ANGYAL FERENC (Bp., 1912. febr. 16.-) Marista szerzetes. Nevelőként dolgozott a kispesti Szent Alajos árvaházban. Amikor közeledett a front, az árvaház beköltözött a maristák Hőgyes Endre utcai Champagnat intézetébe, ahol később sok üldözött talált menedéket. A Kispestről betelepült fiúotthon árvái és azok hivatalos okmányai jó lehetőséget nyújtottak az üldözöttek gyermekeinek mentéséhez. Angyal Ferenc marista iskolatestvért hét rendtársával együtt - 1944. dec. 19-én hurcolta el a Gestapo. A letartóztatásból 1945. jan. 20-án szabadult. 1949-ig a rend Hőgyes Endre utcai iskolájában tanított. 1950-ben kivándorolt Franciaországba. Az embermentésben való részvételét Izrael állam is elismerte, és 1982-ben ünnepélyes keretek között az Igaz Ember Érme kitüntetést adományozta neki. Az eseményről a hazai sajtó is megemlékezett, többek között a Katolikus Szó (1982. febr. 7-14.) és az Új Élet (1982. febr. 15.). Angyal Ferenc 1953 óta a Marista Testvérek Keleti Missziójának adminisztrátora. Postacíme: F-03150 Varennes-sur-Allier, 4, rue du 4 Septembre.
BONETBELTZ, JEAN BAPTISTE (Meharin, Franciaország, 1913. aug. I7.-) Marista iskolatestvér. 194o-ben St. Die-nél német hadifogságba kerül. Ötödszöri sikertelen szökési kísérlete után a Rawa-Ruska-i (Lengyelország) büntetőtáborba internálják. Innen 1942 augusztusában több francia fogolytársával együtt ismét megszökik, . és sikerül eljutnia Magyarországra. Budapesten jelentkezik a maristák Hőgyes Endre utcai iskolájában, és nevelői beosztást kap. A német csapatok bevonulása után (1944. márc. 19.) tevékenyen részt vesz az SS elzászi származású katonáinak szöktetésében és a budapesti zsidók mentésében. Amikor helyzete veszélyesre fordul, arra gondol, hogy csatlakozik Tito partizánjaihoz. Sikeresen átkel a határon, a kapcsolatfelvételre azonban nem kerül sor, s egy hónap múlva ismét Budapesten van. A Gestapo 1944. dec. 19én 'hurcolta el hét társával együtt. A börtönben megkínozták és kötél általi halálra ítélték. A fővárost azonban már körülfogták a szovjet csapatok, s a Gestapónak menekülnie kellett. A kivégzés elmaradt. Bonetbeltz fogsága 1945. febr. 15-én ért véget a Belügyminisztérium pincéjében. Franciaországba való hazatérése után folytatta tanítói munkáját. 1948-tól mindmáig a Brive-i Szent József Kollégium igazgatója. A háborúban és az ellenállási
mozgalomban szerzett érdemei elismeréséül megkapta a Katonai Érdemérmet, a Szökevények Érdemérmét, az Önkéntes Harcos Érdemérmét és a Becsületrendet. Budapesten kifejtett embermentő tevékenységéért Izrael állam főkonzula 1982. jan. 10-én Vichy-ben az Igaz Ember Érmét adományozta neki. - Postacíme: F-19100 BRIVE, 14, avenue GénéralLeclerc, Collége Brivé Saint-Joseph.
CLERC BERNARD (Novel, Franciaország, 1910. jún. 15.-1971. dec. 30., St.-Genis LavaI) Marista iskolatestvér. 1929-ben megszerzi a tanítói oklevelet. Részlet a franciaországi maristák központi levéltárának Clerc Bernardra vonatkozó iratanyagából: ,,1939-ben mint hadifogoly Németországba kerül. A Rawa-Ruska-i német büntetőtáborból megszökik, és sok viszontagság után átlépi a magyar-lengyel határt. A szabálytalan határátlépés miatt a komáromi erődben kellett maradnia néhány napig. Magyarországon levő francia hadifoglyok azonban szabadon vállalhattak munkát üzemekben vagy magánosoknál. Ennek alapján mint marista, Clerc Bernát Budapestre, a Champagnat magyar-francia iskolába .került. Itt dolgozott magyar és francia rendtársaival 1944 végéig. Nem feledkezett meg a Németországban rekedt fogoly társairól sem. Lemaire Pál-lal és néhány francia bajtársával egy kis színtársulatot alapítottak. Az előadásokból eredő jövedelemből élelmiszert vásároltak, és a csomagokat a német fogolytáborok felé irányították. Rendtársaival együtt összeköttetésbe lép a Magyarországon állomásozó, német hadseregbe sorozott elzászi katonákkal. Ezek szöktetését elősegíti, hamis igazolványokat szerez számukra. Miután a németek megszállták Magyarországot, Clerc Bernátnak mint szökött hadifogolynak tartania kellett egy esetleges letartóztatástól. Ennek ellenére volt bátorsága, hogy azokkal is foglalkozzon, akik még nagyobb veszélyben voltak, mint Ő, azaz a deportálás és a biztos halál elől menekülő zsidókkal. 1944. dec. 19-én a Gestapo megrohanja a Champagnat iskolát, a rendtagokat elhurcolja, az iskolában talált zsidó férfiak közül többet a Duna-parton kivégez. Az asszonyok és gyermekek majdnem mind megmenekültek. 1945. febr. 12-én az orosz hadsereg előrenyomulása menekvésre késztette a német fegyőröket, és a börtön kapui megnyíltak a meggyötört, bőrig lesoványodott rabok előtt. A francia kormány a Tűzkereszttel, a Katonai Éremmel és a Becsületrenddel jutalmazta meg
Clerc Bernátot. Később Izrael kormánya az Igaz Ember Érmével fejezte ki háláját a zsidómentés terén tanúsított magatartásáért.” Jellemző Clerc Bernard bátorságára - s erről már nem olvashatunk a maristák levéltárában-, hogy a számára legveszélyesebb időkben elvállalta báró Kemény Gábor nyilas külügyminiszter francia nyelvoktatását. Szájhagyomány Clerc-ről, hogy Kemény Gábort
„enyém nyilas”-nak nevezte. Amikor a Gestapo letartóztatta a maristákat, odasúgta társainak: Mindent magamra vállalok! És ezt meg is tette, s így sokat segített a többieken. A háború után visszatért hazájába, és rendjének különböző iskoláiban tanított.
FISCHER NÁNDOR
(Újasszonyrét,
Krassó-
Szörény megye, 1899. márc. 31. - 1975. máj. 19., Varennes-SurAllier, Franciaország) Marista iskolatestvér. 1939-től a kispesti Szent Alajos árvaház igazgatója. 1944-ben a front közeledtével beköltözik a rend Hőgyes Endre utcai intézetébe, és a veszélyt vállalva
tevékenyen
közreműködik
a
német
hadseregbe
bekényszeríttet elzászi származású katonák szöktetésében és az üldözött zsidók mentésében. Idővel a Gestapo egy agent provocateur felhasználásával leleplezi a marista szerzetesek illegális tevékenységét. Fischer Nándort - rendtársaival együtt 1944. dec. 19-én éjszaka letartóztatják, és előbb a Pestvidéki Törvényszék fogházába, majd a Parlament pincéjébe, végül a Belügyminisztérium épületébe hurcolják. Fogságából 1945. febr. 20-án szabadul. 1948-ban kivándorol Franciaországba, és ott folytatja tanítói munkáját. Az ellenállásban való részvételét a francia kormány hivatalosan is elismeri. Az üldözött budapestiek védelmében kifejtett tevékenységéért az izraeli főkonzul 1982. jan. 10-én Vichyben - posztumusz - az Igaz Ember Érmével tüntette ki.
PFLEGER ALBERT (Stotzheim, Elzász, 1900. okt. 18.-) Marista iskolatestvér, 1930-tól a budapesti Champagnat francia iskola (Hőgyes E. u.) helyettes vezetője, francia részről - nem hivatalosan
-
igazgatója.
1943-ban
megkapja
a
magyar
állampolgárságot. 1944-ban irányítója és aktív részese 'egy széles körű embermentő akciónak, melynek keretében a marista szerzetesek számos elzászi származású katonát szöktettek meg az
országot megszálló német hadseregből, és nagy létszámú faji üldözöttnek adtak menedéket a vezetésük alatt álló intézetben. Árulás folytán a Gestapo 1944. dec. 19-én váratlanul megszállja a maristák rendházát, az épületben rejtőzők közül többet elhurcol és kivégez, a szerzeteseket pedig letartóztat ja. Albert Pfleger fogsága 1945. február 12-én ér véget a Belügyminisztérium pincéjében. Még ugyane hó 17-én kinevezik a De Gaulle-Bizottság tagjává, s ezt a megszálló szovjet parancsnokság is elismeri. 1948-ban visszatér Franciaországba. Itt írja meg ellenálló és embermentő akcióinak, továbbá letartóztatásának és meghurcoltatásának történetét Un rescapé de Hongrie témoigne (Egy magyarországi menekült tanúskodik) címmel. Nem sajnálva fáradságot, idővel kideríti annak az agent provocateurnek kilétét is, akinek árulása révén a Gestapónak sikerült lelepleznie a Hőgyes E. úti rejtekhelyet. A háború éveiben Magyarországon kifejtett tevékenységét igazolja, és - a többi maristát is beleértve - utólag tagjai közésorolja az ún. Szabad Franciaország Neuhauser Hírszerző Szolgálata. Pfleger Franciaországban különböző kitüntetésekben részesült az ellenállásban való részvételének elismeréséül. Legutóbb - 1982. jan. 10-én - az üldözött zsidók megmentése érdekében kifejtett tevékenységéért Izrael államának főkonzula az Igaz Ember Érme kitüntetést adományozta neki. Néhány pillanatra őt látjuk megjelenni a Kovács András rendezte Ideiglenes paradicsom c. filmben.
PINGICZER LASZLÓ
(Győr, 1911-) Marista
iskolatestvér, szerzetesi nevén István testvér. Egyike a nyolc szerzetesnek, akiket a Gestapo 1944. dec. 19-én üldözött zsidók rejtése és német katonák dezertálásában való közreműködés vádjával letartóztatott, és előbb a Pestvidéki Törvényszék épületébe, majd a Parlament pincéjébe, végül a Belügyminisztérium épületébe hurcolt. Pingiczer a háború után Franciaországba távozott. Később a rendből egészségi okokból kilépett és megnősült. A budapesti zsidók mentésében való részvételének elismeréséül 1982. jan. 10-én Vichyben Izrael párizsi főkonzula az Igaz Ember Érme kitüntetést adományozta neki. Postacíme : F-44000 Nantes, 12, Avennue des Chalatres.
PRUCSER LAJOS
(Szekszárd, 1898. aug. 8. -
1975. máj. 14., Crozon, Franciaország) Marista iskolatestvér, 1939-től 1950-ig a budapesti Champagnat francia elemi iskola és internátus igazgatója. 1944-ben megnyitja az intézet kapuit az üldözöttek előtt, és aktívan közreműködik a német hadsereg elzászi származású katonáinak szöktetésében. 1944 őszén a harci cselekmények elől a Champagnat iskolába menekült a kispesti Szent Alajos Árvaház is, ezáltal bővültek a lehetőségek faji üldözött gyerekek befogadására. Egy levélírónk, Nelhübel Mátyás a maristákról: „Amire konkrétan emlékszem, mindössze annyi, hogy sok sárga csillaggal ,büszkélkedő' gyerek volt köztünk, akiket drága kincsként kellett őrizni, még az ablakhoz sem volt szabad engednünk őket, és ha valaki idegen látogató érkezett, mindig eldugtuk őket a krumplis pince mélyére, vagy a zegzugos pincefolyosók beugróiba, hogy magunk is alig akadtunk rájuk. Mindössze erre emlékszem politikai tevékenységünkből, mivel számunkra annak idején igen érdekes ,játék' volt.” A háború után Prucser Lajos Franciaországba költözött,és hosszú ideig a maristák langoni nevelőintézetének igazgatója volt. Az üldözött budapesti zsidók megsegítéséért végzett tevékenységének elismeréséül 1982-ben - halála után utólag - ö is megkapta Izrael fökonzulától az Igaz Ember Érme kitüntetést.
Hegedüs Sándor marista iskolatestvér
Már közhely, hogy amikor az ember bajban van, lassanként magára hagyják barátai. Elsősorban azok, akik legtöbbet beszéltek hűségről, önfeláldozásról, felebaráti szeretetről. Elhagynak bennünket az erősek, akikben bíztunk, akiknek erejére mindig számítottunk, magabiztosságára mindig felnéztünk, akiknek mindig és mindent elhittünk… Ott állunk egyedül, kirekesztve közösségből, társadalomból talán csak azért, mert egy olyan faj, vallás, nemzet keretein belül láttuk meg a napvilágot, melyet egy másik, éppen hatalmon levő vallás, faj, világnézet pusztulásra ítélt. És ilyenkor meglepetésszerűen feltűnnek mellettünk a gyengék, az eddig félrehúzódók, a csöndesek, akiket eddig észre se vettünk (vagy nem akartunk észrevenni), s kinyújtják felénk kezüket. Amikor minden ajtó bezárul előttünk, ők befogadnak, szállást, kenyeret adnak, elrejtenek üldözőink elől. Nem kérnek igazolást, származási papírokat, bejelentő lapot. Ok gondoskodnak ilyenekről nekünk. S végül nem méregetik, latolgatják, hogy ezek után mily mértékben váltak maguk is bűnrészessé, nem keresnek kibúvókat, hanem teszik velünk azt, amit minden embernek - minden kereszténynek - tennie kellene bajbajutott felebarátjaival: segítenek, s vállalják a sorsközösséget. Amikor 1944 nyarán már közel félmillió zsidó honfitársunkat az auschwitzi haláltáborba hurcolták, az itthon maradottak kétségbeesetten próbáltak mindent elkövetni, hogy valamiképp kikerüljenek a hatóságok ellenőrzése alól. Pincékben, padlásokon bujkáltak, hamis papírokhoz igyekeztek jutni, hogy életüket mentsék. Ugyanakkor teljesen ki voltak szolgáltatva a legelső embernek, akivel találkoztak. Nemhogy bűn, de erény, hazafias cselekedet volt az üldözöttet följelenteni, csendőrkézre juttatni a keresztény Magyarországon. Ezzel szemben hazaárulásnak minősült a szerencsétlenek bárminemű támogatása. Mester Miklós, a Sztójay-kormányban államtitkár így emlékezik vissza J 944 magyar társadalmára: "Nem egységesen ítélte el a magyar társadalom a lezajlott borzalmakat sem! Sajnálatos, hogy így volt, de így volt: bizony akadtak, akik hajlandók voltak elfogadni az elhurcolt zsidók javait, sőt sorba is álltak értük! Akik hajlandók voltak profitálni a tragédiából! Szóval nem volt olyan könnyű és olyan veszélytelen akkor kiállni az emberiesség oldalán! Nagyon sokan voltak olyanok is, akik elszörnyedtek a borzalmak láttán, akik iszonyodtak, akik kétségbeestek, de teljesen passzívak maradtak. A többség sajnos - passzív maradt." És amit Mester Miklós még hozzáfűz, szintén nem csökkenti erkölcsi felelősségünket: "Igaz, nemcsak Magyarországon volt így. Romániában például, ahonnan nem deportálták a zsidókat külföldre, a háború első éveiben - 1941-ben, 42-ben - rengeteg zsidót gyilkoltak le. Az utcákon, tereken, házakban, parkokban. Iasiban, Galatiban, Ploestiben, a Dnyeszteren túli megszállt területeken… És Bukarestben. Ilyen szörnyűségeket nem „a nép" követett el - ott sem. De a legnagyobb tömeg ott is, másutt is és nálunk is - alapjában véve passzív maradt." (Egy naiv ember - bársonyszékben. Bokor Péter interjúja Mester Miklóssal. Valóság, 1981. október. 53. old.) Az október 15-i nyilas hatalomátvétel után a helyzet súlyosbodott. A tömegkivégzések nálunk is napirendre kerülnek. A kivégzendők között ott állnak mind gyakrabban azok is, akik menedéket, oltalmat adtak az üldözötteknek. Magyarországon, kivált a fővárosban, alig akadt ez idő tájt olyan egyházi intézmény, amely ne nyújtott volna valamilyen formában menedéket vagy támogatást az arra
rászorulóknak. A tömeges rejtegetés természetesen nagyobb kockázattal járt, az üldözöttek számára is veszélyesebb volt. Mégis volt rá nem egy példa, hogy vállalták ezt a nem mindennapi kockázatot annak összes következményével. Ilyen volt többek között például a szociális testvérek Thököly úti anyaháza Budapesten, a pannonhalmi bencés apátság és nem utolsósorban a marista iskolatestvérek Hőgyes Endre utcai intézete, melynek embermentő tevékenységében Hegedüs Sándor is oly aktívan részt vett. Százak és százak találtak ezekben az intézetekben otthont, biztos menedéket, jutottak átmeneti vagy végleges igazoló papírokhoz, melyek akkor az életet jelentették számukra. A háborús bűnösként kétlőbb kivégzett Endre László államtitkár már 1944. június 21-én így jellemzi a papság szerepét az embermentésben: "A zsidók mentésében, sajnos, - ezt őszintén meg kell mondani -, első helyen állának a keresztény hitfelekezet minden rendű és rangú lelkészei. A protezsálás, a kijárás, a közbenjárás soha ilyen nagy méretet nem öl tölt, mint éppen ma. A lelkészek a keresztény és felebaráti szeretetre hivatkozva végzik a zsidóság mentési akcióját." (Idézet Endre Lászlónak a minisztertanácson elhangzott referátumából.) * A marista iskolatestvérek kongregációját 1817-ben alapította Marcellin Champagnat Franciaországban. A rend tagjai nem szenteltetik magukat pappá, hanem laikus testvérként mint tanítók, tanárok foglalkoznak gyermekneveléssel. Magyarországi működésüket valószínűleg Orsován kezdték. Innen származtak ugyanis azok a maristák, akik az első világháború után az olasz hadifogságból már nem Erdélybe, hanem Kispestre térnek vissza, és ott megalapítják első árvaházukat. Ezt követte a húszas évek végén Budapesten a Hőgyes Endre utca 5. szám alatt létrehozott francia nyelvű elemi iskolájuk. Az iskola mellett bentlakásos kollégium is volt. Ebben a Champagnat-intézetnek elnevezett francia iskolában tanított 1 934-től 1949-ig Hegedüs Sándor, szerzetesi nevén József testvér. A magyar zsidó családok már a harmincas évek végén nagy számban küldték gyermekeiket a jó hírű katolikus intézetbe, elsősorban természetesen a francia nyelvoktatás miatt. 1944 őszén, a nyilas rémuralom napjaiban az iskola kapui szélesre tárulnak, s falai otthont, menedéket nyújtanak nemcsak volt tanítvány, de szülő, rokon, barát, ismerős számára is - mindaddig a szomorú decemberi napig, amikor a Gestapo lecsap, a marista szerzeteseket - számos üldözöttel együtt - elhurcolja. Hegedüs Sándor iskolatestvér 1950 óta él Franciaországban. 1981 elején úgy állapodtunk meg levélben, hogyan év augusztus 25-én találkozunk budapesti szálláshelyemen, a piaristák Mikszáth Kálmán téri rendházában. Hegedüs Sándor erre a találkozóra közvetlenül a szülőfalujából, Dunaföldvárról érkezett, ahol még ma is több testvére él. Az 1944-es nehéz napok felidézéséhez szűk fél nap állt rendelkezésünkre, Frere Félicien - így hívják őt most Langonban - az esti órákban utazik is tovább Athénbe, ahol valamikor novícius éveit töltötte. A nyugatról jött látogató elegáns megjelenését vártam, de a taxiból egyszerű, szerény öltözetű férfi szállt ki, kopott bőrönddel a kezében. Mintha csak egy alföldi nagybácsi érkezett volna rokonlátogatóba. Amikor táskáját kinyitja, önkéntelenül is észreveszem benne a szerzetesi igénytelenség apró jeleit: az elnyűtt házicipőt, az olcsó borotvakészletet, a kevéske útravalót. Semmi luxus, semmi fölösleg. Jóformán üres az egész bőrönd. így megy Athénbe. Ha az utcán találkozunk vele, nem figyelünk föl rá. Harminchét évvel ezelőtt ugyanilyen föltűnés nélküli, csendes, egyszerű szerzetes volt, pénz, hatalom, méltóság és befolyás nélkül, de néhány százméternyire innen, a Hőgyes Endre utcában hét szerzetes társával együtt nem tért ki a feladat elől, melyet a kor feladott számára emberségből, kereszténységből. - Hogyan emlékszik vissza József Testvér az ország német megszállásának napjára? - 1944. március 19-én délután Budára mentem Várkonyi Jánoshoz (Deák téren volt
fényképészete), hogy beteges fiának segítsek a francia nyelv tanulásában. A lecke után az apa kérdezte tőlem, hogy nem vettem-e észre valamit a városban. Azt mondtam, hogy az utcákat nagyon kihaltnak találtam a szokotthoz képest. Tőle tudtam meg, hogy a németek aznap reggel megszállták Magyarországot. A zsidóüldözés hamarosan megkezdődött. Először a vidéken élő zsidókat harcolták el. Az iskolaév vége felé a pesti zsidóságot is fenyegette a veszély. Mi, maristák, már évek óta minden nyáron szerveztünk nyaraló tábort a Balaton környékén: Balatonfüreden a diákszállóban, Bogláron a missziós nővéreknél, Balatonszárszón pedig az iskolában. Ezekben a táborokban számos zsidó volt, akik oltalmunk alatt szabadon élvezhették a Balaton vizét. - Mivel kezdődött a marista szerzetesek tényleges embermentő tevékenysége? - 1944 júniusában Csákiné (orvos felesége, zsidó, két gyermeke hozzánk járt iskolába) azt ajánlotta, hogy rendezzünk nyaraltatást zsidó gyerekek számára. Mátraverebélyen van egy szép lakásuk berendezéssel. Nyugodt, eldugott hely, azt mondta. A ház a Zagyva partján volt, és az állomásra, vezetőútra nyílott. Elfogadtuk az ajánlatot. Az iskolánkban bentlakók is voltak, rendelkeztünk tehát tartalék élelmiszerrel. Tehertaxira raktuk a cukrot, lisztet, zsírt, rizsát stb., és elindultunk Mátraverebély felé. A vámnál szerencsésen átcsúsztunk. Útközben láttunk néhány szekeret megrakodva zsidó halmival. A falakon jelszavak: "Batyuval jöttél, batyuval menj!" Berendezkedtünk a Csáki-villában. Gyenesék lánya lett a szakácsunk, Kovács Jánosné látott el bennünket hússal. A ház benépesítése pedig úgy történt, hogy a zsidó és fél zsidó gyerekeket egyenként kicsempésztük Budapestről. Ekkor ugyanis zsidóknak már nem volt szabad elhagyniuk a főváros területét. Emlékszem, hogy egy Graskovics nevű zsidó gyereket bíztak rám, hogy csempésszem ki. Elmentem vele a Keletibe, megvettem a jegyet. A kijáratnál a rendőr leállított, mint mindenkit, és igazoltatott. Megmutattam a családfámat: Hegedüs, Pók, Gyulay, Bencze stb. A rendőr meg volt velem elégedve. A gyerekre mutatva mondtam: Ő hozzám tartozik. És ez elég volt igazolásként. Berendezkedtünk tehát a házban, volt ott 10-12 gyerek. Nyugodtan éltünk, megvolt mindenünk. Jó barátságban voltunk a jegyzővel (Akáznak hívták, úgy emlékszem), a tanítóval, a pappal és a néppel. Egy reggel azonban, amikor jöttem vissza a templomból, minden utcasarkon és utcában egy-egy csendőrt vettem észre. Az emberek a házaik előtt álltak, és kíváncsiak voltak, hogy mi lesz. A csendőrök vezetője hozzám lépett és tudomásomra hozta kiküldetésük célját: A főispán arról értesült, hogy Mátraverebélyen Pestről kiszökött zsidók tartózkodnak. A főtérről két csendőr elkísért bennünket - Angyal Ferenccel és Pingiczerrel voltam együtt - a Csáki-villáig. Ott letelepedtünk egy asztal mellé, és az őrmester jegyzőkönyvet vett föl a helyzetünkről. Eléje tettem az anyakönyvi kivonatomat és az őseimről kiállított keresztleveleket. Angyal Ferenc szintén megmutatta igazolványait. A szakácsnőt nem igazoltatták, mivel őt ismerték. Vártam, hogy a gyerekekről is kérjenek igazoltatást, de az őrmester a társához fordult és azt mondta: Arra kaptunk parancsot, hogy a felnőtteket igazoltassuk, ezért a gyerekek igazoltatása fölösleges. E szavakra megkönnyebbült a szívem. De azt is tudtam, hogy a gyerekek élete veszélyben forog. Olvastam a főispán levelét, melyet a jegyzőhöz intézett. Ebben a levélben írja, hogy a megyét megtisztították a zsidóktól, és nem akarja, hogy ismét visszaszökjenek. Mondtam is a jegyzőnek, hogy ez mégis gyalázatos, hogy a borjak életét rendeletek védik (ebben az időben a mészárosok csak nehezen kaptak engedélyt borjúvágásra), míg az embereket csak úgy szabadon lemészárolják. A jegyző azt felelte, hogy ez sajnos így van, de erről nem szabad ám beszélni. Ezután mindjárt a postára siettem, és franciául, hogy azok, akik körülöttem voltak a hivatalban, ne értsék meg a jelentésemet, Budapestre telefonáltam Prucser Lajos igazgatónak. Beszámoltam a helyzetről. Abban állapodtunk meg, hogy egyenként visszacsempésszük a gyerekeket, és azokkal kezdjük, akik fölött legnagyobb a veszély, vagyis a "teljes zsidókkal". A "fél zsidókat" és "negyed zsidókat" későbbre hagytuk. Különben is nem volt tanácsos a
házat egyszerre kiüríteni, mert a falubeliek mindjárt gyanúsnak tartottak volna minket. De azért még aznap egy kisfiút visszavittem Pestre az iskolánkba, ahol már néhány zsidó Prucser Lajos pártfogása alatt élt. így apránként kiürítettük a Csáki-villát, mert különben is a szeptemberi tanévnyitó közeledett. - Tudták-e a Hőgyes Endre utcai marista szerzetesek, milyen megtorló intézkedésekre számíthatnak, ha valaki följelenti őket? - Igen, ezzel mindannyian tisztában voltunk. De ha az ember mindig és mindenben csak a következményeket mérlegeli, akkor jobb, ha nem fog hozzá semmihez... Munkálkodásunk a következőkre terjedt ki: tanítás, az üldözöttek védése és ellátása. Az üldözöttek közé tartoztak a zsidók és a Magyarországon élő francia hadifoglyok. Ez utóbbi csoporthoz sorolhatjuk Clerc Bernát és Bonetbeltz Jean-Baptiste rendtestvérünket, akik francia származásúak voltak, és német fogságból szöktek hozzánk. Később pedig az üldözöttekhez számíthattuk saját magunkat is, mivel a kormányrendeleteket nem tartottuk be. Amikor a pesti falragaszokat olvastam, csak számlálgattam, hogy hányszor érdemeltem meg a halálbüntetést. Úgy emlékszem, hogy ötszörös halálbüntetést érdemeltem volna. Úgy gondoltam, hogy ezért már érdemes bátran meghalni. Ezzel kapcsolatban történt egyszer az, hogy amikor a házunk már tömve volt üldözöttekkel, néhányan elbeszélgettek velem, és tudtomra adták, hogy egyikük-másijuk nem bízik bennem, és hogy én állítólag nem szeretem a zsidókat. Erre azt feleltem, hogy habár ha nem találom mindegyiküket a leg kedve sebnek, mégis, ha halálom árán megmenthetném őket, szívesen fölajánlanám az életemet. A Mátraverebélyi villa kiürült, de a Champagnat iskola mindjobban megtelt gyerekkel és felnőttel. Megkezdődött a tanítás sok gonddal és bajjal. A gyakori légiriadó miatt az iskolai oktatás megszűnt. Zsidó gyerekek és felnőttek mindegyre többen és többen kerestek menedéket az iskolában. Egy időben százhúszan voltunk. Ezt a sok népet élelmezni és gondozni kellett. Prucser Lajos igazgató, nem tudom, mi módon, de elég sok élelmiszerjegyet szerzett. (Pfleger Albert rendtestvérem a nemrégiben említette, hogy a belga vöröskereszttől, egy magyaros nevű titkárnőtől nagymennyiségű élelmiszerjegyet kapott, s ezzel vásároltunk néhány zsák lisztet. Albert testvér azt mondja, hogy igen sok konzervet is kapott ettől az egyesülettől. Állítólag én mentem el a konzervért valamerre messze Soroksár felé. Valóban emlékszem arra, hogy egyszer Soroksár felé mentem tolókocsival. Tábori csendőrök igazoltattak, de tovább is engedtek.) November elejétől kezdve mindennap kerékpárral mentem Bonetbeltz-cel együtt az Ajtósi Dürer sorra, a Városliget közelében levő nővérek zárdájába, és onnan kenyérrel meg tömött két nagy bőrönddel jöttünk vissza. Ekkor már az orosz aknavetők lőtték a pesti házakat. Egy ízben egy fiatal gyerekkel kézikocsit húzva mentem a Haller térre, hogy a piacon bevásároljak. A tér előtti körúton sok rendőrt láttam. Miért vannak ezek itt? Visszafordulni nem akartam. A rendőrök átengedtek a sorfalukon. Vásárlás közben vettem észre, hogy körülzárták a piacot, és mint valami hatalmas háló, toloncolták maguk előtt a férfiakat. Megkérdeztem a hozzám közeledő rendőrtől, hogy nekem is a többivel kell-e mennem. Mit tudom én - mondta vállvonogatva. Nem követtem a csoportot, de néhány lépésre utánuk jött egy fiatal nyilas, és arra kényszerített, hogy kövessem a többit. Követtem is, éspedig gyorsan, de egy sátor mellett leléptem és kikerültem a hálóból. Távolról figyeltem, hogy amikor a kör összeszorult, a rendőrök igazoltatták a férfiakat. A nyilasok katonaköteles embereket kerestek. Ezzel a kis kézikocsival többször mentettem ki zsidó holmit, ruhát, ágyneműt stb., mivelhogy a házat elhagyó zsidók nem vonulhattak el a házmester előtt bőröndökkel megrakodva. Amikor az oroszok közeledtek Budapest felé, sok menekült igazolvány nélkül érkezett, és a pályaudvaron az ilyen menekülteknek ideiglenes igazolványt adtak. A nálunk levő üldözöttek közül többen szerettek volna ilyen irathoz jutni. Csakhogy igazolvány nélkül,
egyedül nem mertek kimozdulni a házból. Az ilyeneket elkísértem a pályaudvarra, és így biztonságban érezték magukat velem, és könnyebben is megkapták a kívánt iratot. A házban levők, hogy el ne árulják magukat, egész nap a szobában voltak, és nem mutatkoztak. Szerencsére volt egy nagyon diszkrét szakácsnőnk - Szabó Imréné -, aki mindennap ellátta a bujdosókat élelemmel. A házba nem hívhattunk mesterembereket, így a haj vágást, cipőjavítást, kőművesmunkát saját magam vállaltam el. A rejtekhelyek elkészítése rám volt bízva, mert közben Clerc Bernát és Bonetbeltz elbújtatására is kellett gondolni. Budán a Tárogató utcában a nővérek rendelkezésünkre bocsátottak néhány szobát, és kezdetben sokszor ott tartózkodott Bonetbeltz, Clerc és Pfleger, de később már sok munka várt ránk az iskolában. Clerc Bernard hívta föl a figyelmet arra, hogy a veranda fölött levő alacsony padlás elég jó búvóhely lenne. A veranda tetője bádogból volt, a mennyezet pedig deszkából. A két végét szintén deszka zárta be. Ezekből néhány szálat leszedtem és ajtóvá alakítottam át. Így, amikor visszahelyeztem, az ajtó szépen beleilleszkedett a környezetébe. E rejtekhelyre a tetőről és a veranda egyik ablakából lehetett bejutni. Mikor úgy véltük, hogy veszély van, néhányan ide bújtak. A tetőn való közlekedésen legtöbbször segítenem kellett. A padlásra való behatolás is elég körülményes volt. Az ajtót kinyitottam, a padláson levő hosszú foszni deszka végét 50-60 cm-re kihúztam. Erre helyeztem rá a bujdosókat, és amíg én tartottam őket, ők lassan lábbal előre becsúsztak a padlásra. A deszkát visszatoltam, az ajtót becsuktam, és eltűntem a fürdőszoba ablakán keresztül. A kijövetel pedig úgy történt, hogy az' illető kikúszott a kihúzott deszka végéig, ott hanyatt feküdt, én a tetőn hasaltam, ő megkapaszkodott a nyakamba, és mint egy emelődaru, föl húztam az illetőt a tetőre. Mint már említettem, a búvóhelyre a verandáról is be lehetett hatolni. Ilyenkor az egyik ablak keretein kellett fölmászni, és a padlásra való bemászásnál kellett segítenem. Kijövetelkor az emberek hason fekve, lábbal előre kikúsztak a nyíláson, én a lábukat megfogtam, vállam rá segítettem őket, majd letettem őket a padlóra. Az udvaron volt egy vagon fa. Ezt úgy raktam föl a szomszéd unitárius ház fala mellé és a fáskamrában, hogy az alattuk levő üregben 4-5 ember megférhetett. Ezekhez az üregekhez a légópince ablakán vagy a szenespince ablakán lehetett eljutni. A csigalépcső és a fürdőszoba között volt a padlásfeljáró, alatta pedig egy elég nagy öreg. Ezt a helyet szemléltem ki arra, hogy egy kis élelmiszert befalazzak. Az ilyen munkát kőművesre nem lehet bízni. A kis kézikocsival elmentem egy építőanyag-telepre, és téglával, homokkal és mésszel megrakodva jöttem vissza. A lépcsőüregbe helyeztem néhány élelmet, és nekiláttam a falazáshoz. A téglát élére állítottam, hogy kevés helyet foglaljon el, de így a felrakásra több gondot kellett fordítani. Ekkor jött hozzám Somborné, aki a férjével, dr. Sombor ideggyógyásszal, Szalay Miklóssal, dr. Kerekes Györggyel a szobámban lakott, és kérdezősködni kezdett, hogy mit művelek... Eldugom az élelmet... Nem lenne jobb, ha inkább az emberek számára készítenék búvóhelyet? Teljesen egyetértettem velük. A lépcsőüreget és a fürdőszobát elválasztó falat áttörtem, hogy egy ember a nyíláson keresztül bemászhasson. A leszedett csempét egy deszkára felragasztottam. Ezzel a bejáratot szépen el lehetett rejteni. Különben is a rejtekhely bejárata a fürdőszoba ajtaja mellett volt, és mikor ezt az ajtót kinyitották, az ajtó eltakarta a bejáratot. Miután a németek megszállták Magyarországot, a boglári fogolytábor hamar kiürült. A francia hadifoglyok biztosabb helyet kerestek maguknak. De valami hivatalos iratra is szükségük volt. A francia követség hivatalos pecsétjét szerettük volna lemásoltatni, de a mester nem merte elvállalni. Clerc Bernard azonban mégis megtalálta a módot arra, hogy társait francia igazolvánnyal lássa el. Úgy tudom, hogy a követség elősegítette az ilyen iratok kiállítását. Hallottam, hogy csomagszámra gyártottak hamis iratokat. Én is többször kaptam megbízást arra, hogy igazolványképeket készíttessek francia hadifoglyokról, vagy pedig vigyek vagy hozzak ilyen igazolványokat a követségre. Hazai Bélának is volt ilyen igazolványa, valamelyik hadifogoly nevére szólt. Hazai Béla zsidó származású volt,
feleségével és néhány hónapos kislányával együtt az iskolánkban rejtőzött. Azelőtt Párizsban lakott, és ezért jól beszélt franciául. Úgy tudott elcsúszni a németeknél, mint francia hadifogoly. Hazai Béla jelenleg Párizsban él, 25 rue d 'Enghien. Feleségének a nővére, Bihari Erzsébet (Bakosné) szintén nálunk volt, aztán kivándorolt Dél-Amerikába. Természetesen a német hadseregből szökött katonáknak szintén kellett valami hamis igazolványt szerezni és őket valahol elhelyezni. Pfleger Albert összeköttetésben volt a Pest környékén állomásozó elzászi katonákkal, és néhányat meghívott hozzánk. Ezek közül többen megszöktek és nálunk kerestek menedéket. Mi adtunk nekik civil ruhát, hamis igazolványt. Egyenruhájukat és az elégethető holmijukat a kazánba vetettem, Fischer Nándor' pedig a bajonettot, gombokat és más fémtárgyakat a Dunába hajította. - Hogyan sikerült a Gestapónak a maristákhoz vezető nyomokra rábukkannia? - A német vezetők, úgy látszik, megsokallták a katonáik eltűnését, és egy elzászi származású katonát kényszeríttettek arra, hogy árulja el a szökevények útját. A német katonai vezetőség így tudta meg, hogy a szökevények útja a Champagnat intézetbe vezet, a Hőgyes Endre utca 5. szám alá. December 18-án vagy 19-én kora reggel a Jézus Szíve templomba mentem misére. A templom előtti téren (ha jól emlékszem, Szcitovszky térnek hívták) egy ismerős zsidó származású lány megállított és mondta, hogy a Champagnat intézet veszélyben forog, valami készülődik ellene. Nem akartam neki hinni, hiszen a svéd követséghez tartozott az iskolánk, területen kívüliséget élvezett, rendőr állt őrt a kapuban. Különben is hova tettük volna az ott bujdosókat? Ezért nem szóltam senkinek, hiszen kevés esély volt a veszélyre. De a lánynak volt igaza. Máig sem tudom, miképp jutott ilyen hír megszerzéséhez. December 19-én este az iskolaépület betegszobájában voltam. Itt valaki az újonnan épített rejtekhelyről beszélt, és néhányan megkértek arra, hogy mutassam meg nekik. Az iskolaépület második emeletéről átmentünk a lakóépület első emeletére, a fürdőszobába. Itt megmutattam a fülkét, és hogy miként lehet eltüntetni a bejáratot. Egyszer csak valami morajt hallok a lépcsőházban. Kilépek a fürdőszobából és látom, ahogy tódulnak fölfelé a csigalépcsőn. - Mi van? - kérdezem tőlük. - A németek betörtek a házba, hallottuk, belőttek a kapun… - Várjanak, - mondtam - elkészítem a rejtekhely bejáratát, és visszajövök, Oltsák le a lámpát! Mindjárt kinyitottam az ablakot és kiléptem a tetőre. Az udvaron a német katonák erős fényű zseblámpákkal kezükben száguldoztak egyik épületből a másikba. Már minden késő, gondoltam magamban, de azért kinyitottam a bejáratot és kérdeztem: Van itt valaki? A kérdésre kaptam feleletet. Ha a fürdőszobában rejtőzködők kijönnek a tetőre, a németek biztosan észreveszik őket, és talán már az emeletre is feljöttek a katonák. Akkor mindenkinek vége. Legalább az, aki már elbújt, meneküljön meg. Tehát becsuktam a padlás álcázott ajtaját, és az ablakon keresztül lemásztam a földszintre. Gondoltam arra is, hogy a szomszéd unitárius ház szellőzőjébe bemászok, és a vécén keresztül behatolok egy lakásba. De hova? Kihez jutnék? Talán bajba hoznám őket. Megijednének. Talán ellenséges indulattal fogadnának. De talán nem is kell annyira félnem a németektől, hisz csak keresztény kötelességemnek tettem eleget. Tehát méltóságteljesen, mint aki a munkáját jól végezte, a verandáról az előcsarnokba mentem, ahonnan erős ordítozások hallatszottak. Mikor megjelentem az ajtóban, a német parancsnok rám szegezte a pisztolyát és meglepődve mondta: „Hát ez meg honnan jön? Fel a kezekkel!” A fal mellett már többen álltak föltartott kézzel. Engem is odaállítottak és megmotoztak. Clerc Bernard volt mellettem és halkan azt mondta: „Je prends tout sur moi.” (Mindent magamra vállalok.) Csodáltam a bátorságát, lelki erejét, önfeláldozását, és mindjárt arra gondoltam, hogy ki fogják végezni. A német katona azonnal odaugrott és kérdezte tőlem, hogy mit beszélünk. Semmit, mondtam, hisz én egy szót sem szóltam. Az előcsarnok megtelt emberekkel. Egyszer csak egy nyilas tiszt rohan be. Feszes vigyázzállásban szalutált a németeknek és mondta: „Hauptmann Cserő”. Erre már én is megfordultam, hogy jobban lássak és halljak. A nyilas az ott levő rendőrhöz fordult (úgy hiszem, Fekete volt a neve, a
csepeli őrszobához tartozott) és így szólt: - Nézze csak, maga ezeket őrizte? Adja ide a puskáját! - Nem adom! - felelte Fekete. Aztán a nyilas eltűnt. A német parancsnok észrevette, hogy nem állok szabályszerűen. Ezért rám kiáltott, hogy kezet föl, és a fal felé fordulj! De mert nem engedelmes keddem gyorsan, azt mondta: - Hát nem értesz németül? Azt feleltem rá, hogy nem. - Hát most is németül beszélsz! - Igen ám - feleltem -, csak nem értek meg mindent. (Különösen, ha így beszélnek velem, gondoltam magamban.) Utólag tudtam meg, hogy amikor a nácik betörtek hozzánk, Clerc Angyal Ferenc kezébe nyomott egy marék hamis bélyegzőt, hogy dobja be a kályhába, ahol még volt valami kis tűz. A művelet sikerült. A bélyegzők között volt a francia követség pecsétjének hamis másolata és több pecsét, amely az oroszok által már elfoglalt területek hatósági pecsétjét utánozta. Amikor összetereltek bennünket az előcsarnokban, elkezdték a kiválogatást. Dr. Sombor nem volt köztünk, neki sikerült bebújnia a fürdőszoba melletti rejtekhelyre, és ott húzódott meg több napon keresztül. Szolgánk, Fehérvári János, feleségével, Ágnessel együtt ott állt köztünk. Ágnes kijelentette, hogy ő a szakácsnő. A német parancsnok félreállította. Rögtön utána Szalay Miklósné mondta, hogy ő a gyermeknevelő, Steinerné pedig, hogy ő a gyermek gondozó. És felszólalt egy negyedik is, hogy "én pedig a mosónő vagyok" - és már ment a kiválasztottak közé. Ennek a nevére nem emlékszem, csak a súlyára, mert egyszer a vállamon vittem le a búvóhelyről. Lesó Nándor biztosan jól ismeri. . Ezután a németek egyik testvért megbízták azzal, hogy hozzon takarókat, és ossza ki az ott levők között. Akik nem voltak kellőképpen felöltözve, egy katona kísérete mellett megkereshették ruhájukat. így én is elmentem a nappaliba, hogy fölvegyem a nagykabátomat. Ennek a zsebében volt egy kis buzogányféle, amit dr. Sombortól kaptam. Ez volt dr. Sombor (Bp. Árpád u. II.) ideggyógyász eszköze, mellyel az őrültek esetleges támadása ellen védekezett. Amikor visszajöttem, a parancsnok megkérdezte, van-e nálam fegyver. Átadtam neki a buzogányt. "Ah, gengsztert" - mondta. - Ez semmi, feleltem rá, hanem az I… És rámutattam a pisztolyára, amelyet nekem szegezett. Felelt valamit, de én nem törődtem vele, visszatértem a helyemre. Mindjárt utána megkezdődött a rabok elszállítása. Először a nyolc maristát tuszkolták be a rabszállító kocsiba. Nekem egy külön fülke járt, de mivel ez pótkerékkel és más szerszámmal tele volt, vonakodtam belépni. A katona belökött és rám zárta az ajtót. - Tulajdonképpen ki volt az a nyolc marista, akiket a Gestapo akkor el hurcolt? - Közülünk ketten - Fischer Nándor, a kispesti árvaházunk igazgatója és Angyal Ferenc tanító testvér a front közeledtével költözött be hozzánk, magukkal hozva az intézet árváit is, akik között jól el tudtuk vegyíteni a mi védenceinket is. Szorosabban véve hatan tartoztunk a Hőgyes Endre utcai iskola tantestületéhez : Prucser Lajos igazgató, valamint Pfleger Albert, Pingiezer LásZló, Jean-Baptist Bonetbeltz, Bemard Clerc és jómagam. Fischer Nándorral és Angyal Ferenccel együtt tehát nyolcunkat vittek el, s nem hatot, mint ahogy ezt Lévai Jenő írja rólunk a Szürke Könyvben. Pfleger volt az igazgatóhelyettes. Clerc és Bonetbeltz francia maristák 1942 óta tanítottak nálunk. Mindketten a galíciai Rawa-Ruskában felállított katonai büntetőtáborból szöktek át Magyarországra, s nálunk kerestek menedéket. Néhány német katona napokig az iskolában maradt és elfogta mindazokat, .akik a Champagnat iskolába beléptek. Albert testvér leírta Barcsai Edit esetét, aki hamis papírokkal megrakva érkezett a németek csapdájába. Az ügyeletes katona mindig József testvér nevében (tehát az én nevemben) válaszolt azoknak, akik telefonáltak az iskolába. Dr. Som bor néhány napi várakozás után kijött a rejtekhelyről és a csigalépcsőn lement a pincébe. Itt találkozott egy német katonával. A doktor csak úgy mentette meg az életét, hogy bolondnak tettette magát. Ezekben a napokban egy elzászi szökött katona, Emlinger, és egy francia hadifogoly, Delplanque is bekerült a kelepcébe. Az elzászi élete veszélyben forgott, ezért Delplanque azt tanácsolta neki, hogy szökjön majd meg, amikor el akarják szállítani őket az iskolából. Valóban, egy fegyveres őr. kísérte ki őket. Az elzászi ment elöl, utána Delplanque és végül a
német. Mikor az utcai kijárathoz értek, Delplanque úgy tett, mintha véletlenül meg-. csúszott volna, és a német katonára esett, és amíg ez föltápászkodott, az elzászi eltűnt az utcasarkon, mely pontosan 70 méterre van tőlünk. Albert testvér. szerint Emlinger karja lövést kapott. - Most már a maristák is foglyok voltak. Részesültek-e a későbbiekben valamivel enyhébb bánásmódban, mivelhogy mégiscsak az egyházi rendhez tartoztak? - Soha, semmiben sem bántak velünk különbül, mint a többiekkel. Ettől az órától kezdve ugyanúgy osztoztunk a megpróbáltatásban azokkal, akiket eddig. rejtegettünk. A rabszállító kocsiból nem lehetett kilátni, a szellőző ablak rácsai között csak közvetlenül az autó mellett lévő úttestet lehetett észlelni. Próbáltam tájékozódni. A Hőgyes Endre utcából az Üllői útra, majd a Kálvin téren: jutottunk. De ezen túl már nem tudtam felismerni az utat. Kiszálláskor láttam, hogy egy villa udvarára kerültünk, és onnan a ház pincéjébe. Ott leültettek bennünket egy székre, arccal a falnak, egymástól körülbelül egy méterre. Egy géppisztolyos őr vigyázott ránk az ajtónál. Ujját mindig a fegyvere ravaszán tartotta. A letartóztatottak száma nemsokára növekedett. A Szent Imre Kollégium vezetői: Tiefenthaler József és Simon László tisztelendő urak is hozzánk kerültek. Ebből láttam, hogy a németek vadászterülete növekedett. De akkor rémültem meg igazán, amikor három elzászi szökött katona is közénk került. Tudomásom szerint ezekre biztos halál várt. Köztük volt Reichard Lucien, aki néhány nappal előtte nálunk, a Champagnat iskolában dühösen letépte magáról tiszti rangjelzéseit, vaskeresztjét, fölszerelését, s katonaruháit, amit én mindjárt a kazánban eltüzeltem. Nagyon sajnáltam ezt a becsületes embert, akinek az arca nem árult el semmi rémületet. Ott helyben, tőlem két méterre, nyugodt lélekkel bediktálta egy német katonatisztnek nevét, születési idejét (1911), volt katonai alakulatának nevét és számát. Mi lesz ezekkel a szegény emberekkel? És mi lesz a rendtársaimmal és a többekkel? A kihallgatások és jegyzőkönyvek felvétele már megkezdődött. Időnként megkérdezték, kik azok, akik csak franciául tudnak, akik csak magyarul beszélnek, akik .csak németül tudnak. Tehát az én ki hallgatásom is majd elérkezik. Mit fognak kérdezni tőlem? Sejtettem, hogy mit, de hogyan fogok felelni? Megmondjam az igazságot? Vagy hazudjak? De köteles vagyok-e mindent bevallani és mindannyiunkat veszélybe sodorni? Hazudni nem akartam. De az igazság! Az igazság! Kicsikarhatja-e tőlem akárki az igazságot? Ezeknek a németeknek, akik hazánkat elrabolták, akik embereket gyilkolnak le, van-e joguk az igazságra? Nem! Nem! Ezeknek nem jár igazság! Tehát minden eszközzel védekezni fogok ellenük. Több órai lelki tusa után megtaláltam azt az utat, amelyen haladni fogok. Ezután megnyugodtam. Lefeküdtem egy dobogóra és egyet aludtam. Mikor fölébredtem, az őr intett, hogy „te ott, gyere!” Kivezetett a folyosóra és mondta: Előre! Mentem, de csak nem tudtam, hogy miért. A folyosó végén megálltam. – Jobbra! - hangzott a parancs. A német követett, és én bejutottam egy fatönkkel kibélelt folyosóra. Bizonyára itt végzik ki az elítélteket, gondoltam. Amikor a folyosó vége felé értem, már vártam a durranást, a golyó gyilkos ütését és a halált. De lövés helyett újabb parancs hangzott el: Jobbra! Arra fordultam, és egy W. C. bejáratát vettem észre. Ekkor megértettem, hogy miért hívtak. Nemsokára ezután behívtak a kihallgatásra. Az SS katona fölvette adataimat, rövid életrajzot, majd azt szerette volna tudni, hogy milyen tevékenységet fejtettem ki a szökött katonákkal kapcsolatban. Már az első kérdés után tisztázódott, hogy nekem semmi összeköttetésem sem volt Clerc Bernard-dal. Csak éppen hogy ismertem, é~ ha találkoztam vele, köszöntem neki, de hogy mivel foglalkozott, arról fogalmam sem volt. Vannak-e francia ismerőseim? - Igen. És adtam neki két nevet: M.Voreux és M. Dewavrin. Ők már régebben visszamentek Franciaországba, s arra gondoltam, itt Pesten nekik már nem gyűlhet meg a bajuk a Gestapóval. .Mint Albert testvér később elmondta, ez időben még mindketten Budapesten tartózkodtak. Voreux ma Párizsban él, Albert testvér tudja pontos címét. A zsidókra vonatkozóan azt mondtam, hogy tudtam (ich wusste), hogy zsidók
tartózkodnak a házban. Miután elkészítette a jegyzőkönyvet, fölolvasta és alá akarta íratni. Én meg arra kértem, javítsa ki, az „ich wusste” helyett írja, hogy „ich dachte” (gondoltam). De nem volt rá hajlandó, és „ich wusste” maradt a jegyzőkönyvben. Prucser Lajos ügyesen elkerülte a kihallgatást. A letartóztatottaknak mindig azt mondták: „csak magyarul”, „csak franciául”, „csak németül”, Ezen esetek közül egyik sem vonatkozott rá, mivel ő mind a három nyelvet beszélte. Letartóztatásunk után 48 órával később egy leponyvázott teherautóra szállítottak bennünket. Tudomásunkra hozták, hogy aki szökni próbál, azt egyszerűen lelövik. Két fegyveres katona foglalta el az utolsó helyet a padkán. A ponyvát les:Újazták és elindultunk egy titokzatos úrra. Egyszer csak megállunk, kapunyitás hallatszik, néhány .métert előrehalad az autó, kapucsukódás, zárkattogás, a ponyva felnyílik. Egy börtön udvarában vagyunk. Fölhajtanak bennünket az emeletre. Itt elvesznek tőlünk órát, kést, töltőtollat, pénztárcát stb. Egy másik felír bennünket a rabok hivatalos listájára. - Jude, oder arisch? - kérdezi tőlem. Ganzaerisch - siettem rá felelni egy kis arcfintorítással, de megbotlott a nyelvem a szokatlan környezetben, és arisch helyett aerisch-t mondtam. Az SS megsértődött és kijelentette, hogy nem szereti, ha ővele így viccelődnek. Komolyan hallgattam dorgálását. Innen egy fegyveres őr felkísért az ötödik emeletre. Ekkor. vettem észre, hogy zsebemben maradt egy ha misít ott francia arcképes igazolvány. W. C.-be kéredzkedtem, a fényképet. megrágtam, a papírt kis darabokra tépve eltüntettem a W. C. vizében. Az emeleten a lépcső mellett levő 516-os zárkába lökött 'be kísérőm. Néhány percre meggyújtotta a lámpát. A baloldali ágyról egy ötven évesnek látszó ember riadtan ugrott föl. - Mi van? Mi történt? Miért küldték magát ide? - Megértettem aggodalmát, azt gondolta - mert papi ruhában voltam -, azért hoztak engem oda, hogy előkészítsem őt a halálra. - De hát miért tették ide az én cellámba? - Én is csak olyan rab vagyok, mint maga. Ne féljen tőlem! Nyugodjon meg! válaszoltam neki. - Mit csinált, hogy börtönbe vetették papi ember létére? - Erre a kérdésre ne várjon feleletet, mert úgy sem mondom meg. Feküdjön le nyugodtan, majd holnap lesz időnk a beszélgetésre. Nehezen elhallgatott. Én pedig a sötétben megtapogattam, hogy mi van az ágyon. Egy durva pokróc volt és valami maradék szalmazsák. Valamennyire betakaróztam a takaróval és a kabátommal, és ruhástul, cipőstül összekuporodtam a kemény deszkaágyon. Nyugodtan elaludtam, hiszen itt már nem kellett félni a nyilasoktól, senkiért sem voltam többé felelős, senki élete sem függött tőlem. Valószínűleg elég derűsnek látszottam, mert másnap, amíg társam a mosdóban volt, nyitott ajtó mellett az őr egy kissé fennhéjázóan kérdi: - Wie geht's? Gut - (eleltem neki. - Vielleicht besser, als zu Hause? - Das kann ich nicht sagen - válaszoltam neki egy kissé gúnyosan. Ezzel véget ért az enyelgésünk. Volt időm megtekinteni lakosztályomat. Az ablak alatt jobbra és balra egy-egy ágy szürkéllett. Az enyém a jobboldali volt. Egy vasrudat is találtam benne. Mindegyikünk számára volt egy sámli. Egy falhoz erősített és lehajtható asztal az ágyam és az ajtó között éktelenkedett. Erre tettük behorpadt csajkáinkat, az ócska kanalat és a villát. Az asztallal szemben, egy kissé az erős vasajtó felé volt a W.C., fölötte szifonnal és víztartállyal. Jánosy sokszor megszomjazott, én olyankor fölléptem a W. C. csészéjére és a bögréjébe vizet merítettem. Megtörtént az első reggelizés. Emlékszem, egy kis cipót adtak egész napra, és reggelire valami híg löttyöt. Ebédre, vacsorára krumplit vagy tésztát. A nap úgy telt el, hogy Jánosy újra kérdezősködött, miért vagyok itt. Újra megmondtam neki, hogy. kérdésére sem most, sem később nem fogok felelni. Ö azonban mindjárt elmondta bebörtönzésének okát: Egy Kovács nevű embert az amerikaiak Szlovákiában ledobtak ejtőernyővel. Kovács ezután átjött Magyarországra és itt a Jánosycsalád tagjait rábírta arra, hogy . az ellenállási mozgalomban részt vegyenek. Az volt a megbízatásuk, hogy a dunai hidak felrobbantását megakadályozzák. Haditervük elég különös
volt. Amikor az oroszok a hídhoz közeledtek volna, Jánosyéknak kellett volna a hídon szaladni és elvágni a huzalt. Nem nagyon értettem e haditerv kivitelét. Ezt a szabotázsmegbízatást legalább egyszer mindennap elmondta. (Nem emlékszem rá pontosan, de úgy vélem, Kovács nem volt a börtönben. Sőt, mintha Jánosy haragudott volna rá, mert faképnél hagyta őket, és talán visszaszökött Szlovákiába.) Szívesen hallgattam mindig elbeszélését; csak azt nem szerettem, amikor utána kérdéseket adott föl: - Mit szól, milyen büntetést fognak ránk mérni a németek? Mit gondol, ezért halálbüntetés jár? Ugye, a mi ügyünk egy gyerekes elgondolás? Ilyesmit csak nem vesznek komolyan a németek? No, mit gondol? Mi a véleménye? Mit gondolnék? Háborús időkben - hiszen az utcán láttuk a feliratokon a legtöbb esetben halállal büntetik az ellenállókat. De ezt nem mondhatom meg neki ilyen durván. Kénytelen vagyok mégis valamit mondani, mivel másképp nem hagy békében. Próbálok valami vigasztalót mondani, ami mégis. ésszerű.. Valahányszor elmesélte történetét, már az elején mindig átgondoltam, mit is fogok neki mondani, hogy el ne keseredjen. Ilyenkor kihez forduljon az ember segítségért, ha nem a jó Istenhez és a szentekhez? Szívesen csatlakozott. hozzám, és együtt mondtuk: Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya... A másik, sokkal földibe beszédtémája Jánosynak az volt, hogy elmesélte, mikor, hol, milyen ételeket evett. Éhségem ilyenkor még magasabbra hágott, s arra gondoltam, nem kellene nekem a finom étel, csak néhány főtt krumplit adnának vacsorára. Fölnéztem az ablak vasrácsára. Azontúl van a szabadság... Vajon hol vagyok? Fölmászok az ágyra. Az ablakot félig ki lehet nyitni, a háttérben az Országház kupolája emelkedik. Tehát a Pestvidéki börtönben vagyok. Talán a szomszédommal is beszélhetnék az ablakon keresztül, ha ő is kinyitja és föláll az ágyra, mint én. Hallok is a távolban valami beszélgetést. Leszállok az ágyról, és a két cella közös falát kopogtatom. Felelnek rá. A kopogtatással lassan az ablak felé irányulok. A felelő kopogtatás nem tart velem, lemarad, sőt eltávolodik. Újra kezdem, ötször, tízszer, tizenötször. Az eredmény mindig ugyanaz, mindig széthúzunk. Vajon miért? Az ellenkező oldalon észreveszem, hogy a fűtőtest csöve körül egy kis hézag van. Újra kezdem a kopogtatást, és ezúttal a másik kopogtatására bízom magamat. A fűtőtesthez érkezünk. Albert testvér van velem szemben. Nem lehet látni, de elég jól lehet érteni. Ad néhány hírt, hogy Jánosy Bélával van, és hogy kik hol vannak. Most tudtam csak meg - amikor ez év július 9-én találkoztam Albert testvérrel -, hogy Angyal Ferenc Tóth-tal, Jánosy Béla apósával volt egy cellában. Azt mondta, Tóth nem közölte vele letartóztatásának okát. Múltak a napok. Ha tehettem, a kémlelőlyuk ("Judás") külső fedelét mindig fölemeltem, hogy lássam, mi történik a. börtönben. Némelykor mozgás volt a belső erkélyen. Embereket hoztak vagy vittek. Láthattam az ebéd és vacsora kiosztását. Egy fegyveres őr kíséretében két zsidó rab volt megbízva az élelmiszer kiosztásával. Az őr kinyitotta a kis ajtócskát, a rab kiadta a csajkát, az egyik zsidó rab beleöntötte a neki járó porciót. Éppen karácsony este van. Odaérnek hozzám, a merőkanalat kezelő mérgesen nézi a társát, kiabál neki, a merőkanalat csak úgy vaktában belemárt ja a kondérba és tartalmát kiönti a csajkámba. Hát ez meg micsoda eledel? Valami zavaros víz, amelyen egy gombostű nagyságú zsír árván úszkál. No, de azért lássunk az evéshez! Kikanalaztam a folyadékot, és a csajka egyik sarkában találtam egyetlenegy szem babot. Két vagy három évvel ezelőtt egyszer már jelen voltam ebben a fogdában a-rabok karácsonyán. A missziós nővérek meghívtak bennünket erre az ünnepélyre. Egy díszített karácsonyfa volt kipányvázva az erkélyek között. Az .egyik erkélyen harmónium volt. A börtönajtók megnyíltak, a rabok az erkélyre jöttek, a fegyőrök pedig az erkélyeket összekötő hídra. Egy rab (valami elítélt tanító) a harmóniumhoz ült és a rabok énekelték a „Mennyből az angyal”-t. Egy fiatal, kövér pap mondott beszédet. Most én is abban reménykedtem, hogy a kápolnában vagy a folyosón összejöhetünk, s ha nem is beszélhetünk, legalább látjuk
egymást, és talán elénekelhetünk közösen néhány karácsonyi éneket. A börtönajtók nem nyíltak ki, de messziről néhány karácsonyi dallam mégis eljutott hozzánk. Az alsóbb emeleteken a cellákban elítélt rabok, rablógyilkosok stb. voltak. Nekik megengedték, hogy e szent napon misét hallgassanak a börtön kápolnájában. A politikai foglyoknak erre nem volt engedélyük. Csak figyelemmel hallgattuk az örvendetes dalokat, amelyeknek föl kellett volna vidítani szívünket, de szomorú helyzetünkben a régi vidám karácsonyok emléke lehangolólag hatott lelkünkre. - A szovjet csapatok ezekben a napokban már körülzárták Budapestet. Eljutott erről valamilyen hír a börtönbe a rabokhoz? - A külvilágról nem sok hír érkezett hozzánk, de sok jel arra mutatott, hogy az oroszok nincsenek már messze, és ez némi reményt nyújtott nekünk. A belövések, repülőtámadások egyre gyakoribbá váltak. Nemsokára géppuskaropogást is lehetett hallani, mintha a Margit körút környékéről jött volna. Egyik nap megszűnt az élelmiszer kiosztás. Azt mondták, hogy a konyhát kilőtték. Az orosz aknavetők tűz alá vették az épületet. A robbanások egymást követték hol itt, holott, de sűrűen, szünet nélkül. A ház csak úgy rengett bele. Azt hittük, a mennyezet ránk szakad. Az ablakok betörtek. Ehhez a pokoli zajhoz még hozzájárult a rabok dörömbölése. Minden ajtót vertek a rabok, nem akartak a romok között maradni. Az ágyamból kivettem a vasrudat, és azzal vertem az ajtót. Pokoli lárma volt, hiszen több százan lehettünk a cellákban és a közös termekben. De az ajtók nem nyíltak meg. Amikor a sok robbanás, csattanás, dörömbölés kissé lecsillapult, hallottam valakit, aki segítségért könyörgött. Hilfe I Hilfe I - hallatszott a kiáltás. De az őr nem jelentkezett. Valószínűleg biztosabb helyre húzódott. Mégsem szép tőle, gondoltam, hogy nem siet a bajtársa segítségére. A segélykérés továbbra is hallatszott, és csak ekkor vettem észre, hogy Albert testvér volt az, aki segítségért kiáltozott. Egy robbanástói bevágódó ablaküveg a kezét komolyan megsebesítette. A tüzelés ritkább lett, de mégis türelmetlenül vártuk, hogy valami biztosabb helyre tegyenek bennünket. Mennyit vártunk? Nem tudom. De úgy gondolom, elég sokáig, mert egy ilyen fontos művelethez "haditerv" kellett, és ki kellett osztani a szerepeket a német őrök között. A kulcsok csörögtek, az ajtók több helyen egyszerre kinyíltak, és az emberáradat, mint valami háborgó folyam, hömpölygött lefelé. A lépcsőházban géppisztolyos katonák, övükben kézigránáttal. Idegesen figyeltek bennünket. A földszinti folyosón telepedtünk le. A katonák az első emeleti erkélyről ügyeltek ránk, míg a parancsnokuk hetykén, mint valami kakas, közöttünk sétált. „Hier riskieren Sie nichts!” - mondta. Pedig ha felnéztünk, láthattuk, hogy fejünk fölött csak egy mennyezet van, mert a cellák ajtajai mind egy kis belső fedett udvarra néznek. Itt viszont csak a tető nyújtott védelmet, akár az ötödik emeleten. De oldalról mégis jobban voltunk védve, az üres cellák védtek a lövésektől. A börtönnek egy része kiürült, mert a közjogi bűnösöket szabadlábra helyezték. Ezért közülünk sokan fölháborodtak, hogy a tolvajokat, betörőket, gyilkosokat elengedik, de minket továbbra is fogva tartanak. Nem sokáig maradtunk itt ezen a belső udvaron, mert fölhajtottak bennünket az első emeletre. Társaim egy közös cellába kerültek. Negyvenhárman voltak benne. Én az épület végén lévő cellába kerültem. Abban negyvennyolcan voltunk. Majdnem mindannyian franciák voltak. Velünk volt két Biatorbágyi ember is: egyik fiatal volt, a másik pedig már 50-60 éves lehetett. Úgy emlékszem, hogy Biatorbágy közelében az úton fogták el őket. Az újabb tömeglakásunkon tizenegy szalmazsákkal rendelkeztünk. Tehát még ha négyen feküdtünk is egy zsákra, négynek már nem jutott hely. Az élelmezés pedig megszűnt. A bombák, rakéták továbbra is hullottak körülöttünk. Az egyik nap látom, hogy dől össze a tőlünk kb. tíz méterre levő épületfal. Úgy gondolom, borba találat érte. A teremben volt egy W. C. is. Hamarosan eldugult. Nem volt semmi eszközünk, hogy a bajt kijavítsuk. A W. C.csésze hamarosan megtelt és a vizelet lassanként elárasztotta a termet. A szalmazsákok
kezdték magukba szívni a trágyát. Valóságos istálló lett a szoba. Végre valami edényt és felmosó rongyot kaptunk, és két vagy három francia, nem kímélve kezüket, kitisztította a W. C. csészéjét, föl mosta a termet. Aztán - nem tudom, honnan vehették a kölnit - alaposan beparfümözték magukat. Ezekben a napokban részünk volt egy látogatásban. Egy fegyveres német őr jött be hozzánk egy másik némettel, akinek nem volt fegyvere, se derékszíja, de rohamsisak volt a fején. Ez valami orvos volt, magyarul is beszélt. Később tudtuk meg, hogy Wiederkehr a neve. Ezekben a napokban a franciák meg akarták fúrni a falat. Kiszemelték a helyet. Azt mondták, a lyukon át ki lehet majd jutni a börtönből a városba. De csak akkor kezdik el a munkát, ha senki el nem árulja őket. Nekiláttak a munkának, de nem fejezhették be, mert kivezényeltek bennünket az udvarra, ahol száznyolcvan rendőr sorban állva várt bennünket. úgy tudom, hogy a németek rabjai kb. nyolcvanan voltak, a nyilasoké pedig száz fő volt. Így minden rabra jutott egy rendőr. Hova visznek bennünket? Fogalmunk sem volt róla. A rendőrsorok között elindult a csapat, kiléptünk az utcára. Siralmas látványt nyújtottak a kifosztott üzletek. A börtönépület mellett volt egy nagy bérház. Ez a ház földig le volt rombolva, csak a bejárat maradt épen. Állítólag egy vagon lőszer robbant föl mellette. Ha a vagon lőszer száz méterrel északabbra lett volna, a börtön épületét is simán elsöpörte volna. Messzebb délre néhány ház égett. Emlékszem, hogy a Lánchídon túl egy nagyon kimagasló házból hatalmas lángok csaptak az ég felé. A Dunával párhuzamos utcában haladtunk. A Lánchídon baj nélkül átkeltünk. A Markó utcai börtön közelében sokáig várakoztunk. Ide akartak bennünket bezárni, de nem volt számunkra hely, ezért tartott a tárgyalás olyan sokáig. Ez alatt az idő alatt elbeszélgettem társaimmal, akikkel december I9-e óta nem találkoztam. A házak mellett német tankok voltak. Egy-két francia a tankokba akart bújni, hogy így megszökhessen. Nem tudom, sikerült-e nekik. Itt, a Markó utca környékén hallottam először beszélni Wiederkehrt, aki nevetve mesélte, hogy valakit amputált a Fő utcában. Már három nap óta egy falatot sem ettünk. Hideg volt, és semmi sem fűtött bennünket. Legtöbbje a takarójába bújt, és várta az újabb parancsot. Ez idő alatt nem volt légitámadás, belövésekre sem emlékszem. Egy kis zűrzavar nem irtott volna, de valószínűleg nem használhattuk volna ki, hiszen jól voltunk őrizve. Rendőreink úgy tudták rólunk, hogy gonosztevőket kísérnek. Később egyikük fájdalmasan panaszolta, hogy a foglyoktól szerzett értesülései szerint írtatlan embereket kell neki fogva tartania. Ez kibírhatatlan, és egy nap mondja - az utcasarkon leteszem a fegyveremet és meglógok, mert ilyen gyalázatos munkától iszonyodom. (Ez a beszélgetés már az Országházban folyt le.) Estére behajtottak bennünket valami alagsor félébe. Boltívben végződő kíloszlopokat lehetett látni, kőlapok fedték a földet, az ablaküvegek be voltak törve. Nagy huzat volt, lefeküdni nem lehetett, kénytelenek voltunk állva maradni. Ha nagyon elfáradtunk, leültünk a hideg kőre. Itt beszélgetésbe eredt velem Ulmer Ilona, aki mint én, dunaföldvári születésű volt. Férjének n nevét elfelejtettem. Fia hozzánk járt iskolába, illetve nálunk is bujdosott. Előadta helyzetét, hogy zsidó, és kérdezte, mit tanácsolok neki, hogy bántódása ne legyen. Mondtam neki, hogyha tartanak rólunk valamilyen listát, akkor ő valószínűleg a férje nevén szerepe!. Hagyja el tehát a férje nevét, és ezentúl a leány nevén szerepeljen, és tagadja le, hogy zsidó. Szépen megkért, hogyha meghalna, viseljem gondját a fiának. Mit tehettem volna mást, megígértem neki, habár nem tudtam, miként tudom teljesíteni ezt az ígéretet. Kiszabadulásunk után találkoztam a fiával. Nagynénje társaságában volt. Megnyugodtam, mert láttam, hogy jó kezekben van. Meddig maradtunk itt? Nem emlékszem rá pontosan, de legalább egy éjszakát. Ezután betereltek bennünket az Országház pincéjébe. Itt kényelmesebb volt a hely, úgy gondolom, légópince lehetett. Volt néhány pad, a földet kókuszszőnyeg borította, és kezdetben még a központi fűtés csövei is langyosak voltak. Az Országházban aránylag elég kevesen őriztek bennünket. úgy emlékszem, hogy a scharführer volt egyedül, mint német katona. légy-öt
rendőr vigyázott a kijáratoknál. Az egyik kijárat, amely elég közel volt hozzám, valami térre nyílott, a másik egy udvarra. Belövéseket, légitámadásokat hallottunk. Már több mint .három nap óta nem ettünk semmit. Végre este felé mindenki egy főtt krumplit kapott. Elképzelhető, milyen jóízűen ettük, vigyázva arra, hogy egy kis darabka se essen le a földre, vagy maradjon a krumpli héjon. - Tiefenthaler József az "Ötvenhat nap a Gestapo börtöneiben" c. könyvében leír egy epizódot, amely József testvér és Wiederkehr közölt játszódott le az Országház pincéjében. Elmondaná, ki volt ez a Wiederkehr, s mi történt tulajdonképpen? - Wiederkehr német egyenruhában került hozzánk, s minden bizonnyal katonaorvos volt. Senki sem tudta pontosan, hogy miért is hozták be. Ugyanolyan fogoly volt mint mi, de német tiszt lévén - kiváltságokat élvezett. Viszont kifogástalanul beszélt magyarul. Állítólag magyar születésű volt. Egyesek szerint rokona a kalocsai Wiederkehr kanonoknak. Azt mondta nekünk, hogy ő hauptsturmbannführer, tehát több mint führer. A pincében volt két kisebb fülke. Az egyikben, amely közelebb volt hozzám, úgy tudom, a scharführer húzódott meg. Ritkán lehetett látni. A másik fülkében inkább nők voltak. Wiederkehr azt állította, hogy paráznaságon vette őket észre. Ki is tisztította ezt a fülkét, és ott ütötte föl tanyáját. Néhány kiváltságosat megtartott maga mellett. Úgy viselkedett, mint valami uralkodó. A ritka élelmiszer kiosztást is ő végezte. A bogrács mögé ült egy székre, mint valami trónra, kezébe vette a főzőkanalat, akár egy királyi pálcát, s így fogadta népe hódolatát. Mindenkinek odanyújtotta mannáját, és komor tekintettel fürkészte jótettének hatását. Egyszer az egyik jobbágy rosszul tartotta csajkáját, ő pedig oly erővel vágott bele, hogy csajka, merőkanál és étel a terem másik sarkában kötött ki. Mert Wiederkehr elég sokszor haragra lobbant. Egyszer egy franciával gyűlt meg a baja. Ordított és dühösen rugdalta a francia hátsó felét. Egy másik este lakomát akart rendezni egy szűk körű társaság részére. Tőlem két méterre volt egy lengyel pap. Tábori lelkész lehetett, mert lengyel tiszti sapkája volt. A német őt is meghívta a lakomára, de a pap elutasította. Szegényt a börtön teljesen megtörte. Wiederkehr dühbe gurult, és két öklével ütötte-verte a pap fejét. Csak úgy kongott a koponyája, hiszen kopasz volt. Sírt szegény pap, de nem ment el Wiederkehr-rel a lakomára, valószínűleg egy kis kenyérre és szalonnára. Wiederkehr nem a pap barátságát akarta elnyerni, hanem a tiszti sapkáját, ami védelemül szolgált volna neki az oroszok előtt. Már előzőleg egyszer láttam, hogy sóvárogva nézte, és a fejére próbálta. Hatalma alapjának megszilárdítására Wiederkehr szükségesnek látta, hogy gyakran leszidja az embereket mindenféle ocsmány szavakkal. Egy este már mindenki elhallgatott, nagy csend lepte el a legyengült embereket. Egyszer csak Wiederkehr kirohan a fülkéjéből, ordítozik, szitkozódik, káromkodik, hogy csend legyen. Erre én odaszóltam neki: Ne káromkodj! - Ki volt ez? - kérdi dühösen. Fölegyenesedtem, a szemébe néztem és feleltem: - Én. - Ö hozzám lépett, és mintha el akart volna nyelni, úgy ordította: - Hogy mert velem így beszélni I Örség I - kiáltott a közelben álló rendőrnek. Ez odafutott (magyar létére a német fogoly előtt) vigyázzba vágta magát. Wiederkehr ismét hozzám fordult: - Szemtelenségéért meg lesz büntetve. Az éjszakát kint az udvarban, a hideg hóban fogja eltölteni. Az őr visszament a helyére, Wiederkehr pedig megfogta a karomat és húzott. - Jöjjön csak ki az udvarra! Én pedig visszahúztam őt a takaróm felé, amely egy-két méterre volt tőlem. Karomra vettem a takarót és mondtam: - Most már mehetünk. - Maga lázító! Ezek a büdös kommunisták itt csak egy biztató szóra várnak, hogy
föllázadhassanak ellenem. De nem félek, mert van a zsebemben 180 golyó, és ha kell, kinyírom az egész társaságot. Jöjjön csak velem! Elkezdett ráncigálni, de én kirántottam a karom a kezéből: - Mi jogon bánik így velem? Mutasson egy írást, hogy így bánhat az itt levő emberekkel - mondtam neki. - Mit? Maga beszél így? Hiszen maga egy tanulatlan, tudatlan fráter. Maga zsidóbújtató és katonaszöktető! Kérjen tőlem bocsánatot nyilvánosan, itt, mindenki előtt! - Nincs miért bocsánatot kérnem. De ha mégis ragaszkodik a bocsánaté réshez, lehet róla szó, ha maga is sajnálja, amit tett. Már majdnem a kijáratnál voltunk. Wiederkehr odaszólt a közelben levő foglyoknak: - Hívják ide azt, aki az imént mell ette ült ennek az embernek! Odajött az illető, és a német ráförmedt: - Miért nem gátolta meg, hogy ez az ember ilyen szemtelenül felszólaljon? - Hát én nem vagyok felelős egy ilyen bolond ember tetteiért – válaszolta a kérdezett. Wiederkehr látta, hogy a volt szomszédom elítélő szavai nem lágyítják meg a szívemet. - Ki képviseli a foglyok között a legnagyobb tekintélyt vagy méltóságot? Elővezették a köztünk levő legtekintélyesebb embert. Wiederkehr megparancsolta, hogy mondja meg nekem, milyen nagy bűnt követtem el. - Igen, - mondta az illető a kényszer hatása alatt - a hatóság ellen való lázítás bűnét követte el. Láttam, mindenki elhagy. A német hozzám fordult: - Hajlandó bocsánatot kérni? - Már mondtam egyszer, hogy milyen föltételek mellett – válaszoltam neki. Már a kijárat közvetlen közelébe érkeztünk, a rendőrök is jól hallhatták szavainkat. Wiederkehr ismét hozzám fordult: - Vannak testvérei vagy rokonai? - Vannak. - Hol laknak? - Dunaföldváron. - Holnap reggel 9 órakor magát Budán hadbíróság elé állítom, és 10 órakor ki lesz végezve. Akar papírt és ceruzát, hogy halála előtt egy utolsó levelet írjon a hozzátartozóinak? - Nem - hangzott rövid válaszom, amely villámként sújtott a németre. Nem tudta többé, miképpen törhetné meg makacs ellenállásomat. Szó nélkül, dühösen távozott mellőlem. Visszament fülkéjébe, de az esemény annyira felizgatta, hogy erős szívdobogás fogta el, és mint később hallottam – hideg vizes ruhával kellett borogatni a mellét. Mikor valamennyire lecsillapodott, Albert testvér megpróbált közbenjárni értem, mert azt hitte, kint didergek a fagyos hóban. De tévedett, mert Wiederkehr távozása után tanácstalanul álltam a rendőrök közelében, majd lefeküdtem a szőnyegre, és elgondolkoztam a holnapi nap veszélyén. Nyugodt voltam, nem féltem. Gondolataimat egy rendőr zavarta meg. Lehajolt hozzám és így szólt halkan: - Menyasszonyom is Dunaföldvári, Tisztelendő Úr, fogadja el tőlem ezt a kis eleséget. - És felém nyújtott egy szép karaj kenyeret és hozzá való szalonnát. A történtek nem vették el étvágyamat, nem csillapították éhségemet. Jóízűen falatoztam a drága, jó kenyérből és szalonnából. Az eleség egy részét meghagytam, hogy majd kioszthassam azon társaim között, akik legjobban szenvednek az éhségtől. Hiszen ha kivégeznek, úgysem lesz rá szükségem. Lefeküdtem újra, és már egyet aludtam, amikor Albert testvér hozzám jött és tudomásomra hozta, hogy Wiederkehr nagyon rosszul volt az éjjel, majdnem meghalt. Azt is hozzátette, hogy attól fél, bajba hozom az egész fogoly tábort, mert a német bosszúja mindenkire rá fog nehezülni. Ezért mindenkit veszély fenyeget. Legyek tehát engedékenyebb, hogy fogolytársaimat kíméljem. Albert megtalálta lelkem
érzékeny pontját, és hogy a már úgyis nagyon meggyötört foglyokat újabb veszélytől megóvjam, megígértem, azon leszek, hogy a béke helyreálljon. Ezzel lefeküdtem és újra tovább aludtam. Kora reggel jön felém Wiederkehr, arca nem árul el semmi felindultságot. - Tisztelendő Úr! Hajlandó bocsánatot kérni? - Igen, ha… - De az igen kimondása után mindjárt elvágta a szavamat, nem hagyott beszélni. Csak az igen volt a fontos, a többit nem akarta hallani, és nem akarta különösen, hogy mások meghallják. Mindjárt derűs lett, beszélt, beszélt. Bocsánatkérésre nem volt szüksége. Megvolt a béke. Wiederkehr teljhatalmán csorba ütődött, de nem semmisült meg. Vártam a bosszúját, de aztán nagyon korrekt volt velem szemben. Szinte azt mondhatnám, ő búcsúztatott el engem a fogságból. Ilyen keserű viszonyok között nem csoda, hogy némelyek esze, idegrendszere megzavarodott. Előttem volt az az asszony, aki gyönyörűnek, szépnek, királynőnek képzelte magát, és egész nap csak ezt hajtogatta. Vagy mint Paulin esete. Odajött hozzám egy délután és azt mondta: - Látja ezeket az embereket, akik a padon ülnek? Ezek mind halálra vannak ítélve. Holnap fogják kivégezni őket. - És fejével intett, hogy bizonyára így van, még ha nem hiszed el, akkor is. Valamelyik napon váratlanul látogatásban volt részünk. Fehérvári Jánosné (Ágnes), volt iskolaszolgánk felesége némi kis élelmet és tiszta fehérneműt hozott férjének és az iskola volt lakóinak. Egy kis tiszta fehérnemű jól esett, mert a tetvek már kezdtek ellepni bennünket. Mosdásról, tisztálkodásról szó sem lehetett. Éjjel-nappal a letartóztatásunkkor viselt ruhánkban voltunk. Éjszakára egy pokróc állt rendelkezésünkre. - Mi történt az iskolában az idő alatt, amíg a marista szerzetesek letartóztatásban voltak? - Lesó Nándor hentes (Ménesi út 3.) december 2o-án 3-4 óra felé húst szállított az intézetbe. Ot is, mint minden belépőt, a németek letartóztatták, de azért szabadon mozoghatott az intézetben. Címét meghagyta a konyhán dolgozó személyeknek (Fehérvári Jánosné, Vidóné, Bakosné Bihari Erzsébet stb.), ahol őt szükség vagy veszélyesetén megtalálják. Ezután a német parancsnok irodája felől határozott léptekkel indult a kijárat felé. Ezzel a magatartásával meg tévesztette az őrt, aki az utcára engedte. Még az este visszajött a húsért, amit visszavitt zavartalanul a lakására. A parancsnok másnap meg akarta süttetni a húst. Ekkor tudta meg, hogy a mészáros eltűnt a hússal együtt. Dühbe gurult, az őrt megbüntette, a szakácsnékat megfenyegette, és másnap két fegyveres német a Vásárcsarnokban Lesót letartóztatta. Egy Pista nevű, 15-16 éves árva fiú vezette a Gestapót. A szakácsnők őt bízták meg ezzel a kellemetlen feladattal. Lesó a földszinten, a bejárat mellett levő szobában volt őrizet alatt. Ide került még valószínűleg Delplanque, továbbá egy másik francia, akit Delplanque megszöktetett abban a pillanatban, amikor az iskola bejáratánál az autóra fel akarták szállítani. Oda került egy harmadik francia is, szerintem Georges Quehen lehetett az, mert ő ismerte Macskásyékat, és valószínűleg tudott valamit magyarul is. Ez a francia az ablakon szeretett volna az utcára kijutni, de Lesó nem volt vele egy véleményen. Azt akarta, hogy együtt szökjenek meg. Nem tudtak megegyezni. Tehát Delplanque szöktetési akciója után maradt két francia, akit a németek elszállítottak, és Lesó az iskolában maradt. Később sokkal szabadabban mozgott az intézetben. Egy alkalommal a verandán beszélgetett az őrrel. A padláson, éppen fölöttük Steiner Zoltán rejtőzködött már néhány nap óta. O volt az, akinek letartóztatásunk estéjén sikerült gyorsan bejutni erre a rejtekhelyre. Itt a padláson levő cukorral táplálkozott. A padláson nem lehetett fölállni, mert alacsony volt, csak feküdni, kúszni vagy ülni lehetett. Steiner Zoltán nem maradhatott mozdulatlanul. A német őr is fölfigyelt a gyanús mozgásra. "Patkány" - mondta a német a padlásra mutatva. Lesó bólintott, bár ő sem tudta, mi van ott fenn. Lesó hamarosan kiszabadult, de gyakran sétálgatott a Hőgyes Endre utcában. Ha látott
valami francia kinézésű embert, aki az iskola felé tartott, figyelmeztette, hogy a Gestapo ott van. Az így figyelmeztetett mindig nagy hálával adózott Lesónak. A németek egy napon teherautóra rakták az iskolában levő élelmiszert (lisztet, húst, mézet, befőttet) és eltűntek. Ekkor bújt elő Steiner Zoltán, a sok izgalomtól erősen megviselve. A németek visszatérésétől félve a szakács nők arra kérték Steinert, hagyja el az iskolát. Steiner később az orosz hadseregben szerepelt mint tolmács. Úgy hallottam, az iskolában maradt gyerekeknek nem esett bántódásuk. A felnőttek egy része, sajnos, nem menekült meg. Egy Farkas nevű zsidó egy csoporttal már a Dunaparton állt a kivégzendők között. A zsidókat a partra terelték, és ott tarkón lőtték őket. Ö nem sérült meg halálosan, és a Dunából szerencsésen ki tudott úszni. O adott hírt az iskolában levőknek a kivégzésekről. Ebben az időben körülbelül tíz üldözött visszajött az iskolába. Később egy magyar katonai alakulat költözött be az épületbe lovakkal, két autóval, egy könnyű ágyúval, egy utánfutóval, sok színes rakétával, páncélököllel, gyutaccsal. Ennyi sok nép felélte az épületben maradt élelmet, ruháink pedig a katonák átvedlésére szolgáltak az oroszok bejövetelére. - A frontvonal közeledtével az Országház foglyait is el kellett szállítani. Hová vitték a marista szerzeteseket? - Vittek bennünket a többivel együtt. Január lóén az Országházban nagy mozgolódás volt. A nyilasok száz és a németek nyolcvan foglya rendőröktől körülvéve, egy német őrmester parancsnoksága alatt egy csajkával, egy pokróccal és üres gyomorral vonult ki az utcára. Nemsokára a Lánchíd pesti bejáratához értünk. Tizenkét reverendás fogoly haladt a menet élén. A híd tűz alatt volt. Rakéták fütyültek és robbantak. Itt-ott egy-egy frissen hantolt sír a téren. Már indultunk is a hídra, de a híd bejáratánál lévő bódéból egy tábori csendőr rohant ki, piros tárcsával a kezében. Intett, hogy menjünk vissza, húzódjunk a fal mellé, mely majd védelmet nyújt számunkra a robbanó rakéták ellen. A csendőr élete is veszélyben volt. Minden pillanatban le-lebukott, hol jobbra, hol balra hajladozott aszerint, hogy honnan jött a robbanás. A csendőr rohant vissza a házikójába, mi pedig a híddal szemben fekvő hatalmas épület bejáratánál várakoztunk. Mire gondoltunk volna, ha nem a szökésre? De hiába néztem az épületbe és az utcára, semmi alkalmas helyet a szökésre nem találtam. A híd sűrű tüzelése körülbelül fél óráig tartott, aztán egy kissé lecsillapodott. Ezt az alkalmat a parancsnok kihasználta, és parancsot adott az átkelésre. Megindult a tömeg, rendőr és fogoly vegyesen, ki hogy tudott, futott, mert még a hídra sem értünk, ismét erős tüzelés kezdődött. Süvítés és robbanás jobbra, majd balra, előttünk, mögöttünk. Néhány pillanatig azt sem tudjuk, mit csináljunk. De hamarosan rájövünk arra, hogyha az aknaszilánkokat el akarjuk kerülni, le kell hasalni. Minél rövidebb a süvítés, annál gyorsabban vetődünk a földre. Futás, hasalás, robbanás. Vigyázat! Az úttesten lyukak is vannak, könnyen kitűnhet az ember a Duna jeges vizében. Az úttesten egy megmerevedett holttest, mint valami művészi szobor, hirdeti a sebesült végső erőfeszítéseit: kezével a szívéhez kap, mellét kissé fölemeli, kitágult két szemét az égre mereszti. A látvány még gyorsabb futásra ösztökél bennünket. "Jaj, a szívem!" - kiáltja Ticfenthaler sápadtan. De azért fut tovább, mert a süvítések és robbanások szakadatlanul rémisztenek bennünket. Most pedig valami erős berregés hallatszik mögöttünk. Egy alacsonyan repülő gép vesz tűz alá bennünket. Kattognak a golyók körülöttünk. Mindenki menekül, ahogy tud. Többen a híd vasszerkezete alatt találnak menedéket. Egy nő véres, karral fut, kezét levágta az akna. A repülőgép újra támad, és tüzel ránk. Én a híd vasszerkezete mellett futok, majd végre a híd budai bejáratához érek. Itt berohanok a tábori csendőr bódéjába. A csendőr éppen el van foglalva egy sebesült katonával, akinek a fejéből ömlik a vér, és elborítja egész arcát. A sebesült reszket, a csendőr bátorítja, hogy ne féljen, nem lesz komolyabb baja. Ott maradok néhány percig. Mit tegyek? A csendőr talán befogad, de nem
biztos. A hely is veszélyes, katonai alakulat keretében nem sokáig maradhatok, mint politikai fogoly. Elhagytam a házikót, visszatértem a többiekhez. A házak között rövidesen védettebb helyre jutottunk. Ezt a nagy zűrzavart néhányan kihasználták a szökésre. Korondy Béla csendőr százados - Kudar Lajos 1 és Nyerges Pál társa - szintén lelépett. Magas termetű, vékony ember volt, Angyal Ferenc találkozott vele az ostrom után a Kálvin téren. Katonaruhában volt. Miután a foglyok összeverődtek, elindultunk a Vár felé. Az aknatűz megszűnt, és úgy emlékszem, nyugodtan mehettünk fölfelé a budai oldalon, és a' Belügyminisztériumban kötöttünk ki. Itt két részre osztottak bennünket. A nyilasok foglyait az előcsarnoktói jobbra lévő terembe zárták. Minket pedig egy kis folyosóba gyömöszöltek be. A folyosó vége be volt falazva, a másik végén valami kis ablakocska volt, mely az utcára nézett, mellette jobbra egy ajtó a pincére nyílott. A hely kicsi volt, körülbelül két és fél méter széles, négy-öt méter hosszú. A német beszorított bennünket a folyosó végébe és fenyegetett, hogy belénk lő, ha nem ülünk le. Szívesen leültünk volna, de oly szorosan voltunk, hogy csak leguggol ni tudtunk. így maradtunk addig, amíg a német ki nem tombolta magát. De sokáig nem maradhattunk ebben a kellemetlen pozícióban. Úgy oldottuk meg a helyszűkét, hogy kettes csoportot alkottunk. Amíg az egyik nagy nehezen ülőhelyet talált a földön, a másik egy kis helyet keresett a két lábának. Időnként fölváltottuk egymást, mert a helyzetét sem az ülő, sem az álló nem bírta sokáig, hisz oly szorosan voltunk, hogy mozogni sem tudtunk. Némelykor csak egy lábon álltam, mert a másiknak már nem volt hely a földön. Ebben a kínos pozícióban szenvedtünk legalább huszonnégy óráig. Evésről és ivásról szó sem lehetett. A folyosó végében tartózkodott egy tiszteletre méltó idős ember, úgy emlékszem, újságíró lehetett. Állandóan panaszkodott: - Mikor adnak nekünk meleg fürdőt? Engedjenek haza, Budán, a lakásomban van jó meleg fürdő. Mikor engednek el innen? Valóban nagy szüksége lett volna meleg fürdőre, mert valami gennyes váladéktól úgy szabadult meg, hogy Prucser Lajos cipőjébe kente. ittlétünk másnapján a parancsnok sorba állította a zsidókat. Dimer Ilona a megbeszéléshez híven nem állt a sorba, de a zsidók oszlopa közepén egy nő elkezd integetni, hadonászni Dimer Ilonának, hogy ő is álljon közéjük. Szerettem volna a kezét lerántani, hogy maradjon békében, és ne integessen? De mit tehettem? A parancsnok egy lépésre volt tőlem. És Dimer Ilona is belépett a zsidók sorába. Őket aztán bezárták a mellettünk lévő pincébe. Egy nap valaki ostyákat és bort juttatott el a börtönbe. Tiefenthaler úgy vélte, hogy a szentmiseáldozatot bemutathatja, hogy egy kis erőt meríthessünk hitünkből. A környezet csöndes volt. A mise megkezdődött nagyon kezdetleges fölszereléssel: Wiederkehr is ott volt. Nagyon szorgoskodott a miséző pap körül. Valószínűleg ő is eljárt kiskorában a templomba, és így ragadt rá valami a ministrálásból. De néhányszor túllépte a ministráns hatáskörét, és majdnem a miséző pap szerepét akarta fölvenni. Hirtelen beront hozzánk a német parancsnok, mint valami sárkány, de szája nem tüzet, hanem káromkodó szavakat ömleszt. Mi megrökönyödve néztük és vártuk, hogy a vihar elmúljék. Ilyen beavatkozásra sem a pap, sem a hívők nem számítottuk. Mit fog tenni ez a barbár? Befejezhetjük a misét? A parancsnok eltávozott és mi megkönnyebbülten folytattuk imánkat. Olykor kienged tek bennünket az előcsarnokba. Ott töltöttünk kb. fél órát. Ez a helyiség tele volt irattal Néhányat kihúztam a csomagból. Körözőlevelek voltak. Egyik nap a szomszédos terem kiürült. A nyilasok foglyait szabadon engedték. Állítólag meg kellett nekik ígérniük, hogy elmennek a frontra harcolni vagy dolgozni, árkot ásni stb. A szűk zárkánkból átkerültünk az így szabaddá lett nagyobb terembe. Itt már mindenki lefeküdhetett a padlóra. Az emberek ki is használták ezt a lehetőséget, mert úgy 1
Kudar csendőrezredest az SS később a Belügyminisztérium udvaran kivégezte. Nyerges túlélte az ostromot. A három csendőrtiszt ellenálló tevékenységről részletesebben Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén, 228-234. old.
feküdtek szanaszét, mint harctéren a hullák. Mindennap egy merőkanálnyi keserű cikórialevet kaptunk. Erőnk rohamosan fogyott. W.C.-re már talán tíz nap óta sem kellett menni, hisz semmi szilárd ételt nem ettünk. A vizelet számára egy dézsát helyeztek el az egyik sarokba. Elég körülményes volt odajutni, át kellett lépni a sorvadó testű foglyokon. Amikor egy ilyen élő hulla az utamba került, megálltam, lábamat képtelen voltam a megfelelő magasságba fölemelni. Ezért két kézre fogtam a térdemet és áttettem a lábamat az utamban fekvő másik oldalára, majd a másik lábomat szintén két kézzel áthúztam az akadály fölött. Egyik nap a dézsa színültig megtelt vizelettel. Delplanque ki akarta vinni, hogy kiürítse. Fölemelte a nehéz dézsát, és vitte előre. Amíg a síkon haladt, minden rendben ment, de amikor a fekvő emberek sorához ért, megbotlott, a vizelet elárasztott két-három embert. Szánalommal néztük szegény áldozatokat. Tisztálkodásra nem volt lehetőség, a tetvek elborítottak bennünket. De micsoda tetvek! Nagyok, kövérek, élénkek! Ilyeneket csak ekkor láttam életemben. Némely fogoly megkezdte a nagy vadászatot, mert nem akarta, hogy a tetvek pergamenszerű bőrét lerágják a csontjáról. Egyesek már kezdtek valóságos csontvázzá átalakulni. Siralmas állapotunkra talán akkor ébredtünk igazán, amikor egy jó húsban levő, bőrkabátos, frissen borotvált ember került közénk. Ez Schuster úr volt, a francia követség gazdasági intézője. A bőröndjéből egy ízben nekem is jutott valami. Schuster úr egy oldalast ebédéit. Késével levagdosta a csontról a húst, amit jóízűen megevett. Az így lefaragott csontot átadta Pfleger Albertnek, aki lerágta róla, ami lerágható volt, aztán nekem nyújtotta. Őszintén szólva érzelmeim és gondolataim elég vegyesek voltak, de azért határozottan nagyon örültem a csontnak, haraptam, szopogattam, nyeltem, szürcsöltem, és a 10-12 centiméteres csontból maradt 45 centiméter, amit már lehetetlen volt szétharapnom. A németek Kudart nevezték ki bizalmi embernek. O buzdított bennünket a jó viselkedésre, esetleg egyes hibák elkerülésére. Nagyon udvarias és tapintatos volt velünk szemben. Bizalmi beszámoló jár, valamint a német parancsát négy nyelven kellett ismertetni. Ezzel a munkával kezdetben Kispétert volt megbízva, később pedig Fischer Nándor (= Viktor testvér), aki jól beszélt magyarul, németül, franciául és olaszul. Olasz nyelvre azért volt szükséges lefordítani a parancsot, mert volt közöttünk legalább egy olasz, Orlanda volt a neve. Valószínűleg a német seregben szolgált, de aztán megszökött onnan. Nem sokat beszélt, de annál többet énekelt és fütyült. A teremben volt egy kanapé is. Ezt kezdetben a beteg francia konzul foglalta el, majd később egy szökött német tiszt, aki úgy ragaszkodott a helyéhez mintha a díványhoz lett volna nőve. A légitámadások és aknarobbanások természetesen csak éjjel szüneteltek. Mikor az előcsarnokban voltunk, a kitört ablakokon keresztül láthattuk a robbanások lángját és pusztító erejét. Egyszer egy katonasapkás magyar tábori lelkész benyitott az előcsarnokba. A scharführer útját állta. "Hallottam - mondja a magyar lelkész -, hogy itt papokat tartanak fogva. Úgy hiszem, hogy ártatlanok." Válaszként a scharführer kilökte a papot és bezárta az orra előtt az ajtót. - Ilyen körülmények között már nem kerülhetett sor a bírósági tárgyalására. Hogyan szabadult meg a németek kezéből? - Január 20-án nagy meglepetésben volt részünk. Vagy húsz foglyot kis csoportokban kiszólítottak az előcsarnokba, ott meghagyták nekik, ha kimennek, tűnjenek el minél gyorsabban az épület környékéről. A kiszabadult foglyok között volt négy marista iskolatestvér. Én Pingiczerrel, Fehérvári Jánossal és Delplanque-kal vártam a kiszabadulás pillanatát. Wiederkehr is a teremben volt. Hozzám fordult és így szólt: "Tisztelendő Úr, ugye nem haragszik rám?" "Nem" - feleltem rá. "De igen!" - mondta szinte bocsánatkérően. Nem, nem haragudtam erre a szerencsétlen emberre, akit vak nagyravágyása ily szomorú helyzetbe sodort. Megnyílt az ajtó négyünk előtt. Úgy gondoltam, hogy nem lesz erőm a járásra. És íme,
gyors léptekkel, fürgén kitódultunk a kapun. Miért engedtek el bennünket? Azt mondták, hogy az oroszok valami ultimátumot küldtek, és ez 2o-án 1 órakor jár le, és a németek meg akartak szabadulni a kevésbé bűnös foglyoktól. Valóban, a Várban ekkor nem voltak belövések. Eltértünk a pápai nuncius házához. A kapu be volt zárva. Folytattuk utunkat. Az egyik téren néhány ember egy lóból szeletelt húst. Delplanque ajánlotta, hogy vágjunk le egy szeletet mi is, mert az nagyon jó. Pingiczer visszaemlékezése szerint átnyújtotta nekem a bicskáját és én is levágtam a lóból egy jó darabot. A Vár nyugati lejtőjéhez érve valami vörös .színű lobogót láttam lengeni a Krisztina téri templom tornyán. Az oroszok már ilyen közel lennének? De amint jobban szemügyre vettem, azt észleltem, hogy az egy vörös ejtőernyő, amely beleakadt a torony tetejébe. Ebben az órában a front csendes volt, nem voltak belövések, sem légitámadások. A Várban lekerültünk a Krisztina körútra, bementünk a missziós nővérekhez, de ezeknél már nem volt hely számunkra. Azt ajánlották, menjünk a Gellérthegy u. 7. szám alatti iskolába, ahol talán találunk helyet. Be is kopogtattunk ott. Nem volt nehéz bemenni, mert a bejárati ajtót valami bomba széttépte. Itt is először elutasítottak. Csüggedten mentünk kifelé, amikor a kapuból a főnöknő visszahív és mondja: "így, négyüket nem fogják befogadni sehol. Váljanak szét, így könnyebb lesz elhelyezkedésük. Kettőt befogadunk." Pingiczerrel ott maradtam. Fehérvári János Delplanque-kal tovább kereste a szerencsét. János, volt iskolaszolgánk, a Déli pályaudvar közelében talált menedéket. Hogy Delplanque hova lett, azt nem tudom, Fehérvári János sem tudja. Ez alatt az idő alatt Angyal Ferenc marista a börtönből kiszabadulva a Vár északi része felé vette útját Stegner Sándor soroksári cipésszel. Ez utóbbi úgy került a börtönbe, hogy a németek találtak nála néhány német katonai derékszíjat, melyeket Fischer Nándor adott át neki. Stegner akkor a kispesti intézetünkben volt mint menekült. Angyal Ferenc Sorg építész villájában élte át az ostrom utolsó három hetét. Itt lakott Leccia 2 , Hallier titkára is. Lecciát befalazták a lakás egyik lépcsője alá. Egy légitámadás alkalmával a fiatal Leccia haja teljesen megfehéredett. Egyszer annyira legyöngült, hogy a W. C. ülőkéjéről képtelen volt felállni. Úgy kellett fölsegíteni. A gellérthegyi iskolában, a pincelakásokban sokan voltak. Egy teremben a nővérek laktak és néhány család. Itt volt a főnöknő, Gertrüd szakácsné, Chantal és Berta nővérek, akik Nagyváradról jöttek Pestre. Ott volt még Lúcia nővér is, aki egy másik rendhez tartozott, és a jezsuita Siska páter. Egy teremben magyar katonák húzódtak meg, míg egy másikban német tisztek helyezkedtek el. A pince bejáratánál nyíl jelezte az utat a tiszti szállásra: Zu Dörner. Fontos hely lehetett, mert különböző színű huzalok kötötték össze a külvilággal. Minket az udvarra nyíló földpince előterébe helyeztek, a külső és belső ajtó közé, amelyek másfél-két méterre voltak egymástól. A pince belső részében negyven-ötven személy szorongott, fiatalok, idősek, gyermekek, férfiak, nők és néhány német katona, akik legtöbbször csak estefelé jöttek oda. Különben gépészek voltak, és a gépek javítását bízták rájuk. A következő napokban a nővérek szépen gondoskodtak rólunk. Lassacskán új erőre kaptunk, de az éhséget még akkor is éreztük testünkben, még ha nem is koplaltunk. Igyekeztem a nővérek jóságát visszaszolgálni, amennyire tehettem. Munkálkodtam az óvóhely megszilárdításán. Éjjel, amikor a csatazaj elcsendesült, és a rakéták kivilágították az eget, vízért mentem a templom melletti iskolába. Amikor egy este lepihentünk és nagyon fáztunk, a német katonák ránk terítették a köpenyüket. Hirtelen egy férfi beront a pincébe: „Kitartás! Éljen Szálasi !” És munkaképes embereket keres. A pince közepén talál egy tizennyolc éves fiút. Fölírja a nevét és megparancsolja neki, hogy holnap az adott címen jelentkezzék munkára, mert itt a pincében elsorvadnak az izmai. Kifelé menet észrevesz bennünket nyakig betakarva német köpenybe. "Kik ezek?” - kérdi. "Deutsche Kameraden" - feleli rá Hans, az egyik német. A nyilas szó 2
Jean Leccia a magyarországi francia követség katonai attaséjának. Hallier ezredesnek volt a segédtisztjc.
nélkül eltávozott. Egy német őrmester minden reggel hívta a gépészeket csak ezekkel a szavakkal: "Mit Waffen" vagy "ohne Waffen". Később csak így szólt: "Mit" vagy "ohne". Alattvalói mindjárt követték őt fegyverrel vagy fegyver nélkül. Megértettem, hogyha fegyverrel kérték őket, akkor a frontra mentek, ha pedig fegyver nélkül', akkor valamilyen járművet kellett megjavítaniuk. Egyik este azt újságolták nekem, hogy a fölmentő sereg Üllőn vagy valamelyik alföldi városban van. Ezt lehetetlennek tartottam. A német hadsereg már hónapok óta csak hátrál, hogyan mehetett volna vissza a Dunán át az Alföldre. Meg is mondtam Hansnak, hogy a fölmentő sereg ide sohasem fog megérkezni. Ez a kijelentés annyira lesújtotta őket, hogy szinte már sajnáltam, hogy ilyen keserűséget okoztam nekik. Egy ízben fiatal, feketeruhás katonák is a földszintre telepedtek. A pince egyik lakója, Hollander úr csak úgy minden kertelés nélkül megkérdezte őket, miért nem adják föl a várost. "Mert a Führer azt mondta, hogy ki kell tartani" - válaszoltak kissé csüggedten. Február 10-e felé a német közkatonák nem jöttek többé vissza a szállásukra, de a tisztek tanyája megélénkült, nagy ivászat és evészet volt. Február 11-én délután a benzines kannákat kiürítették a W. C.be, az írógépeket és más műszereket összetörték, az iratokat, pecséteket elégették. Egy német bélyegzőt megtartottam emlékbe, de néhány hét múlva eltüntettem óvatosságból. A tisztek nagyon idegesek voltak, és néha-néha, talán akaratlanul kitört belőlük néhány mondat vagy szó: „A német katonával nem lehet játszani!” „Kitörni!” Világos, hogy itt valami fontos esemény előtt állunk. Mi lesz itt? Harctérré fognak átalakulni a romba dőlt házak? Mindenesetre résen kell lenni. Tanulmányozni kell a vészkijárót, aki jutást lehetővé kell tenni, és résen kell lenni egész éjjel. Megszerveztem az éjszakai őrséget. Rám reggel öt órakor került sor. Időnként kinézegettem az utcára. Nagyon csendes volt a környék, mintha minden élet kihalt volna. Hét-nyolc óra felé a Gellérthegyi út dél felőli dombján, három-négyszáz méterre tőlem feltűnt három fegyveres alak. Géppisztoly volt a kezükben, szőrmesapkát viseltek. Nincs kétség benne, itt vannak az oroszok! De hogy tévedésből belém ne lőjenek, behúzódtam az udvarba, és onnan lestem az orosz járőrséget. Egyszer csak megjelentek a kapu előtt. Megálltak, megláttak, és a tiszt intett, hogy menjek oda hozzá. Odamentem és kérdezte: "Van katona?" Mit mondjak neki? Mondjam meg, hogy tizenöt magyar katona a pince egyik részében tartózkodik? Nem akartam azt sem, hogy a ház esetleg csatatérré váljon. Az is lehet, hogy a katonák civilbe akarnak átvedleni... Bizonytalan voltam, ezért így válaszoltam : "Nincs német katona..." Az őrjárat tovább ment a Krisztina tér felé, én pedig rohantam a pincébe és jelentettem a katonáknak, hogy itt vannak az oroszok, mit szándékoznak most csinálni? "Hát csak jöjjenek! Nem félünk. Leszerelnek bennünket és mehetünk haza." A Budán szorult német hadsereg a szennyvízcsatornán át próbált kimenekülni az egérfogóból. Tehát erre készültek tegnap este, és ezért voltak olyan idegesek. Másnap elindultam a börtönben maradottak fölkeresésére. Úgy gondoltam, csakis a francia követségen lehetnek. Tudtam, mire van szükségük. Magammal vittem egy zsákot, tettem bele tiszta fehérneműt, amit az utcákon és a német teherautók mellett találtam. Az Alagút közelében lévő úton mentem föl a várba, ahol kevés emberrel találkoztam. A vár dunai oldalán leereszkedtem, és hamarosan eljutottam a francia követségre. A következő nap fehérneművel megrakodva újra odamentem, de ezúttal az Alagúton keresztül, mely tele volt torlaszokkal. Akkora torlaszok voltak ott, hogy az Alagút bolthajtását kézzel lehetett érinteni. - Hogyan értékeli most, közel négy évtized múltán a magyar katolikus egyház részvételét az üldözöttek mentésében? - Már akkor is tudtam, hogy sok szerzetes rendház búvóhelyül szolgál, és a szerzetesek vállalják a kockázatot az üldözöttekért. Sokat jártam zsidók ügyében itt is, ott is, a pápai legátusnál, plébániákon, és mindenütt találkoztam egyháziakkal, akik hasonló ügyekben jártak. De sajnálatomra azt is elmondhatom, hogy soha életemben nem volt annyi
megaláztatásban részem, mint akkor. Mert meg nem értéssel is találkoztam eleget. Bizonyos egyházi körök rossz szemmel nézték, ha bármit is tettünk ezen a téren. Albert testvér például egy alkalommal megkeresztelt egy egész zsidó családot. Nem volt más lehetőség a megmentésükre. Ezt megtudta egy plébános, behívatta Prucser Lajos igazgatót, de ő engem küldött be maga helyett. A plébános viszont velem szóba sem állt, hanem káplánját küldte ki, aki aztán alaposan lehordott, hogy mit képzelünk mi, maristák magunkról és ilyeneket. . . A pápai nunciatúrán mindig szívesen fogadtak. Ott hallottam, hogy a nuncius, Angelo Rotta, már nem tudja, mit ír, hanem csak írja a nevét a menlevelek alá, amíg csak le nem bukik a kimerültségtől az asztalra. Többször is jártam ott, és mindig megkaptam, amit kértem. - Van-e birtokában valamilyen köszönőlevél a megmentettektőI? - Nekem nincs, de a minap találkoztam itt Pesten egykori iskolaszolgánkkal, Fehérvári Jánossal, aki sváb származású volt, és 1946-ban ki akarták telepíteni. Ű akkor fölkeresett IO15 nálunk bújtatott zsidót, és aláírásukat kérte. Meg is kapta, sőt a zsidó főrabbi is aláírta és lepecsételte az írást. Ez a levél még mindig megvan. Fehérvárit nem telepítették ki, ma is Budapesten lakik. * Még öt évig taníthatott a Hőgyes Endre utcai iskolában. 1950-ben - rendtársaival együtt - kezébe nyomták a kivándorló útlevelet. Azóta Franciaországiban él. Már nyugdíjban van, de reggelenként most is körüljárja a maristák mikrobuszával a környéket, s összeszedi a kis iskolásokat, akik felügyelet nélkül még nem szállhatnak fel a menetrendszerű járatokra. A hatvanas évek elején különböző francia intézmények ajándékoznak neki magas kitüntetéseket azért a bátor kiállásért, mellyel Budapesten az üldözöttek védelmére kelt. Meglepetésére azt is tudomására hozták, hogy a háború éveiben - anélkül, hogy ezt önmagáról tudta volna - tagja volt az ún. Neuhauser Hírszerző Csoport-nak. Magyarországi érdemeiért legutóbb 1982. január 10-én tüntette ki Vichyben az izraeli főkonzul az Igazak Érmével. Úgy tűnik, csak mi, magyarok feledkeztünk meg róla. . .
Dokumentáció Egy élelem nélküli elkeseredett nap késő óráiban a franica kolónia az „előkelők.” benyílójában estélyt rendezett. Nagy mozgás volt a francia táborban. Ital, étel került kiosztásra. Lárma éjfélig. Ez izgatta a többi éhezőt. Wiederkrehr berúgott, és amikor elcsendesedett a zsúrközönség, ő még mindig ordítozott. A káromkodás és parázna beszéd olyan fokát produkálta, ami minden lu1pzeletet fölülmúl. Pedig Wiederkehr gondoskodott arról, hogy a foglyok e tekintetben se legyenek érzékenyek. Alsóruhában, teljes villanyfényben támolygott ide-oda, ok nélkül ordítva. Mindenki megbotránkozott. Én úgy éreztem, hogy Isten mindnyájunkat büntet, ha megtorlatlanul hagyjuk szent nevének becsmérlését. Az Istenanyáról, Máriáról olyan parázna, közönséges kitételek. hangzottak el, hogy arcpirulás nélkül még a legedzettebbek se hallgathatták. Szégyenletes, aljas dolog volt. Váratlanul felállt egy marianista 3 szerzetes és odaszólt a dühöngő, részeg parancsnoknak, hogy istenkáromlásait nem bírják tovább hallgatni. Halálos csönd követte bátor felszólalását. Az erekben megállt a vérkeringés. Légy zümmögését is lehetett volna hallani. A szerzetes a reverendájában ott állott, mint egy fekete kőobeliszk. Fenséges volt. Mindenki mögötte érezte magát, és remegett érte. A parancsnok pillanatnyi megdöbben~s és meglepetés után olyan méregbe jött, hogy szinte artikulálatlan hangon ordított. Mellénragadta a szerzetest, és a félköralakú teremből kifelé lökdöste. Kosztmegvonás, sötétzárka, lelövés szerepelt kifakadásaiban. Mikor kilökte a folyosóra, újból visszaparancsolta. Ordítva kérdőre vonta, mi jogon mer a parancsnokkal szembeszállni, szavait megbírálni. Erre jött aztán a szerzetes ajkán olyan kijelentés, amelyet senki se várt, legkevésbé Wiederkehr. - Mutassa meg a parancsnok úr írásbeli parancsnoki megbízatását! - hangzott a szerzetes nyugodt szava. Jól hallottuk? . . . Elvégre mindenki örült, hogy az istenkáromló beszéd ellen felszólalt. De okos dolog-e ez az újabb kijelentés? Nem lepődtünk volna meg, ha Wiederkehr agyba-főbe veri a szerzetest. De úgy látszik, ő tudta, miért kérdezheti ezt a fogolyparancsnoktól. Hisz már Lemke fogolyként kezelte. Senki se értette a helyzetet, és nem is látott tisztán. Mi lesz most? Minden szem Wiederkehrre tapadt. De nem jött szó az ajkára. Nem ordít? Nem, hanem szívéhez kapott és elsápadt. - A parancsnok úr rosszul lett! - visították mögötte a hölgyek. Betámolygott a fülkéjébe, ahol a hölgyek ápolókezelésbe vették. A villanyt eloltották. A csendben csak a parancsnok nehéz légzése és száraz, rohamszerű köhögése hallatszott. (Tiefenthaler József: Sötét napok. Ötvenhat nap a Gestapo börtöneiben. Bp. 1945. 57-59. old.) * A jelenet 1945. január 15-én játszódott le a budapesti Parlament pincéiben, ahol kétszáz foglyot terrorizált egy ördögtől megszállott ember, Wiederkehr "kapitány", akitől mindenki félt, és akit mindenki utált, még honfitársai is. Ezen az estén megparancsolja nekünk, hogy feküdjünk le. Súlyos büntetés terhe mellett tilos beszélni. A hely túlságosan szűk ahhoz, hogy az emberek elaludjanak a földön. De azért mindenki igyekszik a sötétben valahogy elhelyezkedni anélkül, hogy a szomszédját zavarná. Wiederkehr káromkodik, szitkozódik, üvölt szüntelenül, bár mindenki régóta hallgat. Mivel van közöttünk négy pap és nyolc marista testvér, akiknek az az egyetlen bűne, hogy rejtegették a zsidókat és a minden társadalmi osztályból való menekülteket, a gyalázatos Wiederkehr abban lelte örömét, hogy 3
Helyesen: marista.
sértegesse Istent, a szenteket és Szűz Máriát. Ekkor Hegedüs Sándor marista iskolatestvér, egy igazi magyar, a szavába vág a sötétben e szavakkal: „Kérem, ne sértegesse a Szent Szűzet!” Néhány másodpercre halálos csend. . . Aztán: „Ki beszél?” - ordítja hóhérunk felénk irányítva lámpáját. A testvér feláll és nyugodtan feleli: „Én vagyok . . .” A hitlerista tiszt őrült dühvel, revolverrel fenyegeti, kizavarja a Parlament udvarába, ahol a szegény testvérnek kabát és kalap nélkül kell töltenie az éjszakát… Rosszabbtól félve néhány fogoly közbelép és mentegetődzik a kapitánynál. Hegedüs testvér ezt nem teszi. Mivel tudok németül, sikerül a káromkodónál annyit elérni, hogy a Miasszonyunk védelmezője ismét elfoglalhatja helyét közöttünk. Másnap börtönőrünk kijózanodik, és az incidens feledésbe merül. Február 11-én Wiederkehrt agyonlövik saját fegyvertársai. Előtte néhány perccel, érezve tragikus végét, e szavakkal búcsúzott tőlünk: „Imádkozzanak értem!” Az oroszok ugyanezen a napon hóhérainkat is kivégzik, és másnap megnyitják előttünk a börtön kapuit. Ami Hegedüs Sándort illeti, ő francia állampolgár lett, és még ma is tanítja II kis bretonokat a Szent Szűz tiszteletére és szeretetére. (Részlet Albert Pfleger: Un rescapé de hongrie témoigne c. könyvéből. SaintPourcain-sur-Sioule, 1970.)
Clerc Bernard Rawa-Ruskáról Magyarországra szökött hadifogoly jelentése HEGEDÜS SANDORról (szerzetesi nevén: JOZSEF testvér), aki magyar állampolgár, és több mint tíz éve a budapesti Champagnat Francia-Magyar Iskola franciatanára. Mint tanár, a) József testvér sosem járt Franciaországban. Tanulmányait Athénban, a Leonin Lyceumban végezte. Budapestre visszatérése után szerzetesként rövidesen kitűnt franciabarát gondolkodásmódjával, amit országunk iránti nagy rokonszenvvel sugárzott át növendékeire olyannyira, hogy a városban lakó egyik német család kijelentette: József testvér teljesen megváltoztatta fiunkat, németellenessé tette! S ez a család inkább náci beállítottságú volt… b) A kis magyarok részére három francia nyelvtanulási módszertant szerkesztet és adott ki. Ezekért a főváros iskolái versengtek. Engem ért a megtiszteltetés, hogy egyik ilyen módszertani könyvéhez előszót írhattam. c) A Németországból szökött hadifoglyokkal szemben kiválóan és teljesen önzetlenül viselkedett; francia nyelvoktatói lehetőségeket szerzett nekik, látogatta a kórházakban a beteg, szökött hadifoglyokat, hivatalosan eljárt, hogy színházi előadások tartására engedélyt szerezzen nekünk (hatóságoknál, nyomdákban, a város közintézményeinél és iskolákban stb.), terembérletet szerzett, sok francia bajtársunk élelmezéséről gondoskodott stb. d) Hazájának a németek által 1944. március 19-én történt megszállása után segítőkészsége megkétszereződött irányunkban, életét is kockáztatta értünk: sokirányú segítséget nyújtott a szökevény hadifoglyoknak, akiket a németek ekkor üldöztek; elkísérte azokat, akiknek lakóhelyet kellett cserélniük, másoknak hamis papírokat, élelmezést biztosított stb. e) Felhasználva magyar állampolgárságát és papi ruháját, elvállalta helyettünk, internált francia katonák helyett a veszélyes feladatokat: fordításokat, hamis igazolványokat készíttetett, megszervezte hamis bélyegzők előállítását, megbízható fényképészeknél
igazolványképeket csináltatott, a katonaszökevények német katonai egyenruháját megsemmisítette, a szuronyokat, csatokat, övkapcsokat éjnek idején a Dunába dobta stb. f) Végül József testvért a Champagnat iskola egész személyzetével együtt 1944. december 19-én egy elzászi áruló feljelentésére a Gestapo letartóztatta, s így osztozott számos, szintén letartóztatott, szökött francia hadifogoly sorsában. Mint mi, ő is 56 napot 4 töltött erkölcsileg töretlenül, a megbánás legkisebb jele nélkül a legkegyetlenebb fogságban. Mint a legtöbb francia, Budapesten elrejtőzve vagy néhány biztos pincében keresett menedéket, s nem szűnt meg "harcos franciaként" viselkedni, s ezért nagy hálára kötelezte Franciaországot. Én, alulírott, akit a Gestapo szintén letartóztatott és fogvatartott, becsületemre kijelentem, hogy mindaz, amit fentebb írtam, igaz. Kelt Ecole-ban, 1946. november 25-én. Aláírás: B. Clerc Pecsétek: Igazolom, hogy a másolat az eredetivel megegyezik Polgármester (Aláírás) 1954. december 20. Körpecsétben a körfelirat: VARENNES-SUR-ALLIER POLGARMESTERE - ALLIER A pecsét rajza: Franciaország szimbóluma, a vesszőnyalábot tartó, dicsfényes Marianne.
4
Az adat itt nem egészen pontos. Hegedüs Sándor január zo-án szahadult, s így nem egészen 56 napot töltött letartóztatásban.
A SZABAD FRANCIAORSZÁG NEUHAUSER HÍRSZERZŐ HÁLÓZATA
Belfort, 1961. szeptember 1.
IGAZOLÓ NYILATKOZAT Jean NEUHAUSER "ny. dandártábornok, a Szabad Franciaország Neuhauser Hírszerző Hálózatának felszámoló biztosa TANÚSÍTOM, hogy HEGEDÜS Sándor tanár úr, aki jelenleg a Bains-sur-Oust-i (Ille et Villaine megye) Szabad Iskolában működik, 1943. január 1-től 1944. decemberig a NEUHAUSER Hírszerző Csoporthoz tartozott. TELJESÍTETT SZOLGÁLATÁNAK JELLEGE Az alatt az idő alatt, amíg 1939-től I945-ig mint magyar állampolgár, tanár volt a budapesti CHAMPAGNAT Francia-Magyar Iskolában, melyet a francia állampolgárságú Pfleger Albert testvér vezetett, nagyon fontos szolgálatokat tett a Szabad Franciaországnak. A Németországból szökött francia hadifoglyokat befogadta. Elrejtette azokat az elzászlotaringiaiakat, akiket igazgatója az iskolába befogadott. Elégette az említett elzász-lotaringiaiak egyenruháit, és fegyvereiket a Dunába dobta. Hamis igazoló okmányokat szerzett a német katonai szolgálatból megszökött elzász-lotaringiaiak részére, akiket erőszakkal soroztak be. Minthogy tevékenységét a Gestapo felfedezte, egy elzászi áruló feljelentésére 1944. december 19-én letartóztatták. 56 nap fogságot viselt el a legnagyobb erkölcsi erővel anélkül, hogy Franciaország érdekében végzett tevékenységét elárulta volna. HEGEDÜS Sándor úr magyar létére az athéni Leonin Lyceumban végezte tanulmányait. Visszatérve Budapestre hamarosan feltűnt franciabarát lelkületével, melyet át tudott plántálni növendékeibe is. Egy budapesti nácibarát német család ismeretségi körünkben kijelentette: „A testvér teljesen megváltoztatta fiunkat. Németellenessé faragta.” Hegedüs Sándor úr 1955. február 28-án francia állampolgárságot kapott. Neuhauser sk. Körpecsét felirata: Neuhauser Hírszerző Hálózat - Felelős Felszámoló Biztos A pecsét rajza: Lotharingiai kettős kereszt, alsó, vízszintes szára alatt: F L = (France Libre, Szabad Franciaország) ÖT IGAZ A VILÁG NÉPEI KÖZÖTT VICHY - A zsidó nép a Vichy-i izraelita hitközség révén, a fürdőváros zsinagógájában megható hódolatát fejezte ki annak az öt Maristának, aki 1945-ben a budapesti Champagnat iskolában tanított, és több száz zsidó életét megmentette. M. Michaeli, Izrael párizsi főkonzulja a jeruzsálemi Yad Vashem, az elhurcoltak emlékére létesített intézet nevében az Igazak Érmét átadta Pfleger Albertnek (St. Pourcain), Angyal Ferencnek (Varennes-sur-Allier), Bonetbeltz JeanBaptiste-nak (Briveből), Hegedüs Sándornak és Pingiczer Lászlónak (e két utóbbi jelenleg Bretagne-ban lakik). A két másik kitüntetést az időközben meghalt két rendtag hozzátartozóinak utólag küldték meg 5 . A nagyszámú közönség soraiban, akik részt vettek ezen az ünnepélyes öszszejövetelen, melyen a Vichy-i rabbi és a Lyon-i főrabbi elnökölt, jelen volt két zsidó is, akiket gyermekkorukban a maristák mentettek meg. Azért jöttek - egyikük Budapestről, másikuk 5
A cikk itt elfelejti megemlíteni az ugyancsak jelenlevö Clerc József nevét, aki elhunyt öccse, Bertlord helyett vette át a kitüntetést.
Párizsból-, hogy az izraeliták végtelen háláját kifejezzék azok előtt, akik hősies magatartásukkal életeket mentettek meg. A kitüntetett maristáknak Jeruzsálemben a Nemzetek Közötti Igazak Fasorában, az Emlékhegyen joguk van egy-egy fát ültetni, mely majd a nevüket fogja viselni. A városházán rendezett fogadáson a ceremónia után a polgármester kijelentette a maristáknak, hogy önfeláldozó példájukkal bebizonyították: él még a világ lelkiismerete. Mielőtt Michaeli, Izrael állam főkonzulja átadta volna a magas kitüntetést a „mi testvéreinknek az emberiességben”, dicsérte a maristák rendkívül áldozatkész lelkületét: „Megmentették gyermekeinket, s ami még több, megmentették a világ becsületét. Ezért nem lehet nekik elég köszönetet mondani…” Ezután felolvasta néhány megmenekült zsidó elismerő levelét, melyet az izraeli követségre küldtek, és amelyből megtudhattuk, hogy a budapesti Champagnat iskola szerzetesei miként mentettek ki a gettóból gyermekeket és időseket, hogy miként adtak menedéket és hamis igazolványokat azoknak a szerencsétleneknek, akikre a nácik vadásztak. Tafler Gábor és Szilágyi György, akik 13-15 éves korukban a maristáknál találtak menedéket, Párizsból, ill. Budapestről azért jöttek ide, hogy találkozzanak azokkal, akiknek életbennmaradásukat köszönhetik. Jelen volt az elzászi Pfleger Albert szülőfalujának polgármestere, valamint Paul Lamaire, a Magyarországra Menekült Francia Hadifoglyok Baráti Társtlságának országos elnöke is. Mindketten fölelevenítették a maristák hősies magatartását a zsidó nép gyilkosai ellen való küzdelemben, amelyért a gyászos emlékű Eichmann kezei közé kerültek, majd a börtönbe és a halál közelébe. Pfleger Albert, akinek a visszaemlékezését lapunk december 25-i számában már közöltük, egyszerűen így felelt: „Ha magatartásunkkal csak egy kicsit is enyhítettünk a zsidógyűlöleten, akkor boldognak érezzük magunkat. Shalom és béke lzraelre!” (La Montagne, 1982. január 12. - Részletek a kitüntetés alkalmával megjelent cikkből.) * Vichy, január 10. Angyal Ferenc, Hegedüs Sándor, Pfleger Albert, Bonetbeltz J. B., Pingiczer László, Clerc József (öccse, Bernát helyett) megkapták M. Michaeli, Izrael főkonzulától, a jeruzsálemi Yad Vashem megbízásából a díszoklevelet és az Igaz Ember Érmét. Ezzel jogot kaptak ahhoz, hogy a jeruzsálemi Emlékhegyen az Igazak Fasorába egy-egy fát ültessenek, mely a nevüket fogja viselni. Ez a kitüntetés a zsidó nép tiszteletadása és hivatalos hálája volt a budapesti Champagnat iskola tantestületének, azoknak a marista testvéreknek, akik százra menő zsidó életet mentettek meg az utolsó világháború alatt. Mellékelve néhány újságcikk, mely megemlékezik a kitüntetések átadásáról. Részletesebb beszámolót, különösen a szónoklatokról (hét volt a zsinagógában, három a városházán) valószínűleg a Vichy-i izraelita társulat fog küldeni. Egyelőre vizsgáljuk meg az ünnepély hármas jellegét: Különböző világnézetü emberek jelenléte a zsinagógában egyetemes jelleget adott az összejövetelnek. Sohasem beszéltek ennyit hivatalosan Champagnat alapítónkról, a maristákról egy zsinagógában és egy városházán, mint Vichyben, és ennyi előkelőség és ily nagy tömeg előtt (négyszázan voltak). Gratulálnunk kell az Igazak Érmével kitüntetett hat testvérünknek. Szerényen, de a nehéz körülmények ellenére is eredményesen tudták kiaknázni a szerzetesi élet értékeit, és nagyszerűen kifejezésre juttatták marista hivatásuk erejét, nagylelkűségét. Köszönet, Testvérek, ezért a szép tanúságtételért! (Részlet Detraz Gérard tartományfőnök leveléből, melyet a vezetése alatt álló rendházakba küldött.)
Hegedüs Sándor 1961. november 2-án megkapta a Szabad Franciaország Emlékérmet. A kitüntetés ünnepélyes átadására 1962. július 12-én került sor Bains Sur Oust-ban, ahol Hegedüs Sándor mint igazgatóhelyettes dolgozott egy elemi iskolában.
Az Ellenállási Mozgalom Önkéntes Harcosának Érme és a Hadviseltek Keresztje viselésére jogosító igazolványai.
A zsidó nép köszönete az üldözöttek mentéséért. M. Michaeli, Izrael állam párizsi főkonzulja a Vichy-i zsinagógában átnyújtja a díszoklevelet Hegedüs Sándor marista iskolatestvérnek.
1962. július 14-én Bains sur Oust-ban a hősök emlékműve előtt több száz személy jelenlétében átadják Hegedüs Sándornak a Szabad Franciaországért Emlék érmet, az Ellenállási Mozgalom Önkéntes Harcosának Érmét és a Hadviseltek Keresztjét.
A francia és héber nyelven kiállított díszdiploma bizonyítja azt, hogy a YAD VASHEM intézet elismerését fejezi ki HEGEDÜS SANDORNAK, aki zsidó életeket mentett meg élete kockáztatásával. Megadja neki az Igaz Ember Érmét, és feljogosít ja arra, hogy egy fát ültessen az Igazak Fasorában, a jeruzsálemi Emlékhegyen.
Az Igaz Ember Érme kitüntetés Hegedüs Sándor marista szerzetesnek a budapesti Champagnat iskolában menedéket kereső üldözött zsidók védelméért
Hegedüs Sándor 1913 1921 1925 1928 1929 1930 1931 1932 1934
1937
November 19-én született Dunaföldváron. Szülei földművesek. Tizenegyen voltak testvérek. Sándor a tízedik gyermek volt, korán árvaságra jutott. Elemi iskola első osztálya Dunaföldváron. Az öt osztály elvégzése után a polgári iskolában tanul tovább. Legidősebb nővérénél nevelkedik. Itt kap hivatást a szerzetesi pályára. A négy polgári iskolai osztály elvégzése után (szept. 7-én) a maristák kispesti Szent Alajos Fiúotthonába megy, és megkezdi a francia nyelv tanulását. A rend Görögországba irányítja. Szeptember 8-án belép a maristák noviciátusába, mely az Athén meUetti Heracléeban volt. Szeptember 8-án leteszi az első fogadalmat, és az ún. "scolasticat"-ba kerül a francia tanítói oklevél megszerzésére. Július 2-án a francia vizsgabizottság előtt sikeres vizsgát tesz és megkapja a francia tanítói oklevelet. Augusztusban a tartományfőnök Budapestre helyezi, a rend Hőgyes Endre utcai iskolájába. Itt franciát és hittant tanít. A szünidőkben készül it magyar tanítói oklevél megszerzésére. Örökfogadalmat tesz Hőgyészen, az Apponyi kastélyban. (A házat a
1938 1944
1945 1949 1950 1960 1962
1963 1970 1979 1980 1982
Németországból érkező maristák bérelték. Amikor a német kormány bezárta a szerzetesek iskoláit, sok marista jött Magyarországra.) . Magyar tanítói képesítést szerez. Francia nyelvkönyvek írásához kezd. Megjelenik két francia nyelvkönyve, mely rendkívül népszerűvé válik és hamar elkapkodják az ország különböző iskolái. A német megszállás (március 19.) után aktívan bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba. Közreműködik francia (elzászi) származású német katonák szöktetésében, és részt vesz a rendházban menedéket kereső több mint száz személy (felnőttek, gyermekek) élelmezésében, rejtegetésében. December 19-én a Gestapo árulás folytán hét társával együtt elhurcolja a Hőgyes Endre utcai házból. Az üldözöttek közül sokat kivégeznek, de nagyobb részük (minden gyermek) megmenekül. Január 20-án szabadul a Gestapo börtönéből. A maristák Hőgyes Endre utcai iskoláját miniszteri rendelettel bezárják. A marista szerzetesek kivándorló útlevelet kapnak Franciaországba. Szeptembertől Trégunc-ben tanít az elemi iskola első és második osztályában. Délután és éjszaka felügyel az internátusban. Megszervezi az iskola sportéletét, diákjait különböző versenyekre viszi. Vasárnapon kint ellátja a kántori teendőket. Szeptemberben Bains sur Oust-ba helyezik igazgatóhelyettesnek. Pedagógiai képesítő vizsgát tesz. Július 14-én ünnepélyes keretek között, a mise után a hősök emlékműve előtt rendtársa, J. B. Bonetbeltz átadja neki a Budapesten kifejtett ellenálló tevékenységéért a Szabad Franciaország Emlékérmét, az Ellenállási Mozgalom Önkéntes Harcosának Érmét, valamint a Hadviseltek keresztjét. Szeptemberben a Langon-i iskolába helyezik. Az iskola sportolóit szállítja f!lérkőzésekre, az idős személyeket vasárnaponkint a templomba, a kisgyermekeket hétköznap az iskolába. Megkapja igazgatói kinevezését. Az iskolában diákzenekart szervez. Nyugdíjba vonul, de ugyanakkor a Langon-i maristák házfőnöke lesz. Továbbra is a sportegyesület pénztárosa, titkára, pályafenntartója, a kicsinyek szállítója. Július 6-án ünnepli szerzetbe lépésének ötvenedik évfordulóját. Január 10-én Izrael állam párizsi főkonzulja a budapesti zsidók mentése érdekében végzett önzetlen munkája elismeréséül Vichy-ben átadja neki a jeruzsálemi Y AD VASHEM Intézet megbízásából az Igaz Ember Érme kitüntetést. Munkái Le Français pour les tout petits. Bp. 1944. Deuxieme année de françis. Bp. 1944. Franklin. Irodalom
Tiefenthaler József: Sötét napok. Bp. 1945. (57-59. old.). - Lévai Jenő: Szürke Könyv. Magyar zsidók megmentéséről. Bp. 1946. Officina. (90-91. old.). - Meszlényi Antal: A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme. Bp. 1947. (173. old.) - Ouest France, 1962. júl. 16. (11. old.). - Pfleger Albert: Un rescapé de Hongrie témoigne. Saint-Pourcainsur-Sioule. 1970. (29. old.). - Macskásy Pál: Citoyen de Budapest. Magyar Nemzet, 1981. nov. 10. - La Montagne, 1981. dec. 25. - La Montagne, 1982. jan. 12. - Le Progres, 1982. jan. 12. - Magyar származású marista iskolatestvérek kitüntetése Franciaországban. Magyar Kurir,
1982. jan. 19. (32. old.). - Életüket veszélyeztették a budapestiekért. Katolikus Szó, 1982. febr. 7-14. - Magyar származású iskolatestvérek kitüntetése. Új Ember, 1982. febr. 14. Hetényi Varga Károly: Aki egy életet ment meg, megmenti az egész világot. Új Élet, 1982. febr. 15. - Hetényi Varga Károly: Egyed András O. S. P., Vigilia, 1982. április.
