Anglia, Plymouth, 2014. Szeptember 14-27. Erasmus + mobilitás program, szakmai gyakorlat, mezőgazdasági gépészet Mondhatnánk, hogy ez egy szakmai gyakorlatról szóló napló lesz, de remélhetőleg mégsem. Szeretném egy kicsit másként megközelíteni a dolgokat, ezért először nem napról napra haladok, hanem az itt látottakkal kapcsolatos tapasztalatokat szeretném megosztani. Kezdjük az utazással. The most important, if somebody would like to go to England, he or she must be able to speak English, if it can, fluently. Azzal együtt, hogy ha valaki képes konyhanyelven kommunikálni, bőven kap annyi segítséget mindenkitől, hogy nagy baja nem lesz, de ezerszer könnyebb az élete, ha nem activity-zve kell megértetnie magát. Ezért aztán vagy beszéljen folyékonyan, vagy vigyen magával még egy embert (mondjuk a projekt menedzsert) . A segítséghez kapcsolódva a legfontosabb és legszembeötlőbb sajátossága Angliának (Plymouthnak), hogy az emberek rendkívül toleránsak, segítőkészek, s hihetetlen türelmesek. Folytassuk akkor az emberekkel. Általában jellemző rájuk a türelem, a nyugalom. Itt ideges embert még nem láttam. Őrültet rengeteget, de idegeset egyet sem. Úgy tűnik, hogy az egész város, vagy talán az ország is egy nagy tolerancia. Mindegy, hogy valaki a kezére húzott plüss orángutánnal járja a várost, s ez az orángután „mutatja” a buszon a jegyet, hozzá beszél a tulajdonosa, senki se meg nem nézi, se be nem „szól” neki, hagyják, hogy legyen őrült, amíg nem árt ezzel másnak. A buszsofőrök mentalitása a leginkább kirívó. Egyrészt sok közöttük a nő. (Mellesleg nagyon sok a nagyon kövér sofőr is). De mindenki szívélyes. Mindenkinek köszönnek, s megköszönik a köszönést. Mindenkitől elköszönnek. Nincs zárt fülkéjük, ahová behúzódnak, s morcosan néznek kifelé. Ők a jegykezelők, a sofőrök, s az idegenvezetők is. Mindenkinek válaszolnak, mindent megmutatnak, s beszélnek, beszélgetnek mindenkivel, aki kérdezi őket. S ha ez nem 20 másodpercig tart, akkor sincs senki a buszon, aki fölállna és ordibálna, türelmetlenkedne. Itt mindenki megvár mindenkit. Valószínűleg ennek a toleranciának a következménye, hogy elég sok fura emberrel is lehet találkozni, akik persze valószínűleg maguk is toleránsak. Visszatérve a buszokra és sofőrökre. Plymouth-ban legalább 3 helyi busztársaság van, akik közül a legnagyobb a Citybus, akik az egész várost behálózzák. A buszok a nagyobb útvonalakon napközben 20 percenként járnak, este fél óra-óránként. Vasárnap viszont, meglepő módon nagyon kevés busz jár. Úgy tűnik, ez nekik az otthon lévős időszak, mert szemben a hétköznapi menetrend napi 40-50 buszjáratával, vasárnap jó, ha van 10-12, s azok is 18.00-ig közlekednek. Tehát itt nem vasárnap este kell elmenni mulatozni. Mellesleg, a tapasztalat szerint vasárnap kivételével minden nap mulatoznak.
1
A buszok kerekes székekhez és öregekhez vannak kialakítva. Minden busz pneumatikusan leengedhető, azaz, ha egy megállóhoz érkezik, s öregek vannak ott, netán bottal, járókerettel, akkor leengedik a buszt, hogy ne 30 cm-t kelljen lépniük, hanem csak 5-öt. Ami még inkább meghökkentő volt, hogy mikor egy kerekes székes ember várt a buszra, állt a buszmegállóban, a sofőr megáll, kiszáll, a leengedett busz ajtajában kinyit egy rámpát, ami be van építve a busz padlójába, amin kerekes székkel is fel lehet hajtani. Megvárja, míg az illető felszáll, ha kell segít, majd becsukja a rámpát, visszaszáll és vezet. Ha kell, csak azért is kiszáll, hogy megbeszélje az érintettekkel a dolgokat, ha mondjuk azok nem beszélnek tökéletesen angolul (én kínaiaknál láttam ezt), hogy fel akarnak-e szállni, hová szeretnének menni stb. A buszokról még annyit, hogy mindegyik elejében külön hely van kialakítva a kismamáknak babakocsival való utazáshoz, mögötte a bicebócáknak és öregeknek könnyen elérhető székek, mind a jelző gomb közelében, s az ajtóhoz közelebb – ezekre tábla is felhívja a figyelmet, ha véletlenül valakinek nem jutna az eszébe. Elég sok a double decker, azaz az emeletes busz, ami kiváló lehetőség a város panorámájának megszemlélésre. Természetesen minden kapaszkodó rúdon vagy egy nyomógomb, ami a sofőr számára jelzi, ha valaki szeretne leszállni. S ezek után az is természetes, hogy ha valaki az emeleten jelzett, s a busz megállt, a sofőr megvárja, míg megérkezik az emeletről, s nem baj az sem, ha csak akkor indul el föntről, amikor a busz már megállt. Egyébként minden be van kamerázva, valószínűleg egyrészt azért, hogy a balhét is lehessen látni, ha van, de valószínűleg sokkal inkább azért, hogy a sofőr lássa, hogy van-e még leszállni szándékozó ember. S egy utolsó gondolat a buszokhoz – a menetrendet percre pontosan tartják. Ez alól csak a közlekedési dugó a kivétel, de ha az nincs, akkor halál pontosan akkor indulnak, mikor ki van írva az indulás, ha nincs fel és leszálló, s ezért gyorsabban halad az úton, akkor minden 10-ik megállóban megvárja az ott megadott indulási időt, s csak akkor indul tovább,ha elérte azt. A buszokon számtalan jegykezelési lehetőség van. Van bérlet (mi ezt kaptuk), amit rárakva a jegykezelő felületére, az elolvassa a kártyát. Vannak napijegyek, melyek korlátlanul érvényesek minden megadott céghez tartozó buszra, s vannak egyszeri, illetve retour jegyek stb. A város bármely része elérhető tömegközlekedéssel cca. 30 perc alatt, s ehhez kiváló busztérképet is biztosítanak. A buszok a mindegyike a City Center-ben, azaz, konkrétan a Royal Parade nevezetű helyre érkeznek, s innen indulnak. Ez a helyi buszpályaudvar, a távolsági buszoknak külön pályaudvara van, ami egyébként ugyancsak a Royal Parade-nak a végén van. Itt tehát leginkább csak a helyi járatok állnak meg, a távolsági buszok (a környékre szintén cca. óránként indítva) némelyike innen, de sok egy saját pályaudvarról indul, ami természetesen, ahogy említettem, a Royal Parade végében található. A rendszer jól van kitalálva, mert a Royal Parade-ot veszi körül a belváros, itt vannak a boltok, mindenféle, s innen lehet akár gyalog is lesétálni néhány perc alatt az óvárosba.
2
A városról A város maga tényleg gyönyörű. Tagolt tengerpartja van, öbleiben szigetek, gyönyörű világító tornya (egyesek szerint a világ leghíresebb ilyen építménye). A háború után nem sok régi épület maradt benne épen, ezért zömében új építésű házai vannak, de stílusában a régieket idézi. A házak egyébként „papírból” vannak, tehát könnyű szerkezetes házak, ezért aztán minden mindenhonnan áthallatszik, ami miatt a mi vendéglátónk sokszor a „shot up boys” felkiáltással próbált úrrá lenni a számára már hangosan beszélgető gyerekeken. A legtöbb ház nem túl nagy alapterületű, s emeletes, ahol a földszinten található a nappali, étkező, konyha, fönt pedig a hálószobák és a fürdő. A legtöbb utca rendezett, klasszikus angol sorházakból áll, a jellegzetes bejáratokkal és ablakokkal. Az 1 emeletes házakon kívüli igazán emeletes házakat csak a központban lehet látni, ahol ezek irodaházak, bankok, egyetem, s egy-két igazi szocreál kinézetű, valamikor a 70-es, 80-as években épített szerkezet. A lakóövezetben emeletes házak, panelházak nem léteznek. Érdekesség, hogy a papír falak miatt reggel számunkra meg volt tiltva a fürdés, mert a gyerekek 7-kor keltek, s ilyenkor még minden szomszéd aludt. Legalábbis a környékünkön. Nyilván nem mindenhol van ez így. A városban a lakóházak tulajdonképpen a kertvárosban vannak, ahol az 1 emeletes házakon kívül mást nem nagyon lehet látni. A házak utcafrontja a klasszikus angliai dizájnt idézi, angol sorházak, előttük kis lépcsővel (dombos vidék Plymouth), virággal stb. Az egész város könnyen bejárható a buszokkal, még a legmesszebb lévő helyekre is el lehet jutni cca. 40 perc alatt. Nevezetességek, látnivalók Nevezetesség biztosan sokkal több van, mint amit mi fel tudtunk fedezni, de ezek java részéről az útikönyvek is írnak, valamint az interneten minden megtalálható. Pl. ezen az oldalon http://www.visitplymouth.co.uk/ Amit mi megtaláltunk, s amit megnéztünk: Megtudtuk, hogy a városi múzeum ingyen látogatható. Mellette a könyvtár szintén. Megnéztük a „Mayflower” múzeumot, s itt azért levontuk a következtetést, hogy a nyújtott élmény a belépő jegyek árához képest nem túl gazdag. Ide 2 £ a belépő, s alig néhány dolog van kirakva, valamint rengeteg angol nyelvű tájékoztató tábla. Mellesleg egy darabig lelkesen kerestem magát a hajót, ami Mayflower II” néven fut, s nagyn jó fotók vannak róla a neten, míg ki nem derült, hogy valóban Plymouth-ban van, csak éppen az USA-ban.
3
Egyébként Plymouth-ban van Anglia legrégibb gin lepárlója, ahová nem jutottunk be, mert egyrészt mereven ragaszkodtak a 10 £-os belépőhöz, még akkor is mikor mondtuk, hogy mi legalább 9-en lennénk. Ez azért volt baj, mert egy 10 fős csoport részére viszont már jelentős kedvezményt ajánlott a tájékoztató anyaguk. Ez azt jelenti hogy 10 főtől a 10 £ hirtelen leesett 5 £-ra. A másik problémánk az volt, hogy ez vezetett tárlat, tehát angolul mondtak volna mindent a gin készítésével kapcsolatosan, s a csoport angol tudása, mondjuk úgy, kissé hézagos. Mivel ez Anglia legrégibb még működő gin lepárló üzeme, s lehet, hogy még kóstolót is adnak, az angolul jól beszélő, és minimum 10 fős csoportnak ez igen érdekes lehet. Egyébként érdemes előre odamenni, s időpontot egyeztetni, ui. csak megadott időpontokban vezetnek csoportot, s sokszor az adott napon már nem lehet bejutni. Ezek után megnéztük a tengeri akváriumot, ami, ha nem is óriási, de mindenképpen érdekes. Érdemes lehet akár több időt is rászánni, mert az egyik teremben egy 15 méterszer 8 méteres üvegfal előtt ülve, a kellemesen lesötétített teremben a látvány felér egy relaxációval, s ott akár fél órát is el lehet üldögélni, csodálva a halak lassú mozgását – ha valaki ezt szereti persze. Maga az akvárium egyébként durván egy óra alatt végigjárható. Itt például abszolút nyitottak voltak, s bár csak 7-en voltunk némi félreértés miatt, de mikor megkérdeztük, hogy van-e kedvezmény a szegény magyar diákcsoport részére, akkor a 14 £os felnőtt jegy helyett adták a 10 £-os diákjegyet, s engem, mint kísérőt, ingyen engedtek be. Így az akvárium 100 £ helyett 60 £-ba került, s még azok is élvezték, akik elég szkeptikusan álltak a dologhoz. Ugyanezt a mentalitást tapasztaltuk Torqay-ban, ahol egy cseppkőbarlang található (bár nem összevethető Aggtelekkel, vagy Tapolcával, vagy az Abaligeti-barlanggal), s mikor rákérdeztünk a csoport kedvezményre, felhívták az igazgatót, s 10 £ helyett 7 £-ért jutottunk be. Itt is sokat segített volna a megfelelő angol nyelvtudás a nagyobb élvezeti érték elérésében, mert folyamatos vezetés, tréfálkozás és tájékoztatás segítette a barlang jobb megismerését. Így, kicsit húzósnak tűnt a 7 £ az egy órás és pár száz méteres kirándulásért. Plymouth-ban még mindenképpen érdemes felkeresni a Barbican-t és a Sutton öblöt, ami gyakorlatilag az óváros. Szép utcái, patinás környezet, a tengerpart mellett / felett a hatalmas erőd, mind-mind nagy élmény. S a parton végig haladva cca. fél órás séta után érkezik meg az ember a Hoe-hoz, illetve a világító toronyhoz, ami attól különleges, hogy egy füves placc közepén helyezkedik el. A torony látogatható, körben pedig a füves placc szabadon használható pihenésre, napozásra, egyszóval különleges egy hely. A világító toronyba, illetve fel is lehet jutni, aminek 1,5 £ körül van az ára. Mint általában a látnivalók, a torony is cca. 6ig látogatható. Plymouthon kívül is van látnivaló, noha a pénztárca mérete behatárolja az elérhető területeket is. Érdemes tudni, hogy a vonatjegy ára Londonba, csak oda útra, ha csak csúcsidőn kívül közlekedik az ember, 70 £, viszont, ha tetszőleges időszakban szeretnénk utazni, akkor már 200 £ csak az oda út. Esetünkben a 9 főre és a két hétre volt a költségvetésünk összesen 4
durván 1200 font. Tehát 6-an tudtak volna elmenni Londonba. Így aztán nem mentünk Londonba. Mentünk viszont Torquay-ba, ahol olyan érzés fogadott bennünket, mintha megérkeztünk volna a Riviérára. Sajátos az angol klíma és fauna. A tengerparttól 2 km-re mintha Magyarországon lenne az ember (növényzet, látvány stb.), majd bebukunk egy tengerparti kisvárosban, ahol pálmák, jukkák stb. sorakoznak, pont úgy, mint egy mediterrán (adriai, vagy olasz) városkában. Itt a környéken a legtöbb városka valamilyen „hegyes” környéken van, természetesen a tengerparton, de sok szirt veszi körül a vízben és a környezetében is. Ettől viszont csodálatosan változatos és szép a táj. Ormok, szigetek, csatornák láthatók mindenfelé. Némelyik rész olyan meredek, hogy gyalog megközelíthetetlen. Maga Torquay nincs messze Plymouth-tól, cca. 40-50 km, de a busz annyi falucskán megy át, hogy az utazás 1 óra 50 perc. Tehát aki rászánja magát, az időben induljon el, mert különben nem sok mindennel tud foglakozni majd. A városka nevezetessége a szépségén kívül a Kents Cavern cseppkőbarlang, melyhez a helyi járatok is elviszik az utazókat. Fontos, hogy a Plymouth-ból Torquay-be menő buszra érdemes un. napijegyet venni, mert annak az ára alig drágább az egy útra szóló jegynél, viszont ebben a régióban minden helyi és távolsági buszra használható az adott napon ez a jegy. Csak fel kell mutatni. Tehát, ha van idő, bármelyik településre el lehet vele menni, ott a helyi járatokat használni, majd hazamenni. A barlangtól egy negyedórás séta vezet le a tengerpartra, az egyik „beach”-hez. Ez is igen szép hely – szigetek, sziklák, öblök mindenfelé. S csiszolt apró kavicsos föveny – igaz, csak néhány órára, mert utána jön a dagály, s mindent eláraszt. Érdemes tudni, hogy ezen a részen igen tetemes dagály működik, a mértéke eléri a 4-6 métert, tehát, ha valamit a tengerparton felejtünk, az másnap biztosan nem lesz ott, s nem azért, mert valaki elviszi. A dagály mind az érkezéskor, mind távozáskor szemmel látható – néhány perc alatt több centiméteres változás érzékelhető. Mivel a csoport határozottan úgy foglalt állást, hogy mindenképpen szeretne megfürödni az óceánban, ezt meg is tettük. Itt pedig azt érdemes tudni, hogy az óceán (a La Manche csatorna) vize ilyenkor 18 fokos, ami Gerry szerint (egyik angol úri ember, akikkel a gyerekek együtt dolgoztak) nagyon jó meleg, de a mi gyerekeink számára inkább „sikoltozós” hőmérsékletű volt. Ezzel együtt mindenki hősiesen megfürdött benne, s nem volt senki, aki 5 percnél kevesebb időt töltött volna el a vízben. Igaz, olyan sem sok, aki ennél sokkal többet. Másik látnivaló Looe, ami még közelebb van Plymouth-hoz. Kedvenc üdülőhely, kellemes, szép kikötővel és stranddal. Különlegessége, hogy apály idején közvetlen a sétány mellett lévő sziklás fövenyen lehet sétálni, a helyieknek kutyát sétáltatni, ami különleges élmény, hiszen alig néhány órával korábban ott még 2-3 méteres víz hömpölyög. Természetesen a föveny tele van csigák és kagylók változatos seregével, amiből lehet gyűjtögetni. Looe-ból végig a part mellett (olykor 100 méteres magasságban) el lehet sétálni egy nagyon kellemes túra úton Polperro-ba, igaz, ez 12 km, de a látvány felejthetetlen. Polperro egy kis halászfalu, mely megőrizte eredeti formáját, érdekes módon fehér-kék színkombinációkkal festve (mint a görög tengerparton), tele kicsiny utcákkal, közepén egy kis folyóval. A kikötő 5
bejáratánál a falun kívül egy lépcső vezet le a fövenyre, ahol egy komoly barlangba is be lehet menni, mely barlang természetesen dagálykor megtelik vízzel. A faluból, ha valaki elfáradt, a fél óránként közlekedő busszal lehet visszajutni Looe-ba. Vásárlási lehetőségek Plymouth-ban a Royal Parade környékén számtalan bolt található, melyek közül mi elsősorban a „Poundland” nevezetű boltot látogattuk, ami tulajdonképpen egy vegyes bolt (élelmiszer, napi használati cikkek, pipere cikkek stb.), ahol minden termék 1 £-ért kapható. Itt lehet kapni pl. elektromos átalakítót is 1 £-ért, de 4 doboz energia italt, tusfürdőt stb, tehát mindent, ami a napi rutinhoz kell. Egy utcával feljebb, kicsit jobbra található egy Tesco, ami a magyar vásárló erő tekintetében szintén versenyképes árakat mutatott. Ruha tekintetében verhetetlennek bizonyult a Royal Parade-ra merőleges nagy sétáló utcában található „Sports Direct” nevezetű bolt (érdeklődők kedvéért mondom, rögtön az elején, a nagy sétáló utcának, a Poundland oldalán, feljebb 50 méterrel). Itt alapból a készlet fele 30-70 %-os kedvezménnyel futott, s ott a Dunlop munkavédelmi bakancstól a futó és túracipőkön keresztül a Pierre Carden ingekig, a komplett golf felszerelésig mindent lehetett kapni, ami ruházat, vagy sport, méghozzá teljesen barátságos áron. Mivel mi zömében itt éltük ki vásárlási kényszereinket, sokkal több lehetőségről nem tudok beszámolni. Érdemes még megemlíteni a kint vásárolt O2 mobil előfizetést, mert egyrészt az Europa Training nem volt hajlandó más mobilt hívni, csak ezt, tehát vennünk kellett egyet, ha azt akartuk, hogy hívjanak. Másrészt ezzel a mobillal minden O2 szám ingyen hívható – ezért is vettünk két SIM kártyát, ui. így a csoport ingyen tudta tartani a kapcsolatot egymással, valamint 4 penny volt bármilyen egyéb irányú hívás is, így Magyarországot is 16 Ft-os áron lehetett elérni. Egyéb, általunk ki nem próbált, de hallott / látott lehetőségek Vannak hajó utak, melyek körbe visznek a kikötőben, a város körül található sziget stb. körül. Ezt az óváros kikötőjében kikiáltó emberek is hirdetik. Ugyancsak hajózási, illetve horgászási lehetőségekkel is találkoztunk (Marius nevezetű olasz hálótársunk ment el egy ilyenre), ahol 20-40-60 £-ért 4 óra időtartamtól egész napos horgászásig lehet választani, ahol kivisznek a nyílt óceánra, s egy hajón lehet eltölteni ezt az időt horgászással. Marius is hozott egy halom tengeri halat vacsorára. Látnivalóként biztos érdekes lehet a vár, a rendőrségi laktanya, a kikötő, ahová szintén el és be lehet jutni, megfelelő térítés és időráfordítás ellenében. A programjaink A programjaink az első és utolsó nap kivételével nagyjából azonos módon zajlódtak.
6
Első nap az érkezéskor mindenkit várt a „host family”, azaz a vendéglátó család. Az ő feladatuk volt az érkezéskor és az induláskor is a közös találkozási pontra való elszállítás. Ezt volt aki saját járművel, s volt aki taxival oldotta meg. A második nap az első szabad programos napunk volt, ahol városnézéssel, ismerkedéssel töltöttük az időt – itt láttuk a legtöbbet a városból. Leginkább ekkor van lehetőség arra, hogy ha valaki pl. elektromos hálózathoz szeretne átalakítót beszerezni (lsd. a már említett Poundland 1 £-os ára), akkor ezt megtegye. Itthon alaphangon is 2,500 Ft körül mozog egy ilyen átalakító. A harmadik nap, az első hétköznap és munkanap az eligazításé volt – a partner cég, az Europa Training vezetője és munkatársai részvételével történt meg az eligazítás, a szabályok és elvárások pontosítása, s a gyerekek halálra rémítése, hogy mi minden fog történni, ha valamit rosszul csinálnak. A belépő hatásos volt, néhányan innen kezdve Goisa-t, a cég vezetőjét csak Godzillának hívták, s tény, hogy a két hét alatt mindent elkövettek, hogy véletlenül se kerüljenek „hazaküldési” fázisba. Még ezen a napon kaptunk több harci feladatot – egyrészt ekkor kellett megvennünk az angliai SIM kártyákat és mobil telefont, valamint önállóan meg kellett találnunk a kompkikötőt, ahonnan a gyerekek minden nap hajón mentek át a munkaterületre. Ezt sikerült is abszolválnunk, tehát mindenki boldog volt, majd a délutánt ismét némi bóklászással töltöttük el. A negyedik nap volt az első igazi munkanap, a csapat együtt ment le a kikötőhöz, ahol mindannyian felszálltunk a hajóra, s átmentünk a munkahelyre, ahol már vártak bennünket. (Nick, Gerry stb.). Ott elbúcsúztunk, én mentem vissza Plymouth-ba, a gyerekek pedig nekifogtak első külföldi munkavégzésüknek. Jó volt az angliai telefon, mert folyamatos kapcsolattartást tett lehetővé, tehát akkor is hívtak, ha valami probléma volt, s akkor is, ha minden jól ment. A két hét alatt végig az elvárásoknak megfelelően dolgoztak, hozzáállásuk, munkavégzésük is elismerést és dicséretet váltott ki mindenkiből. Délután vártam őket a kikötőben, konzultáció, élménybeszámoló, majd vacsora, s utána ismét randevú a városban, séta, stb. A szerdai nap ugyanígy telt el, azzal a különbséggel, hogy én heves keresésbe fogtam, hogy melyek azok a lehetőségek, melyeket érdemes lehet megnézni hétvégén. A sok alternatív közül végül is az anyagi kereteink szabták meg a korlátot, hiszen az említett utazási költségek miatt nagyobb távolságra el sem tudtunk volna jutni. A sok-sok kutakodás után letisztult a kép, hogy a hétvégén egyik nap a környékre tudunk elutazni (Torquay-ba, s talán Looe-ba), s ott nézzük meg a nevezetességéket. Az ezt követő napokon én igyekeztem eligazodni az angol utazási irodák, menetrendek, jegyárak stb. útvesztőjében, míg a gyerekek élvezték a természet szépségeit, s a munkát. Így jött el a hétvége, amikor is szombaton reggel 8 körül nekilendültünk Torquay irányába. Az út igen hosszú volt, a kis távolság ellenére is (cca. 50 km) 2 órán keresztül tartott. Rögtön a cseppkő barlanggal kezdtük, ami cca. 2-2,5 órás programot jelentett. Utána séta a „beach” 7
irányába – ez gyalog cca. 20 perc volt. Ott némi tanakodás, s tengerparti fövenyen sétálás után megszületett az elhatározás, hogy mindenki szeretne megfürödni az óceánban. Így, akinek nem volt fürdőnadrágja (9 főből 6-nak), azok elmentek fürdőnadrágot venni, mi többiek pedig elmentünk megnézni a város külső területének ezt a részét, mely tele van szirtekkel, kilátókkal, gyönyörű látvánnyal. Itt is jól jött az angol telefon, így mikor mindenki beszerzett mindent, amire szüksége volt, utána megkerestük azt a helyet, ahol gond nélkül át lehetett öltözni, s ahol alkalmas volt a víz a fürdésre, majd belevetettük magunkat a habokba. Ennek leginkább sikítozás lett a vége, mert a víz tényleg csak 18 fokos volt, de a fiúk hősiesen (a legtöbbje remegő és lila szájszéllel és remegő lábakkal) állta a sarat, s legalább 10 percet fürdőztünk. Aztán jött a dagály, úgyhogy el is indultunk hazafelé. Így is 18.00 körül érkeztünk meg a városba. Aznap senki sem akart visszamenni császkálni. Vasárnap a városnézésé volt az idő – megpróbáltuk megtalálni azokat a helyeket, ahová érdemes, s lehet bejutni. Nem mindenhol fogadtak – pl. a már említett Gin-párló üzemben sem, így maradt a Mayflower múzeum, illetve az akvárium. Ebből az akvárium vitte el a fődíjat, nem megalomániás, de minden van benne, aminek lennie kell, szép, látványos is. A következő hét a szorgos munkával telt, szokás szerint minden nap mindannyian le a komphoz, át, majd érkezéskor találkozás. Az előző heti tapasztalatok azt mutatták, hogy elég jelentős időráhagyás van a számunkra megadott buszidőpontok és a kompindulás között. Merthogy kész itinert kaptunk nemcsak arra vonatkozóan, hogy melyik busszal kell indulni, hanem arra vonatkozóan is, hogy mikor melyikkel kell indulni, melyikre kell átszállni stb. Az rögtön kiviláglott, hogy itt biztosra mentek – az otthoni elindulástól a kompig a tervezett időtartam 2 ¼ óra volt, noha gyalog is meglehetett tenni a távolságot 1 óra 10 perc alatt. Így aztán voltak rá kísérletek, hogy több időt tölthessünk el az ágyban, s kevesebbet a buszpályaudvaron – ráadásul a mi házigazdánk kifejezetten rossz néven vette, hogy ½ 7-kor kellett kelnie az ellátásunkhoz. Így történt, hogy a második héten elkezdődött a próbálkozás, először csak eggyel későbbi busszal való indulásra, ami össze is jött, igaz, a csatlakozásokhoz olykor kicsit kocogni kellett. Ezen felbátorodva, némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a legutolsó járatot is, mert ha minden busz akkor jön, mikor jönnie kell, még így is bő 15 perc áll majd rendelkezésre a komp indulásig. Arra a felvetésre, hogy ha nem jönne a busz megadott ideig, akkor gyalog tesszük meg azt a 2 km-t a kikötőig, némelyek hevesen tiltakoztak, mondván, hogy úgyis jön majd a busz. Annyit azért jeleztem, hogy a komp indulása előtt 15 perccel én mindenképpen elindulok, mert ennyi kell a távolság biztonságos lekocogásához. Így történt, hogy a második héten egyszer végig vágtázva tettük meg a 2 km-t, merthogy a busz bizony nem jött. Arra a felvetésemre, hogy akkor másnap is megpróbálhatjuk ezt a módszert, heves tiltakozás volt a válasz – noha azt megelőzően mindenki esküdött égre és földre, hogy ezen a héten csak a legutolsó busszal lesznek hajlandók utazni, s ő bizony nem fog korábban felkelni azért, mert Godzilla ezt parancsolta. Miután beállt a rend, a hét elején külön utat tettem, elmentem megnézni Looe-t, és Polperro-t. Ez két kis halászfalu – Torquay-el ellentétes irányba. Ide is helyközi járat megy, igaz, sokkal 8
fapadosabb, mint a másik irány. Itt is érvényes, hogy a napi jegy érvényes minden ehhez a területhez tartozó helyi és helyközi járatra is. Looe kevésbé riviérás kinézetű, mint Torquay, viszont gyönyörű a tengerpartja, mely a 3-4 méteres dagály miatt apálykor sétálható, azaz, az egyébként víz alatt lévő fövenyen, kagylók, csigák, bíbor rózsák között lehet sétálni olyan homokon, mely könnyedén megtartja az embert. Szóval nagy élmény. S Looe-ból vezet egy turista út a 13 km-re lévő Polperro-ba. Az őt tényleg lenyűgöző, aki szeret túrázni, annak mindenképpen javallt. Végig szirtek mellett, fantasztikus kilátással halad az út a parton, ahol először (elég csalafinta módon) egy kis, néhány házból álló részhez ér, ez Talland, ami nem falu, s nem is Polperro. Innen még cca. 2-3 km a halászfalu, a mi elég sajátos, hiszen egy eszméletlen meredek utcában megközelíthető, tehát hiába halászfalu a falu, olyan, mintha valami hegyi faluba keveredne az ember. A 3 órás gyalogtúrát követően hazafelé már busszal mentem, s így is késő délután érkeztem meg Plymouthba. A hátralévő idő a szokásos módon telt, kivéve a csütörtököt és pénteket, amikor a szervező cég is bekapcsolódott a programba. Csütörtökön egyik munkatársukkal Steve-vel közösen mentünk át a munkahelyre, ahol az ottaniak végig vittek bennünket a munkaterületekre, megnéztük, hogy a gyerekek mit és hogyan dolgoztak, s meghallgattuk, hogy tényleg mindenki nagyon elégedett velük. Erre a napra terveztük a közös vacsorát, így este elmentünk a Rockfish nevezetű étterembe, ahol a nemzeti ételt, a „fish & chips” nevezetű hal-krumpli formációt ettük. Kézzel, mert azt így szokás. Természetesen bent nem volt már helyünk, így a külső területen, közvetlen a tengerpart mellett fogyasztottunk, amire csak az vetett némi árnyékot, hogy cca. 13-15 fok lehetett. De az angolok egyébként nem fáztak, sokan még ekkor is papucsban, pólóban sétáltak. Tényleg jól bírják a hideget. Pénteken pedig már szabadnapot kaptak a tanulóink, azaz, át kellett ugyan menni Mount Edgcomb-a, de nem dolgoztak, hanem elvittek bennünket a legszebb helyekre, a legdélebbi pontra (Rame Head), a szarvas parkba, majd lehetőséget biztosítottak arra, hogy „frizbigolfozzunk”. Ez a golf logikájára épülő frizbi játék, azaz, adott pontokról kellett a frizbivel beletalálni egy-egy kosár szerű képződménybe. A pálya 15 állomásból állt, s úgy zajlott a verseny, hogy a dobások számát rögzítettük, s az nyert, aki az összes pályát a legkevesebb dobással teljesítette. Nagyon élvezetes és szórakoztató volt a játék. A játékot követően délután jelenésünk volt az Europa Training irodájában, ahol elköszöntünk Goisa-éktól, megkaptuk az elismerő okleveleket, az egyéb hivatalos papírokat, majd búcsút mondtunk a cégnek. Pénteken már senki nem akart a városba menni, hiszen szombaton hajnalban volt az indulás, azaz, 6-ra kellett lent lenni a közös találkozó helyen, a busz pályaudvaron. Onnan a már ismert mikrobusz vitt bennünket Bristolba, ami cca. 2 órás út, hiszen 200 km-re van. A reptéren átestünk a beléptetésen, s csodák csodája, a gép innen pontosan indult, valamint működött az elsőbbségi beszálló kártyánk is, az elsők között voltunk, akiket felengedtek a gépre. Egy röpke 2,5 órás repülés után landoltunk, ahol várt bennünket, az iskolai buszunk, s némi kalandozás után haza is érkeztünk. Így nyugodtan mondhatom, hogy az út, a kint töltött idő felejthetetlen élmény lesz mindenki számára. 2014. október 15.
Börzsönyi Gábor 9
