Anya Seton KATHERINE. Klasszikus szerelmi történet a középkori Angliából. 2. kötet

Anya Seton

KATHERINE Klasszikus szerelmi történet a középkori Angliából 2. kötet

A mű eredeti címe Katherine Copyright © 1954 by Anya Seton Chase Copyright © renewed 1982 by Anya Seton Chase Published by special arrangement with Houghton Miffl in Harcourt Publishing Company. Hungárián translation © Szentesi Mária Versrészletek © Tótfalusi István © General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította SZENTESI MÁRIA A versrészleteket fordította TÓTFALUSI ISTVÁN Szerkesztette KISS MARIANNE A borítótervet KISS GERGELY készítette ISSN 2060-6230 ISBN 978 963 643 249 2 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest,Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241,270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZÁLA BOGLÁRKA Készült 29,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3091-10

16.

1376-ban, a Szent György napja előtti délutánon Warwick1shire-ben virágzott az április. A tavon túli legelőkön bárányok bégettek, miközben a homokkőből épült csipkés tornyot tompa aranyfény színezte olyan vörösre, mint a vörösbegy tolla. Az ünnepre kitakarított és virágfüzérekkel díszített Kenilworth várnépe a herceget várta. Katherine a belső udvar egyik napsütötte kőpadján ült az öregtorony közelében, és engedékenyen nem vett tudomást az udvaron játszó gyerekek kiabálásáról. Erről a padról látta a vár Mortimer-torony melletti bejáratát, így felkészülten várhatta, hogy megszólaljon a harsona, és a herceg kíséretének első tagja bevágtasson a kapun. Már két hónapja nem látta a herceget. Azt a ruhát viselte, amelyet a férfi legjobban kedvelt: a szűk, oldalt nyitott, hermelinprémmel szegélyezett barackszínű, rövid köpeny alatt hosszú, borostyán-sárga tunikát. Aranyövén saját címerét mintázó zománcjelvény díszelgett - három Katalin-kerék vörös mezőben. Vékony, topázzal kirakott pánt szegélyezte magas homlokát, szemöldökét kiszedték, ajkát pedig kissé bepirosította bíbortetűpasztával, mert a herceg így szerette látni. Sötétvörös haját drága arábiai ámbrával illatosította, amelyre a herceg három évvel korábban, valamelyik sietősen elhagyott várban tett szert franciaországi „nagy menetelése" során. 7 Az a menetelés bizony bátor, de meggondolatlan cselekedet volt. Egyre gyengülő, és végül már éhező seregét végigkényszerítette az ellenséges területen, északról egészen Bordeaux-ig. Időről időre önmagát is veszélynek tette ki, és embereivel együtt szenvedett. Még a franciák is elsöprő és dicső haditettnek minősítették, éppolyan látványosnak, mint fivére, a Fekete Herceg bármely hasonló cselekedetét, a végén mégis veszteséggel zárult. A földek, amelyeken végigmenetelt, meghajoltak a dübörgő léptek alatt, akár a hosszú fű, de azonnal felegyenesedtek, amint túljutott rajtuk. Amikor John végül keserű szájízzel visszatért Angliába - tervét, hogy egész Franciaországot, majd Kasztíliát meghódítsa, ismét el kellett halasztania -, egy dühös és csalódott országban találta magát. Mindenütt nyugtalanság és elégedetlenség uralkodott. A nép újabb Crécyt, újabb Poitiers-t követelt, de már más idők jártak. Új és agyafúrtabb király ült a francia trónon, a valaha oly nagyszerű angol király pedig elaggott, politikája ingataggá vált, hol hideget, hol meleget küldött az emberekre, mindenben engedelmeskedett Alice Perrers önző szeszélyeinek, és csak azzal törődött, hogy az ő kedvében járjon. Most mégis fegyverszünet volt életben Franciaországgal - ingatag kegyelem, amelyet a herceg alkudott ki egy évvel korábban Bruges-ben. John Bruges-ben töltött hónapjainak gondolata éles fájdalomként hasított Katherine-be, bár az ilyesfajta fajdalomhoz már igencsak hozzászokott. John magával vitte hercegnéjét is Flandriába, és Centben, saját szülővárosában Costanza fiút szült neki végre. A gyermek azonban nem maradt életben! Katherrfne keresztet vetett, ahogy ott ült a padon Kenilworth udvarán, misemé, Domine* - gondolta, akárcsak az első alkalommal, amikor meghallotta, hogy az újszülött meghalt - mert szégyellte, milyen öröm töltötte el a hírre. * uram, irgalmazz! 8 Az én fiaim viszont élnek, gondolta Katherine. Felnézett a déli szárnyra, a gyermekek hálószobájának ablakaira. Árnyék suhant el az átlátszó, kicsiny üveg mögött, mire Katherine elmosolyodott. Biztosan Hawise

az, vagy valamelyik nevelőnő, aki a csecsemő Harryt látja el a bölcsőjében, vagy talán valami játékot hoz, hogy elvonja a kis John figyelmét, amíg vacsorázik, mert John igen rossz evő, és hajlamos elmászkálni. Egészséges, rózsás fiúcska mindkettő, aranyszőkék, mint a boglárka, apjuk élénk kék szemével. Magas, csúfolódó énekszó zavarta meg az udvar békéjét. - Gyáva nyulak! Gyáva nyulak! Reszkettek, mint a nyárfalevél! Menjetek, egyetek egy kis csípős mustárt, úgysem meritek megcsinálni, amit én! - Természetesen Elizabeth volt az. Katherine a legrosszabbra is felkészülve ugrott fel, és a boltív alatt átsietett az alsó udvarra. Bár a herceg fiatalabbik lánya már tizenkét éves múlt, és csakhamar eladósorba ért, még mindig fékezni kellett vakmerő vállalkozásait, nehogy önmagát és a kisebb gyermekeket valódi veszélybe sodorja. Ezúttal féllábon ugrált az istálló tetején, miközben a szélkakasba kapaszkodott. Tom, Blanchette és a három kis Deyncourt gyerek görcsösen kapaszkodott felfelé, és megpróbált felmászni csúszós palán a föléjük magasodó ablakhoz. Blanchette, amint anyja azonnal észrevette, sírva billegett egy ablakpárkányon, és ügyetlen kezecskéivel fogást keresett a kőből készült ereszcsatornán. - Elizabeth! - kiáltotta Katherine élesen. - Azonnal gyere le onnan! 9

Odarohant, hogy segítsen Blanchette-nek. Fellépett egy talpkőre, és két karját a gyermek felé tárta, aki hálásan huppant az ölébe. - Te kis mamlasz - korholta Katherine, miközben arcon csókolta -, mikor tanulod már meg, hogy nem szabad mindenben utánozni Lady Elizabethet? - Továbbrohant Blanchette-től, és a Deyncourt gyerekeket is leszedte. Fia, Thomas azonban nem kért segítséget. Dacos arccal nézett az anyjára. - Hagyjon engem, hölgyem - mondta. - Nem mászom fel a tetőre, de úgy megyek le, ahogy én akarok. Ez nagyon jellemző volt a nyolcéves Tomra, aki mindig így viselkedett. Sosem volt nyíltan engedetlen, de makacs és dacos természete gyakran emlékeztette Katherine-t az apjára, Hugh-ra. - Nahát, Bess - kiáltott fel a bűnösnek a tetőre -, azt mondtam, gyere le! - Nem tudok - nyögte a gyermek. Napbarnított kis arca elsápadt, és olyan erősen kapaszkodott a szélkakasba, hogy az ugyanúgy megremegett, ahogyan erős szélben szokott. - Akkor még egy kicsit legyél bátor, és kapaszkodj erősen! - kiáltotta oda Katherine kedvesebben. Tapsolt egyet. - Lovász, ide! - Egy istállófiú rohant elő, létrát hozott, és Elizabeth hamarosan biztonságban földet ért, mire azonnal szemtelenkedni kezdett. - Nem is féltem, becsaptam, hölgyem Katherine nem vesztegette vitára az időt. Elizabeth mindig olyan csapdába ejtette magát, amelyből aztán nem tudott kiszabadulni. - Verje csak meg! - tanácsolta Marjorie Deyncourt asszony, a várkapitány felesége. - túlságosan kíméli a pálcát! - A Deyncourt gyerekek olyan rendszeresen kaptak verést, amilyen rendszeresen misére jártak. Öt évvel korábban, amikor Katherine magára vállalta a herceg két leányának nevelését, gyakran kellett a pálcához folyamodnia, mert semmilyen 10 más módon nem volt képes Elizabethet fegyelmezni- ugyanakkor Philippának sosem volt szüksége ilyen eszközre -, de fokozatosan Katherine is megtanulta, hogy a határozott kedvesség és a minimális büntetés jobban kordában tartja a gyermeket. Maga John is csak igen ritkán büntette meg, mert kislányának mindig sikerült elszédítenie őt azzal, hogy felmászott az ölébe, megrázta sötét hajfürtjeit, lebiggyesztette telt, cseresznyepiros ajkait, amelyek nyugtalanító érzékiség ígéretét hordozták.

- Menj, és keresd meg valamelyik szobalányodat, Bess! - mondta Katherine szigorúan. - Mondd neki, hogy mosdasson meg, ilyen állapotban nem üdvözölheted atyádat! Aztán maradj a szobádban, amíg nem hívatunk! Elisabeth vállat vont, hanem azért csoszogva bevonult a várba. Kedvelte Lady Swynfordot, és igazságosnak tartotta, de az utóbbi időben zavarni kezdte az apja és a hölgy közötti viszony, melyet korábban minden kíváncsiskodás nélkül elfogadott. Jól tudta, hogy a két kisfiú, John és Harry Beaufort a féltestvére, és féltékeny szemével éppen elég gyakran lehetett tanúja, hogy apja szereti Lady Swynfordot, de soha senki nem magyarázta el neki a dolgot, és ha kérdezett valamit, lepisszegték. Az elmúlt héten a fülébe jutott a szolgák pletykálkodása, és ez ráébresztette, hogy van valami furcsa a nevelőnője körül, valami, amin az öltöztetőnők kuncognak a háta mögött, ráadásul Nan, a mosónő, drámaian ki is fakadt: - Ó, hogy vérzik a szívem a szegény, megcsalt hercegnéért, aki ott senyved Hertfordban vagy fent, északon, Tutbury erdeiben. Micsoda szégyen! Elizabeth azonban képtelen volt megkedvelni apja spanyol feleségét, amikor őt és Philippát elvitték hozzá Hertfordba látogatóba. A hercegnének villogott a szeme, akár a fekete borostyánkő, ugyanakkor csontos keze érintése hideg volt és nedves, mint egy halé. 11 Ráadásul egy árva szót se beszélt angolul. Egyetlen mosoly nélkül nézett végig Elizabethen és Philippán, majd elfordult, hogy spanyolul társalogjon a körülötte lebzselő kasztíliai udvarhölgyekkel. Elizabethet elküldték, hogy a kis Catalinával játsszon, aki szintén a féltestvére. Catalina négyéves volt, akárcsak Lady Swynford John Beaufort-ja, de három hónappal fiatalabb. Ez a tény szintén táptalaja volt a cselédek titokzatos kuncogásának. Katherine megérezte, hogy az utóbbi időben Elizabeth másképpen viselkedik vele, és lemondóan gondolt arra, hogy a kislány valószínűleg mindent tud. Kezdi felfogni, mi a helyzet, és lehet, hogy emiatt teljes szívéből lázadni fog ellenem. De nem tehetek semmit. Lesz, ahogy lesz, gondolta Katherine. A Plantagenet-mottó mindössze keserű vigaszt nyújtott számára; John kedvéért kérte, hogy véssék rá annak a gyémántbrossnak az aranyfoglalatára, amelyet újévkor kapott a férfitól. A melltűt aznap is viselte barackszínű bársonymellényén; a királyné ajándékát, a „Foi vainquera"* feliratú, értéktelen kis ezüst holmit már régen félretette. Katherine visszasétált a belső udvar felé, Blanchette pedig vidáman szökdécselt mellette. A többi gyerek kiszaladt a várból a küzdőtérre, hogy figyeljék a Szent György-napi sárkány készítését a másnapi lovagi tornára. Blanchette azonban az anyjával maradt, akire kilencévesen már nagyon hasonlított. Szebb lesz, mint én bármikor is voltam, gondolta Katherine, miközben megborzolta a kislány selymes fürtjeit, amelyek úgy csillogtak, mint a frissen súrolt réz. A gyerek szeme szürke volt, de sötétebb, mint Katherine-é, épp annyival, amennyivel a haja világosabb. *A hit majd meghódít.

12

Kerek szemeiben naiv kedvességgel nézett fel anyjára, Katherine ismét megcsókolta. Milyen furcsa, hogy Blanchette, akit egy nem szeretett férjtől, kínok közt és magányosan szült meg, mégis a legkedvesebb gyermeke maradt, bármennyire becsesek voltak is számára John gyermekei. Vajon az elsőszülött iránt mindig különleges gyengédséget érez az ember? John viszont kevésbé kedvelte Philippát, mint a többi gyermekét. Akkor talán azért érez így, mert Blanchette lány, és saját magát látja benne gyermekként?

Vagy az lehet az oka, hogy John a születése reggelén eljött hozzá, és Blanchette-et az ő gyermekének érzi? A szív rejtelmei kifürkészhetetlenek, az mindenesetre tény, hogy a bizonytalan helyzetéből fakadó kellemetlenségekért cserébe anyagi biztonságot kapott. Családjában mindenki részesült belőle, és John pazarul gondoskodott keresztgyermekéről. Tavaly a herceg Blanchette-nek adományozta és Katherine gyámsága alá helyezte Sir Robert Deyncourt, Kenilworth várkapitánya unokatestvérének földjeit, továbbá elrendezte házasságkötését minden jövedelemmel és járulékkal együtt. A gondnokság önmagában elegendő jövedelmet biztosított ahhoz, hogy Blanchette szép hozománnyal menjen férjhez; Katherine azonban némi megnyugvással gondolt arra, hogy eltelik még néhány év, mielőtt Blanchette férjhez megy. - Itt jön Lady Philippa - jelentette be a kislány, aki felmászott anyja mellé a padra, és a konyhaajtónál összegyűlt, éhesen nyávogó macskaseregletből kihalászott kiscicával játszott. Katherine fölnézett, hogy szokás szerint cseppnyi dühös szánalommal köszöntse az idősebbik hercegnőt. Ezzel a lánnyal kapcsolatban viszont igenis gondolni kell a házasságkötésre, hiszen betöltötte már a tizenhatodik évét, és a herceg puhatolódzó tárgyalásokat folytat Flandria, Hainault és Milánó udvarával. 13 Lehetetlen volt azonban elképzelni, hogy Philippa valakivel együtt háljon. Sápadt volt, ájtatos, engedelmes, és teljesen hiányzott belőle az érzékiség, így szüzessége szinte törvényszerűnek tűnt. - Jó estét, Lady Katherine! - köszönt bókolva erőtlen, vékony hangján. Meglehetősen izgatottan pillantott a Mortimer-kapu tornya felé. - Atyám érkezésének még semmi jele? - Semmi - felelte Katherine, és helyet adott a lánynak maga mellett a padon. - Nem akartad felvenni az új karmazsinvörös ruhát, amelyet ő küldött neked? - Philippa szürkésbarna ruhátviselt, amely nem leplezte teste előnytelen idomait, sem lapos mellét, sem idomtalan fenekét. - Nem... nem akartam - válaszolt a lány, és kezével idegesen babrálta a rózsafüzérét. - Nagyon rosszul érzem magam karmazsinvörösben. Vajon megharagszik rám emiatt? Katherine megnyugtatóan rámosolygott, mert tudta, hogy Philippa legalább annyira tart az apjától, mint amennyire csodálja. De nem fog örülni, és neki kell majd megvédenie a lányt apja haragjától, ami miatt Philippa könnyekre fakad, aztán órákon keresztül vezekel szobájában, az imazsámolyon. Katherine erőltethette volna, hogy Philippa menjen vissza, és öltözzön át, de nem volt hozzá szíve. A díszes vörös ruha még kevésbé állt jól neki, mint ez az egyszerű viselet, mulatságossá tette alakját, amilyen azé a rikító, flitteres bábué volt, amelyet a pantomimjátékosok Noé feleségének hívtak. - Ön olyan gyönyörű, Lady Katherine - mondta Philippa vágyakozóan. - Önre sohasem haragszik. - Ó, dehogynem! - nevetett Katherine. - Néha. Csak ki kell várni, hogy elszálljon a mérge. Hamar elmúlik. Philippa előhúzta erszényéből hímzését, egy darab négyzet alakú brokátselymet, amelyet a kápolna oltárterítőjéül szánt. 14 Rövidlátó volt, ezért hosszúkás, komoly arcával egészen közel hajolt az aranyfonalhoz, amikor azt mondta: - Ó mert szerelmes önbe. Katherine összerezzent. Az arcpír, amely huszonöt éves kora ellenér mindig gyakran elöntötte, most is beborította finom bőrét. Philippa még soha semmit nem mondott ki ilyen nyíltan, bár a tizenhat éves lányban nem élhettek kétségek a helyzetet illetően. Hallgatólagosan mégis úgy tettek, mintha semmit sem tudna. A szerelmesek az első néhány évben, miután John hazahozta Costanzát Franciaországból, nagyon diszkréten viselkedtek.

A kis John születése előtt Katherine Lincolnshire-be utazott, persze nem Kettlethorpe-ba, mert Katherine kétszeresen szégyellte volna magát, amiért megsérti Hugh emlékét. Inkább Lincolnba ment, az egyik pottergate-i házba, amelyet a herceg bérelt számára. Az emberek, mivel Hugh külföldön bekövetkezett halálának pontos időpontja nem volt ismeretes, egy ideig úgy vélték, hogy a gyermek Hugh fia. Amikor azonban a kis Harry is megszületett, többé nem lehetett leplezni a dolgot. Mindenki pontosan tudta, hogy Lady Swynfordnak nincs férje; a herceg felhagyott a további színleléssel, és kisebbik fia születésekor fiainak adományozta egyik címét, a Beaufort-t, amelyhez eredetileg földbirtok is tartozott Champagne-ban, azonban azt Franciaország már régen visszaszerezte, és törvényes örökösei valószínűleg soha nem fognak igényt tartani rá. Katherine örült, hogy viszonyukat többé nem lehet titkolni, ugyanakkor megnyugvással vette tudomásul, hogy a két vár, Kenilworth és Leicester személyzete - ahol ideje nagy részét töltötte a gyerekekkel - a tiszttartóktól és a várkapitányoktól kezdve a teljes szolganéppel egyetemben engedelmes tisztelettel viselkedik vele. 15 John gondoskodott volna róla, hogy így legyen, ha Katherine saját személyes méltósága nem fojtott volna el mindennemű tiszteletlenséget. Néha azonban így is megesett, hogy valami lyukat ütött a maga köré növesztett kemény páncélzaton, és Philippa csendes kijelentése kínosan érintette. Előbb a lányra nézett, aztán Blanchette-re, aki a konyha felé bandukolt a kiscicával; felemelte a fejét, és halkan megkérdezte: - És ez zavar téged, Philippa? - Micsoda, Lady Katherine? - A lány kedves szemei elkerekedtek. - Ó, hogy atyám szereti önt? Nem. Én is szeretem önt Bolingbroke óta, ahol gondoskodott anyám feloldozásáról a halálos ágyán, Isten nyugosztalja a lelkét. - Keresztet vetett, majd lehajolt, és lassan öltött egyet a hímzésbe. - És ön mindig jó volt hozzánk, amióta atyánk kinevezte a nevelőnőnkké. De... - Megnedvesítette ajkát, és szomorúan előbb Katherine-re, majd a távolba nézett. - Nos, Philippa? - Halálos bűnben élnek. Ön és atyám - suttogta. – Aggódom önökért. Imádkozom... imádkozom a lelkűkért. Katherine nem válaszolt, kinyújtotta a kezét, és lágyan megérintette a lány szőke haját. Azután felállt, keresztülsétált az udvaron a tóra és a díszkertre nyíló kiskapu felé, ahol ő maga irányította az új virágágyások és egy bukszusból kiképzett útvesztő kialakítását. A kertben csak úgy ragyogtak a nárciszok, a liliomok és a violák; nyugtalan pillanataiban éppolyan ösztönösen kereste itt a nyugalmat, ahogyan Philippa a kápolnában. Kezét a vaskapu kilincsére tette, aztán boldog kiáltással fordult meg. A tavaszi levegőben tisztán zengtek a harsonák, és dél felől, ahol az út megkerülte a tavat, hallani lehetett a vágtató lovak dübörgését. 16 Futni kezdett a várkapu felé, ahogyan a fiús kislányok szoktak, de aztán visszafogta magát, lassított, és remegő szívvel lépkedett oda, hogy a nagyterembe vezető lépcső legalsó fokára álljon Philippa mellé, ahogy illik. A Lancaster-futár haladt át először a boltív alatt, rövid kürtszóval és a kürtről lecsüngő Lancaster-címerrel köszöntötte a bent lévőket. Az udvar megtelt lökdösődő lovászokkal, istállófiúkkal és apródokkal, akiknek el kellett kapniuk a ledobott kantárokat, vagy oda kellett szaladniuk a zsámollyal valamelyik lovashoz. A herceg kísérete legalább harminc főből állt. A zűrzavarban Katherine csak az egyházi embereket vette

észre: egy magas, fekete csuhás lelkészt, akire csak halványan emlékezett, és Walter Dysse-t, a karmelita papot, aki még mindig olyan pufók volt, akár egy kandúr. Utóbbi kenetteljesen üdvözölte, amikor leszállt a lóról. William testvérnek, a ferences barátnak ismét nyoma sem volt. Bár még mindig első számú orvosaként szolgálta a herceget, Katherine tudta, hogy William testvér igyekszik kerülni őt. A néhány alkalom során, amikor találkoztak azóta, hogy viszonya elkezdődött a herceggel, a barát mindig szomorú, kifürkészhetetlen pillantással nézett rá. Egyszer említette Niracot, aki Bordeaux-ban halt meg nem sokkal azután, Katherine elutazott onnan, de miután látta, milyen kevéssé érdekli a téma a lányt, és meghallgatta sablonos sajnálkozását, elsietett. A ferences barát távolmaradása miatti pillanatnyi megkönnyebbülést hamar elfedte a várakozás izgalma. A herceg kedvenc kutyái, Garland és Echo ugrándozva loholtak át a boltív alatt, üdvözlés-képpen felugrottak Katherine-re, ő pedig várakozás közben megveregette keskeny, szürke fejüket. 17 Végre meglátta a herceget Palámon hátán, amint egy pillanatra megtorpant, hogy utasításokat adjon fősolymászának, Arnoldnak, aki továbblovagolt a ketrecek felé, kesztyűjén a csuklyával letakart, hatalmas fehér vadászsólyommal, Orianával. Minden alkalommal, amikor távolléte után újra látta Johnt, a teste lángra gyúlt, mintha el akarna olvadni. Még csinosabbnak látta, még előkelőbbnek, mint valaha, és minél inkább visszafogta magát a világ előtt, annál jobban szerette őt, mert a várakozás még nagyobb értéket kölcsönzött a ritka, édes, kettesben töltött perceknek. Bár a herceg már betöltötte harminchatodik életévét, nem szedett magára felesleges súlyt - különben is, egy igazi Plantagenet nem hízhatott el. Haja, amelyet rövidebbre nyírtak, mint korábban, aranyszínűből napszítta vörösesszőkévé vált, de még mindig olyan dús volt, mint régen; és míg flamand fegyvernöke, Raulin d'Ypres tartotta a kantárt, John fiatalos könnyedséggel ugrott le Palamonról. A lépcsőhöz ment, ahol Katherine és Philippa bókolt. John Deyncourt, Kenilworth várkapitánya néhány fokkal feljebb állt; mélyen meghajolt, és így kiáltott: - Isten hozta, kegyelmes uram! A herceg röviden rámosolygott a lányára, kissé rosszallóan pillantott a ruhájára, aztán mosolya kiszélesedett, amint tekintete üdvözlésképpen megpihent Katherine-en. - Csodálatosan nézel ki, asszonyom - mondta lágyan, megfogta Katherine kezét, és a szájához emelte.

-

Nagyon jól vagyok most, hogy itt van - suttogta az asszony. A kislegények? - kérdezte John. Édes kis gyerkőcök. A kicsi rengeteget nőtt, amióta legutóbb látta, már tíz szót tud mondani. A mindenit! Tényleg? Henry! - kiáltott hátra a válla fölött kacagva a herceg.

18 - Fogadok, te nem voltál ilyen fejlett, mint a kisöcséd. Annyi szót mond, ahány hónapos! Gyere, köszöntsd Lady Swynfordot! A herceg ezúttal magával hozta örökösét is, a kilencéves Henry of Bolingbroke-ot, aki megfontolt, gyakorlatias gyermek volt, korához képest kissé alacsony, de keménykötésű, úgyhogy jól teljesített a lovagi sportokban. Haja és szeme egyaránt rozsdabarna árnyalatú volt, pisze orrát szeplők borították. Külsőre, inkább nagyapjára és névrokonára, Lancaster első hercegére hasonlított, mintsem csinos szüleire, természetét azonban tőlük örökölte: Blanche-tól a kellemes udvari méltóságot, Johntól a becsvágyát és a rendszerint kordában tartott

heves vérmérsékletét. Mindkettőjüktől kapta a büszkeséget és rangja tudatát. Katherine rámosolygott Henryre, a fiú pedig engedelmesen meghajolt előtte. Csak ritkán találkoztak, mert Henry a Savoy egyik elkülönített szárnyában lakott saját fegyvernökeivel, tanítóival és egyéb szolgálattevőivel, de Katherine az apja miatt nagyon szerette őt, és ahogyan a gyermekek általában, a fiú is viszonozta az őszinte érdeklődést. A herceg felment a hatalmas külső kőlépcsőn a még csak részben felújított nagyterembe, amely azonban már eléggé készen állt ahhoz, hogy arányainak fenségessége, színes ablakai okozta tágassága és a kőfaragások miatt már így is Anglia egyik legszebb termeként tartsák számon. Kenilworthbe érkeztekor a hercegnek rendszerint első dolga volt, hogy buzgón végigellenőrizze milyen munkát végzett távollétében a kőművesmester; ma azonban, bár legutóbbi ittjárta óta teljesen elkészült a Sainteowe-torony ablakerkélye, a nagyteremben pedig az egyik festett üvegablakot a Rózsaregény kertjének ábrázolása díszítette, csak felületes pillantást vetett a változásokra, és Katherine látta, hogy valami nyugtalanítja a férfit. 19 Tudta, hogy semmit nem szabad kérdeznie. Amúgy sem maradhatnak kettesben késő este előtt, amikor a herceg a hatalmas Fehér Szobából a titkos lépcsőn majd átjön az ő hálószobájába - és az ágyába. Egészen addig várnia kell, és várúrnőként kell viselkednie a herceg kíséretével. Meg kell győződnie róla, hogy a kamarás mindenkinek készített-e hálóhelyet, és máris rájött, hogy az értékes fűszerekből túl keveset adagolt ki ennyi ember számára elegendő ételhez. John azonnal visszavonult a Fehér Szobába Raulin kíséretében. Míg a vendégeket némi itallal lefoglalták a nagyteremben, Katherine felment a fűszertartó szekrényke kulcsáért. Hálószobájában ott találta Hawise-t, aki gépiesen lóbált egy berkenyeágat az ágy fölött, s közben varázsigéket mormolt. - Az isten szerelmére, te fehérnép! - kiáltotta Katherine kacagva. - Mit művelsz? - Vidám gyengédséggel nézett kedves szolgálójára és társalkodónőjére. Sok mindenen mentek már keresztül azóta, hogy Hawise a kis John születése előtt visszatért a szolgálatába. Immár jól megfizették a munkáját; elmúltak azok az idők, amikor Katherine kénytelen volt elfogadni szolgálója pénzét a megélhetéséhez. Hawise jelenlegi fizetése megegyezett a Pessoner család halakból származó egész évi jövedelmével. A halkereskedő maga is csodálkozott ezen, és büszkeséggel töltötte el, hogy a lányát ilyen nagy szerencse érte, főleg miután kiderült, hogy Hawise férje, Jack Maudelyn milyen furcsa természet. Jack egyre jobban elhanyagolta a szövőszékét, helyette inkább elcsavargott Kentbe a lollardok* után. * Az egyetlen középkori angliai eretnekmozgalom gúnyneve (jelentése kb. 'motyogó, dúdoló'). Tagjai elutasították az egyház papságról és szentségekről szóló tanítását. Népnyelvű olvasmányokra és John Wyclif tanítására támaszkodó elképzeléseik az 1380-as évektől a társadalom minden rétegében visszhangra találtak. (A szerk.)

20 Az ő eretnek handabandáikkal tért vissza, a szerzetesek és a püspökök ellen beszélt, és tagadta, hogy Isten előre eldöntötte volna, ki legyen szegény, úr vagy közember. Hawise vaskos karja tovább lengette az ágat az ágy fölött, varázsigék végére nem ért. Hiányos fogsora miatt a szavak kissé selypegve hagyták el ajkát. Csak miután befejezte, akkor fordult meg és pillantott szigorúan kedves úrnőjére. - Csak teszek róla, nehogy megint áldott állapotba kerülj most, hogy a herceg itt van. Két kis fattyú már éppen elég neked kedvesem, és Harry után olyan erős volt a lábadban a gyulladás, hogy azt hittem, elveszítelek. - Ó, Hawise - nevetett Katherine kissé elpirulva. - El kell fogadnom Isten akaratát. - Lehajolt, és megnézte magát az ezüshátú tükörben, még egy kis vörös balzsamot kent az ajkára, összehúzta szemöldökét egy ránc miatt, amelyet az arcán vélt felfedezni.

- Ne aggódj! - mondta Hawise minden mozdulatát figyelve. - Biztosíthatlak, a szülés nem ártott meg a külsődnek. Még most is olyan a derekad, akár a menyété. - Azért beszélt ilyen udvariatlanul, mert fájt neki, hogy szeretett úrnőjét így látja, szemöldökét ráncolva a tükör előtt, ajkát pirosítva, mint azok a léha udvari nők, ráadásul egyéb apró változásokat is észlelt Katherine-en. Az isten fonnyassza el a herceget, gondolta Hawise, mint korábban már oly sokszor. Ha úgyse veheti feleségül, miért nem hagyja békén? Katherine túl finom ehhez a játékhoz, akármennyién játsszák is. Katherine belepusztul, ha a herceg ráun. Bár ennek egyelőre semmi jele nem mutatkozott. - Attól félek, valami aggasztja a herceget - mondta Katherine, és intett Hawise-nek, hogy hozza elő a kulcscsomót a kémény melletti titkos falmélyedésből. - Talán mert a walesi herceg állapota egyre romlik, és lehet, hogy a nyár végét se éri meg? Pedig ez nem újdonság. 21 - Nem, inkább a jövő héten esedékes parlamenti ülés lehet az oka - mondta Hawise, aki nemrég Londonban járt, hogy húsvétra meglátogassa a férjét, és sok indulatos szóbeszédet hallott. - Az alsóház tagjai nagyon harapós kedvükben vannak. - Őkegyelmességének kétségtelenül van némi fogalma arról, miket fognak kérdezni, de a kakas csípje meg, a köznép és őkegyelmessége elbeszélnek egymás mellett! ~ Élesen letorkolta Jackjét a gyűlölködő szavak miatt, amelyeket a herceggel kapcsolatban hangoztatott, de ezt már nem mondta el úrnőjének. Katherine bizonytalan megkönnyebbüléssel bólintott. A hajlam és a jó ízlés is megakadályozta abban, hogy az országos ügyek iránt érdeklődjön. Ő nem Alice Perrers, akinek hatalom- és pénzsóvársága, azt beszélik, tönkretette Angliát. Katherine egyetlen vágya az volt, hogy visszavonultan élhessen, távol az udvari zűrzavartól, hogy saját magát és gyermekeit megóvja az emberek fürkésző tekintetétől, és hogy úgy fogadhassa Johnt, amikor eljön hozzá, mint akármelyik hölgy fogadná hites urát, akinek ügyes-bajos férfidolgai miatt gyakran kell távol lennie. Ez azt jelentette, hogy John életének nagy részét kizárta a magáéból. Nem vett tudomást Costanzáról és a herceg másik gyermekéről sem, aki a hertfordi várban élt, és akit Catalinának hívtak, ami angolul annyit tesz, Katherine. Costanza hercegné kedvenc szentje után nevezte el a gyermeket, mivel 1372 nyarán még mit sem tudott Katherine Swynford létezéséről. John nevetve mesélte el a dolgot Katherine-nek. Mulatságosnak találta, hogy felesége öntudatlanul a férje szeretője nevét adja a kislányuknak. Rosszindulatú nevetése részben dühből fakadt, amiért Costanza leányt szült, aki nem megfelelő örökös a kasztíliai trónra. Katherine egy cseppnyi szánalmat érzett az ismeretlen nő iránt - annál is inkább tehette ezt, mert sosem látta a hercegnét. 22 Mostanra Costanza már kétségtelenül hallott Katherine-ről, bár Philippa Chaucer azt mondta, nem lehet tudni, mit tud a hercegné, mert folyton a maga furcsa nyelvén halandzsázik a spanyoljaival, angol udvartartásához viszont annyit se szól, mint kagyló. A herceg Katherine nővérét nevezte ki új hercegnéje egyik öltöztetőnőjévé, és csinos, tízfontos évjáradékot biztosított neki. Philippa boldog volt, mennyországnak érezte a kinevezést a Kettlethorpe-ban töltött kemény és unalmas évek után. Hogy ezt nem várt szerencsét a Katherine és a herceg közötti különleges kapcsolatnak köszönheti, a maga józan módján egyszerűen tudomásul vette, bár csak néha utalt rá. Az amúgy éles nyelvű Philippa úgy ítélte meg, hogy a Katherine családja élvezte előnyök szépen ellensúlyozzák az erkölcsi aggályokat. Gyakran adott hálát Istennek Hugh idejekorán bekövetkezett haláláért. Különben ítéletnapig oda lettél volna láncolva ahhoz a zsémbes, pénztelen férjhez, Katherine, és még mindig ott élnénk Kettlethorpe-ban egymás hegyen-hátán, szokta mondogatni. Philippa gondolkodása eleinte bántotta Katherine-t, mert úgy érezte, lealacsonyítja szerelmét, és egy ideig Hugh említése is tompa fájdalmat okozott neki, egyfajta szorongással párosult lelkifurdalást. De az már régen

volt - ha Hugh ma eszébe jutott, nem érzett mást, csak ürességet. Katherine felállt a fésülködőasztaltól, s miközben a kulcscsomót az övére erősítette, rámosolygott Hawisére. - Gondoskodnom kell a vendégeinkről. Nem is tudom pontosan, ki mindenki érkezett őkegyelmességével. A nagyteremben összegyűlt társaság a herceg szolgáiból és közeli barátaiból, természetesen főként férfiakból állt. Katherine már hozzászokott ehhez. 23 Néhány fiatal lovag azonban magával hozta a feleségét, és Lord Latimer, a király alattomos tekintetű, rókaképű kamarása szintén elhozta asszonyát Londonból. Ez olyan rendkívüli tiszteletadás, hogy Katherine, miközben Lady Latimer visszafogott udvariaskodását fogadta, arra gondolt, őurasága bizonyára valami különleges szívességet szeretne kérni a hercegtől. Egyre jobban érezte ugyanakkor, mekkora feszültség húzódik a felszín alatt az egybegyűltek körében. Lord Michael de la Pole köszönésképpen a maga nyers őszinteségével, atyailag megcsipkedte Katherine arcát, ahogy máskor is; utána azonban rögtön félrehúzódott az északi kandalló melletti sarokba, és savanyú ábrázattal sugdolózott a hatalmas és szikrázó tekintetű Lord Neville of Rabyvel. Mindkét báró oldalvást sandított Latimerre, majd még komorabb arccal meredtek a fekete csuhás, magas papra, mintha azon töprengenének, vajon mit keres ott. Ez Katherine-t is gondolkodóba ejtette, mert a pap John Wyclif volt, az eretnek lollardok vezetője. Köszöntésére Wyclif jelentéktelen meghajtással válaszolt, és azonnal faképnél is hagyta, inkább egymagában álldogált a Rózsaregény-ablak előtt, amelyet nyilvánvaló érdeklődéssel vizsgált. Katherine is az új ablakra nézett, csodálta a szerelem istenét körülvevő smaragdzöld ragyogást és a rubinvörös rózsát. - Már jobban érted a szerelem kertjét, mint hajdanán, kishúgom? - duruzsolt egy hang a fülébe. Katherine megpördült és felkiáltott: - Geoffrey! - boldogan szorította meg a férfi kezét. - Nem is vettelek észre, és azt sem tudtam, hogy jössz. Azt hittem, a szállásodon maradtál, az Aldgate-nél. - Ott is voltam. De őkegyelmessége volt olyan jó, hogy engem is meghívott a Szent György-napi ünnepségre, így aztán jöttem. Már nagyon untam magam egyedül bűnös könyveim, firkálmányaim és a gyapjúhegyek között. 24 Mogyoróbarna szeme, mint mindig, most is kissé gúnyosan csillogott. Az eltelt hónapok során, amióta Katherine nem látta, testesebb lett, és rövid, két ágba fésült szakállába ősz szálak vegyültek. Ruháját gazdagon borította a prém, mint bármelyik lehetős városlakóét; a királytól kapott aranyláncot viselte, ujjai ugyanakkor most is tintásak voltak, és az aranylánc mellett kopott tolltartó is lógott a nyakában. - Ugyan már, Geoffrey - válaszolt Katherine. - Te sose unod meg, szeretsz egyedül lenni. Egymásra mosolyogtak. Bár Philippa néha felmentést kapott a Costanza hercegné melletti feladatai alól, és meglátogatta férjét az Aldgate-nél levő szállásán, ahol egész álló nap takarított, mondta a magáét, és próbálta Geoffreyt kinevelni bohém legényszokásaiból, ezek a látogatások inkább kötelességtudatból történtek, és Chaucerék mindketten jobban megvoltak külön. Kisfiuk az anyjával maradt, így Geoffrey egyedül élt. - Hogy megy a munka a vámházban? - kérdezte Katherine. - Valahogy sosem tudtalak elképzelni a gyapjúhegyek között. - Ne becsüld le a gyapjút, kedvesem! - felelt Geoffrey könnvedén. - Az az angol korona legnagyobb ékköve. Isten áldja azt a pompás gyapjút, amely London kikötőjén keresztül a gyapjúra éhes világ felé ömlik! Én is éppolyan nagyra értékelem, mint egykor Jákob tette. Királyságunk nélküle szegény volna, mint a templom egere. Ha - tette hozzá hirtelen homlok-ráncolással Latimer felé pillantva máris nem az.

- Mi köze ennek Lord Latimerhez? - kérdezte Katherine halkan. - Érzem a nyugtalanságot, és herceg

uram nagyon gondterhelt. Lehet is, gondolta Chaucer. Veszélyes tűz fölött sok baj forr. 25 Nem lehet tudni, hogy a köznép mennyire akar nekitámadni az uralkodó osztálynak a három év óta először összehívott parlamentben; de a király által követelt új hadiadó megfizetésébe aligha fognak engedelmesen belemenni. A királyt nem mernék közvetlenül támadni, talán a herceget sem, bármennyire elvesztette is a népszerűségét. Az viszont elképzelhető, hogy lőni mernek olyan nagyvadra, mint Latimer, aki a király kincstárnoka, magánvagyonának felügyelője, és egyben a herceg barátja. Latimer kétségtelenül gátlástalan megalkuvó, aki sokakhoz hasonlóan a korona költségére tömte tele a saját zsebét, de ennél rosszabbat is rebesgettek róla, sokkal rosszabbat. - Hát, Latimerről sok pletykát hallani. Melyik magas rangú férfiról nem? - felelte Geoffrey Katherine-nek, és vállat vont, mintha a dolognak nem volna semmi jelentősége. Elég jól megértette a herceget ahhoz, hogy tudja: szeretné, ha Katherine minél távolabb maradna nyilvános élete gondjaitól. Ami azt illeti, Geoffrey úgy gondolta, hogy a védelmező gyengédség, amelyet pártfogója Katherine felé mutatott, ennek az összetett jellemnek egyik leginkább csodálható vonása. A nagyterembe vezető Sainteowe-ajtó felől érkező figyelmeztető sustorgás és egy koronás fő megjelenése jelezte, hogy megérkezett a herceg. Katherine, akinek addig Latimer felé forduló, elmélyült tekintete azonnal felragyogott, átsietett a termen a fogadására. Geoffrey feltűnés nélkül egy kipárnázott ablakmélyedésbe telepedett, onnan figyelte a társaságot. Nézte a sugárzó szépségű Katherine-t, amint hermelinprémes bársonyruhájában, új ékszereinek díszében a herceg mellé ült. Tehát nem tévedett, amikor először látta Windsorban, és arra gondolt: a lánynak pusztán ritka szépsége okán az a sorsa, hogy egészen magasra emelkedjen. A Kettlethorpe-ban töltött évek egyhangúsága végül csupán átmeneti mozzanatnak bizonyult. 26 Ugyanakkor ez a Lancasterrel folytatott viszony sem az a szerep, amit valaha homályosan elképzelt neki. Túlságosan nyílt volt, durván sértette a lovagiasság szabályait, mert az mindenekelőtt a tiltott szerelem kényes titokban tartását követelte. Sokkal jobban illene Katherine-hez, ha úgy élhetnék át szerelmüket, ahogyan Troilus és Cressida tette, a rosszindulatú világ minden gyanúja nélkül. Gondolatban eljátszott Cressida történetével, és szinte maga előtt látta Katherine-t a szeretetre méltó trójai özvegy szerepében. Nem, gondolta Geoffrey, és megmosolyogta önmagát, elment az eszem. A hercegre nézett, aki elmélyült beszélgetést folytatott Wycliffel, és nyilvánvalóan nem a szerelem járt a fejében. E két férfit, a hatalmas herceget és a reformert, akinek tanításai mostanra egész Angliát átitatták, nem éppen gyenge kötelék tartotta össze. Ez a kötelék a felháborodás volt. Mindketten, bár kétségkívül eltérő okból, gyengíteni és vagyonuktól megfosztani akarták a kövér szerzeteseket és még kövérebb püspököket, akik kivéreztették az országot. Wyclif, aki cingár volt, és szenvedélyes elkötelezettséggel hirdette a köztulajdonra vonatkozó megdöbbentő elméleteit, a pápaellenességet, és tagadta a gyóntatás, a szentek és a zarándoklatok szükségességét, különösen hatott egy Lancaster szövetségeseként, hiszen a herceg egyházhűsége sohasem kérdőjeleződött meg. Mégis, gondolta Chaucer, úgy tűnik, eléggé tisztelik egymást, és ostobaság volt akár csak meghallgatni is rengeteg ellenségük rágalmait. A hírnév háza, gondolta, olvadó jégre épült, nem acélra, ezért minden pletykaszóra megremeg, míg a hírnév istennője éppolyan álságos és szeszélyes, mint nővére, a szerencse.

27 Geoffrey keze a nyakában függő tolltartóra vándorolt, megfeledkezett a hercegről és Wyclifről, tekintete inkább a termet pásztázta körül. Mivel sehol nem látott írásra alkalmas helyet, az északi ajtón át halkan besurrant a várkapitány irodájába. Itt, ahogy remélte, az egyik írnok épp a vár pénzügyi beszámolóján dolgozott, amelyet másnap kellett átadnia a herceg számvevőjének. Geoffrey kölcsönvette, amire szüksége volt, leült egy székre az írnok mellé, majd lejegyezte a szavakat és rímeket, amelyek eszébe jutottak. Hogy zeng a Hírnév Háza! Igaz hír és hamis, Szép szó is, durva is Falait egyre rázza.* *Tótfalusi István fordítása.

Folytatta az írást. A verssorok, amelyek hetek óta a fejében keringtek, végre kedvére kezdtek alakot ölteni. Aznap éjjel, miután minden vendég visszavonult, Katherine selyem ágyneműjébe burkolózva várta, hogy ura végre eljöjjön hozzá. Meztelen teste izzott az édes gyógyfüvektől, amelyekkel Hawise lemosdatta, bőre borostyántól illatozott, és Katherine-t felderítette, hogy olyan feszes és friss, mint még soha. Arra gondolt, teste miként válaszolt egyre inkább a hercegnek, és hogy szenvedélye immár egyenlő volt a férfiéval, bár szeméremből ezt néha igyekezett titkolni. A testi szerelem nem bűn, erősít-gette magában makacsul, ha a szerelem igaz szívből fakad. Száz románc tanította erre, és mivel nem volt szigorú gyóntatója, aki Walter Dysse testvér, a karmelita szerzetes nyájas engedékenységgel hallgatta rendszertelen gyónását, akárcsak a hercegét. 28 És Katherine már csak azért járt misére, hogy példát mutasson a gyerekeknek és a vár népének. A szoba egészen kihűlt az áprilisi hajnalon, mire John megérkezett, egyetlen szó nélkül becsusszant az ágyába, mire Katherine karja éhesen köré fonódott; a herceg azonban később nem aludt el a mellén. Csak feküdt, és a sötét baldachint bámulta, amelybe apró gyémántcsillagokat szőttek. Katherine lágyan John homlokára tette a kezét, mert a férfi néha szerette, ha a haját simogatja, de ezúttal elfordította a fejét. - Mi a baj, kedvesem? - suttogta Katherine. - Isten mentsen attól, hogy ne leld örömödet bennem! - Nem, nem erről van szó, szerelmem - szorosan magához ölelte az asszonyt, hogy annak arca a vállán nyugodjon, de továbbra is a baldachint bámulta. Nem beszélt, nehogy a lelkében forrongó csalódott düh félelemnek tűnjék. Közönyös flamand fegyvernöke, Raulin mesélt neki arról, milyen szóbeszéd járja Londonban. John megvetően hallgatta, először meg sem érintette, annyira nevetségesek voltak a rágalmak. Korrupció, hűtlenség, bátyja, a haldokló herceg és a kis Richárd, a trónörökös elleni cselszövés - mindez persze csak ostoba fecsegés, a csőcselék rosszindulatú locsogása, akik soha nem mernék ezt a szemébe mondani. De aztán Raulin folytatta. - Suttognak még valamit, fenség. Ó, az olyan ostobaság, hogy megismételni sem érdemes. De John megparancsolta neki, hogy beszéljen, mert tudta, lobban fel tudja magát vértezni a korona védelmében az eljövendő parlamenti ülésekre, ha minden nevetséges fegyverüket ismeri.

29 - Néhány hihetetlen történet szerint kegyelmességed elcserélt gyermek, nem királyi sarj. - Ó! Micsoda ostobaság!- nevetett John. - A többi agyszüleményük jobb. És mit beszélnek még ezzel kapcsolatban? Pontosan mit mondanak? - Ez minden, amit hallottam - mondta Raulin. - Senki nem hiszi el. John vállat vont, és másra terelte a szót, de gyomra úgy összeszorult, mintha ágyúgolyót nyelt volna, és egész teste megállíthatatlanul remegett, mint azé a kisfiúé, aki először hallotta az „elcserélt gyerek" kifejezést majdnem harminc évvel korábban. A másokkal folytatott beszélgetések és a Katherine viszontlátása feletti öröm mellett folyamatosan igyekezett logikus gondolatokkal eloszlatni szégyenletes félelmét. Kasztília és Leon királyát, Lancaster hercegét, Anglia legnagyobb hatalommal bíró férfiúját megrendítheti a bizonytalan pusmogás, olyan lesz tőle, mint a nyafogó kisgyerek, aki retteg a leleplezés iszonyától, az igazságtalanságtól és a lehetséges veszteségtől. Az elmúlt éjjel Isoldáról álmodott, és ő, újra gyermekként, megnyugvást keresve tekintett fel rá; szürke szemei azonban megvetésen kívül nem árultak el semmit, gúnyosan mosolygott, és azt mondta: - És te hittél nekem, ostoba úrfi, amikor azt mondtam, Péter hazudott? Nem hazudott, te pedig értéktelen vagy, üres, mint egy kifújt tojás, egy csepp királyi vér sem folyik az ereidben. - Kedvesem, mi a baj? - kérdezte Katherine ismét, mert a férfi karizma megfeszült, és kézfeje, amely addig Katherine combján pihent, ökölbe szorult. - Semmi, Katherine, semmi - felelte -, csak le kell győznöm az ellenségeimet. A pokolra való szerzeteseket és London alávalóit! Lesújtok rájuk, míg hason csúszva nem könyörögnek kegyelemért, de nem leszek könyörületes! 30 Kathrine megijedt, mert még soha nem hallotta Johnt ilyennek és félénkén csak annyit mondott: - A nagy embereknek, amilyen te is vagy, uram, mindig vannak ellenségeik, de te mindig fölöttük állsz. Igazságos vagy és erős. - Igazságos és erős - ismételte a herceg, és keserűen felnevetett. - Ők most nem így gondolják. Ó, tudod, mit gondolnak, Katherine? Azt hiszik, nem vagyok hűséges atyámhoz és a fivéremhez. Azt hiszik, az angol trónra török. Isten haragja sújtson le az ostobákra! Elhallgatott, és komoran a sötétségbe bámult. Atyja és fivére, a nemzet példaképei mindketten betegek, gyengék, haldoklanak, és most éppen összetűzésbe keveredtek egymással. A walesi herceg megszállottan igyekszik biztosítani a királyságot fia, a kis Richard számára, ezért, hogy lecsendesítse az angol nép veszélyes nyugtalanságát, összehívta a parlamentet, és ravaszul úgy intézte, hogy mindenki tudja, ő az alsóházat pártfogolja majd a király körül ólálkodó korrupcióval szembeni támadásban. A herceg betegágyából Johnra számít támogatóként. A király, akit gyerekesen csak az érdekel, hogy Alice Perrersszel nevetgéljen és játszadozzon, szintén azt szeretné, ha John megkímélné a kellemetlenségektől, és fenntartaná a korona istenadta jogait. Közbenjáró! Bűnbak! - gondolta John indulatosan. Meghajtom a fejem, mindkettőjüknek engedelmeskedem, harcolok azért, amit mindketten akarnak, mégis azt hallom, hogy fizetségképpen hitszegőnek mondanak. Ez az igazságtalanság azonban csupán megvető dühöt ébresztett benne, nem úgy, mint az a másik görcsös félelem, amely ismét megszállta, és amit a mellette fekvő nő odaadó szerelme tovább fokoz. Mi értelme félni egy bizonytalan rágalomtól, amely akár igaz is lehet, hiszen nem ez volna az első alkalom a történelem során,

amikor sokkal inkább van félnivaló 31

a jogos trónutódlás miatt? Való igaz, amit Raulin mondott: csak kevesen tudtak róla, és senki sem hitte el. Mélyet sóhajtott, majd Katherine felé fordult, és megcsókolta. - Szent Jánosra, szerelmem - mondta azon a könnyed, gyengéd hangon, amelyet kizárólag az asszonynak tartogatott -, egy fantommal vívtam. Abbahagyom ezt az ostobaságot. Katherine mindebből egy szót sem értett, csak annyit tudott, hogy John rosszkedve elmúlt, és benne megnyugvásra talált. De amikor a férfi végre elaludt a karjában, mintha a feszültség átvándorolt volna Katherine-be: azon gyötrődött, John életének milyen nagy részéről nem tud semmit.

17.

Szent György napja vidáman telt Kenilworthben. A herceg a lehető legjobb kedvében volt, s elbűvölően viselkedett. Megmérkőzött lovagjaival, buzdította Henryt és Tom Swynfordot, amikor a két fiú ütközetet játszott póniháton, ugyanolyan páncélzatban, mint a felnőttek. Este a nagyteremben minden hölggyel táncolt, Elizabethet addig forgatta, míg végül a lány nevetve sikítani kezdett. Kedves volt a komoly Philippá-val is, megállta, hogy ne bosszantsa visszafogottsága miatt, s azért sem korholta, hogy nem vette fel a karmazsinvörös ruhát. Blanchette-ről sem feledkezett meg. Elhozta keresztlányának a szíve vágyát, egy fából és elefántcsontból készült, zöld rojtos kis kobzot, amely olyan volt, mint anyjáé. Blanchette nagyon szerette a zenét, ugyanattól a zenemestertől tanult játszani, akitől a herceg gyermekei. 32 John és Katherine még két nap és két éjjel élvezhette a szívet tépő boldogságot - keserves volt, mert tudták, milyen rövid ideig tart. Aztán péntek reggel a lovászok ismét felszerszámozták a lovakat és szerencsés utat kívántak a távozóknak: a kis Henry of Bolingbroke-nak, aki természetesen apjával együtt visszatért Londonba, Geoffreynak a heréit gebéjén, Lord Neville-nek és Lord de la Pole-nak rézszerszámos paripáján; Lord Latimernek, akinek hosszú rókaorra egészen kivörösödött a csípős hajnali szélben, ahogy felesége hordszéke mellett állt. És persze John Wyclifnek, a szerény papnak, aki a társaságban egyedül tartotta magát távol magát az elmúlt napok vidámságától - udvariatlanul, hanem mint akinek a gondolatai máshol járnak, és akit valójában csak a herceggel folytatott elmélyült társalgás percei érdekelnek. Mind lóra szálltak, mielőtt a herceg Katherine-hez fordult, aki lehajtott fejjel állt, és feléje nyújtotta a búcsúpoharat. - Isten óvjon, szerelmem - mondta nagyon halkan, elvette a poharat, és nagyot húzott a mézsörből. - Ezúttal nem sokáig leszek távol, a Szűzanyára esküszöm - tette hozzá a Katherine szemébe szökött könnycseppek

láttán. - Tudod, mennyire áhítozom utánad, amikor távol vagyok tőled. Katherine elfordult, és megkérdezte: - Megállnak útközben Hertfordban? - a kérdés már régóta marcangolta szívét, de eddig nem mert hangot adni neki. - Nem, Katherine - felelte a herceg kedvesen. - Egyenesen Londonba megyek, hogy felkészüljek a parlament ülésére, te is tudd. Biztos lehetsz benne, hogy Costanza királynő nem vágyik jobban a társaságomra, mint én az övére. Katherine nem tudta, a herceg kedvességből hazudik-e neki, de szíve nagyot dobbant, amiért ilyen hidegen tudott beszélni hercegnéjéről. Hálásan nézett a férfira, ugyanakkor fejét büszkén megemelte, mert nem akart mindeni szeme láttára kutyának látszani, amelyik megalázkodik a csontért. John gyorsan és keményen szájon csókolta, majd felült Palámon hátára, és kivágtatott a kapuboltív alatt.

33 Április huszonkilencedikén, nem sokkal reggel kilenc előtt, amint megkondultak a harangok, a Westminster-palota Festett Termében a király megnyitotta a parlamenti ülést. Ezután helyet foglalt baldachinos trónján, fiai pedig rangsor szerint elhelyezkedtek az emelvény alacsonyabb részén. A walesi herceg azonban egy díványon feküdt, félig zászlóvivője és egyik térdeplő testőre takarásában. A herceg megrendítő látványt nyújtott. Hasa felpuffadt a vízkórtól, mint egykor anyjáé, bőre agyagszerű és pikkelyes volt, nedvedző fekélyekkel. Csak beesett szemei világítottak időnként a régi szenvedélyes életkedvvel, amikor atyjára vagy Lancaster fivérére, vagy a hosszú terem végébe, a püspökök és lordok mögött ülő, idegesen sustorgó közemberekre nézett. Edward király először egyenes háttal ült, és fiatalabb évei hűvös méltóságával nézte parlamentjét; azonban fokozatosan elernyedt, és eltűnt bíborszín uralkodói palástjában. Reszketeg ujjai lecsúsztak a királyi jogarról, arca összeráncolódott és gyászos kifejezést öltött, mint egy fáradt, öreg kutyáé. Arckifejezése csak akkor változott meg, amikor a sarokba, az emelvény mögötti csigalépcsőre pillantott, és észrevette, hogy megrebben a festett falikárpit. Akkor felélénkült, a markába kuncogott, mert tudta, hogy Alice bújik meg a lépcsőfordulóban. Lancaster hercege szintén trónon ült, amelyet a várat és oroszlánt ábrázoló címer díszített, hiszen nem volt-e - bármilyen távol volt is királyságától - Kasztília és Leon törvényes uralkodója? Mellette Edmund of Langley foglalt helyet, lenszőke feje barátságos tétovasággal bólogatott a lordok soraiban imitt-amott ülő barátai felé, miközben apró aranykésével a körmeit tisztogatta. 34 A király balján legfiatalabb fia, a flamand őseire ütő, sötét és is Thomas of Woodstock bámulta komoran a falat, amelyre a Makkabeus-háborúk egyik véres jelenetét festették. Thomas nem volt elég idős, így apja vagy fivérei sohasem kérték ki a véleményét. Neheztelt is ezért, de idejét bujálkodással és játékkal ütötte el, vagy éppen gazdag, fiatal feleségével, Eleanor Bohunnal zsémbelt. A délelőtt unalmasan telt. Az ülés Knyvett, a kincstárnok várva várt beszédével kezdődött, aki három órán keresztül magyarázott monoton hangon, miközben igyekezett buzdítani mindkét ház tagjait, hogy fogadják el az újabb hadiadót. A királyság nyugaIma, a várható támadás elleni védekezés és a Franciaországban zajló háború folytatása érdekében azonnal szükség van a pénzre, mondta a kincstárnok, sőt - és ennél a mondatnál a hercegre pillantott - a kasztíliai háborúhoz is pénz kell. Mivel a parlamentet mindig valamilyen jól ismert okból hívták össze, a beszéd nem tartalmazott meglepetést, így a királyi emelvényen ülők és a párnázott padokon helyet foglaló lordok gyakran fojtották el

ásításukat. Az alsóház tagjai vészjósló hallgatásba burkolóztak. A beszéd végeztével engedélyt kértek, hogy elvonulhassanak tanácskozni az apátság gyűléstermébe. A király, aki közben elszundikált, felegyenesedett, és boldogan rebegte: - Tehát minden el van intézve. Mondtam, hogy nem lesz baj. A nép szeret engem, és teljesítik a kéréseimet. - Felállt, és a falikárpit felé pillantott. Az ebédjét akarta, amelyet majd egy külön teremben fogyaszt el Aliceszel; a lépcső felé indult. Két legidősebb fia egymásra nézett, majd John a bátyja intésére odalépett annak díványához. 35 - Hadd menjen! - suttogta a walesi herceg. - Rá már nem lesz szükség. - Nyögve visszahanyatlott párnáira. Testőre mindkét halántékát tiszta szesszel dörgölte be, majd egy pillanat múlva ismét beszélni kezdett. - És rám sincs semmi szükség. A mindenségit, hogy ilyen állapotba kerültem, haszontalan, bűzös, rothadó test lettem! John, bíznom kell benned. Nem kételkedem a hűségedben, bármit mondjanak is mások. Engeszteld ki, hallgasd meg őket! Tartsd egyben a királyságot a fiam számára! - szeméből hirtelen könnyek törtek elő, és görcs rázta meg a testét. John a dívány mellett térdelt. Az ő szemei is könnybe lábadtak, miközben némán megcsókolta bátyja püffedt kezét. A görcsös vonaglás szánalmas ájulással végződött, amely már hónapok óta kínozta a herceget. Szomorúan kicipelték a Festett Teremből, majd bárkán hazaszállították Kenningtonba, a folyó túlpartjára, ahol Joan hercegné és a kis Richárd várta. Az alsóház hamarosan kezdte kimutatni a foga fehérjét. Egy küldöttség azt kérte, hogy bizonyos lordok és püspökök csatlakozhassanak hozzájuk a tanácskozáson. John ehhez kegyesen hozzájárult, és élénk érdeklődéssel várta, kit választanak, bár nem lepődött meg, hogy a tizenkét megnevezett férfi között ott volt két legnagyobb ellensége, unokasógora, March grófja, valamint Courtenay, London püspöke. A gróf, aki még huszonöt évesen is pattanásos és fejletlen volt, soha nem felejtette el, hogyan alázta meg Lancaster Blanche hercegnő halála után, amikor hiába várt rá a Savoyban. Féltékenysége az évek során csak nőtt, és mostanra már félelem is társult hozzá. March kétéves fia, Roger Mortimer Richárd után a trón következő várományosává lépett elő. Kivéve, ha az aljas Lancaster a száli frank törvény* bevezetését tervezi Angliában és *A nőági örökösödést tiltó törvény. (A ford.)

36 magához ragadja a koronát - mert Roger az anyja után volt trónörökös. Ez a félelem tovább táplálta March gyűlöletét; a gróf, amikor meghallotta a nevét, gúnyos, diadalmas vigyorral nézett a hercegre, amit Lancaster egyetlen vállvonással fogadott. Marc szerencsétlen, gyenge tökfilkó volt, aki unott megvetésen kívül nem érdemelt többet. Courtenay ennél félelmetesebbnek számított. London püspökeként Canterbury után ő volt a legnagyobb hatalommal rendelkező egyházi ember az országban, és a hercegnek a püspöki vagyonnal kapcsolatos, közismert nézetei, valamint a tény, hogy Wycliffel szövetkezik, régen gyűlöletet ébresztettek Courtenay-ben. Az alsóház tagjainak kérése, hogy ez a két lord támogassa a korona elleni támadásukat, némileg előrevetítette a várható nehézségeket, de nem volt ijesztő. Lord Henry Percy of Northumberland kiválasztása azonban és az, hogy elfogadta a felkérést, meghökkentő fordulat volt. A herceg mereven, összepréselt ajakkal állt az emelvényen, míg a tizenkét ellenséges püspök és lord

kivonult az apátság káptalantermébe, hogy csatlakozzon az alsóház tagjaihoz. A Festett Teremben maradt urak selymek és bársonyok nyugtalan susogása közepette ültek vissza a helyükre, és a megdöbbenés moraja zúgott végig soraikon. Michael de la Pole különvált társaitól, és a régi barátság közvetlenségével lépett oda a herceghez: Az ég szerelmére, mi ütött Percybe? Az elvetemült gazember átállt az ellenséghez! Pedig alig egy hónappal ezelőtt esküdött fel szenvedélyesen önre és a királyra! A herceg élesen felnevetett. - Az ő szenvedélye kizárólag saját magával és határ menti haramiáival szemben hosszú életű. Dagad a büszkeségtől, és March kétségtelenül sikerült még tovább hizlalnia mindenféle légből kapott ígéretekkel. 37 Felsóhajtott, de la Pole pedig együtt érzőén nézett rá, és azt mondta: - Elkeseredett harc áll előttünk, nem irigylem önt, hogy a zászlóshajóban evez. A következő napokban teljesen világossá vált az alsóház támadásának iránya. Első kellemetlen meglepetésként azzal rukkoltak elő, hogy Péter de la Mare-t választották szóvivőjükké. De la Mare March grófjának tiszttartója volt, nyers, félelmet nem ismerő fiatalember, aki nem sok időt fecsérelt arra, hogy válaszoljon a kincstárnok hadiadó-követelésére. Megkérdezte, mi történt azzal a sok pénzzel, amit már befizettek. Ezután elmondta, hogy a népet fájdalmasan megdöbbenti a magas helyeken folyó pazarlás és korrupció, és azt akarják, hogy a bűnösöket ítéljék el. Szünetet tartott. A Festett Teremben mély csend állt be. Mindenki a hercegre nézett, aki végül magasra emelte a fejét, és így szólt: - Ha valóban így van, a népnek jogában áll ezt kérni. Nevezzék meg az illetőket és állítólagos bűneiket! Tökéletes szívélyességgel elmosolyodott. Először a kisebb halakkal foglalkoztak: egy vámszedőt és egy londoni kereskedőt, John Peacheyt és Richárd Lyonst vádolták hivatali zsarolással, monopóliummal való visszaéléssel és csalással. Együtt állították őket bíróság elé, bűnösnek találtattak, így börtönbe kerültek. Majd, ahogy a herceg és barátai gyanították, az alsóház tagjai Lord Latimer ellen léptek fel. A vád vele szemben tucatnyi alkalommal elkövetett sikkasztás, húszezer márka eltulajdonítása a király magánvagyonából, és végül hazaárulás volt. 38 John ekkor rövid időre elvesztette nyugalmát, és dühösen beszélt, mert Latimer, akármilyen ellenszenves természet, mégis csak a barátja volt. Valószínűleg bűnös a hűtlen kezelést illetőleg hazaárulás vádját a herceg gyalázatnak tartotta, és a temetésre és e véleményének hangot is adott. Ezt a vádat azonnal visszavonták, de a többi vádpontban Latimert bűnösnek találták, mire az ajkába harapott; kerülte a vádlott ijedt rókaszemeinek tekintetét, és nem tett további erőfeszítést a megmentésére. Az alsóház tagjai nyíltan ujjongtak: a történelem során először sikerült a korona egyik miniszterét felelősségre vonniuk. John aznap reggel misén vett részt, és azért imádkozott, hogy az igazság vezérelje az előtte álló ítélkezés során, valamint legyen elég ereje maga mellé állítani a népet, ahogyan bátyja kérte. Felkelés és polgárháború réme - akárcsak pestis idején a kénkő bűze - terjengett a Festett Terem, sőt egész Anglia levegőjében. A walesi herceg úgy gondolta, a vész leghatékonyabban kompromisszumokkal kerülhető el, és talán igaza is volt. Lord Latimer megvádolása várható volt, a következő üldözött személyé azonban nem. A lordok padján ülőknek elállt a lélegzetük, amikor de la Mare felszólította: - Lord Neville of Raby!

- Mi a fene! - kiáltotta Neville, talpra ugrott, az arca szinte lilára vált. Indulatos vaddisznószemei a szónokot, majd régi ellenségét, Percy of Northumberlandet bámulták. Kidüllesztett mellkassal rontott keresztül a termen, az alsóház tagjai felé. Öklét rázva ordított feléjük: - Hogy merészeltek ti, alávaló, mocskos söpredék, kérdőre vonni engem, az angol főrend egyik tagját?! Vagy nyolcvan szempár nézett szembe vele kihívóan. Sarkon fordult, végigrohant a terem közepén, el a négy lordkancellár mellett, fel az emelvényre. 39 - New engedheti ezt a gyalázatot, kegyelmes uram! A herceg orrlyukai beszűkültek, és idegesen felsóhajtott. Latimerért nem tartozott felelősséggel, Neville azonban saját hűbérese volt, aki évek óta szolgálta. Nyers, harcias ember, mint a határvidéken élő többi lord, de mindig hűséges volt a Lancasterekhez. A herceg habozott, majd halkan megszólalt: - Úgy tűnik, lordom, meg kell hallgatnunk, amit mondani akarnak. A szónok meghajolt, és azonnal bele is fogott a mondandójába. Megemelte hangját, hogy túlharsogja Neville zajos tiltakozását. A törvénytelen üzletelésről szóló vádak egyértelműek voltak. Az egyik szerint egy bizonyos gyapjútranzakció során két márkát fizetett zsákonként, amit Neville dühösen tagadott, ártatlanságát azonban nem tudta bizonyítani. A következő vádra csak megvető hallgatással válaszolt: eszerint négy évvel korábban elégtelen számú embert állított ki, hogy Bretagne-ban szolgáljanak, majd mindenféle erkölcstelenséget megengedett nekik, amíg a behajózásra vártak. Az alsóház tagjai, akik szerint minden vád bizonyítást nyert, azt követelték, hogy Neville-t távolítsák el minden tisztségéből, és szabjanak ki rá elrettentő pénzbüntetést. Ez nevetséges, gondolta John, csak azért támadják Neville-t, hogy engem megsértsenek. Bár némi tisztességtelenséget rábizonyítottak, az alsóház melyik tagja, vagy a tizenkét köpönyegforgató lord melyike nem tett hasonlót? Ennek ellenére összeszorította a fogát, és megőrizte nyugalmát. Feszült várakozással figyelte, ki lesz a következő, akit bevádolnak, de megnyugvással vette tudomásul, hogy utolsó és egyben leghevesebb támadásuk célpontja Alice Perrers. Volt igazság abban, amit Alice-ről mondtak: hogy kapzsi, haszonleső, aki rákényszeríti akaratát a királyra; megvesztegette a bírákat, aláírásokat hamisított, és koronaékszereket, valamint pénzt tulajdonított el. 40 Mindezeken túl azt állították, hogy megtudták Alice férjnél van, ezért botrányos házasságtörést követ el, és hogy a királyt talán csak boszorkánysággal tartja a befolyása alatt. Egy Domonkos-rendi baráttól olyan varázsgyűrűket kapott, amelyek segítségével bárkit megbabonázhat. Nem, boszorkányságról valószínűleg szó sincs, gondolta John, miközben ezt a vádpontot hallgatta. Egyszerűen a fiatalos vidámságával ejtette rabul, és melegsége, bármilyen hamis is, lángra gyújtotta az idős ember szívét. A királyt halálfélelem szállta meg. Nem csoda, hogy eltávolodott a morózus szerzetesektől, másról sem beszélnek, csak a pokol tüzének fenyegetéséről. Ki ne értené, hogy ragaszkodik Alice-hez, amikor az szellemes történeket mesél neki, és alkalomadtán kedvesen végighallgatja a király összefüggéstelen elbeszéléseit a régi csatákról? Akármilyen gonosz is, az idős ember nehezen viselné, ha Alice-t száműznék Angliából, ahogyan az alsóház tagjai követelték. Mert már képtelen volna nélküle élni, és amúgy sem él már sokáig, gondolta szomorúan John. Hirtelen eszébe jutott Katherine, aki mindig vágyakozást ébresztett benne milyen nyomorult érzés lenne, ha kívülállók megpróbálnák elválasztani tőle! Ugyanakkor Katherine és Alice annyira különböztek egymástól, mint a rózsaszál és a csóka, úgyhogy szégyenletes dolog volt akár csak egyidejűleg gondolni is rájuk. Ettől függetlenül a herceg teljesítette az

alsóház kívánságát, és bíróság elé rendelte Alice-t. A nő szerény öltözékben, tartózni jött eléjük, kis macskaarcát fátyol takarta, fejét alázatosan lehajtotta, de ez nem akadályozta abban, hogy érzéki, esedező oldalpillantásokat vessen a hercegre. 41 John elérte, hogy enyhítsék az ítéletet, így végül csak az udvartól száműzték, és az egyházból való kiátkozás, valamint teljes vagyonvesztés terhe mellett megeskették, hogy soha többé nem megy a király közelébe. Kijelöltek két fegyveres ajtónállót annak ellenőrzésére, hogy engedelmeskedik-e. - Istenemre - mondta Lord de la Pole a hercegnek aznap, amikor lezárták Alice ügyét -, azt hiszem, kimásztunk ebből a csávából. Láthatja, az a mohó fiatal de la Maré is lecsillapodott a végén, nem akar már harapni. Büszke voltam önre, uram. Nem volt könnyű hagyni, hogy elnyomják az ön legbensőbb kívánságait és hűségét. Mégis azt hiszem, így kellett lennie, néhány követelésük jogos volt, és néha talán megéri feláldozni a királyi előjogokat, ha azzal meg lehet nyerni a nép szeretetét. - Ó, ezt bátyám, a walesi herceg is így gondolja - mondta John, és belemosolygott az idősebb ember őszinte, szeretetteljes szemébe. - De Krisztus vérére, ezzel most már meg kell elégedniük. Túl nagy dolog lenne azt remélnem, hogy most már talán velem is elégedettek? - Hirtelen kíváncsian nézett barátjára. Mielőtt a báró válaszolhatott volna, futár zavarta meg őket, aki besietett a Festett Terembe, és a herceg előtt térdre vetve magát, lihegve elhadarta a sürgős üzenetet. A herceg fájdalmas tekintettel rázta meg a fejét. Felállt, és kezét a zsibongók felé tárta. - Lordok és képviselők - mondta -, el kell napolnunk az ülést. A walesi herceg küldetett értem Kenningtonból. Ezúttal nincs remény a felépülésére. Edward of Woodstock, a Fekete Herceg Szentháromság vasárnapján,* június nyolcadikán, életének negyvenhatodik évében hunyt el. Apja, a király és fivére, Lancaster hercege az ágya mellett térdelt, ő pedig kettőjükre bízta, hogy vigyázzanak a feleségére, Joanra, valamint kilencéves fiukra, Richárdra. A király és a herceg megcsókolták a Bangor püspöke által feléjük nyújtott Bibliát, amellyel megpecsételték esküjüket. *Pünkösd utáni első vasárnap. (Aford.)

42 Azután az idős király hangos jajveszékeléssel verni kezdte a mellét, szánalmas, gyermekes zokogásban tört ki, míg Joan hercegné el nem vezette onnan. John és a püspök a herceg mellett maradt. Amikor eljött a vég, John lehajolt, és megcsókolta a homlokot, amelyet korábban fájdalom torzított el, most azonban hirtelen kisimult. Miközben Bangor püspöke a herceg görcsbe rándult kezeit a mozdulatlan mellkasra helyezte, John felállt az ágy mellől, kiment a fogadószobába, ahol az idős király pityergett karosszékében, és ijedt szemekkel bámulta a falra erősített keresztet. Joan hercegné díszes szőnyegen térdepelt kisfia mellett, átölelte, és megnyugtató anyai szavakat sugdosott neki. Richárd görcsösen tartotta magát anyja karjaiban, finom, lányos arca dermedtnek tűnt a rémülettől, amit apja utolsó halálkiáltásai váltottak ki benne. - Bevégeztetett - mondta John, és keresztet vetett. - Isten nyugosztalja a lelkét. - A fogadószobában lévők a megváltás jelét rajzolták magukra, a hercegné pedig mély, reszkető zokogásban tört ki. John lassan féltérdre ereszkedett a gyermek előtt. Megfogta a jeges kis kezet, és ráhajtotta homlokát. - Én, John, Kasztília és León királya, Lancaster hercege, hűséget fogadok neked, Richárd, aki ezennel Anglia trónörököse lettél. A gyermek kerek, búzavirágkék szeme bámulva nézett nagybátyja lehajtott fejére. Ezt a hatalmas, nagyszerű férfit mindig éppoly isteninek és távolinak látta, mint Artúr királyt. Rihárd suttogva kérdezte az anyjától: - Miért térdel le előttem Lancaster bácsikám?

43 - Mert te leszel Anglia királya, Richárd, amikor... - a karosszékben összegörnyedő idős férfira nézett. - Egy napon. - Lenézett sógorára, és könnytől elhomályosult szemei könyörgővé váltak. - Isten könyörüljön rajtunk mondta -, és könyörülj rajtunk te is, John! Ki más védhetne meg bennünket most, hogy az én drága uram halott? - Megesküdtem, hogy megvédelek, nővérem, Richárd szent és sérthetetlen születése jogán mindig az első lesz a szememben, még saját fiamnál is előbbre való. - Hiszek neked - felelte Joan egy hosszú pillanattal később. Joan of Kent szépségéből kevés maradt, pedig valaha ő volt a legszebb hajadon Angliában. Negyvennyolc éve megviselte. Meghízott, tiszta aranyhaja bronzossá vált a festéstől. Nőies bája azonban, amely megragadta és megtartotta a walesi herceg kemény szívét, semmit sem halványult. A férje miatti szenvedés és a fia jövője miatt érzett félelem ellenére rámosolygott Johnra, és pufók, gyűrűkkel borított kezével kedvesen megérintette a férfi vállát. - Krisztus és a Szentséges Szűzanya vezessen bennünket! - mondta nagyon halkan. Tekintetét a jóképű, rendíthetetlen hercegről az öreg király, majd a törékeny, reszkető gyermek felé fordította. Katherine számára a nyári hónapok a vágyakozás miatt lassan és nehezen teltek. Kenilworth, amely alig háromnapnyi utazásra feküdt Londontól, nem volt elszigetelt hely. Futárok jöttek-mentek a Savoy és Kenilworth között, így Katherine gyakran kapott rövid leveleket a hercegtől, de látni nem láthatta. Tudta, hogy a férfi szereti őt, de azt is tudta, hogy John céltudatos vehemenciával vetette bele magát mindenbe, bármi is számított éppen a legfontosabbnak az életében, és a Londonból érkező hírek nyilvánvalóvá tették, hogy hatalmas nyomás nehezedik rá. 44 A parlament július közepéig ülésezett. Aztán ott voltak a walesi herceg sajnálatos elhalálozása körüli teendők. A király ágyhoz kötött beteg lett, ezért Havering-at-Bowerbe szállították. Halott fiánál jobban emésztette magát a száműzött Alice miatt, ezért az emberek suttogni kezdtek. Gyakorlatilag John lett Anglia régense. Katherine igyekezett megmaradni a valóság talaján. Játszott a gyermekekkel, felügyelte tanulásukat és játékukat, Philippával és a többi hölggyel együtt hímezgetett, és gyakran mindnyájan kilovagoltak kutyákkal, íjakkal és a herceg erdészeivel őzbakra vadászni. Katherine a herceg tanítása nyomán maga is jó vadász lett, és még Philippa is élvezte a vadászatot. T'eltek-múltak a hónapok, Katherine pedig csak az érkező és megírandó leveleknek élt. Időközben nagyon jól megtanult írni, a gyerekekkel együtt gyakorolt, amikor azok egy idősebb baráttól tanultak. Beszámolt Johnnak a gyerekekről, és őszintén írt szerelméről, vágyakozásáról, de nem fárasztotta őt szemrehányásokkal. Mégis akárhányszor kezébe vette a tollat, sőt más alkalmakkor is, gyakran megfordult a fejében, vajon a herceg szán-e időt arra, hogy Hertfordba látogasson, amely csupán egy délelőttnyi lovaglásra van Londontól. És tudta, hogy ez elkerülhetetlen. A gyomra összeszorult a nő iránti féltékenységtől, akit sohasem látott. Costanza osztozott az ágyán, a nevén, a rangján, bármilyen hideg és idegen volt, bármilyen kevéssé szerette is őt John. Amikor ezek a gondolatok elhatalmasodtak Katherine-en, elüzésükre eszeveszetten keresett valami elfoglaltságot. Felfejtette a hímzést, amit addig készített, újrakezdte selyemfonállal, vagy azzal háborította fel a kis Beaufort fiúk dajkáit, hogy a napirendjüket teljesen felborítva a saját hálószobájába cipelte a kicsiket, ahol órákon át rajongva babusgatta őket. 45

Ketten voltak a várban, akik Katherine-nel együtt szenvedtek, amikor látták, hogy elhatalmasodik rajta a feszült idegesség: azok ketten, akik a legjobban szerették őt: Hawise és Blanchette. A szolgáló tisztában volt vele, mi nyomja úrnője szívét, a kislányt pedig ösztöne vezérelte, ám mindkettő ugyanazzal az eredménnyel járt: nehezteltek a hercegre. Hawise ennek nem adta kifejezését, mert tudta, csak még több fájdalmat okozna úrnőjének, Blanchette pedig nem tudta, hogy azt a nagyszerű és hatalmas embert gyűlöli, akit az anyja szeret. Ezen a nyáron történt először, hogy a kislány minden ok nélkül sírva fakadt, vagy elkószált egyedül, hogy a vár egy távoli zugában vagy valahol a mezőkön rejtőzzön el, és elő se jöjjön, amíg meg nem hallotta anyja ijedt hangját. Olyankor hagyta magát megtalálni, és szipogva kapaszkodott Katherine-be. Végül szeptember elején futár érkezett a Savoyból, és örvendetes híreket hozott. A herceg Londonba rendelte Katherine-t és a háznép egy részét. „Ma tres chere et bien-aimée" * írta a herceg franciául, ahogy mindig, és tudatta vele, hogy még nem tudja elhagyni Londont; de abban nem volna semmi kivetnivaló, ha Katherine mint nevelőnő elkísérné a lányait, hogy részt vegyenek anyjuk, Blanche hercegnő halálának évfordulóján a Szent Pál-templomban rendezendő gyászmisén. Úgy rendelkezett, hogy Katherine hagyja saját Swynford gyermekeit és a Beaufort fiúkat Kenilworthben a dajkáikkal, mert London levegője nem olyan egészséges a kicsiknek, mint Warwickshire. A levelet talányos kis idézettel fejezte be, amely kettejük titka volt. *Drága szerelmem.

46 „Il te faudra de vert vestir...", írta, mire Katherine szelíd kacagással fejezte be hangosan a mondatot: „ C'est la livrée aux amoureux”* és arra a napra gondolt, amikor először mondták ezt másnak Cháteau la Teste-ben, amikor a Pireneusokba indult, és ő zöld ruhát viselt. *„Zöldbe öltözz..”. Ez az öltözet a szerelmeseké. - Ó, most megint vidám leszel, mint a papagáj, és bugyog belőled a szerelem, mint az érett szilva leve mondta Hawise csípősen, amint Katherine fehér selyem alsóruháinak garmadájával a karján belépett, és meglátta a levelet. - Na, és mikor jön? - Nem jön. Mi megyünk a Savoyba. - Szent Péterre! Ez aztán az újdonság! - Hawise felhúzta szemöldökét. - Nem fognak majd pletykálkodni, ha elmégy Londonba? Katherine ragyogó arca elsötétült. - Mi volna illendőbb, mint hogy lerovom tiszteletemet szeretett hercegnőm emléke előtt? Ó, tőle aztán nem kell tartanod, gondolta Hawise, de mi van a másik hercegnével? Azonban csak ennyit mondott: - Lehet, hogy lesznek majd kellemetlenségeid, kedvesem. Katherine felemelte a fejét. - Meg kell kockáztatnom. Édes Istenem, Hawise - fordult meg hirtelen indulattal -, nem emlékszel, milyen régóta vagyok távol tőle? Négy nappal később Katherine, a két hercegkisasszony, Hawise és a háziszolgák egy kis csoportja útnak indult London felé. Blanchette zokogott, amikor anyja elbúcsúzott tőle, Tomnak viszont még arra sem volt gondja, hogy elköszönjön, ehelyett hajnalban nyúlcsapda-ellenőrző expedícióra indult az egyik Deyncourt fiúval.

47 Katherine még aggódott egy kicsit Blanchette miatt, miközben átlovagoltak a mocsár töltésén, és megkerülték a tavat, hogy átkeljenek az Avonon. A folyó hídja mellett fogadó állt, amelynek himbálózó cégérére a herceg címerét festették. Katherine sokáig nézte, és arra gondolt, hogy noha már számtalanszor látta, a címer látványa minden alkalommal örömmel tölti el. És azonnal el is felejtette Blanchette-et. A megérkezés a Savoyba döbbenetes élmény volt. Katherine már elfelejtette, milyen hatalmas, mennyi ember van benne, és mekkora a nyüzsgés. A háznép magas létszámát túlszárnyalta a kancellária személyzete, ráadásul a herceg kíséretének nagy részét is itt szállásolták el. Katherine külön hálószobát kapott a sólyomház és a hercegi lakosztály közelében, mégis csaknem olyan távol érezte magát a hercegtől, mint amikor hét évvel korábban először lakott a Beaufort-toronyban. Hawise segített neki átöltözni a gyöngyökkel kivarrt zöld ruhába, majd Katherine egyetlen szó nélkül két órán át várakozott a szobájában, mielőtt egy apród bekopogott volna, hogy hírül hozza: a kegyelmes úr az Avalon-szobában várja őt. John annál a faragott tölgyfa asztalnál ült, amelyre Katherine jól emlékezett, és épp Wyclifnek írt magánlevelet, amelyet egyik írnoknak sem akart lediktálni. Amint az asszony belépett, tollat a homokos kupába dobta, és felpattant, hogy köszöntse. Katherine felé nyújtotta két kezét, aki viszonzásképpen halk örömkiáltással szaladt oda hozzá. John nevetett, kissé eltolta magától Katherine-t, és úgy nézett rá, hogy az asszonynak hangosan kezdett kalapálni a szíve. - Szóval zöld ruhát öltöttél, kedvesem, ahogy kértem. Én is. - Hasított ujjú brokát köntösére mutatott. Mi aztán mindent megadunk a szerelem színének, ugye, Katherine? - Kezét az asszony keblére tette, és sóváran megcsókolta. 48 Felemelte Katherine-t, és az Avalon-falikárpit mellett álló hatalmas, karmazsinvörös bársonyágyhoz vitte. Mielőtt az édes öntudatlanság hatalmába kerítette, Katherine arra a régi napra gondolt, amikor John ugyanerre az ágyra fektette, ő pedig ijedten és dühösen elutasította. Milyen különös, hogy így tett. E pillanatban már nem is emlékezett rá, mi volt oka. Voltaképpen Hugh miatt volt, nem? A válasz éppolyan jelentéktelennek tűnt, mint egy feladvány az abakuszon. Hugh-t nem számítva a másik ok az lehetett, hogy ő akkoriban finnyás lelkiismeretű, kényes kislány volt. De arra már nem tudott visszaemlékezni, milyen érzések töltötték el azt a kislányt. Amikor testük elég közel volt egymáshoz, gyakran megérezték egymás gondolatát, és John, aki észrevette Katherine ábrándos szemében a halvány árnyékot, azt mondta: - Ó, szerelmem, amikor elszaladtál tőlem, nem hittem, hogy valaha így leszünk itt mi ketten. - Egészen mély torokhangon felnevetett. - És azt sem gondoltam volna, hogy az én kis ájtatos apácám ilyen forró szerető tud lenni, bár az igaz, hogy Vénusz titkos jelét viseli. - Ezzel megcsókolta Katherine egyik kis barna anyajegyét. Katherine elpirult, tettetett dühvel eltolta magától a férfit, de hangja remegett, amikor megszólalt: - Szemrehányást tesz nekem, uram? Szeretné, ha szemérmesebb lennék? Talán szigorúbbnak kellene lennem a vágyaival, és figyelmeztetnem kellene, hogy ma böjti nap van, és lelkiismeretünk azt kívánja, hogy megtartóztassuk magunkat?I Erre John ismét gyengéden felnevetett. - Azt hiszed, hogy megtarthatta volna a szerelmemet valami hideg, szenteskedő nőszemély? - Megragadta

az asszony két kezét. amelyek a mellkasának feszültek, széttárta és szorosan lefogta karjait. Előbb incselkedőn, majd a vágytól egyre sötétülő tekintettel nézett le Katherine-re, míg annak ajkai szétnyíltak, és feladta a küzdelmet. 49 Blanche hercegnő emlékmiséjét halálának évfordulójára, szeptember 12-re tervezték. A Savoyban eltöltött hét gyönyörűséges ködfátyolban telt. Uruk utasítására az udvaroncok nem vettek tudomást Katherine valóságos helyzetéről, de a felszín alatt elnézően helyeselték kettejük szerelmét. Azt a néhány hölgyet leszámítva, akik féltékenyek voltak a szépségére, és inkább maguk szerették volna élvezni a herceg kegyeit, valamennyien tisztelettel bántak Katherine-nel. Boldogságos hét volt. Egyik nap szabadtéri mulatságot tartottak a híres kertben. Kakukkfűvel hintett és egyszerű, vidéki ételekkel-italokkal megrakott asztalokat állítottak a rózsabokrok közé, később pedig az urak és hölgyek, akik kipirultak a sörtől, felkötötték bársony köntösüket, hogy eljárják a falusi körtáncot, vagy épp egyéb parasztos mulatságokban vegyenek részt. Egy másik szikrázó reggelen a herceg kirendelte a bárkákat. Mind a hetet girlandokkal és szőnyegekkel díszítették fel, majd elindultak Deptford felé. A herceg a nagy bárkán utazott két leányával, fél tucat nemessel és Katherine-nel. Az asszony párnák között ült a herceg mellett, keze a férfi kihajtott szaténköpenye takarásában annak kezébe simult, és álmodozva nézte a tovaúszó londoni partokat. Az oromzatos házak fölött a templomtornyok nyílvesszőkként szúrták át a violaszínű égboltot, és harangjátékuk zengése csaknem elnyomta a zenészek bárkájáról felcsendülő vidám dallamokat. Olyan gyorsan siklottak az árral, mint az őket követő fehér hattyúk csoportja. A négy evezős alig érintette a vizet, a kormányos egymaga is elég fürgén dolgozott, hogy elkormányozza a bárkát a nyüzsgő vízi forgalomban az áruszállító és halászhajók, más nemes emberek sétahajói, valamint a Surreybe és onnan érkező kompok között. 50 Elértek a hídhoz, amelyen olyan sűrűn álltak az összetákolt házak, hogy az ember azt hihette, valamelyik mindjárt belecsúszik a sebes áramlatba, de Katherine álmodozó nyugalmát az a sor levágott fej sem zavarta meg, amelyeket karókra húzva tettek közszemlére a híd teljes hosszában. Bár az egyik fiatal, göndör fej még egészen friss volt, és csöpögött belőle a vér, Katherine csak halvány szánalmat érzett. A London hídon mindig voltak rothadó emberi fejek, de ő sohasem tudta, kik voltak ezek az emberek, és azt sem, milyen bűntettért kellett így végezniük. A napfény megcsillant a vízen, és a meleg, erős kéz gyengéden megszorította az övét a köpeny redői alatt. Ezen a napon John nagyon nyugodt volt, és örült, hogy megoszthatja a körülöttük lévő tájhoz kapcsolódó ismereteit Katherine-nel. Mutatott egy velencei gályát, amelyet úgy megraktak fűszerekkel, hogy a szegfűszeg és a szerecsendió erős illata a folyón át hozzá is elért, meg egy Calais felé tartó angol hajót, tele értékes gyapjúval. Egyszer együtt nevettek egy részeg szerzetesen, aki olyan kövér volt, hogy túl nehéznek bizonyult a ladikja számára, amelyben át akart kelni a folyón, és dühösen felordított, valahányszor hatalmas hátsója a vízbe csobbant. Az volt Katherine utolsó boldog napja. Aznap este a dagállyal tértek vissza, éppen akkor, amikor a Savoy kápolnájának harangja az esti áhítatra szólított. Amikor a bárka kikötött, kiszálltak, és követték a herceget a külső udvarra vezető boltíves kapun át. A lovak és emberek sokaságából Katherine azonnal látta, hogy új társaság érkezett, de azon túl, hogy észrevette, külföldiek lehetnek, mert volt

51 valami furcsa a ruházatukban, és különös nyelven beszéltek, csupán valami szokásos vendégseregre gondolt. Csak az nyilalt belé, hogy a fontos vendégek érkezése miatt el kell halasztani a szórakozást, és így az az óra is később jön el, amikor majd kettesben maradhatnak Johnnal. Ahogy a férfi nyomában haladt, észrevette, hogy John összerezzen, majd kifakad: - Jézus Krisztus! - mondta dühösen, mielőtt gyors léptekkel eltűnt volna az újonnan érkezettek tömegében. Katherine bizonytalanul álldogált a csónakház mellett, amikor valaki megfogta a karját, és ő meglepetten nézett le a nővérére. - Philippa! - kiáltotta, és a szép fehér főkötő alatt a pufók arcra meredt. - Mit keresel te itt? - Ami a dolgom, természetesen! - felelte Philippa vállat vonva. - De ilyen hosszú távollét után ennél melegebb fogadtatásra számítottam. Katherine lehajolt, és mindkét oldalról megcsókolta a nővére arcát. - Meglepődtem, azt hittem, Hertfordban vagy a... a... - elsápadt, és a frissen érkezettek felé bámult. Keserű hidegség szorította össze a mellkasát. - Ó, igen - bólintott Philippa. - A hercegné megérkezett. Hogy meglátogassa hites urát. Éjszaka támadt az ötlete, álmában. Apja, a meggyilkolt Péter király megjelent neki, és azt mondta, jöjjön ide. Vagy legalábbis így értettem az egyetlen udvarhölgye szavaiból, aki tud angolul. Nyugalom, Katherine - tette hozzá, és megpaskolta húga kezét -, olyan sápadt lettél, mint a kifehérített lepedő. A legjobbat kell kihoznod a dologból. Vezess a szobádba! Remélem, aludhatok veled! - A hercegné hol fog aludni? - kérdezte Katherine nagyon halkan. 52 - Természetesen a hercegi lakosztályban. Mindig ott alszik, ha idejön. Katherine megfordult, és némán elindult felfelé a hálószobájába, ahol Hawise elszundított a tűz mellett, amíg úrnőjére várt. Hawise és Philippa régi, de nem túl szívélyes ismeretségük természetességével köszöntötték egymást. - Úrnőmnek nem lesz könnyű dolga - mondta Hawise. Katherine után nézett, aki az ablakhoz lépett, hogy az apró táblákon keresztül kibámuljon az alattuk hömpölygő fényű Temzére. - Ugyan már! Nincs miért aggódnia. - Philippa gondosan rúdra terítette kopottas, mókusprém szegélyű kabátját, és lehajolt, hogy Katherine tükrébe kukkantva megigazítsa főkötőjét. - A hercegné nem azért jött, hogy az ágyban hancúrozon afelöl biztosíthatom. - Azt meg honnan tudod? - Hawise észrevette, hogy Katherine karcsú háta megmerevedik. - Onnan - felelte Philippa gyorsan -, hogy képtelen rá, még kedve támadna is hozzá; azt hiszem, ez a móka sose volt ínyére, de amióta az elmúlt télen világra hozta a gyermekét, valami kórság kerítette hatalmába a női szerveit. Katherine lassan megfordult, tágra nyílt szemei sötétek voltak, akár a pala. - Ha ez igaz, akkor még jobban fog gyűlölni engem, ahogyan én is tenném a helyében. - Micsoda ostobaság! - Philippától távol álltak a beteges képzelgések. - Merem állítani, hogy soha még csak eszébe sem jutsz. Miért csodálkozna rajta, hogy a hercegnek szeretője van, és különben is, melyik nemesnek nincs? Katherine összerándult, körmei mélyen a tenyerébe vájtak, visszafordult az ablak felé, arcát a kőperemnek támasztotta. 53 - Ezt nem kellett volna mondanod. - Hawise bosszúsan nézett Philippára, aki Katherine kicsiny

öltözőládájában kutatott egy tű után. - Miért nem? Ez a meztelen igazság. Az isten szerelmére, Hawise, nem tudsz nagyobb rendet tartani az úrnőd holmijai között? Ez a láda olyan, mint egy szarkafészek. Csitt! A vacsorára hívó kürt. Igyekezz, Katherine! - Nem megyek le - mondta az asszony fojtott hangon. Philippa azonban oda se figyelt erre az ostobaságra. Az idősebb nővér szigorú parancsszavával hallgattatta el Katherine-t. Józan esze, bár nélkülözte a képzelőerőt, némi együttérzést azért megengedett neki. Katherine itt van, a hercegné is itt van, előbb-utóbb találkozni fognak, úgyhogy jobb túlesni a dolgon. Katherine Hawise segítségével gyorsan magára öltötte a ragyogó, barackszínű bársonyruhát, aztán Philippa társaságában lement a belső udvaron át a nagyterembe, ahol a kancellár különválasztotta, és rangjuknak megfelelően ültette le őket. Philippa az ajtó melletti hosszú asztalnál kapott helyet, ahol a legtöbb közember étkezett: heroldok, fegyvernökök, öltöztető-nők, szerzetesek, alacsonyabb rangú kancelláriai tisztségviselők és feleségeik. Katherine-t, akinek immár nem jutott hely megszokott székén, hiszen a főasztal körüli összes ülést a kasztíliai slepp foglalta el, az ablakok alatt álló asztalhoz utasította, a lovagok és a hölgyek közé. Gyorsan a helyére csusszant, de nem volt képes felemelni tekintetét óntányérjáról, amelyet az inasok párolgó húsdarabokkal raktak tele. Mégis hamarosan kénytelen volt észrevenni a mellette ülő lovagot, Sir Esmon Applebyt. A férfi Katherine lábához dörgölte a magáét, végigsimított a karján, miközben átnyúlt előtte a sótartóért, és folyton oldalvást sandított a ruhakivágásába. Katherine arrébb húzódott a padon, bár nem volt könnyű dolga, hiszen beékelődött a férfi és a herceg magánkiadásait kezelő egyik idősebb hivatalnok közé. 54 Sir Esmon Katherine bársonnyal fedett térdére tette a kezét, és borgőzös lehelettel odasúgta: - Nincs értelme szemérmeskednie ma este, édes hölgyem. Sajnos őkegyelmessége foglalt. - Hagyjon békén! - szólt rá Katherine dühösen. Nem, szívem - a lovag keze lassan haladt felfelé Katherine combján -, nekem ne játssza itt a szűz lányt! Sok kéjes fortélyt mutathatok kegyednek, amelyekre fogadok, hogy őkegyelmessége soha még csak nem is gondolt! Kaitherine felkapta tányérjáról a húsvágó kést, és odasuhintott i tapogató kézre. - Jézus! - kiáltott a lovag, felugrott, és kibuggyanó vérét bámulta. A mellette ülő hölgy fejhangon felkacagott, még az idős hivatalnok is beleprüszkölt a poharába, miközben Sir Esmon asztalkendőjével nyomkodva a kezét felkapta tányérját, és dühösen átült az asztal végére. Katherine mereven és a megalázottságtól elgyengülten ült, és érintetlen tányérjára meredt. Végül felemelte a fejét, és a főasztal felé nézett, a herceg melletti hatalmas, magas támlás szék felé, amely eddig mindig üresen állt. Áldott Szűzanyám, gondolta. A boldogtalanság, amely Philippának a hálószobában tett kijelentése után némiképp enyhült, újra hatalmas vízözönként áradt szét benne. A hercegné kicsi volt és fiatal. Nem is volt csúnya, pedig úgy hírlett. Katherine kényszerítette magát, hogy ne fordítsa el a tekintetét. Fiatal. Négy évvel fiatalabb nálam! Costanza ekkor még csak huszonegy éves volt. Bár Katherine mindig is tudta ezt, mégis terjedelmes, dölyfös, középkorú asszonyságnak képzelte. Nem gondolta, hogy ilyen kicsi. 55 Sötétszürke ruhát viselt. Katherine nem látott rajta más ékszert, mint a koronáját és egy hosszúkás, csillogó medált a nyakában: biztosan az az ereklyetartó, amelyet mindig viselt, és amelyről Philippa azt mondta, Szent Jakab egyik ujja van benne. Costanza hálóba fogott csillogó hajfonatairól Katherine tekintete a korona alatt a sötét szemekre vándorolt. Még ilyen távolságból is látni lehetett, hogy hatalmasak és ragyogók, és úgy tűnt, éber élénkséggel néznek ki a

hosszú, keskeny arcból még akkor is, amikor a kicsiny fej a herceg felé billent. Katherine, akinek szenvedést okozott, hogy figyelje őket, azt látta, hogy John és a hercegné alig beszélnek egymással. A herceg arca, amelyet minden hangulatában oly jól ismert, azt a komor kifejezést vette fel, amely az unalmat próbálta elfedni, igyekezett meggyőzni magát Katherine. De nem tudta nem észrevenni a férfi viselkedésének egy másik vonását, amelyet korábban sohasem látott - a hódolatot. A herceg és a hercegné ugyanarról az ezüsttálról evett, ugyanabból a díszserlegből ittak, és Katherine arra is felfigyelt, hogy John mindig udvariasan visszafogta magát, hogy előbb Costanza kortyolhasson vagy vehessen egy falatot. A herceg minden mozdulata és fej tartása egyaránt a hódolatot fejezte ki. Krisztus szerelmére, vajon egyszer sem fog rám nézni? Kitépett egy darabot a puha fehér kenyérből, és gyúrni kezdte, mint az agyagot. - Ön nem eszik, hölgyem? - kérdezte a mellette ülő idős hivatalnok. Kíváncsian nézett Katherine-re. - Nem, uram... én... egy kicsit lázas vagyok. - Megragadta borospoharát, és felhajtotta a tartalmát. A testes, nehéz itáliai bor égette a gyomrát. 56 Felkapott egy sült fogolymellet, bemártotta édes borsmártásba, majd anélkül, hogy megkóstolta volna, letette. Az étkezés sokáig elhúzódott. Kathrine ült, és várta a pillanatot, amikor végre elmehet. A herceg nem gondolt rá, már elfelejtette, milyen édes volt az elmúlt éjszaka és a bárkán töltött nap. Megint ivott a borból, és keserűsége szinte gyűlöletté nőtt. Ó, Katherine, hová futhatnál ahogy egyszer már elfutottál tőle? Egész Angliában hol rejtőzhetnél el előle, aki azt színleli, hogy szerelmes beléd? Hideg, kegyetlen, szívtelen annyira belemerült saját nyugtalanságába, hogy oda se figyelt a kikiáltó hangjára. Csak a körülötte ülők zsongására figyelt fel. A herceg elrendelte, hogy mindazok, akiket korábban még nem mutattak be Kasztilia királynőjének, lépjenek elé, amikor a nevüket hallják. Még ez is, gondolta Katherine, meg akar alázni, látni akarja, ahogy behódolok a feleségének. És a dühtől megacélozta magát. A kancellár a lordokat, lovagokat és asszonyaikat szólította egymás után. Azután a saját nevét hallotta: „Lady Katherine Swynford." Merev térdekkel lépdelt végig a termen, arca piros volt, akár a pipacs. Gyorsan elfojtott kuncogásokat hallott, és érezte a szúros tekintetekből feléje lövellő gúnyt. Odaért a hercegné székéhez, mélyen bókolt, megérintette a nyújtott hideg kezet, de nem csókolta meg. Felemelte a tekintetét, amikor Costanza kérdezett valamit spanyolul, és hallotta, amint a herceg azt válaszolja: „Si."' A két nő egymásra nézett. A keskeny, elefántcsontszínű arc a széles szájjal kislányos volt, és egyáltalán nem csúnya, de ilyen közelről csak ridegség sugárzott róla. Costanza fekete szemében hideg megszállottság fénye ragyogott. 57 Úgy tűnt, olyan alapossággal méregeti Katherine-t, ahogyan egy pénzkölcsönző vizsgálja a felajánlott zálogtárgyat, aztán ismét a herceghez fordult. John kissé Katherine felé hajolt, és azt mondta: - Őfelsége azt kívánja tudni, igaz hívő-e, Lady Swynford. Mivel az ön feladata leányaim nevelése, fontosnak tartja, hogy ne hanyagoljon el semmilyen vallási szertartást. Katherine ekkor a hercegre nézett, és merev tekintete mögött a humor szikráját és gondolataik kapcsolódását vélte felfedezni. Kissé enyhült benne a fájdalom. - Mindig is igyekeztem nem elhanyagolni Lady Philippa és Lady Elizabeth iránti kötelességeimet - felelte halkan. A kasztíliai királynő megértette a lényeget, mert sokkal jobban értette az angol nyelvet, mint azt hajlandó volt bevallani. Vállat vont, hosszú, titokzatos pillantást vetett Katherine-re, és egy intéssel elbocsátotta, a

kancellár pedig újabb nevet szólított. Katherine elhagyta a termet, és lassan átsétált az udvaron. Ó, Istenem, bárcsak ne láttam volna, gondolta, pedig tudom, hogy a herceg nem szereti. Nem számít, milyen fiatal, és hogy királynő, akkor is engem szeret, ami egyáltalán nem bántja Costanzát, sőt nem is érdekli, mindenki láthatja, ráadásul ő fiút sem képes szülni neki. Mégis, Áldott Szűzanyám, bárcsak ne láttam volna. A magányos ágyában eltöltött álmatlan éjszakán Katherine-t mindvégig ugyanezek a gondolatok gyötörték. 58

18. Costanza hercegné aznap este bejelentette a hercegnek, hogy azonnal zarándoklatra kíván indulni Canterburybe. Ezért jött Londonba. Apja, Péter király parancsolta ezt neki álmában, és bizonyos további dolgokat közölt vele, hogy mondja el a hercegnek. - Szemrehányást tesz neked, uram - mondta Costanza John-nak, mikor kettesben maradtak a pompás hálószobában. Kasztíliai öltöztetőnőit elbocsátotta éjszakára, miután ráadták azt az egyszerű barna ruhát, amelyet az ágyban viselt. Hatalmas fekete szemeivel mereven nézte a férjét, és indulatosan beszélt sziszegő spanyol nyelvén. - Láttam atyámat, mellettem állt, nyögött, és száz sebből vérzett, amelyet az a hitszegő ejtett rajta. Hallottam a hangját. Azt kiáltotta: Bosszú! Mikor vesz értem elégtételt, Lancaster? - Ó - felelte John keserűen -, kisebbfajta csoda, hogy csak éjszaka kiáltozik. Pedig kétszer is megpróbáltam... és nem jártam sikerrel. A csillagok állása nem kedvezett nekünk. Hadsereg nélkül nem tudom meghódítani Kasztíliát, és újat sem tudok kiállítani ilyen hamar. - Por Diós* újra meg kell próbálnod! - Nem szükséges így beszélned velem, hölgyem. Nincs semmi világon, amit jobban kívánnék Kasztíliánál! - Az a Swynford nő nem fog visszatartani? - kérdezte Costanza rekedten. A büszke, rideg arcon a könyörgés halvány nyoma jelent meg. - Nem - felelte John döbbenten -, természetesen nem. - Esküdj! - kiáltotta az asszony. Barna ruhája alól előrántotta az ereklyetartót. - Esküdj meg Jakab szent ujjára! - Felnyitotta az ereklyetartót, és a herceg elé tartotta a kis fiolát. John ránézett az apró, fakó csontokra, a bebalzsamozott húsfoszlányokra és a vastag, barázdált körömre. - Nekem nem kell ennek a segítsége célom eléréséhez.. Costanza toppantott a lábával. 59

- Talán arra az eretnekre hallgatsz? Arra a Wyclifre? Az én hazámban megégetnénk őt! - Remegő kezével a herceg orra alá tartotta a relikviát. - Esküdj meg! Parancsolom! - Ajkai remegtek, vörös foltok lángoltak

arccsontján. - Bueno, bueno, dofía* - mondta a férfi, és elvette a relikviát. Costanza lihegve figyelte, ahogy John lehajolt, és megcsókolta a kis csontokat. - Szent Jakabra esküszöm - keresztet vetett. - De még nem érkezett el az idő. Az ország kimerült a háborúzásban, hagyni kell, hogy rájöjjenek, mennyire kell nekik Kasztília. Vissza kell kapniuk - tette hozzá halkabban és angolul - a belém, mint vezérükbe vetett hitüket. Azt hiszem, az emberek kezdenek hozzám fordulni útmutatásért. Állítólag tegnap a városban ujjongva kiáltozták a nevemet. Costanza nem figyelt rá. Becsukta az ereklyetartót, és visszacsúsztatta a ruhája alá. - Most el kell mennem Canterburybe - mondta csendesebben. - Atyám parancsolta így. Mivel ebben a gyűlöletes Angliában élek, egy angol szent segítségére is szükség van az ügyhöz. Meglátom, vajon Szent Tamás kigyógyít-e ebből a vérfolyásból, hogy fiúkat szülhessek Kasztíliának. A herceg felemelte a fejét, és sóhajtott. Isten adja, hölgyem! De ha Isten nem úgy akarja, gondolta fanyarul, hogy egyhamar ismét vele háljak, azt is türelemmel fogom viselni. Kezét nyújtotta Costanzának, és azzal az ünnepélyességgel, amelyet a nő pontosan megkövetelt, felkísérte őt a lépcsőn a hercegi ágyhoz. Tartotta neki a drágakövekkel díszített, rózsaszínű brokátfüggönyt. Az asszony megköszönte, majd csukott szemmel mormolni kezdte imáit. *Jól van, jól van, hölgyem. 60

Keskeny arca sárgásnak tűnt a szaténpárnán, és a herceg orrát bántotta a testszag, amely belőle áradt. Az asszony önsanyargatásához a tisztaság fényűzésének megtagadása is hozzátartozott. A rangjához elengedhetetlen pompa mögött igyekezett úgy élni, mint egy szent, akinek szemében a test jelentéktelen holmi. Házasságuk első éveiben Costanza nem volt ennyire kellemetlen. Bár ágyukba kizárólag a hitvesi és dinasztikus kötelesség merev engedelmességét hozta, legalább megengedte szobalányainak, minden alkalommal illő módon lemosdassák és felöltöztessék; büszke volt boltozott, apró lábfejeire és hosszú fekete hajára. Csöndesebb volt, kedvesebb, és bár hamar el kellett válniuk, voltak pillanatok, amikor gyöngédséget is mutatott ura irányában, sőt egyszer még szerelemről is beszélt, amivel igencsak zavarba hozta herceget. Ez azonban mindössze egyetlenegyszer fordult. A fiúgyermek genti születése és halála után azonban ilyen lett: a vallásgyakorláson, a különös álmokon és a Kasztília iránti emésztő vágyakozáson kívül minden más iránt közömbössé vált. John a maga oldalán befeküdt az ágyba, és örült, hogy két embernek is elegendő hely választja el őket. Hallotta a az asszony mormolását a sötétben: „Padre, padre – padre mio "* és a hideg lelte a tudattól, hogy nem Istenhez, hanem apja szelleméhez könyörög. Costanza ennek ellenére cseppet sem volt őrült. Ezt William barát is megmondta három héttel korábban, miután a herceg elküldte Hertfordba, hogy vizsgálja meg a hercegnét. - A méh rendellenességei gyakran teszik ingerlékennyé a nőket - jelentette a ferences barát. - Adtam őfelségének orvosságot, amely talán segít, de a Skorpió jegyét most a Szaturnusz kínozza, és nem ez az egyetlen, ami gyötri őt - tette hozzá a barát ridegen, félreérthetetlenül. * atyám, atyám. 61

- Őfelségét egyáltalán nem zavarja az én Lady Swynfordhoz fűződő kapcsolatom! - felelte John

indulatosan. - Soha nem szenvedett tőle, sőt nem is érdekelte soha egy pillanatig sem. - Talán nem, uram. De Istent érdekli. És a házasságtörés bűne, amelyben él, nem más, mint rothadó gyümölcse annak az alávaló bűncselekménynek, amely életre hívta. - Miről beszélsz, barát?- kiáltotta John dühösen. - Te is beállsz ködös rágalmakat csaholó ellenségeim közé? Vagy talán bigott agyad magát a szerelmet is aljasságnak tartja? Beszélj! - Nem tehetem, uram - mondta kis idő múltán a barát. - Csak emlékeztethetem, hogy a Mi Urunk azt tanította, a kívánság ugyanakkora bűn, mint maga a tett. - Milyen kívánság? Milyen tett? Összevissza beszélsz, mint valami bencés! Jobban teszed, ha megmaradsz a gyógyításnál. - Uram, szokott néha imádkozni Nirac de Bayonne lelki üdvéért? - kérdezte William testvér ünnepélyesen. Egészen mostanáig, amíg Costanza viselkedése eszébe nem juttatta William testvért, John azzal hessegette el magától a közöttük elhangzott párbeszédet, hogy a barát, mint minden egyházi ember, önnön fontosságának növelésére sötét kis rejtélyeket és fenyegetéseket gyárt. Türelmetlenül azt válaszolta, hogy a bayonne-i Saint-Exupére-templomban nyilván elmondták a gyászmisét Niracért, mert küldött pénzt erre a célra. Rossz néven vette a barát kitartó, szemrehányó tekintetét, és azt mondta: - Nem az én hibám volt, hogy a kis szélhámosnak megbomlott az elméje, vagy hogy belekontárkodott a boszorkányságba. Kezdesz fárasztani, William testvér! - Ó - felelte a barát -, hisz az ön lelkiismerete mit sem lát, akár a vakond, és szívós, mint a marhabőr. Vigyázzon a lelki üdvre, herceg uram! 62

A világon nem volt még egy egyházi ember, aki így beszélhetett volna azonnali büntetés nélkül, és bár régóta kedvelte a testvért, megbízott benne, John alig bírt úrrá lenni indulatán, amely mindig elfogta az igazságtalanság miatt. Mindenesetre Katherine érkezése előtt elküldte a barátot a Savoyból. Elküldte messze, északra, Pontefract várába, ahonnan a várkapitány több tüdőgyulladásos esetet jelentett. Amikor Katherine eszébe jutott, John kinyújtózott, és belemosolygott a sötétbe. Holnap éjjel megint itt lesz vele, hiszen Costanza Canterburybe indul. Nem, nem holnap éjjel, mert azt Blanche emlékének szentelték, ezért gyásszal és böjttel töltik, mint minden évfordulót. Akkor a következő éjszakán. Erős vágyat érzett Katherine iránt, elképzelte, milyen lehet most az ágyában - fehér, rózsaszín és bronzvörös, meleg és illatos, akár a viola. A kasztíliai hercegné másnap reggel hat spanyol udvaroncával és néhány angol szolgával elhagyta a Savoyt. Zsákruhát viselt, fejére hamut szórt, és szamáron ült, mert a Mi Urunk is ezt az is jószágot használta. Katherine saját szobája ablakából figyelte, amint a zarándok-menet lassan elindul az udvarról a Strand felé, és szemében örömkönnyekkel fordult nővéréhez. - Áldott Jézusom, már el is ment! Istennek hála, nem maradt emlékmisére. - A hercegnét a saját múltján kívül másé nem érdekli – mondta Philippa szárazon. - Most, hogy két hét kimenőt kaptam, azt hiszem, visszamegyek Geoffreyval az Aldgate-hez. A szállására már biztos ráfér egy kis takarítás. Legutóbb napokig hagyott csöpögni egy söröshordót. Tönkretette a szőnyeget... na és a bolhák! 63

- Geoffreyval a Szent Pálnál találkozunk? - kérdezte Katherine, de tudta a választ. Ő volt az, aki sohasem mulasztotta volna el leróni kegyeletét Blanche emléke előtt. Katherine szintén tiszteletteljes rajongással gondolt Blanche-ra, mintha csak egy szent lett volna. Fenségesnek és szépnek látta, aki lemosolyog a mennyország aranykapujából, mert biztos volt benne, hogy Blanche már rég kikerült a tisztítótűzből. Az a hét évvel ezelőtti, bolingbroke-i pestises reggel mára kicsiny, fakó képecskévé zsugorodott, amilyeneket a szerzetesek festettek pergamenjeikre, hogy a pokol kínjait ábrázolják. Az ember enyhe megrökönyödéssel nézi, aztán lapoz egyet. Később, a délelőtt folyamán a herceg vezetésével útnak indult a Savoyból a Szent Pál-székesegyházba tartó Lancaster-menet. Mind feketébe öltöztek, és gyalog vonultak. Katherine Elizabeth és Philippa között lépkedett, a kis Henry mögött, aki kétlépésnyi távolságból követte az apját. Katherine és John csak néhány sietős szót váltott, miközben a menet felsorakozott. A herceg közel hajolt az asszonyhoz, és odasúgta neki: - Édes szerelmem, holnap megint együtt leszünk - mire Katherine gyorsan az arca elé húzta a fekete fátylat, hogy elrejtse illetlen örömét. Miközben áthaladtak a Fleet hídon, és a Ludgate-kapun beértek a Citybe, a londoniak tisztelettudóan utat nyitottak nekik. A férfiak levették kalapjukat, az asszonyok pedig bókoltak, amikor a herceg lassan elhaladt előttük. „Lancaster" és „Isten nyugosztalja a kedves Blanche hercegnő lelkét!" kiáltások hangzottak. Az Ave Mária utca sarkánál egy nő a részegségtől rekedt hangon azt kiabálta: 64 - De a mindenségit, hiszen a herceg nagylelkű, lovagias ember, lehet, hogy nem is volna rossz király! Száz suttogó hang csitította, Johnt mégis elégedett melegség töltötte el. Úgy érezte, a londoni tömeg jobban kedveli, mint valaha, és eszébe jutott, mennyire igaza volt szegény fivérének, aki azt tanácsolta, hogy önuralommal kezelje az alsóház tagjait. A „jó parlament" - ma már így nevezik azt az ülésszakot. És az áldozat sem volt túlságosan nagy, leszámítva az öreg király nyafogását, mert megfosztották az ő Alice-étől. A bebörtönzött kereskedők kétségkívül megérdemelték a büntetést, akárcsak Lord Latimer és Lord Neville. Az alsóház által a király mellé kinevezett új Királyi Államtanácsot John gyomra nehezebben vette be, ugyanakkor ebben is megmutatkozott nagylelkűsége, hiszen Richard érdekében talán az is lehetséges, hogy egyeztessen, sőt együtt működjön olyan ellenfelekkel, amilyen March grófja. Kellemes hangulata tovább javult, miközben végiglépkedett a Szent Pál-székesegyház hatalmas főhajóján, a kóruson áthaladva a főoltártól jobbra fordult, és letérdelt Blanche kápolnájában a márványszarkofág mellé. Kísérete követte. A nemesek megtöltötték a kórust, a többiek az oldalhajókba szorultak. Philippa, Elizabeth és Henry lila párnákon térdepeltek anyjuk kápolnájának túlsó végében. A fekete és ezüst kazulát viselő papok megkezdték az ünnepi misét. - Introibo ad altare Dei - ad Deum qui laetificat juventutem meam. . .* Folytatódott a kántálás és a válaszadás, John fülében azonban három szó visszhangzott újra és újra Laetificat juventutem meam,- ki megvidámítja ifjúságomat. •És bemegyek az Isten oltárához, az Istenhez, ki megvidámítja ifjúságomat (Zsolt 42,4; fordítás itt és a kötet további bibliai idézeteinél a Káldi-bibIiából)

65 Felnézett Blanche képmására: fekete bársony szemfedél takarta, amely csak a dombormű arcrészét hagyta

szabadon. A földön megélt éveit jelképező huszonnyolc gyertya megvilágította nyugodt alabástromprofilját. Ifjúságom vidámsága - igen. De te, Blanche, nem sajnálnád tőlem mostani örömömet sem, mert tudod, hogy ami valaha a tiéd volt, abból nem vesztettél semmit ezzel a szerelemmel, amely most jött el hozzám. A gyertyák pislákolni kezdtek a szeme előtt, és nyugodt, megbocsátó békesség szállta meg. Hallotta, hogy Philippa csendesen sírdogál, látta Elizabeth és Henry megilletődött, ijedt tekintetét a sírbolt végénél, és legszívesebben azt mondta volna nekik: legyetek boldogok! Ő azt akarja, hogy boldogok legyünk. Lelkesedése tovább nőtt, és vele a meggyőződés, hogy mostantól minden jól fog alakulni. Ellenségei megsemmisülnek, háborúban és békében egyaránt sikeres lesz. Kasztília úgy omlik térdre előtte, mint egy olvadozó marcipánfigura, ő pedig erős és csillogó acélból építi majd újjá, miközben egész Anglia a neve dicsőségét zengi, ahogy egykoron Edwardét. - Requiescat in pace...* A mise véget ért. John úgy érezte, megdicsőült, megtisztult. Legutóbb nagyon régen, a szent virrasztás során érezte ugyanezt, mielőtt az apja lovaggá ütötte. Végigment a főhajón. A hatalmas templomban térdeplő emberek sorra felálltak, hogy kövessék. John kilépett az előcsarnokba, még mindig gondolataiba merülve hunyorgott a napfényben, és nem értette, miért van olyan nagy tömeg a falakkal körülzárt szűk térben. Megint hallotta a „Lancaster" kiáltást, mire felkapta a fejét, hogy az emberekre mosolyogjon, mert úgy hitte tiszteletüket akarják leróni előtte. * Nyugodjék békében...

66 Megtorpant, mert nem látott melegséget a feléje fordított arcokon. Döbbentnek tűntek, néhányan kétségbeesettnek is, de a szájtátó arcokról leginkább gyűlölködő kíváncsiság tükröződött. - Utat! Utat! - kiáltotta a Lancaster-herold, miközben pálcáját és harsonáját lengetve előretört a templomból. - Adjatok utat Johnnak, Kasztília királyának, Lancaster hercegének és kíséretének! A tömeg nem mozdult. Több irányból ideges kuncogás hallatszott, majd a gyorsan duzzadó tömeg közepéből egy férfihang azt kiáltotta: - Hangzatos címek, herold! De mondd meg nekünk, miért álljunk félre John of Gaunt, egy flamand hentes fia elől! John földbe gyökerezett lábbal állt a járdán. Az ég elsötétült, és az előcsarnok fölötti tető hullámzott, akár a víz. A fejében felüvöltött valami. Katherine a herceg leányaival együtt éppen időben érkezett az előcsarnokba, hogy hallja a kiáltást, de először csak tanácstalanságot érzett, mint a többiek. Aztán észrevette, kit tart szemmel olyan feszülten a tömeg; mint valami hatalmas vadászfalka, amely nem tudja biztosan, mi lesz zsákmánya következő mozdulata. A herceg pedig nem tett semmit, úgy állt, mintha valami boszorkányság kővé dermesztette volna. Katherine ösztönösen közelebb lépett hozzá, amikor kíséretének tagjai kezdtek előszivárogni a templomból. - Ó - kiáltotta ugyanaz a gúnyos hang - úgy tűnik, John of Gauntot meglepetés érte! Még nem olvasta a plakátot, amit amarra az ajtóra szegeztek ki, ni! A jóságos barát, aki erre járt, ő olvasta el nekünk, uram, hogy mindnyájan osztozzunk származása titkában! 67 A végképp összezavarodott Katherine oda nézett, ahová a tömeg és két bencés szerzetest vett észre, akik a

templom bejáratának közelében ácsorogtak. Arcukat fekete csuklyájuk alá rejtették. Amint odanézett, a szerzetesek el is tűntek, egy oldalajtón át besurrantak a templomba. A tömeg hahotázott. Egyik fele az eltűnt szerzeteseken nevetett, a többiek a gúnyos izgalomtól, amellyel a kalodába zárt gonosztevőket szokták megdobálni. Néhányan azonban kellemetlenül érezték magukat. A herceg mozdulatlan alakja nyugtalanító volt. Elnézett a fejük felett, mintha különös jeleket festettek volna a nyugati égboltra. A szónok újra odakiáltott, de ezúttal kevésbé határozott hangon: - Uram, nem olvassa el a plakátot? A Szent Pál ajtaján van, ippeg a háta mögött. Fura dolgokat állít egy nemesről, aki igencsak fenn hordja az orrát! Katherine szíve kalapálni kezdett. Ismerős volt neki a hang, ezért lábujjhegyre állt, hogy a tömegbe kémleljen. Széles vörös arcot látott, homokszínű hajat egy csúcsos sapka alatt, amelyre a takácsok céhének címerét hímezték. Istenem, gondolta, ez Jack Maudelyn! Zavarodottan nézte Hawise férjét, arra gondolt, hogyan csendesíthetné le, amikor Lord de la Pole rontott ki az előcsarnokba, és felkiáltott: - Krisztus vérére, mi ez a nagy hűhó itt? Mi ez a csődület? - Éles szeme gyorsan felmérte a helyzetet, előhúzta kardját, és ismét kiabálni kezdett: - Lancaster! Lancaster! Gyertek uratok segítségére! A templomból döbbent válaszkiáltások hallatszottak. A hatalmas ajtók kivágódtak. A herceg lovagjai és testőrei futva jöttek kifelé, miközben kardjuk markolatát keresték. A tömeg megrendült, a falhoz hátrált, majd, mint amikor kihúznak egy dugót, úgy ömlöttek kifelé a templomkert kapuin át botladozva, kapkodva, és elmenekültek a Páter Noster utca felé. 68 - Utánuk menjünk, fenség? - kérdezte buzgón egy fiatal lovag. A herceg nem válaszolt. Egyetlen lépést sem mozdult, amikor kísérete körülvette őt. De la Pole visszadugta kardját a hüvelyébe. - Nem - mondta a lovagnak. - Nem volna illő a gyász napján. Kétségtelenül csak egy zöldfülű csínytevése volt. Nem ártottak seninek... - Elhallgatott, amikor először nézett egyenesem a hercegre. - A mindenségit, uram, ugye nem sebesült meg? A herceg arca olyan szürke volt, mint a templom kövezete, és kiverte a veríték. Ajkai úgy befordultak, akár egy öregemberé. Katherine szintén szerelmese arcát nézte, és ijedten szaladt oda. - Kedvesem... mi történt veled? Az az ember csak valami i viccet kiabált. A herceg félretolta, a templom kapujához ment, és becsukta azt a szárnyát, amelyet emberei nyitottak ki. Az ajtóba vert vasszögről nagy, négyzet alakú pergamen lógott. Angolul írták, olyan szép betűkkel, amelyek a kolostorok írásmódjára emlékeztettek. A herceg összekulcsolta két kezét a háta mögött, és lassan olvasni kezdett. Tudd meg, Anglia népe, hogyan téveszt meg gonosz módon az, ki jogosulatlanul magáénak akarja tudni trónunkat. Lancaster hercege nem angol férfi, hanem flamand. Nem Edward és Philippa királyi vére, elcserélt gyermek. Tudnotok kell, hogy egykor Gentben a királyné őfelsége világra hozott egy fiút, akit a dajkája az ágyában agyonnyomott. A királytól való félelmében a királyné elküldetett egy ugyanolyan idős gyermekért. Egy hentes fia volt az, akit ti ma John of Gauntnak neveztek. A titkot a királyné gyónta meg Winchester püspökének a halálos ágyán, így beszélik. 69

A herceg előhúzta tőrét a kövekkel ékesített hüvelyből. Markolatára a liliomokat és a leopárdokat festették, melyek fölé egy rubintvörös Lancaster-rózsa került. Beledöfte a tőrt a pergamenbe, és otthagyta rezegni. Meghökkent udvaroncaihoz fordult. Látni nem látta őket, ahogyan Katherine-t vagy a lányait sem. Arckifejezése olyanra vált, amilyennek korábban csak harcosai látták, amikor ajkai félelmetes mosolyra húzódtak. - Meglátják majd, hogy Edward igaz fia vagyok. Aznap éjjel a Savoyban nyugtalan tanakodás folyt. A konyhákban és pincékben az inasok egymás közt sugdolóztak, akárcsak a katonák a barakkokban. A kancellária hivatalnokai és a kápolna papjai ugyanolyan szűnni nem akaróan zsongtak, mint a herceg fegyvernökei vagy a lovagok és a lordok, akik kíséretét vezették. A herceg Havering-at-Bowerbe távozott, hogy a királlyal találkozzon. Levette gyászruháit, és megparancsolta, hogy nyergeljék fel a leggyorsabb lovát. Olyan vágtában indult Essex felé, mintha Belzebub saját ördögei üldöznék. Egyetlen emberét sem választotta ki, hogy vele tartson, sőt egyikükkel sem beszélt. Egyedül indult útnak. Ez olyan példátlan és meggondolatlan esemény volt, hogy aznap este a nagyteremben Lord de la Pole ideges rosszallással szóvá is tette. - Az istenfaját! Ki tudhatná, mi jár a fejében? Úgy viselkedik, mint akit megbabonáztak! - Sir Róbert Knolleshoz beszélt, egy másik öreg harcoshoz, aki húsz éve szolgálta a herceget. Sir Róbert megrágcsálta őszülő bajuszát, majd határozottan így szólt: - Mi más járna a fejében? Meg fogja bosszulni a becsületén esett csorbát! És ki róná fel neki? 70 - De akkor is, ez csak hitvány ostobaság - felelte de la Pole. - Sokkal rosszabb dolgokat is sugdostak már róla, mint ez a hentesfia-zagyvaság, sőt még annál is, hogy a trónra tör. - Sugdostak, igen - mondta az idős lovag -, de ezt le is írták. De la Pole hallgatott. Öt magát is, aki tudott egy kicsit olvasni ámulattal töltötte el az írott szó, a köznép számára azonban az írás szent orákulumnak számított. - A mindenségit! - kiáltotta de la Pole, és dühösen az asztalra csapott. - Aki ma látta, nem kételkedik benne, hogy Plantagenet! Emlékszel Edward herceg arcára a limoges-i mészárláskor? Nincs kegyelem, nincs irgalom, ha rájuk jön a tombolás. - De akkor háború volt - vetette közbe Sir Róbert. - Őkegyelmessége aligha mészárolhatja le egész Londont. Nem, és a mi hercegünk élesebb eszű, mint a bátyja valaha volt. Kifinomultabb eszközt talál majd a bosszúra. De - tette hozzá komor arccal - fogalmam sincs, mi lesz az. Katherine, aki ismét régi helyén ült a főasztalnál, hallotta a párbeszédet, és amúgy is zaklatott szíve még jobban elnehezült. Amiatt érzett fájdalma, hogy a herceg vele sem gondolt többet, mint kísérete többi tagjával, elvegyült a férfi miatt érzett szenvedéssel. Ő is elolvasta a plakátot. Rémületét nem elsősorban annak képtelen tartalma okozta, hanem a gonosz gyűlölet, amit azonnal kiváltott. És ő, aki mindenkinél jobban ismerte Johnt, furcsa bizonytalanságot, vagy még inkább félelmet érzett a férfin. Eszébe jutott a kenilworthi éjszaka, amikor John azt mondta: „egy fantommal vívtam". Boldogtalansága később a Hawise-re zúdított vad dühében csúcsosodott ki. Katherine abban a pillanatban rátámadt szobalányára, amint becsukódott mögöttük a hálószoba ajtaja, és magukra maradtak. 71

- A te Jacked volt, az a semmirekellő bugris, ő kiabált mindenféle sértéseket az én uramnak! - kiáltotta. Neked tudnod kellett. Te álnok némber, szó nélkül elfogadod a herceg adományait, a férjed meg közben kigúnyolja, és aljas rágalmakat szór rá! Hawise-nek elállt a lélegzete. - Nem, kedvesem, nem! - kiáltotta. - Mostanáig azt sem tudtam, hogy Jacknek bármi köze volt a mai csetepatéhoz. És Isten bocsássa meg, de téged jobban szeretlek, mint őt vagy a saját gyermekemet. Ezért is gyűlöli Jack a herceget. Katherine megfordult, és két karját Hawise vaskos nyaka köré fonta. - Tudom, tudom. Bocsáss meg! - zokogta. - De ha láttad volna az én uramat, ahogy ott állt... egyedül a lépcsőn... szerettem volna megvédeni... nem tudtam... - Csitt, kicsim, csitt - Hawise letörölte a könnyes arcot, és olyan kedves hangon próbálta csitítani Katherine-t, ahogy a gyermekeket szokták. Jól megmosom Jack fejét, ha legközelebb látom, gondolta, de Jacket már vajmi kevéssé érdekelte, amit Hawise mondott. Mióta a lány elhagyta, hogy úrnőjét szolgálja, magához vett valami kenti parasztlányt, és vele élt. - Valójában az egésznek nincs is semmi jelentősége, kedvesem - mondta. - Jack biztosan be volt rúgva, és nem akart semmi rosszat. A herceg nem tudta, ki volt, aki odakiáltott? Katherine a fejét rázta. - Csak én ismertem azok közül, akik ott voltak. Az én uram pedig kábult volt, hisz láthattad. Ó, Hawise... - lehunyta a szemét, és hosszan, szaggatottan felsóhajtott, miközben a szobalány vastag, fürge ujjai kezdték kioldani ruháján a kapcsokat és az övét. - Most aludj - mondta Hawise -, mert már késő van, és a gyertyafény vetette árnyak eltűnnek a napfényben. Holnap újra itt lesz veled a herceg, arra mérget veszek. De nem volt ott. 72

A herceg az egész őszt Havering várában töltötte az öreg király, aki örömmel fogadta, ragaszkodott hozzá, és folyton hálát motyogott az ő kedves fiának. A herceg ugyanis azonnal visszahívta hozzá Alice Perrerst. A király saját fegyvereseit küldte hozzák el északról, száműzetése helyéről. Személyesen fogadta Havering udvarán, és köszönésképpen kezet nyújtott neki. Alice felékszerezve, brokátselyemben és pézsmaillatfelhőben, diadalmasan szökkent ki kocsijából, nyomában három ugrándozó, ugató ölebecskéjével. Vastagon kifestett arcát a hercegre emelte. - Most más idők járnak, kegyelmes uram, mint amikor meghajolt a köznép előtt, és elküldött engem mondta Alice, miközben bókolt. - Gondoltam, hogy nem ön akarta így. – Behizelgő hangon udvarolt a férfinak, és lágyan megszorította a kezét. John elhúzta tenyerét. - Dame Alice, sok minden változott az óta a Festett Terem-ben eltelt nap óta, és ma már nem hajolok meg egyetlen férfi...vagy nő előtt sem. - Úgy nézett az asszonyra, hogy az megijedt tőle és gyorsan bólintott. - Uram, mindent az ön utasítása szerint teszek. A magam módján nekem is van némi befolyásom; de most... még egy kegyért könyörgök. John lehajtotta a fejét és várt. Alice idegesen felsóhajtott, zöld szemei elszűkültek. - Peter de la Mare fejét kérem - mondta, és merőn nézte a herceget, ugyanakkor biztosnak érezte magát. Nem tetszett, amit rólam mondott, uram.

A herceg felnevetett, mire Alice önkéntelenül hátralépett. 73 - Az alsóház szónoka már Nottingham várbörtönében hever láncra verve - mondta. - Én fogom eldönteni, mi legyen a sorsa, de előbb más ügyeket kell elintéznem. Most elmehetsz a királyhoz. Lancaster hercege napról napra, apránként visszavont mindent, amit a reformparlament tavasszal elért. Feloszlatta az alsóház által kinevezett Királyi Államtanácsot. Lord Latimert és Lord Neville-t szabadon engedte, és visszahelyezte őket az udvarhoz. Az alsóháziak által megvádolt kereskedőket kiengedték a tömlőéből. Az öreg király mindent aláírt, amit a fia elé tett, mert nagyon örült, hogy szeretett Alice-e és John végre egyetértenek egymással, és homályosan azt is felfogta, hogy ezzel segít megbüntetni néhány senkiházi lázadót, akik arra vetemedtek, hogy felségjogokkal rendelkezők útját keresztezzék. A herceg Essexben, a Havering-várban maradt az apjával, de az első néhány, visszafojtott dühöngésben töltött nap után lassanként visszanyerte józan eszét. Célja kitartó hajóvá vált, amelyet hozzáértő agya kormányozott, és amely rendíthetetlenül haladt előre dühe hideg csatornáján. Magáénak tudhatta a király hatalmának erejét, a király emberei mögötte álltak, akiket saját, legalább olyan erős Lancaster-hűbéresei is támogattak. Kíséretének legfontosabb tagjait Haveringbe rendelte, és a futárok sorra vágtáztak oda-vissza Havering és a Savoy között. Sőt még tovább is küldte őket, hatalmas birtokainak legtávolabbi csücskeibe. Az északi Dunstan-burghtől a déli Pevenseyig, keleten fekvő norfolki birtokaitól a walesi határnál lévő Monmouth váráig - figyelmeztette a várkapitányokat és a tiszttartókat, hogy szükség esetére álljanak készenlétben. De nem volt rájuk szükség. Az alsóház régen feloszlott. Tagjai Anglia-szerte szétszóródtak otthonaikba. 74

Szónokukat börtönbe vetették, az őket támogató lordok és püspökök egymás után meginogtak, és végül átálltak a győztes oldalra. Mindnyájan, kivéve March grófját és Courtenayt, London püspökét. A püspököt a herceg egyelőre békén hagyta. Courtenayvel mad később foglalkozik, és ki is gondolta, milyen különleges fegyverrel bánjon el vele. March méltó megbüntetéséhez azonban feltétlenül szüksége volt egy szövetségesre. A herceg Haverig-be hívatta a nagy hatalmú skót határvidéki lordot, Percy of Humberlandet, és egy órán át tartó titkos megbeszélésük során rávilágított, miben rejlik a nemes érdeke, és hogy March igéretei mennyire értéktelenek. March ijedt kis grófja közvetlenül ezután külföldre szóló megbizatást kapott, így a parancs szerint el kellett hagynia az országot. Ő azonban megtagadta a távozást. Éppolyan lehetségesnek tartotta, hogy egy hajó fedélzetén vagy Calais-ben meggyilkolják, mint hogy tiszttartóját már be is börtönözték a nottinghami várbörtönbe. Inkább lemondott angol marsalli tisztségéről, és elmenekült, hogy Ludlow várában barikádozza el magát. A herceg a megüresedett marsalli tisztséggel jutalmazta Percyt, amiért megújította a korona iránti hűségét. Hamarosan kiderült, hogy mindezek csak bevezető lépések voltak. Október végén a herceg rátámadt William of Wykehamre, Winchester püspökére. Az új Lancaster Királyi Államtanács elé citálta, és vesztegetéssel, valamint közpénzek eltulajdonításával vádolta meg. Igy aztán egy délelőtt az ötvennégy éves, testes püspök ott állt a király, a herceg és a tanács tagjai előtt, és inkább rémülten, semmint dühösen nézett szembe velük.

75 Mindig nagy kegyben állt az udvarnál, egykor ő volt a király káplánja, a király építésze, a királyné gyóntatója és a királyság kancellárja. Mostanáig nem akadt ellensége. Tömzsi ujjai püspöki pásztorbotját markolták; méltóságteljes pocakja remegett az idegességtől a gyönyörű vörös szaténpalást alatt. - Nem értem, felség - kezdte a királyhoz intézett védőbeszédét, de látva, hogy idős pártfogójának ráncos szemhéja lecsukódott, és ősz, koronás feje bólogat, a herceghez fordult. - Kegyelmes uram, ezek... égbekiáltó vádak. Tíz évvel ezelőtti dolgokat emlegetnek fel. - De igazak voltak, püspök úr? - A Szűzanyára, hogy is emlékezhetnék ennyi idő után, hogyan került hozzám minden egyes garas? Lehetetlenség, uram. - Talán kitisztul az emlékezete, ha megszabadítjuk a vagyonától és a jövedelmétől. Úgy hiszem, a vallás sokkal inkább a papi nincstelenségre buzdít. A terem sarka felé pillantott, ahol egyszerű, sötétszürke köntöst viselő pap állt: John Wyclif, akit a herceg hívatott ide Oxfordból. Egyetértő mosolyt váltottak. A püspök elképedt. Állkapcsa reszketett, éles hangon felkiáltott: - Kegyelmes uram, miért gyötör engem? Annyi püspök van még... Hozzám eddig mindig kegyes volt... A herceg lassan felhúzta a szemöldökét. Két kezét a combjára tette, és vissza-nézett az ékkövekkel kirakott püspöksüveg alatt kivörösödött, verejtékező arcra. - Csak nem hiszi el - kiáltotta a püspök, aki hirtelen ráébredt, miről is van szó -, hogy bármi közöm van ahhoz a nevetséges elcserélt gyerek meséhez! - A pergamen szerint valódi születésem titkát püspök uram Philippa királynétői tudta meg a halálos ágyán. 75 A herceg olyan halkan beszélt, hogy a tanács tagjainak nagyon kellett figyelniük, hogy hallják, a püspök pedig döbbent tekintettel bámult rá. - De királyné soha nem gyónt semmi ilyesmit, kegyelmes uram! Merő hazugság az egész! - Azt én is tudom, püspök úr. De valaki elindította ezt a hazugságot. Az ön nevét írták oda. - A Szentháromságra, nem én voltam! Hinnie kell nekem, kegyelmes uram, nem én voltam! A herceg vállat vont. - Már beismerte, hogy gyenge a memóriája. - Tanácsára pillantott. - Folytatjuk a tárgyalást. A tárgyalás folytatódott, és hamarosan be is fejeződött. Winchester püspökét megfosztották gazdag birtokaitól és arannyal teli ládáitól. Egyetlen vonással minden világi vagyonát elvették tőle, bár püspöki hivatalától még a herceg sem foszthatta meg, azt Szent Péter hozta le neki Istentől. A herceg kísérete ujjongott. Hencegtek és dicsekedtek uruk hatalmával. Nyíltan kinevették a csúffá tett püspököket. A kocsmákban, a vendéglőkben és az utcán az alsóház tagjain gunyolódtak, főleg az arcátlan kölykön, Péter de la Mare-on, aki azt hitte, szembeszállhat a herceggel, aztán a tömlöc mélyén kell elrothadnia. Lancaster lovagjai közül egyedül de la Pole bárónak voltak fenntartásai. Kifejezésre is juttatta aggályait a hercegnek, mire büntetésből elküldték Haveringből. Egy rosszkedvű novemberi reggelen fegyvernöke éppen a vadászöltözékét adta rá, amikor apródja bejelentette William Appleton testvért, és a mezítlábas testvér belépett. - Ó, testvér - kiáltotta a báró tiszta szívből -, de örülök, hogy látom! Milyen volt Pontefractben, most érkezett vissza? - Nem túl régen - felelte a ferences. - Némi időt Grayfriars-ben is töltöttem testvéreim körében. Különös

dolgokat hallok kegyelmes urunkról 77 Nem olyan különösek! - mondta a báró, aki azonnal védelmébe vette hercegét. - Mindössze megköveteli a neki járó tiszteletet, mint akármelyik nemes lovag! -

Úgy tudom - folytatta a szerzetes -, hogy a legutóbbi parlament egyetlen törvénye sem maradt érvényben, a szónok börtönbe került, March grófját pedig száműzték. - Így van - erősítette meg de la Pole. -

- Azt is hallottam, hogy Winchester püspöke földönfutóvá vált, jóformán házról házra járva könyörög alamizsnáért. - Mint egy szerzetes, kedves testvér, mint egy szerzetes! - nevetett de la Pole. - Nem fog ártani annak a kövér püspöknek! És ne feledje - hajolt közelebb a báró - a herceg a püspök minden elkobzott birtokát a kis Richárd hercegnek adta. Ez talán véget vet a gyermek elleni összeesküvésről szóló fecsegéseknek. - Csak a csoda vethetne véget a szóbeszédnek. A herceg tettei félelmet keltenek az emberekben. A báró felsóhajtott, és egy zsámolyra ülve előrenyújtotta a lábát, hogy gyvernöke ráhúzhassa bőrcsizmáját. - Már nem törődik vele. Csak a bosszú érdekli. - Még nem volt elég? - kérdezte élesen a szerzetes. - A plakát miatt van. Nem tudja, ki tette oda, egyáltalán ki írta. Ezért aztán vakon csap le. Courtenay püspök lesz a következő. Keményebb pálca lesz eltörni, mint Winchester volt, ezért ehhez Wyclifet is felhasználja. A szerzetes bólintott. Hallott róla, hogy Wyclif már London szószékein prédikál, saját, az egyház reformjáról és megadóztatásáról szóló tanait hirdeti, hogy a népre háruló adóterhek csökkenhessenek. 78 - Wyclif őszinte ember - mondta a szerzetes elgondolkodva -, véleményem szerint tanításainak van közük a Szent Igazság-hoz, de veszélyes lángra lobbanthatják az alsóházat... - Lancaster is őszinte ember! - fakadt ki a báró. - Bár hirtelen természet, ahogy a családjában mindenki. Mégis a türelméről adott tanúbizonyságot. Gondolja meg, szerzetes uram, nem történt vérontás! Még a király szajháját is lecsitította, amikor az de la Mare meggyilkolását követelte. - Vérontás - mosolyodott el a barát. - Önök, lovagok, csak a vérontáshoz értenek. Annál sokkal rosszabb kínok is léteznek. De nem erről akarok beszélni. - A báró fegyvernökére nézett, aki ura dárdájának hegyét fényesítette. A báró megértette a célzást és egy intéssel elbocsátotta a férfit. William testvér leült, és belefogott a mondandójába. - Mindaz, amiről eddig beszéltünk, köztudott. Nem terjesztek olyan pletykát, ami nem az. A plakátról van szó. Azt hiszem, tudom, ki írta. - Szentséges Isten! - lihegte a báró, és tátott szájjal süppedt bele karszékébe. - Valóban? Ökegyelmessége kémeket küldött szét városban, hogy füleljenek és kérdezősködjenek mintegy ártatlanul a kocsmákban, de hiába. A barát habozott. Amit tudott, nem gyónás során jutott el hozzá, mert ha így lett volna, nem nyitotta volna ki a száját, ahogyan ez más, a herceggel kapcsolatos dolgokban is történt. Nem sokkal azután, hogy északról visszatért Londonba, elhívták a Szent Bartholomew bencés apátságba, hogy vizsgálja meg az egyik beteg szerzetest. Felcsertudománya olyan híres volt, hogy időnként még szerzetesek is igényt tartottak rá. Amint kilépett a rendház betegszobájából, meglepetten figyelt fel a másolóhelyiségből érkező részeg

hangokra és a kecskemekegésnek is beillő nevetésre. 79

Éppen tovább akart sietni az ajtó előtt, miközben az járt a fejében, milyen laza fegyelmet tart itt a perjel, amikor ugyanaz a mekegő hang felkiáltott; - És ez is a Szent Pál kapuján fog függeni, ez még jobb, mint az elcserélt gyerek históriája... Valaki lepisszegte, mire hirtelen csend támadt. A barát belépett a másolóhelyiségbe. Két fekete, a közös kő; sóból ivott sörtől vörös képű, fiatal szerzetes nézett rá bambán. A harmadik férfi magas széken ült egy asztalnál, kezében toll-szár, előtte négyzet alakú pergamen. Köntöse és féltonzúrája arra utalt, hogy írnok a mestersége. Himlőhelyes arca azonnal ártatlan kifejezésre váltott, de apró szemei egy patkány óvatosságával figyelték a barátot. - Mókáztok, miközben a pergameneket írjátok? - kérdezte a barát nyugodtan, s közben igyekezett minél közelebb araszolni az asztalhoz, hogy lássa, mit ír az idegen. - Valami tréfás szöveget ír, írnok uram? Nyilvánvaló zavarában az egyik szerzetes megszólalt: - Ez az írnok nem közénk való, csak megszállt a rendházban. Nemrég érkezett Flandriából. - Nem, én angol vagyok, Nor... Norwichból - vágott közbe gyorsan mekegő hangján az írnok. - Johan of Norwich vagyok, csak egy kis időt töltöttem Flandriában. - Johan? - kérdezte meglepetten a barát. - Mi Péternek hívtunk... - Johan, Péter, egyre megy. - Az írnok lecsúszott székéről, a barát pedig csalódással állapította meg, hogy a pergamen szinte üres, mindössze két szó állt rajta: „Tudjátok meg..." - A Szent Bartban ferences barátoknak is joguk van körülszaglászni és faggatózni? - kérdezte az írnok a két szerzetestől, a korsóhoz bicegett, és jót húzott belőle.

80 A ferences szerzetes tett még néhány udvarias megjegyzést, majd távozott, de a dolog azóta se hagyta nyugodni. Megbeszélte rendfőnökével, imádkozott is, most pedig, ismerve a báró hűségét és éleslátását, eljött hozzá. Elmondta a bárónak, mit hallott, de hozzátette: - Bizonyíték nincs, azt mondanák, rosszul hallottam, a pergamen pedig, azzal a két szóval, már biztos rég eltűnt. Ráadásul sok minden zavaros a dologban. Bárhogy nevezte is magát az az írnok, flamand kiejtéssel beszélt. Még sose láttam ember tekintetében ilyen nyilvánvaló rosszindulatot. Vajon miért ennyire ellenséges a herceggel? A fiatal szerzetesek, akiket ez a férfi befolyásolt, ostobák, de kétségkívül bosszantani akarták Wyclif támogatóját. - Az írnokot megvesztegethették? - vetette fel de la Pole. - Talán March? Vagy Courtenay? - Ó, az is lehet, aranygyűrűket viselt az ujjain, de az a fő kérdés. hogy elmenjek-e ezzel a történettel a herceghez. A báró eltöprengett. Egyelőre ne. Nincs bizonyíték, és a herceget talán újabb vak erőszakra sarkallja. Haragja már lecsitult, lassan teljesen elmúlik, ha nem történik valami újabb fordulat. Az írnok és a bencések talán felhagynak tréfáikkal, mivel rájöhettek, hogy hallotta őket. A barát elgondolkodva, némi megkönnyebbüléssel állt fel. Ellenkezett a természetével, hogy ilyesfajta meséket szállítson, döntött, megvárja a további fejleményeket. Az is előfordulhat, hogy a herceg nem is fogadná

őt, hiszen legutóbbi elválásukkor igen eltérő állásponton voltak. Erről eszébe jutott valami, és megkérdezte: - Hogy van Lady Swynford? Milyen szerepet játszott őkegyelmessége zavarodottságában? 81 - Egyáltalán semmilyet - felelte a báró. - Abban is kételkedem, hogy egyáltalán találkoztak, amióta ez az egész elkezdődött. - Arca ellágyult. - Szegény leány napokig itt sírdogált a Savoyban, aztán Philippa és Elizabeth kisasszonnyal visszatért Kenilworthbe. Ugyanakkor úgy látszik, a herceg igazán szereti, már amikor eszébe jut a szerelem. - Hitvány, házasságtörő szerelem - vágta rá a barát nyersen, felhúzta kámzsáját, majd megigazította a derekán az összecsomózott zsineget. - Isten majd megbünteti őket érte.

19. Katherine karácsony hetét egyedül töltötte a gyerekekkel Kenilworthben. A herceg az ünnepek idején részben apjánál tartózkodott Haveringben, részben unokaöccsével, a kis Richárddal volt, aki Joan hercegnével Kenningtonban maradt a Temze túlpartján. Azonban kenilworthi háztartásáról sem feledkezett meg teljesen. Februárban a herceg kései újévi ajándékot küldött mindenkinek, Katherine-nek aranyozott ezüstövet, de a kísérőlevél nem sokat árult el, bár az állt benne, hogy rövid időre térjen vissza a Savoyba Lady Philippával, mert követ érkezik a luxemburgi hercegségből, aki a lehetséges házassági tárgyalások előtt látni kívánja Philippát. Hivatalos üzenet volt, diktált, és nem tartalmazott Katherine-nek szóló, magánjellegű üzenetet. A levelet és az ajándékokat egy új, fiatal fegyvernökkel küldte, akit Katherine nem ismert, egy bizonyos Robert Beyvilllel, akinek a Savoyba kellett kísérnie a hölgyeket. 82

Katherine akkor kapta meg a levelet, amikor háztartása tagjaival együtt Kenilworth gyönyörű új nagytermében ült. Arckifejezése merev maradt, miközben végigolvasta, és arra gondolt, drága Szűzanya, vagy valóban nem szeret már engem, vagy nem írhatott erről. Nem megyek, elutasítom. Abban a pillanatban, amikor ez az eszébe villant, a szíve máris ellenkezni kezdett. Bár a herceg eltemette magában a szerelmet, a gonosz szellem vagy bármi más ellenére biztosan ott lakozik még benne valahol mélyen. Nem szabad engednie, hogy saját büszkesége visszavágjon neki, hiszen megint hívja őt, akármilyen hidegen is. Elmegy pedig végigfutott benne a keserű felismerés. Mi mást is tehetne, mint hogy engedelmeskedik? A vár a hercegé, a kenyér is, amit eszik, a ruhákat, amelyeket viselt, az ő nagylelkűségének köszönheti. Ugyanúgy, mint több száz fős kísére-tánek tagja, a gyermekei, vagy ez a fiatal nemes, aki tisztelettudóam áll előtte, ő sem tehet mást, mint hogy engedelmeskedik. Hírtelen eszébe jutott Kettlethorpe. Az a hely teljes mértékben az ővé, özvegyi jogait helybenhagyták. Milyen kicsi és középszerű ezekhez a gyönyörű várakhoz képest, amelyekben a herceg szeszélyei szerint élt hol itt, hol ott; mégis Lincolnshire távoli kis csücske az egyetlen, amely egészen az övé. A gondolat egy pillanat múlva el is illant. A Swynford gyerekekre nézett - Blanchette arany fürtjei piszkos hímzése fölé hullottak, miközben Philippa higgadtan segített neki, Tom nyílvesszőt faragott a kandallónál mindketten jólétben nőttek fel, finom ruhákban jártak, és jobb oktatásban részesültek, mint a legtöbb nemes

gyereke. Arra gondolt, milyen sok előnyük származott anyjuk helyzetéből. Tekintetét a fiatal nemesre, és halkan megszólalt: 83 - Akkor fel kell készülnünk a londoni utazásra, nem igaz? Hogy hívják, uram? - Robert Beyvill, hölgyem, de inkább csak Robinnak neveznek.

- Robin - ismételte meg a férfi nevét Katherine hirtelen elbűvölő mosollyal. A tekintete élénk, a haja göndör barna, tunikája pedig fényes rozsdaszínű. Magas és kellemes külsejű. Összességében sokkal inkább megnyerő fegyvernök, mint Ra-ulin d'Ypres volt - vagy Ellis. Katherine hirtelen felállt, és bort töltött Robinnak. Soha nem engedte meg magának, hogy túl sokat gondoljon Hugh egykori fegyvernökére. Egyszer találkozott Ellisszel Lincolnban, amikor a kis John született. Véletlenül akadt össze vele Pottergate-ben, amikor a ház felé sétált, amelyet a herceg bérek neki. Ellis megállt vele szemben, kemény szász vonásai megvető grimaszra torzultak. - Szajha! - kiáltotta, és egyenesen az arcába köpött. Katherine nem számolt be a hercegnek minden részletről, de gondoskodott róla, hogy Ellis de Thoresbyt elküldjék saját, nottinghami birtokára. - Valószínűleg Lady Philippa és én nem maradunk el sokáig - mondta Katherine a háziak felé, miközben ismét leült. Megnyugtató hangon beszélt, mert tudta, nehéz pillanatok várnak rá Elizabethtel, aki imádta London vidámságát, és zokon vette, ha bármiből kihagyták. Elizabeth minden hisztijénél rosszabb volt a Blanchette szemeiből sugárzó rémület, amellyel anyjára nézett. Katherine olyan tisztán értette, mintha a kislány szavakba öntötte volna: szóval megint itt hagysz engem - miatta. - Gyere csak ide, drágám - hívta őt Katherine. - Elénekeljük a Havelok, a dánt? Eljátszod a kobzodon? - Az volt a gyermek kedvenc ne balladája, és valaha a végkimerülésig könyörgött érte Katherin-nek. 84 Blanchette azonban megrázta a fejét, és ismét a hímzés fölé hajolt. - Nem, köszönöm, mama - mondta szomorú, színtelen hangon. Katherine, Philippa és Robin Beyvill, a fegyvernök február 15-én indult útnak London felé a szokásos fegyveres kísérettel, inasokkal és csomagszállító kocsikkal, míg Hawise-t és Philippa öltöztetőnőit kocsiba zsúfolták úrnőik utazóládái mellé. Robin igyekezett vidámabbá tenni az utat azzal, hogy mindent elmesélt a két hölgynek, ami mostanában Londonban történt, Philippa azonban nem figyelt, csak csendben lovagolt fehér kancáján. Egymásnak ellentmondó kérésekkel imádkozott a Szűzanyához. Először azért könyörgött, hogy a Luxemburggal folytatandó házassági tárgyalások ne vezessenek eredményre, másodszor pedig, hogy mindig legyen elég erős akarata, hogy apjának engedelmeskedjen. Katherine viszont kíváncsian hallgatta a fegyvernököt, és többet megtudott a herceg ténykedéseiről, mint valaha. Robin feltétlen csodálattal övezte urát, akit már évek óta szolgált, bár csak az utóbbi időben kapta meg kinevezését, hogy a herceg egyik személyes fegyvernöke legyen. Rengeteg idejük volt beszélgetni, miközben a fagyott, sáros úton haladtak, és Katherine női mulatsága tovább fokozódott, amikor rájött, hogy Robin az elérhetetlen szépség szerepével ruházta fel őt. Robin egészen más típushoz tartozott, minthogy sóhajtozzon vagy nyögdécseljen, ahogy a szerelem által megsebzett lovag általában teszi, másfajta jeleket azonban mutatott. Remegett a keze, amikor lesegítette Katherine-t a lóról, elpirult amikor az asszony ránézett, és egyszer, amikor Katherine leejtett egy magyalágacskát, amelyet a pruszlikján viselt, látta, hogy a férfi lopva felveszi, megcsókolja a piros bogyókat,

majd az egészet az erszényébe csúsztatja. Katherine fájó szívét melegséggel töltötte el ez a csodálat, amelyben nem látott veszélyt; végül is a legény alig volt húsz éves, ő pedig már betöltötte a huszonhatot. Elengedte magát a fiú mellett, élvezte a társaságát, főként talán mivel Robin nem volt előkelő származású. Apja igen jómódú, szabad birtokos volt Suffblkban, hatalmas földek és egy új favázas ház gazdája. Robin büszkén mesélte tovább, hogy apja, Richárd, most is Westminsterben ül a parlamentben az alsóház új tagjaként. - Mert - mondta Robin nevetve - a herceg ezúttal gondoskodott róla, hogy ebben a parlamentben kellő számban legyenek jelen saját támogatói, nehogy olyan bajok forduljanak elő, mint tavasszal. Katherine nagyon keveset tudott mindarról, ami tavasszal történt, kivéve, hogy a két lord, akiket ismert, Latimer és Neville bajba kerültek, de mostanra kiszabadultak. Senki nem beszélt neki a belügyekről, de a plakát kapcsán történt incidens óta egyre több mindenre ráébredt. Éppen kifelé ügettek Buckinghamshire-ből a Woburn-apátság felé, ahol éjszakára megszállnak, amikor Katherine, eltöprengve mindazon, amit Robin mondott, megkérdezte: - Akkor most minden rendben őkegyelmessége körül? Nincs több ellensége, akivel fel kell vennie a harcot? - Isten tudja, asszonyom, én azért ezt nem mondanám! - nevetett ismét Robin, majd elkomolyodott, és hirtelen Katherine felé fordult. - Még ott vannak a püspökök! Az ördög vasvillája szurkálja azt a kövér hátsójukat, amíg ki nem vérzik az összes aranyat! 86 - De Robin! - kiáltotta Katherine. Philippa feleszmélt a homályból, amellyel az utat bámulta. - Ön lollard, nemes úr? - kérdezte kimérten; szelíd, ovális pillanatra felvillant a Lancaster-felsőbbrendűség. Philippa kizárólag vallási ügyekben merészelt apjáétól eltérő véleményt kialakítani. - Bocsánatáért esedezem, hölgyem - mondta Robin Philippá-nak - túlságosan nyersen fogalmaztam. Tekintete azonban nem időzött a lányon, hanem azonnal visszatért Katherine-re, és szenvedélyesen tovább magyarázott. - Én úgy érzek, ahogyan Wyclif, meg a mi herceg urunk. A mi otthonunkba, Suffolkba a „szegény prédikátorok" jártak. Ok igaz, őszinte emberek, úrnőm. - Ó jaj - mondta Katherine, akit cseppet sem érdekeltek Wyclif prédikátorai, sőt maga Wyclif sem. - Mi a nézeteltérés a herceg és a püspökök között? - A leggyalázatosabb módon szembeszállnak őkegyelmessével! - kiáltotta Robin, és szemei villámokat szórtak. -A püspöki zsinat arra vetemedett, hogy Wyclifet maga elé rendelje a Szent Pálba csütörtökre. Ez Courtenay műve. Katherine nem látott okot Robin heveskedésére. A püspököknek természetesen nagy volt a hatalmuk, ezt mindenki tudta, a hercegnek azonban teljhatalma volt, és mindaz, amit Robin elmoondott, szintén ezt bizonyította. A Wyclif miatti harc pedig alig bírt jelentőséggel a számára. Most már úgy gondolta, túlzásba vitte a herceg miatti aggodalmat, amikor szembenézett a plakát miatt gunyolódó csőcselékkel; minél közelebb értek Londonhoz, annál nagyobb izgalommal próbálta kitalálni, vajon valójában mi lakozik szerelme szívében. Egyre szánalmasabb, meghatározhatatlan féltékenységet érzett nem Costanza, hanem az udvarban élő, számos fondorkodó hölgy miatt. A herceg kétségkívül igen sűrűn találkozik Alice Perrersszel - és Joan hercegnével. 87 Johnnak fel sem tűnt, hogy elhanyagolta Katherine-t. Előfordult, hogy vágyott utána, kívánta őt, de ezek az érzelmek tudata hátterébe szorultak, és elnyomta őket a rögeszme, amely megszállta. A hatalom kinyilvánítása

olyan részegítő volt, mint a legerősebb mézsör, amit a vad szászok valaha főztek, de saját akaratának érvényesítése kevéssé tudta csillapítani fajdalmát, és ez további küzdelemre serkentette. Ez a fájdalom rejtett parázsként izzott a szívében, és néha éjszakánként valóságos égő gombóccá erősödött, amely felment a torkába, és ott úgy megakadt, hogy fuldoklott, zihált és beleizzadt, amint megpróbálta lenyelni. Hatalmas ágyában egyedül, szégyenteljes kínok közt hánykolódott, kezét ökölbe szorította, és minden egyes lélegzetvételért megküzdött, míg végül kimerültén visszahanyatlott, és a gombóc eltűnt. Ilyenkor boszorkányságra gondolt, és feltápászkodott az ágyról, hogy Blanche-nak a szoba sarkában álló térdeplőjén imádkozzon. Reggelenként alig emlékezett a történtekre, és még nagyobb indulattal ébredt, hogy túljárjon ellenségei eszén. Február 18-án, szerdán nagyon zaklatott éjszaka után ébredt, ezért dühösen kiáltott fegyvernökeinek, hogy jöjjenek, és öltöztessék fel. Fájt a feje, és bosszantotta, milyen késő van. A parlament aznap nyolc órakor kezdte az ülést, úgyhogy igyekeznie kell a Westminsterbe. Ezek az engedelmes alsóházi tagok úgy szavaztak, ahogy kellett, de folyamatos útmutatásra volt szükségük. Éppen indulni készült, amikor eszébe jutott, hogy hívassa a kancellárt, és megmondja neki, készítsen elő szobákat a Monmouth szárnyban Lady Philippa és Lady Swynford számára, akik akár aznap is megérkezhetnek Kenilworthből. A kancellár meglepetten nézett rá. Lady Swynford korábban nem a Monmouth szárnyban szállt meg, amely fél Savoy távolságnyira volt a hercegtől. 88 A herceg észrevette a kancellár szeme rebbenését, és Katherine iránti érzelmei egy pillanatra átfurakodtak más gondokkal elfoglalt elméjén. De semmi a világon nem vehetné rá, hogy bárkinek látni engedje megalázó éjszakai rohamait, ráadásul amúgy sincs ideje a szerelemre. Felpattant a lovára, és két fegyvernöke kíséretében elvágtatott a Strade a Westminster felé. A aznapi ülés után John a nagyteremben étkezett számos lordja társaságában. Percy of Northumberland ült a jobbján. Sok mindent meg kellett beszélniük Wyclif másnapi, a Szent Pálba tervezett tárgyalásával, és a Courtenay püspökkel való leszámolással kapcsolatban. - De - mondta a herceg, és élvezet nélkül kortyolt bele az édes madeiraborba - mértékletesnek kell lennünk, Percy. Wyclif lesz önmaga legjobb ügyvédje. Northumberland bosszúsan megvonta öles vállát, miközben letépett egy falat gőzölgő tokhalat arról a tálról, amelyet fegyvernökeként szolgáló fia kínált neki térden állva. A báró teletömte a száját, felhördült a fájdalomtól, majd kiköpte a halat a kákára. - Édes Krisztus! Leégett a nyelvem! - és ezzel indulatosan fülön csapta az ifjabb Percyt. Tizenhárom éves fia vérmérséklete nem maradt el az apjáétól. - Nem az én hibám, uram, ön meg úgy zabál, mint egy disznó! - kiáltotta, és földhöz csapta a tálcát. Apja és fia egymásra bámult. Dühöngő lihegésüktől a kék Percy-oroszlánok előre-hátraugráltak köpenyükön. Aztán a báró jókora ütést mért örököse vállára, amitől a fiú elterült a mocskos kákán. - Forrófejű, forrófejű! - ordítozott a báró, a combját csapkodva. A herceghez fordult. - Látott már valaha ilyen vad kis kakast? Még a saját urára is rátámad vakmerőségében! 89 - A te kis Forrófejűd valóban figyelemre méltó bátorságot mutat, ami jól jön majd, ha a skótokat kell megregulázni - mondta a herceg szárazon, és saját Henry fia kiváló tulajdonságaira gondolt.

- Ó, a skótok - mondta Northumberland, és felhólyagosodott száját kiöblítette egy kis borral. - Először Londonban kell rendet tennünk. - A város szabadságjogain nem lehet változtatni - mondta a herceg határozottan. Korábban már lefolytatták ezt a beszélgetést. Anglia új marsalljaként Percyt folyamatosan bosszantotta, - hogy a város nem ismeri el illetékességét. - Jelentéktelen dolog! - kiáltotta Percy. - Az a néhány őslakos kereskedő... milyen joguk van nekik a szabadsághoz? A polgármester inkább maradjon a tűnél-cérnánál, az való neki. - Ha megszünteted a polgármesterséget, és magadhoz ragadod a város vezetését, gondolod, hogy a londoniak majd behódolnak? - Krisztus keresztjére, muszáj lesz nekik! Át kell préselni a törvényjavaslatot a parlamenten, a saját képviselőiken. Az majd kellő tiszteletet ébreszt bennük.

A herceg elfordult. Idegesítette szövetségese harsánysága. A fejfájás, amely egész délelőtt kínozta, lüktetve belehasított. Aludni vágyott, és csak nagyon nehezen állt fel. Késő délután, amikor a londoni templomok az esti istentiszteletre harangoz-tak, a herceg és Lord Percy belovagoltak a városba, utóbbi aldersgate-i városi rezidenciája felé. Az udvarház csak vagy száz méternyire állt a Szent Páltól, ezért úgy döntöttek, ezt választják főhadiszállásként. Westminstertől a város felé a herceg megállt a Savoynál, hogy összeszedje néhány emberét és William Appleton testvért. 90 A tervek szerint a herceg kegyeibe immáron teljes mértékben visszakerült ferences lesz Wyclif egyik védőügyvédje. A másik három - egy karmelita, egy dominikánus és egy Ágoston-rendi szerzetes - Percy „fogadójában" csatlakozik hozzájuk. Zord téli eső kezdett szitálni, amikor a herceg és Percy követőik előtt haladtak a Páter Noster utcán a Szent Pál fallal körülvett udvara mentén. A kis egyházi boltokat bedeszkázták éjszakára, az utcák szinte kihaltak voltak, mert a polgárok hazatértek otthonukba a kályhák mellé. A széles piacteret West Chape-nél keresztezték. Már minden bódét és standot letakartak, és csak a karámba zárt tehén bőgése zavarta meg néha a csendet. Befordultak a Szent Márton utcába, és a kanyarban, ahol az utca az Aranyművesek csarnoka miatt leszűkült, a ferences barát hirtelen három alakot pillantott meg maguk előtt a szürkületben. Döbbenten állt fel a kengyelben, és átnézett a herceg válla fölött. Még elég világos volt ahhoz, hogy felismerjen két fekete ruhás szerzetest és egy harmadik, sötét egyházi köntöst viselő, alacsonyabb férfit. A három alak egy pillanatra megállt, és jól láthatóan tétováztak, amikor meglátták a közeledő lovasokat. William testvér egy villanásnyi időre meglátott valami fehér és merev dolgot, amit az írnok a köpenye ujjába csúsztatott. - Uram! - kiáltotta a ferences barát. - El kell csípnünk azt az embert! - Öszvérét oldalba rúgta, és hangos patadobogással elvágtatott a döbbent herceg mellett. A két szerzetes sarkon fordult, felkapták köpenyük sarkát, és amilyen gyorsan csak a lábuk bírta, eliramodtak Aldersgate felé. Az írnok dühösen bicegett utánuk, miközben fejét ide-oda forgatta valami búvóhelyet keresve. A barát megelőzte a sántító alakot, amikor az éppen be akart fordulni egy sikátorba, hosszú karjával lenyúlt, és megmarkolta a ruháját. 91 Mire a herceg odavágtatott, az írnok már majdnem kiszabadította magát, de John nyergéből lehajolva elkapta a férfi csuklóját. - Mi folyik itt, William testvér? - kérdezte a herceg félig nevetve, és egyre szorosabban fogta a rángatózó csuklót. - Mit szórakozunk ezzel a vonagló kis gézengúzzal? Nem is tudtam, hogy ilyen mókás kedvedben vagy. A barát leugrott öszvére hátáról, és benyúlt az írnok köpenye ujjába. Egy tekercs fehér pergament húzott

elő, és futó pillantást vetett rá az egyre fogyó fényben. - Ez az az ember, uram, aki a Szent Pál ajtajára tűzött plakátot írta - kiáltotta. A herceg összerezzent, fogása gyengült, és az írnok, aki ki tudta szabadítani magát belőle, el is inait volna, ha a herceg kíséretének néhány tagja oda nem ér, és be nem keríti. Mozdulatlanul állt az utcát szegélyező árokban, csuklyáját mélyen az arcába húzta. - Kötözzétek meg! - mondta a herceg halálosan nyugodt hangon. Egy fegyvernek ugrott elő bőrszíjjal, és az írnok két kezét a háta mögé szíjazta. - Vigyétek a szállásomra! - kiáltott Lord Percy. - Majd ott foglalkozunk vele. Az írnok hirtelen megtalálta a hangját. - Azt nem tehetik! - visította. - Nincs joguk hozzám érni! Ismerem a jogaimat. A város védelmét követelem! Az Aranyművesek csarnokán túli házak ablakaiban néhány óvatosan kémlelő fej bukkant elő. - Nézzétek csak! - üvöltötte Percy - Hallgassátok, hogy beszél Anglia marsalljá-hoz! Vigyétek, emberek! Felkapták az írnokot, és végigsiettek vele az utcán, Percy kapujáig. 92 A herceg és Percy követte őket. Az udvari kapu becsukódott mögöttük. Az írnokot bevonszolták a házba, és az ebédlő padlójára dobták. Nagy nehezen feltérdelt, majd felállt. Tántorgott, állat a mellére horgasztotta, háta mögött összekötött kezei görcsösen szorultak ökölbe és nyíltak ki. Mindkét úr kísérői köré gyűltek, kíváncsian bámulták, készen a további büntetésre. Hosszú, menyétszerű orrából vér szivárgott, kopasz tonzúrájából gesztenye nagyságú dudor nőtt. - Legjobb, ha megvesszőzzük, mielőtt becsukjuk - mondta élvezettel. - Egyébként mit művelt? - A hercegre nézett, aki kétméternyire állt az írnoktól, és mereven bámulta. A herceg válasz helyett kinyújtotta kezét a barát felé, William testvér pedig átadta neki a jókora darab pergament. - Hozzatok fényt! - parancsolta a herceg. Egy apród szaladt oda fáklyával. A suttogás és a mormogás elhalt, néma csend honolt a teremben, miközben a herceg olvasott. John végül felemelte a fejét, és megszólalt: - Ezúttal úgy tűnik, hogy én, John of Gaunt, közönséges származásom és ebből következő becstelenségem miatt titkos egyezséget kötöttem a francia Károly királlyal, amely szerint egész Angliát eladom neki. A körülállóknak elakadt a lélegzetük, Percy vörösbe játszó arca még jobban elszíneződött, de senki nem mozdult. A herceg elvette a fáklyát az apródtól, lehajolt, és egészen közel tartotta a fogolyhoz. - Hadd lássam a képedet! Az írnok térde remegni kezdett, vállait feljebb húzta, egészen a füléig, és miközben levegőt vett, olyan hangot adott, mint amikor szakad a selyem. A herceg egy ökölcsapással felütötte a fejét, és a fáklyafénynél Ienézett a férfira. Hirtelen előrenyúlt, és lerántotta az írnok gallérját inas nyakáról. 93

Egyenetlen forradás nyoma futott végig az állkapcsától az ádámcsutkájáig. - Szóval te vagy az, Pieter Neumann - mondta halkan a herceg. A fáklyát visszaadta az apródnak. - Még mindig viseled a jelet, amelyet harminc évvel ezelőtt egy fiú vésett rád Windsorban. - Nem tudom, miről beszél, fenség. Johan vagyok, Johan Prenting of Norwich. Ezt a sebet Franciaországban kaptam.Hősiesen küzdöttem Angliáért, kegyelmes uram. Nem tudom, mi van a pergamenen, a

Szent Bárt szerzetesei írták. Én nem tettem semmi rosszat... - Hazudik, uram - szakította félbe William testvér ünnepélyes hangon. - Én magam láttam, amikor a

pergamenre írt. - Hazudik - mondta a herceg. - Ahogy mindig is hazudott...hazudott - ismételte, de a megismételt szóban a barát habozást érzett. Ez meglepte. Mi lehetett az, amiben a herceg kételkedett, milyen bizonytalanság okozhatta azt a hangváltozást, és milyen kapcsolat lehetett korábban kettejük között? - Felakasztjuk! - kiáltotta Lord Percy, aki végre megértette a helyzetet. - Vigyétek az udvarra! - Négy embere azonnal előugrott. - Várjatok! - emelte fel a kezét a herceg. - Vigyétek valami zárt helyre, zárjátok kalodába! Előbb még négyszemközt akarok beszélni vele. Percy emberei átvonszolták az írnokot a konyhán, le a lépcsőn a pincébe, ahol a sötétben egy kis börtöncella is helyet kapott. Pieter csuklóit és bokáit a fakaloda nyílásaiba csukták, torz lábát durván meghúzták, hogy beleérjen. A herceg követte őket. Közömbösen szemlélte az eseményeket, miközben a fogoly nyögött, vonaglott, és a börtön köveihez ütődő farát próbálta védeni. Végül megszólalt: - Hagyjatok egy fáklyát a tartóban, aztán menjetek! – Percy emberei engedelmeskedtek. 94 A herceg nagy robajjal becsukta a vasajtót, és a falnak dőlt. - Most szenvedsz, Pieter Neumann - mondta -, de ennél sokkal jobban fogsz szenvedni, ha nem az igazat mondod nekem. Hol voltál azóta, hogy elloptad anyád erszényét, és elszöktél Windsor várából? Pieter tekintete láncok és béklyók rozsdás kupacára siklott, és barátságtalanul válaszolt: - Flandriában. - Hol? - A genti tömlőcben és a Szent Bavon-apátságban, ahol ön született, kegyelmes uram. A szerzetesek tanítottak meg írni. - Halvány reménysugár ébredt benne, amikor észrevette, hogy az említésére megváltozott a herceg arckifejezése. Állát a kaloda durva tetején pihentette, és várt. - Mi hozott Londonba? Pieter gyorsan végiggondolta. Elmenekült Flandriából, miután ellopott egy aranyserleget az apátság templomából. Norfolkban kötött ki egy halászhajó fedélzetén, és erre vette az útját, mert tudta, tudását itt jobban kamatoztathatja. Nem is kellett csalódnia. - Újra látni akartam Angliát - mondta -, az országot, ahol anyám, Isolda meghalt, aki dajkálta és annyira szerette önt, kegyelmes uram - tette hozzá kissé panaszos hangon. A herceg lélegzése felgyorsult, és előrehajolva ráordított: - És ki bérelt fel, hogy megírd ezeket a plakátokat? Kicsoda? Megmarkolta Pieter sovány vállát, ujjai olyan mélyen belevájtak, hogy végül ropogni kezdtek a csontjai. Az írnok nyüszített, vonaglott, végül kinyögte: - Courtenay. A herceg felegyenesedett. 95 - Az istenit! - motyogta maga elé. - Még London püspöke is ilyen mélyre süllyedhet?

-

Ha most szabadon enged, uram, írhatok egy másik plakátot - suttogta Pieter.

- Leírhatnám, hogy ön tulajdonképpen nem is elcserélt gyermek, és hogy... - itt elakadt, és felkiáltott. - Ó, kegyelmes uram, irgalmazzon... ne, ne! - Még a fáklya fényénél is észrevette a herceg szemében megvillanó gyilkos indulatot. John összefonta karjait, és nekidőlt a nyirkos, bűzös köveknek. - Azt hitted, szegény Pieter, a király fia megöl, amikor úgy odakötöztek, mint madarat a nyársra? Nem, nem így fogsz meghalni. Hogy hogyan, azt még nem döntöttem el. - Halványan elmosolyodott és megfordult. - Királyi fenség, drága uram, ne hagyjon itt így! Térden fogok csúszni ön előtt, megcsókolom a lábát, én...

A herceg kinyitotta a vasajtót, és a pincébe kilépve becsapta maga mögött, majd ráhúzta a reteszt. Végigment a felhalmozott boroshordók között a folyosón, míg a konyhába vezető lépcsőhöz nem ért. Onnan már nem hallotta Pieter hisztérikus kiáltozásának visszhangját. Katherine és kísérete aznap délután rendben megérkezett a Savoyba. A hajlongó kancellár a külső udvaron fogadta őket, és tájékoztatta, hogy őkegyelmessége aznap éjjel nem alszik a várban, a városban marad Northumberland lordjánál. A kancellár egyik hölgy részére sem kapott átadandó különleges üzenetet, és afelől is kételkedett, hogy másnap hazatér-e a herceg egyáltalán, hiszen tudvalevő, hogy a Szent Pálban tartandó tárgyalás után a városban fog vacsorázni. Philippa megkönnyebbülten felsóhajtott. Egyelőre legalább nincs szó a házasságról. 96 Katherine azonban vonakodva követte a kancellárt a Monmouth szárnyba. Ha az, hogy a herceg a Savoy távol eső részébe száműzi Katherine-t, azt akarja jelenteni, hogy kettőjük között ilyen viszonyt kíván, miért rendelte ide egyáltalán? Aznap este már nem hagyta el a hálószobáját, hanem álmatlanul feküdt az ágyán, és izzó szemekkel bámulta az árnyakat. Másnap elküldte Hawise-t Robinért a fegyvernökök szálláshelyére, és amikor a férfi lelkesen megjelent előtte, megmondta, hogy részt kíván venni a székesegyházban kezdődő tárgyaláson, és arra kéri őt, kísérje el. Katherine úgy érezte, bármilyen körülmények között is, de látnia kell Johnt, és abból talán tudni fogja, mi a baj közöttük. Robin boldogan beleegyezett. Szeme csak úgy ragyogott a gondolatra, hogy Katherine-t elkísérheti valahová, főként olyan helyre, amely némi izgalmat is ígér. Hawise bőszen ellenezte. - Túl fiatal és törékeny legény vagy még, hogy az én úrnőmre vigyázz. hatalmas tömeg fog bezsúfolódni a Szent Pálba, szórakozzon. Meg tudod védeni, ha baj találna lenni? - Hát persze, te vén epebajos - mondta Robin, és alulról megpaskolta Hawise állát. - Nagyon jól tudod folytatta, és gyengéd, sóvárgó pillantást vetett Katherine-re -, hogy boldogan odaadnám érte akár az életemet is, ha szükség volna rá. - Hm-hm! - felelte Hawise egy akaratlan mosoly kíséretében. - Birkaszem, borjúbeszéd. Nem, kedves úrnőm, azt a ruhát nem veheted fel! Katherine, aki alig figyelt oda rájuk, utazóládájából előhúzta a gyönyörű barackszínű bársonyruhát, és kezdte kisimítani a hermelinszegélyt. Meglepetten pillantott fel, aztán elpirult. Az ösztöneit követte, amikor azt tervezte, hogy a lehető legszebb lesz, de tudta, hogy Hawise-nek igaza van. 97 - A régi szürke gyapjúszövetet, és az egyszerű rozsdabarna kabátot - döntötte el Hawise, majd elővette a

ruhadarabokat a ládából és kirázta. - A legjobb lenne, ha nem vennének észre, ha már menned kell. - Nem tette hozzá, hogy rossz előérzete van, amit csak fokozott az a fekete holló, amely a hercegnek a kapuház fölött lógó címerén üldögélt. Megértette úrnője szívfájdalmát és eszeveszett vágyát, hogy ne üljön tétlenül, de nyugtalanság töltötte el. Amikor egy gyors csókkal elküldte Katherine-t, keresztet vetett, és szokásától eltérően a palotakápolnába ment imádkozni. Katherine és Robin korán érkezett a Szent Pálba, amely máris zsúfolásig megtelt. A polgármester, a többi városatya és feleségeik megtöltötték a kórus sorait; körülöttük a nagy céhek tagjai álltak: a borkereskedők, az aranyművesek, a selyemkereskedők és a fűszerkereskedők, mindet fel lehetett ismerni a zászlójáról. A főhajó megtelt hullámzó, nyugtalan tömeggel. Voltak ott bőrmellényes inasok, kocsmárosok és kocsmárosnék, írnokok, és egy jó csomó szerzetes. Felbukkantak köztük hivatásos íjászok fém mellpajzzsal és hosszú tegezzel, és nagy szakállú tengerészek, akik két hajóút között éppen itthon tartózkodtak. Látni lehetett fényes csuklyát viselő szajhákat és bepólyált, mankós koldusokat. Angliában a Szent Pál-székesegyház főhajója volt a legnagyobb, mégsem volt képes befogadni azt a sok londonit, aki látni akarta, ahogy püspökük szembeszáll Lancaster hercegével. Többen felmásztak a síremlékekre, felkapaszkodtak az ablakpárkányokra és a pillérek faragott csipkézetére, de még többen akartak benyomulni. Robin lökdösődött, hízelgett és fenyegetőzött, míg végül sikerült Katherine-t közelebb juttatnia a Máriakápolnához. Az összes püspök ott gyűlt össze Sudbury, Canterbury kedves öreg érseke körül, aki nyugtalannak tűnt, és kétségtelenül úgy is érezte magát, 98

mert mindig békés ember volt. Robin átfogta Katherine derekát, és egy kicsit belepirulva, hogy ezt megtehette, felültette őt egy fogadalmi kápolna két vasoszlopa közötti rúdra. Katherine először Blanche síremléke felé nézett, és látta is a világosra festett kőbaldachint és a kápolnát lezáró kovácsoltvas rácsot, az alabástromarcot azonban nem. Mégis kissé megnyugtatta Blanche közelsége. Sokáig várakoztak, és a tömeg egyre nyugtalanabbá vált. Mindenfelől lábdobogás és türelmetlen füttyszó hallatszott, amikor felettük a toronyban megszólalt a Szent Pál nagyharangja. Katherine előrekandikált, és meglátta William Courtenayt, London püspökét, amint méltóságteljesen megjelent a kórus lépcsőjén. Pásztorbotját karnyújtásnyira tartotta, hogy a hegyét a szőnyegre támaszthassa, és úgy állt, mint egy római hadvezér, aki a meghódított nép tiszteletadását várja. Aztán kiáltásokat hallott a nagykapu felől. Feje több ezer másik fejjel együtt fordult, hogy végignézzen a főhajón. Páncélba öltözött köpcös férfit látott, akinek köntösére kék oroszlánokat hímeztek. Fehér pálcával hadonászott, miközben kiabált: - El az útból, aljas csirkefogók! - Keze úgy mozgott, mint a cséphadaró, és Katherine észrevette, hogy valakit fejbe csapott. - Ki az? - suttogta Katherine. - Percy a marsallbotjával. Az emberek nem nyitnak utat neki - felelte lábujjhegyre ágaskodva Robin. London püspöke lelépkedett a kórus lépcsőjén, és dühösen förmedt rá Percyre. - Hogy merészel így belépni Isten házába? Engedje le a botját, vagy Szent Pálra mondom, kidobatom innen! 99 Katherine nem hallotta a választ, mert Percy mögött meglátta a nála egy fejjel magasabb Johnt. A herceg

ott állt meg, ahol a nyugati ablak festett üvegén át borostyánszínű fénysugár világította meg arcát. Köpenye kék és vörös bársonyujja, a három hemielinpánt a mellkasán, a köpenyre hímzett liliomok és leopárdok, koronája aranya mind lágy, sárgás fényben úszott, miközben arca ragyogni látszott. Katherine-re alázatosság tört, sőt szégyenérzet is, amiért szerelmet mert várni egy ilyen férfitól. Ekkor a herceg nagy léptekkel elindult, átfurakodott Percy mellett, és a kórus lépcsőjéhez sietett. Katherine nem hallotta, mit beszélnek, de látta, hogy a herceg odakiált valamit a püspöknek, aki visszaordít, és hogy nagyon feldühödtek egymás ellen. A herceg ismét a morajló tömegbe vegyült, majd elővezette Wyclifet és a négy szerzetest. A pap határozottan, lesütött szemmel lépkedett, a tömeg pedig hátrált, hogy utat engedjen neki, mert sokan hallották már prédikálni, és sokan kedvelték is őt. Nem Wycliftől féltek. Wyclif elérte a Mária-kápolnát, a tömeg pedig ismét összezárult mögötte. Egymás vállára kapaszkodtak, hogy lássanak. Katherine előtt sem volt már szabad a kilátás, mégis tudta, mi történik, mert az elöl állók hátraszóltak a többieknek, és a moraj úgy zúgott végig a templomon, mint egy szélroham. - A herceg széket követel Wyclifnek! A püspökünk nem engedélyezi! - Most Percy az öklét rázza a püspök orra előtt. - Az érsek próbál közbelépni, de senki nem hallgat rá. - Most a mindenségit... Lancaster... - Ó, mi történik? - kiáltotta Katherine aggódva. Nem hallott mást, csak hogy „Lancaster", azt is barátságtalan üvöltés formájában, mintha hatalmas hullám csapódna a templom falának. - Nem tudom megmondani - kiáltotta Robin. - Drága hölgyem, ki kell vinnem innen. - De látta, hogy lehetetlen Katherine-t átvinni a tömegen. 100

Egy tagbaszakadt, bőrmellényes fickó felkiáltott: - A herceg a püspökünket fenyegeti. Úristen, kihúzta a kardját. Lancaster ölni fog... - Megöli, megöli, megöli! - kántálta a szót ezernyi hang, mintha egy rémálomban visszhangzana értelmetlenül. Fa éles reccsenése hallatszott a szentélyrekesztő felől, ahogy a tömeg neki dőlt. A gyertyák meginogtak tartóikban. Egy nő felsikoltott. - Gyorsan! - kiáltotta Robin. - Próbáljunk meg kijutni innen. Lesegítette Katherine-t, és bal karjával szorosan tartva az asszonyt hátrafelé araszolt a fal mellett egy kis süllyesztett ajtó felé. Homlokán veríték gyöngyözött a megkönnyebbüléstől, amikor kiderült, hogy az ajtó nyitva van. Katherine-t kitolta rajta. A kolostorban voltak. Onnan egy kapu vezetett a templomudvarra, ahol a sírkövek között kijutottak a Watling utcára. Katherine vakon engedelmeskedett a fegyvernöknek, annyira megrémült az ordítozó csőcseléktől, hogy képtelen volt gondolkodni. Az utcán azonban megragadta Robin karját, és így kiáltott: - És vele mi lesz? Jézusom, nem mehetünk el csak így! - A herceget nem érheti baj - felelte Robin határozottan, és homlokát köpenye ujjába törölte. - Biztonságba kell helyeznem önt. Őrültség lett volna bent maradni. Semmi jó nem származott volna belőle. - Igen, igen - kiabált Katherine -, vigyél Pessonerékhez Billingsgate-be. Közel vannak. Siess, Robin, siess, hogy visszajöhess .. A férfi azonnal bólintott, majd együtt futottak végig az utcánkon, a híd felé, míg végül elérték a halkereskedő házát a Temze utcán. 101

- Lady Katherine! - kiáltott fel Emma asszony csodálkozva amikor vad dörömbölésükre ajtót nyitott. - Engem hagyj itt! - lihegte Katherine. - Robin, fuss vissza, és nézd meg, mi történt, aztán mondd el nekem... - Lerogyott egy székre a tűz mellé, és kifújta magát. Emma asszony egyedül volt, a gyerekek mind a kirakodásnál segédkeztek a rakparton, a szolgák pedig a sörfőzőben őrölték a malátát. Az asszony hagyta, hogy Katherine összeszedje magát, ő pedig a lepárlóhelyiségbe ment egy csokor szárított zsályáért, amely elsőrangú orvosság idegesség ellen. Amikor a sör eléggé lehűlt, hozott belőle Katherine-nek, és ugyanazzal az állhatatossággal itatta meg, amit Hawise tőle örökölt. - A kakas csípje meg, asszonyom, mi történt? - kérdezte aztán. Mosolya éppúgy melengette a szívet, mint almafából rakott tüze. - Valami baj van a Szent Pálnál? - kérdezősködött tovább, és mosolya elhalványodott, mert a férje, Guy és Jack Maudelyn szintén elmentek megnézni a tárgyalást. Katherine gyorsan beszámolt mindenről, mire Emma asszony a fejét csóválta.

- Bezúzott koponya és törött csont lesz ebből, ha nem még rosszabb. A város úgy fortyog az utóbbi hónapokban, mint zabkása a lábosban. Előbb-utóbb kifut. Remélem, az én jó uramnak helyén van az esze, mert azt aligha remélhetem, hogy Hawise Jackje, aki dühös, mint a láncra vert medve, észnél lesz. Katherine nem válaszolt; összefonta két karját, és Robin visszatérését várva folyton az ablak felé tekingetett. Elkortyolta a zsályás sört, körbesétált a barátságos, alacsony mennyezetű szobában, aztán leült Emma asszony mellé, és minden ellenkezése dacára segített neki mogyorót törni. Emma asszony arra gondolt, azok a puha fehér kezek valaha milyen durvák és vörösek voltak a fagyásnyomoktól, és milyen ijedt volt az a tizenöt éves menyasszony, akit Hawise-szel együtt mindketten úgy a szívükbe fogadtak. 102

- Lady Katherine, hogy van a lányom? - kérdezte hirtelen. – Jól szolgálja önt? - Ó, Emma asszony, el sem tudom mondani, mennyire jól! Ő a nővérem, a barátnőm, és... én... én... - Két szeme, bár az aggodalom beárnyékolta, hálától ragyogott. A jó asszony megveregette Katherine gyapjúval takart, karcsú vállát, és arra gondolt, pontosan érti, miért szereti Hawise ezt a szép hölgyet, mert Hawise apja nem értette. Guy, akit Jack behálózott, az utóbbi időben gyakran zsörtölődött, hogy Hawise-nek inkább haza kellene jönnie a családjához ahelyett, hogy a herceg szeretőjét szolgálja. Hawise fizetését és a vele járó többi előnyt sem értékelte már annyira, mert ő maga is igen tehetős lett. Azt azonban nagy kelletlenül elismerte, hogy ők sohasem tehettek volna annyit a tízéves Jackie-ért, mint amit Katherine befolyása elért. A kislegény apród lett egy kenti lovag otthonában, és annyi ruhát kapott, amennyivel egy gróf fiának sem kellett volna szégyenkeznie. Katherine ledobta a zörgő mogyorók közé a törőt, az ablakhoz lépett, és újra kikémlelt rajta. - Jön Robin, már a Szent Magnus-templomot is elhagyta! - Kinyitotta az ajtót, és szinte kirepült az utcára. Együtt jöttek vissza, és Katherine odakiáltott Emma asszonynak: - Minden rendben van a herceggel! Hála Istennek és a Szűz Máriának. Robin, mondd... mondd el, mi történt! A fiatal fegyvernök nevetett, majd felkapott néhány szem mogyorót, és erős fogaival elropogtatta. - Mire visszaértem, őkegyelmessége és Lord Percy már Wycliffel együtt távozott a templomból. Beszéltem Percy egyik fegyvernökével, aki szerint az egész ritka jó mulatság volt. 103

Kavarodás volt bőven, kiabálás is, vagy egy tucat püspök beszélt hol az egyik, hol a másik oldal ellen, amitől az emberek összezavarodtak; aztán beszakadt a szentélyrekesztő, amitől úgy megijedtek, hogy inkább gyorsan visszahúzódtak a főhajóba. - És aztán? - kérdezte Katherine. - Aztán a herceg és Lord Percy egyszerűen kisétáltak a prépost ajtaján, lóra ültek és elvágtattak Cornhill felé, ahol együtt vacsoráznak Sir John d'Ypres-vel. Percy fegyvernöke azt mondta, az urak olyan hűvösek voltak, mint a tavaszi forrásvíz, és nagyon örültek, hogy a tárgyalás ilyen módon befejeződött. - De nem mindenkinek - vetette közbe Emma asszony ijedten. - Isten tudja, hány ezer gyalázatos verekszik most. Igen, ez így van, gondolta Katherine keserűen. Leült egy kis háromlábú székre, és homlokát hideg kezére hajtotta. Becsukta a szemét, és látta maga előtt Johnt, ahogy ott áll a Szent Pál nagy ablaka alatti borostyánszínű fényben, amikor földöntúli lénynek nézte. Most már azt is tudta, hogy John soha nem volt ennel kevésbé földöntúli. Mindig is forrófejű és arrogáns volt, de nem ennyire. A dühödt kiáltozásra és a Blanche békés sírja mellett megcsördülő kardra gondolt. A tűz fellobbant, és a lángokban Katherine másként látta Johnt. Látta arca kedvességét, amilyen Les Landes-ban volt, ahol először lehettek együtt szerelmesen; látta, milyen gyengéden kacagva játszott a gyermekeivel, amikor legutóbb Kenilworthben járt. De az is eszébe jutott, hogy e személyes dolgok mellett milyen gyakran mutatott valódi könyörületet. Például három évvel korábban Leicester városában, amikor a déli kapunál átkeltek az úton, és egy öreg bolond ugrott elő a kapu árnyékából. Miközben a John köpenyét összefogó rubincsatot igyekezett letépni, mocskos körmeivel végigkarmolta John arcát. 104 A nyomorult a herceg egyik saját jobbágya volt, John mégis könyörületesen bánt vele, csillapította a férfi szörnyű rémületét, amikor testőrei megragadták. Leicester várának egyik szobájába vitette, ahol ápolták, majd végül ott halt meg; halála pillanatában is áldotta a herceg nevét. Most azonban nem látott mást a férfin, csak gyűlöletet. A fegyvernök és Emma asszony elnézte a kandalló mellett merengő, vigasztalan alakot. A tűz fénye megcsillant a haján, szemöldöke szép ívén, egyenes orrán és kerek, gödröcskés arcán. A férfi és az asszony egymásra pillantottak. Robin szerette volna megcsókolni Katherine apró kezét, amely szürke szoknyája egyik hajtását igazgatta, hogy mosolyra bírja. A háziasszony ösztöne ennél gyakorlatiasabb volt. - Fegyvernök uram - mondta -, mivel az én embereim nincsnek idehaza, megkérem, hogy menjen le a pincébe! A hátsó sarokban talál egy hordó madeirabort. El kéne húznia a hordót, hogy hozzáférjen ahhoz a kőkancsóhoz, amelyikben finom baracklikört tettem el az aratóünnepen. Legyen olyan jó, és hozza fel azt a kancsót, az ital majd elűzi a rosszkedvet. Amint Robin kiment az udvarra, hogy a keskeny átjárón keresztül a pincéhez, Emma asszony máris levette a polcról két vésett ezüstkupáját, és fényesíteni kezdte; híres likőrjét sohasem szolgálta fel hétköznapi kupákban. Emma asszony éppen beledugta törlőrongyát a porított horzsakőbe, amikor odakintről futó léptek zaját hallotta, majd valaki bedörömbölt az ajtón. Az izgatott kiáltások között felismerte Jack Maudelyn hangját. Emma asszony felugrott, és arrébb húzta a magas támlás padot, hogy elrejtse Katherine-t. - Maradjon ott! - suttogta, és elhúzta a reteszt. A veje berontott. 105

- El az utamból, öreganyó! - kiáltotta türelmetlenül toporogva. - A sisakom, az íjam és a tegezem kell. Szedje elő Guy mester lándzsáját, meg a kardját is! - Felrántotta az átjáróhoz vezető ajtót, ahol Pessonerék a fegyvereket tartották, és lázasan kezdte lekapkodni a hadi szerszámokat a peckekről. - Ne olyan hevesen, fickó! - kiáltotta Emma asszony, és megragadta a veje karját. - Mi ez a felfordulás? Hol van Guy mester? - Ö is jön. - Lerázta magáról az asszony kezét, és kiragadott néhány nyílvesszőt a tegzéből. - Hol a nagy?

Hol a legjobb, lúdtoll végű nyilam? Az ördög vigye, ki nyúlt ezekhez? Ez a lándzsa is tompa, mint a sétabot. Na mindegy, jó lesz. - Szőke fejébe nyomta a sisakot, a tegezt pedig a vállára dobta. - Mire való ez, Jack Maudelyn? - kiáltotta Emma asszony harsány hangon. - Hogy átdöfje a herceg fekete szívét, ha Isten nekem adja a megtiszteltetést. - Sisakja bőrszíjaival matatott,

így nem hallotta, amint Katherine levegőért kapkod a pad mögött, de Emma asszony a kandallóhoz rohant, mintha a tüzet kellene megpiszkálnia. Ujját a szája elé tette, és megrázta a fejét. Katherine éppen fel akart állni, de visszaült a székre. Emma asszony visszasietett a folyosóra, és szigorúan megkérdezte: - Mit jelentsen ez a gonosz beszéd, te csirkefogó? Jack megragadta hosszú íját, vállára vette lándzsáját, és diadal ittasan kiáltotta: - Azt jelenti, hogy John of Gaunt és az a kurafi Percy nem érik meg a napfelkeltét! London polgárai végre fellázadtak! Elmentek Percyhez, onnan pedig a Savoyba megyünk Lancaster után! - Jack! Jack! - kiáltotta Emma asszony hátrahőkölve. - Nem tehetsz ilyen szörnyűséget, és ha megpróbálnád is, a herceg testőrsége... 106

Jack szemtelenül közbevágott. - A herceg testőrsége nem tehet semmit kétezer emberrel szemben! Hagyd már az ostobaságaidat, vénasszony, megyek, és mondd meg Guy mesternek, hogy siessen utánam! - Ezzel átvágtatott a konyhán, és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy az egész ház beleremegett. Katherine felállt. Arca sápadt volt, mint a meszelt fal. - Hívja Robint, gyorsan! Az asszony engedelmeskedett. A fegyvernök a boroshordóval küszködött, de amikor meghallotta az ijedt hangot, felrohant az udvarra, majd be a konyhába. Katherine a kákával felszórt padló közepén állt halálsápadtan, olyan furcsa arckifejezéssel, hogy Robin rémülten fel-kiáltott. Katherine türelmetlenül megrázta a fejét, hogy elhallgattassa, és feszült nyugalommal beszélni kezdett. - Ide hallgass! Kétezer ember indul a hercegért. Meg akarják ölni, de azt hiszik, a Savoyban van. Tudod, merre lehet? Robinnak elállt a szava, de az önfegyelem, amellyel Katherine beszélt, sokkal inkább sürgetést sugallt, mint ha kiabált volna. - Sir John d'Ypres-nél, Cornhillben - suttogta. - De hölgyem, honnan tudja... - Az nem számít. Siess, Robin, figyelmeztesd! Az Istenért! - kiáltott fel hirtelen. - De hát hová is mehetne? Mondd neki, hogy nyugat felé hagyja el a várost! - Nem fog elfutni a csőcselék elől, asszonyom - felelte Robin elfúló lélegzettel, ahogy felfogta a hír súlyát. - A mi hercegünk nem futamodik meg, főleg most, amilyen vakmerő kedvében van. Katherine az ajkába harapva biccentett, és a kétségbeesett összpontosítás közben a homlokát ráncolta.

- Akkor mondd azt neki, hogy a kis Richárd is veszélyben van, hogy át kell kelnie a folyón Kenningtonba, hogy megvédje a fiút. Érd el valahogy, hogy elmenjen! 107

Robin sarkon fordult, és keze már a kilincsen volt, amikor Emma asszony odaszaladt hozzá egy hámozókéssel. - Jobb, ha ezt levesszük - mondta, és az öltéseket átvágva letépte Robin válláról a herceg címerét. A fegyvernök felmordult, azzal kisietett. Amíg az ajtó nyitva volt, mindkét nő hallotta a csőcselék távoli zsivaját. - Már biztosan Ludgate-nél vannak - suttogta Emma asszony. - Krisztus vérére, ezek megőrültek... ahogy te is, Guy le Pessoner! - kiáltott fel, mert meglátta az utcán baktató urát. Guy mester kerek holdvilágképe lilás színben játszott, pocakja csak úgy hullámzott céhzubbonya alatt. - Nem, te nem mégy sehova - kiabált tovább, és férjét lenyomta egy székre, amikor az a folyosó felé indult volna a fegyvereiért. - Nem mész ki, hogy beállj azok közé a disznók közé! - Az asszony csípőre tette a kezét, s a szeme szikrákat szórt, ahogy lenézett ziháló férjére. - Te nagy mamlasz, hát mi ütött beléd? Hetvenkedni és gyilkolni akarsz? - Felkapta a piszkavasat, és megsuhogtatta a férje orra előtt. - Emma, hagyd ezt! - hebegte a halkereskedő. - Nem tudod, mit művelnek velünk. Jobbágysorba akarnak taszítani, e] akarják venni Londontól a szabadságot. Westminsterben már el is készült a törvényjavaslat, hogy azt a büdös marsallt fölénk helyezze. Már foglyul is ejtett valakit, amihez nem volt joga, tömlőcbe vetette. Kiszabadítottuk a gazfickót, és elégettük a kalodát, amibe bezárták. Percyt is kerestük... - És nem találtátok meg? Nem, nem, maradj csak ott! - Emma asszony ura hasának szegezte a piszkavasat, aki erre visszarogyott a székre. - Még nem. Biztosan a Savoyban van a másik árulóval... Péter. .. Ki az? - Az izgatott halkereskedő csak ekkor vette észre Katherine-t, aki úgy állt dühös felesége mögött, mint egy templomi szobor,

108 Katherine Emma asszonyt megkerülve előlépett, és lenézett a kereskedőre. - Guy mester, mit követett el Lancaster hercege maga ellen, ami így kell viszonoznia? - kérdezte. A férfi lesütötte a szemét. - Mit keres itt Lady Swynford? - motyogta, és bőrcipős Iábait behúzta a szék alá. - Itt keresett menedéket az olyan disznók elől, amilyen te is vagy - kiáltotta Emma asszony. - Megtagadnád tőle? Guy mester nyelt egyet, és eszeveszetten rázni kezdte a fejét. Egy idő múlva megszólalt: - Nem - és felsóhajtott. - Leteheted a piszkavasat, Emma. Már kezdek lehiggadni. De nagyon rosszat tettek velünk. Nagyon rosszat. - A kandalló felé nyúlt egy kancsó sörért, a felesége pedig a piszkavasat letéve poharat hozott neki. A férfi ivott, majd Katherine-re nézett. - Ó, szegény leány, sokszor gondoltam önre keserűen, de most már inkább szánom. Én már lehiggadtam, de azok odakint... kétlem, hogy csillapodnának, mielőtt megölnék az ön... - Azt akarta mondani, hogy a kedvesét, de Katherine arckifejezésében volt valami, ami arra késztette, hogy visszafogja magát. - Amíg el nem kapják Lancastert – fejezte be, és a poharába nézett. Katherine megborzongott, mégis maró hűvösséggel beszélt. - Nem kapják el, Guy mester. Mert Isten igazságos, és tudja, hogy a herceg legalább annyi rosszat volt kénytelen elszenvedni, mint maguk.

- Bátor szavak, kedvesem - mondta a halkereskedő. – Legalább itt van neki ön, hogy a védelmére keljen. - De ez nem érdekli - suttogta Katherine, és elfordult. 109 Komor némasággal lovagolt, amíg át nem értek a Fleet hídon. Ott megszólalt: - Meddig szándékoznak itt maradni, hölgyem? - Arra gondolt, hogy mivel Hawise-t szépszerével úgysem lehetne rávenni, hogy mondja fel a Lady Swynford szolgálatára kötött szerződést, és akkor sem tenné, ha tehetné, jobb, ha minél távolabb vannak innen. - Nem sokáig - felelte Katherine olyan hideg szenvedéllyel, ami meglepte a halkereskedőt. - Arról én gondoskodom, Guy mester. - Kenilworthbe vagy Leicesterbe mennek? - Lincolnshire-be - felelte Katherine -, az én saját otthonomba. - Szent Simon és Júdás! - Guy egészen kitekerte vaskos nyakát, hogy hátranézzen Katherine-re. - A herceg bele fog egyezni? Nem köti szerződés hozzá mint leányai nevelőnőjét, meg más... más kötelék? - Úgy hiszem, a herceg nem fog visszatartani - mondta, és még merevebben ült a nyeregvánkoson. - És a Szűz Máriára, nem vagyok jobbágy, hogy akaratomban korlátozzanak! - Ó jaj! - kiáltotta Guy, és arra gondolt, a zendülés kellően megijesztette Katherine-t, hogy óvatosabb legyen. - Szép kis terv. Katherine nem válaszolt. A ló végigügetett a Strandén, elhaladt a kis Szent Kelemen-templom előtt is. Katherine már vagy ötvenszer járt itt anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelt volna neki; ma azonban, ahogy rápillantott, az elmúlt tizenegy év teljesen tovatűnt. Az előcsarnokban egy papot látott, egy göndör hajú lovagot, és egy lányt, a fején mezei virágokból font koszorúval. A lány és a lovag ott állt kéz a kézben, a pap pedig éneklő hangon beszélt:

112 - E naptól együtt, szeretetben... kitartotok jóban, rosszban. .. míg a halál el nem választ... Elfordult a templomtól, és előrenézett a Stranden. Amikor elérték a Savoyt, Guy mester megtorpant, és felkiáltott: - Istenre, odanézzen, mit tettek itt! Katherine felnézett a kapusházra. Leverték a herceg hatalmas, másfél méteres, festett címerpajzsát, és fejjel lefelé visszaszegezték. - Ezt teszik az árulókkal! - mondta Guy mester, és hirtelen kuncogni kezdett. - Azok a leopárdok nagyon bután néznek ki a fejükön állva, miközben a lábuk égnek mered! - Kuncogása nevetéssé erősödött. - Krisztus szerelmére, hagyja abba! - kiáltott rá Katherine, és megrázta a férfi karját. - Nem látja, mit csinál? Melyik ember viselné el az undorító hazugságokat, a gyűlöletet? Hiszen maga is tudja, hogy ő nem áruló. Az Isten verje meg mindnyájukat! - Ezzel leugrott a lóról. A halkereskedőnek leesett az álla. Katherine után bámult, miközben az asszonyt két, dárdáját keresztező fegyveres vonta kérdőre, majd látta, amint bemegy, és eltűnik a külső udvaron. Megvonta széles vállait, majd lassan visszaügetett a városba. Aznap délután Katherine, aki képtelen volt bárhol megnyugodni, kiment a Savoy kertjébe. Csípős idő volt,

a formára nyírt tiszafasövényt és a letakart rózsabokrokat szürke köd burkolta, de ő meleg, mókusprémmel szegélyezett kabátot vett szürke gyapjúruhája fölé. Amúgy sem érezte volna a hideget, miközben az elhagyatott téglaösvényen lépkedett, és friss döntésén gondolkodott. Holnap elhagyja ezt a helyet. Ő, Hawise és a szolgák, akik idejöttek vele, azonnal visszatérnek Kenilworthbe. Ott fogja a gyerekeit, és siet Lincolnshire-be - Kettlethorpe-ba. 113 John először talán dühös lesz, amiért két közös gyermeküket elviszi Kenilworth fényűzéséből, de mivel nyilvánvalóan a gyermekei sem érdeklik már jobban, mint ő maga, ellenkezése csupán formalitás lesz. Arra sem lesz oka, hogy szemrehányást tegyen neki, amiért elmulasztja Philippával és Elizabethtel kapcsolatos feladatait. Amíg kinevezi az új nevelőnőt, Lady Dacre boldogan szolgálja majd Philippát, és pláne boldog lesz, hogy megszabadul tőlem, gondolta Katherine. Nagyon jól tudta, hogy a legtöbb hölgy mennyire semmibe veszi, amikor a herceg nincs a közelben. De amíg a herceg szerelmét és védelmét élvezte, az ilyen apróságokat figyelmen kívül hagyta. Most azonban minden megváltozott. Fel-alá sétált a fagyos tiszafák között, és kíméletlen, gyakorlatias gondolatok cikáztak a fejében. Ha a herceg beleegyezik, megtartja a gondnokságot és az évjáradékot, amit neki adott, mert ezzel tartozott a herceg gyermekeinek, hogy Kettlethorpe-ot lakhatóvá tegye a számukra. Semmi másra nincs szüksége. Megint egyedül lesz és sebezhetetlen, ha ezt a gonosz, nem kívánt szerelmet kizárja a szívéből. Hirtelen lenézett a gyűrűre, amelyet a férfi húzott az ujjara a Pireneusokban, abban a romos kápolnában. Eljegyzési gyűrű. A kerek, áttetsző zafírra meredt, a hűség kövére. Ajkai összeszorultak, amint lehúzta a gyűrűt az ujjáról, és a folyóparthoz sétált. Ott állt a márványszegélyen, a gyűrűt kinyújtott tenyerén tartva, és lenézett a fekete, hullámzó vízre. - Nem, erre képtelen vagyok - mondta ki hangosan egy pillanattal később, és elfordult a folyótól. A gyűrűt belecsúsztatta skarlátvörös erszényébe, amelyre saját címerét hímezték. Swynford-vadkanok vették körül a Katalin-kerekeket; a címert, amelyet ő készített neki. 114

Akkor én önmagamban semmi vagyok? Fájdalmasan nyílalt belé a gondolat. Nem élhetek anélkül, hogy minden rá emlékeztetne? Lerogyott egy kőpadra, és a folyó túloldalára bámult, Lambethmoor sivár, sziklás magaslata felé. A köd egyre sűrűbbé vált, és a folyón lefelé halványsárga fény világított London felett. Templomai egymás után szólítottak az esti imára, hangjukat a Savoy közeli kápolnájának ezüstösen csilingelő harangjátéka színezte. Nyugtalanul fészkelődött a padon. A harang ismerős hívó szava megzavarta. Vasárnap óta nem volt misén, szentáldozáson sem vett részt hetek óta, mert az már nem hozott megnyugvást neki; a lélek dolgai olyan üressé és hideggé váltak, amilyenné szerelmének is lennie kell. A harangok elnyomták a folyón közeledő evezők csapásainak hangját, míg egyszer csak egy bárka tűnt elő a ködből, egészen közel a mólóhoz. Katherine elindult felfelé a lépcsőn, mert nem akarta, hogy bárki megbámulja, amikor lelkes hang szólította meg: - Lady Swynford, ön az? Megfordult. Felismerte Robin tollas kalapját és rozsdabarna zubbonyát, amint a fegyvernek a bárka orrából integetett neki. lement a lépcsőn, és várt, amíg az evezősök a móló mellé kormányozták a hajót. - Szóval visszajöttél - mondta halkan. - Úgy hallottam, jól teljesítetted a tegnap esti küldetésedet. A fiatalember kiugrott a mólóra, és felkiáltott:

- Önért küldtek, hölgyem, hogy Kenningtonba kísérjem. Azonnal velem kell jönnie! - Nem - felelte Katherine mosoly nélkül. Csuklyája árnyékában arca olyan keményen csillogott, mint a

gyöngy, tekintete pedig hidegebb volt a ködnél. 115 - Robint megzavarta, hogy az a bájos, vidám lány, aki eddigi legbecsesebb védence volt, hirtelen hajlíthatatlan nővé vált, egy idegen tekintetével. - De hölgyem - hebegte -, ez parancs, önt a Kennington-palotába hívatják. - Ez őkegyelmességére vall - mondta Katherine. - Megmondhatod neki, hogy tudom, mindig nagyon előzékeny, amikor úgy gondolja, valaki okot adott rá, de azzal, hogy elküldtelek hozzá, nem tettem többet annál, amit a legutolsó apródja is megtett volna. Robin lesütötte a szemét, bőrcipője orrát nézte, és szomorúan így szólt: - Nem őkegyelmessége hívatja. A harangzúgás elhallgatott, és néma csend lett a mólón. - Akkor ugyan kicsoda? - kérdezte Katherine. - Joan hercegné, hölgyem. Ő hívatja Richárd herceg nevében, hogy azonnal jöjjön. - Miért? - kérdezett vissza Katherine kissé kevésbé határozott hangon. - Még sohasem találkoztam a hercegnével, mit akarhat tőlem? Robin, őkegyelmessége nincs Kenningtonban? - Ó, ott volt, egy szobába zárva Percyvel együtt, azt hiszem. Nem láttam azóta, hogy tegnap este átkeltünk a folyón. Drága hölgyem, könyörgöm, jöjjön, a hercegné nagyon izgatott volt! Mivel Anglia trónján éppen nem ült királyné, Joan hercegné számított az első számú hölgynek, akinek engedelmeskedni kellett. Katherine vonakodva hagyta, hogy Robin besegítse az ott várakozó bárkába. Az evezősök meggörbítették a hátukat, és kemény húzásokkal elindították hajójukat a folyón felfelé. Elhagyták Westminstert, majd keresztben átszelték a folyót Lam-beth felé, végül kikötöttek Kennington mólóján. 116 Lépcsős ösvényen mentek fel a szép kis vidéki palotához, ahol a walesi herceg meghalt. Robin mutatta az utat az udvaron út fel, Joan hercegné lakosztályába, ahol egy öltöztetőnő azonnal be is vezette, majd magára hagyta. A szoba olyan tarka volt, mint egy ékszeres doboz; a falakon festett selymek lógtak, a padlót élénk színű virágfüzéreket ábrázoló perzsaszőnyeg borította. A bútor aranyozott volt, kristályokkal díszített aranykalitkában két fehér madár csicsergett. Katherine éppen a madarakat nézte, amikor a hercegné rózsaszín bársonyruhában és nehéz illatfelhőtől kísérve besietett, majd melegen üdvözölte Katherine-t. - Isten hozott, Lady Swynford, már nagyon vártalak! - Odanyújtotta kövér kezét, amelyet annyi gyémánt díszített, hogy bókolás közben Katherine alig talált helyet rajta, ahol megcsókolhatja. - Eljöttem, asszonyom, ahogy parancsolta - mondta Kathenne kimérten, majd felegyenesedett és várt. - Tedd le a köpenyedet, és ülj le, kedvesem! - kérte a hercegné, és ő maga is kipárnázott karosszékbe helyezte ringó csípőjét. Katherine engedelmeskedett, miközben azon gondolkodott, mit akarhat tőle a hercegné, és büszkeségét tovább növelte, hogy azt hitte, kitalálta. A hercegné hatalmas, zilált rózsához hasonlított. Katherine észrevette festett haját, túlságosan kövér, pirosított arcát, faszénnel feketített gyér szempilláját, és eszébe jutottak a Sheppey-zárda apácái, akik annyira csodálták ezt a kenti szépséget, és hogy egyszer egy lovagtól azt hallotta, hogy amikor Joan hozzá-ment a walesi herceghez, „la plus belle femme d'Angleterre - et la plus amoureuse"* volt. A fivére talán még ma is így gondolja.

*Anglia legszebb - és legkívánatosabb - asszonya.

117 A hercegné megköszörülte a torkát, és előrehajolva így szólt: - Kedvesem, egyáltalán nem olyan vagy, amilyenre számítottam. Most már látom, miért... igen... örülök, hogy idehívattalak. - A lány előkelő származásúnak és jó családból valónak látszik, gondolta meglepve Joan, nagyon bájosak a vonásai. Az erős, hasított áll ugyanakkor szilárd jellemet sugallt. Megnyugtatta, hogy ilyennek látta Lancaster szeretőjét, mert a pletykák szerint a kis Swynford felkapaszkodott szajha, aki egyesek szerint fekete mágiával tartotta távol a herceget hercegnéjétől. Joan elmosolyodott azzal a vidám, bizalomteljes mosollyal, amely oly sok szívet megnyert már. - Kérni szeretnék tőled valamit, Lady Swynford - mondta -, egy igen kényes dolgot. - Talán megkímélhetem önt a kellemetlen helyzettől, asszonyom, ha elmondom, hogy szándékom szerint holnap távozom a herceg szolgálatából, és a továbbiakban saját birtokomon kívánok élni Lincolnshire-ben mondta Katherine. - Az elég messze van? A hercegné szemei elkerekedtek. - Áldott Szűz Máriám! - kiáltotta. - Azt hitted, azért kérettelek ide, hogy könyörögjek, hagyd el a herceget? Jóságos ég, gyermekem, éppen ellenkezőleg! - Hogyan?! - kiáltott fel Katherine élesen. - Asszonyom, ön gúnyt űz belőlem. - Mert a hercegné visszafojtott hangon nevetni kezdett. - Nem, hallgass csak ide! - folytatta Joan, miközben szemét a rózsaszín bársony ruhaujjba törölte. - Bocsáss meg, nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, mert nagyon félek. Félek... Ne bámulj azokkal a hatalmas, dühös, szürke szemeiddel! Kedve sem, a segítségedre van szükségem. - A hercegné felállt, Katherine-hez lépett, arcát a két tenyerébe fogta, és komolyan nézett le rá. 118 - Igazán szereted Lancaster fivéremet? - Katherine elfordította a tekintetét, és elpirult. - Ó, látom, hogy igen. - De ő engem már nem szeret - mondta Katherine nagyon halkan. - Hónapok óta nem is gondolt rám. Sok jel utal arra, hogy ennek vége. A hercegné felsóhajtott, a faragott kandallópárkányhoz sétált, és ujjával szórakozottan követni kezdte az akantuszlevél mintáit. - Biztos vagyok benne, hogy tévedsz - mondta -, két okból is. Tizenöt évig éltem a bátyjával, és sok tekintetben egyformák, mint két kagyló. Edward mindvégig szeretett engem, mindig visszajött hozzám, de amikor rájött a sötét, vad szeszély... Megcsóválta a fejét. Keze lehullott a kandallópárkányról, és ismét leült. - A másik ok pedig a következő. Három hete karácsonyi álarcosbált tartottunk Richárdnak. Sokakkal együtt természetesen John is eljött, hogy megtisztelje Richárdot, és aznap késő éjjel, amikor mind visszavonultunk, nem tudtam elaludni, mert hiányzott az én jó uram, és mert aggódtam a kisfiam jövője miatt. Egyszer csak különös zajt hallottam a nagy hálószoba felől, amely az enyém mellett van, és ahol John aludt. Kiáltás és szenvedés hangja volt. Kinyitottam a két szoba közötti ajtót, és rémülten hallgatóztam, kiáltani akartam az őrségnek, de aztán rájöttem, hogy valami rémálom gyötri. Fuldoklott, zihált, és a nevédet kiáltozta. „Katrine! Katrine!", kiabálta olyan szenvedéllyel, hogy összeszorulna a szíved, ha hallanád. Odamentem hozzá, felébresztettem, de ő dühös volt rám, és kiparancsolt onnan. Többé nem beszéltünk a dologról. Katherine kemény szíve megenyhült kissé, és halvány mosollyal beszélt.

119 - Az is valami, hogy tudom, legalább álmában gondol rám. De mit kíván tőlem, mit tegyek, asszonyom? A hercegné erősen megmarkolta széke karfáját, úgy folytatta: - Menj el hozzá! Menj el hozzá., és valahogy vedd rá, hogy felhagyjon azokkal a borzalmas dolgokkal, amiket tervez! Krisztus könyörüljön rajta! Azt hiszem, megőrült! Katherine felkelt, és sietve odatérdelt a síró hercegné mellé. - Drága hölgyem, nem őrült, tudom, hogy nem az, de soha nem hallgatna rám, nekem sosem beszélt a terveiről. A hercegné továbbra is erősen kapaszkodott a karfába, úgy folytatta: - Menj el hozzá! Sir Simon Burley, Richard gyámja már próbálkozott. Még az öreg érseket is idehívattam, de John nem volt hajlandó fogadni. Tudod, mit akar tenni? - Megborzongott, és könnyektől kivörösödött szemei megdermedtek. - Sereget akar gyűjteni saját és Percy embereiből, és London ellen akar vonulni! Polgárháború! Ez sokkal rosszabb, mint amitől az én szegény uram rettegett. Richárdnak semmi nem marad Angliából. Katherine megtántorodott. Szíve hevesen vert, és gondolatai teljesen összezavarodtak. - És ez a sereggyűjtés még nem minden - sorolta tovább a hercegné. - Ma éjjel azt javasolja, hogy szentségtelenítsenek meg egy szentélyt, és fogjanak el valami szökött foglyot, aki a Szent Pálba menekült. Rángassák ki az oltár mögül, és akasszák fel. - Jézusom, ne! - kiáltott fel Katherine rémülten, mert ez a szentségtörés tűnt számára a legrosszabbnak mindabból, amit a hercegné elmondott. A menedékjog volt Isten legszentebb törvénye, és annak megsértése egyet jelentett az örök kárhozattal. - Ó - nyögött fel a hercegné. - Akkor minden kéz ellene fordulna. Johnt meg fogják ölni. Múlt éjjel megmenekült, Katherine, de ezután semmi sem menthetné meg. Ahogyan a nagyapját megölték a Berkeleyvárban, őt is és vele együtt sok ezer másikat bizonyosan megölnének. 120 -Ez a fogoly - kérdezte Katherine -, ki ő? - Zavarodottsága sötétségében valami fény villant. Egy megérzés. - Percy azt mondta, valami gazfickó, aki plakátokat írt a hercegről. - A hercegné a kimerültség türelmetlenségével beszélt. Ostobaságnak vélte a kérdést, amikor a fia és Anglia boldogulása volt a tét. Katherine megérzése azonban tovább erősödött. Valahogy a fogoly volt John megbomlásának a kulcsa. Minden cselekedete, amely úgy feltüzelte az embereket, azon a napon kezdődött, amikor a Szent Pálnál elolvasta a plakátot. Gőgös megbántottsága és dühe egy pillanat alatt elszállt, és a szánalom hullámán visszaáramlott belé a szerelem, miközben saját szívében érezte annak a vad, mély fájdalomnak a rezgését, amely a herceget kínozta. Megértette, hogy Joan hercegnének igaza van, hogy egyedül benne van annyi szeretet a herceg iránt, amely segíthet neki megbirkózni a démonával. Kinyílt a lakosztály ajtaja, és egy gyermek sétált be, göndör, szőke hajú legényke, akinek vonásai olyan finomak voltak, liogy tarka nadrágjától és királyi címeres köpenyétől eltekintve akár leány is lehetett volna. - Richárd! - kiáltott fel a hercegné, és feléje nyújtotta a kezét. - Gyere ide, drágaságom! Ö itt Lady Swynford - mondta, amint a fiú megállt előtte -, Anglia reménysége. - Esedezve nézett Katherine-re, és azon imádkozott, hogy a lány tétovázása elhatározássá szilárduljon a szép, királyi gyermek látványától. Katherine visszazökkent gondolataiból, és bókolt. Richárd udvariasan meghajolt előtte. - Mama, John bácsikám indulni készül - mondta -, már a lépcsőn van, de úgy tudom, te nem akartad, hogy elmenjen. 121

- Édes Istenem! - kiáltott a hercegné, és felugrott. – Nem szabad elmennie. Ha most elmegy... Katherine, meg tudod állítani? Mert tudom, hogy én képtelen vagyok rá. - Talán - suttogta a lány. Behunyta a szemét. Agya nem volt képes imát formálni, nem kért segítséget egyik szenttől, de még a Szűz Máriától sem, mégis úgy érezte, valami új, nyugodt erő szállta meg. A hercegné az ajtóhoz sietett. Együtt mentek ki, majd le a csigalépcsőn az udvarra. A herceg bronzsisakjában és teljes páncélzatban, kezét a kardján nyugtatva állt a folyó felőli kapunál, és az utolsó utasításokat kiáltotta oda Percynek: - Hajnalra ketten együtt összeszedünk ezer embert, annyi egyelőre elég lesz. A Savoy... Elhallgatott és megdermedve állt, amint Katherine odalépett hozzá. - Uram... Annyira tele volt új terveivel, hogy először úgy tűnt, fel sem ismeri őt. Felemelt sisakrostélya mögött arca merev volt és beesett, szeme pedig metsző, jégkék, amelytől mindig is félt. Gyengéden nézett a férfira, de azzal az erővel beszélt, amelynek most került birtokába. - Uram, négyszemközt kell beszélnem önnel, most. - Katrine! - szólalt meg elképedten a herceg. - Mit keresel te itt? A Savoyban voltál... nem, Billingsgateben... emlékszem, Robin Beyvill mondta, hogy te küldted. Helytelen volt, nem voltak veszélyben itt Kenningtonban. Inkább szembenéztem volna velük Londonban, úgysem mertek volna hozzám érni.

- Legkedvesebb uram - mondta Katherine, és határozottan a herceg arcába nézett. - Négyszemközt szeretnék beszélni önnel. 122 - Micsoda bosszantó ostobaság! - Páncélkesztyűs kezével kardja markolatára csapott. - Indulok a Savoyba! Gyülekeznek az embereim, ma éjjel más dolgom van. Percy rosszalló tekintettel elhátrált, a hercegné és a fiú a palota ajtajából figyeltek, körben az udvar szélén pedig a szolgák és a kíséret tagjai bámulták nyíltan, hogy ki ez a hölgy, aki késleltetni meri a herceget. Katherine kihúzta magát, arcát magasra emelte, és határozottan folytatta: - Mindez várni fog, amíg nem beszélt velem. Parancsolom, uram. - Parancsolod?! - Igen - felelte Katherine rendíthetetlenül. - Ennek a jogán, amit ön adott nekem. - Erszényéből előhúzta a zafirgyűrűt, és nyitott tenyerén a herceg felé nyújtotta. - Ez az első dolog, amit valaha kértem öntől, uram. John a gyűrűre nézett, aztán Katherine-re. Türelmetlenül Percyhez fordult. - Te menj előre! Nemsokára megyek utánad. Na, Katrine, mit kívánsz tőlem? A hercegné látta, hogy az első csatát megnyerték, így sietősen előlépett. - A hálóteremben ég a tűz, uram, ott beszélhetsz Lady Swyn-forddal. Küldök nektek ételt és italt, mert egész nap nem ettél... - Látta a férfi elsötétülő arcát, ezért azzal a kétségbeesett fortéllyal, amelyre Edwardnál is gyakran szüksége volt, hozzátette: - A vacsora erőt ad és tisztább fejet, bármit tervezel is ma éjszakára. John összeráncolta a homlokát, de megjegyzés nélkül a lépcsőhöz ment. A nők követték, de a hercegné kissé visszahúzta Katherine-t. 123 - Isten segítsen neked, gyermekem - suttogta -, és Szent Vénusz szintén. Minden segítségre szükséged lesz, hogy eltérítsd a szándékától. Itass vele minél többet... és... jaj, bár volna idő, hogy felvehesd az egyik selyem hálóingemet, bár nem volna jó rád... mindegy. Biztosan tudod, hogyan juttasd eszébe a szerelmet. Udvarolj neki, hízelegj, sírj...

- Drága asszonyom - suttogta Katherine -, megteszem, amit tudok. - De nem önért, nem is magamért, de még csak nem is Angliáért, hanem mert tönkreteszi a saját lelkét. Belépett a hálóterembe, mire a herceg azonnal nekitámadt. - Mit akarsz mondani nekem, Katrine? Nincs sok időm. - De azért egy kis pihenésre van idő, uram. Én pedig nem tudok olyan férfival beszélni, aki teljes páncélzatban áll előttem. Ijesztő. Vidám, csábító mosolyt küldött a férfinak, bár a szíve hevesen vert.

John mordult egyet, de leült a széles tölgyfa karosszékbe, ahol a fivére szokott ülni. Katherine odament hozzá, gyorsan kicsatolta bronzsisakja szíját, és levette a fejéről. - És ebben enni sem lehet - folytatta, azzal kioldotta a páncélkesztyű csatját. - Ó, itt jön Robin a borral. Megengedi neki, uram, hogy levegye a páncél többi részét? Gyorsan felöltheti újra, ha majd távozni óhajt. A fiatal fegyvernök egy kancsó borral lépett be, a legerősebbel, amelyet a hercegné pincéjében felleltek; őt egy felszolgáló követte, aki angolnakocsonyával, fehér kenyérrel és gőzölgő osztrigás pitével megrakott ezüsttálcát hozott. Katherine intett Robinnak, mert John nem beszélt. Azzal a borzalmas kimerültséggel viaskodott, amely akkor szállta meg, amikor leült. Már két napja nem aludt, első éjjel Percynél, második éjjel itt. A feje kóválygott, és mivel akadályozta célja elérésében, igyekezett nem tudomást venni róla, milyen erőteljesen reagált a teste Katherine érintésére, amikor lehúzta a fejéről a sisakot. 124 Hagyta, hogy Robin leoldozza róla páncélja többi részét, és hatalmas kardjával együtt felakassza az aranyozott peckekre, a walesi herceg még mindig ott himbálózó fekete páncélja mellé. Aztán elvette a kupát, amelyet Katherine hozott neki, és gyorsan kiitta. Ahogyan remélte, a bor kitisztította a fejét. - Mit keresel Kenningtonban? - kérdezte sötét ábrázattal. - Miért nem vártál a Savoyban, hogy találkozzunk? Katherine gyorsan végiggondolta a választ. Robin és a felszolgáló már távoztak, ő pedig ételt rakott az egyik tányérra. Még soha nem hazudott a hercegnek, és most sem fog, de tudta, hogy nagyon meg kell válogatnia a szavait. - Nem mindig könnyű találkozni veled a Savoyban, uram. - Az asztal egyik sarkát közelebb húzta, hogy a férfi kényelmesen ehessen. - Az utóbbi időben én sem láthattalak egyáltalán. Minden szemrehányás nélkül elmosolyodott, és leült egy székre a herceg mellé. - Nagyon fáradtnak tűnsz, egyél, kérlek! Bár szegényes étek, ezt az osztrigát nagyon jól megsütötték. John dühösen ellenkezni kezdett, azt akarta mondani, ha azért nem hagyta őt elmenni, hogy osztrigákról fecsegjen, akkor azonnal itt hagyja, ehelyett azonban egészen mást mondott, amivel saját magának is meglepetést okozott. - Katrine, miért nem viseled a gyűrűt, amit neked adtam? - Az asszony visszadobta az erszényébe, amikor bejöttek az udvarról. A kérdés Katherine-t is meglepte, de megfelelő választ adott. - Mert úgy gondoltam, elveszítette a jelentőségét. Hirtelen tompa pír öntötte el a férfi beesett arcát. - Nem, hogy gondolhatsz ilyet, kicsi kincsem? - A becenév, amelyen oly gyakran

125

szólította, éppolyan öntudatlanul csúszott ki a száján, mint az előző kérdés, mégis megbántva érezte magát. Akár látta Katherine-t, akár nem, mindig ott tudta a háttérben, amint őt várja ugyanúgy, mint kövekkel ékesített térdszalagja, amelyet alig viselt, mégis lovagi létének legkülönlegesebb címereként nagy jelentőséggel bírt az életében. - Sok minden mással kellett foglalkoznom - tette hozzá, nyersen -, de ezeknek a dolgoknak semmi közük a nőkhöz. - Igen - mondta Katherine, és teletöltötte a kupát. - Most már én is elhiszem, uram. Amikor a kancsót visszatette az asztalra, hozzáért a férfi vállához, így az érezhette bőrének meleg illatát. Karja magától felemelkedett, hogy Katherine dereka köré simuljon, és közelebb húzza magához, de az asszony eltávolodott tőle, még mielőtt megérinthette volna, és ismét leült. John karja lehullott. Ivott, kapkodva belapátolta az osztrigát, mert rájött, mennyire éhes, és hetek óta ez az első étel, amelynek az ízét is érzi. Miközben evett, arra is ráeszmélt, milyen jólesik a pihenés, és hogy csökken benne a feszültség. Bántotta a gondolat, hogy ez az enyhülés valamilyen módon Katherine-től ered, aki csendesen ült mellette, és a tüzet nézte. Már el is felejtette, milyen szép nő, és most sem akart erre gondolni. Fogta az aranynyelű asztali kést, és vágott magának egy szeletet a kenyérből, miközben gondolatait igyekezett visszaterelni eredeti céljaihoz. Fegyveresei a Savoyban gyülekeznek Hertford és Hatfield közeli váraiból. Mostanra biztosan odaértek, mert hajnalban elküldte a futárokat és a király testőreit is Sheen-ből. Egy jó hónap is beletelne, mire egész Angliából összegyűjtené a sereget, de már így is lesz elég harcosa, hogy megtegye az első lépést. 126 Pieter Neumann - lehajította a kést, és ujjai megmarkolták a kés nyelét. Ezúttal saját kezűleg fog végezni vele, nem lesz kegyelem. A gondolatra azonban émelyegni kezdett, görcsbe rándult a gyomra, és mintha a torka is bedagadt volna. Reggel nem érezte ezt, amikor a futár hozta a hírt, hogy a csőcselék kiszabadította Pietert, aki a katedrálisban keresett menedéket. Akkor annyira megszállta a vad szenvedély, hogy egy időre teljesen elvesztette az önuralmát, remegett és ordított a dühtől. Látta a rémületet a körülötte lévők arcán, Joanén és Sir Simonén, de még Percyén is, aki pedig maga is éppen elég dühös volt a gaztettek miatt. Katherine odafordult és Johnra nézett, amikor az lehajította a kenyeret, és megmarkolta a kést, mire mély lélegzetet vett, hogy úrrá legyen saját félelmén. Látta, hogy a férfi megfeledkezett róla, bőre elszürkült, nehezen és fájdalmasan nyelt, és a késre meredő szemeiben annyira kitágultak a pupillák, hogy a kékség teljesen eltűnt. Katherine-t hirtelen felismerés rázta meg. Valahol volt egy gyermek, aki ugyanígy nézett, egy érthetetlenül rémült gyermek. Nagyon erősen kutatott az emlékezetében, és amikor végre eszébe jutott, annyira képtelenségnek tűnt, hogy azonnal el is vetette. A herceg tekintete az ő kicsi Johnjára emlékeztette. Tavaly nyáron Kenilworthben bement a tehénistállóba, ahol egy játékos borjú nekirontott, és a földre lökte. A gyermek azt hitte, a borjú egy vérfarkas, és valahogy beleillesztette abba a félelmetes mesébe, amit az egyik szolgálólány mesélt neki. Katherine meggyőzte a fiát, hogy nem így van, megsimogatták a borjút, és a fiú végül még nevetett is a saját ijedségén, egy hónappal később azonban rémálmot látott, amelyből kiáltozva ébredt fel. Azt mondta, a borjú üldözte vérfarkas-agyarakkal és véres szemekkel. Azóta is, ha meglátott egy borjút, remegni kezdett, és elfehéredett. 127

Butaság volna a harminchat éves Lancaster hercegét összehasonlítani egy négyéves gyermekkel, mégis mindkettőjükben ugyanazt a belülről fakadó félelmet látta. A herceg megmozdult, letette a kést, száját beletörölte a damasztszalvétába. - Mennem kell - mondta remegő hangon. Felállt, és a páncéljára nézett. Katherine szintén felállt, és megfogta a herceg kezét. - Miért kell menned, John? - nézett fel komolyan a férfi rezzenéstelen arcára. - Hogy megöld azt a férfit, aki a Szent Pálban keresett menedéket? Azért kell menned, hogy szentségtörő gyilkosságot kövess el? John elrántotta a kezét. - Ezt meg honnan tudod? És ha így is lenne, milyen jogon vonsz kérdőre engem? Katrine, te még sohasem... takarodj az utamból! - kiáltotta, mert az asszony hátrálni kezdett, hogy elvágja a páncélhoz és az ajtóhoz vezető utat. Nagy, szürke szemeiből szánalom sugárzott, ahogy erősen nézte a férfit, hangja azonban hűvös és szigorú maradt, mint amikor a gyermekeit dorgálta. - Drága uram, mitől félsz ennyire? A hercegnek elállt a lélegzete, és felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni a nőt. - Nem, kedvesem - beszélt tovább Katherine. - Semmit nem old meg, ha megütsz. Az utóbbi hónapokban éppen elég sok csapást mértél másokra, és hozott bármilyen megkönnyebbülést? Tudod, hogy nem. Hiszem, hogy az hoz majd megnyugvást, ha kibeszéled magadból. Szeretlek, John, bízz bennem! 128 A férfi végighallgatta, előbb az asszonyra nézett, aztán elfordította a tekintetét. - Még soha egyetlen férfi vagy nő sem tartott engem gyávának - suttogta. - És most te, aki azt mondod, szeretsz... - Az isten áldjon meg, kedvesem, te nem vagy gyáva! Jól tudom, milyen bátran vezeted az embereidet a harcban, hogyan kockáztattad az életedet már vagy ezerszer, mégis van valami, amitől félsz. A düh elpárolgott a hercegből. Széles vállai leereszkedtek, és fásultan beszélni kezdett. - Boszorkányság... boszorkányság... Annak az embernek ma éjjel meg kell halnia, mert szörnyű átkot szórt rám. - Keresztet vetett, majd megfordult, az ablak alatti kanapéhoz ment, leült, és arcát a tenyerébe temette. Katherine szintén keresztet vetett, de minden meggyőződés nélkül. Természetesen léteztek varázslatok és ördögi átkok, mégis úgy érezte, ebben az esetben máshol kell keresni a választ. Odament Johnhoz, és leült mellé a padra. - Ki ez a férfi, akitől félsz? - kérdezte gyengéden. - Nem tőle... tőle nem félek, attól a nyafogó kis nyomorék tolvajtól - motyogta, és az sem tűnt fel neki, hogy ellentmondott előző mondatának. - Akkor mitől? - kérdezett tovább rendületlenül Katherine. - Mi bosszant? - Katherine, az isten szerelmére! Muszáj gyötörnöd engem? Tudod, mit tettek velem, az életemre törnek, megfordítják a címereimet, hazudnak és rágalmaznak, megkérdőjelezik a...becsületemet! - Ó - felelte az asszony tétován, mert majdnem úgy érezte, hogy azt a valamit, amit ő mélyebben, a felszín alatt érzett, amire gondolt, azt a férfi egyáltalán nem látja. - Borzalmas dolgokat követtek el ellened, de csak mert félnek tőled; és te félemlítetted meg őket. Te nem így látod, uram? 129 John nem válaszolt. Katherine látta, hogy barna kezeit ökölbe szorította, majd szétnyitotta, végül elernyedtek az ujjai. Nézte a férfi kezeit, amelyeket annyira szeretett. John tenyere szögletes volt, kérges a sok

lándzsa- és kardforgatástól, de ujjai hosszúak voltak és finomak, akárcsak Hankyné, a herceg első számú kobzosáé, akinek lelkét a költészet töltötte meg, és John érintése néha olyan gyengéd tudott lenni, akár egy nőé. Katherine látta, hogy ezek a kezek most remegnek, és arra vágyott, hogy átölelje a férfit, megcsókolja és vigasztalja, ahogyan a gyermekeivel is tette, de tudta, hogy a férfi dühösen félretolná ugyanúgy, ahogy Tom vagy a kis John is férfiúi büszkeséggel küzdött minden babusgatás ellen, ha betegek voltak, ezért inkább tiszta, szomorú hangon újra beszélni kezdett. - Te vagy a legerősebb, a leghatalmasabb ember Angliában, kedves uram; nem lehetnél irgalmas is? A herceg odafordította a fejét, és furcsán nézett Katherine-re. - Isolda is ezt mondta! Amikor a kápolnában megesküdött. De nem tartotta meg az esküjét. Szűz Máriám, hiszen részeg, gondolta Katherine, és próbálta féken tartani saját rémületét, hogy ebből még rosszabb is lehet, mint részegség. -

Isolda? - kérdezte olyan nyugodtan, amennyire csak képes volt rá.

Isolda Neumann... a dajkám. - Amint kimondta, felsóhajtott, és csodálkozó hangon hozzátette: - Az eltelt sok év alatt egyszer sem mondtam ki a nevét. - A kancsóért és kristálypoharáért nyúlt; miközben teletöltötte, az aranyszínű bor kilöttyent az asztalra, majd felhajtotta. -

130 Katherine elképedt. Úgy sejtette, egyre közelebb kerül a válaszhoz, de mi ez az egész a szoptatós dajkájáról, valami esküről a kápolnában, és miért nem mondta ki soha a nő nevét? Nem inert túl sokat kérdezni, attól tartott, hogy kizökkenti nyugalmából. Az udvari óra már régen elütötte a tizenegyet, bár a férfi nem hallotta. Sötét éjszaka volt odakint, és ha John még maradna, hogy a bor teljesen kifejtse a hatását, talán rá tudná venni a pihenésre, amelyre nagy szüksége volt. Ijedten nézte a nagy ágyat, amelyen a trónörökös meghalt. Még mindig a barátságtalan, fekete bársony lógott fölötte. John ismét megszólalt. - A férfi, akiről kérdeztél, akit meg kell ölnöm, Pieter Neumann, Isolda fia. - Ó - lélegzett fel Katherine, bár ez még inkább meglepte, és próbálta megérteni az összefüggéseket. Arrafelé keresgélt, ami elsőre a legvalószínűbbnek tűnt. - És valahogy megsebesítette az anyját? Te pedig, aki nagyon szeretted, talán még mindig nem bocsátottal meg neki? - Elhallgatott, mert ahogy kimondta, az egész túl ostobának, túl egyszerűnek tűnt. John azonban gyanúsan hirtelen válaszolt. - Igen. Igen, így volt. - Katherine tudta, hogy eltért az igazságtól. Mit is mondott a hercegné arról a székesegyházban menedéket kereső férfiról? „Valami gazfickó, aki plakátokat írt a hercegről." A plakát a Szent Pál ajtaján - az az elcserélt gyermekről szóló nevetséges rágalom. A herceg hirtelen felállt, megtántorodott, és az asztal szélébe kapaszkodott. 131 - Késő - mondta nehezen érthetően -, mennem kell. Nem tetszik a szemed, Ka... Katrine... a szürke szemek hazudnak...esküszegők... azt mondta, sose hagy el, mégis megtette... másra is megesküdött...... másra... hogy Pieter hazudott, - Fejét előre-hátra ingatta, mintha csak az egyensúlyát igyekezne megtalálni, aztán tántorgott néhány lépést. Katherine odarohant hozzá, és átölelte. - Gyere, édes szerelmem, pihenned kell. A herceg ismét megtántorodott, Katherine erre átkarolta a vállát, és az ágyhoz vezette. John arccal előrebukott a fekete ágytakaróra, az ezüsttel hímzett strucctollak közé. Katherine sosem látta Johnt merev részegen, mert a férfi csak mértékletesen ivott, Hugh mellett azonban bőséggel volt alkalma tapasztalatot szerezni e téren, ezért úgy gondolta, a herceg hamarosan vagy nagyon

rosszul lesz, vagy azonnal horkoló öntudatlanságba zuhan. De tévedett. Alighogy odavitt egy gyertyát az éjjeli asztalkára, fellépett a herceg mellé az ágyra, és prémes köpenyével mindkettőjüket betakarta, a férfi a hátára fordult, és részeg, összefüggéstelen mondatokban beszélni kezdett. Katherine föléje hajolt, hallgatta, miközben szíve hevesen vert az erőfeszítéstől, hogy megértse, amit a férfi mond neki. Először azt hitte, John nem is tudja, hogy ott van, és beszéde nem más, mint részeg zagyvaság, de egyszer csak John szeme kinyílt, és tekintetében látszott, hogy felismeri őt, bár a beszéde továbbra is olyan lassú és nehézkes volt, hogy az asszony alig tudta követni a szavait. Eskük a Szent György-kápolnában, Windsorban. Megszegett eskük. Folyton ezt hajtogatta. Isolda elárulta őt. - Hogyan, kedvesem? - suttogta végül Katherine. - Hogyan árult el? - Már arra gondolt, jobban tette volna, ha nem szól közbe, mert John egy időre elhallgatott, elfordította a fejét, és mereven bámulta az ágyfüggöny fekete redőit. Egy idő után azonban folytatta. 132 - Aznap éjjel elment, pedig megesküdött, hogy soha nem hagy el. - Meghalt - tette hozzá sokkal halkabban. - Elvitte a pestis. Katherine feszülten várt. Ez nem az érvelés pillanata volt, nem mondhatta, hogy Isolda nem tehetett a saját haláláról. - Hazudott - mondta John. Hirtelen felkönyökölt, és Katherine hófehér arcába nézve távoli, félelmetesen halk hangon folytatta. - Szóval lehet, hogy akkor is hazudott, amikor tagadta, amit Pieter Windsorban mondott. - Amit Pieter mondott - ismételte Katherine. - Mit mondott Pieter? - Elcserélt gyermek - motyogta. Ajkai szétnyíltak, és visszahanyatlott a párnára.

- Jézusom - suttogta Katherine. - Jézusom... most már értem... Feltérdelt az ágyon, a férfi fölé hajolt, és rákiáltott: - És te akkor elhitted, hogy nem vagy más, mint egy hentes fia? Az egyik feled azt hiszi! Emiatt kell bizonyítanod Angliának... magadnak... John, nézz rám! Vállánál fogva megragadta a herceget, és megrázta. - Ébredj fel, és figyelj rám! Csak az az ostoba, ijedt kisgyerek hiszi ezt benned! Ahogy a fiad is azt hiszi egy borjúra, hogy vér farkas! John zavarodottan nézett fel az asszonynak a gyertyafényben megcsillanó szürke szemébe. Katherine kétségbeesetten próbált eljutni hozzá. A köd tisztult egy kicsit a férfi agyában. - Isolda igazat mondott neked! - kiáltotta. - Ó, John, te, aki az összes fia közül a legjobban hasonlítasz a királyra, akiről azt mondják, szakasztott mása vagy fiatalkori önmagának. Hogyan is kételkedhettél a saját származásodban? John megnedvesítette az ajkát, és kurtán felnevetett. - Nem is tudtam, hogy kételkedtem benne... egészen ma estig. - Tapogatózni kezdett, belekapaszkodott Katherine szoknyájának egyik ráncába, és lecsukódott a szeme. 133 Katherine lefeküdt mellé, a férfi fejét a mellkasára tette. John nem érzékelte, bár megmozdult, mintha azt a testhelyzetet keresné, amelyben olyan gyakran feküdtek együtt. A lélegzése elcsendesedett, egyenletessé vált. A herceg majdnem egy álló napon át aludt, abból is több órát mozdulatlanul.

Amikor a palota harangja a reggeli imára szólított, kopogtak a hálóterem ajtaján. Katherine óvatosan kihúzta a karját John feje alól, majd sietősen felkelt az ágyról. Kinyitotta az ajtót, és ajka elé tette az ujját. A hercegné állt a folyosón tágra nyílt szemmel, izgatottan. - Minden rendben? - suttogta, mert észrevette Katherine ziláltságát. A szürke ruha eltekeredett és összegyűrődött rajta, vastag bronz hajfonatai a vállára hullottak, sápadt arcára kiült a kimerültség. Katherine kilépett a folyosóra. - Remélem, asszonyom - felelte rekedten. - Istennek legyen hála - mondta a hercegné. Arany rózsafüzér lógott a csuklóján, mert a misére igyekezett, megcsókolta a rajta függő kis keresztet.- Szegény leány - folytatta, és megérintette Katherine kezét. Telt, rózsabimbóra emlékeztető ajka együtt érzőén megremegett, mert eszébe jutott a Plantagenet-szeretkezés kimerítő vadsága. - Gyere a hálószobámba! Bordeaux-ban egy bölcs asszony adott nekem egy varázsitalt, az majd rendbe hoz. - Közelebb hajolt, úgy suttogott. - Nem - felelte Katherine, és halványan elmosolyodott. - Nem az történt, asszonyom. Különös és kínzó terhet cipel magával. Kérje Istent, hogy könnyítsen rajta! - Kezét a kilincsre tette. - A közelében kell maradnom, amíg fel nem ébred. 134 A hercegné, aki illatfelhővel vette körül Katherine-t, hirtelen, gondolkodás nélkül megcsókolta. - Ó, kedvesem, ha valahogyan kimentetted őt a vad bosszúvágy markából, Isten meg fog áldani, ahogy én is. - Továbbment a folyosón a kápolna felé, és arra gondolt, hogy minden pletyka, amit John szeretőjéről hallott, valótlan, és nagy kár, hogy Katherine nem születhetett Kasztília királynőjének a helyett a rideg, sötét idegen helyett, aki Hertford várában él. Egész nap, míg a külvilág serénykedett, üzenetek jártak oda-vissza a Savoyba, Katherine a hálóteremben maradt, és figyelte, ahogy John alszik. Robin ételt-italt hozott az ajtóhoz, ő pedig evett is egy keveset. Néha lepihent, de csak egészen az ágy szélén, nehogy megzavarja a herceget. Közben sokáig és mélyen elgondolkodott a titokról, amely annyira bántotta a férfit. Megértette, milyen kettős alapra épült a gyermekkora: Isol-da szeretetére és a királyi származás szent privilégiumára. És amikor a gyermek úgy érezte, mindkét alap egyszerre omlott össze alatta, egy része darabokra tört, mintha valóban egy bánya szakadt volna be a talpa alatt. Mégis erős és kemény tudott lenni, ahogyan egykor az apja, és a normann vérvonal java; flamand anyjától ugyanakkor megbízható józan észt örökölt. Ahogy az idő múlt, újra felépítette a saját világát, elfelejtette a megrázkódtatást, amely valaha olyan nagyon megrémítette - amíg a plakát eszébe nem juttatta, ráadásul igen undorító módon, mert egész Anglia a tanúja lehetett. Azóta marcangolta ez a magába fojtott rettegés, amely ellen úgy harcolt, mint egy gyerek: vak dühvel. Mégis, mivel már nem gyerek, hanem férfi, aki mostanra olyan sok színből és formából áll, mint egy festett üvegablak, mélyen gyökeret vert 135 lelkében a kín. Mert természeténél fogva irgalmas, értelmetlenül nem gyilkolt vagy nyomorított meg másokat még háborúban sem, ahogyan a fivérei tették, és Edward összes fia közül ő volt a legérzékenyebb. A hosszú nap során Katherine ezt és sok mást is végiggondolt. Hogy milyen félelmetes hatalma van egy hazugságnak, minden gonoszságnak; eszébe jutottak a saját gyermekei, meg az is, mennyire képesnek érezte magát arra, hogy a helyes úton terelje az életüket, begyógyítsa sebeiket, és azt hitte, azzal, hogy mindent biztosít testi és szellemi fejlődésük érdekében, minden bajtól megóvja őket.

Elbizonytalanodott és elszomorodott. A kis John tévképzete a borjúról apróság volt, ami idővel elmúlik; de milyen más titokzatos démonok leselkedhetnek még egy gyermekre? Fájdalmasan összeszorult a szíve, amikor felidézte Blanchette megbántott tekintetét, ahogy felnézett rá a hímzéséből a Kenilworthben töltött utolsó napon. Kár lett volna tagadni, hogy elsőszülött és legkedvesebb gyermeke elvesztette régi, vidám határozottságát, és kezdett visszavonulni saját megkeseredett, féltékeny kis világába. De mit tehetnék, gondolta kétségbeesetten Katherine. Johnra nézett, aki még mindig mozdulatlanul aludt. Iránta érzett szerelme megtízszereződött azóta, hogy múlt éjjel kendőzetlenül megmutatta neki lelke egy darabját. Pedig tegnap még sértett büszkeséggel volt tele, de a hozzáforrt gyűlölet is, akár a visszájára forduló pajzs, szeretetté vált. Akkor pedig mi biztos? Mi az, ami nem változik, nem fordul más irányba az érzelmek korbácsolta szélben? A szentség, állítják a papok. Az ima. A vallásgyakorlás. A szentek jóindulata. Isten kegyelme. Katherine felkelt, és odalépett a walesi herceg térdeplőjéhez, mely a páncélja mögött, a sarokban állt. 136 Aranyozott, finoman zománcozott szárnyasoltár-kép függött az imazsámoly fölött. A középső kép a Golgotát ábrázolta, az oldalsók a kárhozottak kínzatását. Utóbbiakat bonyolult részletességgel festették: narancssárga lángok között meztelen testek vonaglottak, a levá-gott végtagokból és kiégett szemekből rubinvörös patakokban folyt a vér. Krisztus eltorzult arca a kereszten csak a haláltusát fejezte ki, és a táblák fölé a „Bánd meg bűneid!" szavakat írták. Katherine iszonyodva nézte a szárnyas oltár képeit. Teljesen hiányzott róla az állhatatosság üzenete. Nem közvetített mást, csak figyelmeztetést, és még több félelmet. Belső ellenállása tovább nőtt, lázadó gondolatok szállták meg. Milyen igazi útmutatást kapunk a szentektől, vagy akár a Szűz Máriától és az ő fiától? Miért nem óvták meg ők, vagy akár Szent János, az én uramat a bajtól? És mi van azzal az esküvel, amelyet Szent Katalinnak tett a viharos tengeren? Valóban a szent mentette meg? Most úgy érezte, esküjének semmi köze nem volt a mennyei útmutatáshoz. A kényszer, hogy hűségesnek kell maradnia Hugh-hoz, akármilyen keserű volt is, saját önbecsüléséből, saját tisztességéből fakadt. Mert hiszem, gondolta Katherine, önmagunkon túl, vagy fölött semmi nincs. Hirtelen tisztán hallotta a fejében - és ettől egy pillanatra meg is rémült -, ahogy William testvér szigorú, fáradt hangján azt kiáltja: „Eretnekség!" Aztán azonnal meg is feledkezett a fájdalmas kérdésekről, és az ágyhoz ugrott, mert John megfordult és szólította. - Katrine? - Uram - suttogta, és a férfi fölé hajolt. A herceg szeme olyan tiszta volt, mint Aquitánia ege, és úgy mosolygott, ahogyan Katherine már nagyon régen nem látta. Í37 John két karjával magához húzta az asszonyt, és erősen szájon csókolta. Aztán felült, és nagyot ásított. - Krisztusom, de jót aludtam - mondta. A befüggönyözött ablakra nézett. - Még mindig sötét van? - Megint - hangzott a mosolygós válasz. - Átaludtad a napot. - A szentségit! Tényleg? - Haját hátrasimította a homlokából, és élvezettel nyújtózkodott egyet. Nyelvét körbeforgatta aszájában. - Száraz, mint a gyújtós. Úgy tűnik, tegnap este részegvoltam... és ha jól emlékszem, sok ostobaságot fecsegtem. - Felhúzta a szemöldökét, és félig nevetve nézett az asszonyra. - Nem emlékszel? - kérdezte Katherine halkan. - Nem, csak arra, hogy itt voltál velem, és nagyon türelmesen viselkedtél. Meg arra, hogy szeretlek, szerelmem. - Belecsípett az asszony arcába, és rámosolygott. - Hamarosan be is bizonyítom, de nem ebben a halottas ágyban. Atyaisten, micsoda egy komor szoba! Vissza kell mennünk a Savoyba.

Felkelt, és bement az öltözőszobába. Katherine hallotta a víz loccsanását, és hogy a herceg fütyörészik magában. - Küldj el ételért, kicsi kincsem - kiáltott ki neki -, mert éhen veszek. Katherine felkapta a csengőt, és megrázta. Eltelt egy kis idő, mire válasz jött rá, mert az apród, aki mindig készenlétben állt a folyosón, más parancsot kapott. Amikor kinyílt az ajtó, a hercegné lépett be főtanácsadójával, Sir Simon Burleyvel. A szigorú tekintetű, lelkiismeretes férfiú őszülő szakálla izgatottan lengett, amikor megkérdezte: - A herceg felébredt? Katherine bólintott, és az öltöző felé intett. John kijött, arca és nyaka még mindig vörös volt az erőteljes tisztálkodás nyomaitól. - Jó estét, Joan - köszöntötte sógornőjét. - Gondoltad volna, hogy magát Morfeuszt* látod vendégül? Burleyhez fordult. *álom istene a görög mitológiában. (Aford.)

138 - És te, Sir Simon, látom a gyászos ábrázatodon, hogy rossz híreid vannak. Nem várhatnál velük, amíg eszem? - Természetesen, uram, de tudnia kell, hogy a londoniak küldöttje elment Sheenbe a király őfelségéhez, hogy könyörögjön neki, simítsa el az ön és a város közötti vitát. Az emberek neg vannak rémülve. - Nagyon helyes - mondta John hűvös komolysággal -, csak mindent jóvá kell tenniük. A hercegné és Burley egymásra néztek. Mindketten emlékeztek a tegnap esti iszonyú dühre, a háborús fenyegetőzésre, a Szent Pálba való betörés tervére, a gyilkos bosszú szándékára. - Milyen jóvátételre gondolsz, uram? - kérdezte szorongva a hercegné. - Az ég szerelmére, Joan! Majd eldöntőm, ha odaérek Sheenbe, és meghallgatom az ajánlatukat. Az biztos, hogy szegény atyánknak fogalma sem lesz, mit tegyen. Drága nővérem, az összes szakácsod belefulladt a Temzébe? Süssek meg magamnak egy széklábat a kandallóban? A hercegné elnevette magát, és azonnal parancsot adott az ott álldogáló apródnak. - Uram - mondta, és szép, pufók arcán megkönnyebbült kifejezés terült szét -, úgy hallom, ismét önmagád vagy. Jót tett neked az alvás. - Most is türelmetlen, arrogáns és szigorú volt, mint mindig, de a hercegné látta rajta, hogy elszállt belőle a vad, pusztító oktalanság, és hálás pillantást küldött Katherine felé. 139

21. Sem Katherine, sem a herceg nem tett említést többé a Kennington-palotában töltött éjszakáról annak ellenére, hogy azonnali hatással volt a kapcsolatukra. A férfinak még nagyobb szüksége volt Katherine-re, sokkal nyíltabban megosztotta vele a gondjait, állandóan maga mellett tartotta, és szerelmének gyakran adta jelét mind kettesben, mind nyilvánosan. Katherine tartózkodóan viselkedett, de a herceg környezetének tagjai, és hamarosan a kívülállók is

tudomást szereztek új státusáról. A Savoyban megváltozott a szálláshelye. A Monmouth szárnyból nem abba a magánlakosztályhoz közeli, kis szobába költöztették, amelyben korábban lakott, hanem a hercegnő korábbi kis hálószobáját kapta a hálóterem közvetlen szomszédságában, éjszakáit azonban Johnnal töltötte az Avalon-szoba rubinvörös bársonyágyában. A nagyterem főasztalánál John mellett kapott helyet, és bár az illendőség szabályait betartva a herceg jobbján üres maradt a hercegné széke, John örömmel készíttetett olyan széket Katherine számára, amely nem kevésbé volt díszes, mint a sajátja. Katherine székét aranyozott faragások díszítették, topázszínű bársonypárnát kapott, a fejtámlára pedig a Katalin-kerekeket vésték. Ez a felemelkedés természetesen sok rossz nyelvet indított pletykálkodásra, de csak titokban, egyrészt mert féltek a hercegtől, másrészt mivel Joan hercegné világossá tette, hogy elnézi a dolgot, és megkülönböztetett jóindulattal viseltetett Lady Swynford iránt. Joan hercegné igyekezett tudtára adni a herceg közeli barátainak, például Michael de la 140 Pole-nak, hogy John újdonsült józansága és önuralma Katherine befolyásának köszönhető. De la Pole magában kételkedett ugyan, de mosolygott, és valami burkolt célzást tett a szép nők diplomáciai képességére. Bármi volt is az ok, a báró örömmel vette tudomásul, hogy ura vérmérséklete ismét normális mederbe terelődött, és a lázadás utóhatásait igazságosan kezelte. A herceg Sheenben fogadta az ijedt londoni küldötteket, és miután meghallgatta bocsánatkérésüket és mentségeiket, elfogadhatóan enyhe büntetést szabott ki: vonuljon nyilvános vezeklő menet a Szent Pálhoz, a város előkelő tisztségviselői az ő címerével festett gyertyával a kezükben vegyenek részt a menetben, és elrendelte, hogy átkozzák ki a zavargások meg nem nevezett felbujtóit. Miután e parancsoknak vonakodva ugyan, de engedelmeskedtek, a herceg gondoskodott róla, hogy csendben ejtsék azt a visszatetsző törvénytervezetet, amely a város szabadságjogainak megnyirbálását célozta. Amikor az emberek igazságos tárgyalást követeltek a még mindig Nottinghamben raboskodó Péter de la Marenak, a herceg beleegyezett. Néhány hét leforgása alatt az alsóház szónokát szabadon engedték, ő pedig diadallal lovagolt be Londonba. A herceg William of Wykehammel szembeni ellenségeskedése tovább tartott, mert nem akart tágítani attól, hogy a püspök példáján keresztül megleckéztesse az egyházat. Amikor rájött, hogy a herceg kérlelhetetlen, Wykeham püspök más módot eszelt ki, hogy visszaszerezze bőséges javait. Kolosszális összeg ígéretével lekenyerezte Alice Perrerst, és rajta keresztül a királyt is meggyőzte szánalmas nincstelensége igazságtalan voltáról. Edward király annak rendje és módja szerint alá is írta a püspök eredeti jogaiba való visszahelyezését elrendelő levelet. 141 John nem örült ugyan, amikor erről tudomást szerzett, de vállat vont, és nem bolygatta a dolgot. Mindez júniusban történt, amikor a király egészsége már nyilvánvalóan hanyatlani kezdett, és sokkal fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia, mint egy kövér püspök megbüntetése. Katherine érdeklődve fogadta az irgalmas intézkedésekről érkező híreket, napról napra jobban átlátta az egymással ellentétes törekvéseket, és a zűrzavart, amely akadályt gördített mindenfajta világos politika útjába. Pieter Neumann sorsát viszont nagyon is személyes ügynek tekintette, erről az egy témáról azonban John nem beszélt vele. Katherine látta a rejtett sebet, amely után, bár már nem égette annyira, és gyorsan gyógyult, örökre érzékeny heg maradt vissza; ezért véletlenül sem említette Pieter nevét, bár nagyon szerette volna megtudni, mi történt vele.

Húsvétkor aztán erre is fény derült, nagycsütörtökön, a lábmosási ceremónia után. Ezen a csütörtökön az egész keresztény világ minden palotájában, kolostorában és birtokán szokás volt az Áldott Krisztus követésének gesztusaként megalázkodni, így közvetlenül a mise után a Savoy külső udvarán is felsorakoztak a koldusok. Szokás szerint annyi szegényt engedtek be, ahány éves volt az uraság, aki megalázkodott előttük, de a herceg nagylelkűen hozzáadta saját harminchét évéhez a Lancaster gyermekek életkorát is, így további negyven rongyos és mocskos jelentkezőt ért a megtiszteltetés. A ceremónia a nagyteremben zajlott, és Katherine az emelvény egyik szélén állva figyelte, hogy az idegesen kuncogó nincsteleneket egy padra ültetik, míg Lancaster hercege megmosta mocskos, érdes lábukat. A herceg egyszerű rozsdabarna köntöst viselt, minden díszítés nélkül. 142 Két fegyvernök tartotta a meleg rózsavízzel telt mosdó-tálat, Robin pedig a törülközőt. A herceg ünnepélyesen rámo-solygott a nincstelenjeire, gyorsan és lelkiismeretesen dolgozott. Ujjával minden lábra keresztet rajzolt, majd megcsókolta a lábujjakat, miközben a megalázkodás szavait mormolta. Elbocsátásukkor a lábak gazdái anyagi jutalomban is részesültek. A konyha mellett álló asztal roskadozott a húsdaraboktól és kenyerektől, amelyekkel a nincstelenek hatalmas zsákokat tömhettek meg, végül az ajtóban a herceg alamizsnaosztója mindenkinek ezüstöket adott nagycsütörtöki alamizsnaként. Ünnepélyes ceremónia volt, de Katherine alig bírta ki komoly arccal, ahogy a herceg gyermekeinek megalázkodását figyelte a nekik kiválasztott negyven londoni szegény előtt. Elizabethet húsvétra elhozták Kenilworthből; nagyon izgatott volt, hogy végre elszabadult vidékről, de rettenetesen ellenkezett a vezeklés miatt. - Én ezt nem csinálom! - kiabálta dühösen Katherine-nek. - Büdös a lábuk, a bolháik meg a tetveik pedig mind átugrálnak rám! Végül is nem merte semmibe venni a szokást, de amit művelt, az aligha volt vezeklésnek nevezhető. Egyik kezével befogta az orrát, míg a másikkal sietősen vizet fröcskölt a feléje nyújtott lábakra, és minden neki jutott szegénnyel végzett, mielőtt Philippa alaposan megmosott és megtörölt volna egyetlen pár lábat. Úgy tűnik, Philippa még élvezi is ezt a fajta szolgálatot, gondolta Katherine, miközben a lány felemelt arcát nézte. Kár, hogy nem követheti azt a hivatást, amelyre vágyik. De legalább a luxemburgi házassági ajánlatot visszautasították, így az utóbbi időben Philippa boldog volt. Katherine elfordult, hogy megnézze, hogyan alázkodik meg a herceg fia. 143 A kis Henry utánozta az apját, amennyire csak egy tízéves kisfiú utánozhatja egy magas, karcsú férfi kecses mozdulatait. Henry rendíthetetlen hercegi méltósággal mártotta vízbe a törülközőt, dörzsölt, keresztet vetett és csókot adott. De mindig hiányozni fog belőle apja kellemes vonzereje. Amikor a ceremónia befejeződött, és a megtisztelt koldusok fecsegni és pörlekedni kezdtek egymás közt, a herceg odalépett Katherine-hez. - Meglátogatjuk a madárházat, édes szívem? - kérdezte. - Ott sokkal jobb lesz az illat, mint idebent, és azt is meg kell néznünk, hogy halad a te kis sólymod. Katherine örömmel beleegyezett. A solymászat már szenvedélyévé vált, és legalább annyira várta, hogy sólymát betanítsák, mint a herceg, hogy újra kilovagolhassanak Moorfieldsbe. Arnold, a herceg fősolymásza a madárház ajtajában fogadta őket ujjával az ajka előtt, és azzal a szomorú hírrel, hogy Orianát valami rejtélyes betegség szállta meg. A hatalmas, fehér északi sólyom napok óta az ülőrúdon kókadozik, érintetlenül hagyja a nyers húsdarabokat, de még az apró, újszülött nyulakat is, amelyekkel

Arnold csábítani próbálta. A solymász hátranézett a lesötétített madárházba, ahol ötven sólyom szárnycsapkodása és ezüst lábcsengőjük csilingelése okozott hangzavart. - Mindig nyüzsögni kezdenek - mondta Arnold -, ha hangokat hallanak. Az ön kis sólyma szépen fejlődik, asszonyom - tette hozzá Katherine felé fordulva. - Már vakon odarepül a csalétekhez, de Oriana... - fejcsóválva fordult vissza a herceg felé. John, aki nagyon aggódott, hiszen vadászsólymának nem volt párja egész Angliában, és amellett, hogy kedvelte a madarat, majdnem kétszáz márkát is ért, éppen kérdezni akart valamit a sólyom kezelésével kapcsolatban, amikor William Appleton testvér félbeszakította. 144 A ferences barát öszvére hátán akkor ügetett be a külső udvarba, meglátta a madárház ajtajában álldogáló herceget, ezért állt az öszvérről, és odament hozzá. - Uram - szólította meg ünnepélyes hangon, miközben csúcsos kámzsája mélyéből nézett a hercegre -, minden rendben. A hajó hétfőn kifutott Pevenseyből. - Hűvösen pillantott Katherine-re. Az asszony látta, hogy John reszkető, mély lélegzetet vesz, majd nagyon halkan megkérdezi: - Odaláncolták a gályapadhoz? - Úgy, uram. Többé nem zaklatja önt. - És a bencések? - A rendház főnöke szigorúan megfegyelmezte őket. John ismét sóhajtott, szemébe bizonytalan tekintet költözött, mintha visszhangot hallott volna. - Jól van - mondta kisvártatva. - Helyesen cselekedtél, ezért hálás vagyok neked. - Összecsapta két kezét, aztán Katherine-hez fordult: - Várj meg itt, kicsi kincsem! Meg kell néznem Orianát, de megzavarja a madarat, ha te is jössz. Arnolddal bement a madárházba, a ferences barát pedig épp indulni akart, amikor Katherine megszólította: - William testvér, kérem! A barát megállt, és végigmérte. Az asszony új, smaragdzöld brokátból készült ruhát viselt olyan gazdag hermelinprém díszítéssel, amilyen a királyi méltósághoz illett, arany hajpántját pedig annyi drágakő és kagyló díszítette, hogy már-már nemesi koronának tűnt. Lady Meed, gondolta dühösen. A büszkeség és a világ pompája sugárzik róla. Will 145 Langland Alice Perrersre utalt a Piers Plowmanben „Lady Meed, a korrupt kurtizán" személyében,* de itt egy másik, aki még annál is rosszabb, mert bűntény árán emelkedett idáig. - Mit óhajt, Lady Swynford? - kérdezte, és erősen megnyomta a vezetéknevet. Katherine a férfi átható tekintetében többet érzett egy aszkéta szerzetes iszonyodásánál, amit a szentségtelen szerelem bűne válthatna ki belőle. Félelmet keltett benne, mégis makacsul folytatta: - A férfi, akiről a hercegnek beszélt, aki elhajózott a gályán, Pieter Neumann volt? Jogom van tudni... tette hozzá erélyesen, mert a szerzetes összeszorította a száját - az én kedves uram érdekében. Ó, tudom, hogy hitványnak és züllöttnek tart, de az Istenért, az én szerelmem nem ártott neki, sőt talán időnként még segített is. - A megbántottságtól remegő hangon fejezte be. A szerzetes már éppen nyitotta a száját, hogy azt mondja, a gonosztól semmi jó nem származhat, és

Katherine ostoba, ha azt hiszi, a szerelme nem ártott, de végül nem mondott semmit. Az asszony tekintetéből sugárzó őszinte ártatlanság megfékezte, és úgy érezte, mégis megbújik valami jóság e gonosz, ragyogó szépség mögött. Egy pillanat múlva mégis megszólalt, de csak annyit mondott röviden: - Pieter Neumann volt, Ciprus felé tart a hajón, és ott is marad száműzetésben. Ha egyáltalán túléli az utazást. - De menedéket kért... - És ott is maradt a megengedett negyven napon át - folytatta szerzetes, látva, hogy Katherine többet tud a dologról, mint gondolta. - Minden a menedékjog szabályainak megfelelően történt. Én magam is ott voltam a kihallgatásán, és láttam, hogy a kiszabott büntetést rendben végrehajtották *Lady Meed/Mede a Canterbury mesék mellett a legfontosabb középkori angol irodalmi alkotás, William Langland (William of Langley, 1330?-!400?) The Vision Concerning Piers Plowman [Látomás, amelyben Piers, a szántóvető szerepel] című nagyszabású allegorikus, szatirikus költeményének egyik szereplője, a siker megszemélyesítője. (A szerk.)

146 - Courtenay püspök nem próbálta megmenteni? - kérdezte gyorsan Katherine. - Nem - felelte csodálkozva a szerzetes. - Courtenay már megbánta, hogy ilyen eszközhöz folyamodott, és jól is teszi. - A herceg nem találkozott Pieterrel? A szerzetes habozott, de végül mégis válaszolt. - Nem... úgy hiszem, nem bízott eléggé önmagában. - Isten kegyelmének hála - mondta Katherine. - Akkor az én drága uram egyszer s mindenkorra megszabadult ettől a tehertől. Katherine egyszerű odaadással beszélt, és inkább magának, mint a barátnak, William testvér mégis ellágyult. Közelebb lépett, és olyan hangon szólt az asszonyhoz, ahogy Hugh halálának éjszakája óta sosem tette. - Gyermekem - mondta komolyan -, szedje össze magát, mielőtt túl késő lenne. Hiszem, hogy megvan hozzá, az ereje! - Szedjem össze magam? -Arca megkeményedett, és egy lépest hátrált a baráttól. - Hagyja a herceget... és ezt a tisztátalan szerelmet! Tisztátalanabb, mint... tudja... - Mélyen ülő szeme figyelmeztetően felvillant, de aztán visszafogta magát. - Ó, önnek minden földi szerelem tisztátalan - felelte Katherine keserűen. - Gondolom, a pokollal fenyeget. Lehet, hogy az vár, de nem hiszem. Ma már csak - folytatta, és dacos pillantást vetett a barátra magamban hiszek, és a szerelmemben. William testvér megcsóválta a fejét, és szomorúan nézett Katherine-re. 147 - Ostobaság, Lady Swynford. Majd jön valami csapás, ami megleckézteti. És itt nem a pokol tüzére gondolok, hanem még ebben az életben! Valami szerencsétlenség! - ismételte sokkal élesebb hangon, és hirtelen megmarkolta a keresztjét. Lenézett a kövezetre, arcát félig eltakarta a csuklya. Az utóbbi években a szigorú böjt idején néha különös álmokat látott, méghozzá olyan élénken, hogy gőgösen már-már azt képzelte róluk: szent látomások. A múlt éjszakai álom azonban bizonnyal a Sátántól jött, mert tele volt értelmetlen szörnyűségekkel, ragyogó, zagyvaságokat beszélő, szakállas arcokkal, füstszaggal és vérrel. Amikor most kimondta a „csapás" szót, eszébe jutott, hogy Katherine könnyáztatta, kedves arcát is látta, amint álmában fölé hajolt, és hogy összekapcsolta őket a félelem. - Christe eleison* - suttogta az álom emlékétől, és a vele járó rossz előérzettől zavartan. Az is zavarba

ejtette, hogy Katherine-ről álmodott, mert már régen fordult elő, hogy az ördög egy nő arcát csempészte volna az álmába. - Benediáte* - motyogta váratlanul, és elsietett a kápolna felé. Katherine a madárháznál várta, hogy a herceg kijöjjön, és a kényelmetlen érzés, amelyet William testvér keltett benne, hamar szertefoszlott a meleg tavaszi napsütésben. Lassan elsétált a mohával benőtt, régi csónakház felé. A kövek között megtapadt gyér földből itt-ott viola és sárga vérehulló fecskefű nőtt ki, ő pedig megérintette a virágokat, ahogy elhaladt mellettük. A zsilipkapun keresztül látta a zafírkék Temze kanyarulatát a meleg kék ég alatt, és a károgó varjakat, amelyek fészkük felé igyekeztek a folyó túlpartján álló szilfákra. Lesétált a mólóra, és 1assan mélyet lélegzett. A levegő az ébredező föld és a rügyező nö vények illatával volt tele. *Krisztus, kegyelmezz. " Áldjátok [az Urat] - zsoltáros köszöntés a szerzetesi hagyományban. (A szerk.)

148 Evezőcsapások és a varjúkárogásnál dallamosabb hang úszott Katherine felé egy fiatalokkal teli csónakból. Egy kócos, skarlátvörös bőrmellényt viselő legény fújta a dudáját, a többiek pedig vidáman daloltak: Ó, a böjttel itt a szeretet a városba, mondd hej, mondd haj! Rügyfakadással és madárdallal, mondd heje-huja haj! Már hallótávolságon kívülre eveztek, de Katherine még mindig, mosolyogva nézett utánuk. Mire a herceg befejezte Oriana szemrevételezését, és Katherine háta mögött kisétált a mólóra, az asszony kezében már nagy csokor viola volt; gyermek módjára elmélyülten szórta a vízbe a virágokat, és nézte az apró szirmokat, ahogy tovalebegnek a hullámokon, miközben kedves, meleg hangján önfeledten énekelte: „Ó, a böjttel itt a szeretet a városba, mondd hej, mondd haj!" A herceg elnevette magát, és megcsókolta Katherine lehajtott feje búbját. - Kicsi lány - kérdezte -, megfeledkeztél éveid súlyáról és számos gyermekedről? Katherine kacagott, és a lépcsőről fellépve látta, hogy az öreg csónakmesteren kívül senki nem figyeli őket. Két karját John nyaka köré fonta, és teljes szívből megcsókolta. - Sok gyermekem van, uram, de még nem teljes a csapat - suttogta a férfi fülébe. A herceg meglepetten nézett, amikor felfogta a mondat értelmét. - Ez a helyzet, Katrine? - Szemei elsötétültek, és izgatottan nézett le az asszonyra. 149 -

Nem örülsz? - kérdezte, és mosolya elhalványult.

- Ó, szívesen fogadom. Te is tudod. De legutóbb nagyon beteg voltál, kicsi kincsem. Két éjszaka nem

aludtam, és annyit imádkoztam, hogy elkoptattam a párnákat az oltár előtt. - Ó, kedvesem - suttogta Katherine, és arcát a herceg vállába rejtette, mert erről nem volt tudomása. Mire Hawise ápolásának köszönhetően teljesen magához tért a gyermekágyi láz után, a herceg már elhagyta Kenilwortht, és Bruges felé tartott - Costanzával -, hogy a fegyverszünetről tárgyaljon. - Nem baj, ezúttal minden rendben lesz - mondta gyorsan. - Termékeny nő vagyok, ezért még egy erős fiút szülök neked. Muszáj volt némi diadallal a hangjában megjegyeznie, mert a mérleg nyelve igencsak a másik oldalra

billent, és már hallotta is a vihogó hangokat: „Na, már megint egy Beaufort fattyú! Ettől még a szégyen is elpirul!" John szintén Costanzára gondolt, méghozzá olyan rideg ellenszenvvel, amit nehéz volt kordában tartania. Böjt idején nem kellett meglátogatnia Hertfordban, az asszony amúgy sem fogadná, mert a bűnbánat időszakát szigorú magányban töltötte. Costanza azonban levelet küldött neki, amelyben húsvétra magához hívta, és azt írta, úgy tűnik, canterburyi zarándoklata gyógyuláshoz vezetett. Costanza kétségtelenül megint azt reméli, hogy örököst szülhet Kasztíliának. Lenézett a bájos ívű arcra, amely bizalmasan nyugodott rozsdabarna köntöse vállán. Megfogta Katherine kezét, és rekedt hangon megszólalt: - Hála istennek, Katrine... hogy megint viseled a jegygyűrűmet. Aztán arról kezdett beszélni, mekkora fajdalmát érez Katherine miatt, és hogy mi mindent tesz kárpótlásul; hogy nekiadja nottinghamshire-i birtokait, meg egy ritka keleti gyöngyökből palotába. De Katherine félbeszakította. 150 Ne, drágám, tudom. Ne gyötörd magad emiatt. Ezért kértem, hogy vésesd rá ezt a mondatot a brossomra. - Megérintette. - Úgy van, ahogy van. - Csekély vigasz - mormolta a herceg. Szorosan magához húzta Katherine-t, és csak álltak csendben a mólón, nézték a némán tovafutó Temzét. -

Június huszonegyedikén Richmondban, a sheeni palotában meghalt a király. Életének hatvanötödik, uralkodásának ötvenegyedik évében érte a halál, és legtöbb alattvalója úgy érezte, mindkettő túl hosszúra nyúlt. Crécy és Poitiers dicsősége már régen tovatűnt, és mostanra sokan úgy vélték, azokat a győzelmeket semmissé tette az utánuk következő, máig véget nem érő háborúskodás. A király halálának hetében a franciák épp Sussex partvidékét dúlták. Ennek ellenére azok is megdöbbentek halála körülményein, akik esztelen, költséget nem kímélő francia uralmi vágyai, drága passziói és vak ostobaságai miatt támadták. A király egyedül volt Alice Perrersszel, amikor szélhűdés érte. A nő az ágyán ült, kockázott vele, és elragadtatott nevetésre késztette azzal, hogy milyen hatalmas vagyont követelt: Canterbury érseki tisztségét, Gascogne tartományt, a koronaékszereket - amikor a király hirtelen hangosan felkiáltott, majd hörögni kezdett. Szemei fennakadtak és vérbe borultak, felső ajka felhúzódott, mintha vicsorítana, és fél arca megbénult. Alice felsikoltott, és leugrott az ágyról. A király hátrazuhant urnáira. Mélyen, hörögve nyögött, miközben Alice borzadva nézte. Tisztában volt vele, hogy a király meg fog halni, s ezzel az ő hosszú uralma is véget ér. 151 Gyorsan lehajolt, és a három, kövekkel gazdagon ékesített gyűrűt lehúzta a király ernyedt ujjairól. A gyűrűket alsóruhájába rejtette, majd reszketve elhátrált. Megfordult, és kirohant a szobából. Csak annyi időre állt meg, amíg odakiáltott egy apródnak, hogy hozzon papot. A palotától aztán meg sem állt a folyóig, ahol átvitette magát a túlpartra. Ott megvesztegetett egy fogadóst, aki lovat adott neki, és már indult is Bedfordshire egyik távoli zugába egy bizonyos lovaghoz, aki sokkal tartozott neki szívességeiért cserébe. A király rövid időn belül, egyedül halt meg. Mindössze egy szerzetes volt mellette, akit az ijedt apród hirtelen talált. Fiai és a kis Richárd, aki immár Anglia királya lett, csak órákkal később érkeztek Sheenbe.

Anglia illendően meggyászolta a királyt. Az emberek sötét ruhát hordtak, fekete kelmével takarták el ablakaikat, és országszerte gyászmiséket tartottak. Edward gyászszertartása, majd azt követő temetése a Westminster-apátságban Philippa királyné mellé fájdalmas pompával zajlott. A gyászsört az ilyenkor illendő sóhajtozás közepette itták meg. Ugyanakkor mindenfelől reményteli, örvendező tekintetek fordultak az elragadó szőke fiúcska felé, akinek koronázását július 16-ra tűzték ki. Hiába zsörtölődtek az öregek savanyú ábrázattal, hogy az olyan ország, amelyiket egy gyermek irányít, szerencsétlen lesz, a lelkesedek kórusa azonnal beléjük fojtotta a szót. Richárd of Bordeaux-t a sajátjuknak érezték. Kedvelték az apját, és Joan of Kent éppen annyira angol volt, mint a galagonya. Az indulatok lecsillapodtak. A püspökök visszafogták magukat, nem átkozódtak Wyclif és Lancaster hercege ellen, a lollard prédikátorok szentbeszédei pedig nem a szegények elleni igazságtalanságokról szóltak, hanem elővették Izajás jövendölését: „...és egy kis gyermek hajtja azokat."* 152 A főnemesek beszüntették féltékeny harcaikat, a londoni kereskedők pedig készségen járultak hozzá hatalmas összeggel a koronázási ünnepséghez. Egy nappal a westminsteri koronázás előtt, július 15-én, Szent Swithin napján került sor Richárd diadalmenetére, amely a Towertől a városon át vezetett, és felülmúlta minden korábbi városi ünnepség pompáját. Katherine a kiváltságos hölgyek számára a West Chepe-en fapadokból összeállított tribünről figyelte a menetet. Joan hercegné díszemelvényen foglalt helyet két sógornője között. Egyikük Kasztíliai Izabella volt, Edmund jelentéktelen és üresfejű felesége, aki annyira különbözött nővérétől, Costanzától, mint a pinty a hollótól; a másik Eleanor de Bohun, az örökösnő, Thomas of Woodstock menyasszonya, Eleanor beképzelt lány volt, a szája, akár a tőkehalé, és épp hangosan sivalkodott valami miatt, úgyhogy Katherine a királyi hölgyektől távolabb eső helyéről is hallotta kényeskedő méltatlankodását. Ő maga Philippával, Elizabethtel és Blanchettetel ült. A Swynford gyerekeket elhozták Kenilworthből erre a kivételes eseményre, és a herceg különleges kegyének köszönhetően a kis Tom részt vehetett a menetben a Richárddal egykorú nemesifjak között. Szent Swithin, akinek jóindulatát kétségtelenül számtalan imával igyekeztek elnyerni, a délelőtt folyamán annak rendje és módja szerint eltakarított az égről néhány fenyegető esőfelhőt, így a délután úgy ragyogott, mint a díszmenet útvonalán kifeszített selyemzászlók és ezüstdrapériák. A Chepe nagy szökőkútja, amelyet frissen festettek át kékre és aranyra, kellemesen bugyogott az emelvény mellett, és az idő annyira meleg lett, hogy Katherine elküldte az egyik apródot egy kancsóval, hogy töltse meg. 153 A szökőkútból a felvonulás három órája alatt bor folyt. Ráadásul jó bor, úgyhogy még a fiatal Philippa is szomjasán itta, mielőtt visszanyerte volna visszahúzódó higgadtságát. Elizabeth izgett-mozgott és ásítozott, amint a köznép tagjaiból formált, a gyermek király tiszteletére fehérbe öltözött különítmények egymás után elhaladtak az őrség előtt. Blanchette csendesen ült anyja mellett. Csodálkozó tekintete a vonuló férfiakról egy aranyszínűre festett vászontoronyra vándorolt, amelynek lőréseiből négy, vele nagyjából egykorú, arany ruhás kislány hajolt ki, kockáztatva, hogy átbillennek az ingatag mellvéden. A felvonuló közemberek már mind eltűntek a Páter Noster utca irányába, helyettük nemesurak jelentek meg, amikor Blanchette előrehajolt, és megszólalt: O-ott van Ge-Geoffrey bácsi - mondta kissé dadogva, amely szokás azóta alakult ki nála, hogy Katherine legutóbb eljött Kenilworthből. -

Bizony, drágám! - felelte az anyja, és a fehér vászonköpenyt viselő, gömbölyded alakot figyelte, aki komikus öltözékében leginkább egy cisztercita szerzetesre hasonlított. Katherine már hónapok óta nem látta Geoffreyt, aki megint Franciaországban járt a király ügyei után. Amint a köznemesek alakulata elhaladt a hölgyek tribünje előtt, Geoffrey felnézett és integetett nekik, aztán tekintete gyorsan végigszaladt a padokon, nyilván a feleségét keresve. De Philippa Chaucer nem volt ott. Lancaster hercegné holnap részt vesz a koronázási ünnepségen, és most éppen úton van ide Hertfordból udvarhölgyeivel, köztük Philippával, de egy ilyen világi parádé nem vonzotta. A köznemeseket a lovagok és zászlósaik követték, mögöttük a városatyák vonultak az -

154 új polgármester, a gazdag fűszeres, Nicholas Brembre társaságában. Ágaskodó lovát önelégülten és ugyanolyan hanyag ügyességgel zabolázta meg, mint akármelyik lovag, miközben meghajolt a lelátó felé, ahol a polgármesterné, Idonia ült kitüntetett helyen, ezüsttel átszőtt párnákon Joan hercegné közelében. - Majdnem olyan, mint egy úriember, leszámítva, hogy mennyire hájas és izzadt - mondta Elizabeth a polgármesterről harsány, csodálkozó hangon. - Csitt, Bess! - szólt rá szigorúan Katherine. - Az úriemberek is izzadnak ilyen hőségben. - Az én fenséges atyám ugyan nem - vágott vissza Elizabeth, és büszkén mutatott apjára. - Ő aztán sosem szokott csatakos lenni. Katherine az ajkába harapott, nehogy elnevesse magát, mert Elizabethnek igaza volt. Az alacsonyabb rangú grófok és bárók már elhaladtak, és a chepe-i kereszteződés kanyarulatában a herceg vezetésével feltűntek Richárd nagybátyjai. Az ezüsttel szegélyezett, krémszínű bársonyba öltözött John olyan makulátlannak tűnt hófehér lován, mint egy arkangyal. Fivérei, a sápadt és görnyedt Edmund, valamint a sötét, bikaarcú Thomas megmagyarázhatatlanul parasztosnak tűntek mellette Katherine szemében. Nem volt lehetősége úgy megcsodálni Johnt, ahogy szerette volna, sőt válaszolni sem tudott megfelelően a feléjük küldött meghajlásra, mert a kicsi király már fel is tűnt a heroldok harsonaszava és dobpergés közepette, a hölgyek pedig mind ujjongva felálltak, hogy odakiáltsanak neki: - Éljen soká Richard! A vászontoronyban kukucskáló kislányokat alulról meglökték, mire azok eszeveszetten szórni kezdték az arany két-shillingeseket és aranyfüstös leveleket a király elé. 155 Valaki a torony belsejében meghúzott egy kötelet, mire egy vászonból készült, mozgó karú angyal koronát lendített az elhaladó Richárd fejére. A fiú meglepetten nézett fel, s magas, csilingelő hangján elnevette magát, amit még az éljenzés közepette is hallani lehetett. A tízéves Richárd rózsaszín és fehér öltözetében olyan törékenynek tűnt, mint egy almavirág. Bogáncspihe fürtjei sárgállottak, akár a naposcsibe tollai. Csapott vállai túl keskenynek tűntek a ráterített hatalmas, fehér, briliánsokkal díszített köntöshöz, de szilárdan ülte meg lovát, és lovagságát jelző aranysarkantyúival dühösen bökte oldalba, ha az állat lassítani kezdett. - A mindenit, olyan, mint egy lány - kiáltotta kritikusan Elizabeth, aki nem bírt csendben maradni, miután végignézte az unokatestvérét. - Remélem, ezentúl nem lesz ilyen anyámasszony katonája, hiszen ő a király! Nem sokra tartotta Richárdot, aki ügyetlen volt a játékokban, csak a festékeivel és a könyveivel szeretett foglalkozni, és ha ugratták, rögtön az anyja szoknyájába csimpaszkodott. - Holnaptól felkent király lesz - mondta Philippa komoran, mert megdöbbent a húga viselkedésén. - Nem

szabad így beszélned a király őfelségéről. Elizabeth kissé megilletődötten elcsendesedett, így Katherine figyelmét a Richárdot gyalogosan követő legények csoportjának szentelhette. Ő vette észre először Tomot, és megmutatta Blanchette-nek, mert pontosan tudta, hogy a gyermek visszahúzódott, és nem nézte a felvonulást, amikor a herceg megjelent. - Nézd csak, édesem - mondta, és megfogta lánya kezét -, milyen bátran masírozik a mi Tomunk a fiatalurak között. – És mennyire hasonlít Hugh-ra, nyilalt belé fájdalmasan. A fakó, hullámos hajzat, a szögletes szász arc, a hosszú, egyenes léptek - mind Hugh-é, akár156 csak a vadkanfejes tőr, amely a csípőjén himbálózott. A herceg adott ugyan neki egy sokkal szebb tőrt, Tom azonban makacsul ragaszkodott az apjáéhoz. - S-sokkal m-magasabb, mint L-lord Henry, pedig fi-fiatalabb - mondta Blanchette. Katherine megszorította lánya tétlen kis kezét, és egyetértett vele, de felsóhajtott. Természetes volt, hogy Blanchette büszke az öccsére, ebben a megjegyzésben azonban, mint szinte mindenben, amit a kislány mondott, benne volt a herceg és hozzátartozói iránti ellenszenv is. Na, majd elmúlik nála, gondolta Katherine hirtelen támadt türelmetlenséggel. A menet végén a két Holland ügetett: óriási kardjukkal hadonászva kiabáltak az emberek felé, hogy álljanak hátrébb, és várják meg, amíg a király elhalad a katedrális előtt, mielőtt a borszökő-kúthoz sietnének. Ez a két fiatalember Joan hercegné fia volt az első férjétől, és amennyire Joan közszeretetnek örvendett, senki sem érezte úgy, hogy túlságosan a dicsőségére válnának, leszámítva Elizabethet, aki már magához tért Philippa korholása után, és a fiatalabb Hollandra, Johnra mutatva így szólt: - Ez aztán a jóképű, csinos ember! Jock Holland. Ő vette fel a kesztyűmet, amikor a múltkor elejtettem Westminsternél. - Quilter dadus azt mondja - tette hozzá elragadtatással -, hogy több szeretője van, mint bárkinek Londonban. - Elizabeth, milyen ízléstelen vagy! - förmedt rá Philippa. - Lady Katherine, muszáj Elizabethnek örökké a szolgák pletykáiról fecsegnie? Találnia kell valami módot, asszonyom, hogy helyrebillentse az ízlését! Mielőtt Katherine megszólalhatott volna, Elizabeth hátravetette sötét fürtjeit, és azt mondta: - Az igazat szólva nem ő a legalkalmasabb személy arra, hogy a szememre vesse, ha szeretőkről beszélek. Katherine érezte, hogy elvörösödik, és hallotta, ahogy Blanchette halkan felnyög. 157 - Nem is ez a legmegfelelőbb időpont, hogy kitárgyaljuk az otrombaságodat, Elizabeth- mondta Katherine, és minden erejével uralkodnia kellett a hangján -, de hadd emlékeztesselek, hogy bármi legyen is a véleményed, atyád őkegyelmessége helyezett a felügyeletem alá. Elizabeth izgett-mozgott, de leszegte fejét, és ingválla egyik meglazult gyöngyét kezdte csavargatni. Philippa Katherine térdére tette a kezét, és fejét csóválva, kedvesen megszólalt: - A bocsánatát kérem a húgom nevében. - Sápadt szemében fájdalmas szeretettel nézte Katherine-t. - Az isten szerelmére, micsoda hűhó egy semmiség miatt! - kiáltotta Elizabeth, és hirtelen elnevette magát. - Nem akartam semmi rosszat! - Szempilláin keresztül felnézett Katherine-re. - Túl vidám ez a nap, ne vágjunk már ilyen bánatos arcot - mondta hízelgőén. - Ó, kedves asszonyom... kérem... nem vehetnénk azokból az édességekből? - Elizabeth szemei ide-oda cikáztak beszéd közben, s megakadtak egy cukorkaáruson, aki igyekezett átverekedni magát a tömegen. Katherine szó nélkül előhúzott néhány ezüstöt az erszényéből, és odaadta az apródnak, aki máris az árus

után vetette magát. Elizabeth valóban nagyon szemtelen volt, de Katherine keserűen vette tudomásul, hogy aligha lehet megbüntetni azért, mert kimondta az igazat. De mi a helyzet Blanchette-tel? Tízévesen vajon ismeri a „szerető" szó jelentését? Vagy csak azért nyögött fel, mert látta, hogy Elizabeth az anyjára támadt? Katherine fájdalmas gyengédséggel nézett le a vörös fürtökkel borított kicsi fejre, és ijedten vette észre, hogy a kislány kerek arca remeg. - Tessék, drágám - mondta Katherine vidáman, és elvett egy édességet a tányérról, amelyet az apród nyújtott oda neki. 158 - Te nagyon szereted a marcipánt. Nézd... a nap tiszteletére tökéletes kis korona formájúra készítették. - N-nem bírok, mama - mondta Blanchette hátrahőkölve. Rosszul vagyok. - Kezét gyorsan a szája elé kapta. Katherine felugrott, és a kislányt átölelve lesietett vele a lelátóról az egyik utcai kanálishoz. Szegény báránykám, gondolta Katherine, miközben lánya nyirkos homlokát fogta. A hőség és az izgalom okozta. Hawise majd készít neki gyógyírt fekete ürömből, ha visszamennek a Savoyba, és Katherine valahogy szakít rá időt, hogy babusgassa és álomba énekelje a gyermeket. Még a herceg befolyása sem volt elég ahhoz, hogy Katherine számára megfelelő helyet szerezzen a koronázási ünnepségre az apátságban. Mint Anglia legfőbb országbírója, napokat töltött azzal, hogy a különféle, származással kapcsolatos követeléseket megítélje, ezért a tisztesség úgy kívánta, hogy ő maga ne kivételezzen senkivel. Katherine-t ennek megfelelően valahová a főhajó közepe tájára zsúfolták be, a többi alacsony származású lovag feleségei és özvegyei közé. Terhessége még nem látszott, ha kissé megvastagodott csípőjét zöld selyemköpeny alá rejtette, ahogy ma is tette, de a többórás álldogálás vagy térdelés komoly kínszenvedést jelentett, ezért felmentést is kért volna az ünnepségen való részvétel alól, ha nem a herceg kérte volna, hogy legyen itt, mert azt akarta, hogy akármilyen tökéletlen módon is, de megoszthassa vele ezt a rendkívül megindító eseményt. Az állapotán kívül azonban volt még egy ok, ami Katherine-t vonakodóvá tette. A szentély emelvényének szélén, faragott, aranyozott és bársonnyal bevont trónuson, amely legalább olyan szép volt, mint Joan hercegnéé, ott ült Lancaster hercegné, aki azon a jogon, hogy magának követelte Kasztília trónját, egy kis, oroszlánfejes királyi pálcát tartott a kezében 159

A hercegné előző éjjel annak rendje és módja szerint megérkezett a Savoyba, Katherine pedig néhány napra a Monmouth szárnyba költözött gyermekeivel. John az éjszakát a Westminster-palotában töltötte Richárddal, nehogy Katherine azt hihesse, Costanzával hál. Megalázó gyötrelem volt ez, amiről Katherine minden alkalommal azt hitte, legyőzte. Tudta, hogy nincs szerelem kettőjük között, és hogy bármiféle egyesülésük kizárólag kötelességtudatból jön létre. És mégis... Drágakövekkel ékesített, szikrázó karmazsinvörös és hermelinprémes koronázási köntösében a hercegné ma igen vonzó nőnek tűnt. Ebből a távolságból legalábbis úgy látszott, titokzatos méltóság tölti el, ahogy a többi királyi feleséget, sőt még Joan hercegnét is, aki hatalmas csokor kék violának tűnt a narancssárgára festett hajkorona alatt. Katherine becsukta a szemét, és fájó hátát egy oszlopnak támasztotta. Kint az ünnepélyes menet harsonák és dobok hangjára, csíkos vörös szőnyegen kanyargott végig a Westminster-palotától az apátság északi kapujáig. John hozta a hatalmas, törött hegyű kardot: a Curtanát, az irgalom kardját, mögötte pedig ellensége, March grófja, akinek csecsemő fia volt Richárd után a trónörökös, az ország kardját tartotta. A herceg és March erre az időre felfüggesztette ellentétét, ahogy mindenki más is, és John engedett, hogy megbékítse az ideges, rosszindulatú kis grófot. Warwick grófja követte őket a harmadik karddal; Edmund of Langley és Thomas of Woodstock az országalmát és a jogart hozta.

Richárd fedetlen feje fölött ősi joguknál fogva Cinque Ports bárói tartották az aranyszínű baldachint, amelyet négy ezüstrúd támasztott alá. 160 Mögöttük az idős Sudbury, Canterbury érseke érkezett, ráncos arcára kiültek az érzelmek, pásztorbotját tartó kék eres keze remegett. Háta mögött püspökök, apátok, zárda-főnökök és szerzetesek lépkedtek. Amint beértek az apátsági templomba, és Richárdot elhelyezték a kórus és a főoltár között félúton lévő emelvényen, a papság harsogva énekeim kezdte a nagyszerű himnuszt: „Finne-ttír manus tua."' Katherine szemeibe könnyek szöktek, s a körülötte lévők is mind könnyeztek, amikor az ének diadalmas hangjai összekeveredtek az orgonaszóval - a templomot áthatotta a hangok szépsége, amelyeket a szépséges kövek öleltek körbe. Nagyon keveset látott abból, ami történt, de a hirtelen beállt feszült csendben hallotta a koronázási esküt ismétlő, remegő fiúhangot, majd amikor az érsek az emberek felé fordult, és megkérdezte, elfogadják-e Richárd herceget királyuknak, kitartanak-e mellette, ezernyi más hanggal együtt boldogan kiáltotta: - Igen, elfogadjuk! - és végigfutott a hátán a borzongás. Az ünnepség folytatódott, következett a Veni Creator" himnusz, a litánia, majd a zsoltárok. A királyt felkenték a szent olajjal, majd ráadták az ünnepi palástot, és megkapta a koronázási jelvényeket. Végül megkoronázták, és elfoglalhatta helyét a trónon. Az érsek hozzálátott a koronázási miséhez, és Richárd alattvalói közül legelőször Lancaster hercege térdelt a gyermek elé, hogy felesküdjön rá. Katherine lábujjhegyre állva látta John lehajtott fejét, mivel mindenki térdelt, sőt azt is látta, hogy Richárd lemosolygott a nagybátyjára. * „Erősödjék meg kezed" (Zsolt 88,14). " Jöjj,Teremtő [Szentlélek]. 161

- Ó, a mi kis királyunk, a Szűz Mária egyik ártatlan angyalkája - suttogta egy hang Katherine mögött -, ő lesz az, aki majd elhozza Angliának a Paradicsom egy kis darabkáját, és a békét, ha Isten is úgy akarja. Richárd uralkodása nagyon ígéretesen kezdődött. Csak a legbabonásabbak véltek rossz előjelnek két apró mozzanatot. Amikor a mise és az eskütétel végre véget ért, a kisfiú pedig végigvonult a kereszthajón, hogy elhagyja a templomot, hirtelen gyengeség fogta el, elsápadt, az északi előcsarnokba érve megszédült és megtántorodott. Idős tanítója, Sir Simon Burley észrevette, mi történt, karjába kapta a gyermeket, és a nagyterem felé sietett vele, ahol Richárdnak még a banketten is részt kellett vennie. Amikor Burley felemelte, a király egyik felszentelt, vörös bársonypapucsa leesett, és valami gazember valószínűleg megkaparintotta, mert soha többé nem került elő. Richárd tehát ilyen hamar elveszítette királysága egy részét. A másik előjel az volt, amikor a Westminster Hallban tartott banketten a gyermek panaszkodott, hogy szörnyen fáj a feje a korona súlyától. Unokatestvére, Henry ült vele szemben az apja helyén, mert a herceg és a többi lord fel-alá lovagolt a teremben, hogy rendet tartson. - Próbáld csak ki, milyen nehéz, Henry! - mondta Richárd a koronájára mutatva. - Nehezebb, mint egy vassisak. Henry kíváncsian kinyújtotta kicsiny kezeit az asztal fölött, hogy felpróbálja a koronát, de March grófja vadul közbelépett, és lekapta a koronát Richárd fejéről. - Majd én tartom önnek, felség - mondta a gróf -, hogy kényelmesen ehessen.

Henry vállat vont, és visszatért pávasültjéhez, amit nagyon kedvelt. Ez a korona miatti nyafogás butaságnak tűnt fel előtte, és egyébként is, Richard mindig nyávogott valami miatt. Henry inkább azon gondolkodott, vajon mielőbb félrehívhatja-e Tom Mowbrayt a sarokba egy kis birkózásra, de aztán eszébe jutott, hogy nem. 162 Richard a bankett után Nottingham grófjává teszi Tomot, és még egy sor grófi címet kioszt. Lord Percyből Northumberland írsz, bácsikájuk, Thomas of Woodstock is végre saját címet kap, és felveszi a Buckingham nevet. Az öreg király nem sokat törődött legkisebb fiával, ezért nagyon keveset tett érte, még címet sem adományozott neki. De nem csoda, gondolta Henry, hiszen Tom bácsi egy gazember. Henry a pávasültjét rágcsálta, ivott egy kis bort, és ásítozott. Rettenetesen előkelő bankett volt, nem voltak kutyák az asztal alatt, amikkel játszani lehetett volna, és Richardon kívül beszélni sem volt kivel, ő pedig félig aludt. Henry merő unalomból elkezdte összeszámolni azokat az embereket, akiket nem szeret. Thomas bácsikája és Eleanor nénikéje vezette a sort, mindkettő igazi szélhámos. Aztán ott volt Robert de Vére, akit Richárd tökéletesnek tartott. Robertnek gonosz természete volt, meg voltak vele más bajok is, de Richard még olyan kis gyerek, hogy nem értheti. Ezzel nagyjából le is zárult a sor, esetleg még a mostohaanyját sorolhatná ide, a hercegnét. De róla nem nagyon tudott sem így, sem úgy vélekedni, akárcsak arról a kis pösze, butácska Catalináról, hiszen szinte sohasem találkozott velük. Ez a gondolat természetesen vezette át Lady Swynfordhoz és két gyermekéhez, akikkel az utóbbi időben igen sok időt töltött. Nos, őket kedvelte. Blanchette szép is volt, nem is nyafogott, Tom Swynford pedig a legtöbb fiúnál jobban értett a birkózáshoz és a dárdavetéshez. És Lady Swynford - Henry hirtelen ráeszmélt, hogy egészen furcsa módon anyjaként gondol rá. 163 Aztán szerencsére abbahagyhatta az időmulató ostobaságot. Megérkeztek a zenészek és a zsonglőrök. A nagyterem túlsó végében, egy falikárpittal díszített emelvényen vacsorázott Joan hercegné a királyi hölgyekkel, és néhány kiválasztott, főrangú hölggyel. Hamar feladta, hogy a kasztíliai hercegnővel társalogjon, aki udvarias egyszavas válaszokat adott neki, miközben úgy csipegette ételét és kortyolta borát, amit a hercegnő, aki szenvedélyesen szeretett enni, őrjítő affektálásnak nevezett. Éppen ezért Joant villámcsapásként érte, amikor Costanza felemelte fejét, ránézett hatalmas fekete szemeivel, és megkérdezte: - La Sweenford... mi az, megint vár gyerek? Joannak megannyi tapasztalata ellenére fogalma sem volt, mit tegyen, de ösztönösen védelmére akart kelni Katherine-nek. - Erről én semmit sem tudok, hercegné - felelte. Pedig tudott. Costanza gonosz pillantást vetett a hercegnére súlyos, fehér szemhéja alól. A hermelinköntös alatt megvonta a vállát. - Engem nem érdekel herceg... fattyúk - mondta -, csak... - elhallgatott, nyilvánvalóan kereste a szavakat, mire a hercegné, aki zavarban volt ugyan, mégis fűtötte a kíváncsiság, azt javasolta, hogy folytassa franciául. Costanza szeme villámokat szórt. Azok a hitvány franciák segítették trónra a bitorló Trastamarét. Soha nem beszélt franciául. - La Sweenford - folytatta hidegen - csinál a herceg puhány. Elfelejti... Kasztília!

Amit nagyon jól tesz, gondolta Joan, aki kezdte megérteni, mire megy ki a játék, mert Costanza sötét tekintete végigpásztázta a termet, majd megpihent Richard kicsiny, aranyszínű fején. 164 Joannak nem állt szándékában új befolyását arra használni, hogy síkraszálljanak Kasztíliáért. Épp elég aggodalomra adott okot a franciák sussexi pusztítása. Ezért figyelmen kívül hagyta Costanza valódi szándékát, és elbűvölő, derűs mosollyal válaszolt: - Ó, nem hiszem, hogy a herceg puhánnyá vált volna. Épp ellenkezőleg, mostanában nagy bölcsességről tesz tanúbizonyságot. Először saját országunkban kell rendet csinálni, nem gondolja? Costanza elég jól értette ahhoz, hogy rájöjjön, nem ez az a szövetséges, akiben reménykedett; különös, ködszerű üresség homályosította el csillogó szemét. Ajkai remegtek, és szenvedélyesen mormolta spanyolul: - Miért nem engedi Isten, hogy fiút szüljek? - Megszorította a keblén függő relikviát. Szegény asszony, gondolta Joan, amikor észrevette a lelki szenvedést, bár úgy tűnt, nem az elhanyagolt feleség természetes féltékenysége okozza. Joan nem volt lelkizős típus, különösebb erkölcsi aggályai sem voltak, és saját fiatalságában is akadt egy kínosnak mondható szerelmi kaland. Viszont felvetődött benne, hogy akár bánja Costanza, akár nem, John és Katherine botrányos viszonya egyre inkább sérti, és valószínűleg sokkal jobban szenved, mint azt mérhetetlen büszkesége miatt bevallja. Joan Katherine iránti feltétlen rajongása észrevétlenül megcsappant egy kissé. Richard biztonságát féltő örökös óvatossága hirtelen ijesztő színben tüntette fel előtte John viszonyát. Végül is mennyire meggyengült a király presztízse Alice Perrers miatt - nem sok híja volt, hogy az alsóház elveszítse a királyság iránti tiszteletét, és fel is lázadt a korona ellen. Tulajdonképpen bölcsebb volna, ha John sokkal diszkrétebben viszonyulna 165

Lady Swynfordhoz. Természetesen nem kellene eltaszítania őt, arra semmi szükség. Elküldhetné valamelyik északi várába, Knaresborough-ba, Pickeringbe, vagy még inkább Dunstanburghba, a skót határra. Az emberek megfeledkeznének róla, John pedig titokban látogathatná őt. Joan úgy döntött, egy-két napon belül tapintatosan felveti majd a dolgot, miután egy kicsit kipihenik a koronázás fáradalmait, és nem volt kétsége afelől, hogy John is hamarosan belátja, milyen bölcs tanácsot kap. Ezzel szemben komoly csalódás várt rá. 166

Ötödik rész (1381)

Nem otthonod a föld. Vad völgyeit, vándor, feledd, mint állat ketrecét! Hazád a menny, láng-útján arra lép a lélek, ott vár isteni segély, s az ős Igazság megtart majd, ne félj! Geoffrey Chaucer: A bölcsesség balladája (Szemlér Ferenc fordítása)

22.

1380 karácsonyának napján lágyan hullott a hó Leicesterben. A várban, a St. Mary-in-the-Meadows

apátságban és a város többi szálláshelyén elhelyezett több száz vendég, akik a fiatal Henry of Bolingbroke és a kis Mary de Bohun esküvőjére érkeztek, jó előjelnek tekintette a fehér pelyheket. Miután sorsára hagyta Bolingbroke-ot, a herceg két kedvenc vidéki palotája Kenilworth és Leicester lett, közülük is az utóbbi felelt meg jobban a Lancaster-örökös menyegzője helyszínéül. Itt született Blanche hercegnő, apját, a nemes Henry herceget szintén itt, a gyönyörű Newarketemplomban temették el, amelyet ő maga építtetett, hogy ereklyetartóul szolgáljon legbecsesebb relikviája, Krisztus töviskoszorújának egyik tövise számára. A karácsony és a menyegző kettős ünnepe teljesen lázba hozta Leicestert. Minden este medvének, ördögnek és zöld embereknek öltözött színészek érkeztek a palotába, hogy műlovaik hátán végigszökelljenek a nagytermen. És minden este friss vadkanfejet vittek be a lakomára, amelyet saját karácsonyi énekével, a Caput apri deferóval* köszöntötték. " A vadkan fejét hozom... - karácsonyi ének refrénje. (A szerk.)

169

A termeket és a templomokat magyallal, babérral és örökzöldekkel díszítették. Minden kandallóban karácsonyi tuskó égett. A konyhákban halmokban állt a húspástétom, a halragu és a szilvás zabkása. A felszolgálók egész hada sem volt képes folyamatosan utántölteni a birkagyapjúra hasonlító sültalma-habbal készült karácsonyi sört. Ez a karácsony a fény és a zene ünnepe volt. Illatos karácsonyi gyertyák égtek egész éjjel, miközben Leicester utcáit teljesen bevilágították a rózsaszínes lángú fáklyák, amelyek fényüket a hóra vetették. Az utcai énekesek az udvarokon a Jövénk egy karácsonyi köszöntőre kezdetű dalt énekelték, a templomokban a szerzetesek a Veni Emtnanueh kántálták, míg a palota galériáján a herceg dalnokai szüntelenül játszották a karácsonyi énekeket. Az esküvő éjszakáján lármás lakomát tartottak a palota nagytermében. Katherine-nek már mindkét oldala fájt, annyira nevetett a tréfamesteren, akinek bolondjelmezén apró csengettyűk csilingeltek, és hamis koronát tett a fejére, hogy mutassa, ő a király, és engedelmeskedni kell neki. Sorsolással dőlt el, ki legyen a tréfacsináló mester, és Robin Beyvillre esett a választás, bár ezt mindenki hamar elfelejtette, mert álarcot viselt. Robin fürge eszével sok tréfát kitalált, és még az ijedt kis menyasszonyt is nevetésre késztette, amikor pávatollat húzott elő kard helyett, majd ünnepélyesen lovaggá ütötte Jupitert, a herceg legöregebb kutyáját. Katherine a herceg mellett ült, bár ezúttal nem a főhelyet foglalták el, mert azt átadták a menyasszonynak és a vőlegénynek - no meg Richardnak. Unokatestvére menyegzőjére a király és kíséretének nagy része, hőn szeretett Róbert de Vere-je is Leicesterbe érkezett, de nem így Joan hercegné. Joan időnként udvarias üzeneteket küldött Katherinenek, de a koronázás óta nem találkoztak. Az esküvői meghívásra azt válaszolta, hogy fájó ízületei és dagadt visszerei Westminsterben tartják. 170 Az elutasítás egy ideig fájt Katherine-nek, aztán némi daccal bár, de elfogadta. A herceg már régen elmesélte neki a hercegné kérését, hogy dugja el Katherine-t valamelyik északi várba, és azt is, ő maga milyen felháborodva utasította ezt vissza, majd gyengéden hozzátette: - Úgy tűnik, drágám, Joan elfelejtette, mi a szerelem, különben nem javasolt volna ilyesmit. Valójában Joan közbenjárása csak tovább fokozta benne a tüzet, és ahelyett, hogy elrejtette volna Katherine-t, az azóta eltelt három és fél év alatt minden utazására magával vitte. Valamennyi várában - a

yorkshire-i Pickeringben, Knaresborough-ban és a komor Pontefractben, a derbyshire-i High Peakben, a staf-Ibrdshire-i Newcastle-under-Lyme-ban és Tutburyben - a várkapitányok már hozzászoktak, hogy Lady Swynfordot fogadják a hercegné helyett. Ez idő alatt a várkapitányok egyszer sem látták a kasztíliai hercegnét, aki visszavonultan élt Hertfordban. A pletykák szerint beteges volt, és egy kicsit megbolondult. Csak annyi volt bizonyos, hogy nem szült több gyermeket - amit Lady Swyn-fordról nem lehetett elmondani. Már négy Beaufort fattyú volt, a legutolsót, az egyéves kislányt apja után Joannak keresztelték. A herceg láthatóan ezeket a gyerekeket is éppolyan szívből szerette, mintha törvényesen születtek volna. A három Beaufort kisfiú, John, Harry és Thomas szüleik lábánál ültek kis zsámolyokon, és tágra nyílt szemmel bámulták a nagyok bolondozását, miközben a herceg a kis Joan szőke fürtjeit simogatta, és az elégedett férj rajongásával olyan kérdéseket tett fel Katherine-nek, amiken mindketten nevettek. Senki nem figyelt a hercegre és Katherine-re, minden szem a tréfamester, az ifjú házaspár és a király felé fordult; Geoffrey Chaucer azonban élénk érdeklődéssel szemlélte sógornőjét. 171 Geoffrey egy kicsit túl sokat evett és ivott. Hátrébb csúszott az asztaltól, meglazította derékszíját, és kigombolta gyöngyházszürke kabátja alsó két gombját, mert túl szűk volt rá. A koronázás óta nem vette fel, sokkal jobban érezte magát szokásos félegyházi köntöseiben, de az esemény megkívánta az ünnepélyességet. A mindenit, gondolta Geoffrey, és némi spicces elégedettséggel dőlt hátra, a kis Katherine teljesen megszelídítette azt a vad Plantagenet-leopárdot! Már vagy kilenc éve, hogy a rabjává tette, és a herceg viselkedését elnézve, a szenvedélye mit sem csitult. Pedig hosszú idő ez ahhoz, hogy az édes tűz ennyire lángoljon, gondolta Geoffrey cseppnyi irigységgel, bár mindig is kivételes nőnek tartotta Katherine-t. Hat gyermeket szült, úgy harmincéves lehet, de szépsége semmit nem halványult, bár magabiztosságot nyert, és elveszett belőle a megindító vágyakozás. Ez a változás természetesen nem cinizmusból fakadt, hiszen Katherine sosem tudna cinikus lenni. De voltak változások. Ruhakivágása éppolyan mély volt, mint Edmund csapodár Isabellájáé, és Katherine nyíltan a herceg vállára hajolt, ahogy korábban sosem tette volna. Szürke szeme mégis ugyanolyan tiszta maradt, mint a kristály, magas, fehér homloka sima, mint egy kislányé, és az új divatú cseh hajviselet megjelenését sugárzóan finommá tette. Pedig sok nő úgy nézett ki a felfelé álló félholddal, mint valami tehén. Az ő Philippája is. Geoffrey egy oldalpillantást vetett a feleségére, akin már meglátszott az ital hatása: Philippa nehezen lélegzett, és üveges szemmel bámulta az előtte fekvő púpos ezüsttányért, mintha azt akarná okolni részegségéért. Katherine-nek hála, ugyanolyan szép ruhát viselt, mint bármelyik nemesasszony, de szarv formájú fejdísze féloldalt a fülére csúszott, kék fátyla pedig belelógott a szószba. 172 Philippa nagyon rosszkedvű lesz reggel. Na, sebaj, gondolta Geoffrey, karácsony is van, meg menyegző is. Az esküvők és pártalálás éve volt ez. A herceg, aki mindent őszinte lelkesedéssel csinált, miután a magánügyek felé fordult, mostanra két gyermekét is kiházasította, ha nem is boldogságuk érdekében, de legalább boldogulásuk szempontjából a legelőnyösebben. A házasságtól egyébként senki nem várt boldogságot, a legkevésbé a herceg, bár ő már egyszer élt boldog házasságban. Annak ellenére, hogy Geoffrey kövér volt és túl járt a negyvenedik életévén, higgadt szíve még mindig szárnyalt, mint a kikelet, ha eszébe jutott Blanche hercegnő. Henry fia számára a herceg ugyanolyan nagyszerű angol örökösnőt szerzett, mint Blanche volt egykoron, de ennek a két gyermeknek a házassága nem kecsegtetett ugyanolyan boldogsággal. Henry

tizenhárom éves volt, a menyasszonya pedig tizenkettő. Mindenki láthatta, hogy a főasztalnál teljes pompájában ülő gyermek reszket, mint a nyárfalevél. Pedig holnap visszatér anyja oltalmába. A hercegnek nem állt szándékában idő előtt nemzésre kényszeríteni az ifjakat, amely mellesleg a következő Lancaster-örököst jelentené, pedig voltak olyan, kevésbé bölcs apák, akik bármilyen korú gyermekeiket képesek voltak összefektetni, és vállalták az esetleges következményeket. - Rosszindulatú boszorkány - jelentette ki hirtelen Philippa, gondosan ejtve a szavakat. - Fenyegetően néz rám. - Kicsoda? - kérdezte Geoffrey körülnézve, és igyekezett nem nevetni azon, hogy felesége megjátszott méltósága mennyire nem áll összhangban egyre féloldalasabb frizurájával. Philippa felemelte a kanalát, és a sasorrú Buckingham grófnőre mutatott. - Ő. A menyasszony nővére. 173 - Dehogy! - felelte Geoffrey nyugtatóan. - Egyszerűen nem kedveli az esküvőket. Mindenkire mogorván néz. Pedig igaz volt, hogy Eleanor de Bohun mérgesen szemlélte Philippa ziláltságát, ráadásul halszája mindig helytelenítően lefelé görbült. Thomas of Woodstock neje lelkesen helyeselt a férjének, és neheztelt a hercegre, amiért az kiszakította kishúgát a zárdából, ahová korábban küldték, hogy apáca lehessen. Mary visszatérte a világi életbe és Henryvel való házasságkötése ismét a hatalmas Bohun-vagyon társörökösévé tette, következésképpen Eleanor része megfeleződött. Csak a szorongó vágy hozta Eleanort az esküvőre, hogy rajta tartsa szemét az eseményeken, nehogy valami még rosszabb történjen, és semmi erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy udvariasan viselkedjen. - Engem bámul - jelentette Philippa dacosan -, mert Katherine-nel nem mer gorombáskodni. Ó, hallottam én az öltözőszobában, amikor azt sziszegte a hölgyeinek, hogy nem volna jogom ilyen közel ülni az asztalfőhöz. Konyhatündérnek nevezett, aki egy gyapjúszámláló senkiházihoz ment feleségül. - Lady Eleanor szavaiban volt némi igazság, vagy inkább teljesen igaza volt - mormolta Geoffrey halkan, nehogy tovább tüzelje a feleségét, aki hirtelen megfeledkezett a bánatáról, amikor észrevette a mártásfoltokat a fátylán, és azonnal dühösen tisztogatni kezdte. Geoffrey megcserélte keresztbe tett lábát, és magában mulatott azon, hogy Lady Eleanor lenézi. Kétségtelenül gyapjúszámláló firkász volt, de olyan, aki rengeteget utazott titokban a király szolgálatában. Béketárgyalások, királyi házasságkötési egyezkedések Franciaországban, Flandriában, Itáliában, és mindezeket derekasan végezte. Bár az általános elismerés kellemes lehet, a hiánya sem bosszantó. 174 Tudom jól, hogy s mint áll az ügy: Akár tetszik, akár nyomaszt, Magamnak kell meginnom azt.. .* * Tótfalusi István fordítása. E sorokat ő maga írta a hírnév megbízhatatlanságáról szóló versében, abban a verseskönyvben, amelyet Kenilworthben kezdett el, de sosem fejezett be. A vége előtt abbahagyta, mert a királyi „szerelem kibontakozása", amelyet köszönteni kívánt, nem valósult meg. A kis franciaországi Mária hercegnő meghalt, még mielőtt Richárd eljegyezhette volna. Most azonban itt volt az újabb szerelem, amelyet ünnepelni lehetett. Ismét az újdonsült ifjú párra pillantott. Henry, aki fehér bársonyruhájában izmosnak és komolynak tűnt, azzal próbálta szórakoztatni csodálkozó

menyasszonyát, hogy lovat vágott ki a kenyérből. Geoffrey a királyra nézett, akinek csehországi Annával, a német-római császár testvérével való eljegyzése hamarosan nyilvánosságra kerül. Az alig tizennégy éves Richard még mindig egy fehér és rózsaszín százszorszépekkel teli arányló rétre emlékeztetett. Nála egy évvel idősebb német jövendőbelije állítólag ormótlan és barna, akár a dió. A gyermekek dinasztikus házasságkötésébe nehéz volt beleképzelni a virágzó udvari szerelmet, vagy akár az érett közösülés nyílt élvezetét. Geoffrey tekintete Lady Elizabethre, a herceg kisebbik lányára siklott. Az ő házassága még kevésbé ihlette versírásra. Tavaly nyáron Kenilworthben, amikor Elizabeth betöltötte a tizenhatodik évét, nyolcéves férje, John Hastings révén lett Pembroke grófnéja - Hastings azonban rögtön kanyarós lett, és visszatért anyjához ápolásra. 175 Komoly kétség merült fel afelől, hogy Elizabeth megvárja, amíg az évek férfiúvá érlelik ifjú férjét. Arca e pillanatban is kipirult, szeme bortól vagy bujaságtól csillogott, miközben John Hollandot ingerelte nekidőlve, ajkát csücsörítve. A király féltestvére nem volt éppen egy bibliai József,* ráadásul hírhedten sok nőügyet bonyolított. Csoda, hogy a herceg nem zabolázta meg vad, rakoncátlan leányát, bár az enyelgő párt eltakarta előle egy lelógó babérkoszorú, és senkit sem olyan könnyű megtéveszteni, mint egy elfogult apát - a férjet kivéve. Aztán ott volt Lady Philippa. A mindig illedelmes lány csendesen ült, és Edmund bácsikája csipkelődésein mosolygott. Világosszőke haját ódivatúan összefonták arca két oldalán. Sok volt benne anyja finom méltóságából, ám annál kevesebb a szépségéből. Philippa esetében sok házassági tárgyalás szakadt meg. Aligha volt olyan herceg Európában, akinek a neve fel ne merült volna, de egyiket sem találták megfelelőnek. Philippa így még huszonegy évesen is hajadon volt, és Katherine elmondása szerint boldog, hogy még mindig szűz. Geoffrey lehunyta a szemét, miközben hirtelen támadt türelmetlenséggel arra gondolt, hogy bár a királyi családot dicsőítő himnuszok gyakran jártak kellemes jutalommal, ő mégsem érzett már ellenállhatatlan lovagias buzgalmat, hogy méltassa őket. Szent Valentin ugyanannyit törődik a közemberekkel, mint az udvarban élőkkel, és a szent hatása az előbbiek esetében is éppen eléggé mulatságos a szemlélő számára. A szerelmi viszonyokat azonban nem a szentek, sőt nem is Vénusz vagy Cupido irányította, hanem maga természet anya. *Az ószövetségi József erényesen elfutott a csábos Putiíarné elől, alkalmat adva az asszonynak arra, hogy bevádolja nagy hatalmú férjénél, és börtönbejuttassa az ifjút. (A szerk.)

176 És a szerelmeskedő madarak raja a szerelemnek éppen annyi formáját mutatta be, mint a vitéz lovagok és az epekedő hölgyek. A turbékoló gerle, a vadászsólyom, a lúd, a kakukk és a sas, mindenféle szárnyas, egy egész szárnyas parlament, gondolta, és mulattatta az ötlet. Megijedt, amikor csilingelő csengőkkel ékesített pálca csapott a vállára. A tréfamester állt az asztal belső oldalán, és piros pöttyös félálarca mögül nézett le rá. - Hé, Chaucer úr! - kiáltotta Robin. - Bűn a szundikálás, amikor mindenki mulat! Büntetésül elrendeljük, hogy mondjon nekünk egy verset. Gyere, mesélj a szerelemről, mesterem! Mesélj a szerelemről! Geoffrey felnevetett és felállt. Meglazított derékszíja nagy kardcsörömpöléssel leesett, és újabb gomb repült le a zekéjéről. - Rendetlen az öltözetem, fenség - pislogott Robinra. - Bocsánatát kérem. - Ó, megkapod, na - kiáltotta a fiatal fegyvernek, miközben fenyegetően rázta hamis jogarát. - De akkor is énekelj nekünk a szerelemről!

Az emelvényen a fiatalok abbahagyták a beszélgetést, amikor a király felállt, elhessegette az énekeseket, és várakozva figyelt. Richard nagyra becsülte a költészetet, akárcsak minden más művészetet, és bár jobban kedvelte a franciát, örömmel olvasta Geoffrey mester egy-két angol fordítását. Katherine szintén felállt, és látva, hogy Robin Geoffreyt ugratja, néhány lépést tett felé a nagyteremben, és bátorítóan rámosolygott. Geoffrey meghajolt, ünnepélyesen felemelte a karját, majd szavalni kezdett: 177

Szerelmem szűntén jó kövér vagyok, A rabkosztján tengődni kár, Egy babszemet nem adnék érte már.* *Geoffrey Chaucer: Kegyetlen szépség. Hármas rondó, III, (Képes Júlia fordítása)

Leült. Méltatlankodó morgás futott végig a termen. - Szégyen, szégyen - hangzott fel Richard vékony, gyermekes nevetése. - Tréfamester úr, nem hagyhatsz annyiban egy ilyen durva vétket! Milyen büntetést szabsz ki neki? Robin legyintett egyet a jogarral, majd kimondta a büntetést: - Szent Vénuszra, megparancsolom, hogy csókolja meg a feleségét! Philippa felhúzta az orrát a büntetést éljenző kiáltásokra, de Geoffrey azonnal ismét felállt, két kezével megragadta asszonya arcát, és szívből szájon csókolta. - Ez nem is olyan nagy büntetés - kiáltotta, és Philippa haragja is lecsillapodott. Ám ekkor Robint cserbenhagyta szokásos higgadtsága. Rövid életű hatalma jobban megrészegítette, mint az ital. Karácsony törvénye szerint senki emberfia nem mondhatott ellent neki, ő pedig kitörő örömmel kiáltott fel: - Most pedig minden férfi csókolja meg a szíve hölgyét! Megfordult, és mielőtt Katherine kitalálhatta volna, mire készül, Robin megtette a köztük lévő néhány lépésnyi távolságot, átölelte Katherine derekát, és vágyakozó fiatal száját szenvedélyesen Katherine ajkaira tapasztotta. Kevesen látták, mivel a legtöbben ügyetlen kavarodás, kacagás és incselkedő kiáltások közepette engedelmeskedtek Robin parancsának. 178 Katherine annyira megdöbbent, hogy néhány pillanatig mozdulni sem bírt. Továbbra is fiúként kezelte Robint, és alig vet-te észre a felé küldött hódoló pillantásokat, de ez nem fiús csók volt. Egy férfi csókja volt, vágytól fűtött, és amikor Katherine végre elkapta a fejét, Robin azt suttogta: - Három éve várok erre, életem szerelme. Belehalok, hanem lesz kedves hozzám! - s ezzel újra megcsókolta Katherine-t. - Jézusom, szegény Robin, te megőrültél - suttogta Katherine, és eltolta a férfi csengettyűkkel borított mellkasát. Robin még szorosabban fogta, és szerelmes szavak özönét mormolta az asszony arcába. Katherine rémülten, teljes erejével ellökte magától. Egy hang szólalt meg mellettük.

Nagyon szép kis karácsonyi maskarádé! Úgy tűnik, jól játsszatok a szerepeteket! - A hang kemény volt, akár a kő, a hozzá tartozó szemek pedig gyilkos kék pillantást lövelltek. Robin karja engedett. Katherine kiszabadította magát, és vadul felkiáltott: - Hát persze, uram, miért is ne? A tréfacsinálás királyának engedelmeskedni kell, úgy tűnik, igen pajkos kedvében van, és óppen azt mondta nekem, hogy meg fog csókolni minden hölgyet. - Nem! - ellenkezett Robin óvatlanul, és álarca mögül még mindig Katherine-t bámulta. - Nem mindenkit, csak... - Lady Isabellát - kiáltotta Katherine, megragadta Edmund könnyűvérű feleségének karját, és Robin felé lökte. - Itt egy király, aki halálosan szerelmes önbe, hölgyem! Isabella kacagott és kellette magát, kéjsóvár kasztíliai szemei Robinra ragyogtak. Finoman csuklott egyet, és megragadta a fiatal fegyvernök karját. -

179 - Uram - lépett Katherine gyorsan John mellé -, ne menjünk táncolni? - Itt Leicesterben külön termet építettek a tánchoz. A király és a menyasszony máris kéz a kézben ott forogtak. - Nem, hölgyem - felelt a herceg -, nincs kedvem táncolni. - Fáradt vagy, legkedvesebb uram, gyere a hálószobánkba, pihenjünk egy kicsit! - Nem érzem fáradtnak magam. - Nem nézett Katherine-re, de orrcimpái elfehéredtek. Sarkon fordult, és a zenészek galériája alatti őrszobába indult, ahol fegyveresei lakomáztak. Katherine rémülten sietett utána. Az utóbbi három nyugodt évben elfelejtette, hogy a férfi tekintete ilyen is tud lenni. - Uram - kiáltotta kétségbeesetten -, nem haragudhatsz meg egy fiú spicces karácsonyi csókja miatt. Nem lenne méltó hozzád. Először azt hitte, John fittyet hány rá, de végül megállt az egyik fáklya alatt, és felé fordult. - Spicces? Ó! A bor kinyitja az igazság ablakát! Jól láttam, milyen kevéssé álltál ellen, kétségtelenül azért, mert az efféle csókok nem szokatlanok a számodra. Katherine tekintete éppolyan tüzessé vált, mint a férfié, de tudta, hogy Robin biztonsága az ő józanságán múlik. - Azt kell hinnem, hogy ez a mértéktelen gyalázat a szerelmed fokmérője - mondta remegve. - Ha ilyen régen velem élsz, és mégsem bízol bennem, akkor egész életünk csúfság. John öklei lassan szétnyíltak. Katherine keserű szavai a szívéig hatoltak, de még mindig süket volt a döbbenettől, amelyet akkor érzett, amikor a másik férfi karjaiban látta őt. Új, kínzó fajdalom volt ez, mert Katherine korábban sem szóval, sem tettel nem késztette féltékenységre. Látta, hogy a férfiak mennyire csodálják az asszonyt, de mindig olyan biztos volt szerelmében, hogy sohasem gyötörte a kétség. - Ha nem örültél a csókjainak, akkor miért mondtad azt az ostobaságot a védelmében, és minek lökted oda hozzá Isabellát? - kiáltotta. - Miért nem csaptál oda arra a mocskos, nyálas képére? 180 Miért is nem, kérdezte önmagától Katherine. Azért, mert kedvelte Robint, és mert nem olyan sok a szeretet ezen a világon, hogy az ember vonakodva fogadhatná, bárhonnan érkezzen is. De ezt nem mondhatta, ezért az igazságnak csak egy részét mondta el. - Miattad való félelmemben mondtam, uram. Hogy mit tennél... - Azt hiszed, neked kell megvédened a becsületemet? - kérdezte a férfi újraéledő dühvei. - Azt hitted,

lovagi párbajra hívom ezt a senkiházi bugrist, akit a fegyverhordozómmá tettem? Tényleg, Katherine, a paraszt véred beszél belőled. Talán ez a kötelék kettőtök közt. - Igen, kegyelmes úr? - kérdezte Katherine színtelen hangon, és mereven bámult a férfira. Egy pillanattal később folytatta: - Azt hittem, ráküldöd a testőreidet... bár lovagiasságod talán könyörületessé tesz az olyan alacsony származásúakkal szemben, amilyen Robin... vagy amilyen én vagyok. A herceg zihálásán kívül egyetlen hang sem hallatszott a folyosón. Zene és táncos lábak dobogása szűrődött ki a táncteremből, a nagyteremből pedig borgőzös hangok egyvelege hallatszott. A fáklya sercegni kezdett, és fénye felerősödött. Katherine a herceg szemébe nézett. John végül felsóhajtott, és lehajtotta a fejét. - Sajnálom, Katrine - mondta bizonytalanul -, de amikor ott láttalak annak a disznónak a karjában... Hirtelen előrenyúlt, megragadta Katherine vállait, és magához rántotta az asszonyt. Lehajolt, és vadul megcsókolta. - Volt olyan édes a csókja, mint az enyém, kicsi kincsem? Megnyílt neki is a szád? 181 Ujjai Katherine vállába vájtak, míg a bőr egészen ki nem fehéredétt alattuk. Katherine zokogva felnevetett. - Tudod, hogy te vagy az egész életem. Tudod... - Édes Krisztus, hogyhogy még mindig ennyire szeretlek? - mormolta a bajusza alatt. - Hogy ma is annyira kívánlak, nem, még jobban kívánlak, mint Bordeaux-ban. Szerelmi bájitallal itatsz engem, Katrine? - Nem, miért, azt kellene tennem? - suttogta az asszony. Ott álltak, és nézték egymást, zihálva, mintha csak versenyt futnának az idővel. John derékon kapta Katherine-t. - Gyere! - mondta, és húzni kezdte a hálószobákhoz vezető lépcső felé. - Ne! - ellenkezett Katherine. - Már így is túl sokáig voltunk távol. Mit fognak gondolni? Nem

hanyagolhatod így el a királyt! John kuncogni kezdett. - A királynak is tisztelnie kell a szerelmet, ahogyan minden férfinak. A félig-meddig kiürült nagyteremben az apródok egymásra halmozták az asztallapokat, és kicserélték a gyertyákat. Geoffrey még mindig ott ült, a tűznél melegedett. Philippa elaludt az egyik karosszékben, és halkan horkolt, két kezét összefonta a hasán. Néhány lovag és fegyvernök szintén a fal mellett aludt, míg mások kockáztak, vagy fej vagy írást játszottak. Geoffrey látta a Katherine, Robin és a herceg között lejátszódott jelenetet, és éles eszével nagyjából össze is tudta rakni, mi történt. De látott valami mást is - Blanchette arckifejezését, amikor Robin megcsókolta az anyját. Nagyon szerette szép kis unokahúgát, de őt is éppen annyira gondolkodóba 182

ejtette, ahogyan Katherine-t, aki aggodalmas türelemmel kezelte a kislány rossz hangulatait. Blanchette

körömvirágszínű fürtjei, arca gödröcskéje, apró, törékeny teste meghazudtolta sötét palaszürke szeme élénkségét. A tizennégy év körüli lányok gyakran hebehurgyák, de Blanchette komor hallgatása, dadogó beszéde, és az, hogy sosem akart a többi fiatalhoz csatlakozni egy kis szórakozásra, furcsábbnak tűnt, semhogy betudható lett volna a serdülőkornak. A lakoma közben Blanchette végig egy Sir Ralph Hastings nevű, jól megtermett lovag mellett ült, aki Pembroke grófjának unokatestvére volt. Sir Ralph nagy földbirtokkal rendelkezett Yorkshire-ben, Pontefract közelében, ő volt a herceg egyik legrátermettebb lovagja - ráadásul özvegy. Nemrégiben beleszeretett Blanchette-be, megkérte a kezét Katherine-től, aki elmondta a dolgot Chauceréknek. - Remek házasság! - kiáltott fel Philippa. - A Szűz Máriára, micsoda szerencse! Nemesi családba kerül, Lady Elizabeth uno katestvére lesz! Sürgesd a dolgot, Katherine, nehogy Sir Ralph meggondolja magát. Nem mindenki akarna ilyen mogorva feleséget, amilyen Blanchette, ráadásul hozománya sincs. - Van jövedelme Deyncourtból, amit az én uram adott neki mondta Katherine lassan -, és egy nap Kettlethorpe-ból is megkapja a részét. De a gyermek azt mondja, gyűlöli Sir Ralph-ot. - Ostobaság! - csattant fel Philippa élesen. - Mindent gyűlöl, amit akár te, akár őkegyelmessége mondtok neki. Ez a legnagyobb baja. Egy bölcs, idősebb férfi majd hamar helyrebillenti a rosszkedvét. Te túlságosan elkényezteted. - Meglehet - Katherine sima homlokán aggódó ráncok jelentek meg. - Az én uram is így gondolja. Mégis a szívem elfacsarodik, ha arra gondolok, hogy kényszerítsem a gyermekem... 183 Arra azonban mégis rákényszerítették a kislányt, hogy Sir Ralph mellett üljön a lakoma közben, és osztozzon vele a kupán. Sir Ralph kellemes ember volt, pirospozsgás arccal és göndör barna szakállal. Blanchette lehajtott fejjel ült mellette, amíg Robin csilingelni és viháncolni nem kezdett az asztalok között. Akkor homályos tekintetét Robinra szegezte, és abban a pillanatban, amikor a fegyvernök megcsókolta Katherine-t, Geoffrey látta, hogy a kislány hátrahőköl és elfehéredik. Azonnal el is hagyta az asztalt, kisurrant az udvarra, és később sem tért vissza a nagyterembe. Talán azért rettent így meg, mert különleges érzelmeket táplál Robin iránt? Vagy azért, mert bemocskolták az anyját? Nehéz volt megmondani, mit érez Blanchette. De, gondolta Geoffrey szánakozva, volt a lányban valami végzetes, bár nem mogorvaság, ahogy Philippa és sokan mások gondolták - inkább tragikum. A lakoma utáni reggelen John és Katherine sokáig ágyban maradt, ahogyan a palota legtöbb lakója tette. Mire Katherine felébredt, a téli nap már teljes erejével ragyogott, és Leicester város népe kint korcsolyázott a befagyott Soaron. A mulatozók kiáltásait hallgatta, és az ágyfüggönyön átsugárzó narancsszínű fénypászma láttán azt mormolta, hogy ez jó nap lesz a szarvas-vadászatra Leicester erdejében, aztán kéjsóváran ásított egyet. A hatalmas, baldachinos ágy olyan volt, mint egy meleg, meghitt, fallal körülvett kert. Lustán megcsókolta John szája sarkát, odafészkelte magát mellé, és álmos gyönyörűséggel élvezte a férfi izmainak keménységét. John egy mosollyal vette tudomásul Katherine csókját, gyengéden megpaskolta az asszony bársonyos csípőjét, de már egy ideje ébren volt és gondolkodott. 184 - Kicsi kincsem - mondta -, Robin Beyvillnek mennie kell. Nem állok jót magamért, ha ezentúl azt látom, hogy borjúszemekkel mered rád, ráadásul más okom is van. Katherine pislogott. Egészen megfeledkezett Robinról.

Igen - felelte elgondolkodva -, jobb volna, ha elmenne, de nem kegyvesztetten, kedves uram. Jól szolgált téged. - Nem kegyvesztetten. De még ma el kell mennie. A skót határra, a liddeli erődömbe. Ott majd alábbhagy a hevessége, miközben a skótokat igyekszik megszelídíteni, akik szokás szerint tombolnak, Isten bocsássa meg nekik. John kuncogni kezdett. Még mindig kedvelte azt a vad népet, amelyik a határvidéket gyötörte. Ugyanazt a vonzalmat érezte, amely legénykorában támadt, amikor apjával járt arrafelé, és amely vonzalmat furcsa módon viszonozták. Ő képes volt fegyverszünetet kötni, amikor ez senki másnak nem ment. Percynek biztosan nem, aki a legutóbbi viszályt szándékosan szította a skótokkal. Átkozott Percy, gondolta John. Northumberland grófja már megint a skót felföld határán prüszköl és topor-zékol, teljesen figyelmen kívül hagyva Anglia biztonságát - és szükségleteit. Végre új lehetőség nyílt Kasztília megszerzésére, s hogy végső győzelmet arassanak Franciaország felett. Nem alkalmas az idő, hogy ismét ellenségeskedést szítsanak az ősi riválissal északon. Két hihetetlenül szerencsés haláleset adott lehetőséget Angliának, hogy lecsapjon. Tavaly meghalt a trónbitorló kasztíliai fattyú, Trastamare, és trónját degenerált fiára, Juanra hagyta. És most az agyafúrt és elszánt V. Károly is eltávozott az élők sorából. Utóda, Károly még csak tizenkét éves fiú, akit rohamok gyötörnek, így Spanyolország és Franciaország egyaránt gyakorlatilag vezető nélkül maradt, és mindkettő belemerült a zűrzavarba. Emellett Portugália az angolok szövetségesévé lépett elő. -

185 - Ó - mondta ki hangosan John ünnepélyes örömmel -, ezúttal sikerülni fog. Tudom. Katherine akaratlanul megdermedt. Nem kellett megkérdeznie, mire gondol a herceg. Mostanában nyíltan beszélt neki a terveiről, Katherine pedig mindössze egyszer ingatta meg az önbizalmát azzal, hogy hangot adott saját személyes félelmeinek. Akkor azt kérdezte: - És mi lesz velem, uram, ha végre a saját királyságodba térsz? A herceg pedig meglepetten válaszolt: - Mi lenne? Te is velem jössz, Katrine, miután elintézzük a kasztíliai ügyet. Van egy kis vár az Arlanzonon, Burgos közelében, az lesz a te lakhelyed. Katherine nem szólt többet, inkább igyekezett elfelejteni a kínzó fájdalmat és a keserű kétséget, amelyet a jövője kilátásai ébresztettek benne. Vajon Kasztília felkent királynőjeként Costanza ugyanilyen elnéző lesz, mint most, amikor nem más, mint nincstelen idegen a férje országában? Máris történt némi változás. Philippa elmondta, hogy amint a hercegné tudomást szerzett Trastamare haláláról, hangosan és minden illendőségnek fittyet hányva kacagott. Háromnapos ünnepet rendelt el Hertfordban, kápolnája harangja pirkadattól alkonyatig zúgott, saját, kövekkel ékesített Mária-szobrát pedig hálaadó spanyol himnuszok kíséretében végighurcolták az utcákon. A herceget Hertfordba rendelte, egy hétig ott is maradt - jobb nem rágondolni, miért. - Hálát adok Istennek, drágám - mondta végül Katherine, és nagyot sóhajtott -, hogy legalább még nem egyhamar hagyod el Angliát. Azt nem bírnám elviselni. John összehúzta a szemöldökét. Katherine megjegyzése kényes témát érintett. Fivérei, Edmund és Thomas lesznek az új hadjárat vezetői. 186

Neki magának azonban itthon kell maradnia, hogy elrendezzen bizonyos belső ügyeket, továbbá megbirkózzon a skót és a walesi zűrzavarral. Richárd tanácsa, valamint Joan hercegné és a saját

helyzetértékelése indította erre a dön-tésre, bár bosszantotta a dolog, és nem bízott Edmund portugáliai diplomáciájában. - Nem maradnék itt, kicsi kincsem - mondta komoran -, ha hosszú távon nem ez volna a legbölcsebb megoldás. - Nem - felelte az asszony, és élesen felnevetett. - Tudom, hogy az irántam érzett szerelmed sohasem tartana itt, és nem is volna jó, ha úgy lenne - tette hozzá gyors megbánással. - Bocsáss meg! John Katherine felé fordult. Fekete szempillái között átsugárzó szemeit, egyenes, apró orrát, hasított álla feletti, érzéki piros száját, orcái áttetsző rózsaszínjét, illatos bronz hajzuhatagát, kemény, telt mellei kék ereit és fehér íveit nézte. - Krisztus keresztjére, Katrine - mondta félig dühösen, félig bánatosan -, remélem, nem te vagy, aki itt tart. Az valóban nagy szégyen volna. Pedig voltak, akik így gondolták; Costanza például. John azonban ezt indulatosan és szívből tagadta. Egyetlen nő, még Katherine sem téríthetné el a céljától. Ahogy a kasztíliai trón egyre inkább elérhető távolságba került, még fényesebben ragyogott, és csábította őt. Az elmúlt évek során azonban megtanulta, hogy elővigyázatosnak kell lennie, körültekintően kell terveznie. Elő kell teremtenie a pénzt a hadseregre, és a szórványosan, de nemcsak a határvidéken, hanem Anglia középső megyéiben is előforduló lázadásokat kemény kézzel le kell vernie - aztán jöhet Kasztília. Katherine hallotta a mély sóhajt, és tudta, hogy John azokra a napsütötte síkságokra gondol, amelyeket a Pireneusokban, a hegytetőről mutatott neki. 187 Most már jobban megértette, mint akkor, hogy miért az a távoli föld a legnagyobb álma. Már nem csodálkozott rajta, hogy John nem elégszik meg azzal, hogy az ország leghatalmasabb nemes ura, gyakorlatilag uralkodója. Nem, hiszen valódi, felkent király is lehetne, egy Angliánál majdnem kétszerte nagyobb ország uralkodója. Micsoda tökéletes válasz volna a folyamatos rágalmakra, amelyek szerint Richárd trónjára tör! És, gondolta Katherine, arra a másik dologra is. Az elcserélt gyermek története feledésbe merült, még az ellenségei is megfeledkeztek róla, és John már azzal a múló megvetéssel tudott beszélni róla, mint a személyét érintő bármely pletykáról. A seb azonban megmaradt. Kasztília királya minden szóbeszéd fölött állna. - Fel kell kelnünk, lustaság - szólalt meg John hirtelen támadt energiával, és ledobta a hermelintakarót. - Csengess! - Még kétnapnyi mulatozás várt rájuk, mielőtt Richárd és a többi vendég távozna. Ma délután szarvasvadászat. Holnap bikaviadal és egy kis dárdaöklelés. Az évszak sajnos nem tette lehetővé, hogy teljes lovagi tornát tartsanak. Katherine egyik kezével kinyúlt a függönyön a kézi csengőért, amely Hawise-t és az egyik inast szólítja a szobába. A csengő eszébe juttatta Robint, aki testőrként gyakran érkezett a hívásra, és megkérdezte: - Uram, beszéltél egy második okról is, amiért Robinnak távoznia kell. - Lollard - felelte John tömören, és egyik lábát kidugta az ágyból. - De - ellenkezett Katherine - soha nem voltál ellensége a lollardoknak! - Az udvar fele, Joan hercegné, és a legutóbbi időkig John is magáénak érezte Wyclif tanait. - A lollardok már túl messzire mennek - jelentette ki John türelmetlenül. 188

- Prédikátoraik feltüzelik a népet. És nagyon jól tudod, hogy többé nem támogathatom a jó öreg Wyclifet. Azt hiszem, meghibbant. De azért azt sem fogom hagyni, hogy az ellenségei ártsanak neki. Lutterworthben előadhatja félelmetes új eretnekségeit, de nem akarok lollardot a kíséretemben. Bejött a szobainas, és elhúzta a függönyt, míg egy másik felélesztette a tüzet. Egy fegyvernök ezüstkupában sört kínált urának, A másik fegyvernök John vörös bársony-köntösét tartotta. Hawise némi késedelemmel érkezett úrnőjéhez. A kicsi Joannak jött a foga, és Hawise fent maradt a dajkával, hogy lóheresziruppal dörzsölje a baba ínyét. Katherine nem ugorhatott ki meztelenül az ágyból, amikor a szoba tele volt férfiakkal, és amíg a meleg takaró alatt várakozott, hogy Hawise hozza a ruháját, egy kicsit elgondolkodott Wyclifen, akiről tudta, hogy óriási csalódást okozott Johnnak. Amíg Wyclif a püspökök és a korrupt egyház ellen harcolt, megérte támogatni. De hogy Wyclif a pápa ellen fordult, főleg most, hogy a hetvennyolcas egyházszakadás óta igen zavaró módon két pápa is volt, nem érdemelhette ki egy intelligens ember támogatását. Wyclifnek az egyház spirituális tanításaival való szembefordulása más lapra tartozott. John szimpatizált az angol nyelvű Bibliával, amelyet Wyclif el akart juttatni az emberekhez, azzal nem ártott senkinek, és a herceg fontosnak tartotta a tanulást. Türelmes volt a tüzes, fekete csuhás doktor érveivel szemben, amelyeket a szentek bálványimádó tisztelete, a zarándoklat ostobasága és a gyónás haszontalansága ellen hozott fel. Az utóbbi időben azonban Wyclif az istentisztelet szentségét támadta, és az átlényegülés csodáját is tagadni merészelte. Azt állította, hogy a felszentelt kenyér és bor sohasem változott áldott testté és vérré, hogy csupán jelképek voltak. Azt is mondta, hogy jobb egy varangyos békát imádni, mint a szentséget, mert a békában legalább van élet. És ekkor John türelmének vége szakadt. 189 Talán William testvér játszott szerepet abban, hogy John hirtelen Wyclif ellen fordult, gondolta Katherine. A ferences barát már egyáltalán nem rokonszenvezett a reformerrel. Ami engem illet, folytatta saját gondolatát Katherine, így sem, úgy sem érdekel. Egyre kevésbé gyakorolta a vallást, mert jelentéktelenné és unalmassá vált számára. John igazi hívő volt a maga őszinte, férfias módján. Hitt, ahogyan atyja és anyja is hitt egykoron, így végül Wyclif elborzasztotta. És mégis, gondolta Katherine, nagyon jellemző, hogy vitáik ellenére továbbra is védte Wyclifet. Ellenségei félreértették, ahogy mindig. Nem adtak hitelt a hűségének, ami pedig legfontosabb jellemvonása volt. Amikor könyörületet tanúsított, azt gyávaságnak gondolták. De ó, jaj, gondolta Katherine, minek leragadni a nyomasztó dolgoknál? Ma szarvas-vadászatra megyünk, este pedig táncolni fogunk az én urammal. Elmosolyodott, mert testük annyira összehangolódott, olyan jól táncoltak együtt, hogy még a leggonoszabbakat is csodálatra késztette. - Jó reggelt, hölgyem - mondta Hawise, amint széles arcát bedugta a függönyön. - Vidámnak tűnsz, akár egy tengelic. Az úr is... - Fehér főkötős fejével az öltözőszoba felé intett, ahonnan a herceg éneklése hallatszott, míg testőrei gyógynövény-főzetbe mártott szivaccsal dörgölték végig: Szerelmem, drága hölgy: Szépséged elbűvölt.. .*Tótfalusi István fordítása. 190

Úgy hallom, őkegyelmessége nagyon jókedvű. Tegnap este a nagyteremben nem ilyen kedve volt, Krisztusra! - Kathetine-t hálóköntösbe csavarta, majd karcsú lábait hímzett papucsba bújtatta. Honnan tudod? - kérdezte meglepetten Katherine. - Még a közönséges embereknek is van szemük, kedvesem. Mindenki tudja a palotában, hogy az az ostoba Robin túl forrón csókolt meg tegnap este, amitől a herceg képe olyan lett, mint a sötét éjszaka. Volt, aki azt hitte, hogy péppé ver téged egy dárdanyéllel, mások úgy vélték, Robin véres tetemét a Soar felszínén fogják látni; de én nem nyugtalankodtam. Manapság bármit elérsz őkegyelmességénél. A két nő bement Katherine öltözőjébe. Faszenes parázstartó fütötte, és erőteljesen érezhető volt benne a füst és Katherine ámbraeszenciájának illata. A kőlatrinát Hawise minden rosszallása ellenére nehéz faliszőnyeggel különítették el. Katherine orrát túl kényesnek tartotta. A latrina bűze köztudottan a legjobb molyűzőnek számított, és anélkül Katherine felakasztott prémeire és gyapjúruháira komoly veszély leselkedett. Katherine leült, Hawise pedig fésülni kezdte hosszú, kócos haját. - Robin ma Cumberlandbe távozik - mondta Katherine, miközben kezét egy meleg tejszínnel teli mosdótálba mártotta. Még mindig minden télen előjöttek a fagy daganatai. - Ó, ez nem lep meg. Szegény pára. Elvesztette a fejét, de nem csoda. Az elmúlt években annyira sóvárgott utánad, mint egy szomjas kutya. - Én nem is tudtam... vagy legalábbis soha nem gondoltam bele - mondta Katherine szomorúan. A legtöbb fiatal fegyvernök epekedik és sóhajtozik valaki után. Ez a divat. -

191 - Ami igaz, az igaz, a hercegen kívül senkit nem veszel észre, vak vagy, mint a denevér délben kuncogott Hawise. Egy selyemdarabbal dörgölni kezdte a bronz hajtincseket, hogy még fényesebbek legyenek, majd egészen más hangon hozzátette: - De lesz valaki, akit porig sújt majd, ha Robint meneszti a herceg. - Kicsoda? - kérdezte Katherine szórakozottan, és kezét egy vászonkendőbe törölte. - Blanchette, hölgyem. Nem, tudom, hogy nem volt fogalmad róla. A szegény kislány a párnája alatt

tartja Robin egyik elvesztett gombját, de egyéb jeleket is észrevettem. - Áldott Szűz Máriám - kiáltott fel Katherine sajnálattal vegyes elkeseredett hangon. - Ó, az a gyermek. Mit csináljak vele? De nem lehet komoly, még túl fiatal, és Robin sem tünteti ki különleges figyelemmel, ugye? - Nem. Robin rajtad kívül más nőre nem néz. Katherine felsóhajtott. Akkor ez lehetett Blanchette növekvő ellenségeskedésének egyik magyarázata. Az utóbbi időben a hallgatásával bántotta meg Katherine-t, és azzal, hogy makacsul ellenállt anyja minden kérésének, pedig Katherine nagyon türelmes volt a Sir Ralph-fal tervezett eljegyzést illetően. A herceg még meg is haragudott rá emiatt. Blanchette aligha reménykedhetett még egy ilyen ajánlatban, és Sir Ralph nem az a férfi volt, akit bizonytalanságban lehetett hagyni. - Robin nem illene hozzá, még ha meg is kapná – mondta lassan Katherine. - Magasabbra kell tekintenie annál a félszeg suffolki köznemesnél. Az istenért, nem tudom, mi baja annak a lánynak. Semmi nem érdekli, amit érte tettünk! Hawise nem válaszolt, hozzákezdett Katherine hajának bonyolult fonásához. Együtt érzett Katherine-nel a kislány miatti aggodalmában, aki már sohasem mosolygott. Feltekerte Katherine hajfonatait, és hálóba fogta a tarkóján, hogy később csak rá kelljen helyezni a holdsarló alakú hajdíszt, majd elgondolkodva így szólt:

192 - Sokkal vidámabbnak tűnt, amikor Kettlethorpe-ban voltunk, mint bármikor máskor az utóbbi években! - Kettlethorpe! - kiáltotta Katherine undorral. Letette a tükröt, és mozdulatlanná vált a kellemetlen emléktől. Tavaly novemberben, amikor Joan születése után rendbe jött, a herceg, akinek dolga akadt Lincolnban, úgy döntött, meglátogatják Kettlethorpe-ot, hogy lássák, mi a helyzet Katherine vagyonával. Tomot és Blanchette-et is magukkal vitték, hogy a Swynford gyerekek láthassák a szülőhelyüket, és három nagyon kellemetlen napot töltöttek Kettlethorpe-ban. A herceg már réges-rég állandó tiszttartót nevezett ki a birtokra, aki lincolnshire-i hűbérese, William de Spaigne irányítása alá tartozott, hogy helyrehozza és a lehető leghatékonyabban működtesse a birtokot. Katherine-ben azonban Kettlethorpe a sivár elszigeteltséggel volt egyenlő. Túl kicsi volt, huzatos és vizes. Hiányzott a kényelem, amely már teljesen magától értetődő volt számára, a sűrű, novemberi köd az ember csontjaiba hatolt, és ő, aki olyan ritkán volt beteg, azonnal nagyon megfázott, folyt az orra, és erősen köhögött. Egykori otthonát a fizikai és lelki betegség ködfátyolán át látta. A nagyteremben ünnepséget rendeztek. A tiszttartó és az új intéző összeterelte a jobbágyokat, akik felsorakoztak és közönyösen térdet hajtottak Katherine előtt, hogy tiszteletüket tegyék, miközben a kis Tom büszke mosollyal állt anyja széke mellett, és élvezte jövőbeli tulajdonai parádéját. Katherine viszont bátortalan, koszos csürhének látta a jobbágyokat, és azon gondolkodott, félt-e valaha tőlük. Milburga összetöpörödött öregasszony lett nyomorék ízületekkel, Will, a szakács bénulástól remegett, és régen kitették az udvarház konyhájáról.

193 Csak Sir Róbert, a pap maradt nagyjából olyan, amilyen volt: kövér, ápolatlan és bőbeszédű; viszont élete párja, Molly időközben meghalt. Sok haláleset történt, amióta legutóbb ott járt, valami bélbetegség elvitte Laughterton felét. Aztán hárman elmenekültek. A szántóvető Odo ikerfiai kereket oldottak, és eltűntek a sherwoodi erdőben. Cob o' Fenton, az egykori nyársforgató fiú apja halála után megtagadta az adófizetést, ezért ő is megszökött, de azonnal elkapták és visszahozták. Vagyonát elkobozták, bal arcára a szökevényeket jelölő billogot égettek, és akkor is éppen kalodában volt, hogy példát statuáljanak vele. A tiszttartó jelentette, hogy a jobbágyok lázongása és elégedetlensége elképesztő méreteket öltött. Ráadásul, és ez még jobban nyomasztotta a tiszttartót, lopás és orvvadászat is előfordult. Egy nyulat, sőt egy kövér őzbakot is eltulajdonítottak Lady Swynford elzárt területéről. Birkákat is loptak a nyájakból. Két bűnöst elfogtak a szag alapján, amikor birkahúst sütöttek a kunyhójukban. Felakasztották őket. A tiszttartó kivezette Katherine-t a falu rétjére, ahol felállítottak egy bitófát, és ahol Cob, a szökevény is töltötte a büntetését. Cob keveset változott. Még mindig kicsi volt és lenszőke, bár megvolt vagy harmincéves. Világos szeme morcosán meredt Katherine-re szőke szempillái mögül, csak a billog vöröslött az arcán. Katherine gyorsan elfordult tőle, de hátrahőkölt, amikor meglátta a bitófát. Két oszlásnak indult, félmeztelen test lógott a köteleken. Katherine csak egyetlen pillantást vetett rájuk, a feldagadt vonások és a szürke bőrszín ellenére mégis felismerte Sim Tanner, az intéző nyújtott koponyáját és állkapcsát. Rémülten felkiáltott, mire a tiszttartó annyit mondott: - Ó, asszonyom. Sim azonnal lopni és orvvadászni kezdett, amint leváltottam a tisztségéből. Kétségtelenül hozzászokott egy kis luxushoz, és nem akarózott feladnia.

194 Tehát Sim, aki egykor megmenekült Nirac tőrétől, így végezte. Sűrű köd ereszkedett alá a Trent felől, Katherine fogai vacogtak a hidegtől, így sietve visszatért a nagyterem melegébe. Később elrendelte, hogy Cobot engedjék szabadon a kalodából, valamint hogy visszakapja a földjét, mert rosszul érezte magát a réten látottak miatt. Ó, drága Szűzanya, mennyire gyűlölte Kettlethorpe-ot, és majd megőrült, hogy megint elmehessen onnan. De emlékezett rá, hogy Blanchette nem így érzett. A kislány meglátogatta kedves gyermekkori helyeit, a Broom-hegyet, a malmot, a folyógázlót és a kis tavacskát, ahol egyszer együtt fürdött a falubeli gyerekekkel. Mintha kinyílt volna egy belső zsilip, Blanchette kíváncsi, szégyenlős kérdések garmadát tette fel apjával kapcsolatban. Itt, ebben a nagyteremben lógott régen a páncélja? Hogy hívták a kedvenc lovát? Végül azt kérdezte: - Hány éves voltam, m-mama, amikor apa búcsúzóul meg csókolt itt, a fe-felhágókőn, amikor utoljára láttam, mielőtt Aquitániába ment? Katherine azt válaszolta, hogy hároméves lehetett, és csoda, hogy még emlékszik rá. - Em-emlékszem - mondta Blanchette szomorúan, mégis izgatott kis mosollyal. - Isten nyugosztalja az én bátor apám lelkét! Katherine saját betegsége miatti szórakozottsága, valamint a látvány és az emlékek okozta mélységes zavarodottsága okán alig figyelt oda. Most azonban rájött, hogy mindkét gyermek azt hiszi, Hugh diadalmas harcban szerzett sebei következtében halt meg, bár senki nem mesélt nekik részleteket. Ebben nem volt semmi hazugság. 195 - Ó, már emlékszem - mondta Katherine gondolatai végeztével Hawise-nek. - Blanchette sírt, amikor elhagytuk azt a visszataszító helyet. De hiszen ez képtelenség. Mindene megvan, hogy boldog lehessen ebben az új életben, amelyet a herceg biztosított a számára. Szigorúbban fogom fogni, úgy, ahogyan az én uram kívánja. Katherine arca megnyugodott, és egyetlen intéssel elutasította a hatalmas, áttetsző aranysarló fejdíszt, amelyet Hawise felemelt. - Egyelőre hagyjuk! - mondta mosolyogva. - Mintha azon a pimasz leányon kívül nem is lenne más gyermekem. Nem fogom megijeszteni a kicsiket ezzel az ostoba hajdísszel, és most éppen hozzájuk indulok. Hogy van Joan fogínye? Szegény kicsikém. - Fáj, mint a kelés. Abból gondolom, ahogyan sír - felelte Hawise szárazon. - Hangosabban ordít, mint a bátyái tették. Katherine nevetett, aztán a két nő együtt ment végig a folyosón a gyermekek szobái felé. John és Harry már rég kiment, hogy a palota többi gyermekével együtt játsszon a hóban, a két legkisebb gyerek azonban medvebőrön üldögélt a kandalló előtt. Thomas, akit azért kereszteltek erre a névre, mert Becket Szent Tamás napján született, és akit Tamkinnek neveztek, hogy megkülönböztessék féltestvérétől, Tom Swynfordtól, egyedül játszadozott a hercegtől kapott ezüst sakkfigurákkal. Joan elmélyülten rágcsálta a fogzást segítő csontkarikát. Mindkét gyermek felvisított örömében, amikor anyját meglátta. Tamkin felugrott, a baba pedig feléje nyújtotta mindkét karját. Katherine leült közéjük a medvebőrre, csókot nyomott az arcukra, majd az ölébe húzta a kislányt. Joan azonnal megmarkolta anyja nyakláncát, és sikerült az egyik balasztrubin medált teljes egészében a szájába vennie.

196

- Nem szabad, te kis mohó - mondta Katherine kiszabadítva a medált. - Csitt! - folytatta, mert az apró rózsaszín száj máris nagyra nyílt, hogy kiabálni kezdjen. Katherine a kislány piros ínyére tette az ujját, és finoman dörzsölni kezdte. - Tente baba...tente... aludj kicsi szentem - dudorászott. Joan elégedetten felnevetett, aztán elcsendesedett. Joan lármás és mulatságos kisbaba volt. Barna haja szanaszét állt, mint a sündisznó tüskéi, szeme lilásfekete volt, és kerek, mint az áfonya. Katherine gyermekei közül egyedül neki voltak sötét színei, és némileg emlékeztetett nénikéjére, Philippa Chaucerre. Vagy talán egy másik sötét hajú flamand Philippára? - Tudtad, kicsikém, hogy a nagymamád királyné volt? - kérdezte Katherine, rámosolygott, és belecsípett a kislány pisze orrocskájába. A baba tiltakozásul felvisított, amiért anyja elvette az ujját, mire Katherine odaadta neki a csontkarikát. - Az enyém is! - kiáltotta Tamkin, és meglengette La Ferce-t, a sakk-királynőt. - A nagyapám pedig király volt. Hawise mondta. - A tollakkal díszített királyt Katherine térdén táncoltatta, közben a nyelvével csettintgetett. - Ha nagy leszek, én is király leszek. - Nem, Tamkin - mondta Katherine gyengéden. - Soha. - A kisfiára nézett. Igazi Plantagenet, akár a többi fiú. Mindnek hullámos volt a haja, hosszú és hegyes az orra, magas és lapos az arccsontja, világos a szeme; bár egyiküké sem volt olyan élénk kék, mint az apjuké. - Akkor mi leszek? - Tamkin hasra feküdt, és az apró parasztokat elkezdte benyomni a kis barlangokba, amelyeket a medveszőrbe fúrt. - Lovag, drágám. Az lehetsz. Nagyszerű és bátor lovag. - Teljes határozottsággal beszélt, mert egy pillanatig magabiztosnak érezte magát, de hirtelen rátört a félelem. 197 Mi lesz a Beaufort fattyúk sorsa, ha Johnnal bármi történik? Keresztet vetett, és a tűzbe bámult, miközben a baba álmosan gőgicsélt az ölében, Hawise és a többi dajka jött-ment, tették a dolgukat, Tamkin pedig, aki megunta a játékot, elszaladt, hogy megkeresse agárkölykeit. Még a herceg mindenre kiterjedő védelmében is, milyen jövő vár rájuk? A fiúkat remélhetőleg lovaggá üti a herceg, ha eljön az ideje, és talán sokra vihetik, ha Johntól különféle kinevezéseket kapnak, de tiszteletet valószínűleg sosem várhatnak. A kis Joan viszont... Óriás hozomány árán adhatják férjhez tisztességgel. Csak kevés megfelelő nemes hunyna szemet a törvénytelen származás szennyfoltja felett. De ha esetleg úgy esne - és félelmében gondolatai máris eltértek valódi irányuktól -, hogy John nem tudna gondoskodni a jövőjükről, akkor ki fogja megvédeni őket? Biztosan nem a gyerekes, önző Richárd, és nem is a hercegné. Buckíngham grófja egészen biztosan nem. Edmund talán tesz néhány erőtlen gesztust, de mikor tartott sokáig Edmund ingadozó lelkesedése? Az ösvény, amelyen Katherine csukott szemmel járt, mert azt hitte róla, szilárd, mint a gránit, ingoványosnak bizonyult. Az ölében ülő babára nézett, aztán Tamkinre, aki éppen pitizni tanította egyik kutyusát. Két csinos nagyobbik fiára gondolt, akiket úgy neveltek, mintha kis hercegek lennének. Pedig nem voltak azok. Törvényes nevük sem volt, sem bármiféle garantált örökségük, sőt anyjukon kívül még biztos jövőjük sem. Szűz Máriám, gondolta, és én egyedül ugyan mit tehetnék értük? Igyekezett rémületét gyakorlatias megfontolásokkal csillapítani. Gondosan számba vette, mije van. 198

A herceg időnként újabb és újabb birtokokat adományozott neki, amelyeket csak vonakodva fogadott el, mert rossz érzéssel töltötte el, hogy John megfizeti a szerelmét. E birtokokból származó magánbevétele, amellyel alig törődött, mindössze jelentéktelen zsebpénz volt ahhoz a gazdagsághoz képest, amelyben élt. Természetesen ott volt a sovány Swynford-örökség, bár az nem volt ínyére. Ráadásul idővel Tom tulajdona lesz. Évi száz márka járt neki nevelőnői szolgálataiért, de ez a bevétel nemsokára megszűnik, mert Elizabeth már férjhez ment, Philippa pedig felnőtt. Házai voltak Bostonban, amelyek után kapott egy kis bérleti díjat. Két gondnoksága volt, ezek közül az egyik Heyncourt, amely majd Blanchette-é lesz, némi mellékjövedelme a herceg nottinghami birtokai után, és ezeken kívül csak az ékszerei voltak. Ebből sosem élnénk meg, gondolta ijedten Katherine. Még egy kisbirtokosnál is rosszabbul állnánk. Azonnal el is döntötte, hogy elfogadja az újabb gondnokságot és az „örökös kiházasítását", amelyet John félig viccesen felajánlott neki. - Jó lesz az, Katrine. Szép kis válasz a veled szembeni pimaszságára. Ellis de Thoresby, Hugh egykori fegyvernöke, akit egy hamm hónappal azelőtti duhaj verekedés során megöltek, egy kétéves fiúgyermeket hagyott hátra. Ennek a fiúnak a gyámságával járó magas éves díjat ajánlotta fel neki John, amit ő kereken elutasított. Ellist nem látta, és nem is hallott róla azóta, hogy a férfi Lincolnban, a nyílt utcán leköpte. Nem akarta, hogy bármi rá emlékeztesse. Ó, de hát gyakorlatiasnak kell lennem, gondolta Katherine. Nagyon ostoba voltam. Nem pénzsóvárság, ha a gyermekei jövőjét igyekszik biztosítani, és ha eljön a megfelelő pillanat, beszélni fog róla Johnnal. Jól kell megválasztani a pillanatot, mert bár John nagylelkű volt, szeretett ő maga gondolni az ilyen dolgokra, és Katherine tudta, hogy 199 megharagudhat, ha úgy látja, kételkedik benne, hogy egy napon minden gyermekéről megfelelően gondoskodni fog. És igaza is lenne, gondolta hirtelen fordulattal. Nem tűnhet fel olyan színben, mintha kételyei vagy rossz előérzetei lennének a herceggel kapcsolatban. Semmilyen veszély nem fenyegetheti őket, amíg biztos a férfi szerelmében. Ugyanúgy él tovább, mint eddig, és nem aggódik a jövő miatt. Felkapta a kicsit, betette a bölcsőjébe, aztán körülnézett, hogy mi okozza az erős huzatot. Tamkint látta, aki kinyitotta az ólomüveg ablakot, és kihajolt rajta. - Tam - szólt rá -, te meg mit csinálsz? Csukd be az ablakot! A fiú nem hallotta, mert odakint nagy volt a zaj. A szoba ablakai a palota alatti utcára néztek, ahol egy csomó paraszt és városi ember gyűlt össze, és egy hosszú, rozsdabarna köntöst viselő férfi szónoklatát hallgatták, aki egy hordó tetején állt. Hawise éppen akkor jött be egy adag gyermekruhával, amikor Katherine odalépett a fiához. - Csak valami karácsonyi móka - mondta Katherine türelmetlenül, és becsukta az ablakot. - Nem - szólt közbe Hawise áthajolva a fiú válla fölött -, az egy lollard prédikátor, John Ball. Úgy hallom, most érkezett Leicesterbe. A reggeli ima óta fecseg és hablatyol. Nem nagyon tetszik nekem. És miért nem? - kérdezte meglepetten Katherine. - A prédikáció senkinek sem árt. - Énekelnek valamit, mama - mondta Tamkin -, folyton ugyanazt ismétlik, és az öklüket rázzák. - Úgy van - mondta sötéten Hawise. - Tudod, mit énekelnek? -

200 Katherine ezúttal nagyobb kíváncsisággal nézett ki. Látta, hogy a tűzpiros arcú, fekete szakálla prédikátor, akinek kerek fején rövidre nyírták fekete haját, mindkét karjával vadul hadonászik, néha a mellkasára csap,

felmutat az égre, aztán a palotára. Időnként megáll, szélesre tárja a karját, mire a tömeg dobogni kezd a lábával, és énekel valamit, ami úgy hangzik, mintha a kovács az üllőt csapkodná a kalapácsával. - Mit énekelnek? - kérdezte Katherine, és kitárta az ablakot. A rekedt és ütemes kiáltások azonnal szavakká formálódtak: Míg Ádám ásott és Éva font, Hol volt az úri nép, no mondd? - Micsoda képtelenség! - fakadt ki Katherine, de visszafogta magát. - Mit akar ez jelenteni? - Semmi jót - felelte Hawise. - A legutóbbi fejadó végképp felháborította őket, és John Ball mindent

megtesz azért, hogy az egész országban mindenütt haragudjanak. - Ó - mondta Katherine egy vállrándítással, miközben elfordult az ablaktól. -A fejadó kétségtelenül nehéz teher az embereknek, de valamiből a háborút is finanszírozni kell, Hawise. Miért kell ennyire gyűlölködniük? - Könnyen megy a gyűlölet, úrnőm, ha az ember szegény és éhezik. - De ők nem éheznek! - kiáltotta szikrázó szemekkel Katherine. - Leicesterben és a herceg többi birtokán senki nem éhezik. A konyhák gyakran napi háromszáz embert etetnek. - Nem mindenki akar koldulni, kedvesem - mondta Hawise kuncogva. - És csak kevesen akadnak, aki nem akarnak szabadok lenni. A herceg sok jobbágyát felszabadítja, aki megérdemli - vágott vissza Katherine hevesen. - Karácsony este Lord Henry házasságkötése tiszteletére is felszabadított tízet. 201 Ez igaz - mondta Hawise. - De még mindig maradt tízezer röghöz kötve. Ne nézz rám ilyen dühösen! Ezek nem az én gondolataim. John Ball óbégatja ezt odakint. - De mit tehetnének? - kérdezte Katherine, és összehúzott szemmel nézett az ablak felé, ahonnan ismét felhangzott az ostoba versike ügyetlen ritmusa. - Ó, semmit sem fognak tenni. - Hawise vállat vont. – Csak üres szavak. Angliában sok a hely a hiábavaló morgásra. Ez is elnyugszik majd, mint a poshadt sör.

23. A Lancaster-udvar számára a Savoyban tartották a májusi vigasságokat. A kora tavasz nagyon viharos volt, de április végére a meleg, verőfényes nappalok és a könnyű éjszakai esők pompás zöldre festették a vidéket. A Savoy szolgái talicskaszám hordták a kankalinokat és violákat a Tyburn környéki rétekről, és füzéreket készítettek belőlük mind a száz szobába. Vastag, harmatos ágakat vágtak a bimbózó galagonyáról, majd az ajtók feletti fáklyatartókra erősítették. A konyhákat és a nagytermet friss kákával és illatos fűszernövényekkel szórták fel. Minden zugot kitakarítottak. A számtalan ablaktábla ragyogott, akár az ólomba foglalt gyémánt; a világos kőpadlót tükörsimára fényesítették, a hivatali helyiségek selyemszőnyegeit és falikárpitjait kiporolták és kisikálták, úgyhogy visszanyerték eredeti fényüket. Arany, cinóbervörös és azúrkék színeket festettek a kémények kőfaragásaira, a szintén kifényesített fagerendák közötti íves mennyezetet frissen festett liliomok ékesítették.

202 A kancellária hivatalait, a nagy kincstárat, a kovácsműhelyeket, a katonaság barakkjait, a páncélkészítő műhelyét, a sólyomházat, de még a pincét és az üresen álló tömlöcöt is fehérre meszelték, aztán zöld ágakkal díszítették. A folyó felőli kert négyzet alakú, pázsitos tisztásán aranyozott májusfát állítottak, amelyet a máris korallszín bimbókat növesztő provence-i rózsabokrok kereteztek. Május első hetének minden délutánján táncoltak a hatalmas májusfa körül, amelynek tarka szalagjai fel-alá hullámzottak a szélben a körtevirágok szirmai között. Májusi játékokat is játszottak - a fiatalabb lordok és ladyk bújócskáztak vagy szembekötősdit játszottak az útvesztőben. Éjszaka örömtüzeket gyújtottak a folyóparton, a herceg zászlócskákkal díszített és fáklyákkal kivilágított hajói pedig versenyeztek a folyón. A hajókra fogadni is lehetett. A májusköszöntő napok vidámságában senki nem lehetett rosszkedvű, ezért a herceg sem emésztette magát a küszöbönálló gondok miatt, inkább teljes szívből élvezte az ünnepet Katherine-nel. Május 12-re tervezte skóciai indulását. A király tanácsadója, aki nagy örömmel vette, hogy John korábban milyen jól elsimította a skót zavargásokat, utasította, hogy menjen északra, tárgyaljon a fegyverszünet meghosszabbításáról, és vessen véget az újabb ellenségeskedésnek. Csillapítani kell Percy kényes érzékenységét. Northumberland ura úgy gondolta, a határ menti ügyek kizárólag rá tartoznak, és szenvedélyesen elutasította Westminster beavatkozását. De a tapintat, a hízelgés és a szigorúság kombinációja kétségtelenül ismét ugyanúgy lecsillapítja majd a határvidék urát, mint korábban. A természet vidámsága keltette optimizmus mindent elöntött. 203 A parlament végre megszavazta a törvényjavaslatot, így megemelkedett a fejadó, bár ez okozott némi gondot. Az első adószedők lustaságból vagy megvesztegethetőségük okán nem szolgáltatták be a fejenként átlagosan előírt egy shillinget. Márciusban szigorítottak a rendszeren, és új adószedőket bíztak meg. A kancellár, aki akkor az öreg Sudbury, Canterbury érseke volt, komoly dorgálást kapott lazaságáért; új kincstárnok, Róbert Hales, a Szent János-lovagok rendfőnöke lett a megkésett bevételek felelőse. A köznép talán morgolódik - hiszen az adók mindig morgolódást váltanak ki -, de igyekeztek a fejadót igazságosan kiróni, az „erős segíti a gyengét" elv alapján. Az egy shilling adó valóban komoly nehézséget okozott a kétkezi munkásoknak és a jobbágyoknak, mert az ő bérük ritkán haladta meg az évi tizennégy shillinget; másrészt viszont a franciaországi és kasztíliai diadalmas győzelem kilátása bizonyára hazafias áldozatra sarkallja az embereket. Emellett az új adó, most először, senkit nem kímélt tizenöt év fölött, vagyis még a báróknak és a püspököknek is meg kellett fizetniük a fejenkénti egy fontot. Mi lehetne ennél igazságosabb, gondolták a főrend tagjai, a királyi tanács és a parlament pedig egyetértett velük. Katherine egy kicsit nyugtalankodott, miután John Ball prédikálását hallotta Leicesterben, de a herceg később elmondta, hogy John Ballt Sudbury érsek bebörtönöztette Kentben. - Nincs mitől félni, kicsi kincsem - mondta a herceg vidáman. - Most, hogy az a nagyszájú lázadó börtönben van, az emberek majd szépen lecsillapodnak. Amúgy sem nagyon lesz okuk panaszra. Katherine megnyugodott, de azért bizonytalanul hozzátette: - De a jobbágyok nem gondolkodnak ésszerűen! A tiszttartóm azt írja, hogy Kettlethorpe-ban Cob o'Fenton megint meg szökött! Pedig elrendeltem, hogy engedjék ki a kalodából, és a földjét is visszaadtam. John vállat vont 204

- Egész biztosan elkapják, Katrine. Sose könnyű megítélni, mikor bölcs dolog a megbocsátás. Más jobbágyok talán sokkal hálásabbak lettek volna. Katherine elismerte, hogy a hercegnek igaza lehet, és nem gondolt többé a dologra. Minden pompás napot teljes mértékben ki kell élvezni, főleg mert ő és John hamarosan elválnak egymástól. Egy kicsit aggódott, hogy a herceg bevonul Skóciába, bár a férfi boldogan vágott neki a küldetésnek, amely egyébként sem tarthat egy hónapnál tovább. Ő majd kellemes nyári palotájukban, Kenilworthben vár rá a gyermekeikkel. Vasárnap a herceggel együtt hagyja majd el a Savoyt, aki Katherine-t és háza népét Kenilworthbe kíséri, ő maga pedig folytatja útját északra. Indulás előtt azonban még el kellett intézniük egy apró magánügyet. Sir Ralph Hastings elkíséri urát Skóciába, de előbb még meg kell ülniük Blanchette eljegyzését. Leicesterben Katherine döntése után el kellett halasztani a dolgot, mert Sir Ralph Pontefractban volt, de már megérkezett a Savoyba, és alig várta, hogy megkérhesse a lányt. Szerdán, május nyolcadikán esett meg a dolog. A herceg és Katherine a rózsakertben üldögéltek, és egy csapat cornwalli zsonglőrt meg énekest néztek, akik a füvön ugrándoztak. Sir Ralph a virágfüzérrel díszített íves kapun keresztül sietett he a kertbe, odalépett a herceg karszéke elé, letérdelt, és kezet csókolt neki. - Isten áldja meg, uram! - mondta, és meghajolt Katherine felé. - Egy nappal előbb érkeztem, mint számítottam, de Péterre mondom, a szerelem nagy hajcsár! - Felnevetett, és kihúzta magát lila brokátkabátjában. 205 Sir Ralph tehetős férfi volt, de nem sajnálta a pénzt, hogy ugyanolyan elegánsan öltözzön, mint Richard udvarának fiatal piperkőcei. Biztosította magát felőle, hogy Blanchette vonakodása kizárólag a lány bájos szerénységéből ered, hiszen meg volt győződve önnön vonzerejéről. Harmincöt éves volt, de nem látszott annyinak. Kiváló lovas és bajvívó hírében állt, és nagyon türelmesen bánt öregecske feleségével az együtt töltött tizenkét meddő év alatt, míg végül az asszony tüdőbaja megszabadította szenvedéseitől. Blanchette-nek semmilyen mentsége nem lehet a viselkedésére, gondolta Katherine, és Sir Ralphra mosolygott, aki a lány után érdeklődött. - Idehívom - mondta Katherine, és felállt. - Az igazat megvallva, Sir Ralph, türelmesnek kell lennie vele. Finoman kérje meg! Meg kell mondanom, néha igen nehéz a természete. A lovag egy pillanatra elgondolkodott, de határozottan válaszolt: - Ó, hamar megszelídítem a leányt, ha már az enyém lesz. Természetes, hogy félénk. - Természetes, talán - mondta mosolyogva a herceg. - De már éppen elég sokáig játszotta a szemérmest. Holnap megtartjuk az eljegyzést, kellemes lezárása lesz ez a májusi mulatságoknak. Itt a kertben. És egy kis bajvívás követi. Blanchette lesz egy napig a május királynője. Katherine szeretetteljes pillantást küldött John felé, miközben kisietett a kertből, hogy megkeresse Blanchette-et. A lány a Monmouth szárny egyik szobájában lakott, és csak ritkán lehetett rávenni, hogy kimerészkedjen. Mindenféle aprósággal foglalta el magát. Voltak fabábui, amelyeket maradék selyemből és bársonyból varrt ruhácskákba öltöztetett, azokkal játszott titokban, pedig már jócskán idősebb volt annál, hogysem ilyesmivel szórakozzon. 206

Kobzát pengette, és énekelgetett saját magának, de mindig elhallgatott, ha valaki odajött az ajtajához. És ott voltak a madarai. Blanchette majdnem mindennap elküldte a szolgálatára kirendelt apródot a piacra. Énekesmadarakat hozatott - kenderikét, rigót, pacsirtát és néha fülemülét, amelyeket madarászok ejtettek foglyul hálóval, és aztán eladásra kínáltak. Blanchette egész rituálét fejlesztett ki körülöttük. Mindössze egyetlen éjszakára hagyta őket a kalitkájukban, mialatt olyan gyengéden beszélt hozzájuk, mintha keresztény lelkek volnának. Pirkadatkor szabadon engedte őket szobája ablakából, és szerencsés utat kívánt nekik, amint elrepültek. Ártalmatlan időtöltés, de amíg Katherine a lány ajtaja előtt állt, hallotta Blanchette halk, szomorú énekhangját, és egy madár csicsergését. Amikor kezét a kilincsre tette, Katherine torka hirtelen összeszorult egy emlék hatására - Lady Nichola jutott eszébe Kettlethorpe toronyszobájában. Nem, a gyermek egyáltalán nem olyan, mint Lady Nichola volt, gondolta Katherine indulatosan. Be akart nyitni az ajtón, de zárva találta. - Engedj be! - kiáltotta parancsolón. - Az anyád vagyok. - Lassan kinyílt az ajtó, és az ajtónyílásban ott állt Blanchette, mintha el akarná állni az utat, két karját összefonva a mellkasán. Bronzos haja laza fürtökben hullott a hátára. Dísztelen galambszürke háziruhát viselt. Soha nem vette fel szívesen a drága csecsebecséket, amelyeket a herceg vagy Katherine adott neki. Még mindig alacsonyabb volt anyjánál, de karcsú testén már megmutatkoztak a nőies domborulatok, bár arca még mindig babásan kerek volt, és orrát néhány szeplő tarkította. - Nos, gyermekem - mondta Katherine sokkal gyengédebben -, miért kell mindig úgy viselkedned, mintha bántani akarnálak? Szeretlek, és csak jót akarok neked. Fáj, amikor így viselkedsz velem. 207 A lány mozdulatlanul állt a kövön, sötét szemei mereven bámultak Katherine-re. Egy apró, zöld kenderike ugrált és csicsergett fakalitkájában, pedig a kalitka ajtaja nyitva állt. A koboz az ablakülésen hevert, mellette tintától nedves tollszár és egy darab pergamen, amelyen néhány zilált betű állt. Katherine odalépett, hogy megnézze, mert gondolta, megörvendezteti Blanchette-et, ha megdicséri az írásgyakorlásért. Egy szempillantás alatt végigolvasta a gyermekes írást. Sóhajjal dalolok A néma gondtól. Robinom elhagyott, S már rám se gondol.* Blanchette egy elfojtott kiáltással azonnal ott termett, és felkapta a pergament. Remegő kézzel összegyűrte, miközben harag villant a szemében. Anyjához fordult, és dadogva kérdezte: - M-mit akar t-tőlem, hölgyem? Katherine leült az ablakülésre, és megcsóválta a fejét. - Nem hibáztathatsz engem olyan dolgokért, kedvesem, amelyeken nem tudok változtatni - mondta csendesen. - Hinned kell benne, hogy minden bánat elmúlik, és egy év múlva már nem ugyanazt fogod érezni, mint most. És abban is hinned kell, hogy én tudom, mi a legjobb számodra. A lány nem válaszolt. Tekintete anyja esedező arcáról a zöld kenderikére vándorolt, miközben szája viszolygást tükrözött. Ujjai az összegyűrt pergament szorították, majd hirtelen a földhöz vágta. * Tótfalusi István fordítása.

208 Ő, aki a legédesebb és legkedvesebb gyermek volt, gondolta Katherine, ó, Uram, miért viselkedik így? Biztosan azért, mert elrontottam. Felsóhajtott, és elszánt hangon megszólalt:

- Blanchette, Sir Ralph megérkezett. A kertben vár az én Urammal. Holnap tarjuk az eljegyzésedet. Blanchette felnézett rá. - Az e-enyémet ugyan n-nem - sziszegte a fogai közt. - Elmegyek. S-soha n-nem találtok rám. - Hangja remegett, de dadogása abbamaradt. - Nem fogom azt tenni, amit ő mond. Soha! Apám lelkére esküszöm! Keresztet vetett, és arca falfelu'-rré vált. - Ez ártalmas ostobaság! - kiáltott Katherine. - Nem a herceg mondja, hanem én mondom... Elakadt a szava, mert Blanchette szétvetette két karját, és azt kiáltotta: - Hazudsz! Gyűlöllek! Nem vagy más, mint az ő teremtménye, aki hitvány fattyakat szül neki! Indulatosan megfordult, átbotladozott a szobán, és az ágyra vetette magát. - Jézusom - suttogta Katherine. Mereven ült az ablakülésben. Elsötétült előtte a világ, és amikor a sötétség távozott, nem hagyott mást maga után menedékként, mint a harag hatalmas kőszikláját. Felállt, és odalépett az ágyhoz. Blanchette a karjai közé temette az arcát, a vállai rázkódtak, de egyetlen hangot sem adott. - Blanchette, ez most már több a soknál! - Katherine jeges önmérséklettel beszélt. - Csak Isten tudja, képes leszek-e valaha megbocsátást találni számodra a szívemben. Blanchette remegett. Lassan elfordította az arcát, és felnézett anyjára, akinek szemében életében először látott haragot, mire ijedten felnyögött. - Mama - suttogta. 209 Katherine ellépett tőle. Ó, gondolta, vége a türelmemnek. Elegem van a lehangoltságából, a gyűlöletből, amelyet John és felém mutat, és a kicsikkel szembeni féltékenységéből. Azért is engem vádol, mert Robin nem szerelmes belé, és most még így is beszél velem. - Blanchette, mivel megfeledkeztél az illendőségről, és gonoszul szidalmaztál - mondta -, gondoskodom róla, hogy éjjel-nappal szigorúan őrizzenek. Egyik szolgálólányom itt marad veled, és fegyverest állítok az ajtód elé. Holnap délben kerül sor az eljegyzésedre Sir Ralphfal, azután pedig az esküvőd napjáig zárdába küldelek. Hálás lehetsz, hogy nem verlek meg, pedig megérdemelnéd. Felkapta a csengőt, és megrázta. - Mama - suttogta ismét Blanchette. Lecsúszott az ágyról. Szemei elsötétültek a félelemtől. - N-nem úgy gon-gondoltam... Katherine hidegen válaszolt: - Nehogy azt hidd, hogy meglágyítod a szívem, ahogy olyan gyakran tetted! Túl sokáig voltam lágyszívű hozzád. Blanchette hátrált egy lépést. Fejét egyik oldalról a másikra forgatta, tekintete a zöld kenderikéről az ablakra siklott, aztán megint az anyjára. De Katherine nem nézett rá. Katherine megtette a Blanchette bebörtönzésére irányuló lépéseket. Odarendelt egy szolgálólányt, egy Mab nevű hallgatag lancashire-i hajadont, és meghagyta neki, hogy egy pillanatra se hagyja magára Blanchetteet. Fegyverest állított az ajtó elé azzal az utasítással, hogy a szolgáló hívására azonnal menjen be. Ő maga reteszelte el az ajtót kívülről, amikor távozott. Visszament a kertbe, és megmondta Sir Ralphnak, hogy másnap, az eljegyzésen fogja látni Blanchette-et, mert a lány pillanatnyilag éppen rosszkedvű. A lovag ennek nem örült. 210 Aznap éjjel Katherine csak forgolódott az Avalon-szobában, mígnem John idegesen megkérdezte, mi

bántja, és azt javasolta, lozasson egy kis sörrel kevert, meleg aludttejet. Katherine megnyugtatta és megcsókolta. De nem mondta el neki, mi történt Blanchette-tel, mert sosem izgatta fel Johnt, ha csak egy mód volt rá. A herceg szorosan magához ölelte, így idővel mégis elaludt, mert a férfi szerelmének jól ismert nyugalma elcsendesítette, de álmát zavaros keserűség töltötte meg. Blanchette az eljegyzése napjának délelőttjén végig úgy viselkedett, mint a fababái, amelyekkel a szobájában játszott. Hagyta, hogy a lancashire-i leány és Hawise ráadják világoszöld szaténruháját, és felaggassák rá saját és Katherine ékszereit. Akkor emelte fel vagy tette le a karját, amikor mondták neki. Kibontott hajába virágokat fontak, és liliomfüzért akasztottak rá. Egyetlen szót sem szólt, úgy tűnt, mintha nem is tudná, mit tesznek vele. Egyszer csak Hawise hátralépett, hogy megcsodálja, és azt mondta: - A mindenségit, kicsikém, esküszöm, majdnem olyan szép vagy, mint édesanyád volt az esküvője napján! Blanchette szemében ekkor különös tekintet jelent meg - fájdalom, félelem, bizonytalanság, Hawise nem tudta megmondani, micsoda, mert a lány olyan tompának tűnt, mintha mák-főzettel kábították volna el, szemei üvegesek voltak, arcát pedig karmazsinvörös pír lepte. Amikor Blanchette elkészült, Hawise elment Katherine-ért, aki hajthatatlanul távol tartotta magát a lányától. - Elkészült, hölgyem - mondta Hawise -, de attól félek, valami betegség tör rá. A bőre forró, mint a tűz, és különösnek tűnik még önmagához képest is. - A! - felelte Katherine. - Nincs más baja, mint a rosszkedv, hogy végül mégiscsak engedelmeskednie kell. Nem ez az első alkalom, hogy betegnek tetteti magát, ha el akar érni valamit. 211 Hawise tudta, hogy ez igaz, de nem nyugodott meg, ezért tétován folytatta: - Úgy hallom, valami betegség ütötte fel a fejét a külső udvarban. Katherine, aki éppen a saját arcát vizsgálta a tükörben, visszafojtott lélegzettel nézett fel. - Csak nem pestis? - suttogta idegesen. - Nem, nem - mondta Hawise, és keresztet vetett. – Szent Rókus óvjon minket! Valami rózsaszín pöttyös láz a gyermekek között. - Ó, biztosan kanyaró - mondta Katherine, és tovább nézte magát a tükörben. - Azt hiszem, Blanchette régen átesett rajta, ráadásul nem is találkozott senkivel, akitől elkaphatta volna. Hawise, ma úgy károgsz, mint egy öreg varjú. - A fogfájásom miatt van - mondta Hawise rosszkedvűen, és nyelvével egyik mozgó zápfogát kereste. Már elmondtam minden varázsigét, Szent Apollóniához is imádkoztam, de nem múlik. A borbélynak ezt is ki kell húznia, mint a többit, Isten segítsen rajtam. - Éppen elég gyötrő kilátás ahhoz, hogy általános nyugtalanságot okozzon Hawise-nek, de azt nem mondta el, mit tud arról a bizonyos betegségről. Lehet, hogy kanyaró, de nem olyan, amilyennel ő eddig találkozott. Egy nyársforgató kisfiú meghalt az éjjel, üvöltött a fejfájástól, és vörös volt, akár a főtt rák. Az apród pedig, aki Blanchette-et őrizte, állítólag reggel magas lázzal ment le. Megszólalt a kápolna harangja, a külső udvarban pedig az óra figurái elütötték az elsőt a tizenkét ütés közül. Katherine felugrott, és a Monmouth szárnyba sietett. Blanchette ott várta. Először az anyjára nézett, aztán az ablakra.

21 2 - Gyere! - mondta neki Katherine, és megfogta a lány kezét, amely határozottan száraz volt, és olyan forró, mint a kandallókő. Végigmentek az udvarokon, majd a kapuív alatt a kertbe értek. Az ott összegyűlt urak és hölgyek között Sir Ralph és a karmelita barát, Walter Dysse várta őket a rózsakertben felállított oltárnál. A herceg csak úgy ragyogott mellettük aranyszínű, gyöngyökkel hímzett tunikájában. Kasztília nyakláncát és a Térdszalagot viselte. Istenem, milyen jóképű, gondolta Katherine, miközben Blanchette kezét fogva ünnepélyesen lépkedett előre. A lány úgy ment, mint egy alvajáró, de hirtelen, amikor Katherine Sir Ralph feléje nyújtott kezébe akarta helyezni a lány apró kezét, Blanchette fojtott kiáltást hallatott és hátraugrott, ezzel kiszabadítva önmagát. Felkapta világoszöld szoknyáját, és eszeveszetten kirohant a kapuív alatt. - Az istenit, mi ez? - kiáltott fel a herceg: Sir Ralph elvörösödött, és Blanchette után bámult. - Ezért verést érdemel - kiáltotta Katherine, és ő maga remegett a dühtől. - Nem, uram - mondta Johnnak -, könyörgöm, engedd, hogy én magam intézzem el! - Akármilyen dühös, akkor is meg kell védenie Blanchette-et attól, amit a két férfi szemében lát. A herceg tétovázott, majd vállat vont. Intett a zenészeknek, és szertartásos udvariassággal így szólt Sir Ralphhoz: - Talán maroknyi zenészem elfeledteti önnel ezt a szégyenletes viselkedést. A lovag némán meghajolt, ajkába harapott, miközben Katherine elsietett a kapuíven át. Rögtön meglátta Blanchette-et egy tiszafa mögött, a falon belül. A lány a földön térdelt, és hányt. Katherine megrökönyödött, dühe ijedséggé változott. - Ó, szegény gyermekem - kiáltotta, és szaladt a lányához. 213 Blanchette csak bámulta az anyját, de nem ismerte fel. - Fáj - motyogta rekedten, és a fejére tette a kezét. Ujjai hozzáértek a liliomfüzérhez, mire lehúzta a fejéről. - Fehér hattyúk - mondta a liliomokra, majd feldobta a füzért a levegőbe. - Hagynom kell, hogy hazarepüljenek, mint a többiek. Édes Istenkém, gondolta Katherine rémülten. De amikor megfogta Blanchette-et, és megpróbálta talpra állítani, rájött, hogy csak a láz miatt beszél félre, nem bolondult meg. A lány testéből úgy áradt a hő, mint a kályhából, arca és nyaka, sőt mellkasa is skarlátvörös volt, reszketni kezdett, és fogai vacogtak. Katherine többször kiáltott segítségért. A kertben nem hallották meg, a zenészek játszottak, a társaság pedig táncolt. A Savoy fegyveres őre, Roger Leach azonban, aki éppen a Beaufort-torony lusta kapusát korholta, meghallotta, és odafutott hozzá. Katherine intésére felkapta a lányt, és a Monmouth szárnyhoz cipelte. - Ezt hívják skarlátbetegségnek, úrnőm - mondta a tagbaszakadt katona sajnálkozva, amikor letette az ágyára a nyögve kínlódó Blanchette-et. Egyik saját gyermeke két héttel korábban betegedett meg. Többnyire egy időre elvesztik a fejüket. Katherine az ablakülésre dobta fejdíszét, és felgyűrte ezüstös ruhaujját. Egy zsebkendőt vízbe mártott, és amennyire tudta, az ide-oda hánykolódó Blanchette homlokára tapasztotta. - Küldd ide Hawise-t, gyorsan! - kiáltott rá a katonára. - Aztán menj el William Appleton barátért... nem, nem tudom, hol van... talán a ferenceseknél. De hozd ide! A testőr meghajolt és elsietett. Katherine leült az ágyra, és megpróbálta lecsendesíteni önkívületben lévő gyermekét.

Mire vasárnap a herceg elindult Skócia felé, Blanchette már jobban érezte magát. Még mindig lázas volt, de már nem kiabált, és nem dobálta magát annyit. 214 Testét rengeteg apró, skarlátvörös pötty borította, és szemmel láthatóan kevesebb fajdalmat érzett. William testvér eret vágott rajta, és testét hűvös anyagokba tekerte. Lázcsillapítót és altatót adott neki. Azt mondta, bár a lány még mindig nagy veszélyben van, reméli, hogy felépül. Katherine nem hagyhatta magára Blanchette-et, így Hawise-nek és a Beaufort gyerekeknek nélküle kellett Kenilworthbe utazniuk. A barát nem engedte, hogy Katherine elbúcsúzzon kisebb gyermekeitől. Azt mondta, a betegség a lélegzetben él, és a lélegzet olyan titokzatos dolog, hogy nem lehet megmondani, mi minden járja át. Ezért kénköves gyertyát égetett Blanchette hálószobájában. Az idősebbekre azonban nem jelentett komoly veszélyt. Az ő lélegzetük erős volt, így le tudta küzdeni az ártalmas kórokozókat. Vasárnap reggel, amikor Katherine elbúcsúzott a hercegtől, vihar támadt, amint mise után kifelé tartottak a kápolnából. Az ég lila színűre változott, villámok döfték át a fekete felhőket, és mennydörgés rázta meg a palotát. Úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna, és bőrig áztatta a várakozó menetet. A lovagok és a fegyveresek lovaik hátán ültek a külső udvaron, a csomagszállító szekerek, valamint a Beaufort gyerekeket és Hawise-t szállító hintó is felsorakozott az induláshoz. Katherine bocsánatkérő szavakat mondott Sir Ralphnak, aki udvariasan fogadta, de megjegyzése, miszerint mindenképpen újra eljön Blanchette-hez, ha visszatér Skóciából, nyilvánvalóvá tette, hogy haragja már tovatűnt. Katherine szomorúan nyújtotta oda neki a búcsúpoharat, majd elfordult, hogy intsen a hintóban ülő gyermekeinek. A kisfiúk visszaintegettek, Hawise pedig felemelte a kis Joant, és rávette, hogy csókot dobjon az anyjának. 215 Katherine igyekezett mosolyogni. Gyorsan elment onnan, hogy kövesse Johnt az Avalon-szoba alatti kis fogadószobába. A herceg teljes páncélzatát viselte, és az ajtó előtt várakozó fegyvernök készenlétben tartotta harci sisakját. Katherine karjával átfonta a férfi nyakát, és szomorúan nézett fel rá. Könnyek patakzottak végig az arcán. - Kicsi kincsem - mondta John, és megcsókolta -, ne sírj! Blanchette hamarosan felépül, te pedig eljöhetsz Kenilworthbe, aztán velem is újra találkozhatsz, ahogy terveztük. - Lemosolygott az asszonyra. - Ó - felelte Katherine, de újabb mennydörgés rázta meg az ablaktáblákat, mire felugrott és reszketni

kezdett. - Ez rossz előjel - suttogta.- Vasárnapi vihar. Tonnene de dimanche est tonnerre de diable!* - Keresztet vetett. - John, veszély leselkedik valahol. Érzem. Valami feketeség van a szívemben. Olyan sötét, mint odakint az ég. John, muszáj most elválnunk? A herceg szintén keresztet vetett, de türelmetlenül. Már mehetnékje volt, és nem hitt a rossz előjelekben, ha azok nem estek egybe saját vágyaival. - A vihar hamarosan elvonul, Katrine. Már világosodik. Biztosan azért vannak ilyen sötét gondolataid, mert túlterhel annak az elkényeztetett, bosszantó gyermeknek az ápolása. Gyerünk, mosolyogj, kicsi kincsem! Nem ennek a gyászos arcnak az emlékét akarom magammal vinni Skóciába! Katherine megpróbált engedelmeskedni, de képtelen volt rá. Látta, hogy a férfi gondolatban már messze jár, és tudta, hogy ez így természetes. Emberei az udvaron várták, hogy kiadja a parancsot az indulásra,

többnapi megfeszített lovaglás állt előttük, és a vihar már így is késedelmet okozott. *A vasárnapi mennydörgés az ördög dörömbölése. 216

John lehajolt, hogy még egyszer utoljára megcsókolja, de a nyomasztó érzés Katherine mellkasában pánikká fokozódott. - John - kiáltotta -, félek! Valami fenyegeti a szerelmünket. Tudom! - Karjával átfogta a herceg nyakát, arcát a nyakvédő éles acélkapcsaihoz szorította. A herceg még sohasem látta őt ennyire izgatottnak és esztelennek. Végigsimította a sírva belekapaszkodó asszony fejét, és gyengéden csitítani próbálta. - Csitt, csitt! - vett erőt türelmetlenségén a Katherine iránti szerelem. De amikor az asszony tovább sírt, megfogta és lefejtette a nyakáról a két kezét. - Isten veled, szerelmem. Isten óvjon! - Kisietett a fogadószobából, mielőtt Katherine megállíthatta volna. Katherine az ablakból nézte, hogy fegyvernökei tartják paripáját, ő pedig nyeregbe száll. Az eső már elállt. Kiderült az ég a Monmouth-torony csúcsán lobogó Lancaster-zászló felett, és a herceg rézsisakján aranyfény csillant, amikor megfordult, és búcsút intett. Katherine kihajolt az ablakon, és lassan integetni kezdett ezüstkendőjével. John megsarkantyúzta lovát, amely erre nekiiramodott, és a kapun át kivágtatott a Strandre. Mögötte kialakult a menet, kísérete kettes oszlopban átlovagolt a kapuív alatt. A hintó és a csomagszállító kocsik követték. Katherine addig nézett utánuk, míg az istállófiúk vissza nem tértek munkájukhoz, és a külső udvar teljesen ki nem ürült. Még a csaholó kutyák is elsompolyogtak a konyhák felé. Csend borult az egész, hatalmas Savoy-palotára, hiszen szinte teljesen kiürült. Álmos szendergés veszi birtokba, és úgy is marad, míg ura vissza nem tér. 217 Ura pedig, amikor végiggaloppozott Charing Cross falu országútján, hirtelen megállította paripáját, és megfordult, hogy visszanézzen a szép fehér palotára, amelyet sokkal inkább otthonának érzett, mint bármelyik vidéki kastélyát. Csillogott a vihar utáni napsütésben. Johnnak mosolyognia kellett Katherine szomorúságán. Arra gondolt, hogy a Savoy mintegy elefántcsont keretbe helyezi az asszony szépségét. Megrántotta a meglazult kantárt, megsarkantyúzta lovát, amely észak felé indult. Előérzete nem súgta meg a hercegnek, hogy ekkor látta utoljára a Savoyt. Május hátralévő részében és június első hetében Katherine olyan elszigetelten élt, mintha valóban szigeten lett volna. Átköltözött a Monmouth szárnyba, és amíg el nem múlt a veszély Blanchette feje felől, egy szobában aludt a lányával. Senki mással nem találkozott, csak Mabbel, aki segített neki az ápolásban, az apródokkal, akik enni hoztak, és William testvérrel, aki mindennap eljött, hogy megvizsgálja a beteget. Blanchette állapota fokozatosan javult, a kiütések elhalványodtak, teste már nem lángolt a láztól; viszont szövődmények sora lépett fel nála. Néhány napig olyan dagadt volt a torka, hogy nem tudott nyelni, és amikor végre leapadt a duzzanat, kínzó fülfájás kezdte gyötörni, míg végül a dobhártyái kilyukadtak, és a genny a párnájára folyt. Ez idő alatt a lány olyan volt, mint gyermekkorában, mindenért az anyjához fordult, sírt és nyugtalankodott, ha Katherine elhagyta a szobát, és folyamatosan őt szólongatta. A kettejük közötti konfliktus mintha meg sem történt volna, Katherine pedig egész bűntudattal teli szeretetét rázúdította a lányra. Csak véletlen egybeesés lehetett, hogy Blanchette-en éppen az eljegyzése napján tört ki a

betegség, Katherine mégsem tudott teljesen megszabadulni a lelkifurdalástól, és most már úgy gondolta, Blanchette előző napi szörnyű pimaszsága is csupán a lappangó láz első megnyilvánulása volt, ezért bánta, hogy annyira feldühödött miatta. 218 Mire a lány végül felépült, Katherine tudta, hogy a gyermeke iránti heves szeretetét még tovább fokozta a krízis, amelyen együtt estek át. Blanchette még becsesebbé vált számára, pedig majdnem elveszítették egymást, de végül valami megmentette azt, amit egymás iránt éreztek. Június kilencedikén, egy hónappal azután, hogy Blanchette megbetegedett, William testvér határozottan gyógyultnak nyilvánította a lányt. A hosszúra nyúló, aranyszínű esti félhomályban történt, hogy a ferences barát meglátogatta betegét, és az ablakülésben találta őt Katherine mellett. Blanchette az anyja vállára hajtotta a fejét, kicsiny arca beesett és sápadt volt, és megdöbbentően kicsinek tűnt, mert szép haja marokszám hullani kezdett, és Katherine könyörtelenül rövidre vágta, hogy az új haj erősödhessen. Köntösébe bugyolálva, anyjának dőlve, rövid hajával akár ötéves gyermek is lehetett volna, és a belépő ferences szerzetes számára kényelmetlen volt látni a gyengéd jelenetet, amellyel szembe találta magát. Gyógyítóként természetesen jött, amikor Lady Swynford rettegve kérte szolgálatait. Amúgy sem utasíthatta volna el, hiszen a herceg fogadta fel, de mély ellenállást kellett legyőznie magában. Teljesen elkerülte Katherine-t azóta, hogy a sólyomháznál találkoztak, és saját gyengélkedése ürügyén egyre több időt töltött a ferenceseknél a városban, a herceg kíséretének mindennapi ellátását két világi felcserre hagyva. Nem volt több gonosz álma Katherine-ről azóta, hogy az asszonyról és a hozzá kapcsolódó katasztrófáról álmodott, s igyekezett elfelejteni az asszonyt és viszonyát a herceggel. Blanchette-nél elvégezte feladatát, Katherine-t pedig a lány betegsége alatt merev személytelenséggel kezelte, mégis csodálatot ébresztett benne az asszony elszántsága. 219 Aznap este látta, hogy Katherine éppolyan sápadt és fásult, mint a lánya, és miközben Blanchette nyelvét és lassú pulzusát vizsgálta, melegebb hangon szólt hozzá, mint általában. - Lady Swynford, ön is meg fog betegedni, ha nem vigyáz magára. Majd készítek önnek egy kis petrezselyemvizet, és... - körülnézett Blanchette szobájában - ezen a helyen túl sok a kórokozó. A leány már jobban van, azt hiszem, máshová kellene költözniük. Katherine a kedves hang hatására örömmel nézett fel, és mohón kérdezte: - Kenilworthbe? De ahhoz még nincs elég jól, nem? - Nem - mondta a szerzetes összehúzott szemmel. - Úgy értettem, hogy költözzenek másik szobába, ahol több a levegő és a fény. Katherine elgondolkodva bólintott, majd megszólalt: - Akkor a magánlakosztályba költözünk. Azok a szobák sokkal kényelmesebbek. - És, gondolta, megint az Avalon-szobában fogok aludni. A rubinvörös bársonyágyban, ahol olyan sok csodás éjszakát töltött, és ahol Johnt közelebb érezheti magához. Azonnal észrevette, hogy a szerzetes visszavonult. William barát színtelen hangon annyit mondott: - Sok más szoba van még a Savoyban. Blanchette is odafordult, és gyenge kis hangján kérlelni kezdte: - Mama, ne menjünk el innen!

- Kedvesem, jót fog tenni neked - vágta rá Katherine. - Gyönyörű falikárpitok vannak ott, nézegetheted őket, és majd mesélek neked róluk, aztán nézheted a Temzén úszó hajókat, és a herceg elefántcsont szentfigura-gyűjteménye is ott van, játszhatsz velük. 220 Blanchette visszafojtotta lélegzetét, és Katherine rájött, hogy a betegsége óta most először ejtették ki a herceg nevét, mégis biztos volt benne, hogy minden neheztelés feloldódott ebben a megújult szeretetben, amely a gyermekből áradt felé. Blanchette válasza még inkább ezt erősítette benne. - Ahogy akarja, mama. Willam testvér homlokráncolva hallgatta, de nem szólhatott bele. Bizonyára a herceg lakosztálya volt a legkényelmesebb szálláshely a palotában. - Kérem, üljön le, és vacsorázzon velünk! - kérte Katherine kedvesen. - Ön is sápadtnak tűnik, jó testvér. Remélem, nem valami új betegség gyötri. - Nincs semmi új - felelte a ferences. - Semmilyen újabb láz. Csak kimerült vagyok. - Váratlanul leült. Iszom egy kis bort. - Hónapok óta marta valami a gyomrát, de nem törődött vele, hogy valami gyógyszerrel próbálkozzon, inkább még szigorúbb böjtöt tartott, és nem vett róla tudomást. Katherine csengetésére nagy sokára megjelent egy szolga, akit még sohasem látott, egy pattanásos, hiányos fogazatú legény, ótvarral a fején. Nadrágja zsinegje nem volt bekötve, kék-fehér inasruháját zsírpecsétek borították. - Hol van Piers? - kérdezte Katherine rosszallóan vizsgálva a faragatlan szolgát. - Pierst a hascsikarás nyuvasztja - felelte a legény, és a mennyezetet bámulta. - Úgyhogy én gyüttem a helyibe. Perkinnek hínak. Mit kíván, úrnőm? Katherine kissé zavarba jött. Az utóbbi napokban, amióta Blanchette-en kívül másra is tudott figyelni, furcsa lázongást vett észre az apródok körében - nem lettek éppen szemtelenek, de mintha nem ugyanazzal az udvariassággal szolgálták volna ki, ahogyan megszokta. 221 A Savoyban csak hiányos személyzet maradt, hiszen a hatalmas cselédségnek hatalmas cselédségnek a herceget kellett kiszolgálnia, így vele együtt költöztek egyik palotából a másikba. Katherine saját szolgái Kenilworthbe mentek Hawise-szel és a kis Beaufort gyerekekkel, és a család egyetlen tagja sem maradt a Savoyban. Elizabeth elment, hogy meglátogassa anyósát, Pembroke grófnőjét; Lady Philippa három hónapra visszavonult a Barking-apátságba az apácák közé; Henry az idejét megosztotta kis felesége ősi de Bohun-vára és a király windsori kastélya között; Katherine saját fia, Tom Swynford pedig már hivatalosan is Henry kíséretéhez tartozott. A Savoy maradék személyzetének tehát bőven jutott rá ideje, hogy Katherine és Blanchette szükségleteit kielégítse, de az asszonynak úgy tűnt, szokatlanul elhanyagolják teendőiket. Az ótvaros fejű Perkintől húst és bort rendelt, és eltökélte, hogy kérdőre vonja a kancellárt a szolgák miatt. William testvér, aki időközben a legényt figyelte, megszólalt: - Ha már itt vagyok, megnézem Piers hascsikarását. Hol van a szállása? Perkin tekintete a ferences szerzetesre siklott. - Nem köll, barát uram - mondta -, csak a szokásos kólika. - Hol van most? - ismételte a barát, és szigorú tekintetét az egyre jobban elvörösödő arcra szegezte.

- Ha honnan tuggyam én asztat, uram? - kérdezte a legény sértődötten. - Tán a konyha folyosóján hever, vagy a pincébe tette a szalmazsákját, de lehet... - Elhagyta a Savoyt, és a saját dolga után jár? - kérdezte a barát csípős hangsúllyal.

A legény lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán látva, hogy több kérdést nem tesznek fel neki, gyorsan eltűnt. - Mit értett ezen? - kérdezte Katherine a homlokát ráncolva. - Az apródok engedély nélkül nem hagyhatják el a palotát. 222

Sok minden történik manapság engedély nélkül - felelte a szerzetes szárazon. - Lázadás tört ki Kentben. Miféle lázadás? - kérdezte kisvártatva Katherine. - Megint fejadó miatt? Igen, és más sérelmek miatt, amelyeket egy John Ball nevű pap ültetett el a fülükbe ügyesen. De hiszen ő tömlöcben van! - kiáltott fel Katherine. – Az én uramtól hallottam, és azt is mondta, hogy az alsóház tagjai kezdenek lecsillapodni. A barát keresztbe tette hosszú lábait, és sovány, tonzúrás fejét a széktámlának döntve türelmesen válaszolt: - Tömlőcben volt, de a kentiek kiszabadították. Összecsapások voltak Kentben, és úgy hallom, Essexben is. Katherine a rozsdabarna köntösbe öltözött prédikátorra gondolt, akit Leicesterben látott, és arra az ütemesen kántált, nevetséges versikére. Megint elöntötte ugyanaz a bizonytalan rossz érzés, bár nem önmagukat érezte veszélyben, mert a kenti lázadás majdnem olyan távolinak tűnt, mint a franciaországi háború. És hála istennek, nem is olyan volt, mint az a fekete éjszaka hetvenhatban, amikor London népe szembefordult Percyvel és a herceggel. Sokkal inkább széles körben elterjedt, unalmas locsogásnak tartotta, és mostanra megtanulta, hogy lázongások mindig vannak. - De mit akar az alsóház? - kérdezte türelmetlenül. – Vagy inkább - tette fel a kérdést másképp, mert jól tudta, hogy az emberi szív milyen képtelenségeket akar néha - mi az, amiről józan ésszel azt gondolják, megkaphatják, ha lázadnak? A szerzetes felemelte a tekintetét, és Katherine-re nézett. Halványan elmosolyodott. - Az emberek egyenlőséget akarnak. Szabadságot. Igaza van, amikor azt mondja, józan ésszel nem remélhetik, hogy kivívják... főleg nem erőszakkal. -

223 - Akkor hát őrültek! - Nem. Nem őrültek. Tudatlanok, kétségbeesettek és elnyomottak. Belefáradtak, hogy sikertelen háborúkat fizessenek, belefáradtak a jobbágysorba, és abba, hogy nem kapnak megfelelő fizetséget a munkájukért. Belefáradtak, hogy nekik csak fekete kenyér jut, miközben a földbirtokosok, a bárók és az apátok vaddisznóhúst és kövér kappanokat esznek. Ez természetes, és meg vagyok róla győződve, hogy idővel el is jön a változás. Már történtek is változások, gondolta a barát, hiszen a negyvenkilences fekete halál elvitte a népesség felét, és munkaerőhiány lépett fel. A régi feudális rendszer szép lassan összeroskadt a saját súlya alatt, nem kellettek hozzá azok a robbanások sem, amelyekkel az összeomlását igyekeztek előmozdítani. Wyclif reformjai viszont jót tettek, amíg aztán az ördög torkon nem ragadta, és istenkáromlásra nem kényszerítette. Még ez a fanatikus zugpap, John Ball is sok tekintetben igazat szólt, bár a gyűlöletkeltés és

az osztályok összecsapása veszélyes kétélű fegyver. Katherine alaposabban végiggondolta a barát megjegyzéseit, mint amennyi figyelmet valaha is szentelt a jobbágykérdésnek, az elnyomásnak és a változás szükségességének, és nem tudta, hogyan fejezze ki az érzést, hogy szerinte a szerzetesnek az alsóházzal kapcsolatos érvei nem egészen igazságosak. - De William testvér - szólalt meg végül -, nem igaz az, hogy a jobbágyok sokkal jobb helyen vannak azon a birtokon, ahol ők és az elődeik születtek? - Rövid szünetet tartott, mert szorongás fogta el saját kettlethorpe-i birtoka kezelésével kapcsolatban, bár az a birtok több szempontból is hátrányban volt, és a tiszttartó megtette, amit tudott. A herceg birtokait azonban figyelemre méltóan jól vezették. 224 - Egy jó földbirtokos törődik a jobbágyaival - folytatta. - Sör1akomákat tart nekik, és alamizsnát oszt. A bajban megvédi őket, eteti őket, és igazságot szolgáltat közöttük, ha ők maguk nem tudják elrendezni viszályaikat. Olyanok, mintha a gyermekei lennének. A barát kuncogni kezdett, ami ritkán fordult elő. - Az ön érvei, amelyeket a rabszolgaság mellett hangoztat, olyan öregek, mint Babilon, és sokakat valóban ki is elégítenek. De vannak olyanok, akik minden hátránya ellenére inkább a szabadságot kedvelik. Nem tudom... - tette hozzá félig magának - mi Isten törvénye. Felemelte fakeresztjét, és lenézett rá. - Csak azt tudom, hogy a mi Áldott Urunk ács volt, és azt mondta, könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint egy gazdag embernek bejutni a mennyországba. Szent Ferenc pedig szegénységet parancsolt nekünk, amely fogadalmat igyekszem is betartani. Felsóhajtott. Valóban, ő sosem szegte meg fogadalmát. A hercegtől kapott éyjáradékát sohasem tartotta meg, vagy jótékony célra fordította, vagy eljuttatta a rendjéhez. És mégis, talán ő maga is éppúgy a nagy Lancaster-hűbérlánc élősködője, mint az a kövér karmelita, Walter Dysse? Vagy mint a több száz főből álló kíséret, amely a hercegen élősködik? Vagy mint... Felemelte tekintetét, és Katherine-re nézett. Bárcsak Isten megmutatná a módját, hogyan menthetném meg őt, gondolta zavarodottan. És természetesen a herceget is, a biztos kárhozattól; a herceg sorsa mégsem érintette olyan közelről. Miért nem? Domine libera nos a malo* - biztosan nem a nő átkozott asszonyi szépsége miatt, ahogyan először gondolta... *Uram, szabadíts meg a gonosztól.

225 William testvér széke megcsikordult a kőpadlón. A barát felállt. - Túl soká érkezik az étel. Nem várhatok. Egy-két nap múlva megint eljövök. Küldessen értem, ha hamarabb szüksége lesz rám! Benedicite* - Azzal távozott. Katherine hozzászokott a barát hirtelenségéhez, ezért nem próbálta visszatartani, pedig nagyon magányos volt a Savoyban, és örült, hogy beszélgethetett vele. Régen beletörődött rosszallásába, de tökéletesen megbízott benne és gyógyító tudományában, ahogyan Hugh ágya mellett is tette Bordeauxban. Szegény Hugh, gondolta kissé sajnálkozva. Olyan régen történt, és sebhelye alakján kívül már egyáltalán nem emlékezett az arcára. Blanchette emlegette az apját, amikor a láz elvette az eszét. Úgy tűnt, újra átélte a pillanatot, amikor elbúcsúzott tőle Kettlethorpe-ban, és megismételte, amit bizonyára Hugh mondott neki: - Légy jó kislány, amíg visszajövök, és akkor hozok neked valamit Franciaországból. Katherine szemébe könnyeket csalt, amikor az apját idéző Blanchette magas, izgatott hangját hallgatta,

és ennek hatására sokkal gyengédebben gondolt Hugh-ra, mint valaha is tette. Valóban, Hugh félénk melegséget érzett kislánya iránt, bár Katherine ezt akkoriban alig vette észre, annyira felőrölte a John iránt érzett szerencsétlen szerelme. Hívatta Mabet, hogy segítsen lefektetni Blanchette-et, és miközben hűvös rózsavízzel lemosdatta a lányát, örömmel idézte fel magában az előző nap érkezett levelet. Knaresborough-ból küldték egy héttel korábban. John azt írta, azonnal indul a ha tárra, Hawise és a gyerekek jól voltak, amikor rendben otthagyta őket Kenilworthben. * Áldjátok [az Urat]. Lásd a 148. oldal második lábjegyzetét.

226 Hiányzott neki az asszony, és várhatóan egy hónap múlva már megint vele lesz. Katherine az ingvállába rejtette a levelet, a szíve fölé. Míg ezen gondolkodott, és közben Blanchette-nek énekelt, aki ettől hamar el is aludt, meg is feledkezett róla, mennyit késik az apród, akit ennivalóért küldött, de aztán az éhség emlékeztette rá, s ettől hatalmas haragra gerjedt. Katherine megrázta a csengőt, mire egy idő múlva álmos kis apród jelent meg. - Azonnal vezesd ide a kancellárt! - parancsolta. A fiú meghajolt és elrohant. Néhány perc múlva nem a kancellárral, hanem Roger Leachcsel, az ajtónállók parancsnokával tért vissza. Katherine felhúzta a szemöldökét, a tagbaszakadt katona pedig magyarázkodni kezdett: - A kancellár a külső udvarba ment, asszonyom. Hamarosan idejön önhöz, de egy csapat vándorénekes érkezett a palotába, és éjszakai szállást kérnek. - Mióta foglalkozik a kancellár személyesen holmi vándorénekesekkel, akik itt szállnak meg, és részesíti őket előnyben az én parancsommal szemben? A parancsnok zavarban volt. Hátratolta sisakját, és megvakarta a fejét, ahol a bőr miatt megizzadt. - Nos, az a helyzet, asszonyom, a kancellár úgy gondolta, a legjobb, ha saját fülével hallja, mi történik odakint. Néhány apród odagyűlt az énekesek köré, és szemmel láthatóan olyan elragadtatással hallgatják a dalokat, hogy nem folyik a munka. - Amúgy sem dolgoznak - mondta Katherine. - Jó két órával ezelőtt bort és húst rendeltem, de azóta sem érkezett meg. Az apródok engedetlenné váltak, parancsnok? 227 - Nem, nem, asszonyom! - tiltakozott Leach döbbenten és sértett büszkeséggel. Bár ő személy szerint csak az ajtónállókért felelt, akikből most talán csak tucatnyian voltak a palotában, ő segített az idős kancellárnak, a pohárnokmesternek és a fősza-kácsnak azzal, hogy vigyázó szemét rajta tartotta a szolgákon. - Nem más ez a fiatalokon, csak nyári kergeség. Egy-két botütés rendbe teszi őket. Katherine elgondolkodva nézett rá. - Azt hiszem, lemegyek, és meghallgatom a vándorénekesek dalait. - Akkor elkísérem, asszonyom - mondta a parancsnok. Megigazította a sisakját, és bőr páncélinge alatt kihúzta magát. - Ezeket a vándorénekeseket nem lett volna szabad beengedni, csak az a hitvány kapuőr mégis beengedte őket. Ebből Katherine megértette, hogy tagadása ellenére a parancsnok kissé nyugtalan. Koldustól a püspökig mindenféle utazó kért gyakran szállást éjszakára, úgyhogy a kapuőrt aligha lehetett hibáztatni azért, mert egy

csoport vándorénekest beengedett. Blanchette-et Mab gondjaira bízta, ő pedig lement a külső udvarba, ahol vagy harminc szolga gyűlt össze a kápolna és az istállók között. Nagyon csendben voltak, elmélyülten hallgatták az öt vándorénekest, akik egy kút körül álltak és hárfáztak, skót dudát fújtak és énekeltek. Az egyik férfi a kútkáván állt, láthatóan ő volt a vezetőjük. Katherine az arcát fürkészte, félig arra számított, hogy a lázadó John Ball lesz az; de egészen biztosan nem ő volt. Csinos legény volt, laza kék és skarlátvörös ujjasában, és a dalnak, amit énekelt, semmi köze nem volt Ádámhoz és Évához. Sokkal inkább gyermekdalnak tűnt. Az énekes tiszta fuvolahangon énekelt, társai pedig dúdolták a panaszos és elbűvölő dalt: 228 Jancsi segélyt kér, hogy forogjon a malom, Mert gyengén őrölnek a kerekei; Öt az Égi Király fia fizeti. Jog kell meg erő, jó kéz meg szorgalom. Ha erőnél több a jog, a malom jól forog, De ha erő ül a bakon, akadozni fog a malom.* * Tótfalusi István fordítása. - Micsoda zagyvaság - mondta a parancsnok megvetően. - Semmi értelme. Ahogy megszólalt, az elmélyült hallgatóság felfigyelt Katherine-re. Moraj futott végig az embereken, és felé fordították a fejüket. Katherine látta Pierst, személyes szolgálattevőjét, az ótvaros fejű Perkint, és a többieket. Szemük sarkából figyelték őt, és egyesével eloldalogtak a konyhák és az istállók felé. Az énekesek fiatal vezetője a kútkáváról kissé meghajolt Katherine felé, majd kellemes hangon megkérdezte: - Énekeljünk önnek valamit, szép hölgyem? Sok finom szerelmes dalt ismerünk. Vagy zsonglőrködjünk inkább? Szavamra, nincs még egy vándorénekes-csapat Angliában, aki annyi vidám trükköt tudna, mint mi. - Nem, ma este ne! Köszönöm - felelt Katherine. Kellemes fiatalember volt, és nehéz volt elhinni, hogy a molnárról szóló dalnak fenyegető jelentése is van. A vándorénekesek sok mindenről énekeltek, és ha volt is benne valami politikai utalás, amit ő nem vett észre, egy dal akkor sem árthat senkinek. Kiderült, hogy a kancellár egyetért vele. Ő a csónakház árnyékából hallgatta a zenét, aztán sietve csatlakozott Katherine-hez és a parancsnokhoz. 229

Katherine keményen beszélt a kancellárral a hanyag szolgákról, mire a férfi csak makogott, bocsánatért esedezett, miközben szomorúan húzgálta gyér szakáilát. Katherine visszatért Blanchette-hez, és Piers is azonnal megérkezett a kései vacsorával. Mentegetőzött a hascsikarása és Perkin ostobasága miatt, aki helyettesítette őt. Szokásos udvarias hatékonysággal szolgálta ki az asszonyt, és Katherine úgy érezte, indokolatlanul nyugtalankodott. Ennek ellenére még egyszer behívatta a parancsnokot. - Kiderítenél valamit ezekről az énekesekről? - kérdezte tőle. - Már megtettem, úrnőm - felelte büszkén a parancsnok.

Ivott egy pohár sört az énekesek fiatal vezetőjével, akit udvarias, nyíltszívű embernek talált, és aki azóta is az apródok ebédlőjében szórakoztatta az embereket egy sor régimódi, kétértelmű dalocskával, amit mindenki ismert és értett. - Jó emberek mondta határozottan a parancsnok. - Eszükben sincs ártani. Canterburyből érkeztek, ahol Joan hercegnének játszottak, aki éppen zarándoklatot teljesített, és Norfolkba tartanak, hogy valami uraság esküvői lakomáján játsszanak. Mégis úgy hallom, hogy lázadás van Kentben, parancsnok - mondta bizonytalanul Katherine. - Ó, úrnőm, én is úgy hallottam - felelte a férfi csillapítóan. - No és? Itt a Savoyban semmilyen veszély nem fenyeget, amíg én és az embereim vigyázzuk. Azok a kenti parasztok soha nem jönnek Londonba, de még ha megtennék is, ide nem jönnek. Miért is jönnének? -

Tényleg, miért is jönnének, gondolta Katherine. Látta a parancsnok pillantásából, hogy ostoba nőszemélynek gondolja, és akármilyen rossz előérzetek nyomasztották korábban, mostanra elmúltak. 230 - Rendben - mondta mosolyogva. - Tudom, hogy nálad jobb védelmezőt nem is választhatnék. Ökegyelmessége gyakran beszélt nekem a bátorságodról. A parancsnok elpirult a dicsérettől. Egyszerű ember volt, szenvedélyesen hűséges a herceghez, aki alatt sok csatában harcolt, még Nájeránál is. Kidüllesztette a mellkasát, és ragyogó arccal válaszolt. - Köszönöm, úrnőm. És hogy van a leánya? - Az ágyra pillantott, ahol Blanchette aludt. - Sokkal jobban. Remélem, jövő héten elindulhatunk Kenilworthbe. - Ó, biztosan nagyon vágyik rá, hogy a kisebbeket lássa. Önnagyon jó anya, úrnőm, épp tegnap mondtam is az én jó öreg feleségemnek... - A parancsnok nyelt egyet, aztán elhallgatott, mert eszébe jutott a felesége tömör válasza, amely Lady Swynford anyaságának roppant szabálytalan voltára utalt. - Ha megengedi, mennék a dolgomra. Katherine néhány percig még az ablakülésben üldögélt. A szoba hideg volt és sötét, a hosszú júniusi alkonyat végül sötétségbe fordult, és csak az óragyertya világított ezüsttartójában az ágy mellett. Jó anya? Katherine elgondolkodott. A parancsnok őszinte bókja megérintette. Odalépett az ágyhoz, elhúzta a függönyt, és lenézett Blanchette-re. Kicsiny arca a megnyírt hajfürtök között beesettnek és védtelennek tűnt, gyermekkezei nyitva feküdtek a finom vászonlepedőn. Blanchette megfordult és mormolt valamit, ujjai nyugtalanul gyűrögették a lepedőt. Katherine lefeküdt mellé, mire a lány felsóhajtott, aztán elcsendesedett. Katherine odahúzta őt a keblére, Blanchette befészkelte magát, ahogy régen, karcsú teste ellazult, és átadta magát anyja ölelésének. 231 Meleg, derűs gyengédség áradt szét Katherine-ben, és arcát lágyan a tömött fürtökön pihentette. Blanchette hirtelen mozgolódni kezdett, felnyögött, aztán felült, és kinyitotta a szemét. - Mi a baj, drágám? - kérdezte Katherine. A lány tekintete zavaros volt, Katherine pedig megismételte a kérdést. Mióta a dobhártyái kifakadtak, Blanchette nem hallott elég jól. Blanchette megnyalta halovány, láztól kirepedezett ajkát, majd ijedt nevetést hallatott. - Álom - mondta -, egy szörnyű álom... Fuldokoltam, ön pedig... - Anyja nyugtalan arcára nézett, megdermedt, aztán elhúzódott. - Szűz Máriára, micsoda butaság félni egy álomtól - mondta különös hangon. Keresztet vetett, aztán mintha az ismerős védő kézmozdulat hirtelen jelentést kapott volna, megkérdezte: Mama, szokott még imádkozni?

- Persze hogy szoktam, drágám - felelte Katherine megrökönyödve. - Imádkoztam a felépülésedért, ma reggel is elmentem a misére... - De nem úgy, ahogy régen. Emlékszem, amikor kicsi voltam, Kettlethorpe-ban. Ott másképp volt. És igaza van: az imádság haszontalan. Nem hiszem, hogy Krisztust vagy az ő anyját, de akár a szenteket érdekli, mi történik velünk... ha létezik egyáltalán bármelyikük. - Blanchette! - kiáltott fel Katherine döbbenten, hogy a gyermektől ugyanazokat a bűnös kételyeket hallja, amiket ő maga is érez. - Ez beteges képzelődés... Még egy jó darabig beszélt Isten mindenhatóságáról és a szentek segítő erejéről, érveket hozott fel és biztatni próbált, bár a szavak neki magának is üresnek tűntek. Közben kétségbeesetten vette észre, hogy ugyanaz a befelé forduló arckifejezés, amelyet a betegség kitörése előtt látott, visszatért Blanchette arcára, se a lány végül kedvesen megszólalt. 232 - Ó, mama, tudom. - Felsóhajtott, és az ágy másik oldalára húzódott. - Olyan fáradt vagyok... nem bírom tovább hallgatni.

24. Másnap, június tizedikén Katherine és Blanchette átköltözött a magánlakosztályba. Blanchette azelőtt sohasem járt a herceg lakosztályában, de minden kétsége ellenére sem tudta fékezni csodálatát, amikor Katherine segítségével belépett az Avalon-szobába. Kezdetben bájos kis toronyszoba volt, de a herceg minden évben fejlesztett rajta, hatalmas összegeket költött varázsának fokozására. A rózsaszín carrarai márvány kandallópárkányt, amelyet Genovából hoztak gályán, egy hónappal azelőtt tették a helyére, miután egy kőfaragómester két év alatt sólymokat, rózsákat, palotákat és strucctollakat ábrázoló frízt faragott rá, hogy a herceg valamennyi címerét megörökítse. Megnagyobbíttatta a Temzére nyíló ablakot, és ablakerkéllyé mélyíttette. Három ablaktáblája felső részén finom festett üvegen ábrázolták Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz életét, alatta viszont meghagyták az üveget átlátszónak, hogy tisztán lehessen látni a folyót. Az egyik sarok falmélyedésében álló térdeplő elefántcsontból és aranyból készült, fehér szaténnal párnázták ki, és Kasztíliából érkezett. A vörös bársonyágyat változatlanul hagyta, csak függönyét és baldachinját frissítették fel új hímzéssel: a herceg elrendelte, hogy kis arany Katalinkerekeket hímezzenek ügyesen az apró gyöngyökből kirakott levélminták közé, ami nagyon megörvendeztette Katherine-t.

233 És még mindig az ágy mellett függött a hatalmas Avalon-fali-kárpit az elvarázsolt erdő titokzatos zöldjeivel, s Artúr, Guinev-ra és Merlin, a varázsló sugárzó alakjával. Katherine soha nem tudott a falikárpitra nézni anélkül, hogy eszébe ne jutott volna, mit mondott John Merlin váráról, amikor először járt ebben a szobában tizenkét évvel ezelőtt: - Emlékeztet egy várra, amelyet Kasztíliában láttam. Akkor még nem sokat tudott arról, milyen sokat jelentett ez a férfinak. Hogy megpróbálja elterelni Blanchette figyelmét, Katherine mesélt egy kicsit a falikárpitról, de a lányt nem nagyon érdekelte. Szívesebben üldögélt az ablakmélyedésben, nézte a folyót, és ahogy Katherine remélte, nagyon örült az ujjnyi magasságú, elefántcsont szentszobrocskáknak. Ott volt köztük Szent Ágnes a báránnyal, Szent Cecília a lantjával, Szent Bertalan a lenyúzott bőrével, amelyet méltóságteljesen a karjára terítettek. Mindet élethűen ábrázolták, és a templomok gyámkövein látható arcokhoz hasonlóan nyilvánvalóan ezek is a művész ismerőseinek portréi voltak. Szent Apollónia alakja, amely mártíromsága jeléül harapófogót és egy hatalmas fogat tartott a kezében, olyan valósághű volt feldagadt állkapcsával és eltorzult arcával, hogy Blanchette hangosan felkacagott. - Ó, kicsikém - mondta Katherine mosolyogva -, nem nevetnél, ha fájt volna valaha a fogad; nem valami nagy mulatság. - Mamának fájt már? - kérdezte a lány, és letette Apollóniát.

- Nem, eddig szerencsém volt, még minden fogam megvan. De a hercegnek... - habozott. De most már hála istennek nem kellett kényesen kerülni minden olyan témát Blanchette előtt, ami korábban zavarta őt. - A herceg időnként kegyetlenül szenvedett a fogfájástól, és Hawise is, amint tudod. Szegények - mondta Blanchette szórakozottan. Felemelte az északi vidék szentjének, Kolumbánnak a figuráját, amely egy galambot tartott. Megérintette a galamb apró fejét, aztán az anyjára nézett.

234 -

Mi történt az én zöld kenderikémmel? - Jól van, magam etettem. Elküldetünk érte, hogy felakaszthasd kalitkáját a szobádban. A lány szürke szemei elmerengtek, aztán megkérdezte: - De ugye nyitva hagytam a kalitka ajtaját, amikor megbetegedtem? Nem repült el? - Nem - mosolygott Katherine. - De becsuktam az ajtót. Úgyhogy szabadon engedheted te magad, ahogy szoktad. - Végül is lehet, hogy jól érzi magát ott a kalitkában - mondta Blanchette lassan. Kinézett az ablakon, el a folyó túlpartján álló fasor felé, ahol varjak köröztek. - Talán félne odakint. - Lehet - mondta Katherine. Szíve repesett a boldogságtól. Blanchette minden szempontból jobban volt, nemcsak a betegségből gyógyult ki, hanem különös, sötét lázadásából is, amely már jóval a betegsége előtt jelentkezett. Végre megosztotta vele a gondolatait, és a dadogása is csaknem teljesen elmúlt. Katherine úgy találta, hamarosan talán őszintén beszélhet vele Robin Beyvillről és Sir Ralphról, hogy megtudja, mit érez valójában Blanchette, és segítsen neki megérteni önmagát. Blanchette sápadt arca hirtelen kipirult, lenézett az ablakülésre, és óvatosan egy sorba állította a szenteket, miközben azt mondta: - Mindig jó volt hozzám, kedves mama. Katherine-nek elakadt a lélegzete, karja szinte fájt a vágytól, hogy átölelhesse Blanchette-et, és menedéket nyújtson neki, de tudta, hogy nem erőltetheti ezt az új, törékeny egyensúlyt. Meg kellett elégednie egy gyors csókkal. 235 - És miért ne lettem volna? - kérdezte könnyedén. A keddet és a szerdát vidáman töltötték együtt. Az ablakot kitárták a lágy júniusi levegő előtt, és dalokkal,

játékokkal múlatták az időt. Blanchette a kobzán játszott, Katherine pedig lanton. Katherine megtanította lányának a régi, He, Dame de Vaillance! kezdetű dalt, amit aztán kánonban énekeltek. Malmot játszottak ezüstbábukkal, gyöngyházból készült táblán. Találós kérdéseket tettek fel egymásnak, és próbáltak újakat kitalálni. Katherine maga is örömet talált benne, hogy megpróbálta felvidítani gyermekét, csak Blanchette hallása miatt aggódott kissé, de úgy gondolta, az is hamarosan megjavul. Piers finom ételeket hordott fel nekik, Mab rendszeresen kiszolgálta őket, a kancellár jelentette, hogy minden rendben van a szolgákkal, és senki mással nem találkoztak. Mindketten gazdagjutalomnak érezték a másik társaságát, és megfeledkeztek a nézeteltérésekről, amelyek korábban bosszantották őket. Blanchette láthatóan erőre kapott. Segítség nélkül körbe tudott járni a szobában. Jól evett, és sovány arcára is visszatért némi szín. Jövő héten egészen biztosan elindulhatnak Kenilworthbe, gondolta Katherine boldogan, és nem sokkal azután már várhatjajohn visszatértét. Szerda este az udvari óra éppen elütötte a hetet, amikor befejezték vacsorájukat az Avalon-szobában. Blanchette marcipánt majszolt, amelyet a főcukrász külön neki készített, míg Katherine borostyánszínű borának utolsó cseppjeit kortyolgatta serlegéből. A serlegek, amelyeket használtak, a sajátjaik voltak, ráadásul nagyon szépek. Blanchette-é az a monogramos aranyozott ezüst, amit réges-rég a hercegtől kapott keresztelői ajándékként, Katherine-é egy nem túl régi újévi ajándék, üreges kristály a legtisztább arannyal csíkozva. 236 Ezt a serleget Joli-coeumek* hívták, mert aranyfedelébe szív alakú gránitberakás készült, és Katherine úgy érezte, a serleg. mindig a nevéhez illő finom zamatot ad tartalmának. William testvér vasárnap óta nem járt itt - mondta Katherine elgondolkodva. -Talán ma este meglátogat minket, bár a tudására aligha van szükségünk, hála istennek. - Letette a Joli-coeurt, és elégedett sóhajjal hátradőlt az asztaltól. - Remélem, eljön - mondta Blanchette, és újabb édességért nyúlt. - Kedvelem őt. Csúnya és ijesztő, a keze mégis nagyon gyengéd. Amikor beteg voltam, olyan Katherine helyeselt, és mulattatta a gondolat: a barát apaszerepben. Annak ellenére, hogy a papságban előfordult törvénytelen apaság, teljesen bizonyos volt benne, hogy William testvér titokban sem apa. - Ő nagyon erényes ember - mondta kissé szárazon. Valaki kopogott az ajtón. - Szabad! - szólt ki, mert azt hitte, talán éppen a barát érkezett. Az apród volt: jelentette, hogy egy kereskedő várakozik a fogadószobában, aki Lady Swynforddal kíván találkozni. Bizonyos Guy la Pessoner. - Guy mester! - kiáltott fel Katherine. - Vezesd fel ide! - majd Blanchette-hez fordulva hozzátette: - Hawise apja. A halkereskedő fújtatva ért fel, és fénylő holdvilágképét barna gyapjúujjasába törölte. Meghajolt Katherine előtt, majd Blanchette-re nézett, és zihálva beszélni kezdett. - Hű! Túl meleg van nekem ehhez a sietséghez. Katherine mosolyogva széket kínált neki. - Örülök, hogy látom. *Meleg szív.

237 Guy mester hatalmas pocakja lassan abbahagyta a hullámzást. Kövér vörös kezeit a térdére tette. - Hawise hol van, úrnőm? - kérdezte váratlanul. - Kenilworthben a Beaufort gyerekekkel. Egy hónapja, hogy elment, amikor a herceg északra indult. - Ó - mondta a halkereskedő. - Én mondtam Emmának, de akkor is ideküldött. - Miért? - kérdezte Katherine. - Valami baj van? - Nem, semmi olyan, amit ön bajnak tartana. - Vállat vont. - Rémeket lát az öregasszony. - Guy mester bőrmellénye karöltőjébe dugta a hüvelykujját, és komor képet vágott. Az utóbbi két napban a felkelés kétségkívül egyre komolyabbra fordult. A kenti csőcselék a folyó túlpartján egészen Blackheathig előrenyomult, míg az essexiek észak felől közelítették meg Londont. Emma asszony folyton azzal szekálta, hogy menjen, és tegyen róla, hogy Hawise ne legyen veszélyben. Hallomásból tudta,

hogy Lady Swynford a Savoyban maradt, bár a herceg elment. - És mitől retteg Emma asszony? - kérdezte Katherine izgatottan. - Azt mondja, ha Blackheathből a felkelők átkelnek a folyón Londonba, rossz idők jöhetnek. Hiába mondom neki, hogy butaság. A király majd lecsillapítja őket. Nem akarnak mást, mint elmondani a sérelmeiket a királynak. Különben sem tud nak bejutni a városba. A felvonóhidat felhúzták, és az összes kaput bezárták. - Egy pillanatra elhallgatott. A kapuk valóban zárva vannak, a felvonóhíd is fent van, de a városatyák közül néhányan rokonszenveznek a lázadókkal. John Horn. És Walter Sibley, egy másik halkereskedő, aki London hídjának megtartásáért volt felelős. Nem lehet megbízni bennük. Arra hajlanak, ahol több előnyt remélnek. 238 - Az ördög vigye őket! - fakadt ki mérgesen Guy mester. Forrófejű napjai már elmúltak. Nem akart mást, mint hogy békén hagyják virágzó üzletével együtt. De sokan voltak Londonban és a városon kívül is, akik változást követeltek, méghozzá gyilkos szándékkal - mint Jack. - Én erről az egészről mit sem tudok, Guy mester – mondta lassan Katherine -, csak annyit, hogy Kentben voltak lázadások. Azt hittem, a király Windsorban van. - Most a Towerben van Joan hercegnével, rengeteg lorddal meg a polgármesterrel, Walworthszel. A biztonság kedvéért velük van az öreg érsek is, meg Hales, a kincstárnok, mert azt a kettőt a lázadók felkötötték volna az első fára a miatt a nyomorult fejadó miatt. Katherine mindezt megdöbbenéssel, de különösebb félelem nélkül vette tudomásul. Tehát a király a londoni Towerben van, Anglia legerősebb erődjében. Vajon elővigyázatosságból ment oda vagy, mert onnan könnyebb a parasztokkal tárgyalni? - Tárgyalt már a király a felkelőkkel? - kérdezte. - Nem, ma reggel hajón ment a Towerből Rotherhithe-be, de nem szállt partra. Visszamenekült a Towerbe. Állítólag néhány lordnak inába szállt a bátorsága, amikor meglátta, mekkora tömeg várakozik a parton. - Szegény fiú - mondta Katherine, és az érzékeny, törékeny kisfiúra gondolt, akit tavaly karácsonykor látott Leicesterben. - Túl fiatal még ahhoz, hogy döntéseket hozzon. Blanchette egész idő alatt feszülten figyelt, hogy mindent halljon. Most előrehajolt, és szikrányi humorral azt mondta: - A király nem túl fiatal, mama. Meglehet, többet tud, mint az idősebbek. - Természetes, hogy te így gondolod, mert mindketten tizennégy évesek vagytok... Tekintélyes kor! mondta Katherine mosolyogva. 239

Visszafordult Guy mesterhez. - Ha jól értem, amit mond, a felkelők hűségesek a királyhoz? - Ó, igen, így van - bólintott nehézkesen a halkereskedő. - Blackheathben az ő zászlóját lengetik Szent Györgyé mellett. Akkor nem jelentenek nagy veszélyt - jelentette ki magabiztosan Katherine. Felállt, és sört töltött az ezüstkancsóból, majd a poharat odanyújtotta Guy mesternek. - Bocsásson meg, hogy nem kínáltam hamarabb, de megfeledkeztem róla, annyira érdekeltek a hírei. Különben hogy van Hawise Jackje? A halkereskedő felhajtotta a sörét, aztán felmordult: - Az egész világra dühös! Az istenfáját, ilyen dühös parasztot nem hordott még a hátán a föld! Elegem van belőle. Persze még mindig haragszik a hercegre, de most már főleg a flamandokat szidja. A flamand takácsok beleköptek a levesébe. Garantálom, mindnek elvágná a torkát, ha tehetné. Vérszomjas csirkefogó lett Jackből, kezdeni azt hinni, Hawise jobban tette, hogy itt hagyta. - Feltápászkodott a székéből, és kedélyesen böffentett. - Nos, úrnőm, jobb, ha megyek. Még nekem se lesz könnyű átjutnom a Ludgate-en, ha késlekedem.

Tétovázott, mert tudta, hogy nem adta át maradéktalanul Emma asszony sürgető üzenetét. „Ha Hawise vagy Lady Swyn-ford ott van, mondd meg nekik, hogy meneküljenek észak felé, amíg lehet." De túlságosan ijedősnek tartotta a feleségét, ráadásul, ha igaz a szóbeszéd, a Londonból kivezető utak közül egyik sem biztonságos. Titkos lázadások parázslanak mindenfelé. Egyébként pedig a köznép nem támad rá nőkre, ezért ők ketten ebben a fallal körülvett palotában lesznek a legjobb helyen, ha valami baj történne. Lelkiismeretét megnyugtatandó még hozzátette: 240 - Figyelmeztesse az őröket, hogy éberek legyenek, és eresszék le a víz felőli kapurostélyokat, egyébként nem kell aggódni. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb lecsillapodnak a kedélyek. Katherine megköszönte a látogatást, és üdvözletét küldte Emma asszonynak. Amikor a halkereskedő távozott, hívatta Leach parancsnokot, és elismételte neki Guy mester tanácsát. - Ne féljen, úrnőm - nyugtatta a parancsnok élénken. A csetepaté kilátása örömmel töltötte el, bár nem nagyon számított rá, hogy vágya kielégül. Mit tehet egy maroknyi földműves, akik ahogy hallotta, vasvillákkal, botokkal és kaszákkal fegyverkeztek fel, vezetőjük pedig egy kiközösített pap, meg valami Wat nevű tetőfedő?* A tetőfedő hozzájuk vághatja a cserepeit, gondolta magában kuncogva Leach, és a jobbágyok is megsuhogtathatják az ekéiket, sokra nem mennek vele. Vidáman ment le, hogy riassza fegyvereseit, elrendelje a nagy, keresztrudas kapurostély leeresztését a Strand felőli oldalon, és ellenőrizze a víz felőli kapuk biztonságát. Tartalék fegyvereket osztott ki a bőséges kínálatból: buzogányt, csatabárdot, kardot, mellvérteket és pajzsokat, és utasította az összehívott apródokat, hogy álljanak készenlétben, ha íjászainak erősítésre volna szükségük. Többhordónyi puskaport tároltak a fegyverek mellett, valamint egy kis rézágyút is felszereltek a kapusházra, de a parancsnoknak egyikhez sem volt bizodalma. A lőfegyverek megbízhatatlanok és véleménye szerint haszontalanok voltak. Egyetlen újmódi fegyver sem érhetett fel egy angol íjásszal, és az ő emberei a francia háborúk képzett veteránjai közül kerültek ki. * Wat Tiler/Tyler neve tetőfedőt jelent (A szerk.) 241 Amikor leszállt az este, a parancsnok olyan nyugodtan feküdt le aludni az őrszobában, mint egy jóllakott kisgyerek.

Miután újra végiggondolta a Guy mestertől kapott kevéske információt, Katherine szintén biztonságban érezte magát. Blackheath hétmérfbldnyire volt onnan, Kentben. Reggelre a király tanácsadóival, Sudbury érsekkel vagy a polgármesterrel minden kétséget kizáróan eldönti, mitévők legyenek, és vagy lecsillapítják, vagy legyőzik a lázadókat. Feltérdelt az ablakülés párnájára, úgy nézett ki az ablakon, a folyó hosszában, de zavargásnak sehol nem látta jelét. Alant a víz lágyan nyaldosta a kőfalat, Westminster fölött az esti égboltot levendula- és sáfrányszín tarkította. Az ablakerkélyre jobbról érkező fényben látta a kert egyik szegletét, ahol szentjánosbogarak világították meg a provence-i rózsaágyásokat. A gyenge szellő fellibbentette Katherine-hez a rózsák illatát. Mélyen beszippantotta az illatos levegőt, aztán megfordult, rámosolygott Blanchette-re, és szavalni kezdett a Rózsaregényből: Érzem, hogy orromba hat a Rózsa mézédes illata!* Blanchette felült, szeme élénken csillogott. Egy pillanatig gondolkodott, aztán büszkén belekezdett egy másik versbe, mert utóbbi magányos évei során a legszívesebben lovagregényeket olvasott: A kedved mindig friss legyen, Ne veszíts szép percet sosem, Május-virág a

kalpagodra, Pártádra kell pünkösdi rózsa!* *Tótfalusi István fordítása.

242 Egymásra néztek, és nevetésben törtek ki. - Na, mi aztán szédült nőszemélyek vagyunk! – mondta Katherine, és megcsóválta a fejét. - Ez az én nagy bajom. Inkább erkölcsi szabályokkal kellene hogy traktáljalak, ahogyan a ó Chevalier de la Tour Landry neveli a lányait. - Jaj, mama! - mondta Blanchette azzal az új, bájos, jókedvű humorral, ami annyira megörvendeztette Katherine-t. -Tényleg csúnya dolog volt öntől. - Nos, akárhogy is, kicsim, ideje lefeküdni - zárta le a dolgot Katherine, s megpaskolta a lánya arcát. - Mindketten álmosak vagyunk. Tudod, biztos vagyok benne, hogy holnap is szép napunk lesz. Talán elég erős leszel, hogy lemenjünk a kertbe. - Ó, azt nagyon szeretném - felelte Blanchette vágyakozva. Amikor Katherine ágyba segítette a lányt, és elsimította a takarót, melegen, vidáman csókolták meg egymást. Lent a folyónál, Blackheathnél a lázadó csőcselék tömege óráról órára növekedett, míg végül tízezernyi kétségbeesett, éhes férfi járt-kelt a letaposott cserjéken és harasztokon keresztül. Csak akkor csendesedtek el, amikor John Ball felkapaszkodott egy fatönkre, és odakiáltott nekik. A nappali világosságban és a fáklyafényben egyaránt jól látták rozsdabarna köpenyt viselő, sovány alakját és ég felé emelt karját, ahogy Istent hívta, hogy segítsen nekik; sokan látták a vad, harci fényt a szemében. Kijelentette, hogy végre eljött az ő idejük. 243 - John Ball megkongatta a harangot! - kiáltotta erős, diadalittas hangon.

Anglia-szerte készen álltak. A „testvériség" tagjai heteken át vándoroltak, összesúgtak a birtokokon, a , Jancsi segélyt kér"-t énekelték a kocsmákban és a réteken, és mindenki, aki rokonszenvezett vele, megértette. John Ball prédikációt tartott Blackheathben, elmondta a tömegnek, hogy Isten Ádám és Éva idejében minden embert egyenlőnek teremtett, és hogy akkoriban nem voltak se gazdag urak, se püspökök, se rabszolgák. Több ezer torok harsogta a versikét, mintha a tengerár hulláma verné ütemesen a partot: „Míg Ádám ásott és Éva font, / Hol volt az úri nép, no mondd?" Megvárta, míg befejezik, aztán egyetlen intéssel elnémította őket. - Szegény barátaim - kiáltotta rekedt, erőlködő hangon -, a dolgok nem mennek jól Angliában, és csak akkor lesz megint minden rendben, ha minden közös lesz. És nem lesznek többé urak és szolgák! Milyen rettentően kihasználnak minket! Rongyos éhezők vagyunk, robotolunk szélben és esőben, hogy ők prémes bársonyban henyélhessenek kényelmes udvarházaikban, melegedhessenek, és tömhessék a bendőjüket. A Szent Feszületre mondom, szegény barátaim, ezen változtatnunk kell! Ezt már mindnyájan sokszor hallották, de a beszédet most először kísérte egyre növekvő, dühöngő remény. Most, hogy az indulatos prédikátor hangja megremegett, aztán elhalt, vezetőjük, Wat, a maidstone-i tetőfedő mászott fel a tönkre, és elismételte az utolsó mondatokat. Wat szőrös, erős testalkatú, bősz férfi volt, aki bosszúra szomjazott - egyesek szerint azért, mert egy adószedő megerőszakolta a lányát -, de nem kellett különösebb ok, hogy a mindnyájuk szívében lakozó vak gyűlöletet lángra lobbantsa.

244 Meg fogják lelni ellenségeiket, ahogy a férfiak szokták a harcban, de ezúttal joggal teszik.

Korábban elküldték egy listát a királynak azok neveivel, akiket maguknak követeltek, hogy bosszújukat kitölthessék. Követelték Simon of Sudbury, az érsek-kancellár fejét, akitől a fejadó bevezetésének ötlete származott, és aki bebörtönözte John Ballt; Robert Hales fejét, Anglia kincstárnokáét, aki egyben a gyűlölt templomosok, a pénzharácsoló jogászok Szent János-lovagrendjének elöljárója volt. Tizenkét további ember halálát is követelték, akiket okuk volt gyűlölni - valamint John of Gaunt fejét. Mind rettegtek a gonosz hercegtől, akinek mérhetetlen vagyona és hatalma volt, mégis hitszegő módon király akart lenni - ahogy ez köztudott volt. Gonosz szörnyetegnek tartották, mint az első Johnt, aki összeesküvést szőtt egy másik Richard ellen,* és egész Angliát nyomorba taszította. Wat kikiáltotta a névsort, azok nevét, akiket a királytól követeltek, és a tömeg minden név után addig üvöltött, amíg zörögni nem kezdtek a mező közelében fekvő parasztházak ajtajai. Dobogásuktól sűrű porfelhő szállt fel, amely átláthatatlanabb volt a tábortüzek és fáklyák füstjénél. De amikor John of Gauntot megnevezte, harsány kiáltások vegyültek az üvöltésbe. - Istenemre, így igaz, nem lesz John nevű királyunk! - Angol földön John többé nem lesz király! - Először azt az árulót kell megölnünk, és földig lerombolnunk a palotáját! Miután lassan lecsillapodtak, és megint figyeltek, Wat folytatta: ismét emlékeztette őket a sarokkőre, amely céljukat támogatja. *Földnélküli János és Oroszlánszívű Richard. (A szerk.) 245 Azt mondta, hamarosan választ kapnak Richard királytól, aki most már biztosan tárgyalni fog velük. Erre felmordultak. Nagyon csalódottak voltak, amikor reggel a király hajója megfordult, és visszament a Towerbe anélkül, hogy köszöntötte volna őket.

- Akkor is mindent illendően kell viszonoznunk! - kiáltotta Wat. - Semmi fosztogatás, semmi erőszak! Ne feledjétek, a köznép nem tolvajokból áll! A köznép tisztességes emberek gyülekezete, akik igazságot szolgáltatnak a szörnyű gonoszságokért, és ez olyan biztos, mint az, hogy egy lovag harcba megy. A tömeg dobogott, mindenki üvöltözött, és a Szent György-zászlókat lengették. Wat kinyúlt a fatönkről, elkapta a király zászlaját, aztán olyan magasra emelte, hogy mindenki láthatta a királyi liliomokat és leopárdokat. - És a köznép hűséges marad! - ordította. - A mi kis felkent királyunk lesz a mi igazi hűbérurunk és vezetőnk, ahogy egykor az ő áldott hercegi atyja volt, Isten nyugtassa a lelkét! Wat letette a zászlót, és két kezéből tölcsért formálva elkiáltotta magát: - Kivel tartotok? A tömeg egyetlen iszonyatos hangon válaszolt a jelmondattal: - Richárd királlyal és az igaz köznéppel! Wat határozottan biccentett, aztán leugrott a tönkről. A prédikátorra nézett, aki arcát a halványan pislákoló csillagok felé fordította: látta, hogy John Ball tágra nyílt szemmel imádkozik, miközben lassan könnycseppek peregnek végig az arcán. - Krisztus bocsássa meg, de remélem, a városatyák hamarosan megnyitják a hidat - mormolta Wat. A parasztsereg aznap nem evett, és nem is jut élelemhez, amíg Londonba nem ér. Kegyetlenül nehéz volt

féken tartani egy ilyen felbőszült, gyülevész tömeget. Nemcsak feldühödött földművesek és jobbágyok voltak köztük, hanem jó néhány törvényen kívüli és börtöntöltelék is. 246

Wat beszéde alatt is felkiáltott egy hang: - Menjünk a marsall börtönéhez! Egy másik ezt harsogta: - Igen, gyújtsuk fel a börtönt, aztán menjünk Lambethbe! Ha a városi nyulak látják, mit csinálunk ezen a parton, nem fognak késlekedni a döntéssel! A gyülevész had mozgolódni kezdett. Tucatnyian kiváltak közülük, és nekiindultak a nyugati út felé. Mások a fáklyákat követték, néhányan régi, rozsdás karddal, vasvillával, kapával vagy husánggal voltak felszerelkezve; itt-ott akadt egy-egy íjász is, de íjaik elnyűttek és vetemedettek voltak, és nyílvesszőiken is alig akadt toll. A Southwark felé dübörgő tömeg összesűrűsödött, és Wat szorongva figyelte őket. - Többet fognak ártani, mint gondoltuk - nyögte, és az ajkába harapott. - Lehet, hogy a végén csak ártanak az ügyünknek. John Ball összerándult. A tetőfedő szavaira lejjebb hajtotta a fejét, és körülnézett, hogy lássa, mi történik. - Nem úgy van az - suttogta rekedten. - Semmi nem árthat az ügyünknek, mert az Isten ügye. Nem tesznek mást, csak kiirtják a kártékony gyomokat, amelyek elnyomják a termésünket. Emlékezz, tetőfedő, mit mondott az Áldott Krisztus! „Nem azért jöttem, hogy békét küldjék, hanem kardot." Ó majd megmutatja a helyes irányt. Wat kétségei elcsitultak, fellelkesítette John Ball önbizalma, de Wat a tettek embere volt, így gondolatai a gyakorlati kérdésekre terelődtek. - Mi lehet Jack Strawe-val, uram? - kérdezte izgatottan. - Gondolod, hogy az emberei már bejutottak a városba az Aldgate-nél? Tervük, amely sokáig érlelődött, de végül beérett, az volt, hogy az Essexben összegyűlt emberek a keleti kapun át hatolnak be a városba, míg a déli sereg a hídon kel át. 247 - Ha még nem jutottak be, hamarosan be fognak - válaszolt a prédikátor nyugodt magabiztossággal. Minden célunkat el fogjuk érni! Katherine hirtelen, minden ok nélkül ébredt fel azon a hajnali órán június 13-án, csütörtökön, úrnapja ünnepén. Egy darabig álmosan hallgatta a távoli harangzúgást, és azt hitte, a templomi körmenet kezdődik ilyen korán az Áldott Szentség tiszteletére, és hogy ezen a napon biztosan el fog menni misére. Túl sokáig volt hanyag ezen a téren. De aztán lassanként egyre inkább úgy érezte, a harangozás túl heves és hangos ahhoz, hogysem a szokásos reggeli imára szólítson, vagy a körmenet kezdetét jelezze. Felült az ágyban, és elhúzta á bársonyfüggönyt. A rövid júniusi éjszaka sötét órái máris elmúltak-a szürke fényben felderengtek a bútorok körvonalai, az aranyozott faragásos asztaloké és székeké, az elefántcsont térdeplőé. Az ablak felé nézett, és igen meglepődött, hogy az eget vörös fény járja át. Ha ez már a napfelkelte, akkor sokkal később van, mint gondolta Csengetni akart Mabnek, aki szalmazsákján a folyosón szokott aludni, de inkább kicsússzam az ágyból, és hálóköntösét magára tekerve mezítláb, nesztelen léptekkel az ablakhoz ment, és kíváncsian kémlelt ki rajta. Pislogott, aztán újra kinézett.

A folyón lejjebb, Southwark környékén az ég vörös fényben úszott, és sűrű füst szállt felfelé a sápadt, citromsárga hajnali sugarak felé. Közelebb, a másik irányban, Lambethmooron túl magasra csapó lángnyelveket látott. - Jézus! - suttogta. - A Surrey-part lángokban áll! - Kitárta az ólomüveg ablakot, s kidugta rajta a fejét és vállát. Az alvástól megdöbbenéstől még mindig 248 kábultan azon gondolkodott, vajon a Lambeth-palota vagy Kennington lángol-e. Déli irányban nem volt semmi más, ami ekkora tűzzel éghetett. Megint a folyó irányába nézett, és szikrazáport látott a téglavörös égbolt felé emelkedni. Becsukta az ablakot, bizonytalanul megfordult, és az ismerős, pompás szobára meredt. Meztelen lába fázott a kövön, egész testében reszketett a hidegtől; az ágyhoz ment, hogy belebújjon brokátpapucsába. Hála istennek a tűz a másik parton van, gondolta. Át kell küldenem néhány emberünket segíteni. Ekkor ijedtében ugrott egyet, mert valaki bedörömbölt; az ajtó kinyílt, és William testvér rontott be. Katherine hálóköntöse szétnyílt, ahogy az asszony megpördült. A barát elfordította tekintetét, amikor megpillantotta Katherine fehér meztelenségét, és így szólt: - Öltözzön fel gyorsan, Lady Swynford... és a gyermek is. Veszély közeleg. Katherine összehúzta magán a köntöst. - Mi történt? - suttogta. - Tűz van odakint. A szerzetes az ablakon át beszűrődő rubintvörös fény felé nézett, és keserűen csak annyit mondott: - Sokkal több az, mint tűz. A parasztsereg ömlik befelé Londonba. Igyekezzen, nincs idő a csevegésre! Katherine a férfi szemeire meredt, látta, hogy beesett arca éppolyan szürke, mint a ruhája, noha kapkodja a levegőt, mintha futott volna. Vakon engedelmeskedett, kezeire nyugalmat erőltetett, miközben az öltözőszobában magára kapkodta ruháit. Hol van Mab, gondolta, aztán elfeledkezett róla. Vászoninget öltött, és ösztönösen a legegyszerűbb ruháját húzta le a rúdról, egy régi, bő, sötétzöld gyapjúruhát, amelyben Blanchetteet ápolta betegsége legrosszabb napjaiban. 249 - Igyekezzen! - kiáltott rá William barát dühösen, amikor a haját fonta. Szíve majd kiugrott, miközben az egész laza bronzvörös hajtömeget hálóba tömte, aztán fehér fokötőt tett rá. Vászonövére akasztotta címeres erszényét, majd rohant, hogy felkeltse Blanchette-et. - Tudom, édes - felelte olyan halkan, ahogy csak tudott, a lány álmos ellenkezésére. - De itt van William testvér. Azt mondja, öltöznünk kell. Amíg Katherine öltözött, a barát a rózsaszín márvány kandallópárkány előtt állt, a kandallót bámulta, és fülelt, mikor hallja meg az első hangokat, amelyek elárulják, hogy a londoni cső-cselek odaért a Savoy kapujához. Tudta, hogy nem sokkal előzte meg őket. Látta, amikor a londoni inasok és felkelők gyülekezni kezdtek. Az Aldgate-et már kinyitották, az essexiek elárasztották az utcákat, és csatlakoztak a falakon belüli híveikhez. A nyüzsgő tömegben és a sötétben senki nem vette észre az igyekvő ferences szerzetest, viszont több szerencsétlen, ordító flamandot kirángattak az ágyából, hogy örömujjongások közepette lemészárolják őket, és a tömeg szélén a barát másféle kiáltásokat is hallott. - Először a Savoyba! A londoniaknak joguk van a kentiek előtt odaérni.

A barát rugdosta és csépelte gebéjét, hogy időben odaérjen. Néhány perc múlva Katherine visszatért Blanchette-tel. A lány galambszürke hálóköntösét viselte, mert utcai ruháit elcsomagolták betegsége idején. Mindkét nő sápadt volt, de a barát egyetlen alapos pillantással felmérte, milyen sokat javult kis betege állapota: egyedül járt, igaz, lassan. - Jól van - mondta a barát. Mindkettőjük lábán bőrcipő volt, és gyapjúruháik is kellően egyszerűnek tűntek. - Csuklyás köpenyt vegyenek! - mondta Katherine-nek. 250 - Az ékszereit tegye erszényébe! Van valamennyi pénze? - Két-három arany - felelte az asszony józanul. - William testvér, mi ez az egész? Mi folyik itt? A barát felemelte a kezét. - Csitt! A Strand irányából, a külső udvar felől távoli, kusza zajokat li.illottak, összekeveredett kiáltásokat és tompa üvöltést. Amíg hallgatták, a zaj egyre erősödött és közeledett. - Olyan, mint a ketrecbe zárt bika üvöltése - mondta Blanchette a fejét felemelve. - Vannak bikák a közelben, szerzetes uram? Katherine hátán végigfutott a hideg. Egyszer hallott már ilyen üvöltést, amikor öt évvel ezelőtt Pessonerék küszöbén állt. - Édes Krisztusom - suttogta. - Most mit tegyünk? A parancsnok az embereivel tartja a kaput - mondta a barát. Egy darabig legalábbis, tette hozzá gondolatban. De látta, hogy a parancsnoknak fogalma sincs a felkelők számáról és vérmérsékletéről. - Bőven van időnk, hogy elvigyük önöket csónakkal felfelé a folyón, Westminsteren túlra. Nincs miért félni - mondta Blanchette-nek, aki némán bámult rá. - A titkos lépcsőn! - kiáltott Katherine, mert agya gyorsan járt. - Erre gyorsabb. Csak úgy találomra kiemelt néhány ékszert a dobozból, majd felkapott két köpenyt a maga és Blanchette számára. A barát átölelte a remegő lányt, úgy mentek végig a Blanche hercegnő régi öltözőszobájába vezető folyosón, át a falikárpit mögötti ajtón, le a lépcsőn a titkos ajtóhoz, amely az üres madárházba nyílt. A csónakház közelében léptek a külső udvarra, ahol rémülten megtorpantak. A kapuház hatalmas rostélya szép lassan emelkedett, miközben az udvart bámulták. 251 Roger Leach a fegyvereseivel a kapusház belső oldalán sorakozott fel. Hangos, döbbent kiáltást hallatott, amikor a kapurostély felemelkedett, majd kardját kirántva előreugrott. íjászai már megfeszítették íjaikat a lövésre, de nem volt idejük célozni. A tömeg megáradt folyóként özönlött be a kapun, és máris elsodorta őket. Az íjászok ledobálták haszontalanná vált íjaikat, és buzogánnyal, karddal szálltak szembe ellenfeleikkel. A parancsnok torkaszakadtából üvöltött, miközben kétségbeesetten vagdalkozott jobbra-balra, de a seregnek ez az előőrse felfegyverzett londoniakból, nem pedig éhenkórász parasztokból állt. Segítségért kiáltott a Savoy apródjainak, de csak maroknyian siettek oda válaszképpen, így hamar legyőzték őket. A többi szolga a szobájában meglapulva várt, a harci tombolás hallatán néhányan hisztérikus nevetésre fakadtak. Akárcsak a kapuőr és segédei, akik felemelték a kapurostélyt, diadalmas izgalmukban összevissza zagyváltak és kántáltak: „Jancsi segélyt kér, hogy forogjon a malom, John Ball megkongatta a harangot!" A napsütötte udvaron a ferences barát és két védence halálra váltan lapult a sólyomház meszelt falához. A csőcselék nem vette észre őket. Ugrándozva, ordítva hömpölygött a tömeg a kápolna mellett a belső udvar felé, fejük fölött a magas szerzetes látta, hogy a kapusház támfalára valóságos szökőkútként spriccel a vér. Látta, hogy a parancsnok kezéből kiverik a kardot, majd az acél újabb villanásával a sisak is pörögve repül le

Leach fejéről. Azt is látta, hogy a parancsnok testét egy lándzsa magasra felhajítja a levegőbe. Mielőtt visszaesett volna a kövezetre, megpördült, a lázadó csőcselék pedig eltaposta. Három fegyveres még mindig küzdött néhány londoni inassal, de a mostanra jó ezerfőnyire dagadt tömeg akadálytalanul haladt el mellettük, hogy válogatás nélkül bevessék magukat a ii ir.yterembe, a kancelláriára, s betörjék a kincstár ajtaját. 252 - Krisztusom! - kiáltott a barát, és megragadta a két nő karját - Vissza! Vissza kell mennünk! Már nincs remény, hogy csónakkal elmenekülhetnek. - A víz felőli kapuk zárva voltak, és nem akadt, aki segíthetett volna nekik. A barát a háta mögötti kis rejtekajtó felé tolta a két nőt, ám miközben zihálva botladoztak a bejárat felé, egy homokszín hajú, bőrsisakot és mellvértet viselő férfi vált ki a tömeg főáramából. Jack Maudelyn volt, aki jól ismerte a Savoyt, és nagyobb személyes gyűlöletet érzett iránta, mint a többi lázadó. Éles, fürkésző szemével észrevette és felismerte a barátot. Lándzsájával hadonászva sietett feléjük az udvaron. - Állj! - kiáltotta, sárga fogaival farkasként vicsorított, szeplős képe ördögmaszkká torzult. - Szóval itt a kényeskedő barát, aki aranyat szopik Lancaster csecséből, és a gazdagok seggét nyalja! De én majd jó útra térítelek! - Felemelte a lándzsáját. A fegyvertelen barát mozdulatlanul állt, védte az átjárót, háta mögött Katherine zihálva igyekezett megtalálni a kilincset. - Mi folyik ott? - ordított fel Jack, mert észrevette a William testvér mögött mozgó árnyat. Durván félrelökte a szerzetest, és bekémlelt az átjáróba. - Istenemre, ez John of Gaunt szajhája! - üvöltötte vissza az udvar irányába. - Ez ám a jó mulatság! Erre, erre, emberek! - Kiáltása nyögéssel végződött. A barát hatalmas, csontos ökle nagyot lendült, és pontosan telibe találta a takács arcát. Jack megtántorodott, aztán lándzsájával előrelendült. A lándzsa hegye a barát mellkasának szegeződött, átszakította ruháját, és mélyre hatolt a szegycsontja mellett. A szerzetes ökle ismét lecsapott, ezúttal a takács állkapcsának bal oldalát találta el. Jack megingott, kiköpte egyik fogát, s a földre zuhant. William testvér egyik kezével felszakított, vérző mellkasára szorította a ruháját, a másikkal felkapta Jack lándzsáját.

253 A londoniak és essexiek társaik nyomában még mindig özönlöttek befelé az udvarba. Senki nem hallotta meg Jack kiáltását. A barát megfordult, beugrott az átjáróba, ahol Katherine végre kinyitotta az ajtót. Bezárták maguk mögött, és a titkos lépcsőn felrohantak az Avalon-szobába. Katherine vezette őket ösztönösen, mert ott érezte magát a legnagyobb biztonságban. A barát és Blanchette követte. William testvér segített Katherine-nek a fogadóterem felé vezető tölgyfa ajtó hatalmas vasrúdjait áttolni a reteszen. Bezárták a hercegnő szobája felőli kis ajtót is, ahol addig Blanchette aludt, és eléje tolták a nehéz asztalt. - Most már biztonságban vagyunk. Ide nem jutnak be - suttogta Katherine balgán. Nem is tudta, mit mond, és azt sem értette pontosan, mi történt. Az átjáró árnyékából látta Jack diadalittas tekintetét, azt is látta, hogy elesett, de azt nem tudta, hogy a parancsnok és emberei halottak, és azt sem látta, mekkora tömeg viharzott át az udvaron. Blanchette kábultan, reszketve egy székre roskadt. Katherine sört töltött az ezüstkancsóból, és odanyújtotta neki, de amikor a szerzetes felé fordult, hátrahőkölt és felkiáltott: - Úristen, testvér, megsérült! A szerzetes nyelt egyet. Kétrét görnyedve állt, kezét a mellkasára szorította, miközben szivárgó vére egyre vörösebbre festette szürke ruháját.

- Jaj - mondta elhaló hangon -, jaj. Katherine odarohant hozzá, és az ágyhoz vonszolta. A barát ellenkezés nélkül lefeküdt. Szorítsa el! - mondta. - Tiszta ruhával. - Voltak törülközők a ruhatárban, de azt eltorlaszolták. Az asszony kihúzta a lepedő egyik sarkát a barát alól, a nyílt sebre szorította, és nyomta, ahogy William testvér mondta. 254 - Egy darabig jó lesz - mondta a férfi. Mélyen ülő szemei tágra nyíltak. Ahogy Katherine fölé hajolt, felnézett rá. Ugyanazt bájos, szánakozó, ijedt arcot látta, mint álmában. Egy pillanatig felfelé bámult, majd elfordította a fejét, és becsukta a szemét. - A katasztrófa - suttogta. - Eljött a balvégzetű nap, amit már régen láttam. Meg fogok halni - mondta tompa bizonyossággal. Nem számít. A szakadt reverenda és a véráztatta lepedő alatt fájdalmasan zihált vézna mellkasa, mégis feltámaszkodott a könyökére, és megint Katherine-re nézett. - De előbb végre meg kell tudnia az igazat! - Testvér... jó testvér... könyörgöm, feküdjön csendben - mondta Katherine, és finoman az ágyra nyomta a szerzetest. - Nem fog meghalni. Biztos, hogy nem olyan mély az a seb. Katherine puha keze alatt a barát megint csendben feküdt, ajkai zsoltárt motyogtak, bár aligha vette észre. Katherine felugrott. - Édes Jézusom! - kiáltotta, mert odakint hirtelen hangosabb lett a robaj, bár még mindig elég távolról hallatszott. Kiáltásokat, sikolyokat és tompa, vészjósló dörömbölést hallott. - Jaj, bárcsak itt volna az én drága urain! - fakadt ki. -Az én legkedvesebb szerelmem... hogy megvédjen minket... - Összekulcsolta két kezét, és az Avalon-falikárpitra szegezte tekintetét, mintha az közvetíteni tudná kétségbeesése erejét, és odahívná a herceget. A barát karjával hirtelen mozdulatot tett. Erőre kapott. Félretolta Katherine-t, és felült. Megmarkolta keresztjét, és dühösen rákiáltott az asszonyra: 255 - Szóval, parázna asszony, még ilyenkor is a szeretődet hívod! Ostoba, ostoba... még mindig nem látod, hogy mindez a te bűnöd... és az övé miatt van... ezért ez a katasztrófa! - Nem, testvér... - mormolta Katherine elgyötörtén. Ekkora veszedelem közepette igazán nem hiányzott neki a bírálat. - Tudod, mit írnak rólad a kolostorokban? - folytatta a barát. - Hogy megbabonáztad a herceget, és bűbájaidtól már csak a bujálkodáson jár az esze! Ezért kell elszenvednie minden ember gyűlöletét! - Ez nem igaz! - Katherine elvörösödött, fojtogatta a düh. Akárcsak a barát, ő is megfeledkezett a csőcselék kiabálásáról. Blanchette-ről is megfeledkezett, aki mereven ült székében. - Hogy mer így beszélni velem? Soha nem ártottam neki. Szeretem őt. A barát reszelős lélegzetet vett, miközben vörös hab szivárgott a szája sarkában, mégis rendíthetetlenül folytatta, mintha Katherine meg sem szólalt volna. - Ó, azok a bencés szerzetesek mindent megírnak a paráznaságodról! Nem is tudják, hogy akár gyilkosságról is írhatnának! Görcsös reszketés rázta meg sovány testét. Felemelte a keresztet, és lenézett az asszony sápadt, értetlen arcára. - Katherine Swynford, a te férjedet meggyilkolták. És Isten szemében te és a herceg öltétek meg Hugh Swynfordot Bordeaux-ban. Ez olyan igaz, mint ahogy az is, hogy ti magatok szereztétek a mérget is, amely megölte őt. - Megőrült - suttogta Katherine, és iszonyodva nézett rá. - William testvér, a sebe elvette az eszét. Mögöttük a székből elfojtott nyögés hallatszott. Észre se vették. - Nem, nem vagyok őrült, haldoklom - mondta a barát komolyan. - Isten bocsássa meg nekem, hogy

megszegem a gyónási titkot... de nem fogok ezzel az alávaló titokkal a lelkemen meghalni, és neked is meg kell kapnod az esélyt a bűnbánatra. 256 Katherine lassan elhúzódott tőle, amíg válla már az aranyozott ágyoszlophoz préselődött. - Nem értem - suttogta. - Hugh vérhasban halt meg. A testvér is ott volt. - Jaj, mennyire ostoba voltam. Nirac de Bayonne tette a mérget Sir Hugh poharába, ezt a halálos ágyán gyónta meg nekem, de te voltál, aki odaadtad az orvosságot a férjednek, hogy megigya. - A bögre - mondta. Agyát nehéz sötétség borította el. Lenézett a kezére, és látta benne a kis orvosságos cserépbögrét, amelyet ő maga tartott Hugh szájához. Tekintetét hirtelen a barátra emelte. - De nem tudtam! Istenre mondom, nem tudtam! - Nem tudtad! Ahogy a herceg se, aki félrelökte szerencsétlen eszközét, pedig ő vakon elkövette érte a legostobább bűntényt. De vajon meg tudod-e csókolni ezt a keresztet, és megesküszöl-e rá, hogy nem vágytál a férjed halálára? És hogy nem töltötte el öröm a szívedet, amikor megtörtént? Képes vagy rá? Katherine nem mozdult. A barát teste kitakarta a mögötte lévő ablakon beáramló fény egy részét. Remegő kézzel nyújtotta Katherine felé a keresztet. Sötéten és ijesztően magasodott fölé, mint Isten az utolsó ítéletet ábrázoló freskón, aztán újabb remegés rázta meg. A rózsa-füzéren függő kereszt nagyot koppant a padlón, és az összecsomózott korda mellett kötött ki. William barát előrezuhant az elefántcsont térdeplőre. Ott térdeit a fehér szaténpárnán, és vérével karmazsinvörösre festette. Összekulcsolta két kezét, arcát felfelé, Krisztus és Keresztelő Szent János aranyozott képmása felé fordította, és mormolni kezdett: 257 - Ostende nobis, Domine, misericordiam tuam..." Katherine lassan térdre ereszkedett az ágyoszlop mellett. Tágra nyílt szemmel nézte a szerzetes fehér tonzúráját, ajkai lélek nélkül visszhangozták a barát imáit. Blanchette összekuporodott székében, állat mellkasához szorította. Nem mozdult, egy hangot sem adott, de mélyen az agyában egy hang kakukk módjára, esztelenül, folyamatosan ugyanazt a szót ismételte: „gyilkosság, gyilkosság, gyilkosság", aztán a kiáltás azt szajkózta: „Mérget adott az apádnak, az apádnak, az apádnak." A külső udvarba eközben Wat, a tetőfedő vezetésével megérkeztek a kenti lázadók. A kimerült pap John Ball hátramaradt egy velük cimboráló városatyával, hogy összeszedje erejét. Wat a felemelt kapurostélyról, a kancellária épülete mellett és a nagyteremben hömpölygő tömegről tudta, hogy embereit megelőzték. De nem nagyon bánta, hiszen minél nagyobb a segítség, annál gyorsabb lesz a bosszú és a pusztítás. Már tudta, hogy a herceg elmenekült előlük, de azért bosszút állnak, ahogy tudnak, a vagyontárgyain, ahogyan azt a többi hitszegő esetében is tették. Már útközben idefelé kinyitották a Fleet börtönt,** felgyújtották a Temple-t,*** elégettek minden oklevelet és feljegyzést, amelyen az átkozott krikszkrakszok felhatalmazást adtak a közemberek jogainak semmibevételére. Wat embereinek egyik különítménye ott maradt, hogy figyelje a londoni jogászkollégiumok lerombolását, és tegyenek róla, hogy nyomuk se maradjon az igazságtalanság e templomainak. *Mutasd meg nekünk, Urunk, irgalmasságodat. **A Fleet patak partján álló adósok börtöne. (A szerk.) ***A templomos lovagok londoni temploma. (A szerk.)

258 Itt a Savoyban Wat látta, hogy elődei még nem sokra mentek. Az essexi parasztok betörtek a híres pincékbe, csapra verték a boroshordókat és -kádakat. Vedelték és szerteszét locsolták a bort, ostobán dülöngéltek és nótáztak, mert elkábultak a sok bortól, amely a sörön kívül mást még nem látott gyomrukba került. Wat azonnal átvette a parancsnokságot. Néhány londoni még mindig a kincstár vasalt ajtaját döngette. Wat az embereivel nekiveselkedett a faltörő kossal, amíg a zsanérok ki nem szakadtak, és ők beszabadultak a

Lancaster-kincsek közé. Kivonszolták az arannyal, ezüsttel teli ládákat, és anélkül, hogy kinyitották volna őket, valamennyit felhalmozták a nagyteremben. Fogták a koronákat, a rangot jelző láncokat, a gyémántberakásos kardhüvelyeket, és az udvaron összetörték, majd nagy járdakövek alatt porrá zúzták őket. - Mi nem vagyunk tolvajok! - üvöltötte Wat, amikor észrevett egy legényt, aki megpróbált eldugni egy ezüstserleget a mellényébe. Egyetlen kardcsapással megölte a fiút, a kelyhet pedig odahajította a nagyterem közepén emelkedő, összetiport halomra. Ahogy az őrjöngés a tetőfokra hágott, néhányan kirontottak a kertekbe, összetaposták a virágokat, és tövestül tépték ki a rózsabokrokat. Az egész hely elátkozott volt, nem maradhatott belőle semmi. Amikor Wat felkapott egy fáklyát, és lángra lobbantotta a nagytermet, mindenki ujjongott az örömtől. A tűz eleinte lassan terjedt, mire az emberek tűzre hányták a kancellária feljegyzéseit, és a szomszédos szobákból odahordott bútorokat, majd szétszóródtak a többi épületbe is. Egyikük felgyújtotta a Monmouth szárnyat, valaki más a Beaufort-toronyba hajította lángoló fáklyáját. 259 Azután a herceg magánlakosztálya ellen fordultak. Azért hagyták utoljára, mert az volt a legközelebb a külső udvarhoz és a kapuhoz, ahol ők maguk biztonságosan távozhattak. A tüzek lassan égtek mögöttük, a lángok a tömör fapadlót és boltozatot nyaldosták, a vastag kőfal és a hideg kőpadló azonban egy ideig megfékezte a tűz terjedését. Wat a nagyteremnél maradt, hogy meggyőződjön róla, a rengeteg kincs mind elporlik. Egy csorgó nyálú, holtsápadt londoni fickó vezette fel az egyik csapatot a hatalmas lépcsőn. A karján látható jelvénye szerint takács volt, orra eltört, állkapcsa eltorzult, és bal füle alatt nevetségesen kiállt, úgyhogy a többiek nem is nagyon értették dühös hadarását, de boldogan követték, mert úgy tűnt, ismeri az utat. A csapattal tartott egy rongyos bőrmellényt viselő alacsony, vézna kis ember, rövidre nyírt lenszőke haja csapzott volt az izzadságtól és a mocsoktól. Arcán billog éktelenkedett, amelyet félig eltakart a piszok. Egyike volt azoknak a törvényen kívülieknek, akik északról szöktek ide, és csatlakoztak az essexiekhez. Felözönlöttek a fogadóterembe, szétvagdosták a bútorokat, az ezüst falikarokat és gyertyatartókat pedig kihajították az ablakon. Rátaláltak a herceg öltözőjére, ahol ott lógott néhány köpenye. Jack Maudelyn - mert ő volt a takácsjelvényes fickó - lekapta az egyiket, a herceg címerével ellátott aranyszínű köpenyt. Összegyűrt ruhákkal kitömték, felültették a herceg trónjára a fogadóteremben, és mosdótálat tettek a fejére korona gyanánt. Telelődözték nyílvesszőkkel, leköpdösték és levizelték. Azt üvöltöttek: „Itt van John, a dicső király!" A takács körültáncolta a bábut, értelmetlenül gajdolt hozzá, mire a kis északi törvényen kívüli izgatott, fülsértő hahotában tört ki. Amikor belefáradtak, darabokra szaggatták a köpenyt, majd a rongyokat a latrina nyílásába gyömöszölték, ahonnan az egész a Temzébe zuhant. 260 De Jack kézjeleivel még mindig sürgette őket. Egy bezárt ajtó mellett elhaladva végignyomultak egy folyosón, ahol csupa üres szobát találtak. Tönkretették a bútorokat, a takács mégsem volt elégedett. Visszafelé mutogatott, és azt magyarázta a többieknek, hogy be kell jutniuk a zárt ajtón, amely előtt elhaladtak. Elkezdték döngetni az ajtót, de a folyosón alig volt helyük, hogy lendületet vegyenek, és az ajtó szilárdan kitartott. A takács ismét intett, mire beszaladtak a hercegnő lakosztályába, ahol az ágy háttámlájával kezdték ütni a kis ajtót. Bent az Avalon-szobában a kintről hallatszó dörömbölés és kiáltozás ellenére a szerzetes tovább imádkozott. Katherine nagy nehezen, az ágyfüggönybe kapaszkodva felállt. Látta, hogy a kis ajtó kezdi megadni magát, a torlaszként elé tolt asztal pedig megrázkódik. Odament Blanchette-hez, és átölelte lányát, aki még mindig összekuporodva ült. - Ne félj, drágaságom - suttogta. Blanchette összerezzent és hátrahőkölt. Kitépte magát anyja karjából, hátraugrott; pillantása aggodalmas kiáltásra késztette Katherine-t. Az asztal megingott és arrébb csúszott. A kis ajtó kivágódott, és először egy hatalmas, vörös szakállú kenti paraszt lépett be rajta sarlójával hadonászva, amelyet azonban zavarodottan azonnal le is engedett, amikor

meglátta a két nőt és az imádkozó szerzetest. - A kakas csípje meg! - mormolta, de a többi férfi, Jack, a törvényen kívüli, és még vagy húsz másik, félrelökte. A barát nehézkesen felállt, fogta a lándzsát, amelyet korábban a takácstól szerzett, és támolyogva a kandalló felé hátrált. - Megölni! Megölni! - üvöltötte Jack olyan hangon, hogy mindnyájan megértették. Karddal a kezében előreugrott. A barát erőtlenül hárította a döfést lándzsájával, amely ki is esett a kezéből. John ismét felemelte a kardját, a barát pedig mozdulatlanul állt. Elnézett a takács mellett. 261

- A könyörületes Isten segítsen önnek, Katherine! - kiáltotta. A kard suhogott, mint a macskaköpés, és tompa puffanással sújtott le. Vér és agyvelő lövellt a magasba, összefröcskölte a márványpadlót és Blanchette ruháját. A barát felhördült, a kőre zuhant, és nem mozdult többé. Jack újra felemelte kardját; Lancaster szerzetesének fejét a többi árulóéval együtt lándzsán viszik a London hídra. A férfiak hátrahúzódtak, és némán nézték, ám ekkor a törvényen kívüli odarohant, és megragadta Jack karját. - Ne idebent - mondta -, ne őelőttük! - Fejével Katherine és Blanchette felé intett, akik megkövültén lapultak a falhoz a kandalló két oldalán. Jack dühösen kirántotta a karját, de a vörös szakállú paraszt megfogta a barát két lábát, a törvényen kívüli elhúzta a nagy ajtó reteszét, és William testvér holttestét kihúzták a folyosóra. Katherine nem azt nézte, mit vonszolnak, hanem a szőke, szeplős kis törvényen kívülit bámulta. Ez Cob o'Fenton, gondolta, az én szökött jobbágyom. Mindjárt megöl minket, ha ugyan Jack Maudelyn meg nem előzi. Különösnek tűnt számára, hogy Cob most itt bukkan fel - legutoljára Kettlethorpe-ban, a falu kalodájában látta. Szinte komikusnak hatott, s Katherine érezte, hogy dagad benne a nevetés, szinte fojtogatja. Felért a szájába, mire előrehajolt, és hányni kezdett. A férfiak a szemük sarkából méregették a két nőt, de nem bántották őket. Inkább munkához láttak, körberohantak a szobában, vadul feltépték a ládákat és szekrényeket, ugyanúgy, mint az összes többi épületben. Megtalálták a kis szentfigurákat, a kobzot és a lantot, a játéktáblákat, s mindet behajították a folyóba. Megtalálták a két serleget, Blanchette-ét és a Joli-coeurt. 262 Fejszéikkel hasogatták szét őket. A Joli-coeur kristályszilánkjai gyémántként csillogtak a kandallón megalvadt vértócsákban, a gránitszív pedig az egyik sarokba gurult. Voltak, akik a szantálfa székeket hasogatták fel, mások az aranyozott asztalt. Az elefántcsont térdeplővel jobban meggyűlt a bajuk, de végül széttörték, darabjait a padló közepére halmozták a szőnyegekkel, a rubinvörös ágyfüggönnyel és az ágy faré-szeivel együtt. Letépték a falról az Avalon-falikárpitot, és csíkokra hasogatták, hogy könnyebben égjen. A szakállas kenti paraszt és Cob hamarosan visszatért a szobába, csak Jacket hagyták a folyosón, hogy végezzen William testvér holttestével. A kenti felvette a lándzsát, amelyet az imént a barát próbált használni, és azzal szórakozott, hogy kitörte az összes ólomüveg táblát, egyiket a másik után, miközben büszkén számolt: - Eggy, kettő, haarom, négy... - tovább nem tudott számolni, ezért elölről kezdte. Még mindig hátravolt két szárny, amikor meghallották vezetőjük kiabálását a folyosóról, és Wat Tiler rontott ordítva a szobába: - Gyerünk, fiúk, gyerünk! Mozgás! Mi tart ilyen soká? - Fanyar füstszagot hozott magával. Szürke pernye szállt fel a tüzekből, és megtapadt átizzadt mellényén.

Jack Maudelyn sietett be a tetőfedő háta mögött, és törött állkapcsával motyogott valamit. Katherine-re mutatott. - Nők? - kérdezte homlokráncolva a tetőfedő. - Mit keresnek itt? Kik ezek? -A ruhájukból ítélve nem szolgák, gondolta, de nem is nemes hölgyek. Jack őrjöngve igyekezett elmagyarázni, kik ők. - Megölni! - hurukkolta megint, és felemelte a kardját. Nem, takács, az istenit, te megőrültél! - Wat akkorát taszított rajta, hogy Jack megtántorodott. - Egy szót sem értek abból, amit ez a törött pofájú mond. 263 - Szóval, kik vagytok? - fordult türelmetlenül Katherine-hez. A tüzek egyre hevesebben égtek a mögöttük lévő épületszárnyakban, úgyhogy mielőbb végezniük kellett itt, hogy mehessenek tovább, Westminsterbe, aztán siessenek vissza a Tower melletti táborukba, ahol biztosan hallani fognak a király felől. Katherine képtelen volt válaszolni. Nyelve megdagadt a szájában. A tetőfedő alakja eltakarta előle a napfényt, ahogyan egy órával korábban a baráté. Lenézett a padlón felhalmozott bútormaradványokra, a csíkokra szaggatott Avalon-falikárpitra, az ágyfüggönyre, amely nem volt vörösebb, mint a vértócsák. Cob majd megmondja, kik vagyunk, gondolta. És az lesz a vég. De a kis szőke törvényen kívüli egy szót se szólt. A szeme sarkából sandított Katherine-re, és azzal foglalatoskodott, hogy lehasogassa a kandallópárkányról a rávésett díszeket. - Akkor majd te! - fordult Blanchette-hez a tetőfedő, de azonnal hátra is hőkölt. Majdnem keresztet vetett, olyan különös kifejezés ült a rövid hajú lány arcán. Blanchette megemelte ruhája egyik redőjét, ujjait a szerzetes vére áztatta foltokba mártotta, és mosolygott. Úgy mosolygott, mint aki huncut titkot tud, ami össze fogja zavarni a hallgatót. - Ki vagy te, kislány? - kiáltott rá Wat, ezúttal barátságosabban. Blanchette felemelte a fejét, és elnézett a tetőfedő mellett a kitört ablakok felé, amelyeken füst és szikrák repültek be. - Hogy ki vagyok én? - kérdezett vissza magas, kedves, éneklő hangon. - Nem, azt nem mondhatom meg, jó uram. Anélkül, hogy látta volna őket, tekintete a többi férfira siklott, akik feléje fordultak. - De azt meg tudom mondani, hogy ki leszek. - Lassan háromszor bólintott, majd mély torokhangon felnevetett. 264 Wat nagyot nyelt. A mögötte álló férfiak nem mozdultak, leesett az álluk, és borzongó nyugtalanság szállta meg őket. - Mert én szajha leszek, jó uram - kiáltotta Blanchette hangon, akárcsak az anyám. Talán gyilkos szajha is, mint az anyám! Két kezével megemelte a szoknyáját, mintha bókolni akarna előttük. A férfiak szájtátva bámulták. Megperdült, és olyan gyorsan kiszaladt a szobából, mint a higany. A folyosón megbotlott a szerzetes megcsonkított, fejetlen holttestében, de aztán szélsebesen rohant tovább a főlépcsőhöz. - Állítsák meg! - kiáltott fel Katherine, és karját kinyújtva rohanni kezdett. - Blanchette! Jack Maudelyn odaugrott, és főkötője végénél sikerült elkapni Katherine-t. Olyan vadul rántotta vissza, hogy Katherine elesett. Feje a kőpadlónak ütődött. Szempillái mögött ezernyi fény robbant; aztán csak a

sötétség maradt. A tetőfedő lenézett az asszonyra, aki görcsös tartásban feküdt a padlón, és alig lélegzett. Az ajtóra bámult, amelyen keresztül a lány megszökött. A takács dühös, ferde állkapcsától eltorzult arcára nézett. Aztán vállat vont. - Istenre mondom, ezek mind megőrültek itt, ezen az elátkozott helyen - mondta. - Na, gyerünk, fiúk! Menjünk innen! Hol egy fáklya? Valaki vigye ki ezt a nőt! Akárki is, nem hagyom megsülni idebent.

25. A Savoy kapusházával szemben, a Strand másik oldalán hatalmas mező terült el, amely a Westminsterapátsághoz tartozó kolostorkert része volt. Wat Tiler két embere odacipelte Katherine-t, letették egy kis patak füves partjára, aztán sietve távoztak, hogy csatlakozzanak társaikhoz, akik a lángoló Savoy-ból özönlöttek kifelé. Egy részük Westminster felé tartott, ahol majd kinyitják az apátsági börtönt, sokan meg vissza, a város felé vették az irányt. 265

Cob o'Fenton követte a Katherine-t cipelő férfiakat, és messziről figyelte, ahogy lefektetik. Miután elfutottak, tétován megállt az út szélén, és seszínű üstökét vakarta. Balra nézett, ahol Katherine szoknyája a fűnél sötétebb zöld foltként világított, majd tekintete a lázadók távolodó csoportjaira vándorolt. Lehet, hogy Kettlethorpe úrnője ott fog meghalni a füvön. Na, akkor csak haljon, gondolta Cob hirtelen támadt energiával. Mit számít, hogy közönyösen kiszabadította őt a kalodából, és visszaadta a telkét? Mit ért, amikor a tiszttartó továbbra is követelte tőle az apja halála után járó örökösödési adót? Egyetlen ökre volt, amelyért rajongott. Az az ökör volt minden társasága, miután felesége meghalt gyermekágyban. Aztán ott volt a többi adó végtelen sora: a házassági adó, a tiltott paráználkodásért járó büntetés, az egyházi tized, a robot - és most a fejadó is. - Pfuj! - mondta Cob, és köpött egyet. Ujjával kitapogatta arcán a billogot - földönfutó, szökevény jobbágy, törvényen kívüli. Jaj, és ha sikerülne egy éven keresztül megúsznia, hogy a földesura elfogja, törvényesen is szabad lenne. De Katherine most még elkaphatná. Cob ismét a nő felé pillantott. Visszavitethetné a birtokra, és a büntetés ezúttal sokkal rosszabb lenne, mint a kaloda és a megbélyegzés. Cob fakó szempillájú, vízkék szeme a Strand kőburkolatát bámulta, és éppen megvakart egy viszkető bolhacsípést az ujján, amikor hirtelen felugrott és elakadt a lélegzete, felkapta a fejét, és a Savoyra bámult. Robbanás dörrent a falak mögött. Egy lángnyelv egészen a Monmouth-torony tetejéig kúszott, ahol még mindig ott lengett a herceg zászlója. 266 A külső udvar nagy része égett. Cob lerohant az útról, két kezét a fülére szorította, miközben újabb és újabb robbanások rázták meg a Savoyt. A Monmouth-tornyon fekete villámként cikcakk alakú repedés futott végig,

torony megremegett, mintha táncolna és hajladozna a szélben, akár egy facsemete, a közepe beomlott, és földrengésszerű robajjal darabjaira esett, hatalmas fehér porfelhőt és szerteszét repülő köveket okádva. A Savoy Strand felőli falának fele úgy omlott le, hogy hatalmas üreg támadt alatta, és ezt a barlangot azonnal birtokba vették a tomboló lángok. Cob odébb futott a mezőn, és reszketve térdre rogyott. A tűz morajlásán és pattogásán keresztül hallotta a tompa sikolyokat, a segítségért kiáltok démoni hangját, amelyet könnyen meg lehetett különböztetni az istállókban maradt lovak rémült nyerítésétől. Vagy harminc essexi férfi sikoltozott. Sikerült elkerülniük, hogy Wat észrevegye őket, és visszatértek a pincékbe, találtak ugyanis egy, a külső udvarba vezető alagutat, ahol úgy vélték, biztonságban kijuthatnak, mielőtt túl nagy lenne a forróság. De Wat emberei becipelték a nagyterembe a három hordó puskaport, és a leomló torony csapdába ejtette a lázadókat az alatta húzódó pincében. Sokáig eltart, mire a tűz lerágja magát hozzájuk a pincék kőboltozatán keresztül, de nem volt kiút. - Az istenfaját! - suttogta Cob, és keresztet vetett, amikor záporozó parázseső hullt rá. Megint feltápászkodott, és nyakába szedte a lábát a mezőn át. Katherine-ről teljesen megfeledkezett, de az asszony éppen az útjában hevert. Megállt, és látva, hogy az asszonyra hullt parázsszemcsék füstölgő lyukakat égettek gyapjúruháján, lehajolt, és lesöpörte róla a pernyét. 267 Katherine a hátán feküdt, arca olyan volt, mint azok a márványfaragások, amelyeket a Lincolnkatedrálisban látott. De lélegzett. Cob látta, hogy az asszony mellkasa fel-alá hullámzik. És ekkor Cob, aki épp felcsippentett egy izzó parázsdarabot, észrevette Katherine övén a címeres erszényt. Bizonytalan szívében különös érzés ébredt. Csak bámulta a Swynford-címert - a fekete alapon három sárga vadkanfejet. Ez a címer jelentette neki az otthont. Fent állt a birtok kapujának tetején, és a kocsmaajtó fölött is ott lógott. A hűbéresküt jelentette, amelyet apja tett Hugh Swynfordnak, előtte pedig Sir Thomasnak. A föld pompás illatát jelentette, és a tanyáján lévő ökrét, a Trent fölötti ködöt, a gyertyákat, amelyek ünnepnapokon a templomban égtek. A közös morgolódást jelentette jobbágy társaival a kocsmában, és jelentette az öreg, kőből épült udvarházat, ahol ő maga is hűbéresküt tett a Swynfordoknak - hűbéresküt ennek az asszonynak, aki most tehetetlenül itt fekszik előtte a fűben. Cob riadtan hátranézett, és azt látta, hogy a tűz közeledik feléjük, mostanra már bizonyára a külső udvar épületei is lángot fogtak. Hőhullámok söpörtek végig a Strandén, a parázs egyre sűrűbb fellegekben szállt már egészen a mező fölé. - Úrnőm! - kiáltotta Cob, majd pofozni és rázni kezdte Katherine-t. - Úrnőm, az isten szerelmére, ébreggyen ma! Katherine még mindig ernyedten feküdt, feje hátrahanyatlott, amikor Cob elengedte. Az asszony magas volt, Cob viszont alacsony és vézna. Nem tudta felemelni Katherine-t, ehelyett megfogta a két lábát, és odahúzta a patakhoz. Két kézzel locsolta Katherine arcába a vizet. - Úrnőm, kejjen ma fel, ébreggyen! - könyörgött neki. - Úrnőm, ha itten hagyom, nem ébred fő egyhamar. Biztos tuggya, ugye? Nem gondúhattya, hogy itten égek magával. Messzi van ide Kettlethorpe, oszt énnekem másom sincs, mint az elnyert szabadságom. Tuggya, ugye? 268 Katherine nem mozdult. Cob kétségbeesésében továbbvonszolta, míg végül Katherine belecsúszott a patakba. Az asszony kiemelte fejét a vízből, és Cob majdnem sírva fakadt a megkönnyebbüléstől, amikor kinyitotta a szemét, és megborzongott. - Hideg van - suttogta. - Mi olyan hideg? - kezét megmozditotta a patakban, aztán felemelte, és nézte,

milyen nedves. - Kejjen fő, úrnőm! Fő! Igyekeznünk kő, mer mingyá nem fázni fog, arra mérget veszek! - Katherine hóna alá nyúlt, és segített a csuromvizes asszonynak lassan kimászni a patakból. Ott állt a patakparton inogva, míg Cob tartotta. Katherine lenézett a fénytelen szőke hajra, a billogra a férfi arcán, de nem emlékezett rá, ki lehet. Valaki Kettlethorpe-ból. Megfordult, és a Stranden túli gigantikus kemencére bámult. Megdöbbentő látvány. - Gyüjjön! Nem tud járni? - kérdezte Cob türelmetlenül, és előretolta a mezőn. Katherine teljesen Cobra támaszkodott, de előrelépett. Cob látta, hogy vizes ruhája a lábára tapad, és akadályozza a mozgásban, ezért elővette kését, és a térde alatt lenyisszantotta a szoknyáját. Katherine ködös csodálkozással nézte, és mert zavarta kibomlott, vizes haja, kicsavarta, aztán fonni kezdte. - Arra nincs ma' idő! - kiáltotta Cob. - Siessen! A lángok már kicsaptak a kapun; a kapurostély alsó villái izzani kezdtek. A szél feléjük fújt, és a füstön kívül a parazsat is hozta feléjük. - Hová megyünk? - kérdezte Katherine, és szófogadóan sietni igyekezett. Szörnyű szédülése múlóban volt, de a feje még mindig fajt. - A városba - mondta Cob, bár fogalma sem volt róla, mit fog kezdeni az asszonnyal. Amint biztonságos helyre érnek, természetesen beadhatja valamelyik zárdába, de nem nagyon ismerte Londont. 269 Ó - mondta Katherine. –Vannak jó barátaim a városban. Pessonerék Billingsgate-ben. Guy mester tegnap eljött, hogy figyelmeztessen a felkelésre. Pessonerékhez megyünk? - Abbiza meglehet - felelte Cob megkönnyebbülten. Cob addig vonszolta, míg a dán Szent Kelemen-templomhoz értek. A templom teteje lángokban állt előttük a Strandén. Cob erről megfeledkezett. - Jobb lesz, ha arra megyünk - a hegyre mutatott, Holborn irányába, és a Fickett-mezőn átvezető gyalogösvényre fordult. - Emerre nem jutunk át. - Még több tűz? - kérdezte Katherine a füstölgő templom láttán. - Milyen különös! - A napos zöld mező, a tüzek, a kis templom mind olyan volt számára, mintha egy szövött falikárpiton látná. Cob lassított a tempón, verejtékező arcát ingujjába törölte, és kíváncsian nézett fel Katherine-re. - Ugye nem emlékszik semmire se, ami reggel történt? - De igen - felelte Katherine udvariasan. - Amikor felkeltem, tüzet láttam a Surrey-parton. Nagyon féltem. Pirkadat volt. - Megállt, és homlokráncolva visszanézett a napra. A sűrű füst homályán át magasan sütött, egy kissé nyugat felől. De most már délután van, gondolta zavarodottan. Mi történt délelőtt? Próbált áthatolni a sötétségen, de feladta. - A parasztsereg még mindig Blackheathben van, és várja a királyt? - kérdezte. Cob vállat vont, és nem válaszolt. A fej gyakran kitörli az emlékeket - egy időre. Ezúttal nagyon jól tette. Azon gondolkodott, mi történhetett Blanchette kisasszonnyal. Félelmetes dolog, amit a leány az anyjáról kiáltozott, de talán elvette az eszét a félelem, amikor a ferences szerzetes vére ráfröccsent, és azt se tudta, mit beszél. Semmi nyomát nem látták, amikor kicipelték Lady Swynfordot, bár Cob próbálta keresni. Őrületében valószínűleg csapdába esett valahol a Savoyban, mint azok, akiknek a kiáltásul hallotta. Isten nyugosztalja a lelkét, gondolta - nagyon szép és édes kislány volt tíz évvel ezelőtt, Kettlethorpe-ban. 270

Ő és Katherine elvonszolták magukat észak felé a mezőn át, és kiértek a Holborn utcára, ahol vagy száz felkelő masírozott négyes oszlopban, és a „Jancsi segélyt kér"-t énekelték. Egy másik törvényen kívüli, akit Cob az essexi táborból ismert, észrevette őt, és odakiáltott neki: - Hé, te ott, te lincolni kiskakas! Mit művelsz azzal a fehérnéppel? Nincs idő a mulatságra! - Nincs biza - kiáltott vissza Cob vigyorogva -, ez a szegény, rémült vidéki cseléd eltévedt, oszt bekísérem a városba. Aztán mének utánnatok. Merre tartotok? Több lázadó egyszerre felelt neki. Róbert Hales minden tulajdonát indultak felégetni, rendházát Clerkewellben, birtokát Highburyben. A kincstárnok még mindig a Towerben bujkált, a király védelme alatt. Katherine az út szélén várt, míg a párbeszéd lezajlott, és semmit sem értett belőle, csak azt, hogy kísérője vidéki cselédnek nevezte. Kétségtelenül úgy is nézett ki rövidre vágott ruhájában, mezítlábasán, ahogy kibomlott haja a vállán száradt. Vajon hol lehet a főkötőm, jutott eszébe. Ma nem vettem volna fel főkötőt? Fejébe belenyilallt a fajdalom, és kezét arra a helyre tette, ahol púp nőtt rajta. Beütöttem valahová a fejem, gondolta. A felkelők balra fordultak, a Clerkenwell felé vezető útra, Katherine pedig újra lépkedni kezdett, amikor Cob is így tett. Newgate-nél értek a városba, a kapu őrizetlenül nyitva állt. Végigmentek a vágóhídon, el a mészárszékek előtt, amelyek bűz-lőttek a zsigerektől, és amikor a West Chepe-hez értek, hatalmas tömeggel találták szembe magukat. Az emberek azt figyelték, mi történik az útkereszteződés közepére állított tönknél. 271 Vagy negyven flamand vett közre két értékesebb zsákmányt, a gyűlölt kereskedőt, Richard Lyonst, aki megmenekült a , jó parlament" ítéletétől, és egy alattomos besúgót, akit a tömeg a Szent Márton-templom szentélyéből rángatott ki. Karjuknál fogva egymáshoz kötözték őket. A sor messzire nyúlt a Chepe utcán, de most eloldozták őket, és egyesével előrébb rángatták, aztán térdre kényszerítették a tönk előtt. Egy férfi állt ott bárdjával, és gyorsan dolgozott. Már eddig is tucatnyi fej gurult a vérvörössé vált főcsatornába. Keselyűk és kányák ültek fent a házak oromzatán, és éppolyan fürkésző tekintettel figyeltek, mint a tömeg. Cob hátrahőkölt. - Tűnnyünk el innét - suttogta, és megragadta Katherine karját. Bevezette egy sikátorba, végül eljutottak a szinte elhagyatott Watling utcáig. Békés polgárai mind otthon kuksoltak a rácsos ajtók mögött. - Úrnőm - kérdezte Cob -, hun van ez a Billingsgate, ahova mehetne? Katherine megállt és körülnézett. A keresztbe tett kulcsok a kocsma cégérén, a Kenyér utca sarkán álló pékség, a kis, bepréselt Mindenszentek-templom mind ismerős volt neki. Járt már itt korábban, amikor valakivel rohant, valami elől rohant, hatalmas, üvöltő tömeg elől. Lázadás a Szent Pálban - a herceg veszélyben van. Veszély. Az a régesrég elmúlt nap elevenedett meg előtte. A két esemény összekuszálódott, összefolyt. - Hol van Billingsgate? - ismételte Cob, és sürgetése ezúttal félelemmel töltötte el Katherine-t. - Ott! - kiáltotta, és a híd felé mutatott. - Megint lázadás tört k. Az a tömeg ott a Chepe-en. Figyelmeztesd a herceget! Figyelmeztetnünk kell. Fussunk Pessonerékhez, Emma asszony segíteni fog! - Megragadta Cob kezét, ahogy egykor 272 Robinét, és futni kezdett. Befordult a sarkon, és végigfutott a Kenyér utcán, a sötét, föléjük magasló oromfalak alatt. Amikor áthaladtak a Vintryn, három összekaszabolt, vérző holttestet láttak a Szent Márton-templom lépcsőjén.

- Édes Jézus - nyögött fel Katherine -, miért bűzlik vértől és tűztől az egész világ? Miért? Cob nem felelt. Tovább siettette az asszonyt. Többé nem zaklatták őket. Billingsgate-ben a Szent Magnustemplom közelében Katherine meglátta a favázas házat és az aranyozott halat, amely cégérként himbálózott az üzlet fölött. - Ott van, ni - mondta Katherine mély, megkönnyebbült sóhajjal, és megdöngette a kopogtatóval az ajtót. Bentről nem jött válasz. Katherine nekidőlt a tölgyfa ajtófélfának, kezét a fejéhez nyomta, Cob pedig felnyúlt, és ismét bekopogott. A kémlelőlyuk fedele kinyílt, és egy ráncos szemhéjú, ijedt 11 nézett ki rajta. - Mi az? - kérdezte remegve egy öregember rekedt hangja. - Nincs itt senki. Menjenek el! - Emma asszony! - kiáltotta Katherine. - Hol van Emma asszony? Mondd meg neki, hogy Lady Swynford van itt, és szükségem van rá. - Az úrnő nincs már itt, és a mester sincs - felelte a hang. - Isten áldja! - A fedél kezdett visszacsúszni a nyílás elé. - Állj! - Cob a fedél és a keret közé dugta a kését. - Ne, ne kiabáljon így odabent, nem fogom bántani! De nyissa ki az ajtót, és engedjen be minket! - Nem teszem, és nem is kényszeríthet rá. Az ajtót vasrács védi - az idős hang elvékonyodott, és visítóvá vált. Cob cifrán elkáromkodta magát, miközben a fejét törte. Úrnője az ájulás határán állt, de közel sem ez volt a legnagyobb gondja. 273 Ebben a gazdag házban bizonyára sokkal jobb élelemhez juthatna, mint a lázadók táborában, ahol mindnyájuknak gyülekezniük kellett a Tower közelében. Holnapra kétségtelenül újjáéled benne a bosszúvágy és a lázadás, de egyelőre elege volt abból, hogy a véres utcákat járja. Hirtelen támadt egy ötlete. - Várjon, öregapám! - kiáltotta, mert távolodni hallotta a csoszogó lépteket. - Várjon! - Megfogta Katherine erszényét, letépte az övéről, és kinyitotta. - A szentségit! - fakadt ki, mert ékszert és aranyat talált benne. Kihalászott egy aranypénzt, és meglengette a kémlelőlyukon keresztül, de aztán gyorsan el is kapta, amikor egy kéz nyúlt érte. - Ez a magáé, ha beenged bennünket. - Cob kiabált. - Később visszaszerzem - súgta oda Katherine-nek, - Ne - felelte Katherine halkan -, nem számít. Nem számít, gondolta Cob, egy aranypénz nem számít! Egy aranypénz majdnem hét shillinget ért. Egy szabad ember félévi fizetsége. Amikor hallották az odabent lassan elmozduló reteszeket, Cob olyan dühvel nézett Katherine-re, amilyet nem érzett azóta, hogy reggel a tömeggel együtt berohant a Savoyba. Tétovázott, de aztán Katherine ernyedt kezébe tette az erszényt, és az asszony ujjai maguktól rázáródtak. Az ajtó kinyílt. Cob szélesebbre tárta, és Katherine-t magával húzva belépett. Cob becsukta és elreteszelte az ajtót. - Na, nesze - mondta nyersen, és az aranypénzt az öregember feléje nyújtott tenyerébe ejtette. Az öreget Eliasnak hívták, és rendszerint éjjeliőrként dolgozott a családnál. Ma délután magára hagyták, hogy őrizze a házat, mert Guy mesternek Walworth polgármester hívására sürgős megbeszélésre kellett mennie a halkereskedők házába. 274

A polgármester maga is halkereskedő volt, és odasietett a királytól a Towerből, hogy társaival a felkelés okozta válság ügyében tanácskozzon, amely percről percre egyre komolyabbá vált. - Hol van Emma asszony? - kérdezte Katherine, és lerogyott egy székre. A konyhai tűzhelyt nem gyújtották be, az alacsony mennyezetű szoba, amely korábban mindig otthonos érzéssel töltötte el, üres volt és homályos a behúzott spaletták mögött. Az öregember maradék, mozgó fogával ráharapott az aranyra, aztán haltól mocskos mellénye egyik rejtett hasadékába csúsztatta. - Elment - felelte, és barátságtalan gyanakvással méregette a két behatolót. - De hol van Emma asszony? Nem jön vissza? – ismételte meg Katherine szomorúan. Emma asszony elűzte volna a fejfájását és a zavarodottságát, no meg persze a félelmét is. Mert valahol ott volt a félelem, időnként megrándult, mint az ébredező medve téli barlangjában. Az öregember nem válaszolt. Guy mester, aki végül is aggódni kezdett, bevitte Emma asszonyt és a cselédeket a Szent Helen-zárdába, hogy biztonságban legyenek, miután hajnalban a kenti felkelők átkeltek a hídon, de semmi szükség rá, hogy ezt vagy bánni mást az orrára kössön ennek a furcsa, zilált nőszemélynek. Éliás horpadt mellkasa előtt összefonta a karját, és erőtlen rosszindulattal motyogott valamit, amikor Cob, aki körbejárta a házat, visszajött azzal, amit talált. - Jobb lesz, ha eszik valamit, úrnőm - mondta Cob, és odanyújtott Katherine-nek egy jókora, szaftos-húsos pitedarabot. Amikor Katherine megrázta a fejét, a söröskorsóját nyújtotta felé. - Akkor igyék! Katherine szétnyitotta ajkait, és szomjasán belekortyolt az italba. Cob tartotta a korsót, és hirtelen elnevette magát. 275 - Végre ma melengesse valami a szívemet - mondta. - Kettlethorpe úrnője egy kupábul iszik a jobbágyával. Ettű osztán elképednének odahaza, ha látnák! Katherine felemelte a fejét. - Cob - suttogta, és csodálkozva nézett a férfira. Cob, a szökött jobbágy Kettlethorpe-ból. Már felismerte. Ma nem a fegyvernök vezette őt, és nem az mondott neki zavaros hazugságokat. Saját, lázadó jobbágya tette. Pedig nemrég azt álmodta, hogy Cob meg akarja ölni. Azt álmodta, hogy lehasogatta a faragott díszeket a márvány kandallópárkányról az Avalon-szobában. A férfi furcsán nézett rá a szeme sarkából, amikor kérdeztek tőle valamit. Mit is kérdeztek? „Szóval, kik vagytok?" Valaki ezt kérdezte? Voltak mások is az álomban: férfiak - és Blanchette. De Blanchette a hercegnő lakosztályában aludt - nem, a Monmouth szárnyban. - Cob - kérdezte -, tudod, hol van Blanchette? - Nem, úrnő - felelte gyorsan a törvényen kívüli, és keresztet vetett. - Csak asztat tudom, hogy most pihennie kell. Öregapám... - bökte meg Eliast, aki egy széken húzta meg magát a kandalló mellett -, hol pihenhet meg az úrnő? Az öregember összébb görnyedt. - Az emeleten, gondolom. - Tudom, merre kell menni - mondta Katherine, mert nem hallotta az öreget. Miért vetett keresztet Cob? Egy vékony fal mögött tengernyi borzalom hullámzott és dübörgött, de a fal még állt. - A halkereskedés fölötti szobába - mondta Cobnak -, mindig oda mentem. Jaj, le kell feküdnöm egy kicsit. - Elszédült, ahogy felállt, de támolyogni kezdett a lépcső felé.

Oda nem mehet fel, asszonyság! - rikoltotta Éliás, felugrott és az öklét rázta, miközben Katherine után iramodott. -

276 Nyughass, nyughass, vén kecske! Oda megy, ahová neki teccik. - Cob hanyagul meglökte az öregembert, és a késével intett neki. - A torkom száraz. Hol van még sör? Fikarcnyit se dógoztál meg még az aranyadér. - Összeráncolta a homlokát, és megbökte Éliás sovány lábát. - Asztat a darab szalonnát is megeszem, ami a gerendám lóg, és lefogadom, tudod, hol lelek fehér kenyeret. Miközben Cob kényelembe helyezte magát a konyhában, Katherine megtalálta a padlástéri szobácskába vezető utat. A két hatalmas ágyat és a kerekes pótágyat szépen bevetették, és paplannal takarták le. Arra az ágyra feküdt, amelyen egyszer Ha-wise-szel osztozott. Akárhányszor lefeküdt pihenni, vágyakozó imái a herceghez szóltak. Egy pillanatig most is látta az arcát, de nagyon távoli volt, kicsi és figyelmeztető, aztán egy fenyegető, keresztet tartó kéz tűnt fel John arca előtt, és eltakarta. Katherine feje kínzóan lüktetni kezdett. Még nyöszörgőit egy kicsit, aztán becsukta a szemét. -

A nap már majdnem lement, mire Guy mester hazaért, és a felkelés nagy horderejű ügyei annyira felkavarták, hogy alig figyelt oda a konyhájában ülő rongyos szolga jelenlétére vagy Éliás eldadogott mentségeire. Amikor aztán kihámozta Cob mondókájából, hogy Lady Swynford odafent alszik, mert itt keresett menedéket, miután felgyújtották a Savoyt, Guy mester elkeseredetten felkiáltott, és nagyot csapott az asztalra kövérkés kezével. - Az istenit, miért pont ide kellett jönnie? - De amikor Cob folytatni próbálta, hogy elbeszélje a Savoyban történt borzalmakat, és azt, milyen veszélyekbe sodródtak London utcáin, amíg ideértek, Guy mester pufók fejét türelmetlenül megrázva félbeszakította. 277 - Na igen, tudom, hogy ma mindenfelé borzalmas dolgok történtek. Jó, hadd maradjon, ahol van, de nem tudok foglalkozni vele se így, se úgy. És veled sem - mondta Cobnak. - Pihenhetsz egy kicsit, de aztán menj! Nem akarok lázadókat a házamban.

Guy mester ujjaival a söröskorsóján dobolt, és közben mélyen elgondolkodott. Sötét bizonytalanság lepett el mindent, és senki sem tudta, mit hoz a holnap. A mai kimerítő tanácskozáson a halkereskedők házában Walworth polgármester először elmondta kereskedőtársainak, hogy minden hűséges polgárt figyelmeztetni kell - itt homlokráncolva azon városatyák üres székére nézett, akik megnyitották a hidat, és beálltak a felkelők közé -, hogy mivel Wat Tiler jó magaviseletre és erőszakmentességre tett ígéreteit nem tartották be, valamint a felkelők nagyon fenyegető módon a Tower körül táboroztak le, és a királyt fenyegetik, kegyetlen és hirtelen ellentámadás terve készülődik. A királynak a Towerben lévő ezredéhez csatlakozik Sir Robert Knolles csatlósokból álló hatalmas serege, amelyet az ő lakhelyén, a Tower-hegy innenső oldalán szállásoltak el, közben minden londoninak, aki meg akarja szabadítani városát a zendűlőktől, fel kell fegyverkeznie, és velük egy időben kell lecsapnia. Az izgatott halkereskedők szemében ez jó tervnek tűnt, ezért elkezdték megszervezni, kik legyenek a futárok, akik a többi céhet és a polgárokat értesítik, Walworth pedig visszatért a Towerbe. De még szinte el sem kezdték a szervezkedést, máris lefújták az egészet. Lihegő királyi futár hozott hivatalos levelet a halkereskedők házába. Mégsem támadják meg a felkelőket, előbb inkább békéltető tárgyalással próbálkoznak. A futár jelen volt a királyi tanács ülésén, ezért további kiegészítéseket tett az üze-

nethez. Elmondta, hogy a király a felkelők seregét reggel hét órára a Mile Endhez rendelte, hogy ott tárgyaljanak, a várostól kétmérföldnyire, keletre fekvő mezőn. 278 Ez majd lehetőséget ad az érseknek és a kincstárnoknak, hogy hajón elmeneküljenek, amely a feldühödött csőcselék, amely a vérüket követeli, a királlyal tárgyal. - Istenemre, remélem, beválik - motyogta az orra alatt Guy mester. A felkelők seregének üvöltése most is tisztán kivehető volt, mert a Pessoner-ház még egy nyíllövésnyire sem volt a Towertől. Félelmetes, fülsértő lárma volt. Nem csoda, hogy a páni félelem okozta bizonytalanság megbénította az erődbe menekült királyi személyeket, amikor azok az ördögi hangok úgy dübörögtek körülötte, mint a dühöngő vihar a hajón. Anglia megőrült, az biztos, gondolta a halkereskedő, és holdvilágképén mély barázdák képződtek. Ma éjjel már semmit sem tehetett azon kívül, hogy vár, és alszik egy kicsit, hogy készen álljon, ha hívják. Guy mester feltápászkodott, hogy lefekvés előtt ellenőrizze, jól be van-e zárva a háza. Ekkor jutott eszébe Cob, aki összegömbölyödve horkolt egy padon. - Na, most már tűnés innen! - rázta fel. Cob nem ellenkezett, mert a testes halkereskedőnél fegyver volt, de amúgy is kipihente már magát, jól is lakott, úgyhogy nem volt hálátlan. - Jó van, mének ma, köszönöm, uram. - Ásított egyet, aztán meghajolt, és készségesen kiment a Temze utcára, Guy mester pedig bereteszelte mögötte az ajtót. Cob a Szent Magnus-templom előcsarnokának egyik kőpadján fejezte be az alvást, és csak akkor ébredt fel, amikor a templom harangja a reggeli imára szólított. Ez a péntek, június 14-e megint kellemes meleg napnak ígérkezett, és Cobban ismét felébredt az érdeklődés a fontos ügy iránt, amely Londonba hozta. 279 Jóízűen elrágcsálta a finom fehér kenyeret és szalonnát, amit korábban előrelátóan a zsebébe dugott, közben elnézett a halkereskedő háza felé, ahol Lady Swynford aludt. Őszintén örült, hogy megszabadult az asszonytól, és azon gondolkodott, minek is törődött vele olyan sokat előző nap. Vele, meg az arannyal-ékszer-rel teli erszényével! A dögvész essen belé meg a fajtájába, gondolta Cob, és már nagyon bánta, hogy nem használta ki a lehetőséget, hogy fellopózzon az emeletre, és megszabadítsa Lady Swynfordot az erszényétől, mielőtt Guy mester hazaért. „Mikor Ádám földet túrt és Éva gyúrt, nem az arany volt az úr" dudorászta, ujjaival a hajába túrt, aztán elnyomott egy tetvet, amely kiszaladt belőle. Sietősen végigment a Tower és a mögötte, a Szent Katalin-hegyen lévő felkelőtábor felé vezető utcán. Itt megint hatalmába kerítette a vad izgalom. Vezetőik, Wat Tiler, Jack Strawe és John Ball, a pap mind lóháton ültek, és végigvágtattak a sereg előtt, amely már majdnem nyolcvanezer főt számlált. - Mile End! Mile End! - kiáltozták. A király a Mile Enden akart találkozni velük, hogy személyesen hallgassa meg a tervüket. - Előre, menjünk a Miié Endre, hogy találkozzunk a királlyal! Cob sok társával nekilódult, együtt özönlöttek és tapostak végig a földeken, míg végül elértek a mezőre, ahol a kicsi király várt rájuk. Richard sápadtan és mereven ült ragyogóan felszerszámozott fehér lován. Hajfürtjei éppolyan aranyszínűek voltak, mint a koronája, és Cob és társai szemében úgy tűnt, Richardot glóriaként ragyogja körül királyi szépsége. - Isten áldja a királyt! - kiáltozták. - Nem akarunk más királyt, csak téged, ó, Richard! - Mindenki lehajtotta

a fejét, és sokan alázatosan térdet hajtottak. 280 A király bizonytalanul rájuk mosolygott, és válaszképpen intett a kezével, amikor Wat Tiler odalovagolt hozzá, hogy tárgyalásba kezdjenek. Tucatnyi nemes sorakozott fel a király mögött - azok, akik vele voltak a Towerben: Warwick és Salisbury lordjai, Sir Robert Knolles, mindhárman kíméletlen harcosok, akik már bizonyítottak a háborúban, de ez a hitvány jobbágyok és parasztok tömegétől induló agresszió annyira ellenkezett addigi tapasztalataikkal, hogy csak jobbra-balra botorkáltak, és magukban morgolódtak. A király szeretett Robert de Vere-je, Oxford grófja félrehúzódott a többiektől, és felhúzott szemöldökkel figyelt, amelyet olyan szépen kiszedtek, mint egy nőét. Ápolt körmével lepöccintett egy parányi sárdarabkát rózsaszín bársonyköpenyéről, és amikor Wat Tiler közeledett hozzájuk, de Vere feltűnően szippantott egyet az övén himbálózó, illatos fűszergolyóból. A király nagybátyja, Thomas, Buckingham grófja szintén ott volt, kegyetlen fekete szemei villogtak, sötét arcát tehetetlen düh öntötte el, de még neki is volt annyi józan esze, hogy befogja a száját, és hüvelyében hagyja a kardját, amíg meglátják, mit érhetnek el fortéllyal - és azzal, ami éppen most folyik a Towerben. Sudbury és Hales hajón való szökési kísérlete már korábban kudarcba fulladt, mert rosszul időzítették, és ügyetlenül hajtották végre. Az érseket felismerték a lázadók őrszemei a Szent Katalin-hegyen, és még éppen időben visszaért a Towerbe, ahol biztonságban volt. De nem sokáig. Amikor a király elindult a Mile End felé, Buckingham kiadott bizonyos parancsokat, amelyeket meg sem említett Richardnak, aki gyakran túl finnyásnak bizonyult. Buckingham úgy döntött, hogy Anglia biztonságát és a koronát nem veszélyeztetheti tovább két nehezen elviselhető, haszontalan öregember. 281 A kis király nem mutatta félelem jelét, amikor fenségesen biccentett Wat felé, és miután egy darabig hallgatta a férfit, szóban készségesen egyetértett, ahogy tanácsadói korábban javasolták. A jobbágysor megszüntetése és általános amnesztia a lázadóknak - mindenekelőtt ezeket követelte a tetőfedő. - Jó, úgy lesz! - kiáltotta Richard magas, kellemes, gyerekes hangján. - Elkészítjük az erről szóló iratokat, holnap megkapjátok. De John Ball és Wat további követeléseket is összeállított. Ez a kettő még nem szüntette meg a magánbíróságokat, nem fosztotta meg az egyházat javaitól, és nem érték el, hogy négy pennyért lehessen béreim egy hold földet, de Wat úgy gondolta, jobb nem túl sokat követelni egyszerre. A többi ügy várhat, hiszen dicsőséges céljuk java részét ilyen könnyen elérték. Megragadta Richard kezét, és hevesen megcsókolta. Aztán felugrott a lovára, és a kengyelben felállva odakiáltott a csendben várakozó tömegnek: - A király beleegyezett, vége a jobbágysornak! A diadalmas és a királyt éltető kiáltások ujjongó viharában Cob először nem értette, mi történt, és alacsony termete miatt nem is látta. Megráncigálta a mellette állót, egy hertfordshire-i földművest, attól kérdezte: - Mi az? Mit mondott Wat? - Na, mit? Aszonta, szabadok vónánk! Aszonta! - kiáltotta a földműves, és izgalmában Cob karját szorongatta. - A király megígérte. - Szabadok? - suttogta Cob, és nagyot nyelt. Remegés futott végig a hátán. Többé nem kell az erdőben vagy a városban bujkálnia. Nincs örökösödési adó, semmilyen adó nincs, sőt robot sincs. Visszamehet Kettlethorpeba, és saját telkén azt tehet, amit akar. Megtarthatja az ökrét, és pénzt kaphat a munkájáért. Szabad ember.

282 - Nem hittem vóna, hogy valaha megtörténhet - suttogta. Öklévli megdörzsölte a szemét, és zokogás szorította el a torkát. Körülötte az emberek ugráltak, nevettek, sírtak, úgyhogy nemigen hallotta, mit mondott még Wat, de a földműves mindent továbbított neki. - Beletelik egy kis időbe, hogy megkapjuk az iratot, a pergament, ami bizonyítja, hogy szabadok vagyunk. Wat azt mondja, legjobb, ha a Szent Katalin-hegyen várunk. Cob bólintott, mert megszólalni nem tudott. Ő és még sokan mások ráérősen ballagtak vissza a városba. A nap sütött rájuk, a föld barna volt és meleg a talpuk alatt, és a patakok is vidáman csörgedeztek át a földeken. Az ugrándozó, vad izgalom enyhült, és az emberek némán mosolyogtak egymásra, a szemük csak úgy ragyogott. Néhányan elnyúltak a fűben, kalapáló szívvel a birtokra gondoltak, amelyet elhagytak, izgatott, őket váró asszonyaikra és gyermekeikre, és hogy milyen lesz, amikor szabadon és biztonságban hazaérnek. A király mondta. Amikor végre elérte a tábort, Cob meghallotta a katonazenét, és ő is a tömegbe vegyült, hogy megnézze. Menet érkezett a Tower-hegyről a hátsó kapun át. John Ball vezette öszvérén, Wat Tiler és Jack Strawe követték a lovaikon, mögöttük pedig hét, büszkén vigyorgó férfi érkezett, kezében mindegyik egy-egy karóba húzott, vértől csöpögő fejjel. Győzedelmesen masíroztak a dudák és dobok vidám ritmusára, és magasra tartották a fejeket, hogy mindenki láthassa. Cob előrefurakodott, és a többiekkel együtt ellátotta a száját. Az első elhaladó fej Sudburyé volt, Canterbury érsekéé. Mindenki tudhatta, mert kövekkel ékesített érseksüvegét ráhúzták szürke tonzúrájára, és hosszú szeggel a koponyájához rögzítették.

283 - Hogy kapták el? - kiáltotta lenyűgözve Cob, s az újonnan érkezők közül többen visszhangozták a kérdést. A hátuk mögött álló egyik kenti férfi válaszolt nekik. - A Tower kápolnájában csíptük fülön a vén patkányt, egy órája törtünk be oda. Ott van Hales is. A kincstárnok fejét összekaszabolták, és még mindig erősen vérzett. - Az átkozott prior nem adta könnyen az életét - mondta a kenti -, meggyűlt vele a bajunk. Négy újabb fej haladt el, aztán Cob megdermedt, és hunyorogni kezdett. -No, asztat ismerem - mutatott a hetedikre. -Tegnap láttam a Savoyban. - Ja, igen - nevetett a kenti -, aszongyák, ő volt John of Gaunt ferences barátja és gyógyítója. Valami törött pofájú takácsnál vót a feje, nem akarta odaanni, de Wat ráismert, és aszonta, ha nem kaptuk el a herceget, legalább a szerzetesét meg köll mutassuk. Cob magában arra gondolt, kár volt a ferences szerzetesért, de pudingot sem lehet készíteni anélkül, hogy eltörnénk a tojást. Kitapogatta a billogot az arcán, aztán halkan fütyörészni kezdett. Azon a péntek éjszakán a felkelők tábora igen vidám volt. Néhány szabadságlevél megérkezett a királytól, és akik megkapták, többnyire azonnal el is indultak hazafelé. John Ball az egész éjszakát térden töltötte a kereszt előtt, amelyet a Szent Katalin-hegyen állítottak fel, és hálát adott Istennek a győzelemért. A király és kísérete szintén végigimádkozta az éjszaka nagy részét, de imáik nem a hálaadásról szóltak. Richard rémült kiabálásban tört ki, amikor rájött, mi történt Towerben, amíg ő

284 a Mile Enden volt. Megsiratta a kedves érseket, és féltette anyját, akivel a felkelők gorombán beszéltek, de nem bántották. Joan azonnal a Szent Pál közelében fekvő, Carter utcai királyi ruhatárba menekült, Richard és a nemesek itt csatlakoztak hozzá a legsötétebb borúlátással. Néhány felkelő valóban hazatért, miután megkapta szabadságlevelét, de közel sem elég. Még mindig ezrek keringtek London utcáin, fosztogattak és mészároltak kedvük szerint. Ráadásul Wat Tiler futára azt is tudatta, hogy még számos pontot kell megtárgyalniuk, és a királynak újabb engedményeket kell tennie. Másnap, szombat reggel Richárd és kísérete sietve reggelizett a ruhatár zsúfolt kis ebédlőjében, közben pedig újabb ideges tanácskozás folyt. - Attól tartok, felségednek ismét találkoznia kell ezekkel az átkozott felkelőkkel - mondta Lord Salisbury komoran. - Másképp sosem szabadítjuk meg tőlük a várost. Még mindig időt kell nyernünk. Joan hercegné ledobta boros-kupáját, jajveszékelni kezdett, Richardot pedig lázasan ziháló keblére szorította. - Nem engedem ki őt még egyszer azokhoz a szörnyetegekhez! Hogy merészel ilyet még kérni is, uram? Nem látja, milyen sápadt, és hogy remeg? Maga meg akarja ölni a királyát? - Ne, anyám - mondta Richárd elhaló hangon, és igyekezett szabadulni a fojtó ölelésből. - Természetesen fáradt vagyok, fáj a szívem, de nincs miért félnem tőlük. Szeretnek engem - mondta halovány, büszke mosollyal. - Az istenfáját! - fakadt ki Thomas of Woodstock, és szőrös kezével megmarkolta a kardját. - Bárcsak elég erősek lennénk, hogy most azonnal eltöröljük a föld színéről mindnyájukat, és végezzünk az üggyel! 285 Richard undorral nézett a nagybátyjára, akit nem kedvelt, és arra gondolt, ha legidősebb bácsikája, John itt volna, talán nem fordultak volna ilyen rosszra a dolgok. De már az is elég nagy szerencse, hogy a tökfej Edmund bácsi még a felkelés előtt kihajózott Portugália felé. - Megkockáztathatjuk a nyílt harcot - mondta Sir Robert Knolles, és összevonta bozontos, ősz szemöldökét -, de jobb volna egy-két napig halogatni, hogy még több embert mozgósítsunk. Túl gyorsan történt... Megcsóválta a fejét. - Áldott Szűzanya, de még milyen gyorsan! - kiáltott a hercegné, és megint sírni kezdett. - Még csak két napja kezdődött ez a borzalom, de úgy tűnik... édes Istenem, alig emlékszem arra, amikor elkezdődött. Összeszorította két kezét, mert eszébe jutott a pillanat, amikor félni kezdett. Csütörtök reggel kinézett a Tower toronyszobájának ablakán, és azt látta, hogy a Savoy lángokban áll, aztán tüzeket látott mindenfelé Southwarkban, Clerkenwell-ben, Highburyben. - Tehát, felség - mondta Salisbury ellentmondást nem tűrő hangon a királynak. - Ma délután megint találkoznia kell a lázadókkal. Azt mondjuk nekik, hogy ezúttal Smithfieldbe jöjjenek, az közelebb van. Aznap délután Wat az újabb találkozó helyszínére, Smithfieldbe vezette embereit. Az utóbbi napokban mértékletes volt, mert tudta, nagyon sok múlik azon, hogy tiszta fejjel gondolkodjon, de most, hogy már majdnem elérték a teljes győzelmet, nagy lelkesedéssel ünnepelt, egyik korsót a másik után itta abból a nehéz borból, amelyet néhány embere hozott el valamelyik lombard pincéjéből. 286

Nem lehetett tovább tiltani a rablást, mert ennyi emberen nem tudták rajta tartani a szemüket. Emellett a lombardok ugyanúgy nem számítottak, mint a flamandok. Szerencséjük volt, ha a fejüket megtarthatták, nemhogy a borukat. Wat kicsinosította magát a királlyal való második találkozásra. Divatos, piros-kék csíkos tunikát öltött, amely az egyik fejezett kereskedőé volt, valamint hermelinprémes, aranyszínű bársonysapkát, amilyennek a viselésére csak az uraknak volt joguk; övére drágakövekkel ékesített hüvelyben egy nemes tőrét akasztotta. Most, hogy minden embernek járt a szabadság és az egyenlőség, egy tetőfedő is olyan ruhába öltözött, amilyenbe akart, hogy így tisztelje meg a királyt és önnön vezérségét. Wat és John Ball a táborból induló sereg elején lovagolt, Jack Strawe azonban részegen hevert valamelyik kocsmában, és nem került elő. Wat áthaladt a Chepe véráztatta kövezetén, majd Udersgate és Smithfield irányába fordult. A nap forrón sütött, arcára kiült a verejték a bársonysapka alatt, de a bor kellemesen pezsgett az ereiben, ezért énekelni kezdett. A malom jól forog, Őröl s őrölni fog, Van jó kéz s szorgalom, Működik a malom, Megállni sose fog!* * Tótfalusi István fordítása.

- Mindenkire jó idők várnak - kiáltotta Wat szertelenül, és kipirult arcát John Ball felé fordította, aki némán lovagolt mellette. - Legyen meg Isten akarata - mondta a pap ünnepélyesen. 287 - Wat, egy kissé részeg vagy. Figyelj oda, hogyan viselkedsz a királlyal! Wat vigyorgott. - A király és én jó barátok vagyunk. Jól megértjük egymást. Még az is lehet, hogy a király ma lovaggá üt engem. Én leszek Lord Wat. Lord Walter o'Maidenstone. - Vidáman kuncogott. A pap a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Továbblovagoltak Smithfield felé, ahol rendszerint lóvásárokat és lovagi tornákat tartottak, a paraszthadsereg pedig beözönlött mögöttük, hogy sorokba rendeződve felsorakozzon a nyugati oldalon. Cob az élcsapatban volt. Felkapaszkodott egy kis almafara a hatalmas tér szélén, mert eltökélte, hogy ezúttal mindent látni akar, és foként a királyra akar jól rálátni. Erről lesz mit mesélnie Kettlethorpe-ban a kocsmában. Egy kis szerencsével ő lehet az első, aki hazaér a dicsőséges hírrel: „Szabadok vagytok, emberek, mindnyájan szabadok vagytok, én kétszer is láttam a királyt, amikor ezt mondta!" Biztos, hogy az északi megyékből még senki nem kapta meg a szabadságlevelét, de Cob nem is látta szükségesnek, hogy írásban megerősítsék a király szavát. Tegnap éjjel majdnem el is indult haza, mégis inkább megvárta a mai találkozót, amelyen Wat még több szabadságjogot vív ki számukra. Eltörlik a vadászatra és az erdőre vonatkozó törvényeket, hogy mindenki vadászhasson, ahol kedve tartja, minden törvényen kívüli kegyelmet kap, és még egy csomó csodálatos dolog történik, amiről az ember korábban álmodni sem mert. Cobnak egyszer-kétszer eszébe jutott, vajon hogy van Lady Swynford, és hallotta-e a nagyszerű híreket, amelyek miatt el is múlt a nő iránti neheztelése. Nagyon szívesen műveli ezentúl a földjét, és megfizeti a jogos bérleti díjat. Ha nem volna kötelessége, akkor is megtenné. Szegény úrnő. Cob erősebben kapaszkodott a faágba, mert a kavargó por és a paták dobogása azt jelentette, hogy érkezik a király. 288

Richard ma hatvan ember kíséretében érkezett, csillogó páncélba öltözött lordokkal és lovagokkal, és amikor a mező keleti felére, a Szent Bertalan-kolostor falához lovagolt, heroldjai megfújták harsonáikat. Ezután a király nem vesztegette idejét, Walworth polgármesterrel és egy fegyvernökkel a mező közepére lovagolt. A polgármester intett Watnak, aki jókedvűen leszállt a lováról, és térdet hajtott a király előtt, majd nagy, szőrös mancsába fogta a fiú kezét, és erőteljesen megrázta. A mező szélén figyelő lordok megdermedtek ekkora arcátlanság láttán, a polgármester pedig megmarkolta háromélű rövid kardját. - Testvérem - kiáltotta Wat sugárzó arccal a királynak -, örvendezz, fiú, majdnem negyvenezer közembert hoztam el hozzád, mert te meg én hűséges bajtársak leszünk. Richard elhúzta kis kezét a tetőfedő izzadt szorításából, és gyermeki komolysággal megkérdezte: - Miért nem mentek haza mind az otthonaitokba? Wat hátrébb húzódott, és kissé kérkedően felelte: - A jó mindenségit, hogy mehetnénk már haza, mielőtt mind megkapjuk a szabadságlevelet? Ezt biztosan megérted, király, ugye? És vannak még engedmények, amiket meg kell kapnunk! - Mik volnának azok? - kérdezte Richard halkan. A tetőfedő felállt, és egyesével számolva az ujjain elismételt minden követelést, amit ő és John Ball heteken keresztül sorra vettek. Amikor befejezte, Richárd felemelte kicsiny, koronás fejét, és gyorsan azt felelte: - Ezt mind megkapjátok. Megígérem. 289 Wat diadalittasan felsóhajtott, ugyanakkor szorongás hatolt részeg elméjébe. A király fiatal arca nélkülözte a mosolyt, a világoskék Plantagenet-szemek beszűkültek, és korántsem voltak olyan barátságosak, mint ahogy Wat gondolta. - De most azt parancsolom, hogy mindnyájan menjetek haza - mondta Richard szigorúan. - Persze, persze, megyünk - mondta Wat, de megrémült. A bajtársiasság, az egyenlőség valahogy eltűnt, és ő igyekezett visszatalálni hozzá. Felült a lovára, hogy egy szinten legyen a királlyal. - A torkom csontszáraz, királyom - folytatta. – Mit szólnál egy kis borhoz? He, mit szólsz? Iszunk egyet, hogy meg pecsételjük az egyezséget? Richard finom arcát elöntötte a forróság. Intett fegyvernökének, aki elfutott, és a kolostor közeli kútjából vizet merített, majd odahozta, s gúnyos pökhendiséggel odanyújtotta Watnak. - Víz? Pfuj! - kiáltott a zavarba ejtett tetőfedő, mert látta, hogy a király elhúzódott tőle. Wat a fegyvernökre bámult, nagyot kortyolt a vízből, aztán közönséges hangok kíséretében azonnal ki is köpte a földre. - Az istenit! - kiáltotta a fiatal fegyvernök. - Egész Kent legnagyobb csirkefogója és rablója, nézzétek, milyen tiszteletet tanúsít a király őfelsége iránt! Wat megrökönyödött, és keze a tőrére csúszott. - Minek neveztél engem? - Csirkefogónak és rablónak! - ordított a fegyvernök. Wat kihúzta tőrét, és lova oldalába rúgva nekiiramodott - nem a király felé, ahogy látszott, hanem a fegyvernök nyomában, aki futni kezdett. A polgármester csak az alkalomra várt. Ordítva sarkantyúzta meg a lovát. - Na, lázadó, fegyvert emelsz a királyodra?! – háromélű kardjával oldalvást lecsapott Watra, és mélyen a vállába vágott. 290 A tetőfedő megtántorodott, tőrével vakon a polgármester felé döfött, de szúrása lecsúszott a páncélingről.

Richard lova felágaskodott és felhorkant, mire a fiú elhúzta hattól, aki legyőzötten feküdt a földön, miközben Walworth a fegyvernök dühös kardcsapásokkal vagdosta. - Mi az? - kiáltotta több hang is a felkelők oldaláról. - Wat a földön van, mi történt? Valaki, aki látta a kardok villanását, felkiáltott: - A király lovaggá üti Watot! Cob a fáról egészen mást látott. És hamarosan mindnyájan látták. Wat rémült lova vágtatott keresztül a mezőn, magával vonszolva a tetőfedő kengyelbe akadt haldokló, vérző testét. - Krisztus! Krisztus! - kiáltotta John Ball szenvedő hangon. - Megölték Watot! A felkelősereg száj tárva, bénultan állt. Smithfield másik oldalán a lordok sápadt arccal és morogva hőköltek vissza. Richárd továbbra is egyenes háttal ült a lován a mező közepén. Aztán hullámzó mozgás futott végig a felkelők vonalán. Itt-ott egy-egy íjász akasztotta le íját bizonytalanul, és nyílvesszőt húzott elő a tegezéből. Senki más nem mozdult. Valami jelre vártak, de nem jött. Richard a napfényben megcsillanó íjak végét nézte, a nyílvesszőket, amelyeket szép lassan beakasztottak, és amelyek a mező közepére, rá irányultak. Hátravetette a fejét, és a lovagságát jelző aranysarkantyúit mélyen a lova szügyébe vágta. Egyenesen a felkelők arcvonala felé vágtatott, és közben azt kiáltotta: - Most én leszek a vezéretek, ahogy kívántátok! Az íjhúrok ellazultak. A felkelők egymásra néztek, aztán Wat testére, majd fel, a ragyogó, koronás fiatalemberre, aki intett nekik. - Éljen! - kiáltották. - A mi kis királyunk a vezérünk! Richard! Richard! Veled tartunk, Richard! 291 Egy essexi jobbágy kirohant a tömegből, térdre vetette magát, és megcsókolta Richard lábát. A király lenézett rá, és elmosolyodott. A polgármester hátulról odavágtatott, és lovát egészen közel vezetve odasúgta a királynak: - Vezesse őket Clerkenwellbe, felség, és tartsa is ott őket! Hamarosan ott leszek az erősítéssel. Megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a város felé. - Kövessetek, jó emberek! - kiáltotta Richard. - Kövessétek a királyotokat! A parasztsereg jóhiszemű bizalommal tekintett fel rá. Hát nem ő adta meg nekik a szabadságot? Nem mutatta meg, hogy a barátjuk? Richard megfordította a lovát, és elindult a Fleeten a nyílt szántóföldek felé, el a kincstárnok füstölgő rendháza mellett, amelyet a lázadók égettek porig. Amikor Walworth és Sir Robert Knolles később megérkezett a csapatokkal és a sietősen összehívott polgársággal, a polgármester magával hozta Wat, a tetőfedő lándzsára tűzött fejét is. A felkelők iszonyodva nézték Wat fejét, majd ismét a királyhoz fordultak, és kegyelemért könyörögtek, amit az szívélyesen meg is adott. A király úgy festett, mint maga az ifjú Szent György, amikor lemosolygott mindnyájukra, és elfogadta hűbéresküjüket. A hatalmas parasztfelkelés véget ért. Hamar feloszlottak, engedélyt kaptak a távozásra, legtöbbjük ráadásul kitörő örömmel, mert megkapta szabadságlevelét, és a király szavát arra, hogy szabad; amikor megértették, hogy Wat áruló tőrét a király ellen fordította, belátták, hogy halála elkerülhetetlen volt. Akik még elidőztek, azok sem helytelenítették, hogy amikor visszanéztek a mezőre, azt látták, hogy a király lovaggá üti William Walworth polgármestert. 292 Azon a szombat estén csak néhányaknak volt nehéz a szívük. Ők csatlakoztak John Ballhoz, aki Anglia középső része felé szökött, és azon siránkozott, hogy a nap eseményei nem Isten akarata szerint történtek,

hogy folytatniuk kell a testvériség tevékenységét, mert csak félig végezték be a munkát. - Ne bízzatok a hercegekben! - kiáltotta. Csak kevesen hallgattak rá. Cob aznap éjjel szintén elhagyta Londont. Beállt egy hazafelé tartó északi társasághoz, akik még nem kapták meg szabadságlevelüket, de a király egyik embere elmagyarázta nekik, hogy nincs miért várni, hiszen hamarosan úgyis az egész országban kihirdetik, hogy vége a jobbágysornak. Így aztán Cob és társai elindultak az északi úton Waltham felé, és menet közben énekeltek.

26.

A szép idő véget ért aznap éjjel, amikor a felkelők nagy része hazafelé tartott, és a vasárnap reggel Londonban párás szitálással pirkadt. A halkereskedés fölötti szoba nyirkos és szürke volt, amikor Katherine kinyitotta a szemét. Egy ideig csendben feküdt a tollas ágyban, a szarugerendákat nézte, és azon gondolkodott, hol is van pontosan. Először csak éhségére és gyengeségére ébredt rá, és arra, hogy a tarkóján van egy fájó pont. Tudta, hogy sok idő eltelt azóta, amióta legutóbb teljesen magánál volt, bár voltak zavaros emlékei arról, hogy Cob o'Fentonnal az utcákat járta, hogy idefent lefeküdt, és hogy néha felébredt vizet inni; de többnyire aludt. Szörnyű álmok keveredtek benne: gonosz arcok bámulták rosszindulatúan, mint a vízköpők; 293 Jack Maudelynt látta, akinek állkapcsa torzán félreállt; egy vörös szakállas férfit, aki lándzsájával az Avalon-szoba ablaktábláit szakítja át, és közben bárgyún számolt, „eggy, kettő, három...".Egy másik, egy hatalmas, rosszindulatú, fekete képű ember folyton azt kérdezte: „Szóval, kik vagytok?" Ragadós vértócsák is voltak, amelyekben Joli-coeur-kristályszilánkok csillogtak. Katherine ide-oda forgatta a fejét, hogy kiverje belőle az iszonyat makacs homályát, de az álomemlékek kitartottak. Most William testvér sápadt, beesett arcát látta, ahogy odakiáltott neki: „A könyörületes Isten segítsen önnek, Katherine!", tompa suhogást és puffanást hallott, mielőtt a barát a kandalló mellé zuhant. Blanchette-et véráztatta szürke hálóruhában látta, titokzatosan mosolygott, és bókolt a férfinak, aki azt kérdezte: „Szóval, kik vagytok?" Katherine megborzongott, és zavarodottan felült. Látása lassan kitisztult, és tekintete egy kis fakálvárián akadt meg, amely falikonzolon állt Pessonerék egyik ruhásládája fölött. A keresztre meredt, amely William testvér keresztjével azonos méretű volt, sőt ugyanolyan sötétbarna fából faragták. Addig bámulta, míg imbolyogni és nőni kezdett, végül akkorának látszott, mint az ablak, és teljesen kitakarta a fényt. - Ne - suttogta, és visszahanyatlott a párnára -, Jézusom, NE! - Két karjával előrenyúlt, mintha a rázuhanó terhet próbálná visszanyomni. Lélegzése egyenetlenné vált és felgyorsult. Hirtelen felkelt az ágyból, és lenézett zöld ruhájára. Rövidre vágták, csak a térde alá ért, és parázs égette lyukak voltak rajta. Ez az a ruha, amit csütörtök reggel felvettem, amikor William testvér eljött figyelmeztetni minket, figyelmeztetni Blanchette-et és engem. Felemelte a szoknyát, és megnézte az alsóruháját; perzselésnyornok voltak rajta, combján pedig piros égésnyomok látszottak. 294

~ Isten irgalmazzon nekem - mondta ki Katherine hangosan -, mert ezek nem álmok voltak. - Körmei mélyen belevájtak izzadó tenyerébe, kitámolygott az ajtón, és elindult a lépcső felé. Egy órával korábban Guy mester hazahozta Emma asszonyt a Szent Helen-zárdából, mert már elmúlt a veszély; a jóasszony éppen a kandalló mellett állt, és a cselédeket utasítgatta, akik igyekeztek rendet rakni. Emma asszony megriadt, amikor észrevette a korlátba kapaszkodva lefelé botladozó Katherine-t. - Drága Szűzanyám! - kiáltotta Emma, és odarohant hozzá. - Guy azt mondta, alszik... kedvesem, kedvesem. – Csettintett a nyelvével, amikor meglátta Katherine ruháját és fénytelen, kócos haját. - Blanchette - mondta Katherine gyenge, síri hangon. - Meg kell találnom Blanchette-et. Elszaladt a Savoyból... milyen nap van ma? - Vasárnap - mondta Emma asszony. - De így nem mehet sehova, úrnőm. Üljön le! - kiáltott rá élesen, amikor Katherine megingott. - Az isten szerelmére, mi történt? - Éppen elég történt, való igaz - mondta a halkereskedő. Most, hogy a felkelés véget ért, a megkönnyebbüléstől beszédessé vált. - Szegény asszony napokig feküdt odafent kóválygó fejjel. Felesége döbbent kiáltására védekezőn folytatta: - Az öreg Éliás gondját viselte, vitt neki vizet. Emma asszonyból izgatott kérdések áradata tört elő, aztán inkább a gyakorlatiasabb dolgokra összpontosított. Katherine-t egy magas támlájú karosszékbe ültette, és párnát tett a feje mögé. Kortyonként bort diktált bele, míg végül beesett arcára visszatért némi halvány szín. 295 Katherine engedelmesen megtett mindent, amit mondtak neki, és arra összpontosított, hogy mielőbb visszanyerje erejét. Délre elmúlt a szédülése, és készen állt. - Van lovuk, amit kölcsönvehetnék? - kérdezte a körülötte foglalatoskodó asszonyt. - Meg kell találnom Blanchette-et. Isten segítsen, mert már így is túl sok időt vesztegettem el. - Olyan józan komolysággal beszélt, ami a jóasszonyba belefojtotta az ellenkezést. Emma engedelmesen elkötötte férje lovát, és meghagyta az egyik fiúnak, hogy nyergelje fel. Katherine-t Hawise egyik régi, rozsdabarna ruhájába öltöztette, de arra semmiképpen nem lehetett rávenni, hogy Katherinet egyedül kiengedje az utcára. A felkelésnek Londonban vége volt, de még mindig akadtak tivornyázó lázadók, a király embereinek megtorló csapatai pedig fel-alá nyargalásztak, hogy helyreállítsák a rendet, közben pedig Jack Strawe-et keresték néhány másik vezérrel együtt, akikre nem vonatkozott a közkegyelem. Guy mester az utóbbi napok eseményeitől kimerültén lefeküdt, az asszony azonban úgy döntött, ő maga ül a nyeregvánkosra Katherine mögé. Nemcsak a kedvesség motiválta, hanem élénk kíváncsisága is. Annyira el volt zárva a Szent Helenben a felkelés három napja alatt, hogy az égetésekről és lefejezésekről szóló pletykákon kívül nem hallott semmit, azokról pedig úgy vélte, túlzottak. Természetesen együtt érzett Katherine-nel a gyermeke iránti aggódásban, de úgy gondolta, a dolog hamarosan magától megoldódik. A kislány bizonyára a Savoy egyik biztonságos zugában bujkál. Katherine-nek nem volt ellenvetése Emma asszony társaságát illetően, és az ellen sem, hogy az asszony egy fegyveres inast is kirendelt a halraktárból. Nem beszélt, mialatt a szürke, szemerkélő esőben végiglovagoltak London utcáin a Ludgate, és azon túl a Fleet irányába. 296 Emma asszony vidám fecsegése hamar alábbhagyott, kövér, nyájas arcára kiült előbb a döbbenet, aztán a kikerekedett szemű iszonyat, amikor a templom romjai mellett haladtak el. Korábban előttük a Strandén mindig

ott magasodott a Savoy csipkézett falainak tömege, a csillogó fehér bástyák és dísztornyok lobogó zászlóikkal, valamint a kápolna aranytornya, amely mind fölé magasodott. Most nem volt ott semmi. Semmi nem takarta az üres égboltot - semmi, csak egy óriási halom törmelék az omladozó, megfeketedett falak mögött. - Ez nem lehet igaz - motyogta Emma asszony, és keresztet vetett. - Ez boszorkányság. Isten óvjon minket, semmi nem maradt abból a hatalmas, gyönyörű palotából? - A szeme sarkából ijedten pillantott Katherine-re. Kedves úrnőm, nem tudtam, hogy így találjuk. Katherine nem válaszolt. A lovak idegesen nyihogtak, hátráltak, és végül valahogy elfordultak a romoktól; fanyar, fojtogató bűz terjengett a párás levegőben, égett hús és füst szaga. Katherine leszállt, míg az inas tartotta a lovat. Elindult a romok felé, a nyomában Emma asszonnyal. Egy kisebb csoport állt a mezőn, ahol csütörtökön Katherine feküdt. Tátott szájjal bámulták a Savoy maradványait, és egymás között pusmogtak. Ahogy a nők közeledtek, egy dülledt szemű férfi köszöntötte őket a közös izgalom bizalmasságával. - Félelmetes dolgok vannak ott, ne menjenek tovább! Néhány lázadó odabent rekedt, azt mondják, péntek estig lehetett hallani az ordításukat. A Savoy kísértetjárta hely lesz, annyi bizonyos. Napnyugta után én nem megyek végig többet a Strandén, akármi legyek. Katherine ellépkedett a csoport mellett, és a lezuhant kőtömbök felé fordult, amelyek egykor a kapusházat alkották. 297 Átkecmergett a még mindig meleg törmeléken a valaha volt külső udvarra. - Lady Katherine - zihálta Emma asszony, aki közvetlenül mögötte lihegett és topogott -, jöjjön vissza, nincs ott semmi keresnivaló, láthatja. De nagyon veszélyes, az a fal bármikor leomolhat. Katherine tovább bukdácsolt a megperzselt gerendák és elfeketedett kövek között, míg végül a sólyomház mellett állt, amely nem volt más, mint egy kupac hamu. Felnézett a Temze felőli, tető nélküli falra, amely fekete árnyképként magasodott a látóhatár fölé, üres ablakkeretei a mögötte lévő szürke égbolt kimetszett darabjait láttatták. Magasan fent látta az Avalon-szoba kandallójának körvonalát, de a hatalmas, rózsaszín márvány kandallópárkány lezuhant az udvar kövére, és darabokra tört. Ott fent már nem volt meg a padló, amelyen ők - ő és Blanchette - álltak a kandalló két oldalán, amikor William testvért megölték. A lány azon a helyen beszélt a fekete képű vezetőhöz, mielőtt kirohant a szobából a lépcső felé. Katherine megfordult, hogy megkeresse a főlépcsőt, amely a magánlakosztályba vezetett. Azon a helyen, ahol korábban a lépcső volt, még mindig kisebb füstfelhő szállt felfelé, és halkan sziszegett az esőben. - Kedvesem - mondta Emma asszony, és kezét Katherine karjára tette -, jöjjön innen, jöjjön! Nincs itt más, csak romok. A kislány elszaladt valami biztonságos helyre, meg fogja találni. - Biztonságos? - ismételte Katherine. - Nem, nem a biztonságra gondolt, amikor elrohant tőlem, és azt kiáltotta, hogy én egy... egy... ó, Istenem - suttogta. - Emma asszony, menjen innen! Hagyjon magamra egy kicsit! Hagyjon! - Térdre borult egy égett kőtömb mellett, és felnézett az üres nyílásokra, amelyek egykor az Avalon-szoba ablakai voltak. 298 Emma asszony engedelmeskedett. Mély döbbenetében azzal sem törődött, hogy remek kecskebőr cipője fekete lesz vagy, hogy finom félgyapjú ruhája elszakad. A kapusház lezuhant köveihez húzódott vissza. Az esővel mit sem törődve letelepedett, hogy ott várakozzon. Visszanézett oda, ahol Lady Katherine térdelt. Emma asszony szeme összeszűkült, mint a kisbabáké, és patakzott belőle a könny.

Didergett, ahogy az eső átáztatta a kabátját, és megnedvesítette gömbölyded vállait, ezért csak azt leste, Lady Katherine nem végzett-e még, hogy elhagyhassák ezt a rettenetes helyet. Katherine már felkelt, és lehajtott fejjel járt körbe a külső udvaron. Emma asszony egyszer csak azt látta, hogy a magas, barna ruhás alak lehajol, és felvesz valamit. Aztán teljesen mozdulatlanul állt, azt a valamit néhány másodpercig a melléhez szorította, mielőtt elindult volna feléje. Katherine nyitott tenyerén egy tárgy feküdt. - Nézze - mondta mély, tompa hangon -, látja ezt, Emma asszony? Egy kis ezüst, félig összeolvadt holmi volt. Az asszony bizonytalanul kérdezte: - Egy kapocs lenne? - Azt hiszem - felelte Katherine egészen halkan. - Lehet, hogy Blanchette hálóruhájának a csatja. Az asszony elfojtotta csüggedt sóhaját. - Nem - mondta inkább szeretetteljesen -, az nem csat, és ha az volna, akkor sem jelentene semmit. - A sólyomház hamvai között hevert - mondta Katherine. - Nagyon szerette a madarakat, talán oda szaladt. - Aztán Blanchette azokhoz a férfiakhoz futott volna, akik részegen tivornyáztak a pincében? „Szajha leszek, jó uram, akár az anyám. Talán gyilkos szajha, mint az anyám!" Katherine már mindenre emlékezett, ami csütörtökön történt. 299 Blanchette-et megérintette az őrület, amikor elszaladt az Avalon-szobából - mondta Katherine ugyanazon a színtelen hangon. - Nem attól az iszonyattól, hogy látta a barát vérét kiomlani, hanem attól a borzalomtól, amit előtte tőle hallott. - Ne gondoljon a borzalmakra, kedves! - kérte Emma asszony. - Jöjjön innen, nem tesz jót magának! - Jaj, de hisz muszáj rájuk gondolnom - felelte Katherine. Szeme fekete volt, akár a sötétlő égbolt. - Többé nem bújhatok el az igazság elől. Jóasszony, maga mindig jó volt hozzám, de nem tudja, mekkora a bűnöm. Én magam sem tudtam, de a ferences szerzetes igen, és Isten dühében első büntetésemként az én ártatlan gyermekemre csapott le. - Nem, nem - tiltakozott Emma asszony, szánakozva nézte Katherine meggyötört arckifejezését, és arra gondolt, hogy ezt a levertséget nagyon is indokolják az elmúlt napok félelmetes eseményei, de csak arra tudott figyelni, hogy Katherine-t visszavigye, ahol szárazon és kényelmesen lehet. Katherine nem mondott többet, és ellenállás nélkül Emma asszonnyal tartott. A Stranden, ahol a ló várt rájuk, felült a hátára. Egy kicsit lovagoltak, majd amikor a kiégett Szent Kelemen-templomhoz értek, Katherine megállította a lovat. - Itt mentem férjhez Hugh Swynfordhoz - mondta. - Persze, tényleg, el is felejtettem - felelte az asszony zavarodottan. - Nagyon régen volt. - Én is azt hittem, hogy régen volt. - Katherine a nyereggombra tekerte a gyeplőt. - Most már tudom, hogy csak tegnap történt. - Leszállt a lóról. - Emma asszony, éppen elég sokáig tartottam kint az esőben. Kérem, hagyjon itt, és menjen haza! -

300 - Nem, nincs szükségem védelemre... Jézusom, azt hiszi, hogy nekem számítana még bármilyen veszély? - De ott bent senki nincs - ellenkezett az asszony, a templomba bámulva. Katherine halványan elmosolyodott. Befordult a templom előcsarnokába, Emma asszony pedig kelletlenül továbblovagolt. Katherine az oltár korlátjánál térdelt, ahol a nászmiséjét tartották, tekintetét mereven a szentély feletti rubinvörös fényre szegezte. Mozdulatlanul térdelt, arra kényszerítve magát, hogy újra átélje a

pillanatot, amikor egy férfi is ott térdelt mellette, egy férfi, akinek kierőszakolt, meggondolatlan esküt tett... míg végül maga mellé tudta képzelni a zömök, páncélba öltözött alakot. Érezte a mogorvaságát, a faragatlanságát, amely akkor undorral töltötte el, de nagyon tisztán érezte azt is, amit akkor nem: az esetlen, tapogatózó szerelmet, amit ő kizárólag önfegyelemmel és szánalmas megvetéssel viszonzott. Hugh szerelme ismét kirügyezett Blanchette-ért - de már nem volt esélye, hogy virágba boruljon. Katherine, miközben rendíthetetlenül újra átélte házasságkötése pillanatait, hallotta a susogást a templom végéből, az aranysarkantyúk csörrenését. Látta, hogy a pap habozik és megáll, tekintetében örvendő tisztelet csillan. Látta magát, ahogy végiglépked a főhajón a herceg karjába, átadja neki a száját, a testét, a hűségét, annak a férjnek a jelenlétében, akinek megesküdött - Isten színe előtt. Ebből a templomból két hosszú út indult. Az egyik egy kopott kis bordeaux-i szobában ért véget olyan halállal, ami csak miatta történt meg; a másik út végén vér, tűz és őrület várt az Avalon-szobában. De végül is nem ugyanaz volt mindkét út? Fent a toronyban megkondult egy harang. Katherine felállt, és félretolta a bőrfüggönyt. Maga a pap húzta a kötelet, csodálkozva bámult Katherine-re. 301 - Atyám - kérdezte Katherine -, ön volt itt az a pap tizenöt évvel ezelőtt, aki valaha Lincolnshire-ből jött?

- Igen, lányom. - Egérszerű, rosszul táplált férfi volt nyugtalan, szúrós szemekkel, beteges kiütésekkel az arcán és tonzúrája ritkás, ősz hajszálai közt. - Mi a baj? - Gyónni szeretnék önnek. Oswald atyát azonnal idegesség fogta el. Nem kedvelte a szokatlan dolgokat, és próbálta Katherine-t azzal lerázni, hogy vasárnap van, az asszony nem az ő egyházkerületéből való, és egyébként is itt az esti ima ideje. Katherine azt felelte, hogy vár, és olyan gyászos unszolással nézett, hogy a pap még jobban összezavarodott, míg végül az asszony különös hangon hozzátette: - Swynford vagyok, atyám, Katherine Swynford, Sir Hugh Swynford özvegye. Ó, látom, ez jelent önnek valamit - mert a pap összerezzent, és a nyers rüh az arcán azonnal bepirosodott. Már nagyon jól emlékezett az esküvőre. Húsz évvel ezelőtt a Swynfordok közbenjárásának köszönhetően kapta meg ezt az állást, és arra a pillanatra is emlékezett, amikor a nagy Lancaster herceg és hercegnő megjelent a templom kapujában, mert gyakran dicsekedett vele. De az esti ima után, amikor a rácson keresztül az asszony halk, szenvedő hangját hallgatta, meghűlt benne a vér. Alig tudott figyelni rá, mert félt mindattól, amit elmondott neki, a rettenetes titkokat, amiket nem is akart tudni. A férje, Sir Hugh meggyilkolása - nem szándékosan, de Isten szemében mégiscsak gyilkosság, ahogy egy ferences szerzetes, William Appleton testvér mondta, akit szintén meggyilkoltak. Tízévnyi házasságtörés Lancaster hercegével a gyilkosság eredményeképpen. És beszélt egy gyermekről is, aki megőrült, és aki talán szintén halott. - Hagyd abba, lányom! - mondta végül a pap remegő hangon. 302 - Nem adhatok neked feloldozást, egyetlen pap sem adhat... - Tudom - felelte Katherine. - Nem a saját lelkemre gondolok. A gyermekemére. Atyám, egy könyörületes Isten biztosan elfogad tőlem valamilyen vezeklést, ami megmenti Blanchette-et, akárhol van is. - Vezeklés, jaj, miféle vezeklés? - hebegte a papocska, aki mielőbb meg akart szabadulni tőle. Mostanra

világossá vált számára, hogy ez a nő a herceg védelme alatt áll, a teljhatalmú herceg védelme alatt, aki olyan könnyedén eltávolíthatja őt a hivatalából, ahogyan agyoncsap egy legyet. Másrészt a herceg hatalmas palotáját felégették a felkelők, és őt magát is gyűlölte a köznép, amelynek dühe egy pap ellen is fordulhat. - Valóban bánd meg, add fel bűnös életed, tedd jóvá, sanyargasd az érzékeidet! - hadarta. - Lányom, nem tudom megmondani, mit tehetnél még. Menj el a saját papodhoz! Menj... menj! - Ezzel a rács elé húzta a spalettát. Katherine nehéz léptekkel távozott a templomból. Megint végigment a Fleet utcán, át a Ludgate-en. Amikor a Szent Pál közelébe ért, megállt, és felnézett a székesegyház tornyára. Kis idő múlva belépett a hatalmas, árnyékos főhajóba, elhaladt a Mária-kápolna mellett egészen a fogadalmi kápolnáig, ahol két gyertya égett a kis oltáron, megvilágítva a derűs alabástromarcot és az örök imára emelt kezeket. Katherine letérdelt a síremlék mellé, és megérintette a faragott ruha egyik sarkát, miközben Lady Blanchehoz beszélt. - Legkedvesebb úrnőm, ha önt is megbántottam, bocsásson meg, de tudja, hogy soha nem akartam ártani önnek, és azt is tudja, milyen őt szeretni úgy, ahogyan én szerettem. Kérem, bocsásson meg, és mondja el, hogyan menthetem meg a gyermekemet, aki ön után kapta a nevét. 303 A bájos arc vibrálni látszott a kápolna homályában, felszállt magasra, tisztán és hűvösen, mint egy csillag. Egy szellem. Hogyan adhatna megnyugvást valakinek, aki hosszú éveken át megtagadta a szellemet, aki megelégedett önmagával, és aki kizárólag saját vágyainak élt? Kint az utcán elhalt a szürkés fény, és hevesebben kezdett szakadni az eső. Időről időre egy sekrestyés haladt végig a kórus sorai között, és kíváncsian bámulta az egyszerű rozsdabarna ruhát és főkötőt viselő nőt, aki Lancaster hercegnő síremléke mellett zokogott. Végül, amikor a Szent Pál harangja a kompletóriumra kondult, Katherine ismét felemelte a fejét, és Blanche-hoz beszélt. - Úrnőm, már látom, hogy csak újabb gonoszság volt azt kérnem öntől, hogy segítsen nekem. - Ezzel feltápászkodott begörcsölt térdeiről. Aztán úgy tűnt, a gyertyafény ragyogóbbá vált az alabástrom-vonásokon, és Katherine a fejében hallott egy lágy visszhangot, amely azt mondta: „Walsingham." Közben pedig Lady Blanche élő arcát látta, amilyen azon a karácsonyon volt Bolingbroke-ban. Sugárzott, mert a méhében hordta Henryt, a Lancaster-örököst; és Katherine-nek eszébe jutott, mit mondott akkor Blanche: „Egy napon el kellene zarándokolnod a walsinghami Miasszonyunkhoz, aki különösen kedves és kegyes az anyákhoz..." Katherine Blanchette-tel volt viselős akkor, amikor ezeket a szavakat hallotta hosszú évekkel ezelőtt - és biztos, hogy Lady Blanche most Blanchette érdekében adott végre valami választ. Katherine a következő szombatig maradt Pessoneréknél, és mindennap Blanchette után kutatott. Guy mester két inasát is elküldte, hogy kiabálják ki az utcákon: jutalmat kap, aki bármilyen információval szolgál egy tizennégy év körüli, rövidre vágott, bronzszínű hajú, szürke szemű lányról, akinek neve a keresztségben Blanche; közben Katherine végiglátogatta a zárdákat, ahol a gyermek talán menedékre lelt. 304 Végigjárták egész Londont és Southwarkot egészen Westminsterig, de senki nem látta a lányt. Megacélozta önmagát, és senkinek sem beszélt céljáról, de Katherine másféle látogatásokat is tett - a

Bankside környéki nyilvánosházakba, ahol a kurvapecérek elég kedvesen fogadták a sápadt, komor nőt, miután megértették, hogy egy anya keresi megbolondult lányát, de senki nem tudott semmit Blanchette-ről. Péntek este, mielőtt Katherine Walsinghambe indult volna zarándokútra, Pessonerék-nek váratlan vendégük érkezett. Katherine a halkereskedés feletti szobában volt, amikor Emma asszony a kopogtatásra ajtót nyitott, és kellemes meglepetéssel köszöntötte a kétágú barna szakállt viselő, kövér kis embert. - Hű, Geoffrey mester, Isten hozta! Guy - kiáltott hátra a válla fölött -, Geoffrey Chaucer mester jött hozzánk látogatóba! Geoffrey alkalomhoz illő köszöntéssel lépett be, elfogadott egy korsó sört, aztán izgatott, kíváncsi hangon kérdezte: - Valóban itt van Lady Swynford? - Valóban, szegény pára - felelte a halkereskedő, közben letelepedett a maga sörével, hogy kellemesen elbeszélgessen a vámellenőrrel, aki fontos embernek számított Londonban, és akit Guy mester is tisztelt. Igen, itt van Lady Katherine. Borzalmas napokat élt át az elmúlt héten, a felkelés alatt. Leégett a Savoy, ahol tartózkodott, és a leánya is megbolondult... vagy... - mondta, és megcsóválta a fejét - inkább meghalt. Emma és én kezdjük azt hinni, hogy a gyermek nem jutott ki a Savoyból, de annyi bizonyos, hogy nyoma veszett. Még ha ki is jutott, őrületében, és mert még nem teljesen gyógyult fel a vörös lázból, nem sok esélye lehetett. 305 - A kutyafaját! - tört ki belőle, amikor észrevette Chaucer megváltozott arckifejezését. - Teljesen elfelejtettem, hogy a kislány az unokahúga. - Igen - mondta Geoffrey halkan -, és fogalmam se volt erről az egészről, amíg ma meg nem hallottam az utcai kikiáltójukat, és ki nem kérdeztem. Geoffrey éppen a felkelés előtti éjszakán tért vissza egyik útjáról, és kényelmesen bevackolta magát az Aldgate feletti otthonába, amikor Jack Strawe és essexi emberei üvöltözve beözönlöttek alatta a városba. Az erőszak három napja alatt ott is maradt háborítatlanul, olvasott és írt, hiszen béketűrő ember volt, és közömbös a politikai csoportosulások iránt. De amikor végül elhagyta otthonát, megdöbbentette a rombolás mértéke, és most még inkább megrázta, hogy Katherine és Blanchette a Savoyban voltak. - Hol van Lady Swynford? Látni szeretném - mondta. - Sajnálatos változáson ment keresztül. - Emma asszony egy tál sáfrányos nyúllal sietett elő. Leborotválta a haját, és remete módjára böjtöl. Úgy tűnik, önmagát vádolja gyermeke elvesztéséért; és a ferences szerzetes haláláért is. - Az asszony lecsapta az asztalra az ételt, és szemében harag villant. - Pedig valójában az az átkozott Jack Maudelyn gyilkolta meg a barátot, annyit kiszedtem Lady Swynfordból. Jack maga az ördög e világi megtestesülése, de úgy hallom, Belzebub hamarosan magához szólítja, amit nagyon jól is tesz. - Asszony, asszony - csóválta fejét Guy mester. - Hawise hites ura, nem szabad rosszat kívánnod neki, akárhogy is. - Odafordult, hogy Chaucer meglepett kiáltása nyomán magyarázattal szolgáljon. - Jack a felfordulás napjaiban törött állkapoccsal rohangált, és mostanra a feje úgy feldagadt, mint egy dinnye. 306 Nem kap levegőt, csak a szalmaszálon keresztül, amit a Szent Bertalan-ispotály jó szerzetesei dugtak le a torkán, de azt mondják, nem éri meg a nap végét. - Én aztán bizonyosan nem mondatok misét a lelkéért - horkant fel az asszony. - Lady Katherine fején is ő okozta a púpot! - Úristen, de hát ezek félelmetes dolgok! - kiáltotta szörnyülködve Geoffrey. - Rágondolni sem merek,

mit jelent ez majd a hercegnek, ha meghallja. De Katherine miért nem ment el hozzá északra? Emma asszony megcsóválta a fejét. - Úgy hiszem, az nem szerepel a tervei között. Mondtam, nagyon megváltozott. Azon az átkozott múlt csütörtökön több minden történt, mint amit mi tudunk. holnap zarándokúira indul, de nem mondja meg, hová. Geoffrey aggodalma minden részlet hallatán tovább nőtt, és amikor Katherine végre lejött a konyhába, nem tudta megállni döbbent kiáltás nélkül. Az asszony durva, kopott, kenderből szőtt fekete ruhát viselt, amilyet a legszegényebb özvegyek hordtak. Karcsú fehér lábai meztelenek és koszosak voltak; nyakában fa rózsafüzér lógott, homlokán pedig hatalmas hamufolt. Leborotvált fejét szorosan bekötötte egy fekete ronggyal. Még mindig szép volt, vékonysága láttatni engedte csontjai és izmai kecsességét, de hatalmas szomorú szemét szürkés karikák vették körül, és fekete szempillája túl nehéznek tűnt fáradt szemhéja számára. - Katherine, az isten szerelmére, mit jelent ez, kedvesem? - kiáltotta Geoffrey, és arcon csókolta az asszonyt. - Geoffrey - felelt halvány mosollyal -, örülök, hogy látlak, és tudom, hogy segíteni fogsz nekem. - Igen, hát persze, húgocskám, de... - egy pillanatra elhallgatott, mert nem találta a megfelelő szót. Katherine soha nem volt mélyen vallásos. 307 A herceg mellett töltött utóbbi években meleg, vibráló lénynek mutatkozott, táncolt és nevetett, és forró, érzéki szerelem aurája vette körül; a vallási ünnepek pedig számára láthatólag szinte közömbösek voltak. Ez a szigorú vezeklőöltözet és az, hogy zarándoklatról beszél, biztosan csak múló elmezavar, és ha neki nem sikerül is lebeszélnie róla, a hercegnek biztosan sikerülni fog. - Miben segíthetnék neked? - kérdezte, mert Katherine várt, és megfontoltan nézett rá. Katherine némi rosszallást olvasott le Geoíírey arcáról, és megpróbálta megérteni. Olyan sűrű és áthatolhatatlan kerítés emelkedett a mostani és a régi Katherine között, hogy alig tudta elképzelni, mennyire furcsának tűnhet a férfi számára. - Gyere ki velem, Geoffrey - mondta -, négyszemközt kell beszélnem veled, és mutatni is akarok valamit. Kimentek a Temze utcára az aranyszínű júniusi estében, és Katherine a híd felé indult. - A felkelés idején a nővéred is veszélyben volt – mondta Geoffrey némi szemrehányással, miközben Katherine mellett lépkedett, és a lány nem beszélt. - Szerdán, amikor a zavargás kezdődött, Philippa Hertfordban volt a hercegnével, de figyelmeztették őket, ezért időben északra menekültek. Épp ma hallottam, hogy a veszedelmes utazás végén eljutottak Yorkshire-be, ahol biztonságban vannak. Most, hogy a „nagy szóbeszédek" idejét éljük, úgy tűnik, minden, ami a herceghez kapcsolódik, kihívja maga ellen az értelmetlen, igazságtalan gyűlöletet. - Értelmetlen? - kérdezte Katherine, egy pillanatra megállt, és az utcára meredt. - Igazságtalan? Valaha én is így gondoltam. De most már tudom, hogy mindez Isten büntetése a mi égbekiáltó bűnünk miatt. - Krisztus szent sebeire, Katherine, ez beteges beszéd! A ti testi bűnötök közel sem olyan nagy, mint sok csuhásé, akik ezzel vádolnak titeket, és a tieteket ráadásul megváltotta az igaz szerelem! 308 Katherine sötét, szomorú pillantást vetett Geoffreyra, aztán továbbment, és felvezette a férfit a London híd falépcsőjén. Végigmentek a hídon, a föléjük nyúló házak csoportjai között, míg egy kis toronyhoz értek, amelyet lándzsák vettek körül. Keselyűk keringtek és rikoltoztak a lándzsára szúrt, rothadó fejek fölött. Geoffrey lelassította lépteit; ellenkezni próbált, de Katherine továbbhúzta, és végül egy szem nélküli

koponya alatt álltak meg, amelyről cafatokban lógott a férges hús. Egy koponya alatt, amelynek színtelen hátsó részét csaknem teljesen kettéhasították. A lándzsára a fej alá kis darab pergament erősítettek, Katherine, Geoffrey döbbent értetlenségét látva, megszólalt: - Olvasd csak el! Geoffrey lehajolt és a pergamenre meredt, aztán hirtelen hátrahőkölt, és keresztet vetett. - William testvér! - suttogta. - Jaj, Isten nyugosztalja szegény lelkét! - Igen - mondta Katherine -, William testvér! Azért halt meg, mert eljött a Savoyba, hogy megvédjen engem, és azért, mert az én lelkemet próbálta megmenteni! Geoffrey nyelt egyet, és végigfutott a hátán a hideg. Elfordult a rothadó fejtől, a híd korlátjának dőlt, és az alant örvénylő sárgás vizet nézte. Nagy sokára szólalt meg: - De Katherine, mondathatsz érte gyászmisét. Nem a te hibád... Az asszony mély levegőt vett, és olyan hangon válaszolt, mintha vasharangot kongattak volna: - Mondathatok misét érte, és Blanchette-ért is. Sőt misét mondathatok a férjemért, Hugh-ért is... akit meggyilkoltak. Igen, meggyilkolták, Geoffrey. Nyugodtan elsápadhatsz és elhúzódhatsz tőlem! Még mindig úgy gondolod, hogy a bűn, amely ben a herceggel idáig éltünk, olyan kicsi? 309 - Csitt... az isten szerelmére, Katherine - kiáltotta Geoffrey, és mereven nézte az asszonyt. Gyors pillantást vetett a hídon elhaladó emberekre. - Gyere erre, ahol nem hallhatnak minket! - Egy torony támpillérjének szegletébe húzta, és hitetlenkedő szánalommal nézett Katherine zavaros tekintetébe. - Most mondd el! - kérte halkan. Aznap reggel, amikor Katherine gyalog elindult a Walsinghambe vezető északi úton, Geoffrey szintén elhagyta Londont, és Katherine levelét vitte a hercegnek, bárhol legyen is. GeofTrey nem szívesen teljesített futárszolgálatot, a királynak tett száz küldetés közül egyik sem volt olyan nehéz, mint éppen ez. Tudta, mit írt Katherine, és gyanította, hogy még a Savoy és a Hertford-kastély lerombolása, sőt az eddig még nem jelentett katasztrófák sem sújtják le úgy a herceget, mint ez a levél. Míg Geoffrey észak felé sietett fehér lován, nem tudott nem gyönyörködni az angol vidék szépségében, a zöldellő tölgyesekben és bükkösökben, a dús legelőkben, a sövénysorok illatában, a kis fehér és vörös százszorszépek ártatlan, csillogó virágaiban, amelyeket annyira szeretett. Amikor útközben valamelyik kocsmánál vagy fogadónál felfrissítette magát és a lovát, felfigyelt az emberek furcsa különcségeire, ahogy máskor is, és agya megtelt történetekkel, amelyeket el akart mesélni. Általában érzéki módon, de erkölcsi bírálat nélkül tapintotta ki a sokszínű tapasztalatgombolyagot, amelyet maguk az emberek sodortak - ezúttal azonban magába zárkózott. Katherine kijelentései és bűnbánati agóniája szégyenkezésre késztette. Úgy érezte, ő maga is könnyelmű világiasságba sodorta magát. Bűntudattal gondolt a pogány élvezetekre, az erkölcstelenségre, amiről a Troilus és Cressidában írt. 310 A szerelmi történetet elolvasták az udvarban, Richadot egészen elbűvölte, a felületes yorki hercegnő sírt rajta, Katherine maga is hallotta egyes részleteit, de nem is sejtette, milyen sok szempontból szolgált mintaként Cressida alakjához. Északra vezető útján, Katherine reménytelen levelével a tarsolyában, a lelkiismeret-furdalás is Geoffreyval

tartott. Nagyon jól tudta, hogy kedvelték az írásait, és sokakra volt hatással, akik ráuntak Gower erkölcsprédikációira és Langland dühös vádaskodásaira, és miközben felelőtlenül gyógymódot kínált az érzéki szerelemmel, egészen természetes módon semmibe vette az egyház tanításait. Nem mutatott rá, hogy az ördög a házasságtörés öt ujjával a lágyékánál ragadta meg a férfit, hogy aztán a pokol tüzére vesse. Ahelyett, hogy bűnbánatról és büntetésről írt volna, buja könnyelműségekre fecsérelte az idejét. Talán azért, gondolta Geoffrey, mert korábban őt magát még soha nem érte tragédia, és mert egész lénye szégyenletes módon visszarettent a kegyetlenségtől és a vádaskodástól? Egyelőre hagynia kell a Troilust, és később, ha majd újra dolgozni fog rajta, egyértelművé fogja tenni, hogy csak az átkozott pogány, ősi rítusokról írt, és figyelmeztetni fogja a fiatalokat, hogy tekintetüket Istenre emeljék. És rájött, mennyire tévedett Katherine-nel kapcsolatban, amikor megalkuvó és szeszélyes kis Cressidának gondolta. 311

27.

Június 20-án, szombaton este, amikor Katherine zarándokúira indult Walsinghambe, Geoffrey pedig északra igyekezett, a herceg éppen a határ skót oldalán, Berwickupon-Tweed falain kívül rostokolt. Miközben dühösen járt fel-alá a sebtében felállított sátor egyenetlen talaján, két leghűségesebb lovagja, Lord Michael de la Pole és Sir Walter Ursewyk izgatottan figyelte, de egyikük sem mert megszólalni. A két lovag a sátor távoli sarkába húzódott, és bármilyen harcedzettek, a világ dolgaiban jártasak voltak is, rendkívülinek találták a megalázásnak ezt az új módját, ami a herceget érte. - Nem tudom elhinni - súgta Ursewyk de la Pole-nak. - Nem engedik vissza a saját országába, és éppen most. Még Percynek sem lehet ilyen gonosz szíve! - Isten sújtsa halálra ezért Percyt! - dörmögte a báró, és ökölbe szorította bütykös kezeit. - Bárcsak a két kezem közé kaphatnám azt a kurafit! - Dühös zihálás fütyült fogsora rései között, szakállas állkapcsát összeszorította. A herceg és emberei három órával korábban vonultak ide Skóciából azzal a szándékkal, hogy minél gyorsabban hazaérjenek, hiszen minél előbb ki akarták deríteni, mi történt valójában a felkelés alatt, amelyről a legborzalmasabb pletykák éppen akkor értek el a herceghez, amikor a skót követekkel tárgyalt. A riadt futár, aki a titkos híreket hozta, úgy tudta, egész Anglia fellázadt a herceg ellen, azt hallotta, hogy a herceg minden vára és palotája a parasztok kezére került, és hogy családja sorsa bizonytalan. A futár hozzátette azt is, hogy a király - aki a Tower-ben bújt meg - nagybátyja kitagadására kényszerült, árulónak nevezte őt, és teljes mértékben a parasztok oldalára állt. De la Pole még soha nem csodálta annyira a herceget, mint akkor. A skót béketárgyalások éppen a legérzékenyebb pontnál tartottak, befejezés előtt álltak, amikor John bizalmasan tudomást szerzett a totális

katasztrófáról, de megnyerő arcára sem félelem, sem kínzó bizonytalanság nyoma nem ült ki. A skótokkal egyáltalán nem sejtette, hogy Angliában éppen polgárhábo rú dúl, ezért ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy Skócia támadjon, és lerohanja a meggyengült, megtépázott Délt. 312 Minden személyes aggodalmat elnyomott magában, amíg a skótok aláírták az előnyös, három évre szóló békeszerződést, aztán sarkon fordult, és sietett vissza Angliába. Anglia azonban nem fogadta. Legalábbis Percy, Northumberland lordja nem engedte, hogy átlépje a határt. Berwick kapuit bezárták. Percy serege ellepte a Tweed partját és a Cheviot-hegységet, majd a lord üzenetet küldött Sir Matthew Redmayne-nel, Berwick kormányzójával, hogy mindezt a király parancsainak engedelmeskedve teszi. Az utóbbi néhány órát itt a sátorban, a városfalakon kívülre szorulva töltötték, miközben hideg eső kopogott a festett sátorponyván, a herceg pedig úgy járt fel és alá, mint egy láncra vert medve. Hirtelen sarkon fordult, és megállt barátai előtt. - Michael - kérdezte de la Pole-t -, hány emberem van még itt? De la Pole ősz bajuszát rágcsálva, fáradt kétségbeeséssel válaszolt: - Száz sincs, uram. Már nincs. - A herceg kis csapata elszállingózott, amikor kitudódott Northumberland viselkedése. - Nem tudunk harcolni, uram - mondta a veterán harcos keserűen. - Percyt vagy százezer gazfickó támogatja. - És a mi csomagszállító kocsijaink, tette hozzá gondolatban. A herceg készleteinek java részét Percyre bízták Bamborough-ban, mielőtt a herceg átlépett Skóciába. - Az a száz miért maradt? - dörmögte a herceg az orra alá. - De la Pole, te miért maradsz velem... és te, Ursewyk? Nem válik hasznotokra, hogy egy tönkretett vezérhez ragaszkodtok, egy száműzötthöz, akit minden angol meg akar ölni, aki ellen saját királya is ellene fordult. Menjetek, csatlakozzatok Percy-hez, mint a többiek! 313 - John, uram - felelte de la Pole kedvesen. Felállt, megfogta a herceg hideg kezét, és megcsókolta. - Mi nem vagyunk szélkakasok. Sem Ursewyk, sem én nem vagyunk azok, sem Marmion, Le Scorpe, és még jó néhányan, akiket nagyon jól ismer. És uram, azt sem hiszem el, hogy a király adta ki ezt a parancsot. Szerintem az egész Percy rosszindulatú kitalációja. Tudja jól, mennyire féltékeny az ön hatalmára. - Istenem... úgy tűnik, semmi szüksége rá. Földijeim elárultak, a királyom feláldozott... és jaj, vajon mi történt a családommal... Katrine-nel... - tette hozzá csak úgy a bajusza alatt. Leroskadt egy összehajtható tábori székre, a durva deszkaasztalra könyökölt, és fejét összeszorított ökleire hajtotta. Két barátja egymásra nézett. Mindketten erőltették az agyukat, hogy választ találjanak erre az újabb döbbenetes fordulatra, de a bölcs de la Pole-nak jutott eszébe először. - Írjon a királynak, uram! - mondta kis szünet után. - Kérdezze meg, mik a valódi szándékai! Csak így lehet elintézni a dolgot. John felemelte a fejét, és gúnyosan kérdezte: -Olyan ostoba vagy, hogy azt hiszed, Percy majd biztonságban átengedi a futáromat? Vajon mutatott Percy valaha elkötelezettséget bármilyen tisztelet iránt? -Nem, arra nem számítok - felelte a báró -, de azt hiszem, uram, Percy engem nem mer megállítani, mert tudja, hogy a király bízik bennem. A herceg meglepetten nézett rá. - Igen, talán igazad van, ez megér egy próbát. Gondolnom kellett volna rá; de az igazat megvallva, nem

szívesen hagyom, hogy elmenj, Michael. - Mély ragaszkodással nézett az idősebb férfira, aki oly sok éve a barátja és tanácsadója, mire a báró jóindulatú, cserzett arcát válaszképpen elöntötte a pír. 314 John tollat, tintát és pergament hozatott, aztán megírta levelét. Némán odanyújtotta de la Pole-nak, hogy olvassa el. Az öreg harcos szeme könnybe lábadt, miközben nehézkesen kibetűzte a rövid üzenet lényegét. A herceg azt írta, ha valóban a király kívánsága, hogy becstelen száműzetésben maradjon, engedelmeskedik, bár olyan nehéz szívvel, hogy többé nem érdekli az élet. Ha viszont a királynak szüksége van rá, csak gonosz tanácsokkal meggyőzték, hogy tartania kell nagybátyjától, akkor John egyedül tér vissza, egyetlen fegyvernök kíséretében. Azonban a legnagyobb alázattal könyörög királyának és urának, bármi legyen is a döntése, hogy kegyelmezzen mindazoknak Angliában, akik jók voltak a Lancasterekhez. A báró zavarában egyetlen beleegyező horkantással adta vissza a levelet. Egészen biztos, hogy még az alaposan félrevezetett és kiszámíthatatlan fiatal király is kiérzi majd belőle a sokat próbált hűséget, bár kétséges, Richard elég bölcs-e hozzá, hogy megértse, milyen súlyos próbákat állt ki ez a hűség, főként ha másik nagybátyja, Thomas of Buckingham folyamatosan mérget önt a fülébe. De, gondolta de la Pole, a herceg kezében van egy olyan eszköz, amely jóvátehet minden elszenvedett rosszat, amely diadalmasan visszaviszi saját országába, sőt akár egyenesen a trónra, ha úgy akarja. - Fenség - mondta a báró nagyon halkan, és egészen közel hajolt a herceghez -, a skótok szeretik önt; tisztelték király atyját, de önt önmagáért szeretik. Nem kell mást tennie, kérnie, Carrick és Douglas grófja azonnal támogatja önt skót seregével, önnek pedig csak végig kell vezetnie őket Anglián, egészen Londonig. Semmi szükség rá, hogy megalázkodjon hóbortos unokaöccse előtt. A herceg lassan a forró viaszba nyomta pecsétgyűrűjét, felemelte a fejét, és öreg barátja figyelő szemébe nézett. 315 - Azt javaslod, Michael, hogy mert olyan gyakran neveznek árulónak, váljak is azzá? - kérdezte végül fáradt mosollyal. - Igen, tudom, hogy csak tréfálsz, vagy próbára akarsz tenni, és haragudnom kellene a merészségedért. De most nincs gyomrom a játékokhoz, sőt a haraghoz se. - John felsóhajtott, és a királynak írt megalázkodó levelet bámulta. - Igaz, hogy a skótok a barátaim, és most, hogy nem hagyhatom el a földjüket, bizonyítanom is kell a barátságomat. De kell-e mondanom neked, Michael, hogy még sohasem szegtem esküt? Kétszer tettem hűbéresküt Richardnak, egyszer az apja halálos ágyánál, aztán a koronázáskor ismét, ezért legjobb tudásom szerint fogom szolgálni a halálom napjáig. - Igen, tudom - mondta a báró mogorván. - De hallani akartam, hogy kimondja, most, amikor az ördög olyan kísértést küldött, amely minden egyszerű embert elcsábított volna. – Hangja megremegett, sietve felkapott egy kupa bort, és felhajtotta. - Uram - folytatta már más hangon -, a fegyvernököm ravaszlegény. Amint Yorkshire-be, Pontefractba vagy Knaresborough-ba érünk, megtudakolom, mi történt valójában, és visszaküldöm önhöz a hírekkel. Biztosan megtalálja a módját, hogy átjusson Cumberland határán anélkül, hogy Percy elkapná. John bólintott, aztán megrándult nyúzott arca. - Keserű várakozás lesz - mondta. Felállt, odament a sátor bejáratához, felcsapta a sátorlapot, és kibámult a fekete, esős éjszakába. Egy pillanattal később odaintette a bárót, aki egészen közel lépett hozzá. - Rossz előérzetem van - mormolta a herceg -, nehéz balsejtelem. - Összegyűrte kezében a sátorlapot. - Nem a gyermekeiről! - kiáltotta gyorsan a báró. - Nem, nem a gyermekeimmel kapcsolatban, akik nagyon kedvesek számomra, hanem valakivel... Isten bocsássa meg...aki még kedvesebb.

316 A báró nem mozdult. Nem jutott eszébe semmi megnyugtató, és kétsége sem volt afelől, kire gondol a herceg, bár nagyon különösnek találta, hogy ilyen időben, amikor az egész élete tönkremehet, a herceg egyetlen gondolatot is veszteget egy nőre, aki ráadásul nem is a hercegnéje. Ebben a tekintetben Michael sohasem értette a herceget. - Azonnal érdeklődni fogok Lady Swynford után, amint délre érek, uram - mondta csendesen. De la Pole küldetése sikerrel járt. Megtalálta Richardot, aki sírva fakadt kedvenc nagybátyja levelétől, és azonnal kijelentette, amit a báró előre sejtett, hogy a határ lezárása teljes mértékben Percy önkényes cselekedete volt, a legcsekélyebb uralkodói jóváhagyás nélkül. Nyilvánvaló volt, hogy Percy feldühödött, amiért helyette a herceg kapott kinevezést a skót ügyek rendezésére, sokat ígérőén eltúlozta a pletykákat, és rosszul ítélte meg a király szándékát. Ennek megfelelően a legfürgébb királyi futárokat menesztették északra a király akaratával, de la Pole pedig követte őket. A várakozás izgatott napjait a herceg Edinburgh-ban töltötte skót vendéglátóival, akik lovagias udvariassággal bántak vele. A skót urak bőségesen ünnepeltek, amikor megérkezett Richardtól a futár, és tisztázta, hogy a herceg szorult helyzetét egyedül Percy okozta, akit ki nem állhatták. Douglas grófja jókedvűen felajánlott nyolcszáz fegyverest, akik segítenek azonnal megbüntetni Percyt, és a herceg el is fogadta őket, mint a tisztesség őreit, de kizárólag a határig. - Ha már Angliában leszek, kedves barátom - mondta a skót grófnak -, nem lesz szükségem segítségre, hogy elbánjak Northamberland alávaló lordjával most, hogy ismerem királyom valódi szándékait. - Hangja éles volt, tekintete jeges, és az elragadtatott Douglas gróf tapsban tört ki e lovagi viselkedés hatására, bár roppant sajnálta, hogy elszalasztott egy ilyen jó lehetőséget a harcra. 317 Amikor ezúttal a herceg odaért, Berwick városkapui nem voltak zárva, sőt saját csatlósa, az öreg Lord Neville of Raby fogadta teljes westmorelandi seregével és a reszkető Sir Matthew Redmayne kormányzóval, aki korábban megtagadta tőle a bebocsátást. Abban a pillanatban, ahogy a herceg átlovagolt a kapun, és angol területre ért, felemelte bronz harci sisakja rostélyát, lenézett Percy eszközére, a hajlongó kormányzóra. - Hol van az urad? - kérdezte félbeszakítva Sir Matthew bocsánatkérés-áradatát. - A Bam-Bamborough palotában, fenség - hebegte a kormányzó. - Ott vár, hogy üdvözölhesse önt, hatalmas lakomát készít elő önnek. - Milyen kegyes tőle! - kiáltott fel a herceg. -Te, Redmayne, most igyekezz Northumberlandbe, és mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön ide! Mondd meg azt is, hogy a folyón túl várom, a Tweed partján lévő mezőn. Ott fogok beszélni vele. Sir Matthew nyelt egyet, és kifutott a vér a fejéből. - De... fenség... A herceg telt szája halvány mosolyra húzódott, a kormányzóra szegezett tekintete egyre szúrósabbá vált, míg végül a kormányzó két tőrnek érzékelte. - Arra az esetre - mondta a herceg még mindig mosolyogva -, ha az üzenet nem volna elég világos, vidd el neki ezt is! - Lehúzta nehéz bőrkesztyűjét a jobb kezéről, és lehajította a sáros földre Sir Matthew lábához. A kesztyű a herceg ráhímzett címereivel, Anglia és Kasztília címerével fölfelé esett. A szerencsétlen kormányzó, aki tudta, hogy ő húzza a rövidebbet, amiért ilyen kellemetlen hírt visz,

dörmögött valamit, aztán két ujjal felemelte a kesztyűt; rosszkedvűen felült a lovára, és ellovagolt a Bamborough-ba vezető út felé. 318 Neville of Raby a combját csapkodta, és izgatott hahotában tört ki. - Ó, ez aztán szép volt, uram! Szép volt! - lihegte, sodronyinge és címeres ujjasa alatt csak úgy rengett a pocakja. - Istenem, ritka szép látvány lesz! Percy annyit ért a lovagi ütközethez, mint egy felpiszkált bika. Ritka mulatság lesz nézni, hogyan csapkod és vagdalkozik az ország legjobb harci játékosával szemben! A herceg nem válaszolt, megsarkantyúzta Moreit, hatalmas, új fekete csődörét, végigvágtatott a városon, át a hídon a Tweed melletti területre, kísérete pedig követte. Amint odaértek, fegyvernökei nekiláttak, hogy felállítsák a sátrát, ételt hoztak neki, a herceg pedig letelepedett, hogy ott várja meg Percyt, akinek majd húsz mérföldről kellett megérkeznie. Michael de la Pole itt talált a hercegre aznap délután, amikor Percynek még nyoma sem volt. A báró nem siettette visszatérését északra. Tudta, hogy a királyi futárok olyan iratokat hoznak, amelyek pillanatnyilag megnyugtatják a herceget, ezért időt szakított arra is, hogy Lancaster személyes ügyeiről pontos képet szerezzen. Amikor meglátta a piros-kék csíkos sátor fölött lobogó Lan-caster-zászlót a Tweed hídja közelében, belovagolt a táborba, ahol az izgatott kíséret tagjaitól azonnal tudomást szerzett a herceg kihívásáról. A báró odasétált a festett sátorhoz, bejelentette érkezését egy ott lebzselő fiatal fegyvernöknek, mire a herceg vidáman kiáltott ki: - Üdvözöllek, de la Pole! Lépj be! 319 Mielőtt a báró a sátorba lépett, a herceg kedvenc kötetéből, Ovidius Metamorphoseséből olvasott.* A könyvet azonnal az asztalra hajította. - A Szűz Máriára, de örülök, hogy látlak, Michael, és nagyon hálás vagyok azért, ahogy elvégezted a feladatodat! - Melegen, mosolyogva rázott kezet barátjával. - Az egyetlen ember, akit ennél is jobban szeretnék látni, az Percy, akit már nagyon várok. - Igen, hallottam róla - mondta a báró kissé szárazon, leült egy tábori székre, és szomorúan nézett hercegére. – Szokatlanul jó hangulatban látom ahhoz képest, hogy újabb halálos ütközetre készül. - Miért? Elegem van már a korlátokból, és abból, hogy árnyakkal harcolok! Alig várom, hogy méltó ellenfelet kaparintsak a kezem közé. Az istenfáját, nagyon jól tudod, mi mindent kellett kiállnom a rágalmazások, a hazug sugdolózások miatt. Apám fénykorában ilyen nem történhetett volna. No, de sajnos változnak az idők. - Így van - felelte a báró elgondolkodva. - Az idők megváltoztak. Saját szememmel láttam ennek bizonyítékát. Hogy a közemberek merték elkövetni azokat a gaztetteket, amiket megtettek. - Megcsóválta a fejét. A lelkesedés kihunyt John szeméből. Felsóhajtott. - Mesélj hát, Michael! Amikor a fegyvernököd eljött hozzám Edinburgh-ba, nagyon megnyugtatott, mert azt mondta, Katherine és a gyermekei biztonságban vannak Kenilworthben. A báró nyelt egyet, és John, olvasva az arcáról, nekiszegezte a kérdést:

- Mi az? Ki vele! *A császárkori római költő műve, az Átváltozások különböző mitológiai történeteket beszél el.

(A szerk.)

320 - Rosszul tájékoztattak Yorkshire-ben - felelte lassan a báró. - Az ön kis Beaufort-jai valóban biztonságban vannak Kenilworthben, erről saját szememmel bizonyosodtam meg. De Lady Swynford nem járt ott. - Akkor hol van? - John hangja fülsiketítő volt. - Senki sem tudja, uram. Érdeklődtem az udvarban, megkérdeztem az ön Lancaster gyermekeit, Henryt, Lady Philippát és Elizabethet. Ők mind biztonságban és jól vannak, bár önnek fogalma sincs róla, milyen veszélyes időket vészeltek át sértetlenül, hála érte a könyörületes Istennek. - Igen, igen, tudom, hogy ők biztonságban vannak, azt már hallottam... de hát istenem, hol lehet Katherine? A Savoyban hagytam, de biztosan figyelmeztették, ahogyan a többieket is...- John elhallgatott. Milyen állapotban van a Savoy, Michael? - kérdezte óvatosan. A báró lehajtotta a fejét, és tompa ujjával lábvértje egyik meglazult bőrrojtját próbálta kitépni. - Semmi nem maradt belőle, uram, semmi. Teljesen a felkelők gyújtotta tűz martaléka lett. John behunyta a szemét, felállt, és távolabb sétált a bárótól. Tonnere de dimandie est tonnere de diable." Maga előtt látta Katherine szomorú, ijedt arcát azon a reggelen, amikor otthagyta őt, és Skóciába indult. Magán érezte kapaszkodó karjait, amelyeket ő fejtett le a nyakáról, és könyörgő ajkait a sajátján. Eszébe jutott a balsejtelem, ami Berwick falai előtt tört rá, de a báró téves hírei nyomán elmúlt. Kicsi kincsem, gondolta, Katrine... nem! Elnyomta a bensejében növekvő félelmet. * Lásd a 216. oldal lábjegyzetét. 321 - Nevetséges arról beszélni, hogy egyáltalán veszélybe kerülhetett! - kiáltotta dühösen. - Tucatnyi fegyveres vigyázott rá, Roger Leach Anglia legjobb parancsnoka, ott volt az összes háziszolga, és mindenekelőtt ott volt William testvér, aki sosem engedné, hogy neki, vagy bárminek, ami az enyém, baja essen! A báró elvörösödött, és még erősebben húzta a bőrrojtot. Londonban mindenki nagyon jól tudta, mi történt a Savoy fegyvereseivel, és a saját szemével látta William testvér fejét lándzsára szúrva a London hídon. - Igen, biztosan - mondta gyorsan. - Nem kell aggódni miatta. Egész biztos, hogy időben elmenekült. A Savoy az egyetlen nagy veszteség, uram - mondta magára erőltetett, vidám hangon. - Esett némi kár Hertfordban is, de könnyen javítható. A többi birtokon hűségesek maradtak az emberei. - Kivéve azt a gyáva várkapitányt Pontefractben – mondta John kedvetlenül. - Hamarosan vele is számolok, ha odaérek. Megbánja, hogy nem engedte be a hercegnét. A báró felemelte a fejét, és elgondolkodva nézett a herceg zárkózott arcára. Kizárólag a Costanza hercegnéről szóló hírek voltak teljesen biztosak azok közül, amelyeket fegyvernökével a hercegnek küldött, mert Michael saját szemével látta a hercegnét Yorkshire-ben, amikor délnek tartott. A szegény hölgy borzalmas időket élt át, először a felkelőkkel a sarkában kellett menekülnie Hertfordból, és amikor megérkezett a herceg hatalmas pontefracti erődjéhez, a riadt, zavaros elméjű várkapitány megtagadta tőle a szállást, ezért még éjszaka tovább kellett szöknie a Knaresborough-palotába. A hercegné nagyon izgatottan várja önt Knaresborough-ban, uram - mondta a báró. - Éjjel-nappal az ön

biztonságáért imádkozik. - Azt sejtem - mondta a herceg ugyanazon a színtelen hangon. - Costanza nagyon ért az imádsághoz. 322 A báróban ritkán érzett harag ébred hercege iránt. Ö soha nem érzett elemésztő szerelmet egyetlen nő iránt sem, és egyébként méltányosság is létezett; úgy érezte, igazságtalan, hogy a herceg a kötelezőn kívül semmilyen érdeklődést nem mutat hercegnéje iránt. Ráadásul a nő nem is volt öreg és aszott. Fiatalabb volt, mint Lady Swynford, és bár nyilvánvalóan nem volt olyan szép, a báró vonzó nőnek találta. Ami még ennél is fontosabb, elhozta a hercegnek Kasztíliát és a híres címet. Ha tényleg történt valami Lady Swynforddal - a báró titokban keresztet vetett -, még akár áldás is lehet rajta. A herceg és szeretője nyílt viszonyával kapcsolatos botrányok nem javították a népszerűségét. - Uram - tett még egy próbát a báró -, a szegény hercegnét nagyon megrázta a szívfacsaró élmény. A felkelők kövekkel is megdobálták. Kész csoda, hogy sem neki, sem az ön kis Catalinájának nem esett baja. John összehúzta a szemöldökét, és bólintott. - Hála Santiago de Compostelának - mondta érzelem nélkül. Még a saját kislánya sem érdekli igazán, gondolta a báró, pedig az összes többi gyermekét imádja, sőt mind közül legjobban a fattyúkat. Néhány percig csendben ültek, aztán a báró, aki hercege jószívűségére apellált, újra próbálkozott. - Uram, ha néhány nap múlva ismét találkozik a hercegnével, nem fogja melegen fogadni, hogy megnyugtassa sok mindenen keresztülment nejét? John hirtelen megfordult. - Az istenit, de la Pole, ha bárki más kérdezne ilyet... Azt akarod mondani, hogy elhanyagolom Kasztília királynőjét? Kritizálni mered a viselkedésemet? - Nem, uram - felelte a báró egykedvűen. - Az ön viselkedése mindig helyénvaló. Csak arra kívántam utalni, hogy talán több ragaszkodást érdemel, csak nem veszi észre, mert egy másik viszonyban mélyedt el. 323 Még a báró is visszarettent a herceg tekintetétől, és senki más, csak a báró - és Katherine - mert szembeszegülni a bősz Plantagenet-természettel, de mielőtt a herceg válaszolhatott volna, mindkét férfi mozdulatlanná dermedt és fülelt. A távolból tisztán hallatszott a közeledő herold harsonaszava. - Percy, végre! - kiáltott a herceg, és viharos arca kitisztult. Kikiabált, mire azonnal két fegyvernöke rontott a sátorba, és kezdték beöltöztetni urukat lovagi tornához készített, vésett acélpáncéljába, közben egy harmadik újra ellenőrizte a lándzsa hegyét; kint a mezőn Moreit, a már teljes páncélzatba öltöztetett, hátráló és prüszkölő fekete csődört a sátor felé vezették. A báró kiment, a lenyugvó nap miatt a kezével árnyékolta a szemét, úgy figyelte a Northumberland harsonása és négy páncélba öltözött férfi közeledését, akik egy kék Percy-oroszlánnal felcímerezett sisakos alakot kísértek. De la Pole összehúzta a szemöldökét, és pislogott távollátó szemével, amikor Lord Ne-ville odasétált mellé. Mindkét férfi a közeledő northumbriaiakat nézte, majd Neville egyszer csak megszólalt: - Az ördög hirtelen összezsugorította Percyt? - kérdezte fanyarul. - Az az alak túl kicsinek tűnik. - Igen - mondta a báró -, én is épp erre gondoltam.

Megfordultak, és némán felültek várakozó lovaikra, amikor a herceg kilépett a sátorból. Neville és de la Pole nem viseltek olyan nehéz páncélt, mint vezérük, mégis fegyvernökeik segítségére szorultak, John azonban még mindig őrizte izmai fiatalos erejét, és egyedül ült fel az aranyos bársonynyeregbe. Megsarkantyúzta Morelt, aki ettől megugrott előre, aztán a herceg illedelmes tempóra fogta, és ellovagolt az érkezők elé. Bárói és lovagjai követték. 324 - Nos, Percy - kiáltott a herceg, amikor a kék oroszlános köpenyt viselő merev, alacsony alakhoz ért -, gyere, és küzdjünk meg a sértések miatt, amiket tőled kaptam! – Lándzsájával jókorát csapott a másik karpáncéljára. Erre Percy felemelte rostélyát, és megmutatta kis, vörös, erőszakos arcát, amely azonban nem az apáé, Northumberland grófjáé volt, hanem a kis Forró fejűé. - Istenre és Szent Jánosra! - kelt ki magából a herceg. – Mit jelentsen ez, kölyök? Hol az apád? A fiúnak, mint egy vadkannak, heves, sárgás, amellett nyugtalanítóan ravasz szeme volt. - Apám nem fogadhatja el a kihívását, herceg uram – felelte mogorván. - Fájdalmas betegség támadta meg a jobb vállát, nem tudja mozgatni, és nem tud sem kardot, sem lándzsát tartani. Pillanatnyi csend állt be. A herceg emberei előrenyújtották a nyakukat, hogy jól halljanak, aztán gúnyosan felhördültek. - Úgy tűnik - mondta Lord Neville hangos, fülsértő hangján -, hogy Northum-berland grófja gyáva; ezt azért nem gondoltam volna róla! - Nem! - kiáltott Forrófejű. - Ez nem igaz! John mozdulatlanul ült a nyergében, és az elvörösödött fiút figyelte. - Azt akarod mondani, hogy a gróf teljes bocsánatkérését hozod a személyem elleni tisztességtelen viselkedésért? - Nem! - kiáltott ismét Forrófejű. - Nem kér bocsánatot. Jövő hónapban a király előtt találkozik önnel, hogy kiderüljön, kinek van igaza. Azért jöttem, hogy feleljek a kihívásra. Én fogok harcolni önnel helyette! - Az istenfaját! - suttogta a herceg. Annyira elkedvetlenedett, mintha malomkövek húzták volna vissza a lábát. - Nem vívhatok meg egy tizenhat éves, fejletlen fiúval - mondta csüggedten, meghúzta Morel kantárját, és megfordította a lovat. 325 De la Pole mély együttérzéssel nézett a hercegre. Biztosan meg van írva a csillagaiban, gondolta a báró, semmi mással nem magyarázhatók a sorozatos nehézségek és keserű csalódások, amelyek egyre-másra érik szegény Lancastert. De a fiatal Percy nem hagyta annyiban. Dühösen megsarkantyúzta a lovát, és a herceg után vágtatott. - De én harcolni fogok! Igenis, fogok! - ordította. - Jogom van hozzá., hogy atyám helyett vívjak! Ez a lovagiasság törvénye! - És ugyan mit tudnak a Percyk a lovagiasságról, kiskakas? - kacagott fel Lord Neville megvetően. - Igen, ehhez valóban joga van - mondta lassan a herceg, és megállította lovát. Acél váll-lapjai alatt vállat vont. - Legyen! Menj a pálya másik végére, Percy... Lancaster- és Northumberland-heroldok rohantak a nyílt terepre, hogy harsonaszóval kihirdessék a vetélkedést. A herceg egykedvűen várakozott, amíg fel nem emelték, majd le nem ejtették a fehér botot, és a

heroldok el nem kiáltották magukat: - Laissez-aller!* Dárdáikat mereven előreszegezve a két lovas megindult a pálya két végéből. Amikor találkoztak, a herceg hanyagul hárította a fiú vad lökését, de az első menetben visszafogta magát, és nem használta ki, hogy Forrófejű bal oldala védtelen maradt. A második menetben azonban darabokra törte a fiú dárdáját, és bár az ütéstől saját dárdája hegye is letört, elfordította Morelt, dárdája végét ferdén a fiú hóna alá, a mellpáncél alá dugta, kiemelte a nyeregből, és letette a földre. *Rajta!

326 A herceg emberei hangos üdvrivalgásban törtek ki, de John felemelte sisakrostélyát, és homlokát ráncolva megrázta a fejét, - Megtörtént! - mondta halkan. - Nincs mit ünnepelni ezen a szégyenletes vetélkedésen. Leszállt a lóról, és odasétált Forrófejűhöz, akiről éppen fegyvernöke igyekezett leszedni a sisakot. Mikor végzett, láthatóvá vált a dühös könnyektől nedves, fiús arc. - Derekasan kitettél magadért, fiatal Percy - mondta a herceg. - Megmondhatod az apádnak. Most menj vissza hozzá, és mondd meg neki azt is, hogy mivel lapít, és megfutamodott előlem, mindenképpen találkozni fogunk később, a király jelenlétében... persze hacsak valami fájdalmas végtagbetegség meg nem akadályozza az utazásban! Forrófejű reszkető hangon valami ellenvetésfélét kiáltott oda, de John sarkon fordult, és nem figyelt rá. Visszament a sátrához, míg Percy elégedetlen emberei némán lovagoltak el kis vezérük mellett. A herceg és kísérete aznap este elindult dél felé, és július tizenhatodikára Newcastleupon-Tyne-ba érkeztek. Newcastle szép és jómódú város volt, bár igen füstös, mert az itteni lakosok azt a szenet égették, amelyet a környező hegyoldalakból ástak ki szorgalmasan. A herceg emberei élén lovagolt a Tyne-ra néző normann várhoz. A Fekete kapun át érkezett, és csak addig időzött szobájában, amíg levette páncélját és megmosdott, aztán máris lement a kőből épített csigalépcsőn a szép kis kápolnába. Itt gyertyát gyújtott a Szűznek, majd letérdelt imádkozni, és reménykedett - ahogy Berwick óta mindennap -, hogy enyhül szívében a szorongás. Gyakran suttogta el az Üdvözlégyet újra és újra, mintha varázsige lenne, és gyakran megnyugvásra is talált benne, de ennek a Szűznek fara festett vonásai, illedelmesen lesütött szemhéja, enyhén gödrös álla, magas, domború homloka kicsit hasonlított Katherine-re, mire éles fájdalom nyilallt a herceg szívébe, ezért el is fordult. 327 Szent Katalinról nem volt kép ebben a kápolnában, így nem tudta megfelelően megerősíteni esküjét, de azért imái végén elismételte: - Ha épen és sértetlenül megtalálom az én Katrine-omat, esküszöm, hogy kápolnát építtetek Szent Katalinnak valamelyik birtokomon, ahol az Áldott Szent kijelöli. - Megcsókolta rózsafüzérén a keresztet, és felállt. Nyugtalanul ment fel a nagyterembe, ahol lovagjai már összegyűltek, néhányan ittak, mások kockáztak, de la Pole és Neville pedig elkeseredett sakkmérkőzésbe mélyedt. A terem bűzös és füstös volt a régimódi tűzhelytől, amelyen az apródok ökröt sütöttek; John benézett, aztán meggondolta magát, és továbbindult a lépcsőkön, az öregtorony bádogteteje felé. Az őrszem, egy tagbaszakadt, lándzsával és hosszúíjjal

felszerelkezett fegyveres lassan körözött ott, de John elküldte. Egyedül akart lenni. Lekönyökölt az egyik saroktorony mellvédjére, mélyen belélegezte a friss nyári levegőt, és szomorú tekintete végigpásztázta a tájat: az északra fekvő aranyrekettyés lápokat, az alatta, a kikötőben fekvő hajóépítő műhelyt, és a Tyne ónszínű szalagját, amely a tenger felé kanyargott. Lassan elfordult nyugat felé, ahol egyenes, füves árkokat látott, a római fal kupacait és szétszóródott köveit; a fal építése óta eltelt korokra gondolt, és bús melankóliával merengett el azon, vajon mi történt az emberekkel, akik építették. Hol vannak mái az ő terveik és reményeik, mit számított Angliának az ő örömük vagy szenvedésük? Saját őseire gondolt, akik láthatták ezt az ősi falat, az apjára, minden Plantagenetre, és a messze régmúlta, Artúr király napjaira. 328 Artúr uralkodása idején is létezett szerelemvágy és halvány remény, és akkor is létezett gonosz, amelyet le kellett győzni. De a régi mesék diadalmas harcokról szóltak, hiszen abban az időben sárkányokat és óriásokat kellett legyőzni, nem pedig csúszómászó féltékenységet és maró rágalmakat, amelyek pók módjára elrejtőztek, ha az ember megpróbált szembenézni velük. Keserűséggel gondolt a Percy elleni kihívás megalázó, nevetséges végkifejletére, és úgy érezte, a sors egyre-másra korlátokat állít elé, és megtagadja tőle leghőbb kívánságait. A nap vörösre váltott a római fal fölött, majd lenyugodott a mögötte fekvő vad, kihalt lápban. Hirtelen csípőssé vált a levegő, amely megborzongatta Johnt. Elfordult és lenézett a vár udvarára, s tekintete megakadt egy ismerős alakon, aki éppen a hosszú külső lépcsősoron lépkedett felfelé, hogy bejusson az öregtoronyba. Kihajolt a mellvéden, jobban megnézte, ki az, aztán meglepetten lekiáltott: - Hé, te ott! Te, a barna csuklyában és köpenyben, nézz fel! A férfi megállt a lépcsőn, körülnézett, hogy megtalálja a hang forrását, míg végül felemelte fejét, és amikor meglátta a herceget, felintett neki. Valóban Geoffrey Chaucer volt, és John szíve hevesebben kezdett kalapálni. - Gyere fel ide hozzám! - kiáltott. Geoffrey bólintott, aztán eltűnt az öregtoronyban, majd nem sokkal később kilépett a toronyajtón. A herceg keze reszketett, amikor feléje nyújtotta; Geoffrey megcsókolta, letérdelt, s közben megszólalt: - Kegyelmes uram, nagyon régóta próbálok a nyomára lelni. - Valóban? - kérdezte John, és nem merte feltenni az ajkán feszülő kérdést. - Igen, uram. Két hete, amikor önt... hm... feltartóztatták Skóciában, megpróbáltam átkelni Northumberlanden, de visszafordítottak. Knaresborough-ban vártam, amíg hír nem jött, hogy végre úton van dél felé. 329 - Knaresborough - ismételte John, és képtelen volt leplezni keserű csalódását. - Ott van a feleséged, gondolom, a hercegné kíséretében. - Igen, ott van, és egy kis időt Philippával is töltöttem, de nem ezért jöttem északra. Uram - mondta Geoffrey lassan, miközben megérintette a derekán függő erszényt -, levelet hozok önnek Lady Katherine-től. A herceg megkönnyebbülten felsóhajtott, s megragadta Geoffrey vállát. - Tehát jól van? Nem esett baja? Geoffrey bólintott, de elfordította a fejét, mert nem bírta elviselni a kék szemekben hirtelen felvillanó örömöt. - Hála Istennek! - suttogta a herceg. - Hála Istennek! Hála Istennek, és az áldott Szent Katalinnak! -

Megszorította Geoffrey kezét. - Ó, Chaucer, hatalmas jutalmat kapsz ezért a hírért! Kívánj bármit! Az utóbbi napokig nem tudtam, mennyire kedves nekem. A félelem és a szenvedés közepette nagyon vágytam rá. . . vágytam. . . - Egy pillanatra elhallgatott. - És hol van most? - Nem tudom, uram - mondta Geoffrey, és lenézett a bádogtetőre. Kioldozta erszényét, és összehajtogatott pergament vett elő. - Jobb, ha egyedül van, amikor elolvassa ezt - mondta gyorsan. - A kis falfülkében várok, ha esetleg szüksége lenne rám. A boldog pír kihunyt a herceg beesett arcán, amikor Geoffrey eltűnt a toronyban. Feltörte Katherine levelén a pecsétet, és a lenyugvó nap fényében olvasta el. Geoffrey a falfülkében várt, amíg Newcastle harangjai takarodót kongtak, és a keskeny ablakon keresztül látta, hogy az égbolt ametisztre vált. Ekkor a herceg szólította, s megint kiment a tetőre. 330 Az esti fényben a herceg arca hamuszürkének tűnt, hangja mély volt és bizonytalan, amikor megkérdezte: - Tudod, mi áll ebben a levélben? - Igen, uram. De senki más nem tudja, és nem is fogja tudni soha. - Nem gondolhatja komolyan, hogy így szakít velem! Nem teheti! Nem hiszem el. Istenhozzádot mond... hogy soha többé ne találkozzunk. Ez a ridegség, ezek a borzalmas parancsok! Ő, aki olyan meleg volt és kedves, aki olyan gyakran feküdt a karomban, aki megszülte a gyermekeimet! - A tompa hang elhalt, és egy pillanat múlva sokkal élesebben folytatta. - Blanchette-ről beszél. Mintha nem is volna más gyermeke, csak Blanchette! - Azt hiszem, uram - próbálkozott Geoffrey -, ez a leány miatti rettegésből fakad, aki esetleg meg is halhatott. Nem felejtette el a többi gyermekét, csak azok nem szenvednek szükséget. - De én igen - kiáltott a herceg. - Ez eszébe sem jut! Geoffrey - bár nagyon ellenére volt ez az egész zűrzavar, főként hogy ő is részese lett - rávette magát, hogy folytassa. - Éppen azért kell lemondania önről, mert szereti önt. William testvér mondta ezt neki, mielőtt megölték. Ő pedig elhiszi. Mint ahogy, uram, most már én magam is elhiszem. A bűn terhe, és most az elkövetett gyilkosság tudata végül mindkettőjüket összezúzza. John elfordult Geoffreytól, és a mellvéd fölött belebámult az árnyékba borult éjszakába. Szóval a mártírhalált halt ferences Swynford meggyilkolására utalt oly sokszor az évek során. Nirac, a szerencsétlen kis patkány - valójában gyalázatos, alattomos gyilkosság - méreg - a gyávák fegyvere. Undorító. És mégis nagyon régen történt, és Niracot a barát feloldozta a bűntett alól. A kis gascogne-i lelke nem volt veszélyben. 331 Katherine és az ő lelke van veszélyben - Katherine legalábbis így gondolja. - Istenem - mondta nyersen, és összegyűrte a levelet -, ha a sors úgy akarja, hogy elkárhozzunk, akkor elkárhozunk. Én nem mondok le Katherine-ről. Hol van, Chaucer? - Zarándoklatra ment, uram. - Igen, de hová? - Nem tudom, becsületszavamra. Nem volt hajlandó elárulni. Nem akarja, hogy ön megtalálja. - Akkor Isten segítsen rajtam, mert Rómába is indulhatott, vagy akár Jeruzsálembe!

Geofírey hallgatott. Úgy gondolta, lehetetlen, hogy Katherine a leghosszabb és legnehezebb zarándoklatra indult volna. Szomorúan megköszörülte a torkát, mert még nem adta át teljesen Katherine szenvedő üzenetét. - Kegyelmes uram, meghagyta, hogy még egy dolgot mondjak el önnek. Azért nincs a levélben, mert képtelen volt leírni. - Megállt, mert eszébe jutott, Katherine végül mennyire összetört, amikor átadta neki a hercegnek szóló levelet, és annyira sírt, hogy eltakart arcáról patakokban folytak ki ujjai között a könnyek. - Mi lenne az? - kérdezte a herceg hangja a homályból. - Könyörög önnek, uram... azzal a szerelemmel, amelyet ön gyújtott benne... hogy... hogy kérje meg a hercegnét, bocsásson meg neki. Igen, tudom, uram - mondta gyorsan Chaucer, amikor az éles kiáltást meghallotta -, de ezt kérte. Az ön dolgai már régen nem mennek jól, ez a földi büntetés a gyilkosságért és a házasságtörésért. A gyilkosságot nem lehet meg nem történtté tenni, de a házasságtörésnek véget lehet vetni. Azt mondta, mindketten rosszul ítélték meg a hercegnét, akiről úgy gondolja, a maga módján igazán szereti önt, mint ahogy Hugh Swynford is szerette őt, amennyire tőle telt. 332 - Áldott Jézusom! Most már tudom, hogy hazudsz! Az ég szerelmére, Chaucer, te nagy mesemondó, ez aztán a remek történet! Geofírey gyorsan hátralépett, mert a herceg úgy fordult felé, mintha meg akarná ütni. - Nem én írtam a levelét, uram - kiáltotta Geoffrey. - Az ő levelét! - A herceg hangja remegett a dühtől, galacsinná gyúrta a levelet, és messzire elhajította, át a mellvéd fölött. - Azt kell megérnem, hogy Katherine így bánik velem! Elbocsát, mint egy tolvaj konyhalegényt, és erkölcsről fecseg! Téged merészel ideküldeni, hogy Swynford szerelméről locsogj! Már réges-rég késő ilyesmikre gondolni. Mit keresett ott délen, amikor azt hittem, a gyerekeivel törődik? Talán talált magának valami csinos fiatal legényt, mint Robin Beyvill volt, akivel múlassa az időt. Miatta dob ki engem ilyen könnyedén! - Uram, uram - suttogta Chaucer tovább hátrálva a tetőn, miközben tenyere izzadni kezdett -, rettentően igazságtalan vele. - Igazságtalan! Igazságtalan! - üvöltötte a herceg. - Ez a fecsegés az igazságtalan! Megesküdött, hogy soha nem hagy el engem... megszegte az esküjét... mint Isolda... hazudott! Annyi éven át rászedett a hazugságaival! Most már nagyon könnyű belátni, hogy sose szeretett. Ó - nevetett fel, s hangja úgy recsegett-ropogott, mint a csipkebokor, ha lángra lobban -, Katherine Swynfordnak nem kell bujdosnia előlem, semmi szükség rá, mert ezt sose bocsátom meg neki, és soha nem fogom keresni! Másnap reggel a herceg és kísérete elhagyta Newcastle-t. Chaucer a sor végén lovagolt, és messze elkerülte a herceget, mert tudta, soká lesz, mire megbocsátja neki, hogy elhozta Katherine üzenetét - ha egyáltalán képes lesz megbocsátani. 333 Geoffrey nem érzett rosszallást. Természetesnek találta, hogy egy olyan emberből, mint Lancaster, szerelme vége és büszkesége megtépázása dührohamot vált ki, Geoffrey azonban mégsem számított ilyen rettenetes dührohamra; azt fontolgatta, mi lehet a dolog hátterében, és mit jelentett vajon az Isoldára tett utalás. Egyetlen ilyen nevű nőt sem említettek soha a herceggel kapcsolatban, ráadásul híres volt Katherine iránti

hűségéről. Kétségkívül teljes szívéből szerette, erre tettei hevessége volt a legjobb bizonyíték. És micsoda nyomorúságos ingoványba süllyedt ez a két, rossz csillagzat alatt született szerető! Amikor elérték Yorkshire közepét, a herceg saját földjét, végre meglátták Knaresborough-t, és látták a várat is magasan a kőszirt tetején, a Nidd folyó felett. Miközben a barlangjai miatt méhkaptárhoz hasonlóan lukacsos mészkőszurdokon át a gázló felé kanyarogtak, Chaucer felnézett, és egy nyolc nőből álló menetre lett figyelmes, felismerte közöttük a hercegnét és Philippát, amint lassan ereszkedtek le a csavarodó szirt oldalában a vár felől. A hercegné csillogó arannyal hímzett gránátszín szaténruhát és leomló aranyos fátyla fölött drágakövekkel ékesített koronát viselt. A herceg és kísérete átgázolt a folyón, és amikor mindnyájan elérték a füves partot, a hercegné lassan előrelépett, sötét szemében puhatolózó, esdeklő tekintettel, és halvány pírral elefántcsontszínű arcán. Remegve állt, míg a herceg leszállt a lováról, de amint elindult felé, a hercegné levetette magát a fűre, és görcsös zokogásban tört ki. A herceg lehajolt, és felemelte őt, a hercegné pedig megszorította a két kezét, és csókokkal halmozta el. - Mi corazón...* - kiáltotta, és szintén spanyolul folytatta -, annyira féltem, azt hittem, soha többé nem látlak! *Szívem.

334 A herceg szemét különös, zárkózott kifejezés homályosítottá el, és a szája szeglete megrándult. Lehajolt, és homlokon csókolta a hercegnét. - Nos, most már együtt vagyunk, úgyhogy minden rendben lesz - felelte spanyolul. - Hol van a mi kis Catalinánk? - A várban. Ott hagytam, uram. Néha nem akarod látni. A herceg lehajtotta fejét, gazdagon hímzett köpenye alatt megereszkedtek széles vállai. - Alig várom már, hogy lássam. - Itt maradhatunk néhány napig, ugye? - kérdezte a hercegné bátortalanul. - Különben is, hová mehetnék most? Hertfordot lerombolták... ó, Santiago... borzalmas volt... nem is tudod, mennyire féltünk. - Pobreáta!* - mondta a herceg. - Szegény Costanza. - Karjába öltötte a hercegné kezét, és együtt sétáltak végig a várba vezető ösvényen. Chaucer szintén leszállt, és odament a feleségéhez. - Szervusz, Pica - köszöntötte, és belecsípett Philippa arcába. - Már megint itt vagyok. Istenemre, délen sosem láttuk egy mást ilyen gyakran. Philippa bólintott, és rövid, szórakozott mosollyal válaszolt. - Odaadtad őkegyelmességének Katherine ostoba levelét? - kérdezte gyorsan. Philippának persze fogalma se volt róla, mi állt a levélben, csak azt, hogy a húga zarándokúira indult, és senkinek nem árulta el, hová. - Igen. És nagyon dühös volt. - Nem is csoda - mondta Philippa, és elhúzta a száját. - Annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Én mindig mondtam. El fogja veszíteni a herceget, ha ilyen rettenetesen viselkedik, és akkor mihez kezdünk mi mindnyájan? Na és, ha félt a Savoyban! *Drága kincsem! 335 - Ő is félt - fejével a hercegné tovatűnő alakja felé intett -, de ettől csak kedvesebb és gyengédebb lett. Vette a fáradságot, hogy megint a herceg kedvére tegyen. Minden reggel megfürdik, illatos olajokkal kened be

magát, és selyem alsóruhát vett a helyett a szőrdarab helyett, amit régen viselt. Én mondom, Geoffrey, mióta a kasztíliai király, aki megölte az apját, meghalt, rengeteget változott. Sokkal többet gondol a hercegre. Jobb, ha Katherine nem sokat vacakol, mert ő lehet a vesztes. - Igen, Pica, ő lehet a vesztes - mondta Geoffrey azon a halk, élesen csengő hangon, amely mindig megrémítette az asszonyt. - Azt hiszem, jobb, ha beletörődsz. Mind kiestünk a herceg kegyéből.

28. Június huszonharmadikán, amikor a herceg még Skóciában volt, Katherine a walthami apátság zarándokszállásán tartózkodott, ahová két nappal korábban támolygott be mezítláb és holtfáradtan. Nem a pihenés miatt időzött el ott, hanem mert Waltham is része volt vezeklésének. Órákat töltött az apátságban, és Hugh lelki üdvéért imádkozott, a bocsánatát kérte, s közben pontosan azon a helyen térdelt, ahol azon a régi napon a férfi kardja leoldódott a Fekete Kereszt előtt. Elment a Pelikánhoz címzett fogadóba, ahol a nászéjszakájukat töltötték, és kényszerítette magát, hogy újra átélje íz akkor érzett megaláztatást és a gyűlöletet. Több volt az gyűlöletnél, gondolta most - elfojtott, titkos megvetés volt, ami akkoriban kisebbítette Hugh önbecsülését és férfiasságát. Lelkiismeret-furdalás, bűn és büntetés - napközben Katherine ezekben merült el, éjjel pedig álmai patakzó vérrel voltak tele. 336 A szálláson rajta kívül nem volt más zarándok; bár a június máskor országszerte a kegyhelyek felkeresésének legfontosabb hónapja volt, a felkelés és veszedelmei a legtöbb ember kedvét elvették attól, hogy útra keljen. Helyettük a szállás számos hazafelé tartó parasztot fogadott be. A kopott, alacsony mennyezetű ebédlőben, ahol minden utazó napi egy pennyért sört és barna kenyeret vehetett, Katherine sok izgatott beszélgetésnek volt fültanúja. Az özvegyi ruhába öltözött vezeklő zarándok megszokott látvány volt a különböző zarándokútvonalakon, így Katherine is csak tiszteletteljesen közömbös pillantásokat kapott, miközben annyira elmerült saját nyomorúságában, hogy semmit nem vett észre maga körül. De amikor a vasárnap reggeli mise után megreggelizett, és szándéka szerint arra készült, hogy továbbmenjen Walsinghambe, felfigyelt a kecskelábú asztalok körül ülő férfiak hangos, nyugtalan beszédére. Hallotta, hogy többször a királyt említik. Kiáltványt tettek közzé. A király idejön ma, Walthambe. - Minek gyün ide? - kiáltotta egy kovács. - Miér, ha persze hogy azér, hogy kiossza a maradék szabadságleveleket - válaszolta valaki a nyugtalanul egyetértő kórusból. Tudvalevő volt, hogy Londonban a király emberei megbüntettek néhány felkelőt: Jack Strawe-t elfogták, megkínozták és lefejezték. Ezt többen természetesnek tartották, hiszen bevallotta, hogy áruló. Jack Strawe halála nem lehet hatással a felszabadításra és az általános közkegyelemre, amit a király a Mile Enden ígért. - Nem - kiáltotta a kovács szívből jövő bizakodással -, Waltham szent keresztjére, sose szabad hogy elfelejtsük, milyen igaz barátnak bizonyult a mi kis királyunk. Királyi böcsületszavát adta, ami épp annyit ér,

mint a szentséges Istené. 337 Katherine egy ideig hallgatta anélkül, hogy beleszólt volna. Már nem érdekelték a felkelők, mert ideérkezésekor mindegyiküktől megkérdezte, részt vett-e a Savoy felgyújtásában. Mindegyikük nemmel válaszolt egyetlen suffolki legény kivételével, aki büszkén kijelentette, hogy ő ott volt, és hogy a látványt igen szépnek találta. - Nem látott egy tizennégyév-forma, rövidre nyírt hajú, szürke hálóköntöst viselő lányt? - kérdezte Katherine, ahogy korábban már oly sokszor tette. A suffolki legény azonban nemmel válaszolt, bár olyan kavarodás volt ott, hogy egyiket sem tudta megkülönböztetni a másiktól. A lány, akiről Katherine kérdezett, bizonyára az egyik háziszolga. Biztos, hogy azok mind elmenekültek még jóval a tűz előtt. Katherine fáradt türelemmel köszönte meg. A király nevének említésére közömbösségén hirtelen halvány reménysugár hatolt át. Lehetséges, hogy Richard hallott valamit Blanchette-ről? Igaz, csak egyszer látta a lányt, de azért talán van remény. Amikor a csapatnyí paraszt kiözönlött a szállásról a walthami erdő egyik tisztása felé, Katherine követte őket, akárcsak a falubeliek sokasága. A tisztást beárnyékolta a magas gyertyán- és bükkerdő, de az embereknek szükségük is volt árnyékra a tűző nap elől, mert sokáig vártak, mire meghallották a közeledő királyi harsonákat és a vágtató paták dobogását az erdei úton. De amikor végre Richard is megérkezett, többé nem volt helye kétségnek vagy reményteljes önámításnak a király céljait illetően. Bosszúálló forgószélként vágtatott be négyezer fős serege kíséretében. Amikor meglátta a várakozó parasztokat, diadalittasan kiáltotta oda Thomas bácsikájának: 338 - Itt egy újabb rakás ostoba áruló! - Embereinek pedig megparancsolta: - Fogjátok el őket! Fogjátok el! Lándzsákkal és harci szekercékkel felszerelkezett fegyveresek lepték el a tisztást. A megrémült parasztok képtelenek voltak ellenállni. A páncélosok, akik hajnal óta megállás nélkül vettek részt Iá megtorlásban, megragadták őket, bokájukat bőrszíjjal összekötözték, aztán a letaposott füvön térdre lökték őket a király előtt. A falubeli asszonyokat és Katherine-t nem bántották, bár durván félrelökdösték őket az útból. Katherine azonban, aki éppúgy megrökönyödött, mint a kétségbeesett felkelők, igyekezett átfurakodni a katonák zsúfolt tömegén azzal a szándékkal, hogy valahogyan szót váltson Richarddal, amikor az aznap korábban elfogottak között észrevette Cob o'Fenton fénytelen, lenszőke haját és vézna alakját. Cob csuklóját összekötözték, és kötelet kötöttek a derekára, amelynek végét az egyik katona nyergéhez erősítették. Több mérföldön keresztül húzták a ló mögött, néha a lábán, de gyakrabban a földön. Mellénye és rövid bőrnadrágja leszakadt róla, piszkos kis felhorzsolt, vérző teste szinte teljesen meztelen volt. - Cob! - kiáltotta Katherine, és megpróbált közelebb kerülni hozzá, de az egyik fegyveres visszalökte, és ráförmedt, hogy hallgasson, majd a zarándokruhája iránti tiszteletből hozzátette: - Nem látod, hogy a király beszél? Katherine nem hallotta, amit a király mondott, de az aranyozott sisakrostély alatt kegyetlen félmosolyt látott a lányos rózsaszín-fehér arcon, és hallotta, amit az egyik újonnan elfogott paraszt, a kovács kiáltott a földről: - De uram, a Mile Enden kihirdette mindnyájunk szabadságát! Nem emlékszik? Azt ígérte, hogy mind szabadok leszünk. Tessék, itt a levél, amit nekem adott!

339 A férfi egy gyűrött pergamendarabot lengetett a király felé, aki erre felnevetett, és mondott valamit Thomas bácsikájának, aki szintén nevetett. Richard hátrált kissé a lovával, aztán a kengyelben felállva fülsiketítő hangon kiáltotta: - Milyen ostobák vagytok... milyen tökfilkók! Ti áruló lázadók! - Magas hangja diadalmasan károgott. Azt hittétek, megfélemlíthetitek a királyotokat! Egy darabig úgy éltetek, ahogy nektek tetszett, nem igaz? De annak az időnek már vége! Richard megsarkantyúzta lovát, odagaloppozott a megkötözött kovács mellé, lehajolt, és kiragadta kezéből a levelet, majd elővette kövekkel ékesített tőrét, és átszurkálta a pergament, míg végül tucatnyi darabra szaggathatta. A pergamencafatokat áthajította a válla fölött. - Most már láthatod, mit kezdek én a te leveleddel! - kiáltotta. Ismét megérintette lova horpászát, és fel-alá lovagolt a térdelő emberek előtt. - Jobbágyok vagytok, és ítéletnapig azok is maradtok! Átjutott már végre a vastag koponyátokon? - Felemelte a fejét, úgy folytatta. - Néhányan közületek visszatérnek a birtokra, ahol eddig szolgáltak, és uruktól megkapják a büntetést, bármit szab is ki rájuk. De azok, akik merészeltek nyíltan szembeszegülni velem, még ma bíróság elé állnak, és velük megfelelően elbánunk, megígérem. A király szavai harsogtak a halálos csendben, de amikor befejezte a beszédet, felhangzott a jobbágyok hosszú, zokogó zihálása. Katherine látta, hogy Cob a kezébe temeti az arcát, és előrezuhan a kötélre, amely fogva tartotta. Szíve a torkában kalapált, homlokát izzadság lepte el. Nekilendült a fegyveresek között, akik megfeledkeztek róla, és kiugrott a tisztásra a király elé. - Felség! - kiáltotta. - Uram! Kérem! Richard meghökkenve nézett le a szegényesen öltözött, vándortarisznyás özvegyre. 340 - Mi az, asszonyság? - Fegyvernökei közelebb húzódtak, ujjaikkal kardjuk markolatát keresve. - Felség - mondta Katherine -, azt a jobbágyot kérem, amelyiket odakötöztek, ahhoz a kötélhez. - Cobra mutatott. - Ő az enyém! - Szent Júdásra, ez az asszony megbolondult – mondta Buckingham megvetően, és intett apródjának egy kis borért. - Szabaduljon meg tőle, uram, hőség van, és sok a dolgunk. - Nem ismer meg... felség? - kérdezte Katherine nagyon halkan, és mereven bámult a királyra. - Pedig tavaly karácsonykor együtt mulattunk a leicesteri palotában. – Richard szemében nem látott mást, mint üres türelmetlenséget. Kinyitotta tarisznyáját, gyorsan matatott benne egy kicsit, majd előhúzta a herceg zafír pecsétgyűrűjét. - Emlékszik erre, uram? - Úgy tartotta, hogy csak a király láthatta a belevésett Lancastercímert. Richard a gyűrűre meredt, aztán a nagy, szürke szemekre. - Krisztusom! - kiáltott fel olyan örömmel, mint egy gyerek, amikor rájön a találós kérdés megoldására. Ez Lady Swy... - Felség, az isten szerelmére, ki ne mondja a nevemet! - suttogta kétségbeesetten. - Senki nem tudhatja meg... vezekelni vagyok itt. Richard megálljt parancsolt szeszélyes kíváncsiságának. Kikérdezte volna az asszonyt, de a bűnbánati fogadalmat tilos volt megszegni, és aki megpróbálkozik vele, arra balszerencsét hoz, de lehajolt nyergéből, és odasúgta: - Azt a pucér parasztot akarod, tényleg a tied, hölgyem? - Igen - felelte Katherine -, szökevény, Kettlethorpe-ból. Majd magam elbánok vele.

- Karóba húzattam és felnégyeltettem volna, remélem, te is ezt teszed - mondta Richard, és a szeme szikrákat szórt. - Amikor az embereim elkapták az erdőben, mindenféle hitszegő dolgokat kiabált. De megkapod. 341 - Nagyon köszönöm... legkegyelmesebb felség – suttogta Katherine. - Várjon, uram, könyörgöm! Van egy lányom, Blanchette, önnel egyidős. Emlékszik rá Leicesterből? - Azt hiszem - felelte Richard zavartan, és érdeklődését vesztve. - Kicsi volt, vörös hajfürtökkel. - Találkozott vele azóta? - Nem, hölgyem, nem találkoztam. Micsoda különös kérdés! - Bocsásson meg érte! - Katherine bókolt, aztán megcsókolta a király arany páncélkesztyűjét. - Krisztus áldása legyen az ön könyörületességén, uram. Richard fenségesen mosolygott. Döbbent moraj hallatszott, valamint egy hangos ellenvetés Buckingham részéről, amikor a király elrendelte, hogy Cob kötelének végét oldozzák el a nyeregről, és adják a zarándok özvegynek, de Richard, aki rajongott a rejtélyekért, nem magyarázkodott, csak annyit mondott, hogy a dolog egy vezeklési fogadalom része. Buckingham, aki a lehető legkevesebbet találkozott Lancaster bátyjával, sohasem látta Katherine-t közelről, és semmit nem gyanított. Senki nem tartóztatta fel, amikor botladozó, elképedt jobbágyát elvezette a tisztásról, és azonnal el is felejtették, amikor Richard és serege visszatért az elfogott felkelők méltó megbüntetéséhez. Katherine bevezette Cobot az erdőbe, le az útról, ahol már nem látták őket, sőt még tovább, amíg egy bükkfákkal és magyalbokrokkal körülvett kis tisztáson észre nem vett egy esővizes medencét. A medencét mohás part szegélyezte, és aranyos fény borította be, amely az árnyékot vető hatal más bükkfa levelei között szűrődött át. Katherine finoman meghúzta a most már ellenálló Cob kötelét, és a puha pázsitra mutatott. 342 - Ülj le ide, Cob! - mondta. Cob fakó szempillákkal keretezett szeme fásult gyűlölettel bámulta Katherine-t. De lerogyott a medence szélére, és dagadt, lilásfekete kezeit a vízbe merítette. A kezeit összekötő szíj olyan mélyen a csuklójába mart, hogy a hús fodrokban dagadt ki. Lekönyökölt a pázsitra, arcát a víz fölé hajtotta, és mohón fröcskölte magát, közben gerinccsigolyái diókként álltak ki koszos, vérző hátából. Katherine ismét kioldozta a tarisznyáját. Abban cipelte mindenét, a néhány ékszert, amelyeket aznap éjjel markolt fel a Savoyban, az aranypénzből maradt aprót, egy fésűt, egy durva törülközőt, és poharat és egy csontnyelű kést. Kivette a kést, és letérdelt Cob mellé. - Ne mozgasd a karodat! Szűz Máriám, remélem, ez a kés elég éles. Cob hátraugrott, és rémülten bámult a késre. Próbált reszkető lábaira állni, de a derekán a kötél szabad vége beleakadt egy magyalbokorba, és lerántotta. - Jaj, Cob, te szegény pára - mondta Katherine. - Hogy hiheted, hogy bántani akarlak? El akarom vágni azt a szíjat. Cob beszívta az ajkát, egy vadállat óvatos pillantásaival kémlelte a körülöttük lévő erdőt, két kezét szorosan cingár mellkasára szorította. Nézz rám, Cob - mondta Katherine. Cob tekintete lassan odafordult, és Katherine nyugodt, fájdalmas arcára nézett. Az asszony rámosolygott, megkötözött kezeit a sajátjába fogta, és elhúzta a mellkasától. Cob

csendben várt, ugrásra készen. Katherine óvatosan a két karja közé csúsztatta a kést, és felfelé haladva fűrészelni kezdte a szíjat. Az végül elvásott, és Katherine a pázsitra hajította. 343 - Ha majd megint tudod használni a kezedet, segítened kell nekem, hogy a kötelet is levegyem rólad. Cob nagyot nyelt, és a levágott szíjat bámulta. Aztán megrándult, és vacogni kezdett a kiszabadult kezeiben lüktető fájdalomtól. - Mit akar tenni énvelem? - nyögte. - Megin elszökök magátú, én... - Összeszorította száját, elharapta a fenyegetéseket. Biztos, hogy az asszony nem viselkedne ilyen nyugodtan, hanem állított volna embereket a bükkfák mögé, de lehet, hogy a király katonái követték őket. Ez az. Mi mást sugdoshatott a királynak? Isten verje meg, milyen ostobák voltak mind, hogy hittek a király szavának! JOBBÁGYOK VAGYTOK, ÉS JOBBÁGYOK IS MARADTOK! Most már minden világos. Swynford-jobbágy. Az ő jobbágya. Ahogy mindig is volt. Egyszer megbélyegezték a szökésért, de most vége - kötelet kap a bitófán Kettlethorpe mezején, mint Sim, a tiszttartó. Kivéve... Cob a késre pillantott, amelyet Katherine letett a partra egy lila harangvirág mellé, míg törülközőjét megmártotta a vízben. Cob igyekezett behajlítani lüktető ujjait, de még mindig használhatatlanok voltak. Katherine odalépett hozzá a nedves törülközővel, és kezdte megtisztítani a férfi felsőtestét a vértől és mocsoktól - olyan csontos volt, mint egy tollatlan galambfióka. Amennyire tudta, megtisztította a nyers horzsolásokat, a kő okozta vágásokat a feszes bőrön, aztán egyszer csak felkiáltott: - Jaj, Cob, te még nem is ettél semmit? Szereznünk kell neked valami ételt Walthamben. - Ételt! - fakadt ki Cob, és kicsusszant Katherine keze alól. - Igen, kaptam kenyérhéjját a szerzetesektől, és tanátam páfránylevelet a sűrűbe, oszt aszittem, elég is lesz, mer még megvót a szabadságom! 344 Katherine leült a pázsitra, nézte a fénytelen, izzadságtól elsötétedett hajat, a meztelen kis testet, a billogot a borostás arcon a mogorva, ide-oda járó szemek mellett. Cob kétségbeesetten dörgölte zsibbadt ujjait. - Szabad vagy, Cob o'Fenton - mondta Katherine halk, tisztán érthető hangon. - Mostantól szabad ember vagy. Cob izmai összerándultak. Kezei megálltak. Merően nézte Katherine arcát, aztán gyorsan a bükkfák közötti árnyékos irtás felé pillantott. A csendben örvös-galambok turbékoltak, és a bozót recsegése elárulta: egy dámvad bámulja őket, aztán gyorsan elinalt, amikor Cob felkiáltott: - Asziszi, úrnő, hogy megin átverhet, ez is csak egy újabb trükk! Látom, igencsak kedveli az ilyen mókát a maga fajtája! Na, kiáltson csak a király embereiért, itt vannak a közelben, arra mérget veszek... kössenek csak fel mingyá, oszt végeztünk. Itt a hurok, más nem is köll. - Öklével a derekára kötött kötélre csapott. - Nem csoda, hogy nem hiszel nekem - mondta Katherine szomorúan. - De hát, Cob, el tudnád képzelni, hogy olyan hálátlan lennék azért, amit aznap tettél értem, amikor a Savoy leégett, hogy ilyen kegyetlenül becsapnálak? Meg akartam köszönni, és örültem, hogy a királytól megkaptad a szabadságodat. Mivel most úgy tűnik, mégsem így van, én megadom neked, Cob. - És ha igaz is vóna - kiabált tovább Cob remegő hangon -, ugyan ki hinné el? Asziszi, hazamehetek Kettlethorpe-ba, békibe, a tiszttartójához? Tuggya, mit csinána az énvelem? - Igen - felelte Katherine, felsóhajtott és felállt. - Tudom. Felszabadító levélre van szükséged az én pecsétemmel, annak engedelmeskedni fog a tiszttartó.

345 - Még egy levél - suttogta Cob. - Na de ha arrú is kiderül, hogy hamis, mint a királyé? - Nem derül ki, Cob. A szent keresztre esküszöm. - Megcsókolta a kis, durván faragott keresztet, amely kenderkötél övén függött. Jó néhány óra beletelt, mire Cob elhitte, bár az asszony köpenyébe bújva visszament vele Walthambe, ahol Katherine vett neki ételt, sört és egy hosszú gyapjúinget, amellyel elfedhette meztelenségét. A zarándokszállás vezetőjétől megérdeklődte, hol talál törvénytudó embert. Az egy tanult tisztviselőhöz irányította, aki a Lea folyó hídjánál lakott. A tisztviselő otthon volt, az írópultjánál állt, és épp egy földbirtok adománylevelét másolta, amikor Katherine és Cob bejelentkezett. Amint a tisztviselő megtudta, hogy az özvegynek van pénze őt megfizetni, üres pergament vett elő, és Katherine felé nyújtotta a Bibliát. - Megcsókolja a Bibliát, és igaz szívéből megesküszik, hogy ez a jobbágy az ön tulajdona? Ön rendelkezik fölötte saját aka-rata szerint? - Igen - mondta Katherine, Cob pedig mögéje húzódott az árnyékba. - És hogyan kíván rendelkezni felőle? - Fel akarom szabadítani. A tisztviselő felhúzta gyér szemöldökét. - Ez valami felkelő? Megfélemlítette önt? Már nincs mit félni tőlük, a király betartatja a törvényt és a rendet. - Tudom - mondta Katherine. - Fel akarom szabadítani. - Milyen okból? Rá kell írni a felszabadító levélre. - A kötelező feladatain túl nekem nyújtott bátor és hűséges szolgálataiért - felelte az asszony kedvesen. 346 A tisztviselő vállat vont, aztán gyorsan írni kezdett, a megfelelő helyen megkérdezte a nevüket. Katherine vonakodva árulta el a magáét, de a tisztviselő sohasem hallott róla. Megszórta homokkal az írást, figyelte, ahogy Katherine aláírja a nevét, vörös viaszt olvasztott, aztán várt. Katherine a zafír pecsétgyűrűt nyomta a viaszba, és imádkozott, hogy a férfi ne vegye észre a Lancaster-címert, mert tudta, hogy tiszttartója csak e címer láttán fog hitelt adni az írásnak. De a tisztviselő nem kíváncsiskodott, és dolga is volt. Saját jegyzői pecsétjét Katherine-é mellé nyomta, elkérte a fizetségét, aztán a hagyományos frázis elmondása közben odanyújtotta Cobnak a pergament: - Isten és földbirtokos urad kegyelméből többé nem vagy jobbágy, zsellér, szolga. Üdvöz legyen Anglia szabad embere! - A tisztviselő maga elé vette az adománylevelet, és folytatta a munkáját. Cob torkából rekedt hang szakadt fel, és földbe gyökerezett lábbal állt. Katherine átkarolta a vállát, és kivezette a házból. Tessék, tessék - mondta mosolyogva -, Cob, te tökfej, leejtetted a szabadságleveledet. Nem így kell vele bánni! - Felvette, és hátrahúzódva tiltakozni kezdett: - Jaj, ne, ne! - mert a kis ember levetette magát az út porába, és összevissza csókolta Katherine sáros, meztelen lábát. - Úrnőm, úrnőm - zokogta -, szógáni fogom, amíg élek, sose hagyom el. Pedig meg akartam őni, majnem ki is rabótam ottan Londonban... majnem elvettem a pízt, amibű megfizetett a szabadságomér. Jaj, asszonyom, mit tehetnék magáér? - Felemelte piszkos, könnyáztatta arcát, és rajongva nézett Katherine-re. - Imádkozz értem, Cob - felelte Katherine. - Ez minden, amit értem tehetsz.

347 Cob és Katherine aznap délután az elágazásnál vált el, ahol az észak felé vezető útról leágazott a zarándokok útja Walsingham irányába. Cob könyörgött, hogy Katherine-nel tarthasson, de az asszony nem engedte. A vezeklés kínját egyedül kell kiállnia, és különben is látta, mennyire gyötri a honvágy a férfit. Folyton Kettlethorpe-ról beszélt, az ő kis ökréről és kunyhójáról, meg egy newtoni lányról, egy szabad ember lányáról, akit így már feleségül vehet. Azon a napon egész Angliában nem volt boldogabb ember, mint Cob az új ingében és cipőjében, vörös csuk-lyájában, a szép vadászkéssel, amelyet Katherine nekiajándékozott, néhány pennyvel a zsebében az útra, és szabadságlevelével, amelyet inge belső oldalára varrtak. Öröme egy időre Katherine nehéz szívét is könnyebbé tette, de amikor elváltak, és folytatta zarándokútját, ugyanolyan feltartóztathatatlanul borult lelkére a sötétség, mint az essexi hegyek ormára. Ugyanazzal a régi ellenszenvvel hallgatta Cobot, amikor Kettlethorpe-ról beszélt, mint mindent, ami múltja bármelyik epizódjára emlékeztette. A romlottság fertője minden emléket elrontott attól a naptól kezdve, amikor a sheppeyi zárdát elhagyta, és elindult Windsorba. Undorodott magától, a világi szépségtől, amelyet hajszolt, a bűnös gondolatoktól, amelyeket nem volt hajlandó felismerni. A múlt gonosz volt, a jövő üres és fenyegető. Nem volt más célja, mint Walshingham és a csoda, amikor a mindent megbocsátó szent elárulja neki, hogyan találhatja meg Blanchette-et, hogyan teheti jóvá bűneit. Miközben a zarándokszállás felé vánszorgott, ahol majd eltölti az éjszakát, újabb fájdalom tört rá. A nyári napforduló éjszakája volt, Szent János ünnepének vigíliája, és a szürkületben minden hegytetőn előtűntek az örömtüzek, amelyek bevilágították az eget, ahogyan Anglia létezése óta minden évben teszik, hogy kien geszteljék a tündéreket és manókat, és talán tisztelgésül valami félelmetes druida napisten előtt, aki egykoron áldozatot követelt. 348 Tavaly ugyanezen az éjszakán a Savoyban volt Johnnal. Az Avalon-toronyból együtt nézték a London körül pislákoló örömtüzeket, amikor a júniusi naplemente rózsaillatának varázsa és a Szent János-nap előestéjén elfogyasztott bor elbűvölte őket. Előhozatták lovaikat, és kivágtattak a városból, mígnem egy eldugott, nyírfaligettel körülvett kis pázsitfoltra leltek egy patak mellett. Ott nevetve, szerelmesen leszálltak a nyeregből, és amikor Katherine mesébe illő gombagyűrűre talált a ligetben, azt mondta, ezzel a nyárközépi bűbájjal örökre magához köti a férfi szerelmét, hogy az többé sose váljon el tőle. Így aztán John aznap éjjel sem hagyta el őt, pedig nagy társaság várta a Savoyban. Ott feküdtek együtt, szenvedélytől fűtve a nyírfák alatt, és egy megkésett fülemüle énekét hallgatták a cserjésből.. Katherine botladozott a Walsinghambe vezető úton, mert emlékező teste elárulta őt a vágyakozás gyötrelmével. Édes szerelmem, nem bírom elviselni. A válasz azonnal megérkezett William testvér hangján: - Dignum et justum est. - Méltó és igazságos, hogy kiállod. Katherine botjára támaszkodva ment előre az úton. - Méltó és igazságos. - így szólnak a szentáldozás előtti ima szavai, amelyből őt kirekesztették olyan gyűlöletes bűnök, amik alól nincs feloldozás. Bűn, amit egyfolytában növeltek és fokoztak. Azon az érzéki, pogány éjszakán a fűzfa alatt nem gondolt másra, csak házasságtörő szerelmére. Valóban ott is tartotta Johnt, sőt a következő napokban sem engedte el, pedig a hercegné várta a Hertford-palotában, hogy megünnepeljék John védőszentjének napját, mert korábban azt a napot mindig vele töltötte, szertartásos tiszteletadással. 349

Katherine jót nevetett Hawise-szel a hercegnén e csekélység miatt. Isten bocsásson meg nekem, gondolta Katherine, mert még mindig örült, hogy a herceg akkor nem ment Costanzá-hoz. Megbotlott egy kiálló kőben, és jólesően fogadta a fájdalmat, amely belehasított kificamított bokájába. A nappalok és az éjszakák egyetlen hosszú, keserves vánszorgássá olvadtak. Bokája megdagadt, Katherine lábai úgy elgennyesedtek, hogy már nem tudott járni, így csak feküdt a zárdában, ahol az apácák jók voltak hozzá. Idővel a lába és a bokája begyógyult, hálából az apácáknak odaadta utolsó ékszerét, egy smaragddal ékesített csatot, s azok ismét útjára bocsátották, és arra kérték, emlékezzen meg róluk imáiban Walsinghamben. Perzselően forró nap volt, amikor Katherine végre elért Houghton-in-the-Dale-be, a kegyhelytől egymérföldnyire délre, ahol megállt a kis kőkápolnánál, ahogy minden zarándok tette. Itt összetalálkozott egy zajos, nőkből és férfiakból álló lovas csoporttal, akik csak néhány napja hagyták el Londont, Katherine pedig már hetek óta úton volt. A csoport színesen öltözött fiatal kereskedőkből és feleségeikből állt, és azonnal kiderült a trágár dalocskákból, amiket egyikük játszott a dudáján, a borosflaskából, amit kézről kézre adtak, no meg hangos kacagásukból, hogy ez a zarándoklat számukra nem más, mint vallásos mentség egy kis nyári kirándulásra. Azonban még az alkalmi zarándokoknak: is a kápolnánál kellett hagyniuk a cipőjüket, hogy az utolsó mérföldet mezítláb tegyék meg. Sok fájdalmas visongás és kuncogás hangzott fel, amikor a londoni asszonykák egyenként bevonultak a kápolnába, ahonnan aztán úgy jöttek ki, ahogy a macska jár a forró téglán. 350 Katherine, akinek nem volt cipője, amit levegyen, félrehúzódott a kis Stiffkey folyócska partjára, amíg bemehet, hogy nyugodtan elmondjon egy imát. Végre olyan közel volt úti céljához, hogy el sem tudta hinni, nem mert a szentséges látványra gondolni, amely majd elé tárul, sem a csodára, amely - biztosra vette történni fog. A csoport tagjai minden érdeklődés nélkül pillantottak rá, amikor elhaladtak mellette; vörös, kék és zöld ruháikban úgy festettek, mint a papagájok, és az egyik férfi, a vállán viselt, hímzett mérleget ábrázoló jelvény alapján valószínűleg fűszeres, morcosán odaszólt a többieknek: - Meglátjátok, micsoda nevetséges hókuszpókusz ez az egész. Siess, Alison, legyünk túl a hajlongáson meg alázatoskodáson! Istenemre, én aztán nem a Szűz tejére vágyom, hanem a jó kis norfolki barna sörre! - Csitt, Andrew - szólt rá mérgesen a felesége. - Ezen a helyen tilos az ilyen gonosz lollard beszéd! Andrew morgott valamit, és ment tovább. Katherine mindezt hallotta, és valami megrezzent benne: kétség, félelem nyilaik belé, de már el is múlt. Imádkozott a kápolnában, és feltöltődött fennkölt reménnyel. Kimerültsége és fejfájása elmúlt, így sietve tette meg a szent mérföldet a folyó mentén. Bőrét már nem égették vörösre az erős napsugarak, talpa úgy megkeményedett, olyan kérgessé vált, mint egy szerzetesé. Nem érezte a kínzó bolhacsípéseket, sem a verejtéket, amelyben egész teste fürdött a szőring és a nehéz fekete ruha alatt, de még fogínye és meglazult fogai sem fájtak, pedig az utóbbi időben már nagyon nehezen tudta elrágni a száraz kenyeret. Ez volt az egyetlen étel, amit megengedett magának, amióta elindult a zarándoklatra. Rossz szagú kis fekélyek nyíltak meg a lábán, de Katherine nem törődött vele, hogy bekötözze őket. 351 Ezeket a megpróbáltatásokat Isten küldte rá, hogy bizonyíthassa igaz megbánását, és mindezek biztosítják Áldott Miasszonyunk jóindulatát. Ahogy közeledett Walsingham felé, újabb bűnbánó zarándokok csatlakoztak hozzá az úton zsákruhában,

széles zarándokkalapban, hamuval a szemöldökükön. Ezek tekintetüket mereven a földre szegezték, ahogy Katherine is tette, nem néztek a kis bódékra, amelyek az utat szegélyezték, pedig a boltok tulajdonosai szakadatlanul hirdették áruikat rekedt, könyörgő hangjukon. - Jöjjön, vegyen tőlem Walsingham-medált! Mindet személyesen a mi úrnőnk áldotta meg! - Vagy rózsafüzért, emléktárgyat, a Szűz mézeskalács képmását, vagy annak az üvegcsének a másolatát, amely az ő szent tejét tartalmazta. Maga a város zsúfolásig tele volt zarándokszállásokkal, fogadókkal és vendéglőkkel; mire Katherine odaért az apátság kapujához, hosszú sor várakozott, számtalan nyomorék és beteg, akiket a hozzátartozóik hoztak hordszéken. Hangok motyogtak körülötte sokféle kiejtéssel, nemcsak Anglia távoli részeinek különös dialektusával, hanem franciául, flamandul és olyan nyelveken is, amelyeket nem ismert fel. Egy lovag csodálatos bronzszobra alatt, az apátság kapujánál kis tábla állt, és ők egyesével beléphettek egy Ágoston-rendi kanonok figyelő tekintete mellett, mert az ő rendháza vigyázta a kegyhelyet. Katherine szíve gyorsan vert, még várni akart, hogy gondolkodjon, és még egyszer imádkozzon, mielőtt belép a szent helyre, de erre nem adódott lehetősége. Kanonokok harsogtak a zarándokösvény mindkét oldalán, sürgették az akkora volt, embereket, míg mögötte újabb és újabb zarándokok tolták előre őket. Először egy kis kápolnába özönlöttek be, ahol letérdeltek, és megcsókoltak egy csontot, amely mint egy ökör lábszárcsontja. Az ott lévő kanonok - aki arra is figyelt, hogy néhány pennyt mindenki bedobjon egy dobozba - elmondta, hogy az Szent Péter ujja volt. 352 Elhagyták a kápolnát, és fedett úton vonultak egy nádfedeles, virágokkal díszített pajtáig. Itt a földön két szenteltvizes kút állt egymás mellett. Az ott szolgáló szerzetes visszatartotta az embereket, mert egy kisgyermeket fektettek a két kút közötti keskeny helyre. Négyéves fiúcska lehetett, a feje azonban olyan nagy volt, mint egy felnőtt férfié, nyelve kilógott ernyedt, nyáladzó szájából, fénytelen, dagadt szemeiben annyi élet se volt, mint egy elhullott bárányéban. Az anyja mellette térdelt, hogy széttartsa a gyerek karjait, hogy két keze beleérjen a két kútba. Ajkai kétségbeesetten imádkoztak, a szerzetes pedig keresztet vetett a gyermek fölött. A zarándokok lélegzetüket visszafojtva figyelték. A gyermek küzdött, próbálta kiszabadítani a kezét a vízből, aztán hosszú, zokogó, állati üvöltést hallatott. Az anya hatalmasat kiáltott, és karjába vette a gyermeket. - Csoda történt! - sírt, és rázta a gyermeket. - Ez biztos, csoda történt! Hónapok óta egyetlen hang sem jött ki a torkán! Áldott Miasszonyunk meggyógyította! Az emberek felsóhajtottak, és térdre roskadtak, a szerzetes mosolygott, s kezét a gyermek fejére tette. Katherine arcán könnyek patakzottak, elfordult, mert nem bírt az anya vad reményeket tápláló arcára nézni. Amikor rákerült a sor, hogy a szent kutak közé térdeljen, és egyszerre megmártsa bennük a két kezét, nem tudott megfelelő imát mondani. Nem látott mást, csak Blanchette bizakodó, csodálkozó szemét, amilyen régen volt. A walsinghami Miasszonyunk kegyhelye a templom oldala mellé épült. 353 Apró kápolna volt ablak nélkül, de nem is hiányzott róla, mert a több száz fogadalmi gyertya fényét visszaverték a falakon elhelyezett arany- és ezüstadományok, míg az áldott szobrot, amely életnagyságnál nagyobb volt, annyira telerakták gyémántokkal, rubintokkal, gyöngyökkel és más drágakövekkel, hogy elvakították a szemet.

Katherine sokáig várt a kápolna előtt, mire rákerült a sor, pedig a legtöbb zarándok csoportosan ment be, de akik akartak, bemehettek egyedül is. Mielőtt végre letérdelhetett volna a pompás szobor előtt, egy fehér kazulát viselő pap lépett oda hozzá, és megkérdezte, milyen adományt kíván felajánlani a mennyek királynőjének. Katherine kinyitotta a tarisznyáját, kivette a herceg eljegyzési gyűrűjét, és suttogva feltartotta: - Ezt, atyám. A pap elvette a gyűrűt, alaposan megnézte az aranyat és a zafírokat. - Elfogadható lesz a mi kegyelmes asszonyunk számára, leányom. Félrevonult, amíg Katherine megcsókolta a szobor aranygyűrűs lábát, és a kék tömjénfelhőkön át felnézett a gyémántos korona alatti sima, festett faarcra. Azokban a pillanatokban, amikor ott térdelt, Katherine olyan felgyülemlett hévvel imádkozott, ahogyan korábban nem mert, kétségbeesetten imádkozott, esdekelt, parancsolt. - Add vissza a gyermekemet! Mutasd meg az utat a megbocsátáshoz! Asszonyom, asszonyom, te, aki könyörületes vagy, mondd meg, hogyan lehetne megbocsátani Hugh meggyilkolását! Mondd meg, hol a gyermekem! Válasz nem jött. A fehér-piros festett arc, a kerek, felfelé bámuló szem ugyanolyan maradt, mint volt: szelíd, közömbös fa. Tovább térdelt, de a pap egyszer csak megérintette a vállát. 354 - Sokan várnak, hogy bejöhessenek, leányom. Ám Katherine olyan eszeveszett és reménytelen tekintettel nézett rá, hogy azt mondta: - Gyere, gyere, szeretnél egy pillantást vetni a becses ereklyére? Több csodát tesz, mint bármely másik a keresztény világban! Katherine lehajtotta a fejét, és tarisznyájára bámulva várt. - Már csak néhány pennym van, atyám - mondta fojtott hangon. - Meg ez... - Odanyújtott négy ezüstpennyt és a megfakult ezüst melltűt, amit a királyné adott neki Windsorban. - Igen? - kérdezte a pap színtelenebb hangon. - Nos, mivel már amúgy is adakoztál... - Elvette a pennyket, de otthagyta a csiricsáré melltűt. Kinyitott egy gyémántokkal díszített kis ajtót a Szűz lába alatt, mögötte pedig feltűnt egy arany- és elefántcsont keresztre kötözött kristályfiola. Úgy tűnt, a fiolában valami fehéres por van. Katherine az üvegcsét bámulta. Állítólag, amikor a Szűz hajlandó válaszolni egy zarándok könyörgésére, a szent tej rázkód-ni, remegni kezd a kristályban. Annyira meresztette a szemeit, hogy belefájdultak, a teste lüktetett, de nem kapott jelzést az ereklyétől. A pap becsukta az ereklyetartót, majd a szent hely másik végén lévő kijárathoz sietett; szélesre tárta az ajtót, hogy Katherine távozzon. Katherine újabb fedett útvonalon keresztül jutott a ragyogó napfényben úszó utcára vezető kapuhoz. Valami szúrta a tenyerét, lenézett, és csak ekkor vette észre, hogy még mindig a királyné melltűjét szorítja. „Foi vainquera"* - szólt a melltű jelmondata - hazugság. A hit semmit nem hódított meg. A Miasszonyunk nem hallgatott meg, és nem is válaszolt. *Lásd a 12. oldal lábjegyzetét. 355 Nem voltak csodák. Keze ernyedten kinyílt. A bross a szegélyárok mocskába hullott. Egy Katherine mögött haladó férfi észrevette a lehulló melltűt, felvette, és Katherine után sietett, aki vakon ballagott az apátság fala mentén.

- Jóasszony - szólította meg a férfi -, leejtette ezt a melltűt. - Nem baj - felelte Katherine fojtott hangon, és meg sem fordult. - Nekem már nem kell. A férfi felnézett a halott-merev arcra, aztán közelebb hajolt a brosshoz, és elolvasta a parányi betűket. Mivel ő maga is nagyon szenvedett, és mivel a szíve tele volt gyengédséggel, megsejtett valamit abból, mi történhetett ezzel az özvegy vezeklővel a kegyhelynél. A melltűt az erszényébe tette, és tisztes távolságból követte Katherine-t. A mellettük elhaladó emberek keresztet vetettek, sőt néhányan meg is érintették a férfit, hogy szerencsét hozzon. Púpos volt. Katherine egészen a piactérig elgyalogolt, ahol padok álltak a Fekete Oroszlán fogadó kertjét szegélyező sövény mellett. A fogadó zsúfolásig megtelt zarándokokkal, akik már jártak a kegyhelynél, és most ünnepeltek. Felszolgálólányok siettek ki a vendéglőből erős sörrel és húspástétommal. A londoni kereskedőkből álló társaság, amelynek minden tagja immáron a walsinghami medált viselte, a sövény mellett ült az egyik asztalnál, és hatalmas lármát csapott. Katherine torka kiszáradt a szomjúságtól, gyomra korgott. Hogy a csodatévő hölgy kedvében járjon, a tegnap esti ima óta semmit nem vett magához. Most már koldulnom kell egy kis kenyeret, gondolta. Ránézett az ételre, amiből a londoniak lakmároztak, és rátört a rosszullét. Fájdalom lüktetett kiszáradt szájában és a fejében. Sötét gyengeség áradt szét a testében. Lerogyott a padra, és becsukta a szemét. 356 A púpos férfi kicsivel távolabb, a piac sarkánál megállt, és szánalommal figyelte Katherine-t. A sövény mögötti hangok egyre erősödtek. A londoni pletykákat kiáltották oda válaszul a kíváncsi vidéki zarándokok kérdéseire. Élvezettel idézték fel a két hónappal korábbi, londoni felkelés borzalmait, egy norfolki férfi pedig azt bizonygatta, hogy ők idefent sokkal rosszabbat éltek át, mint azt egy londoni el tudná képzelni. - Na, de már igazán vége, az biztos - mondta az Andrew nevű fűszeres -, mert John Ballt elfogták Coventryben. - Igen - értett egyet egy fontoskodó hang -, én ott voltam. A saját két szememmel láttam, amikor a király emberei kiherélték és kibelezték, ő pedig látta a saját beleit elégni. Aztán meg olyan óvatosan négyeitek fel, hogy jó sokáig haldoklott. Mindenki nevetett, míg Andrew újra meg nem szólalt: - Poshadt hír ez már, barátom, de hallottad már a legújabbat Lancaster hercegéről? Katherine összerezzent, és kinyitotta a szemét. Két kezével a pad szélébe kapaszkodott. - John of Gaunt lemondott a szeretőjéről! Feltette egy Franciaország felé tartó hajóra, de van, aki szerint egy északi tömlöcbe vettette. A király parancsolta meg neki. - De hát... - szólt közbe egy nő kacagva. - Közismert, hogy már amúgy is ráunt, és talált helyette valaki mást... az erkölcstelen kujon. - De az új szajhájával nem mer majd kérkedni. Egy bencés mesélte nekem, hogy nyilvánosan meggyónta a bűneit, a szeretőjét boszorkánynak és kurvának nevezte, aztán négykézláb mászott és könyörgött szegény hercegnéjének a megbocsátásért, amikor Yorkshire-ben találkoztak. Katherine felállt a padról, és futni kezdett. A púpos utána sietett. 357 Észak felé futott a városból, a tenger felé, végig a Stiffkey folyó partján, míg a folyó tavacskává nem szélesedett egy malomnál. Ott megállt a füves parton egy fűzfánál. A malomkerék lomhán forgott, a lezuhanó víz nagyot lökött rajta, aztán folytatta útját a tenger felé. Katherine továbbment a tó széléig. Belebámult a sötétbarna mélységbe, ahol hosszú fűszálak hajoltak a sebes vízbe. Összekulcsolta maga előtt a két kezét, és

inogva állt a parton. Hirtelen valaki megfogta a karját, és egy mély, kedves hang szólt hozzá: - Nem, húgom. Nem ez a megoldás. Katherine odafordította a fejét, és vad, tágra nyílt szeme mereven nézett a púpos nyugodt, gyengéd, barna szemébe. - Jézusom, hagyjon engem! - kiáltotta elfojtott zokogással. - Hagyjon békén! A férfi szorosabban fogta a karját. - Jézus nevét kiáltja? - kérdezte lágyan. - Pedig nem is tudja, mit ígért. Nem azt ígérte, hogy semmi nem fog felkavarni, hogy nem fogunk szenvedni vagy szomorkodni, hanem azt ígérte, hogy mindez nem fog legyőzni minket. Gyenge szellő susogott a fűzfa levelei között, és elvegyült a malomkeréknek csapódó folyóvíz hangjával. Katherine a férfira bámult, és végigfutott a hideg a hátán. Nem látta őt egészen tisztán, barna szemei összemosódtak a tavacska hívogató barna mélységével. - Ezt nem nekem mondta - suttogta. - Isten és az ő anyja kitaszítottak engem. - Nem úgy van az. Nem úgy van - mosolygott rá a férfi. - Mert azt mondta: erősen foglak tartani. Te éppolyan kedves gyermeke vagy, mint bárki más. Katherine tekintete kitisztult, s ekkor hátrahőkölt. Most vette észre, miféle ember az, aki beszél hozzá. 358 Egy titokzatos kis púpos, akinek a fejét mélyen a vállai közé nyomták. Nagy, lila krumpliorrú, himlőhelyes arcú férfi, gyér, tűzpiros hajjal a tonzúrája körül. Katherine keresztet vetett, miközben a rémülettől nem kapott levegőt. Egy gonosz démon, akit ő szólított ide ennek a hívogató víznek a mélyéről. - Mi vagy te? - nyögte. A férfi felsóhajtott, mert már hozzászokott az ilyen kérdésekhez, és türelmesen válaszolt: - Egyszerű norwichi lelkész vagyok, szegény gyermekem, Kelemen atya a nevem. Katherine rémülete múlni kezdett. A férfi hangja olyan volt, mint a templomi harang, és rendíthetetlen tekintete erőt táplált belé. Igen ócska, de láthatóan papi reverendát viselt, és kereszt lógott az övén. Katherine bizonytalanul hátralépett a tótól, és reszketni kezdett. - Biztos vagyok benne - mondta a pap zavartalanul -, hogy jó régen nem evett. - Kinyitotta tarisznyáját, kivett belőle néhány szelet vajas árpakenyeret, és egy tiszta fehér kendőbe csomagolt darab sajtot. - Üljön le ide! - Egy aranyszínű vadmustár cserje mellett fekvő lapos kőre mutatott. - A mustár majd megédesíti az ételt. - Kuncogni kezdett. - Jaj, de hisz olyan ostoba vicceket mondok, amiken csak Lady Julian* nevet. Katherine némán meredt rá; egy pillanattal később leült, és elvette az ételt. A pap látta, mennyire vonaglik a fájdalomtól az arca, ahogy enni próbál, ezért vizet hozott a tóból, hogy megpuhítsa a kenyeret. Fürgén apró darabkákra vágta a sajtot. *Lady Julian (Norwichi Julianna, 1342-1416?) angol rekluza (magányban élő jámbor nő), misztikus, lelkivezető; élete fordulópontján tizenhat látomásban volt része. (A szerk.) 359

Amíg Katherine lassan evett, elővett a tarisznyájából egy fűzfa sípot, és olyan ügyesen utánozta vele a seregélyek hangját, hogy három is leszállt a lábához, és választ csicsergett. Miután megtöltötte a gyomrát, Katherine fizikai gyengesége elmúlt, de a helyére sietett a kétségbeesés. Összehajtotta a fehér kendőt, és visszaadta Kelemen atyának. - Köszönöm - mondta színtelen hangon. - Most mit fog tenni? - kérdezte a pap, a kendőt és a sípot visszatette a tarisznyájába. Krumpliorrú,

sebhelyes arcából szeme olyan kifejezéssel nézett rá, amilyet még egyetlen férfiéban sem látott. Vágy nélküli szeretetet, egyfajta barátságos jókedvvel. - Nem tudom - felelte. - Nincs semmi... nem... – suttogta elpirulva, mert megértette a kérdést -, már nem megyek... a tó közelébe. De itt Walsinghamben nem kaptam választ, semmilyen csoda nem történt... - Tovább beszélt, mert valami a férfiban erre kényszerí-tette, olyan volt, mintha magához beszélne. - Félelmetes bűneim alól nem kaptam feloldozást... a szerelmem... aki a szerelmem volt, most megvet, és a gyermekem... Kelemen atya nem vesztette el nyugalmát. Hatalmas fejét púpos vállára billentette, és várt. - A zárda - szólalt meg egy idő múlva Katherine. - Más nem maradt. Ha egész életemben imádkozom, az talán enyhíti a bosszúját. Sheppeybe megyek, gyermekkorom zárdájába. Az évek során sok ajándékot küldtem nekik. Biztosan felvesznek novíciának. Kelemen atya bólintott. Jól gondolta. - Mielőtt zárdába vonul, jöjjön velem Lady Julianhez! Beszéljen vele! - És ki az a Lady Julian? - Egy szent életű norwichi remete. - Miért beszéljek vele? 360 - Mert Isten szeretetéből, úgy hiszem, segíteni fog önnek, ahogy már sokaknak segített, és egyszer régen nekem is. - Isten haragból van, nem szeretetből - mondta Katherine szomorúan. - De mivel ön kéri, elmegyek. Mindegy, mit csinálok.

29.

Másnap alkonyatkor, amikor Katherine és Kelemen atya, a púpos lelkész beügettek Norwichba a pap öszvérén, Katherine már tudott egy keveset Lady Julianról, pedig az érdeklődés minden reménye nélkül hallgatta a papot. Juliannek a világban eltöltött fiatalkoráról semmit nem mondott, bár tudta, mekkora fájdalom és keserűség gyötörte. Viszont elmesélte Katherine-nek, milyen félelmetes betegség támadta meg harmincéves korában, és amikor a legnagyobb kínok között haldoklott, hogyan küldött rá Isten látomást tizenhat különböző jelenés formájában. Ezek a jelenések kigyógyították a betegségből, és annyira eltöltötték rejtélyes örömmel és buzgalommal, hogy másokon is segítsen üzenetükkel, hogy végül engedélyt kapott, és egész életét ennek szentelte. A Szent Julian-plébánia templomhoz épített kis cellában él remeteként, és akiknek szükségük van rá, ott meglátogathatják. Már nyolc éve él ott a világtól elzárkózva, azóta nem hagyta el a celláját. - Ez szomorú - mormolta Katherine -, ugyanakkor a boldogtalanság miatt talán jobban tud osztozni mások boldogtalanságában. - Egyáltalán nem boldogtalan! - kiáltotta Kelemen atya ne vetve. - Julian nagyon is boldog szent. Isten örömöt ébresztett a lelkében. Senki sem nevet annyit, mint Julian asszony.

361 Katherine összezavarodott, bizalmatlanná vált. Mit segíthet az rajta, ha meghallgatja valakinek a látomásait? A sivár, üres évek úgy nyúltak el Katherine előtt, mint a téli tenger, és nem akarta megélni őket. Ugyanakkor a malom tavacskájánál érzett eszeveszett érzés már elmúlt. Nem hagyhatta gyermekeire azt a szégyenletes borzalmat, hogy anyjuk saját kezével vetett véget életének, bár a kis Beaufort-ok úgysem tudnák meg. Amúgy meg jobb volna, ha mindenki halottnak hinné. Akkor a hercegnek is kevésbé kellene szégyellnie a Beaufort gyerekeket. Hawise gondozhatná őket, a hatalmas palotaszemélyzet törődhetne velük, és a herceg, annak ellenére, hogy becsmérelte anyjukat, gondoskodhatna róluk. Töm Swynford már majdnem felnőtt fiatalember, és jó helyen van az ifjú Lord Henry mellett. Csak egyetlen gyermekének volt szüksége rá - és Blanchette eltűnt. Mindenképpen elbujdosom Sheppeyben - gondolta Katherine -, míg meg nem halok. Úgysem tart soká. A testét kínzó, egyre növekvő fajdalomban, látása romlásában és az egyre inkább elhatalmasodó gyengeségben érezte a halál közelségét. Nem sokkal azelőtt, hogy átlovagoltak Norwichon a Wensum folyó feletti hegyoldalba, ahol Kelemen atya kis temploma állt, a pap hallgatásba burkolózott. Átérezte, mennyi fájdalommal jár a test és lélek betegsége, ami Katherine-t kínozza, és tudta, hogy már nem elérhető a számára. Kelemen atya nyomában Katherine vonakodva lépett be a szegényes templom mögötti sötét udvarra. Az ég beborult, és eleredt az esti zápor. A déli oldalon, a kerek, szász templomtornyon túl alig látta a templomfalhoz illeszkedő, dobozszerű remetelak körvonalát. 362 Mellmagasságban volt egy, a templomkert felé néző ablaka, de azt faspaletta takarta. A pap bekopogott a spalettán, és zengő hangján beszólt: - Julian asszony, van itt valaki, akinek szüksége van önre. A spaletta azonnal kinyílt. - Isten hozta, bárki is keres engem. Kelemen atya finoman az ablak felé tolta Katherine-t, amelyet vékony fekete anyag sötétített el. - Beszéljen hozzá! - mondta. Katherine nem akart beszélni. Úgy érezte, mindent felülmúló megaláztatás, hogy itt áll egy teljesen ismeretlen, parányi templomudvaron egy púpossal, és arra utasítják, hogy mondja el kínjait, kérjen segítséget valami láthatatlan nőtől, akinek hangja barátságos és prózai, mint Emma asszonyé, azonkívül kelet-angliai raccsoló tájszólással beszél. - Az én nevem Katherine - mondta. Kimerült fájdalma ellenállást ébresztett benne. - Ezen kívül nincs mit mondanom. - Jöjj közelebb, Katherine! - A függöny mögötti hang megnyugtató volt, mintha egy gyermekhez beszélne. - Add ide a kezed! - A fekete függöny egyik sarka felemelkedett; a sötétben kinyúlt egy halvány, fehér kéz. Katherine kelletlenül engedelmeskedett. Abban a pillanatban, amikor a finom, meleg kéz hozzáért az övéhez, orrát megcsapta az illat. Átható illatszer volt, amilyet még sosem érzett, mintha gyógynövények, virágok, tömjén, fűszerek illata keveredett volna, de mégsem egé szen olyan volt. Amíg a kéz tartotta az övét, érezte az illatot, és meleg bizsergést érzett a karjában. Aztán elengedte a kezét, és a függöny visszahullt. - Katherine - mondta a hang raccsolva -, te beteg vagy. Mielőtt újra eljössz hozzám, muszáj pihenned. Igyál friss ökörvért, most azonnal, aztán napokig... - Az Istenre, hölgyem! - kiáltotta Katherine dühösen. - Hónapok óta húst sem vettem magamhoz! Ez része

a vezeklésemnek. 363

- A mi legkedvesebb urunk, Jézus szabta rád a vezeklést, Katherine? - Parányi mosoly csendült a hangban, amitől Katherine összezavarodott ellenállása még tovább fokozódott. Mindenki tudta, hogy a bűnös testet, amely elárulta őt, sanyargatni kell. Hirtelen megváltozott a hangszín, halkabb lett, alázatos, mégis erő hatotta át. Katherine már észre sem vette a raccsolást, amikor Julian azt mondta: - Megmutatták nekem, hogy Krisztus ellát minket kegyelme ajándékaival, lelkünket a testünkkel, testünket a lelkünkkel, mindkettő a másik segítségéből merít. Isten nem veti meg, ha szolgáljuk a testet. Egy döbbent pillanatig Katherine-t megérintette az áhítat. - Ez különösen hangzik számomra, asszonyom - mondta a fekete függönynek. - Nem tudom elhinni, hogy a gyalázatos test bármit érhet Istennek. - És ma nem is győzlek meg róla - mondta a hang lágyan. - Kelemen atya? A pap, aki félrehúzódott, odalépett az ablakhoz. Julian beszélt hozzá egy darabig. Katherine kapott egyet az utazóknak fenntartott szobák közül a templommal szemben álló parókián. Kelemen atya régi szolgálója, egy hatvan év körüli, ragyogó arcú asszony fektette le és látta el, aki rajongott a papért. Friss vért hoztak Katherine-nek a mészárszékről, meg egy ökörmájat, amelyet nyersen daraboltak fel, és tojással keverték el, főtt pitypangzöldet adtak neki, amelyet apróra vagdaltak, hogy ne kelljen rágnia. Megetették. Első nap Katherine úgy érezte, ez sokkal rosszabb vezeklés, mint amit eddig végzett, de túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenkezzen, sőt azon sem volt ereje elgondolkodni, hogy Julian asszony azt mondta, ne vágjanak eret rajta, mert semmi értelme vért táplálni bele, aztán kiengedni valahol máshol. 364 Kelemen atya kacsintott, amikor ezt elmondta Katherine-nek, mire ő erőtlenül mosolygott, és azon csodálkozott, hogy lehet, hogy egy ilyen csúnya, torz ember mindig boldognak látszik. Soha nem veszekedett, nem vonta kérdőre, és nem próbált a lelkére beszélni. Valahogy mindig derű sugárzott belőle, amely betöltötte tiszta, kopott kis parókiáját. Négy nap alatt Katherine erőre kapott, csökkentek a fájdalmai, és a fekélyek sem nedveztek már a lábán. Azon kezdett aggódni, milyen költségeket ró Kelemen atyára, de a pap kinevette, és elmondta, hogy a Lady Julian által előírt különös dolgokat a vágóhídról kérte, a zöldeket pedig saját kertjében szedte. - Soha nem gondoltam, hogy olyan nincstelen leszek, mint most vagyok - mondta Katherine hosszú sóhaj kíséretében. Csak álomnak tűnt az elmúlt évek csillogása és pazar bőkezűsége. Bűnös álomnak. A pap gyengéden nézett rá. - Nincstelen? Talán mindig is az volt. Mert a lelkünk soha nem nyugodhat bele a méltóságán aluli dolgokba. - Értem - felelte Katherine keserűen. - Végre úgy beszél, mint egy pap. Ugyanezt mondta volna William testvér, Isten tartsa meg, akit miattam öltek meg. Öt is, és másokat is. A pap nem vett tudomást arról, amit mondott. - Lady Julian várja önt - mondta csendesen. - Úgy gondolja, ma már elég jól van ahhoz, hogy elmenjen hozzá.

Gyógyulása napjaiban Katherine sokat gondolt a remetenőre, és döbbenten vette tudomásul, mennyire vágyik rá, hogy újra beszéljen vele. Aznap délután visszament a kis templomkertbe, és bekopogott a cella ajtaján. 365 A hang a fekete függöny mögül azt mondta neki, menjen be az ajtón. Katherine idegesen, zavartan, kíváncsian lépett be Julian ajtaján. A cella mindössze hat lépés széles és hat lépés hosszú volt, és középen finom kék gyapjúval függönyözték le. Két ablaka volt, a templom udvarára nyíló fogadóablak, meg egy fatérdeplő felett egy másik, keskeny ablak, amely a templomba nyílt. Azon keresztül Julian belátott a templomba, és részt vehetett a misén. Volt odabent egy kis tűzhely, egy asztal és két szék állt a meleg téglapadlón. Az egyenetlen kavicsfalat fehérre festették. Alighogy Katherine becsukta az ajtót, Julian előjött a kék függöny mögül. Egyszerű kis nő volt, se nem kövér, se nem sovány, fehér főkötője alatt őszülő hajjal. Puha, nyers színű vászonruhát viselt. A negyvenes évei felé közeledő nő olyan átlagos volt, hogy bármelyik piacon száz hasonlót lát az ember, kivéve, hogy amikor megfogta Katherine kezét, és rámosolygott, a cella megtelt a meghatározhatatlan illattal, és a szögletes, tompa ujjak érintésére Katherine-nek különös érzése támadt, mintha eddig vasbéklyó szorította volna el a mellkasát, amely most darabokra tört, hogy beszippanthassa a könnyű, aranyszínű levegőt. - Szóval, te vagy az a Katherine, akit Kelemen atya hozott - mondta Julian nyugodt, lassú hangján. Leült az egyik székre, Katherine-t pedig odaintette a másikhoz. - Enyhültek a fájdalmaid? Tudsz már rágni? Kár lenne elveszíteni azokat a szép fogakat. Mondd el... - Különböző kérdéseket tett fel a fizikai állapotával kapcsolatban, amikre Katherine némi élvezettel és csalódottsággal válaszolt. Szellemi útmutatásért jött, amit Kelemen atya annyira bizonygatott, erre Lady Julian hashajtókról beszél. Mégis különös felszabadultságot érzett. 366 - Ez a betegség, ami elhatalmasodott rajtad - mondta Julian -, egyszer engem is megtámadott, amikor túlzásba vittem a böjtöt. Nagy bajban voltam, komoly fájdalmat éreztem, már olyan közel kerültem a halálhoz, hogy ott állt fölöttem a gyóntatóm. - A térdeplőjére erősített keresztre pillantott. - De Isten az ő bámulatos könyörületességével megmentett engem. - A látomásokkal - mondta Katherine, és felsóhajtott. - Kelemen atya mesélt róluk. - Igen, a tizenhat jelenéssel, de nem tudom, miért jelentek meg előttem. Valójában semmi nem utalt rá, hogy Isten jobban szeretne engem, mint a kegyelmében élő legutolsó lelket. Biztos vagyok benne, hogy sokan élnek, akiknek sosem voltak jelenéseik, sem látomásaik, csak a Szent Egyház tanításai, pedig jobban szeretik Istent, mint én. - Nagyon nehéz Istent szeretni - mormolta Katherine a fogai között -, ha ő nem szeret minket. - Ó, Katherine, Katherine - Lady Julian fejcsóválva mosolygott. - A szeretet a mi Urunk kizárólagos szándéka! Én láttam, hogy Isten már azelőtt szeretett minket, hogy megalkotott volna, és amikor létrehozott minket, mi is szerettük őt. Nem Julian szavai - amelyeket Katherine alig hallott - keltették benne a félig ijedt borzongást. Mint amikor először mászott fel Sheppeyben az apátsági templom tornyának tetejére, és látta a mérföldekre elnyúló szigetet, látta a többi falut, és a messze távolban a kék vizet. Olyan látvány volt ez, amelyről nem is álmodott. Hitetlenkedve meredt az őszülő haj és a fokötő alatti barátságos, nyílt arcra, mert hirtelen szépnek látta, mintha ragyogó ködből lenne. - Asszonyom - suttogta Katherine -, ezek a látomások bizonyára azért jelentek meg ön előtt, mert nem

ismerte a bűnt, olyat nem, mint az enyém... asszonyom, mit tudhat ön házasságtörésről... gyilkosságról... 367 Julian gyorsan felállt, és kezét Katherine vállára tette. Az érintésre lágy, rózsaszín láng borította el arcát, és nem tudta folytatni. - Én mindenféle bűnt megismertem - mondta Julian csendesen. - A bűn a legnehezebb megpróbáltatás. És valóban, mivel a bűn tisztátalan, tényleg betegség vagy a természet elleni vétek. Azért csak hallgasd meg, mit láttam a tizenharmadik jelenésben! - Ellépett Katherine mellől. Hangja halk, de erőteljes, kántáló tónusúvá vált. - Nagyon sokat gondolkodtam a saját bűneimen, hatalmas volt a bánatom. Aztán megláttam Öt. Szeretően szánakozó arcát felém fordította, és azt mondta: Igaz, hogy a bűn mind e fájdalom okozója; de a bűn elkerülhetetlen - mégis minden jóra fordul, és minden jóra fordul, saját szemeddel fogod látni, hogy a dolgok minden módja jórafordul. Ezeket a szavakat mondta nekem szeretettel, és egyáltalán nem hibáztatott. Aztán azt mondta: Ne vádold magad túlságosan, ne hidd, hogy szenvedésed és a téged ért csapások mind a te hibáidból fakadnak; mert én nem akarom, hogy oktalanul szomorú légy. Akkor megértettem, mekkora engedetlenség Istent vádolni vagy faggatni a bűneim miatt, amikor ő nem vádol velük engem. Ezekből a szavakból megtudtam, milyen csodálatos titok rejtőzik Istenben, és ezt a rejtélyt csak a mennyországban fogja feltárni előttünk; ahol majd meglátjuk, miért engedte a bűn eljövetelét. Látni engedte nekem, hogy nehézségeink a mi szeretetünk fogyatkozásából erednek, semmi másból. Julian Katherine-re nézett, és elmosolyodott. - Érted? - Nem, asszonyom - felelte Katherine lassan. - Képtelen vagyok elhinni, hogy létezik ekkora vigasz. Julian leült, és ismét beszélni kezdett. Egyszerűen és csendesen. 368 Amikor aznap Katherine elhagyta Julian celláját, fogalma sem volt róla, mennyi időt töltött ott, és arra sem emlékezett égészen világosan, miket mondott neki a remete, de már egy ideje abbahagyta a kérdezősködést. Amikor kilépett a kis templomkertbe, úgy tűnt számára, hogy szépség világítja be. Zavarodottan állt az egyik sarokban egy sötét tiszafa mellett, és értelmet, üdvözült értelmet látott mindenben, amire ránézett: a veronika kék virágaiban, az egyik síron nőtt mohában, a hangyában, amely azon szorgoskodott, hogy eltoljon egy morzsát a fűszálak között - és minden sugárzott, mintha kristályon keresztül nézné őket. Felemelt egy fekete kavicsot, amely gyémánt módjára világitani látszott, közben eszébe jutott Lady Julian néhány szava. - Ugyanakkor a mi Urunk megmutatta nekem meghitt szegletének szellemi oldalát. Egy apró dolog volt a tenyeremen, mint egy mogyoró, és azon gondolkodtam, mi lehet az. Megkaptam a választ: fennmarad, és örökké fenn is fog, mert Isten szereti. Abban a pillanatban, ahogy Katherine a kezébe fogta a kavicsot, megértette, és azt is, Julian miért mondta: - Ezután Istent egyetlen pontnak láttam, és ebből rájöttem, hogy Isten mindenben benne van, bármilyen kicsi dolog legyen s. Semmi sem múlik a véletlenen vagy a szerencsén. Ha az ember úgy látja, hogy valami a véletlen műve, annak csak saját vaksága az oka. Ezek visszhangzottak Katherine agyában, miközben fogta a kavicsot. Öröm vibrált a kavicsban, öröm a fűben, a tiszafában, a járdakövekben, a mohában. A kavics lassan elhalványodott, és Katherine-re szörnyű álmosság tört rá. Leejtette a kavicsot. Alig bírta fáradt lábait visszavonszolni a parókia kis szobájába. Lefeküdt az ágyra, és átaludta az éjszakát. Nem voltak álmai. 369

Katherine mindennap átment Julian cellájába, és mindennap a szeretet újabb fénysugarával jött el onnan, amiről nem is tudta, hogy létezik, bár annak az udvari pillanatnak a szenvedélyes izgalma nem tért vissza. Néha vitatkozott, máskor hitetlenkedve kiáltott fel, képtelen volt visszafojtani kétségeit. Ilyenkor Julian megint felsóhajtott, szomorúnak és megbántottnak tűnt, és azt mondta: - Ez három módon jelent meg nekem, Katherine, fizikai látomásként, az értelmemben megformálódott szavakként, és spirituális látomásként. De a spirituális látomást nem tudom olyan nyíltan megmutatni, ahogyan szeretném, és nem is tehetem. Bízom Istenben, hogy jóságából fakadóan spirituálisabban értelmezed, mint ahogy én képes vagyok elmondani, vagy mint ahogy lehet. Alázat. Azokban a napokban Katherine érezte, milyen távol is van attól, hogy igazán érezze. Rájött, hogy sohasem ismerte az imádság lényegét. Imái mindig erőszakos parancsok és alkudozások voltak - amelyeket a félelem diktált. Lady Julian számára az ima bensőséges összeköttetést jelentett. - Az ima egyesíti a lelket Istennel. És köszönetnyilvánítás volt. Hálaadás jutalom nélkül is. A tizennegyedik jelenésben Julian a következő kedves szavakat hallotta: „én vagyok könyörgésed alapja". És ezen áldott szavak segítségével megértette, hogyan győzhetjük le teljesen gyengeségeinket és bizonytalan félelmeinket. Katherine, aki mindig is hajlamos volt magában keresni a hibát, korábbi imái helytelenségéért korholta önmagát, mire Julian türelmesen megismételte: - Ne vádold magad túlságosan! Biztos vagyok benne, hogy egyetlen ember sem gondolja elég komolyan, amikor bocsánatot vagy kegyelmet kér, csak ha ő maga kap először bocsánatot vagy kegyelmet. 370 Eljött a nap, amikor Katherine nem tudott tovább hallgatni anélkül, hogy összes fájdalmát Lady Julianre ne zúdította volna. Nem is tudta, mit beszél, csak hallotta, amint saját hangja azoknak a nevét említi, akik miatt a legégetőbb fájdalmat érezte: Hugh-t, Blanchette-et és Johnt. Miután az utolsó nevet kimondta, arcát a két kezébe temette, és zokogni kezdett. Most már tudta, hogy komolyan gondolta ugyan a szakító levelet, és őszintén hitte, hogy hátralévő életét vezekléssel tölti, nem hitt abban, hogy John hagyja elmenni. Korábban azt hitte, Walsinghamben megtörténik a csoda, válaszként szenvedéseire, és arra, hogy John eljegyzési gyűrűjét a szobornak adta. Biztos volt benne, hogy Blanchette visszatér hozzá, bűnei megbocsátást nyernek, és... - Hogy a régi életed folytatódik? - kérdezte Julian mosolyogva. - Hogy egy csoda folytán szép és tiszta leszel minden ember szemében, és Isten szemében? - Igen... igen, már tudom, hogy azt hittem. Hát csoda, hogy Isten ilyen dühös rám? - Igaz lelkemre mondom, Katherine, egyik jelenésben sem láttam a harag bármilyen formáját Istenben, sem röviden, sem tartósan. Haragot csak az ember részéről láttam, de Ő ezt megbocsátja nekünk. Erre Katherine felkiáltott, hogy ha Isten nem haragszik, neki miért kellene félnie a bűntől. És Julian, mint mindig, most is türelmesen válaszolt: - Mert amíg azzal bíbelődünk, amit bűnként ismerünk, nem látjuk tisztán a mi Urunk arcának derűjét. És ez szakít minket kétfelé. Mert mi mindnyájan benne vagyunk. Ahogy ő bennünk. A lelkűnkben lakozik. 371 Azután Katherine mesélt Sheppeyről, a zárdáról, ahová bevonulni készül. - Vagy még az is lehet, hogy remete leszek, ahogy ön, asszonyom. Igaz imádsággal egy napon talán

annyira megismerem Öt, mint ön... és segíthetek másoknak. Az volt az első alkalom, hogy némi merevség ült ki Julian arcára, mert ekkor beszélt először önmagáról, és nem a jelenésekről. - Amikor idejöttem, nekem már senkim sem volt mondta csendesen. Katherine akkor nem értette, amit mondott, ahogy azt sem, amit rövid idő múlva hozzátett: - Azt is láttam, hogy sohasem ismerhetjük meg Istent tökéletesen, amíg a saját lelkünket meg nem ismerjük. Aznap éjjel rájött, mit értett Lady Julian ezeken a szavakon. Katherine hirtelen felébredt mély álmából, és úgy tűnt neki, mintha a parókia kicsiny szobáját lágy, szivárványszínű fény borítaná be. Ez a fény a béke volt. Megfürdette őt, átjárta a húsát, a csontjait, mígnem egész lénye fényből állt. A zavarodottságok, a keresgélések, a menekülés kínjai mind feloldódtak ebben a fényben. Helyükre bizonyosság került - a válasz, amely oly egyszerű, oly igaz és megmásíthatatlan, és olyan nehéz. Nehéz lesz, de most nem érezte annak, mert a fény táplálta, szívében pedig megismétlődtek a szavak, amelyeket Lady Julian mondott, hogy Tőle hallotta: Kedvesem, örülök, hogy eljössz hozzám: minden bánatodban veled voltam; most már érzed a szeretetemet. Másnap reggel Katherine megkereste Kelemen atyát. A kertjében ült egy eperfa alatt, miközben ott ugrándozott előtte az egyházközség öt gyermeke. A szerepüket tanította nekik, amit a következő héten, Szűz Mária születésnapjának ünnepén 372 kell majd eljátszaniuk. Minden szerepet eljátszott nekik, hol lila orrán keresztül röfögött, hol medvét utánozva morgott, hol két karjával csapkodott, mintha varjú lenne. A gyerekek visítottak a nevetéstől, és Bobónak nevezték, mert ezt a becenevet adták neki. Ők nem találták csúnyának, sőt Katherine sem. Már nem látta testi fogyatékosságait, ahogy a raccsolást sem hallotta Lady Julian beszédében. Kelemen atya lecsitította a gyerekeket, amikor Katherine odament hozzájuk, és örömmel nézett az asszonyra. Katherine kimosta zarándokruháját, tiszta fehér fő kötőt és alsóruhát kért kölcsön a szolgálótól. Haja már elég hosszúra megnőtt, hogy néhány bronzvörös fürt kikandikáljon a főkötő alól, és ott göndörödjön a homlokán. Eleven volt és friss, levendulaillatot árasztott, jól bedörzsölte a testét. Betegsége majdnem teljesen elmúlt; a pap látta, hogy nagyon bájos nő. Megállt a fürtökben csüngő, lila eperszemek alatt, és sokáig bámulta a gyermekeket. - Atyám - mondta. - Visszamegyek Lincolnshire-be. Oda, ahol lennem kellene. - Igen? - kérdezte a pap a fejét félrebillentve. - És nem azt mondta, amikor idefelé jöttünk, hogy ez az, amit soha nem volna képes megtenni? - De igen - felelte Katherine. - Nem volt igazam. Ma este meghallgatja a gyónásomat, atyám? Merem remélni, hogy...hogy holnap... a misén... - hangja elhalt, mély levegőt vett, és félénken nézett a pap jóságos szemébe. Másnap reggel a kicsi, kavicsfalú templomban Kelemen atyánál Katherine végre megint áldozott. Julian cellájának keskeny ablakánál térdelt, és szintén részt vett az áldozásban. 373 Katherine elragadtatott arcát figyelve szerényen megállapította, hogy Isten megint csatornának használta őt, hogy újabb lelket érintsen meg látomásai üzenetével, és megértsen valamit abból, amikor Ő azt mondta: Én vagyok, akit szeretsz, akinek örülsz, akit szolgálsz. Én vagyok, akire vágysz, én vagyok minden.

A rajongás majd csökken, visszaszivárog a kétségbeesés és a bizonytalan rettegés, de bármi történjen is, Katherine soha többé nem lesz teljesen reményvesztett. Julian tudta ezt. Még aznap délelőtt Katherine útnak indult Norfolkon át nyugatnak, Lincolnshire felé. Kelemen atya öszvérén lovagolt. A pap és Lady Julian adtak neki pénzt kölcsön az útra, élelemre és szállásra. A pénzt és az öszvért majd visszaküldi, amint Kettlethorpe-ba ér. Búcsúzáskor Katherine megpróbálta elmondani nekik, mennyire hálás, de nem hagyták. Helyette a parányi, illatos cellában Lady Julian szívből jövő csókot nyomott az arcára, és gyakorlati tanácsokkal látta el a megfelelő étkezést és pihenést illetően. Kelemen atya parókiája külső kőlépcsőjén állt, és ugyanolyan derűs volt. Elsütötte kis vicceit, és azzal könnyítette meg az elválás pillanatát, hogy elmagyarázta, melyik a legjobb út, és mit kell csinálni Absolommal, az öszvérrel, ha megmakacsolja magát. Katherine már épp meg akart fordulni, hogy lábát a kengyelbe tegye, amikor a pap ugyanazon a derűs hangon megszólalt: - Van itt még valami, ami egyszer az öné volt... most már elveszi? - Előrenyújtotta a kezét. Tenyerén ott feküdt a királyné kis ezüst melltűje. - De én eldobtam... - kiáltotta -, még Walsinghamben. - Igen, én pedig felvettem. Az öné. Katherine elpirult. A fájdalom már eltűnt annak a walsinghami napnak az emlékéből, de egy kis szégyenérzet megmaradt. 374 - A felirata miatt dobtam el - mondta. A pap bólintott, és incselkedve nézett fel Katherine-re. Fejét púpjának támasztotta. - Gondoltam. Katherine a melltűre meredt, a fájdalomra gondolt, amit elszenvedett, és arra a pillanatra ott, a malom kis tavánál. A kis, vakolt falú parókiáról tekintete az út túloldalára, a templom udvarára siklott, ahol Lady Julian cellájának körvonalát látta a szeptemberi égbolt előtt. Elvette a melltűt, és eszébe jutott, mit mondott egyszer Julian a hitről: - Nem más az, mint helyes értelmezés, igaz meggyőződés, és kétségtelen bizalom önnön létezésünkben; hogy ott vagyunk Istenben, és Isten bennünk van. Semmi más. Semmi követelőzés bizonyítékok után, semmi ígéret, hogy a bánat elmúlik. Semmi más, mint kétségtelen bizalom önnön létezésünkben. Fekete ruhájának nyakára tűzte a melltűt, és lenézett a kis púpos papra, lila ragyás orrára, eltorzult fejének borostás, vörös tonzúrájára, hosszú, majomszerű karjaira, és a kedves, gyengéd arna szemekre. - Emlékszem, mit idézett Lady Julian látomásaiból azon a délutánon ott a malomnál - mondta. - Akkor azt sem tudtam, hogy hallottam, de azóta sokszor eszembe jutott. - Én pedig - mondta a pap nevetve - nem emlékszem, mit mondtam. Sokszor megesik velem. Sajnos, attól félek, túl sokat beszélek. Ez a papok hibája. Katherine megrázta a fejét, mert az járt a gondolataiban, milyen különös igaz szeretetet érezni valaki iránt, és hogy amíg ide nem jött, soha nem adott vagy kapott teljesen önzetlen szeretetet, és nem is érezte a hiányát. 375 - Ezt mondta, és aztán Lady Julian is elismételte: „A mi legkedvesebb Urunk nem azt ígérte, hogy semmi nem fog felkavarni minket, hogy nem fogunk szenvedni vagy szomorkodni, hanem azt ígérte, hogy mindez

nem fog legyőzni minket." Kelemen atya, az összes tanítás közül számomra ez a legszebb. Katherine szívében aznap megmaradt az izzó erő, miközben öszvérével a szép norfolki úton King's Lynn felé tartott. Szent Mihály napja volt. A friss levegő pezsgett, akár a szökőkút, fa füstjétől illatozott, no meg húsos libáktól, amelyek sok tűzhely fölött sültek az ünnepre. Az erdőkben és rekettyésekben a levelek arany és rozsdabarna színt öltöttek, a hatalmas bükk- és tölgyfák alatt disznók túrtak mohón, makkot kerestek a vadszőlő lombjai között. Másnap elérte Breckland mezőit. A meszes, parlagon hagyott földeken hemzsegtek a szelíd nyulak és fácánok, el se menekültek, amikor az öszvér keresztülvágtatott a szétszórt, narancssárga sünzanótok és a mályvaszínű erikák között. Castle Acre közelében, ahol éjszakai szálláshelyet remélt, Katherine keresztezte a Walsinghambe tartó zarándokok útját. A nyugat felé vezető úton már jó ideje egyedül volt, de az útkereszteződésnél zarándokcsoporttal találkozott, akik udvariasan köszöntötték. Széles karimájú kalapjukon fényes ón W betűt, mellkasukon az angyali üdvözlet ólommedálját viselték, mert már jártak a kegyhelyen, és éppen hazafelé tartottak. Azt hitték, Katherine most megy odafelé, ezért egymást túlharsogva kiabáltak neki, milyen üdvösségben lesz része. - Ehhez hasonló csoda nincs a világon! - kiáltotta egy alacsony, barna hajú, csillogó szemű nő. Miasszonyunk maga választotta otthonául Norfolkot, amikor a pogányok arra kényszerítették, hogy elmeneküljön Názáretből, bárki is fordult 376 hozzá, mindig segített. Nézze, zarándok asszony! - Feltűrte szürke zsákruhája ujját, hogy megmutassa összezsugorodott, elsorvadt karját. - Nézze csak! - kiáltott újra, és egymás után megmozgatta madárkaromszerű körmökben végződő ujjait. - Csecsemőkoromban Isten csapást mért rám, és azóta ezek az ujjak nem mozogtak, de amikor ott térdeltem Miasszonyunk előtt, és szent tejét néztem, megtörtént a csoda. Bizseregni kezdett az élet a kezemben. - Bizonyára kivételesen megáldotta önt - mondta Katherine barátságtalanul. A zarándokok folytatták útjukat dél felé, Katherine pálcájával megsuhintotta az öszvért, és ment tovább Castle Acre-be, de a béke, amely Norwichból való elindulása óta kísérte, elszállt, emlékezett erre az útkereszteződésre, és arra, hogyan haladt el itt annak a napnak a hajnalán, amikor Walsinghambe érkezett. Mennyire biztos volt benne, hogy csoda történik vele! Az elsorvadt karú nő azt mondta: „bárki is fordult hozzá, mindig segített". Egyáltalán nem kapott segítséget, semmit, csak még több szenvedést. Igen, micsoda szörnyűség történt volna, ha nincs ott Kelemen atya. Aztán hirtelen meghallotta a pap nevetését, Julian asszony pedig úgy beszélt vele, mint az első nap, kis cellájában: „Katherine, Katherine, én láttam, hogy semmi sem a véletlenen vagy a szerencsén múlik. Ha az ember úgy látja, hogy valami a véletlen műve, annak csak saját vaksága az oka." Vakság! Most megint úgy érezte, mintha kinyílt volna egy spaletta. Mert igenis történt csoda Walsinghamben. Az Áldott Miasszonyunk óriási csodával válaszolt, amely ugyanakkor olyan egyszerű, hogy soha nem jutott volna eszébe. Hiszen mi más lett volna, mint csoda, hogy Kelemen atya épp aznap a walsinghami ágostonosok rendházába utazott az egyházközségébe tartozó egyik norwichi ember helyett? 377 Hogy látta, amikor Katherine elejtette a brosst, megértette őt, és vigyázott rá, majd elvitte Julian-hez, hogy az asszony meggyógyítsa a testét és a lelkét? Mennyi fáradságába került rájönnie, hogy a válasz mennyire egyszerű és közvetlen, mert nem kellettek

mennydörgések és lángoló csodák ahhoz, hogy Isten beteljesítse ígéretét, miszerint ,,teljes biztonságban tartalak". Hogy annyiféleképpen tud szeretni, ahány vízcsepp van a tengerben. Katherine az esti szürkületben öszvére hátán átlovagolt a gyorsan tovatűnő mezőkön, és szíve megtelt hálával. A bizonyosság fénye háromszor jött el hozzá, három különböző módon: a templomkertben, kis szobájában a parókián, és most, a norfolki úton. Négy nappal később Katherine átkelt a lápvidéken, és felkaptatott a hegygerincen vezető útra, amely Lincolnba vitte. Már látta is a háztetőket a távoli hegy tetején, és a katedrális három tornyát, amelyek a felhős égbe nyúltak. Colebynél lefordult az útról, és belovagolt a kapun, hogy megnézze kisebbik birtokát. Kilenc éve a tájékán sem járt. Az intéző, akit kettlethorpe-i tiszttartója nevezett ki, nem ismerte, és kinevette, amikor azt mondta, ő Lady Swynford. - Maga meggárgyút, özvegy! Lady Swynford nem ténfereg fel-alá öszvérháton, mezítlábossan! Na meg osztán Lady Swynford a Lancaster hercegének a lotyója, kiőtözve, meg csilingelő aranyban jár - legalábbis úgy vót, mer Lincolnba hallottam, hogy a herceg ma rájaunt. De akárhogy is, menjen innét! Nincs itt hely faramuci kódisoknak. Lincolnba van szállás, ott befogadják. Így hát Katherine továbbment. A felhők hamarosan összetorlódtak, és alacsonyabbra merültek. Esni kezdett, igazi hideg, októberi eső hullott, ami átáztatta a ruháját. 378 Idővel Wigfordba ért, egy ismerős faluba, amely Lincoln elővárosa volt a Witham folyó partján. Baloldalt, a hosszú, magas főutca közepén szép, kőből épült palota állt elegánsan faragott gyámkövekkel, erkéllyel, az ajtó fölött pedig a herceg festett címerpajzsa függött. Catherine ismerte a házat, vacsorázott itt Johnnal a két évvel torábbi, nyomorúságos kettlethorpe-i látogatás során. Suttonék láza volt, a gazdag gyapjúkereskedőké, akikkel Katherine először a Bolingbroke-ba vezető úton találkozott a pestis idején, amikor Blanche hercegnő is meghalt. Felnézett a Lancaster-címerre. Suttonék, mivel sajátjuk nem volt, büszkén ékeskedtek feudális uruk címerével. Habozott, nem tudta elcsitítani magában a félelmet. Holnap is ráér. Maradt még néhány pennyje, úgyhogy a városban töltheti az éjszakát. Még egy éjszaka, mielőtt belemerül a sok megalázó dologba, amiket kénytelen lesz megtenni. Ugyanakkor, gondolta erőtlenül, lehet, hogy Suttonék meg sem ismerik, mint Coleby intézője. Katherine leszállt az öszvérről, és kikötötte. Persze hogy Suttonék megismerik: többször is találkoztak. Suttonék Lincoln legelőkelőbb polgárai; polgármesterek, a parlament tagjai voltak. Thomas, az írnok mostanra a lincolni katedrális kancellárja. Mindenről tudnak, ami ebben a városban történt, úgyhogy ők adhatnak legkönnyebben választ a kérdéseire. Bekopogott. Posztóruhás inas nyitott ajtót; egyáltalán nem titkolta a Katherine megjelenése fölötti döbbent nemtetszését, és nem is volt hajlandó bejelenteni őt. Végül az asszony adott neki két pennyt, mire megenyhült. Azt mondta, az öreg John mester üzleti ügyben Calais-ba ment, Thomas mester a püspöki palotában van, így csak Robert mester tartózkodik itthon. Viszont nem ér rá. A gyapjúkereskedők küldöttsége van nála. 379 - Mondja meg neki, kérem, hogy Lady Swynford vagyok, és megvárom. - Katherine leült az ajtó melletti falfülkébe, a vándorok padjára. Sokáig várt. Amikor Robert Sutton végre előkerült, lassan lépkedett irodájától az előcsarnoknak addig a sarkáig, ahol Katherine ült, és az asszony látta, mennyire zavarban van, és fogalma sincs, hogyan köszöntse őt.

Fényes sötétbarna szakálla fölött pufók arca elvörösödött. Megbotránkozva pillantott Katherine sáros ruhájára, pucér lábára, rövid haját borító nedves, zilált főkötőjére, és tekintete máris tovasiklott, szemét lesütötte. Ujjai a nyakában függő aranyláncot babrálták, megrángatott egy hajtást gesztenyebarna, mókusprémes bársonykabátjának inján. - Micsoda meglepetés, asszonyom... Hatalmas meglepetés, hiszen úgy hallotta, a herceg külföldre zsuppolta, valami francia zárdába záratta. Az elmúlt tíz percet nem a gyapjúkereskedőkkel töltötte, hanem egyedül, és azon gondolkodott, fogadja-e őt egyáltalán. Katherine mély levegőt vett, és összekulcsolta a kezeit. Legutóbb, amikor találkoztak, a férfi tiszteletteljesen, elbűvölően viselkedett vele, tekintetében titkolt vágy bújt meg. Most kerek, vonzó arca bizalmatlan volt, és türelmetlenül topogott vörös cipőjében. Igen, ez már mindig így lesz, gondolta magában. Mostantól kezdve. - Robert mester, nem akarom rabolni az idejét. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni. Sokáig voltam távol zarándokúton, és semmit nem tudok arról, ami időközben a világban történt. A férfi ismét elpirult, és megköszörülte a torkát. Katherine látta: a férfi azon tűnődik, vajon tud-e róla egyáltalán, hogy a herceg megtagadta, ezért gyorsan folytatta: - A herceg és én különváltunk. Ez mindkettőnk kívánsága és közös döntésünk volt. 380 Utóbbit Robert nem hitte el, de zavartan motyogott valamit. Az asszony halk beszéde és méltósága megenyhítette. Ahogy beszélt, Robert felfigyelt az asszony szépségének felvillanásaira, amit egykor olyan irigyen csodált. De már megvan vagy harmincéves, ráadásul kidobott szerető, mondta magának szigorúan, és ha esetleg pénzt akar... Robert mester - kérdezte Katherine halkan -, nem hallott valamit a gyermekeimről? - A fattyúkról? - lepődött meg Robert. - A Beaufort-okról - felelte az asszony. Robert nyelt egyet. - Nos, úgy hiszem, jól vannak... Kenilworthben. - A felesége folyton erről fecsegett, mióta a hercegről és Lady Swynford-ról szóló szaftos pletykák beszivárogtak Lincolnba. A Lady Swynford bukása fölötti örömében az asszonyság diadalmasan minden pikáns részletet begyűjtött, amiről csak beszámoltak az arra járó vándorok. - Hogy megy a kettlethorpe-i birtokom? - kérdezte Katherine. - Tudom, hogy a gyapjúnk az ön kereskedésén megy keresztül. - A birtok szépen termel, azt hiszem - felelte Robert homlokráncolva. - Legalábbis a nyers gyapjú megüti a mércét. De az ég szerelmére, asszonyom - leesett az álla -, csak nem akar visszajönni, hogy Kettlethorpe-ban éljen? - De igen - mondta Katherine, és halványan elmosolyodott. - Hova mennék máshová, mint a saját birtokomra, ahol az embereknek szükségük van rám? Hová is vinném a gyermekeimet, akik a világon rajtam kívül senkire nem tarthatnak jogosan igényt? A gyapjúkereskedő elképedt. - Gondolom, úgy érti, hogy eladja. - Aztán veszi a sátorfaját, és elmegy jó messze, ahol nem ismerik, gondolta magában. 381

- Nem adom el a Swynford-birtokot, amely a férjemé volt, és amely Swynford gyermekeim tulajdonát képezi... a gyermekeimé - ismételte egészen halk, remegő hangon. Sutton ránézett. - Úgy hallottam, hogy leányát, Blanchette-et eljegyezte egy lovag, és már kapott is nászajándékot a hercegtől. Neki nem lesz szüksége Kettlethorpe-ra. Katherine nem bírt válaszolni. Nem volt képes rávenni magát, hogy kimondja - „nem tudom, hol van Blanchette, és Istenen kívül senki más sem tudja. De az otthon, amelyet úgy szeretett, ahonnan elvittem, mindig várni fogja." - Mindamellett - mondta - magam is Kettlethorpe-ban fogok élni. És most, Robert mester, alázatosan kérek öntől valamit. Robert megdermedt, bársonyruhás karját keresztbe fonta hatalmas, hordószerű mellkasa előtt. - És mi volna az, Lady Swynford? - Írjon a hercegnek a nevemben. Önt tiszteli. Tőlem nem fogadna levelet, írja meg neki, hogy mire készülök, és kérje meg helyettem, hogy küldje el hozzám Beaufort gyermekeimet! Írja meg azt is, ha ez megvan, soha többé nem fogom háborgatni! Robert Sutton habozott egy ideig. Igyekezett rámutatni, mennyire kivitelezhetetlen a terve. A tiszttartóját a herceg fizeti, és kétségtelenül visszahívja. Ostobaság azt hinni, hogy egymaga képes igazgatni a birtokot, különösen, hogy jobbágyai köztudottan engedetlenek, mert ide is eljutott az igazságtalan felkelés mocska. Csak a legerőszakosabb elnyomó eszközökkel tudták a helyükön tartani a jobbágyokat. Katherine mindebből nyilván semmit nem ért, hiszen olyan sokáig volt zarándoklaton, de biztosította felőle, hogy így van. Katherine nem válaszolt, csak annyit mondott, hogy ettől függetlenül megpróbál egyedül megbirkózni Kettlethorpe-pal. 382 Ezután Sutton egyre növekvő zavarban célozgatni kezdett arra is, mennyire kellemetlen lesz itt a helyzete, és hogy ki fogják közösíteni. A lincolni asszonyok majd felháborodnak, ha egy ilyen hírhedt nő ismét feltűnik, méghozzá a fattyúival. Ráadásul a püspök korlátolt, vaskalapos ember, aki rengeteget pletykái. Ahogy beszélt, Katherine egyre sápadtabb lett, szürke széniéi elsötétültek. De mindössze annyit jegyzett meg, hogy Kettlethorpe éppen eléggé elszigetelt hely, és igyekezni fog, hogy ne zavarjon senkit. Sutton végül megtette, amit kért. Hívott egy írnokot, és lediktálta a hercegnek szóló levelet. Mire befejezte, sokkal kellemesebb érzések ébredtek benne Katherine iránt. Nem tudta nem csodálni a bátorságát, ráadásul... egy nő az ő helyzetében nagyon hálás volna egy barátért, egy diszkrét védelmezőért. Igen, valóban, Kettlethorpe szerencsére elszigetelt volt, de nem annyira, hogy időnként ne lehetne odalátogatni. Oldalt sandított a karcsú, csupasz bokákra, a szörnyűséges fekete ruhán is átsejlő, kemény mellek körvonalára, a gödröcskés állra, a széles, érzéki szájra. Amikor az írnok elment, Sutton hátrapillantott az étkezőbe, és az asztalt terítő szolgákon kívül nem látott senkit. Nyirkos, forró tenyerét rátette Katherine meztelen karjára, és megszorította. Szakálla az asszony arcát súrolta, amikor odasúgta: - Számíthat Robert Suttonra, kedvesem, gondoskodom róla, hogy boldoguljon. - Nagyon köszönöm a kedvességét - felelte Katherine, és elhúzódott. - Mennem kell, Robert mester, haza kell mennem. - De előbb pihennie kell! Nem, velünk kell vacsoráznia...vagyis majd az inas hoz önnek bort - helyesbített, mert tudta, mit szólna a felesége, ha megtudná, hogy Lady Swynford velük vacsorázik. 383

Katherine mindent visszautasított. Nem volt éhes, az eső is alábbhagyott, mennie kell tovább. Szűzanyám, de nehéz lesz, gondolta, ahogy Absolom hátán átügetett a Witham hídon, majd nyugatnak fordult a Fossdyke mentén Kettlethorpe felé. Üzleti okból szüksége volt Suttonék jóindulatára, meg persze, hogy közvetítsenek a herceg és közte. Mindent összevetve mindig is kedvelte Robert mestert. Mégis, lehetséges valahogy megőrizni a jóindulatát, ugyanakkor megtagadni az ellenszolgáltatást, amit a szeméből egyértelműen kiolvashatóan elvár? Nehéz lesz. Azoknak a látomásoknak a fénye elkerülhetetlenül halványodott. Még mindig sugárzott, de a külvilág fátyla mögül, a maga csip-csup bosszúságaival, aggodalmaival és fájdalmaival. Többé nem egyszerűen „Katherine" volt: meg kell felelnie a különböző címkéknek, amelyeket a világ ráragaszt, és a velük járó igazságos vagy igazságtalan elvárásoknak. Drinsey Nooknál északnak fordult, és már maga előtt látta a sötét erdőt. Az erdőt, ahol régen Hugh vadászott, az erdőt, amelyet oly sok boldogtalan éven át bámult a nyirkos hálószobából. Hamarosan, ha beköszönt a tél, a farkasok megint vonyítani fognak. Átügetett a birtok határátjelző kapun. A mérfóldnyi hosszú szilfasor változatlanul ott húzódott; észrevette a birtokán legelésző nyájat, hallotta egy juhász kiáltását, és kutyája ugatását. Előtte, jobbra ott sorakozott a dézsmagabona gyűjtőhombárja, meg a kicsi templom, ahol Nichola, Gibbon - és Hugh nyugodott. A hidat felhúzták, az udvarház sötét volt. Mikor is járt itt először? Az öszvért odairányította a régi felhágókőhöz, és kilépett a kengyelből. 384 Ott állt, fél kézzel a kapusháznak támaszkodva, és nézte a templomot, a kunyhók kusza sorát, amely a falut jelentette. Nem kell mást tenned, mint hogy kiáltasz a kapusnak, gondolta. De nem kiáltott. Addig állt ott, míg arra nem jött egy kisfiú, hatalmas rőzsenyalábbal a hátán. Hátrahőkölt és keresztet vetett, amikor a fekete ruhás alakot meglátta a felhágókövön, mire Katherine megszólalt: - Ne félj, fiú, Lady Katherine Swynford vagyok, ez az otthonom. A fiú felhorkant, ledobta a rőzsét, és villámgyorsan nekiiramodott a falu felé. Útközben kiabált valamit, amit Katherine nem értett. Ekkora teher túl nehéz egy ilyen kisgyereknek, gondolta a rőzsét bámulva. Az eső ködszitálássá enyhült. Nyers, fehér ködfoltok lebegtek elő a Trent felől. Ujjai erősen kapaszkodtak a durva, hideg kőbe. Lelépett a felhágókőről, és odasétált a kapusház ablaka alá. Bekiáltott: - Kapus! Hé, kapus! Volt valami mozgás a kapu fölött, egy férfihang válaszolt, de elnyomta a falu felől rohanó léptek dübörgése. Lobogó szőke hajú, alacsony emberke futott elöl, többen követték. - Isten hozta, drága asszonyunk! Isten hozta! Montam én ezeknek, hogy egy nap visszagyün hozzánk, csak bírják türelemmel! - Cob - suttogta. - Igen, visszajöttem... 385 - Minden áldott nap azér imádkoztak. - Fejével a háta mögött álló csoport felé intett. Katherine nem tudta kivenni az arcokat, de érezte remegő várakozásukat. - Amikó megmontam, mit tett velem, meg mi vót magával Londonba, osztán meg elment zarándokúni... jaj, asszonyom, má nagyon várták. Nagyon rossz itten mostanság... na nem ne kém, mer én szabad ember

vagyok - vetette közbe büszkén Cob -, hanem aki nem szabad, annak, mer a tiszttartó folyvást részeg. Kegyetlen... Katherine felemelte a fejét, elnézett Cob mellett a csendben figyelő csoportra. - Megpróbállak mindnyájatokat boldoggá tenni most, hogy itthon vagyok - mondta. 386

HATODIK RÉSZ (1387-1396)

És a telet zöld május követi. Geoffrey Chaucer: Troilus és Crcssida (Képes Júlia fordítása)

30.

Lincoln város magas hegyén szüntelenül fújt a hideg márciusi szél. Átjárta a csontokat, kipirosította az orrokat, tüsszögéssel és köhögéssel kínozta a nagytiszteletű püspököt és a méltóságos John Sutton polgármestert ugyanúgy, mint a rongyos koldusokat, akik alamizsnáért könyörögtek a székesegyház pompás előcsarnokában. Szél ide, szél oda - az itteni polgárok már hozzászoktak -, az emberek kint voltak az utcán, és kétségbeesetten igyekeztek kiszögezni a házak homlokzatára felirataikat, zöld ágaikat és zászlócskáikat. Mindez 1387. március 26-án történt. Richard királyt és Anna királynét aznap estére várták Lincolnba. Ez volt az első alkalom Richard uralkodásának eddigi tíz éve alatt, hogy Lincolnt ilyen megtiszteltetés érte. Hatalmas volt az izgalom. Látogatásuk célja látszólag az volt, hogy a király és a királyné másnap belép a lincolni székesegyház fraternitásába.* Valódi oka azonban, ahogy sokan tudni vélték, hogy Richard országjáró körútra indult. 389 Érezte, hogy népszerűsége csökken, gondjai voltak a köznéppel és lordjaival, valamint Thomas of Woodstock bácsikájával, aki most már Gloucester hercege - különösen, amióta John bácsikája, Lancaster hercege hosszú tartózkodásra Kasztíliába távozott. Már egy éve elutazott Costanza hercegnével és közös leányukkal, valamint Blanche hercegnőtől született két leányával.

Richard érkezése Katherine nyugalmát is megbolygatta. Hét évvel korábbi visszatérése óta csak ritkán hagyta el Kettlethorpe-ot, és most sem mozdult volna ki, ha a király nem rendeli másképp. Ezen a zord, szeles délutánon Katherine a tűz mellett varrogatott a székesegyház utcájában, a Pottergate-nél lévő városi háza kényelmes ebédlőjében. Ölét zafírkék bársony borította, míg az utolsó aranyöltéseket végezte a köpenyen, amelyet a király köszöntésekor fog viselni. Nővére, Philippa karosszékben ült párnákkal kitámasztva, és unottan bíbelődött egy fátyol berakásával. Hawise a konyhát leválasztó függöny mögött állt, mandulát tört mézben, hogy marcipánt készítsen, de azért egyik szemét a háziszolgákon tartotta. A kis Joan a cicájával játszott a kandallón. Egy ideje csend volt, csak Hawise mandulatörője kopogott, és a tűz pattogott. A szél süvített odakint, bent mégsem volt huzat. Otthonos ház, gondolta Katherine elégedetten. Ugyanaz a ház volt, amelyet a herceg bérelt a számára tizenöt évvel korábban, amikor titokban megszületett közös gyermekük, John Beaufort. Három évvel ezelőtt úgy döntött, hogy az idősebb fiúk, John és Harry jobban járnak, ha a téli hónapokat Lincolnban töltik, ahol a papok mindennap fogadták a diákokat az újonnan létrehozott Cantilupe alapítványban, így aztán ismét bérbe vette a házat. A felháborodott polgárok úgy nyilvánították ki nemtetszésüket, hogy betörtek a fallal körülzárt magánterületre, kirabolták és megverték a szolgáit. 390

Ez csak tetőpontja volt a sok kellemetlen incidensnek, amelyet Katherine türelemmel viselt. Valójában az évek során adódott megpróbáltatások sokkal nehezebbnek bizonyultak, mint amire számított. Bár a hercegtől való különválása mindenki számára köztudott volt, továbbra is sértegették. Lincoln népét nemcsak erkölcsi felháborodás motiválta, hanem a herceg várkapitánya és a város közötti viták miatti harag is. Katherine mindettől távol tartotta magát, igyekezett birtokait bölcsen igazgatni, és a legjobbat tenni a kis Beaufort gyerekeknek. A pottergate-i házát ért durva erőszak azonban más lapra tartozott, mivel a fiúkat is veszélybe sodorta. Levélben fordult a királyhoz. Richard azonnal és gálánsán válaszolt, és bizottságot küldött a vádak kivizsgálására, valamint a támadók megbüntetésére. Azután már békén hagyták Katherine-t. Teljesen magára hagyták. A lincolniak keresztülnéztek rajta, ha meglátták az utcán. Azt nem lehetett tudni - hiszen Richardnál sose lehetett tudni -, hogy a három évvel korábbi incidens hatására-e, vagy még mindig ama régi kis rejtély miatt, amikor Walthamnél találkoztak, és ő megmentette Cobot, vagy mert esetleg úgy gondolta, hogy ha különleges figyelmet szentel az asszonynak, azzal ellenségeit bosszantja - mindenesetre megüzente Katherine-nek, hogy jöjjön el vacsorára a püspöki palotába másnap este, amikor a királyi pár is ott lesz. A három nő Katherine ebédlőjében a királyi látogatáson töprengett. - Ó, édes Jézus, Katherine - sóhajtott fel Philippa, felemelte vékony, eres kezét, aztán csüggedten visszaejtette. - Bárcsak bemutatna téged a királynénak! Akkor, akkor javulna itt a helyzeted. Katherine letette a tűt, és szomorúan nézett a nővérére. Philippa napról napra gyengült. Néha nagy fájdalmai voltak fekélyes tüdeje miatt. Pirospozsgás arca beesett, szemhéjai belilultak, határozott természetét erőtlenség tompította. 391

- De hisz a király nem tenne ilyet, tudod jól, Pica chérie* - mondta kedvesen Katherine. - Én nem bánom, de legalább látni fogom. Majd mindent elmesélek róla. Philippa ismét sóhajtott. - Anna, Anna, Anna királyné - mondta nyűgösen. – Azt mondják róla, hogy csúnya, kövér germán arca és vastag nyaka van. Ugyanakkor állítólag a király imádja. Különös... és még örököse sincs... öt éve... persze Richarddal kapcsolatban mindig kételkedtünk, hogy képes volna... - elhalt a hangja. Joan, aki addig csendben játszott a cicával, hirtelen tágra nyílt szemmel, nagy komolyan Katherine-re nézett. - Mama, miért gyűlöli Sir Thomas a királyt? Katherine felnevetett, ahogy az anyák szoktak, amikor gyermekük valami koraérett, kissé zavarba ejtő dolgot kérdez. - Ugyan már, én biztos vagyok benne, hogy nem gyűlöli. - Micsoda ötlet! - Gyorsan lehajolt, és kék bársonyszalagot kötött a cica nyakába. - Odanézz, milyen csinos a kis Mimi! De Joan már nem volt kisbaba, hogy ilyen könnyen le lehetett volna rázni. Nyolcéves volt, értelmes és gyakorlatias. Sötétkék szemű gyermek, kerek, pirospozsgás arccal. Nagyon hasonlított egykori Philippa nagynénjére, bár szebb volt nála, és anyja telt száját örökölte. - Thomas gyűlöli a királyt - erősködött. - Hallottam, hogy mondta tavaly, amikor itt járt. Azt mondta, a király nőies, puhány és kétszínű. - Joan! - kiáltott rá egyszerre az anyja és a nagynénje. A gyermek rendszerint oda se figyelt mogorva nagynénjére, de anyja ritka rosszallását nem akarta tovább provokálni. Lehajtotta fejét, és felemelte a cicát. *Pica, kedvesem.

392 Katherine, aki mindig igazságos volt, megsimogatta a sötét fürtöket. - Bármit hallottál, cicuskám, felejtsd el! Már elég idős vagy, hogy megértsd, veszélyes és udvariatlan ilyen dolgokat mondani a királyról. Gyere, itt egy tű, mutasd, milyen szép öltéseket tudsz! Az elragadtatott gyermeknek átengedte a bársonyköpeny egyik sarkát, és adott neki egy kis aranycérnát. Ő maga abbahagyta az öltögetést, és lemondással gondolt arra, hogy a megjegyzés nagyon is rávall Tomra - bár legidősebb fiát alig látta, és vajmi keveset tudott arról, mit gondol. Thomas Swynford már majdnem tizenkilenc éves volt, lovagi szolgálatot teljesített Henry of Bolingbroke mellett, s úgy tűnt, minden érzelme is ura felé irányul. Katherine hazatérése óta Tom kétszer látogatott el Kettlethorpe-ba, helyeselte, hogy ezentúl anyja igazgatja örökségét, öntelten tudomást se vett fattyú öccseiről és húgáról, aztán már ment is. Katherine tudta, hogy kötelességtudóan szereti őt, ugyanakkor nagyon szégyelli rossz hírét. Magasabbra nőtt, mint Hugh, piszkos birkagyapjúra emlékeztető hajzatával és titkolózó természetével azonban teljesen apjára ütött. Először dühös volt, amikor megérkezett Kettlethorpe-ba, és tudomására jutott, hogy Katherine felszabadította a jobbágyokat. Anyja jobban ismerte annál, semhogy vitatkozna vele, vagy szép szavakkal próbálta volna meggyőzni - inkább bebizonyította neki, hogy sokkal hatékonyabban termelnek a szabad, elkötelezett bérlők, mint ahogy jobbágyként teljesítettek a régi rendszerben. Tom aprólékosan végignézte a könyvelést, és végül egyetértett. Igen, gondolta Katherine, Tom jó fiú. Egyik gyermeke sem okozott számára komoly izgalmat... kivéve... 393

Semmi nem derült ki az évek alatt. A józanész azt követelte, fogadja el, hogy Blanchette meghalt a Savoyban, a fájdalom, az üresség és a kérdés azonban még mindig ott volt. A székesegyház harangja az esti imára szólított. - Hamarosan megjönnek a fiúk - mondta Katherine boldogan. - Igen - Hawise kinézett a függöny mögül. - És jobb lesz, ha eldugom a marcipánt, amit csináltam, mert ezek a fiúk még az Isten tányérjáról is lelopnák az édességet. Úrnőm – mondta Katherine-nek komolyra fordítva a szót -, tedd le varrást, nem szabad, hogy bepirosodjon a szemed, amikor nagyon jól tudod, ki jön hozzád látogatóba. - Ó, Hawise - ellenkezett Katherine szeretettel és ingerültséggel vegyes nevetéssel -, nem kell úgy felfújni a dolgot! Hawise berzenkedve felhorkant. Kövérebb, vörösebb, és majdnem fogatlan lett; ettől függetlenül semmit sem változott. Néha úgy megmakacsolta magát, mint egy öszvér. - Remélem, nem hagyod, hogy körülötted legyeskedjen! - kiáltotta, két kezét beletörölte a kötényébe, és odalépett Katherine-hez. - Szűzanyám, még Katherine sem lehet ennyire ostoba! - Philippa és Hawise ebben egyetértett. Mióta Philippa két évvel ezelőtt ideköltözött a húgához, a két határozott nő megtanulta tisztelni egymást. - Na, miért gondoljátok, hogy azért jön... hogy valami különleges okból jön. Én nem hiszem - mondta Katherine védekezőn, majd amikor mindketten vitára nyitották a szájukat, Joan felé intett, és megcsóválta a fejét. - Kérlek... Hawise vállat vont, és fölkapta a köpenyt. - Majd én befejezem, kedvesem, és nem azt a főkötőt fogod viselni! Idehozom az ezüsthálót. 394 Hála istennek, hogy Hawise-nek legalább van ízlése - sóhajtott Philippa, és visszadőlt a párnákra. Megnyugtat a tudat, hogy ő itt lesz, ha én már elmegyek. - Ne, drágám... ez butaság - vágott közbe gyorsan Katherine. - Sokkal jobban leszel, ha megiszod azt a gyógyfüves bort, amit az orvos rendelt neked. Philippa megrázta a fejét, és becsukta a szemét. Katherine nagyot sóhajtott. Hamarosan ide kell hívnom Geoffreyt, gondolta. A férfi Kentben élt, és belekóstolt a politikába. Ő és Philippa jobban megvoltak távol egymástól, de elválásuk mindig barátságos volt, és Geoffreyt nagyon megviselné, ha tudomást szerezne felesége állapotáról. Katherine felkapott egy guzsalyt, és szórakozottan forgatni kezdte, miközben egy sokkal hamarabb megválaszolandó kérdésen gondolkodott. Mit tegyek Robert Suttonnal, mi lenne a legjobb? Valójában nem volt kétsége afelől, mi a gyapjúkereskedő aznap délutánra bejelentett látogatásának célja. Legutóbbi találkozásuk alkalmával már nyilatkozott volna, ha Katherine egy óvatlan pillanatban ki nem zökkenti a kerékvágásból azzal, hogy a feleségéről kezd beszélni - aki nagyjából két hónappal korábban hunyt el. Isten segítette őt át ezeken az éveken. Az első, zavarba ejtő időszak után, amikor Katherine kíméletlenül megfosztotta a férfit szerelmi reményeitől, sikerült barátságos üzleti viszonyt kialakítaniuk. A férfi részéről a kapcsolat nem volt ugyan egészen baráti, mert Katherine tudta, hogy annyira szerelmes belé, amennyire csak óvatos, fontoskodó természete megengedi. 395 Katherine megpörgette az orsót, és igyekezett higgadtan gondolkodni. Házasság, tiszteletre méltó házasság

Lincoln egyik legelőkelőbb polgárával. Elhallgatnának a rossz nyelvek - legalábbis nyilvánosan. Vége lenne magányos küszködésének, jómódban és biztonságban élhetne. No és a gyerekek - segítene rajtuk bármit? Hawise és Philippa azt mondták: „persze". Katherine ebben nem volt olyan biztos. Robert birtokolni vágyó ember volt, és Katherine aggódó szeme felfedezni vélt bizonyos jeleket, amelyek arra mutattak, hogy nem veszi jó néven a gyerekeket. Lehet persze, gondolta, hogy mindez merő képzelgés. Bensője valahogy folyamatosan érveket keresett e praktikus döntés ellen. A szíve azt kiáltotta, hogy nem szereti Robertet, s a gondolatától is irtózott, hogy a karjában feküdjön. A józan esze erre azt válaszolta: harminchat évesen le kellene vetkőznie ezt a fiatalos szenvedélyt és a szerelem utáni vágyakozást, ostobaság ez a makacs ragaszkodás a régmúlt álmához. Nappal már csak akkor gondolt a hercegre, amikor a vonásait látta a gyerekeken. A fiatal John hasonlított rá legjobban vörösesbarna hajával és dölyfbs, méltóságteljes mozgásával. Viszont Harry örökölte a hangját, amely mély volt, néha gúnyos, máskor meg olyan gyengéd, hogy egészen megolvasztotta anyja szívét. Joan kivételével mindegyiküknek élénkkék szeme volt, mint a hercegnek. Éjjel azonban néha vele volt álmaiban. Ezekben az álmokban szerelmesek voltak, még gyengédebbek egymáshoz, mint valaha igaziból voltak. Ilyenkor mindig lüktető testtel ébredt, és kínzó veszteséget érzett. Az eltelt évek során nem érintkeztek egymással közvetlenül, de méltányosan járt el, és tudta, hogy a herceg is így fog tenni. Születtek jogi dokumentumok is: a különválási leveleket a kancellárián keresztül kapta meg. Ezek a dokumentumok engedélyezték, hogy minden vagyonát megtartsa, amit korábban a herceg adományozott neki, sőt további, évi kétszáz márkás évjáradékot állapított meg neki „hálából leányaim, Philippa of Lancaster és Elizabeth, Pembroke grófnéja iránti jó szolgálataiért". 396 A Beaufort gyermekekről a dokumentum nem tett említést, de Katherine nagyon jól megértette, hogy ezt a nagylelkű összeget az ő javukra kell fordítania, és lelkiismeretesen úgy is tett. Végül ott volt még egy félelmetes latin nyelvű jogi dokumentum: egy különválási okirat, amelyet a herceg adószedője fordított le Katherine-nek Lincolnban. Az írás azt tartalmazta, hogy a továbbiakban Katherine-nek nem lehet semmilyen, a múltra, a jelenre vagy a jövőre vonatkozó követelése a herceggel vagy örököseivel szemben, mint ahogy a hercegnek sem lehet vele szemben. Lényegében csak formaság, amely mindkettejüket védi, magyarázta az adószedő ridegen, és hozzátette, őkegyelmessége szokásos nagylelkűségével elrendeli, hogy búcsúajándékként szállítsanak az asszonynak két hordóval a legfinomabb gascogne-i borból. Hát így végződött a tízévnyi szenvedélyes szerelem. Egy eldobott szerető és fattyai, megfelelőképpen ellátva, meg egy bűnbánó házasságtörő, aki visszatért a feleségéhez. Megszokott mese, régi, mint a Szentírás. Lincoln püspöke nem mulasztotta el, hogy a misén rámutasson a dologra, Ádámról és Lilithről* beszélt, majd hosszan gyalázta a szégyentelen, agyafúrt Magdolnákat. Az istentiszteleten kiprédikálta Katherine-t a visszatérése utáni első nagy felháborodás idején. Lady Julian és a Norfolkban töltött gyönyörű napok emléke nélkül Katherine nem bírta volna elviselni a folyamatosan áradó, kegyetlen megalázást. „Az ellenszer az, hogy tudomásul vesszük szerencsétlenségünket, és Urunkhoz menekülünk: mert minél inkább szükségünk van rá, annál gyorsabban kerülünk közel hozzá." *Az ősi héber mítosz szerint Ádám első párja Lilith volt. (A szerk.)

397 A Robert Suttonnal kapcsolatos problémára azonban nem kapott választ. Megszokta, hogy ima után számíthat a derűs bizonyosságra, de ezúttal ez elmaradt. Aznap délután, mivel számított a gyapjúkereskedő látogatására, Katherine három fiát is maga mellett

tartotta. Bár alig várták, hogy kimehessenek az utcára, és nézhessék a király fogadásának előkészületeit, megkérte őket, hogy maradjanak egy ideig, részben mert védelmet jelentettek a számára, részben hogy jobban megfigyelhesse, hogyan bánik velük Robert. John ezt azonnal megértette. Abban a pillanatban, hogy kimondta a vendég nevét, a fiú félrevonta anyját a fiatalabb fiúktól, kezét a vállára tette, és állhatatosán a szemébe nézett. - Igent mond neki, anyám? - kérdezte. Már majdnem tizenöt éves volt, magasabb, mint az anyja, széles vállú, és szürke iskolai egyenruhájában nagyon férfias. De Katherine tudta, mennyire várja, hogy ezt a ruhát páncélra cserélhesse. Lovagi életre és hős tettekre vágyott, arra az életformára, amelyet törvényes féltestvérei, Henry of Bolingbroke és Tom Swynford éltek. - Johnny... nem is tudom - felelt Katherine mélyet sóhajtva. - Mit tegyek? - Könnyítene a helyzetén - felelt a fiú lassan. Aranypihés, szép arca elpirult. - Még nem tudom úgy megvédeni, ahogy szeretném. - Nyelt egyet, még jobban elpirult, és a derekán függő erszényt kezdte csapkodni. - Pedig meg fogom! Csak várja ki, meglátja! Valahogy elérem, hogy lovag legyek. Anyám, a fiúk közül én találom el a legjobban a bábut a lándzsámmal. Hadd vegyek részt a Szent György-napi lovagi tornán Windsorban! Hadd vegyek fel egyszerű páncélt, senki nem fogja gyanítani, hogy én... hogy én... - ...hogy törvénytelen gyerek vagyok. Nem mondta ki, a szó ott lebegett közöttük a levegőben. 398 - Meglátjuk, drágám - felelte Katherine, és mosolyogni próbált. John álmai nem voltak megvalósíthatók, de legalább egy jó lovaghoz kellene csatlakoznia fegyvernökként, aki értékeli királyi vérét, és nem él vissza mostoha helyzetével. Aztán a másik két fiú. Harryre nézett, aki elnyúlva hasalt a kandalló előtt, és olvasott, mint mindig. Szalmasárga üstöke tintás volt, piszkos kezén is tintafoltok és tollkésvágások éktelenkedtek. Harry igazi diák volt, korát meghazudtoló kíváncsi, éles elmével. Mohón falta a tudást, mégis fegyelmezte magát. Eltökélt szándéka szerint Cambridge-be készült, a Peterhouse-ba,* és legalább az alsópapi hivatásig el akart jutni. Bármilyen továbblépéshez az egyházon belül hatalmas befolyásra lett volna szükség - és pénzre. Egy fattyú ezek nélkül nem jut feljebb az egyházi ranglétrán. Fattyú. Hányszor próbálta vigasztalni idősebb fiait, amikor elég idősek lettek, hogy felfogják, milyen korlát választja el őket álmaik megvalósításától, de mindig hangsúlyozta, hogy nem névtelenek, hogy atyjuk különleges jelvénnyel ruházta fel őket: a Beaufort-kapurostéllyal, és egy címerrel, amelyen három királyi leopárd látható egy rúdon. Emlékeztette őket, hogy a normann Vilmos, Anglia meghódítója sem volt törvényes származású. Ezek az érvek látszólag megnyugtatták a fiúkat - vagy legalábbis egyikük sem gyötörte őt tovább a panaszkodással. De mindig figyelmesek voltak anyjukkal. A maguk más és más módján, de igazán szerették. Tamkin még mindig túl fiatal volt, hogy a születésén bánkódjon. Amúgy is gondtalan gyermek volt, és tízévesen a kisfiúk játékos életét élte; kedvelte a testmozgást. Egészséges kis kölyök. E pillanatban épp azzal bosszantotta Harryt, hogy egy száraz makkot gurított végig a könyvén. A dolog előbb veszekedéssé, majd verekedéssé fajult. *A Cambridge-i Egyetem legrégebbi kollégiuma. (A szerk.)

399 Felborult székek, a levegőben röpködő káka, összeakaszkodva kapálózó karok és lábak fogadták a belépő Robert Suttont. - Az ég szerelmére, asszonyom - kiabálta túl a lármát -, olyan ez a ház, mint a bolondok cellája a Malandryn! A fiai aligha mutatnak tiszteletet ön iránt.

Tamkin és Harry azonnal kiszabadították magukat. Zihálva, kivörösödött arccal álltak fel. - Nem akarunk tiszteletlenek lenni anyánkkal, Robert mester - mondta Harry, miközben megigazította szakadt ingét, és hidegen nézett a gyapjúkereskedőre. Robert Katherine figyelmes arcára pillantott, és más hangon folytatta: - Jó, jó. Tudom, hogy nem. A fiúk már csak ilyenek, ugye? Hoztam nektek valamit. - Szemével Johnt kereste, aki nagyon mereven és csendben állt anyja mellett. - Kint vár, vagy inkább várnak az udvaron. - Jaj, mi az, mi az? - harsogta Tamkin ugrándozva. - Menj, nézd csak meg! - mondta a kereskedő jóindulatúan. John és Harry kimérten, megfontoltan néztek rá, de aztán izgatott öccsük nyomába eredtek. - A legjobb szukám, Tiffany mostanában kölykezett meg - magyarázta Sutton Katherine-nek, és leült vele szemben. - Mindegyik fiának hoztam egy kiskutyát. Ennek a fajtának van a legjobb orra Lincolnshire-ben. - Nagyon kedves öntől, Robert mester - mondta Katherine őszinte hálával. A fiúknak úgysem volt igazi vadászkutyájuk, kénytelenek voltak beérni a kettlethorpe-i korcsokkal. - Joannak pedig egy kis sárga énekesmadarat hoztam, amely Fez partvidékéről származik. Melegben kell tartani, és sok törődést igényel. 400 - Igen. Köszönjük. Boldoggá fogja tenni. Robert általában nem volt figyelmes, de ez a Katherine-nel kapcsolatos, érett szenvedély jobb megfigyelővé tette. Az asszony bájos szürke szemében árnyékot vett észre, és feszültséget az ajkán, amely még mindig őrizte fiatalos ívét. Kövérkés kezét bársonnyal borított térdére tette, előrehajolt, és izgatottan kérdezte: - Mi bántja, kedvesem? Robert jó ember, gondolta Katherine, kedves, és ha a fiúk féltékenyek, majd túljutnak rajta. Igent mondok, de előbb mindent őszintén el kell mondanom neki. - Elmondom - kezdett hozzá nehézkesen. - Egyszer... volt egy gyermekem... aki nagyon szerette az énekesmadarakat. Blanchette... - Igen, emlékszem is a kis vörös hajú lánykára, évekkel ezelőtt láttam Kettlethorpe-ban - mondta Robert őszinte érdeklődéssel. - Nagy kár, hogy meghalt, Isten nyugosztalja a lelkét. - Inkább egy vagy több fattyú halt volna meg, gondolta magában. No, sebaj, a rosszat is el kell fogadni a jóval együtt. Mivel Katherine nem beszélt, csak bámult a tűzbe, élénkebb hangon hozzátette: - Felejtse el a múltat! Nem tesz jót a tépelődés. - Nem, persze hogy nem. - Megfordult, és a férfira nézett. Ápolt szakállára jól táplált arcán, a parányi lilás erek hálózatára az orra környékén, a hatalmas, karmazsinvörös bársonnyal borított vállain nyugvó nehéz aranyláncra, hivatali jelvényeire a karján - volt polgármester, parlamenti képviselő, gyapjúkereskedő -, ráncos szemhéjú, kissé véraláfutásos szemeire, amelyek lelkesítő kíváncsisággal válaszoltak tekintetére. - Nem tesz jót a tépelődés - ismételte -, és én igyekszem elfelejteni a múltat. 401 - Majd én segítek! - vágott közbe rekedtes hangon a férfi. - Katherine, tudja, hogy miért jöttem. Nem vagyunk már gyerekek - önből Suttonné asszony lesz. Ha Isten is úgy akarja, jövőre polgármesterné lehet. Ha atyámnak lejár az ideje, és engem újraválasztanak. Emelt fővel járhat ebben a városban, és pokolba a

többiekkel. Egy Suttonnak nem mernek ellentmondani. Nem mondom, hogy nem gondoltam át kétszer is, atyám és fivérem... nos, ezt most hagyjuk, azt fogják tenni, amit én mondok. Mi, Suttonok összetartunk, és be kell látniuk, ez nem ugyanaz, mint ha nincstelenül jönne hozzám. Nem, elmagyaráztam nekik, hogy a Beaufort-ok ellátása megoldott, önnek pedig van vagyona, rendes kis darab földje. Meglátja, milyen gyorsan felvirágoznak a birtokai, ha én veszem át az irányítást. Nem mintha nő létére rosszul csinálta volna. Amint tudja, elleneztem, hogy felszabadítsa a jobbágyokat, de bevallom, végül nem is alakult rosszul a dolog, persze csak amíg rendesen fizetik a bérleti díjat. De többet is ki lehetne hozni azokból a birtokokból. Van egy új cotswoldsi fajta, amit ki fogok próbálni Kettlethorpe-ban, azt hiszem, ha a Fossdyke közelében legeltetjük, az jó lesz nekik, és. . . Eszébe jutott, hogy egy nő szemében talán nem ez az udvarlás leghatékonyabb módja. Megköszörülte a torkát. - Nos, nem titok ön előtt, hogy már régen az ágyamba akarom vinni, és ha másképp nem akar jönni, hajlandó vagyok feleségül venni. Katherine elnevette magát. A kereskedő nem is tudta, mit gondoljon, annyira elbűvölte Katherine hangja, ugyanakkor természetes felháborodást érzett. - Mi olyan mulatságos? - kérdezte kimérten. - Természetesen ez a házasságkötés nem ugyanaz, mintha nemesi házasságot kötne, ön egyszerűen Suttonné asszony lesz, nem Lady, de alig hiszem, hogy... 402 - Nem, nem, Robert mester - kezét a férfi térdére tette -, ilyesmi meg sem fordult a fejemben, én egyszerű, szabad kisbirtokos leszármazottja vagyok, és hálás leszek, ha Suttonné asszony lehetek... - Akkor hát hozzám jön? - kiáltotta. Zajosan felpattant, aztán derékon kapta Katherine-t, és forrón megcsókolta, keményen és követelőzőn. Nem is olyan rossz, gondolta Katherine. Pomádé- és szegfűszegillata volt, a férfias erő és vágy érzése ilyen hosszú önmegtartóztatás után nem volt ellenére. A férfi csókjától pulzusa egy kissé felgyorsult. Igen, talán megtanulom eléggé szeretni, legalább amennyire kell. Igyekezni fogok. Másnap a székesegyházhoz tartó királyi menet beigazolta egész Lincoln várakozását, hogy hatalmas pompában lesz részük, sőt a Richard féktelen szertelenségéről szóló, egyre szélesebb körben terjedő pletykát is, de utóbbival ezen a napon senki nem törődött. John Sutton, a polgármester érkezett először skarlátvörös köpenyében, őt a többi városatya követte, majd a céhek tagjai zászlóikkal és az egyházi méltóságok, köztük a már igen idős püspökkel, aki még mindig ugyanolyan rátarti, szófukar és dölyfös volt, mint régen. Ez mind megszokott látvány volt Lincoln számára, aligha lett volna érdemes emiatt a hidegben ácsorogni; a király, a királyné és kíséretük azonban mindenkit kárpótolt a kényelmetlenségért. Soha senki nem tudta volna elképzelni az aranyszínű ruhák káprázatát, a tiszta ezüsttel átszőtt fátylakat, a sokméternyi hermelint kanyarogni a sáros utcákon, az ékszerek élénk csillogását. Robert Sutton befolyásának köszönhetően Katherine a székesegyház főhajójának egyik padjából nézte, ahogy a menet las san haladt előre az oszlopkötegek között az északkeleti kereszthajóig, majd balra fordult a káptalanterem felé, ahol a ceremóniát tartják. 403 Sokkal fájdalmasabb érzésekkel nézte az elhaladó, ismerős alakokat, mint amire számított. Látta Michael de la Pole-t, aki régen oly sokszor volt a herceg kíséretében. Most már Richard tanácsadója volt, megkapta a Suffolk grófja címet, sőt korábban Anglia kincstárnokává is kinevezték, de valami baj történhetett, Katherine nem tudta, micsoda, csak annyit hallott, hogy nemrégiben menesztették kincstárnoki posztjáról, és kegyvesztett

lett a parlament felsőházának tagjai körében. Öregnek tűnik, nyilallt Katherine-be, vállai meggörnyedtek a hermelin körgallér alatt, haja pedig éppolyan fehér volt, mint a hermelin. Látta Lord Neville of Rabyt, a heves északi lovagot. Nemcsak öregnek tűnt, hanem betegnek is: nehezen lépkedett, és erősen rátámaszkodott magas és izmos, jóképű fia, Ralph karjára. Mögöttük egy vihorászó, kényeskedő fiatalemberekből álló csoport érkezett lábra simuló nadrágban, amely combjukon kívül mást is látni engedett, lila cipőjük orra meg vagy fél méter hosszú volt. Ők voltak Richard kortársai és cimborái; utánuk lépkedtek a bajor hölgyek és urak, akik Anna királynéval érkeztek Angliába. És ott volt a fiatal de Vére is, az egykori Lord Oxford, Richard kedvence, akinek a király az Írország hercege címet adományozta. Katherine visszatetszéssel nézte de Vere hibátlanul vonzó arcát. Még Kettlethorpe-ba is eljutott a hír, milyen hihetetlenül ostoba összeesküvéseket eszelt ki de Vére a herceg ellen három évvel korábban; hogy ravaszul meg akarta mérgeztetni Johnt, és hallotta egy őrült karmelita szerzetes gyalázatos történetét, akit de Vére helyett bűnbakként borzalmas kínzásoknak vetettek alá. 404 Igen, mindenféle perverzió lakozott a kifestett, szőrtelen arc mögött, az aranyporos hajfürtök alatt, a magas, karcsú testben, amely fennhéjázva vonult violaszínű brokátöltözetében, illatfelhőt hagyva maga után, amerre elhaladt. Vajon nem de Vere régóta ható sötét, csábító befolyása okolható azért, hogy Richard tíz évvel ezelőtt oly kedvezően induló uralkodása mostanra sokkal erőszakosabb ellenségeskedésekbe torkollt, mint amilyenek Edward idejében valaha is előfordultak, és hogy Richardot a nép nagy része, akár főrend, akár közember, ilyen hamar meggyűlölte? Mégis, Anna királyné talán megmentheti. Sokan remélték. Kis idő elteltével a királyi pár kilépett a káptalanteremből. Katherine és a főhajóban összegyűlt emberek térdre ereszkedtek. Richard sokat vesztett szépségéből: pocakot eresztett, almavirágszínű orcái kikerekedtek, és kidudorodott a tunikája is, amelyet olyan sűrűn teleraktak drágakövekkel, hogy nem látszott ki alóluk az arany. Még a mellére tűzött szarvasbikajelvény is gyöngyökből készült. Anna királyné ugyanolyan díszesen volt felöltözve, és a hold alakú, kétszarvú fejdísz miatt első ránézésre úgy tűnt, mintha férje fölé magasodna. Valóban nem volt szép. A Német-római Birodalom leánya egyszerű rokolyában elment volna egészséges, szívós parasztlánynak, de az arca kedves volt, és amikor súgott valamit Richardnak, apró gombszemei jóindulatúan csillogtak. Még olyan fiatalok, gondolta Katherine, mindketten csak húszévesek, s jellemük még nem alakult ki teljesen. Könnyen lehet, hogy ez a kellemes megjelenésű fiatal nő megfelelő támasza lesz a túlfinomult, kitenyésztett Plantagenet virágszálnak. Amikor a királyi pár eltűnt a főhajó végében, Katherine felállt, kinyújtóztatta zsibbadt lábait, és észrevette, hogy Richard kíséretének néhány tagja nem ment be a kis káptalanterembe, hanem visszasétált a főhajóba, hogy ott várakozzon. 405 Haza kell mennem, gondolta, hogy átöltözzek a fogadásra. És hogy pontosan elmondjam szegény Philippának, ki mit viselt, és milyen a királyné. Philippa a fájdalmai ellenére is boldogabb volt, s Hawise úgyszintén: mindketten örültek, hogy Katherine elfogadta Robert mester ajánlatát, bár a vasárnapi kihirdetésig még titokban tartották a döntést. Végigment a főhajón az előcsarnok felé, és megállt a kereszthajónál, a „Püspök Szemé"-nek nevezett kerek

üvegablakon beszűrődő, szivárványszínű fényzuhatag alatt. Mindig szerette ezt a székesegyházat, és úgy gondolta, barackszínű nyugati homlokköveivel, gazdag faragásaival ez a legszebb templom Angliában. Néhány faragás mulatságos volt, mint a fa kórusülésen prédikáló róka, vagy a főoltár mögötti magaskóruson, az indamotívumban eldugott parányi ördög, mások pedig lelkesítők, mint a muzsikáló angyalok, vagy Szent Hugó síremléke. A székesegyháznak megvolt a maga nagyvonalú méltósága, amely különleges tiszteletet parancsolt. Ugyanakkor a püspök ellenséges prédikációja óta sosem érezte itt jól magát, mert úgy vélte, még a papok és a sekrestyések is keserű gúnnyal néznek rá. Ma azonban olyan sok volt itt az idegen, hogy senkinek fel sem tűnt a jelenléte. Miközben felfelé nézett a „Püspök Szemé"-re, valaki a nevén szólította. Megfordult; akkor látta, hogy Michael de la Pole az. - Isten hozta, uram - mondta bizonytalanul. A különválás óta nem találkozott a herceg egyeden bizalmasával sem. - Lady Swynford - mondta az idős gróf mosolyogva. - Szép, mint mindig, látom. - Felsóhajtott, és Katherine kimerültséget látott vizenyős szemeiben. - Jó valami olyat látni, ami nem változik. 406 - Ó, uram - ellenkezett Katherine -, pedig én megváltoztam. A gróf a fejét rázta. - Nem bókolni akarok, asszonyom, emlékezhet rá, nem vagyok a szép szavak embere. Nem tűnik idősebbnek, mit hat...igen, hat évvel ezelőtt a leicesteri palotában - a szentségit, úgy tűnik, mintha egy másik életben, egy másik világban történt volna. - Az is volt - mondta Katherine csendesen. - Számomra. A hercegnek a nővel fenntartott hosszú kapcsolata során Michael sosem értette egészen ura szenvedélyét, de most hirtelen megértette. Talán azért, mert ő maga szenvedett. - Asszonyom - mondta egy bánatos mosoly kíséretében -, engem már legyengített a kor, sajnos...tud esetleg egy jó vendéglőt a közelben, ahová elmehetne az apródom borért? A gyomrom összeszűkül és faj, ha nem töltöm folyton tele. Katherine bólintott. - De uram, ha elfogadja, a házam itt van néhány lépésnyire, ha felajánlhatom... - Az volna az igazi! Egyórányi nyugalom szerfelett felélénkítene. Habár, asszonyom - beesett szemeiben keserű, gúnyos fény villant meg -, biztos benne, hogy fogadni akar egy olyan embert, akit sikkasztással, gyávasággal vádolnak, és akit kegyvesztéssel távolítottak el hivatalából? - Ezt éppen tőlem kérdi? - kérdezett vissza Katherine. Félmosollyal ajkukon, tökéletes megértéssel néztek egymásra, majd sarkon fordultak, és együtt mentek ki a székesegyházból, át a sikátoron Katherine házáig. Hawise és Philippa izgalomba jött Suffolk tekintélyes grófjának látogatása miatt. Az izgalom a kis Joanra is átragadt, és csodálkozva bámulta a férfit, a fiúk viszont mind elmentek, hogy élvezzék az ünnepnap szabadságát. 407 Katherine maga forralt bort a tűzhelyen de la Pole számára, majd kényelmesen letelepedtek a két karosszékbe. A gróf megkönnyebbülten felsóhajtott. - Ez jó. Csend van. Fiatalnak és erősnek kell lenni... meg... meg... nagyon óvatosnak, ha az ember a király körül van.

Philippa és Hawise tapintatosan visszavonult, és Joant is magukkal vitték. Magukra maradtak a kellemes szobában, ahol a váltakozó napfény megcsillant Katherine egyszerű, de szépen fényesített bútorain és a friss, édes illatú kákán. Az asszony felvett egy darab kelmét, és öltögetni kezdett, mert azt gondolta, a férfi talán nem szeretne beszélgetni. De la Pole figyelte őt egy darabig; arra gondolt, vajon eszébe jut-e még az asszonynak a régi élete, és hogy vajon hogy mehet a sora itt, Lincolnban. Igenis, megváltozott, gondolta, nem a vonásai, hanem kiteljesedett ebben a légkörben. Régen volt benne valami csendes szenvedély, küzdelem, most viszont egészen nyugodtnak tűnik: derűs és mély, mint egy kis hegyi tó. - Lady Swynford - szólalt meg hirtelen -, gondol még néha a hercegre? Katherine kezében megállt a tű, megremegett, aztán átbújt a vásznon, maga után húzva a karmazsinvörös fonalat. - Ugyan mit használna, ha gondolnék, nem igaz? - Azok az idők rég elmúltak, az igaz, de én biztos vagyok benne, hogy ő gondol önre. Katherine felemelte a fejét. Szürke szemében lassan kitágult a pupilla. - Én viszont biztos vagyok benne, hogy téved, uram, hacsak nem gyűlölettel gondol rám. - Gyűlölettel?! - De la Pole megdöbbent. - Ó, persze, egy ideig dühöngött ott fenn, északon, amikor ön eltűnt, ez természetes. De biztosan nem gyűlöletből építtetett kápolnát Szent Katalinnak Knaresborough-ban. 408 Katherine letette a kelmét, és felállt; széke megcsikordult a kandalló előtti kövön. - Kápolnát Szent Katalinnak? - Igen, hogy teljesítse fogadalmát, amit az ön biztonságáért cserébe tett a felkelés idején. Katherine a tűz felé fordult, ujjaival a köntöse szélét markolta. - Mikor emeltette azt a kápolnát? Biztosan nem azután, hogy nyilvánosan megtagadott engem, és visszatért a hercegnéhez. De la Pole a homlokát ráncolta. - De igen, biztos vagyok benne, jóval azután történt, hogy újraegyesült a hercegnével Knaresborough-ban. De kedvesem, amennyire én tudom, szó se volt nyilvános megtagadásról. Abban az időben néhány hónapig a kíséretében voltam, és nem emlékszem, hogy egyáltalán kiejtette volna az ön nevét. - Mégis egész Anglia arról pletykáit, hogyan becsmérelt engem, minek nevezett - szünetet tartott, majd határozottan folytatta -, igen, boszorkánynak és szajhának nevezett, még azon a nyáron hallottam Walsinghamben. - És kegyed elhitte? - kiáltott de la Pole. - Az Istenre, asszonyom, nem élt elég sokáig az udvarban, hogy ne dőljön be a rágalmaknak? Azok a bencés krónikások mindenféle hazugságot kitaláltak a hercegről. És ugyan miért? A Wycliffel való kapcsolata miatt, és mert üldözte őket, a kolostoraikat, aztán meg az elcseréltgyerek história után, mert a herceg mindig a szegény szerzeteseket szívelte jobban. Csak Krisztus tudja a rosszindulat okát, de ön igazán jobban ismerhetné őt ennél. - Igen, valóban. Talán ismertem is. De közvetlenül egyetlen szót sem hallottam tőle... azóta. 409 De la Pole megcsóválta a fejét és felsóhajtott. - Szükséges, hogy a büszkeségéről beszéljek önnek? De ami ennél fontosabb, véleményem szerint egyetértett önnel abban, hogy mindkettejüknek jobb lesz, ha különválnak.

Katherine fel-alá járkált a kandalló előtt, lehajolt, hogy megkotorja a tüzet, arrébb tolt egy kandallóvasat, még egy kis bort öntött a forralóba. - Uram, szinte azt kívánom, bárcsak ne mondta volna ezt el nekem - mondta végül. - Nem akarok túl gyengéden gondolni rá. Igen, talán valóban nem kellett volna megemlítenem a herceget, gondolta az idős gróf. Mások dolgába ütöm az orrom. Úgy látszik, ez mostanában gyakran megtörténik, az ellenségeim legalábbis így gondolják. Egy életen át szolgáltam a herceget, a koronát, és a végén nem kapok mást, csak gyűlöletet és hálátlanságot. Gloucester volt az igazi ellenség, és persze Arundel. Becsmérlés, vádaskodás. Michaelnek mindkettőt el kellett szenvednie. Azt mondták, nem más, mint egy kereskedő Hull-ból, aki túlontúl gazdag ahhoz, hogy becsületes legyen. Azt mondták, gyáva, mert békekötésre buzdítja Richardot, abba az irányba igyekszik befolyásolni, hogy véget vessen ennek az értelmetlen, mindenkit megnyomorító háborúnak Franciaországgal. És most hamarosan jön a száműzetés. Efelől semmi kétség. És egyetlen hűséges barátja távol van, Kasztíliában. - Hogy van a herceg? - kérdezte Katherine. Ismét leült, és felvette a kelmét. Fölé hajolt. - Végre megkapja, amire régen vágyott, nem igaz? A kasztíliai trónt, amit annyira akart. - Attól tartok, nem - válaszolta szomorúan de la Pole. - Legalábbis nem úgy, ahogy akarta. A lánya fog rajta ülni, nem ő. - A lánya? - Nem hallott a házasságkötésekről? Katherine megrázta a fejét. 410

- Előttem senki nem beszél a hercegről. - Nos, Philippa és I. Joao a múlt hónapban házasodtak össze Portóban, ő most Portugália királynéja. Milyen különös, gondolta Katherine. Philippa, a higgadt, nyugodt, szűzies leány, aki arra vágyott, hogy kolostorba vonulhasson, huszonhat évesen férjhez ment, és egy távoli ország királynéja lett. - A kis Catalina pedig - folytatta de la Pole - Kasztíliai Henrik felesége lesz, úgy tudom. Ő fog Kasztília trónjára ülni a szülei helyett, ami majd a háború végét jelenti. A kasztíliai álom végét, végre-valahára, gondolta Katherine. Nem bukással, de nem is dicsőséggel. Ez a végkifejlet megalázó lehet John számára. Egyezséggel, dinasztikus házasságkötésekkel eléri a célt, de sosem lesz igazán az övé. Mindig második, gondolta Katherine, sohasem az első. Egész életében. - Ó, a herceg még mindig harcol - folytatta de la Pole, akinek gondolatai ugyanezen az ösvényen haladtak. Még nem adta fel. De úgy halljuk, a serege félelmetesen legyengült, valami betegség támadta meg őket, és sokakat meg is öl. A futár azt mondta, maga a herceg is nagyon beteg volt... Nem, asszonyom, túl sokat beszélek, szószátyár öregember lettem – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta Katherine tekintetét. - Rendbe fog jönni. Rengeteg ereje van. Katherine letette a kelmét, és elhaló hangon megszólalt: - Uram, bocsásson meg, hogy magára hagyom egy kis időre. - Kiment az ebédlőből, fel a saját hálószobájába, ahol néhány percig egyedül lehetett. Mire ismét lement, megérkezett Robert Sutton, hogy a fogadásra kísérje. De la Pole-lal a kandallónál álltak, és udvariasan beszélgettek. 411

A gróf azonnal odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

- Túl sokáig éltem vissza a jóságával, kedves asszonyom, visz-sza kell sietnem a király körüli feladataimhoz. Bocsássa meg, ha túl sokat beszéltem - tette hozzá halkabban. Kezet csókolt neki. -Jó volt viszontlátni önt. Isten áldja! Amikor elment, Robert elégedetten fordult Katherine-hez: - Úgy tűnik, Suífolk lordja jó véleménnyel van önről, kedvesem. Ha nem volna olyan öreg, még féltékeny is lennék. Lehet - folytatta felvidulva -, hogy az ő segítségével még a királynénak is bemutatják. Még mindig befolyása van Richardra. Nem kérte meg? Talán az esküvőnket is a fogadáson kellene bejelentenünk. - Nem - mondta Katherine lassan. Leült, és a másik karszékre mutatott, ahonnan de la Pole állt fel az imént. - Robert, én nem lehetek a felesége. Bocsásson meg nekem! A gyapjúkereskedő piros arca elsápadt, és az asszonyra meredt. - Katherine, micsoda ostobaság ez? Soha nem gondoltam volna magáról, hogy számító és kacér. - Ez nem számítás, és nem is kacérkodás. Mindössze túl naiv voltam, amikor azt hittem, el tudom felejteni a múltat. - Sokáig tétovázott, miközben a férfi döbbenten és ébredező haraggal nézte. - Ez a helyzet, értse meg! mondta végül. - Számomra az nem múlt, hanem még mindig jelen. Nevezze ostobaságnak, őrültségnek, ha akarja, de úgy tűnik, olyannak születtem, hogy képtelen vagyok más férfinak odaadni magam. Robert vitatkozott vele, veszekedett, esedezett Katherine szemét elfutotta a könny, végül bűnbánóan sírni kezdett, de képtelen volt igent mondani. A szobájában egyedül töltött percek alatt végül rátört a bizonyosság. Számára nem létezik kényelmes, új kezdet, végzete nem teljesülhet be könnyebb úton. 412

Mindig érezni fogja az egykori szerelmet, ami azt jelenti, hogy a viszonzástól függetlenül örökre odaadta magát. Ha nem hallotta volna de la Pole szavait, hozzáment volna Suttonhoz, pedig az csak múló érzelem volt. De a gondolat, hogy John szenved és veszélyben van, felgyorsította a felismerést. Amikor Sutton végül dühösen, keserű szemrehányások közepette távozott, Katherine magányosan leült az ebédlőben, a király fogadására sem ment el. Üzent, hogy megbetegedett.

31.

1395. november 25-e, Szent Katalin ünnepe. Katherine szokatlanul lehangoltan ébredt Kettlethorpeban, és megmagyarázhatatlanul magányosnak érezte magát. A régi hálószoba sokkal meghittebb volt, mint valaha régen. Katherine-nek sikerült fokozatosan szerény kényelmet kialakítania otthonában. A falakon lincolni falikárpitok függtek, a deszkázott padlót medve- és birkabőrök borították. A spalettákat ólomüveg ablakokra cserélte le, és a felújított kandalló lehetővé tette, hogy bemelegedjen a szoba, amelyben régen csak úgy süvített a huzat. Ennek ellenére Katherine vacogva ébredt, és a havas eső kopogását hallgatta az ablakon. Nem volt kedve szembenézni a mai nappal: a birtok népe szabadnapot kapott, és nagyszabású ünnepséget terveztek a tiszteletére. Lesz körmenet, Katalin-tánc, pörgő-verseny az összes falubeli lány részvételével, és Cob is beszédet fog mondani. Cob már igen nagy embernek számított Kettlethorpe-ban, valóságos polgármesterféle volt a faluban.

413 Bérlői apró ajándékokat hoznak majd neki, és végül hatalmas lakomát csapnak a nagyteremben, míg ő maga az emelvényen ül, és megkoronázzák egy szúrós fenyőkoszorúval, amelyet Cob gyermekei készítenek neki. Ezek az ünnepségek szívet melengetőek voltak. Visszatérése óta minden évben megtartották, egyre nagyobb előkészületekkel. Igazán hálátlan lenne, ha nem örülne az iránta tanúsított szeretetteljes tiszteletnek. De aznap reggel nagyon fájt a feje. Míg Hawise-re várt, hogy behozza a reggeli sörét, elöntötte az aggodalom. Két legjobb anyajuha lépfene tüneteit mutatta. A pásztor elküldött a harbyi boszorkányhoz valami bűbájért, hogy megelőzzék a pestis terjedését. Ez volt az egyik gond. Janet volt a másik. Tom Swynford felesége, Janet hamarosan megérkezik Cole-byből az ikrekkel, hogy tiszteletét tegye az anyósánál. A nottinghami Crophillben született Janet éppen Tomhoz illő feleség volt: visszahúzódó, takarékos és egyszerű, mint egy vasfazék, úgyhogy hosszabb időre is bízvást magára lehetett hagyni Cole-byben, amikor Tom távol volt Henry of Bolingbroke szolgálatában. Viszont szüntelenül beszélt vékony, panaszos hangján, és untatta Katherine-t. Az egyéves ikrek aranyosak voltak, Kathe-rine nagyon vágyott rá, hogy két kis unokája társaságát élvezhesse, de sokat betegeskedtek, a kis Hugh folyton köhögött, Dorothynak pedig gyenge volt a gyomra. Katherine, aki hat egészséges gyermeket szült és nevelt fel, gyakran adott tanácsokat Janetnek, amit a fiatalasszony zokon vett, aztán figyelmen kívül hagyott. Hát igen, eléggé ismerős helyzet, nem is érdemes sokat bosszankodni rajta. Joan boldogtalansága már sokkal szívfacsaróbb. Joan, az ő kicsikéje tizenhat éves volt, és máris özvegy. Nem mintha szerette volna azt a kövér, hitvány, élemedett korú lovagot, akihez tavaly olyan hirtelen feleségül ment; de örömmel elviselte a kényelmetlenségeket cserébe a magasabb rangért, és azért, hogy bepillantást nyerhessen a nagyszerű külvilágba, amelyre vágyott. 414 Sir Robert Ferrers elvitte kis menyasszonyát a Leicester-palotába Henry feleségének, Mary de Bohumnak vidám háztartásába. Joannak alig néhány heti vidám izgalomban volt része, mielőtt megözvegyült, Mary grófnő halála pedig egyenesen visszarepítette az anyjához Kettlethorpe-ba. Ami még rosszabb, a rövid, kellemes időszak alatt a lány reménytelenül szerelembe esett - Ralph Neville of Rabyvel, Westmore-land fiatal urával; az öreg harcos nem sokkal azután halt meg, hogy Lincolnban járt Richarddal. Képtelen szerelem. A Neville of Rabyk nem házasodnak fattyúkkal. Keserű szívfájdalom Joan számára, amit Katherine a szokásos módon próbált minél jobban csillapítani: még nagyon fiatal; majd túl lesz rajta; találnak majd másik megfelelő férjet, és ha megszületnek a gyermekei, egészen biztosan elfelejti a fiatal Neville-t. Joan csak bámult rá kerek árvácskaszemeivel, és halkan megkérdezte: - Elfelejtette? El tudta felejteni apámat, amikor a Swynfor-dokat szülte? Katherine-ből még azóta sem múlt el az akkori megdöbbenés és a lány ösztönös hasonlata miatti félelem, amire Joan felfigyelt, és bár csillapítani akarta, csak még fájdalmasabbá tette. - Nem - suttogta elhaló hangon -, soha nem leszek Neville szeretője, pedig könyörgött. Gondolja, hogy én, aki tudom, milyen házasságon kívül születettnek lenni, ugyanerre ítélnék egy másik emberi lényt? Jaj, bocsásson meg, anyám... Mindketten könnyes szemmel fordultak el, és a dologról soha többé nem tettek említést.

415 Joan friss boldogtalansága felébresztette a Blanchette miatti szunnyadó fajdalmát. Katherine tizennégy éve semmit nem hallott róla. Az itteni templomban gyászmisét szoktak tartani az emlékére minden év június tizenharmadikán, eltűnése napján, de Katherine azóta sem fogadta el egészen, hogy meghalt. Igaz, hogy az élet mindig keményebb a nők számára, de, gondolta Katherine, vajon miért kell így lennie, hogy legidősebb és legfiatalabb gyermeke különösen szenvedjen? E kérdésre nem talált választ, mint ahogy sok másra sem. Én vagyok könyörgésed alapja. Akkor miért nem könyörögsz? Igen, ebben hitt. Sokszor megadatott neki a kényelem, és egy parányi megbecsülés. Ugyanakkor voltak sivár időszakok, mint most, amikor a fény szürkeséggé fakult, restté vált, és felmerült benne a kétség, hogy vajon Lady Julián valóban csak az igazi bűnöket mérlegelte-e. A külső lépcsőház felőli ajtó hatalmas zajjal kivágódott. Hawise lépett be, jeges fuvallatot sodorva magával. - A kakas csípje meg, jó kis idő ez a szerzeteseknek! - Becsapta az ajtót, és az ujjait lehelte. - Nem számít, kedvesem, ez ma a te szented napja, úgyhogy fahéjat is tettem a sörödbe, ahogy szereted. Isten éltessen! Lehajolt az ágyhoz, és megcsókolta Katherine-t. - Szűzanyám, miért lógatod az orrod? Mi történt? - Nem tudom, csak úgy rám jött a rosszkedv. – Katherine megpróbált mosolyogni. - Hawise, tudod, hány éves vagyok? Már miért ne tudnám? - Hawise kitöltötte a gőzölgő sört, és megkotorta a parazsat. - Még nem veszítettem el az emlékezetemet, ráadásul a konyhanép mind piros szalagokat pingál a negyvenöt gyertya köré az esti lakomára. - Negyvenöt - mondta Katherine tompán. - Jézusom, micsoda kor! Hawise visszament az ágyhoz, és tartotta Katherine hálóköntösét. 416 - Na, azért még nem sokat öregedtél, ha ez megnyugtat. Cob éppen tegnap dicsekedett vele, hogy Kettlethorpe úrnője a legszebb asszony egész Lincolnshire-ben. - Cob részrehajló, áldja meg az Isten - mondta Katherine bánatos nevetéssel. Lenézett hosszú hajfonataira, amelyek vastagok voltak, mint régen, csak éppen egy kicsit ezüstösebbek, de tudta, hogy halántékánál két egészen ősz tincs világlik ki sötét bronzszín hajából. - Még mindig kemény vagy, mint egy alma - mondta Hawise, és kritikusan végignézte, miközben belecsavarta Katherine-t a köntösbe. - Ez a sok munka, amit végzel, Szűz Máriám, sose hittem volna a régi időkben: sört főzöl, sütsz, lepárolsz, köpülsz a cselédlányokkal együtt. Rohansz ide, futsz oda, állatokat gondozol a parasztokkal, kertészkedsz, még birkát is nyírsz. Uramisten, mennyi munka! - Hát, muszáj - felelte Katherine zordan. Volt néhány kemény évük, miután Sutton megvonta tőle tanácsait és támogatását. Teljesen egyedül igazgatta a birtokot, de így is kikínlódtak valami szerény hasznot. Suttonnak végül sikerült házasságkötéssel csillapítania dühét: egy gazdag lovag lányát vette el. És mindez, úgy tűnik, már nagyon rég volt. Gépiesen végigcsinálta a mosakodás és az öltözködés procedúráját, megengedte Hawise-nek, hogy a mókusprém szegélyű, sötétvörös bársony ünneplőjébe öltöztesse, és a ruha nyakrészét a királyné melltűjével fogja össze.

- Az is furcsa - mondta Hawise, miközben a csatot igazgatta -, hogy régebben mekkora ékszeres ládát kellett átkutatnom, mire találtunk valamit, ami tetszett neked, most meg ezen kívül nincs más, amit viselhetnél. Katherine felsóhajtott, és leült a tűz mellé. - Sok minden megváltozott - mondta szomorúan. - Hawise, szegény nővérem jutott eszembe ma reggel, Isten nyugosztalja a lelkét. Olyan sok haláleset... 417 - Krisztusom, irgalmazz! - kiáltotta Hawise, és keresztet vetett. - Hogy is beszélhetsz ilyenekről a szented ünnepnapján? - Mi volna erre ennél jobb nap? - kérdezte Katherine. – Ha már úgyis rájuk gondolok... - elhallgatott, a tüzet bámulta. Igen, különösen az egyik halálesetre, gondolta Hawise, megcsóválta a fejét, és kezdte rendbe tenni az ágyat. A hercegnéére. Tavaly különös csapás sújtotta az ország legmagasabb rangú hölgyeit. A lollard prédikátorok Isten bosszúját látták benne, és a nép félni kezdett. A húsvéti böjt és nyár dereka között meghalt Anglia három legnemesebb hölgye: Anna királyné pestisben halt meg a sheeni palotában, és a király majd megőrült a fájdalomtól. Mary de Bohum, Lord Henry of Bolingbroke grófnőjét gyermekszülés vitte el, Krisztus legyen kegyes hozzá, gondolta Hawise, mert még jól emlékezett az ijedt tizenkét éves menyasszonyra a leicesteri palotában, egy évvel a felkelés előtt. És Costanza hercegné is meghalt, itt Angliában, állítólag valami gyomorbetegségben. Amikor a hír elért Kettlethorpe-ba, Lady Katherine napokig nagyon csendes volt, gyönyörű szürke szemeiben merengő, várakozó tekintet csillant, de semmi nem történt azon kívül, hogy a Beaufort gyerekek újabb adományt kaptak a kancellárián keresztül. Igazság szerint az utóbbi években a herceg, úgy tűnt, visszafogottan érdeklődni kezdett irántuk; legalábbis nem akadályozta meg, hogy örököse, Henry időnként szívességet tegyen vagy segítséget nyújtson nekik. De, gondolta Hawise, és erősen megrángatta az egyik takarót, azért az az alávaló kujon küldhetett volna legalább néhány kedves szót az asszonyomnak. Ehelyett inkább megint elment Aquitániába uralkodni. És még mindig ott van, az Isten fonyassza el. 418 Miért nem ment hozzá Katherine ahhoz a Sutton-hoz, amikor megvolt rá a lehetősége, igaz, biztos, hogy nem tudta volna boldoggá tenni az az ember. Férfiak, férfiak, férfiak, gondolta Hawise dühösen, és látva, hogy Katherine még mindig szomorúan bámul maga elé, vigasztalóan odalépett hozzá. - Olvass egy kicsit azokból a kedves mesékből, amiket Geoffrey mester küldött neked, menj! Azok mindig felvidítanak. Katherine sóhajtva hunyta le pilláit. - Ó, Hawise, attól félek, ma több kellene a canterburyi utazás történeteinél ahhoz, hogy megjavuljon a kedvem. Szegény Geoffrey... Tudta, hogy a férfinak nehéz az élete, bár levelei filozófikusak voltak, mint mindig, viszont pénzügyi nehézségei támadtak, az egészsége sem volt rendben, és nagyon magányosnak érezte magát a somerseti öbölben, ahová királyi erdésznek nevezték ki. Bárcsak segíthetnék neki, gondolta Katherine. Talán ha el-

készülünk a számadással, marad itt egy shilling megtakarítás. - Hallgasd csak! - mondta hirtelen Hawise, és savanyú képet vágott. - Megjött Lady Janet az ikrekkel. Mindketten az ismerős patadobogást figyelték az udvaron, és a kicsik nyűgös bömbölése a fülükig hatolt. - Igen - mondta Katherine, felállt, és a köpenyéért nyúlt. - A mai ünnepség igen vidám kezdete. Nem szokott ilyen lenni, gondolta Hawise komoran, és folytatta a hálószoba rendbe rakását. Furcsa megszokni ezt a száraz, keserű kedélyt valakitől, aki az utóbbi években szinte mindig kedves és bátor volt. Hawise megállt a térdeplőnél, felkapta asszonya gyöngysorát, és elmondott érte egy rózsafüzért. Még mindig nem volt elégedett, ezért átkutatta Katherine öltözőládáját, végül talált egy kis réz kitűzőt, amelyet egy néma kívánság kíséretében tűzbe dobott, és ettől máris jobban érezte magát. 419 - Ha reggeli előtt sírsz, vacsora előtt énekelsz - idézte Emma asszony megnyugtató bölcsességeinek egyikét. Hawise imája meghallgatásra talált, bár nem vacsora előtt, és nem is egy egyszerű, vidám dal formájában. A falubeliek befejezték a lakomát, az asztalokat letakarították, és a kecskelábakkal együtt a nagyterem sarkába húzták. Cob megtartotta beszédét. Katherine arcára piros színt, szemeibe könnyeket csalt dicsérő szavaival, bérlői pedig túláradóan ünnepelték. Két mindig pontatlanul fizető laughtertoni bérlője is elhozta a bérleti díj hátralékának egy részét, amiről Katherine már lemondott, a falubeli asszonyoktól pedig bőven kapott almát és aprósüteményeket. Lefekvés előtt Katherine lantját pengetve üldögélt, Joan énekelt, Janet pedig tétován hallgatta őket. Az ikrek bölcsőjükben aludtak a kandalló mellett. Hawise a konyhaasztalnál üldögélt, és lepedőket foltozott. A háziszolgák mind elmentek a falusi kocsmába, hogy ott zárják a napot. A negyvenöt nagy gyertya még mindig égett, és szokatlan csillogást kölcsönzött a régi ebédlőnek. - Azon gondolkodom, hol vannak ma este a bátyáim - mondta Joan két dal között. - Uramisten, bárcsak én is férfi lehetnék! Anyja szíve összeszorult. Olyan sivár az élet a gyermeknek itt, egy középkorú nő háztartásában, nem nagy szórakozás, hogy kárpótolja a megkeseredett, titkos szerelemért. Hát - mondta Katherine vidáman -, tudjuk, hogy Harry Németországban tanul, Tamkin pedig elvileg Oxfordban van, de erre nem vennék mérget. - Elmosolyodott. Tamkin nem volt olyan tanulni vágyó, mint Harry, aki máris magasabb rangra emelkedett az egyházban, mint amit valaha elérhetőnek hittek a számára. Kétségkívül apjuk titkos befolyása segítette mindnyájukat. -

420 Ez gyakran megnyugtatta Katherine-t. Az ifjú John végre elérte nagy célját: lovaggá ütötték, miután Lord Henryvel elutazott Berberia partvidékére. Johnnie imádni való kölyök volt, és származása hátrányai ellenére kitaposta magának az utat mint szerencselovag. Még Richard is kedvelte - legalábbis eddig -, és tavaly elvitte magával Írországba a seregével. Nem tudom, hol van Thomas - szólalt meg hirtelen Janet nyafogós hangján. - Remélem, karácsonyra hazajön; soha nem árul el nekem semmit. Szegény Janet. - Katherine letette a lantot, és felsóhajtott.

- A várakozásból sok jut egy nőnek, én sem hiszem, hogy egy hamar látni fogom az én Johnnie-mat. Janet apró, halvány szemei neheztelő pillantást küldtek az anyósára. Egy vak vakond is látta, hogy Lady Katherine jobban szereti házasságon kívüli gyermekeit, mint a törvényeset, és Janet ezt szégyenletesnek tartotta. Elégedetlen pillantása körülpásztázta a termet, amely nagyobb volt és jobban bútorozott, mint Coleby. Belemerült a gondolatba, hogy vajon mikor jön el az idő, amikor Tom végre örökölhet. De Lady Katherine láthatóan kellően egészséges, sőt - eléggé dühítő! - tíz évvel fiatalabbnak néz ki a koránál, ami kétségkívül igazságtalan jutalom ilyen erkölcstelen életért. - Azt hiszem, elmegyek lefeküdni - mondta Joan ásítva. - Gondolom, anyám, az ön szobájába. Katherine bólintott. A vendégek érkezése mindig azt jelentette, hogy hálóhelyet cseréltek. Janet, a dajka és az ikrek foglalták el Joan toronyszobáját, amely egykor Nicholáé volt. Hawise abbahagyta a foltozást, és kezdte elfújni a gyertyákat. Még mindig hátravolt vagy húsz, amikor kint ugatni kezdtek a kutyák. A fajtiszta kutya, Erro, amelyet Sutton adott a fiatal Johnnak több mint nyolc évvel ezelőtt, fejét két mancsán nyugtatva feküdt a tűznél. 421 A méltósággal felruházott arisztokrata nem tartotta magát házőrzőnek, és általában tudomást sem vett alacsonyabb rendű társai zajos ugrándozásáról. Éppen ezért meglepő volt, hogy felemelte a fejét, és nyüszíteni kezdett, aztán egyetlen erőteljes szökkenéssel talpra ugrott, és hatalmas lármával az ajtóhoz rohant. - Különös - mondta Katherine, és odasietett, hogy megfogja a nyakörvét. - Csak egyetlen... Szűz Máriám, lehetséges volna? - tette hozzá vidáman. Lehetséges volt. A fiatal John Beaufort lépett a nagyterembe egy kevés puha, kavargó hó kíséretében. Anyját a karjába kapta, és teljes szívből megcsókolta. - Legyen üdvözölve, anyám! A szentje küldhetett volna jobb időt is a fiának, aki olyan régóta igyekszik már ide! Megcsókolta a húgát, majd Hawise-t, és - némileg kisebb lelkesedéssel - Janetet is, mielőtt lecsendesítette az izgatott Errót, aki úgy ugatott, hogy a halottakat is felébresztette a templomkertben, az út túloldalán. John a tűz előtt állt, míg a nők körülzsongták, levették a köpenyét, lesöpörték a havat göndö-rödő szőke hajáról, leoldották a kardját, és az arany lovagi sarkantyút, amelyre olyan büszke volt. Sört melegítettek neki a hosszú nyelű vaslábasban. - Ó, drágám - mondta Katherine, és remegett a büszkeségtől -, biztos, hogy nincs nálad csinosabb fiatalember egész Angliában, és még idős édesanyád neve napját sem felejtetted el! Johnnie, ez a legkellemesebb meglepetés, a legjobb, ami évekóta történt velem. Azt hittem, külföldön vagy! - Hát, valóban ott voltam. - Nagyot nyögve leroskadt egy székbe, gőzölgő vörös bőrcipőjét a tűz felé tartotta. – Három héttel ezelőttig. Bordeaux-ban. Anyám... - megfordult, és egyenesen Katherine szemébe nézett. - Nem én voltam ott az egyetlen, akinek eszébe jutott az ön szentjének napja. 422 Katherine tekintetéből eltűnt az elégedett büszkeség, és helyébe feszültség költözött. - Mit kerestél Bordeaux-ban, Johnnie? Hawise keze, amely zsírral dörzsölte John nedves cipőit, hirtelen mozdulatlanná vált. Janet abbahagyta az

ikrek bölcsőjének ringatását, és felemelte a fejét, mert nem tudta hová tenni anyósa hangjában a különleges tónust. Joan anyjáról a bátyjára nézett, és felgyorsult a lélegzése. - Atyám rendelt oda!- kiáltotta John diadalmasan. - Egy hetet töltöttem vele, és hoztam anyámnak egy levelet tőle. Azt akarta, hogy a mai napon kapja meg. Katherine fejében dübörgés hangzott fel, mint valami távoli mennydörgés, miközben különös nyugalom szállta meg, mintha a kinti hó az ő vénáiban olvadna. - Tehát megint találkoztál a herceggel - mondta a legteljesebb nyugalommal. - Hogy van? Johnt meglepte, hogy nem kérte el azonnal a levelet, és Joan meg Janet ugyanígy érzett, de Hawise megértette. Bőszen a cipő felé fordult. Most meg mit akar az az átkozott herceg, kérdezte magában. - Nagyon fáradt, azt hiszem - mondta John -, és sovány, mint... mint Erro itt. Alig várja, hogy visszajöhessen. Nincs már dolga Aquitániában, és Richard hazarendelte, azt hiszem, Gloucester nem kis mérgére. - Ó - mondta Katherine. - Az istenit - mondta John hevesen -, persze, az a büdös Thomas of Woodstock azt akarja, hogy atyánk őkegyelmessége az országon kívül maradjon, hogy azt csináljon Richarddal, amit akar, nyugodtan szövögethesse a terveit, és uszíthasson háborúra, amit atyánk nem hagyna neki. Richardnak elege lett belőle, és Lancaster pártjára állt. 423 - Ó - mondta ismét Katherine. - Mi itt olyan távol esünk mindentől, hogy nem követjük az udvari politikát, sem a király hóbortjait. Gloucester hercegéről, aki Buckingham volt, amikor én ismertem, eddig úgy tudtam, a király kegyeltje. - Hát, most már nem az, és azt hiszem, a király fél tőle. Ezért akarja atyánk segítségét. Anyám - mondta John, miközben kigombolta köpenyét, és előhúzott egy darab pergament -, nem akarja látni a levelet? Alig várom már, hogy megtudjam, mi áll benne. - Én is - suttogta Joan, és kezét Katherine karjára tette. Katherine elvette a levelet, és megnézte a címzést: „Lady Kateryn Swynford, Kettlethorp, Nicole megye", John saját, határozott, nehéz vonalvezetésű, fekete kézírásával. Már tizennégy és fél éve nem láttam ezt a kézírást, gondolta Katherine. De ugyan olyannak tűnt, mint régen. Megfordította a levelet, és megvizsgálta pecsétjének karmazsinvörös lenyomatát. Ebben volt változás. Kasztília és León királyi címere eltűnt a pecsét jobb oldaláról. Tehát elfogadta, hogy véget ért a nagy kasztíliai álom. De leánya, Catalina azért a trónra ülhet. Ő és Costanza legalább ennyit elértek. - Anyám - könyörgött a fia -, Krisztus szerelmére kérem, olvassa már el! Nekem nem mondott semmit arról, mit írt, és atyám nem az az ember, akinek kérdéseket lehet feltenni. De úgy tűnt, elégedett velem. Figyelte, hogy megy a bajvívás, és nagyon örült. Katherine halványan elmosolyodott. Hamarosan megtudjátok, mi áll a levélben - mondta, és felállt. Gyermekei csalódott tekintete kíséretében leakasztotta köpenyét a rúdról, és kiment a hóba, fel a külső lépcsőn a hálószobájába. Bereteszelte az ajtót, a pergament pedig letette az asztalra, amíg felizzította a tüzet. Amikor már szépen lángolt, odament a térdeplőjéhez, és egy ideig ott térdelt. -

424

Aztán meggyújtott egy gyertyát a tűznél, majd óvatosan a vas gyertyatartóra helyezte. Kis idő múlva felemelte a levelet, és leült egy székre a kandalló mellé. Uijai hidegek voltak, akár az ereszről lógó jégcsapok, amikor nagy sokára feltörte a karmazsinvörös pecsétet. Nem volt benne üdvözlés. Minden megszólítás nélkül kezdődött, franciául, ahogy mindig is írt neki. Nemrégiben ellátogattam Cháteaii la Teste-be, Les Landes-ba. Felkavaró érzések tolultak elő a régmúltból. Sok mindenbe belefáradtam, életem mindennap egyre nagyobb terhet jelent számomra, és e kimerültség fényében sok mindent másképp látok, mint régen. Karácsonykor visszatérek Angliába, és szeretnélek viszontlátni. Könyörögve kérlek, felejtsd el a múlt keserűségét, nézz át kegyesen a közöttünk tátongó szakadék felett, és teljesítsd a kérésemet! Joant is látni szeretném, aki, úgy tudom, ott van veled. Harryt hazahívtam Németországból, már bizonyára úton van. Thomast meglátogatom Oxfordban, mielőtt Lin-colnshire-be érkezem. John, aki elviszi neked ezt a levelet, nálad marad az év első napjára várható érkezésemig. Büszke lehetsz rá. Jól nevelted, ahogy a többieket is. Isten és az ő áldott Anyja vigyázzon rád! John, Lancaster hercege... Bordeaux, 1395. november 5-én.

- Nos, hát - mondta Katherine hangosan, és letette a levelet. Lassan elismételte az egyik mondatot. - „Jé vous emprie d'oublier toute I'amertume du passé..."* - Igen, a keserűséget el kell felejteni. Már nem érzett keserűséget, viszont határozott vonakodást igen. * Könyörögve kérlek, felejtsd el a múlt keserűségét.

425 Túl késő, túl késő, hogy újra találkozzunk. Középkorú emberek, majdnem öregek. John ötvenöt éves. A gyerekeket nem tarthatja vissza, amikor apjuk végre nyíltan érdeklődik irántuk. De ami engem illet, gondolta, sokkal jobb, ha nem leszek itt, amikor jön. Átmehetne Janethez Colebybe. Ó, hagyj békén, mondta a levélnek, és rámeredt a szavakra. „Chateau la Teste dans les Landes... des souvenirs poignants.."* A kerek toronyszoba, a tengeri levegő, a sirályok kiáltozása - és olyan örömmámor, amilyet csak egyszer él át az ember. Már új életet épített magának; mindent összevetve elégedett volt. Megtanult örülni az apró dolgoknak: a májusi napfény csillogásának egy harangvirágon, a maga sütötte fehér kenyér illatának, a csendes beszélgetésnek a falusi asszonyokkal, akiknek humorát megtanulta értékelni. Hát nem nyert végleg szabadságot az izgalmaktól? A félelemtől és a fájdalomtól? A levél mindkettőt visszahozta. Félt, nem csak az érzelmi megrázkódtatástól, hanem a gyakorlati gondoktól is. Lincolnshire lassacskán elfogadta őt, az idő valamelyest rendezte helyzetét. A herceg látogatása nyomán elkerülhetetlenül visszatérnének a régi suttogások és pletykák. Ennél is rosz-szabb volt a csalódástól való félelem. Sokkal jobb egy csodálatos szerelem emlékét őrizni, amilyen egykor volt, mint hogy örökre lealacsonyítsa a csalódás. Indigne, jutott eszébe a francia szó, nem helyénvaló, talán még nevetséges is. Nem, nem fog találkozni a herceggel. Makacsul kitartott döntése mellett, amíg Harry karácsonyeste meg nem érkezett. Aachenben tanult, amikor atyja parancsa utolérte, mire sietve hajóra szállt Hollandiában, és most érkezett Bostonba csillogó szemmel, izgatottan. *Cháteau la Teste, Les Landes... Felkavaró érzések...

426

- Mit jelentsen ez, anyám? Istenemre, nem értem, de biztosan valami rossz hír miatt szólított ide! Harry hatalmas, erős, húszéves fiatalember lett; szilvakék reverendájában kereknek látszott, akár egy galamb. Szívből jövő nevetése, szószékre való, szépen zengő hangja és gyors, mózesi észjárása volt. Módszeresen lebeszélte Katherine-t a menekülésről; azt mondta, nincs joga bármilyen módon feldühíteni az apjukat, mert azzal talán a gyermekei ellen fordítja. John és Joan, akik igyekeztek anyjuk kedvében járni, nem említették ezt az érvet, de Katherine belátta, hogy Harrynek igaza lehet. Mire Janet végül anyósa nélkül tért vissza Colebybe, Katherine beletörődését az a belső bizonyosság is erősítette, hogy helyesen cselekszik. Azon a karácsonyon néha visszatért hozzá a fény, a lezártnak hitt csatorna ismét kinyílt, és derűs nyugalommal töltötte el. Észrevette, hogy három gyermeke gyakran összesúg egy sarokban, izgatott, töprengő szemekkel néznek rá, de suttogásuk azonnal abbamarad, amikor közelebb lép, és semmi nem derül ki szándékukból. Fogalma sem volt róla, hogy Harry vezetésével a Beaufort gyermekek rendkívüli reményt táplálnak magukban. Olyan esztelen reményt, hogy szégyelltek még akkor is, amikor kétértelmű szavakkal utaltak rá: „Ha...", „Lehetséges lenne?", „De áldott Krisztus, az lehetetlen!", „Nem, a levele hűvös volt, nincs mire építeni. Semmi ilyesmi még csak meg sem fordul a fejében." Katherine, hogy lecsendesítse lármás kérdéseiket, megmutatta nekik a levelet. Amikor újév napján hírnök érkezett, hogy bejelentse a herceg másnapi érkezését, Katherine sokkal nyugodtabb volt, mint a gyermekei. Ránézett a hírnök köpenyén ékeskedő Lancaster-címerre, kék-szürke nadrágjára, a kék sapkájára hímzett sólyomjelvényre, az ismerős Lancaster-pompára - és arra gondolt, milyen régen látta ezt utoljára. 427 Egyszer magával ragadta az őrült áradat, amelyhez ezek a jelképek tartoztak, és megesküdött magának, hogy soha többé nem engedi annak az örvénylő folyónak, hogy lerántsa. Másnap reggel nagy hatást tett rá, és kissé fel is bőszítette Joan egyre fokozódó izgalma. - Anyám, hadd csináljam meg a haját, Hawise ügyetlen hozzá! Anyám, kérem, viselje az aranycsatot, amelyet Sir Robert adott nekem, sokkal szebb, mint az az ezüstvacak. Ó, Jézus, bárcsak lenne valami új ruhája, ha ebben az oldalt nyitott köpenyben látja, még azt fogja hinni, hogy fogalma sincs a divatról, és Londonban most sokkal hegyesebb cipőket hordanak...legalábbis - tette hozzá lassan - amikor tizenkilenc hónapja ott jártam, még úgy volt. - Felsóhajtott. Katherine ránézett a szép, sötét fejre, a vágyakozó, szomorkás, bájos arcra, és gyengéden azt mondta: - Kicsinosíthatsz, ahogy szeretnél, drágám, de igazság szerint ez semmin nem változtat... sem így, sem úgy. Joan felvett egy levendulavizes üvegcsét, eljátszott az ólomdugóval, és így felelt: - Mi csak azért vagyunk a világon, mert szereti önt, és mert ön is szereti őt, nem? Katherine megdöbbent, és zavarba jött. - Az nagyon régen volt, Joan - válaszolta némi nehézséggel. - Az emberi szerelem elmúlik. Ezzel szembe kell nézned, drágám... - ajkába harapott, mert látta, hogy Joan sír: csendben, büszkén, de nagy könnycseppek gurulnak végig rózsaszín orcáján. Sokkal korábban, mint ahogy az udvari kutyák ugatni kezdtek volna, már hallották a Lancaster-hírnök ékes harsonaszavát, amikor a herceg lovasmenete lekanyarodott a főútról a birtok felé. 428

A jól ismert hangra Katherine szívverése végül felgyorsult, Joan pedig felrohant a torony tetejére, hogy onnan figyelje a csillogó fehér-arany havon, a csupasz szilfasorban közeledő menetet. Katherine lassan átsétált az udvaron és a felvonóhídon, hogy megálljon az öreg felhágókőnél. Két fia idegesen hátra maradt az udvaron, ahol Joan is csatlakozott hozzájuk. - Tamkin is eljött vele - mondta. - Ó, Szűz Máriám, segíts, hogy minden jól alakuljon! Keresztet vetett, felemelte gyöngysorát, és mondani kezdte a rózsafüzért. Fivérei közelebb húzódtak hozzá. Ott álltak mindhárman, és vártak. A herceg lefékezte lovát, amikor a kis templomhoz ért. Egy éber fegyvernök odarohant, és tartotta a lovat. A herceg leszállt. Nem volt rajta páncél; hermelinprémmel szegélyezett, hosszú violakék köpenyt viselt, arca nagy részét bonyolultan felcsavart, szőrmés fejfedő takarta. Amint közeledett feléje a kitaposott havon, Katherine mélyen bókolt előtte, és azt mondta: - Örvendünk megérkezésének Kettlethorpe-ban, uram. John levette ékkövekkel díszített kesztyűjét, és megfogta az asszony csupasz kezét. - Valóban örülsz nekem, Katrine? - kérdezte rekedtes mély hangon. Katherine az arcába nézett. Új, mély ráncok a homlokán, ráncok az orrcimpáktól a makacs, keskeny ajkak két sarkáig. Ősz szálak a vörösesbarna szemöldökben, alatta tompább kék, szomorú, csengő szemek. Hosszú fehér sebhely a bal fülétől a homlokáig, amely ráncba vonta a szemhéját is. Édes Istenem, mennyi változás, gondolta. Mégis - még mindig ugyanaz az arc volt, amelyet oly nagyon szeretett. - Örvendek, hogy megérkezett, uram - ismételte ugyanolyan hangon, bár a férfi kezének érintése égette a bőrét. - A mi... a Beaufort-ok már izgatottan várják. 429 A herceg arrafelé nézett, amerre Katherine, át a kapun az udvarra, ahol gyermekeik csoportosultak a nagyterem ajtajában. - Igen - mondta -, elhoztam Tamkint is. De először négyszemközt kell beszélnem veled. - Miről, uram? - kérdezte, és elhúzta a kezét. - Mi lehet az, amit négyszemközt kell megbeszélnünk? - Katrine, könyörgöm! - Nem olyan könnyű magányos zugot találni Kettlethorpe-ban - mondta halvány, hűvös mosollyal. - A templom? – javasolta John. - Ilyenkor üres? Katherine felemelte a fejét, és bement a herceg előtt a boltozatos kapun. A templomot újévi magyal és örökzöld díszítette. A főhajóban, amely télen egyben faluházként is szolgált, még mindig ott voltak a kis asztalok a tegnapi „templomi sör" és a vásár után; a kákát gyertyaviasz, dióhéj, morzsamaradék szeny-nyezte. Öt gyermek állt a kis szalmatetős jászol előtt, amely körül durván kifestett, házi készítésű figurák voltak hivatva megjeleníteni Jézus születését; a gyerekek azon vitatkoztak, hogy a csecsemő nevet-e vagy sem. A herceg rájuk nézett, levette fejfedőjét, és megszólalt: - Menjünk följebb, a kórusra. Ott biztosan nagyobb csend lesz. - Megkerülte a szentélyrekesztőt. Szűz Mária szobra és a Szent Pétert és Pált, a templom védőszentjeit ábrázoló falkép előtt gyertyák égtek. Négy vékony gyertya lobogott a kis kápolnában, amelyet Katherine építtetett a Swynford-kórus mögött. Egy sírkövet világítottak meg, amelyen páncélos lovag harsány színekkel kifestett domborműve ékeskedett. A herceg megállt a sírnál, lenézett a lovagra, a vadkanos sisakdíszre, a három vadkanfejes, ék alakú pajzsra, a szakállas arcra, amely alig emlékeztetett eredetijére, mert Lincolnban faragták Katherine leírása alapján, mindössze néhány évvel azelőtt. A herceg lassan keresztet vetett.

430 - Isten nyugosztalja és óvja a lelkét! - mondta, aztán Katherine-hez fordult, aki a kápolna bejáratánál állt, kámzsáját mélyen az arcába húzva. - Katrine - kérdezte -, ez már örökké közöttünk áll? A néhány pillanat alatt, mielőtt Katherine válaszolt volna, a gyerekek egyre hangosabbak lettek, aztán egyikük ijedten felkiáltott: - Csitt! - Lábak dobogása hallatszott, aztán a nyugati kapu nagy robajjal becsapódott. Minden zaj elhalt. Sokkal több áll közöttünk, mint Hugh, uram - törte meg a csendet. A herceg türelmetlenül, lemondóan intett, aztán hagyta, hogy keze ernyedten aláhulljon. Otthagyta a sírt, és az asszony mellé állt. Hirtelen felemelte a kezét, és hátracsúsztatta Katherine kámzsáját, belenézett az arcába, nagy szürke szemeibe, amelyek kitartóan állták a tekintetét, keserűség nélkül; de nem is lágyultak meg, megmaradt bennük a távolságtartás, az óvatos nyugalom, ami megijesztette a férfit. Ujjával megérintette Katherine halántékán az ezüstös tincseket. - Az idő csak hattyúszárnyakat adott a szépségedhez - mondta savanyúan -, én viszont megőszültem és össze vagyok kaszabolva, mint egy öreg borz. - Igazságtalan önmagához, uram. A borzok púpos, csupa dudor lények, ön pedig még mindig egyenes, mint egy dárda. – Könnyed, társalkodó hangnemben beszélt, ahogy a herceg régen kíséretének tagjaival hallotta beszélni. Katherine visszatette fejére a kámzsát, és az ajtó felé pillantott; nyilvánvalóan csak az udvariasság tartotta vissza, hogy ne javasolja, távozzanak. 431 Abban a pillanatban John elfelejtette, hogy Lancaster hercege, jóllehet utolsó kétsége is elszállt. Lénye legmélyebb forrásából bugyogtak elő a szavak, úgy dadogott, mint egy apród. - Katrine... Katrine... annyira megnehezíted... Istenem, nem érzel már irántam semmit? Nem gondolhatunk mindig arra, aki meghalt. Öregszünk, ez igaz, de még mindig élünk... és ha semmit sem érzel irántam... ha túl sok idő telt is el, amióta együtt voltunk... akkor gondolj a gyermekeinkre, legalább nekik még nem késő... Reszketve elhallgatott. Simára borotvált arca téglavörösre váltott, zihálva lélegzett, fájdalmasan. Katherine nyelt egyet; John kipirult, esedező arcát valamiféle ködön keresztül látta, és távoli, szomorkás gúnnyal beszélt. - Szükséges még valamilyen megállapodás közöttünk, amely segíti a gyermekeim előrelépését? Legalább életkorunk eltántoríthatta volna attól, hogy újabb szégyenletes tettre csábítson! A herceg úgy kapkodott levegő után, mintha az asszony arcul csapta volna, és Katherine-re bámult. Aztán összeszorította az öklét, és rácsapott a kórusülés faperemére. - Krisztusom, Katrine! Arra kérlek, hogy légy a feleségem! A homályos kis templom, a gyertyafény, az örökzöldek mind forogni kezdtek Katherine körül. - Ez eszedbe se jutott? - kérdezte a herceg már visszafogottabb hangon, mert meglepte Katherine elképedt arckifejezése. - Amikor Costanza meghalt, biztosan... és most, hogy idehívattam az összes Beaufort-t... Katrine, nem tudtam előbb jönni... a király Aquitániába küldött... - Teljesen megfeledkezett a kétségekről és a bizonytalanságról, amit korábban érzett, amíg ismét meg nem látta az asszonyt. - Ez nem jutott eszembe - válaszolt Katherine tompán. - Miután a hercegné meghalt, reméltem, hogy hallok önről, aztán az a vágy is elmúlt. Ma a gyermekeink érdekében fogadtam. Sokat tehet értük... ha akar... Nem tudott gondolkodni, nem érzett mást, csak döbbenetet és zavart.

430 - Mi jobbat tehetnék értük, mint hogy törvényesítem őket? - kérdezte félig mosolyogva. - Richard beleegyezett, ha összeházasodunk, és a pápa is jóváhagyja. - Törvényesíteni - ismételte Katherine -, törvényesíteni... soha nem hallottam ilyesmiről. Jézusom, de hát a fattyúság szégyenét nem lehet kitörölni! John lassan bólintott. - De igen. A törvényesítés szokatlan eljárás. Valójában még soha nem volt rá példa hasonló körülmények között. - De az angol törvények megengedik, ennek John utánanézett. - Ha a király kihirdeti, hogy törvényesek az e világi királyságban, és a pápa, Krisztus földi helytartójaként ugyanezt teszi az egyházban, akkor hogyan kérdőjelezhetné meg bárki a törvényes születésüket akár a mennyben, akár a földön? - kérdezte gyengéden. Katherine arca összegyűrődött, mint egy gyermeké. Két kezét a szája elé emelte, és kisietett a főhajóba, hogy egyedül lehessen - hogy összeszedje magát. Ez az érzés úgy megviselte, mint a fájdalom, nem tudta megkülönböztetni tőle. Kis idő múlva John odament hozzá. - Katrine - mondta, és megérintette a vállát -, ehhez szükséges lenne, hogy előbb összeházasodjunk, tudod. Remélem, ez nem jelent túl nagy áldozatot számodra. Rám is gondolsz... a gyerekek mellett? - Még nem tudom - felelte, és a kákát bámulta. - Még nem fogom fel. Uram... Lancaster hercege nem veszi feleségül a szeretőjét, aki a köznépből származik... hogyan engedélyezhette ezt a király? - Hát, mindenesetre megtette - mondta John szárazon. 433 Richard pillanatnyilag ennél sokkal többet is megtett volna, hogy örömet okozzon legidősebb nagybátyjának, és bosszantsa a legfiatalabbat. - Azt hittem, meggyűlöltél - folytatta Katherine. - Hogy a szerelmed már rég elmúlt. - Te jelentetted ki, hogy váljunk külön. Egy ideig gyűlöltelek, aztán rájöttem, hogy igazad volt. Costanzát olyan boldoggá tettem, amennyire csak természete megengedte, hogy boldog legyen, de mindig ott voltál a legbelső gondolataimban. Egyszer megfogadtam, hogy szeretni foglak, amíg élek, és úgy tűnik, olyan vagyok, hogy muszáj megtartanom a fogadalmaimat. Katrine, kételkedsz benne? Kedvesem, voltak más szeretőim, más fattyúim is, évekkel ezelőtt, ahogy az országban minden nemesnek. Neked házasságot ajánlok, a gyermekeinknek pedig törvényes származást. Katherine lassan felállt a székről, és felnézett a férfi arcába, szomorú, esdeklő, gyengéd szemébe. Katherine és John nagyon csendesen január tizenharmadikán házasodott össze a lincolni székesegyház főoltára mögötti kórus faragott kőangyalai alatt. Januárban a várakozás napjaiban, amióta a herceg megérkezett Katherine-hez Kettlethorpe-ba, olvadás állt be, de az esküvő reggelén ismét megjelent az Északitenger felől érkező hó a mocsár felett, és puhán csapódott a székesegyház színes ablakainak, miközben négy fiatal pap csoportosult a pulpitus köré, és elkántálta a szertartást. A helyettes dékán, John Carleton celebrálta a nászmisét. A herceg felkérte a püspököt, hogy adja össze őket, de az visszautasította. - Amit - mondta a herceg a régi, villogó, jeges tekintettel - hamarosan nagyon meg fog bánni. Töprengő tekintete Harryn nyugodott. - Az öreg Buckingham majd meglátja, mennyire nem volt keresztényhez méltó az a sok sértés, amellyel hölgyemet illette. Ideje, hogy Lincolnnak fiatal és értelmes püspöke legyen, nem gondolod, Harry?

434 Harry lelkes egyetértése csak újabb mozzanatot jelentett a közös Beaufort-örömben. Lélegzetelállító ragyogásban éltek. Egy varázslat, amely felért Merlin csodáival, átalakította mind a négyük fiatal életét. A ceremónia alatt, amíg szüleik mögött térdeltek a bársonyzsámolyon, szédültek az örömtől. Aznap reggel levél érkezett a királytól: áldását küldte, és azt üzente, amint a törvényesítést megerősíti a pápa, John Beaufort Somerset grófja lesz, Harryt a wellsi katedrális dékánjának nevezi ki - egy lépés a püspökség felé -, Tamkint lovaggá üti; és ami Joant illeti, apja, miután rájött, milyen kétségbeesetten szerelmes, tárgyalásba kezdett a fiatal Neville-lel, Westmoreland urával - kiváló szövetség. Kétség nem fér hozzá, hamarosan újabb menyegzőre készülhetnek. Joan a boldogságtól nem bírt magával, és miközben szülei magas alakját nézte az oltárnál, olyan remegést érzett a mellkasában, hogy nem tudta követni a szertartást. Délben megszólaltak a nászharangok Lincoln felett, és Katherine úgy állt fel a térdeplőről, hogy hirtelen Lancaster hercegnéje lett. Gyermekei, akik valósággal úsztak a boldogságban, Szent Hugó sírja körül álltak; Joan hisztérikusan zokogott. Katherine látta Robert Sutton polgármester megilletődött arcát, aki egy városatyával álldogált a mellékhajóban. Látta, hogy Hawise széles vállai remegnek, arcát új, skarlátvörös köntösébe temeti. Amikor Katherine-re rátört a felismerés, megszédült, és belekapaszkodott a szentélyrekesztő korlátjába. Áldott Krisztusom, gondolta rémülten. A kereszt mögötti triptichon előtt meglátta Lady Blanche bájos és Costanza titokzatos, sötét tekintetű arcát. 431 A herceg erős keze a karjára fonódott. - Csókolj meg, Katrine - kérte. Katherine vakon odanyújtotta a száját. John megérintette ajkát az övével, és odasúgta: - Ne nézz vissza! Legyünk boldogok erre a kis időre, ami még megadatik nekünk! Kart karba öltve elfordultak az oltártól, együtt lépkedtek le a lépcsőn, megálltak az arannyal átszőtt szőnyegen, gyerekeik pedig zokogva siettek hozzájuk, a kezüket és az arcukat csókolták. Olyan érzések törtek rájuk, amelyeket alig lehetett elviselni, és amelyeket szerencsére megtört egy kis rekedt, kukorékoló éljenzés. Mindenki körülnézett a lelkes hang forrását keresve, ami nem volt más, mint Cob o'Fenton. Egy oszlop mögül rohant elő, térdre vetette magát, és Katherine ruhájának egyik redőjébe kapaszkodott. - Ó, asszonyom... nem tudtam megállni éljenzés nélkül. Aszonta, a birtok népe is elgyühet. Asszonyom, vagyis hogy kegyelmes asszony, mind itt vagyunk, a főhajó végibe. Ó, asszonyom, nagyszerű nap ez Kettlethorpe-nak! - Nagyszerű nap Kettlethorpe-nak? - kérdezte Harry Beaufort, hátravetette a fejét, és nagyot nyelt. - Ó, valóban, Istenemre, nagyszerű nap ez Kettlethorpe-nak! - Hirtelen mindenki elnevette magát. A Beaufort fiúk levegő után kapkodtak. Hátba veregették a kis Cobot, aki semmit nem értett, de azért boldogan vigyorgott és kacagott. A herceg és Katherine is nevetett. Robert Sutton, aki a mellékhajóból figyelte őket, megdöbbent, de hát a nagy emberek különcségeit el kell nézni. Erőtlenül mosolygott, és Katherine-t bámulta, ahogy végig a szertartás alatt. Még mindig gyönyörű nő, királyi termet hermelinprémes zöld bársonyruhájában és a haját fedő arany-ezüst hálóval. 436 - A Krisztusát! - fordult Robert hirtelen a mellette álló városatyához. - Tudod, mit mondok én neked? Amíg Richard király el nem veszi azt a kis francia lányt, addig ő - és kövér arcával Katherine felé bökött Anglia első hölgye! - Leesett az álla, miközben igyekezett megemészteni saját felfedezését.

- Így van - mondta mellette elgondolkodva a városatya. - Nos, hát nem csoda, hogy nem ment hozzád, te vén kecske, mekkora lecsúszás lett volna az neki! Robert mester ezt nem hallotta, nehézkesen lépkedett a hercegi pár felé, akik már abbahagyták a nevetést. Körülményesen letérdelt, és megcsókolta Katherine kezét. - Hódolatom, kegy elmés asszonyom - mondta fakó, megfontolt hangon. -Az ön hűbérese, életemmel és véremmel...- és Katherine meglepett tekintetének súlya alatt szép rendesen végigmondta Lancaster urainak kijáró feudális esküjét. Katherine és John hallgatólagos megegyezéssel kihagyta mindazokat a helyeket a nászéjszaka lehetséges helyszínei közül, ahol már voltak együtt. Amíg a hó esni nem kezdett, úgy gondolták, a közeli tickhilli várba lovagolnak, de mivel ez már lehetetlenné vált, John lefoglalta kettejük számára a lincolni várkapitány néhány szobáját. Az izgatott várkapitány ide-oda szalasztottá az embereit, hogy megfelelő bútorokat találjanak a vendégeknek, de az eredmény ilyen rövid idő alatt nem lett túl megnyerő. - Nem ilyet képzeltem neked, Katrine - mondta John, miután szemügyre vette a két szobácskát a sebtében felakasztott falikárpitokkal, a durva szőnyegekkel és az alacsony tölgyfa ággyal. - Mit számít az? - kérdezte az asszony mosolyogva. - Való igaz, az embernek nem szabad túl gyakran visszanéznie, de én nem tudom megállni, hogy ne emlékezzek arra a sok száz éjszakára, amiket együtt töltöttünk... olyan sok különböző helyen. 437 Leültek a szorgalmasan pöfékelő kandalló előtti kis asztalhoz; egyikük sem nyúlt az ételhez, amit a fegyvernök hozott nekik, és a vörösborból sem ittak. Hawise egyszerű kék hálóruhába öltöztette Katherine-t, John pedig rátűzött egy melltűt, amelyet egy lincolni ékszerésztől rendelt. Új címerét ábrázolta, annak igazi színeivel zománcozva: a de Roet Katalinkerekekkel, amelyek körülveszik Anglia királyi liliomait és leopárdjait. Ehhez sosem fogok hozzászokni, gondolta. Lenézett a melltűre, és a fejét csóválta. - Imádkozom, hogy sose bánd meg, hogy jogot adtál a viselésére - suttogta. - Soha nem fogom megbánni, kicsi kincsem. John tudta, micsoda felháborodást fog kelteni ez a házasság Angliában, és egész Európában. Kellő józansággal mérlegelte hátrányait, mielőtt elment volna Katherine-hez; de mindez már nem érdekelte. Blanche halála óta nem volt más nő a számára - pedig nagyon igyekezett elfelejteni Katherine-t. És még Blanche is - ő is más volt. Blanche-nak köszönhette a hatalmát, roppant vagyonát, hálás szeretetet érzett iránta. Ha meghal, mellé fogják temetni a Szent Pál-székesegyházba, ahogy Blanche régen kérte, de most, amennyi ideje még van, kedveskedni akar a szívének. Figyelte az asztal másik oldalán kissé lehajtott fejjel ülő Katherine-t, aki, mint oly sokszor, a tüzet bámulta, és azon gondolkodott, hogy ez az iránta érzett tartós szerelem abból is fakad-e, hogy a lány nem adott neki semmit, csak önmagát. Nem hozott neki gazdagságot, hatalmat, sem idegen trónok reményét. Katherine esetében mindig ő volt az adakozó. Álomszerű elégedettség szállta meg, nem érzett feszültséget. Hiszen én boldog vagyok, gondolta elképedve. Mikor voltam én valaha boldog? 438 - Gyere ide hozzám, drágám - kérte. Amikor Katherine en gedelmeskedett, az ölébe ültette, hogy arca megint a régi helyén, a vállán nyugodjon. - Hogy meglepődnének a gyermekeink, ha most látnának - mondta, és belemosolygott Katherine puha hajába. - Azt hiszik, ehhez már túl öregek vagyunk... én magam is azt hittem. De már másként gondolom. - Keményen szájon csókolta asszonyát. - Nem olyan, mint. a Cháteau la

Teste... olyan nem lehet... hiányzik a fiatalság... és a szenvedély heves forrósága... - Hála istennek, hogy ez nem a Cháteau la Teste – suttogta Katherine. - Megfizettünk érte, John... mindketten... és mások is... A herceg hallgatott, szorosan átölelte Katherine-t. Kint kavargott a hó, nekicsapódott az ablakoknak; távolról hallatszott, hogy az éjjeliőr valamit lekiált a bástyáról. - Mégis úgy gondolom, akkor sem voltál kevésbé a feleségem, mint ma éjjel vagy, Katrine - mondta John ámulva.

32.

Katherine a windsori kastély nagytermében vacsorázott a francia küldöttség számára rendezett júliusi díszvacsorán. Azért jöttek, hogy megbeszéljék az angol és a francia király találkozójának utolsó részleteit. Októberben Richard hivatalosan is eljegyzi nyolcéves menyasszonyát, Franciaországi Izabella hercegnőt, és ezzel törvénybe iktatja a hosszú távú szövetségi szerződést az ősi ellenséggel - Gloucester és háborúpárti társai legnagyobb bosszúságára. 439 Katherine az emelvényen ült, a király trónjától jobbra. Merev aranyszínű anyagba burkolták, és annyi nyakláncot, karkötőt, csatot, gyűrűt aggattak rá a nehéz Lancaster-korona mellett, hogy a természetes mozgás lehetetlen volt még akkor is, ha a kínos részletességgel kidolgozott ceremónia, amelyet Richard pontosan megszabott, egyetlen elhamarkodott mozdulatot sem tett lehetővé. Richard a cselekvés jogát fenntartotta magának. A király fehér brokátból készült, gyémántokkal telivant új tunikát viselt. Szőke haját szoros csigákba tekerték és beillatosították, kis bojtszerű szakálla nem egészen takarta el kicsiny, hegyes állat. E percben éppen szórakozottan játszadozott a jádepillangóval, amelyet a francia nemesek hoztak ajándékba királyuktól. A pillangó eredetileg a titokzatos sárkányok földjéről, Kínából érkezett, és amikor Richard tömzsi, mandulafehér keze megsimogatta a sima jádét, aztán kifényesített rózsaszín körmei végigjárták a vesét tökéletes vonalait, úgy mosolygott a pillangóra, mintha egy imádott gyermek volna. Nem vett tudomást a sült pacsirtából és bundás gyömbérből álló fogásról, amelyet egy térdeplő fegyvernök kínált neki. A fegyvernek tovább térdelt, a király pedig tovább babrálta csecsebecséjét. Katherine másik oldalán a herceg ült egykedvűen, hideg udvariassággal, és néhány szót beszélt Eleanor de Bohummal, a sógornőjével. Gloucester hercegnéje azonban túlságosan mérges volt ahhoz, hogy udvariasan válaszoljon, bár félelmében - a királytól, akinek szikrázó, gyűlölködő tekintete időnként célba vette őt, és Lancastertől, aki aznap reggel visszafogott, de ijesztő haraggal utasította rendre, hogyan viselkedjen Katherine-nel szemben - időnként sikerült kinyögnie: „Vagy úgy", esetleg „Kétségkívül". Amikor Lancaster hercege rendkívüli házasságkötésének híre kirobbant Angliában, éppen akkora felháborodást váltott ki, amekkorára John számított, bár a felzúdulás nem volt teljesen ellenséges. 440

A kunyhóktól a palotákig izgatottan adták szájról-szájra a hírt, de a köznép és a középosztály sok tagját mulattatta, sőt örömmel töltötte el. A herceg iránti gyűlölet fokozatosan átalakult a Richard és kegyencei iránti gyűlöletté. Kezdtek úgy tekinteni Lancasterre, mint az egyetlen megfontolt emberre, aki képes hatni unokaöccsére, s visszafogja attól, hogy őrült szeszélyeinek éljen, és semmibe vegye a népét. Az, hogy a herceg magához emelt egy nem nemesi származású nőt, kedvezően hatott a nép érzelmeire, és a legtöbb női szívet megdobogtatta megesett nővérük romantikus megdicsőülése. A nemes hölgyek az udvarban nem voltak ilyen elnézőek. Eleanor, amikor felfogta a hír jelentőségét és hatását, őrjöngeni kezdett, mellkasát verte, haját tépte, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, azt kiáltozta, hogy szétrobbanna a fajdalomtól és a szégyentől, ha azt kérnék tőle, adjon elsőbbséget egy ilyen erkölcstelen, alacsony származású nőszemélynek. Ez örömmel töltötte el Richardot, aki csaknem ugyanannyira gyűlölte nagy-nénjét, mint amennyire gyűlölte és félte hatalmaskodó Thomas bácsikáját. így vagy úgy, szakadjon csak meg Eleanor szíve, mondta, annál jobb, de addig is, amíg ez bekövetkezik, végig kell néznie az új Lancaster hercegné felemelkedését. Nemcsak itt, Angliában, hanem Franciaországban is, ahová Katherine hamarosan elutazik a királlyal és udvartartásával, mert mint Anglia első hölgye, hivatalosan ő gondoskodik majd az új kis királynéról. Az este meleg volt, a bankett unalmas, a zenészek egykedvűen játszottak. Richard ásított, letette a jádepillangót, és megkérdezte a jobbján ülő, aranyba öltöztetett hölgytől: - Miért nézed folyton a terem túlfelét, azt az ajtó melletti asztalt? Katherine meglepődött, majd elmosolyodott. Őszintén válaszolt halk, kedves hangján: 441 - Felség, ott látok egy tizenöt éves, zárdában nevelkedett, kölcsönkért, esetlen ruhát viselő lányt, aki a főasztalt és a csillogó Plantageneteket bámulja, mintha Isten trónusa mellett ülő szent angyalok volnának. - Ó, igen - mosolyodott el Richard egy pillanatnyi gondolkodás után. - És most közéjük tartozol. Nagyon különös érzés lehet. - Megcsípem magam, mégsem tudom elhinni! Hála önnek, felség, és az én kedves uramnak... - John elfordított fejére nézett, és látta, hogy már feladta a kínlódást Eleanorral, és a hölgy merev háta mögött Mowbrayjel, a heraldikai hivatal vezetőjével beszélget, aki ellenségnek számít. Vagy legalábbis számított. Mowbray az utóbbi időben kibékült Johnnal, aki ellen következetesen vádaskodott, amikor John Aquitániában volt. Gloucester kivételével, aki nem volt hajlandó részt venni a fogadáson, és betegségre hivatkozva a várában maradt, Plashy-ben, az udvar átvette Richard hangnemét, és színlelt örömmel üdvözölte Lancastert. De a drága illatszerek és a teremben szétszórt virágok illata mögött a levegő megsűrűsödött a titkolt ellenségeskedéstől. Csak rá kellett nézni a király mindig jelen lévő, a fal mentén felsorakozott testőreire, a Chesterből idehozott öles termetű bérgyilkosokra, akiknek jelvénye, a fehér szarvasbika szemmel láthatólag korlátlan felhatalmazást adott az erőszakra, a lopásra és a gyilkolásra. Egész Anglia rettegett tőlük, és Richard előtt egyetlen király sem gondolta úgy, hogy szüksége volna rájuk. Isten óvjon minket, gondolta Katherine. Ám idővel a fogadás véget ér, aztán John és ő kettesben lehetnek. Ugyanolyan türelmetlenül várta az estéket, amikor megszabadulnak az udvari teendőktől, mint régen. Most már nem a testi szenvedély miatt vágyott rá, bár még mindig gyengéd érzékenységgel fordultak egymás felé. 442 Az újfajta kötődés sokkal kielégítőbbnek bizonyult. Időnként John elcsüggedt, ingerlékeny vagy fáradt volt - és néha Katherine félelemmel gondolt arra, hogy talán fogy az ereje, legyőzi a hirtelen kimerültség -, de

ilyenkor, amint a hatalmas Lancaster-lakosztály ajtaja becsukódott mögöttük, kellemes elégedettség lett úrrá rajtuk. Nem volt szükség rá, hogy beszélgessenek vagy szeretkezzenek, egyszerűen pihentek. Richard, miközben aranyvilláját babrálta, és egy szelet mandulatejbe áztatott sündisznósültet majszolt, Katherine magyarázatán gondolkodott, hogy miért is nézett folyton a terem túloldalára. Bájos kis történet volt, mint a herceg és a kolduslány meséje; és kellemesen példázta a felkent királyok teljhatalmát. És akik meg merik kérdőjelezni ezt az Istentől eredő hatalmat, keserűen megbánják ostobaságukat! Szemhéja lecsukódott, miközben végignézett a termen, a sisakos fejek során - az ő chesteri íjászai. Kétezer van belőlük itt és odakint az udvaron, mindig készenlétben. Bárcsak már korábban is itt lettek volna, gondolta - keze megremegett a villán, a villa két foga megcsikordult a tányéron. Időnként lecsapott rá a félelem, mint a vámpírok éjszaka, különösen amióta Anna meghalt. Ő sakkban tartotta őket. Most egyedül kell harcolnia a vámpírokkal, és némi fortély segítségével egyesével kell őket elpusztítani, Gloucestert, Arundelt, és a többieket - akik elég erősnek hitték magukat ahhoz, hogy szembeszálljanak a királlyal. Száműzték egyetlen, szeretett barátját, de Vere-t, aki egyedül halt meg odaát, Franciaországban; száműzték a jó öreg Michael de la Pole-t, aki szintén meghalt; meggyilkolták kedves gyermekkori nevelőjét, Simon Burleyt. Krisztus vérére, ki tudhatja biztosan, nem ők gyilkolták-e meg Annát is? A pestist boszorkányság is előidézheti, a méreg színlelhet pestist... 443 Légy óvatos, mondta egy hang Richard fejében. Ne hagyd, hogy kitalálják, mire gondolsz! Ne feledkezz meg amott azokról a nyájas, éberen figyelő franciákról! Várj, amíg túlestek az esküvőn a kis Izabellával, amíg meg nem lesz a békekötés Franciaországgal... és aztán... Hirtelen minden kíváncsi, kisfiús bájával Katherine-hez fordult. - Engem nagyon érdekelne az a harminc, ugye, harminc évvel ezelőtti, itteni este. Igen, egy évvel a születésem előtt. Kivel ültél egy asztalnál? Katherine elképedt. Kiszámíthatatlan, mint egy macska, az ember sosem tudhatja, hová csap le legközelebb. - Nos - felelte -, Philippa nővéremmel, felség, és a jegyesével, Geoffrey Chaucerrel. - Chaucer? - kérdezte a király, felhúzta kiszedett aranyszínű szemöldökét, és a száránál fogva megforgatta serlegét. - Láttad azokat a sértő versikéket, amiket írni merészelt rólam? Katherine látta őket. Geoffrey meggondolatlanul felvállalta, hogy megdorgálja a királyt „következetessége hiánya" miatt - nem csoda, hogy szegénységbe taszították, amit John segítségével Katherine azonnal orvosolt, amint hercegné lett belőle. - Geoffrey öregszik - mondta zavartan -, és az egészsége is gyenge. Nagyon hűségesen szolgálta az ön fenséges nagyatyját. Richard felnevetett, és ivott egy korty jeges bort. - Ó, megbocsátok neki az öröm miatt, amit egynémely verse okozott. - Vállat vont, és elterelte a szót Chaucerről. – Mondd meg - kérte hízelegve -, aznap Essexben, amikor levertem a felkelést, és te zarándokúton voltál, milyen fogadalmat tettél? Ez annyira váratlan kérdés volt, hogy Katherine belepirult. Jézusom, semmiről nem feledkezik meg, gondolta, egyetlen részletről, a legapróbb dologról sem. A jelentéktelen semmiségekről sem, Krisztus szánja meg. 444 Mert volt Richardban valami szenvedés, érződött benne a bizalmatlanság és belső vívódásainak

nyomorúsága, néha pedig szomorú, félénk kedvessége is előbukkant. Erre nemrég jött rá. De fegyelmezetlen volt, gyerekes, bosszúálló - és veszélyes. John most a kegyeiben volt, de ha... Elhessegette a fejébe toluló gondolatokat, és az igazságnak azzal a felével válaszolt, amelyiket elmondhatta neki: - Volt egy lányom, felség, Blanchette... talán emlékszik, felségedet is megkérdeztem róla akkor. Megsebesült és eltűnt, amikor a felkelők felgyújtották a Savoyt. Abban a reményben mentem zarándoklatra, hátha a walsinghami Miasszonyunk megtalálja nekem. - Ó - fakadt ki Richard villámló szemekkel -, azok a büdös jobbágyok. Hamar leszámoltam velük, ugye? Nos, és Miasszonyunk elküldte aztán hozzád Blanchette-et? - Nem - felelte lassan Katherine. - Soha nem tudtam meg, mi lett vele. - És még mindig bánkódsz utána, ennyi év után? – kérdezte Richard kíváncsian. - Az idő sohasem tudja tökéletesen begyógyítani a sebet, amit egy gyermek elvesztése okoz, felség felelte Katherine óvatlanul. A király kerek, rózsaszín-fehér arca megkeményedett. A Plantagenet-szikra megvillant fakókék szemében. Hogy Richard képtelen volt örököst nemzeni, és olyan új királynét választott, akinek életkora hosszú évekre lehetetlenné teszi, hogy az ágyába vigye, egész Angliában pusmogás tárgya volt. Bármilyen említés, amit Richard úgy értelmezhetett, hogy akár a legközvetettebb módon is, de utalhat erre a sajátosságára, igen nagy ostobaságnak számított. Azonnal vissza is vágott. Rávillantva kis, keskeny ajkú mosolyát, így szólt: 445 - Sajna, én még nem ismerhetem ezeket a szülői érzelmeket, nemde, asszonyom? Még mindig a fiatal Mortimer az örökösöm. Igazán kár -- mondta kedvesen, és figyelmesen nézte Katherine-t -, hogy új férjed jó és termékeny fia, Henry of Bolingbroke nem követhet a trónon. Szűz Máriám, gondolta Katherine. A hirtelen kieresztett karmok, a fenyegetés, amely előugrik, amikor pedig minden olyan kellemesnek látszott. Diplomatikus válaszok után kutatott, de ösztönösen ejtette őket, és az őszinteség mellett döntött. - Henry sohasem sóvárgott az ön trónja után jobban, felség, mint az én kedves uram, az ő atyja, és ezt sok év tapasztalata bizonyítja felségednek. Richard csak nézett rá, megdöbbentette a pozitív cáfolat. Az utóbbi időben - és John bácsikája iránt érzett rajongása miatt alig észrevehetően - bizonyos ellenszenv alakult ki Richardban Henryvel szemben: komoly, izmos férfi, kiváló katona és bajvívó - és olyan népszerű az emberek között. - Soha nem kételkedtem Lancaster nagybátyám hűségében - mormolta inkább csak magának, és Katherine fölött Johnra nézett. - A fiában sincs miért kételkednie, felség. - Katherine mosolygott, még mindig azzal a bájos, meleg mosollyal, kilátszottak fehér fogai, és fiatalkori gödröcskéje is még halványan kivehető volt. Mosolyában és őszinte hangjában Richard valami anyait és megnyugtatót érzett. Majdnem annyi idős volt, amennyi idősen a legtöbb emléke maradt a saját anyjáról, Joan hercegnéről, és az ő emléke megenyhítette. A rá jellemző hangulatváltás hatására Richard felnevetett, és megpaskolta Katherine kezét. - Hiszek neked, bájos új nagynéném - mondta huncutul -, legalább ma estére! De az istenfaját, ezek a zenészek rosszul játszanak. Untat ez a vacsora. - Felállt, miközben odébb tolta a tányérját. 446 Mint az elengedett íjhúrok, a kétszáz vacsorázó úgy pattant fel és várt. A chesteri testőrség készenlétbe helyezkedett. Richard könnyedén meglengette a flamand csipkekendőt, amely mindig nála volt.

- Ürítsétek ki a termet! Táncolni fogunk! A félig elfogyasztott étkeket gyorsan kisöpörték. A még fel sem szolgált finomságokat visszavitték a konyhákba. Richard felnézett Katherine-re, aki néhány centiméterrel magasabb volt nála. - Az első táncot - kiáltotta hangosan -, természetesen Lancaster hercegnével járom. - A hercegre kacsintott, Eleanor ugyanis félreérthetetlen, szenvedő hangot hallatott. A díszvacsora utáni napon a Lancaster házaspár visszautazott Kenilworthbe, hogy néhány napig élvezhessék az egyedüllétet, mielőtt Calais-ba indulnak, hogy találkozzanak Berry és Burgundia hercegével a Franciaországgal kötendő béke további előkészületeinek megtárgyalására. Amint a hercegi menet Kenilworth közelébe, a kis tavacska mellé ért, Katherine lelkes megkönnyebbüléssel nézett előre a csipkézett vörös homokkő oromzatra. Ez volt az a vár, amely régen mindig az otthonát jelentette, meleg, rozsdabarna színei egybefonódtak gyermekei gyermekkorával, és szerelmének békésebb időszakával. Az őr észrevette őket. A harsonák köszöntőt fújtak, és a Lan-caster-lobogó sietve felkúszott a Mortimertorony tetejére. A herceg kísérete sétára fogta a lovakat. - Ó, kedves uram, milyen jó lesz néhány napot itt pihenni - mondta rögtön Katherine. A herceg megfogta a drágaköves nyeregkápagombot, hogy felé forduljon, és rámosolyogjon. 447 - Új feladataid sokat követelnek, kicsi kincsem! Attól tartok, most nemcsak pihenni fogunk. Ott van Saint Pol, akit szórakoztatni kell. A bérlők ünnepséget szerveznek a tiszteletedre, és az összes kancelláriai hivatalnok itt van, mivel sok mindent kell megtárgyalnunk, mielőtt külföldre indulunk. - Ó, hát tudom... de ez mind egyszerű feladat az udvari élethez képest. Szűz Máriám, milyen kimerítő volt ez az utóbbi néhány nap Windsorban. Legyek kedves Sieur de Vertainhez, de ne feledjem, hogy Saint Pol rangban fölötte áll. Arról se feledkezzek meg, hogy Lady Arundel mindent elismétel Gloucesternek, amit mondok neki, Lady Salisbury pedig a férjének, aki meg visszamondja a királynak. És mindenekelőtt arra ügyeljek, mit mondok a királynak. Soha nem gondoltam, hogy ilyen nehéz magas rangú hölgynek lenni... - Kifogástalanul csinálod, Katrine - mondta John hirtelen komolysággal. - Nagyon büszke voltam rád, és arra, ahogy felülemelkedsz a rosszindulaton és a rágalmakon. Katherine elpirult, és csendesen válaszolt: - A rosszindulathoz és a rágalmakhoz már mindketten hozzászoktunk, drágám. Az ember megtanul úgy élni, hogy ne okozzanak neki túl nagy fájdalmat. - Igen - mondta John -, engem sosem érdekeltek, csak egyetlenegy... az az ostoba elcserélt-gyerek történet. Ó, Katrine, különélésünk hosszú ideje alatt soha nem felejtettem el, mennyit segített nekem akkor a szerelmed. Mindketten elhallgattak, úgy lovagoltak át a két kapun. A Mortimer-torony felhúzott kapurostélya alatt az udvarra értek, ahol rohangáló istállófiúk, csaholó kutyák és gyerekek szokásos zűrzavara fogadta őket. Ez már egy másik csapat gyerek volt, amelyik nagy izgalommal szaladt le i belső udvarból, dajkáiktól és nevelőnőiktől megszökve, hogy veszélyesen közel menjenek az ágaskodó, fel-felhorkantó lovakhoz. 448 Ők John unokái, Henry gyermekei voltak, akik Kenilworthben nyaraltak. A kis kilencéves Henry of Monmouth nem várta meg, hogy a herceg leszálljon a nyeregből, hanem felmászott nagyapja paripájának horpaszán, s befészkelte magát a nyeregfő és a herceg közé.

- Nagyapa, nagyapa - kiáltotta -, elhozta nekem a sólymot, amit megígért? Elhozta, uram? John a gyerek feje fölött Katherine-re mosolygott. - Itt egy pimasz, neveletlen legényke, aki másra se tud gondolni, mint a solymászatra! Szállj le, te kis vadember, szállj le, majd időben megtudod. - Kiemelte a fiút a nyeregből, és letette a kockakőre. - Na, most állj hátrébb, és mutasd meg a hercegnének és nekem, hogyan kell udvariasan viselkedni! - Ó, csak nehogy túl sok ceremónia legyen, uram – nevetett Katherine, amikor a fiú, aki nem félt a nagyapjától, szemtelenképet vágott. - Jó megint egy csapat lármás gyerek között lenni! Felpillantott az istálló tetején a szélkakasra, és eszébe jutott a nap, amikor Elizabeth csimpaszkodott rajta. Elizabeth végül férjhez ment korábbi szerelméhez, John of Hollandhoz, a király kéjsóvár, tisztességtelen féltestvéréhez, de nem volt valami boldog mellette. Katherine átsétált a boltív alatt a herceg után, és az öregtorony mellett meglátta a kőpadot, amelyen Philippa ugyanaznap megfontoltan azt mondta: - Nem, nem bánom, ha atyám szereti önt... de imádkozom. .. imádkozom a lelkűkért. Philippa ma már Portugália királynéja, és öt gyermek anyja. Kedves, szeretetteljes levélben kívánt minden jót Katherine-nek, miután eljutott hozzá a házasságkötés híre. Egy másik gyermek is ült azon a mohás kőpadon aznap. Katherine egy pillanatra maga előtt látta a sötétszürke szempárt, de gyorsan elhessegette a képet. Beteges dolog egyetlen gyászárá gondolni, amikor a másik öt gyermeke biztonságban van, és olyan helyzetben, amilyet legmerészebb álmaiban sem képzelt volna nekik. 449 Másnap reggel, amikor Katherine korán reggel felébredt a fehér szoba díszes ágyában, John még aludt. Több pihenésre volt szüksége, mint régen, és bár Katherine próbálta tagadni önmaga előtt, sőt azt sem engedte, hogy John rájöjjön, észrevette - tudta, hogy John szíve kezd fáradni. Csak lassan tudott felmenni a lépcsőn, vagy nagyon kifulladt; az ajka néha kissé elkékült, és nyomást érzett a mellkasában. Ezen a vasárnap reggelen azonban jól nézett ki, homloka és arca mély ráncai kisimultak az alvástól, heges szemhéja is kevésbé volt redős. Vékony volt, de még mindig kemény és izmos, mellkasán a szőrzet aranyszínű, mint régen, bár a haját ősz tincsek tarkították. Szépen aludt, egy hang nélkül - igényessége, amelyet úgy szeretett benne, sohasem hagyta el. Katherine-nek eszébe jutott, amit Elizabeth az apjáról mondott, amikor meglátta őt Richard koronázási menetében - „ő aztán sosem szokott csatakos lenni". Mosolyogva megcsókolta a férfi vállát, majd kicsusszant az ágyból, és hívatta Hawise-t. Hawise már fontos személy volt, és nem volt meggyőződve róla, hogy örül ennek. Négy öltöztetőnő szolgált a keze alatt, meg néhány szolgálólány, és új beosztása megkövetelte, hogy az időjárásra való tekintet nélkül nehéz, leomló gyapjúruhát viseljen. Katherine az öltözőszoba felé intett, hogy ne zavarják a herceget. - Hoztam neked fűszeres bort, amit az inas küldött fel - mondta Hawise mogorván, és a cizellált kancsót a fésülködő asztalra tette. - Túl nagy emberek lettünk ahhoz, hogy rendes angol sört igyunk reggelire. Katherine elnevette magát. 450 - Csak azt ne mondd, hogy hiányzik Kettlethorpe, te fehérnép! - Ivott egy csészével a hűvös, édes borból, aztán mosakodni kezdett rózsavízzel. - Nem biztos, hogy nem - morogta Hawise, és porított korallt meg mirhát kevert el a fogmosáshoz. - Nem kell öt nő az öltöztetésedhez, amikor én egyedül is elég jól megcsináltam mindent az elmúlt nyavalyás évek során. Az a Griselda Moorehead asszonyság, akit én Tökfejné asszonynak hívok, azt mondta, az ő joga és

kiváltsága, hogy ott legyen, amikor fürdesz, és én semmit sem tudok az illemről. Majd én megmondom neki, mihez van joga és kiváltsága, égjek a Szent Antal tüzében, ha nem. Halaskofának nevez, mintha szégyenkeznem kellene az apám üzlete miatt! - Igyál egy kis bort - mondta Katherine békítőén, és Hawise vonakodó kezébe nyomta a csészét. - Tényleg nagyon finom.Mindkettőnknek hozzá kell szoknunk a megváltozott körülményekhez, akár rosszak, akár jók... gondolom. - Ó, kedvesem - mondta Hawise, és széles, szeplős arca ezer ráncba futott -, tudod, hogy nem úgy gondoltam. Isten a tanúm, nincs óra, hogy ne adnék hálát a csodáért, ami veled történt. Ha a sötét múltra gondolok... na, mindegy... nem gondolunk rá. Egymásra néztek, a sok, együtt töltött év minden emléke odagyűlt közéjük, aztán jelentéktelen dolgokról beszéltek, amíg folytatták Katherine bonyolult toalettjét. John azt akarta, hogy mindig fényűzően öltözzön, és viselje az ékszereket, amelyeket újonnan ajándékozott neki. Nagyon büszke volt Katherine érett szépségére, és szerette, ha kenőcsök, pirosítók és parfümök művészi alkalmazásával kiemeli. 451 Miután Hawise a rózsaszín fátyolra ráigazította az apró gyöngyös diadémot, Katherine belesett a hálószobába, és azt mondta: - Az én kedves uram sokáig alszik, azt hiszem, fel kellene ébresztenem. Alá kell írnia a királynak szóló leveleket, mielőtt Saint Pol gróf visszaindul Windsorba. - Hadd pihenjen szegény kegyelmes urunk, tegnap szánalmasan kimerültnek tűnt. Hawise mostanra már engedékeny lett a herceggel, és azt se bánta, ha amiatt ugratta, milyen féltékenyen gondoskodik úrnőjéről. Katherine bólintott, sietősen végigment a Sainteowe-torony folyosóin a gyönyörű nagyterembe, amelynek felújítását John mostanra fejeztette be. A terem tele volt a kíséret tagjaival, lordokkal, lovagokkal, fegyvernökökkel és hölgyeikkel, akik mind rá vártak, hogy leülhessenek reggelizni. Amint belépett, a férfiak meghajoltak, a hölgyek bókoltak. A kancellár behízelgően az emelvényre kísérte, ahol saját kísérője térden állva odanyújtotta neki a damasztszalvétát. - Jó reggelt, Roger - mondta, és rámosolygott az ifjúra, miközben a társaság is helyet foglalt. - Milyen vidámnak tűnsz, talán nyertél tegnap a kockán? A fiú elpirult, és az ajkába harapott, nehogy elnevesse magát. - Fortuna asszony a kegyeibe fogadott, fenség - vallotta be. Ugyanolyan, mint a nagyapja, gondolta Katherine - Roger de Cheyne, azokkal az arcátlan, nőcsábász szemekkel, csinos gesztenyebarna, göndör fürtökkel - az első szerelmem, azt hiszem, vagy legalábbis akkor úgy gondoltam - Jézusom, de régen volt. Harminc éve. Eszébe jutott a lovagi torna, a lovag a sisakján bólogató írisszel - szegény Roger, nem sokkal később megölték Nájeránál. Szűzanyám, milyen sokan meghaltak már azok közül, akik jelen voltak azon a Szent György-napi lovagi tornán Windsorban. 452 Keresztet vetett, és minden átmenet nélkül a jobb oldalán ülő francia nemeshez, Saint Pol grófhoz fordult. - Vous vous amusez bien ici en Angleterre, monsieur, ca vous plait?* - belemerült az udvarias csevegésbe, amely most már folyamatosan igénybe vette. - Parfaitament, madame la duchesse'* - felelte a gróf, finoman megtörölte hosszú fekete bajuszát, és arra gondolt, hogy a házasságáról keringő pletykák ellenére az új hercegné modora sokkal jobb, mint a legtöbb angol barbáré, s további nagy előnye, hogy szépen beszél franciául - amit kellő időben Károly királynak is

jelenteni fog. Folytatódott a hivatalos reggeli. Katherine arra vágyott, hogy kimehessen díszkertjébe, ahol már érett az őszibarack, és nyíltak az új perzsa liliomok is, de nem engedélyezett magának semmiféle türelmetlenséget. Csak órák múlva élvezheti majd a kertet. Először is beszélnie kell a kancellárral és a tiszttartóval, ítéletet kell hoznia a falubeliek és a vár mosónői közötti vitában, tucatnyi levelet kell lediktálnia, és mivel ezek többsége kérelmező levél, előbb beszélnie kell ruhatárának felelősével is. Amikor kis idő múlva felállt, egy apród lépett hozzá, és jelentette, hogy két apáca érkezett a várba, akik kihallgatást kérnek. - Természetesen - felelte Katherine, és azon gondolkodott, ezúttal vajon melyik zárda kérhet javadalmat. Mondd meg, hogy azonnal fogadom őket! - És azt remélte, bármit akarnak is, sikerül kielégítenie őket saját magánkasszájából, nem kell Johnt zavarnia miattuk. *Jól mulat itt Angliában, uram, tetszik önnek? **Tökéletesen, hercegné.

453 Mire végzett reggeli feladataival, már nagyon meleg lett, ezért kiküldött egy apródot az apácákért, hogy vezesse őket a nagyterem erkélyéhez, ahol a nyitott ablakon át kicsit jár a levegő. John felkelt végre, és a kancellária irodájába ment Saint Pollal. Saját hölgyeit nem számítva, akik az egyik üresen álló kandalló előtt hímeztek és fontak, a terem pillanatnyilag néptelen volt. Katherine leült egy faragott, aranyozott székre, és udvarias közönnyel szemlélte a két apácát, amikor meghajoltak előtte. Fehér apácák, ciszterciták, hófehér fátyolban és öltözetben, egy magas és egy alacsonyabb. Az előbbi azonnal elfordult, és úgy tűnt, a hímzett velencei faliszőnyeget tanulmányozza. Katherine csak egyetlen pillantást vetett a sápadt, mosolytalan profilra. Az alacsony apáca beszélni kezdett gyenge, állhatatos hangon, erős állkapcsa, középkorú arca időnként ideges kis mosolyra rándult. - Nagyon kedves öntől, kegyelmes asszonyom... bocsássa meg, hogy betolakodtunk, nem is tudom, hogy magyarázzam meg. Ó, és Pinley zárdafőnöke vagyok, egy nagyon kicsi alapítványé. Tudja, merre van? Innen alig néhány mérföldnyire, Warwick közelében... de persze nem Lancaster-területen vagyunk, úgyhogy kegyelmes asszonyom nem ismerhet minket... Vajon mi ez az egész, gondolta Katherine enyhe derültséggel. - Tudok esetleg segíteni valamiben, főnökasszony? - és némi elképedéssel nézte a másik apáca merev fehér hátát, akinek félrehúzódása igen különös volt. Nos - mondta a fonöknő, és az ajkát harapdálta -, igazában nem is tudom. Ursula nővér akart eljönni. Ő a sekrestyésem és könyvtárosom, nem mintha túl sok könyvünk lenne, azt hiszem, talán azt szeretné, arra gondolt, hogy talán... de Ursula nővér nagyon keveset beszél, néha úgy gondoljuk, hogy kissé furcsa, bár nem annyira, mint régen... 454 Katherine felhúzta a szemöldökét, aztán összeráncolta a homlokát. - Ó - mondta a fönöknő -, eléggé süket, kétlem, hogy hall minket. Mégis úgy tűnt, hallotta őket. Lassú, szinte bágyadt mozdulattal Katherine felé fordult, akinek szíve kalapálni kezdett, még mielőtt felfogta volna, miért, kifejezéstelen arccal bámult az apácafatyollal körülzárt,

háromszögletű arcba, aztán a palaszürke szemekbe, amelyek tétovázó, titokzatos kíváncsisággal nézték őt. - Nem ismer meg? - kérdezte az apáca halkan, a süketek színtelen hangján. Katherine ismét rámeredt. A két karfába kapaszkodott, és feltolta magát a székből. Beszélni próbált, de a vér kiszaladt a fejéből, ferdén hátrahanyatlott, és lecsúszott a székből. A sötétség csak néhány pillanatig tartott, de elég sokáig ahhoz, hogy a fönöknő ijedt kiáltására az apród odahívja Katherine öltöztetőnőit. Mire kinyitotta a szemét, egy szőnyegen feküdt, Griselda Moorehead borral nedvesítette a homlokát, Hawise tollpihét égetett az orra alatt, és folyt a női találgatás: - Mi történt? A hercegné elájult. De hisz sose szokott. Mi lehet a baj? A fönöknő visszahúzódott, és a kezeit tördelte. Azt kiáltozta, hogy nem az ő hibája, nem tudja, mi történt, hogy Ursula nővér. .. Katherine félretolta Hawise-t és Griseldát, feltámaszkodott a könyökére, és meglátta, hogy a magas apáca a lábánál térdel, lehajtja fátyollal fedett fejét, és sápadt arca könnyes. - Menjetek ki, kérlek! Mindnyájan - mondta Katherine remegő hangon -, mindnyájan, Ursula nővért kivéve. Sajnálom, hogy ilyen ostobán viselkedtem. Talán a hőség az oka... 455 A nők vonakodva engedelmeskedtek neki. Hawise tett róla, hogy engedelmeskedjenek, miután talpra segítette úrnőjét, és hosszú, döbbent pillantást vetett Ursula nővérre, aki még mindig lehajtott fejjel térdelt. Amikor magukra maradtak, Katherine lehajolt, és az összekulcsolt, remegő kezeket a magáéba fogta. - Blanchette - suttogta -, ó, drágám... mindig tudtam... édes Istenem, tudtam, hogy visszajössz... Az apáca végre felemelte a fejét. - Látnom kellett önt - mondták a merev, vértelen ajkak -, nem tudtam tovább együtt élni a gyűlölettel. Csak két ember volt a várban, aki értette, miért zárkózott be a hercegné egész napra a hálószobájába a cisztercita apácával. A herceg, és Hawise, aki gondoskodott róla, hogy ne zavarják, a megtévesztett zárdafőnöknőt pedig ezalatt a nagyteremben látták vendégül. Anya és lánya sokáig szinte szólni se tudtak. Csendben sírdogáltak egymás mellett, később pedig együtt imádkoztak Katherine térdeplőjén. Katherine csak apránként ismerte meg lánya történetét. Blanchette elszokott a beszédtől - a skarlátláz okozta süketség még inkább befelé fordulóvá tette, és belső világa ki is elégítette. Egy dolgot kijelentett: kedvére való a zárdái élet, és nem kíván mást, kétségkívül igaz elhivatottságot érez. Hálás az apácáknak, akik tizenöt évvel korábban befogadták a vad, félőrült lányt, majd később elfogadták novíciának, pedig nem volt hozománya, és úgy tett, mintha a nevére sem emlékezne. - Soha semmit nem árultam el magamról - mondta Blanchette. - Képtelen voltam rá. A lelkemet felemésztette a felelem... a félelem és a gyűlölet. Anyám... - nagy levegőt vett, és mélyen Katherine szemébe nézett -, rosszul hallottam aznap az Avalon-szobában? 456 Úgy volt, ahogy Katherine gyanította a hosszú évek során, ez volt az, ami a legtöbb fájdalmat okozta szenvedő gyászában. Blanchette rosszul értelmezte a ferences barát vádjait, és úgy hitte, anyja szándékosan mérgezte meg az apját. Világos beszédével, jól olvashatóan formált szavaival Katherine-nek lassanként sikerült kitörölnie ezt az iszonyatot Blanchette-ből. És a huszonkilenc éves, higgadt apáca elfogadta és megértette az igazságot, amire az ijedt gyermek sosem lett volna képes. A házasságkötés híre rázta fel Blanchette-et hosszú magányából. Visszaemlékezett rá, mennyire szerette

őt az anyja, s kezdte magában olyan nőnek látni Katherine-t, aki sosem volna képes elkövetni azt a borzalmas bűntényt, amit a gyermek neki tulajdonított. - És... arra gondoltam, úgy éreztem, hogy nem lett volna képes hozzámenni a herceghez, ha ez igaz lett volna. Később Blanchette még nagyobb erőfeszítések közepette elmondta, hogyan menekült ki a Savoyból; bár ami akkor történt, ma már csak homályos, látomásszerű emlék. Az Avalon-szobából lerohant, hogy elbújjon a sólyomházban. - Nem tudom, meddig voltam ott, féltem a sólymoktól, megfeledkeztem önről, elfelejtettem, mi történik a Savoyjal. Csak a kis zöld kenderikémre tudtam gondolni, amely odafent maradt a kalitkájában. A titkos lépcsőn visszament a magánlakosztályba, hogy megtalálja a madarát. A lakosztály megtelt füsttel és a közeledő tűz robajával. A madár holtan feküdt a kalitka alján, amelyet a felkelők a hercegné öltözőjének egyik sarkába hajítottak. Amint Blanchette felemelte a kalitkát, a folyosó lángba borult mögött mire ő kiugrott az ablakon, egyenest a Temzébe. 457 A fakalitka megtartotta a víz felett, amíg arra nem jött egy csónak. Egy flamand evezett benne, aki Londonból menekült, ahol lemészárolták a társait. Blanchette-et behúzta a csónakba, és kétségbeesetten evezett felfelé a folyón. - Fogalmam sincs, hol tett partra - mondta Blanchette -, és azt sem tudom, merre jártam a következő napokban... de azt hiszem, ide akartam eljutni, Kenilworthbe, önhöz. A Pinley-zárda egyik jobbágya talált rám kimerültén a szántóföldön, ő vitt el a kolostorba. Sokáig azt hitték, bolond vagyok, nem beszéltem, és alig hallottam, de a szívemben... ó, Krisztusom... - elfordult anyjától, hosszú, finom kezét összekulcsolta a fehér gyapjú-köntösön, és az ablakon át kibámult a békés lápvidékre. - Igen - szólalt meg kis idő múlva -, ő és az ő szeretete tartott meg, amikor minden más szeretet gyűlöletre váltott. - Felkelt, aztán letérdelt Katherine elé, és felnézett rá. - Anyám, én remete leszek. Igen... sokat gondolkodtam ezen, de előbb meg kellett szabadulnom a gyűlölettől. Egy Istennek szentelt cellában akarok élni, hogy soha többé ne lássam a külvilágot. - Ne, drágám, ne! - mondta Katherine alig hallhatóan. - Nem veszíthetlek el ismét. - Azon gondolkodott, mit tehetne Blanchette-ért, hogy kárpótolja az elmulasztott vidámságért és fiatalságért; hogy hogyan látogathatna el időnként különleges engedéllyel Kenilworthbe, és talán még Kettlethorpe-ba is, ahová egykor annyira vágyott. Blanchette nem hallotta az ellenvetést, de látta anyja megdöbbenését. - Jó nekem, ha a világtól elzárva élek - mondta szomorúan. Isten becsukta a füleimet, hogy jobban halljam az ő hangját. Az ő kegyelméből imáim jobban fognak segíteni másoknak, mint egyébként tehetnék. Ne kételkedjen benne, anyám, tudom, hogy így van. 458 Tudom, hogy így van. Micsoda drágán szerzett bizonyság volt ez. Katherine-nek úgy tűnt, hogy Blanchette elhaló hangjában Lady Julian szavait hallja. - Teljes bizonyossággal tudtam, hogy úgy kell lennie, hogy vágyakoznunk és vezekelnünk kell egészen addig, míg olyan mélyen el nem merülünk Istenben, hogy igazán megismerjük saját lelkünket. Blanchette-tel kétségkívül ez történt. Ehhez a gyermekéhez illett a külvilágtól elzárkózó áhítat, de Katherine-hez nem, aki pedig olyan kétségbeesetten akart lemondani a világról a felkelés és a szenvedés idején Norfolkban.

Katherine lehajolt és megcsókolta lánya homlokát, közben alázatos hálával gondolt az útmutatásra, amely hosszú évekre visszaküldte őt a gyötrelmek és megaláztatások közé. A végül megnyilvánult kegyelemre, amelynek révén hozzásegíthette gyermekeit születési jogaikhoz, hogy könnyebbé tegye az életet Kettlethorpe népe számára - és hogy Johnnak adhassa magát. A két nő már nem sokat beszélgetett, nem volt rá szükség. Együtt mentek esti imára Kenilworth kápolnájába, aztán búcsúzóul hosszan, gyengéden megcsókolták egymást. Még egyszer találkozni fognak a zárdában, miután Katherine visszajön Franciaországból, mielőtt Blanchette végleg elvonul a világtól. A zárdafönöknő tágra nyílt szemekkel figyelte a rendkívüli eseményeket, és mielőtt szolgáikkal visszaindultak volna Pinley-be, beavatták az igazságba. Arra is megkérték, hogy hallgasson Ursula nővér származásáról, amit annál is szívesebben megígért, mert rájött, milyen előnyei származhatnak abból, ha Lancaster hercegné érdeklődést mutat a kis zárda iránt. Blanchette saját Deyncourt-hozományát azonnal kifizetik a zárdának, és további jutalmat is kapnak, hálából a lány iránt tanúsított keresztényi szeretetért. 459 A herceg Katherine mellett állt az udvaron, onnan figyelték a Mortimer-kapun át eltűnő két fehér alakot. Lenézett felesége arcára, és kedvesen azt mondta: - Ügy látom, ez az esemény boldogabbá tett, mint nekem valaha is sikerült. Azt hiszem, féltékeny vagyok arra a tekintetre a szemedben. - Ó, drága szerelmem - mondta Katherine, és Johnhoz fordult -, nem látod, mennyire hálás vagyok azért, hogy a gyermekem, akit megbántottam, biztonságban van? Ez megbocsátást jelent... Mind bocsánatot nyertünk az egymás ellen elkövetett vétkeinkért. Érzem. - John nem tudta osztani Katherine bizonyosságát, bár az elmúlt hónapok alatt, amióta megint együtt voltak, gyakran megérintette őt az a csendes, bátor hit, amely korábban nem volt meg az asszonyban. A herceg napközben baljós híreket kapott. Állítólag hallották, hogy Gloucester fivére halálosan megfenyegette a királyt. Akit mindig védelmeznem kell, Isten segítsen, gondolta keserűen John. Sajnálta boldogtalan, összezavarodott unokaöccsét, és Richardnak rajta kívül valóban nem volt senkije, aki megvédte volna. Ugyanakkor előző éjjel rettenetes álma volt Richardról: álmában a király leopárdjelmezt öltött kövérkés, lányos testére, és kegyetlen, sárga szemeivel lopva figyelte Henryt, John elsőszülött fiát és örökösét. Árulás. A szó ott volt John ajkán, amikor reggel végre felébredt. Az álom során érzett félelem hamar elhalványult, de elvegyült a szomorúság és rossz előérzet ködében. Egy ideig még feküdt az ágyában, végiggondolta élete kudarcait, az igazságtalanságokat és ostobaságokat, valamint a homályos, fenyegető jövőt. 460 El akarta mondani Katherine-nek, mert ha szavakba öntheti előtte a gondolatait, az mindig megkönnyebbülést hoz, de nem akarta csorbítani az óriási örömet, amely végre rátalált Kathe-rine-re. A két apáca távozása után Katherine ösztönösen a díszkert kapuja felé indult, John pedig némán követte. Besétáltak a körülzárt kert esti nyugalmába. A méhek még mindig zümmögtek a fehér perzsa liliomok és a kerti szegfű körül, amelyek illata felerősödött a nyári szürkületben. A meleg téglafal előtt lécrácshoz támasztott sárgabarack- és körtefák nyújtogatták felfelé aranyszínű gyümölccsel teli, lombos karjaikat. A szökőkút kristálytiszta vize lágyan csobbant a mohlepte márványmedencében, a faragott tölgyfa pad közelében, ahová Katherine és John leült, hogy együtt nézegessék a lápvidéket. Hattyúk siklottak tova fiókáikkal, rojtos káka hajlongott az esti szél első előfutára előtt.

A kert olyan üde volt, hogy lassanként Johnra is átragadt Katherine-ről a nem várt nyugalom, amikor a hátuk mögött hirtelen megszólalt az őrszem harsonája; kutyák csaholtak, és üdvözlő kiáltások hallatszottak. Katherine összerezzent, kelletlenül tért magához. - Kijöhet ilyenkor? John észrevette a dűlőúton vágtázó lovast. - A király hírnöke - mondta csalódott hangon. - Richardnak biztos újabb ötlete támadt a francia küldöttekkel kapcsolatban, vagy megint összeesküvésnek bukkant a nyomára... vagy még annál is rosszabb... nem tudom... Katrine, rossz előérzetem van... veszély leselkedik ránk. Katherine feléje fordult a padon, és meglátta a férfi összeszorított száját, szorongó tekintetét. 461 - Lehet, hogy úgy van, drágám - mondta lassan. - Lehet, hogy veszély leselkedik ránk. - Szünetet tartott, és még gyengédebben folytatta: - Nem azt ígérték nekünk, hogy nem érnek viharok, vagy nem lesznek nehézségeink. De egy ígéret elhangzott. - Elmosolyodott, és nem folytatta, mert észrevette, hogy a herceg nem figyel oda. Kezét a férfiéra tette, és várt, amíg az ökölbe szorított ujjak elernyedtek, majd összekapcsolódtak az övéivel. Ott ültek kéz a kézben, és elnéztek a sötétedő tó fölött, a távoli erdő felé. A herceget azonnal megszállta a nyugalom, és arra gondolt, mennyi erőt adott neki mindig ez a nő, bár korábban ezt soha nem vette észre. A dicsőség elkerülte, talán a híre sem fog sokáig fennmaradni; az is meglehet, hogy a kiszámíthatatlan istennő rossz hírnevet rendel neki. A sírjára talán azt az elismerést sem fogják rávésni lovagi életéről, amiről pedig tudta, hogy kijár neki: „II fut toujours bon et loyal chevalier.."* De bármit hoznak is az előttük álló évek, amíg az élet tart, tudta, hogy mindig ott lesz az oldalán valaki, aki mindenért kárpótolja, és hű marad hozzá. *Mindig is derék és hű lovag volt. 462

Utószó A következő évben, 1397-ben Richard Calais-nál megölette nagybátyját, Thomast, Gloucester hercegét, Lord Arundelt pedig lefejeztette árulásért. Röviddel azután Richard kegyetlen és érthetetlen módon száműzte Henry of Bolingbroke-ot. John, Lancaster hercege természetes halállal halt meg 1399. február 3-án Leicester várában. Katherine mellette volt. Három évig voltak házasok. A herceg halála után Richard jogtalanul elkobozta a Lancasterbirtokokat és -örökséget, mire Henry hamarosan visszatért, hogy jogos tulajdonáért harcoljon. A nép lelkes helyeslése közepette Richardot lemondásra kényszerítették sokat üldözött unokatestvére javára, aki így IV. Henrik király néven trónra lépett, míg Richardot Ponte-fract várába zárták, ahol rövidesen meghalt. Akkoriban Katherine fia, Thomas Swynford volt Pontefract várkapitánya; azt beszélték, hogy halálra éheztette Richardot. Hercegének halála után Katherine visszatért Lincolnshire-be, ahol még négy évet élt csendesen. 1403. május 10-én hunyt el. A lincolni székesegyház főoltára mellé temették; fia, Harry Beaufort, a későbbi bíboros és kancellár, épp az idő tájt lett Lincoln püspöke. Katherine sírja ma is ott látható leánya, Joan sírjával együtt.

463 Az angol királyok végső soron a Beaufort-októl származnak. John Beaufort-on keresztül, aki Somerset grófja, Dorset őrgrófja volt, és aki Richard mostoha-unokahúgát vette feleségül, Katherine VII. Henrik és a Tudor-ház, valamint a skót Stuartház elődje. Joannak és Ralph Neville of Rabynek, Westmore-land grófjának leszármazottai pedig IV. Edward és III. Richard, akiknek Katherine a dédnagyanyjuk volt. John of Gaunt és Katherine de Roet, a címerkirály lánya beteljesítette a jóslatot: „Királyokat fogsz nemzeni, jól lehet te magad nem leszel az."

464

TARTALOM

Negyedik rész ...............................................................................5 Ötödik rész ...............................................................................167 Hatodik rész..............................................................................387 Utószó.......................................................................................463

REGÉNYES TÖRTÉNELEM - REGÉNYES TÖRTÉNELEM

Iny Lorentz A SZAJHA Fordította: Vasárhelyi Zsolt

Konstanz, 1410: az egyházszakadástól és erkölcsi hanyatlástól sújtott Európában a gazdag kereskedőcsalád sarja, Marié, az esküvőjére készül. Bár vőlegényét nem maga választotta, elfogadja szeretett atyja döntését, aki egy szépreményű ifjú nemeshez, Ruppertus Splendidushoz szánja. Az esküvői előkészületek váratlanul rémálomba illő fordulatot vesznek: menyasszonyi csokor helyett megbecstelenítés, a városból való kiűzetés és a szajhaság bélyege jut Marié osztályrészéül. Az álnok Ruppertus intrikája miatt a lány egy nap leforgása alatt elveszti becsületét, családját és vagyonát. Száműzetése után Marié életét a tapasztalt örömlány, Hiltrud menti meg, aki bevezeti őt az egyetlen mesterségbe, amely egy megbélyegzett nőnek sorsául juthat: a szajhaságba. A számtalan testi és lelki megaláztatás közepette a lányt egy cél tartja életben: egykori vőlegénye elleni bosszúvágya. Öt évvel később, amikor a konstanzi zsinatra igyekeznek

az egyházi és világi méltóságok, és persze a nagyurak szórakozását biztosító örömlányok is, Marié számára a bosszú lehetősége karnyújtásnyira kerül...

REGÉNYES TÖRTÉNELEM • REGÉNYES TÖRTÉNELEM

Iny Lorentz

A VÁRÚRNŐ Fordította: dr. Réti Emese

A sok szenvedésen átesett Marié és szeretett férje, Michel végre boldogságot lel Rajna menti várukban. Az idill azonban nem tart sokáig, mivel a férfinak hadba kell vonulnia a rettegett husziták ellen. Marié magára marad, egyedül az vigasztalja, hogy búcsúéjszakájuk után végre beköszönt a várva várt gyermekáldás. Néhány hónap múlva azonban szörnyű hírek érkeznek a csehországi harctérről: a birodalmi lovagi címet éppen elnyerő Michel Adler egy összecsapás során nyomtalanul eltűnt. Az özvegynek tartott Marie-nak egyedül kell megállnia a helyét, miközben mindennapos megaláztatásoknak van kitéve. Életéről hűbérura a feje felett kíván dönteni, de a férje hazatérésében reménykedő önérzetes asszonyt más fából faragták. Végül csak egy kiút marad számára: menekülnie kell a várból, vakmerő tervével azonban mindent kockára tesz. Gyermekével együtt markotányosnő-ként csatlakozik a császár seregéhez, hogy Michel nyomára bukkanjon. Útja az erőszak dúlta Csehországba vezeti, ahol kalandok és megpróbáltatások újabb sora kezdődik.

A kötet Iny Lorentz nagy sikerű regényének, A szajhá-nak folytatása. Egy nő története, aki a középkor szörnyű háborúi közepette saját küzdelmes harcát vívja személyes boldogságáért