta meg Amy. – Hogy én? Kémkedek? – ismételte meg Alistair. – Egyszerűen csak szerettelek volna benneteket üdvözölni Ázsiában, és felajánlani a szolgálataimat. Kínában a nyelvi akadályok szinte legyőzhetetlenek, de szerencsétekre én remekül beszélek mandarinul. Nellie résnyire zárt szemmel fürkészte a férfit. Akkor használta ezt a pillantását, ha úgy érezte, valamit akarnak tőle. – Gondolom, merő önzetlenségből ajánlja fel a segítségét… – Természetesen! Habár… – vált egy kissé erőltetetté Alistair szívélyes mosolya –, ha már így összefutottunk, esetleg tehetnénk némi előrelépést a kulcsvadászat ügyében is… – Aha! Csak azért akar segíteni, hogy ellopja a kulcsainkat, mert tudja, hogy veszíteni fog. A mosoly elpárolgott Alistair arcáról. Dan és Amy nem tudták nem észrevenni távoli rokonuk fáradtságtól vörös, karikás szemét. – Attól tartok, gyerekek, hogy mindannyian veszíteni fogunk! Ian és Natalie Kabra néhány napja már Kínában tartózkodik. De ami még ennél is aggasztóbb, a Holtok eltűntek a radarernyőmről. – Kereste már őket a Mr. Universe versenyen? –ajánlotta Dan. Alistair szomorúan nézett a fiúra. – Alábecsültük a Holtokat. Ekat-körökben azt suttogják, jelentős áttörést hajtottak végre. Talán még utolérhetjük őket, de csak akkor, ha együtt dolgozunk… Amy az öccsére meredt. Versenytársaik közül egyedül Alistairre tekinthettek családtagként. Igaz, hogy elárulta őket. Többször is. De a Cahill-rokonok közt egyedül őt érdekelte a sorsuk. Amynek az az évekkel ezelőtti szörnyűséges éjszaka jutott eszébe, amikor a tűz végzett a szüleikkel. Alistair is ott volt. A lány szeme megtelt könnyel. Ne gondolj rá!

Alistair nem volt gyilkos. Legrosszabb esetben is csak Isabel akaratlan bűntársa. Mégis nehezen bízott meg benne, ahogy Dan is… – Miért nem lop és csal, mint a többiek! – csattant fel Dan. – Nem veszi észre, hogy még az is jobb, mint ez a köpönyegforgatás?! Lehet, hogy nagyon cahilles, de bűzlik! Ahogy Grace mondogatta: „Ha egyszer átvágsz, szégyelld magad! Ha kétszer, lecsaplak ezzel a macskahordozóval!” – Azért fontoljátok meg! – ajánlotta Alistair. – Hallotta a gyerekeket, nem? – szólalt meg Nellie. – Igen, de… Dan elengedte az egyiptomi maut, és a macska Alistair bokájára támadt. Reccsenést hallottak, és a következő pillanatban a méretre szabott pantalló bal szárából egy méretes darab szakadt ki. Alistair lobogó nadrágszárral iszkolt a kijárat felé. – Ha meggondolnátok magatokat, az Imperial Hotelben megtaláltok! – kiáltotta vissza a válla fölött, aztán eltűnt. Nellie átkarolta a gondjaira bízott gyerekeket. – Remélem, tökfejek, van valami tervetek, ha már Alistairt így elijesztettétek! – Következő megálló a Mennyei Béke Kapuja – felelte Amy, ideges mosolyt erőltetve az arcára.

3. fejezet A 39 kulcs utáni hajsza a világ feletti hatalommal kecsegtető kincsvadászat, de az a furcsa benne, hogy az ember előbb vagy utóbb mindig egy dögunalmas múzeumban köt ki. Szomorú, de igaz – gondolta Don, miközben a kedvesen mosolygó tárlatvezető hatalmas termeken kísérte át őket, amikben mennyezetig érő vitrinek álltak. Csak a Tiltott Városban lévő Palota Múzeum háromezer porcelán- és kerámiatárgyat őrzött. – Ezer évig mindennap más tálból kanalazhatnád a levesed – súgta Amynek az öccse. – Ez a legnagyobb műgyűjtemény, amit életemben láttam! – lelkesedett a lány, és meg sem hallotta Dan epés megjegyzését. – Jobb, mint a velencei Janus-hadiszállás! – Most már tudom, hogy ezek a kínai császárok tényleg Cahillek voltak – tele zsével, mint mindenki a családban, bennünket kivéve… Amy összehúzott szemöldökkel nézett rá. – A császárok hatszáz évig éltek itt. Honnan tudjuk, melyik generációjuk állt kapcsolatban a kulcsvadászattal? – Lehet, hogy a szüleink sejtették – vélte Dan. – Különben miért jöttek volna ide Afrikából? Amy bólintott. – Jó meglátás. Hallgassuk, mit mond a tárlatvezető, hátha megtudunk valami fontosat! Dan felsóhajtott. Mintha egy ósdi éjjeliedény mintájában lenne elrejtve a kulcs! Már tudták, mit kell keresniük. A filmben látott címert! Ami odakint várta őket egy falra festve, megfakulva, de még mindig jól láthatóan. Dan az órájára nézett. Még több mint három órájuk volt a Nellie-vel megbeszélt találkozásig. Nevelőnőjük Saladinra vigyázott, és közben hotelt keresett. Nem volt semmi, amivel felgyorsíthatta volna az időt.

Telefonjaik nem működtek Kínában. Itt ragadt háromezer lapostányérral. – A gyűjtemény első darabjai a Ming-dinasztia korából származnak, legtöbbet pedig a Csing-dinasztia idején gyarapodott – mondta a tárlatvezető. – A Csing császárok megszállott művészetrajongók voltak… – Ez az! – suttogta Amy. – Mi? – értetlenkedett Dan. – Megszállott művészetrajongók. Nem ismerős valahonnan? Dan kapiskálni kezdte. – A Janusok! Azok az emberek az anyjukat is képesek lennének eladni egy festményért! Amy szeme izgatottan csillogott. – Dan, kezd összeállni a kép! Akármi is hozta a szüleinket Kínába, biztos, hogy köze van a Janus-ághoz. Valami nagy dologhoz. Dan bólintott. – De hogyan találjuk meg a Janus-címert, ha még csak az edénymosogatásnál tartunk?! Amy a tárlatvezető oldalán lógó adóvevőre pillantott. – Ha meglátja, hogy meglógunk, hívni fogja a biztonságiakat. Különben sem tudnánk, hol keressük. A Tiltott Palota a világ legnagyobb palotakomplexuma. Több mint kilencszáz épület! Dan kinyitotta a 720 000 négyzetméteres Tiltott Város térképét. – Azt hiszem, emlékszem a filmre. Most már csak azt kell kitalálnom, hogyan is tartsam ezt a vacakot… Forgatni kezdte az alaprajzot, közben feszült figyelemmel tanulmányozta. Az agya mindent lefényképezett, de a filmben látott helyszínt megtalálni a nyomtatott térképen még számára is kihívást jelentett. – A Legfelsőbb izémizéje valahol arrafelé lehet… – A Legfelsőbb Harmónia Csarnokára gondoltál? –javította ki Amy. – Lefogadom, hogy a Janus-címer ebben a részlegben lesz, a nyugalmas hogyishívják felett… – A Nyugalmas Öregség Palotája – segítette ki Amy.

– Meg fogom találni – döntött Dan. – Rendben, tereld el valamivel a figyelmét… A nővére idegesnek tűnt. – Jó, de mivel? Nem állhatok neki cigánykerekezni, még leverek valamit… – Igazad van. Még a végén kifogynának a tányérokból szegények. Nem azt kértem tőled, hogy tervezz egy űrrepülőt! Állj az ürge elé, és tedd fel az unalmas kérdéseidet! Amíg pedig a barátunk megadja az unalmas válaszait, én csendben lelépek. – Oké – egyezett bele Amy, aki csak egy picit sértődött meg az „unalmas” jelzőn. Felemelte a kezét. – El… el… Állj le! parancsolta magának. Ha izgult, mindig dadogott. De most létfontosságú volt, hogy feltegye a kérdést. – Elnézést, megkérdezhetném, hogy hány évesek azok a tárgyak? Nem, nem azok, hanem azok! Amy jól választott. Dant egy sor magas üvegvitrin választotta el a csoporttól. Nem okozott neki gondot, hogy kisurranjon a teremből. A nővére idegesítő volt, de azt el kellett ismernie, hogy ketten együtt nyerő csapatot alkottak. Nem is rossz két Madrigáltól… – jutott eszébe, de rögtön megbánta a gondolatot. Ez nem volt vicc. Afrikában kellett rádöbbenniük, hogy szüleik két rablógyilkos neve alatt utaztak: Mr. és Mrs. Nudelman. Anya és apa, mint a déli félteke Bonnie és Clyde-ja? Nevetséges. Véletlen egybeesés. És mégis… Férj és feleség… kegyetlen gyilkosok… Madrigálok… Már a gondolattól is görcsbe rándult a gyomra. Néhányszor eltévedt a díszes szobák labirintusában, mire kijutott az épületből. Végül megtalálta a kijáratot, és kilépett a Tiltott Városba. Hatalmas komplexum volt, öt gigapalotával, tizenhét szimplán naggyal, nem beszélve a közel ezer különböző formájú és méretű kisebb épületről. A templomok, az emlékművek és a kertek mintha soha nem akartak volna véget érni. Ez tényleg egy város volt – mintha Boston

belvárosának felét egyetlen ember számára építették volna. De ez a város sokkal színesebb volt, mint Boston bármelyik része – császársárga, mélyvörös és csillogó aranylevelek kaleidoszkópja. Mindenütt hivalkodó gazdagság és luxus. De hiába a palota hatalmas méretei, a négy robusztus külső kapu, a magas falak és a sarkokban lévő őrtornyok látványától Dant mégis elkapta a klausztrofóbia. Megpróbálta Pu Ji helyébe képzelni magát, a kölyökcsászáréba a filmen, akinek ez a saját, külön bejáratú játszótere volt. A tárlatvezető elmondása szerint Pu Jit hatéves korában hivatalosan megfosztották a trónjától, de a kínai kormány engedélyezte számára, hogy nagykorúságáig továbbra is a Tiltott Városban éljen. Dan a Mennyei Béke Kapuját használva irányzékul betájolta magát, és elindult Az utolsó kínai császárban látott helyszín felé. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Lehet, hogy egy kilencezer kilométerre lévő hollywoodi díszlet címerét keresi Kínában? Előbb kellett volna erre gondolni… Hamarosan kisebb és alacsonyabb épületek között lépkedett. Bár a Tiltott Város a császár otthona volt, rengeteg szolga, szerzetes és – jaj! – eunuch is lakott itt. Talán az ő negyedükben járhatott. A Janus-címert keresve azon tűnődött, vajon a problémalistán hányadik helyezést jelentené, ha itt és most elkapnák. Nem látott turistákat, de őröket sem. Mintha mindenki a mosogatókonyhában ragadt volna, ahol vagy a tányérokat bámulták, vagy vigyáztak rájuk. Dan beljebb merészkedett. Az oszlopokról, a falakról és a táblákról különböző műtárgyak, díszek és kalligráfiák néztek vissza rá. Kétség nem férhet hozzá, nagyon janusos hely volt. De hol a címer? Félelem szorította össze a gyomrát. Ez volt az egyetlen nyomuk. Ha nem találják meg, úgy kell bebarangolniuk egy milliárdos népességű országot, hogy azt sem tudják, valójában mit keresnek. A tűt a szénakazalban tipikus esete. Már nem bosszankodott. Fejében megszólalt a vészcsengő. Valahogy elszámította magát. Talán a híres fotografikus memóriája mégsem volt olyan tökéletes. Kétségbeesetten megpördült. Semmi! Vagy mégis… A sarkon túl, egy kis templom falán megakadt valamin a szeme, ami nem illett a díszítésbe. Egy S betűn.

A sok kínai írásjel közé hogy kerül egy S betű? A festés régi volt és kopott, voltaképpen alig látható. Hunyorogva vizsgálta a falat. Aztán egyszer csak meglátta. Nem S volt. Egy állat behajlított farka. Egy festmény, amelyet a hosszú évek során kiszívott a nap és koptatott az eső. Egy farkas támadóállásban, ahogy átpillant a válla fölött. A Janus-ág szimbóluma!

4. fejezet Dan alig tudta megállni, hogy ne kurjantson egy akkorát, amitől még az edények is megrepedtek volna a múzeumban. Nyugi. A címer megtalálása csak a kezdet. A neheze most jön. Ki kell találni, mit jelentett. A templom eredetileg nyitott bejárattal rendelkezett, de a modem időkben egy vaskapu került elé, hogy a hívatlan vendégeket kívül tartsák. Óvatosan a kerítéshez merészkedett és átkukucskált. Amit látott, egy házra emlékeztette, amelyet kiürítettek a lakók – mint egy kivájt kagyló. Nem maradt más benne, mint por és néhány tücsök. Alaposan megvizsgálta a kerítést. Átmászhatott volna rajta, de minek? Odabent nincs semmi. Amy is kiakadt volna, ha megszentségtelenít egy négyszáz éves templomot. Önkéntelenül elmosolyodott. Amynek ez csak egy kis kiruccanás volt! Lelépett a tornácról, és a lejtős tetőn ugrándozó tücsköket nézte. Ez a hely egy Csótány Motel – gondolta. Vajon létezik Tücsök Motel is? Aztán az egyik rovar eltűnt. Mi? Ez alaposabb vizsgálatot igényelt. A cserepek között lennie kell egy résnek, amin a tücskök ki-be mászkálnak. Visszament a kapuhoz, és bekukucskált. A templom mennyezete alacsony volt, főleg egy klausztrofóbiásnak, rajta azonban egy meglepően magas nyeregtető állt… Egy padlás! Egy rejtett padlás! Dan lopva körbepillantott, hogy nem látja-e valaki, aztán felállt a tornác korlátjára, és felkúszott az egyik oszlopon az ereszig. Csak egy pillanatra hagyott alább a lelkesedése, amikor eszébe jutott, hogy az „észrevétlenség” azt is jelenti, hogy senki sincs itt, aki segítséget hívna, ha leesik az épületről. Átnyúlt egy kiszögellés felett, és minden erejét összeszedve felhúzta magát a meredek tetőre. Pókemberként tapadt az ősi, sárga zsindelyre.

Megpihent egy pillanatig, amíg levegőhöz jutott, szíve a torkában dobogott. Várjunk csak – ez nem a szívverése! Ez menetelő lábak ütemes dobogása! A síkos, meredek tetőhöz lapult, és megpróbált láthatatlanná válni. A járdán hatfős katonai osztag közeledett zárt alakzatban. Biztonsági őrök? Kizárt dolog. Vörös selyem katonazubbonyt viseltek hozzáillő sapkával, mint az egykori palotaőrök. Ez egy díszfelvonulás. A katonák mereven előrenéztek, a tetőn bujkáló behatolót így még véletlenül sem vehették észre. Amikor eltűntek a karmazsin falak útvesztőjében, Dan lazíthatott egy kicsit. De a lazítás olyasvalami, amit az ember nem engedhet meg magának egy kínai templom nyirkos, meredek tetején. Csúszni kezdett lefelé. Hiába keresett kapaszkodót, nem talált. Megállíthatatlanul közeledett a tető végénél ásító mélységhez. Kétségbeesésében egy cseréprésbe vájta az ujját. Bármibe kapaszkodott volna, ami megállítja. Az élemedett zsindelyből recsegve tört ki egy darab, mintha egy postaládát nyitott volna fel. Sikerült megállnia. A rémületet diadalérzés váltotta fel. Egy csapóajtó! Megvan a bejárat! A felfedezés mozgósította titkos erőtartalékait. Behúzta magát a nyíláson, és a porral borított fapadlóra pottyant. A tücskök úgy ciripeltek, mintha harangok zúgtak volna. Még a fogai is berezonáltak tőle. Ezernyi rovar. Beborították a padlót és a falakat. Ösztönösen a zsebében lévő inhalálóért nyúlt. Ugyan már, nyugtatta magát. Ettől legfeljebb a gyomrod fordulhat fel, de asztmarohamot nem kapsz! Erőt vett magán, és legyőzve undorát, nekilátott felderíteni a titkos szobát. A padlás szűk volt, a normális belmagasságot csak a közepén érte el. A sarkokban le kellett hajolnia. A szoba üres volt, leszámítva a tücsköket. Lehet, hogy ezek a rovarok jelentik a kulcsot? Ez totál hülyeség. Mi közük lenne a kínai császárokhoz? Aztán észrevette, hogy a hely mégsem annyira üres, mint első pillantásra tűnt. Az egyik sarokban egy törülköző nagyságú szövetdarab hevert. Lehajolt, és felvette. Lerázta róla a port a tücskökkel együtt. Sápadtarany selyem volt kínai írásjelekkel, és egy nagy, vörös

bélyegzővel, amolyan „hivatali pecséttel”, ahogy az idegenvezető nevezte. A homályban közelebbről is szemügyre vette. Nem csak kalligráfiák voltak rajta. Növekvő izgalommal fedezte fel híres családja öt ágának szimbólumát és a Cahill-címert. Összehúzta a szemöldökét. A szimbólumok egy matematikai képletbe rendeződtek.

Kétség sem férhet hozzá, hogy ezért a tárgyért jöttek a Tiltott Városba. Vissza kellett jutnia Amyhez, hogy együtt találják ki, mit jelent. – Majd később dumálunk, srácok! – búcsúzott el a ciripelő tücsköktől. Összehajtotta a selyemdarabot, és az ingébe dugta. Aztán felnyúlt, és a nyíláson át felhúzta magát a tetőre. Ezúttal különösen óvatos volt. Miután becsukta a csapóajtót, a tetőhöz lapult. Lassan lecsorgott az oszlopon a biztonságot jelentő szilárd talajra. Jobban tette volna azonban, ha előbb szétnéz, mert egyenesen egy őr karjaiba pottyant. Ez az őr nem a hagyományos egyenruhát viselő egység tagja volt. Kabátján a kínai hadsereg vörös csillaga fénylett. A férfi vakkantott valamit kínaiul, aztán amikor látta Dan ábrázatán, hogy egy mukkot sem ért, angolra váltott. – Erre a területre tilos idegeneknek belépni! – Elvesztettem a csoportomat, és… – kezdte Dan. A katona megmotozta, és keze megakadt a fiú pólója alól kidudorodó szövetdarabon. – Ez meg mi? – húzta elő az összehajtott selymet.

Dan agya fénysebességre kapcsolt. Ha meglátja az írást a belsejében, biztosan elkobozza. Egy mély szippantással tüdejébe szívta az összes port, ami a padláson az orrlyukaiba rakodott. Aztán kikapta a katona kezéből a selymet, és egy hatalmasat tüsszentett belé. – Hol vannak a szüleid? – fintorodott el a férfi. – Meghaltak – dugta vissza az inge alá a szövetet Dan. – A nővéremmel vagyok itt, de eltévedtem. – Hazudsz. Láttam, ahogy lemásztál a templom tetejéről. – Csak szét akartam nézni, hogy megtaláljam a múzeumot! A férfi gúnyosan elmosolyodott, és a Tiltott Város fölé magasodó főpalotára mutatott. – A múzeumot nehéz eltéveszteni. – Pocsék a tájékozódási képességem – mentegetőzött Dan. – Egy kicsit neveletlen vagy, fiam, és… hogy is mondják a ti nyelveteken… Á, igen… széllelbélelt.

5. fejezet Amy a turistacsoporttal a Mennyei Béke Kapuja felé tartott, és azon tűnődött, vajon Dannek sikerült-e megtalálnia a filmben látott Januscímert. Olyan kevésen múlik megtalálni vagy elvéteni egy kulcsot, mondhatni a vakszerencsén. Szinte mulatságos volt belegondolni, hogy a világ sorsa egy hajszálon múlik. Ami azt illeti, idegesítette a gondolat, hogy tizenegy éves öccse esetleg elveszett a Tiltott Városban, bár az idők során már megtanult az ilyen lehetőségekkel együtt élni. Az elmúlt hetekben olyan dolgokat vészeltek át, amikhez képest ez ovidélutánnak tűnt. Egyébként is – nézett az órájára – fél óra múlva találkoznak Nellie-vel, és újra együtt lesznek. Bízott benne, hogy nevelőnőjük tűrhető hotelt talált. Hirtelen elkomorult. Mostanában több jel is utalt rá, hogy Nellie nem az, akinek eddig gondolták. Vagy csak én szenvedek üldözési mániában… Biztos volt benne, hogy az üldözési mánia Madrigál-vonás. A szülei például gyakorló paranoiásak voltak. És jó okkal. Mindenki őket akarta elkapni. Végül egyvalakinek sikerült. Anyja és apja kisgyerekes szülőkként is eléggé titkolózók voltak. Mindig szigorú szabályok szerint nevelték őket: nem mehettek le a pincébe, nem nézhettek be bizonyos szekrényekbe. Nem nyithatták ki ezt a ládát vagy azt a táskát. Amy csak most tűnődött el rajta, vajon mit rejthettek. Feketepiacról vásárolt gránátokat, levágott fejet, uránium 235-öt, az Ebola vírust, vagy egyszerűen Wolfgang Amadeus Mozart maradványait? Ki tudja? Elvégre Nudelmanok voltak… Töpörödni kezdett, mintha valami szörnyű súly alatt görnyedezne. Olyan kevés emléke maradt a szüleiről, és most azt a keveset is alá kellett vetnie a Madrigál-vizsgálónak. Minden szóban, minden mozdulatban gonoszság-jelet keresett. Milyen nevetséges az egész…! Kínzó gondolataiból egyik turistatársa ébresztette fel.

– Bocsáss meg, kedvesem, de az nem a te öcséd? Vajon miért verte bilincsbe az a katona? A kapuban egyenruhás katona állt a megbilincselt Dannel, és elég dühösnek tűnt. Amy előrerohant. – Mi művel az öcsémmel?! – Te vigyázol erre a gyerekre? Hiszen még te is gyerek vagy! – emelte fel a hangját az őr. – Nevelőnőnk a Mennyei Béke terén vár bennünket – magyarázkodott Amy. – Dan, mi történt? A fiú Amyre kacsintott, aztán vállat vont. – Nem találtalak, ezért felmásztam valami templomra, hátha meglátlak, ez az alak meg nagyon felszívta magát ezen. Az őr paprikavörös képpel kinyitotta a bilincset. – Most elengedlek, de nehogy meglássalak itt még egyszer! – Hát nem érdekes? – kezdte Dan nyugodtan, amíg átkísérték őket a Mennyei Béke Kapuján és a várárok fölött ívelő hídon. – Ki vagyok tiltva a Tiltott Városból. Na persze, honnan máshonnan! – Nagyon vicces – sziszegte Amy, miközben átvágtak a Mennyei Béke teréhez vezető úton. A lány megborzongott. Hiába volt óriási a tér, mégis tömve volt emberekkel. Nem bírta a tömeget. Mi ez, ha nem egy óriási pech, hogy a világ legnépesebb országának legzsúfoltabb terére kellett jönnie. – Ráadásul nem mehetünk vissza, hogy megkeressük… – Már megtaláltam – húzta elő inge alól az összehajtott selymet Dan. – A csücskénél fogd meg, ha lehet, mert kénytelen voltam belefújni az orromat, hogy Mr. Boldog azt higgye, egy zsebkendő – nyújtotta a lánynak. Amy majdnem eldobta. – Te összetaknyoztál egy nyomot?! – Látni akarod, vagy nem? – bosszankodott Dan. Amy kihajtotta a földes, gyűrött szövetet. Ügyelt rá, hogy a zsúfolt tér kíváncsiskodói ne láthassák. A vakító napban észrevette, hogy a sápadtarany szövetet lepkeminták borítják.

– Lucian plusz Janus plusz Tomas plusz Ekaterina egyenlő Cahill – olvasta fel hangosan. – Ez meg mit jelent? Ha összeadod az ágakat, megkapod a családot? – Ez aztán az újdonság! Ezért tényleg kár volt elfogatni magam. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy kör meg pikk meg treff meg káró egyenlő francia kártya. – Mi ezek? – simította meg Amy az anyagot a Lucian-címer körüli karikán. – Mindegyik címert bekarikázták, még a Cahillt is. – Bárcsak értenénk, mit írtak ide! – vonta össze a szemöldökét Dan. – Alistair bácsi tud kínaiul… – tűnődött Amy.

– Egy frászt! – makacskodott Dan. – Kizárt dolog, hogy még egyszer megbízzam abban az emberben! Elfelejtetted, hogy ott volt azon az éjszakán, amikor Isabel a szüleinkre gyújtotta a házat?! – Tudod, Dan, valami nem hagy nyugodni… – kezdte Amy óvatosan. A fiú megrémült. – Nem tetszik nekem a nézésed! Amikor ilyen arcot vágsz, általában halott, unalmas ürgék után kell kutatnom, mint Mozart vagy Howard Carter. – Ez nem vicc! – korholta Amy. – Valami komoly dologgal kell szembesülnünk – sóhajtott fel. – Anya és apa Madrigál volt. Nem gondoltál még arra, hogy a tűznek köze volt ehhez? Dan szeme elkerekedett. – Remélem, nem azt akarod mondani, hogy ők segítettek Isabelnek leégetni a saját házukat?! – Persze hogy nem! De nyakig benne lehettek néhány gyanús ügyben. Az ellenséges csapatokat mi gonoszaknak tartjuk. De mi van akkor, ha a család többi része is ezt gondolta a szüleinkről? Elszabadult ágyúk voltak, amiket meg kellett állítaniuk… Dan megrémült. – Azt mondod, azért haltak meg, mert megérdemelték?! – Nem egészen, de… – De ezt mondod! Pontosan ezt! – vörösödött el Dan. – Ez a kulcsvadászat káposztasalátát csinált az agyadból! A szüleinkről beszélsz! Hogy feltételezhetsz róluk ilyesmit?! – Azt hiszed, nekem könnyű?! – vágott vissza Amy. – Te alig voltál négyéves, amikor meghaltak. Nem is emlékszel rájuk! – Nem sajátíthatod ki az emléküket! Még egy négyéves sem felejti el, amikor a tűzoltóparancsnok bejelenti, hogy a szülei meghaltak. Amikor becsukom a szemem, ma is magam előtt látom azt az embert! Bajusza volt és vastag karikagyűrűje. Megmutatta Grace-nek, mi maradt a rézszoborból, amin a poloska volt… – Poloska?

– Pontosan ezt mondta. Tudod, milyen a memóriám. A fejem tenném rá, hogy ezt mondta. – És láttad is azt a poloskát? – faggatózott Amy. – Nem. Biztos az is elégett. – Akkor a tűzoltóparancsnok honnan tudott róla? – Honnan tudjam? Kérdezd meg őt! – meredt rá Dan. – Még mindig nem érted? Az a férfi nem egy rovarról beszélt, hanem egy lehallgatókészülékről. A házunkat valaki bepoloskázta. Talán Isabel. – És akkor mi van? Ahhoz képest, hogy két embert meggyilkolt, a lehallgatás gyerekes csínynek számít! Ez a nő pszichiátriai eset! – Az a helyzet, hogy szüleink emléke annyira távoli, hogy nem támaszkodhatunk rá – ismerte be Amy fojtott hangon. – Ha kiderül, hogy a poloska lehallgatókészülék volt, még zavarosabb lesz az egész. Nyakig benne voltak a kulcsvadászatban. Tudunk róluk egyáltalán valamit? Nem. Madrigálok voltak, és mi a mai napig még csak nem is sejtjük, mennyi rosszat jelenthet ez. Nézz szembe a ténnyel. Dan! Mi soha nem ismertük őket! Dan annyira dühös volt, hogy az arca hősugárzóvá változott. – Csak a magad nevében beszélj! Én nagyon jól ismertem őket! Tudom, hogy nagyszerű emberek voltak, és nem érdemelték meg, hogy fiatalon meghaljanak! És biztosan tudom, hogy nem érdemeltek olyan gyereket, aki beszennyezi az emléküket! – Afrikában az embereknek két sorozatgyilkos jutott eszébe róluk! Ott örülnek neki, hogy meghaltak, és… és… – csuklott el a lány a hangja. Dan előreszegezett állal követelte, hogy folytassa. – És? Fejezd be, amit mondani akartál! – És lehet, hogy nekünk is örülni kéne… – préselte ki a szavakat Amy. Abban a percben Dan átérezte, milyen lehet egy rakétának, amikor a fehér és forró hő tiszta mozgássá alakul, és kilövi. Ökölbe szorított kézzel a nővére felé lendült, de az utolsó pillanatban rádöbbent:

nemhogy megütni, de még csak kiabálni sem tudna vele. Egyre volt képes: elrohanni. – Gyere vissza! – kiáltott utána Amy aggódva. Nem ismerte többé a nővérét. Egyetlen szót tudott csupán kinyögni: – Gyűlöllek! Nekiütközött egy fényképező turistának, aztán kikerülte. Nem akart mást, csak minél távolabb kerülni Amytől. Nővére hangja egyre gyengébben ért el hozzá. – El ne tévedj! Nellie húsz perc múlva itt lesz! Eltévedni! – dühöngött a fiú. Te vagy eltévedve, de nagyon! Ha sokat lógsz a Cahillekkel, olyan leszel, mint ők. Micsoda szánalmas banda! Azon civakodnak, hogy ki uralja a világot, miközben hátba akarják szúrni egymást! És Amy most olyan, mint ők. Mint egy Cahill, a legrosszabb fajtából. Hogy mondhatott ilyet? Alig maradt több a szüleikről néhány emlékmorzsánál: egy puszinál, egy érintésnél, egy nevetésnél. Amy kész volt mindezt eldobni. És miért? A kulcsvadászatért! Ki kell szállnom a játékból, mielőtt belőlem is áruló lesz! Lelépek! A döntés súlyától földbe gyökerezett a lába. Nővérét és őt majdnem megölték a nagy versengésben. Lemondtak kétmillió dollárról, hogy beszállhassanak a kulcsvadászatba. Esélyt kaptak rá, hogy a történelem formálói legyenek – minden idők leghatalmasabb Cahilljei! Cahill, shmahill! Örökre elegem lett belőlük! Bárcsak Finkelsteinnek hívnának! Kiszálltam! De képes lesz-e rá? Kiléphet-e valaki a Cahill családból? A kulcsvadászatból minden gond nélkül. Nem kell mást tennie, csak abbahagynia a kutatást. De Cahillnek örökre Cahill marad. A családja így ismeri. Isabel Kabra is tudja róla – és ez elég ahhoz, hogy őrült rokonaitól sohase legyen nyugta. Átvánszorgott a téren, miközben kiránduló diákokat, ebédszünetüket töltő üzletembereket, gimnasztikázó és tajcsizó időseket, turistákat, kisebb rendőri és katonai egységeket kerülgetett. Nagy volt a zsibongás. Mindenki beszélt, leginkább mobilon, mert úgy tűnt, az mindenkinek

volt. Mióta Kínába érkezett, most érezte át először, hogy a világ legzsúfoltabb és legforgalmasabb központjában jár. Egy terv, igen. Kellett egy terv, mi legyen a kulcsvadászat után. Élete Grace temetésén billent ki megszokott medréből, hogy aztán a kulcsvadászat kellős közepén találja magát. De mi lesz utána? Beatrice néni? Kizárva. Az Amerikai Nagykövetség? Az sem az igazi, mert az is Beatrice nénihez vezet. Amy? Sosem fogom neki megbocsátani, amit mondott! Tekintetével a lányt keresve megfordult, de Amyt eltakarta a téren keresztülhaladó esküvői menet. Ahelyett, hogy limuzint béreltek volna, a menyasszony és a vőlegény egy régimódi, behúzott ajtajú gyaloghintóban utazott. Mit keres egy bostoni srác ezen a furcsa, idegen helyen, tizenhatezer kilométerre Fenwaytől? Ha valaki annyira szétszórt, mint ő, a legjobb, amit tehet, ha egy ilyen alkalmatossággal kel át a Mennyei Béke terén. Senki sem lökdösné, ráadásul vitethetné magát. Az első gyaloghintó olyan közel haladt el előtte, hogy még a festett fája erezetét is látta. A másik pedig épp az orra előtt állt meg. Csodálkozva bámulta, ahogy az ajtaját elhúzzák. Olyan gyorsan történt az egész, hogy megijedni sem maradt ideje. Két erős kar megragadta, és berántotta. A következő pillanatban elrablója kiugrott a térre, behúzta az ajtót, és maga is beállt a kocsit vivő emberekhez. Mielőtt Dan tiltakozni tudott volna, felkapták, és futásnak eredtek vele. – Hé! – rángatta kétségbeesetten a bezárt ajtót, és dörömbölt a járgány falán. – Engedjenek ki! Senki sem figyelt rá. Ahogy gyorsultak, egyre jobban hánykolódott. Autóduda, a forgalom zaja. Elhagyták a teret, girbegörbe utcákon haladtak tovább. Dan a gyaloghintó oldalának vetette a hátát, és rugdosni kezdte az ajtót. A panel recsegett-ropogott, de nem engedett. Lekuporodott, és vállal az ajtónak ugrott. Minden erejét beleadva többször nekivetette magát. A hordárok izgatottan kiabáltak, de még csak le sem lassítottak.

Dan meg akart szökni, de elszántságát most először elnyomta a félelem. „Elraboltak!”

6. fejezet Az előbb még olyan pipa volt Amyre, hogy a dühtől alig látott, a következő pillanatban pedig az egész világ a feje tetejére állt. Folytatta a dörömbölést, a kiabálást. Ha az ajtót nem is tudja betörni, talán sikerül felhívnia magára valaki figyelmét – esetleg egy rendőrét. Tíz perc múlva olyan izzadt és fáradt volt, hogy észre sem vette, amikor a gyaloghintó megállt. Új ötlete támadt. Aki kinyitja az ajtót, azt orrba rúgja. És amíg az ürge összeszedegeti a fogait, ő gyorsan kereket old. Kattant a zár. Dan felkészült a támadásra. Az ajtó kinyílt. Dan lába előrelendült. De nem volt senki, akit eltalálhatott volna. Egy furgon csomagterében találta magát. A gyaloghintó megbillent, és ő kigurult belőle. A kocsi ajtaja becsapódott, aztán csikorgó kerékkel és füstölgő gumikkal kilőtt. Ahogy dühösen igyekezett felkászálódni, meglátta fogvatartóit. – Te vagy ilyen büdös, vagy a pekingi levegő tényleg olyan szennyezett, amilyennek mondják? – fintorgott Natalie Kabra. Dan meglepetten kapkodott levegő után. Natalie olajbarna bőre sötétebb volt az anyjáénál, de vonásaik ugyanolyan kifinomultak voltak. Szépségük eleganciája kegyetlenséget és szúrós tekintetet leplezett. Isabel esetében egy gyilkos szempárt. Natalie és testvére, Ian undorodva pislogott hátra a vezetőfülkéből. Dan idegesen nézett körül. Isabel sehol, legalábbis egyelőre. Csak egy nagydarab férfit vett észre, aki a furgon hátuljában egy széken ült. Bizonyára a Kabrák felbérelt gorillája. Nem akarta megadni Lucian-unokatestvéreinek azt az örömet, hogy riadtnak lássák. – Már limuzinra sem futja? Kimerítette a kártyátokat az afrikai út? – gúnyolódott. – Álljon meg azonnal! – parancsolta Ian a sofőrnek.

A férfi a fékre taposott, mire Dan a hátsó ajtónak csapódott. Kissé kábán és dagadt szájjal feltápászkodott. – Úgy látszik, Alistair nem tévedett. Tényleg Kínában lebzseltek – nyögte. – Mi mindenütt ott vagyunk – dorombolta Natalie. – És biztos lehetsz benne, hogy néhány lépéssel mindig előttetek fogunk járni! Két árvaháztöltelék a hibbant bébiszitterével! – Nevelőnő – javította ki Dan automatikusan. – Igen, amint látod, Kínában vagyunk, ahogy ti is – vette át a szót Ian. – Elárulnád, mit kerestél a Tiltott Város templomában? – Fogalmam sincs, mire célzol – mormolta Dan. – Erre a válaszra számítottam – mondta Ian. – Innen kezdve Mr. Csené a főszerep, aki majd segít neked emlékezni. A munkáját szerető ember mosolyával az arcán a férfi elkapta Dan gallérját, és felemelte a levegőbe. – Rendben, rendben! – adta fel a fiú. Mi értelme lett volna péppé veretni magát? A selyem Amynél volt, biztonságban ezektől a keselyűktől. Különben is, már kiszállt a buliból. Azt sem bánta, ha életében egyetlen kulcsot sem lát többé. – Igen, betörtem abba a templomba, mert a falán volt egy Janus-címer. – Mit találtál? – faggatta Natalie bársonyos hangon és könyörtelen arccal. – Tücsköket – mondta Dan. – Minimum negyvenmilliárdot. Ronda dögök. Mint ti ketten… – Találtál még valamit? – követelte Ian a választ, és intett Mr. Csennek. A behemót hátracsavarta Dan karját, aki ettől a kínok kínját élte át. A zsigerig hatoló fájdalom minden gondolatot kitörölt a fejéből, kivéve egyet: hagyja már abba! Mégis uralkodott magán. Ha megtudják, hogy Amynél van a szövet, rászállnak… Bármennyire haragudott is a nővérére, erre mégsem lett volna képes. – Áruld el az igazat! – Ian arcáról kezdett lemállani a nyugalom álarca.

– Nyugi! – csitította Natalie. – Senki sem tudja becsapni Mr. Csen hazugságvizsgálóját. – Mit tudsz a Holtokról? – faggatta Ian. Dan úgy érezte, semmit sem kockáztat, ha ezt elárulja. – Alistair bácsi ki van akadva. Azt hiszi, hogy a Holtok olyan nyomra bukkantak, amire eddig még senki. – Miféle nyomra? – Ha már Alistair is tudja, úgy, nyilvánvalóan, nem lehet olyan nyom, amit még senki sem ismer – felelte Dan helyett Natalie türelmesen. – Nevetséges! – morgott Ian. – El tudsz te képzelni egy olyan világot, amit ezek a majomemberek irányítanak?! Natalie egyetértően felsóhajtott. – Mindenesetre kutassuk át a törpét! Bár nem ártana előbb egy kis bolhapor… Egy asztmaspraynél, három különböző kontinensről származó bankjegynél és egy döglött tücsöknél egyebet nem találtak nála. Mr. Csen kloroformmal átitatott zsebkendőt szorított Dan orrához. Hiába fojtotta vissza a lélegzetét, az erős vegyszerszag, ami a kórházi fertőtlenítők és a sósborszesz között volt félúton, megtörte az ellenállását. Látása lassan elhomályosodott, a furgon belseje szinte egyetlen ponttá zsugorodott össze. – Nem tudok… – Hiába kapálózott, nem segített. Összecsuklott. – Dannek fellőtték a pizsamát – suttogta Natalie. Tisztára az anyja hangja – villant be az utolsó gondolat Dannek, mielőtt elájult.

Saladin elégedetten majszolta a garnélarák-gombócokat, miközben Nellie a Mennyei Béke terén megbeszélt találkozóhely, a Mennyei Béke Kapuja felé cipelte.

Meglátta Amyt, és eléje sietett. – Találtam egy pöpec hotelt a kimondhatatlan nevű főutca közelében. Nem egy luxusszálloda, de a főszakács nagyon cuki. Olyan madárfészeklevest csinál, hogy eldobod az agyad! – Körülnézett. – Hol van Dan? Amy gyászos képet vágott. – Elment. – Hogy érted, hogy „elment”? Hová ment? Amy aggodalmasan megvonta a vállát. – Összevesztünk és lelépett. Nellie türelmesen felsóhajtott. – Istenem, ments meg a Cahillektől! Nem elég, hogy a családotok folyamatos háborúban áll egymással?! Igazán békét köthetnél az öcséddel! – Bocsánat – motyogott maga elé Amy, és igyekezett nem elkottyantani a veszekedésük okát. Nem mintha változtatott volna bármin is, ha kiderül. Talán csak kevésbé érezte volna magát egyedül, ha más is tudja. És mégis – hogyan magyarázná el? A szüleivel kapcsolatos érzések túl személyesek és fájdalmasak voltak. Néhány poros emléken kívül csak annyi maradt nekik, hogy Arthur és Hope jó emberek voltak. Ezt elveszíteni… Nem csoda, hogy Dan nem tudta feldolgozni. Saját szavai ott visszhangoztak a fejében. Képes volt azt mondani, hogy örülniük kellene szüleik halálának. Durva. Igaz vagy nem, kegyetlenség ilyet mondani. Madrigálosan kegyetlen. Az én hibám. Én űztem el. Nyelt egy nagyot. – Biztos itt van még a közelben, ugye? – Fésüljük át a teret! – döntött Nellie. Így is tettek – két teljes órán át. Dant mégsem találták. – Meg fogom ölni! – fenyegetőzött Amy. – Szándékosan akar az őrületbe kergetni!

Nellie egyre sápadtabb arccal fürkészte a teret. – Nem nyelhette el a föld… – Miáúú… – követelőzött Saladin. – Hogy tudsz a kajára gondolni, amikor a gazdád eltűnt? – nézett rosszallóan a macskára a nevelőnő. – Nem eltűnt. Egyszerűen lelépett, amilyen megátalkodott! Nellie komoly maradt. – Nem hinném. Nincs kínai pénze, sem váltóruhája, sem egy hely, ahol meghúzhatja magát. És még a laptopja sincs nála, pedig anélkül egy lépést sem tesz. Azt hiszem, kezdek aggódni. – Az állatoknak jó szaglásuk van, mi lenne, ha Saladinból nyomkövető kutyát csinálnánk? – vetette fel Amy. Lecsatolta a derekáról az övét, és Saladin nyakára kötötte póráz gyanánt. Aztán a macska orra alá dugta a selymet, amit Dan az inge alá rejtett. – Találd meg Dant, Saladin! Keresd! Nellie letette a macskát a térre. Saladin olyan gyorsan haladt, hogy a két lánynak futnia kellett, ha lépést akartak tartani vele. – Jó fiú! Szagot fogott! – biztatta izgatottan Amy. Kíváncsi tekintetek kísérték őket – két nyugati lohol egy pórázon vezetett macska után. A trió maga mögött hagyta a teret, és elindult a Dong Csang'an út felé. Ott aztán rájöttek, hová igyekezett annyira Saladin. Egyenesen egy garnélarák-gombócot áruló utcai bódé felé húzta őket. Ott leült egy vásárló mögé, hogy türelmesen kivárja a sorát. – De nagy disznó vagy, te, ahhoz képest, hogy macskának születtél! – rótta meg Nellie. – Miáúú! És ekkor eljött a pillanat, hogy Amy végre lenyugodjon, és tovább lásson az orránál. Valami történt Dannel…

7. fejezet Szörnyű fejfájásra ébredt – szűnni nem akaró lüktetésre a jobb szeme mögött. Mintha az egész szoba együtt lüktetett volna a fájdalommal. Vagy várjunk csak… Lehet, hogy fordítva. A fájdalma lüktetett együtt a szobával. Különben is, mi ez a zaj? És miért mozog az ágya? Ijedten felpattant, és majdnem leesett a futószalagról a tizenkét méterrel alatta lévő padlóra. Mi a… Hirtelen minden eszébe jutott. Az elrablása, a kihallgatás és a kloroform. Aztán bizonyára idehozták. Az egyik gyárba a sok közül, amely Kínát a világ ipari motorjává tette. Gyorsan elemezte a helyzetet. A futószalagon előtte és mögötte színes műanyag lapok feküdtek. Tíz méterrel előrébb egy garat várta őket, amin át egy óriási présgépbe estek. Minél közelebb került hozzá, annál nagyobb lett a zaj. Még a foga is berezonált. Kábasága egy szempillantás alatt elmúlt. Mindjárt felcímkézett példány lesz belőlem egy Walmart áruházban! A mozgólépcső alatt négyemeletnyi mélység tátongott. Segítségért kiáltani fölösleges, mivel a nagy zajban a kutya sem hallotta volna meg. Az egyetlen menekülési lehetőség: valahogy meg kell állítania a futószalagot! Felpattant, és a szalag haladásával ellenkező irányba kezdett futni. Amikor egy műanyag lap került elé, megpróbálta begyömöszölni a futószalag alá abban a reményben, hogy ezzel megakasztja. Az ötlet hatástalan maradt, de nem esett pánikba. A futószalag ontotta a műanyag lapokat, ő pedig fáradhatatlanul tömködte őket. Egyszer csak megáll! Nem szabad abbahagynom, ha nem akarom végigzúzatni magam ezen a monstrumon!

Amikor a szalag először megakadt, lelkesedésében nagyobb iramra kapcsolt. Égett gumiszagot érzett. Aztán a szalag annyira rázkódni kezdett, hogy alig tudott talpon maradni. Füst szállt fel, és az automatikus oltóberendezés bekapcsolt. Egy pillanattal később a futószalag megállt, és a gép elhallgatott. De a győzelmi kiáltás Dan torkán akadt, mert észrevette, hogy tucatnyi munkás ugrik a függőfolyosóra, amely vészjóslóan emelkedik feléje. Miután a szalag megállt, belátta, hogy az egyetlen út, amin lejuthat, maga a gép. Vasból készült oldalából létrafokok és kapaszkodók álltak ki. A szalag végére szaladt, és átlendült egy fémkarikára. Innen már olyan volt, mint a massachussetsi közösségi ház tűzfala – csak a kapaszkodók és lábtámaszok megtalálásán múlt az egész. A padlóra ugorva majdnem feldöntött egy raklapnyi terméket: egy halom, elemes nyalókatartót, ami egy alakot mintázott. Ezek a nagy gépek, ez a sok munkás, ez a monumentális gyár… nyalókát gyártott. Mekkora csalódás! Felkapott egyet, és meglepetésében majdnem egészben lenyelte. A nyalókatartón lévő figurában ugyanis Cahill unokatestvérére, a valóságshow-sztár és hip-hop-mogul Jonah Wizardra ismert, aki egyszersmind ádáz riválisuk volt a kulcsvadászatban. Jonah önelégült ábrázata a poszterek, magazinok, játékfigurák, PEZ-tartók és uzsonnadobozok után most egy motorizált nyalókatartóról nézett vissza rá. Amikor megnyomott egy gombot az alján, a nyalóka forogni kezdett, és Jonah cérnahangon megszólalt: „Mizu, tesó?” Ez a hang lett Dan veszte. Egy fölöttébb izgatott művezető megragadta a karját. Néhány másodperc múlva felbőszült munkások hada vette körül, akik kínaiul ordibáltak vele. Megnyalta a nyalókát, és megpróbált ártatlan turistának látszani. – Hm. Szőlőízű. A kedvencem! A művezető angolra váltott. Erős akcentussal beszélt. – Mi a csudát művelsz itt, fiú? Minden leállt!

– Nézzék meg fent a futószalagot! – javasolta Dan. – Valamitől elakadt. Sokszor előfordul? – Még sohasem fordult elő! – mennydörögte a művezető. – Mindent elrontottál, és pont ma, amikor egy nagyon fontos látogatót várunk! – Mizu, tesó? – szólalt meg újra Jonah Wizard. Dan a nyalókatartóra meredt. Nem is nyomta meg a gombot… A dühös munkások egyre szorosabb gyűrűbe zárták. Szeme elkerekedett a csodálkozástól. Jonah Wizard volt az, teljes életnagyságban. Személyesen látogatott el a gyárba, ahol az őt ábrázoló nyalókatartót készítik. Most már értette, miért itt rakták ki a Kabrák. Üzenet volt ez, ami nemcsak neki, de Jonah-nak is szólt. Eszébe jutottak Natalie szavai; „Mi mindenhol ott vagyunk…” A hiphop-sztár is nagyot nézett, amikor meglátta Dant. A rapper mögött fél lépéssel az apja állt, aki árnyékként követte mindenhová. BlackBerryjébe éppen egy e-mailt pötyögött. – Mr. Wizard! – kezdte a művezető. – Ezer bocsánat! Ez a haszontalan fiú leállította a gépeket, és… – Csigavér, bátyuska! – Városi szlengjét Jonah most könnyed népiességgel keverte. A világ első „vidéki” hiphop-sztárja. – A kölyök a rokonom. Én beszéltem meg vele itt találkozót. Az én hibám. Dan megkönnyebbülve felsóhajtott, de szemével gyanakvóan hunyorgott. Amikor Amy és ő legutóbb Jonah-val találkozott, ez a mocsok kirakta őket a Nílus egyik krokodiloktól hemzsegő szigetén. – Hol van a nővérkéd meg a dadusod? – kérdezte Jonah. – Nevelőnő – javította ki Dan. – Mi… különváltunk. Jonah vállat vont. – Gond egy szál se. A kínai tévé megajándékozott egy limóval, használhatom, amíg itt dekkolok. Szólok a sofőrnek, hogy dobjon vissza a szállodádba. – Ekkor vette észre, hogy Dan elpirult. – Vettem az adást. Eltévedtél, és nem tudod, hol keresd őket. – Tudok magamra vigyázni – erősködött Dan.

– Azt vágom, de miért kellene egyedül csámpáznod? Egy család vagyunk, vagy mi a nyál?! Na, most megfogtalak! – Mint Egyiptomban? – vágott vissza Dan. A sztár mintha zavarba jött volna. – Hidd el, azóta is kínoz a lelkiismeretem. Nem akartalak én kinyiffantani benneteket. Csak egy kicsit feltartóztatni. – Én meg azt hittem, Purina krokodiltápot akartál belőlünk csinálni. – Ugyan már! Tudtam én, hogy te meg a nővérkéd dörzsöltebbek vagytok annál, hogy ne tudnátok elbánni néhány krokival. – Amikor látta, hogy Dan még mindig nem bízik meg benne, az apjához fordult: – Papasajt, lecsekkoltatnád az embereiddel a hoteleket? Ők majd megtalálják Amy Cahillt és… és… – Nellie Gomezt – segítette ki Dan. – Ne aggódj! – nyugtatta. – Megtaláljuk őket. Addig meg velünk bulizol! Ha jobban belegondolt, Dan tudta, hogy Amyt és Nellie-t már nem találná a Mennyei Béke terén, arról viszont fogalma sem volt, hol szánhattak meg. Jelen pillanatban Mr. Wizardnak nagyobb esélye van a nyomukra akadni, mint nekem… Az automatikus oltóberendezés kikapcsolt, és a munkások elkezdték megjavítani a futószalagot. Dan engedélyezte magának, hogy Jonah-val „motorizált” nyalókát ízlelgetve körülnézzen egy kicsit az üzemben. A rögtönzött gyárlátogatás után beszálltak Jonah tágas Hummerjébe, és elindultak a mamutnagyságú Lufthansa Friendship Bevásárlóközpont felé. Amikor észrevették, hogy a nemzetközi hírű valóságshow-szereplő látogatott el hozzájuk, a boltok lehúzták rolóikat, és mindenki rohant, hogy autogramot kapjon Jonah-tól. Vásárlók és eladók sorban állva várták, hogy kezet rázhassanak vele, vagy lefotózhassák magukat az ikonnal. Néhányon a sztár rapsorait ismételgették kínai akcentussal. Végül Jonah bezárta a sztár-rajongó találkozót. – Kösz! Jólesik, hogy imádtok! De ideje beszereznem Kína legmenőbb farmereit. No meg a pólóit is, persze. Mutassátok meg a legőrültebb divatboltokat!

– Mi a méreted, öcsi? – fordult Danhez. Dan ledöbbent. – Nekem nincs pénzem ilyen drága helyen vásárolni. – Nyugi, Jonah bá' majd állja a cehhet. Ha velünk pörögsz, Wizekkel, akkor úgy is kell kinézned! Dan habozott. Meg akarja vesztegetni? – Nem hinném, hogy vissza tudom fizetni – mondta óvatosan. – No para! Jóvá akarom tenni a krokikat. Ha a nővéredet is megtaláljuk, számla kiegyenlítve. Dan farmere, amiben kilépett a Lufthansa Friendship Bevásárlóközpontból, a leghíresebb divattervezők kezét dicsérte, és többet kóstált, mint egy plazmatévé. Lábán egy Yao Ming által dedikált kosárlabdacipő virított. Az eladó megesküdött rá, hogy a szitanyomatos pólón lévő kínai felirat azt jelenti: „Rúgd ki a ház oldalát!” Amikor visszatértek a limóhoz, egy fiatal lány autogramot kért Dantől. A fiú elszégyellte magát, mert nem gondolta volna, hogy ez ennyire legyezgeti a hiúságát. Jonah úgy mosolygott rá, mint egy büszke apa. – Kezded felvenni a ritmust! – helyeselt, amikor elhajtottak. – Észre sem veszed, és úgy fogsz pörögni, mint egy igazi rocksztár! Dan Jonah apjához fordult. – Sikerült megtalálnia Amyt és Nellie-t? – Nem a legismertebb hotelekben szálltak meg – jelentette Broderick Wizard. – De ne aggódj! Rengeteg kisebb hotel és szálló van Pekingben. Előbb vagy utóbb a nyomukra bukkanunk. Don kinézett a Hummer ablakán. Esteledett. Azon tűnődött, vajon mit csinálhat most Amy. Aggódik-e érte? Vagy nem érdekli, hogyan jut vissza, hiszen ő volt az, aki lelépett? Lehet, hogy még most is mérges rá. Majdnem lekevertem egyet neki a Mennyei Béke terén… Talán jobb lett volna, ha így teszek. Aztán ott volt Nellie. A nevelőnő-kézikönyv „Mit nem szabad?”listáján bizonyára első helyen szerepel, hogy az emberre bízott gyermek egy kínai megapoliszban egyedül bolyongjon…

Mivel a Wizardok lusták voltak lemenni vacsorázni, egyszerűen kibérelték a hotel főszakácsát, aki tetőtéri lakosztályuk konyhájában csak nekik főzött. Azután fizetős filmeket néztek a házimozirendszeren, miközben Jonah a saját „Mizu, tesó?” feliratú fotóit dedikálta. Dan elképzelte az eksztázisba esett fiatalokat, akik a világ legkülönbözőbb pontjain levelet kapnak a bálványuktól. – Rendes tőled, hogy minden rajongói levélre válaszolsz – ismerte el. Jonah-ból váratlanul az alázat mintaképe lett. – Én még emlékszem azokra az időkre, amikor a koncertjegyeimet nem kapkodták el nyolc perc alatt, és a show-imat nem a vezető csatornák sugározták. A lesifotósok a legrosszabbak, de még mindig jobbak, mint amikor a kutya sem akar lefotózni. Az ember megteszi – a rajongóiért. Ők adták, amim van, de el is vehetik… – Jonah egy joystickot dobott Dannek. – Egy kis Xbox, tesó? – Jöhet! – mondta izgatottan Dan. Grace halála óta nem játszott videojátékkal. Jó néhány sebesült G.I. Joe, lemészárolt sárkány, felrobbantott űrhajó és szétlőtt rendőrautó után Dan és Jonah az éjszakába nyúló játékmaratonba merülve még mindig a képernyő előtt gubbasztott. Furcsa, gondolta Dan. Jonah Wizard épp az ő ellentéte volt. Gazdag és híres, míg ő csóró és egy senki. Jonah-nak befolyásos szülei voltak. Dan árva volt. Jonah-t tévétársaságok és lemezcégek támogatták, és a háttérből az egész Janus-ág. És őt? Soha nem érezte még magát ennél magányosabbnak. És mégis: a kulcsvadászat kezdete óta nem volt része ennyire normális élményben, mint a Jonah-val való közös videojátékozás. – Nagyon úgy tűnik, hogy itt kell aludnod – kapcsolta ki az Xboxot Jonah. – Holnap megtaláljuk a nővéredet. Dan egy nagy koppanással visszazuhant a valóságba. – Apád nem járt sikerrel?

– Eddig nem – vallotta be Jonah. – A számítógépekbe kínai írásjelekkel viszik be az adatokat. Kicsit problémás kideríteni, hogyan betűzte egy kínai recepciós a Cahill vagy a Gomez nevet. A mobilhívásokról meg ne is beszéljünk! – Hagyhatnánk nekik üzenetet – javasolta Dan bizakodva. – Aztán visszahívnának egy vonalas számról, vagy ilyesmi. – Ezen már túl vagyunk. Az üzenetet megmutatják majd nekik. Ha a nővérkédnek hiányzol, tudni fogja, hol keressen. Dan meglepetten pislogott. – Miért, azt hiszed, hogy nem hiányzom neki? – Dehogynem hiányzol, öcsi! Ez tuti. Bár mérget azért nem vennék rá… – nézett Dan szemébe Jonah. – Hé, papasajt, akassz már le ennek az embernek egy szobát! De ne valami lyukat! Valami pöpec ágyikót, tudod! Nem sokkal később Dan a saját lakosztályának selyemtakarója alatt pihegett, és a párnára rakott mentolos csokit szopogatta. Pöpec. Jonah szótárában ez egyet jelentett az ötcsillagos hotellel, a formatervezett bútorokkal, és a másfél méteres plazmatévével. Egy vagyonba kerülhetett, nem mintha Jonah-nak ez problémát jelentett volna. Csak egyvalami hiányzott a szobából… Amy szuszogása. Mindig egy kicsit szaporább a kelleténél, mert éppen valamelyik világbajnok lidércnyomásával viaskodik… Halk, alig hallható. De öccse számára olyan egyértelmű, mint egy rendőrségi sziréna. Amy… vajon jól van? Ha engem elraboltak, ő is veszélyben lehet… Dan elrablását Ian és Natalie irányította. A Kabra gyerekek is elég rosszak, de mi van akkor, ha Amyt személyesen Isabel látogatja meg? Isabel… a gyilkos. Ne gyerekeskedj! Minden rendben lesz. Hallottad Jonah-t. Holnap megtalálják Amyt. A Kabrák izomemberekkel ejtettek rabul, a Wizardok a gazdagságukkal akarják elérni ugyanezt – gondolta Dan.

De ha ez így van, akkor miért bérelnek nekem egy saját, különbejáratú szobát? Felkelt, kinyitotta az ajtót, és szétnézett a folyosón. Broderick Wizard nem szobrozott az ajtaja előtt BlackBerryjét nyomkodva. Olyan nehéz volt elhinni, hogy Jonah Wizard rosszul érzi magát a krokodilos eset óta, és most megpróbálja jóvátenni? „Senkiben se bízz!” – ajánlotta neki William McIntyre, Grace ügyvédje a kulcsvadászat kezdetén. Jonah-tól egész nap csak kedvességet kapott. Amy bezzeg a szüleit sértegette. Ha valaki nem érdemelte meg, hogy megbízzon benne, akkor az ő volt. Még az is lehet, hogy örült, amikor végre megszabadult tőle. Talán a Mennyei Béke tere óta nem is jutott eszébe. Azóta, hogy hátat fordított neki, és kisétált az életéből.

8. fejezet Amy egy szemhunyásnyit sem aludt. Az időeltolódás okozta kimerültség az aggodalommal keveredve olyan mérgező elegyet alkotott, ami egész éjjel az ágya melletti digitális óra számlapjának bámulására kényszerítette. Tíz percnél hosszabb időre nem tudta lehunyni álmatlanságtól véreres szemeit. A mellette lévő ágyon Nellie hánykolódott, rémálmai voltak, és álmában beszélt. Még Saladin is nyugtalan volt, három szőrgombócot öklendezett fel reggelre. Hajnali öt is elmúlt, mire Amyt legyőzte a fáradtság. Álmában Dant látta, amint a hajnali, elhagyatott téren bolyong. Hol is kereshette volna máshol az öccse? És eközben ő? Egy biztonságos, kényelmes ágyban szundikált. Az egész az ő hibája. Miért kellett Dan nyakába önteni legsötétebb félelmeit? Nincs olyan tizenegy éves gyerek, aki ezt fel tudná dolgozni. Talán még ő sem lesz képes rá. Nellie izgatott suttogása verte fel álmából. –…Oroszország teljesen más tészta volt, akkor direkt lógtak meg előlem. Dan tudta, hogy a téren vagyunk és rá várunk, mégsem jött vissza hozzánk… Amy felpattant az ágyban. – Elárulnád, kivel beszélsz?! Nellie rémülten lecsapta a telefont. – Alistair bácsival természetesen, de megszakadt – hadarta. Amy a homlokát ráncolta. – Nem akarlak megsérteni, de máskor konzultálj velem is. Mi nem akarunk semmit Alistairtől. Ott volt, amikor a szüleinket meggyilkolták. De Nellie tovább makacskodott. – Az akkor volt, most meg most van. A ti dolgotok a kulcsvadászat. De amikor egyikőtök eltűnik, akkor jön a jó öreg Nellie. Beszélsz

kínaiul? Én sem. Valakinek körbe kell kérdezősködnie, hogy hol tartják az eltévedt amerikai fiúkat. Amy nem lázadozott többé. – Akkor hívd vissza! – bólintott. – Köszönöm, Nellie! Megbeszélték Alistair bácsival, hogy fél óra múlva találkoznak az Imperial Hotelben. De amikor kiléptek az ajtón, magára hagyva a párnán alvó Saladint, Amy gyanakodni kezdett. Ha Nellie előbb tényleg Alistairrel beszélt, miért kellett kikeresni a számát, amikor visszahívta?

– Amy! Nellie! Alistair felállt a közeledő lányok láttán, és udvariasan állva maradt, amíg helyet nem foglaltak asztalánál. Bármikor hátba döfte volna őket, mint a többi Cahill, de a modora kifogástalan volt. – Engedelmetekkel rendeltem nektek egy kis reggelit. Szolgáljátok ki magatokat! Amy és Nellie rávetette magát az ételre. Dan keresése közben még a vacsoráról is megfeledkeztek. – Amy, biztosan nagyon megviselt a dolog… – kezdte Alistair együttérzéssel vegyes aggodalommal a hangjában. – Dan elveszett Pekingben. Lesújtó hír ez mindenkinek, aki szeret benneteket. Amy ajka megfeszült. – Vajon akkor mennyire szeretett bennünket, amikor Koreában megjátszotta a saját halálát? Alistair bácsi nem mentegetőzött. – Az teljesen más volt. Ott az egyik kulcsé volt a főszerep. Mi, Cahillek, két úrnak engedelmeskedünk: a saját emberségünknek és a 39 kulcsnak. – Mi van akkor, ha most is bezavar egy kulcs? – vetette fel Nellie. – Én is ugyanúgy aggódom Danért, mint ti – vágott fájdalmas arcot a férfi. – Hol láttátok utoljára? – A Mennyei Béke terén – mondta Amy teli szájjal.

– A Mennyei Béke Kapuja közelében. Összekaptunk valamin, ő meg elrohant, és nem jött vissza. Az idős férfi meglepődött. – Ti, akik úgy szeretitek egymást, min vesztetek össze ennyire?! Amy arca szinte megnyúlt. – Arról az estéről vitatkoztunk, amikor a szüleink meghaltak. Amikor Isabel felgyújtotta a házat. És a többiek tétlenül nézték – mint például te. Alistair bácsi olyan hosszú időre hunyta be a szemét, hogy a lányok már azt hitték, elaludt. Amikor újra rájuk nézett, mintha az arcát beszippantotta volna valami belső vákuum. – Ha visszautazhatnék az időben, hogy egy pillanatát megváltoztathassam, ez lenne az – szólt elérzékenyülve. – Két ragyogó fiatal élet kihunyt, és két szépséges gyermek árvaságra jutott. Micsoda csapás! – Csapás?! – hajolt előre Amy. – Úgy beszél róla, mintha egy baleset lett volna! Isabel porig égette a házunkat! Alistair arca megrándult, mintha fájdalmas lenne visszaemlékeznie. – Szeretnéd tudni a titkot? – Eleget tudok! – csattant fel Amy. – Jáván felgyújtotta a maga házát is, és Irina a lángok közt veszett! Ugyanezt művelte hét évvel ezelőtt! Alistair gyászos képpel bólintott. – Mindannyian tudtuk, milyen kegyetlen Isabel. Előre kellett volna látnom, hogy a gyilkosságtól sem riad vissza. Talán ezért viselem ennyire szívemen a sorsotokat, és ezért aggaszt Dan eltűnése. Nem mintha Amynek nem lett volna erre száz válasza, de attól félt, ha beszélni kezd, darabjaira hullik. Mintha csak a hallgatás tartotta volna még össze. Nellie átkarolta a lányt. – Tudom, Amy, hogy milyen nehéz ez számodra. De most Danre kell koncentrálnunk. – Miben segíthetek? – ajánlkozott Alistair. Nellie a táskájából egy halom pekingi újságot húzott elő, és Alistair elé dobta. A papírköteg puffanva hullt az asztalra.

– Átnézné ezeket nekünk? Gyanús híreket keressen. Elveszett amerikai gyerek; fiatal, bajba került turista; fiú, aki elaludt a metróban, és így találtak rá, meg hasonlók… Figyelje a rádiót és a tévét is! – Próbáltátok már az Amerikai Nagykövetséget? – javasolta Alistair. – Nagykövetség kihúzva! Legalábbis egyelőre. Ha beütik a nevünket a számítógépbe, rögtön kidobja, hogy keres bennünket a gyámügy, aztán lőttek a kulcsvadászatnak. – Apropó kulcsvadászat… – ismételte Alistair óvatosan. – Igazán nem akarok ebben a nehéz helyzetben titkokat kihúzni belőled, de ha tudnám, hogy mit találtatok, akkor esetleg… – Maguknak, Cahilleknek mindig csak ezen jár az eszük?! – szakította félbe Nellie ingerülten. – Tényleg ilyen hülyének néz bennünket?! Egy gyerek elveszett, és maga arra használja a helyzetet, hogy információkat csikarjon ki belőlünk! – Rendben – döntött Amy. – Lehet, hogy Dan folytatja a kulcsvadászatot, mert abban reménykedik, hogy így majd ránk talál. – Hátizsákjából előhúzta a Tiltott Városban talált selymet, és az asztalra terítette. Alistair előrehajolt, látszott rajta, hogy meglepődik. – Hol tettetek szert erre? A Császárí Palotában? Nellie felcsattant. – Örüljön neki, hogy egyáltalán megmutattuk! Most pedig halljuk, mit tud róla! Az idős ember szóhoz sem jutott a látványtól. Az alsó sarokban lévő vörös pecsétre mutatott. – Ez Pu Ji személyes pecsétje, Kína utolsó császáráé. – Akkor tényleg igaz! A Csing-dinasztia tagjai Cahillek voltak! – sóhajtott Amy. Alistair bólintott. – Családunk ázsiai ágaiban ez köztudott. Csien-lung császárral kezdődött, aki 1736-ban lépett a trónra. Édesanyja rokonságban állt a mandzsúriai Janusokkal. – De Pu Ji csak hatéves koráig uralkodott. Ez nem lehet egy hatéves kölyök műve – gondolkozott el Amy.

– Igaz, hogy megfosztották a császárságtól – értett egyet Alistair –, de engedélyezték számára, hogy uralkodói életmódot folytasson egészen tizennyolc éves koráig. Csing-elődeihez hasonlóan megszállottja volt a művészetnek, és most már tudjuk, hogy a 39 kulcsnak is. Amy a Cahill-címerek közötti összeadásjelekre mutatott. – Ez mit jelenthet? – Magától értetődőnek tűnik. A Lucián-, a Janus-, a Tomas- és az Ekat-ág együttesen jelenti a családunkat. – De ha annyira nyilvánvaló, akkor hol itt a titok? – faggatta Amy. Alistair nem nézett a szemébe, inkább a selymen lévő kínai üzenetre koncentrált. – Ez egy versnek tűnik. Lefordítom nektek: Amit keresel, a kezedben tartod. Beledermedve a születésbe. Ahol az ég a földdel összeér. – Most már minden világos! – gúnyolódott Nellie, és egy szalvétára körmölte a fordítást. – Miféle vers ez? Még rímek sincsenek benne – fanyalgott Amy. Az idős férfi csodálkozva nézett rá. – Nem hallottál még a szabadversről? – Én… hallottam… – válaszolt bizonytalanul Amy. – Csak arra gondoltam, ha Dan itt lenne, biztosan ezt mondta volna. Ettől mindannyian elkomorodtak. A szomorú hallgatást Alistair bácsi törte meg. – Akkor munkára! – Átfutotta a Beijing Daily címlapját, és a második oldalra lapozott. Egy jól ismert arc vigyorgott vissza rájuk önelégülten. – Jonah Wizard! – kiáltott fel Amy. – Csak tudnám, miért folyik a csapból is ez a tökfej?! Alistair átfutotta a cikket.

– Janus-ellenfelünk Pekingben tartózkodik. Ma este hiphopkoncertet ad a Madárfészekben. – Emlékszem arra a stadionra az Olimpiáról – vetette közbe Nellie. – Hogyan tölthet meg akkora helyet egy ilyen béna, tehetségtelen ürge? Nyolcvanezren simán elférnek benne… – Akkor mi is beférünk – döntött Amy. Nellie értetlenkedve meredt rá. – Mit keresne egy elveszett fiú egy hiphop-koncerten? – Gondold magad a helyébe! Nem beszéli a nyelvet, a nagykövetségre nem mehet, bennünket nem talál. Ebben a városban Jonah az egyetlen, akit ismer. Alistair a homlokát ráncolta. – Mindannyian aggódunk Danért. De ez fölöttébb légből kapott ötletnek tűnik. Személy szerint butaságnak tartom, hogy elmenjetek. – Lehet. De kisebb butaság, mint itthon maradni – zárta le a vitát Amy.

9. fejezet A hangerő majdnem levitte a Madárfészek küzdőterén állók fejét. A dobok úgy dübörögtek, mint a nehéztüzérség ágyúi. A lelkes rajongók örömmel tették ki magukat ennek az össztűznek, és üvöltve követeltek még többet. Nyolcvanegyezer extázisban tomboló ember zörgette a világ leghíresebb stadionjának acélgallyait. Dan eddig sem művészként, sem emberként nem értékelte Jonah-t különösebben. Egy dolgot azonban nem lehetett tőle elvitatni. Bármekkora közönséget könnyűszerrel lenyűgözött, és nem létezett számára nyelvi akadály. Úgy varázsolta elő a rímeit, mint Zeusz a villámait. Amikor pedig a maga keresetlen módján megszólította a közönséget, a nyolcvanezres rajongótábor minden egyes tagja úgy érezhette, hogy szavait kizárólag hozzá intézi. A srác mindenkit felvillanyozott. VIP-jegyét szorongatva Dan a színpad mögött állt Jonah apjával, néhány furcsa szerzettel, testőrökkel és zenei újságírókkal. Nem értette, minek bajlódik Jonah a 39 kulccsal. Ki akar a világ leghatalmasabb emberévé válni, ha híresnek lenni is ilyen király?! Jonah mindent megkapott: pénzt, hírnevet, sikítozó lányokat. Még a Cahill család sem kínálhatott fel olyat, ami ezzel vetekedett. A mögötte álló Mr. Wizard BlackBerryje villogni kezdett, mint egy római gyertya. Sürgős hívást kapott. – Hírek a nővéremről?! – kérdezte izgatottan Dan. – Megtalálták a hotelét?! – Kezéből tölcsért csinált, úgy ordított a férfi fülébe. – Nem. Még semmit sem találtunk – kiáltott vissza Jonah apja. – De vészhelyzet van! A rajongók betörtek az öltöző előtti folyosóra. A biztonságiak szerint több százan lehetnek. Nem lesz egyszerű kimenekíteni innen Jonah-t. Gyere! Dant és a testőröket átvezette egy ajtón, amire több nyelven felírták, hogy „Tilos a belépés”. A Madárfészek belsejében voltak, folyosókon, amiket az ember nem láthatott az olimpiai közvetítéseken. Neonlámpák fényében hunyorogva a kis csapat áthaladt a betonlabirintuson. Néhány

újabb kanyar után elérték a főfolyosót. Valóságos őrültekháza fogadta őket. Ötszáz felajzott és sikítozó Jonah Wizard-rajongó taposta egymást, hogy egy pillantást vethessen imádott bálványára. Kínai és angol nyelvű táblákat tartottak a magasba olyan feliratokkal, mint: „Éljen a WIZ Éve!”, „HADD LEGYEK A GENGSZTERED!”, „Rád várok, JONAH!” A véget nem érő skandálás – JO-NAH, JO-NAH! – vetekedett a stadion tombolásának gigawattjaival. Broderick és a biztonsági őrök élő kordont alkotva próbálták visszatartani a rajongókat. Dan csatlakozott a lánchoz. Egy nála is fiatalabb lány maréknyi pénzt dobott az arcába. – Találkoznom kell vele! Csak egy csókot! – sikította. Mint egy érett paradicsom, olyan volt az arca a túláradó érzelmektől. Valaki egy papírrepülőgépet dobott fel, ami Dan homlokának csapódott. A fiú kihajtotta, és kuncogni kezdett. Egy csóknyomot, és egy pekingi telefonszámot talált benne. Abban a percben az egész kulcsvadászat Amyvel és Nellie-vel együtt háromezer kilométerre távolodott tőle.

Pedig Amytől és Nellie-től mindössze harminc méter választotta el, ott álltak a tomboló tömeg szélén, és megpróbáltak előrébb furakodni. – Azok a régi szép idők! – kiáltott hátra Nellie az embertömegben. – 2005, Greenday koncert, Fenway park. Bepancsoltam egy rajongónak, mert a tyúkszememre lépett. És Billie Joe Armstrong a homlokomra dedikált. Gondolhatod! Egy hónapig nem mosakodtam! – De hogyan verekedjük át magunkat Jonah-hoz, hogy megkérdezzük, látta-e Dant? – kiáltotta Amy kétségbeesve. – Nem moshatunk be egyet mindenkinek! A következő másodpercben Jonah hangja menny-dörgött végig a Madárfészek alatti folyosókon. – Jó éjt, Peking! Császárok voltatok! Esküszöm!

A stadion beleremegett az ujjongásba. A folyosókon robbanásig nőtt a feszültség. A kiáltozás abbamaradt, a táblákat elhajították. Ötszáz elvakult rajongó tiporta egymást vadul. Dan, Broderick Wizard és a biztonsági őrök megpróbálták visszatartani az emberáradatot. Jonah hozzászokott már, hogy minden sarkon rajongókba ütközik, de a támadás hevessége még őt is megrémítette. – Yo, húzzuk el a csíkot! Ezek kattantak! – kiáltotta, és az öltöző helyett a vészkijárat felé iszkolt. Dan ekkor követte el az első hibát. Levette szemét a tömegről, és Jonah felé fordult. A lány, aki az imént még le akarta pénzelni, most a hátára ugrott, belecsimpaszkodott, karját a feje köré fonta. Amikor Dan vakon hátratántorodott, rést nyitott a kordonon, a csődület pedig átözönlött rajta. Mikor a tömeg, mint egy óriási amőba, megmozdult, Nellie maga mögé húzta Amyt, és csatába indult. Amy követte. Miközben elesett rajongókon botladozott át, minden reményét Nellie-be vetette. Ha néha a lába elé is nézett volna, ahelyett, hogy Jonah-t keresve a folyosót fürkészi, akkor észreveszi, hogy majdnem rálép az öccsére, akiért annyira aggódik. Nellie és Amy a tömeggel sodródva átlépett a földön fekvő Danen… – Gyorsabban – kiáltott Amy. A nevelőnő megállt, mint egy szagot fogó vizsla. Amíg a tömeg eldübörgött Jonah öltözője felé, Nellie éles szemmel a vészkijáratot figyelte. – Szerinted már nincs is az épületben? – lihegett Amy. – Ha nem az ösztöneimet követem, sohasem kapom el Billie Joe Armstrongot – felelte. – Gyere! Amikor kivágódtak az ajtón, észrevettek egy Hummert, ami a járdaszegély mellett parkolt. A lehúzott ablak mögött a sztár ült, és éppen meghúzott egy ásványvizes palackot. Az autóból egy testőr ugrott ki, és elállta az útjukat. De Jonah visszahívta. – Nyugi, Bruno! A kiscsaj az unokahúgom!

Amy rögtön a lényegre tért. – Nem láttad Dant? Jonah meglepett képet vágott. – Az öcsédet?! Hol láttam volna?! A válasz úgy érte Amyt, mint egy ágyúlövés. Ha Nellie nem kapja el, összeesik. – Valami baj van? – kérdezte aggódva Jonah. Amy válaszolni akart, de az agyában beálló pillanatnyi rövidzárlat megakadályozta. Annyira bízott benne, hogy Dannek sikerült megtalálnia Jonah-t. Mekkora őrültség volt! Mint egy szerencsejátékos, aki egész életét egyetlen számra teszi fel a ruletten. És a szám nem jön be… Dan eltűnt… Nem csak különváltak vagy eltévedt. Elveszett. Több mint huszonnégy órája. Eltűnt személy lett. És neki fogalma sem volt, hol keresse. – Elvesztettük egymást – magyarázta Nellie. – A mobiljaink nem működnek, nem tud elérni bennünket. Bíztunk benne, hogy téged megtalál. Elvégre te vagy leginkább kirakatban. – Ebben van valami – bólintott Jonah. – Nyitva tartom a szemem. Lehet, hogy felbukkan. – Kösz – nyögte Amy a könnyeivel küszködve. – Tudom, hogy nem ugyanazon az oldalon állunk, de Dan csak tizenegy éves. Ez egy hatalmas ország, és akad benne néhány – Isabel képe jelent meg Amy lelki szemei előtt – gonosz ember. Vannak a győzelemnél fontosabb dolgok is. – Jól vakerolsz… ööö… sirály – pislogott a vészkijárat felé Jonah. – Mit szólnátok egy fuvarhoz? Gondolom, nem akarjátok megvárni a rohamrendőröket… Jonah belökte őket a limuzinba, aztán elhajtottak. Amy és Nellie akkor távoztak a Madárfészek VIP-kapuján, amikor a keresett személy Jonah apja társaságában kilépett a vészkijáraton. Tizenöt másodpercen múlott, hogy elkerülték egymást.

A kínai televízió orvost hívott, aki összevarrta Dan szemöldökén a sebet, ami akkor keletkezett, amikor a kínai lány rajtkőnek használta a fejét az öltöző felé tartó bikarodeón. Jonah bűnbánó képet vágott. – Bocs, tesó! Nem akartalak az oroszlánok elé vetni. Az én hibám. Dan megtapogatta a ragtapaszt a homlokán. A hétköznapi emberek ilyenkor egy kórházi váróteremben ücsörögnek, és köhécselve várják, hogy sorra kerüljenek. De ha Jonah kíséretéhez tartozol, akkor hajnali kettőkor magánorvos jön a szállodai szobádba. Így még a sebvarrás is kész luxusélmény! – Semmi baj – mondta Dan. – És köszi az orvost! – Bagatell. Figyelj, a húgodat még mindig nem találtuk meg, és ez az utolsó esténk Pekingben. – Elmentek? – Ijedt meg a fiú. Mihez kezd egy ekkora idegen városban Amy és Jonah nélkül? Jonah bólintott. – Különböző helyekre, különböző emberekhez. Elmondom, mi a nagy helyzet. Tudom, hogy elboldogulnál magad is. Yo-hogy! De az unokabátyád vagyok, nem hagyhatlak Pekingben egyedül. Ez egyszerűen nem frankó. – Meg kell találnom Amyt – hajtogatta Dan. – Ez így van – értett egyet Jonah. – De figyu… mindketten tudjuk, hogy nem a tv-show-k és a koncertek miatt jöttünk Kínába, hanem a következő kulcs miatt. Ha valamilyen témához Dannek most semmi kedve sem volt, akkor az a 39 kulcs. – És? – Ha nem is ugyanabban a csapatban játszunk, de a nővéred ugyanazt a kulcsot keresi, mint mi. Csak úgy akadhatsz a nyomára, ha te is a kulcs után eredsz.

Nem volt nehéz belátni, hogy igaza van. Lehet, hogy Dan kiszállt a buliból, de Amy még mindig a kulcsokat keresi. – Tarts velünk, tesó, és együtt megtaláljuk a nővéredet! Na, most megfogtalak! Dan gyanakodni kezdett: Jonah nem tudja, hogy kiszálltam. Számára még mindig versenyben vagyok. Mi van, ha ez csapda? Ha Grace Cahill unokáit el akarják szakítani egymástól egy óceánnyi távolságra? A nílusi krokodilok sehol sincsenek Amy elvesztéséhez képest. Megint McIntyre szavai csengtek a fülében: Senkiben se bízz! Igen, csodás tanács! Nincs mellettem Amy, a zsebeim üresek. Ráadásul senkiben sem bízhatok. Hajléktalanként végzem… Megszólalt. – Elég kockázatos. Ha te és Amy különböző nyomokon indultok el, könnyen több ezer kilométerre találhatjuk magunkat egymástól. – Ez tutira így van – értett egyet Jonah komoly képpel. – Nem akarlak áltatni. Ez tényleg benne van a pakliban. De még mindig nagyobb az esélye annak, hogy a kulcsvadászat közben akadtok egymásra, mint annak, hogy egy tizenhétmilliós nagyvárosban! – De mi van akkor, ha itt keres engem? A sztár a fejét rázta. – Akkor már megtaláltuk volna. Nem csak Papasajt nyomoz utána, az egész Wizard PR-gépezet őt keresi! Kizárt, hogy még itt legyen! Ebben volt valami. Miért pazarolná arra a drága idejét, hogy Danre várjon. Biztosan látni sem akar a Mennyei Béke terén történtek után… – Igazad van, Jonah. Veletek maradok, srácok. Hová megyünk? – Változott a menetrend. A kínai nagy falnál lettek volna koncertjeim, de töröltük őket. Bocs, ha nem avathatlak be mindenbe, de ezek belső Janus-infók. Ha egyszer ti is kisakkozzátok, melyik ághoz tartoztok, megértitek, mire ez a nagy titkolózás. – Értem – hagyta rá Dan, és madrigálságuk sötét titkára gondolt. – Én sem mondtam el neked mindent.

– Mindegy, a lényeg, hogy Henan tartományba megyünk, a Saolin kolostorba. Hallottál már róla? Dannek kidülledt a szeme. – Te a kungfu bölcsőjéről beszélsz? Az a harcművészetek csúcsa! – Azok is mi vagyunk – folytatta Jonah. – Nehogy azt hidd, hogy a Janusok csak mázolni meg klimpírozni tudnak! – Biztos szuper lesz! Nagyon messze van? Mivel megyünk? – A kínai televízió a rendelkezésünkre bocsátott egy magánrepülőgépet. Velem mindig első osztályon utazol.

10. fejezet Alistair Oh magába feledkezve rajzolgatott egy szalvétára, amikor a kínai étteremben Amy és Nellie csatlakozott hozzá. – Csinos kalligráfia – dicsérte meg Nellie. Az idős ember ijedten felpattant. A hirtelen mozdulat közben feldöntötte a botját, ami koppanva hullt a padlóra. – Jó reggelt! – ültette le őket a maga; békebeli, udvarias módján. – Mit jelent? – kérdezte Amy félvállról. – Pardon? A szalvétán lévő kínai írásjelre mutatott. Művészi munka volt, pedig Alistair nem is hagyományos ecsettel, hanem csak egy golyóstollal készítette.

– Az a szó. Mit jelent? – Ja, ez! Azt, hogy… báj – felelte egy kissé zavartan. – De nem ez a lényeg, Amy! Hanem hogy mi van az öcséddel? – Nem találtuk meg. – Tartani próbálta magát, de a szeme alatti sötét karikák elárulták, mennyire aggódik. – Kezdek kikészülni. Mi van, ha Isabel Kabra elkapta? – Isabel volt a legrosszabb lehetőség. – Nyugi – karolta át Nellie. – Azzal nem segítünk Danen, ha pánikba esünk! – Nem Isabel a probléma – mutatta fel Alistair a Beijing Daily egyik fénymásolt oldalát, amin Jonah virított. – Erről szerettem volna veletek beszélni. Nellie szomorúan megrázta a fejét. – Semmi új, A. bácsi! Tré zene. Jó bunyó. Dan sehol.

– Jonah megígérte, hogy szól, ha találkozna vele – tette hozzá Amy. – Az ellenséges csapatban harcol, de úgy láttam, őszintén aggódik… Alistair nem volt meggyőzve. – Engedjétek meg, hogy lefordítsam nektek! – A cikk közepén kezdte az olvasást: – „…a rendőrségnek azelőtt sikerült megfékeznie a megvadult tömeget, hogy komoly személyi sérülések történtek volna. A Wizard-kíséret egyik tagja, Mr. Daniel K. Hill azonban orvosi ellátásra szorult, a bal szemöldöke repedt fel. Mr. Hill, a sztár fiatal unokaöccse, egy női iszapbirkózáshoz hasonlította az eseményt…” – Él! – tört ki Amyből. – Ki más találhatna ki ilyen hasonlatot? Nellie akkorát sóhajtott, hogy az asztalról lerepültek a szalvéták. – Hála istennek! Igaz, hogy még mindig nincs meg, de legalább jól van! És Jonah biztosan vigyá… – az arca megrándult. – Tudhattam volna, hogy hazudik az a fukszokkal teleaggatott, felfuvalkodott hiphop gnóm! Alistair sápadtan motyogott. – A mi Janus-rokonaink semmit sem változtak az idők során. A második világháború előtti években Pu Ji japán báb lett, mert azt remélte, hogy újra a trónra ültetik. Jonah-t meg annyira elvakítják saját érdekei, hogy nem veszi észre, mennyi fájdalmat okoz. – Vagy nagyon is látja, de magasról tesz rá – vélte sötéten a nevelőnő. Amy alig tudott úrrá lenni az érzelmein. – De miért rabolná el Jonah Dant? És ami még fontosabb: miért hagyja az idióta öcsém, hogy palimadárnak nézzék?! – A második kérdéseddel megválaszoltad az elsőt – felelte Alistair. – Nincs hová mennie. Azt hiszi, szívesen látott vendég. Ami pedig Jonah motivációit illeti – elég nyilvánvalóak. A 39 kulcs. – Annyi pénze van, hogy a fülén jön ki. Minek kell neki Dan? – ráncolta a homlokát Nellie. – Tényleg nem tudod? – fordult meglepetten Amy felé az idős férfi. – A kulcsvadászatban szép kis kavarodást okoztatok. – Ugyan miért? Lehet, hogy néhány ember eszén túljártunk, de nem hinném, hogy nyerünk – tartott szünetet Amy. – Vagy mégis?

– Lehet, hogy tényleg nem, de fiatalabbak vagytok a többségünknél, nem támogat benneteket senki, nem áll mögöttetek egy ág sem, és szinte semmit sem tudtok a családunk történelméről. A többiek azt jósolták, egy hétig sem bírjátok. És most itt vagytok. A sűrűjében. Talán örököltétek Grace képességeit, vagy kívülállóként jobb rálátásotok nyílik az összképre. Akármi is a titkotok, Jonah azt hiszi, hogy a segítségére lehet. – Nem érdekel a verseny. Addig nem, amíg Dant vissza nem kapom. Ki tudja, mit akar vele csinálni Jonah, ha már nincs rá szüksége. Krokodilok itt is vannak! – Legalább most már tudjuk, hol keressük. Ha megtaláljuk Jonah-t, Dan is meglesz. Egy hátránya van annak, ha valaki ilyen világhíres baromarc – nem tud elrejtőzni. Amerre megy, kíséri a híre. Alistair átfutotta a cikket. – Az újság szerint a következő úti célja a nagy fal. – Akkor a miénk is – döntött Amy. – De drága gyermekeim, tudjátok ti, hogy a kínai nagy fal több mint hatezer kilométer hosszú?! Mivel Pekingből indul, feltételezhetjük, hogy a hozzá legközelebb eső részt, vagyis a Badaling-szakaszt látogatja meg. De még így is hatalmas területről van szó! – Jonah egy sztár! – vetette ellen Amy. – Ha ott van, megtaláljuk. – Arca elszántságot tükrözött. – Meg kell találnunk, ha meg akarjuk menteni Dant.

Broderick Wizard kisandított a Gulfstream G5 ablakán. Alattuk lankás kínai táj családi házakkal és alacsony társasházakkal. – Azt hittem, Dengfeng egy kis porfészek, de úgy látom, laknak itt egypáran. – Üdvözlöm Kínában! – mosolygott az utaskísérő. – Itt még a kisvárosok is nagyvárosok!

– Ha van jó hárommilliárd embered, abból még a fiókba is jut – szólalt meg Dan az üdítők, tejturmixok és a legkülönfélébb harapnivalók erdejéből. Még szerencse, hogy kihasználta a luxusrepülőgép nyújtotta előnyöket, mert amikor földet értek, minden komfortérzete kámforrá lett. A reptér alig volt több egy leszállópályánál, és limuzin helyett egy 1969-és Volkswagen kisbusszal kellett beérniük. Sofőrjük egy szót sem tudott angolul, de ez nem akadályozta abban, hogy részletes idegenvezetést tartson az egyórás úton. Saolinból Dan először a szuvenírboltok és éttermek sorát vette észre. A turizmustól Ázsiának e távoli sarka sem tudott megmenekülni. Aztán egyszer csak meglátta – az út mellett elterülő réten kungfusok edzettek. Több tucat mester és tanítvány a saolin szerzetesek narancssárga köntösében. Arcát a VW bogárpöttyös ablakához nyomta. – Ez király! – Ja, nagyon laza – hagyta rá Jonah. Dannek csak most tűnt fel Jonah csőlátása. Annyira a következő kulcsra koncentrált, hogy alig vette észre, mi történik körülöttük. Arra gondolt, hogy Amyvel is ugyanez a helyzet. Annyira leköti a vadászat, hogy az öccse eszébe sem jut. A sofőr egy hosszabb eligazítás után, ami mindegyiküknek „kínai” volt, kitette őket, és gyalog folytatták az utat. Első pillantásra a Saolin kolostor egy elvarázsolt, lebegő királyságra emlékeztetett. A kontytetős épületek hatalmas komplexuma mintha a felhőkön úszott volna. A harcművészetek bölcsőjénél jártak. Dan egyszerre megértette, miért volt Amy olyan lelkes, amikor a kulcsvadászat során a történelem olyan emlékhelyeire sodródtak, ami nagyon érdekelte. A kapukat őrző oroszlántestű kutyák között állva Dan a levegőben érezte az elmúlt ezerötszáz évben tökélyre fejlesztett küzdősport szellemét. Ha Amy most itt lenne, bizonyára revansot venne azért a sok bosszúságért, amit a múzeumjárások és a könyvtári kutatások során okozott neki. „Milyen unalmas hely ez a Saolin templom, a kungfuról nem is beszélve, majd ébresszetek fel!”

Amy persze nem mondana ilyeneket, mert Dan volt az, aki a Nemtetszés Dan Cahill-féle bélyegét mindenre rányomta, amit nem talált elég vagánynak. És lássuk be, ilyen dologból akadt egy pár. Különben meg, minek gondolok Amyre?! Madrigál vagyok! Hidegvérű gyilkos! Mit érdekel bennünket a család! Lehet, hogy reggelire megettük a saját kis… A szülei képe jelent meg előtte, és ez kizökkentette. Nem sok emléke maradt róluk, de azokban nem voltak „hidegvérűek”. Hirtelen hiányozni kezdtek neki. Egy fiatal, borotvált fejű szerzetes fél vállra akasztott köntösben Broderick elé állt, és a BlackBerryjére mutatott. – Tilos fényképezni – figyelmeztette erős akcentussal. – Nem is akarok – rázta volna le Jonah apja. A szerzetes villámgyors mozdulattal kikapta a kezéből. – A kamerát később visszaadjuk. Dan még életében nem látott ilyen gyors mozdulatot. Jonah apja felhorkant. – Ez a köldökzsinór, ami a világhoz köt! – Nyugi, Papasajt! Legalább pihenteted egy kicsit a hüvelykujjad! Amikor áthaladtak a kapun, a szerzetes alaposan végigmérte a Wizard-csapatot, különösen Jonah-t. Úgy látszik, nem mindennap látogatnak Henan tartományba hiphoposok – gondolta Dan. Hamarosan a szobrokkal és freskókkal körbevett Csang-Csu udvarban találták magukat. Dan le volt nyűgözve. A festmények harcosokat ábrázoltak kifacsart kungfupózokban. Innen az Ezer Buddha termébe sétáltak. A központi oltárt bronzból és fehér jádekőből készítették. – Vigyázzanak a gödrökre! – figyelmeztette őket az angol turistacsoportot vezető szerzetes. – A kungfu-gyakorlatokat végző mesterek lába taposta ki. Hosszú évek óta itt gyakorolnak, és hatalmas erejük van. Dan vette a bátorságot, és belelépett az egyikbe. Szinte érezte az energiát.

Bár nem voltak lépcsők, minél távolabbi terembe sétáltak, annál magasabbra jutottak. A kolostor padlója a hegyoldal emelkedését követte. Jonah apja a vastag kőfalakat tanulmányozta, amiket kungfusok harci jelenetei borították. – Úgysem lett volna térerő… A plexiüveg vitrin igazi turistamágnesnek bizonyult. – Ez a híres árnyékkő, kolostorunk legféltettebb kincse! – magyarázta egy másik saolin idegenvezető a csoportjának. – Bódhidharma, az ötödik században élt szerzetes kilenc évig ült meditálva a kő előtt. Amikor a szemhéja le akart csukódni a fáradtságtól, letépte őket. Olyan sokáig ült lótuszülésben, hogy a lába elsorvadt. Az erős napfény a kőre égette az árnyékát, még a ruhája redői is látszódnak. Hiába, a saolin szerzetesek kemények, mint a kő – gondolta Dan. Nem volt a meditáció nagy barátja, a szemhéjletépésnek meg különösen nem, de ami az akaraterőt illeti… ez a Bódhidharma mekkora harcos lehetett! Persze még akkor, amikor megvoltak a lábai… Jonah kuncogni kezdett. – Gondolom, nála jobban senki sem tudott farkasszemet nézni. De a sztepptáncoskarrierjének lőttek. – Kérem, tartózkodjon a sértő megjegyzésektől! Bódhidharma hozta be Kínába a zen buddhizmust, és ismertette meg a kungfuval a saolin papokat. – Az idegenvezető hangjában volt némi lekicsinylés. – Nyugi, haver, nem kell rögtön visszamenni a középkori gengszter… – Gengszter?! – rökönyödött meg a szerzetes, aztán mandarinul elkiáltotta magát. Az épületből szerzetesek rohantak az árnyékkő felé. Jonah arcáról leolvadt a beképzelt mosoly. – Nyugi! Csak viccelődtem egy kicsit, nem akartam tiszteletlen lenni magával és a többiekkel! Apja a BlackBerry tartóövéhez nyúlt, de csak a levegőt tapogatta.

Még Dan is berezelt, amikor az őket körbevevő narancsköpenyesekre nézett, akikben a harcművészet hatalmas tudása és ereje várta, hogy szabadon engedjék… – Esküszöm! – dadogott Jonah. – Én maga vagyok a tisztelet! Tisztelem a… nagyszerű hagyományukat… meg a… narancssárga köntösüket… A szerzetesek gyűrűje tovább szűkült körülöttük. Tekintetük szinte átdöfte Jonah-t. Végül megszólalt a rangidős szerzetes. – Szóval igaz? Te lennél Jonah Wizard, az amerikai tévésztár és hiphopikon?

11. fejezet A híres-neves Jonah Wizard életében nem érezte még magát ennyire elveszettnek. Általában kidumálta magát minden helyzetből, de jól bevált hiphop stílusa a papokat nem hatotta meg. Dan a legközelebbi kijáratot kereste a szemével. A kungfu papok létszám- és erőfölényben voltak. Ha a dolgok eldurvulnak, a menekülés az egyetlen esélyük. A papok vezetője így folytatta: – Sok csodálód van a rendünkben, Jonah Wizard. Hasonlóságokat találtunk a mi rituális kántálásunk és a te – hogy is mondják? – „hiphop-szöveged” között. Úgy tekintünk rád, mint aki – ahogy te mondanád – „vagy, aki vagy”. Jonah őszinte megkönnyebbüléssel felkacagott. – Li Wu Csen vagyok, a Saolin kolostor főapátja – mutatkozott be a szerzetes. – Erre parancsolj! A szerzetesek a kolostor belsejébe vezették őket. Jonah a főapát mellett sétált, Broderick és Dan mögöttük lépkedett. Műtárgyakkal megrakott termek során haladtak át, amelyek vetekedtek a Tiltott Városban lévő Palota Múzeummal. A könyvtár polcain ősi tekercsek sorakoztak. Amikor áthaladtak egy díszesen faragott kapun, Dant hűvös levegő csapta meg. Ebből arra következtetett, hogy egy barlangba léptek. Nem látott turistákat, és elfogytak a szuvenírárusok is a portékáikat hirdető többnyelvű tábláikkal együtt. Ez volt a Saolin kolostor szíve, ahová csak néhány válogatott látogató léphetett be. Dan bekukucskált egy hatalmas terembe, ahol néhány szerzetes – bizonyára a kungfu nagymesterei – látványos küzdelmet folytatott egymással. A mozdulatok annyira gyorsak, mégis tökéletesen lágyak és természetesek voltak, hogy a harc első pillantásra táncnak tűnt. De nem balettnek. Az ütések és a rúgások fütyülő lövedékekként szelték át a levegőt. A testek úgy lebegtek, mintha nem létezne gravitáció. Dan arra gondolt, hogy ehhez képest a mezőn látott küzdelem gyerekes civódás volt csupán.

Eltartott egy ideig, amíg meg tudott szólalni, de ekkor is csak rekedt suttogásra futotta. – Ez a legklasszabb kungfu, amit valaha láttam! Li Wu Csen türelmesen rámosolygott. – Mi úgy hívjuk inkább, hogy wushu. A kungfu szó minden olyan képességre utal, amit az ember hosszas gyakorlás során elsajátíthat. A wushu kifejezetten a harcművészetekre vonatkozik. Nincs kedved egy kis edzéshez? Dan szíve majdnem kiugrott. – Hogy nekem?! Ezekkel?! Ugye csak viccel?! – A Saolin kolostorban nem ismerjük a viccet – mondta fapofával a főapát. – Ha szeretnéd, mutatunk neked néhány fogást… – Szeretném! – kiáltott fel Dan izgatottan. – Nagyon szeretném!

A nagy falig tartó buszutat hetvenpercesnek hirdették, de nem kalkulálták bele a pekingi közlekedést. Hetven perc múlva Amy és Nellie még mindig a dugóban dekkolt, és egyre kevesebb sikerrel próbálta megnyugtatni Saladint. Az egyiptomi mau ugyanis igen érdeklődött a kövér csirke iránt, aki a mellettük utazó földműves ölében ücsörgött. – Szegény csirke! Nincsenek túl jó kilátásai. Vagy Saladin karmai közt vagy a fazékban végzi. Akárhogy is, valaki biztosan megeszi – jegyezte meg Nellie. Amy a Pu Ji, a menny utolsó fia című puha borítású, vastag könyvbe temetkezett, amit a buszállomáson vásárolt. De Danről sem feledkezett meg. – Nincs valaki Jonah Wizard pólóban? – nézett végig a buszon. – Ha találnánk egy rajongót, követhetnénk, hátha elvezet Jonah-hoz – és Danhez. – Nem hiszem, hogy ez a busz rajongókat szállítana. Inkább szárnyasokat – felelte Nellie.

De az igazság az volt, hogy Nellie már a buszpályaudvar óta ráállította szemét a pólókra, sapkákra, övcsatokra, PEZ-tartókra és az eredeti Wizard-ékszerekre. Ha hiphopruhás tinik bukkantak fel, melléjük lopakodott, és belehallgatott az iPodjukba, hátha Jonah zenéjét bömböltetik. Nem járt szerencsével. Hogyan veszthették el Dant? Ha Amy ideges volt Dan eltűnése miatt, Nellie-t kétszer annyira bántotta. Kívülről nem látszott rajta semmi – nem akarta Amyt még jobban kétségbe ejteni. De ezek az ő gyerekei voltak, az ő gondjaira bízták őket. És egyikük eltűnt! Bár az eltűnés nem jó szó, hiszen tudták, hol van: Jonah-nál. És ez még mindig fényévekkel jobb, mint ha elnyelte volna a föld, vagy Isabel Kabra karmai közé került volna. Jonah nem a Cahill-viperák legrosszabbja. Persze a különbség csak annyi, mint a nagy fehér cápa és a tigriscápa támadása között. Különösen, hogy Jonah készül valamire. Mi másért tagadta volna le, hogy Dan vele van? Nellie egyértelmű parancsot kapott. – Dan megtalálása fontos – recsegte a telefonba a hang. – De a 39 kulcsnál nem fontosabb. – Nem zavarja, hogy egy tizenegy éves gyerekről beszél?! – kiabálta Nellie az utcai telefonba. – Aki nem utolsó sorban Grace Cahill unokája – tette hozzá a hang. – Eddig is nagyon találékony fiatalembernek bizonyult. Valószínűleg most is vigyáz majd magára. Könnyen beszél az, aki több ezer kilométerre egy elegáns, faberakású irodában üldögél. A feladat, hogy valódi küldetését titokban tartsa, Nellie számára legalább olyan nehézzé vált, mint maga a kulcsvadászat. Az ülésre huppant, és magához szorította Saladint. A bűntudat nem enyhült. Ezeket a szerencsétlen gyerekeket gyakorlatilag születésüktől fogva becsapták: először a saját szüleik, akik eltitkolták előttük Cahill-voltukat, aztán a nagymamájuk, aki nem árulta el nekik az igazat a tűzvészről. Majd az összes többi rokon a 39 kulcs

keresése során. Ez a verseny átverések sorozata volt. Ki tudja, Jonah mivel eteti most Dant? Aztán végül ott vagyok én, az egyetlen, akiben megbíznak. Akinek meg kellene védenie őket… Eddig nem kellett választania a küldetés sikere és a gyerekek között… Nem kell annyira előreszaladni. Foglalkozz a mai problémákkal, ne azzal, mi lesz holnap! Találd meg Dant, és vigyázz Amyre…! Végül is titkos küldetése mellett nevelőnő is volt. Rábízták a gyerekeket. Tehát törődnie kellett Dan biztonságával és Amy lelkével… Tereld el a figyelmét! Amyhez fordult. – Milyen a könyv? Találtál benne valami nyomot? Amy vállat vont. – Pu Ji Janus volt. Ez tiszta képlet. Elkényeztetett, művészetbolond, önző. A könyv szerint állandóan hisztizett, miután kihúzták alóla a trónt. Addig nem volt különösebb gond, amíg a Császárí Palotában élhetett. Megmaradtak az eunuchjai, akik imádták, és a szolgái, akik körbeugrálták. Amikor nyugati oktatást követelt, Londonból hoztak neki házitanítót. Imádta a nyugatot. Még angol nevet is adott magának; Henry. – Henry császár – tűnődött el Nellie. – Jól cseng. Mint a Ne folytassa, felség! Ralph királya. – Miután kipenderítették a Tiltott Városból, kicsit szétesett. Egy tékozló, semmittevő playboyjá változott. Nem jut eszedbe róla valaki? – Jonah legalább rappel. Tudom, hogy egy oltárt nagy marha, de legalább melózik. A busz felbőgött, és újra elindult. – A második világháborúban a japánok kinevezték a mandzsúriai bábállam kormányzójává. A Csing-dinasztia eredetileg Mandzsúríából származik. Tisztában volt vele, hogy csak a japánok bábja, de érezni akarta, hogy ismét uralkodik. Nagy árat fizetett érte. A háború után tíz évig robotolhatott a börtönben. Miután kiengedték, szürke

eminenciásként folytatta az életét. Könyvtárosként dolgozott a haláláig, 1967-ig. – Ez kemény. A drágakövekkel kirakott aranyköntös után a rabruha elég nagy váltás, nem beszélve a könyvtárosköpenyről. Szegény fickó hatévesen volt a csúcson. – Ez is elég cahilles – jegyezte meg Amy keserűen. – Még gyerek vagy, de máris mindent a nyakadba varrnak. A mi családunk nem ismeri a gyerekkor fogalmát. Annyira el van foglalva a világhatalommal. És ebben nekem is benne van a kezem – gondolta magában Nellie, amíg a busz átdöcögött egy kátyún. –Halálos játékba kényszerítem a gyerekeket… Hirtelen szerette volna ölbe kapni Amyt, és megígérni neki, hogy minden rendben lesz, egyszer majd ő is élheti a gondtalan tizenévesek életét – de ez is hazugság lenne. Ezért így folytatta: – Vagyis Pu Ji akkor festette és rejtette el a selymet, mielőtt kirúgták a Tiltott Városból. Utána már nem engedték be. Amy megnézte a könyv végén található életrajzi jegyzetet. – Vagyis 1924-ben. Pu Ji akkor tizennyolc éves volt. Talán azért írta a selyemre azt a verset, mert érezte, hogy napjai meg vannak számlálva a Tiltott Városban. – Amy fejből idézte a sorokat. Amit keresel, a kezedben tartod. Beledermedve a születésbe, Ahol az ég a földdel összeér. – De miről beszél itt? – Miért, tudnak a Cahillek a 39 kulcson kívül másról is beszélni? – forgatta a szemét Nellie. Amy a homlokát ráncolta. – „Amit keresel, a kezedben tartod.” – Ez a selyemre vonatkozhat. De mi nem a szövetet keressük, hanem a kulcsot. „Beledermedve a születésbe” – ami azt illeti, semmi sem marad meg abban az állapotban,

ahogy meglátta a napvilágot. Aztán itt van ez a sor: „Ahol az ég a földdel összeér.” – Megsúgok neked valamit – jelentette ki Nellie fanyarul. – A föld mindenhol találkozik az éggel. Így megy ez. Föld végződik, ég kezdődik. Lásd be, hogy ez a „nesze semmi, fogd meg jól” tipikus esete! Amy felhúzta a szemöldökét. – Ha azt nem is tudjuk, mit akart mondani, tudjuk, mikor mondta. 1924-ben. – Na és? Amy elővette Dan laptopját a hátizsákból, és bekapcsolta. – Ha rákeresünk, milyen világesemények történtek akkoriban, talán kitalálhatjuk, mire készült Pu Ji. Egyet ne felejts el, a Cahillek maguk csinálják a híreket! De Nellie tovább kételkedett. – Ez az ürge gyerekcsászárból gazdag playboy lett, majd japán báb és háborús bűnös, hogy aztán börtöntöltelék váljon belőle, és könyvtárosként fejezze be az életét. Mit találhatnál, ami nincs a történelemkönyvekben?! – A kapcsolódási pontot, ami a Cahillekhez köti – magyarázta Amy. – Figyelj, a könyvek szerint Amelia Earhart megpróbálta körberepülni a Földet! De mi tudjuk, hogy valójában a kulcsokat kereste. Biztos vagyok benne, hogy találunk valami hasonlót Pu Ji esetében is. – Mint például? Az internetes lexikonba Amy beütötte az 1924-és évet. – Lássuk! Pu Ji száműzetésének évében megalakult az IBM, Sztálin hatalomra került Oroszországban… Nellie-t nem első alkalommal nyűgözte le Amy briliáns logikája. A lány válla fölött a képernyőre sandított. –…és Görögország köztársaság lett. De szeretnék eljutni oda! A szigetek, a baklava… Nellie hangja elakadt, amikor a busz egy hegy csúcsára ért. Az elmúlt fél órában egyre magasabbra kaptattak a meredek emelkedőkön. Aztán hirtelen meglátták – a kínai nagy fal végtelenbe kígyózó vonalát.

Amynek az ámulattól elállt a lélegzete. Az ősi védelmi vonal dombokon és völgyeken kúszott át. Mindkét vége a ködös messzeségbe veszett. Több ezer kilométer hosszan – gondolta Nellie. Mintha Bostonból az ember átruccanna San Diegóba, és egy kis kitérőt tenne Mexikóvárosba. – Láttam már róla képet, de a valóságban sokkal… – akadt el Amy hangja. Még Saladin is levette a szemét a csirkéről, és az ablakon át a feléjük közeledő, hatalmas építményt bámulta. Nellie áttette Dan laptopját a saját ölébe, és rákeresett a nagy falra. Aztán hol a képeket, hol a káprázatos valóságot nézte. Állítólag az egyetlen emberi építmény, ami látszik az űrből. Valaha több mint egymillióan őrizték. Ha az építés közben egy munkás meghalt, testét beépítették a falba. Senki sem tudja, hány ember sírja lehet a nagy fal, de egyes becslések szerint közel hárommillió léleké. Nincs ehhez fogható látványosság az egész világon. Egyedülálló kora, történelmi fontossága, és főként az elképzelhetetlen hossza miatt. Nellie szíve összeszorult. Megtalálni valakit egy ilyen hatalmas területen – még ha az illető akkora híresség is, mint Jonah Wizard – olyan volt, mintha az univerzumban egy porszemet keresnének.

12. fejezet A narancssárga köntös meglepően jól állt Dannek. Mintha ráöntötték volna. – Lefotózna valaki? Lelki szemei előtt megjelent a gyűjteménye. Ez a kép lenne a csúcs. Hatalmasra nagyítaná, hogy trófea-szobája egyik falát teljesen beborítsa. – Tilos fényképezni. Ez egy pillanatra kedvét szegte. Éppen ellenkezni akart, aztán jobbnak látta, ha nem teszi. Nem ajánlott olyan sráccal vitatkozni, aki egy mozdulattal ki tudná tépni a karodat, hogy a véres végével halálra verjen. – A köntöst legalább megtarthatom? Edzői elnézően mosolyogtak. Az óra elkezdődött. Dan már szinte látta magát, ahogy a legnagyobb könnyedséggel lebeg a levegőben. De azon sem lepődött meg, hogy nem ezzel kezdték. Tudta, hogy el kell sajátítania az alapokat. Az egyszerű ütéseket és rúgásokat. Sőt, először meg kell tanulnia esni! Ennél jobbat elképzelni sem lehet – gondolta, amikor a matracnak csapódott. Kungfut vagy wushut tanulok a Saolin kolostor titkos termében, a Song-hegy belsejében! Hamarosan az alapdobásoknál tartottak. Ragyogott, amikor a szerzetesek megdicsérték egyensúlyérzékét. Kivételes memóriájának köszönhetően gyorsan tanult, és emlékezett mindenre, amit mutattak neki. Az edzés csúcspontja a küzdés volt. Dan a világ négy legveszedelmesebb harcosával szemben. Természetesen tudta, hogy hagyják győzni. De leírhatatlan érzés volt eldobni egy kungfu mestert. Még akkor is, ha az ürge leginkább maga dobta el önmagát. Váratlanul észrevett egy támadásra alkalmas felületet. Az előtte álló szerzetes leguggolt. Ideális pozícióban volt ahhoz, hogy alkalmazza

rajta az imént tanult fogást. Az a bizonyos „életed nagy esélye”, hogy növendékként remekelj egy valódi saolin küzdelemben. Ám amikor rávetette magát, két erős kéz hirtelen megragadta köntöse gallérját, és a következő pillanatban ellenfele lábát a hasánál érezte. Nem rúgta meg. Kitámasztotta, felemelte, és átlendítette a feje fölött – játszi könnyedséggel. A levegőben úszva diadalittas gondolat villant át rajta: egy saolin mester dobott el! Eszébe sem jutott, hogy minden csontját összetörheti. Szerencsére a többi szerzetes elkapta, és gyengéden letette a matracra. Gyors ellenőrzést tartott: két láb, két kar, és mindegyik a helyén. Széles vigyor jelent meg az arcán. – Ez észbontó volt! Hogy csinálta? Tanárai tartózkodó büszkeséggel mosolyogtak. – Ez a wushu védelem alapja – magyarázta a szerzetes, aki a levegőbe röpítette. – Meg kell tanulnod, hogy legnagyobb szövetségesed az ellenfeled lendülete! Újabb szerzetes lépett be a terembe, egy teáskészletet és némi harapnivalót hozott. Az edzés véget ért. Dan elvett a tálcáról valami sültet, aztán elmélyülten csámcsogni kezdett. Próbálta besorolni az ismeretlen ízt. Végül jónak ítélte. Ropogós, sós – kicsit a tepertőre emlékeztet, de az állaga más. – Mi ez? – kapott be egy újabb falatot. – Egy különleges finomság. Selyemhernyó – hangzott a felelet. Dan majdnem kiköpte. – Férgeket eszünk? – Ezek nem férgek. Hanem a Bombyx mori, a selyemlepke hernyói. Mintha nem lett volna mindegy, hogy selyemhernyó vagy mezei. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy lenyelje. Tudta, hogy az egész csak képzelődés, de úgy érezte, mintha egy egész rovarház zümmögne és verdesne a hasában. Bizonytalanul felállt. – Azt hiszem, szippantok egy kis friss levegőt.

Az egyik szerzetes a zegzugos épületből kikísérte a Csang-Csu udvarra. Dan megköszönte neki, aztán kitámolygott a fényre. Sohasem lennék saolin szerzetes. A kungfu klassz, de a menü mindent alulmúl. A turisták kíváncsion néztek rá. Egy nyugati fiú saolin köntösben. Ahhoz, hogy élvezze a látványt, túlságosan émelygett a gyomra, de a séta jót tett. Jonah-t sehol sem látta. A sztár talán még mindig a kolostorban volt, és autogramokat osztogatott saolin rajongóinak. Körbenézett. Az meg mi? Város a városban? Amikor közelebb ment, rájött, hogy nem épületeket, hanem téglából és kövekből álló, tíztizenkét méter magas pagodákat lát, melyek alatt a saolin szerzetesek maradványai nyugodnak évszázadok óta. A temetkezési helyet a tábla szerint Pagoda Erdőnek nevezik. Még érdekelne is…, ha nem néhány Bombyx morit próbálnék megemészteni. A kolostoron kívül, egy út mellett, érmével működő messzelátók sorakoztak. A Song-hegy felé voltak irányítva. Elhagyta a Pagoda Erdőt, és zsebében aprópénzt keresgélve poroszkált egy ösvényen. Újabb előnye, ha a Jonah-udvartartással utazol. A sztár ellátta egy kis kínai zsebpénzzel. Kilépett a hátsó kapun, és elindult a messzelátók felé. Felsandított a hegy felhőbe burkolt csúcsára. Mintha egy távoli emlékművet vett volna észre, fehér foltot a szürke ég előterében. – Az meg mi? – A Bódhidharma szobra – sietett segítségére egy szolga. – Azé a szemhéjletépős fickóé? – lepődött meg Dan. A férfi a résre mutatott, ahová a pénzt kellett dobni. – Egy jüan. Dan bedobta az érmét, és a távcső zúgva életre kelt. Kattogó óra mutatta, mennyi ideje maradt nézelődni. A keresőhöz szorította a szemét. A szobrot fehér kőből faragták – szakállas szerzetest ábrázolt, aki törökülésben ült egy téglatalapzaton. Amennyire meg tudta állapítani,

nem hiányoztak a szemhéjai, és az állítólag elsorvadt lábát is köntös takarta. De nem ezen döbbent meg. Én ismerem ezt a fickót! Hol láthatott a bostoni árva egy kínai hegyen ülő szobrot? A tévében? Az interneten? Vagy az iskolai tankönyvben? Képzeletében a szobor körül vastag, szürke bunda jelent meg… Macskaszőr… Saladin? Hát persze! Grace a szobor kicsinyített mását a lépcsőfordulóban tartotta! Saladin egyik kedvenc helyén! Az egyiptomi mau imádott nekidörgölőzni a fehér porcelánnak. Amy és Dan „Szakállas Buddhának” hívták a reprodukciót. Hogy felejthettem el! Rettegtem tőle! És most az igazit bámulja. Összehúzta a szemöldökét. Amíg Grace élt, nem is sejtették, hogy titokban a 39 kulcs keresésére képezi ki őket. Az egész verseny az ő ötlete volt. Belevette a végrendeletébe William Mcintyre segítségével. Számtalan véletlenszerű apróságról, amit Grace tett vagy mondott, kiderült, hogy kulcsfontossággal bír a versenyben. Sokszor úgy tűnt, mintha a síron túlról üzenne nekik. Hirtelen dühös lett a nagymamájára. Mennyi maszlaggal tömte tele a fejüket. Különösen Amyét, akivel igen közel álltak egymáshoz. Dan néha nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az agya egy számítógép merevlemeze, amin vírusok tucatjai várják, hogy aktiválódhassanak. Az egyetlen lehetőség, amivel Grace nem számolt, hogy Dan kilép a versenyből, és akkor a fejében ketyegő időzített bombák meg fogják őrjíteni. Mert kulcsvadászat vagy nem, a kíváncsiságát nem tudta legyőzni. 1. Jonah Janus-kapcsolata a Saolin kolostorba vezette. 2. Odafent várta az igazi Buddha. Véletlenen egybeesés? Kizárt.

A fehér szobor több kilométer magasan ücsörgött. Dan rálépett az ősi, málladozó lépcsőkre, amelyek felvezettek a hegyre. Egymillió lépcsőfok – legalábbis lentről úgy tűnt. Még szerencse, hogy sok selyemhernyót ettem… Szüksége volt az energiára.

13. fejezet – Annyira menő, hogy csuhás rajongóim vannak! – lelkesedett Jonah Li Wu Csennek. A főapát rosszallóan nézett rá. – Olyan régóta vártuk, hogy megtörténjen. Erre az ág egy zöldfülű rappert küld nekünk… – Az ág? – ismételte Jonah. Hangja suttogássá halkult. – Mármint a… Janus? – Valójában ki nem állhatjuk az idegesítő zenebonádat! Igen, mi Janusok vagyunk. A Cahill-család egyetlen, igazi ázsiai ága. Üdvözöljük Cora Wizard fiát! – Li Wu Csen Jonah apjára sandított. – És Cora nem Janus férjét… Mintha félrelebbent volna egy függöny. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Jonah-t az ág velencei vezetősége küldte ide! A Janusok kínai képviselőiként a szerzetesek talán segítenek megtalálni a Kínában elrejtett kulcsot. – A feleségemnek mindig kiváló volt a humorérzéke – morogta Broderick sértetten. Hüvelykujjai úgy rángatóztak, mintha nem tudnának mihez kezdeni a BlackBerry billentyűi nélkül. – Nekem is beadta, hogy az őslakók barátságosak lesznek velünk… – Hűtsd le magad. Papasajt! Oda küldött, ahová jönnünk kellett. Semmi probléma! Ez jellemző volt Cora Wizardra. Az egész ágat úgy kezelte, mintha az egyik művészi bemutatója lenne. A színészeket ellátta néhány töredékes információval, aztán szépen visszahúzódott a függöny mögé, és várta, mi sül ki belőle. Annyira janusos volt az egész, de nem gondolta, hogy a saját fiával is képes megtenni. A főapát egy szobába kísérte őket, amiben rusztikus, kerek faasztal állt. Amikor az ajtó cuppanva becsukódott mögöttük, rájöttek, hogy egy hangszigetelt teremben vannak.

– Kezdjük az elején – közölte Li Wu Csen. – Ki a fiú, és miért van veletek? – A neve Dan Cahill – válaszolta Jonah apja. – Cahill? – hajolt előre a főapát. – Egy Janus? Jonah vállat vont. – Senki sem tudja. Grace Cahill unokája. Li Wu Csen elismerően bólintott. – Kiváló vérvonal. Veszélyes asszony. Kevesen kerültek olyan közel a rejtélyes 39 kulcs megfejtéséhez, mint ő. – Azért nem kell elájulni – rótta meg Jonah szigorúan. – Grace megtette, amit kellett, de anyám megeszi reggelire. Velencében már csak egyetlen összetevő hiányzik a Janus-receptből. A főapát felpattant, és izgatott hangon kiáltott valamit mandarinul. – Elnézést, de elkapott a hév! – mondta bűnbánóan, és újra helyet foglalt. – Túlságosan régen élünk mi, ázsiai Janusok, a faragatlan Tomasok árnyékában, akiknek nagy izmuk és kevés eszük van! – Egyetértek – jutottak Jonah eszébe a Holtok. – A saolin rend mindenben a segítségedre lesz. Mi a hiányzó összetevő? – Rajta vagyok az ügyön – biztosította Jonah. – Anya biztos benne, hogy Kínában van, de arról fogalmam sincs, mi az, és hol találom. Ezért is lógunk együtt a Cahill kölyökkel. Li Wu Csen eltűnődött. – A gyerekről lerí, hogy nem tud többet a Janus-ágnál. – Ne becsülje le a fiút! – erősködött Jonah. – Lehet, hogy első ránézésre kettőig sem tud számolni, de a nővére és ő nem egy meglepetést okozott már nekünk. Lehet, hogy a Grace-kapcsolatnak köszönhetően, ki tudja? – Nem árt mindenre felkészülni – ismerte el morogva a főapát. – Más tészta a Janusokat képviselni, és megint más a Tiger Beat címlapján mosolyogni. Ha okosan irányítjuk, Grace leszármazottja tényleg a hasznunkra lehet. – Ööö… kösz! – biccentett Jonah. Ez dicséret volt?

– Az édesanyád nem véletlenül keresi a hiányzó összetevőt Kínában – folytatta a főapát. – A régi Csing-császárok egyik fő célja a Janusvolt. Uralkodói kötelességüket nem szérum előállítása művészetimádatuk, hanem e rögeszméjük miatt hanyagolták el. – Legalább jutottak valamire? – kíváncsiskodott Jonah. – Sikerült valamelyik uralkodónak megalkotnia a receptet? – Azt hisszük, hogy igen. Broderick megszólalt. – Hiszik vagy tudják? A főapát Jonah-nak válaszolt, nem az apjának. – Fennmaradt egy történet. Pu Ji, az utolsó császár egy tanítót alkalmazott, bizonyos Reginaid Fleming Johnstont, egy Janus-tudóst a Brit-szigetekről. Kettejüknek sikerült megtalálnia a szérumot a Tiltott Város egyik titkos laboratóriumában. Jonah le tudta olvasni apja barázdált homlokáról, hogy nem tetszik neki, ha levegőnek nézik. De ez a dolog fontosabb volt apja sértett önérzeténél. – Mi lett a szérummal? – faggatózott tovább izgatottan. – A dolgok rosszul alakultak. 1924-et írtunk. Pu Ji érezte, hogy hamarosan száműzik. Legfőbb gondja a szérum biztonsága volt. Johnston felajánlotta egy földije segítségét, egy brit Cahillét, akit különleges képessége alkalmassá tett arra, hogy biztos helyre rejtse. Úgy tartották, erre a feladatra egyedül ő volt képes akkoriban. – De hová rejtette, az isten szerelmére?! – Broderick szinte kiabált. Li Wu Csen megrázta a fejét. – A történet itt véget ér. – Beszéljen arról a spílerről, aki elsinkófálta az anyagot! – faggatózott Jonah. – Ki volt ő? – Senki sem tudja. Miután elhagyta a Tiltott Várost, Pu Ji napja leáldozott. Néhányon úgy tartják, hogy közvetlenül a halála előtt a nagy falhoz utazott, de ezt sohasem bizonyították. A Janus-recept megalkotása volt élete legnagyobb műve. Ezzel még a Mennyei Trónuson való rövid uralkodása sem vetekedhetett. Élete hátralevő részében bábkormányzóként, rabként, egyszerű könyvtárosként már

nem a Janus-sorsot élte. – Az apát szeme Broderick felé villant, aztán ismét megállapodott a sztáron. – Egy közönséges emberét vagy egy uralkodóét, de nem Jane Cahill leszármazottjáét. Az ajtó fütyülve kivágódott, és egy szerzetes rohant be rajta feltűnően zaklatott állapotban. Mutató- és hüvelykujja között úgy tartotta Broderick BlackBerry-jét, mintha az akármelyik pillanatban felrobbanhatna. Az okostelefon karácsonyfaként villogott. Jonah apja felugrott. – Ez egy Janus-üzenet! Méghozzá nagyon fontos! Az izgatott szerzetes megkönnyebbülten adta át a telefont, és kisurrant a teremből. Miután a biztonsági ajtó újra rácuppant a keretre, Jonah megkérdezte: – Anya üzent? Apja a homlokát ráncolta. – Nem, nem az anyád. – Jonah felé tartotta a képernyőt. A fiú kínai írásjeleket látott rajta. Li Wu Csen elővette az olvasószemüvegét. – Nagyon különös. Ezek számok. Egy, harmincnyolc, ötvenhárom. Broderick fintorgott. – Egy nyavalyás szerverről küldték. Nem tudom azonosítani a feladót – nyomogatta a gombokat idegesen. – Minek titkosítani egy értelmetlen üzenetet? – Mert nem értelmetlen. Papasajt! – mondta Jonah diadalmasan. – Első szekció, harmincnyolcadik sor, ötvenhármas szék! Yo, ez egy stadion ülőhelye! – De ebben a hónapban nem tervezünk több koncertet – emlékeztette az apja. – Lehet, hogy éppen erről van szó – ellenkezett a sztár. – Szerveznünk kell egy bulit – mondjuk Sanghajban –, aztán várni, hogy az üzenet küldője a megadott helyre üljön. Nekünk nem kell mást tennünk, csak mellé ültetni a saját ügynökünket. – Kicsit kockázatos – tűnődött Broderick.

– Miért lenne az? Én a színpadon leszek egy mikrofonnal a kezemben, ha csúnyán viselkedik, a rajongók végigmennek rajta, mind az ötvenezren. Még a Lucianeknek sincs ekkora testőrségük – vigyorgott harminckét tökéletes fogával Jonah. Nagyon szerette volna, ha ez valahogy visszajut az anyjához… – Okos vagy, a „Ki akar gengszter lenni?”-ben legalábbis biztosan annak számítasz – csipkelődött Li Wu Csen. – De attól tartok, most mégis tévedsz! – Hogy én tévedek? Maga betépett! A főapát rosszallóan nézett rá. – A saolin papok nem szoktak „betépni”. – Igazán nem akarom megbántani, de ha olyan nagyokos, mondja el maga, mit jelent az üzenet! –hadarta Jonah. – Boldogan – egyezett bele az apát. – Hallottál már a Hszienben talált hadseregről? Broderick értetlenül bámult. – Az üzenetet katonák küldték? – Ez nem igazi hadsereg – magyarázta fáradt sóhajjal Li Wu Csen. – Az agyaghadsereg az ősi világ nyolcadik csodája. Ha egy pillanatra szünetet tartana fia bohóckarrierjének építése közben, talán valamivel több bölcsesség ragadna magára, mint amennyit „A késő esti sóderparti”-ból felcsipeget… – Mindenki hűtse le magát! – javasolta Jonah apja vörös fejét látva. Semmire sem volt kisebb szüksége, mint hogy apja összekapjon egy saolin harcművésszel. Először is, mert Li Wu Csen kicsinek és törékenynek tűnt ugyan, mégis egy egész várossal elbírt volna. Másodszor pedig, mert ha ez anyja fülébe jut, azt mindketten megkeserülik. Az apáthoz fordult. – Mi igazán nem akartunk a nyolcadik csodájukból viccet csinálni. Tisztelettel megkérjük – Jonah gyorsan megtanulta, hogy itt a „tisztelet” a kulcsszó –, hogy árulja el az agyag G.I. Joe-k helyét!

– Hszien városának határában található az egyesített Kína első uralkodója, Csin Si Huang-ti sírja. Ezt védi az agyaghadsereg, amit a császár mellé temettek. – Néhány agyagkatona, és kész? – hitetlenkedett Jonah. – Több ezer van belőlük, életnagyságnál is nagyobbak, és nagyon élethűek. Egészen napjainkig újabb és újabb zászlóaljakat fedeznek fel. Jonah apja kételkedve nézett a főapátra. – De mitől olyan biztos benne, hogy az üzenet az agyaghadseregre vonatkozik? – Mert egy bizonyos agyagszoborra utal – magyarázta Li Wu Csen. – Az első gödör harmincnyolcadik sorában álló ötvenharmadik katonára. – Lehet, hogy csapda – gyanakodott Broderick. – És akkor mi van? Csapda, nem csapda, én odamegyek! – lelkesedett Jonah. A szerzetes szeme elkerekedett. – Még te sem lehetsz ennyire meggondolatlan! Cora Wizard fia nagy trófea lenne a rivális ágaknak. Jonah magabiztosan nézett rájuk. – Nem én leszek a tűzvonalban – jelent meg arcán a magazinmosoly. – Tudtam én, hogy jól fog jönni nekünk a Cahill kölyök…

14. fejezet Az első háromszáz lépcső után Don zihálni kezdett. Az ötszázadik lépcsőnél majdnem kiköpte a tüdejét. Időnként narancssárga köntöst viselő mesterek kocogtak el mellette a tanítványaikkal, és folytatták útjukat felfelé a végtelennek tűnő lépcsőkön. Most már tudta, hogy a saolin harcosok mitől legyőzhetetlenek. Aki itt edz, az fekve kinyomja az egész kolostort heggyel együtt. Hétszázötvennél belefáradt a számolásba, de a Bódhidharma szobrát még csak nem is látta. Izzadtság gyöngyözött bőre minden pórusából. Teljesen összeizzadtam a drága wushu köntösömet! Az órájára pillantott. Már majdnem egy órája mászott. Hová ültették a Szakállas Buddhát?! A holdra?! Újabb szerzetescsapat futott el mellette, ez alkalommal lefelé. A levegő egyre csípősebb lett. Közeledett a csúcshoz. A lépcső hirtelen jobbra kanyarodott, és máris ott tornyosult előtte gyerekkori réme hétméteres kiadásban. Úh! – szakadt ki belőle önkéntelenül. Aztán körbenézett, hogy nem hallotta-e valaki. Se edzést tartó szerzetesek, se nézelődő turisták. Egyedül volt. A hatalmas talapzat után Bódhidharma hullámzó köntösét vette szemügyre. De nem talált rajta semmilyen jelet. Még egy rést sem, amiben titkos üzenet várhatná. Lehet, hogy tévedtem a Szakállas Buddhával kapcsolatban? Amikor megkerülte a Bódhidharmát, egy kis szentélyt talált a szobor mögött. Belépett. A kínai írásjelek rengetegében egyetlen angol feliratra bukkant: „A DHARMA HAJLÉKA”. A nyíl egy lyukra mutatott. Egy barlang! Ó, hogy mennyire nem akart bemenni! A kulcsvadászat során egy életre elegendő alagutat, aknát, gödröt és katakombát látott. Legtöbbjükben majdnem otthagyta a fogát. De nem azért mászott fel az égig, hogy üres kézzel térjen vissza. Négykézlábra ereszkedve bemászott. A barlang szűk volt és sötét, a

hideg kövek párától síkosak. Öt méter után teljes sötétség borult rá. Ennél bezártabbnak már nem is érezhette magát. Az ősi falak össze akarták préselni, és az orráig sem látott. Mintha elnyelte volna a Songhegy. Egyre szaporábban vette a levegőt. Asztma? Nem. A levegő akadálytalanul eljutott a tüdejébe. De az egyre fokozódó ziháláson nem tudott úrrá lenni. Mi történik vele? Beteg? Klausztrofóbiás pánikroham! Lehunyta a szemét, és megpróbált minden rossz gondolatot száműzni a fejéből. Nem szorult be egy elképzelhetetlenül szűk lyukba több millió tonna szikla alá. Egyszerűen csak – fázik. Harminc másodperc volt, de egy örökkévalóságnak tűnt. Végül ismét szabályosan lélegzett, és folytatta az előrenyomulást. Tapogató keze egy kilazult sziklába ütközött, a kő megmozdult. A következő pillanatban a térdét is beleverte. Fura. Visszatolatott, és tapogatni kezdte. Jellegzetes hangot adott. Nem lehetett kongásnak nevezni, egyszerűen csak… furcsa volt. Bárcsak lenne egy elemlámpám! Akkor döbbent rá, hogy van mivel világítania. Nem fog fényárban úszni a járat, de jobb, mint a semmi. Bal csuklóját a kő fölé helyezte, és megnyomta órája gombját. A kijelző felderengett. Nem sokat látott, de az a kevés is meglepte. A kő szélei elárulták, hogy kifejezetten erre a helyre faragták. Kaparászni kezdte a sarkait, aztán kiemelte. Nem volt nehéz. Oldalra tolta, és újra bekapcsolta az óráját. A felfedezés örömébe szinte beleborzongott. A sziklába vájt, titkos mélyedést ki tudja, mióta nem látta emberi szem. Közelebb hajolt. Egy összehajtogatott, penészes szövetdarabot vett észre. Vajon mit rejthet? Kivette a batyut, és megpróbálta kicsomagolni. Sikertelenül. Ez kétkezes projekt volt. Egyik kezével az óragombot nyomva képtelenség kivitelezni. Kikapcsolta az órát, és visszarakta a követ az üres gödörbe. Ezután fogta a csomagot, és rükvercben kiaraszolt vele a lyukból. Nem

volt egyszerű feladat. De egyre világosabb lett, és végül kiért a szabad ég alá. A szentély felé pillantott, aztán a szobor környékére. Még mindig egyedül volt. Izgatottan kibogozta a csomagot. Összehúzta a szemöldökét. Szemét. Szó szerint. Törött edények és poharak, kormosan és félig olvadtan. Kinek jut eszébe egy marék szemetet úgy elrejteni, mintha a világ legtitkosabb és legértékesebb dolga lenne? A törmelékekre meredt. Amiket első látásra poharaknak hitt, mérőedények voltak. A magasabb és vékonyabb darabok pedig törött kémcsövek és üvegpipák. Ezek meg csipeszek és kormos csavarok. Mégsem szemét volt. Egy laboratórium eszközei, amelyekkel csúnya dolog történt. Szemmel láthatóan mindegyik megégett. Egy újabb tűzeset. Nem szokatlan a Cahilleknél. Először a szülei, aztán Grace otthona, majd alig egy héttel ezelőtt Irina. Látta maga előtt, ahogy a tetőt mardosó lángok elnyelik. Szörnyű kép volt, ami időről időre kísértette. Sok mindenen keresztülment Grace halála óta, de akkor látott valakit először meghalni. Emlékezett Irina arcára, és önkéntelenül arra gondolt, vajon a szülei is ilyen tekintettel búcsúztak-e az életüktől. Nem – erre nem szabad gondolni… A föld alatti terem jutott eszébe, Párizsban. A Gideon Cahillről és négy gyermekéről – Luke-ról, Jane-ről, Thomasról és Catherine-ről – készült freskó, akik mindannyian a Cahillek ősei voltak. Az a kép is egy nevezetes tűzvészt örökített meg. Óvatosan hüvelyk- és mutatóujja közé fogott egy égett szilánkot. Az üveg vastag volt és buborékos. Alig lehetett átlátni rajta. A fémalkatrészek ormótlanul nagyok voltak. Inkább vasból készültek, mint rozsdamentes acélból. Honnan származnak ezek, a vaskorból?! A szíve kétszer olyan gyorsan vert. Várjunk csak! Gideon Cahill alkimista volt! Lehet, hogy ezek az ő laboratóriumából valók?! Abból, ami a freskó által is megörökített tűzben leégett? Henan tartomány nem

volt éppen Európa szomszédságában, de ötszáz év nagy idő, és lássuk be, a Cahillek keze messzire elér. Ujjával piszkálni kezdte az égett üvegdarabokat. Vajon miért cipelték ide, és rejtették el őket? Aú! Az egyik szilánk megszúrta. Szopogatni kezdte vérző ujját. Szinte hallotta Amy hangját: Hányszor mondtam, hogy ne játssz a törött üveggel! Igen? – vágott vissza gondolatban. – Én találtam, nem te. Különben is, kiszálltam a kulcsvadászatból! A hegyről letekintve észrevette a messzelátókat. Az egyikre két apró alak hajolt. Jonah és az apja? Előfordulhat. Biztosan keresik már. El kell rejtenie Gideon laboratóriumának maradványait. Ez már szinte ösztönös volt. Láthatóan nem rejtettek kulcsokat, de a tény, hogy valaki ilyen messzire elzarándokolt velük, fontossá tette őket. Az ember nem kínál fel semmit tálcán a Janusoknak. Amikor visszacsomagolta az üvegdarabokat, kihullott belőle valami, és fémesen kongva a lába elé esett. Lehajolt és felvette. Nem laboratóriumi eszköz volt. Ovális alakú, és talán aranyból készülhetett. Nehéz lett volna megmondani, annyira megfeketedett. Talált rajta egy gombot. Amikor megnyomta, az ovális tárgy kattanva kinyílt. Bíborszínű bársonnyal bevont belsejében egy gondosan bekeretezett és aprólékos pontossággal megfestett elefántcsont miniatúra feküdt. Dan a fiatal nő portréjára meredt. Az anyja volt! Nem, ez lehetetlen! Ez a vacak több száz éves!

A frizura és a ruha nem stimmeltek – egy másik korból származtak. Nem lehetett Hope Cahill. De ami az arcát illeti! Dan négyéves volt, amikor az édesanyját elvesztette. De az ember nem felejti el az anyja arcát. Soha. Távoli hangokat hallott. Újabb csapat kocogó szerzetes közeledett kórusban kántálva. Csak néhány másodperce maradt elrejteni a laboratóriumi eszközöket… A miniatúrára nézett. Ezt nem. Ettől nem válik meg. A portrét alsónadrágjának gumírozása alá rejtette. Felemelte a rongyot, és lenézett a lépcsőn. Olyan helyre kell dugnia, ahol megtalálja, ha szüksége lenne rá. Miután megtett huszonöt lépcsőfokot (tizennégy plusz tizenegy, Amy és saját életkorának összege), bebújt a lépcsőt szegélyező bokrok közé. A csomagot egy mélyedésbe dugta, majd köveket és ágakat húzott rá. Nem atombiztos rejtekhely, de megteszi. Akkor bukkant ki a bokrok közül, amikor három karatekölyök a mesterével odaért. Úgy futottak el mellette, mintha ott sem lett volna. Lesietett a lépcsőn. A lefelé vezető út kevésbé volt fárasztó, és sokkal, de sokkal gyorsabban haladt. Jobb időt is futhatott volna, ha

nem torpan meg állandóan, hogy eltűnődjön a nadrágjába tett miniatúrán. Ezt Amynek is látnia kell. Hiába vitatkoztak annyit a kulcsvadászat során, ez érdekelni fogja. Ez felért egy villámcsapással. Ahogy a lábát a messzelátók teraszára tette, Jonah futva elindult felé. Egy kicsit lemaradva követte őt az apja. Nem könnyű egyszerre üzenetet írni, és futni. – Hol voltál, tesó?! – lihegett Jonah. – Mit kerestél odafent? – Szóval… – kezdte bizonytalanul Dan, mert még nem döntötte el, mennyit áruljon el a dologból. Szerencsére a sztárnak nem volt ideje megvárni a választ. – Vedd le a pizsamád, és kerítsd elő a rendes ruhádat! Lelépünk. – Hová megyünk? – kérdezte Dan. – Majd elmondom a gépen. Randink van. Egy komplett hadsereggel.

15. fejezet A nagy fal. Amy a buszból nem tudta felmérni, milyen hatalmas is valójában. A mongol hordák ellen épült, szalagja végigfutott az egész északi határvonalon. Most, a Badaling-szakasz bástyáin sétálva, Amy megértette, miért gondolták meg a mongolok kétszer is, mielőtt megtámadták. Először is: a fal nagyon vastag volt. Olyan széles, mint a bostoni nappalijuk. Ez azt jelentette, hogy a kínaiak telepakolhatták katonákkal. Nagyjából egy kilométerenként bástyák sorakoztak rajta. Ezek őrtoronyként, laktanyaként, fegyvertárként és raktárként szolgáltak. Vagyis a védők a falon életük végéig elélhettek. , És akkor még nem említettük a magasságát. Badalingnál minimum tíz méter volt. A támadóknak ezt a tíz métert nyílzáporban és forró olaj zuhanyban kellett megmászniuk. Ezt Dannek is látnia kell! – gondolta. A nyilak és a forró olaj az ő világa volt. Persze nemcsak a fal hadtörténeti vonatkozásai juttatták eszébe az öccsét. Nem múlt el perc, hogy ne gondolt volna csúnya összekapásukra. És most Dan eltűnt. Persze nem egészen. Nem párolgott el nyomtalanul. Tudta, kivel van, csak azt nem, hogy hol. Hirtelen egy kellemetlen kép merült fel az emlékezetéből – egy sötét, taréjos hát, ami hosszú hüllőfarokban végződik. Egy hatméteres nílusi krokodil a holdfényben. Jonah Wizardban nem szabad megbízni. Bár ez minden Cahillre igaz. Több mint két napja nem látta az öccsét. Mióta a síró csomagot hazahozta anyja a kórházból, hogy megkeserítse vele az életét, nem váltak el ilyen hosszú időre. Rá kellett döbbennie, hogy életbe vágó szüksége van Danre. Eszébe jutott nagyanyjuk temetése, amikor először hallottak a 39 kulcsról. Kezdetben csak Grace iránti tiszteletből vágtak bele a

versenybe, de mire Párizsba értek, a világ legfontosabb dolgává vált számukra. De most minden öccse nélkül töltött órával veszített vélt fontosságából. Dan sokkal többet ért a kulcsoknál. Hol vagy, Dan? Az én hibám volt? Annyira megharagudtál rám, hogy örökre elmentél? Eszébe jutottak öccse szavai: „Gyűlöllek!” Ez elég egyértelmű volt. Nem csodálta, hogy dühös lett rá azok után, amit a szüleikről mondott. Különös módon egy kicsit még büszkén is gondolt a fiúra, amiért akkor is megvédte az emléküket, amikor ő már képtelen volt rá. Azt mondta, örülhetnek, hogy nincsenek életben. Ez a mondat olyan volt, mint egy Madrigál-címeres névjegykártya. – Úgysem foglak letenni, Saladin, leállíthatod magad! – morogta feszülten Nellie. – Túl nagy a zsúfoltság. Eltévednél. – Miáú… – panaszkodott a macska. Tömeg. Mint mindig. Kiderült, hogy turistabuszuk csak egy volt a száz közül. A parkoló közelében, az idegenvezetők, biztonsági őrök és szuvenírstandok között úgy rajzottak a turisták, mint a sáskák. És az áruk! A fal komor és ősi csodája tövében annyi csecsebecsét halmoztak fel, amivel ötven vásárlóutcát megtölthettek volna. Papírkivágások garmada a képeslap méretűtől a freskóméretűig, nagy műgonddal kifaragott dióhéjak, kagylókból és tollakból ragasztott képek, selyemsárkányok, játékok, babák és hagyományos kínai kirakós játékok, hogy csak néhányat említsünk a kínálatból. Némelyik népművészeti alkotás, némelyik piaci bóvli. De egy dologban megegyeztek: mindegyik előtt jüanjaikat vagy bankkártyáikat lobogtató turisták csoportosultak. Ehhez képest a Mennyei Béke tere tényleg a béke szigete volt. Amyt majdnem elnyelte a tömeg. Csak a kitartóan ismételgetett szavak tartották benne a lelket: Ahol tömeg van, Jonah van. És ahol Jonah van, ott van Dan. Csakhogy ezek nem Wizard-rajongók, hanem turisták voltak. Hiába, a nagy fal még egy olyan ünnepelt tinisztárt is lenyom, mint Jonah Wizard.

Nellie átkukucskált a mellvéden a bíborszínű, végtelenített hegyláncokra. – Nagyon cseles. Innen akármelyik közeledő hadsereget kiszúrhatod harminc kilométerről. Biztos vagy benne, hogy azok az uralkodók Janusok voltak? Ez túlságosan lucianes. – Akkoriban még sem Lucianek, sem Janusok nem voltak. A falat kétezer évvel Gideon Cahill születése előtt kezdték építeni. A nevelőnőnek összeakadtak a szemei. – Azt hittem, hogy a világon mindenben benne van a Cahillek keze. – A nap lefelé hanyatlott az égen, össze kellett húznia a szemét, ha a következő bástyát látni akarta. – Nézd, ott egy kisebb tömeg csődült össze! Csak nem a hiphop isten követői? Amy némán bólintott. A lemenő nap azt jelentette, hogy az egész délutánt átbarangolták a falon anélkül, hogy Jonah vagy Dan nyomára bukkantak volna. Futni kezdtek a meredeken emelkedő falon. Nellie letette Saladint. A macska örült, hogy megmozgathatja a tagjait, és boldogan szökellt mellettük. Lihegve értek a külső bástyánál összeverődött tömeghez. Egy brazil turistacsoport volt. – Jo-jo…? – kérdezte Amy. Dadogása egyszerre volt betudható a lihegésnek és a rengeteg embernek. – Jonah Wizard – fejezte be helyette Nellie, aztán felkapta Saladint. – Itt van valahol? – A Wiz?! – derült fel az idegenvezető képe. – Minden este az „O Filho, a gengszter” című könyvéből mesélek a gyerekeimnek. Nellie kiakadt. – Mindegy, hol vagy és kivel találkozol, minden Jonah-ról szól! – De – válaszolt Amy a macskakövet nézve – amikor szükséged lenne rá, nincs sehol! A nevelőnő kihallotta Amy hangjából a reménytelenséget, és átvette az irányítást. – Rendben, fáradtak vagyunk, ideje beismerni, hogy ma sem találjuk meg Dant. Keressünk egy helyet, ahol elalhatunk, hogy holnap reggel újult erővel kezdhessük a kutatást!

– Nem! Nem megyek el innen Dan nélkül! – feszítette meg az állkapcsát Amy. – Értsd meg, hogy hamarosan besötétedik. Azzal nem növeljük a kutatási esélyünket, ha kinyiffantjuk magunkat. Kajára van szükségünk, és pihenésre. Reggel óta nem ettünk. Tudod, hogy Saladin milyen rosszkedvű, ha éhes. – Miáú! – kapcsolódott be a mau egy szívhez szóló nyávogással a beszélgetésbe. – Ez a macska állandóan zabál! Friss csattogóhal, rákgombócok – mi kéne még neki? Beluga kaviár?! Nem állhatunk meg! Ki tudja, Jonah mit művel Dannel ebben a percben is?! De ha egy ujjal is hozzáér a testvéremhez, én esküszöm, a saját kezemmel fojtom meg! Még őt is megdöbbentette hangja kegyetlensége. És ami még rosszabb: az egészet halálosan komolyan gondolta. Kezd előbújni belőle a Madrigál? Az emberek általában csak dobálóznak az olyan szavakkal, mint a megfojtanám. Nem gondolják komolyan. Nem úgy a Madrigálok. A született gyilkosok. – Ennyi gonddal és bajjal – folytatta enyhültebb tónusban Amy – bocsásd meg nekem, ha nem hagyok itt csapot-papot, mert Saladinnak megkordult a pocija. Csak a hójából egy hónapig elélhetne. Nincs szüksége pótuzsonnára. A közelükben álló turista gyanútlanul kicsomagolt egy szardíniás szendvicset. Az egyiptomi mau párzó macskákat megszégyenítő nyávogással kiszabadult Nellie karjából. Mivel nem volt hozzászokva ahhoz, hogy élelmét saját maga szerezze meg, túlméretezte az ugrást, és a várfalon átvitorlázva eltűnt a mélyben. Nellie és Amy kórusban felsikoltottak. Rémülten a falhoz futottak, és rettegve a rájuk váró látványtól, lenéztek. Tíz méterrel alattuk Grace Cahill kedvence állt, ott, ahol az ostromló seregek toporogtak annak idején, mielőtt visszaszorították vagy lemészárolták őket. Farka az égnek meredt, és dühösen felborzolta a szőrét. Amy és Nellie megkapták a macskától életük legszemrehányóbb nyávogását. – Meggondoltam magam – kezdte Amy remegő hangon –, mégis keressünk egy helyet éjszakára, és harapjunk valamit!

16. fejezet Hszien városa jóval kisebb volt Pekingnél, de Dan a G5-ös ablakából kitekintve ezt első látásra nem mondta volna meg. Igaz, hogy hiányoztak a felhőkarcolók, de a város úgy szétterült, hogy nem látta a határait, és az utakon számtalan vörös féklámpa kacsintgatott. Közlekedés. És szennyezett levegő – gondolta, amikor a gép leereszkedett a vastag, barnás füstködbe. – Jaj ne! – kiáltott fel Jonah apja, aki a landoló gépen máris a BlackBerryjét nyomkodta. – Tudod, hogy fordították le az „Élj nagylábon a Wiz-generációval!” feliratú poszterünket kínaira? „A Wizcsaládnak generációk óta nagy a lába!” Dan hangosan felnevetett. – Eltenne nekem egyet? Jó lesz a gyűjteményembe! Broderick nem értette a viccet. – Miért nem te bonyolítottad le a konferenciabeszélgetést a lemezkiadóval, ha olyan okos vagy?! – Nyugi, Papasajt! – ásított Jonah, amikor a gép földet ért. – Ismered a dörgést. Megvacsoráztatok egy szerencsés rajongót. Lefilmezzük, aztán felpakoljuk a cuccot a YouTube-ra. Senki sem fog emlékezni néhány vacak poszterre. – Hatszázezer poszterre – emlékeztette apja összeszorított szájjal. – Vacsi és mozi! Sőt, egy buli Hszienben! Az MTV Ázsiának adunk egy exkluzív interjút. Csak legyünk túl ezeken az agyag kerti törpéken! – kacsintott Danre. A sztár nem a Wizard-turné valamelyik menedzserét, újságíróját vagy testőrét választotta arra, hogy elkísérje az agyaghadsereg titkának kiderítésére – sőt nem is az apját –, hanem őt. Nem mintha Dant érdekelte volna a 39 kulcs.

Még egy fontos dolog Hszienről – itt igazi limók furikáznak. A reptér előtt egy ezüstlimuzin várta őket, hogy a Bell Tower Hotelbe szállítsa a kompániát, ahol Jonah az egész felső emeletet lefoglaltatta. Jonah apja épp a hotel éjszakai klubjával beszélt, hogy fő műsorszámukat kibérelje. Egy kis szórakoztatás a lakosztályukban a vacsora mellé. Dan az órájára pillantott. Hét óra harminc. Meddig tart nyitva az a terrakotta hely? Jonah meg villantotta rocksztármosolyát. – Két órája bezárt. Nem mehetünk még. Nincs elég sötét. Dan suttogva válaszolt. – Értem. Akkor kell behatolnunk, amikor nem látnak. – Ismered a családot – bólintott Jonah. – A Cahillek-nek egy rugóra jár az eszük, yo! Ezért komálok veled melózni. Szuper csapat vagyunk. Ha most Amyvel lennék, gondolta Dan szomorúan, már két lehülyézés után eltűnt volna egy könyvtárban, hogy átrágja magát az agyagkatonák szakirodalmán. Hirtelen még jobban elkomorult. Azzal vádolta meg szegény, elhunyt szüleiket, hogy megérdemelték a sorsukat. Hogyan gondolhat ilyet anyáról és apáról? Megtapogatta a zsebét, amiben a Bódhidharma barlangjában talált miniatúra lapult. – Tudod, Jonah – bukott ki belőle – már… ööö… két napja, négy órája és huszonegy perce, hogy… – Nem láttad a nővéredet – fejezte be Jonah együtt érezve a fiúval. – Nem mintha számolnám a perceket… – tette hozzá sietve. – Kemény lehet, tesó. Az a helyzet, hogy én sem értem, miért nem akadtunk még a nyomára. Azt hiszem, talán ő… nem akarja, hogy megtaláld. Dan megrándult, mintha arcon csapták volna. Kopogtatás rázta fel a kábulatból. A fellépő megérkezett. Dan először rá sem tudott nézni az ételre. Leült az asztal mellé, és az evőpálcikájával dühösen halálra szurkálta a gombócokat. Alig ment le a torkán valami. Étel helyett azon rágódott, hogy Amy végleg leírta őt. Lehetséges ez? Elég sokszor mondta neki, hogy idegesíti. Ő is ugyanezt

gondolta róla, de most mégis mindent megadna azért, hogy újra együtt legyenek. Kínai akrobaták adtak műsort, elképesztő ügyességgel másztak, bukfenceztek. Jonah szavaival: istenkirályok voltak. Még Dan is megfeledkezett a szorongásáról, különösen a finálé alatt. Jonah apja meghívott néhány befolyásos újságírót a vacsorára, így Jonah-nak nem kellett aggódnia a rossz sajtó miatt – mintha valaha is rosszat írtak volna róla! A nap sztárja felszabadultan smúzolt, nevetgélt és viccelődött. Senki nem gondolta volna, hogy ugyanez az ember néhány óra múlva Ázsia legfontosabb régészeti lelőhelyét fogja kirabolni. Dan észrevette, hogy amikor senki sem figyeli, a sztár homlokát gondfelhő árnyékolja. Vicces – az ember azt hinné, hogy a sztárok élete csupa móka és kacagás. Valójában nagyon kemény tud lenni, és egy napjuk minimum huszonhét órából áll… Nap nap után, hétről hétre nehéz lehet folyamatosan csúcsformában lenni. Éjfél is elmúlt már, mire az akrobaták távoztak és az újságírók befejezték az interjúkat. Dan éppen a minibárt fosztogatta, amikor távoli dallam ütötte meg a fülét. Nem Jonah száma volt. Egy klasszikusé. Önmagát is meglepte, de felismerte a darabot. Mozart szerezte, Jonah legismertebb Janus-rokona. A hangot követve a lakosztály legkisebb hálószobájáig jutott. Bekukucskált. Az ágy szélén Broderick Wizard gubbasztott kezében egy akusztikus gitárral. Ujjai finoman táncoltak a húrokon. Még Dannek is nyilvánvaló volt, pedig ő nem konyított a zenéhez, hogy Jonah apja virtuózan játszik. – Maga bámulatos. Broderick meglepetten felnézett. – Ó… te vagy az? – Az ágyra tette a hangszert, és komoly arccal beletemetkezett az e-mailezésbe. – Van fogalma arról Jonah-nak, hogy ön mekkora tehetség? – kérdezte Dan.

A férfi megköszörülte a torkát, és megpróbált elbújni a BlackBerryje mögé. – A főiskola legígéretesebb diákjai közé tartoztam, de aztán megismerkedtem Corával, és… Tudod, egész jó vagyok, de hozzájuk képest… Hozzájuk, vagyis a Janusokhoz képest. Minek zenélni, ha az ember nem lehet Mozart, Scott Joplin, John Lennon vagy Jonah Wizard?! Ez aztán a Cahill-gondolkozás! Dan meglepetten tapasztalta, hogy kezdi megsajnálni Jonah apját. Akármekkora álmai is voltak, lecserélte őket egy helyért a vörös szőnyegen – ami mindig fél lépéssel híres fia mögött van. És mi jut neki? Ujjgörcs a sok e-mailezéstől. Dannek saját apja jutott eszébe. Alig emlékezett rá, de Broderickhez hasonlóan Arthur Trent is „civilként” nősült be a Cahill családba. Amikor az emberek róla beszéltek, mindig csak anyja társaként emlegették, aki Grace-szel együtt a kulcsokat keresi. Még a gyereküket is Cahill néven anyakönyvezték, mint Grace tette a saját lánya esetében. Vajon apja mit adott fel azért, hogy a Cahillek szuperligájában játszhasson? Jonah jelent meg Dan mögött az ajtóban. – Mi van, titkos ülést tartotok?! – Tekintete a takarón heverő gitárra esett. Apja zavarba jött. – Én csak… elütöttem az időt valamivel. – Nagyszerűen játszik! – fakadt ki Dan. – Nem minden tehetséget a Janus-ágból örököltél. Hallanod kéne, hogyan penget! Annyira jó, hogy… – Majd később, tesó – szakította félbe Jonah. – Most vár a munka, meg a limó a hotel előtt. Apja lemondóan bólintott. – Menjünk! Hajnali fél egy volt, amikor az ezüstlimó elgördült a Bell Tower Hotel elől.

– Szólj a sofőrnek, hogy tegye le a limuzint az agyagmúzeum előtt – utasította Jonah az apját. – Néhány háztömbnyit gyalogolhatunk. Nem szeretném, ha a zsernyákok kiszúrnák a kocsit. – Rendben. Sok szerencsét, srácok! – köszönt el Broderick. – A szerencsét a hajunkra kenhetjük – válaszolt Jonah nagyképűen. Húsz perc elteltével a sofőr bejelentette, hogy közelednek. Dan kisandított az ablakon. – Én nem látok múzeumot. Várj csak! Arra gondolsz? Hatalmas épület sötétlett előttük – legalább öt háztömb széles volt, és olyan hosszú, hogy nem látták a végét. – A gödör fölé egy hatalmas reptéri hangárt emeltek – magyarázta Jonah apja. – Ez a legnagyobb a világon. – Őrültek – jegyezte meg Jonah. – Oké, innen indulunk. Készen állsz, tesó? – Mehetünk! Kiszálltak, és, gondosan elkerülve a lámpák fénykörét, elindultak. A limuzin betolatott a bokrok közé. Gyorsan és hangtalanul surrantak a hangár felé. Messzebb volt, mint hitték. Nagysága a közelség megtévesztő benyomását keltette. Mindketten lihegtek, mire felmásztak a főlépcsőn, és behúzódtak a jegyárusító bódék mögé. Jonah fekete bőrdzsekijének zsebéből előhúzott egy műszert. Mintha az apja BlackBerryje lett volna nagyobb kivitelben. – Ezzel fogod felhívni az apádat, ha végeztünk? –találgatott Dan. – Ez egy hőérzékelő – magyarázta Jonah suttogva. –Az olyan helyek, mint ezek, tele vannak őrökkel. Ezzel észrevehetjük őket. Csak a képernyőt kell figyelnünk. Dan a kijelzőre nézett. Az épület sötét belsejében és az udvaron hétnyolc hőjel látszódott. Néhány kisebb csoportot alkotott. A fiú megrémült. – Észrevettek bennünket? Jonah a képernyőt bámulta. A nagyobb folt mellett kisebbek jelentek meg. – Azt hiszem, csak teaszünetet tartanak.

– Na de hol? – Valahol hátul. Gyere, tesó, használjuk ki az alkalmat! – Jonah két gittdarabot vett elő, összegyúrta őket, és felragasztotta az üvegajtó zárjára. Sistergés hallatszott, és Jonah elrántotta a kezét. Füst szállt fel, amikor a kémiai reakciótól szétégett a zár. – Azt hittem, ti csak a művészetekhez értetek – csodálkozott Dan. – Mindent lehet művészi fokon űzni. A betörést is – büszkélkedett Jonah. – Ezt az anyagot az Ekatoktól nyúltuk le. – Jonah belökte az ajtót, és beléptek. Dan megrökönyödött. A világ legdöbbenetesebb látványa tárult elé. Mint egy koncert közönsége a Fenway Parkban. Az egyetlen különbség, hogy ezek nem voltak igaziak. Egy egész hadsereg piszkosfehérre égetett agyagból lovakkal és szekerekkel. Ezernyi katona, szigorú alakzatba rendeződve, örökös készültségben állva. Jonah a földre rántotta. – Tesó, mi nem turisták vagyunk! – Ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam! – lehelte a fiú. – Én már láttam jobbat is – dicsekedett Jonah. – A saját ágamtól. – Lehet, de ennyit?! – Yo, itt a terv: keresd meg az első gödör harmincnyolcadik sorának ötvenharmadik katonáját. Dan aggodalmas képet vágott. – És te mit fogsz addig csinálni? – Fedezlek hátulról – ígérte Jonah. – Figyelem az őröket. Siess! Így rendben volt a dolog. Átmászott a korlát alatt, és belehuppant a hatalmas gödörbe. Katonák tornyosultak föléje. Mindegyik szobor külön egyéniség volt. Intett Jonah-nak, aztán a magas szobrok takarásában keresni kezdte a harmincnyolcadik sort. A részletek voltak a legmegdöbbentőbbek. Az arcvonások, a frizurák, a ruhák esése mind egyedi volt. Az egyik térdelő íjász mellett elhaladva meglepődött, hogy még a cipője mintája is kivehető. Csak közelről látszódott, hogy a figurák festettek, mert színeik megfakultak az évszázadok során. Jonah apja azt mondta, hogy az agyaghadsereg több mint kétezer éves. Ha a legenda igaz, mindegyik

szobrot egy élő katonáról mintáztak. Csúcsrémisztő, de klassz volt: egy egész sereget temettek el a császárral, hogy megvédjék a túlvilágon. Miközben átsétált a sorok között, a szobrok belsejébe igazi csontvázakat képzelt – egy igazi Halott Hadsereg! Koncentrálj! Ha elvéted a számolást, kezdheted elölről! Harmincegy… harminckettő… harminchárom… Átpillantott a válla fölött. De Jonah-t nem látta sehol. Vajon meddig teáznak még az őrök? Jonah hőérzékelője nem fogja megmenteni egy rajtaütéstől. Harmincnyolcadik sor. Jobbra fordult, és újra számolni kezdett: egy… kettő… három… A mandulavágású szemek nem követték, amikor elment mellettük. Mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valaki figyeli.

17. fejezet Jonah a földön hasalt, egyik szemével a hőérzékelőt, másikkal Dant figyelte. El kellett ismernie, a kölyökben volt kurázsi. Még akkor is tiszteletet érdemelt, ha ahhoz már túl naiv volt, hogy észrevegye, palimadárnak nézik. Nem – sietett kijavítani magát. Nem volt szerencséje a szegény kis árvának, ennyi az egész. Persze Dannek és a nővérének nem adatott meg, hogy a nagyok csapatában játszhasson. Jonah megdolgozott a sikeréért, az nem kérdéses. De nem volt éppen hátrány, hogy Cora Wizard, a Janus-vezető fiaként látta meg a napvilágot. A művészvilág minden ajtaja tárva-nyitva várta. Találd meg a 39 kulcsot, és többé nem lesz szükséged senki támogatására! A magad ura leszel. Vagy inkább a saját Supermaned. A hangárban csak az éjszakai világítás égett. Hőérzékelő nélkül a kis növésű Dant nehéz lett volna észrevenni az óriási katonák között. Azért elég vad ötlet szoborhadsereget verbuválni egy halott ürgének. De Janusként Jonah-nak tisztelnie illett az ősi kínaiakat, amiért megalkották mindezt. Nagyon sirály. A gödör széléről nézve a katonák végtelen sorai a koncertközönségére emlékeztették. Bár ezek valamivel passzívabbak voltak. A monitorra pillantott. Még mindig teáznak. De bizonyára már nem sokáig. Siess, tesó! Az érzékelőre nézett. Ennek a csúcstechnológiának is megvannak a hibái. Láttál mindenkit, de a perspektíva megtévesztő volt. Megesküdött volna rá, hogy az őrök valahol hátul vannak, de a műszer a monitor felső részén, középen mutatta őket. Az épület két szélén két őr mozgott, szintén valahol hátul. Az a kisebb pont Dan volt. De… Összehúzta a szemöldökét. Ki lehet az a fényes folt? Ha az a személy is teázik, akkor nem kellene a felső csoport mellett állnia?

Jonah zavartan nyomkodta a műszert. Ha a szerkentyű nem téved, van még valaki a gödörben. És Dan Cahill jele egyenesen feléje tartott…

Huszonhét… huszonnyolc… huszonkilenc… Dan átfurakodott a katonák között, és majdnem felbukott egy agyagló patájában. Amikor kikerülte, beverte az állát az előtte álló íjász könyökébe. Jonah apja szerint a katonáknak egykor valódi fegyvereik voltak. Elvághatták volna a nyakam! Még szerencse, hogy már fegyvertelenek! Különben nem győzném kapkodni a fejem a lándzsák meg a kardok elől! Aztán megbotlott egy földhányásban. Negyvenhét… negyvennyolc… közeledünk… Az ötvenhármas katonára pillantott. Először a buzogányt vette észre. Két nehéz, tüskés golyó lógott láncon egy fából készült nyélről. Úgy látszik, némelyiknek mégis megmaradt a fegyvere… A gondolatot gyorsvonatként követte egy másik. Ha ez az ötvenharmadik harcos, lehet, hogy a fegyver a kulcs! Sietve elindult felé. Mire észlelte, hogy az ötvenharmadik harcos alacsonyabb a többinél, addigra a szobor megmozdult. Egy másodpercre megdermedt a rémülettől. Mire feleszmélt, a buzogánygolyók a feje felé lendültek. Rémülten elhajolt, és a halálos ütés elsuhant a füle mellett. Az egyik katona karja könyékből letört, és a földre esett. Nincsenek bennük csontvázak… – futott át Dan fején, pedig a menekülésre kellett volna koncentrálnia. A támadó újabb csapásra emelte a buzogányt. A rémülettől alig látott, mégis észrevette, hogy a merénylő testét habszivacs borítja, melynek színe kísértetiesen hasonlít az agyagkatonák fakó színéhez. Gumiálarca a katonák ábrázatát utánozta.

Közelről nyilvánvaló volt, hogy valami nem stimmel, de távolról nem sokban különbözött az agyagharcosoktól. – Ki maga? – lihegte Dan. A férfi válasz helyett újból lesújtott a buzogányával. A halálos csapás néhány centire zúgott el Dan mellett. Égő fájdalmat érzett, ahol lehorzsolta karját a lánc. Egyetlen értelmes gondolata maradt: Menekülj!

Csapda! Jonah tekintete a képernyőre tapadt, amin Dan és támadója hőképe fogócskázni kezdett. A biztonsági őrök továbbra is gyanútlanul teáztak, de akármelyik percben befejezhették. El kell húznom a csíkot! Jonah talpra ugrott, és a főbejárat felé sprintelt. Ha eléri, onnan már sima ügy lesz: a forgókapu, a limó, aztán a hotel… Hirtelen megtorpant. Dan. Nem hagyhatja itt. Felejtsd el Dant! Azért hoztad el, hogy ő sétáljon a csapdába! Csak egy tizenegy éves kölyök, akit Jonah lökött a támadó kezei közé. Hú! Az élet kemény! De nagy ravaszdi vagy te, Cora Wizard fia! A Janusok győzelme a te kezedben van! Kinyitotta az ajtót. Friss levegő csapta meg. A szabadság szele, a biztonságé… Áúúú! Jonah megpördült, visszarohant, és beleugrott a gödörbe. Kezében a hőérzékelővel átfúrta magát a katonákon. Ha Kínában purcanok ki, a sajtónak jó napja lesz. De ennél fontosabb gondolatok is eszébe jutottak: Tarts ki, tesó! Jövök! Majdnem beleütközött a támadóba. Hoppá! A csávó szobornak öltözött. Jonah szeme kidülledt. Az álkatona megforgatta a buzogányt, hogy lecsapja vele Dant.

– Yo! – kiáltotta Jonah. A merénylő megpördült, és fegyverével cserepekre törte a Jonah mellett álló agyagszobor fejét. Dan a támadó hátára vetette magát. A férfi megpróbálta levakarni a buzogány nyelével. Jonah megragadta a habszivacsot. Két marékkal kitépett belőle. Alatta melegítőalsót és sportpulóvert viselt az álkatona. Szabadon maradt kezével beakasztott Jonah-nak egy balhorgot. A rapper egy agyagszekérbe zuhant. KO. Egy lendületes pörgés, és Dan lerepült támadója hátáról. A fiú megpróbált feltápászkodni, de alaposan bevágta a homlokát egy harci mén agyagpatájába. Az idegen magasra emelte a buzogányt, hogy utoljára lesújtson vele…

Dan egy pillanatig átérezte, milyen a tökéletes rettegés. Meg fog halni. Nem volt hová menekülnie. És a merénylő lendületét már nem lehetett megállítani… Lendület. Ez az. Mestere azt mondta, a lendület a harcos legnagyobb szövetségese. Amikor az álkatona lesújtott a buzogánnyal. Dan a támadó hasának támasztotta a talpát, megragadta az álruháját, és átrepítette maga fölött. Nem győzött rajta csodálkozni, milyen kevés erőre volt szüksége a művelethez. Ahogy a wushu mester ígérte, az apró Dan képes volt rá, hogy felnőtt támadóját öt méterre maga mögé repítse. A férfi úgy csapódott a katonáknak, mint egy tekegolyó. Végül eszméletlenül elterült a törmelékeken. Dan és Jonah rávetették magukat. Jonah kicsavarta a buzogányt a polifoamkesztyűből. – Ez tiszta Jackie Chan volt, tesó! – lihegte a hiphop guru elismeréssel. – Ideje elpályázni! – javasolta Dan.

– Van még egy kis dolgom – vette le az álarcot a merénylő fejéről, és életre pofozta. A férfi megvonta a vállát. – Nem beszél… Dan egy köteg százeuróst húzott ki a legyőzött ellenség övtáskájából. – Hol szerezted? Jonah fenyegetően megrázta a tüskés golyókat. – Ha akarod, felfrissíthetjük a memóriádat! – Gyerekektől – makogta a merénylő. – Egy fiú és egy lány. – Mi a nevük? – Nem tud. Úgy beszél, mint Simon az American Idolban. – Angol akcentussal – suttogta Dan. – A Kabrák voltak. Csapdát állítottak neked, Jonah. – Nem csak nekem, neked is – pontosított a sztár. – És amíg mi az életünkért harcolunk egy rossz városban, ők már messze járnak! – Ezért még megfizetnek – fenyegetőzött Dan. – De először valahogy ki kell jutnunk innen… Szavait a világ leghangosabb riasztója szakította félbe. A merénylő a kürt első hangjára felpattant, és az álruhát tépkedve magáról elugrált a katonák között. Jonah-t és Dant sem kellett biztatni. Kilőttek az ajtó felé. Az ösvényeken biztonsági őrök jelentek meg, és fénycsóvák pásztáztak a szobrok között. A biztonsági világítás bekapcsolt. Nem volt hová bújniuk. Jonah megbotlott az egyik szoborban, és elhasalt. Dan gyorsan felsegítette. Kimásztak egy földnyelvre. Innen már csak a lábukat kellett szedniük, hogy elérjék a kijáratot. Jonah átugrott az elektromos forgókapun – egyenesen egy rendőr ölébe. A másik tiszt Dant csípte nyakon. Elfogták őket.

18. fejezet A cella kicsi volt és büdös. Talán mert a vécécsésze éppen a cella közepén állt, olyan természetességgel, mintha ez a pozíció lenne a világ legelegánsabb beszélgetőhelye. Dan már csak abban bízott, hogy kiengedik őket, mielőtt rájön a szükség. Ő sem volt éppen jó kedvében, de Jonah szinte megsemmisült. Rajongói rá sem ismertek volna bálványukra, ahogy ott gubbasztott a padon, és híres arca óráról órára gondterheltebb lett. Kicsattanó magabiztossága elszállt. Meg sem szólalt. Dan számára, aki Jonah-t úgy ismerte, mint aki simán zsebre vágja az egész világot, a sztár átváltozása majdnem olyan ijesztő volt, mint jelenlegi helyzetük. Bátorítani próbálta. – Apád a háztömb végében parkolt. Látnia kellett, mi történt, és most a BlackBerryjére tapadva megpróbál minden követ megmozgatni, hogy kiszabadítson bennünket. – Lehet – motyogta Jonah. – Mi az, nem akarsz kiszabadulni innen? – gurult dühbe a fiú. Jonah vállat vont. – Nem érdekel. – Jobban tennéd, ha érdekelne. Ha innen kijutsz, újra a híres emberek élete vár rád! Egy rapperbe oltott tévésztár vagy, aki… – Szerinted ez tényleg számít valamit? – szakította félbe Jonah. – Az én családomban aki alul marad a 39 kulcs utáni hajszában, egy dupla nulla. – Jó kis család – adta meg magát Dan. – Ian és Natalie csőbe húztak, és akkor mi van? Jonah vigasztalhatatlan maradt. – Az, hogy belebuktam abba, amire pelenkás koromtól fogva felkészítettek. Bevágnak egy stúdióba… duplaplatina. Betesznek egy tv-be… ütős show. Beraknak a 39 kulcs utáni vadászatba, és…

– Kit érdekelnek a kulcsok?! – szakította félbe Dan. – Azok után, amit elértél, azt hiszed, hogy egy csődtömeg vagy, csak mert nem jeleskedtél a 39 kulcs keresésében?! – Nem csak hiszem, tudom, hogy egy csődtömeg vagyok! – csattant fel Jonah. – Elbuktam Cahillként is, emberként is. Ma éjjel is cserbenhagytalak. – Én nem így láttam! Megmentetted az életem! – Félúton voltam az ajtó felé, tesó, amikor megfordultam – erősködött Jonah. – Jó, aztán visszamentem. De már elindultam kifelé. – Ez is azt mutatja, hogy jó ember vagy – érvelt Dan. – Helyesen cselekedni könnyű, minden hülye képes rá. Tudod, mi a nehéz? Helyesen cselekedni, amikor rosszat szeretnél! – Egy Madrigálnál jobban ki értette volna meg ezt? – Cserbenhagytam egy tizenegy éves gyereket, meg akartam öletni! Dan hátrébb lépett. – Azt akartad, hogy meghaljak? A híres vonások megrándultak. – Te voltál a csalimadár. Ha az őrök kiszúrnak, beáldozlak, és lelépek. Nem mintha nem kedvelnélek – tette hozzá gyorsan, amikor észrevette Dan ábrázatát. – Csak a kulcsok miatt, yo. Állítólag a világ leghatalmasabb emberévé tesznek, de szerintem csak a legaljasabbá. Dan nem válaszolt. Főleg azért, mert meg sem tudott szólalni. Jonahra egyáltalán nem haragudott. Nagyon jól tudta, hogy a kulcsvadászat mekkora zavart kelt az ember fejében. Elég volt csak arra gondolnia, mit mondatott Amyvel a szüleiről, és hogy elválasztott két testvért egymástól, akik az utóbbi tizenegy évben szinte össze voltak nőve. Egyre jobban tartott tőle, hogy a különválás végleges lesz. Jó esélye volt rá, hogy a nővérét ne lássa többé. Ugyanakkor néhány órával ezelőtt legyőzött egy férfit a saolin szerzetesektől tanult fogással – erre azért büszke lehet, nem? Kulcscsörgést hallottak. Egy őr jelent meg Broderick Wizard kíséretében. – Jól vagytok, fiúk? – kérdezte tőlük. Jonah fel sem nézett. Dan örült a férfi felbukkanásának.

A nehéz időben fia segítségére siető apát látta benne. Ehhez az élményhez ennél közelebb sajnos nem juthatott. – Jól vagyunk! – nyugtatta meg Dan. – Köszönjük, hogy eljött értünk! Broderick gyorsan kiterelte őket az épület előtt várakozó limuzinhoz. Sietős távozásuk és a rendőrök csúnya pillantásai egyértelművé tették a két fiú számára, hogy addig kell elhúzniuk, amíg a zsaruk meg nem gondolják magukat. – Ne is kérdezd, hogyan reagált a lemeztársaság a hírre! Szerintük egy darabot sem fognak eladni ezután. Jonah hátradőlt. – Eddig azt hittem, a gengszter-imidzs jót tesz a lemezeladásnak. – Csak nem Kínában, fiam! Nagy becsben tartják az agyaghadseregüket, és te hatot cserepekre törtél. – A Kabrák tehetnek róla, meg a bérgyilkosuk! –védekezett Dan. – Akinek sikerült felszívódnia – folytatta Jonah apja. – Így mindent a ti nyakatokba varrtak! El sem hinnétek, de egy vagyont fizettem, hogy kihozhassalak benneteket. Velence őrjöngeni fog! Utoljára az került ennyibe a Janusoknak, amikor Lufbery elengedte az oroszlánját a Piccadillyn! Jonah válasza halk hortyogás volt. Egész éjjel nem aludt. Igaz, Dan sem. Most mégis jobban fel volt dobva, mint amikor megivott egy liter Red Bullt. A felkelő napot csodálta, amint az ősi város falához simuló házak fölött lassan felkúszott az égre. Nem sokon múlott, hogy nem érte meg ezt a hajnalt. De most láthatta, és ez felemelő érzés volt! Jonah felébredt, amikor a limó megállt a Bell Tower Hotel előtt. Zombiként követte őket a tetőtéri lakosztályba vivő magánliftbe. – Van egy meglepetésem számodra – ígérte a fiának Broderick. – Nekem is van egy meglepetésem a számodra. Kiszálltam. Nincs több kulcsvadászat. Nem akarom, mert nagyon nem komálom, amivé változtatott. Üzenem anyának, hogy keressen másik balfácánt! Ahogy a liftajtó kinyílt, lakosztályukból egy határozott női hang hallatszott. – Miért nem mondod el saját magad, Jonah?!

A fiú szeme elkerekedett. – Anya?! Cora Wizard volt teljes életnagyságban, a nemzetközi hírű szobrász és előadóművész. A világ legfiatalabb Nobel-díjasa és a Janus ág feje. A nő Dant talán leginkább eeeegy… Mire is hasonlít? – töprengett a fiú. Egy hippire emlékeztette. Igen! Vállig érő haját pánt fogta hátra. Egyszerű, bő tunikát viselt. Ez a nő lenne Jonah anyja?! De ha az ember közelebbről szemügyre vette, a hétköznapi külső mögött meglátta az ötcsillagos tábornokot. Fekete szeme úgy pásztázta a terepet, mint egy lézerirányítású rakétakilövő célkeresője. Rézből készült, modern stílusú nyakéket viselt. Egyikét azokaknak a daraboknak, amelyek híressé tették. Parancsnoksága alatt a világ legzseniálisabb elméi, legkreatívabb emberei, színészek, rendezők, zenészek, írók, festők, komikusok, szobrászok, bűvészek és nagyképű showmanek ezrei szolgáltak. – Találj valaki mást, aki megnyeri a Janusoknak a versenyt! Én kiszálltam – ismételte Jonah megtörten. – Én is örülök, hogy újra látlak, fiam! – folytatta Cora gunyorosan. – Három hónap nagy idő. – Átható pillantását Dan felé fordította. – Külön öröm, hogy végre találkozhatok Grace unokájával. – Megint nem figyelsz, anya! – vágott közbe Jonah. – Nem látod, hogy nem érek rá?! – kérdezte egyszerre anyás és hidegen acélos hangon. – Hamarosan megkapod a segítséget, amire szükséged van. – Ezután visszafordult Danhez. – Te és nővéred a család büszkeségei vagytok. Mindenki arról áradozik, milyen ügyesen helytálltatok a kulcsvadászatban. Végre megértettük, miért. Dan várta a folytatást. Miről beszél ez? – Annyi héten át találgattátok, melyik ágba tartozhattok, de a titokról most fellebbent a fátyol! – folytatta Cora. – Családfakutatóink egyszer s mindenkorra bebizonyították, hogy ti Janusok vagytok! Isten hozott benneteket a klánban! Férje tapsolni kezdett, és végre Jonah is elmosolyodott.

– Az jó, tesó. Tudtam, hogy valami bujkál benned. Vagy tehetség, vagy kukac. Dan bizonytalanul bólintott. Janusok? Az lehetetlen. Nagyon jól tudta, melyik az águk. Mindent megadott volna, hogy ne úgy legyen, de a szörnyű tényen nem változtathatott. Miért hazudik neki Cora Wizard? Nem mintha zavarta volna. Nem is várt mást egy Cahilltől. De miért ezt hazudta? Azért akarja a saját csapatába toborozni őket, hogy segítsenek neki a kulcsvadászatban? Ennek az asszonynak wushu harcosok százai lesték minden óhaját, nagyszerű kardforgatók és gyakorlott céllövők. Egy telefonjába kerül, és Steven Spielberg, Justin Timberlake meg fél Hollywood úton lenne Kínába. Mit akart hát Amytől és Dantól? Tényleg ennyire jók lettek volna? Néha úgy tűnt, egymás agyára mennek, képtelenségeken civódnak, csak hogy ne kelljen a rettenetes igazsággal szembesülniük. A szüleik halottak, ahogy a nagymamájuk is. Elszöktek a massachusettsi gyámügy elől, és most egyetlen erejüket – kettejük rendíthetetlen szövetségét – is elvették tőlük. – Na, nem is örülsz? – vetette oda Cora. Dan úgy meredt rá, mint hálóba ragadt légy a pókra. Nem tudta elviselni az égő, sötét szempárt, és azon kapta magát, hogy az asszony nyakláncának rézmedálját bámulja. Furcsa – valahonnan ismerős volt. Ez hogy lehet? Jonah anyját most látta először. Aztán felderengett benne egy távoli emlék, ami úgy érte, mintha fejbe kólintották volna egy kalapáccsal, és szó szerint megroggyant a csapás alatt. Igaz, hogy csak négyéves volt, de sohasem fogja elfelejteni azt a fémszobrot, ami néhány tárgy társaságában túlélte a tüzet. A bepoloskázott szobor. A lehallgatókészülék. Cora nyakláncán a szobor kicsinyített mása lógott! A szobrot Cora adta a szüleinek. Elvégre az ő alkotása volt. „Ajándék”, ahogy ő mondaná. Valójában egy aljas trükk – része annak a megfigyelő és lehallgató hadműveletnek, aminek a végén Arthur és Hope a tűzben lelték halálukat, gyermekeik pedig árvaságra jutottak. Nem, nem Cora gyújtotta meg a tüzet. De csak azért, mert Isabel Kabra megelőzte. Mindannyian bűnösök voltak. Minden Cahill, akit

elvakított az ambíció és a hatalom utáni vágy, és továbblapátolta a szenet annak az elszabadult vonatnak a kazánjába, amit más néven a 39 kulcs utáni hajszának hívnak. Mert nem egy gyufaszál okozta szülei vesztét, hanem ez a megállíthatatlan szörny. Amikor végre újra meg tudott szólalni, hangja egy sokkal magasabb és idősebb fiatalemberé volt. Mintha az elmúlt tíz másodpercben tíz évet öregedett volna. Amire eddig vak volt, most kristálytisztán megjelent előtte. Jonah apja soha nem próbálta megtalálni Amyt. Maguk mellett tartották, hogy dróton rángassák, mint egy bábut. És most megjelent ez a hárpia, aki az egyik főszerepet játszotta a szüleik halálával végződő utolsó epizódban, és nem szégyelli azt mondani, hogy isten hozta őt ebben a szörnyű családban. – Janus? – köpte ki megvetően a szót. – Dehogy vagyok Janus! Nagyon pontosan tudom, melyik ághoz tartozom! – A nyitott liftajtóhoz rohanva a végszó előtt visszafordult. Dühében kibukott belőle, amit el kellett volna hallgatnia: – Én Madrigál vagyok! Mielőtt becsukódott a lift, még látta, ahogy a fő Janusok álla leesik a döbbenettől.

19. fejezet A kínai nagy falról lepottyanó macska után négyszáz jüan bírságot kellett fizetniük, ami körülbelül ötvenkilenc amerikai dollárt jelentett. Amynek és Nellie-nek további száz jüannal illett honorálnia a Saladinért lemászó katona fáradozását. És akkor még nem beszéltünk arról a negyvenhárom jüanról és némi apróról, amit az összekarmolt haderőnek sebkenőcsre és kötszerekre kellett adniuk. Szállásuk inkább hasonlított munkásszállóra, mint hotelre. Bár a becsületes neve Aranymajom volt, egyedül csótányokkal találkoztak (szívesen elcseréltek volna néhány csótányt pár selyemmajomra). Amy szinte észre sem vette a koszos, szűk szobát. Csak Danre tudott gondolni. – Ez a vég, Nellie – nézett ót a légypöttyös ablakon a nagy fal távoli csíkjára. – Kockáztattunk, és vesztettünk. Jonah mégsem utazott a nagy falhoz. Vagy egy másik részén voltunk. És most már ki tudja, hol jár! Lehet, hogy már nincs is Kínában. Úgy tűnik, rossz kontinensen járunk. Nellie a kisasztal mellett ülve Dan laptopja fölé görnyedt. – Hé, ezt nézd! – Megtaláltad Jonah-t?! – kérdezte izgatottan Amy. – Őt nem. De gondolkoztam az ötleteden. Azon, hogy ha Pu Ji éppen tényleg nyakig volt valami Cahill-ügyben, amikor kipenderítették a Tiltott Városból, akkor az 1924-es év legfontosabb eseményei talán nyomra vezethetnek. – Már nem érdekel – nyögte Amy. – Dant akarom visszakapni. Nellie rosszallóan nézett rá. – Hé, kisasszony, ideje összeszednie magát! A kulcsvadászatnak nincs vége. És most már kétszer olyan fontos, mint eddig. Ha elfelejtetted volna, Jonah a kulcsot keresi, vagyis a kulcsvadászat a legjobb módja annak, hogy Dan nyomára bukkanjunk. Készítettem egy listát. A legfontosabb hírek szerepelnek benne az 1920-as évek elejéről.

Nézd végig, kíváncsi vagyok, nem cseng-e valamelyik ismerősen a Cahill-fülednek! Amy erőt vett magán, és csatlakozott Nellie-hez. Tudta, hogy nevelőnőjüknek igaza van. Az egyetlen okos dolog, amit tehetnek, ha tovább keresik a 39 kulcsot abban a reményben, hogy Dan is ezt teszi. A képernyőre nézett. Húsz tonna meteorit zuhant a virginiai Blackstone-ra. Egyiptom elnyerte függetlenségét. Harding elnök az irodájában hunyt el. Elkezdődött a Yankee Stadion építése. George Mallory és Andrew Irvine eltűnt a Mount Everesten. A Nagy Kanto földrengés romba döntötte Japánt. Amerikában először használtak mérges gázt kivégzéshez. J. Edgar Hoovert kinevezték az FBI vezetőjének. Miután átolvasta a háromoldalas listát, sóhajtva hátradőlt. – Fogalmam sincs! Lehet, hogy Grace említette valamelyik hírt az évek során, de nem vagyok benne biztos. Az az igazság, hogy bár csak néhány hónapja halott, én már a hangjára is alig emlékszem! Saladin a lábához dörgölőzött, és vigasztalóan felnyávogott. – Most hogyan tovább? – aggódott Amy. Nellie vállat vont. – Visszamegyünk a falhoz. Ha már idáig eljöttünk, adunk magunknak még egy esélyt. Amy bólintott. A falon kívül semmilyen nyomuk nem volt, sem a kulcsokhoz, sem Danhez. Ha ma sem találnak semmit, elvesztek.

Szia, Nellie-t hívtad! – hallatszott a kagylóban a nevelőnő hangja, a háttérben egy punkszám szólt. – Lehet, hogy éppen olyan kaját eszem,

amiről te még nem is hallottál, vagy olyan zenét hallgatok, amitől neked szétmenne a fejed. Na, mire vársz? Hagysz üzenetet, vagy nem? A sípszó belehasított Dan fülébe. A telefonfülke üvegfalának dőlt. Kétségbeesetten reménykedett benne, hogy a mobil-probléma megoldódott, az üzenetrögzítő csak véletlenül kapcsolt be, és a nevelőnő ismerős hangja mindjárt felcsendül. – Itt Dan – dadogta a fiú –, bocs, hogy eddig nem jelentkeztem, de azt hittem, Jonah apja hagyott nektek üzenetet. Hosszú történet. Én… de nem számít, mert meg kell találnom benneteket. Szóval… hamarosan találkozunk. Remélem. – Lerakta a kagylót, de újra felkapta. – Nagyon hiányoztok! – De már elkésett. A vonal szétkapcsolt. Amikor Dan kirohant a Bell Tower Hotelből, Hszien utcáin alig lézengett valaki. Mostanra azonban a tömeg nagysága vetekedett a bostoni csúcsforgalommal. A járdákon árusok kínálták portékáikat, az üzletekből furcsa ételek szaga áradt. A kirakatokban jól megfértek egymással a kopasztott csirkék és a hipermodern mobilok. Nagy volt a hangzavar. Biciklisek és motorosok küzdöttek az utakon a buszokkal. Egy magányos gyereknek ebben a káoszban minimum félelmet kellett volna éreznie, de Dan csak dühös volt. Leginkább saját magára. Mit tettem?! Megbízott a megbízhatatlan Jonah-ban. Faképnél hagyta Amyt, akivel össze kellett volna tartania. Ott állt egyedül az út közepén, és címeres ökörnek érezte magát. A nővére jelentett számára mindent, és ez igaz volt fordítva is. De most már késő. Nem fogja megtalálni Amyt, nem fog rájönni, milyen nyomon indultak el, és a gyámügyeseknek sem adhatja fel magát – nem beszélve a legrosszabb lehetőségről, Beatrice néniről. A legnagyobb hiba mégis az volt, hogy fellebbentette a fátylat a legsötétebb, legmélyebb titokról. Most már mindenki tudja, hogy Amy és Dan Madrigál. És miért kottyantotta el? Hogy néhány másodpercig élvezhesse a Wizardok döbbenetét. Önkéntelenül elmosolyodott. Azért elég klassz néhány másodperc volt… Céltáblát csinált magából. És Amyből is. Mint egy hülye. Figyelmeztetnem kell.

Ki tudja, Nellie meghallgatja-e egy olyan mobil hangpostáját, ami Kínában használhatatlan? Váratlanul eleredt az eső – mintha dézsából öntötték volna. Az árusok az áruikat, a gyalogosok saját bőrüket mentve futottak fedezéket keresni. Dan egy alagsori játékteremben húzta meg magát. Remek – lehet, hogy erre van szüksége. Megnyugtatná az idegeit, ha néhány űrhajót szétlőne. Meg egy reggeli sem ártana. Annyi kínai pénze még volt, hogy ez beleférjen. Amíg a pénztárgép melletti polc csokoládéival szemezett, tekintete megakadt egy tévén, amin a CNN adása ment. Amit látott, attól kis híján szívszélhűdést kapott.

Saladin most már egyáltalán nem bánta, hogy a nagy falon nem szaladgálhat egyedül. Szemmel láthatóan jobban érezte magát Nellie biztonságot jelentő karjában. A tömeg nem volt kisebb a tegnapinál. Amyt ez kissé zavarta, de közel sem annyira, mint az, hogy Jonah-nak továbbra sem volt nyoma, és semmi nem utalt rá, hogy valaha is felbukkanhat. Valamiért a sztár megváltoztatta a programját. Egészen máshol járt, és Dant magával cipelte. Vagy, ami még rosszabb, magára hagyta a fiút ebben a furcsa országban. Újra eszébe jutott az Amerikai Nagykövetség Pekingben. Ez egyet jelentett volna azzal, hogy a gyámhatóság visszatoloncolja őket Massachusetts-be. De ha a világ legnépesebb országában továbbra sem talál meg egy tizenegy éves fiút, akkor valakitől segítséget kellett kérnie. Valakitől, akinek ez sikerülhet. A kérdés már csak az volt, hogy mikor. Mikor jön el az ideje, hogy átadja az ügyet ennek az embervadászatra szakosodott hatóságnak. Négy teljes napja nem látta Dant. Kilométereket gyalogoltak pihenés nélkül. Ahogy távolodtak, úgy fogytak a Badaling-szakasz turistái.

Amy úgy érezte, hogy ólomlábakon jár, és ennél már csak a szíve volt nehezebb. Nem akarta feladni, de a fal végtelennek tűnt. Egy sétáló pár megkérte, fotózza le őket. – Szívesen. Amy belenézett a kamera keresőjébe, hogy beállítsa a hosszú teleobjektívet. Amikor elhelyezte a párt a kocka közepén, a mögöttük álló bástya fókuszba került. Meglepetten vette észre a faajtóra festett jelet.

Vajon miért tűnik olyan ismerősnek? Nem tudok kínaiul. Miután ellőtt néhány képet, és visszaadta a fényképezőgépet, eszébe jutott. – Nellie, Alistair nem ezt a kínai szimbólumot rajzolta tegnap a szalvétájára? A nevelőnő odanézett. – Igazad lehet, de miért írná bárki a nagy fal közepén egy régi ajtóra, hogy „báj”?

– „Báj”? Nem pontos fordítás – szólalt meg mellettük egy turista hölgy. – Inkább úgy fordítanám, grace, vagyis „kellem”.

Első pillantásra ez a bástya is olyan volt, mint a többi, amely mellett elhaladtak – egy kőépület, amely valamikor a mongol határ őrzésére szolgált. Az ablakok inkább lőrések voltak az íjászok számára, mint fényforrások. Egy ősi lépcső vezetett az alsó részbe, ahol valamikor a kaszárnya és a fegyverraktár volt. – Nézd! – mutatott Nellie egy másik lépcsőre, amely a bástya tetejére vitt. Ez szokatlan volt. Elindultak felfelé. A lépcsőfordulóban egy újabb ajtó várta őket Grace jelével. Zárva. – Fogd meg a macskát! – adta át Nellie Amynek Saladint. Farmerja zsebéből két hullámcsatot vett elő, és álkulcsot hajlított belőlük. Amynek feltűnt, hogy a nevelőnő tolvajokat megszégyenítő ügyességgel dolgozik. Ráadásul nem is használt hullámcsatot. Az ajtó egy kattanással kinyílt. Négyzet alakú, ablaktalan szobában találták magukat. Fény csak a fejük fölötti lyukon át szűrődött be. A teremben hat különböző magasságú asztal állt órákkal, kristályvázákkal, bekeretezett képekkel, üvegkockában lévő babákkal és karcsú pezsgőspoharakkal megrakva. – Hoppá! Sikerült betörnünk egy bolhapiacra… Amy a homlokát ráncolta. – Ez nem lehet véletlen. Grace neve az ajtón. És a cuccok idebent. Mit jelenthet? – Egy rakás kacat. Biztosan egy öreg hölgy padlásáról származnak. Az ember azért többet várna attól az országtól, ahol feltalálták a feng shuit… – Ez az! Grace feng shui mániás volt! Állandóan arról beszélt, milyen fontos a tárgyak elrendezése, hogy a pozitív energiák szabadon áramolhassanak…

– Valóban egész pofás volt a háza, amíg azok az agyatlan rokonaid le nem égették. – Sőt! – folytatta egyre izgatottabban és határozottabban Amy. – Engem is bevezetett a feng shui titkaiba! Tudta, hogy a kulcsvadászat egy nap elvezet minket ebbe a szobába. – Azt akarod mondani, hogy a nagyanyád készített neked egy feng shui rejtvényt tizenhatezer kilométerre Bostontól?! Amy a fejét rázta. – Nem. Azt akarom mondani, hogy Grace kínai utazása során megtalálta a rejtvényt, és megjelölte a helyet a nevével. – De ha nem ő csinálta, akkor ki? Amy a jellegtelen falat vizsgálta. Találni akart valamit, ami a bizarr kirakójáték elkészítőjére utal. Amikor észrevette a falba vésett, alig látható betűket, kitört belőle a nevetés. Szemmagasságban egy név állt a falon, csupa nagybetűvel: HENRY. Nellie még mindig nem értette. – Ki az a Henry? – Nem emlékszel? Nemrég olvastunk róla! – magyarázta Amy lélegzet-visszafojtva. – Pu Ji választott angol neve Henry volt! Ez az utolsó kínai császár műve! Mivel a tárgyak elég modernnek tűnnek, valószínűleg élete végén hozta ide őket, miután a börtönből kiszabadult. A nevelőnő forgatni kezdte a szemét. – Ezek a Cahillek mind egyformák! Minek leírni?! Az túl egyszerű! Inkább csinálok egy feng shui rejtvényt a nagy falnál! Amy visszaadta Saladint, és feltűrte a ruhaujját. – Várj csak! – szólt rá Nellie. Ugye nem akarsz rendet rakni?! – Dehogynem! A nagyi nem véletlenül faragott belőlem feng shui szakértőt! Csak egy probléma van. Grace egy kínai iránytűt használt, egy Luo Pant. Én itt nem látok semmi hasonlót. – Mit szólnál ehhez? – mutatott a lába elé Nellie. A mozaikpadlón koncentrikus körök és kínai jelek százai rajzolódtak ki.

– Ezt kerestem! – csillant fel Amy szeme, és izgatottan kapkodta a levegőt. – Grace Luo Panja hordozható volt. Vihetted egyik házból a másikba. De ez itt mozdíthatatlan. Rendületlenül észak felé mutat. – Azt hiszem, senki sem tette odébb a nagy falat az elmúlt kétezer évben – értett egyet Nellie. Amy először az asztalokat igazította meg folyamatosan konzultálva a Luo Pannal, hogy a Föld-tányér harmóniában legyen az Ég-számlappal. Ezután következett a tárgyak elhelyezésének aprólékos munkája a csí energia áramlási törvényei szerint. Tudta, hogy ez nem hagyományos kirakójáték. Több megoldása lehetett. Több lehetséges és helyes elrendezés létezett. De vajon mindegyik a Pu Ji által remélt eredményhez vezet? Most a babák következtek. Úgy fordította őket, hogy arcuk összhangban legyen a Luo Pan huszonnégy irányával. Végül hátralépve megszemlélte munkáját. – És most? – kíváncsiskodott Nellie. Amy nem tudott mit mondani. Valamit elszúrt? Vagy az egész ötlet téves volt? Nellie együtt érzőn ránézett. – Lehet, hogy a kulcsvadászatot nem te nyered, de ha lakberendezőre lesz szükségem, biztosan téged hívlak. Amy zavartan pislogott. Vajon hol tévedett? Annyira biztos volt a dolgában. Újra szemügyre vette a munkáját. Előrehajolt, és kiegyenesített egy tükröt, ami egy kicsit túlcsúszott a vörös rácson. Hátralépett, és várta, mi történik. A tetőablakon át egy fénypászma hullott a tükörre, és megcsillant a tárgyakon. A következő pillanatban fénysugarak szelték át a homályos szobát. – Húúú! – lelkesedett Nellie. Amy feszülten figyelt. A Luo Pan szerinti északi falra a tükröződések szimfóniája egy fordított V-be-tűt vetített, amelynek egyik szára meredekebb volt a másiknál.

– Ez mi? –csodálkozott Nellie. Amy egyből ráismert. – Tudom, hol a következő kulcs – suttogta. Inge alól előhúzta a Tiltott Városban lelt, összehajtott selyemüzenetet. Itt, a Nagy Fal bástyájának termében Amy megfejtette Pu Ji fiatalkori költeményét. – Ahol a föld találkozik az éggel.

20. fejezet A játékterem tévéjének képernyőjén lankás fehér táj látszódott. Éppen hóvihar tombolt, a CNN anorákba burkolózott riportere alig tudta túlkiabálni a mikrofonjába süvítő szelet. „Az őszi mászószezon lassan véget ér a Csomolungmán, és mint látható, közeledik a tél. A hegy és az ember meccsében most a hegy kiütéssel győzött. Egyetlen ember sem hódította meg a csúcsot, a megvert csapatok hazafelé készülődnek. Kivéve néhány tántoríthatatlan hegymászót, akik a hóvihar elől meghúzták magukat…” Miközben a férfi beszélt, a képen egy jetiszerű alak jelent meg, aki a széllel dacolva, teljes menetfelszerelésben – jégcsákány, hátizsák és hegymászó bakancs – haladt előre. Dacára a szörnyű körülményeknek és a nehéz rakománynak, a férfi sportos könnyedséggel lépkedett. Amikor leemelte arcáról a szemüveget, a kamera ráközelített. Hamilton Holt. A Holtok, akik rávetették magukat a következő kulcsra, ezek az izomagyú Tomasok most a Csomolungma megmászására készültek! A tehetetlenség szinte letaglózta. Hiába tudta, hol a következő kulcs! Nem tudta Amynek elmondani. Különös érzés futott végig rajta és áradt szét a testében. Ugyanaz, amit közvetlenül Grace temetése után tapasztalt, amikor William McIntyre beszámolt nekik a 39 kulcsról: a végtelen lehetőségek sürgető hívása. Az esélyé, hogy a világ leghatalmasabb embereként a történelem irányítójává váljon. Egy akkora lehetőségé, ami miatt még két bostoni árva is lemondott kétmillió dollárról, hogy részt vehessen a versenyben. Akkor Amy döntött úgy, hogy csapot-papot hátrahagyva csatlakozzanak a hajszához. Mindez alig néhány hete történt, ám Dan azóta sok mindent átélt. Beutazták a világot, és olyan élmények érték, amikről a legtöbb ember csak álmodozhatott. Legalább egy tucatszor járt a halál torkában. Ha valami, akkor ez biztosan megváltoztatja az embert. Más szemmel nézel az életre, ha a halál képébe bámultál.

Már nem ugyanaz a Dan Cahill volt. A srác, aki fel akarta markolni a pénzt, hogy baseball-kártyákra költse. Teljes jogú társ volt abban a sorsban, amit Grace rájuk mért. Hogy lehetett olyan bolond, hogy le akart mondani róla? Soha nem szállhat ki a kulcskeresésből. Mert erre született! Ahogyan Amy is. És mindegy, hogy épp most hány kilométer van közöttük, amíg mindketten a 39 kulcsot keresik, nem váltak el igazából. Nem kerülhet a világhatalom olyanok markába, mint Cora Wizard és Isabel Kabra. El kell jutnom a Csomolungmához! A játékteremben egy sor számítógép állt. Dan lecsapott az egyik üres székre. A játékterem vezetője odasietett hozzá, és mandarinul kiabálni kezdett. Dan egy maroknyi összegyűrt kínai pénzt dobott az asztalra. Ennyiből biztos internetezhet egy darabig. Csomolungma… Csomolungma… itt van! Nepál és Tibet határán. Tibet pedig… Kína délnyugati sarka. Nem kimondottan közel, de legalább nem a világ túlsó felén. Tovább keresgélt. Jó volt újra a hálón lógni. Amy poros könyvek közt érzi jól magát. Dan pedig akkor, ha a weben szörfözhet. A képernyőn egy vasúti menetrend jelent meg. Megvan! Egy vonat Pekingből a tibeti Lhasába. Egyik állomása – nagyjából félúton – Hszien volt. Hitetlenkedve meredt a menetidőre. Harminc óra?! Be fogok dilizni! A repülő sokkal gyorsabb, jutott eszébe. De sem útlevele, sem pénze nem volt. És egy repcsire nem lehet fellógni.

„Itt Dan, bocs, hogy eddig nem jelentkeztem, de azt hittem, Jonah apja hagyott nektek üzenetet. Hosszú történet. Én… de nem számít, mert meg kell találnom benneteket. Szóval… hamarosan találkozunk. Remélem.”

Nellie hátralépett a reptéri telefontól, és megnyugodva felsóhajtott. Az üzenetet tíz órája kapta. Dan legalább életben van. Egy kicsit feldúlt, de az belefér. Alig várta, hogy elmondhassa Amynek. A maraton, amely során idáig eljutottak, enyhén szólva is szédítő volt. A nagy falon tizenegy kilométert futottak a buszállomásig. Az egyórás buszút a pekingi dugó miatt háromórásra nyúlt. Aztán még taxizniuk is kellett. Mindezt egy nagyon rosszkedvű macskával. Amy kilépett a női mosdóból, és elindult a zsúfolt váró felé. – Megvannak a jegyek? – kérdezte. Nellie komoran bólintott. – Légy erős, kölyök! Csak holnap juthatunk el Tibetbe. – Hogy mi?! Miért? – Tibetbe speciális utazási engedély szükséges – magyarázta a nevelőnő. – Ma csak Csengduig utazhatunk. Holnap este megkapjuk az engedélyt, és az első géppel irány Lhasa! De van egy jó hírem is. Dan üzenetet hagyott nekünk! Amy kurjantása felszállt a boltíves mennyezetig. Mindenki ránézett. Az egyik biztonsági őr nyakát nyújtogatva kereste a rendzavarót. Nellie gyorsan átkarolta Amy vállát, és a fizetős telefonhoz vezette, hogy meghallgathassa az üzenetet. A lány négyszer hallgatta meg egymás után, mire végül az izgalomtól remegve letette a kagylót. – Ijedtnek hangzott… – Hé, ez jó hír, nem?! – nyugtatta Nellie határozott, de kedves hangon. – Úgy tűnik, hogy lelécelt a Wizardoktól. Ez sem rossz fejlemény. Te megbíztál azokban a vándorcirkuszba való szörnyekben? – De annyira egyedül van – panaszkodott a lány. –Miért nem mondta el, hol találjuk meg? – Mert nem volt benne biztos, hogy megkapjuk az üzenetet. És nem akart hiába szobrozni, ha mégsem bukkannánk fel. Bízzunk benne, hogy azt teszi, amit ígért, és megpróbál bennünket megtalálni. – A kulcskeresés közben – bizakodott a lány. Azzal, hogy rávette magát a logikus gondolkozásra, sikerült felülkerekedni az érzelmein, amik eddig meggátolták a koncentrációban.

– Na igen. De te meg akarod mászni a Csomolungmát – jegyezte meg Nellie. Amy komoran bólintott. – A feng shui szobában a Csomolungma képe jelent meg a falon. Az egyik oldala meredek, a másik lankásabb. Emlékszel a húszas évek elejének vezető híreire? George Mallory 1924-ben életét vesztette a Csomolungma északi részén. Sokan hisznek benne, hogy felért a csúcsra. Hogy nem odafelé, hanem visszafelé halt meg. – Én is olvastam róla – emlékezett Nellie. – Ez a fickó mondta, hogy azért mássza meg a Csomolungmát, „mert itt van”. Amy bólintott. – Szerintem ennél azért több oka volt ró. Mi van, ha ő is Cahill volt, mint Pu Ji? Mert, ha igazunk van, 1924-ben Pu Ji valamiféle áttörést hajtott végre a kulcsvadászatban. Mivel tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva a Tiltott Városban, felkért egy másik Cahillt, hogy rejtse el a kulcsot számára. Méghozzá ott, ahol „az ég találkozik a földdel”. Vagyis a világ legmagasabb hegyének csúcsán. Ez akkora nonszensz lenne? – Akkora! – akadt ki Nellie. – Ez a legvalószínűtlenebb, legőrültebb dajkamese, amit valaha hallottam! – Furcsa arcot vágott. – Elég őrült ahhoz, hogy jellemző legyen a családodra! Ezeknek a lökötteknek egy normális rejtekhely már meg sem teszi, mindjárt a Csomolungma kell nekik! – Vannak más tényezők is – folytatta Amy. – A Csomolungma hideg, az oxigén kevés, a légnyomás alacsony. Pu Jinak olyan hely kellett, ahol sokáig tárolhatja a felfedezését. – Van valami, amire nem gondoltál. A Csomolungmához eljutni egy dolog, a csúcsot meghódítani meg egy másik! Nem sétálhatsz csak úgy oda, hogy na, másszuk meg! Ha a meredély nem állítana meg, a magasság meg fog. Az emberek hetekig akklimatizálódnak. Ha túl hirtelen mászol fel rá, véged! Amy bizonytalanul mosolygott. – Azt hiszem, erre is van egy ötletem…

A 39 kulcs keresése közben Dant bántalmazták, félig megfullasztották, felrobbantották, élve elégették, és megmérgezték. De ez mind semmi volt ahhoz képest, ami most történt: halálra akarták untatni. Ezer kilométeres utazás Ázsia legtetűbb vonatán, ami lassú zakatolással araszolt át a kontinensen. Pedig egészen jól indult a dolog. Amíg az utasok beszálltak csomagjaikkal a kocsikba, ő meghúzódott egy tehervagon rizseszsákja mögött. Aztán lélegzet-visszafojtva kivárta, amíg a többi rakomány is bekerül. Nehogy elcsípjenek. Ha kidobják a vonatból, másnap reggelig nem indul újabb. Nem volt vesztegetni való ideje. Maga az út is elég hosszúnak ígérkezett. A vonat hamarosan elindult. Ezzel még nem is volt baj. A baj ott kezdődött, amikor tudatosodott benne a helyzete. Harminc óra egy zsák rizs, egy hordozóban alvó kutya, és egy… mi is az ott? Te jó ég, egy koporsó. Egyetlen útitársa egy halott volt! De ahogy az idő telt, kíváncsisága úgy kerekedett felül a borzongásán. Négy óra elteltével meggyőzte magát, hogy szegény elhunytnak tartozik annyival, hogy bekukkantson hozzá. Üres. Először megnyugodott, aztán csalódott lett, majd ismét unatkozni kezdett. Órájára nézett. Már „csak” huszonöt és fél óra maradt vissza az utazásból. A dolog legrosszabb része – még a nyomasztó tétlenségnél is rosszabb – az volt, hogy amíg ő két kapura unatkozott a Teknős expresszen, addig a Holtok vidáman mászták a Csomolungmát, és egyre közelebb kerültek a kulcshoz. A vonat felfelé kaptatott. Elérték a Tibeti-fennsíkot. Dan nem érzékelte, hogy egyre magasabban járnak, csak bizonyos jelekből következtetett erre: a hasogató fejfájásból, a hirtelen fáradtságérzésből és a kínzó szomjúságból. A vasúttársaság honlapja jó előre figyelmeztette erre. A tibeti Lhasa, az utolsó állomás háromezer-

háromszázötven méter magasan feküdt. Egy bostoni őslakosnak, aki egész életét a tengerszinten töltötte, volt mihez hozzászoknia. Az éhség is gyötörte – volt egy pont, amikor nem bírta tovább. Benyúlt az alvó kutya hordozójába, és elcsente a kutyakekszét. Gusztustalan volt – húsízesítésű süti egy tonna sóval, amitől csak még szomjasabb lett. A lassú vonat, ha lehet, még jobban lelassult, végül nyikorogva megállt egy állomáson. A következő pillanatban kiáltást hallott, és valaki babrálni kezdte a tolóajtó zárát. Erre nem készült fel. Nem maradt más választása, pánikszerűen a koporsóba ugrott, és magára húzta a fedelét. Időben sikerült elbújnia. Az ajtó nyikorogva oldalra csúszott, lábdobogás és beszélgetés hangjai töltötték be a vagont. Nyomorultul érezte magát. Imádkozott, hogy ne kapjon asztmarohamot. Néhány perc volt az egész, de sokkal többnek tűnt. Végre a nehéz vagonajtó ismét becsukódott, és a vonat elindult. Félrelökte a fedelet. Azaz csak lökte volna, mert nem mozdult. Bezárták!

21. fejezet Dan testét jeges borzongás járta át. Feltérdelt, és hátát a fedélnek nyomta. Puffanást hallott, és a koporsó kinyílt. Úgy pattant ki belőle, mintha kilőtték volna. Arra a rizseszsákra esett, amit valószínűleg a tetejére raktak. Megpróbált nevetni az egészen. De inkább siralmasnak tartotta. Gyors leltárt készített. A kutya eltűnt. A kutyakeksznek lőttek. A kutyahordozó helyén három rozsdamentes acélból készült kannát talált. Valami lötyögött bennük. Ha nem kénsav, megissza. Letekerte a tetejét. Tej. Talán kecske, talán jak. Egy biztos. Nem pasztőrözött. Fúj. Még soha nem ivott ennél finomabbat.

Hétezer-kilencszáz méterével a Csomolungma déli hágója magasabb volt, mint a Föld hegyeinek nagy része. Ez a kopár, sziklás, vihar által legyalult átjáró a Csomolungma és a szomszédos csúcs, a Lhoce között képződött. Megalkotva a legmagasabb, leghidegebb és legbarátságtalanabb völgyet a földön. Tipikus déli hágós este volt – mínusz harminc fok akkora széllel, hogy azt jobb helyeken simán a kettes hurrikánfokozatba sorolták volna. – Ugye, milyen gyönyörű, Ham? – kiáltotta túl a zúgó, viharos szelet Eisenhower Holt. – Ekkora szél bármelyik Ekatot vagy Luciant lefújná a hegyről! Végre a kulcskeresés olyan helyen folytatódik, ahol a Holtok otthonosan mozognak. Lassan indulniuk kellett. A Csomolungmán az volt a szokás, hogy a csapatok az éjszaka közepén vágnak neki a hegy meghódításának, hogy

délre felérjenek a csúcsra, és még a sötétedés beállta előtt visszatérhessenek a táborhelyükre. A Holtok az igazi sportolók örömével várták a hatalmas fizikai erőpróbát. A kulcskeresés során eltérítették vagy kijátszottak őket ellenfeleik. Most mégis a Tomasok tudták meg először, hogy a Csomolungmán 1924-ben eltűnt George Mallory Pu Ji császár megbízásából járt ott. Mert azt egyik nagyokos ág sem sejtette, hogy Reginaid Fleming Johnston, Pu Ji tanára nemcsak Janus-tudós volt, hanem ravasz Tomas-kém is. Annyira ravasz, hogy senkinek, még Tomas-társainak sem árulta el, mit vitt fel Mallory a csúcsra. Szerencsére némi Holt-féle nógatásra Johnston unokája elkottyantotta, mi járatban volt a nagypapa. Ez a trófea elég lesz, hogy a Holtokat a kulcsverseny élére repítse. – Készen állok! – vakkantotta Ham. Apa és fia összefejeltek a sisakjaikkal. – Reagan! – kiabált a sátorukba. Felkattintotta az elemlámpát, és átvilágított a ponyván. Reagan, Ham tenyeres-talpas nővére kilépett a hágóra, és összehúzta viharkabátját. – Vágjunk bele! – csilingelt a hangja, aztán hirtelen elkomorodott. – Bárcsak Madison is itt lehetne velünk ma éjjel! – Ugyan már! Te örülsz neki, hogy a testvéred hegyibetegséget kapott, így végleg lekörözheted! – Nem halt meg – védte magát Reagan. – Néhány nap oxigénterápia, és kutya baja sem lesz! – Ne szellőztesd feleslegesen a szád! – tanácsolta Eisenhower. – Szükséged lesz a levegőre. Tudod, hogy hívják errefelé, ami ránk vár? Halálzóna. Nyolcezer méter magasságban átmész haldoklóba. Sejtenként nyiffansz ki. Mindkét csemetéje ujjongani kezdett. A Holtok szerettek a szakadék szélén egyensúlyozni. És találhattak-e erre megfelelőbb terepet a hágónál, ahol egyetlen lépés, és máris minimum kétezer méterrel lejjebb találod magad? – Oxigén!

Mindhárman feltették az oxigénmaszkokat, és elindultak a Csomolungma föléjük tornyosuló piramisa felé. Hegymászó bakancsaik csikorogtak a sziklákon. Odafent a siker várta őket. A szél elviselhetetlenné dermesztette a hideget, a magasság miatt minden egyes lépés ziháló erőpróbává változott. De Eisenhower Holt úgy lépkedett, mintha egy jácintokkal teleültetett kertben sétálna. Elfeledheti a megaláztatást, hogy a West Pointból kirúgták. A múlté lesz a mítosz, hogy a Holtok nem olyan intelligensek, mint a többi illusztris ág. Ma éjjel elérik az eget. És senki, sem Cahill, sem más nem állhat a világ csúcsa és közéjük. De még el sem érték a Csomolungma piramisának lejtőjét, amikor egy másik csapat húzott el mellettük a hágón. Négy serpa – a Himalája bátor teherhordói, akik a Khumbu-völgyben éltek, a Csomolungma nepáli oldalán. Egy szkafanderbe öltözött fickót kísértek. Kísérték? Vitték! Amikor az emelkedőhöz értek, gyakorlatilag felemelték. Csúcstechnológiás szkafandere nemcsak a folyamatos oxigénellátását biztosította, de kiegyenlítette a légnyomást is. E nélkül bárki, aki nem akklimatizálódik a Csomolungma ritka levegőjéhez, néhány perc múltával elájult volna. A szkafanderes hegymászó visszafordult, és a meglepett Holtok felé intett. A plexiüveg mögül tisztán látszódott az arca. Ian Kabra volt.

A lhasai repülőtér csak töredéke volt a pekingi méretének, és külcsínben sem vetekedhetett vele. Még a csengduinál is kisebb volt, ahol Amy és Nellie egy kényelmetlen éjszakát töltött. A padokon aludtak – vagy inkább forgolódtak, amíg meg nem kapták tibeti papírjaikat. Utasforgalmi híd helyett egy mozgatható lépcsőt toltak a gép ajtajához, és az utasok azon másztak le, közvetlenül a leszállópályára. Mire elérték a reptér épületét, Nellie már hangosan lihegett a hátizsák és Saladin macskahordozójának súlya alatt. – Öregem, ha ennek vége, irány a konditerem. Kijöttem a formából.

– Nem az erőnléteddel van baj – lihegte Amy. – A magasság teszi. Lhasa háromezer-háromszázötven méter magasan van. Tingri még ennél is magasabban. Nem azt mondom, hogy egy Csomolungmamagasság, de az ember megérzi. Nellie-re rátört a hipochondria. – De ugye semmi… komoly bajunk nem lehet? – Remélhetőleg nem fogunk annyi időt eltölteni itt, hogy lehessen. Az útikönyv szerint sokat kell inni. A dehidratáció lehet az egyik fő ok. – Oké, vedelni fogok! – törődött bele keserűen Nellie. – De hogyan magyarázod el Saladinnak? Eddig is mindig gáncsoskodott. Azt hiszem, ez végképp ki fogja akasztani. Mielőtt a taxikhoz vánszorogtak, ahol előadták szokatlan úti céljukat, egyetlen kitérőjük egy telefonfülke volt. Dan nem hagyott újabb üzenetet. Amy tartott tőle, hogy nem lesz egyszerű eljutniuk a háromórányira lévő Tingribe. De a reptér hemzsegett az utasokra vadászó taxisoktól. Amikor Nellie felvetette, hogy háromszáz amerikai dollárt lenne hajlandó fizetni az útért, a taxisok versengeni kezdtek értük. Egymást alullicitálva próbálták megkaparintani a munkát. Végül az a sofőr győzött, aki kétszázhuszonötöt ajánlott. Taxisuk egy fiatal férfi volt, aki egy kicsit beszélt angolul is. A műszerfalra helyezett azonosító cédula szerint a neve nem kevesebb, mint harmincegy betűből állt, ő mégis csak egyszerűen Chipként mutatkozott be. – Tingri. Nem probléma. Közel a Csomolungmához. Vagy ahogy maguk hívják, a Mount Everesthez. Megmásszák? – Remélem, nem! – rázta a fejét hevesen Nellie. Aztán Amyhez fordult: – Ugye kitaláltál valamit, és nem kell felcaplatnunk a csúcsra a kulcsért?! Elég, ha csak felpislantunk, igaz? – Nem lesz egyszerű – vallotta be Amy. – Nem ezt akartam hallani – vetette közbe Nellie. – A Csomolungma azért olyan különösen veszélyes hely, mert túl magasan van ahhoz, hogy meg lehessen közelíteni mentőhelikopterrel. A levegő annyira ritka, hogy a propellereknek nincs mit forgatniuk. De

2005-ben a franciák kifejlesztettek egy ultrakönnyű helikoptert, az AStart, amivel rövid időre képesek leszállni a csúcson. Ez a helikopter egy Tingri melletti reptéren parkol. Nellie ámulattal vegyes csodálkozással nézte. – Minden Cahill őrült, de te viszed el a pálmát! Ki fogja vezetni? – Csak mi jöhetünk számításba, és kettőnk közül neked van repülési engedélyed! – Igen, valóban tudok repülőt vezetni! De te azt várod tőlem, hogy egy Csillagok Háborújából szabadult helikopter-prototípussal szálljak le a Csomolungmára! – Tudom, hogy őrültségnek hangzik – könyörgött Amy –, de azt hiszem, nincs más választásunk. A helikopter 2005-ös leszállásával Grace igencsak sokat foglalkozott. Fogott bennünket Dannel, és egész hétvégén az A-Starról beszélgettünk. Cikkeket olvastunk róla, és megnéztük a YouTube-on. Grace tudta, hogy egyszer majd fel kell vele szállnunk. És amikor a 39 kulcsról volt szó, Grace sohasem tévedett. – Csak egyben számolta el magát – tette hozzá Nellie komoran. – Azt hitte, tovább fog élni, és nektek, csórikáim, nem egyedül kell végigcsinálnotok ezt.

22. fejezet A jakkordé nyikorogva haladt a Tingri határában futó földúton, Xigaze prefektúrában. Ágakat szállított gyújtósnak, szárított jaktrágyát tüzelőnek, és Dan Cahillt. Kiugrott a kordéból, és az utolsó apróit a kocsisnak adta. Zihált a ritka levegőtől, a lába annyira elgémberedett, hogy majdnem összecsuklott alatta. Itt volt a világ végén egyetlen fitying nélkül. De itt volt! Harmincórányi vonatút után további négy óra egy büdös buszon, majd húsz perc ágak és jaktrágya társaságában, de végre megérkezett a helikopter-leszállópályához, amiről a nagymamája beszélt neki. A hangár egy öreg csűr volt. Csak a szélzsákként lobogó francia zászló tudatta, hogy a távoli mező az Ecureuil/A-Star 350 otthona, az egyetlen helikopteré, amely képes leszállni a világ tetején. Csomolungma. A hegy egyre inkább Dan fölé tornyosult, ahogy közeledett a csűrhöz. Errefelé a titáni horizont egyetlen látványt kínált, de az a legfenségesebb volt, minden látvány ura és parancsolója. Elállt tőle a fiú lélegzete – pedig eléggé lihegett. Mielőtt bekukucskált volna az ablakon, átjárta a rémület. Mi van, ha feleslegesen tett meg ekkora utat, mert a helikopterrel esetleg – isten mentsen ettől! – elugrottak a boltba, vagy ilyesmi. De nem így történt. A helikopter éppen olyan volt, mint a képeken, amiket Grace mutatott nekik: futurisztikus és karcsú. A fülke ajtaja nyitva volt, és valaki éppen behajolt a műszerfalára. De miért sötétben csinálja? Miért nem kapcsol villanyt? Dan éppen be akart kopogni az ajtón, amikor észrevette a záron fityegő, törött lakatot. Ez az ürge el akarja kötni a pehelysúlyú gépemet! Gondolkozás nélkül betört a csűrbe, és rávetette magát a rablóra. Mindketten a betonpadlóra estek, és birkózni kezdtek. Amikor egy elszabadult könyök szájon találta Dant, eleredt a vére. De neki sem

kellett több, dühében ellenfele képébe tenyereit. Felbátorodott, amikor megérezte, hogy a rablóval egy súlycsoportban van, és erejük is hasonló. Hirtelen fájdalom hasított a tenyerébe, és döbbenten felüvöltött. Ez megharapott! Tovább birkóztak, Dan arca egy fémrácshoz nyomódott, a rács túloldalán pedig meglátta… Saladint?! Ellenfele szorítása lazulni kezdett. – Dan? – Amy? – Te magasságos! – dobta el Nellie a feszítővasat, amivel fejbe akarta csapni Dant. A két Cahill feltápászkodott. Úgy bámultak, mintha csak a szemük káprázna. Aztán kitörő örömmel omlottak egymás karjába. – Engedj el! Kinyomod belőlem a szuszt! – panaszkodott Dan, nem mintha ő enyhített volna a szorításán. Amy olyan sokat aggódott, hogy attól tartott, a hirtelen megkönnyebbüléstől gumivá válnak a csontjai, és ha elengedi Dant, összeesik. – Már azt hittem, elvesztettelek! Ahogy elvesztettük anyát és apát! – Miért nem kerestél? – gagyogta Dan. – Hogyne kerestünk volna! Mást sem csináltunk! – Igen?! Akkor mit műveltek itt? – Nem ez volt a megfelelő hely?! – csattant fel Amy. – Megtaláltunk, vagy nem? – Igen, mert megláttam a Holtokat a tévében – húzódott el Dan. – Különben meg ne kiabálj velem! Annyira hiányoztál! Azt hittem, nem talállak meg soha… – Dan körbenézett a hangárban. – De ha elvesztetted a laptopomat, én… Amy megpróbált megnyugodni. – Magasabb lettél – mondta végül, miután alaposan végignézett a fiún. – Nem vagyok én gomba! Öt nap volt az egész.

– Tudom… – remegett meg Amy hangja. – De nagyon hosszú öt nap. Dan, annyira sajnálom… – Akkor fogta fel, mit mondott az öccse. – Mit mondtál?! A Holtokat? A tévében?! – A Csomolungmára másztak! – magyarázta Dan. – Élő egyenesben! Biztosan odafent van a kulcs! Amy az A-Star felé fordult. – Még megelőzhetjük őket! Nem igaz, Nellie? – Nem igaz – felelte szomorúan Nellie. – Sajnálom, srácok, de kizárt dolog, hogy repülni tudjak ezzel az izével. Ez inkább macskabölcsőre hasonlít, mint egy helikopterre. Mindannyian meghalnánk, ez tuti. Amy és Dan aggódva nézett egymásra. A sors azért vezérelte mindkettőjüket ebbe a Csomolungma árnyékában álló kis faluba, hogy falba ütközzenek? Abban a pillanatban felkapcsolódott a villany, és valaki éles hangon rájuk kiáltott: Que faites-vous ici? Mit csináltok itt?! Ijedten fordultak a hangárba betoppanó alacsony, vékony, középkorú pilóta felé. A félénk Amy természetesen meg sem tudott mukkanni. Nem úgy az öccse. – Fel kell jutnunk a Csomolungmára! – bökte ki Dan. A férfi hangosan felnevetett. – Ez nem egy sétarepülőgép! Ha fényképet szeretnétek, a faluban találtok garmadával. Végre Amy is megtalálta a hangját. – Dan nem turista, aki sétarepülésre vágyik. Nekünk fel kell jutnunk a csúcsra. Most. A férfi összehúzta szemöldökét. – Látom, tisztában vagytok vele, mit tud a picike. Alors, ez akkor is lehetetlen. Hagyjátok el a területet! – Megfizetnénk – próbálkozott Nellie. A férfi a homlokát ráncolta. – Az A-Star a világon egyedülálló technikai csoda. Nem bérelhetitek ki egy órára, mint egy jet-skit a strandon.

A Cahillek kétségbeesése szinte tapintható volt. Eddig minden helyzetre találtak megoldást, improvizáltak, és legyőzték az akadályokat. De ez most más volt. Itt nem volt egyéb lehetőség. Csak így juthattak fel a hegyre – csak így küszöbölhették ki a hónapokig tartó edzést, ellátmánybeszerzést, akklimatizálódást és hegymászást. Csak ezzel a helikopterrel. A tudomány törvényei és a természet egyelőre nem biztosított számukra B-tervet. Ha a pilóta nem hajlandó őket elvinni, mihez kezdjenek? Nellie a munkapad sarkán fekvő műholdas telefonra mutatott. – Engedje meg, hogy felhívjam a főnökömet, talán kitalálunk valamit… Amy és Dan rémülten egymásra nézett. Amennyire ők tudták, Nellie egyetlen főnöke Beatrice nagynéni volt, Grace testvére, vagyis a gyámjuk. De szegény Beatrice néni annyira csóró volt, hogy még a kábeltévét sem engedhette meg magának, nemhogy egy helikopterutat a világ tetejére… A pilóta fintorogni kezdett. – Ti, amerikaiak, azt hiszitek, hogy a pénzetekért mindent megkaptok… – Csak egyetlen hívás az egész – makacskodott Nellie. Ezt a parancsoló, magabiztos hangot még nem ismerték a gyerekek. Nevelőnőjük mindig segítőkész volt, az életüket is többször megmentette. De a kulcskeresésben mindig a hátsó ülésen foglalt helyet. Most átvette a kormányt. – Hallgassa meg a főnökömet! – folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy nem fogja megbánni. A pilóta sértettnek tűnt, de azért a telefon felé intett. Nellie beütötte a számokat, aztán várta, hogy a műholdas kapcsolat létrejöjjön. – Sajnálom, uram, hogy felébresztettem… Nem, tényleg fogalmam sincs, hány óra van most önöknél. – Felvázolta a helyzetet, aztán a kagylót átnyújtotta a franciának. – Beszélni kíván magával. Amy és Don feszülten nézte a pilótát, aki a sok ezer kilométerről érkező hangot hallgatta. Először elkerekedett a szeme, aztán félelem ült

ki az arcára. A beszélgetés alatt végig hallgatott, mint aki megnémult. Visszaadta a kagylót Nellie-nek. – Tíz perc múlva felszállunk! Amíg a férfi nekilátott, hogy felkészüljön a felszálláshoz, Amy Nellie mellé surrant. – Elárulnád, kivel beszéltél? Nellie megvonta vállát. – A nagybátyámmal. Nagyon meggyőző ember. – De mégis, mit mondott neki? Megfenyegette? – Honnan a csudából tudjam?! – vágott vissza Nellie. – Nem hallottam, mit mondott. – Látszott rajta, hogy nem szeretné, ha tovább faggatnák. A Cahillek tudták, hogy Nellie úgysem mondaná el nekik, ki emelt szót az érdekükben. Amynek már csak egyetlen kérdése maradt. – Ugye, sohasem fogod elárulni, ki vagy valójában? – Ki lennék?! A bébiszitteretek… – A nevelőnőnk! – javította ki Dan automatikusan. Nellie átölelte őket. –…és a barátotok – fejezte be a választ, de az arcára mintha bűntudat ült volna ki. – Készüljetek fel! Ez az egyetlen esélyetek. A pilóta segített a testvéreknek belebújni a Gore-tex kabátokba, aztán csizmákkal és kesztyűkkel látta el őket. A Csomolungmán mínusz huszonöt foknál már hőségriadót rendeltek el… És ezt a kétszáz kilométeres szél sem tette kellemesebbé. Ezután a légzőkészülékek következtek. A hátukra csatolt palackokat csövek kapcsolták össze az oxigénmaszkokkal. A felszerelésük otromba volt és kényelmetlen. Dant egy soha véget nem érő asztmaroham réme kecsegtette, Amyt pedig saját légzésének visszhangja idegesítette. De a felszerelés nélkülözhetetlen volt. Nyolcezer-nyolcszáznegyvennyolc méteres magasságban a levegő már csak harmadannyi oxigént tartalmaz, mint a tengerszinten. Oxigénpalack nélkül harminc másodpercig sem bírnák. A pilóta végül egy mérlegre állította őket. A hihetetlenül ritka levegőben, amihez ráadásul alacsony légnyomás is társult, minden

gramm számított. Néhány fölösleges grammocska döntött a sima felszállás és az ott ragadás között. Nellie előlépett. – És most én jövök. – Ez az a híres amerikai humor, ugye? – kérdezte a francia hitetlenkedve. – Egyetlen milligrammal sem férnek fel többen. Ők ketten is csak azért jöhetnek, mert még gyerekek. – Az a munkám, hogy szavatoljam a biztonságukat – ellenkezett Nellie. – Akkor ez a maga hatókörén kívül esik – vágta rá a pilóta. – Ahová mi indulunk, ott a „biztonság” szó értelmét vesztette. Döntsétek el, hogy jöttök, vagy maradtok! – Megyünk! – Amy ijedt volt, de megpróbált határozottnak tűnni. – Nem akarom, hogy a Holtok szerezzék meg a kulcsot. A hangár ajtaja kitárult, és a helikopter egy gördülő vontatópadon kigurult a felszállóhelyre. A pilóta saját maga húzta. Egyrészt azért, mert olyan könnyű volt, másrészt azért, mert senkit sem engedett hozzányúlni. Az alacsony sűrűségű fémek és polimerek olyan sérülékenyek voltak, hogy a pilóta szerint az ügyetlen gyerekkezek veszélyeztették volna a helikopter épségét. Az ülések kisebb helyet foglaltak el, mint a biztonsági öv, amivel becsatolták magukat. A helikopter egy lecsupaszított, minimalista műalkotásra hasonlított. Nellie a gyerekekhez fordult. – Ígérjétek meg, hogy nem csináltok semmi őrültséget! A Cahillek túlságosan meg voltak ijedve ahhoz, hogy válaszolhassanak. Különben sem tudták volna megígérni. Annál nagyobb őrültséget, mint amire készülnek, egyébként sem lehetett már elképzelni. Nellie hátrébb lépett, amikor a propellerek először lassan, aztán egyre gyorsabban forogni kezdtek. Az A-Star felemelkedett a Tibetifennsíkról. A következő megálló a világ teteje volt, egy jeges és sziklás csúcs majdnem öt kilométerrel feljebb.

23. fejezet A Hillary-lépcső egy nyolcméteres szikla az égben – a Csomolungma utolsó, kegyetlen tréfája a holtfáradt, ziháló, kihűlt hegymászóknak. Ha alacsonyabban lett volna, a gyakorlott hegymászók észre sem veszik. De majdnem kilencezer kilométer magasságban – vagyis a K-2, a világ második legmagasabb csúcsa fölött – a legapróbb mozdulatok is kínzó fájdalommal jártak. A három elcsigázott Holt csalódottan nézte, ahogy Ian Kabra serpái elindulnak Lucian ellenfelükkel a lépcsőn. Szó szerint cipelték, miközben felhúzták magukat az elmúlt évtizedek expedíciói által ott hagyott köteleken. – Csalás! – kiáltotta Hamilton. Hangja, ami normális körülmények között szarvasbőgésnek is beillett volna, most alig szivárgott ki a maszk alól. – Csaló Lucianek! – zihálta Reagan. Híres Tomas-erejük lehetségessé tette a Holtoknak, hogy töredékidő alatt akklimatizálódjanak a Himalája magasságához. De a Csomolungma könyörtelen klímája őket sem kímélte. Mindhárman kimerültek voltak, fáztak, szomjaztak és oxigénhiánnyal küszködtek. Ian a meleg szkafanderében mindebből semmit sem érzett. Serpa kísérőinek köszönhetően talán még fáradt sem volt. A legutóbbi vihar derékig érő hóval borította a csúcsot. A Holtok sokkal inkább felúsztak, mint másztak a hegyre. Reagan már irigykedve gondolt a kórházi ágyban pihenő testvérére. Érezte, hogy nem húzza sokáig. Eisenhower Holt vad bömbölése kisebb lavinát indított el a lépcsőn. Nem fogja hagyni, hogy azok a Kabrák megint legyőzzék! A gyilkos fáradtsággal viaskodó férfi a hivatásos sportolók eltökéltségével beszélt. – Gyerekek, tudom, hogy a család többi részétől nem sok tiszteletben van részünk. De mi egy ötszáz éves hagyomány folytatói vagyunk, ami egészen Thomas Cahillig nyúlik vissza! Ham, te vigyázz a húgodra! Majd én megmutatom a világnak, mire képesek a Tomasok!

Úgy gázolt át a mély hótorlaszon, mint a nyers erő és az elszántság élő példája. Elérte a Hillary-lépcső köteleit, aztán váltott kézzel, pihenő nélkül felhúzta magát. Ha ezt egy hegymászó látja, nem hisz a szemének. De a lehetetlen szó nem létezett a Holtok szótárában. A csúcsra érve elnyelte a hóvihar, és már csak a hangját hallották. – Ezt kapd ki, Kabra! – Felért! – károgta Reagan. Hamilton büszkén bólintott. Csodálta apját. Élete nagy részében bamba fajankónak tartotta, de a Csomolungma csúcsán Eisenhower Holt olyan fajankó volt, akivel szívesen játszottál egy csapatban. – Odafent már senki sem győzheti le!

Az Ecureuil/A-Star 350-es lassan emelkedett a ritka levegőben, olyan magasságokat hódítva meg, amikről más helikopterek nem is álmodhattak. Amy és Dan átmentek már néhány kemény dolgon, de ez volt mind közül a legfélelmetesebb. Az A-Star olyan kicsi volt, olyan törékeny, hogy teljesen védtelennek érezték magukat benne. Mintha egy őrült vidámpark játék helikopterében ültek volna kilencezer méterrel a föld fölött. A brutális himalájai szelek nekicsapódtak a pillekönnyű járműnek, és úgy dobálták, mint egy hurrikánba került pingponglabdát. Amy és Dan egymást fogták, mert nem volt más, amibe kapaszkodhattak. Minél közelebb jutottak hozzá, annál élesebben tudták megkülönböztetni a szomszédos hegyektől – magasabb volt, hatalmasabb, a jellegzetes fehér, örvénylő bojttal a csúcsán. – Az egy felhő? – kérdezte Dan, akinek kiabálnia kellett, ha azt akarta, hogy hangja kijusson a maszkból. A pilóta szolgált válasszal.

– A Csomolungma belelóg a futóáramlásba – kiáltott vissza. – Amit látsz, az millió kavargó jégkristály. Figyelmeztettelek benneteket, hogy nem lesz egyszerű. Készüljetek fel egy olyan repülésre, amit ti amerikaiak „rázósnak” neveztek. A pilóta nem túlzott. Minél közelebb értek a csúcshoz, annál vadabbal pörgött az A-Star. – Hogy fogunk itt leszállni!? – sivította Amy. – Nekivágódunk a sziklának! A pilóta felsőteste úgy rázkódott, mintha a kormány rángatná őt, és nem ő irányítaná a kormányt. A turbulenciákat leszámítva már alig mozogtak, megpróbáltak a csúcs fölé lebegni. Aztán a világ eltűnt, és alámerültek a jégviharba. Vakon repültek az atmoszféra határánál. Hirtelen zuhanni kezdtek, majd nekiütköztek valaminek. A gyerekek felsikoltottak. – Ez meg mi volt?! – jajveszékelt Dan. – A csúcsra akartatok jutni, nem? Ott vagytok – tudatta velük a pilóta. – Pontosan nyolcezer-nyolcszáz-negyvennyolc méter – mutatott a magasságmérőre. – Ennél magasabb hely nem létezik. A Földön legalábbis. – Meg… megcsináltuk? – dadogta Amy. Biztos volt benne, hogy palacsintává lapulnak. – Vite! Siessetek! – sürgette őket a pilóta. – Öt percnél többet nem várhatok! Nem állíthatom le a motort, mert nem biztos, hogy újra be tudnám indítani. – A pilótafülke buborékja egy pattanással kinyílt. Amy és Dan elvesztett néhány értékes másodpercet, amíg kiszabadította magát a biztonsági övükből. Mivel egyikük sem hitte, hogy valaha eljutnak idáig, konkrét tervvel sem rendelkeztek. A kulcskeresés során eljutottak néhány elképesztő helyre, de a Csomolungma kimagaslott mind közül. Szó szerint. Leírhatatlanul hideg volt, a szél ostroma egy másodpercig sem lankadt. Kikúsztak a propellerek alól. Az erőfeszítéstől még az oxigénmaszk ellenére is levegő után kapkodtak, de nem volt…

Amyt ez sem gátolta abban, hogy átérezze a hely nagyszerűségét. – Minden alattunk van\ – csodálkozott. – Innen már nincs feljebb! Még a felhők is alattunk vannak! A világ teteje! Átrághatta volna magát egy egész könyvtáron, akkor sem tudott volna felkészülni erre a látványra. Körben óriási csúcsok nyúltak az égbe, de az ő kilátóhelyük volt a legmagasabban, mindenkit hátrébb utasított a képzeletbeli tornasorban. A Lhoce a maga nyolcezerötszáz méterével messze alattuk álldogált. Az ég hihetetlen színben tündökölt, természetellenesen kobaltkék volt. A troposzféra közelében tartózkodtak, nem messze a világűrtől. Amíg bakancsa a világ tetejének haván csikorgott. Dan visszafordult a pilóta felé. – Ha itt hagy, az az ürge a telefonban nagyon mérges lesz! – fenyegetőzött. Fogalma sem volt róla, ki az az „ürge”, csak azt tudta, hogy nem Nellie bácsikája. De az illető hatalma és befolyása megkérdőjelezhetetlen volt. – Te el tudod hinni, hogy itt vagyunk?! – kiáltotta túl Amy a futóáramlás morgását. – Le vagyok nyűgözve – fordította el Dan tekintetét a panorámáról, hogy szemrevételezze a csúcsot. Enyhén szólva mást várt. – Hé, ez kész szemétdomb! A viharban színes buddhista zászlók sora lobogott. De akadt jó pár nemzeti lobogó is. Üres oxigénpalackok hevertek mindenfelé. A hóban félig eltemetve különös zsibvásár tárult eléjük. Minden, amit az ember el tud képzelni, a bekeretezett fotóktól az ékszereken át a játékokig. Dan meglepődött. – Ezeket meg ki hozta fel ide? – Ajándékok – zihálta Amy. – Minden hegymászó hagyott itt valamit. A kérdés az, hogy melyiket hozta Mallory barátunk? Dan felemelt egy medált. Amikor felpattintotta, egy hurkás kisbaba fényképe nézett vissza rá. – Honnan fogjuk megtudni ennyi szemét közül, hogy melyik a kulcs?! Az egészre csak öt percünk van. Amiből egy már el is telt!

Amy erősen gondolkodott. – Mallory járt itt először. Az ő ajándéka lehet a legmélyebben. Ásnunk kell. Kaparni kezdték a sűrű hóval borított tárgyakat. Minél mélyebbre értek, annál keményebb volt a hó. Amy egy fényképkeretet nevezett ki ásónak, míg Dan egy üres oxigénpalackot használt csákány gyanánt. A folyamatos futóáramlás a légtérből kicsent minden nedvességet, így nem találkoztak nagyobb jegesedéssel. Ebben a magasságban minden egyes mozdulatukhoz egy vasember erejére volt szükségük. Néhány perc múlva mindketten hevesen ziháltak és köhögtek. Ilyen körülményeket nem szokás túlélni, hát még, ha dolgozik az ember. Amy látása elhomályosult, ahogy agya egyre oxigénhiányosabb állapotba került. A szájába harapott, hogy magához térjen, és tovább összpontosíthasson a feladatra. A Csomolungmán a mentális kimerültség éppúgy halálos lehetett, mint a fizikai. – Ha tovább ásunk, akkor a K-2 lesz a világ legmagasabb hegye – lihegett Dan. – Emiatt nem kell aggódnod – fújtatott Amy. –Nézd, itt már alig van valami. Azt hiszem, elértünk a legkorábbi expedíciókig. – Két percetek van! – kiabált ki nekik az ultrakönnyű helikopterből a pilóta. Bár semmi esélyük sem volt, belehúztak az ásásba. Dan vadul csapdosott a palackkal, míg Amy jeges ujjakkal kapirgált az amulettek és a Szt. Kristóf medálok között. Meg kellett találniuk a tárgyat, mielőtt kifutnak az időből. – Állj! – kiáltotta Amy hirtelen. Dan megdermedt. A palack néhány centire állt meg a félig eltemetett üvegcsétől. Amy óvatosan elseperte körülötte a havat, és kihúzta. A vastag falú, gondosan bedugaszolt üveg tartalma fagyott volt. Amy észrevette, hogy az üveg oldalán egy kínai pecsét van. Lehúzta viharkabátja cipzárját, benyúlt az inge alá, és elővette a Tiltott Városban talált, összehajtott selymet. A szél majdnem kitépte a kezéből, de erősen szorította. Dan segítségével széthajtotta.

– Ez Pu Ji pecsétje, az utolsó kínai császáré – kiáltotta a szélbe. – Ugyanolyan, látod? Ezt az üveget adta Pu Ji George Mallorynak, hogy elrejtse! – De mi van benne? – süvöltötte Dan. – Emlékszel arra a párizsi üvegcsére? Tudod, amit a Kabrák elloptak tőlünk. Azt hiszem, ez valami hasonló. – Amy megfordította az üveget. Másik oldalába egy ágaskodó farkas képét karcolták: a Janus-címert. A felfedezés izgalmától dobolni kezdett fülében a vér. A hangos lüktetés az üvöltő szelet is elnyomta. – Dan, rájöttem! – mutatott a selymen lévő képre, az összeadott családi címerekre. – Nem arról van szó, hogy az ágak összessége a családot jelenti. Nézd a címerek körüli alakzatot! Ezek üvegek! Olyanok, mint amit Párizsban találtunk, és amilyen ez itt! Ez négy elixír – minden ágnak egy. Ha ezeket összekevered, valami szuperszérumot állíthatsz elő! Erről szól a 39 kulcs – a szérumhoz szükséges alapanyagokról! – Egy perc! – kiáltotta a pilóta. Még az sem tudta elvonni figyelmüket a 39 kulcs szemük előtt feltáruló rejtélyéről, hogy a visszaszámlálás elkezdődött… – Gondolj az ágakra, és arra, hogy melyik miben jeleskedik! – folytatta Amy. – A Lucianek a stratégia és a ravaszság nagymenői, a Janusok a kreatívak és a jó előadók, a Tomasok a sportos erőgépek, az Ekatok pedig mindent fel tudnak találni a világon. És ezek a családi jellegzetességek generációról generációra öröklődnek, vagyis a szer a DNS-eikbe kódolódott. A szuperszérum mindezeket a tulajdonságokat egyesíti. Igazi szuperhőssé válhatsz vele! Tekintetükkel üzentek egymásnak. Ha a szuperszérum rossz kezekbe jut… – Harminc másodperc – üvöltött a pilóta hisztérikusan. – Ha jönni akartok, akkor induljatok most! Dan segített Amynek visszatömködni a viharos szélben lobogó selymet a kabátja alá, és futni kezdett. A lány is követni akarta, de a havon szikrázó napfény megcsillantott valamit az üvegen… Egy véset

volt, sokkal apróbb, mint az előző. Az üveg alját a szemüvegéhez tartotta. Az üzenetet késsel vagy egy jégvágó csákány élével karcolták rá.

GM – vagyis George Mallory. Hegymászók és kalandorok százait inspirálta szállóigévé vált szavaival. Azzal, hogy azért massza meg a Csomolungmát, „mert itt van”. De nem a csúcsra értette! Hanem a Janus-szérumra, és az egyetlen helyre, ahol biztonságban elrejthette. Ereje fogytán volt. Legyengítette a ritka levegő és a nyolcezernyolcszázharmincnyolc méter magasan végzett ásás herkulesi erőfeszítése. Remegő kézzel markolta az üveget, két egymástól több ezer kilométerre lévő Cahill összefogásának egyetlen bizonyítékát. Az összeesküvők nem is különbözhettek volna jobban egymástól. Az egyik császár volt, egy évszázadokig tündöklő dinasztia utolsó fia. A másik egy angol tanár, akinek a hegymászás volt a hobbija. Hogy mi hozta őket össze? Nem kisebb dolog, mint a 39 kulcs. – Tíz másodperc! – Gyere már, Amy! – rázta meg Dan, hogy felébressze az ábrándozásból. Hasra vetették magukat, és átcsúsztak az ultrakönnyű helikopter hangosan zúgó propellerei alatt, aztán bemásztak a pilótafülkébe. – Induljon! Induljon! Induljon! – kiabálta Dan rekedten. A pilóta babrált valamit a műszerfalon. Fémes zajt hallottak, de nem történt semmi. A helikopter kétség-beesetten próbált belekapni a nem

létező levegőbe. Végül az ultrakönnyű gép lassan felemelkedett a világ tetejéről. – El sem hiszem, hogy sikerült! – lihegett Amy. De akkor egy hatalmas, kesztyűs kéz megragadta az A-Star baloldali futóművét.

24. fejezet Az emelkedés váratlanul megakadt, és a helikopter vadul rázkódni kezdett. – Valami műszaki hiba?! – kiáltotta a pilóta. Eisenhower Holt üvöltött az erőfeszítéstől, ahogy húzta lefelé a futóművet, hogy megakadályozza az indulásukat. – Ez nem hiba, ez egy Holt! – ordította Dan. – Próbáljon meg tovább emelkedni! El kell hogy engedje! – Nem tudom felemelni, ahhoz túl ritka a levegő! Ha még sokáig kapaszkodik, elfogy az üzemanyagunk, és soha nem érünk haza! Eisenhower Holt egyik kezével a futóművet markolta, a másikkal belevágta jégcsákánya hegyesebbik végét a géptest és a fülke közötti tömítésbe, és minden erejét beleadva felfeszítette a plexiüveget. A következő másodpercben a férfi deres szemöldökkel, és eszelős tekintettel behajolt hozzájuk. – A kulcsot! – hörögte, és a halálra rémült Amy fagyott ujjai közül egy mozdulattal kikapta az üveget. Ezután hátralépett, és elengedte a helikoptert. Alig tett néhány lépést az üveggel, amikor a kavargó jégviharból négy serpa bukkant elő, és rávetették magukat. Minden karjára kettő jutott. Az ötödik alak, a szkafanderes Ian Kabra a széllel küszködve Eisenhower elé lépett, és kesztyűs kezéből kicsavarta az üveget. Ami ezután történt, az örökre beégett az emlékezetükbe. Szélroham kapott az ultrakönnyű helikopterbe, és megforgatta. Dan kiesett az ülésből, és bevágta fejét a fülke plexijébe. Amy kirepült a hóra. A helikopter farka hátba csapta lant, és letaszította a csúcsról. A fiú kétségbeesetten hadonászott, hogy valami kapaszkodót találjon. Szkafanderes karjával elkapta a kiálló hópárkányt. Rémülten kiabálva lógott a Kangshung csúcsa felett. Alatta háromezer méteres mélység ásított. Amy utánakapott, hogy segítsen, de Ian keze helyett csak a Janusszérum üvegét tudta elcsípni.

Első gondolata a győzelemé volt: Visszaszereztem! Aztán a szkafander sisakja mögött észrevette a rémült srác arcát. A következő pillanatban a hópárkány megroppant Ian súlya alatt. Alatta csak a három kilométeres mélység.

25. fejezet Amy azonnal döntött. Eldobta a Janus-szérumot, és két kézzel Ian után kapott. Az üveg legurult a csúcsról. Elvesztették szemük elől, mielőtt összetört volna. A serpák segítettek neki visszahúzni lant a Csomolungma tetejére. A lány kifulladt. Tudta, hogy hiába kezd el futni, úgysem éri el a helikoptert. Tett néhány bizonytalan lépést, de képtelen volt megtartani saját súlyát, a kavargó hó az arcába csapott… Dan megragadta a nővérét, és a helikopterhez támogatta. Amikor mindketten beszálltak, a pilóta lecsukta a fülke plexijét. Az apró légi alkalmatosság egyetlen szökkenéssel maga mögött hagyta a Csomolungmát. – A szérum? – kérdezte Dan izgatottan. Amy lassan magához tért, és megrázta a fejét. – Összetört. – A lány bűnbánóan nézett öccsére. – Nem hagyhattam, hogy lezuhanjon. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, rádöbbent, mit is jelent ez. – Dan! Választhattam! És megmentettem Isabel Kabra fiát! – Ne is emlékeztess rá! – csikorgatta a fogát Dan. – Legközelebb, amikor Ian és Natalie bedugja a szánkba a gumicumit, tudni fogom, kinek köszönhetem. – Még mindig nem érted?! Ha a Madrigálok olyan rosszak lennének, amilyeneknek tartják őket, az üveget választom Ian helyett! Azt tettem, ami emberileg helyes volt – nézett az öcsére komoly tekintettel. – Nem kell rettenetesnek lennünk, csak mert Madrigálok vagyunk! A Madrigálok szörnyűek, de a sorsunk a saját kezünkben van! – Mi a helyzet anyával és apával? – Nem tudom… – Ha Amy megtanult valamit a kulcsvadászatból, és az azt övező fondorlatok sorozatából, akkor az az igazság feltétlen tisztelete volt. Mindent megadott volna azért, hogy elhiggye, a szülei jó

emberek voltak. De amikor Danre nézett, mindkettejük radarján villogni kezdett egy név: Nudelman. – Én sem hagytam volna lant meghalni – vallotta be Dan hosszas hallgatás után komoly képpel. – Csak nem vagyok tőle boldog, hogy a szérumnak annyi. Különösen, hogy fogalmunk sincs, mi volt benne… Amy arcára széles mosoly kúszott. – Dehogynincs. Tudjuk a Tiltott Város óta. De csak most értettem meg. Alistair így fordította le Pu Ji versét: Amit keresel, a kezedben tartod. Beledermedve a születésbe, Ahol az ég a földdel összeér. – Az „ég a földdel” rész még rendben – ismerte be Dan de mit tartunk a kezünkben? Az egyetlen kézzelfogható dolog a szövet, amire a verset írták. – Ami selyemből készült – tette hozzá csillogó szemmel Amy. – A selymet a selyemhernyó szövi, ami nagyon… – A Bombyx móri hernyója! – vágott közbe Dan, amikor eszébe jutott a Saolin kolostorban kapott uzsonna. – Olyan íze van, mint a csirkének! Amy furcsa pillantást vetett rá, aztán folytatta: – A selyemhernyók váladéka a levegővel érintkezve selyemmé alakul. De az alapanyag, amire nekünk szükségünk van, „beledermedt a születésbe”. A folyékony selyem, a nyers selyemváladék! Dan csodálkozva rázta a fejét. – És mivel Pu Jinak nem volt hűtőgépe, megkérte Malloryt, hogy vigye fel neki a Csomolungmára. Váo! – El tudod képzelni, mi zajlott le Mallory fejében, amikor az üvegcsét nyolcvanhat évvel ezelőtt elrejtette a csúcson? Éppen meghódította a Csomolungmát. És tette mindezt huszonkilenc évvel Sir Edmund Hillary 1953-as ideérkezése előtt. – Amy elszomorodott. – Aztán rádöbben, hogy nem jut le élve. Tudod, még mindig itt van a hegyen. Jéggé fagyott teste örökre itt marad.

– Klassz! – mondta Dan. – Mármint nem az, hogy meghalt szegény… Hanem hogy élete legnagyobb győzelmének színhelye egyúttal örök nyughelye is. Ebben van valami felemelő. Amy értetlenkedve nézte. – Mindig elfelejtem, milyen beteges a gondolkodásod… A pilóta szakította félbe beszélgetésüket. – Bár menő amerikaiként elfelejtettétek megkérdezni, van-e elég üzemanyagunk, azért válaszolok rá: van. De éppen csak elég lesz. – Ez nagyszerű hír! – örvendezett Amy, aztán zavartan hozzátette: – Mindenesetre köszönjük… aaa… fuvart. – De rien, mademoiselle. Meg kell mondjam, befolyásos barátaitok vannak. Pontosabban annak az orrkarikás hölgynek. – Mi van vele? – tűnődött Dan. – Hány nevelőnő van, aki egy telefonhívással el tudja intézni, hogy egy kísérleti jármű felrepüljön veled a Csomolungma tetejére? – Ő határozottan több egy hétköznapi nevelőnőnél – értett egyet Amy. – Láttad volna a nagy falon! Úgy nyitotta ki a zárat, mint egy profi. – Amy vonásai meglágyultak. – De bárki legyen is, a mi oldalunkon áll. Legalábbis remélem. Visszanéztek a saját fenségességébe burkolózó szigorú és néma hegyre. – Hitted volna, hogy valaha feljutsz rá? – suttogta Amy. – Hogyne. Nem volt kétséges – lelkesedett Dan. – Egy nap majd megmászom! Amy gunyoros arcot vágott. – Küldj majd egy képeslapot! Hamarosan feltűnt alattuk Tingri ősi házainak kis csoportja a hatalmas Tibeti-fennsíkon. Két kilométerre a falutól megpillantották a leszállóhelyet. Nellie a szélén állt, és szemét tenyerével árnyékolva nézte a közeledő helikoptert. Mellette egy apró, szürke pont: Saladin szőrgolyója. Családjuk visszavárta őket. A két árva számára ez az élmény mindennel felért.

26. fejezet A hszieni Bell Tower Hotel garázsában Jonah Wizard akkor szállt ki a limuzinjából, amikor az egyik közel kétméteres agyagszobrot két egyenruhás munkás a teherautóra rakta. – Hé, maguk meg hova viszik azt a…? Alig ejtette ki ezeket a szavakat, amikor újabb munkások jelentek meg egy másik agyagkatonával. Cora Wizard felügyelte a munkát. – Anya… Ezeket meg honnan szerezted? – Janusok vagyunk, nem?! Azt hiszed, olyan nagy dolog néhány új szoborral pótolnunk azokat, amiket összetörtél? Óvatosan azzal a szoborral! – figyelmeztette az asszony az egyik munkást, amikor az agyagkatona véletlenül az egyik oszlopnak koccant. – Kétezer évesnek kell látszódnia, nem kétmilliónak! Visszafordult a fia felé. – Gondolkoztam azon, amit mondtál. Hogy ki akarsz szállni a kulcsvadászatból. – És? – kérdezte Jonah izgatottan. Válaszként olyan erővel csapta pofon az anyja, hogy elterült a földön. Feltápászkodott. – Ez meg mi volt, yo?! – Ne jojózz itt nekem! – csikorgatta a fogót Cora Wizard. – Én vagyok a vezére ennek az ágnak, ami több, mint te, vagy én, vagy Mozart, vagy maga Jane Cahill! A családunk jövőjéről van szó, Spielbergtől az utolsó egykerekű biciklin zsonglőrködő bohócig, és a jövőnket a 39 kulcs jelenti. Nem fogom megengedni, hogy a fiam vagy bárki más miatt a Janusok kiessenek a versenyből! Különösen most nem, amikor rájöttünk, hogy Madrigálok vannak az ellenfeleink között. – Biztos vagy benne? Mi van, ha a srác csak a levegőbe beszélt! – Tudhattam volna évekkel ezelőtt! – korholta magát. – Most már értem, hogy Grace és a tökéletes unokái miért nem kötöttek szövetséget

a többi ággal! Mi meg azt hittük, hogy a rátartiságuk miatt – mindig egy méterrel a föld fölött jártak, vigyáztak, hogy be ne szennyezzék a kezüket. Közben az ágak legaljához tartoztak… – Nekem nem fekszik a kulcsvadászat, anya, nincs hozzá tehetségem! – könyörgött Jonah. – Te Janus vagy – rótta meg Cora Wizard határozottan. – Sokkal zseniálisabb és tehetségesebb, mint azok a Lucián, Tomas és Ekat barlanglakók! Évszázadok óta játsszuk a másodhegedűs szerepét a Lucian mészárosok mellett, pedig sehol sincsenek hozzánk képest! Akarod tudni, miért van ez így? Jonah bambán meredt rá. – Mert a Lucianek nem ismernek akadályt, ha el akarják érni a céljukat. Hazudnak, csalnak, lopnak. – Pillantása lézersugárként fúródott Jonah szemébe. – És gyilkolnak. Jonah Wizard egész életében a Janus ágat szolgálta. Az ő parancsukra lett belőle rapper, tévés személyiség és nemzetközi sztár. Nagyon jól tudta, mi lesz a következő kérésük.

A mászószezon végével Tingri már nem vonzott annyi turistát, így a vendégházat egyedül birtokolhatták. Amy, Dan és Nellie körbeülték a konyha közepén égő tüzet. Kimerültek voltak, de túl izgatottak ahhoz, hogy elaludjanak. Saladinnak bezzeg nem voltak ilyen problémái, összekucorodott a kanapé tetején, és órákig nem mozdult. – Ez csodálatos – mormolta Nellie elégedetten. – A tűz melege, a hideg, száraz levegő! Jó lenne itt egy nyaraló! Itt még a füstnek is más az illata, valahogy testesebb. Talán a magasság miatt van. Dan szárazon felnevetett. – Szerintem meg a jaktrágya miatt. Itt ugyanis azzal tüzelnek. – Azzal is főznek? – kérdezte aggódva Amy, és félretolta aromás teáját.

Az estét azzal töltötték, hogy elmesélték egymásnak kínai kalandjaikat. Közben nem győztek csodálkozni azon, mennyire különböző utakon indultak el, és mégis egyszerre értek a Csomolungma lábához. Don vonyítva nevetett, amikor Amy elmesélte neki Saladin halálugrását. A lány ugyanilyen jól szórakozott azon, amikor öccse meg akarta győzni, hogy Jonah nem is olyan rossz fej. – De most komolyan – erősködött Dan –, csak sajnálni lehet azt, akinek Mozart meg Rembrandt árnyaival kell viaskodnia. Na és az anyja! Neki az sem lenne elég, ha Jonah trillió cédét adna el! Olyan, mintha Beatrice nénit keresztezték volna a Medúzával. Öregem, esküszöm, hogy lenyelte a saját fejét, amikor bejelentettem, hogy Madrigálok vagyunk. Amy felszisszent. – Te képes voltál nekik elmondani?! – Nem tehetek róla. Elszállt az agyam. Amy bólintott. – Megértem. De tudod, mit gondolnak a Madrigálokról. A többi csapat kétszeres erőbedobással fog küzdeni ezután. Ráadásul fogalmunk sincs, merre tovább. Mit gondolsz, melyik drágalátos versenytársunk lesz hajlandó információt cserélni velünk? A Madrigálokkal senki sem köt szövetséget. Dan egy pillanatra elszontyolodott, aztán hirtelen talpra ugrott. – Várj csak! Talán mégsem áll olyan rosszul a szénánk. Emlékszel a Szakállas Buddhára Grace házában? Az eredetije a Song-hegyen csücsül. Mögötte van egy barlang, találtam benne néhány égett laboratóriumi eszközt. Gideon Cahill laboratóriuma a tűz martaléka lett, ugye? Amy bólintott, egyre kíváncsibb lett. – Mit csináltál velük? – Nem hoztam el. Túl sok volt. Újra elrejtettem. Csak egy dolgot nem tudtam otthagyni – nyúlt a farmerzsebébe, és kihúzott belőle egy arany keretbe foglalt miniatúrát. Amy döbbenten meredt rá.

– Anya portréja?! – Nézd meg jobban! A séró, a ruha. Ez nem anya. Régebben készült. Vagy száz évvel anya születése előtt. Amy elvette Dantől a miniatúrát, és rápillantott. – Akkor az egyik ősünk. – Egy Cahill-ős – egészítette ki Dan. – És aminek köze van a Cahillekhez… –…annak köze van a 39 kulcshoz is. – Amy óvatosan kivette a képet a keretből. A portrén semmi jel, készítőjének a kézjegye sem látszott. De a keret belsejében egy feliratot talált: „Anne Bonny tulajdona”. – Anne Bonny?! – lepődött meg Amy. – Kalóz volt a Karibtengeren. A világ legvadabb női kalóza! Ő is Cahill volt? – Ezt csak egy módon deríthetjük ki – felelte Dan –, ha elmegyünk a Karib-tengerhez… Nellie felriadt szunyókálásából. – Valaki a Karib-tengert emlegette? – Talán ott vár ránk a következő kulcs – erősítette meg Amy. – Azt kajolni fogom! – sikantotta Nellie. – Harmincötös napkrém, bikini, tengerpart, ital kókuszdióban. Benne vagyok! A vendégház fölött a Csomolungma sötét árnyéka magaslott. Most már eggyel kevesebb titkot rejtegetett…