Anne Mather
Ég és pokol
Mindenképpen meg kell nyernem magamnak ezt a varázslatos asszonyt – hajtogatja magában Jarret Manning, a vonzó és sikeres író, amikor bejelentkezik a King's Green nevű, csodálatos vidéki szálló vendégének. Csakhogy Maureen, a csinos tulajdonos alig leplezett ellenszenvvel viseltetik a betoppanó férfi iránt. Vajon nem éppen azért viselkedik így, mert titokban mégis kénytelen bevallani önmagának, hogy már első látásra beleszeretett az idegen férfiba?
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
1. FEJEZET Az írógép kopogását leszámítva, csend uralkodott a lakásban. Az ajtócsengő hangja erőszakosan robbantotta szét a gondolatok finom szövedékét. Jarret, aki eddig értékes írógépe előtt ült, és csak az alkotásra összpontosított, felhagyott a gépeléssel, és öklével az asztalra csapott. Alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az elrontott kéziratoldalt a gépből kitépje, és nagy ívben a papírkosárba dobja. Ki merészkedik ilyenkor zavarni? Ami azt illeti, barát nem lehet, hiszen azok ismerik, és tudják, hogy ilyenkor szokott írni. Amikor ajtót nyitott, sejtése beigazolódott. – Jarret! – A már nem igazán fiatal szőkeség nem várta meg, hogy behívják, egyenesen besétált. Drága kesztyűbe bújtatott kezével megsimogatta a férfi állát. – Ó, még nem is borotválkoztál, drágám! De én borostásan is szeretlek. Érzéki hangja nem váltotta ki a várt hatást. A férfi vészjósló arckifejezéssel támaszkodott az ajtófélfának, eszében sem volt becsukni az ajtót. Látogatója kissé idegesen felnevetett. – Mozdulj már meg! Úgy nézel rám, mintha nem is örülnél nekem, drágám… – Fején találtad a szöget – bólintott a férfi. – Nagyszerű híreim vannak! Jarret önkéntelenül felsóhajtott. – Nem érdekelnek, Margot. Látod, hogy dolgozom – intett az íróasztal felé. – Hálás lennék, ha elmennél. – Jaj, milyen zsémbesek vagyunk ma reggel – csipkelődött a nő. Vészesen magas cipősarkain letipegett a két széles lépcsőfokon, amely a nappaliba vezetett, és egyenesen az íróasztalhoz lépett. – Mégis, mi bajod? – kérdezte, miközben kesztyűs kezével beletúrt az írógép mellett fekvő kéziratkötegbe. – Talán éjszakáztál, vagy egyszerűen csak bal lábbal keltél fel? – Kérlek, menj el, Margot! – Ezt Jarret olyan szelíden mondta, hogy a hívatlan vendég egyszerűen eleresztette a füle mellett. Nem nézett ugyanis a szikár férfiarcba, így nem láthatta, hogy a férfi szeme összeszűkül a haragtól. – Milyen utálatos vagy! – panaszkodott a nő. – Legalább kínálj meg egy korty itallal! Megint szörnyű volt a knightsbridge-i forgalom. Sürgősen szükségem van valami frissítőre. Ahogy neked is, ugye, drágám? – Figyelmeztetlek, Margot… – A nő még mindig nem vette észre Jarret hangjának fenyegető élét. Felvette egyik leghatásosabb pózát: kihívóan felszegte az állát, amitől nyakának vonala megfeszült. Jarret azonban mindössze kellemetlen nyomást érzett a gyomrában, amikor ránézett. – Annyira udvarias azért lehetnél, hogy becsukod az ajtót – mondta Margot, amikor tapasztalta, hogy a kihívó póz nem hozta meg a kívánt hatást. Összeszorította a száját. – Átkozottul önző vagy. Nem is tudom, miért nem küldelek már el a pokolba. – Nem tudod? – Jarret olyan arcot vágott, mint aki beletörődik a sorsába. Némi tétovázás után az ajtót is becsukta, és a két lépcsőfokon is lement Margot-hoz. – Tehát minek köszönhetem a megtisztelő látogatást? Lady Margot Urquart kicsit bizonytalanul harapdálta az ajkát. Jarret hangja semmi jót nem ígért. És ez egyáltalán nem volt számára közömbös, mert annak ellenére, hogy eltérő társadalmi osztályból származtak, továbbá hogy tíz évvel volt idősebb a férfinál, Jarret hűvös, kék szemének pillantásától mindig úgy érezte magát, mint egy ábrándos iskolás lány. Összeszedte magát.
2
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Valódi szörnyeteg vagy, Jarret. A kedvedért megteszem ezt a borzasztó utat, te pedig úgy bánsz velem, mint… mint egy leprással. Tudom, hogy dolgozol, és haladni akarsz a könyveddel. De éppen ezért jöttem, hogy segítsek neked. – Fogalmam sem volt róla, hogy tudsz gépelni – jegyezte meg szárazon Jarret. Gyorsan ellépett Margot mellett, kihúzta a lapot a gépből, és egy kis golyóvá gyűrte össze. – Csalódást kell okoznom neked. Szívesebben dolgozom egyedül. És még szívesebben anélkül, hogy félbeszakítanának. Margot elhúzta a száját. – Tudod, hogy nem így értettem. És miért gyűrted össze a papírt? Csak nem engem akarsz azért is hibáztatni, ha elrontottál valamit? – Nem volt jó. Különben nem ez az egyetlen rossz dolog itt – felelte Jarret barátságtalanul. – Kérlek, térj már a tárgyra, aztán hagyj magamra! Margot sóhajtva ment az üvegekkel és poharakkal megrakott kis bárasztalhoz. – Te is kérsz valamit? – szólt hátra. – Vagy az alkohol árt az ihletnek? – Köszönöm, nem kérek semmit – mondta Jarret. A szikár testű férfi leült egy karosszékbe, egyik lábát hanyagul átvetette a karfán. – Ilyen korán nem szoktam inni. – Már fél tizenkettő, drágám – közölte Margot, aztán egy pohárba kitöltött magának egy jókora adag whiskyt, majd jeget és szódavizet tett hozzá. – Ez jólesik – mondta az ajkát nyalogatva. – A napi első korty mindig a legjobb. – Ez lenne az első? – kérdezte Jarret csípősen, de rögtön megbánta gonosz- kodását. – Nos, mi szél hozott? Vagy nincs is rá semmi okod, és csak a szörnyeteget akartad megnyugtatni bennem? – Nem fogod elhinni, de van rá okom – vágott vissza a nő. Ahogy fordult, meglibbentette a szoknyáját, hogy Jarret figyelmét felhívja szép hosszú lábára. – Tényleg van újságom számodra, de ha ilyen csúnyán bánsz velem, inkább megtartom magamnak. Jarret összeszorította a száját. – Tedd azt! – Drágám, ne légy már ilyen mogorva. Tudod, hogy a legjobbat akarom neked. Miért kezelsz úgy mindig, mintha tökéletesen hülye lennék? Jarret a karfáról a padlóra lendítette a lábát. – Figyelj ide! Egyszerűen nincs időm, hogy itt üldögéljek, és kellemetlen dolgokról vitatkozzam veled. Rendben van, önző szörnyeteg vagyok, rosszul bánok veled. Akkor minek jössz ide? Soha nem adtam okot arra, hogy azt hidd, meg kell szervezned az életemet. Margot sóhajtott, aztán az ablakhoz sétált. Kicsit bámészkodott, majd megfordult, és a lakást vette szemügyre, amely kevés, de jellegzetesen férfira valló bútorral volt berendezve, barátságosan és elegánsan. Még jobban tetszett volna neki, ha a lakást ő találta volna Jarret számára. Legnagyobb sajnálatára azonban a tulajdonos az ő közreműködése nélkül adta ki a lakást a férfinak, mert mély hatást gyakorolt rá a férfi egyre nagyobb hírneve. Ez másfél évvel ezelőtt történt. Jarret közben azon tűnődött, mit mesélhetett Jo Stanford Margot-nak. A hölgynek egészen különleges oka volt arra, hogy dühös legyen rá. Növekvő bosszúsággal figyelte ugyanis, hogy Jarret a társaság körülrajongott írójának szerepében egyre ismertebb lesz. Margot kiürítette a poharát, aztán elgondolkodva forgatta körbe a jégkockákat. – Gyakran panaszolod, hogy London túl zsúfolt neked, nem tudsz nyugodtan dolgozni, mert mindig megzavar valaki. Nos… – Szünetet tartott, hogy megfelelő súlyt adjon szavainak. – Nos, én megtaláltam azt, amire szükséged van. – Valóban? – Jarret most már tényleg ingerült lett. – Megtaláltad, amire szükségem van? Nagyon kedves tőled.
3
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– De tényleg. – Margot-t bosszantotta Jarret gúnyos hanga- – Pontosan tudom, mire lenne szükséged, hogy dolgozni tudj, és a ház tulajdonosa véletlenül még a barátnőm is. – Micsoda véletlen! – jegyezte meg szárazon Jarret, és felállt. – Köszönöm szépen, de ha esetleg úgy döntenék, hogy kiköltözöm Londonból, akkor szabad akaratomból akarom megtenni, és nem azért, mert szerinted… – Jellemző! Teljesen félreértesz. – Margot bosszúsan töltött magának a whiskyből a jégkockákra. – Legalább nézd meg a házat! – Ivott egy kortyot, hogy lelkierőt merítsen, aztán Jarrethez lépett. – King's Green egyszerűen eszményi hely, Jarret. – Kérlelő pillantást vetett a férfira, keskeny kezével a zakója ujjába kapaszkodott. Jarret már nem haragudott, majdnem megsajnálta vendégét. – Mikor érted meg végre, hogy én egyedül szeretnék magamnak lakást vagy bármi mást keresni? – kérdezte olyan kedvesen, hogy Margot még egy lépést merészkedett előre, és megsimogatta a férfi arcát. – De Jarret, az a birtok igazi kincs! Ilyet már nemigen lehet találni. Alice, a barátnőm soha nem adná el, ha nem lennének olyan magasak a fenntartási költségek. – És miből gondolod, hogy egy ilyen különlegességre lenne szükségem? – Drágám… – Margot nyújtózkodott egy kicsit, hogy felérje és megcsókolhassa Jarret borostás állát. – Amennyire én tudom, megengedhetnéd magadnak. King's Greent mintha egyenesen neked építették volna. Jarret hátrébb lépett, és járkálni kezdett a szobában. – Hol van tulajdonképpen? – Ingerülten megdörzsölte a tarkóját. Margot arca felragyogott. – Az egy igazi kis fészek Wiltshire-ben, Dorsettel határos. Trushfoldnak hívják. Eléggé közel fekszik Londonhoz, hogy alkalomadtán be lehessen autózni, viszont ahhoz elég messze, hogy zavartalanul dolgozhass. Jarret bólintott. – El leszel bűvölve, Jarret. Hat hálószoba, két vagy három lakószoba és egy könyvtár van benne, kilátással a karámokra, a legelőkre és a földekre – részletezte Margot lelkesen. – És mekkora ez a birtok? – kérdezte a férfi szárazon. – Hát, pontosan nem is tudom – vont vállat a nő. – Negyven vagy ötven hold. A fontos inkább az, hogy… – Negyven vagy ötven hold? Az a kevés eszed is elment? Nem vagyok én földbirtokos! Margot számára ez nem volt érv. – De még lehetsz! Szerintem mesés földbirtokos lennél. Jarret a nadrágszíjába akasztotta a hüvelykujját. – Tegyük tisztába a dolgokat! – mondta határozottan. – Tehát szerinted meg kellene vásárolnom King's Greent a barátnődtől. Igaz? – Igen. Alice Chase-től. Iskolatársak voltunk. – Özvegy? – Alig felelne meg az ízlésednek, drágám – évődött Margot. – Legalább hetvenöt kiló. Jarret rá se hederített. – Tehát azt szeretnéd, ha megvásárolnám King's Greent? Margot buzgón bólogatott. – Miért ne? – Hmm – hangzott a nem túl biztató válasz. – Legalább nézzük meg, Jarret! Lefogadom, hogy el leszel ragadtatva. – Elragadtatva! – Jarret inkább fel volt háborodva. – Margot, sajnos nem ismersz engem eléggé.
4
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Eléggé igen – mormolta Margot rekedten -, csak nem annyira, amennyire szeretném. Jarret ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett. – Jól van, majd nyugodtan átgondolom. – De nincs sok időnk. Megígértem Alice-nek, hogy gyorsan határozunk. Ha még ma délután leutazunk, holnap délelőttre vissza is érnénk. – Úgy érted, mi ketten? – Igen, drágám. Megígértem Alice-nek, hogy bemutatlak neki. Nagy tisztelőd. Minden könyvedet olvasta. – Mind a hármat? – gúnyolódott a férfi. Margot elpirult. – Szóval? Megyünk? Jarret szemmel láthatóan elvesztette a türelmét. – Felőlem. De nem ma – mondta határozottan. – Holnap reggel kilenckor indulhatunk. Vacsorára már itt is leszünk. – Tehát meghívsz vacsorára? – Margot meglepődött. – Dolgoznom kell, te is tudod – felelte a férfi cseppet sem bátorító hangon. – Holnap kilenckor érted megyek. Rendben? Margot látta, hogy pillanatnyilag nem várhat többet, így megadta magát a sorsának. Letette a poharát, aztán az ajtóhoz ment. – Jól van. Akkor kilenckor. – Toporgott még egy kicsit, de mivel a házigazda meg sem mozdult, kilépett, majd indulatosan betette maga mögött az ajtót. A nő távozása után Jarret megkönnyebbülten lélegzett fel. Hátrasimította homlokába hulló sötétszőke haját, majd a faragott ládikóból egy finom, vékony szivart vett ki magának. Az ördögbe, miért hagyta magát rábeszélni arra, hogy egy teljes napot elfecséreljen? Talán az egészet csak Margot eszelte ki, hogy együtt lehessen vele. Miért is nem dobta ki egyszerűen? Esze ágában sincs birtokot vásárolni, és ezt Margot is tudja. Jarret a fejét csóválta. Egy házat azt talán. De negyven-ötven hold földet… Tűnődve ült le egy székre. Mit alkotott reggeli óta? Három oldalt – és az is használhatatlan, állapította meg könyörtelen önkritikával. Ez nem az a pontosan célba találó, erőteljesen kifejező próza, amely miatt az első három regénye Jarret Manninget sikeres szerzővé tette. Mint egy kő, úgy nyomta lelkét az aggodalom, hogy már nincs mit mondania, mindent kiírt magából. Egyre inkább nehezére esett az írás. Nem tudott összpontosítani, hiányzott belőle az a megszállottság, amely nélkül nem lehet írni. Kénytelen volt beismerni, hogy kifogásokat keres, csak ne kelljen az íróasztalhoz ülnie. Segítene esetleg egy környezetváltozás? Elképzelhető. Ebben Margot-nak igaza van. Londonban túl sok az estély, túl sok az ital, túl sok a hosszú éjszaka. Most már hosszabb ideje hagyta, hogy sikerének gyümölcsei irányítsák az életét, ami egy író számára hivatásbeli öngyilkosságnak felel meg. Talán ha vidéki környezetben tölt némi időt, távol a londoni hajszától, le tudja küzdeni ezt a válságos időszakot. Felugrott a székről, besietett a fürdőszobába, megborotválkozott, aztán felvett egy sötétkék kordzakót, majd elhagyta a lakást. A mélygarázsban sikerének egyik gyümölcse várakozott. Beült a kormánykerék mögé, majd beindította a csupa erő tizenkét hengeres motort. Pontosan fél óra alatt ért a némileg lerobbant sorházhoz. A kis utcában főként az alsó középosztályhoz tartozó családok éltek. A nap épp szánalmas kísérletet tett arra, hogy áttörje a szürke felhőket.
5
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Jarret leállította a kocsit a járda mellett, kiszállt, rámosolygott a szemközti ház egyik függönye mögül kikukucskáló idős hölgyre, aztán átvágott az előkerten. Ráférne egy felújítás, gondolta, amikor kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót. – Én vagyok, apa! – kiáltotta, miközben jobbra-balra nézve végigment a keskeny folyosón. A kertkapu nyitva állt. Az idős úr a kis üvegházában serénykedett. – Hát te mit keresel itt? – üdvözölte nyersen Jarretet, de arckifejezése elárulta, hogy nagyon örül. – Csütörtökön nem szoktál eljönni. Gond van, vagy mi? Jarret elmosolyodott. – Szép kis fogadtatás, Paddy. – Mondtam már, hogy ne szólíts Paddynek! – dohogott az öreg, miközben követte Jarretet a konyhába. – Kérsz egy csésze teát, vagy valami erősebbre lenne szükséged? Van itthon barna sör. Jarret vigyorgott. – Én abból kérek, apa. – A konyhaasztalnak támaszkodott. – Hogy vagy? Az idős úr kivett két üveg erős barna sört a szekrényből. Jarret aggódva figyelte, mennyire remeg mostohaapja keze, ahogy az üvegeket kinyitja. Mintha nem lenne benne semmi erő. Az egy évvel ezelőtti szélütés sokkal többet ártott neki, mint amennyit hajlandó volt beismerni. De Patrick Horton mindig büszke, keményfejű ember volt, aki a maga útját járta, szerette a függetlenséget, és következetesen elhárította, hogy mostohafia sikereiből ő is kivegye a részét. A sors iróniája, gondolta Jarret, miközben az öreget figyelte, hogy anyja pár héttel az első könyvének hatalmas sikere után meghalt. Pedig milyen szép életet tudott volna nyújtani neki! Elvette az üveget, amit az öreg nyújtott felé, nem kért poharat, hanem azt egyenesen a szájához emelte. A sötét színű sör nem volt túl meleg, az íze egyenesen mennyei. Mostohaapja gyönyörködve nézte, amikor Jarret a keze fejével megtörölte a száját. – Szóval, apa, halljuk, hogy vagy! Mi van a szédülésekkel? – Szédülések? Ostobaság! – legyintett Horton türelmetlenül. – Öreg vagyok, ennyi az egész. Különben sem azért vagy itt, hogy a panaszaimat hallgasd. Jarret felsóhajtott. – Ha megengednéd, hogy keressek neked egy kisebb házat, apa, nagy kerttel… Sokkal kevésbé lenne fárasztó neked. – Én itt születtem, Jarret – vágott közbe energikusan az idős férfi –, itt akarok meghalni. Te olyan finom környéken laksz, hogy nem érted az ilyesmit. De én itt vagyok boldog. – Tudod, mi vagy te? Egy konok öregember – csóválta a fejét Jarret. – Valóban? Azért, mert nem engedem, hogy miattam szórd a pénzedet? – Patrick Horton somolygott. – Tartsd csak meg azoknak a kiéhezett, festett hölgyeknek, akikkel jársz! Őszintén mondom, számomra rejtély, mit eszel rajtuk. – Őszintén? – Jarret kétkedve húzta össze a szemét. Mostohaapja elnevette magát. – Hát, talán nem is – ismerte be, de azonnal hozzátette: – de ez nem jelenti azt, hogy tetszik nekem a társaság, ahová jársz. Egy nap még kellemetlenségeid támadnak emiatt, akkor meg mire mész a pénzeddel? – Hmm. – Jarret ivott egy korty sört, és elhatározta, hogy megfontolja ezt a szempontot. Közben Patrick Horton folytatta: – Például itt van ez az arisztokrata nő, ez a Lady Margaret, vagy hogy hívják…
6
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Lady Margot Urquart – segített készségesen Jarret. – Éppen ma délelőtt látogatott meg. – Igazán? – Jarret mostohaapjának ráncos arcán tisztán látszott a megvetés. – Tehát még megvan. Mondd csak, tulajdonképpen mit akarsz egy ilyen vén tyúktól? – Ne felejtsd el, Margot volt az, aki meggyőzte Jim Stanfordot, hogy adja ki az első regényemet! És annyira azért nem öreg. Még negyven sincs, gondolom. – Te meg harmincegy – vetette ellen az idős úr. Jarret felsóhajtott. – Mit mondjak, most eléggé zavarba hozott. Szerinte vidéki házat kellene vásárolnom. Patrick Horton némán fogadta a hírt. Tekintetét lassan körbejártatta a kis konyhában, aztán a mostohafiára nézett. – Miféle házat? Jarret megvonta a vállát – Még nem tudom pontosan, csak azt, hogy a házhoz sok-sok föld tartozik. – És ott élnétek kettesben? – Szó sincs róla! Én élnék ott egyedül. – Jarret az ujjaival hátragereblyézte a haját. – Elapadt a vénám, apa. Nem tudok írni. Valahová el kell mennem, el Londonból. – Azt akarod mondani, ugye, hogy eleged van? – Az idős úr mindent értett. – Túl sok az éjszakázás, túl sok az ital. És túl sok a nő. – Így igaz, apa. Túl gyakran hagyom, hogy elcsaljanak. Talán még lehet belőlem valami, ha szakítok ezzel az úgynevezett édes élettel. – És hol található a ház? – Valahol Wiltshire-ben, egy Trushfold nevű kisvárosban. A házat King's Greennek hívják, egy igazi ősi birtok. – Jarret az asztalra tette az üveget, aztán zsebre vágta a kezét. – Ezért is jöttem, apa. Szeretném tudni, mi szólnál hozzá. Az idős úr tűnődő arcot vágott. – Mondd csak, ettél te ma egyáltalán? – Hogyne. Reggeliztem – felelte türelmesen Jarret. – Akkor most először kinyitok egy doboz levest. Mit szeretnél, csirkét vagy marhát? Nekem mindegy. – Menjünk el inkább valahová ebédelni! – javasolta Jarret. – Ha neked nem elég jó az én levesem… – Ugyan, apa! Akkor legyen csirke! – Jarret elnézően mosolygott. Levette a zakóját, majd fogta a konzervnyitót. Csak akkor vetette fel ismét a kérdést, amikor már a konyhaasztalnál ültek, és a levest kanalazták. – Szóval, mi a véleményed, apa? Jó ötletnek tartanád, ha elköltöznék Londonból? Mr. Horton elgondolkodott. Végül bólintott. – Ha engem kérdezel, fiam, akkor ez mesés ötlet, de csak akkor – tette hozzá, és homloka ráncokba szaladt –, ha valóban egyedül laknál ott. – Ebben biztos lehetsz. – Jarret nevetett. – Nem tervezem, hogy magammal viszem Margot-t. – Egyáltalán nem rá gondoltam, hanem a másikra, az amerikai fotómodellre. Az újságban láttam a képeket, az egész díszes társasággal együtt. – Vivien Sinclairre gondolsz? De apa, Vivien álmában sem gondol arra, hogy vidékre költözzön. Mint a levegő, úgy kell neki London. Különben sem vinném magammal. – Ez kissé szívtelenül, de hihetően hangzott. Patrick Horton rosszallóan ráncolta a homlokát.
7
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Hát, nem nagyon bánkódsz miatta, pedig már fél éve jártok együtt. Harmincegy éves vagy, Jarret, meg kellene már állapodnod. Soha nem jut eszedbe, hogy ideje lenne családot alapítani? Ez volt anyád leghőbb vágya. – Jaj, apa! – Az író hátradőlt a székében, és úgy nézett nevelőapjára, mintha az épp egy viccet mondott volna neki. – Ne kezdd már megint! Anya meghalt, úgy értem, már nem bánkódhat az életmódom miatt. Mr. Horton felsóhajtott. – Akkor minek akarsz magadnak egy házat? – kérdezte tanácstalanul. Jarret felnevetett. – Van egy ötletem. Hozzám költözöl. Rajtam tarthatod a szemed, odafigyelsz, hogy rendszeresen és megfelelően táplálkozzam, hogy időben ágyba bújjak, természetesen egyedül, és nem különféle idegen nőkkel. Patrick Horton akaratlanul is elmosolyodott. – Nem, nem – tiltakozott –, nem vagyok a dadusod, és nem is akarok az lenni! Teljesen eltekintve attól a ténytől, hogy álmomban sem jut eszembe kiköltözni a wiltshire-i vadonba. – Kis szünetet tartott. – De te jobban teszed, ha elmész. Komolyan gondolom. Ha tényleg úgy érzed, hogy attól boldogabb leszel, én teljes szívemből pártolom az ötletet. – Köszönöm, apa – mondta Jarret. Áthajolt az asztal felett, és megszorította mostohaapja karját. Bensőséges csendben fejezték be az egyszerű ebédet.
8
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
2. FEJEZET – Mikor határoztad ezt el? – Maureen Chase tőle szokatlan hevességgel támadt anyjára. – Legalább megemlíthetted volna! Mrs. Chase sóhajtott, majd óvatosan válaszolt: – Hiszen beszéltünk róla, Maureen, legalább olyan jól tudod, mint én. Nincs más megoldás. – Hogy mondhatsz ilyet? – A lány a nyomaték kedvéért hadonászni kezdett a levegőben. – Majd amikor összeházasodunk Charlesszal… – Igen, akkor? – vágott a szavába az anyja. – Tudod jól, kislányom, hogy Charles nem akar King's Greenben lakni, és két ilyen birtokot fenntartani… – Mrs. Chase megcsóválta a fejét – egyszerűen képtelenség. – Kell lennie valami más megoldásnak! – Maureen ingerülten járkált fel-alá a szobában. Vállig érő sötét haja, amit nem lehetett rendesen összefogni, a lépések ritmusát követve hullámzott az arca körül. Maureen pillanatnyi felindulásában a füle mögé tűrte akaratos tincseit. Ilyen kétségbeejtő hír hallatán a legkevésbé sem érdekelte a külseje. – Nincs más megoldás – felelte anyja határozottan, aztán újból a varrása után nyúlt. – Apád halála óta tovább romlott a pénzügyi helyzetünk. Számomra valóságos megkönnyebbülés, hogy legalább te nem fogod ezt megsínyleni. – Ezt hogy érted? – Kislányom, augusztusban férjhez mész, és én természetesen abban bízom, hogy addig itt maradhatunk. Apád is így akarná. Az esküvőd után… – Szerintem elsieted a dolgot – vágott közbe Maureen. – Úgy értem, hogy augusztusig még sok minden történhet. – De semmi, ami a pénzügyi helyzetünkön a legcsekélyebb mértékben is segíthetne – felelte az asszony szárazon. – De legfőképp elegem van abból, hogy egyik napról a másikra kell élnünk. Bár Maureennak kifogytak az érvei, tovább próbálkozott. – És épp ennek a Margot Urquartnak kellett felajánlanod? Úgy értem… tudod, milyen. És ez a férfi, mindegy, ki, nyilván épp az utolsó a rajta élősködő paraziták sorában. – Jarret Manninget nehéz lenne parazitának nevezni, kislányom – mondta Mrs. Chase türelmesen. – Jarret Manning! – Maureen megvetően biggyesztette az ajkát. – Ha belegondolok, hogy King's Greent egy ilyen alaknak akarod eladni… Most már Mrs. Chase is elveszítette a türelmét. – Példának okáért, nekem tetszenek a könyvei. Az viszont egyáltalán nem tetszik, hogy olyasvalakit kritizálsz, akit nem is ismersz. – Te sem ismered – ellenkezett Maureen. – Kislányom, legyünk őszinték. Te bárkit visszautasítanál, aki esetleg megvásárolná King's Greent. Azáltal, hogy Margot bekapcsolódott ebbe az ügybe, talán megkímélhetjük magunkat attól a megaláztatástól, hogy az újságban legyünk kénytelenek meghirdetni a házat, és a kíváncsi látogatókat egyenként kelljen itt körbevezetnünk. – Honnan tudod, hogy ez a Manning is nem csupán bámészkodni akar? – kérdezte dühösen Maureen. Anyja ingerült pillantása láttán dacosan tette hozzá: – Szerintem aki olyan alacsonyról jön, mint ő, annak King's Green biztosan nem fog megfelelni, mert más az ízlésvilága.
9
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Mennyi előítélet van benned! – korholta lányát Mrs. Chase. – Tényleg ez a véleményed? Ez lenne a nevelésem eredménye, hogy megvetően lenézel másokat? – Nem, én… – Maureen elpirult zavarában. – Anyu, én csak… Tényleg nincs más választásunk? Mrs. Chase nem enyhült meg. – Az ég szerelmére, fogd már fel, hogy nincs! Sőt még másvalamire is gondolnunk kell. Talán Jarret Manning meghagyja Hetheringtonékat alkalmazottként. Te is tudod, hogy nem sok esélyük lenne más állásra ebben a korban. És ez csak egy példa. Maureen boldogtalan arckifejezéssel túrt a hajába. – Majd éppen Margot legújabb barátja lesz ilyen nagylelkű – húzta el a száját. Mrs. Chase megenyhült. – Tudom, hogy nem szereted Margot-t – mondta nyugodtan -, de neki semmi köze a vételhez. A lánya legyintett. – Honnan tudod? Nyilvánvaló, hogy szemet vetett King's Greenre. Lehet, hogy ide akar költözni ezzel a Manninggel. – Ha meg akarná szerezni a birtokot, csak ki kellene nyitnia a száját. Felveti a pénz. – Ez igaz – ismerte be Maureen. – Biztosan azért nem kell neki, mert túl messze van Londontól. Ha előbb megmondtad volna – sóhajtott fel aztán -, már itt se lennék. – Pontosan ezért nem említettem, kislányom. Nincs szándékomban miattad bolonddá tenni Margot-t. Különben, mindenek ellenére, fontosnak tartom a véleményedet. – Tényleg? – kételkedett a lány. – És ha nem egyezem bele? Mrs. Chase letette a varrását, és felállt. Beszélnem kell Mrs. Hetheringtonnal az ebéd miatt. Dél körül érkeznek Margot-ék. Ha fél kettőkor ebédelünk, előtte Mr. Manning még kényelmesen megnézheti a házat. Maureen az ablaknál állt. Ez itt az otthona, itt született és nőtt fel, a park és a birtok minden egyes négyzetcentiméterét ismerte. A vörös- és lucfenyők között most gyöngyvirág nyílik, és nem kellett odanéznie, tudta, hogy az erdővel borított dombokon most virít a krókusz és az árvácska, az utakat pedig fenyőtű szőnyeg borítja. Hogy is gondolhatna tehetetlen düh nélkül King's Green áruba bocsátására? Természetesen semmit sem tudott Jarret Manningről azon kívül, amit az egyik könyvének – amelyet anyja oly nagyra tartott – borítóján olvasott róla. Politikai thriller volt, amelynél az olvasó soha sem tudja pontosan, mi a valóság, és mi a képzelet szülötte. Maureen nem kedvelte az effajta könyveket, inkább a történelmi regényeket szerette. Amikor most visszaemlékezett a borítón szereplő fotóra, a megvetés csak nőtt benne. Manning fiatal férfi, a kép alapján huszonöt-harminc évesnek gondolta, míg Margot Mrs. Chase korosztályához tartozott, következésképpen legalább negyvenkét éves. Ez a Margot! Csoda, hogy háromszor volt férjnél? Túlságosan is fogékony a bókok, a hízelkedések és a férfias csáberő iránt ahhoz, hogy hűséges tudjon maradni. És a vagyonával, no meg a mesésen gondozott külsejével gyakran sikerül fiatalabb férfiakat magához édesgetnie. Apja, a néhai Lord Conroy ismert mecénás volt, így Margot igazán hasznos lehet a fiatal művészek számára, gondolta kajánul Maureen. Mrs. Chase visszajött a szobába. Idegesen gyújtott rá egy cigarettára. – Mrs. Hetherington is aggódik, hogy a férjével együtt munka nélkül maradhat. – Hangjából feszültség érződött. Maureen kizökkent saját gondolataiból. – És nem ok nélkül – felelte szárazon.
10
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Badarság! Csak azzal a feltétellel adom el a birtokot, ha Hetheringtont megtartják kertésznek, a feleségét pedig szakácsnőnek. – Ilyen feltételt nem lehet szabni, anyu – mondta a lány, mert tudta, hogy anyja időnként szeret parancsolni, és különben is, a vásárló biztosan nem fogadná el ezt a kikötést. – Még az sem biztos, hogy megveszi a birtokot – emlékeztette anyját Maureen. Mrs. Chase boldogtalanul sóhajtott. – Persze, persze, igazad van, kislányom. Tudod, egy ilyen adásvételre rámennek az ember idegei. Maureen arckifejezése megenyhült. – Gyere, anyu, igyunk egy pohárka sherryt! – mondta sokkal vidámabban, mint amilyennek érezte magát. Az italok egy kis asztalon álltak. Odalépett, és töltött a kristályüvegből két pohárba. – Mind a kettőnknek jót fog tenni egy kis szíverősítő. Mrs. Chase halványan elmosolyodott. Egy hajtásra megitta a sherryjét, aztán szemügyre vette farmernadrágos lányát. – Mondd csak, nem öltöznél át? Szerintem a mi köreinkben a farmer nem a legmegfelelőbb öltözék a vendégek fogadására. – Na, ki a sznob kettőnk közül? – érdeklődött Maureen, miközben végignézett magán, a vászonblúztól kezdve a farmernadrágjáig. – Miért nem felel meg a farmer, anyu? Különösen, ha az embernek az édesanyja olyan elegáns, mint te. Mrs. Chase kesernyés mosollyal fogadta lánya közvetett bókját, de belátta, hogy Maureennak igaza van. Puha gyapjúszövetből készült, szürkéskék ruhát viselt, amely előnyösen elrejtette alakjának kissé túlzott domborulatait. Nyakában a nagyanyjától kapott dupla gyöngysor csillogott. Sportos, nem feltűnő eleganciája összhangban volt a környezettel. Mrs. Chase megjelenéséből azonnal tudni lehetett, hogy a legfelsőbb körökhöz tartozó, művelt asszonyról van szó. Maureen épp azt fontolgatta, ne öltözzön-e mégis át, amikor zajt hallottak kintről. Egy nagy autó állt meg csikorogva a kavicsos úton. Mrs. Chase szinte rémülten nézett a lányára. – Ők lesznek azok! – suttogta. Maureen is izgatottnak látszott. Letette a poharát. – Ki más lehetne? – kérdezte csípősen. – Hacsak Charles nem épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy feltűnjön a színen. – Lehet, hogy ő az? – kérdezte Mrs. Chase, akinek lánya felindult hangja valahogyan elkerülte a figyelmét. Maureen megrázta a fejét. – Tudod, hogy Charles Cheltenhamben van. – Megint a füle mögé tűrte a haját. – Nyissak ajtót? Te pedig itt üdvözlöd őket, elbűvölő vendéglátóként, ami tökéletesen megfelel a valóságnak. – Maureen már az ajtónál állt, amikor még egyszer visszanézett, hogy boldogtalan anyjára egy utolsó biztató pillantást vessen, bár maga sem volt a legjobb kedvében. Az ajtócsengő akkor szólalt meg, amikor a lány épp a tágas előcsarnokon vágott át. Maureen felnézett a kristálycsillárra, aztán gyors pillantást vetett a fényesre polírozott fa lépcsősor széles, fenséges ívére, az előteret díszítő régi festményekre, és először fogta fel igazán, mit jelent, hogy mindenről le kell mondaniuk. A Charlesszal való esküvője mindig nagyon távolinak tűnt neki, olyasminek, aminek nincs sok köze a valós világhoz. Amikor eljövendő házasságára gondolt, annak mindig köze volt King's Greenhez. Elképzelte, hogy gyakran látogatja meg gyerekeivel nagyanyjukat, mindent megmutat és elmesél nekik, ami saját gyerekkorának volt része.
11
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Soha nem hitte volna, hogy otthona egyszer valaki másé lehet. Az az álomba illő ház, amelyet Charles kettőjüknek vásárolt, soha nem jelentheti számára azt, amit King's Green. Ilyen zavaros gondolatok jártak a fejében, amikor végül kinyitotta a nehéz tölgyfa ajtót. A szokásosnál sápadtabb, elutasítóan hideg arccal nézett szembe Margot Urquarttal és Jarret Manninggel. Egy pillanat alatt felmérte mind a kettőt. Margot hibátlan, ápolt külsővel, tökéletes sminkkel állt ott fűzöld selyemkosztümjében, és nagy szemekkel bámult rá. Ha a tavaszi verőfény nem olyan könyörtelen, Margot jó néhány évvel fiatalabbnak látszana nőiessége mindenki számára érezhető kisugárzása miatt, mert az kortalan. Margot mögött azonban egy férfiarc vonta magára szinte mágikus erővel a lány pillantását. Vékony szálú, sötétszőke haja rásimult markáns halántékára, kék szemében öntudat és némi gúny csillogott. A szája szögletén játszadozó kis mosoly arról árulkodott, hogy mulattatja a helyzet. Maureennak úgy tűnt, ez a férfi pontosan olyan jól tudja, mint ő, hogy a maga nagyon férfias módján egészen káprázatosan néz ki. – Maureen, drágám! Alig ismerek rád! – kiáltott fel Margot. – Kész nő lett belőled! – Rég nem találkoztunk, Margot néni – felelte hűvösen Maureen, és az asszony felé nyújtotta a kezét. A „néni” szemmel láthatóan nem tetszett Margot-nak. El is határozta, hogy adott alkalommal szóvá teszi, de most inkább azt mondta: – Bemutatom neked Mr. Jarret Manninget. Jarret, ő Maureen Chase, Alice lánya. – Örülök, hogy megismerhetem, Miss Chase – nyújtotta a kezét a férfi. A lány megállapította, hogy Manning kézfogása erős, de az ő ízlésének kissé túl szívélyes. Gyorsan visszahúzta a kezét, aztán betessékelte a vendégeket. Margot ábrándos arccal nézett körül az előcsarnokban. – Mit szólsz, Jarret? Szerinted nem csodaszép? A diófa burkolat adja meg ezt a meleg alaptónust. A lépcsőt Grinling Gibbons tervezte. – Ne mondd! – Jarret felvonta a szemöldökét. Maureen, akinek pillantása futólag találkozott az övével, kissé zavartan állapította meg, hogy alighanem egyforma véleményen vannak. Tulajdonképpen miért dicséri ennyire Margot ezt a házat? Egyenesen kínos. Maureen előrement, hogy a vendégeket a kék szalonnak nevezett helyiségbe vezesse, közben szívből kívánta, bár fogadta volna meg anyja tanácsát az átöltözésre vonatkozóan. Szó szerint magán érezte Jarret Manning tekintetét, amint a szűk farmerjét méregette. Lehet, hogy azt képzeli, szándékosan épp ezt vette fel. Mrs. Chase a hangok hallatán sietve jött az ajtóhoz. Margot a rá jellemző túláradó érzelemkitöréssel üdvözölte. Átölelte, és lelkendezve felkiáltott: – Alice, édesem! De örülök, hogy látlak! Fantasztikusan csinos vagy! – Szervusz, Margot! – nevetett Mrs. Chase. – Köszönöm a bókot, de inkább rád illik. – Az író felé fordult, aki megállt az ajtóban. – Isten hozta King's Greenben, Mr. Manning! Teljesen az az érzésem, hogy egy régi ismerőssel találkozom. Margot biztosan mesélte, hogy nagy tisztelője vagyok. Maureen szorosan a falhoz támaszkodott, és azt kívánta, bár nyílna meg a föld a lába alatt. Anyját nyilvánvalóan annyira elbűvölte, hogy személyesen találkozhat a híres íróval, hogy teljesen feladta tartását, a Hetheringtonék miatt érzett aggodalmáról nem is beszélve.
12
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
A lány szinte fizikai rosszullétet érzett attól, ahogy a két asszony ennek a férfinak udvarolt. Dühödt kétségbeesésében kifordult az ajtón, és remélte, hogy senki sem fogja hiányolni. De anyjának éles szeme volt. – Hová igyekszel, Maureen? – Mrs. Chase hangján hallatszott, hogy nincs helye ellentmondásnak. – Átöltözöm – válaszolta dacosan Maureen. – Mindjárt visszajövök, anya. – Remélem is. Most szeretném egy aperitiffel megkínálni a vendégeinket,utána megmutathatnád Mr. Manningnek a házat. Te sokkal jobban el tudod mondani a történetét, mint én. Maureen beleegyezően bólintott, bár semmi kétsége sem volt afelől, hogy nemcsak ő, hanem Margot is bosszantónak találja az ötletet. A fickó meg úgy vizsgálgatta a kandalló felett függő festményt, mintha King's Green máris az övé lenne, állapította meg keserűen a lány. Szörnyű, hogy nem ő rendelkezhet a birtok felett, akkor semmiképp nem adná el ennek a felfújt hólyagnak. Ez a szikár, magas alak teljesen kihozta a sodrából, ahogy itt álldogált abban a méregdrága szarvasbőr öltönyében. Sötét pillantásokat vetett a férfi háta felé. Az hirtelen megfordult, és csúfondárosan rámosolygott. Mintha pontosan tudta volna, mi jár a lány fejében, sőt azt is, hogy nagyon dühös. Jarret Manning pontosan az a fajta férfi, akit Maureen mindig is visszataszítónak talált. Önhitt, beképzelt és pimasz, akinek meggyőződése, hogy mindent tud a nőkről, és teljességgel ellenállhatatlan. Rám aztán nincs semmilyen hatással, gondolta megvetően. És ha azt hiszi, hogy egy kicsit is flörtölhet velem, akkor nagyon téved. Egy – reményei szerint – megvető pillantással sarkon fordult, és felszegett állal indult az előcsarnokon keresztül a lépcső felé. Csak a szobájába érve tűnt el arcáról a gőgös kifejezés. Komoran bámult eljegyzési gyűrűjére. Jarret Manning nem érdemli meg ezt a házat, nincs joga, hogy birtokba vegye. Meglehetősen hosszú ideig keresgélt a ruhásszekrényben, végül egy egyszerű szabású ingruha mellett döntött, amelynek anyagán a halvány égkék és az ibolyakék közötti összes színárnyalat harmonikusan fonódott össze. A kék nagyon jól állt sötét, szinte fekete szeméhez. Amikor átfésülte a haját, és belebújt magas sarkú szandáljába, úgy érezte, hogy így határozottan jobban tud megfelelni a rá váró feladatnak. A lépcső aljára érve Margot hangja ütötte meg a fülét. Éppen a Maureen dédapja által gyűjtött festményekről fejtette ki a véleményét. – Akkoriban rengeteg zseniális festő volt – mondta. – Constable, Turner, Millet. És természetesen Gainsborough. – Ne hagyjuk ki Hogartht, Lawrence-t és Reynoldsot sem! – tette hozzá szárazon Jarret Manning. – Mondd, Margot, csak nem tanítani akarsz engem? Én is jártam iskolába. – Félreértesz, drágám – védekezett kissé zavartan Margot. Ezután Maureen hallotta, hogy anyja gyorsan témát változtat. Mrs. Chase a pillanatnyi időjárásról, valamint ennek várható fejleményeiről kezdett csevegni, majd kijelentette, hogy errefelé a nyár általában különlegesen szép és békés. – Attól tartok, az ön számára, Mr. Manning, túlságosan is nyugalmas lesz az itteni nyár. – Lehet, hogy furcsán hangzik, Mrs. Chase, de pontosan ilyen nyugalomra vágyódom – mosolygott Jarret. – Margot-val ellentétben engem megbénít a londoni hajsza, már írni
13
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
sem tudok. Azt hiszem, ritkán szerzett nekem valami ilyen örömet, mint az, amit az idei nyárról mondott. – Az idei nyár? – Maureen meghallotta anyja hangjában a megdöbbenést. Gyors léptekkel sietett segítségére. Épp akkor ért az ajtóhoz, amikor anyja kissé hebegve próbált válaszolni. – De én… – A háziasszony szemmel látható megkönnyebbüléssel fedezte fel lányát az ajtóban. – Már itt is vagy, Maureen? – Sajnálom, ha megvárakoztattalak – felelte amaz szívélyes mosollyal, amit kizárólag Margot-nak és az anyjának szánt. Jarret Manningnek, aki udvariasan felemelkedett a székéről, csak egy halvány mosoly jutott. – Megmutathatnád Mr. Manningnek a házat – javasolta Mrs. Chase. – Margot és én addig kimegyünk a kertbe. Mi a véleménye, Mr. Manning? – Csak ha a kedves lányának nincs kifogása – bólintott az író, de Maureen észrevette, hogy nem mosolyog. – Természetesen nincs – füllentette a lány, és előreindult, hogy mutassa az utat.
14
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
3. FEJEZET Amikor felértek az első emeletre, Maureen úgy kezdte darálni a család történetét, mint egy unott idegenvezető: – A házat Anna királynő uralkodása idején kezdték építeni, de csak sokkal később fejezték be. Az idők folyamán többször felújították, és újabb részekkel bővítették. A King's Green nevet akkor kapta, amikor a trónörökös a tizenkilencedik század elején, útközben Bath felé, egy éjszakát töltött az ükapám házában, de… – Nem hagyhatnánk el a ház történetét? – javasolta hűvösen Jarret Manning. – Látom, szívből utálja, hogy meg kell mutatnia nekem az otthonát. Én meg szívesen lemondok a történelmi részletekről. Maureen annyira zavarba jött, hogy válaszolni sem tudott. Jarret tehát úgy tett, mintha nem venné észre a lány arcán a fájdalmas kifejezést, és benyitott a legközelebbi ajtón. Maureen összeszorított szájjal mutatta meg a hálószobákat, köztük a sajátját is, bár ott előresietett, és néhány gyors mozdulattal rendet tett, hogy semmi se árulkodjék a szoba lakója felől. Az egykori szülői hálószobában megemlítette, hogy mindegyik hálóhoz saját fürdőszoba tartozik. – Apám halála óta anya nem használja ezt a lakosztályt – mondta, és gyorsan újból bezárta az ajtót. – Van még egy emelet. Jarret Manning fölényesen elmosolyodott. – Az már nem érdekel. Inkább menjünk vissza a galériára! Látom, hogy van központi fűtés. Remélhetőleg nem akkor vezették be, amikor a trónörökös idelátogatott. – Nem. A második világháború utáni időkből való… – felelte komolyan Maureen, de megakadt, amikor hirtelen rájött, mit is kérdezett Jarret Manning. Keserűen vette tudomásul, milyen könnyen bedőlt ennek az alaknak. Dühösen ment át a galérián a lépcső felé. – Mindig ilyen görcsös? – kérdezte Jarret, és mivel a lány dacosan hallgatott, folytatta: – Feltételezem, hogy ahol most világos foltok vannak a falon, ott függtek az ükapja képei. Mi lett velük? Raktárban vannak, restaurálni küldték őket, vagy eladásra kerültek? – Erre a kérdésre maga is meg tudná adni a választ, Mr. Manning – felelte ridegen a lány, akit bosszantott, milyen éles eszű a kísérője. – Ha maradt volna még értékes képgyűjteményünk, aligha lennénk kénytelenek eladni a házat. – És főként nem egy ilyen nyárspolgárnak, mint én – tette hozzá vidáman a férfi. Maureen gyors pillantást vetett az író felé. Meg volt győződve róla, hogy ismét rajta szórakozik. A lépcső előtt hirtelen megállt. Maga sem tudta, mi vitte rá, hogy megkérdezze: – Tulajdonképpen miért akarja megvásárolni King's Greent, Mr. Manning? Maga egyáltalán nem illik ide. Nem lenne… előnyösebb az ön számára egy Londonhoz közeli épület? Maureen legnagyobb megdöbbenésére Jarret Manning csak elmosolyodott arcátlan célzása hallatán. És ebben a mosolyban annyi egyéni, valódi humor bujkált, hogy a lány úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. De ennél is jobban megdöbbentette – és ez is felért egy gyomorszájra mért ütéssel –, hogy ez a férfi úgy tud mosolyogni, hogy annak egyszerűen lehetetlen ellenállni. – Ejnye, Maureen – csóválta a fejét Jarret. Nyilvánvalóan ragadós vidámsága pillanatnyilag elterelte a lány figyelmét arról a tényről, hogy a keresztnevén szólította. – Honnan véli tudni, hogy én hová illek? És ami azt a tippjét illeti, hogy a város közelében
15
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
keressek magamnak lakhelyet… Szentséges ég! – Megrázta a fejét. – Maguk szörnyen magasan hordják az orrukat. Maureen, aki már majdnem maga is nevetni kezdett, kijózanodott. – Hogy érti ezt, Mr. Manning? – kérdezte kihívóan. – Mintha nem tudná pontosan, Miss Chase – felelte Jarret. Amikor a lépcsőhöz értek, hűvös ujjaival megfogta a lány karját. – Egy pillanat, még nem fejeztem be! Maureent annyira felkavarta Jarret közelsége, ellenállhatatlan mosolya, hogy kényelmetlen, rossz érzés fogta el. Jarret nyilvánvalóan észre sem vette, hogy mialatt a lányhoz beszél, hüvelykjével a karját simogatja. – Mit követtem el, hogy ilyen haragosan fogad? Én nem tolakodtam ide, maguk hívtak meg. Abban a most már nyilvánvalóan hamis tudatban jöttem, hogy az édesanyja el akarja adni a házat. Ha tévedtem, istenemre mondom, Miss Chase, nem lesznek miatta álmatlan éjszakáim. Maureen felszegte a fejét. – Én… Az édesanyám természetesen el akarja adni a házat – ismerte be. – De maga, ugye, nem? – Nekem nincs házam, amit eladhatnék. – És ha lenne? Maureen érezte, hogy sarokba szorították. Felvonta formás vállát. Szándékosan kerülte, hogy Jarret hidegen csillogó, acélkék szemébe nézzen. – Talán én is arra kényszerülnék, hogy eladjam. A férfi hirtelen eleresztette a karját. – De nem nekem. Igaz? Maureen nem válaszolt. Lement a lépcsőn, majd zavartan megállt az előcsarnokban, mert Jarret Manning váratott magára. A férfi kényelmesen ballagott lefelé, közben érdeklődő pillantásokat vetett a lépcsőfordulók értékes fa- díszítményeire. Maureen elszántan folytatta az „idegenvezetést”. – Grinling… – Grinling Gibbons, tudom, tudom – vágott közbe gúnyosan Jarret. – Csakhogy ő már 1720-ban meghalt. Viszont a ház csak jóval később készült el. Ezt mivel tudja magyarázni? Maureen arca lángba borult. Senki nem merte volna kétségbe vonni a Gibbons-féle lépcső eredetiségét. Csak Maureen apja gyanította, hogy a mester egyik tanítványa fejezte be a munkát. – Ezt illetően sok a találgatás – ismerte be. – Valószínűleg az egyik tanítványa fejezte be. De a stílusa egyértelműen Gibbonsra vall. És ez az, ami számít. – Valóban? – Jarret is leért az előcsarnokba, és megállt Maureen mellett. – Lehet, hogy aki ért hozzá, más véleményen lenne. Maureen felszegte az állát, ám kénytelen volt megállapítani, hogy alaposan fel kell néznie a férfira. – Ön ért hozzá, Mr. Manning? – érdeklődött fagyos hangon. Maureen bosszúságára Jarret csak hanyagul beletúrt a hajába, és egy vicces grimaszt vágott. Szemének kifejezése zavarba hozta a lányt. – Ön minden bizonnyal kételkedik ebben, Miss Chase. Mehetünk tovább? Maureen az ebédlő mellett döntött. Kinyitotta az ajtót, és ott várakozott, amíg Jarret érdeklődve nézett körül az elegáns helyiségben. Amikor csodálattal teli tekintete végül megállapodott az értékes damaszttal és ezüsttel terített asztalon, megkérdezte:
16
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Gyakran használják az ebédlőt? Maureen ostobának találta a kérdést, de udvariasan válaszolt. – Ha az érdekli, hogy gyakran vannak-e vendégeink, nemmel kell válaszolnom. – Enyhe bosszúsággal figyelte, amint a férfi a nadrágzsebébe dugja a kezét, és kifejezetten kellemetlennek találta, ahogy a szűk nadrág megfeszült erős, izmos combján. – Én… Az ebédlőt csak mi használjuk. A család. – A család? – Az édesanyám és én. – Értem. – Jarret bólintott. – Nincsenek testvérei? – Nincsenek. – Az édesapja meghalt, ugye? – Igen. – Maureen idegenkedett az ilyenfajta kérdezősködéstől, de mivel nem tudta, hogyan vethetne véget neki, lassan hátrálni kezdett az előcsarnok felé. Egy kis idő múlva Jarret követte. Maureen összeszorította az ajkát. Úgy látszik, szándékosan nyújtja így el a ház megtekintését. Nagyon várta, hogy anyja vagy Margot megjelenik, és átveszi tőle ezt a terhes feladatot. – A zeneterem – mondta kicsit később, és kitárta a fehérre csiszolt ajtót. A helyiség választékos, régi bútorokkal volt berendezve, középen egy hatalmas zongora állt. – Zongorázik? – kérdezte Jarret Manning, és a hangszerhez lépett. – Nem, már nem – felelte Maureen kelletlenül. Ahhoz képest, hogy nem is ismeri, túl sokat kérdez ez az alak. Jarret elhúzta a száját, leült a zongoraszékre, és felemelte a fedelet. Játékosan futtatta végig ujjait a billentyűkön, aztán belefogott egy divatos, fülbemászó kis darabba. Maureen épp egy csípős megjegyzést akart tenni arra, hogy ezt az értékes hangszert nem szokás ilyesmire használni, amikor Jarret Manning áttért egy Chopin-prelűdre, ami minden gúnyolódást alaptalanná tett. A férfi pillantása Maureen szemét kereste, amikor karcsú, mégis erős ujjaival az utolsó akkordot leütötte. A lány érezte, hogy valamit mondania kell. Igyekezett, nehogy ki lehessen hallani az irigységet a hangjából, amikor megjegyezte: – Jól játszik. – Ugyanakkor az ajtó felé vetett pillantással a vendég értésére adta, hogy szeremé folytatni a ház bemutatását. – Hát, nem magasztalt az égig – mormogta Jarret, miközben elindultak visszafelé az előcsarnokba. Az ajtó kissé túl hangosan csukódott be Maureen mögött. Az északra nyíló könyvtárszobában hűvös fogadta őket. Remek hely, ahol gondolkodni, olvasni vagy írni lehet. A falakat a mennyezetig könyvekkel teli polcok borították. Az íróasztal az ablak előtt állt, ahonnan ki lehetett látni a parkba, és valósággal hívogatott a munkára. – Az édesapja használta ezt a könyvtárat? – kérdezte Jarret Manning. Ujját végighúzta az íróasztal fényes bőrrel bevont tetején. – Igen – felelte tartózkodóan, sőt barátságtalanul Maureen. De a vendég nem hagyta magát elijeszteni. – És mivel foglalkozott az édesapja? – kérdezte az íróasztal szélének támaszkodva. – Talán birtokos volt, aki a tiszttartóját és a bérlőit dolgoztatja? Vagy neki is meg kellett keresnie a kenyerét, mint nekünk, egyszerű halandóknak? – Azt hiszem, Mr. Manning, hogy apám dolgai a legkevésbé sem tartoznak önre – mondta Maureen dühtől fuldokolva, és már indult volna kifelé.
17
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Én éppen ellenkezőleg gondolom, Miss Chase – válaszolta szívélyes mosollyal Jarret. – Valami alapja biztosan van annak, hogy ennyire utál. Rá kell jönnöm, mi az. – Azt hiszi, ha megtudja, mivel foglalkozott az apám, akkor erre is rájön? – Mondjuk inkább, hogy én ugyanannyira érdeklődöm az ön gyökerei iránt, mint ön az enyémek iránt. – Ezt meg hogyan értsem? – Ahogy mondom. – Leszegte a fejét, és hosszú szempillája alól kémlelte Maureent. – Azt hiszi, hogy rossz nevelésben részesültem, műveletlen vagyok, egyszóval a származásom rosszabb, mint kétes. Tehát teljesen alkalmatlan lennék arra, hogy King's Greent birtokoljam. Maureen arca – még mielőtt megszólalt volna – mindent elárult. – Amikor apám megörökölte King's Greent, a birtok tényleg óriási volt. És bizony, ő lett a birtokos, de nagyon keményen kellett dolgoznia, hogy fenntarthassa. Azonban a növekvő megélhetési költségek és a magas adók miatt időről időre kénytelen volt egyegy földterületet értékesíteni. – Értem – bólintott Jarret Manning. De Maureen még nem fejezte be a mondanivalóját. – Különben pedig téved – folytatta indulatosan –, ha azt hiszi, hogy valami… kifogásom lenne maga ellen, mert más társadalmi rétegből származik. – Valóban? – Igen. Valóban. – Maureen nyelt egyet, aztán folytatta: – Nekem csak az van ellenemre, hogy… hogy Margot, az ön… az ön barátnője idehozza, és úgy tesz, mintha lenne annyi pénze, hogy egy ilyen birtokot meg tudjon vásárolni. Amikor meglátta Jarret Manning arcán a megvető kifejezést, rájött, hogy túl messzire merészkedett. Maureen maga se nagyon tudta, mi vezette arra, hogy ilyen rosszindulatú megjegyzést tegyen. Talán azért ragadtatta el magát, mert ez a férfi az apjára tett gúnyos megjegyzést. Hiszen voltaképpen semmit sem tud róla, és bár gyanította, hogy Margot legalábbis társként beszáll az üzletbe, ezt illetően semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezett. – Tehát ezt hiszi – vetette oda Jarret Manning. – Különleges fantáziával rendelkezik. Tényleg úgy gondolja, hogy képes lennék Margot-val vásároltatni magamnak egy vidéki búvóhelyet? Maureen azonnal tudta, hogy ha már egyszer túllőtt a célon, nem szabad visszakoznia, különben bohócot csinál magából. – Miért is ne? – kérdezte gőgösen, és megvonta a vállát. – Hiszen ezen kívül már minden mást megvett. Vagy tévednék? Még mielőtt maga Maureen felfogta volna, mit is mondott, Jarret már otthagyta az íróasztalt, és megállt az orra előtt. Olyan közel volt hozzá, hogy a bőrén érezte a férfi lélegzetét. – Átkozott kis… – Maureennak fogalma sem volt arról, milyen sértést nyelt le Jarret, de indulatos kitörésétől megijedt. – Az ördögbe is, honnan veszi a jogot hozzá, hogy erkölcsileg ítélkezzen fölöttem vagy Margot fölött? Mi köze ahhoz, hogyan élünk és mit csinálunk? Margot arra költi a pénzét, amire a kedve tartja. Milyen alapon meri bírálni? A lány mozdulatlanul, lesütött szemmel várta a jogos szemrehányás végét, s közben görcsösen gondolkodott, hogyan találhatna kiutat ebből a megalázó helyzetből. – Az… az, hogy mit tesz Margot – dadogta -, egyáltalán nem érdekel, hacsak nem várja el hozzá a mi jóváhagyásunkat is. – Aztán minden bátorságát összeszedve hozzátette: – És… és hiába is akar megfélemlíteni, Mr. Manning, ettől nem fog megváltozni az önről alkotott véleményem.
18
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Nem? – Jarret Manning teljesen váratlanul a lány ruhájának kivágására nézett. Maureennak össze kellett szednie magát, hogy ösztönösen ne húzza össze a gallérját a nyakán. – Mit szólna ahhoz, ha kóstolót adnék abból, amit elmulaszt? Maureen nagyot nyelt. – Ne merészeljen… – Nem jutott tovább. Egy csók fojtotta belé a szót. Jarret Manning kíméletlenül, parancsolóan markolt a vállába. A lányt csak annyira tartotta távol magától, hogy épp hozzá ne érjen, de mindent sejtsen. Maureen számára eddig ismeretlen, nyers, dühös szenvedéllyel csókolta. Soha senki sem csókolta meg dühből, soha senki nem esett még neki ilyen vadul, mégis ennyire kiszámított módon. A lány értelme tiltakozott Jarret viselkedése ellen, de érzékszervei mást súgtak. Tapasztalt férfival van dolga, ezt ösztönösen érezte. Olyannal, aki tudja, mit akar, és – ahogy a lány döbbenten megállapította – azt is, mit akar a másik. Pontosabban annak a teste. Eddig még csak nem is sejtette, hogy a női test képes lenne – méghozzá ilyen izgató formában – önállósítani magát. Akaratlanul is Charlesra kellett gondolnia, a vele kötendő házasságra – s ettől aztán észhez tért. Emberfeletti erőfeszítéssel kiszabadította magát Jarret szorításából, és kissé hátrébb húzódott. Aztán maradék erejét és minden bátorságát összeszedte, felemelte a kezét, hogy érdeme szerint, jól felpofozza a férfit. De Jarretet, aki ugyan tűnődve húzta össze a szemöldökét, és enyhén fátyolos pillantással szemlélte Maureent, annyira azért nem ragadta el a vágyakozás, hogy ne vette volna észre, mire készül a lány. Hanyag mozdulattal hárította el az ütést. A lány alig kapott levegőt. – Maga… maga… – szinte fuldoklott a tehetetlen dühtől. – Gazember! – segített készségesen Jarret. – Pontosan! Maga egy közönséges gazember! – Maureen mély lélegzetet vett. Fogalma sem volt róla, hogy ezzel Manning figyelmét felhívja szép, gömbölyű keblére. De a férfi meggondolta magát, tekintete felhagyott a barangolással, kezével a tarkóját kezdte dörzsölgetni. – Folytatjuk a körsétát? A lány megállapította, hogy minden tagjában reszket, mégis határozottan sarkon fordult, és kiment az előcsarnokba. Anyja és Margot olyan váratlanul lépett elé, hogy Maureen lába földbe gyökerezett. Ennek következtében Jarret Manning, aki követte, majdnem belebotlott. – Most el fog árulni? – suttogta alig hallhatóan a fülébe Jarret. – Hozzam zavarba az édesanyámat? – kérdezett vissza Maureen fensőbbséges pillantással, ami sajnos nem talált célba. Nem sikerült megrendíteni Jarret Manning laza, férfias báját. Margot sietett feléjük. – Megnézted a házat, drágám? – fuvolázta, és a tulajdonos biztonságával kapaszkodott Jarret Manningbe. A férfi bólintott. – Természetesen. Miss Chase – hogy is mondjam csak? – semmit sem tartott titokban előttem. Maureen keserűen látta, hogy a férfi szája gúnyos mosolyra húzódik. Hirtelen úgy érezte, anyja leolvassa az arcáról, hogy megcsókolták.
19
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
De Mrs. Chase-t egészen más dolgok érdekelték. Megkérte a vendégeket, hogy a kék szalonban foglaljanak helyet, amíg az ebédet feltálalják, de még útközben megkérdezte Jarret Manningtől: – És mi a véleménye King's Greenről? – Tetszik – válaszolta a férfi. Kiszabadította magát Margot karjából, és az ablakhoz ment. – Csak még nem vagyok benne biztos, hogy ez az, amit keresek. – De drágám! – Ugyan! Margot és Mrs. Chase egyszerre szólalt meg. Maureen viszont óriási megkönnyebbülést érzett, és csak egy kicsit furcsállotta, hogy a győzelem keserű ízt hagyott a szájában. Közben Jarret Manning magyarázattal is szolgált: – Attól tartok, ez a birtok túl nagy lenne nekem. Különben is, fogalmam sincs, hogyan bírnám a vidéki életet. – Jelentőségteljes pillantást vetett Maureenra. – A lánya is úgy találja, hogy egy ilyen nagyvárosi ember számára King's Green kissé unalmasnak bizonyulhat. Igaz, Miss Chase? A lánynak arcába szökött a vér. Anyja biztosan azt fogja gondolni, hogy lebeszélte a vételről Jarret Manninget. – Maureen biztosan túlbuzogta a dolgot, Mr. Manning – mondta Mrs. Chase, és neheztelő pillantást küldött a lánya felé. – Nagyon ragaszkodik a múlthoz, nem akarja megérteni, hogy más idők járnak. Ami pedig az úgynevezett igazi vidéki életet illeti, arról manapság már alig beszélhetünk. Trushfold alig kétórányi autóút Londontól, és van egy nagyszerű vasútvonal is Bristolból. Én nem tagadom, örülök, hogy Londonba költözöm, bár az is biztos, hogy King's Green nyugalma hamarosan nagyon fog hiányozni. Jarret Manning lefegyverző mosolya nyugtalanná tette Maureent, aki mereven, szó nélkül hallgatta a beszélgetést. Végül Jarret kedvesen Mrs. Chase-hez fordult: – Szinte meg is győzött. Az biztos, hogy itt nagyszerűen tudnék dolgozni. De még egyszer nyugodtan át kell gondolnom mindent. – Természetesen. – Mrs. Chase előtt felcsillant egy utolsó reménysugár. – Tudja, Mr. Manning, ami engem illet, nyugodtan szánjon rá néhány hónapot! Arról van szó, hogy Maureen augusztusban férjhez megy, és szeretném, ha az esküvőt még King's Greenben tarthatnánk meg. A férjem mindig abban reménykedett… – Nem fejezte be a mondatot. Jarret Manning arca furcsán elsötétült. – Vagy úgy – mondta. – Kár. Mrs. Chase tördelni kezdte a kezét. – Mi a baj? – kérdezte végül. Jarret Manning a zakója zsebébe mélyesztette a kezét. – Azt hittem, hogy az adásvételt nagyjából egy hónap alatt le lehet bonyolítani. Ha úgy döntök, hogy kiköltözöm Londonból, gyorsan szeretnék túlesni az egészen. – Jarret a negyedik regényén dolgozik – magyarázta Margot teljesen feleslegesen, amit a férfi egy jéghideg pillantással nyugtázott. – Valóban dolgozom – mondta szárazon –, de hogy lesz-e belőle valami, az eléggé kétséges. Akárhogyan is, talán jobb, ha egy másik ház után nézek. – Kérem, Mr. Manning! – Maureen meglepve hallotta anyja őszintén csalódott hangját. – Ne siessen el semmit! Biztosan találunk egy mindannyiunk számára elfogadható megoldást. Ebben a pillanatban dugta be a házvezetőnő ősz hajjal koronázott fejét az ajtón, és közölte, hogy kész az ebéd.
20
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Köszönöm, Mrs. Hetherington. – Maureen anyja az ajtóhoz lépett. – De maradjon egy pillanatra, mert szeretném, ha megismerné Mr. Jarret Manninget! Ő lesz King's Green új tulajdonosa… ha minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. Betolakodó, suttogta maga elé Mrs. Hetherington. Alig titkolt ellenszenvvel köszöntötte az írót, akit viszont ez egyáltalán nem érdekelt. – Jól gondolom, hogy ön itt a házvezetőnő? – kérdezte olyan kedvesen, hogy Maureen ismét dühbe gurult. Mary Hetherington bólintott. – Negyven éve vagyok itt – dünnyögte. Jarret Manning arca még jobban felderült. – Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Hetherington. Ha megvenném a házat, rá tudnám beszélni, hogy esetleg maradjon továbbra is itt? Szükségem van valakire, aki a gondomat viseli. Maureen növekvő bosszúságára Mrs. Hetheringtont nyilvánvalóan elbűvölte Jarret Manning előzékeny, szívélyes viselkedése. Azt motyogta, hogy gondolkozik az ajánlaton. Mrs. Chase ragyogó arccal vezette vendégeit az ebédlőbe. Maureen észrevette, hogy anyja elégedett a fejleményekkel, míg ő, éppen ellenkezőleg és ismeretlen okból, teljes biztonsággal érezte, hogy csak most kezdődnek a bajok. Hogy miért, arra nem tudott volna válaszolni. Az ebéd kitűnő volt, bár semmi esetre sem fényűző. Amikor Maureen lesütött szempillája alól a férfira lesett, látta, hogy Jarret Manning derekasan fogyaszt. Margot viszont inkább a bort részesítette előnyben, ezért már a harmadik palacknál tartottak, amikor Jarret Manning hirtelen megszólalt: – Bocsássa meg a kérdésemet, Mrs. Chase, de szeretném tudni, mennyibe kerül a birtok fenntartása, mondjuk, úgy fél évig. Azért kérdezem, mert támadt egy ötletem. Mrs. Chase láthatóan megdöbbent, de sikerült egy udvarias mosolyt erőltetnie az arcára. – Sajnálom, Mr. Manning, de én ezekhez a dolgokhoz egyáltalán nem értek. Az ilyen ügyekkel kapcsolatban az ügyvédemhez kell fordulnia. Maureen a tenyerébe vájta a körmét. Egyszerűen szemtelenségnek tartotta, ahogy Jarret Manning King's Green kiadásai felől tudakozódott. De mielőtt még valami igazán a helyzethez illő megjegyzést tehetett volna, Manning folytatta: – Én a következőképp látom a dolgokat, Mrs. Chase. Önök szeretnének a házban maradni, amíg a lánya – kifürkészhetetlen pillantást vetett Maureen felé – férjhez nem megy. Ugyanakkor én a lehető leggyorsabban el szeretnék költözni Londonból. Mrs. Chase tanácstalanul függesztette rá a szemét, de Margot ösztönösen megérezte, mire akar Jarret kilukadni. – Drágám, csak nem akarod azt javasolni, hogy bérlőként költözöl be? – Szokásához híven Margot elsietve vonja le a következtetéseit – mondta Manning bocsánatkérő kézmozdulattal. – De ebben az esetben közel jár az igazsághoz. – Kis szünetet tartott. Maureen tisztán érezte magán a férfi tekintetét, de nem akart felnézni. Lenne képe azt javasolni, hogy anyjával és vele osztozzon King's Greenen? – Hadd mondjam el, mire gondolok! – folytatta Jarret Manning. – Szeretnék egy, nevezzük így, próbaidőre beköltözni. Csak a könyvtárat használnám és egy hálószobát. A könyvtárban étkezhetnék is. A ház többi része továbbra is teljesen az önök rendelkezésére állna. Ellentételként kész lennék átvállalni az összes költséget, ami erre az időszakra esik. És talán megállapodhatnánk még egy külön összegben is azért, hogy elviselik az alkalmatlankodásomat.
21
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Maureen szóhoz sem jutott, anyja kábultan ült, Margot arca pedig szó szerint zöld színben játszott. – Ezt nem mondod komolyan! – kiáltott fel elképedve Margot. Mrs. Chase akaratlanul felnevetett. A nevetés csakhamar aggodalmas mosollyá változott. Végül ő is megszólalt: – Ezt nem mondja komolyan, Mr. Manning! Úgy értem… vagyis… az ön ajánlata egyáltalán nincs arányban a mi igényeinkkel. Jarret Manning felhúzta a szemöldökét. – Hogyhogy? Megengedhetem magamnak, ha erre céloz, asszonyom. – Szavait Mrs. Chase-hez intézte, de gúnyos, fölényes tekintete Maureen arcán nyugodott. – És ez azzal a megfizethetetlen előnnyel járna – tette hozzá –, hogy nyugodtan, minden kötelezettség nélkül el tudnám dönteni, vajon King's Green az igazi számomra, vagy sem. Meggyőzően érvel, ismerte be magában Maureen. De már a gondolat is beteggé tette. Jarret Manninggel egy házban tölteni az egész nyarat – ennél talán még azt is könnyebb lenne elviselni, ha azonnal eladnák neki a birtokot. Anyja persze más véleményen volt. – Valóban így döntött, Mr. Manning? – kérdezte hitetlenkedve. – Ha önnek nincs ellenvetése, akkor igen. – Képtelen ötleteid vannak! – Margot-nak szemmel láthatóan nem felelt meg ez a megoldás. Nyilvánvalóan arra számított, hogy King's Greent Jarret Manninggel együtt veszi birtokba, gondolta kárörvendően Maureen. Elhúzta a száját, amikor elképzelte, ez mivel járt volna együtt. Margot még nem adta fel. – De édesem, hiszen te magányra vágyódtál! Erről szó sem lehetne egy olyan házban, ahol folytonos a jövés-menés! – Mostanában már nincs sok látogatónk, Margot, ha erre gondolsz – világosította fel a barátnőjét Mrs. Chase. – Általában egyedül vagyunk Maureennal. Legfeljebb Charles néz be hozzánk, amikor nincs a ménessel. – Charles? – Jarret Manning kérdő pillantást vetett Mrs. Chase-re, aki azonnal megadta a kellő felvilágosítást. – Charles Connaught a kislányom vőlegénye. Az apjáé a ketchleyi ménes. Charles vele dolgozik. – Értem. – Mégis… – makacskodott Margot, de Manning a szavába vágott. – Én már döntöttem, Mrs. Chase. Gondoljon át nyugodtan mindent, aztán tudassa velem, hogyan határozott! Maureen visszafojtotta a lélegzetét. Ez a férfi tudja, mit akar. Csak imádkozhatott, hogy az anyja utasítsa vissza ezt a veszélyes javaslatot. De ő szinte habozás nélkül válaszolt: – Máris határoztam, Mr. Manning. Azt javasolnám, hogy tegyünk egy próbát, mondjuk egy hónapig! Aztán majd meglátjuk.
22
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
4. FEJEZET Májusban a természet eltékozolja kincseit. A ketchleyi park is édes virágillatban úszott. Az egyik, sárga pitypanggal telehintett karámban Charles egy fiatal, igencsak tüzes vérmérsékletű kancát gyakorlatoztatott, amelyik nem szívesen hagyta magát kantáron vezetni. Maureen a kerítés mögül, kellő távolságból figyelte őket. Ismét elcsodálkozott saját magán. A Charlesszal való kapcsolata ellenére még mindig nem tudta legyőzni a lovaktól való idegenkedését. Eleinte el sem akarta hinni, hogy Charles képes lenne olyasvalakit szeretni, aki nem osztja a lovak iránti szenvedélyét. Pedig így volt, és Maureen csak abban reménykedett, hogy egy szép napon úrrá tud lenni félelmén. Ebben a pillanatban persze erről még szó sem lehetett. Ott állt jól felöltözve, hogy ne fázzon a friss szélben: vízhatlan dzsekit, sötétkék kordnadrágot és csizmát viselt, és arra várt, hogy Charles befejezze a gyakorlatozást. Látta, amikor vőlegénye levette a kantárt, megveregette a fiatal kanca nyakát, és szabadon engedte. A férfi arca ragyogott a lelkesedéstől, amikor odajött Maureenhoz, hogy átölelje. – Mi a véleményed Isisről? – kérdezte. Maureen felnézett rá, és zavartan elmosolyodott. – Tudod, hogy nem értek a lovakhoz, Charles. De tetszik nekem a vérmérséklete – tette hozzá, hogy örömet okozzon neki. – Igen, szép jövő áll előtte. – A férfi büszkén felnevetett, miközben szemét gyönyörködve pihentette Maureen finom vonású arcán. Charles Connaught a harmincas évei közepén járt, nem volt túl magas, de sötét hajával, férfias metszésű, napsütötte arcával igen jóképűnek számított. A környék legjobb férjjelöltjének tartották. Maureen még mindig egy kicsit büszke volt arra, hogy őt választotta. A lovakkal szembeni ellenérzésétől eltekintve számos dolog érdekelte mindkettőjüket egyaránt, amelyek közül talán a legfontosabb a vidéki élet iránti szeretetük volt. Hosszú évek óta ismerték egymást, de csak két éve szövődött közöttük szerelem, amikor Maureen koszorúslány volt egy barátnője esküvőjén. Charles magához húzta menyasszonyát. – Teljesen összefagytál. Meg kellene tanulnod lovagolni, akkor nem álldogálnál itt a hidegben. Úgy nézel rám, mintha egy igazi oroszlánszelídítő lennék. Maureen szeme csillogott. – Jó hasonlat – nevetett, majd belekarolt Charlesba, és együtt elindultak. – Tehát sikerült kivenned egy szabadnapot – mondta Charles. – Nagyszerű ötlet, legalábbis, ami engem illet. – Karen elengedett – magyarázta Maureen. Egy kis ajándékboltot vezetett a barátnőjével együtt Malverleyben, és rajongott a munkájáért. – Hogy találkozhassunk. Hát ez mesés! – Charles megpuszilta Maureen homlokát. – És mi újság az albérlőnkkel? – kérdezte hirtelen elkomorodva Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Jarret Manning kibérelte a ház egy részét. – Két hét múlva költözik hozzánk – felelte Maureen minden lelkesedés nélkül. – Képtelen vagyok felfogni, mi bújt az édesanyádba – Charles átfogta menyasszonya derekát, ahogy a szülei háza felé sétáltak. – Szerintem ez a Manning nem is akaija megvenni King's Greent. – Erről van szó – felelte elgondolkozva Maureen. – Anyu persze szünet nélkül arról beszél, mi mindenhez fog majd, amikor a házat eladja, pedig valójában retteg attól, hogy
23
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
egyszer ki kell költöznie. King's Greenben nőtt fel. Szörnyen nehéz lehet, ha az embernek el kell adnia azt a birtokot, amely több mint kétszáz évig a családé volt. – De hát tisztában kellene lennie azzal, hogy ez a Manning városi ember, nem való King's Greenbe. Egy ilyen ostoba nyárspolgár! Maureen az ajkába harapott. Vajon mit szólna Charles, ha megtudná, milyen művelt és nagy tudású ember Jarret Manning? Ki tudja, miért, nem szólt erről neki. Mrs. Connaught az előtérben jött eléjük. Charles anyja karcsú, káprázatos külsejű asszony volt, alig több mint ötvenéves. Szívből örült, hogy a fia Maureen Chase-t veszi feleségül. Mrs. Connaught kitűnő gondolatnak találta, hogy a laza szomszédi kapcsolatból rokoni kötelék szövődjék. – Gyere a nappaliba, Maureen, ott majd felmelegszel! – javasolta az asszony, miután homlokon csókolta jövendő menyét. – Charles jobban tenné, ha többet törődne a menyasszonyával, mint a lovaival. Ugyan! Tényleg nagyon élveztem, ahogy a lovakkal dolgozik. – Maureen nem akart családi vitát okozni. – Most viszont igen csábítónak találom a kandallót. – Elárulnád, tulajdonképpen mit piszmogsz itt még mindig? – Karen Medley-Smythe csodálkozva nézett Maureenra a bolt mögötti kis irodája ajtajából. – Semmi dolgod. – Ugyan, hagyj békén! – felelte Maureen mogorván. Az íróasztalnál ült, és teljesen feleslegesen matatott a számlák és bizonylatok között. – Mi a baj? – szólt rá Karen. – Mert valami nincs rendjén, az biztos. – Butaságokat beszélsz. Menj szépen haza, Karen! Holnap találkozunk. De a barátnője meg sem mozdult. – Összevesztetek Charlesszal? Mintha kicseréltek volna, amióta a múlt héten kivetted azt a szabadnapot. Maureen megmarkolta az íróasztal lapját. – Charles meg én még soha nem vesztünk össze. Karen elgondolkodva harapdálta az ajkát. – Valami nincs rendjén. És ha nem Charlesszal van baj, akkor csak Jarret Manningről lehet szó. Maureen összerezzent, de felháborodottan nézett a barátnőjére. – Úgy látszik, túl sok képzelőerő szorult beléd – felelte hűvösen. Karen azonban nem hagyta becsapni magát. A táskájából cigarettát halászott elő, és rágyújtott. – Jarret Manning lesz az. Ugye, ma költözik be? Ezért nincs kedved hazamenni. – Karen három évvel volt idősebb Maureennál. A szőke, karcsú, elegáns és nagyon csinos lány a szülei halála óta egyedül élt a malverleyi lakásban. Sok udvarló nyüzsgött körülötte, de ő már négy éve egy nős férfit szeretett. – A legkevésbé sem érdekel, hogy Jarret Manning hozzánk költözik-e, vagy sem jelentette ki Maureen. – Ugyan, Maureen, engem akarsz átejteni? – Karen oldalra hajtotta a fejét. – Mi történt? Csak nem bántott meg valamivel? Maureen elpirult. Védekezően fonta össze a karját, mielőtt felelt volna. – Egyszerűen nem bírom elviselni. Megfelel a válasz? Számomra rejtély, miért döntött úgy anya, hogy megosztja vele a házat. Karen elnyomta a cigarettáját, aztán az íróasztalnak támaszkodott. – Néha őszintén aggódom miattad – mondta kedvesen. – Annyira sebezhető vagy, bármivel hagyod magad megfélemlíteni. – Elnevette magát. – De milyen jogon osztogatok én tanácsokat? Pont én, ezzel a rendezetlen életemmel.
24
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Maureen tudta, mire céloz a barátnője. – Hogy állnak a dolgok Johnnal? Karen elmosolyodott, a szeme felcsillant. – Nagyszerűen. Stratfordban töltöttük a hétvégét. Csodaszép volt. – Annyira, hogy ezzel kárpótolod magad azért, amiért soha nem leszel a felesége. – Maureen tűnődve nézett barátnőjére. Karen szeme elfátyolosodott. – Mi mást tehetnék ebben a helyzetben? Katolikus nőt vett feleségül, négy gyerekük van, akiket nem tud, és nem is akar cserbenhagyni. Tehát… – Én soha nem lennék erre képes – jegyezte meg Maureen. – Számomra a szerelem és a házasság szorosan összetartozik. – Tudom. De mi lenne, ha például Charles és te rájönnétek arra, hogy egyáltalán nem illetek egymáshoz? Mármint az ágyban. Tudod, hogy értem… Maureen most fölényben érezte magát, el is mosolyodott. – Miért ne illenénk össze? Szeretjük egymást. – Jaj, Maureen, ne légy már ennyire csacsi! A szerelem nemcsak plátói vonzalmat jelent, hanem vágyakat is. Azt, hogy a másikat szőröstül-bőröstül birtokoljuk… – Ez a szex – vágott a barátnője szavába Maureen –, aminek semmi köze a szerelemhez. – Óriási tévedésben vagy – felelte bölcs mosollyal Karen. – Mondd csak, biztos vagy abban, hogy te és Charles… Maureen váratlanul felugrott. Egyszerre két elhatározás is megfogalmazódott benne: nem kívánt további felvilágosításokat kapni a Charleshoz fűződő viszonyát illetően, és ostobaságnak tartotta, hogy Jarret miatt ne menjen haza. – Teljesen igazad van – bólintott. – Nem vagyok észnél, hogy Manning miatt töltöm itt az időmet. Felőlem elviheti az ördög. Három hónap múlva férjhez megyek, és elköltözöm hazulról. Karen kutatóan nézett a barátnőjére, de csak annyit mondott: Akkor induljunk! Maureen leparkolt a ház előtt, aztán besietett. Az előtérben Jarret épp a telefonkönyvben lapozgatott. Elképesztő, hogy ez a férfi a puszta jelenlétével elbizonytalanítja! Hosszú másodpercekig tétovázott, mielőtt egy hanyagul odavetett „helló”-val üdvözölte, majd felszaladt a lépcsőn. Megeresztette a vizet a kádba, aztán kikészítette a megfelelő ruhát. Ma estére vacsorameghívásuk van Charlesszal, de a gondolatai vissza-visszatértek Jarrethez. Vajon miért nem képes arra, hogy közönyösen, minden érzelemtől mentesen tudjon a szemébe nézni? A meleg fürdő megnyugtatta. Egészen finoman kifestette magát, aztán felvette a térdig érő, borvörös bársonyruháját, amelynek mély, kerek kivágása előnyösen kiemelte napbarnított bőrét, szép formájú keblét. Az értékes eljegyzési gyűrűjén kívül egyetlen ékszert választott ki: egy kígyó formájú aranypántot, amely szorosan simult a nyakához. Elégedett pillantást vetett a tükörbe, aztán lement a földszintre. A lépcsőn az anyjával találkozott. – Elkésel, lányom. Charles lent vár rád. – Mrs. Chase hangjából eltűnt a szemrehányás, amikor lányát jobban szemügyre vette. – Nagyon csinos vagy – tette hozzá váratlanul. – De jobb, ha sietsz. Tudod, milyen Charles – mondta, majd eltűnt a konyha irányában. Amikor Maureen belépett a kék szalonba, gyorsan körülnézett, hogy ott van-e Jarret is. Fellélegzett, mert a nyomát sem látta. Futó csókot nyomott vőlegénye arcára.
25
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Kicsit elkéstem. Ne haragudj! Charles szemmel láthatóan bosszankodott, nem is viszonozta a csókot. – Soha nem tudsz pontos lenni! Fél nyolckor Arrowsmithéknél kell lennünk. Már majdnem tíz perccel múlt hét, és legalább húsz perc az autóút. Maureen nem szerette a görcsös pontosságot, de nem akart összeveszni a vőlegényével. – Arrowsmithék bizonyára nem dobnak ki, ha néhány percet késünk. Azt mondták, hogy körülbelül fél nyolcra várnak. – Az egyik dolognak semmi köze a másikhoz. – Charles megigazította a csokornyakkendőjét. – A pontosság a királyok udvariassága. – Szent ég, ne csinálj már ebből ekkora drámát! – Ahogy ezt a lány kimondta, már meg is bánta. – Sajnálom, drágám, de szerintem ez tényleg nem ennyire fontos. Különben is, nem akartál megismerkedni Jarret Manninggel? Charles úgy nyújtogatta a nyakát, mintha szorítaná a gallér. – Valóban, de úgy látszik, a fickót elnyelte a föld. – Biztosan a könyvtárban van – vélekedett Maureen. Amikor már az előcsarnokban álltak Charlesszal, aki épp a menyasszonya kabátját segítette fel, és Mrs. Chase-től búcsúztak, Jarret Manning hirtelen felbukkant a könyvtár ajtajában. – Ó – mondta kedves mosollyal –, zavarok? Éppen indulnak? Maureen némi belső nyugtalanságot érzett, miközben eleget tett a kötelességének, és bemutatta egymásnak a két férfit. Zavartan figyelte Charlest, aki a kezét nyújtotta, és kissé leereszkedő modorban szólt az íróhoz: – Nos, már otthonosan érzi magát itt, Mr. Manning? Nagyszerű búvóhelyet talált a munkájához. Jarret szeme gúnyosan felcsillant, de könnyedén és barátságosan válaszolt: – Ez így igaz. Főleg azért nagyszerű ez a búvóhely, mert mindenki annyira kedves hozzám. Valóban az a benyomásom, hogy szívesen látnak. Maureen szíve összeszorult. Még Charles arcán is enyhe zavar tükröződött. – Szép ez a vidék – mondta. – Jártam másfelé is, de itthon a legjobb. – Azt el is hiszem. Jarretnek sikerült Charlest védekező állásba szorítania. – Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Manning – mondta Charles most már egyáltalán nem leereszkedő hangon. – Sajnos indulnunk kell. Remélem, találkozunk Ketchleyben. Az öcsém otthon van. Felhívhatná. – Az öccse? – kérdezte értetlen arccal Jarret. Charles bólintott. – Igen, Vince. Vincent Connaught. Jarret rábámult. – Vince Connaught! – kiáltott fel. – Vince a testvére? Ez nem lehet igaz! Már hívom is. Charles kituszkolta Maureent az ajtón. A lány nem sokkal tizenegy után ért haza. Mrs. Chase a vörös szalonban ült, amelyet tévészobának használtak, és épp egy krimit nézett. – Jarret beszélt Vince-szel – tájékoztatta a lányát, miután üdvözölték egymást. – Lement a faluba, és a fogadóban találkoznak. Adtam neki egy kapukulcsot. Nyugodtan feküdj le! A kriminek csak éjfél után lesz vége. – Az asszony szemmel láthatóan nem akarta, hogy zavarják.
26
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Maureen jó éjszakát kívánt, aztán bebújt az ágyába, de nem tudott elaludni. Hallotta, amikor az anyja is felment a szobájába, de az sem segített. Csak akkor nyugodott meg, amikor a Ferrari dübörgő hangját meghallotta. Felszínesen, nyugtalanul aludt… Másnap reggel szörnyű fejfájásra ébredt. Még emlékezett arra, hogy álmában Charles egyik lován vágtatva Jarret üldözte. Furcsa, de éber állapotban úgy tűnt neki, hogy nem Jarret miatt volt ilyen nyomasztó ez az álom. Miközben öltözött, magában megesküdött, hogy soha többé nem iszik alkoholt, aztán sápadtan, testben-lélekben összetörve lement reggelizni. Némi keserűséggel vegyes irigységgel gondolt arra, hogy az írók kényelmesebben élhetnek. Kelletlenül megvajazott egy pirítóst, a kávéjába nem töltött tejet. Bezzeg Manning egy átmulatott éjszaka után addig alhat, amíg hasára nem süt a nap! Neki nem kell tizenkét mérföldet autóznia Malverleybe, hogy pontosan ott legyen nyitásra, és nem kell kedvesnek lennie a vevőkhöz akkor is, ha fáj a feje. Jarret lépett be az ajtón. Maureen rosszindulatú feltételezései nem igazolódtak be, legalábbis ma reggel nem. – Jó reggelt! – köszönt a férfi. Kipihentnek, frissnek látszott, de még nem borotválkozott meg. – Jó reggelt! – felelte a lány, és lesütötte a szemét. Jarret fesztelenül vizsgálgatta. – Ejnye, mi ütött magába ma reggel? Charlie hozta ki a sodrából? Maureen felkapta a fejét. – Charles? – kérdezte. – Nagyon kellemes estét töltöttünk együtt. – Maureen nem tudta magát visszafogni. – Feltétlenül így kell megjelennie a reggelinél? – Szemrehányóan intett a férfi borostás álla felé. – A szakállamra céloz? – Jarret megdörzsölte az állát. – Zavarja? Akkor bocsánatot kérek. Nem vagyok hozzászokva, hogy szép hölgyekkel találkozzam a reggelizőasztalnál. – Valóban? Én épp ellenkezőleg gondoltam. – És, igaza volt? – gúnyolódott Jarret. – Tényleg nem sokat tud rólam. – Nekem elég ennyi is – szaladt ki meggondolatlanul Maureen száján, aztán kissé zavartan belekortyolt a kávéjába. Jarret a késével játszott. – Vince-szel pompás kis ünnepélyt csaptunk a viszontlátás örömére… Most meg elsápadt! Csak nem beteg? – Magától értetődő mozdulattal tette a hűvös kezét Maureen homlokára, majd a lány rémült szemébe nézett. – Vagy én vagyok magára ilyen kétségbeejtő hatással? Maureen dacosan elfordította a fejét. – Egyáltalán nem ejt kétségbe. Fáj a fejem, ennyi az egész. – És nem vehetné ki magának a délelőttöt? A lány megrázta a fejét. – Ma bevásárlónap van. Nem hagyhatom cserben Karent. Jarret a homlokát ráncolta. – Rendben, akkor én viszem be Malverleybe. – Maga? – Maureen meglepődött. – Miért? Hozzon magával két aszpirint! Kint megvárom. – Hiszen nem is reggelizett! – Maureen most már kifejezetten szégyellte magát. – Na és? Talán nem hiszi el, de nem ez lenne az első eset, hogy kihagyok egy étkezést. – Jarret már félúton volt az ajtó felé. A lány nem adta fel. – Nagyon kedves, de…
27
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Édes istenem, ennek semmi köze a kedvességhez. – A férfi valóban bosz- szúsnak tűnt. – Tehát öt perc múlva várom a ház előtt. – Köszönöm. Maureen felszaladt a szobájába, megkereste a gyógyszert, felvette a kosztümkabátját, aztán indult is lefelé. Jarret, aki már az autóban ült, kinyitotta neki az ajtót. A lány beült, becsatolta a biztonsági övet, aztán elindultak. Amikor a malverleyi piactérre értek, a lány megmutatta, merről hajthat be Jarret az üzlet hátsó udvarába. – Itt könnyebben tud majd megfordulni, mint a piactéren – mondta, amikor kiszállt. Legnagyobb meglepetésére Jarret követte a példáját. – Meg kell néznem, hol dolgozik – magyarázta a férfi, miközben bezárta a kocsi ajtaját –, és hogy ki a társa. Aha, gondolta Maureen, akinek egy csapásra megszűnt a lelkiismeret-furdalása. Nem ám együttérzésből, csupán kíváncsiságból hozta el idáig. Előrement, hogy kinyissa az árkádok alatti kis bolt vastag üvegajtaját. Az üzletben ajándék- és egyéb használati tárgyak ízléses választéka kínálta magát különféle polcokon, vitrinekben és asztalokon. Volt ott a bőrárutól a kézzel festett kerámián keresztül az üvegtárgyakig, a rusztikus edényekig és iparművészek által készített ékszerekig minden. Az üzlet ötlete Maureentól származott, de Karen döntötte el, mit áruljanak, és magára vállalta az árubeszerzést is a különböző európai vásárokon, mert Charles nem szerette, ha a menyasszonya külföldre utazik. – Te vagy az, Maureen? – szólt ki Karen az irodából, majd kidugta a fejét az ajtón. Felhúzott szemöldökkel vizsgálgatta Jarretet. – Mr. Manning hozott be a városba – magyarázta Maureen, aztán kissé gúnyosan hozzátette: – Meg akarta nézni az üzletünket. Karen elmosolyodott, aztán megkerülte az egyik vitrint, Jarrethez lépett, és a kezét nyújtotta. – Már sokat hallottam önről, Mr. Manning, igaz, hogy nem Maureentól. – Azért ne higgyen el mindent, amit hall! – felelte Jarret kedves mosollyal. Kicsit későn engedte el Karen kezét, legalábbis Maureen véleménye szerint. – Sajnos én nem állíthatom ugyanezt önről. – Én nem is vagyok írónő – nevetett a lány. Maureen valósággal irigyelte, milyen elfogulatlanul, természetesen viselkedik Karen a férfiakkal általában is, és különösen Jarret Manninggel. – Megszokta már a vidéki életet? Nem találja túlságosan nyugodtnak Londonhoz képest? Jarret is nevetett. – Épp ezért költöztem ide. – Érdeklődve nézett körül. – Szép dolgokat árulnak. A dekoráció is a maguk kezét dicséri? – Természetesen. – Karen arrébb tett egy üvegből készült levélnehezéket, közben lopva Maureen kelletlen arcára pillantott. Hogy enyhítsen a kínos helyzeten, tovább csevegett. – Kezdetben nem voltunk ám ilyen profik. Drágán fizettük meg a tanulópénzt. Mostanra viszont már elismert üzletasszonyok lettünk. – Ki foglalkozik az árubeszerzéssel? – kérdezte Jarret. – Karen – bökte ki Maureen. – Gondoltam – bólintott Jarret. – Maureent a vőlegénye nem szívesen engedi elutazni. Nálam más a helyzet. – Gondolom, maga nem rendelkezik egy kellemetlen vőlegénnyel – vágta rá fesztelenül a férfi, de kerülte Maureen tekintetét. – Sajnálatos módon, nem. – Karen vidám hangja meghazudtolta szavait.
28
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Nos, azt hiszem, jobb, ha elbúcsúzom, különben nem tudnak dolgozni. Örülök, hogy megismerhettem, Miss… – Karen. Jarret elvigyorodott. – A mielőbbi viszontlátásra, Karen! – mondta. Aztán Maureen felé fordult. – Hány órára jöjjek magáért? A lány felszegte az állát. – Köszönöm, de ez szükségtelen. Majd busszal megyek haza – felelte. Jarret úgy tett, mintha nem hallotta volna az elutasító választ. – Szóval, hánykor? – ismételte. – Ötkor – felelte Karen a barátnője helyett. Szándékosan nem vette észre Maureen dühös arckifejezését. – Öt körül. – Tehát ötkor. – Jarret már kinyitotta az üvegajtót. – Viszlát! Az üzletben hirtelen csend lett. Végül Karen törte meg a hallgatást. – Mondd csak, Maureen, mi van veled tulajdonképpen? Nem értelek. Ez a férfi idehoz téged, te pedig úgy viselkedsz, mintha valami bűncselekményt követett volna el! Maureen úgy döntött, nem válaszol, inkább bement az irodába, és levetette a kabátját. Ám mire Karen utánament, elszégyellte magát. – Tudom, hogy lehetetlenül viselkedtem – ismerte be –, de szörnyen fáj a fejem. Ezért is hozott be, legalábbis ürügynek jó volt. – Hogyhogy ürügynek? Különben miért hozott volna be? – Hogy körülnézzen a boltban, és téged is megismerjen. – Hát ez elég nagy marhaság – fortyant fel Karen. – Ehhez választhatott volna magának egy sokkal kellemesebb időpontot is. Mi bajod vele? Szerintem elbűvölő. – Sejtettem. – Maureen gúnyosan elmosolyodott. Karen rágyújtott egy cigarettára. – Szerinted nem őrülten jóképű és… szexis? – Neked már ennyi is elég egy férfi esetében? – kérdezte élesen Maureen. – Ugyan, dehogy! De kezdetnek nem rossz. Megszólalt a bejárat fölötti kis harang, ami azt jelezte, vevő lépett be a boltba. Maureen intett Karennek, hogy nyugodtan szívja el a cigarettáját, majd ő kiszolgálja az érkezőt. De nem állta meg, hogy fel ne tegyen egy csípős kérdést. – Hát John? Karen kis grimaszt vágott, majd elmosolyodott. – Ha megvásárolok magamnak egy könyvet, az még nem jelenti azt, hogy tilos lenne észrevennem más könyvek borítóját is. Maureen végre elnevette magát. Szinte jókedvűen lépett a boltban várakozó vevő elé.
29
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
5. FEJEZET Jarret Manning úgy beletemetkezett a munkájába, hogy a színét is alig látták. Maureent kissé meglepte, hogy a jelek szerint három ember képes úgy élni egy fedél alatt, hogy szinte semmi közük egymás életéhez. Aztán elhitette magával, hogy így a legjobb, már csak azért is, mert őt tökéletesen lefoglalta eljövendő otthonának berendezése. A mesteremberek már elkészültek a munkával, így Charles és Maureen többnyire az új házban töltötte az estét. Maureen igyekezett újra beleélni magát, hogy örül közelgő esküvőjének, mert az utóbbi időben mintha kissé csökkent volna benne a lelkesedés. Nem kételkedett Charles szerelmében, mindössze az a bizonytalan érzés motoszkált benne, hogy a kapcsolatukból hiányzik a testiség. Nem tudta tökéletesen elfelejteni, amit Jarret csókjai váltottak ki belőle, és ha el is ítélte a férfi – szerinte nyers – támadását, mégsem ment ki a fejéből, mennyire hevesen válaszolt erre saját teste. Talán mégis lehet valami igaza Karen- nek, és a testi szerelem valóban fontosabb annál, mint ahogy ő eddig hitte. Jarret Manning három hete lakott már náluk, amikor egy este váratlanul megjelent, hogy együtt vacsorázzék velük. Amikor Maureen megpillantotta elegáns, sötétbarna öltönyét, világos ingét a hozzá illő nyakkendővel, azt hitte, készül valahová. Jarret azonban megkérdezte, vacsorázhatna-e velük, és ezt a lány, ki tudja, miért, rossz néven vette. Állítólag dolgozni jött, gondolta, de átsiklott a tény fölött, hogy Jarret épp három hétig megállás nélkül mást sem tett, mint az íróasztal fölé görnyedt. Maureen, bármennyire szerette volna is, nem merte megkérdezni, hová készül a férfi. Vacsora után rosszkedvűen ült a kocsijába, hogy Charlesszal a petershami új házban találkozzék. Talán épp emiatt esett meg először vele, hogy egyáltalán nem örült, hogy ez a szép ház hamarosan az övé lesz. Charles már várta, csak úgy buzgott benne a tettvágy, tele volt tervekkel. Futólag üdvözölte Maureent, aztán rögtön a tárgyra tért. – Megvannak a színek! Zöld és arany lesz az előtér, bézs és barna a nappali. Viszont a kéket kissé hidegnek találom az ebédlőhöz. Mit gondolsz? Maureen alig tudott odafigyelni. Kigombolta bőrdzsekijét és a selyemblúza gallérját. – Igen, talán igazad van – mondta egykedvűen. Furcsa, megmagyarázhatatlan belső nyugtalanság fogta el, kielégületlenséget érzett, amitől a színek és bútorok iránti érdeklődése szinte a nullára csökkent. Charles szándékosan nem hallotta meg a közönyös választ, és folytatta a fejtegetést: – A belsőépítész szerint egy fehér-vörös ebédlő kifejezetten elegánsan ellensúlyozná a nappali barnás árnyalatait. Szerintem… – Úristen, Charles – szólt közbe bosszúsan Maureen –, semmi másról nem tudunk beszélgetni, mint színekről és bútorokról?! – A füle mögé tűrte sűrű haját, kezét összekulcsolta a tarkóján. – Miért nem beszélünk néha magunkról is? Mindig csak a bútorok, bútorok, bútorok! Charles értetlenül bámulta. – Szerintem ez most a legfontosabb – mondta sértődött hangon. Maureen mély lélegzetet vett. – Pedig ez baj. Ami igazán számít, az te meg én, a kettőnk kapcsolata. Tulajdonképpen miért hanyagoljuk el?
30
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
A férfi kissé zavartnak tűnt. – Mégis, mit kellene tennünk? Hiszen szeretjük egymást, ezt tudjuk mind a ketten… – Valóban? – Mit akarsz ezzel mondani? – Charles körülményesen a zakója zsebébe tette a noteszét és a golyóstollát, aztán folytatta: – Természetesen szeretjük egymást. Tulajdonképpen mi bajod, Maureen? – Karen szerint a szerelem sokkal több ennél. – Aha, szóval ezt mondja a barátnőd. – Charles szemmel láthatóan visszanyerte lelki egyensúlyát, hiszen igen rossz véleménye volt Karen életmódjáról. – ö már csak tudja. Neki van viszonya John Flemminggel. Egy nős férfival! – Te tudsz erről? – Egész Malverley tudja. – Charles gúnyosan elhúzta a száját. – Nem lehet azt mondani, hogy diszkréten viselkednének. – Mert szeretik egymást. – Szeretik! – horkant fel megvetően Charles. – Kétlem, hogy egyáltalán ismerik a szerelem szó jelentését. Maureen ajka megrándult. – Mindenesetre nem félnek kimutatni, mit éreznek egymás iránt. – A lány tudta, hogy túlságosan messzire merészkedett. – Úgy érted, hogy én félek? – kérdezte hidegen Charles. Maureen mélyet sóhajtott. – Igen, így értem. Te soha nem csókolsz meg úgy, hogy azt érezném, képtelen vagy elengedni. Te… neked nem is számít, hogy várnod kell. És… én ezt sokszor nem tudom megérteni. – Vagy úgy. – Charles összeszorította az ajkát. Maureen rögtön tudta, hogy a vőlegénye nagyon dühös. – Soha nem jutott eszedbe, hogy folyton uralkodom magamon, féken tartom az érzéseimet? Túlságosan tisztellek, nem akarok visszaélni azzal, hogy a menyasszonyom vagy! – fortyogott. Maureen tehetetlenül felvonta a vállát. – Hát… én nem is tudom – motyogta bizonytalanul. Úgy érezte, teljesen összezavarodott. Charles odalépett hozzá, kezét a vállára fektette, és magához rántotta. Szája sürgető mohósággal kereste a lány ajkát. Maureent megmagyarázhatatlan rémület fogta el. Nem mintha Charles soha nem csókolta volna még meg, ellenkezőleg. De soha nem ilyen nyersen, minden érzelem nélkül. Először azt hitte, haragjában támadt rá ilyen durván, de ahogy egyre keményebben, követelőzőbben csókolta, megértette, hogy a férfiban úgy szabadult el a vágy, mint ahogy a mámor száll egyesek fejébe, és egyáltalán nem gondol rá, vagy arra, mit érez ő. Forró, nedves nyelvével Maureen ajkai közé furakodott, közben erősen szorította magához. Kétségtelen, hogy valódi férfi, valódi vágyakkal. A lány mégis elborzadt attól, milyen kíméletlenül törekszik kielégíteni a saját vágyait. Itt már nem érzelmekről volt szó. Maureen tehetetlenül tűrte, hogy csókolja, megérintse. Amitől szerelme megerősítését remélte, sértéssé változott. Teljesen kimerült, mire Charles végül elengedte. – Na, meg vagy elégedve? – kérdezte a férfi rekedten. Szikrázó szemmel méregette a lány vörös arcát. – Kívánlak, de mennyire kívánlak! Soha ne vond kétségbe! De kész vagyok várni, amíg jogom van elvenni, ami az enyém.
31
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Maureen összerázkódott az undortól. Alig tudott Charles szemébe nézni. Komolyan azt hiszi, hogy elégedetté teheti ez a dühöngő szerelem? Hogy ezek a mohó csókok az utálkozáson kívül mást is felébresztettek benne? Úgy érezte, le kell mosnia az arcáról a nyomokat. Elfordult, hogy vőlegénye ne lássa, mennyire undorodik. – Mi van? Ugye most kissé zavarba hoztalak? – érdeklődött öntelten Charles. – Te akartad. Én is csak férfi vagyok. Te pedig egy csodaszép nő, nyilván te is tudod. – Én… Ne menjünk inkább? – Maureen a keze fejével megtörölte a száját. Charles elégedett nevetése, minden egyes szava fizikai fájdalmat okozott neki. – Miért? Ne félj semmitől, tudok magamon uralkodni. Most meg kellene beszélnünk, milyen legyen a konyha. Én vörös téglával burkoltatnám a falat. Mit szólsz hozzá? Maureen minden erejét igénybe vette, hogy fegyelmezetten kibírja ezt az estét. Boldog volt, hogy kis kocsija ott áll a bejárat előtt, így nem kell Charlesnak hazavinnie. Amikor végre úton volt, valóságos borzalommal töltötte el a gondolat, hogy a férfi egyszer majd érvényesíteni akarja kizárólagos jogát a teste felett. Amikor King's Greenbe ért, rápillantott a műszerfal órájára. Néhány perccel múlt fél tizenegy. Szerencsére Charles nem szeretett éjszakázni, így korán búcsút vehetett tőle. Az istállók előtt megtorpant, mert ott állt a Ferrari. Tehát Jarret sem ment el a barátaihoz Londonba. Ettől – valamilyen titokzatos oknál fogva – megköny- nyebbült, sőt kíváncsi lett. Jarret senkit sem ismer a környéken. Hol lehet? Langyos éjszaka volt, a hold sötét, ezüstszegélyű felhők között úszott. Maureennak még nem volt kedve bemenni a házba. A hajdani lókarámhoz sétált, lábát a kerítés legalsó lécére, könyökét a felsőre támasztotta, állát összekulcsolt kezére hajtotta. Töprengve bámult a sötétségbe. Ha nem bátorította volna Chariest, most nem érezné magát ilyen nyomorúságosan, gondolta leverten. Karen téved. Nyilvánvaló, hogy vannak olyanok, akiknek csak akkor szabad testi kapcsolatot létesíteniük, ha már házasok. Charles is biztosan kíméletesebben és megértőbben viselkedett volna, ha ő ostoba módon nem céloz arra, hogy szeretné, ha elcsábítaná. Annyira elmerült a gondolataiba, hogy szinte megbénult a rémülettől, amikor valami hideg, nedves érintette meg az arcát. Felkapta a fejét, és egy ló sötét, kifejező szemébe nézett. Ijedtében nagyot kiáltott, hátraugrott, de elvesztette az egyensúlyát, és lehuppant a köves útra. Amikor megpróbált felkászálódni, lépéseket hallott a háta mögött, majd Jarret bukkant fel előtte. Nem viselt se zakót, se nyakkendőt, inge kigombolva, az ujja feltűrve. A sápadt holdfényben alakja sötétnek, fenyegetőnek látszott. – Mi a csudát művel itt? – kérdezte, miközben az együttérzés legcsekélyebb jele nélkül lábra állította a lányt. Áthajolt a kerítésen, gyengéd szavakat mormolva simogatni kezdte a lovat. – Akkorát kiáltott, hogy azt hittem, valaki megtámadta. Maureen meggyötört idegei felmondták a szolgálatot. Haragosan támadt Jarretre: – Mondja, magáé ez a ló? Ki adott engedélyt arra, hogy a karámban tartsa? – Az édesanyja – vetette oda hűvösen a férfi. – Sajnálom, ha elmulasztotta volna tájékoztatni magát. De ki gondolná, hogy maga a sötétben a karámnál kószál? És hol van az az istenverte vőlegénye, az a Charles? Azt hittem, vele tölti az estét. – Pontosan, de most már éjszaka van – sziszegte Maureen. – Fél tizenegy még nem éjszaka. Legalábbis nekem nem az. De mi történt tulajdonképpen? Tolakodóan viselkedett? Úgy értem, Horatio, a lovam… nem Charles. Maureen eleresztette a füle mellett a célzást. – A pofájával az arcomhoz ért – mondta a lány felháborodottan, miközben Jarrettel a ház felé indult. – És én nem kedvelem a lovakat, Mr. Manning, ha tudni akarja. Sohasem
32
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
szerettem őket. Mellesleg nem kószáltam a lókarámnál, ahogy kifejezte magát. Rákönyököltem a kerítésre. – Hát persze. Az édesanyja figyelmeztetett, hogy nem kedveli az állatokat. – Csak a lovakat nem szeretem – helyesbített Maureen. Beértek a fényesen kivilágított előcsarnokba. A könyvtárból klasszikus zene szólt. – Akkor ez ellen valamit tennünk kell – mondta barátságosan Jarret. – Holnap hivatalosan is bemutatom magának Horatiót. Talán mégis megkedveli. Maureen megborzongott. – Soha – felelte mély meggyőződéssel. – Nem tudja véletlenül, hol lehet az anyám? – Véletlenül tudom. – Jarret szinte atyaian mosolygott. – A paplakban bridzselnek. Szerinte sincs még éjszaka. A lány dühösen az ajkába harapott Már megint szórakozik vele ez az alak. Épp azon gondolkodott, mit kezdjen az este hátralevő részével, amikor Jarret megszólalt: – Nézzen be hozzám a könyvtárba! Mrs. Hetherington isteni szendvicseket meg egy kanna kávét készített be nekem, mielőtt aludni ment. – Tudom, tudom, úgy vigyáz magára, mint egy tyúkanyó – piszkálódott a lány. – Hálát adok az égnek, hogy legalább egyvalaki gondol rám – válaszolta Jarret szárazon. Amikor Maureen csodálkozva rápillantott, mintha valami fájdalomfélét látott volna a férfi szemében. Ettől megenyhült. Elfogadta Jarret meghívását, és követte a könyvtárba. Nem volt itt azóta, hogy az író birtokába vette a helyiséget. Érdeklődéssel nézett körül. A férfi nyilvánvalóan a tágas ablak előtti íróasztalon szokott dolgozni. Középen állt az írógépe, körülötte papírlapok, könyvek, kéziratpapír, kazetták tornyosultak, mellettük egy magnó. A zenét az egyik könyvespolcon elhelyezett drága hifiberendezés szolgáltatta. Maureen fülelt, kezébe vette a lemeztokot, aztán álmodozva megszólalt: – Ó, igen, nekem is vannak Brahms-lemezeim. Őt még Charles is szereti – szaladt ki a száját meggondolatlanul. Azonnal meg is bánta. Jarret azonban volt olyan tapintatos, és nem tett semmiféle megjegyzést. Maureen felé nyújtotta a szendvicses tálat, s miután a lány vett magának, a tálat visszatette a kis asztalra, majd a lemezjátszóhoz lépett. Maureen egy szék karfájára ült a kandalló mellé, aztán kissé elbizonytalanodva beleharapott az egyik szendvicsbe. Tulajdonképpen mi keresnivalója van itt a könyvtárban ezzel a Jarrettel? A férfi levette a lemezt. – Jaj, ne! – kérte Maureen. – Máshoz van kedvem – felelte röviden Jarret, majd Brahms helyett feltett egy behízelgő, dallamos Carpenter-lemezt, ami Maureen ízlésének is megfelelt. Teljesen belefelejtkezve hallgatta, így szó szerint összerezzent, amikor a férfi hirtelen az íróasztal szélének támaszkodva megszólította: – Szóval, mi is történt ma este? Tévednék, vagy valóban rossz volt a hangulat maga és a… vőlegénye között? Maureen elpirult. – Téved. Charles és én kifejezetten kellemes estét töltöttünk együtt. – Örömmel hallom. Ettől van az a csúnya folt a nyakán? Vagy Horatio a tettes? Maureen ösztönösen a nyakához kapta a kezét. Charles foga hagyta ott a nyomát. Szeretett volna itt helyben elsüllyedni, annyira szégyellte vőlegénye őrjöngésének látható nyomait. Nem akarta kimutatni gyengeségét Jarret Manning előtt. Értetlenül nézett rá. – Ho… Horatio? – kérdezte.
33
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Igen. Hiszen tudja. A csődöröm, a karámbeli rém. Bár alig hiszem, hogy így támadna egy hölgyre. – Jarret hófehér fogsorát felvillantva elnevette magát. Maureen elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a kínos együttlétnek. – Azt hiszem, mennem kell. Későre jár – mondta kissé tétován, és felállt. Jarret elállta az útját. – Egyáltalán nincs késő. És az előbb még nem volt ennyire sietős. Sajnálom, hogy feltettem ezt a kérdést. Én… azt hittem, hogy maga nem megy bele ilyesmibe. – Nem is! – tört ki Maureen. Szikrázó szemmel nézett fel a férfira, de az olyan hidegen szemlélte, hogy elkapta a tekintetét, majd a szőnyeg mintáit kezdte behatóan tanulmányozni. – Most… most már tényleg mennem kell – tette hozzá halkan. – Ha bántani merészelte… – tört ki Jarret, de nem fejezte be a mondatot. Váratlanul Maureen álla alá nyúlt, ujja betakarta a csúnya foltot. A lány teste megkövült az érintéstől, de Jarret odasúgta: – Ne aggódjék! Jöjjön, inkább táncoljunk! – Gyengéden magához húzta a lányt. Maureen szeme félénken kereste a férfi tekintetét. Minden ellenállása elszállt attól, amit Jarret pillantásában felfedezett. Megengedte, hogy a karjába vegye, hogy állát a halántékához szorítsa, védőn átölelje. Táncoltak, mégis alig mozdultak. Maureen tökéletesen tudta, hogy a tánc csak ürügyül szolgál a férfi számára ahhoz, hogy őt magához szoríthassa, de nem volt ereje elhúzódni. Épp ellenkezőleg, Charles támadása után vigasztalást, melegséget és gyengédséget talált Jarret karjában. Oldódott a feszültsége, könnyűnek és hajlékonynak érezte magát. A nagy csábító, a muzsika lágyan, behízelgően lengte körül. Olyan érzések és vágyak támadtak fel benne, amelyek ellen már nem akart és nem is tudott küzdeni. Amikor Jarret keze a dzsekije alá csúszott, és bőrétől csak a vékony selyemblúz választotta el, Maureen hátán borzongás futott végig. Ekkor a férfi benyúlt a blúza alá, és simogatni kezdte a keblét. A lány nem jött zavarba, egyszerűen átadta magát az érzéseinek. Karját Jarret nyaka köré fonta, beletúrt a hajába. Beszívta az arcvíz és a férfiasság illatát. Keblén a bimbók az író ujjainak játéka nyomán megkeményedtek, józan ítélőképessége lassan kezdte elhagyni. Jarret váratlanul visszazökkentette a valós világba. – Szerelmeskedni akart veled, igaz? – súgta fátyolos hangon a fülébe. – Gondolom, úgy viselkedett, mint egy megvadult bika. Jellemző lenne rá. Maureen hátrahajolt, hogy Jarret arcába nézhessen. – Nincs joga ilyeneket mondani! – tiltakozott felháborodva. – Hiszen nem is ismeri! – De feltételezhetem? – Ha akarja. De téved. – Tényleg? – Jarret nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek. – Jó, lehet, hogy tévedek. Táncoljunk! – Nem! – Miért nem? Mással szeretne foglalkozni? Kék szemében gyengédség, megértés tükröződött. Maureen tompán észlelte a megvilágított könyvsorokat, Jarret kezét a hátán, félig kigombolt ingét és saját érthetetlen vágyódását a szerelme után. Miért nem érzi ezt soha, amikor Charlesszal van? Ő miért nem tudja ilyen lélegzetelállítóan elgyengíteni, ugyanakkor ennyire felkorbácsolni benne a vágyat? Tisztában volt azzal, hogy mindent elárult, amiben mostanáig hitt, amikor ennyire közel engedte magához Jarretet. Annál is inkább, mert Jarret, Charlestól eltérően, tapasztalt nőcsábász, aki pontosan tudja, hogyan szerezhet meg magának egy nőt. A lány
34
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
annyira összezavarodott, hogy nem fogta fel: amit tapasztalatnak hisz, az nem más, mint Jarret képessége arra, hogy beleélje magát az ő helyzetébe. – Mennem kell – mondta hirtelen, és megpróbált kibontakozni az ölelésből. De Jarret nem engedte. – Még nem! – Maureen szájáról félmeztelen keblére pillantott, amely izgatottan emelkedett és süllyedt. – Előbb beszélnünk kell! – Mintha maga beszélni akarna velem, Mr. Manning! – Hát akkor mit akarok? – Jarret, kérem… – A lány nem volt képes tovább elviselni a célzásokat. – Mennem kell. Jobb lesz, ha megtartja a csábítási trükkjeit… Vivien és Margot számára. Van, aki rólam gondoskodik. – De Maureen, hiszen te még egy kicsi lány vagy. Még hogy van, aki rólad gondoskodik! Charlesra célzol? – Lassan, minden sietség nélkül újból Maureen keblét kezdte becézgetni. – Kérem! – könyörgött a lány. Harcolt az önbecsüléséért. – Engedjen, Jarret! Gyűlölnöm kellene magát. Nagy meglepetésére a férfi engedelmeskedett. Alig hallhatóan mormolt maga elé valami szitkot, megfordult, kezét a halántékára szorította. Maureen gépiesen tűrte vissza blúzát a szoknyájába. Nagyon kimerültnek, mégis furcsán üresnek érezte magát annak ellenére, hogy megkönnyebbült, hiszen Jarret végül is elengedte. Egymásnak ellentmondó érzései kizökkentették lelki egyensúlyából. Menekülni akart az ölelésből, most pedig nehezére esett elmenni. Amikor az író visszafordult, meglátta szemében a szenvedést. Végül Maureen nem bírta elfojtani a szíve szavát. – Ó, Jarret! – sóhajtotta. Csak akkor vette észre, hogy a férfi karjába futott, amikor az magához ölelte. Tudta, most már nincs visszaút. Ajka kinyílt a csókoktól. Mélyen, a lelke legmélyén bevallotta magának, hogy Jarret ugyanolyan követelőzően csókolja, mint Charles. Ám amíg a vőlegénye csak a saját vágyait akarta nyers erővel kielégíteni, Jarret magával ragadta egy eddig ismeretlen boldogság felé vezető úton. A benne szunnyadó vágy pislákoló tüzét az érzéki gyönyör lobogó lángjává lobbantotta fel. Soha nem volt ennyire tudatában saját vágyainak, mégis fenntartás nélkül adta át magát nekik. Érezte, hogy Jarret újból kihúzza a blúzát a szoknyából. Ezúttal minden szégyen nélkül mutatta meg neki a keblét, aztán hozzásimult. Egész teste tűzben égett, és csupán egy dolgot akart. – Csodaszép vagy – mormolta Jarret. – Sejted-e egyáltalán, hogy ez a tökéletes test mit tett velem? – Csak azt tudom, amit te tettél velem – nevetett levegő után kapkodva Maureen a csókok között. – És mi lenne az? – Hogy akarlak, Jarret – suttogta a lány. Igazából fel se fogta, mit mondott. A férfi Maureen nyakába temette az arcát. – Én is téged – felelte elcsukló hangon, aztán egy nagy, bársonyhuzatú karosszékbe húzta a lányt. – Hadd nézzelek meg! – Levette róla a blúzt, fátyolos tekintettel nézte, aztán csókokkal borította a keblét. A telefon csöngésére úgy rebbentek szét, mintha hideg kést vágtak volna közéjük. Maureen egy pillanat alatt magához tért. Elképzelte, mi történne, ha hirtelen az anyja lépett volna be a könyvtárba, és nem csupán a telefon szólal meg. Zavartól égő arccal pillantott meztelen felsőtestére.
35
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Hadd csengjen! – suttogta a fülébe Jarret. De a lány már kijózanodott. – Biztosan az anyám. Kérlek, engedj el! – De… csak nem akarsz itt hagyni? – Jarret megdöbbent. – Kénytelen vagyok – felelte a lány minden meggyőződés nélkül. – Hát jó. Majd én felveszem a telefont. – A férfi begyűrte az ingét a nadrágjába. – De nehogy közben megszökj! Maureen megrázta a fejét. Jarret után nézett, ahogy az előcsarnokba vezető ajtó felé sietett. Aztán meztelen keblére vetett egy pillantást. Alig tudta felfogni mindazt, ami az elmúlt órában történt vele. Először kelt életre a teste, először élte át a testi szerelem gyönyörűségét – és mohón vágyott arra, hogy újabb leckét vegyen belőle. Charles nem akarta így lángra gyújtani. A lány még nem tudta felmérni, milyen következményekkel jár majd ez a felismerés. Most még kábultan ült, és csak lassanként tért vissza a valóságba. Sokáig marad el Jarret, gondolta. Felállt. Felvette a blúzát, és a nyitott ajtó hoz ment. Hallotta a férfi mély hangú nevetését, aztán azt is, amit mondott. – Örülök, hogy felhívtál. Már azt hittem, el is felejtettél… Hogyan?… Ja, igen, remélem, hogy két-három hét múlva… Tényleg? Miért nem jössz akkor ide? Végre egyszer lenne időnk, hogy… Maureen megdermedt. Villámgyorsan cikáztak át a fején a legrosszabb gondolatok. Sejtette, ki van a vonal másik végén. Hirtelen mindaz, ami történt, hihetetlenül visszataszítónak és megalázónak tűnt. Szinte rosszul lett a szégyentől. Csak azzal igazolhatta magát, hogy elhitte, Jarretet is az érzései ragadták magukkal. De most már a napnál is világosabban látja, hogy ő is csak egy újabb hódítás a férfi hosszú listáján. Szeretett volna meghalni. Nem akart többet hallani. Kezét a szája elé szorítva átfutott az előcsarnokon, aztán fel a lépcsőn. Meg se hallotta, amikor az író utánakiáltott: – Történt valami, Maureen? A lány gyorsan beszaladt a szobájába, és magára zárta az ajtót. Lihegve támaszkodott neki… Már hallotta is Jarret lépteit, dühös dörömbölését. – Maureen, nyisd ki! Tudom, hogy bent vagy! A lány megrázta a fejét. Mit képzel ez magáról? – Maureen! – A férfi egyre hangosabban, türelmetlenebbül szólította. – Azonnal nyisd ki, beszélnem kell veled! De a lány összeszorított szájjal hallgatott. – Nyisd már ki, vagy betöröm ezt az átkozott ajtót! – Azt próbáld meg! – suttogta Maureen. Ez a súlyos tölgyfa ajtó mindent kibír. – Kérlek… – A férfi most már rimánkodott. – Maureen, hadd magyarázzam meg! Mit gondolsz, kivel beszéltem? A lány elgyengült. Úristen, mennyire vágyódott arra, hogy Jarret bebizonyítsa, hogy az egész nem csupán meggondolatlan játék volt! De reszketni kezdett, amikor eszébe jutott, hogy ha az ajtót kinyitja, már nem visszakozhat. És utána hogyan néz majd a tükörbe? Habozott, mondjon-e valamit, amikor egy kocsi érkezését hallotta. Ez csak az anyja lehet. Túl késő, már nem mondhat, nem tehet semmit. Másfajta zajt is hallott. Jarret távolodó lépteit.
36
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
6. FEJEZET Másnap reggel Maureen rosszkedvűen, összetörten tápászkodott ki az ágyból. A tükörben megszemlélte sápadt arcát, sírástól dagadt szemét. Hideg vízzel zuhanyozott, aztán krémszínű, könnyű vászonnadrágba és barackszínű, ujjatlan pólóba bújt. Remélte, hogy ettől a színtől kissé élénkebbnek tűnik majd vértelen arca. Kicsit ki is festette magát, aztán újból a tükör elé állt. Fellélegzett: anyja nem fog észrevenni semmit. Ebben igaza is volt. Mrs. Chase-t annyira elfoglalták az egyházközség éves rendezvényének előkészületei, hogy nem fordított különösebb figyelmet leánya külsejére. Maureen megkönnyebbülten ült a reggelihez. De nem sokáig tartott a nyugalom, mert alig töltötte ki a kávéját, Jarret is megjelent. Becsukta maga mögött az ajtót, hátát nekivetette. Egyértelmű, hogy beszélni akar vele. Szoros bőrnadrágot és lazára szabott zakót viselt, alatta selyeminggel. Maureen annyira pánikba esett, hogy észre sem vette borotválatlan állát, meg a mély árnyékot a szeme alatt. Hogyan viselkedjen vele, hogyan nézzen a szemébe a történtek után? A férfi megvető pillantásokkal méregette, aztán az asztalhoz sétált, és leült. A lány csak ekkor figyelt fel nyomorúságos kinézetére. Szíve azonnal hevesebben kezdett dobogni. – Jó reggel, Maureen! – köszönt Jarret nem éppen barátságosan. – Hogy van? A lány megnedvesítette az ajkát. – Köszönöm, és maga? – Kissé kapkodva szedte a levegőt. – Elég rosszul néz ki. Jarret az ölébe terítette a szalvétát, aztán Maureenra nézett. – Jól aludt? – Igen, köszönöm – felelte magától értetődően a lány, de Jarret átható pillantásától elvörösödött. – Nem, valójában, nem. Ami, ugye, nem csoda az adott körülmények között – Én nem akartam provokálni – mondta szárazon Jarret. – Viszont biztosan állíthatom, hogy úgy kell magának. – Minden további nélkül hazudhattam volna – mondta dühösen Maureen. – Na ne mondja! – Az író összehúzott szemmel méregette. – Valóban olyan butácska lenne, hogy nem is sejti, mit tett mindkettőnkkel? Maureen hátralökte a székét. Felugrott. – Nem tervezem, hogy itt üljek, és hallgassam a sértegetéseit. – Maga csak azért ennyire indulatos, mert a tegnapi este nem illik bele a saját oktalan elképzelésébe arról a kapcsolatról, amely egy férfi és egy nő között lehet. – Semmi joga, hogy velem ilyen… – Éppen hogy van jogom! – Jarret is felugrott a székéről. – Azt, amit maga tett, csak egy szóval lehet leírni, de inkább nem mondom ki, mert nem hiszem, hogy képes felfogni, mit követett el. Maureen felkapta a fejét. – És maga mit követett el? – kérdezte szinte magánkívül. – Otthagyott, hogy… hogy egy másik nővel beszélgessen telefonon! – Jim Stanforddal beszéltem – mondta Jarret. – Ő pedig férfi, mellesleg a kiadóm, sőt jó barátom. Miért, mit gondolt? Talán azt, hogy Margot-val társalogtam? – Hideg gúnnyal nézett a lány szemébe. Maureen alig tudott szóhoz jutni a csodálkozástól.
37
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– A kiadójával? Éjjel fél tizenkettőkor? – Arcára kiült a gyanakvás. – New Yorkban fél nyolc volt – emelte fel a hangját Jarret. – Uramisten, Maureen, mégis kinek tart engem? Valami gusztustalan kéjencnek? Tényleg fogalma sincs semmiről? Persze, kívántam magát, de csak magát. És még mindig kívánom, a fenébe! A lány nehezen fogta fel a szavait. – Ez… ez tényleg igaz? – Micsoda? Hogy kívánom? – Jarret közönyösen vonta meg a vállát. – Hogyne. De túl fogom élni. Maureen remegő hangon pontosított. – A kiadóra értettem. – Ja, vagy úgy! – A férfi hanyagul zsebre vágta a kezét. – Igen. Arról tájékoztatott, hogy az első regényemet megfilmesítik. – Ó, Jarret! – Maureen teljesen elfelejtette, hogy tartózkodóan akart viselkedni. Szörnyen megörült a hírnek. – Ez óriási! Micsoda boldogság! – Igen – vont vállat az író. Maureen bűntudatot érzett. Mélyet sóhajtott. – És én meg azt gondoltam… – motyogta. – Felejtse el! Egyébként azt tanácsolom, fogjon végre hozzá a reggelijéhez. Ahogy elnézem, szüksége van rá. Maureen az asztalra, aztán az íróra pillantott. – Amúgy magának is – állapította meg higgadtan. – Tévedés. Ez csak egy rendes másnaposság. Mert tegnap leittam magam a sárga földig. – A férfi az ajtó felé indult. Számára ezzel lezáródott az ügy. Maureen azonban nem akarta, hogy így menjen el. – Jarret… – mondta habozva. A férfi hátranézett. – Igen, tessék? – Sajnálom, ami tegnap este történt – nyögte a lány. Én is – felelte a férfi kényszeredett mosollyal, aztán kifordult az ajtón. Maureen visszarogyott a székére, és kétségbeesetten próbált rendet teremteni zűrzavaros érzései között. Hideg kezét rákulcsolta a kávéscsészére, hogy egy kicsit megmelegítse. Az étvágya is elment. Eléggé becsületes volt ahhoz, hogy magát okolja, amiért az elmúlt este kínosan ért véget. Mégis úgy találta, hogy ez nem von le semmit Jarret felelősségéből, aki ilyen helyzetbe hozta. Őt, aki Charles menyasszonya, és az esküvőjére készül. Jarret semmit sem jelent számára. Akkor viszont miért nem veti meg azért, amit tenni próbált vele? Sőt a lelke legmélyén a pokolba kívánja a telefonhívást, pedig az mentette meg attól, hogy még nagyobb bolondságot kövessen el. Boldogtalanul felsóhajtott, aztán felállt, hogy dolgozni menjen. Ahogy a kapun kilépett, beszívta az orgona- és jázminillatú levegőt. Jólesően nyújtózkodott a meleg júniusi napfényben. Kit érdekel Jarret Manning? – gondolta eltökélten. De az eltökéltség kevésnek bizonyult. Amikor a kocsijával kitolatott a régebben istállónak használt épületből, és megfordult, Jarret jelent meg előtte hirtelen a lován, és elállta az utat. Nem volt mit tenni, Maureen lefékezett, és növekvő dühvel szemlélte, ahogy a férfi hanyag biztonsággal leugrik a lóról. Vajon miért kerül ilyen lelkiállapotba, valahányszor ez az alak feltűnik a közelében?
38
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Jarret a kocsi ablakához lépett, és olyan türelmes arcot vágott, hogy már attól is felmenne bárkinek a vérnyomása. – Szálljon ki, Maureen! Szeretném, ha megismerné Horatiót. Egyben bocsánatot is kérhet tőle. Tegnap halálra rémítette. – Nekem… munkába kell mennem. – Még van idő. Horatio kifejezetten gyengéd és kedves a hölgyekkel. – Lehet – felelte a lány, aztán megrázta a fejét –, de én nem szeretném, úgy értem, én nem tudok… – Csacsiság! Nagyon boldogtalan lesz, ha nem üdvözli. – Hagyja abba! – A lány kezdte elveszíteni az önuralmát. – Ne bánjon úgy velem, mint egy gyerekkel! Én félek a lovaktól, de ha kísérletet akarnék tenni arra, hogy megbarátkozzam velük, akkor ebben Charles tudna megfelelően segíteni nekem. Jarret megfogta a lány karját, mintha ki akarná húzni a kocsiból. Kék szeme szikrázott. Maureen nagyon megijedt. – Kérem… kérem, ne! – Valódi rémület csendült ki a hangjából. – Mindent megteszek, csak… – Mindent? – gúnyolódott Jarret. – Mindent! – ígérte meg rémületében Maureen. Szemét elfutották a könnyek. A férfi elengedte a karját. Gonoszul felnevetett. – Nincs rá szükség. Rendezkedjen csak be kényelmesen a kalitkájában! Ott nincs mitől félnie. És legyen boldog a maga Charlesával! – Maga… maga! – Maureen most annyira gyűlölte Jarretet, hogy egyszerűen nem talált szavakat. – Micsoda? – érdeklődött a férfi. Az egyik lábát már a kengyelbe tette. – Mit tervez? Meg akar verni? Maureen úgy érezte, megfullad a dühtől. Először mélyet lélegzett, csak azután tudta odavágni: – Gazember! Azt hiszi, azt tehet velem, amit akar! – És? Nem így van? – Jarret egyszerűen kinevette. – Édes lányom, még sokat kell tanulnia. – Én… gyűlölöm magát! – Végre egy épkézláb megnyilatkozás! Viszlát! – A férfi felugrott a lóra, könnyedén megsarkantyúzta, és az állat ügetni kezdett. Maureen összetörten indult Malverley felé. Ez az alak javíthatatlan. Semmi fegyvere nincs ellene. Valahányszor kardot rántanak, mindig legyőzi. Karen vidám mosollyal üdvözölte, ami azonnal lehervadt az arcáról, amikor meglátta barátnőjét. – Mondd csak, valami bajod van? Borzasztóan nézel ki. – Semmi bajom. Egyszerűen csak rosszul aludtam. – Maureen a kávéfőzőre nézett. Az üvegedénybe gőzölögve, sisteregve hullottak a cseppek. Amikor a két lány kávéscsészével a kezében az íróasztalnak támaszkodott, Karen kíváncsian érdeklődött: – Tegnap is a házban voltatok? – A házban? – Maureen nem értette a kérdést. – A házatokban! Petershamben. – Ja, igen. Természetesen. – A Charlesszal töltött este jövendő otthonukban nagyon távolinak tűnt ahhoz képest, ami utána a könyvtárban történt. – Megterveztük a konyhát. Charles vörös téglaburkolatot szeretne. – Nagyon izgalmas! – Karen elfintorodott. – Nem volt jobb dolgotok? Kettesben, teljesen egyedül?
39
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Maureen rosszalló pillantást vetett barátnőjére. – Mindig ezek a célzások! Szerintem a házassághoz más is kell, nem csak a testi vonzalom. – Ha így gondolod… – Karen rágyújtott egy cigarettára. Maureen témát váltott. – Végül is elmentél moziba? Mindenképpen meg akartál nézni valami filmet. – Nem, máshol voltam. – Johnnal? Karen a barátnője szemébe nézett. – Nem. Jarret Manninggel. – Micsoda?! – kiáltott fel a lány hitetlenkedve. Minden vér kifutott az arcából. – Gondoltam, hogy meg fogsz lepődni – felelte vidáman Karen. – Nem említettem, mert mindig olyan furcsán viselkedsz, amikor Jarretről van szó. Maureen igyekezett megnyugodni. – Tényleg? – kérdezte élesen. – Bizony. – Karen megvonta a vállát. – Egy héttel ezelőtt felhívott, és megkérdezte, hogy ismerek-e a környéken egy tenyésztőt, mert szeretne magának egy lovat vásárolni. – De hiszen itt van Charles… – Nem akar Charlesszal kezdeni. Burt Hallidayt ajánlottam neki. Tegnap egy csodálatos herélt mént vett tőle. – Ne mondd! – Maureennak Horatio jutott eszébe. – Ennek örömére meghívott egy italra. Természetesen elfogadtam. – Természetesen. – Maureen hangjában keserűség érződött. A barátnője kutatóan nézett rá. – Valami baj van? Mi nem tetszik? Jarret legalább nőtlen. Egyébként sokat mesélt magáról. Szerintem teljesen hamisan ítéled meg. – Bocsáss meg, de semmi kedvem erről a fickóról beszélgetni. Kicsomagoltad már az ónixfigurákat? Karen a szemét forgatta. – Engem ne akarj becsapni! Egyáltalán nem olyan közömbös neked, mint ahogyan mutatod. Jó, tudom, hogy eldöntötted, ha összedől a világ, akkor is Charleshoz mégy feleségül. És ha mégis találsz valaki mást, aki megtetszik? Annál is inkább, mert semmi kétség: Jarret Manning szeme megakadt rajtad. Majdnem egész idő alatt felőled érdeklődött. – Jaj, ne, Karen! – Maureen körül megfordult a világ. De barátnője folytatta: – Kedves fickó, valóban az. És milyen jóképű! Kár, hogy nem engem szemelt ki. – Vidáman felnevetett. – Nem tudom, hová akarsz kilyukadni. – Hogy hová? Csak azt szeretném, ha végre nem viselkednél úgy, mint egy besavanyodott szűzleány. Az ég szerelmére, felnőtt nő vagy! Legalább azt ismernéd el, hogy Jarret kimondottan vonzó férfi! – Jó, elismerem. Ezzel bekerültem egy legalább annyira tiszteletre méltó, mint népes táborba, amelyben mindenféle nő megtalálható – mondta csúfondáros arccal Maureen. – Azzal a különbséggel, hogy ő is rendkívül vonzónak talál téged – válaszolta erélyesen Karen. – Ezt ő mondta? – Maureen szíve a torkában dobogott.
40
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Nem kellett mondania. Láttam rajta. Már akkor észrevettem, hogyan néz rád, amikor idejött az üzletbe. Lefogadom, hogy csak miattad ragaszkodott ahhoz, hogy beköltözhessen King's Greenbe. – Butaságokat beszélsz! Tudja, hogy eljegyeztem magam Charlesszal. – Ugyan! Mikor fogod már fel, hogy kétszer kettő nem mindig négy? A fiatal lány lehajtotta a fejét. – Kérlek, beszéljünk másról! – mondta halkan. – Mikor térsz végre észhez? – Úgy érted, ésszerű lenne, ha viszonyt kezdenék vele? – kérdezte ingerülten Maureen. – Hát, ezt én sem tudom – sóhajtott fel Karen. Barátnője már bánta, hogy felemelte a hangját. – Tudom, hogy jót akarsz – mondta barátságosabban. – De hidd el, Jarret Manningnek és nekem nincs több mondanivalónk egymás számára. – Akkor biztosan az ellen se lenne kifogásod, ha újból találkoznánk. Maureen görcsösen belekapaszkodott az íróasztal lapjába. – Milyen… kifogásom lehetne ellene? – Csak úgy kérdeztem – vont vállat az üzlettársnője, aztán elnyomta a cigarettáját. – Nos, mivel kezdjük a munkát? Maureen alig tudott odafigyelni. Várj csak… – Úgy tett, mintha töprengene. Valójában egyetlen lesújtó gondolat kínozta, nevezetesen, hogy Karennek biztosan nem lenne lelkiismeret-furdalása, ha kicsit meghittebbé tehetné a kapcsolatát Jarrettel. A következő napok merő kint jelentettek Maureen számára. Valósággal rettegett, mikor közli vele Karen, hogy ismét találkozott az íróval. De a barátnője hallgatott, ő pedig képtelen volt kérdezősködni. Még ennél is jobban szenvedett attól, ami a Charlesszal való kapcsolatában bekövetkezett. Ha kettesben volt vele, általában sikerült meggyőznie magát arról, hogy alapjában véve minden maradt a régiben, és a házassága olyan boldognak ígérkezik, mint ahogy mindig is elképzelte. A kétségek akkor rohanták meg, amikor egyedül maradt. Szüntelenül azon töprengett, tényleg egymáshoz valók-e a vőlegényével. Olyan jó lett volna ezt vele is megbeszélni, de az zavartan hárította el minden kísérletét, hogy személyes érzéseikről beszéljenek. Kapcsolatuk szexuális oldala a nászéjszakáig tabut jelentett számára, még akkor is, ha Maureen ismét ingerelte volna, mint azon a végzetes estén. De ezt a lány amúgy is feltétlenül el akarta kerülni. Egy meleg, napos késő délután, leengedett ablakokkal, kényelmesen autózott hazafelé. Kimondottan jól érezte magát. Előzőleg a fodrásznál volt, és pár csinos dolgot is vásárolt magának. A hátsó ülésen néhány új tapéta- és kárpitkatalógus hevert. Később Charleshoz akart menni, ezért hazaérve a ház előtt parkolt le. Amikor kiszállt, mintha hangokat hallott volna, de Horatio vidám nyerítése elterelte a figyelmét. Habozva közelítette meg a lókarámot. – Tudom, hogy csodaszép vagy, te ló – mondta neki kedvesen –, de jobb, ha nem üdvözölsz engem. Nekem túl nagy vagy, félek tőled. Sajnálom, de nem szeretem a lovakat. Horatio megrázta a fejét, lobogó, aranyszínű sörényén megcsillant a napfény. Maureen szokatlan érdeklődést érzett az állat iránt, de nem engedett.
41
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Semmi értelme, Horatio – csóválta a fejét nem vagyok a barátod. Ragaszkodj csak a gazdádhoz! Ő szeret téged, én nem. Horatio meg sem mozdult. Sötét, értelmes szemét Maureenra függesztette, nyilván arra várt, hogy megsimogassa. A lány akaratlanul néhány lépést tett felé. – Meleged lehet, igaz? – kérdezte aggodalmasan. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy beszélget a lóval! Hirtelen eszébe jutott, hogy nem felejtett-e Jarret vizet tölteni az itatóvályúba. Horatio, mintha patái gyökeret vertek volna, meg sem mozdult, fejét átnyújtotta a kerítés felett. Maureen már egészen közel volt hozzá, közelebb, mint bármely más lóhoz valaha is. Ettől furcsamód büszkének érezte magát. Talán mindig is erre volt szüksége – hogy egyedül legyen egy lóval, próbára tegye a bátorságát anélkül, hogy bárki is beleszólna abba, amit tesz. Tétován előrenyújtotta a kezét. Mit mondana Charles, ha elmesélné neki, hogy megsimogatott egy lovat? Óvatosan érintette meg az állat pofáját, selymes orrcimpáit. Furcsa, boldog érzés fogta el. Minden félelem elszállt belőle. Igen, nagyszerű egy ilyen bársonyos pofát simogatni. Nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől. A meghitt együttlétet egyre hangosabb kiabálás zavarta meg. Maureen az egyik hangról azonnal megállapította, hogy Margot Urquarté. A hölgy kisvártatva fel is bukkant a bejárati ajtóban, leviharzott a lépcsőn, egyenesen a kavicsos kocsibeálló felé. Karjában cipelte Jarret súlyos írógépét. Mielőtt Maureen felfoghatta volna, mi történt, Margot teljes erejéből földhöz vágta a gépet. Jarret is ott volt mögötte, de az ő figyelmét néhány másodpercre elterelte Maureen és Horatio látványa, ezért túl későn kapott észbe. A gépen már nem lehetett segíteni. – Úgy. Most már kénytelen leszel elmenni Londonba! – sikoltotta hisztérikusan Margot. – Kénytelen leszel egy új gépet venni magadnak. Ilyen egyedi darabot nem árulnak egy ilyen porfészekben, mint Malverley. Maureen elviselhetetlenül kínosnak találta a jelenetet, de nem mozdulhatott, mert akkor Margot észreveszi. Nem akart ő is a nő dühének célpontjába kerülni. Jarret a lépcsőn maradt, hagyta, hadd tomboljon Margot. Kezét a farmerja zsebébe süllyesztette, és szemmel láthatóan esze ágában sem volt közbeavatkozni. Egy kocsi közeledett, mire Maureen megfordult. Jarret Ferrarija volt. Maureen csodálkozva nézte az idegen férfit a volán mögött, aki a kocsit az ő autója mellé kormányozta, aztán megállt és kiszállt. Úgy tűnt, egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy itt találja Margot-t. Csak a roncsok láttán döbbent meg. – Te jó ég, Margot! – kiáltott fel a férfi, amikor meglátta a nő dühtől vörös arcát. – Te tetted ezt? Beléd bújt az ördög, vagy mi? Ha a legcsekélyebb sejtelmem lett volna erről, nem hozlak ide. Elvesztetted a maradék eszedet is? – Hagyd, Jim! – Jarret Margot-ra pillantott. – Van nálad cigaretta? Jó. Akkor azt javaslom, igyunk egy kortyot! Mindannyiunknak szüksége van rá. De Margot-t nem lehetett leállítani. – Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem! – kiáltotta magánkívül. – Ha csak megpróbálod, nagyon megbánod. Végül is vannak bizonyos jogaim… – Már hogy lennének? – kérdezte hanyagul Jarret. – Térj észhez! Csak nevetségessé teszed magad. – Még hogy én? Semmi szégyellni valóm nincs, hallod? Viszont te nagyon megbánod, hogy így bánsz velem! – Margot! – szólalt meg az idegen. Maureen sejtette, hogy ő Jarret kiadója. – Ne csinálj cirkuszt mindenki füle hallatára! – Zavart pillantást vetett Maureen felé. – Szedd össze magad!
42
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Te… te is csak egy tökfej vagy, akár Jarret – sziszegte Margot megvetően. – Azt hiszed, ugye, hogy jó barátok vagytok? Mit mondanál akkor, ha tudnád, hogy a saját feleségednek volt képe ahhoz, hogy éppen Manninggel csaljon meg? Maureen fel volt háborodva. Legszívesebben befogta volna a fülét, hogy ne hallja Margot gátlástalan rágalmait. De amit hallott, mégis szíven ütötte. Nem mert Jarretre nézni, mert attól félt, olyasmit lát meg az arcán, amiről jobb, ha nem tud. Visszafojtott lélegzettel inkább Jim Stanford felé fordult. Vajon mit szól? Meglepte Jim Stanford hűvös hangja, lemondó kézlegyintése. – Jobban ismerem Mary hibáit, mint te, Margot. Végül is húsz éve vagyok a férje. Tartsd meg másnak a rágalmaidat! Közénk nem fogsz éket verni. Ezzel bement a házba. Jarret követte. Maureen összeszorult torokkal figyelte, mihez kezd Margot. A férfiak után megy? Nem, a Ferrarihoz futott, beugrott és elviharzott, mielőtt a lány egyáltalán felfoghatta volna, mi történt. A bejárati ajtóban megjelent a két férfi. Jarret arca elsötétült. Jim Stanford komoran nézte a kerekek nyomán felszálló porfelhőt. Maureen közelebb lépett. – Én… Túl gyorsan történt, nem tudtam visszatartani – mondta, mert úgy érezte, valamit mondania kell. – Nem is lett volna tanácsos – válaszolta Stanford. – Az ördögbe is, Jarret, miért hagytam benne a kulcsot? Hová mehetett? Londonba? Ha tönkreteszi a kocsit… – Te nem tehetsz róla – mondta szenvtelenül Jarret. – Csak magát ne tegye tönkre! Gyere, már kitöltöttem neked egy korsó sört. – Jarret olyan váratlanul fordult Maureen felé, hogy az belepirult. – Egyébként szeretném, ha megismernék egymást. A kiadóm, Jim Stanford. Ő pedig Maureen Chase, a ház tulajdonosának, a szeretetre méltó Mrs. Chasenek a lánya. – Nagyon örülök, Miss Chase. – Jim Stanford a kezét nyújtotta, de szemmel láthatóan másutt járt az esze. Nyilván a Ferrarit illetően nyomasztották lehangoló előérzetek. Maureen hirtelen Jarret kezének szorítását érezte a csuklóján. – Ugye megsimogatta Horatiót? – És? – kérdezte a lány, akit bosszantott, hogy egy egyszerű érintést úgy él meg, mint egy áramütést. – És! Még kérdi? Csak gratulálni tudok. – Ujjával megsimogatta Maureen tenyerét. – Connaught barátom el lesz bűvölve, hogy többé nem fog félni a négylábú kedvenceitől. – Csak nem azt várja, hogy ezért is magának mondjak köszönetet? – csattant fel Maureen, aztán bár nehéz szívvel, de elhúzta a kezét. Jarret grimaszt vágott. – Magától én már nem várok semmit – mondta halkan, gúnyosan. – Gyors felfogású vagyok, már régen tudom, hogy pontosan annyira fél a saját érzéseitől, mint Horatiótól. – Hát, valóban nagyon gyors felfogású. Az író közönyös képet vágott. – Ha maga mondja… Egyáltalán nem jött ki a sodrából, gondolta Maureen, aki viszont igen. Mindig, mindig ő húzza a rövidebbet! Szerencsére Stanford már vágyott a sörére. Mindhárman bementek a házba, s miután a két férfi eltűnt a könyvtárban, a lány a konyha felé indult. A vacsoránál, amelyre Mrs. Chase Stanfordot is meghívta, megegyeztek abban, hogy amíg a Ferrari elő nem kerül, Stanford King's Greenben hagyja a Mercedesét Jarret számára. A férfi úgy döntött, hogy vonattal utazik vissza Londonba.
43
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– A legjobb, ha te viszed ki Mr. Stanfordot a vasútállomásra – mondta Mrs. Chase Maureennak. – Úgyis Charleshoz akartál menni. Jarret pedig még nem ismeri ki magát olyan jól a környéken. Vacsora után Jim Stanford elbúcsúzott, aztán beült Maureen mellé a kocsiba. Az ég alján látszott, hogy vihar közeledik. Semmi sem lesz a Charlesszal tervezett teniszpartiból, gondolta a lány. Talán nem is érdemes Ketchleybe átmennie. Amúgy sincs kedve hozzá. A vacsora alatt Jarret egyetlenegyszer sem szólt hozzá, és bár Maureen megpróbálta bebeszélni magának, hogy ez őt a legkevésbé sem érdekli, a lelke mélyén egészen más véleményen volt. Jim Stanford zökkentette ki a gondolataiból, amikor valami egészen mást hozott szóba: – Szörnyen kínos volt Margot ma délutáni fellépése. De aki ismeri és tudja, hogy kissé hisztériás természetű, megérti, hogy az ilyesmit nála nem szabad túl komolyan venni. Azt hiszi, hogy Jarret neki köszönheti a sikereit, hiszen valóban ő küldte meg nekem Jarret első regényének kéziratát. Maga olvasta? – Attól tartok, nem. – Ezt pótolnia kell! Megéri. Jarretnek nemcsak fantáziája van, hanem briliáns stílusa is. Látszik rajta, hogy hosszabb ideig tudósítóként dolgozott. Amikor elolvastam a kéziratot, azonnal tudtam, hogy bestsellert tartok a kezemben. – Egy kiadó ezt mindig meg tudja ítélni? – érdeklődött Maureen, mert jobb kérdés nem jutott eszébe. Stanford nevetett. – Dehogy! Még minket is érhetnek meglepetések. De Jarret Manning holtbiztos tipp volt. Tényleg olvassa el a regényeit, belőlük sokat megtud róla, az emberről is! Maureen hosszú oldalpillantást vetett rá. – Miért mondja mindezt el nekem, Mr. Stanford? – Furcsának találta a férfi viselkedését. – Magam sem tudom. Talán azért, mert olyan sokra tartom Jarretet. Szörnyűnek találom még a gondolatát is, hogy az én hibám lenne, ha Margot miatt elpackázná az életét. – Ezt hogy érti? Stanford látszólag nem vette észre a lány megdöbbenését. – Margot megkért, hogy hozzam el magammal King's Greenbe. Ezer éve nem látta Jarretet, állítólag azért, mert nagyon elfoglalt. És én hülye, hagytam magam rábeszélni. – Sóhajtott. – Igaz, hogy nagyon sok balszerencse érte az életben, de azért egy ilyen jelenetet rendezni… – Talán felpiszkálták – vélekedett Maureen. Stanford felkapta a fejét. – Nehogy azt mondja, hogy együtt érez vele, Miss Chase! – Ki tudja. – Maureen hirtelen méregbe gurult, hogy már megint Jarretről van szó. – Különben sem érdekel. Margot az édesanyám barátnője. Én jegyben járok, és hamarosan férjhez megyek. – Tényleg? – Stanford meglepődött. A távolban feltűnt a vasútállomás. Maureen megkönnyebbülten lélegzett fel. Ekkor Stanford váratlanul megszólalt: – Nem Jarret hibája, hogy a nők futnak utána. – Engem ez egyáltalán nem érdekel sem ő, sem az egyéb ügyei – jelentette ki a lány fensőbbségesen. Megállt az állomásépület előtt. – Megérkeztünk.
44
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Maureen elbúcsúzott Jim Stanfordtól, aztán elindult Ketchley felé. Hirtelen úgy érezte, szüksége van Charlesra ahhoz, hogy helyrebillenjen a lelki egyensúlya.
45
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
7. FEJEZET Útközben kitört a vihar. Az alacsonyan szálló felhőkből özönvízszerű eső zuhogott. Ketchleyben Charles már az ajtóban várta menyasszonyát egy esernyővel. – Micsoda átkozott balszerencse! – dühöngött, miközben a kocsihoz sietett, nehogy Maureen megázzon. A lány bemenekült az ernyő alá, aztán Charlesszal együtt beszaladt a házba. – Hát igen – lihegte. – Pedig mennyire örültem, hogy teniszezhetünk. Charles értetlenül nézett rá. – Exeterre értettem – mondta kissé ingerülten a férfi. – Két lovam is fut a versenyen, de ilyen időben a pálya… – Te és a lovaid – évődött kedvesen Maureen. – Nekem fontosabb a teniszpartink. – Bementek a nappaliba. Charles bosszúsnak látszott. – Tudom, hogy nem érdekelnek a lovak, de ugye azért számíthatok egy kis megértésre? – Hát persze. Majd igyekszem. – Maureen elhatározta, hogy kijátssza az aduját. – És tudod-e, mire vetemedtem ma? Megsimogattam Jarret lovát. Ehhez mit szólsz? – Várakozóan nézett a vőlegényére. – Tényleg? – Charlesra szemmel láthatóan mély hatást gyakorolt az újság. Menyasszonya mégis valami gyanúsat talált az arckifejezésén. – Szóval megsimogattad Manning lovát? Honnan kerített hirtelen egy lovat? – Hát… Burt Hallidaytől vásárolt egy heréltet – felelte óvatosan Maureen. Lesütött szempillája alól Charles felé lesett, miközben leült egy fotelba. – Tulajdonképpen hol van az édesanyád? Csak nem ment el ebben az időben? – Burt Halliday! – A lányt nem lepte meg különösebben, hogy Charles félbeszakítja. – Szóval Manning egy lovat vett ettől a lócsiszártól? Aki egy fogatlan gebét is eladna arab telivérnek? Jarret csak imádkozhat, hogy nem verte-e át. Maureen megvonta a vállát. – Nekem tetszik – mondta tétován. – Mit értesz te hozzá! – csattant fel dühösen Charles. Aztán eszébe jutott, mit mondott Maureen. Sötét pillantást vetett felé. – Olyan közel merészkedtél egy lóhoz, hogy meg tudtad simogatni? Talán rajta ült Manning? – Nem ült rajta – felelte gyorsan a lány, de belepirult. – A közelben sem volt. Horatio… vagyis a ló a karámban állt… – Maureen elkomorodott. – Azt hittem, örülni fogsz. – Talán már azt is tervezed, hogy megtanulsz lovagolni? – Még az is lehet – felelte a lány óvatlanul. Charles a dühtől vörös arccal lépett elé. – Évek óta kiteszem a lelkemet, hogy hozzászoktassalak az állataimhoz, és akkor jön ez a Manning a gebéjével, és minden további nélkül rávesz, hogy megsimogasd! Maureen felugrott. Nem hagyja magát megfélemlíteni! – Mondtam, hogy Jarretnek ehhez nem volt semmi köze! – Aha, szóval most már nem is Manning, hanem Jarret. – Charles gúnyosan elhúzta a száját. – Ki gondolta volna? – Ne viselkedj már ilyen ostobán! – A lány kezdte elveszíteni a türelmét. – Lehet, hogy kicsit túlságosan is erőltetted. Lehet, hogy egyedül kellett maradnom a lóval ahhoz, hogy legyőzhessem a félelmemet.
46
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Lehet. – Charles a zakója zsebébe mélyesztette a kezét. – Bebizonyítanád most nekem is? Maureen értetlenül bámult rá. – Nem hiszel nekem? – És ha azt mondom: nem? – De Charles, ez butaság, én… – Tehát nemet mondasz, ha én kérlek, és nem Manning? – Istenem, Charles! Jarretnek ehhez semmi köze, hányszor mondjam? – Maureen sejtette, hogy nincs visszaút. Reménytelenül kapkodott az utolsó szalmaszál után. – Különben is, hol az édesanyád? Még nem is köszöntem neki. Charles sértetten felnevetett. – Szeretnél megszabadulni tőlem, igaz? De hiába próbálkozol. Anya színházba ment apával. Tehát? Hajlandó vagy bebizonyítani nekem, hogy szép nyugodtan, minden félelem nélkül be mersz lépni az istállóba? Maureen megadóan sóhajtott. – Ha neked ez örömet okoz, igen. De ne várj tőlem túl sokat! Még csak az első lépéseket tettem meg. Követte vőlegényét a ház hátsó felébe, ahonnan fedett átjáró vezetett az istállókhoz. Amikor orrát megcsapta a lovak szaga, enyhe rémület fogta el. Csak nyugodtan! Ám amikor már az istállóban állt, mindent érzett, csak épp nyugalmat nem. Charles közben felkapcsolta a villanyt. – Na? – kérdezte, és megpaskolta az egyik szelíd tekintetű kanca nyakát. – Mit szólnál Lucyhoz? Olyan jámbor, mint egy bárány. Nem harap. Maureen habozott, aztán vaktában kinyújtotta a kezét a ló pofája felé. Nem akart tiltakozni, mert Charles soha nem bocsátaná meg neki. Fellélegzett, amikor ujjai megérintették a selymes pofát. – A hétszázát! – mondta elismeréssel Charles, de a hangja egyáltalán nem tetszett a lánynak. – Mit is mondtál, mikor esett meg a csoda? A lány még azt is megengedte, hogy a kanca a kezéhez dörzsölje a pofáját. – Szó sincs csodáról! – tiltakozott. – Minden olyan egyszerűen történt. Kinyújtottam a kezemet, és megsimogattam Horatiót. – És mit szólt hozzá Manning? – kérdezte ravaszul Charles. – Természetesen ő is nagyon meglepődött. – Azt hittem, ott sem volt – vetette ellen Charles. Maureen tudta, hogy a férfi szándékosan be akarja ugratni. – Nem is – vágott vissza. – De elmondtam neki. – Semmi sürgősebb dolgod nem akadt, mint hogy rohanj mindent elmesélni neki? – Ugyan, Charles! Mire való ez? Menjünk vissza a házba! Megsimogattam Lucyt. Mondd ki már végre, hogy örülsz neki! De Charles meg sem hallotta a kérést. – Gyere csak! Most, hogy már itt vagy, megmutatom neked Poszeidont – mondta, aztán előresietett. Maureen dobogó szívvel követte. Charles kinyitotta az egyik bokszot, belépett, aztán lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja a hatalmas fekete állat csüdjét. A lány megdermedt, kezét a torkához kapta, nehogy rémülten felkiáltson. A fekete csődör mint egy borzalmas szörnyeteg, fenyegetően méregette. Charles felegyenesedett, fejével az állat felé intett. Maureen hirtelen úgy érezte, hogy fegyelmezett viselkedésével csalódást okoz Charlesnak.
47
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Megsérült a csüdjén, amikor az a nehéz felfogású öcsém, Vincent fel akarta nyergelni. Gyere, nézd csak meg! Maureen lába földbe gyökerezett. Bár Poszeidon nyugodtan állt, fekete szeme és hátracsapott füle nem keltett benne bizalmat. Mit akar Charles? A félelmeitől akarja megszabadítani, vagy újabbakat szeretne beleplántálni? Megnedvesítette száraz ajkát. – Inkább nem – mondta. – Én… – Gyáva! – gúnyolódott Charles. Maureen a dzsekije zsebébe süllyesztette a kezét. Nem hagyja magát csőbe húzni! – Akkor gyáva vagyok. Félek ettől az óriástól. Charles végighúzta kezét a selymes szőrzeten. – Poszeidon egyáltalán nem bánt téged mindaddig, amíg én itt vagyok. – Olyan szeretettel nézte a lovát, amilyenhez hasonlót Maureen ritkán látott a szemében. Mégsem hitt neki. Ezen a lovon látszott, hogy nem kedveli jobban a gazdáját, mint bárki mást. – Nem tudsz meggyőzni – mondta. – Én megyek. Charles sajnálkozó pillantást vetett felé. – Ennyi is túl sok volt, igaz? Gondolhattam volna. Soha nem lesz belőled igazi lovas. Ezt üzenem Manningnek is. A lánynak elege lett. Nem várt Charlesra, kiment az istállóból. Megijesztette és nyugtalanította vőlegénye viselkedése. Most már biztos, hogy a személyiségének bizonyos jegyei eddig rejtve maradtak előle. Méghozzá kellemetlen személyiségjegyek. Charles kíméletlen és érzéketlen mások érzései iránt, amikor a saját vágyairól és szükségleteiről van szó. Hirtelen egy villám borította vakító fénybe a rosszul megvilágított istállót, és hatalmas égdörgés hallatszott. A bokszban a lovak nyugtalankodni kezdtek, mert mint minden állat, ők is féltek a vihartól. De Charles is felkiáltott. Hosszú másodpercekig Maureen azt hitte, csak rossz tréfát űz vele, de amikor az égdörgés abbamaradt, hallotta, hogy Poszeidon dobog a bokszában. – Charles! – kiáltotta. Megállt, hogy hallgatózzék. – Charles, felelj már! – Maureen, Maureen, segíts! – hallatszott gyengén a férfi hangja. – Megütöttem a térdemet. A lány nem tudta, higgyen-e neki, vagy arról van-e szó, hogy a férfi be akarja csalni a lóhoz. Olyan furcsán viselkedett az imént… – Maureen, hol maradsz már? – Chariest kezdte elhagyni az önuralma. – Poszeidon megbokrosodott és felrúgott! Átkozott gebe! A lány most már hitt neki. Összeszorult gyomorral szaladt vissza a bokszhoz. Segítenie kell a vőlegényének, ha beleőrül a félelembe, akkor is. Elképzelte, hogy a hatalmas állat rátámad. Nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy egy kantár lóg a nyakában, amelynek a végét a boksz falához erősítették. Charles a szalmán kuporgott. – Segíts felállni! – mondta ingerülten. – Miért nem siettél? Meg is ölhetett volna! Maureen aggodalmában a saját félelméről is megfeledkezett, és belépett a bokszba. – Fogalmam sem volt, mi történt – védekezett. – Hiszen azt mondtad, nem bánt senkit. – Ne kárörvendezz itt rajtam! – sziszegte Charles, miközben Maureen segítségével feltápászkodott. Felnyögött a fájdalomtól. – Megrémült a vihartól. Ha a patájával a fejemet találja el a térdem helyett… A lány úgy gondolta, hogy egy ilyen profinak, mint Charles, ezzel számolnia kellett volna. Mégis úgy vélte, okosabb hallgatni. Vőlegénye súlyos testével a vállára támaszkodott.
48
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Nagyon fáj a lábad? – kérdezte aggódva a lány, miután Charles becsapta a hátuk mögött a boksz ajtaját. A férfi a fogát csikorgatta. – Találd ki! – mondta, és még csak meg sem köszönte a segítséget. Maureen úgy döntött, nem szól semmit. Csak a nappaliban vizsgálták meg együtt a sebesülést. Poszeidon jókorát rúghatott, mert Charles térde máris kék meg zöld színben játszott. – Csak nem tört el? – kérdezte Maureen, aki a férfi mellett térdelt. – Butaság! Ez csak véraláfutás. Hozz nekem egy dupla whiskyt szódával! Az a legjobb orvosság. Maureen teljesítette a kérést, aztán mégis megjegyezte: – Ne hívjam fel Bluthner doktort? Ő mégis… – Jaj, ne bánj már velem úgy, mint egy kisgyerekkel! – Charles felkapta a poharat, és egy hajtásra kihörpintette az italt. – Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy megérdemeltem, ami történt, mert kényszeríteni akartalak arra, hogy bemenj Poszeidon bokszába, igaz? – Nem! – És ha elhívod a doktort, hamarosan az egész környék megtudja, hogy a saját lovamat sem vagyok képes kordában tartani. – De Charles! – Maureent kétségbe ejtette ez a keserű gyanakvás. Aztán a férfi még egy whiskyt kért magának, amit szintúgy sietve eltüntetett. Vészjósló pillantást vetett menyasszonyára. – Gyere ide! – mondta, és megütögette a kanapét maga mellett. – Vigasztalj meg! Igazad volt, amikor kifogásoltad, hogy nem vagyok elég figyelmes. Ezen most változtatni fogunk. Maureen ismét pánikba esett. – De… – Gyere már! – parancsolta Charles, és kinyújtotta felé a kezét. A lány vonakodva engedelmeskedett. Nem akarta felingerelni a vőlegényét, akinek üveges tekintete elárulta, hogy megártott neki az alkohol. – Kicsikém – suttogta nehezen mozgó nyelvvel a férfi. Fejét Maureen nyakába temette. – Az én kis megmentőm. Kiérdemelted a jutalmat. – Matatni kezdett Maureen blúzának gombjaival. A lány megdermedt. Mit gondol ez tulajdonképpen? Még csak meg se csókolta, és nem is becézgette, hogy előkészítse a legtitkosabb helyek elleni támadását! Hát csak magára gondol és arra, hogy azt tegye vele, amire épp kedve támadt? Ellökte a mellén tapogatózó mohó kezet. – Ezt ne, Charles! – emelte fel dühösen a hangját. Amikor tiltakozása ellenére a férfi erősebben markolta, Maureen ügyetlenül védekezni próbált, s közben a könyökével meglökte a sebesült térdet. Charles azonnal elengedte, és a fájó lábához kapott. – Aljas dög! – tajtékzott a dühtől. – Sajnálom, Charles, de én… – próbálkozott szerencsétlenül Maureen, ám elhallgatott, mert a bejárat felől zajt és hangokat hallott. Sietve begombolta a blúzát, néhány mozdulattal rendbe hozta zilált haját. Épp idejében, mert legnagyobb meglepetésére Vincent Connaught és Jarret Manning lépett a szobába. De rögtön meg is torpantak az ajtóban, arcukra volt írva, hogy rájöttek, rosszkor érkeztek. Vincent törte meg a kínos csendet: – Micsoda rémes idő!
49
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Maureen szeretett volna föld alá süllyedni. El tudta képzelni, hogy ezek ketten mit gondolnak róla. Ugyanakkor Charles cseppet sem jött zavarba. – Mi az ördögöt keres itt, Manning? – förmedt Jarretre. Vincent válaszolt az író helyett: – Eszében sem volt bejönni, én ragaszkodtam hozzá. Malverleyből hívtam fel, mert nem találtam taxit. Ő hozott haza. Legalább egy itallal megkínálhatnád. – Nem… nem is hallottuk az autót – mondta Maureen Vincentnek, csak hogy mondjon valamit. – Nem csoda – felelte Vincent vigyorogva, de amikor látta, hogy Maureen zavarában lesüti a szemét, jóindulatúan hozzátette: – Szinte megsüketül az ember ettől a mennydörgéstől. – Jarrethez fordult: – Mit szólnál egy italhoz, öregem? – Köszönöm, nem kérek. – Jarret hol a lányra, hol Charlesra pillantott. – Máris indulok vissza. Hazavihetem, Maureen? – Van neki saját kocsija, Manning – válaszolt a lány helyett Charles – Eléggé rossz állapotban vannak az utak – szólt közbe Vincent. – Tényleg jobb lenne, Maureen, ha Jarrettel mennél. Holnap majd elviszed a kocsidat. – Ebbe ne üsd bele az orrodat! – dörrent rá a bátyja. Rosszalló pillantása felkeltette Vincent érdeklődését. – Mi folyik itt tulajdonképpen? Miért kuksolsz ott, mint egy csatát vesztett kakas? Talán a menyasszonyod megtépázta a tollaidat? Maureen könyörgő pillantást vetett Vincent felé. – Poszeidon tehet róla… Akarom mondani, Charlesnak megsebesült a térde – próbált magyarázkodni. Vincent arca felderült. – Poszeidon tényleg megrúgott? Charles egyáltalán nem látta át a helyzet komikumát. – A fenébe, hát nem tudod tartani a szádat? – ripakodott Maureenra. Ez már túl sok volt Jarretnek. Megragadta Charlest a zakója gallérjánál fogva, épp hogy fel nem emelte a kanapéról. – Mégis mit képzel? Hogy merészel így beszélni vele? – támadt neki. Uramisten, ez nevetséges! – Maureen elvesztette a türelmét, s egyben visszanyerte józan ítélőképességét. – Ti azt tesztek, amit akartok. Én hazamegyek. – Köszönés nélkül hagyta el a szobát és a házat, aztán a könyörtelenül szakadó esőben futva közelítette meg a kocsiját. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor beült a kormány mögé, és beindította a motort. A vihar már elvonult, de az eső, mintha dézsából öntötték volna, tovább zuhogott. Alig néhány méter volt a látási távolság, de a lány nem törődött vele. Mi történhet? A Charlesszal való undorító jelenet után semmi mást nem akart, mint a lehető leggyorsabban hazaérni. Útközben észrevette, hogy két fényszóró követi, s azonnal tudta, kié. Jarret is King's Greenbe tart. Viszont idegesítette, hogy épp mögötte jön. Az egész férfi idegesíti, úgy, ahogy van. Újra meg újra megzavarja a lelki nyugalmát. Gázt adott, pedig nem lett volna szabad. A kerekek már nem tapadtak, a kocsi megfarolt, majd irányíthatatlanul korcsolyázni kezdett a vizes, sáros úton. Maureen kezét a kormányra feszítve kitámasztotta magát, közben hálát adott az égnek a becsatolt biztonsági övért. Aztán a kocsi orral előre az árokba csúszott. A lánynak nem esett baja, csak rémülten, kábultan ült. Ekkor felrántották a kocsi ajtaját, és Jarret aggódó arca jelent meg előtte.
50
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Maureen, az ég szerelmére, megsebesült? – Nem, nem, csak az árokban kötöttem ki. Maga is látja – felelte. Nagyon szégyellte, hogy pocsék autóvezetőnek fogják tartani. Amikor felfogta, hogy Jarret zakó nélkül áll az esőben, még hozzátette: – Menjen vissza a kocsijába! Csuromvizes. – És hogy szándékozik kijönni az árokból? – kérdezte ingerülten a férfi. – Ki tudja húzni a kocsiját? Maureen tökéletesen tudta, hogy Jarretnek igaza van. Egyedül nem fog kikecmeregni az árokból. De az idegei már pattanásig feszültek. – Elboldogulok valahogy, Mr. Manning – felelte fölényesen. – Nincs szükségem a segítségére. Hajtson csak nyugodtan haza, és írogassa a könyvét! Az irgalmas szamaritánus szerepe nem illik magához. Jarret dühbe gurult. – Ki tudnám tekerni a nyakát! – sziszegte a fogai között. – Először halálra ijeszt, aztán sérteget, mert segíteni szeretnék. Végtére is én semmit sem tehetek a kielégületlen szerelmi élete érdekében. Maureen levegő után kapkodott. – Miről beszél maga egyáltalán? – Ugyan! Vak azért nem vagyok. Maga és Charles, amikor beléptünk Vince-szel, az azért… – Ebből elég, Mr. Manning! – Jó, jó. Felejtse el! – A férfi mérgében jót rúgott Maureen kocsijának hátsó kerekébe, amely a levegőben lógott. – Inkább beszéljünk arról, hogyan kerül ki innen! – Megmondtam, hogy nincs szükségem a segítségére… – Ez igaz. – Jarret gúnyos mosollyal meghajolt. – Jó, hogy eszembe juttatja. – Visszament a kocsijához, beült, és jól becsapta az ajtaját. Maureen legszívesebben a kormányra hajtotta volna a fejét, és úgy üvöltött volna, mint a kutyák a holdra. Csak gratulálhat magának ahhoz, ahogy Jarrettől sikerült megszabadulnia. Viszont most a kocsiban töltheti az éjszakát. Rövid, de lehangoló küzdelmet folytatott önmagával, amelynek eredményeként kimászott a kocsiból, aztán valahogy felkapaszkodott az árok oldalán. Büszkeség ide, büszkeség oda, nem szabad hagynia, hogy Jarret elhajtson. A szeme sarkából látta, hogy a férfi benn ül a kocsijában. Mit gondol majd róla? Kicsinek és nyomorultnak érezte magát. – Maureen! – Jarret kiugrott az autóból, és mintha egy láthatatlan erő hatása alatt cselekedne, karjába kapta a lányt. Ajkát csókokkal borította, a nevét suttogta. Maureen egy másodperc törtrészéig tudatában volt annak, micsoda képtelenség, hogy itt áll a szakadó esőben, és hagyja, hogy csókolják. Aztán mintha egy gát szakadt volna át. Hirtelen ráébredt, hogy ide tartozik, ennek a férfinak a karjába, hogy szereti, és minden porcikájával kívánja. Feltétel nélkül átadta magát ennek az ölelésnek. Valóságos áhítattal viszonozta a szenvedélyes csókokat. Teste égett, szíve szédült a vágytól. – Haza kell mennünk – mondta rekedten Jarret. – Anyád aggódni fog. Ha odatelefonál Ketchleybe, és megtudja, hogy már elindultál… A lány kábultan bólintott. – Tudom. – Akkor hát… – Jarret szinte atyai csókot nyomott az ajkára, aztán kinyitotta előtte a kocsi ajtaját. Maureen engedelmesen beszállt. A férfi is elfoglalta a helyét, bekapcsolta a belső világítást, és különös, nyugtalanító tekintettel vizsgálgatni kezdte Maureent. A lány
51
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
ekkor vette csak észre, hogy ő is bőrig ázott, és a keble úgy domborul a nedves blúz alatt, mintha nem lenne rajta semmi. Jarret végül elfordult az izgató látványtól. Most Maureen ajka vonzotta a tekintetét. – Van fogalmad arról, mit szeretnék tenni veled? – kérdezte elfulladt hangon. – Azt hiszem… – dadogta Maureen, és közelebb bújt hozzá. Jarret ismét megölelte. – Őrület! – mormolta. – Nagyon akarlak, testestől-lelkestől. De nem így. Szeretlek, le szeretnék feküdni veled, de nem egy autó hátsó ülésén. A lány alig kapott levegőt. – Szeretsz? – suttogta alig hallhatóan. – Szeretlek, de mennyire! – Belecsókolt a nyakába, de olyan gyengéden, hogy Maureennak majdnem elállt a szívverése. – Istenem, mennyire szeretlek! Min mentem keresztül, amióta megtudtam, hogy hozzá akarsz menni ehhez a faragatlan Charleshoz! Amikor hazajöttél azzal a folttal a nyakadon, ölni tudtam volna… – Jarret! – Ugye te is szeretsz? Mondd, hogy nem szereted Charlest! Mondd, hogy ő nem tehetett ilyet veled! – Előrehajolt, és megcsókolta Maureen keblét. – Nem, nem! – A lány egész testében reszketett. – Ilyet eddig senki sem tehetett velem! – Ó, Maureen! – sóhajtott fel az író mély megkönnyebbüléssel, aztán hosszan, vágyakozva nézte. – Siessünk! King's Greenben miénk az egész éjszaka. – Elmosolyodott. – Egy jó meleg fürdő, az kell most nekünk, leginkább együtt, de ha nem… – Ha nem? – lehelte Maureen. – Ha nem, akkor utána bejössz a szobámba – mondta Jarret. – Ezt… ezt nem tehetem – Maureen, kellesz nekem! Éjjel és nappal! Azt szeretném, ha elkísérnél az Egyesült Államokba. Stanford azért keresett fel King's Greenben, hogy tájékoztasson, ott kell aláírnom a szerződést a könyvem megfilmesítéséről. Ugye elkísérsz? – Jaj, Jarret! Olyan hirtelen történt mindez. Én… menyasszony vagyok, és… A férfi a két kezébe fogta a lány arcát. – És? Az eljegyzés nem házasság. Sokkal fontosabb, hogy mit fog mondani az édesanyád. Szerinted ellenezni fogja, ha velem tartasz? Maureen ettől teljesen kijózanodott Egészen mostanáig csak arra gondolt, hogy Jarret szereti. Most viszont mint az ólom, olyan súllyal nehezedett a szívére az, hogy döntenie kell a jövőjéről. Mit mond majd anyja példának okáért annak a kimondottan elborzasztó hírnek hallatán, hogy szeretik egymást Jarrettel? – Mit akarsz mondani, jobban mondva, mit mondjunk neki? – kérdezte nyugtalanul a lány, amikor megálltak King's Green bejárata előtt. Jarret szeme vidáman felcsillant. – Te mit tanácsolsz? Talán: „Szeretem a lányát, Mrs. Chase. Szeretném, ha felbontaná az eljegyzését, és elrepülne velem New Yorkba…” Ez így lesz? Maureen megnedvesítette az ajkát. – Ennyi az egész? – kérdezte felindultan. Jarret a homlokát ráncolta. – Még mit kellene mondanom? – Hogy el akarsz venni feleségül. – Feleségül? – I… igen. – Maureen szíve összeszorult, a hangja reszketett. – Mert ugye el akarsz venni?
52
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Jarret a kormányra borult. Ez elegendő válasz volt. A visszautasítás megalázó érzésétől vezérelve Maureen azonnal az ajtó felé nyúlt. De a férfi gyorsabb volt. Villámgyorsan megmarkolta a fogantyút, közben a lányt az üléstámlához szorította. Egészen közelről Maureen arcába mondta: – Mielőtt még becsapnád az orrom előtt az ajtót, hadd mondjak valamit! Nem gondoltam a házasságlevélre, amikor az Államokba hívtalak. Ilyen formaságok eszembe sem jutnak. – Persze hogy nem – felelte keserűen a lány -, ennyi nőnél. Feltehetően ők ugyanazt hitték, amit én is. – Éspedig? – Hogy szereted őket. Jarret megcsóválta a fejét. – Soha nem mondtam egy nőnek sem, hogy szeretem. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy ne tudnék nélküle élni – mondta kissé ingerülten. A lány hátravetette a fejét. – Akkor is, a tény az, hogy… – Jaj, Maureen! – Jarret most már elvesztette a türelmét. – Szeretlek, és ha ragaszkodsz a házasságlevélhez, akkor megkapod! – Nem, nem, köszönöm szépen! Így számomra sem lenne semmi értéke. És ne légy már ilyen nagylelkű velem! Lehet, hogy az egész nagy tévedés. Lehet, hogy Charlesszal boldogabb leszek. Ő legalább volt olyan tisztességtudó, hogy egy gyűrűt húzott az ujjamra, és nem akart velem az esküvő előtt lefeküdni. – Rendben. – Jarret szitkozódva húzódott vissza. – Ebből elég! Szállj ki, Maureen, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánnék! Fuss csak ahhoz a minősíthetetlen vőlegényedhez! Ő megérdemel téged, én nem. – Jarret… – A lány hirtelen rájött, mit tett. Kilökte az ajtót, kiszállt, jól becsapta maga után, aztán a bejárathoz futott. Hallotta, hogy a háta mögött a férfi csikorgó kerekekkel elindul. Azzal a lesújtó érzéssel lépett be a házba, hogy végképp elvesztette Jarretet. Szerencsére édesanyja annyira belemerült a tévénézésbe, hogy nem tett fel kínos kérdéseket, hagyta, hadd menjen a lánya aludni. Nyilván azt hitte, Charles hozta haza. Maureen ezen az éjszakán alig hunyta le a szemét. Vajon hová ment az író ebben az esőben? Margot-hoz? Vagy ahhoz a Vivienhez? Ahogy telt az idő, annál biztosabb volt benne, hogy elment Londonba. Majd az eszét vesztette a puszta gondolattól, hogy Jarret egy másik nővel lehet.
53
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
8. FEJEZET Hét órakor Maureen már nem bírt tovább az ágyban maradni. Felkelt, és lement a konyhába, hogy egy teát készítsen magának. Kicsit később Mrs. Hetherington is felbukkant. – Mi csinálsz te itt ilyen korán? – kérdezte ásítva. – Teát – felelte Maureen. Mrs. Hetherington kíváncsi pillantást vetett rá. – Reggel kávét szoktál inni. Készítsek neked egy kávét? – Nem, köszönöm. Ma teához van kedvem. A házvezetőnő tűnődve ráncolta a homlokát. – Mondd csak, történt valami, kicsim? Úgy nézel ki, mint akit kifacsartak. – Á, semmi. Csak rosszul aludtam. – Maureen leült a konyhaasztalhoz. De Mrs. Hetheringtont nem lehetett ilyen könnyen becsapni. – Valami pedig nincs rendben. Mi lenne, ha elmondanád a te jó öreg Marydnek, mi a baj? – Megállt a lány mellett, és gyengéden, anyáskodva simogatni kezdte finom, sűrű haját. Ez már sok volt Maureen fájó szívének. Zokogva kapta arca elé a kezét. – Mit tegyek, Mary? – kérdezte kétségbeesetten. – Ugyan, ugyan… – Mrs. Hetherington Maureen fölé hajolt, átölelte a vállát. – Mr. Manningről van szó, igaz? – kérdezte minden kertelés nélkül. Maureen felemelte könnyáztatta arcát. – Honnan tudja? A házvezetőnő bölcsen mosolygott. – Mindenkit az ujja köré csavar, amilyen bűbájos, kislányom. És te beleszerettél, nem igaz? Maureen megrázta a fejét. – Sokkal rosszabb – felelte őszintén. – Én… szeretem. Mrs. Hetheringon most viszont megdöbbent. Lerogyott egy székre, aztán óvatosan megkérdezte: – És ő? Ő is szeret téged? És tud erről édesanyád? – Nem! Senki sem tudja – felelte rémülten a lány. – Még nem válaszoltál a kérdésemre. Ő is szeret téged? – Azt mondja. De ez még nem minden. Azt akarja, hogy bontsam fel az eljegyzésemet Charlesszal. De ő nem akar feleségül venni. Csak azt akarja… hogy éljünk együtt. Mrs. Hetheringon kijött a sodrából. – Hát ez szörnyű! – háborgott – Valóban szörnyű lenne? – tűnődött Maureen. – Ez szörnyű! – szólalt meg hirtelen Mrs. Chase az ajtóban. Köntöst viselt, és rémülten bámult a lányára. – Anyu! – Maureen talpra ugrott. Mrs. Chase belépett, Mrs. Hetheringon pedig láthatóan zavarba jött, és felállt az asztaltól. – Gyerünk, kislányom, ki vele! Jól értettem, hogy Jarret együtt szeretne élni veled? Maureen bátran állta anyja tekintetét, bár a haja tövéig elvörösödött. – Igen, anya, erre ment ki a játék. – És hogy jön ő ahhoz, hogy egy ilyen felháborító ajánlatot tegyen neked? – Azt mondja, szeret. Többször is mondta.
54
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Hogy értsem ezt? Nem tudnád magad érthetőbben kifejezni? – Éles pillantást vetett a lányára. – Terhes vagy, vagy nem? Maureen levegő után kapkodott – Nem, dehogy! – Nem, dehogy! Egy olyan férfival, mint Jarret, ilyesmi nem történhet meg – jegyezte meg csípősen Mrs. Chase. – Nem feküdtem le vele, ha erre gondolsz, anyu – védekezett Maureen. – De veled akar élni, igaz? A lány lehajtotta a fejét – Erről már nem kell beszélnünk, anya. Elintéződött. – Nagyon fájt kimondani ezeket a szavakat. – Az Államokba utazik, mert megfilmesítik az első regényét. – És azt tervezte, magával visz? Maureen bólintott. Mrs. Chase felháborodva kapta fel a fejét. – Tulajdonképpen minek képzeli magát ez az ember? Rólad nem is beszélve. Talán elfelejtette, hogy hamarosan összeházasodtok Charlesszal? Maureen szemmel láthatóan összerezzent. Anyja kimondta a döntő szót. – Én… én nem tudok Charleshoz feleségül menni, anya. Nem szeretem. Mrs. Chase elvesztette a türelmét. – Szerintem nem vagy abban az állapotban, hogy dönteni tudnál ilyen jelentőségű kérdésekben – mondta jeges hangon. – Amikor Jarret visszajön, beszélnem kell a fejével, és lesz egy-két szavam hozzá. Én… Maureen rémülten tiltakozott. – Az ég szerelmére, anya! Mindent félreértesz. Jarrettel már nincs mit megbeszélni. Ő… Én… Nekem eszemben sincs vele együtt élni. Hozzámennék feleségül, igen, de… – Szomorú kis mosoly jelent meg a szája sarkában. Mrs. Chase az izgalomtól alig vette észre lánya nyomorúságos lelkiállapotát. – És mi lesz Charlesszal? – érdeklődött. – Borzasztóan sajnálom, anya, de nem tudok feleségül menni hozzá. Nem szeretem. – Le akarod mondani az esküvőt? – Mrs. Chase teljesen összezavarodott. Csak most kezdte megérteni, hogy Maureen komolyan gondolta, amit mondott. – De hát akkor… – Nem talált szavakat. – Kérlek, anya, beszéljünk erről ma este! Fel kell öltöznöm, és be kell mennem a boltba. Mrs. Chase keményen nézett a lányára. – Mindegy, hogy beszélünk-e róla, vagy sem. Nem játszhatod el a biztos jövődet egy olyan férfiért, mint Jarret Manning! Maureen nem felelt. Szótlanul surrant ki a konyhából és sietett fel a szobájába. Gépiesen megmosakodott, magára húzta a ruháit. Tetézte a bajt, hogy kölcsön kellett kérnie az anyja kocsiját. – Elvihetem a kocsidat, anyu? – szólt be Mrs. Chase hálószobájának ajtaján. Hát persze. Nem mondhatok nemet, ha be kell menned az üzletbe – mondta ingerülten Mrs. Chase. Maureen annyira boldogtalannak érezte magát, hogy még Karentől is elzárkózott. Szerencsére a kis boltban aznap nagyon összejött a munka, így Karennek nem maradt ideje arra, hogy éles szemével a barátnőjét fürkéssze, amiért a lány hálát adott az égnek. Újabb szerencse, hogy John Flemming valamivel zárás előtt eljött Karenért, így nem kerülhetett sor a barátnők között a munka utáni meghitt beszélgetésre.
55
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Maureen fellélegzett, amikor ők ketten kart karba öltve, ragyogó arccal kiléptek a boltból. Felhívta a műhelyt, elvontattatta a kocsiját, és örömmel értesült arról, hogy néhány csekélységtől eltekintve, amit már rendbe is hoztak, semmi komoly baj nem történt. Éppen a helyére tette a telefonkagylót, amikor megszólalt a bejárat fölötti csengő. Az eladótérbe sietett, hogy kiszolgálhassa a késői vevőt – és legnagyobb döbbenetére Charlest pillantotta meg. – Nahát, micsoda meglepetés! – dadogta. – Gondoltam, érted jövök – intett kifelé a fejével a férfi. – Épp most láttam ezt a te kedves barátnődet, amikor Flemminggel kijött a boltból. Rád hagyja az egész munkát? – kérdezte gonoszul. Különben is, látszott, hogy Charles nincs jókedvében. Maureen sóhajtott. – Tudod, hogy ez nem így van – védte a barátnőjét. – Hogy van a térded? Charles zsebre vágta a kezét. – Ínszalaghúzódás. Megnézettem Bluthner doktorral. Nem olyan komoly, mint gondoltam, csak nehezen gyógyul. – Nem lett volna szabad eljönnöd, Charles. Én… – A, szóval Manning hozott be? Ennek örülök. Tegnap este rendben hazavitt? Láttam a kocsidat a műhelyben. Nem baj. Majd én elviszlek. – Nem hozott be – mondta Maureen bosszúsan. – Kölcsönkértem anya kocsiját. – Az se baj. Majd mögötted jövök King's Greenig. Némi megbeszélnivalóm lesz Manninggel. – De hát ez… – Maureen ösztönösen megérezte, hogy eljött az igazság órája. Szíve vadul kalimpált, mégis megfontoltan ejtette ki a szavakat. – Mi értelme lenne ennek? Isten a tudója, hogy neki semmi köze a kettőnk problémáihoz. – A kettőnk problémái? Miféle problémákról beszélsz? – csattant fel haragosan a férfi. – Semmiféle problémánk nincs, hacsak valaki folyamatosan bele nem avatkozik a kettőnk dolgába. Maureen mélyet lélegzett. – Ebben tévedsz. Valamit mondanom kell neked. Nagyon nehezemre esik, de meg kell tennem. Nem tudok feleségül menni hozzád, Charles, mert nem szeretlek. Talán soha nem is szerettelek. A férfi teljesen elképedt. Hitetlenkedve meredt a menyasszonyára. – Nem tudod, mit beszélsz! – De igen. Túlságosan különbözünk egymástól. – Ostobaság! Annyi minden közös bennünk! A könyvek, a tévé… – De az élethez más is tartozik, mint a könyvek és a tévé. Más dolgokra is szükség van. – A szexre gondolsz? – Arra is, de… Charles bosszúsan vágott közbe. – Ezt a bölcsességet is Karentől tanultad? Teletömte a fejedet a saját gazdag tapasztalatából származó történetekkel? Akkor engedd meg, hogy csak annyit mondjak, a legtöbb nő hálás, igenis hálás lenne azért, hogy én nem kérek tőlük semmi illetlenséget… – Illetlenséget? – Maureen idegei felmondták a szolgálatot. – A szex nem illetlenség, Charles! Legalábbis akkor nem az, ha két ember szereti egymást. – Te ezt meg honnan tudod? – A férfi most már egészen közel állt hozzá. A lány egy pillanatig habozott, de tudta, hogy már nem visszakozhat.
56
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Onnan, hogy Jarret bebizonyította nekem. – Nyugodtan, érthetően beszélt, és csak akkor tántorodott meg, amikor Charles indulatosan szájon vágta. – Te… te kurva! – ordította. – Azt mered mondani, hogy Manning, hogy te és Manning… – Kérlek, Charles! – Maureen maga is elcsodálkozott saját higgadt viselkedésén. – Kérlek, menj el! – Lehúzta ujjáról a gyűrűt, és a férfi elé tette a pult üveglapjára. – Nem voltam teljesen biztos benne, hogy helyesen döntöttem-e, de most már az vagyok. Charles először a gyűrűre, aztán Maureen komoly arcára meredt. – Ezt nem teheted! Nem boríthatsz fel mindent! – tört ki. – Én elfelejtem a viszonyodat Manninggel, te pedig megbocsátod nekem, hogy… Úgy értem, mindketten kijöttünk a sodrunkból. Nem szabad, hogy ez megzavarja a közös jövőnket. – Charles a vállánál fogva megragadta a lányt, és őszinte kétségbeeséssel rázta meg. – Megütöttél, Charles – mondta nyugodtan Maureen –, és ezt soha nem felejtem el. Jó, valószínűleg nagyon megdöbbentél, de akkor sem szabad egy nőt megütni. – Maureen! – A férfi leejtette a karját. – Értsd meg, kétségbeesésemben tettem… Nagyon sajnálom! – Kérlek, menj már el! Hagyj engem békén! Charles képtelen volt belenyugodni a lány döntésébe. Kijátszotta az utolsó kártyáját is. – Csak nem gondolod, hogy ennek a Manningnek komolyak a szándékai? Számára te nem vagy más, mint egy kis változatosság arra az időre, amíg itt… – Kérlek, Charles, menj már! – Maureen nem akarta hallani azt, amit már jó ideje tudott. De a férfi még mindig nem adta fel. – Ismerem én az ilyen fickókat! Csodás sikereik vannak a nőknél, de amikor az esküvő kerül szóba, akkor… Hiszen tudod, mire gondolok. Maureen nem bírta tovább. – Charles, vagy most rögtön elmész, vagy én megyek. De akkor kénytelen leszek bezárni a boltba. A férfi dühtől eltorzult arccal bámult rá. – Te kis mocsok! – sziszegte. – És én még téged akartalak feleségül venni! – Felkapta a gyűrűt. – Nyilván nem voltam józan eszemnél. Nemcsak te nem – jelentette ki most már tökéletesen kijózanodva a lány. Három nap múlva Maureent rövid, ólmos álmából telefoncsöngés ébresztette fel. Az órára nézett. Ki az ördögnek jut eszébe reggel hatkor telefonálni? Kelletlenül kászálódott ki az ágyból, aztán mezítláb futott le az előcsarnokba. Az utóbbi napok és éjszakák szüntelen gyötrelmet jelentettek számára. Anyja keserű csalódással vette tudomásul, hogy felbontotta az eljegyzését, de a lelke mélyén valószínűleg még reménykedett egy újabb fordulatban, mert semmit sem tett az esküvői előkészületek leállítására. Jarret a végzetes este óta nem került elő, még telefonon sem jelentkezett. – Halló! – szólt bele a kagylóban a lány álmos hangon. – Maureen! – kiáltott fel valaki. – Hála az égnek! Már attól tartottam, hogy az édesanyád veszi fel a telefont. – Vincent? – Maureen meglepődött. – Mondd csak, tudod te, hány óra van? – Hogyne – mondta Vincent türelmetlenül. – De beszélnem kell veled, és nem akarom, hogy a bátyám rajtakapjon.
57
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Miért, mi van Charlesszal? – Maureen fáradtan rogyott le a telefon melletti faragott ládára. – Ne kérdezősködj, csak figyelj! Megtennéd, hogy találkozol Jarrettel? – Jarrettel? – A lány örült, hogy leült. – Igen. Tudom, hogy sokat kérek, de nem látok semmilyen más kiutat. Maureen kihallotta a férfi hangjából az aggodalmat, és ez nyugtalanította, mert annyira nem illett Vincenthez. – Ő… vagyis… történt valami? Baleset vagy ilyesmi? – Úgy érted, hogy az este vagy az éjjel? Nem, nem… – Akkor meg miről van szó? – kérdezte türelmetlenül Maureen. – Az ég szerelmére, mondd már meg! Vincent habozott. – Aggódom miatta. És azt sem tudom, te hogy állsz vele. Végül is Charles jegyese vagy, és… – Tehát nem tudod? Már nem vagyok a menyasszonya – vágott közbe gyorsan Maureen. – Három nappal ezelőtt visszaadtam neki a gyűrűt. Vincent elképedve füttyentett egyet. – Lehet, hogy ez az! A bátyám egy szóval sem említette. – Még nem tettük meg a hivatalos lépéseket. Anya egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni a döntésemet. – Akárhogy is, sietnem kell, Maureen. Figyelj rám! Tegnap Londonban voltam, és találkoztam Jarrettel. – Tehát Londonban van? Én is erre gondoltam. – A lány szíve összeszorult a fájdalomtól, ugyanakkor meg is könnyebbült. – Igen. Az apjánál. – Az apjánál? – Maureen nem hitt a fülének. – Azt hittem, hogy egy… – Görcsösen szorította a telefonkagylót. – Tudom. Azt gondoltad, hogy egy nőnél van. De számára csak egy nő létezik: te. – Kis szünetet tartott. – Hallottad, amit mondtam? – Igen – lehelte a lány a telefonba. – De miért aggódsz annyira miatta? Beteg? – Igen, miattad. És épp ezért… – Vincent ismét elbizonytalanodott. – Ezért? – Maureen reszketett az izgalomtól. – Elkezdett inni. – Istenem! – Maureen fájdalmas nyomást érzett a gyomrában. – De honnan tudod, hogy én… –…hogy miattad teszi? – fejezte be a mondatot Vincent. A lány buzgón bólogatott, holott a férfi ezt természetesen nem láthatta. – Hát, hogy is mondjam csak? Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy tőle magától? – Nem – felelte határozottan Maureen. – Ez kizárt. Vincent felsóhajtott. – Jó, akkor mondjuk, hogy egyszerűen csak tudom. Maureen izgatottan harapdálta az ajkát. – De honnan tudnád? – makacskodott. Vincent zavarba jött. – Az ördögbe is, Maureen, soha nem bocsátaná meg nekem, ha megmondanám! – És meg kell tudnia? – faggatta tovább a lány. – Talán… Hát jó. Az apja hívott fel. A nevemet és a számot Jarret noteszében találta meg. Elmondta, hogy rettenetesen aggódik a fia miatt, aztán megkérdezte, hogy ismereke valakit, akit Maureennak hívnak.
58
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Az én vagyok! – A lány hangján hallatszott, hogy nem képes hinni a fülének. – Igen, te. Megkért, hogy látogassam meg Jarretet. Természetesen elmentem. Szánalmas látványt nyújtott. – És? Említett engem? – Maureen alig tudta kiejteni a szavakat. – Csak egyszer. Megkérdezte, hogy jól vagy-e. Persze azt mondtam, igen. Nem tudhattam, hogy már nem jársz jegyben Charlesszal. – Világos. És még mit mondott Jarret? – Más semmit. Ő nem. De az idős úr, a nevelőapja, amikor kikísért a kocsihoz, ő aztán elmondta, hogy Jarret, amikor már nincs magánál, folyton a te nevedet ismételgeti. – Vincent! – Maureen szinte megdermedt az izgalomtól. Jéghideg ujjaival papír és ceruza után kutatott a fiókban. – Ha Jarret megtudja, hogy én… – Vincent nem jutott tovább. Mondd csak a címet! – sürgette a lány. Vincent megadta. – Köszönöm! Nem is tudom, hogyan köszönjem meg! – hálálkodott Maureen, aztán letette a kagylót, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. Mrs. Chase még aludt, amikor a lány útra kelt. Mrs. Hetherington legnagyobb sajnálatára azt az utasítást kapta Maureentól, hogy ő tájékoztassa Mrs. Chase-t a lánya elutazásáról. – Mondja meg neki, hogy Jarrethez mentem! Meg fogja érteni. A házvezetőnő aggodalmasan csóválta a fejét. – Tudod egyáltalán, mit csinálsz, kislányom? Maureen megölelte. – Igen – mondta egyszerűen. – Szeretem. És ha nem lehet az enyém úgy, ahogy én szeretném, akkor legyen az enyém úgy, ahogy ő szeretné. Nem sokkal tizenegy után a lány megállt a Lambeth Terrace-i kis sorház előtt, amelyik – eltérően a többi, frissen festett háztól – sürgős javításra szorult volna. Maureen fején átfutott a kérdés: miként lehetséges, hogy Jarret, akinek annyi pénze van, hagyja, hogy itt lakjon az apja. A csengetésre egy idős, szemmel láthatóan reumás férfi nyitott ajtót. – Parancsoljon! – Erőteljes, kellemes hangja volt. Maureen az első pillanatban megkedvelte. Kicsit zavartan mosolygott. – Ön biztosan Jarret nevelőapja, Mr. Horton. Én Maureen Chase vagyok. – A lány szorongva nézett az idős férfi feszült vonásaira. – Maureen! – derült fel Mr. Horton arca. Megfogta Maureen kezét, és erősen megszorította. Csak ezután folytatta: – Tehát beszélt önnel a fiatalabbik Connaught? Hála istennek! – Igen. De én… Vagyis… hol van Jarret? Beszélhetnék vele? – Nos, tudja – Mr. Horton zavarba jött -, még alszik. Nem akarja, hogy felébresszem, vagyis… – Bocsánatkérő mozdulatot tett. – Azt akarja mondani, hogy egész délelőtt nem kelt fel? – Maureen minden aggodalma ellenére elcsodálkozott. – Azt hiszem, hiányzik belőle az energia. Semmit sem csinál. Talán… – Jarret nevelőapja reménykedve pillantott a lányra. – Meghívhatom ebédre, kisasszony? Épp vásárolni indultam. Megvárhatná, amíg… A lány biztatóan mosolygott. – Nyugodtan elmehet vásárolni, Mr. Horton. Addig én vigyázok Jarretre. Rendben? Az idős úr visszamosolygott.
59
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Rendben – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – A szobája az első emeleten van, hátul. Addig is, viszlát! Maureen felszaladt a keskeny lépcsőn, de hirtelen lelassította a lépteit. Minden szép és jó, Jarretnek szüksége van rá, de arra nem kérte, hogy eljöjjön. És ha nem akar vele beszélni? És ha még önmaga sem szedett össze annyi bátorságot, hogy megmondja a férfinak, semmi más a világon nem számít neki? Félénken nyitott be a szoba ajtaján. Alkoholbűz csapta meg az orrát, s döbbenten nézte az ágy melletti asztalkán a rengeteg üres üveget. A függönyöket behúzták, de a napsugár átderengett rajtuk, s enyhén megvilágította a helyiséget. Amikor Maureen az ágy mellé ért, nem tudta megtenni, hogy közönyösen továbblépjen. Megállt, és csak nézte a vékony takaró alatt fekvő, összekuporodott alakot. Soha nem látta Jarretet ilyen ápolatlannak. Legalább kétnapos borosta sötétlett az állán, haja kuszán, nedvesen tapadt a homlokára, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Maureen szíve mégis repesett az örömtől. Hiszen szereti, minden feltétel nélkül szereti. Óvatosan megérintette a férfi homlokát. Jarret megmozdult, hunyorgott, arca fájdalmas kifejezést öltött. Valószínűleg zúgott a feje. – Mondtam, hogy ne ébressz fel, Paddy! – motyogta. Karjával eltakarta a szemét. – Hány óra lehet? – Fél tizenkettő – mondta Maureen nyugodt, erős hangon. Jarret lekapta karját a szeméről, és hitetlenkedve meredt a lányra, aztán a hasára fordult, és dühöngve tiltakozott. – Ki az ördög engedett be? – A nevelőapád – válaszolt Maureen a legnagyobb lelki nyugalommal. Az ablakhoz lépett, széthúzta a függönyt, és kitárta az ablakszárnyakat. Hallotta, hogy az író felnyög, és amikor látta, hogy szemét bántja a világosság, ismét behúzta a függönyt, aztán megállt az ágy végében. – Ki árulta el, hol vagyok? – kérdezte dühösen a férfi, miközben az oldalára fordult és felkönyökölt. – Fontos ez? – Maureen mélyet lélegzett, aztán bátran folytatta: – Azért vagyok itt, mert szeretlek. – Hazudsz! – Jarret komoran függesztette rá a szemét. – Csak azért jöttél, hogy az üveget kivedd a kezemből. Kitől kaptad a megbízást, kedves eljövendő Mrs. Connaught? – Kajánul elhúzta a száját. – Három nappal ezelőtt felbontottam az eljegyzésemet. – Micsoda? – Jarret hirtelen felült. Beletúrt a hajába. Nyilvánvalóan csak most fogta fel, hogy néz ki. – Figyel ide, Maureen! Meg szeretnék fürdeni, és borotválkozni, tiszta ruhát venni. Maureen… annyi mindent szeretnék elmondani neked. – És miért nem mondod el most rögtön? – Hát nem látod? – A férfi zavartan bökött a vékony takaró felé, ami alig fedett el valamit testéből. – Én így nem tudok… – Hát jó. – Maureen hűvös pillantással mérte végig. – Meglepően eszednél vagy. De azért én sem vagyok ám annyira ostoba, és tudom, hogy néz ki egy férfi. Az ajtó felé indult, de nem jutott messzire. Jarret egy ugrással mellette termett, és meztelen testéhez szorította a lányt. – Édesem! – nyögte. Keze megtalálta Maureen feszes keblét. – Teljesen kihozol a sodromból. De nem hagyom magam elcsábítani. Az egy igazi ünnep lesz, igaz, drágám? Maureen bólintott. Testét mintha elektromos áram járta volna át, csak egyvalamire vágyott – hogy a férfié legyen.
60
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
Amikor Jarret gyengéden eltolta magától, aztán a szekrényből elővette a ruháit, és eltűnt a fürdőszobában, Maureen furcsa, szinte fájdalmas ürességet érzett. Teljesületlen vágyai terhétől lesújtva lépett az ajtóhoz, amely e pillanatban váratlanul kinyílt. Jarret nevelőapja, Mr. Patrick Horton állt ott. Arckifejezése elárulta, hogy sejti, mi történt. – Jarret elment fürdeni és öltözködni – mondta a lány, és enyhén elpirult. Mr. Horton arca felragyogott a megkönnyebbüléstől. – Ideje volt – jegyezte meg szárazon. – Jöjjön, várjuk meg lent! A konyhába mentek. Maureen figyelte, hogyan teszi fel Mr. Horton a teáskannát a tűzhelyre, és készíti elő a csészéket. Látszott rajta, hogy ért a háztartáshoz. – Egészen egyedül él itt? – kérdezte óvatosan a lány. – Igen. – Szinte támadó éle volt a válasznak. – Mindenem megvan, amire szükségem lehet. És ha valami hiányzik, van telefonom és segítőkész szomszédaim. – Csak eszembe jutott, hogy… – visszakozott Maureen. – Tudom, mi jut az eszébe. Jarret is mindig azt akarja, hogy költözzem egy kis modern házba, nagy kerttel, de én itt vagyok boldog. Ez az én otthonom. És itt is maradok. – Megátalkodott az öregúr, nem igaz? – hallatszott az ajtó felől. Maureen megfordult. Jarret állt az ajtóban, farmerban és nyitott nyakú ingben. Ellenállhatatlan volt még az árulkodó sötét árnyékkal is a szeme alján. Patrick Horton megkönnyebbülten nézett végig nevelt fián. – Végre valahára megint embernek nézel ki – mondta elégedetten. – A kisasszony és én közben már megismerkedtünk egymással. – Tetszik neked? – kérdezte fesztelenül Jarret, és a világ legtermészetesebb mozdulatával átölelte Maureent. A lány belepirult, főképp, mert Jarret gyengéden még a száját is megcsókolta. De amikor bizonytalanul Mr. Hortonra pillantott, megértette, hogy ebben a kis házban az őszinte, egyszerű viselkedés a szokás. Az idős úr elvigyorodott, aztán megkérdezte: – Jóllaktok a szerelemmel, vagy ennétek is valamit? Jarret elnevette magát, és elengedte Maureent. – Eszünk valamit, de nem itthon, apa. Szeretnénk egy kicsit egyedül lenni. Aztán visszajövünk. Készíts nekünk valami kiadós vacsorát! Maureen kocsijával mentek bevásárolni. Vettek kenyeret, szalámit, sajtot, szőlőt és egy üveg vörösbort. Aztán indultak tovább, elhagyták Londont, Berkshire-be mentek, ahol még csend és nyugalom honolt. Egy smaragdzöld mezőn, ahol tehenek legelésztek békésen, megálltak, és kiválasztottak egy árnyékos helyet egy hatalmas tölgyfa alatt. – Ez csodálatos! – sóhajtott fel Maureen. Jarret gyengéd pillantással figyelte, aztán a keze közé fogta a lány arcát, és szájon csókolta. – Istenem, mennyire szeretlek! - dünnyögte, aztán lassan a fűbe döntötte. Maureen magán érezte Jarret testének súlyát. Karját a nyaka köré fonta. Olyan mohón vágyott rá, hogy minden egyebet elfelejtett, még azt a felfoghatatlan, csodálatos tényt is, hogy a férfi szereti. Minden szégyen nélkül adta át magát női képzelőerejének, ami ellenállhatatlan szeretővé tette. Jarret nehezen vált meg tőle. – Maureen, szerelmem, mielőtt további tanújelét adnád mesterfokú tudásodnak, valamit szeretnék mondani neked. A lány szeme ragyogott a boldogságtól. Nyújtózkodni kezdett, akár egy macska. – Annyira fontos, hogy éppen most…
61
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Igen, talán ez a legfontosabb dolog egész életemben. Tudod, hogy túl sokáig éltem olyan emberek között, akiknek csak a pillanat számít, és irtóznak a kötöttségektől. Ezért is vesztettem el az önuralmamat azon a szörnyű éjszakán. A házasság számomra teljesen lényegtelennek tűnt, ha két ember szereti egymást. De legbelül mindig is tudtam, hogy eljön az idő, amikor nem lesz más választásom. – Hagyd ezt, Jarret! – mondta komoly hangon Maureen. – Szeretlek, és veled akarok lenni. A többi nem számít. A férfi nevetett. – De most már mást szeretnék. Szeretném az én gyűrűmet látni az ujjadon, szeretnék egy házat építeni, családot alapítani. – Ez igaz, Jarret? – Maureen alig hitt a fülének. – De mennyire! Összeházasodunk, aztán elrepülünk az Államokba. Hawaiira megyünk nászútra. Mi a véleményed? – Én… ezt nem tudom elhinni! – Meg fogod szokni – nevetett Jarret. – Na, most már kezdek éhes lenni. – A füvön várakozó nagy zacskó felé nyúlt. – Kérsz? Maureen boldogan mosolygott rá. – Majd utánad. Jarret gyengéden a hátára döntötte a lányt. Minden érzékszervük eddig ismeretlen boldogság hullámaiban fürdött, amelyek a testi beteljesülés szédítő magasságába ragadták őket. Kimerülten, elégedetten feküdtek kicsit később egymás mellett. A lány eltűnődve nézett fel a kék égre. – Szeretlek, Jarret, kimondhatatlanul szeretlek – suttogta maga elé. Jó ideig eltartott, amíg mindketten valódi éhséget éreztek. Boldog fáradtsággal láttak neki a falatozásnak, aztán mindent összecsomagoltak, és visszamentek a kocsihoz. Amikor Jarret indított, Maureen a vállához simult. – Mondd csak, előkerült egyáltalán a Ferrarid? A férfi bólintott. – Amikor Margot felfogta, hogy nem óhajtok érte menni, visszaküldte nekem a sofőrjével. – De miért törte össze az írógépedet? – Mit gondolsz? Sejteni kezdte, mit érzek irántad, és amikor elmondtam neki, hogy szeretnélek magammal vinni New Yorkba, az idegei egyszerűen felmondták a szolgálatot. – Én mégis sajnálom – mondta elgondolkozva Maureen. Jarret szeretetteljes pillantást vetett rá. – Szép tőled. De most inkább beszéljünk valami másról! Mondtam már neked, hogy megvásárolom King's Greent? – Jarret! – Tetszik nekem a gondolat, hogy a birtok a családban marad. Hé, most hagyd a csókokat, drágám, végtére is vezetek! – tiltakozott nevetve, amikor a kedvese megcsókolta. – És holnap megtesszük a bejelentést – folytatta –, amellyel még adósak vagyunk édesanyádnak. Eltekintve attól a ténytől, hogy nincsenek olyan terveim, miszerint King's Greenben egyedül akarnám tölteni az éjszakákat. Maureen elmosolyodott. – Képzeld el, én sem. Már London felé közeledtek. Az író futó pillantást vetett a lányra.
62
Anne Mather
Ég és pokol
(AJ 2003/2/2.)
– Csak egy kérdés. Képes vagy ma este halat és sült krumplit vacsorázni? Ez apa kedvenc étele. Maureen felnevetett. – Csak akkor, ha ott maradhatok éjszakára. – Azt hiszed, hogy még egyszer a szemem elől tévesztelek? De figyelmeztetlek, hogy egyszemélyes az ágyam. – Az nagyszerű – dünnyögte Maureen. A szeme sarkából elégtétellel állapította meg, hogy Jarret arcát boldog mosoly önti el…
63
