© Andrew Sinclair 2015 © White Wolf © Minden jog fenntartva.
Jelenkönyvetvagyannakbármelyrészét, megváltoztatni Andrew Sinclair kifejezett engedélyenélkülszigorúantilos!
Jelenkönyvteljeseningyenes. A történetés a karakterek Andrew Sinclair ésbarátaialkottákmeg. Minden más a Vampire világánbelül a White Wolf tulajdonábanáll. Elérhetőség: www.facebook.com/ndrewsinclair www.andrewsinclaiir.blogspot.com
Köszönetnyilvánítás: Szeretnék köszönetet mondani három barátomnak, akik nélkül ez a történet nem jöhetett volna létre. Mesélőnk, Ben remek történettel állt elénk, aminek köszönhetően kicsit valóban belebújhattunk egy természetfeletti lény bőrébe, ahogy annak lennie kell egy jó szerepjáték során. Köszönöm még Gábornak és Janinak, akikkel együtt játszhattam, és bízom benne, ez így lesz a jövőben is. Sok őrült és vicces pillanatnak lehettünk részesei ezen esték alatt. Már javában folyik ennek a történetnek a folytatása, amely – ha a végére érünk – hasonló köntösben fog megjelenni.
Az olvasókhoz: Ez a történet a Vampire szerepjáték világában játszódik. A történet a blogomon jelent meg egy 7 részes novella sorozatként, amelyet most teljes egészében bárki elolvashat. Éppen ezért ez nem egy különálló Vampire regény, hanem négy barát játékának a története. Bízom benne, mindenkinek elnyeri a tetszését! Jó olvasást kívánok mindenkinek! Andrew Sinclair
Az éjszaka vadászai -1Ma este unalmasnak tartom a vadul villódzó fények kiszámítható, de felettébb ostoba játékát, amely úgy őrjíti meg a halandókat, mintha lenne bármi fogalmuk arról, mi is a valódi tombolás. Elméjük a bódító szerek hatása alatt áll, amelyeket én már nem élvezhetek, de néha engedek a csábításnak és úgy teszem, mintha számomra is ugyanazt a hatást keltenék, de ez már csak képzelgés, melynek kellemes illúzióját örökre fenntartom, hogy legyen valami, ami emlékeztessen egykori mivoltomra, amely nap-nap után egyre halványabban dereng fel, mint egy alig pislákoló gyertyafény a sötétben. Miközben a pultot támasztom, érzem a körülöttem lévő felhevült testek kellemes illatát. Ereik vadul lüktetnek és szívük egyre gyorsabban pumpálja a vért. Hmm… nem is tudják, mi a valódi élvezet. Érzem őket. Érzem a szívverésüket. Azt hiszik, itt biztonságban vannak. Merengésemet egy alak érkezése zavarja meg. Letelepszik mellém a pulthoz. Könyöke az enyémhez ér. Rápillantok. Egy szakadt ruhás, vékony férfi az, olyan elégedett mosollyal az arcán, mintha az őrület vigyorogna rám. Ez tetszik nekem. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Haja oldalt teljesen felnyírva, csak a fejtetején maradt valamennyi, amely úgy nyújtózik a magasba, mint valami zöldre festett kakastaréj. Fekete pólóján az anarchia jele. Int a pultosnak, majd kettőt kér abból, amit én iszok. Lepillantok a poharamra, amelyben érintetlenül áll az aranyszínű folyadék, de már nem emlékszem, mit is kértem. Olykor a jelen pillanatai is ködbe vesznek, miközben az elmém mély bugyraiban kutatok. A percek órákba folynak és észrevétlen tűnnek el a semmiben, mintha meg sem történtek volna. Évtizedek vannak mögöttem, de az emlékeimmel szinte semmit sem lehetne megtölteni, mintha nem is léteztem volna az előző percben. – Egészségedre! – mondja a züllött kinézetű, majd elém tolja az egyik poharat. Felemelem és a fenekéig apasztom az italt. – Nem lenne kedved velem tartani? – kérdezi. – Tudok egy helyet, ahol igazán jó buli van készülőben. Jól tudom, ez mit jelent. Már felkészültem a jöttére. A fejemben tomboló árnyak elárultak nekem. – Egy jó buliban mindig benne vagyok – vágom rá vigyorogva, majd lehúzom a másik pohár tartalmát is. Megmarkolom a pultnak támasztott botom és lassú, kimért léptekkel követni kezdem az ismeretlent. Kifelé haladva még vetek egy utolsó pillantást a tudatlan halandókra, akik nem is sejthetik, mi is ez a hely valójában: ez egy étterem és ők a kínálat. Amikor kiérünk egy fekete színű, sötétített üvegű BMW felé vesszük az irányt. – Ugye nem bánod, ha a kísérőim is velem tartanak? – kérdezem, amikor egy férfi és egy nő beér minket. A férfi ugyanolyan szakadt öltözéket visel, mint én, leszámítva, hogy rajta nem köntös és papucs van, hanem farmernadrág és pulóver. Haja csapzott, arca ápolatlan. A nő viszont emberi szemmel nézve gyönyörű. Számos alkalmam volt már megfigyelni az emberi reakciókat, amikor megjelent valahol, majd a csodálatot, hogy egy hozzám hasonló alakkal mutatkozik. Korábban talán nem is tette volna, de ma már a szolgám. Azt teszi, amit én akarok.A fekete, testhez simuló ruhája kiemeli tökéletes vonásait. Vörös haja, mint fáklya fénye jár táncot, amikor belekap a szél. Zöld szemével pedig bárkit képes lenne elkápráztatni. Ámde ők nem holmi szolgák. Ők az én testőreim. Halhatatlanná válásom során nem sikerült megszabadulnom testi fogyatékosságomtól. Így jobb lábam továbbra is szinte
használhatatlan. Ezért van szükségem a botra és a testőrökre. Bár egy valóban erős ellenfél ellen mit sem érnének, de szeretem magam mellett tudni őket. – Nem, dehogy bánom. – És… Hova tartunk? – kérdezem, miután mindannyian beszálltunk az autóba. – Hamarosan megtudod. Nem fogsz csalódni, azt megígérem – feleli mosolyogva. Hanyagul hátradőlök a bőrülésen, lehunyom a szemem és ismét átadom magam a gondolataim kuszaságának. A lámpák fényei olykor az arcomba vágnak, mint valami éles, de láthatatlan erő. Az autó motorjának csendes zaja nem tudja elnyomni a külvárosi élet hangjait, amelyek egybeolvadnak az elmémmel és részei lesznek a gondolataimnak, majd valami zavaros képpé formálódnak, amelyben felüvölt a fájdalom, hogy végigszaladjon a testemen, mint egy őrült ámokfutó és visszaránt a valóságba. Kinézek, de házak tövében elrohanó életen kívül nem látok mást. Tudom, érzem, ma este történni fog valami, amely kezdete egy nagyobb dolognak, amely talán végre magával ragad és felemészt engem. A Vértestvérek közül sokan őrültnek tartanak engem és a klánom, mások bölcsnek hisznek minket, de az biztos, meg vagyunk bélyegezve. Megbomlott elménk rabjai vagyunk, de értjük a világ működését, látjuk, merre sodródik a lassan mozgó idő, amely úgy mossa az élet partjait, mint óceán a sziklákat. Mi látunk. Mi tudunk. Őrültek lennénk? Nem jobban, mint mások, mégis kevésbé, mint kellene. Ép ésszel ezt a világot nem is lehet felfogni. A hatalom, amivel felruháztak minket az Ölelés után. A változás, amelyen keresztül megyünk, majd az élet – ha ezt lehet annak nevezni. – elfogadása. Akkor mégis mit jelent őrültnek lenni? A válasz ugyanúgy a homályba veszik, mint a múltam apró jelenései. – Megérkeztünk – szólít egy ismerős hang. Ismét visszatérek a valóságba, ha ez tényleg az. Vagy esetleg most is csak álmodom? Körülnézek. Egy raktárépület előtt állunk. A meghívóm elindul a bejárat felé. A lassú táncot járó szél porfelhőként tekereg a nyomában, én pedig követem őt. Néhány lépéssel mögöttem lemaradva jönnek a ghuoljaim is. Az ajtó fémes nyikorgással kitárul, hogy utat engedjen nekünk a sötétbe.
-2Az ablaktalan raktárépületben néhány lámpa ontja magából halovány fényét, amelyet a sötétség szinte teljesen körülölel. A meghívóm félreáll és mutatja, menjek tovább. Néhány lépésnyire egy alak áll. Hosszú, majdnem földig érő, barna bőrkabátja elfedi öltözékét, de felkelti az érdeklődésem. Közelebb botorkálok hozzá, majd körbejárom, miközben mély szippantásokkal szaglászom körülötte a levegőt. A bőr szaga telíti meg az orrom, de semmi mást nem érzek. Az alak lekezelő pillantást vet rám, amire én széles vigyorral válaszolok. Tengerkék szemében a megvetés nyilvánvaló jelét olvasom ki, majd kócos, szőke hajára tekintek, amin néhány tincs tüskeként ágaskodik a zselének köszönhetően. Amikor feltekintek, meglátok egy elegánsan felöltözött férfit, akinek csuklójához egy aktatáska van erősítve. Mellette egy vékony alak áll a sötétbe burkolózva. Öltözékét nem tudom kivenni, de azt igen, hogy valami kendőfélével fedi el az arcát. Ekkor súlyos lépteket hallok magam mögül. Nem fordulok meg. – Úgy látom, mind itt vagytok – szólal meg kimérten az aktatáskás. – Ma este rám kell vigyáznotok. Majd minden szó nélkül elindul beljebb a raktárba. Mindannyian némán követjük, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Ekkor látom meg a négy alakot, akik valamivel beljebb állnak egymás mellett egy asztal előtt, ahová az aktatáskás megy. Mögöttük egy magasabb fickó, de ő próbál észrevétlen maradni. Nem figyelek arra, mit beszélnek egymással. Sokkal inkább a reakciójuk kelti fel az érdeklődésem. A négy alak mintha izgatottnak tűnne. A feszültség szinte tapintható a levegőben, amely betölti a raktárépület minden apró szegletét. Tudom, mi fog következni. A mozdulatlanság hirtelen berobbanó hevességet szül, amelynek hatására a bíborszín vér festi át a féktelen sötétséget. Ó igen, már érzem az eljövendő pillanatot, amelyet a láthatatlan halál követ, hogy magával ragadja a lelkeket, de előtte a miénk lesz a főszerep. Jobbról a második alakra pillantok, aki a hasa aljához nyúl, mintha viszketne neki, de engem nem tud átverni. Ő is tudja, amivel már mind tisztában vagyunk: Halált szül az éjszaka. Elmémre vörös köd hullik, amikor elképzelem a forró nedű kellemes ízét a számban. Hirtelen valaki hátulról nekem jön. Az érkező erő úgy dönt fel, mint egy tehetetlen bábut, de egyetlen gyors mozdulattal a belém csapódó óriásba kapaszkodom, mögé kerülök és érzem a motoros ruházat alatt az övében elhelyezett pisztoly domborulatait. – Ragad meg a fegyvered – súgom neki. Nem kérdez semmit, csak hátranyúl az övéhez, de a vérontás egyetlen pillanattal korábban kezdetét veszi. A bal szélső alak szívtájékon meglövi az aktatáskást, aki meredten hullik a földre. A meghívóm, a szakadt öltözékes olyan sebes mozgással suhan el mellettem, amilyet még nem is láttam korábban,majd a kezében szorított baseball ütővel szinte elemi erővel sújt le tehetetlen áldozatának fejére, ami úgy robban szét alatta, mind egy görögdinnye. Vér és agyvelődarabok terítenek be mindent körülöttük. Ekkor kereszttűzben találom magam. Fáklya és Lolita, a két ghoulom vadul tüzelni kezd az óriás mellett. Úgy döntök, használom az egyik diszciplínámat, amelynek köszönhetően képes vagyok eltűnni a kíváncsi tekintetek elől. Az árnyékok rejtekében rejtőzve az aktatáskás felé veszem az irányt. Nem érdekel a harc, nem érdekel semmi, csak a még élő testben lüktető vér íze. A raktárépületet csendjét elűzte a fegyverek ropogása. Látom, amint a maszkos egyetlen kecses mozdulattal, szinte kettészeli áldozatát egy rövid, hajlított pengéjű tőrrel, amelyet az övére akasztott tokból rántott elő. Immár le sem tudná tagadni asszamita mivoltát. Alig két lépéssel mellette álló férfi testét lövedékek szaggatják át. Majd egy shotgunos férfi három lövészt ereszt a meghívómba, akinek élettelen teste felém repülve hullik a földre. A vámpírvér szaga borítja el elmém, és a feltámadt vágy veszi át az uralmat a testem
felett.Diablerie, ahogy a vámpírok nevezik. Egy szó, amelyet a Kamarilla megvet.Olyasfajta tiltott gyümölcs, mint az a bizonyos alma a Bibliában, de én akkor sem tudok ellenállni ennek a csábításnak. Nem is akarok. Nem ez lesz az első alkalom és tudom, nem is az utolsó. A bőrkabátos alak ott terem a jobb szélső férfi mellett. Előrántja kését, amit ebben a bódult állapotban is jól látok. Barna famarkolatán egy sas díszeleg, pengéjén pedig egy felírat: „MeineEhreheißtTreue”. Tudom, valahol láttam már korábban ezt a feliratot, de jelenleg nem vagyok képes a meghalványult emlékeim sötétjében kutakodni.A pengét egy másik követi és a bőrkabátos kék szeme kitágul, amikor megérzi a hideg acélt a testében, majd vér fröccsen az arcára és a szerteálló szőke hajára, amikor ellenfelét széttépik a golyók. Ekkor már elfeledkezem magamról. Kijövök az árnyak rejtekéből és olyan élvezettel mélyesztem metszőfogaimat a meghívóm testébe, ahogy egy kisgyerek harap bele kedvenc édességébe. A vér íze megtölti a számat és az elmémet. Kizárva a külvilágot és minden mást is. Nem létezik csak a bíborvörös pillanat és az élvezet, amely remegésben tör ki a testemen, ahogy tomboló kígyóként tekeredik ereimben a féktelen bestia. A távolabb megbúvó alak látván emberei kegyetlen lemészárlását, ami valójában alig egy perc leforgása alatt végbement, menekülőre fogja.Néhány méterre mögötte egy ajtó áll mereven kifeszítve, amit eddig senki sem vett észre. A kilincs felé nyúl, amikor a fém visítani kezd és a férfit egy kard nyársalja fel az ajtón keresztül. Erre én is felkapoma fejem. Vér csörög végig az ajkamon, le az államon, hogy hangtalanul zuhanjon egy cseppje a mélybe. Az ajtó kitárul, a menekülő élettelen teste együtt mozog vele. A sötétből egy óriás lép a raktárépületbe. Jól kivehető dagadó izmok feszülnek testén, amelyek maguk is tekintélyparancsolóak lennének, de hatalmas termete még engem is megrémiszt egy pillanatra. Kiegyenesedek, felkészülök, hogy ismét belevesszek az árnyak nyújtotta láthatatlanságba. Az óriás kihúzza ember nagyságú kardját az ajtóból. A menekülő teste tompa huppanás közepette hullik a földre. – Mellette te is törpének tűnsz, Arnie – mondom széles vigyorral az arcomon a velünk együtt harcoló motoros ruhásnak, aki ugyancsak hatalmas testi adottságokkal rendelkezik, de az imént betoppanó, nyilvánvalóan a brujah klán tagja mellett valóban elbújhat. – A nevem Ryan– dörmögte az óriás. – Én vagyok, aki iderendelt ma titeket. Gratulálok nektek! Túléltétek a herceg tesztjét. – Micsoda? – kelt ki magából a bőrkabátos. – Ez egy teszt volt? – Olyasféle, és ti átmentetek. – Még ez is? – bökött felém a fejével, miközben letörölte a szájáról a vért, amelyet a sebének gyorsabb gyógyulása érdekében ivott az egyik még élő ellenfelünkből. – Úgy tudom, a Kamarilla megtiltja a Diablerie alkalmazását. Ekkor mindenki rám mered. Tekintetükben a megvetés fúriaként lángol. – Senki sem tökéletes – nyögöm feléjük barátságosan. – Bár, nem támogatjuk ezt a cselekedetet, de ő is kiválasztásra került. Hercegünk hajlandó szemet hunyni ezen átkozott cselekedett felett is, ha elfogadjátok és teljesítitek a rátok kiszabott feladatot. – Miféle feladatról lenne szó? – kérdezi a bőrkabátos. – Azt majd holnap megtudjátok. Most menjetek. Holnap pontban éjszaka 11-kor mindannyian legyetek a Purple nevű bárban. – Engem ez nem érdekel – morogja az asszamita, majd távozóra fogja. Ekkor egy lövés dörren, majd az asszamita szétroncsolódott fejjel terül el a poros padlón. – Én benne vagyok, akármiről is legyen szó – mondtam –. Szeretem a jó bulikat, amiben van egy kis vér, meg még több vér. – Elég meggyőzően tudsz érvelni – mondja a bőrkabátos. – Legyetek pontosak – nyögi még felénk a brujah, majd kimért léptekkel elhagyta a raktárépületet.
-3Nyomasztón telepedik rám a külvárosi, téli éjszaka. Az árnyak fenyegetőn nyújtóznak felém, megannyi átkozott karként, melyek mind engem akarnak magukkal ragadni. Az utcákon nagy a nyüzsgés, így szombat éjszaka. A hűvös szél sivítva rohan végig a városon. Hűvös… Már nem is emlékszem milyen érzés is az. Amikor megérkezem a Purple elé, meglepődve nézem a kígyózó sort. Úgy tudtam, ez a hely nem is tartozik az elit klubok közé az emberek körében. A hozzám hasonlók már más kérdés. Ők szeretik. Én valahogy nem vagyok oda érte. Nem állok a sor végére. Lassan elindulok a bejárati ajtó felé, amelyet két jól kigyúrt ghoul őriz. Nehogy bejussanak a nem kívánt emberek. Bizony ám. A Purple tulajdonosa egy vámpír, aki igyekszik a legjobbat nyújtani vendégei számára. Éppen ezért csakis a legjobb, legfinomabb és legkívánatosabb fiatalok juthatnak be. A szűrés nagyon kemény. Talán pont ezért is kedvelik a halandók. Számukra ez egyfajta kihívás lehet. A sok ostoba, ha tudná, miért is tepernek annyira. Ha valaki kirántaná őket a valóság jól felépített illúziójából és csak egy pillanatra megmutatná nekik az elképzelhetetlent, akkor eszüket vesztve menekülnének mind. Nincs semmi kedvem ehhez a nem kívánt találkozóhoz, de már nincs visszaút. Olyan dologba keveredtem bele, amit eleddig igyekeztem elkerülni. Nem hiányzik nekem egy herceg figyelő tekintete. Sem az övé, sem az egyéb befolyásos vámpíroké. Addig jó nekem, ameddig csendben, a sötétben tevékenykedhetek, de attól félek, ez most megváltozik. Nem, mintha nem tudtam volna már jó előre, ennek eljövetelét. Hmm… Érzem a bíborszín lüktető illatát, amely keveredik a drágábbnál drágább parfümök édeskés olykor keserű aromájával, de egyik sem képes elnyomni ezt a bódító illatot, amely megbizsergeti a testem és vadul csábítva vonz, hogy kóstoljam meg. Megállok, behunyom a szemem, majd mélyet szippantok a levegőből, hogy telítse testem ez a finom érzés. Résnyire összeszűkölt szememen át tekintek a mai fogásokra, majd mit sem törődvén velük megállok az egyik izomtömeg mellet, akinek elég a szemébe néznem, máris tudja, miféle szerzemény vagyok. Mögülem egy magát túlontúl viccesnek tartó srác ostoba megjegyzést ejt az öltözékemre, aminek köszönhetően Lolita a torkánál fogva a falhoz nyomja, majd valamit a fülébe súg, de már nem törődöm velük. Olykor Lolita túl hirtelen, de éppen ez az, amiért annyira megkedveltem. Még véletlen sem jutna eszembe megzabolázni őt. Imádom, amikor kivetkőzik abból a jó kislány jelmezből, amiben rejtőzik és felszínre tőr a vad, tomboló szuka, aki minden szánalom és bűnbánat nélkül, kegyetlen élvezettel teszi a dolgát. Szeretek játszani az emberekkel, szeretem felszabadítani a bennük rejlő bestiát, amitől úgy félnek. Próbálják gondosan elrejteni valódi személyiségüket, de én átlátok a falom, amelyet építettek. Pontosan olyannak látom őket, amilyenek. A villódzó fények homályában megpillantom a tegnap éjszaka megismert két alakot. A nevüket még nem tudom, de nem is érdekel. És még rám mondják, hogy idióta vagyok? – hagyja el eme gondolat a számat, amikor végignézek a szőke vámpíron. Úgy néz ki, mintha most szabadult volna ki egy Második Világháborús filmből. Jóllehet, abból a korból származik, de láthatóan nem is tudott teljesen elszakadni emberi mivoltától. Amikor tekintetünk találkozik, ismét azt a lekezelő pillantást látom benne. Oda bicegek hozzá és a mellette némán álló óriáshoz.Mindketten biccenteken felém köszönés gyanánt. – Vérben gazdag jó estét! – köszönök bárgyú vigyorral az arcomon, de nincs reakció. Ekkor Ryanlép oda hozzánk. – Kövessetek! – adja ki a határozott utasítást, majd elindul egy vörösre festet ajtó felé. Mindhárman szó nélkül követjük. Elmegyünk egy újabb kigyúrt ghoul mellett, akinek, ha jól sejtem, az a feladata, hogy senki ne jusson be ezen az ajtón, hiszen mögötte a V.I.P.
teremlapul, ahova csakis a befolyásos vendégek mehetnek be egy kis kellemes szórakozást remélve. Esetleg a hozzánk hasonlók, akiknek megbeszélni valójuk akad. Amikor kinyílik az ajtó valami bódító illat kerít hatalmába. Nem tudom beazonosítani mivoltát. Kellemes, bizsergető érzéssel tölt el, de sajnos rövid ideig tart a hatása. A falak vörösre vannak festve. Kétoldalt három-három egymástól elszeparált boksz látható. A falakon gyertyatartókban gyertyák égnek, a mennyezetről bíborszín, selyemfüggönyök lógnak. A terem közepén egy asztal és négy szék áll. Gondolom ez csakis a mi kedvünkért. – Üljetek le! – utasít minket Ryan. – Kevés időnk maradt. A herceg egy speciális feladattal szándékozott megbízni benneteket, de tegnap hajnalban egy nem várt esemény hatására egy másik ügy került előrébb a listán. – Ööö… Izé… – hebegem, miközben könyökömmel támasztom a fejem. – Nem szeretnélek kiábrándítani téged, de én nem tartozom a rendőri kötelék közé. A többiek nevében nem beszélhetek, de úgy hiszem, valamit benéztetek velem kapcsolatban. Bár a másik kettő nem reagál, mégis tekintetükből kiolvasom helyeslésüket. – Akkor most tisztázzunk valamit, malkáv – vált fenyegető hangnemre a brujah. – Mindannyian elég nagy szarban vagytok. Úgy gondolod, minden szó nélkül elnézzük neked a diablerie alkalmazását? Esetleg nem vagy vele tisztában, hogy a Kamarilla berkein belül ez mekkora bűnnek számít, hogy csak egy vétkedet említsem. Ha szeretnétek, belemerülhetek a ti bűnlistátok ecsetelésébe is – nézett szúrós tekintettel a másik két tag felé. – A herceg esélyt ad nektek. Számotokra pedig nincs választási lehetőség. Ha nem teszitek, amit mondok, akkor nem élitek meg ennek az éjszakának a végét. Néma csend üli meg a szobát. – Engem meggyőztél – felelem vigyorogva. – Tegnap hajnalban megöltek egy vámpírt, aki egy nagyon fontos ügyön dolgozott. Egy tudós volt, és a herceg szolgálatában állt. – Min dolgozott pontosan? – kérdezi a szöszi. – Azt nem kell tudnotok. A ti feladatotok, hogy felkutassátok és végezzetek a gyilkosaival. – És hol kezdjük ezt a kutatást. – Dr. Davies Cunningham lakásán. – Akkor talpra mindenki, és uccu neki! – rikkantom el magam. – Na jó, csak lassan, komótosan, mert én sánta vagyok.
-4A doki lakására közös autóval megyünk. – Eláruljátok a neveteket, vagy használjam az általam kitaláltakat? – kérdezem. – Az enyém John Giovanni – feleli szinte azonnal az óriás. – Olasz? – kérdezem. – Az őseim azok voltak, de én már Amerikában születtem. Téged hogy hívnak? – Erik Újházy. Én is amerikai vagyok, de a szüleim magyarok voltak. A Második Világháború után emigráltak. Neked mi a neved? A szöszi nem felel azonnal. Úgy tesz, mintha nem is hallana minket, de végül beadja a derekát. – Wolfgang Müller – feleli egykedvűen. Látszik rajta, nem kedvére valóa társaságunk, de az is lehet, ezzel az egész helyzettel van problémája. – Te mikor születtél? – érdeklődik John. – Legyen elég annyi, hogy a Második Világháború idején váltam vámpírrá. Az autót a néma csend üli meg. A kezdeti ismerjük meg egymást fellángolás pillanatok alatt elillant, mint látomás a forró sivatagban. Sokkal inkább a saját gondolatainkkal foglalkozunk, semmint a másik előéletével. Nekem sem tetszik ez az egész helyzet, de nem akarom a többiek tudtára hozni. Nem bízom bennük. Talán a nevek sem valódiak, amelyeket mondtak. Az is lehet, hogy én vagyok túl bizalmatlan? Nem tudom, de nem is érdekel. Azt már megtanultam az elmúlt évek alatt, hogy senkiben sem szabad rendületlenül megbízni. Estem már ebbe a hibába. Nem is egyszer. Alig félórányi autókázás után érkezünk meg a Ryantől kapott címre. Külsőre mondhatni, egy átlagos családi ház, rendezett portával. Az ajtót nem törték be. A doki lehet, ismerte a gyilkosait, vagy csak nem szeretett bezárkózni. Bent iszonyatos káosz fogad minket. Bútorok felborogatva, minden a földön. – Valamit nagyon kereshettek – jegyzi meg John. – A kérdés az, mit és megtalálták-e? – feleli jelentőségteljesen Wolfgang. A dolgozószoba ajtajában megtorpanunk. Odabent is minden széthajigálva, iratok a földön, polcok kitépve a helyükről. A dolgozóasztalon egy nem várt látvány. Igaz Ryan szólt, hogy nem takarították még el a doki holttestét, de az sem magyarázat arra, miért nem vált még hamuvá. Amikor közelebb megyünk, észrevesszük, hogy Dr. Cunningham testét megnyúzták, a szívéből pedig egy karó áll ki. Müller közelebb hajol. – Tűnyomok a kezén – mondja. – Ezt honnan veszed? – kérdezi Jon. – Ezek a sebek itt elég nagyok, még így is láthatóak. Az asztal mellett a földön ott hever két fecskendő, a doki baloldalán pedig egy injekciós tű. – Valaki nagyon jó megfigyelő – vágja rá tréfásan John. Látom, hogy mind a ketten elkezdenek kutakodni. – Tudja valaki, mit kellene keresnünk? – kérdezem. – Bármit, amiből kiderülhet, mi történt itt. Wolfgang tüzetesen megvizsgálja a doki tetemét. Első ránézésre úgy tűnik, mintha pontosan tudná, mit is csinál. Talán ő is valamiféle orvos lehet. Egy-két perc elteltével már sokkal inkább az a gyanúm, hogy keres valamit. A Giovanni már más kérdés. Rajta látszik, fogalma sincs, mit kellene csinálnia, ahogy nekem sem. Nem vagyok én nyomozó. Lövésem sincs, mire kellene odafigyelnem és mi az, ami nem bír jelentőséggel. Megállok egy szekrény előtt, amely előtt számos könyv hever. Az egyik könyvből egy papír fecni lóg ki. A könyv gyűrött, sárgás lapjaitól sokkal világosabb a színe. Felveszem és elolvasom. Egy rövid versféle van rajta:
„Angyalok sugarai elbuknak, Korlátaink lehullnak. Rettegni fog fajtánk és ember is, Pusztulásunk lovasait magunk iktatjuk ki.” Többszöri átolvasás után sem tudom értelmezni, de abban biztos vagyok, aki ezt írta, nem sokat ért a versíráshoz. A fecnit megfogom és begyűröm a köntösöm zsebébe. Ezután körülnézek a szobába, de nem tudom, mit kellene látnom. A káosz, ami jelenleg uralma alá hajtotta a házat olyan, mint a megzabolázatlan elmém. Nem lehet látni benne a folytonosságot, mert a mozdulatlan zűrzavar elrejti a kíváncsi szem elől azt, amit látni kellene. Egyre kevésbé értem, mit is keresek itt. Az elmúlt éjszaka eseményire gondolok, de értetlenül állok a dolgok előtt. Miért pont mi? – Csattan a kérdés az elmémben, és visszhangzik az örökkévalóságba. Miért vagyunk olyan különlegesek? Első ránézésre semmi egyforma nincs bennünk. Tudom, oka van annak, hogy pont hármunkat szemelt ki a herceg, de egyelőre képtelen vagyok rájönni a miértekre. Ezért határozom el magam, hogy tovább folytatom ezt a kis színjátékot, ameddig többet nem tudok. Túlságosan veszélyes vizekre sodort most a játékos sors és jobb, ha éber maradok. – Találtatok valamit? – kérdezi Müller. – Én semmit – feleli a Giovanni. Odalépek hozzájuk. – Szeretitek a verseket? – kérdezem mosolyogva. – Nem én – vágja rá határozottan John. – Nincs időnk most a versekre, malkáv – nyögi felém Wolfgang. – Ha nem, hát nem. Akkor megtartom magamnak. – Mit tartasz meg magadnak? – ostorként csattan a német kérdése. Lassan feléjük fordulok, miközben fülig érő mosoly suhan át az arcomon. Kiveszem a fecnit a zsebemből, majd átnyújtom Müllernek. – Az egyik könyvben találtam. Én nem értek belőle egy mukkot sem. Müller és Giovanni is elolvassák, de tekintetükben látom, ők sem értenek semmit abból a zagyvaságból, amelyet valaki papírra vetett. Meglehet, nincs is összefüggésben a doki halálával kapcsolatban. Müller visszaadja a papírt, majd az asztal mellett heverő laptop felé veszi az irányt. Felveszi és a doki hullája mellé helyezi. Odamegyek mellé, miközben John kutakodik a földön heverő mappák és papírok között. A laptop kóddal van levédve. Müller idegesen morog valamit németül. Ha jól sejtem, akkor káromkodott. Hmm… Jól hangzott. Nekem is meg kellene tanulnom. – Ezt nézzétek – szól John, majd átnyújt felénk egy széttépet lapot. – Fényben járó projekt? – hagyja el akaratlanul is a számat a kérdés. – A doki túl sok Penge filmet nézhetett. – Mást nem találtál? – érdeklődik Müller. – Csak ezt. A papírból kiderül, hogy a Fényben járó projekt valamiféle kísérlet, de sajnos semmi hasznosat nem tudunk meg. Müller odalép a laptophoz, majd pötyög valamit, amire a gép egy sípolással válaszol. – Bejutottam – feleli elégedett mosollyal az arcán. – Honnan tudtad a jelszót? – érdeklődik Giovanni. – Tippeltem. Idenézzetek. Itt van egy mappa, amelynek ugyanaz a neve: Fényben járó.
A mappa képeket és egy szöveges dokumentumot tartalmaz. A képeken megnyúzott humanoidok tetemei láthatók. Némelyiket teljesen megnyúzták, van, amelyiknek csak egyes testrészeit. A szöveges dokumentumból kiderül, hogy a Fényben járó projekt egy titkos kísérlet, amelyet a Walton Kémiai Üzemben űznek. Az írás nem terjed ki, miről is van szó pontosan, de azt megtudjuk, hogy vámpírokon, embereken és ghoulokon is folytattak bőrátültetést. Egyre kevésbe tetszik nekem ez az egész ügy.
-5Csendben ölel körül a sötétség, amelyet a menedékem nyújt számomra. Már pirkad, amikor túlságosan is veszélyes kint mászkálni a magamfajtának. Nappal mind elvonulunk egy olyan helyre, ahol biztonságban lehetünk, ahol nem kell veszedelemtől tartanunk. Ilyenkor vagyunk a legsebezhetőbbek. Én a hullaházakat kedvelem. A holtak kellemes társaságot nyújtanak számomra. Szinte minden nap új és új arcokat látok, és ha jó napot fogok ki, akkor igen ízletes falatok várnak rám. Az éjszaka folyamán még találkoztunk Ryannel, akit számon kértünk a történtekről, de nem jutottunk vele sem előrébb. Látszott rajta, többet tud, mint amit elárul nekünk, de valamiért nem akarja megosztani velünk az információkat. Annyit megtudtunk azért tőle, hogy néhány hónappal korábban valami baleset történt a Walton Kémiai Üzemben, ami a hivatalos források szerint hét halálos áldozatot követelt, de valójában huszonhárman haltak meg. Ezután az üzem bezárt és átalakították. Két nap múlva ünnepélyesen adják át az új részleget. Wolfgang azt javasolta, még előtte látogassunk el az üzembe. Ryan ezt a tervet nem támogatta, de úgy gondolom, nem csak nekem okoz örömöt, ha egy kicsit felbosszantjuk a brujah barátunkat. Ezért ma éjszaka elmegyünk az üzembe. A nappal villámgyorsan eltelt. Olykor hallottam, hogy mozgás van kint, de nem zavartattam magam. Tisztában vagyok vele, ez a hullaház nem túl forgalmas. Hozzák-viszik a holttesteket, de a halandók nem időznek itt túl hosszú ideig. Nyugtalan álom kíséri végig a pihenésem. Egy óriás szörnyet láttok, amely végezmindannyiunkkal. Darabokra tép minket.Ébredéskor olyan kínzó fájdalom keríti hatalmába a testem, amelyet még nem éreztem korábban. Mintha az álom megelevenedne és a láthatatlan fájdalom fája bontana ágat a testemben, hogy elnyomja elmém és a torz gondolatok hatalmukba kerítsenek. Néhány percnyi koncentrálás után sikerül erőt vennem magamon. Értetlenül állok a dolgok előtt. A zsigereimben érzem a baljós jövő nyomasztó közelségét, mint valami gyorsvonat, amely megfékezhetetlen sebességgel közeledik felém, miközben én a síneken állok mozdulatlanul. Lépni akarnék, de nem tudok. Nem engedelmeskedik nekem a testem. Tenyerembe borítom a fejem, miközben a gondolatok testetlen kavalkádja kavarodik a fejemben, mintha csak valami színtelen haláltáncot járnának az elmém sötét bugyraiban. Nem tudom, mi lenne a helyes megoldás. Egyre azon töprengek, nem fogjuk megélni a másnapot, de ha nem teszek eleget a herceg kérésének, akkor hasonló sors vár rám. Az élet maga nem érdekel engem. Sosem volt fontosabb számomra, mint a halál közelgése, de bármilyen jelentéktelen figura is vagyok a céljaim magasztosabbak. Lassan erőt veszek magamon, kikászálódok a hullaházból, majd Fáklya és Lolita társaságában a Walton Kémiai Üzem felé vesszem az irányt. A város ezen felén csend honol. Az utcák szinte üresek, nyugalmasak. Az a néhány szerencsétlen pára, aki mégis erre jár kiguvadó szemmel figyel minket. Tudom, ismét késve fogok érkezni, de ez valahogy természetes nekem. Az üzem a külvárosban van, pontosan ezért is választottam nappalra ezt a menedéket, mert elég közel van hozzá, mégis kényelmes tempóval eltart egy darabig az út. – Mi folyik itt? – érdeklődök a többiektől, amikor megérkezünk a helyszínre.A Walton Kémiai Üzem sokkal inkább egy hatalmas hangárnak tűnik, semmint egy laboratóriumnak, amelyet magas drótkerítés ölel körül. – Köszönjük, hogy megtisztelsz a jelenléteddel, malkáv – szúrja felém megvető hangnemben a német. – A pontosság nem tartozik az erényeim közé. – Neked vannak erényeid is? Eddig nem sikerült észrevennem. – Ha jobban megismersz, akkor biztosra veszem, megkedvelsz majd.
– A laboratórium kamerákkal vannak felszerelve – kezdi a Giovanni. – A kapunál két őr áll kevlárban és állig felfegyverkezve. Ameddig rád vártunk, addig észrevettük, hogy fél óránként két másik őr jön ki az épületből, majd egyeztetnek valamit a kapuban állókkal, azután visszamennek. Röviden, nem vagyunk könnyű helyzetben. – Vámpírok vagyunk! – felelem az előbbi kijelentésre. – Csak elbírunk néhány őrrel. – A kerítésbe áramot vezettek, amit azért mi is megérzünk – vágja rá Müller. – Arról nem is beszélve, hogy egyikünk sem képzett katona, ellenben az őrökkel, akikről nem is tudjuk pontosan, mennyien vannak. – Ez veletek a baj. Túl sokat gondolkodtok, ahelyett, hogy cselekednétek. Nem várok tovább. Dülöngélve, mint egy részeg megindulok a kerítés felé. – Állj meg, malkáv! – Hallom Müller utasító szavait, de nem foglalkozom vele. Jól tudom, nem a józan eszem vezet, hanem a bennem tomboló kíváncsiság és az ismeretlen utáni vágy. Felülkerekedett bennem a vadabb, meggondolatlanabb énem, amely sosem vezetett még jóra, de nem is bántam a végeredményt. Még ha olykor fájt is. Amint észrevesznek az őrök fegyvert szegeznek rám. – Megállj! – hangzik el az utasítás. – Ez magánterület, megkérem, forduljon vissza! Túlzásba viszem a színjátékot, aminek következtében megbotlom. Az őrök idegei pattanásig feszülnek. Érzem, hogy a szívverésük felgyorsul. A lüktető dobbanások lágy dallamként árasztják el megbomlott elmém. Szinte magával ragad ez az érzés és a másodperceken belül bekövetkező vérontás csábító érzése. A kapu kinyílik. Az egyik őr óvatos léptekkel átlép rajta, miközben mindketten készen állnak arra, hogy meghúzzák a ravaszt. Felemelem a kezem. Az idő hosszú, elmúlhatatlan másodperccényúlik, amely magába hordozza a halál üde illatát. Mély dörrenés hallatszik. Az őrnek, aki felém lépett reagálnia sincs ideje. Esélye sincs arra, hogy felfogja, mi is történik vele. A golyó, amely áthatol a koponyáján a földbe fúródott. Emberi szemmel nem látható vércsíkot húzva maga után. Látom, amint a társa megrendül egy pillanatra, de képzett harcos, akit nem rettent el a bajtársa halála. Abban a pillanatban legalább is nem. Talán később, ha lesz számára később, de én már tudom, amit talán már ő is sejt: számára eljött nyomorult kis élete utolsó fejezete, ami nem lesz több egy villanásnál. A csuklómra erősített pisztolyom markolata már a tenyerembe tapad, az ujjam a ravaszon és tüzelek, ahogy a két ghoulom és a mögöttem álló Müller és Giovanni is. A bíbor szín a földre hull, ahol a porszemek mohón vetik rá magukat, hogy minden cseppjét elnyeljék. Az arcom mosolyra húzódik. Káosz és halál. Ez az, ami én vagyok. Ez az, amihez értek. Testemen végigfut a bizsergető érzés, ami olyan megnyugvást eszközöl ki magának, mintha csak örökre meg szeretnék pihenni. Hallom, amint Müller okádja magából az átkokat, de hangja a háttérbe szorul az érzés miatt, ami tombol bennem. A valóságba egy rossz érzés ránt vissza, amikor megérzem azt az erőt, ami a falak mögött rejlik. Az erőt, amilyennel még nem találkoztam, ami a mi pusztulásunkat hordozza magában, mégis mágnesként vonz, hívogat, mintha csak erre vágynék. A hangár ajtaja kinyílik, majd hasonló alakok özönlenek ki rajta, mint amilyenekkel az imént végeztünk. – El kell tűnnünk innen! – hallom ismét Müller hangját, de most már azért tűnik távolinak, mert magamra hagytak. Amint visszanyerem az uralmam a testem felett én is menekülésbe kezdek. Giovanni már a motorján ül. Müller odatolat hozzám és a ghouljaimmal beszállunk az autójába, amin már pattognak a golyók. – Te eszement barom! – vágja az arcomba megvető szavait a német. – Mindannyiunkat meg akarsz öletni? Ha a herceg megtudja, mi történt ma este, akkor végezni fog velünk. Akaratlanul is széles vigyorra húzódik a szám, amely már-már tűnik egy őrült ember tébolyodott mosolygásának. Abban a pillanatban megvilágosodtam.
– A hercegnek szüksége van ránk. Bízz bennem, okkal választott minket és nem azért, hogy ő ölesen meg. Gondolom már te is rájöttél, hogy mindannyiunkat követnek. Biztosra veszem, már értesült a történtekről, ami csakis annyit jelenthet, hogy Ryan hamarosan felveszi velünk a kapcsolatot. Valószínűleg keménynek akar majd látszani, ezért komoly fenyítést kapunk, de mind csak üres szavak lesznek. Mi diktálunk, mi döntünk. Ők csak abban bíznak, mi nem okozunk nekik nagyobb kárt. Müller arcáról eltűnt a harag és megvetés. Látom, tudja, miről beszélek.
-6Emberi izgatottság és kíváncsiság lengi körül a termet, amelyben a Walton Kémiai Üzem tartja az új szárny megnyitási ünnepséget. Számos jól szituált, vagyonos ember teszi tiszteletét a helyszínen, ami felettébb különös. Mégis mit kereshetnek ezek az emberek egy ilyen helyen? Tudják egyáltalán, mibe is keveredtek? Valójában én sem tudom még, mi is folyik itt, de bízom benne, ma este kiderítjük az igazságot, és lerántjuk a leplet a homályról, amely elrejteni kívánja a valóságot a kíváncsi tekintetünk elől. A bejárati ajtótól jobbra egy recepció áll, ahol jelenleg egy húszas éveiben járó, bársonyos, szőke hajú, mosolygós hölgy fogadja a vendégeket, két öltönyös úriemberrel. Az avatott szem azonnal észreveszi, hogy a két fickó nem csak kellék, hanem biztonsági őrök, amelyből akad még a teremben jó néhány. A kevlárt és a gépfegyvereket most lecserélték öltönyre és pisztolyra, de ettől függetlenül biztosra veszem, hogy veszélyesek. Ekkor fut végig az agyamon a gondolat, ha már itt ilyen fokozott a biztonság, akkor mi várhat még ránk? A recepciótól néhány lépésnyire máris bankett asztalok sorakoznak, amelyeken egzotikus ételek és frissítők csábítják a vendégeket. A terem túl felében egy rögtönzött színpad, amelyet már körbeállnak az emberek. A mi célpontunk a baloldalon tátongó ajtó. Azon keresztül kell átjutnunk, hogy megkezdhessük a számunkra kiszabott munkát. Múlt éjszaka Ryan rendesen megfenyített minket, főleg engem, de mégis ott kötöttünk ki, hogy szükségük van ránk. Ezt ecseteltem már korábban Wolfgangnak is. A kudarcba fulladt esti kis akciónk után nem maradt más hátra, mint az eredeti terv: mi is részt veszünk a megnyitón. Ryan szerzett nekünk meghívókat, de én nem jelenhettem meg nyilvánosan. A brujah megígérte, hogy pontban kilenc órakor lesz egy áramkimaradás, aminek köszönhetően lesz néhány másodpercünk, hogy átjussunk az ajtón, majd körbenézzünk az üzemben. Ködként gomolygok az emberek között, mint valami szellem. Senki nem lát engem, senki nem tudja, hogy itt vagyok, de én mindent látok. Wolfgang és John már az ajtó körül legyeskednek feltűnésmentesen. Látom, amint az egyik őr jobban szemügyre veszi Johnt, de nem történik semmi. A múlt éjszakai akcióból csak engem ismerhetnek fel. A többiek az árnyak sötétjében húzódtak meg, ahol még a kamerák sem láthatták őket, ellenben velem. Ekkor ismét az a vészterhes érzés uralkodik el rajtam, amelyet már a múlt éjjel is éreztem, de most valahogy közelibbnek és nyomasztóbbnak hat. A testem megborzong és majdnem elveszítem az önuralmam. Erősen kell koncentrálnom, nehogy lehulljon az álcám. A halál jár eme falak között. Halál, amely már vár ránk. Bevillan az álom, amelyben valami darabokra szaggatott és a nyugtalanság magva villámgyorsan kiburjánzik bennem. Nem tudom, mi ez, de érzem, hogy ma este elér minket ay örök kárhozat, amely soha többé nem fog elereszteni már. A fények kihunynak, aminek hatására a tömeg fölzendül. Az emberek értetlenül állnak a dolgok előtt. Előbb Müller majd Giovanni oson át az ajtón, akiket a két ghoul, majd én követek a sor végén. A tartalék generátor máris bekapcsol. Halványsárga fényben úszik minden. Az öltöző, ahová keveredtünk nem tartogat semmi újat számunkra. Sietve a kijelölt irányba vonulunk, amely egy lépcsőházba vezet. John indul fel a lépcsősoron elsőként, majd Wolfgang. Én szenvedve kapaszkodok felfelé, mert vámpírság ide vagy oda, de sántaságomnak köszönhetően nekem nem megy olyan jól a mozgás. A reflexeim, az érzékeim mind gyorsabbak és kifinomultabbak egy átlagos emberénél, de sajnos a mozgásom alig jobb. Az emelkedők és a megváltozott terepviszonyos okoznak kisebb problémákat számomra. Még fel sem érek, amikor egy lövést hallok, majd még egyet. A ghouljaim kérdőn néznek rám, én pedig bólintok. Ők azonnal tudják, mi a feladatuk. Hamarosan beérem őket az emeleten. Giovanni egy holttest felett áll és éppen átkutatja a tetemet. Müller valamivel
előrébb van és a terepet deríti fel. Követem őket, de megállok az első test felett. Hallom az ember szívverését. Még él. Nem tudom, miért nem végeztek vele a többiek, de én nem hagyom életben. Megragadom a fejét és összeroppantom. A kifröccsenő vérben agyvelő és szövetdarabok keverednek, amelyek beterítik az arcom és a ruhám. Eluralkodik rajtam a téboly. Élvezem a vér ízét a számban. Megfogom az őr jobb kezét és egyetlen gyors mozdulattal leharapom a mutatóujját, majd a számba veszem, mintha csak egy szivar lenne. Giovanni és Müller megvető tekintettel merednek rám, amire én egy vigyorral válaszolok. – Tudom, hogy a malkávok őrültek, de te messze felülmúlod az elképzeléseimet – dünnyögte felém Giovanni. – Te azt hiszed, ez őrület, de én azt mondom neked, hogy ez tisztánlátás. Én úgy látom és élem meg a dolgokat, ahogy kell. Nincsenek maszkok, színfalak csakis a büdös nagy valóság. – Számodra az a valóság, hogy szétroppantod egy ájult ember koponyáját, majd leharapod az ujját? Ha ez a valóság, akkor én maradnék a színfalak árnyékában. – Ó, nem! Ez csak móka volt – felelem vigyorogva. – Néha kell egy kis élvezet is. Továbbhaladunk mind szótlanul, de éberen. Gondolom nem csak számomra meglepő, hogy mindösszesen két őrrel találkoztunk eddig, pedig a lövésekre biztosan felfigyeltek. A folyosó végén két ajtó van. – Jobb, ha kettéválunk – mondja Müller. – Nagyon kevés az időnk, ezért gyorsabb, ha külön haladunk. Ryan térképe szerint itt négy iroda van, amelyek egy étkezőben nyílnak. Giovanni velem jön, te pedig a ghouljaiddal mész. – Részemről rendben – mondom, majd egy nagyot szippantok a számból kilógó ujjból. A terem, ahova belépünk egyszerű irodának tűnik. Egy asztal, rajta papírok, mappákkal zsúfolt szekrény és semmi más. Megnézem a mappákat és az asztalt, de nem találok semmi használhatót. Továbbhaladunk a következő irodába, amely sokkal inkább egy raktárhelyiségnek tűnik. Plafonig emelkedő szekrények, amelyeken mappák sorakoznak. A kijárat mellett egy asztal, rajta iratokkal. Benézek a fiókba, ahol a papírhalmaz között egy zseblámpát és egy beléptető kártyát találok. Mind a kettőt zsebre vágom. Amikor kilépek az ajtón egy tágas teremben találom magam. Balra asztalok sorakoznak, körülöttük székek állnak némán. Óvatosan megközelítem az asztalokat. Erős vegyszerszag csapja meg az orrom. Olyan, mint a tisztítószerek szaga, de ez sokkal intenzívebb. Az asztalokon túl balra egy gyorskonyha, jobbra pedig egy újabb út vezet. Müller és Giovanni ekkor jelennek meg. – Találtál valamit, malkáv? – érdeklődik Wolfgang. – Egy halom iratot és mappát. Ti? – Semmit! – jön a válasz. Müller is körbenéz, majd megáll az egyik asztalnál. – Ezt nézzétek – mutat le az asztallábhoz. – Vér – feleli John. Négykézlábra ereszkedem, közelebb hajolok, majd megnyalom az asztallábat. Alvadt vér és erős vegyszer íze telíti a számat. – Most már tudom, mi ez a szag. A többiek tudomást sem véve rólam elindulnak a hálókörlet irányába. Ezt a részt úgy ismerjük már, mint a tenyerünket, mert Ryan térképén még rajta volt. Miután feltápászkodom én is követem őket. Balra és jobbra apró, ajtó nélküli hálófülkék. Mindössze egy ágy és semmi más. – Itt is vér van – mondja Müller. A fülkéhez érve látom, hogy szinte mindent vér borít. Láthatók a takarítás nyomai, de nem sokat értek el vele. Találunk még másik két fülkét is, amelyek hasonló állapotban vannak. – Mi a fene történt itt? – kérdezi Giovanni értetlenül. – Jó kérdés, de biztos, szép vérfürdő volt – felelem.
– Egyre durvább a helyzet – mondja Müller. – Jobb lesz, ha gyorsan körülnézünk és eltűnünk innen, amint lehet. Valahogy rossz előérzetem van. – Végre valami, amiben egyetértünk – vágom rá.
-7Próbáljuk mihamarabb magunk mögött hagyni a hálókörletet, de nyomasztón telepedik ránk a nyugtalanság aggasztó jelenléte. A vér egyikünket sem rémiszti meg, de a helyzet furcsasága és gyarapodó kérdések fokozott óvatosságra késztetnek minket. Engem sokkal inkább az ismeretlen eredetű erő érdekel, amely csábítóan hívogat maga felé. – Ezen nem jutunk át – mondja Müller egy zárt ajtóhoz érve. – Mágneszáras. – Talán mégis – felelem, miközben a zsebemben kotorászok. – Az egyik teremben találtam egy mágneskártyát, amit zsebre vágtam. Gondoltam, jól jöhet még. Ráhelyeztem a kártyát a leolvasóra, majd kattan a zár és az ajtó máris nyitva áll előttünk. Rothadó hullaszag csap meg minket és halál leng körül mindent. Már tudom, itt van. Itt van a végzetünk és talán a vége is mindennek. Lassú, bizonytalan léptekkel indulunk be a sötét terembe. A látás így sem okoz nehézséget nekünk, de ami elénk tárul az minden képzeletünket felülmúlja. A terem végében feltehetőleg egy ablak lehet, amit egy automata redőny rejt el most előlünk. Az ablakig négy sorban kínzóasztalok sorakoznak. Ahogy haladunk beljebb, látjuk, az első sorban lévő asztalok véresek, a következőben testrészek hevernek vagy lógnak. Feljebb megnyúzott tetemeket látunk, majd találunk négy szíven szúrt vámpírt, amelyeken jól látható, hogy bőrátültetésen estek át, karjaikon pedig tűnyomok. – A dokinak is hasonló sebhelye volt – suttogja Müller, majd kihúzza a karókat a tetemekből és beletűzi az övébe azokat. Giovanni közelebb lép az egyik testhez és ráhelyezi a kezét a fejére. Behunyja a szemét, majd hanyatt esik. Arcát szinte eltorzítja a rémület, amely eluralkodik rajta. Müller odalép és próbálja visszarántani a valóságba, de Giovanni üveges tekintettel mered a semmibe. – Láttam – hebegi halkan. – Micsoda? – kérdezi Müller. – Mit láttál? Giovanni egy pillanatig nem válaszol csak rémülten bámul a németre. – Megláttam a halálomat – feleli, majd elkezd hátrafelé kúszni, mintha csak menekülni próbálna valami elől. Wolfgand követi és erősen megragadja. – Térj észhez, John! Szedd össze magad! – Nem… nem tudom. Láttam! Láttam! – Jól van, megláttad a halálod és akkor mi van? – lépek oda hozzájuk én is. – Már nem sok vér maradt ebben az ujjban, de ha gondolod, szippants belőle egy kicsit, hátha attól megnyugszol. – Ti nem értitek… Láttam! Láttam, hogyan fogok meghalni. – De értjük, csak nem tudunk vele mit kezdeni – vágom rá. – Egyszer mindenkit elér a végzete, te legalább tudod, miként végzed be. Nagyszerű, de most mennünk kell, mert csak néhány percünk maradt. – Durva ezt mondani, de most egyetértek a malkávval. Össze kell kapnod magad, John! – Karmok voltak… hatalmas karmok. Keresztülszúrt és széttépett. Megdöbbenek a hallottak után. Én is hasonlót álmodtam. Tekintetem végigpásztáz a termen, majd megnézem a holttesteket, valóban halottak-e. Giovanni látomása és az én álmom túlságosan hasonlít egymáshoz, és ez a furcsa erő, amit érzek, nem lehet véletlen. Talán valóban ide vezetett minket a sors, hogy kínkeserves halált haljunk, miközben arról sincs fogalmunk, mi a fene is folyik itt? – El kell tűnnünk innen – hadarja idegesen Giovanni. – Ha itt maradunk, akkor mind odaveszünk. – Ott még van egy ajtó – bök a fejével Müller a sarokban meglapuló ajtó felé. – Az lesz az utolsó, amit megnézünk. Akármit is találunk ott, utána eltűnünk.
Giovanni nem reagál. Látszik rajta, hogy a halálfélelem szinte pánikrohamot eredményezett nála, amit próbál valahogy legyűrni. – Várjatok! – állítom meg a többieket. – Oda én megyek be. Lehet, csak Giovanni közjátékának köszönhetően, de rossz előérzetem van azzal a teremmel kapcsolatban. Én képes vagyok láthatatlanná válni. Bemegyek, körbenézek, majd kijövök. A többiek nem válaszolnak. Wolfgang bólint egyet felém helyeslésképpen. Az ajtó halk nyikorgás közepette tárul ki. Az előbbi hullaszag semmi ahhoz képest, ami ebből a teremből árad. Viszont a látvány még engem is megdöbbent. A terem közepén négy karóba húzott emberi alak látványa fogad. Körülöttük számtalan holttest és testrész hever. Némelyik természetellenes pozícióban, de akad, amelyiket, mintha darabokra tépet volna valami. A terem végében emberi testekből készült bútorok sorakoznak. Majd észreveszem őt, a teremtés legvadabb torzóját, a vámpírvilág megvetnivaló korcsát; egy tzimisce. Fejéből szarvak emelkedtek a magasba, mint valami démonnak, karján kisebb, vállán nagyobb tüskék sorakoztak. Borzasztó látványként tárul elém a vámpír maga, de valami káprázatos is van benne. Az ezertest diszciplína mesterei, amelyet én annyira irigylek tőlük. Igaz korábban nem volt még dolgom velük, de egyszer alkalmam adódott találkozni egyel. A mendemondák szerint a Tzimiscek a Kamarilla nagy ellenfelét a Szabbatot szolgálják, mint valami tudósok. A vámpírizmus határait és a benne rejlő lehetőségeket akarják felderíteni, miközben szörnyetegeket hoznak létre, embereken, ghoulokon és Vértestvéreken kísérleteznek. Mindezt a tudomány nevében. Óvatosan hátrálni kezdek, nehogy zajt csapjak, majd elhagyom a termet. A többiek érdeklődő tekintettel merednek rám, várják, hogy mondjak valamit. Arra viszont már nem maradt időm, mert az ajtó kitárul. Hihetetlen módon, de Giovanni reagál a leghamarabb, előrántja fegyverét és rálő az ajtóbál álló tzimiscére. A lövés kettészakítja a bal vállán ágaskodó méretes tüskét. Ellenfelünk szinte követhetetlen sebességgel terem John előtt, aki alig tud kitérni a támadás elől. Én legalább is azt hiszem, sikerült neki, de John fél térdre rogyva fogja az oldalát. Ujjai közül patakzik a vér. Lolita lövése oldalba találja, még a másik ghoulom, Fáklya lábon lövi a tzimiscét. Én pontosan hasba lövöm, de mintha meg sem érezné. Müller előránt egy karót az övéből, amelyet megpróbál a bestiába döfni, de az könnyűszerrel kitér a csapás elől, majd egy könnyed mozdulattal félreüti a németet, aki a falnak csapódik. A tzimisce ekkor kissé összegörnyed, mintha erőlködne, majd teste elkezd deformálódni. Egyik pillanatról a másikra egy közel két és fél méter magas bestiává változik; bőre szürkésfekete kitiné alakul, karjai megnyúlnak, szinte a földig érnek és szakadozott, fekete karmokban végződnek. Csigolyáiból hatalmas tüskés taraj sarkad ki, a kitin alatt a teste rothadó hússzagot kezd árasztani magából. Az arca annyira eltorzul, hogy nem is lehet összehasonlítani egyetlen élőlényhez sem. A sokkból fel sem tudunk ocsúdni, mert a démon odalép a földön vergődő Giovanni mögé és keresztülszúrja rajta karmait, majd egyetlen könnyed mozdulattal kettétépi. Mi már mind tisztában vagyunk vele, hogy nincs esélyünk ez ellen a szörnyeteg ellen. A mi képességeink alulmaradnak azzal a hatalommal szemben, amit ő ural. Leeresztem mindkét karom és várom, hogy nekem is beteljesedjen a sorsom. Az étkező felöli ajtó szinte elemi erővel robban be és telibe találja az átalakult tzimiscét. – Theodorius, most véged! – kiáltja el magát a brujah. Emberméretű kardja előtt sivítva nyílik szét a levegő, amikor lesújt vele a démonra, de az hárítja a támadást. Ryan viszont nem hátrál. Egyik csapás a másikat követi. Ahogy nézem a brujahát rádöbbenek, milyen elemi erővel rendelkezik ő is. A szörnyeteg nem képes visszatámadni, de a Ryan sem tud neki halálos sebet okozni. Két igazi gigász párharcának
vagyunk a szemtanúi. Elszabadul a káosz a teremben, és mi csak apró porszemek vagyunk az ő harcukban. Végül Theodoriusegy pillanatnyi előnyre tesz szert, amit arra használ, hogy elmeneküljön a brujah elől. Mi ott állunk Giovanni szétszaggatott teste körül. – Nincs most időnk erre – mondja Ryan. – El kell tűnnünk most azonnal. Nem ellenkezünk. Követjük a brujaht, majd elhagyjuk az üzemet. – Mi a fene volt ez? – kérdezi ingerülten Müller. – A neve Theodorius, és amint rájöttetek, egy tzimisce. Közel hatszáz éves és már nagyon hosszú ideje vadászok rá. Nem számítottam arra, hogy itt fogom viszont látni. Így sokkal bonyolultabb a helyzet. – Miféle helyzet ez? Láttad te is a megcsonkított tetemeket? – Igen, láttam mindent. Beigazolódtak a herceg félelmei. Sajnos sokkal komolyabb a gond, mint ahogy azt hittük. – Mégis miről beszélsz? Beavatnál minket is? Ryan vonakodik egy kicsit. – A Fényben járó projekt a herceg kezdeményezésére indult két évvel ezelőtt. Fő célja az volt, hogy ráleljünk valamire, aminek köszönhetően képesek lehetnek vámpírok egy csoportja létezni a napfényen. – Tudom, hogy marhára nem jó dolog a napfény nekünk, de mégis mit akart ezzel a herceg? – kérdezem. – A Kamarillának egyre több az ellenfele, akik folyamatosan erősödnek szinte minden városban. Egyre vadabb háborúk dúlnak a sötétségben, amiket már nagyon nehéz titokban tartani. A terv az volt, hogy létrehozunk egy elit csapatot, akik kiváló harcosok és nem árt nekik a napfény. Így nappal felkutathatták volna ellenfeleinket és végezhettek volna velük. Csakhogy porszem került a gépezetbe. Az egyik ventru ellopta a terveket és eladta a Kamarilla egy ideág ismeretlen ellenfelének. Ez a kémiai üzem is a szabbatisták kezében van. – Ha jól értem, akkor a szabbatisták talán már képesek is arra, amit a herceg akart? – Ezt még nem tudjuk pontosan. Az üzemet el fogjuk pusztítani, így ezt a részt megtisztítjuk. – És mi van, ha máshol is kísérleteznek? – kérdezi ingerülten Wolfgang. – Veszélybe sodortatok minden vámpírt. A kibaszott háborútoknak köszönhetően akár ki is halhat a fajunk. – Ez ennél sokkal komplikáltabb. A ti munkátoknak köszönhetően sikerült fényt derítenünk az igazságra. Ha nem rettentett el túlságosan titeket az elmúlt néhány éjszaka, akkor tartsatok velem. Megmutatom nektek, mi folyik a színfalak mögött. Ez még csak a jéghegy csúcsa. Az éjszaka sokkal komolyabb dolgokat rejt még. Na, mit válaszoltok?
