Andrew M. Stephenson - Teljes készültség

Tartalomjegyzék

Andrew Stephenson: Teljes készültség (Szentmihályi Szabó Péter) Csanádi Imre: Ez a Kor Anna Rinonapoli: Időszakadék Giacomo Leopardi költeményében (Székely Éva) Rózsa András: Ikarosz Juan G. Atienza: Egy kisbolygó elsiratása (Varga-Haszonits Zsuzsa) Juan G. Atienza: Egy ember egyedül maradt (Varga-Haszonits Zsuzsa) Mircea Oprita: Alcora (Klumák István) Robert Sheckley: Specialista (Borbás Mária) Robert Sheckley: A szörnyetegek (Gálvölgyi Judit) Béres Attila: UFO-történet Damiano Malabaila: """Cladonia rapida""" (Lontay László) Kiss Dénes: Űrhajósok éneke időszámítás után ötezerből Gerd Maximovics: A Segítő Kéz (Ódor László) Fodor András: Monumentum. Bartha Lajos: Különös kérdőjelek Mihail Puhov: Eltűnt egy űrhajó! (Apostol András) George Gamow: Kvazár (Fazekas László) Kurt Vonnegut: Isten hozott a majomházban! (Göncz Árpád) Isaac Asimov: Bevezetés a holográfiába (Raab György)

Andrew M. Stephenson - Teljes készültség A tértorziós detektorok nem tévedtek. Néhány másodperc alatt az Emlékparkba értünk. Amikor kiszálltunk a személyzeti kocsiból, az időutazó már meg is jelent. Rimbron hátba - Nyakon csípjük. Gyerünk! - Az emberünk felé futottunk, lábunk csattogott a park rozsdafoltos betonján. Ez volt az egyetlen zaj ezen az elhagyatott helyen, kivéve a szökőkút vizének állandó csobogását a környező város fojtott lüktetését. Az időutazó körülbelül két materrel a Halál Kútja felett öltött testet, nem a park betonja felett, így a vérvörös víz szerencsésen felfogta zuhanását, amikor a gravitáció érvényesülni kezdett. Mire talpra kecmergett, már a medence mellett vártunk rá. A legújabb utazó a múltból nagydarab ember volt, legalább két méter magas, bár valóságos testarányait elrejtette otromba, légmentes védőruhája. Ősrégi minta szerint készült, külsőleg nagyon hasonlított azokhoz az űrruhákhoz, amelyeket a régi űrhajósok viseltek a Naprendszerben, sisakkal és csuklóhoz kapcsolt kesztyűvel. Lábszárát eltakarta a vörös víz, de valószínűleg csizmája is a szokásos lehetett. Hátán négyszögletes doboz zümmögött, ez tartalmazta az életfenntartó rendszereket, dupla köldökzsinóron juttatta el a levegőt és az energiát a ruhába. A vezetékek a füle mögött kapcsolódtak a sisakjához. Az emberből magából csak a szemét láttuk: szénfekete lyukak, amelyekben a kétségbeesés tüze égett. Akárcsak a többieknél. Csöndben tanulmányoztuk egymást, egészen közelről. Ott állt piros foltos védőruhájában, egy olyan kor feltámadt kísérteteként, amely bárcsak ne is létezett volna soha - mi pedig, a Riadókészültség rendőreinek könnyű, fekete-sárga ruhájában. Ekkor megszólalt: - Én barát. Látod? - Keze kinyújtva, tenyérrel felfelé, a békeszándék jeleként. Derekán, begombolt tokban fegyver, az óvatosság jeleként. Én valamivel közelebb álltam hozzá, így hozzám fordult; gondolom, őszülő hajam tette rá azt a benyomást, hogy én képviselem a nagyobb tekintélyt. Rimbron arcán azonban nem látszott, hogy megsértődött volna. - Én nektek bajtárs. Ugyanaz haza, csak másik év, ez minden. Hallgattunk. Ismét megpróbálkozott valamivel: - Te tudod én beszédemet, nem? Gondolom, baráti gesztusnak szánta a mozdulatot, kinyújtotta karját, és kezét a vállamra helyezte. Leráztam magamról, és hátraléptem. Bizonytalanul leengedte a kezét. Nyilván nem ilyen fogadtatást várt. Mindnyájan azt hiszik, hogy a jövő emberei megbolondulnak örömükben, hogy látogatásukkal megtisztelik őket, mindent abbahagynak, csak hogy egy kis idegenvezetésben részesítsék a látogatókat. Miféle idiótáknak képzelnek ezek minket? Végül is megunta, hogy ott álldogáljon viccesen légmentes védőruhájában, és kezdett kimászni a vízhól. Az Állampolgárok 4417-Q(2603) sz. Tanácsadó Körlevele azonban tartalmazott utasításokat ilyen esetre is, úgyhogy Rimbronnal együtt egyszerre cselekedtünk. Erőteljesen visszalöktük a jövevényt a vízbe, ahonnan aztán csuromvizesen, dühösen kiabálva újra kiemelkedett. - Mi pokol ez? Mi hely ez, hol hazafi csak bámul, és vízbe lök? Amint visszanyomtuk a vízbe, közelebb léptem, s most utánam kapott. Túl lassan cselekedtem, s egy szempillantás alatt marokra kapta egyenruhám szövetét, a másik ökle vörös foltosan, fenyegetően ingott az orrom előtt. Sisakjának látómezején át láttam a szemét, amely gyilkos dühvel villámlott. - No - recsegett hangdoboza -, most megmondod, bajtárs, szép gyorsan, különben… Mivel ökle minden pillanatban bezúzhatta az orromat, bölcsebbnek látszott a tapintatosság, mint az állampolgári engedelmesség, így hát semleges válasszal próbálkoztam: - Mit akar megtudni? - Ohó! Hát beszélsz angol! - Arcának látható darabján elszántság tükröződött.

- Tudok angolul, igen - válaszoltam gyorsan, bár ő ezt már tényként megállapította. A szabály mindig ugyanaz: amennyire lehetséges, közelítsd a tiszta információtartalmat a nullához. Ha nem lehet, légy a Szűkszavúság Szelleme. Ez a beszélgetés azonban nemcsak tájékoztató jellegű kezdett lenni, hanem hosszúra is nyúlt: vagy nekem, vagy Rimbronnak azonnal cselekednünk kellett, hogy az idegen ne tudjon meg többet itt-tartózkodása során, ha valamiképpen mégis sikerülne megszöknie tőlünk. Körülnéztem, és sikerült megpillantanom Rimbront, aki valamivel távolabb gyorsan beszélt a távkom-készülékébe. De egy visszakézből lekent erős pofon visszatérítette figyelmemet a sürgősebb problémákhoz. Az erősítés megjön, mihelyt lehet, de addig vigyáznom kell magamra. Jó érzés volt az a tudat, hogy a Horgony-különítmény segítségünkre siet, bár a második vészjelzés sem képes siettetni érkezésüket. Támadóm ismét magára vonta figyelmemet. Nem törődtem az arcomat ért második csapással, hanem gyorsan szemügyre vettem ellenfelemet, a gyenge pontot kerestem a páncélzatán. Ruhájának kemény fém- és műanyag borítása legfeljebb egy nagyon éles késnek engedett volna, így a fájdalomközpontokra mért ütés vagy egyéb fegyvertelen harci módszer nem jöhetett számításba. Csak aljas módszerekre gondolhattam. Talán eltéphetném az oxigéncsövét? Nem, így is jutna ideje arra, hogy csöndben és nyugodtan megfojtson, mielőtt bármilyen segítséget kapnék. Lenéztem, és ott volt az oldalfegyvere. Reménykedni kezdtem. Bár a kézifegyvereket nem ismertem, de gondoltam, valami ilyesmi van nála. Nem biztos, hogy jó gombot nyomok meg, vagy egyáltalán megfelelően irányítani tudom pusztító erejét. De meg kellett próbálnom. Nagyon fontos volt, hogy ne térhessen vissza a jövevény olyan információval, amely megváltoztathatja a mi Idővonalunk történelmét. De vértanúságot sem kívántam szenvedni. Fortélyhoz kellett folyamodnom, és szabadulásom záloga, úgy látszott, a derekán függ. - Jó - csikorogta. - Most szavakból tényeket csinálunk. Te beszélj! - Elhallgatott. Vártam, ameddig mertem, aztán megszólaltam: - Miről? - Milyen év most? - 2604. - Abból nem lehetett nagy baj, ha megtudja a dátumot. - Hol? - Feltámadás Városa, brit szigetek. - Ez egy kicsit elgondolkoztatja majd. Úgy is történt. - Mi? Bajtárs, ez tréfás beszéd, én adok pofont. - Ezt a területet - magyaráztam, egyik kezemmel rámutatva a körbe húzódó épületsorra Feltámadás Városának hívják. A brit szigeteken vagyunk. Másik, látszólag tétlen kezem kikapcsolta fegyverének tokját. Ruhájának vastag anyaga segítségemre volt, mert semmit sem érzékelt ezen keresztül, vagy ha mégis, kétségbeesése elvonta figyelmét. - De hol brit szige…szigetek? - Nem ismerem a pontos koordinátákat - hazudtam. Ujjaim a tokban a fegyver után tapogatóztak, míg szemem ártatlanul bámult. - Akkor körülbelül. - Csak annyit tudok, hogy valamikor, vagy ötszáz éve, volt itt egy Oxford nevű hely. Ettől eltekintve nincs birtokomban semmiféle utalás, amellyel összehasonlíthatnám a jelenlegi földrajzi pontokat. Úgy értem, nos, nem tudom, milyen pontokat ismer, hacsak nem mondja meg, honnan érkezett. Mert eddig még nem mondta meg. - A fegyver markolata már kezemben volt, elkezdtem lassan kihúzni, vigyázva, hogy ne keltsem fel a figyelmét. - Nem fontos! - vakkantotta. Öklét ismét megrázta arcom előtt. - Hiszen, húzod az időt. Nem jó módszer, mert akarok adatokat, sokat, gyorsan. Lehet, bajtársad lelövöm. - Lelőni? Miért? - Ha most ki akarja húzni a fegyverét… Egy utolsó mozdulattal végleg kiemeltem, és

igyekeztem helyes irányba fordítani. Mivel láttam régi képeket az Antropológiai Múzeumban, eszembe jutott, hogy a markolatánál kell megfogni, a lövedéket kibocsátó cső nyitott végét a cél felé fordítva, de vajon hogyan működik ez az átkozott vacak? - Zászlóaljam bölcs mondása: "Sok hulla, jó kihallgatás!" - Énem, mire gondol - feleltem -, de azt hiszem, többre lesz szüksége az ősök bölcsességénél, ha ezt a kihallgatást be akarja fejezni. Homlokát ráncolta. - Nem világos. Ismételj. - Azt akartam mondani, hogy én lövöm le, ha… - De hirtelen a hátamon fekve eszméltem fel, levegő után kapkodva egy alapos ökölcsapás után. Ugyanazzal a mozdulattal, amellyel ellódított magától, a férfi a fegyveréhez kapott. Egy pillanatig kotorászott az üres tokban, aztán megpillantotta a fegyvert néhány méterrel távolabb, ahová kezemből elrepült. Szó nélkül, jelét sem adva az erőfeszítésnek, átugrotta a kút párkányát. Öt lépés után ott állt a fegyver mellett, miután elintézte Rimbront, aki hasonló fürgeséggel igyekezett megkaparintani a pisztolyt. Nos, nem tudom, mennyire vannak tisztában azokkal a gyakorlati nehézségekkel, amelyek egy nehéz űrruha viselésével járnak együtt, de a tapasztaltabbak nyilván egyetértenek abban, hogy ezeket a ruhákat nem tornagyakorlatra tervezték. Az én emberem is felfedezte ezt, amikor megpróbált lehajolni, s elég időt adott ezáltal arra, hogy feltápászkodjam és rárohanjak. Alacsonyan ütöttem meg, a térde mögött, összecsuklott, egyenesen rám, úgyhogy aznap másodszor kapkodtam levegő után. Aztán nehéz csizmái felém rúgtak, félre kellett hengerednem, hogy megússzam a koponyatörést. Most verseny következett, ki kel fel előbb, s mivel kevésbé voltam megterhelve és akadályoztatva, én győztem. Átrúgtam a pisztolyt Rimbronnak, aki birtokba vette. Egy másik rúgás ismét földre terítette ellenfelemet, aki most már nem igyekezett talpra állni. Csúnya pillantásokat váltottunk, és igyekeztünk lélegzethez jutni. Végül is ő törte meg a patthelyzetet. - Kudarc. Én, hivatásos haditechnik, legyőzve civiltől. Ez követel szégyenteljes kivégzést. - Ez egész komolyan hangzott. - Ne olyan hevesen - intettem le. - Mielőtt bármi ilyesmi történne, válaszol néhány kérdésemre. Talán nevezzük ellenkihallgatásnak. - Értelmetlen. Agyblokk véd ellenség vallatása ellen. Rimbron odajött mellém, és átnyújtotta a fegyvert. - Lehet, hogy a fickó igazat mond. De az is lehet, hogy csak a fele igazságot mondja és esetleg időzítve van. - Időzítve? - kérdeztem. - Rossz kérdést teszel fel neki, és szépen felrobban. Régi trükk, bár persze mi nem használjuk. - Olyan magától értetődően mondta, mintha az időjárásról ejtene néhány szót. Meg voltam döbbenve. Még az elképzelés is felháborított, meg is mondtam. - Ez azonban nem változtat a lényegen, hogy még ennél csúnyább dolgokat is csináltak valamikor. Ha ez egy kicsit is olyan, mint a többiek… Jaj l Bokán rúgtam, és dühös fintorral elhallgatott. De későn, mert látogatónk meghallotta. Ember, mint én, jött már? - kérdezte mohón. Az ellenségesség minden jele eltűnt az arcáról. Akkor kísérlet működött. - Tétovázott. - Mi okból nem tért vissza? Ránéztem a társamra. - Sajnálom - motyogta, de nem volt meggyőző, talán a sajgó bokája miatt. - Mit tett? - Az időutazó feltápászkodott, mi pedig óvatosan hátraléptünk. Kiegyenesedett, és vádlóan ránk mutatott. - Te elrejtesz szégyenteljes dolgot. - Szerencsére nem akart fizikai értelemben ránk támadni, ami kínos lett volna, ha figyelembe vesszük korábbi erő- és

ügyességi mutatványait, de világos volt, hogy nem bízik bennünk, és könnyen feldühödhet újra. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit húzom az időt. Végül is csak nem tart már sokáig, amíg a különítmény megérkezik. - Azt hiszi, hogy valamit titkolunk maga előtt? - Igen. Nem én az első önkéntes, aki jön ez évben, hanem Hetes Szám. Visszatérni senki. Miért? Mellettem a távkom-készülék recsegni kezdett. Rimbron lenyomta az "aktív" gombot, meghallgatta a hívó fél mondanivalóját, aztán kikapcsolta. - Egy áttörés feltartotta őket az Északkeleti Hatosnál. A katapult most tisztit el egy húsztonnás gátat, ami lecsúszott, és elzárta az utat. A törést néhány perc alatt fel kell tölteniük, két perccel azután már itt is lesznek. - Ránézett az időutazóra. - Szeretnék tudni, szóval tudjuk-e tartani még egy kicsit. - Hm - mondtam. Az áttörés nem volt nagy újság, már régóta megtanultuk, hogyan kell eljárnunk ilyen esetben, de ez a késés most komoly következményekkel járhat. Itt volt egy ember a történelem olyan korszakából, amikor az egész Föld egyetlen csatatér volt: a halál a legszörnyűbb formáiban egyaránt otthonos volt földön, vízen, levegőben és kint az űrben. Az összecsapás tetőpontja több mint harminc évig tartott, míg teljesen ki nem merült, a bolygóval együtt, amely csöndben viselte szörnyű terheit. Egyetlen emberi lény sem merészelt a felszínre jönni, mert a Háború önálló lénnyé változott - értelmetlen, hidegen logikus, mindent elsöprő folyamattá, amelyben mindent, ami eleven volt, meg kellett ölni; mindent, ami mozgott, földre kellett teríteni, és minden hullát újra fel kellett dolgozni, hogy újabb gépezeteket tápláljanak, s így újjászülessenek. A Föld talaja és légköre tengernyi kémiai, biológiai és nukleáris szennyel volt megmérgezve: a föld füstölt és fortyogott, éjszaka a talaj felparázslott, s eltakarta a távoli magasságokban felvillanó automatikus küzdelem nyomait, ha egy-egy újabb kegyetlen mérkőzés véget ért. A bolygó felszínén, földön és vízen, a fenségesen hatékony öldöklő gépezetek portyáztak; alattuk a Vakondok-utász torpedók lapultak, amelyek végül is lerombolták az ember utolsó erődítményeit és a lőszergyárakat, amelyek oly sokáig fenntartották a véres küzdelmet, minden értelem és cél nélkül. Ez az ember korának, a Huszonegyedik Századnak volt a gyermeke. Az ő történetvonala később fejlesztette ki az időutazást, mint más vonalak, és most meg akart menekülni. De ha megmenekül, eltöröl bennünket és minden reményünket. Hát sohasem szabadulhatunk meg a múlttól? Civilizációja oly közel volt a végső összeomláshoz, hogy csupán igen halvány lehetőség kínálkozott elkerülésére. De az idő titokzatos tó, amelynek mélyén furcsa áramlatok mozognak, áramlatok, amelyek végső feledésbe sodorhatnak bennünket is, ha őrködésünket egyetlen pillanatra felfüggesztjük. Ez az ember eljött hozzánk, és velünk kell maradnia, nehogy egyetlen leheletnyi információt is visszavihessen, amely megváltoztatja a Háború végső kimenetelét. Azért voltunk itt, hogy gondoskodjunk erről, ő pedig megpróbált kijátszani bennünket. A Túlélés örök játéka volt ez is, de nagyobb tétre ment, mint életre-halálra - maga a Létezés függött egy hajszálon. Mi magunk is játszottunk az Idővel, és nagyon is jól tudtuk, mi a vesztes büntetése. Ha jobban megtanultuk volna a szabályokat, most nem itt tartanánk. Ránéztem az időutazóra. - Mondja meg, mit lát maga körül. Először emelte fel fejét, és végignézett a város bonyolult épületsorán. - Sok épület. - Majd kissé tétovázva: - És valami más… Bragarg! Nincs szavam rá! Egyik kesztyűs ökle mellére csapott. - Fáj… üres… Sok épület, és még valami mást nem szemmel,

fájással, itt bent. Ezt kérded? - Odament a szökőkúthoz, és megtapogatta a párkány kőfaragványait. - Nekünk nincs ilyen dolog Főhadiszálláson. Mi ez? - Szökőkút - válaszoltam. Félelmemet szánalom váltotta fel, mert ez az ember életében először találkozott a művészettel. Nem jelentős művészettel, a mi ízlésünk szerint, és nem is szánták művészi munkának, mégis művészet, amely mindazokat a dolgokat magában foglalta, amelyektől rideg neveltetése őt megfosztotta: emberi érzéseket, elvont rendeltetést, reményt a jövőben. És ez utóbbi szörnyű paradoxont rejtett magában, mert a szobor, mely oly mélyen meghatotta, saját népének állított emlékmű volt, mind a kétezer-ötszáz-millió embernek, és ez a szobor volt a reménységünk arra, hogy mi jobban végezzük. Ha módunkban áll. - Értelme? - Kezével megtapintotta a versrészletet a Rubaijátból, naishapuri Omar Khajjam énekéből. A költemény ugyan esztelenségek és hiúságok története, de ez a részlet nagyon idevágott: Igen, igen, gyakorta megbánás előtt szívem - de józan volt-e? - megesküdött, alázatosan gyónta bűneit, mikor a rózsás Tavasz beléje költözött. Nem mondhattam meg neki az igazat, nem is lett volna értelme. - Igen - mondtam. - De csak díszítményül szolgál - hazudtam. - Díszítmény… - A szó ügyetlenül csengett ajkán, a hangdoboz még jobban eltorzította. Díí-szíít-méény. Furcsa. Mit jelent? Hogyan lehet megmagyarázni az esztétika lényegét annak, akinek nincs szava a szépségre? Vagy szükség volna magyarázatra, ha tudná, mi a szép? - Olyan dolog, aminek nincs műszerekkel mérhető funkciója, mégis könnyebbé teszi az életünket… - Belegabalyodtam a magyarázkodásba, és Rimbronra néztem, hátha tud segíteni, de megint a távkom-készülékét használta. Feltartotta egy ujját. Még egy perc. A város függőfolyosóin át a Horgony-különítmény szirénái közelebb siettek, gyenge csápokként tapogattak előre, hirdetve érkezésüket. Az idegen is meghallotta, és felriadva szemlélődéséből, ismét mint katona állt előttünk. - Ti vártok, bajtársak, valami jön, és én fogoly! Mikor kérdeztem, te kitértél. Most felelj: mi történt velük? - Várt, keze ökölbe szorult, de nem emelte fel. - Elmentek - felelte Rimbron. - El? - Gyanakvása fekete felhőként gyülekezett, a közeledő szirénák felidegesítették. Hol? És mi lett velük? - Semmi bántódásuk nem esett. - Ez legalább igaz volt, testi viszonylatban. - Akkor miért nem tért vissza? - Talán valami rosszul sikerült. Ne felejtse el, hogy a kísérletek gyakran végződnek kudarccal. Biztosíthatom, hogy amikor eltávoztak innen, tökéletes egészségnek örvendtek, akárcsak maga. - Lehetek én biztos, te nem hazug? - Nem lehet bizonyos, de miért hazudnánk? - Nem tudni. - Fáradtan a szökőkúthoz csoszogott, ahol a nap melegen sütött rá, és letelepedett a párkányra. Eltűnődött néhány pillanatig, aztán újra megszólalt: - Nem érdekel, én miért jöttem, melyik év enyém, de biztos, te már tudod ezt bajtársaktól. Igaz? - Hát igen - mondtam. Vajon hová akar kilyukadni? - Igen. Talán nem fontos, én újra mondom. De én mondom. Bajtársak, nagy háborút harcoltam otthon, szörnyű évek, kicsi fiú koromtól. Öregember mondta, régen nem így élt

ember, régen fel tudott menni tetőre, nem jött mindig Baskerville megölni gyorsan és véresen. Most főnök mondta, ezután rosszabb, ellenség nem hisz gyors győzelemben, fog használni fegyvereket, megtiltva washingtoni egyezményben. Háború még sok évig tart, nem könnyű győzelem. De mi nem csüggedünk, míg erő kézben. Időugrások bizonyítják. Népem, bajtársak, keményen dolgozik, ez már valóság, önkéntest küld, mint én, későbbi időkbe. Remél segítést De hat ember megy, nem jön haza. Még egyet, mondják. Csak még egy. Több nem lehet, túl sok pénz. Ha több megy, nincs pénz küzdeni ellenséggel, így én jöttem ide. A hang kétségbeesett csendbe fulladt. A szirénák már nagyon közelről hangzottak. Különös zaj jött az idegenből. Egy pillanatig tanácstalan voltam, nem tudtam azonosítani de aztán rádöbbentem, hogy sír. Előreléptem. Rimbron kezét karomra tette, visszatartott. - Vigyázz. Lehet, hogy ravaszkodik. Lehetséges volt, így hát nem mozdultam. Az ember égnek emelte arcát. - Te félsz tőlem. - Tompa, csalódott megállapítás volt. - így te nem segítesz. - Mi nem fogunk segíteni - visszhangoztam, értelmetlenül szégyenkezve egész politikánk miatt. - Nem tudunk segíteni, meg kell értenie… - Nem? Te nem teszel semmit saját bajtárs, apák, saját vér miatt? - Nem. - Hogyan is tudnám megmondani neki az igazat? Hogyan? Dühbe gurult. - Nem értelek benneteket! Te ember, bomba és méreg megsemmisíti gyermek agyát, elpusztul, mi marad? Állat, ördög… Hogy tudod ezt mondani? - Látómezejét eltakarta kesztyűs kezével, és ismét sírva fakadt, s csak akkor hagyta abba, amikor az első különítmény kocsija megjelent az Emlékpark szélén. Kiegyenesedett, ránk mutatott. - És most megsemmisítesz, mint másik hatot? Te nem hivatásos, bátor katona, szeretve Nagyfőnök és Főhadiszállás, hanem ellenség, nem segíted bajtársad veszélyben! Gyáva! A kétszemélyes sárga kocsi mellénk siklott, és nagy porfelhőt csapva megállt. Az utasok kikapcsolták magukat, és leugrottak. Az egyik lecsatolt néhány Fregar-kúpot a hátsó ülés mögötti műszerpolcról, és sietve elhelyezte őket a szökőkút körül. A másik ember a műszerfal mellett várt, aztán elfordított egy kapcsolót. Abban a szempillantásban lángoló fényívek törtek fel a földről, a kúpok mellől, gyorsan fel- és körbekúsztak, fényfüggönyt teregetve szét, majd találkoztak és összevegyültek, s egy remegő kupolát alkottak, amely teljesen befedte a park közepét. El voltunk zárva a külvilágtól - semmi nem hatolhatott át ezen a szivárványhéjon, hacsak nem ugyanolyan héjban. Semmi. A tegnapból érkezett idegen csapdában volt. A rá váró bizonytalan jövő valahogyan inkább feldühítette, mint megrémítette, mert felállt, és öklét rázta a két rendőr felé, aki óvatosan feléje közeledett. Sem Rimbron, sem én nem avatkoztunk bele, a mi szerepünk véget ért. - Gyilkosok! - kiabálta. - Zsoldosok! Nem akarjátok, hogy minden ember lássa munkátok f Két másik rendőrautó siklott át a Fregar-kupolán, fényes színorgiában, amely lassan elhalványult, amint energiaernyőjüket kikapcsolták. Az egyik személyszállító jármű volt, a másik azonban katapultemelvény, amelyen maga a berendezés guggolt. Ez a lényege az ilyen műveleteknek. Vízszintes, átlátszó szekrény, amely egyik végén trapéz alakú energiaoszlopra támaszkodik, az időzónák tengelye, amely lehetővé teszi számunkra az időnek, a világegyetem dimenziói közül leghozzáférhetetlenebbnek az ellenőrzését. A katapult nagyon hasonlított valamiféle hadigépezetre. Az időutazó éppen újabb szitokáradatban akart kitörni, de a látványra elnémult, aztán felordított: - Micsoda! Ti lőttök engem azzal? Kézifegyver nem elég? Közben négy rendőr bekerítette, és egy módosított Fregar-mező ketrecébe zárta. Megpróbált kitörni, de a mező tehetetlenségi erejét képtelen volt legyőzni, és feladta a küzdelmet. Mivel hang nem hatolt át szivárványszínű ketrecén, csak haragosan bámult őreire.

Az emelvény beindította daruit, és átsiklott a rendőrökhöz. A négy rendőr egyesült erővel a fickót a katapult szekrényébe emelte, és lezárta a nyílást. Most már mindent elmondhattunk neki. Saját emberei nem hívhatták vissza, legalábbis a mi beleegyezésünk nélkül nem. Megkönnyebbültünk. Rimbron odament a nehéz fiúkhoz, akik a foglyul ejtésben részt vettek, váltott velük néhány szót. Én egy stimuláló gumit rágcsáltam, amikor a különítmény vezetője odalépett hozzám. - Boldogságot, Mester - mondta a szokásos üdvözlést. Már többször találkoztunk a rendőri rutinmunka során, és jól ismertük egymást. - És egészséget, Vezető - viszonoztam. - Ezt hatékonyan csináltátok, ha szabad így mondanom, Meld. - Köszönöm, Varno. Kedves tőled. A beavatottak bókjai mindig jólesnek. - Lehúzta kesztyűjét, és csizmája szárába dugta, aztán az időutazóra bökött, aki ott gubbasztott mozgó börtönében. - De eléggé hajszálon múlt. A többiek általában nem akartak öt percnél tovább maradni, nyilván mindent beleadnak egy utolsó próbálkozásba, a szegény ördögök. Egyetértően bólogattam. - Azt mondta, valószínűleg ő az utolsó. Az energia költségei egymagukban tönkretennék a gazdasági életüket. Gyanítom, hogy ez a kudarc halálos csapás a kísérleteikre. - Hála Shazolnak - motyogta Meld. Nagyon komolyan veszi a vallását, így nem tettem megjegyzést, csak másra tereltem a szót. - Rimbron azt mondja, áttörésbe futottatok. - Igen, az Északkeleti Hatoson. - Csúnya ügy? - Nem veszélyes, inkább a háttere aggaszt. Eredetileg is így kezdődött, ha visszaemlékszel. Én ne emlékeznék? Meld és jómagam első nemzedékbeli gyarmatosok vagyunk: ott voltunk, amikor világunk kezdett szétfesleni a varrások mentén, amikor a Valóság falai omladozni kezdtek, bebocsátva mindannak a történelemnek az őrült dühét, amely nem a mi történelmünk volt. Számunkra az időutazás felfedezése korán jött, teljes tíz év telt el, mire a mi Történetvonalunk belemerült a Háborúba. Új találmányunkat arra használtuk, hogy kifürkésszük a jövőt, s amit ezekből a kutatásokból megtudtunk, azzal sikerült elkerülnünk annak a félreértésnek a tragikus következményeit, amely több mint háromezer körülöttünk levő, alternatív idővonalat zúzott össze, minden életlehetőséget megszüntetve sok száz évre. Amikor aztán a végzetes óra eljött és elmúlt, egyedül voltunk, a béke és józan ész félszigetén, amely az erőszakos Vonalak ellenséges tengerébe nyúlt. Egész világokat láttunk, amelyek háborúban álltak önmagukkal, civilizációkat, amelyek értelmetlen összecsapásban minket is elvéreztettek volna, és reszkettünk a félelemtől. Frobisher és Benyon hasonmásai léteztek ezekben az alternatív világokban is, és kísérleti eredményeinkben csak egy szűk variációs Gauss-féle arányosság adott némi fölényt szomszédainkkal szemben. Rádöbbentünk, hogy ha ők is megtalálják a módját az idődimenziók közötti szabad mozgásnak, akkor sorsunk meg van pecsételve: a Háború elszabadul minden időkön és tereken át. Bár gyűlöltük önmagunkat is miatta, bizonyossá tettük kudarcukat, és miközben így cselekedtünk, természetellenes katasztrófát szabadítottunk magunkra. Azzal, hogy kivégzőosztagokat küldtünk ki különböző időkbe, lassanként hamis biztonságérzetbe ringattuk magunkat. De a lelkiismeret lázadozott, és akadtak olyanok, akik azt mondták, hagynunk kellett volna a dolgokat történni a saját folyásuk szerint, és igazolva érezték magukat, amikor kapkodásunk eredményeként kíváncsiságunk szövete foszladozni kezdett. Az elkövetkező hónapok a kétségbeesés vaskorát jelentették: a múltban elfojtott helyzetek és események igyekeztek kitörni. Fantom-hadseregek csaptak össze suttogó csatákban, sok megatonnás nukleáris robbanások halvány árnyai rezegtették meg a levegőt, és Armageddon

árnya kúszott végig az országon. Elméleti és gyakorlati tudósaink hiába próbáltak gátat emelni az áradás ellen: a történelem saját medrében kívánt haladni ellenünkre is. Így aztán eljött a mi exodusunk, menekült, aki tudott, mielőtt a látomások testet öltöttek volna. Több mint kétmillió megmenekült, kétmillió szökevény, akik minden létfenntartó eszközt igyekeztek magukkal vinni a jövőbeli Föld puszta tájaira, félezer évvel később. Huszon-valahány éves voltam akkor, azokban az építőbrigádokban robotoltam, amelyek igyekeztek összeállítani a gyárakban létrehozott Kapukat, mert ezeknek a Kapuknak kellett áthidalniuk a haldokló huszonegyedik század és az új világ között tátongó szakadékot. Naponta láthattam, hogyan terjed a rothadás. A vége felé kétszer majdnem megöltek a váratlanul áttört és odatévedt lövedékek, engem, aki még csak kézbe sem vettem fegyvert egy olyan világban, ahol a fegyverek szükségtelen ócskasággá váltak. Valahogyan mindvégig szerencsém volt. Amikor a Kaput felállítottuk és működésbe helyeztük, a brigádom átment egy másik kapualapzathoz, egy kilométerrel távolabb, egy kisváros szélén. Akkor egy harci gépet hallottunk közeledni a tetők felett. Az a típus volt, amit Dongónak kereszteltünk, szubszonikus robot vadászgép volt, egy gyorsan pergő farokfúvóka hajtotta, hasonlított ősére, a huszadik századi Spinfire-re. Általában nem törődtünk vele, sem a hasonló repülő kísértetekkel, de ez veszedelmesen valódinak látszott. A Vezető csak egy pillanatra nézett bele a távcsövébe, aztán felordított: "Meglátott minket! El innen!" Több se kellett a sofőrnek. Bekapcsolta a teherkocsi emelőit, két kézzel kapaszkodtunk, az életünkről volt szó. Megfordította a nehéz gépet, és teljes gázzal hajtott a Kapu felé, amit éppen hogy magunk mögött hagytunk. A Dongó utánunk billegett ravaszul tekervényes pályáján. Ha készen áll a megsemmisítésünkre, a fedélzetén levő komputer teljesen hátrairányítja a fúvókát, s a támadás utolsó felvonása gyors és embertelenül pontos lesz. A tekervényes repülés csak az elhárítást nehezíti. Körülbelül négy másodpercnyire voltunk attól a styxi sötétségű négyszögtől, amely a Kaput jelentette… Hátorr, kettő… Mennydörgésnél harsogóbb hang rezegtette meg a levegőt, és a fúvóka teljes erővel dolgozott már. A Dongó megkezdte zuhanórepülését. Elsöpörtünk a megrettent arcú menekülttársak mellett. A legtöbben a sziklatörmelék és bombakráterek között rejtőztek el a Kapu mellett, de néhányan még mindig futottak. Ezek reménykedve és könyörögve emelték fel a kezüket, de nem tudtunk megállni, magunk mögött hagytuk őket. Egy másodperc. A Kapu fölénk magasodott, és teljesen elnyelt bennünket. Átjutottunk, és vadul félrecsúsztunk, hogy kikerüljük a tömeget, amely megelőzött bennünket. Visszanéztem. Valami por ment a bal szemembe, becsuktam, remélve, hogy a könny majd kimossa a porszemet. Jobb szememmel figyeltem a Kaput, amelyen keresztüljöttünk. Vakító fény töltötte ki egy pillanatra, aztán kihunyt. A Kapu üres volt, a híd lent volt, a Dongó a másik oldalon maradt. De a mai napig a jobb szemem közepe vak, ezzel kellett fizetnem cserébe az életemért. Vajon ismét fizetnem kell-e? Meldre bámultam. - Gondolod, hogy megint bekövetkezik? A fejét rázta, derűlátó magabiztossággal. - Nem. Nagyot fejlődtünk azóta. A huszonöt évnyi kutatómunka elég sok mindenre megtanított minket ahhoz, hogy elkerüljük a megismétlődését. De nem mondhatnám, hogy örülök ennek az időutazónak. Az ő népe kísérleteinek eredménye sokféle lehet. Az utóhatás elég sokáig érvényesülhet. Ha emlékszel rá, eredetileg azért választottuk ezt a Vonalat, mert nagyon kicsi volt a valószínűsége az időutazás feltalálásának. El akartuk kerülni a feszültségeket azokkal a Vonalakkal, amelyek közelebb esnek az… otthonhoz. - Egy

pillanatra hangja elcsuklott; köhögött, hogy elrejtse. - Nagyobb óvatosságra lesz szükség. De különben… Bocsáss meg. Az egyik katapultkezelő kiáltott valamit: "Most jön!" Meld tudomásul vette a jelentést, és hozzám fordult. - Ha lassabban jövünk, elkésünk. A másik oldalon most próbálják visszavinni az időutazót. Eddig minden rendben - mosolygott Meld. Majdnem bizonyosak lehettünk, hogy minden rendben van. Az egyetlen jele annak, hogy hatalmas harc dúl a sokdimenziós időháló két pontja között, a szekrény körvonalainak elhomályosulása volt, de tisztában voltam azzal, hogy ez a térdarab most iszonyú energiakvantumok eredőjében van, elég nagy energia ahhoz, hogy néhány köbkilométernyi sziklát gőzzé változtasson. De egyetlen nesz sem hallatszott, füst sem jelent meg, sem más előjele a szerencsétlenségnek. Túl régóta játszottuk ezt a játékot ahhoz, hogy ilyesmi történjék, legalábbis nem a mi oldalunkon lesz baj. Néha eltűnődtem, mi okozta azt a mélyedést, amelyben a Feltámadás Városa felépült, és milyen berendezés lapul a park rozsdás betonja alatt, de a legvalószínűbb, hogy egy Vakondok volt az oka az egésznek. A küzdelem csak néhány percig tartott. A szekrény hirtelen fókuszba állt vissza. A másik oldalon feladták a játszmát. A következő feladat az volt, hogy látogatónktól emberségesen megszabaduljunk. De először válaszolunk kérdéseire. A Frobisher-Benyon-tér egyik eddig felderítetlen részére bocsátottuk az időutazót, erről a térdarabról bizonyosan tudtuk azonban, hogy saját emberi fajunk lakja, és új életet kezdhet közöttük. Bármilyen lesz is új élete, jobb lesz, mint amitől megfosztottuk. Mi pedig leültünk a katapultkocsi lépcsőjére, az egész napi feszültséget, mely a csontjainkba rágta magát, beszélgetéssel vezettük le. Csöndesen élveztük békés életünket. Egy rejtekhelyről előkerült egy üveg eufóriás ital, minden megjegyzés nélkül körbeadtuk, s ahogyan átmelegített bennünket, úgy keltek életre a régi emlékek. A fiatalabbak azokkal a feladatokkal dicsekedtek, amelyekkel megbízták őket, s az átélt veszedelmekkel. Az egyik egy expedícióról mesélt, az emberi téridő határain túl. Egyikünk sem hitte el teljesen a meséit, de véleményünket megtartottuk magunknak, és megtapsoltuk elbeszélői ügyességét. Rimbron elmondta, hogyan tartottuk szóval az időutazót, egy kicsit eltúlozva érdemeinket a rövid dulakodási epizódban, s ez aztán átvezette a beszélgetést a Régi Világ emlékeire. Meld erős hangja szintén elénk varázsolta az óvilág összeomlását és a küzdelmet, amellyel az új felépült. Én végig csöndben maradtam, nem bíztam önuralmamban, ha egyszer elkezdem feleleveníteni személyes emlékeimet - nagyon is érzelgős vagyok, és egy kicsit be is csíptünk mindnyájan. Valaki ivott a jövendő boldogságunkra, csakhamar mindenki tósztot mondott valamire. Nem is értem, hogyan tartott ki az az egy üveg ital vagy talán újat is bontottunk? Már nem emlékszem. Ittunk egymás egészségére, valamelyikünk újszülött fiáéra, aztán a Főbiztos kutyájáéra… meg valamennyi állampolgáréra… mindenféle lényegtelen dologra. De a hangulat elkomorult, szomorú emlékek tolultak elő, az óvilág, a jeltelen hősök, vértanúk, a csapdába esett szerencsétlenek a végső áttörés előtt; Jacob Frobisher és Thomas Benyon tizenkét, illetve tizenöt éve halott mind a kettő - s az áldozatok között barátok és rokonok… Bizonytalanul talpra álltam, agyamban égett a mindnyájunk számára közös, kimondatlan gondolat, amely mindig jelen van, s mindig bánattal teli. - Polgártársak - mondtam -, igyunk a Múltra! Valahogyan mindenki felállt, s felemelte különféle méretű poharát. - A Múltra, hogy soha ne haljon meg, de soha ne is éledjen fel… Várjatok! - Az ivásra csücsörített ajkak megálltak. Az emberek kérdőn néztek rám. - Továbbá - torkom nemcsak az alkoholtól szorult össze - egy utolsó pohárköszöntőt is javasolok: az utolsó időutazóra és reménységére. Ittunk, sokat és sokáig.

Szentmihályi Szabó Péter fordítása

Csanádi Imre - Ez a Kor Ez a Kor küldi földkörüli pályán első fiait, első leányait, hajót a Marsig, Vénuszig hajit; embermosoly süt át az űr homályán. Ez a Kor gyűjt ádáz energiákat fékezhetetlen fegyvereibe, hogy zöld bolygónk - talán az Ég sebe, tüzes rém holnap - tébolyogva vágtat. Járványok, ínség, Ős Elmaradottság, Gyarmati Tengés - vehetett-e volna rajtuk hatalmat jobban Kor? Suhogj, vád: egy sem ítélte így magát pokolra Jövő tárul, pusztán, embertelen ha győzni nem tudsz, éber Értelem!

Anna Rinonapoli - Időszakadék Giacomo Leopardi költeményében

Kötelező öt perc a Fertőtlenítő Teremben, előírásos aranycsíkos lila köpeny, zsebén az európai címerrel, mely fölött kövér aranyozott I díszeleg, és végül közös torna a tágas, mesterséges kupola alatt, mely langyosan és tisztán tartja a sterilizált levegőt; Eroaldo Banconi keresztülvágott az udvaron, és csatlakozott kollégáihoz. Fiatal volt, és ruganyosan járt, de most hirtelen megállt. A kék virágok meglehetősen kifakultak: nyomban értesíteni kell a Műszaki Igazgatót, hogy dolgoztasson másik művirágcéggel, többször is előfordult már, hogy a nefelejcs és az ibolya egy hónap alatt kifakult. Aprólékosan megvizsgálgatta a pálmákat és a fenyőket, melyek olyanok voltak, mint az igaziak, bár ugyancsak ritkán látott természetes fákat; nyaranta Didaktikai Kongresszusokon vett részt, a bőséges napidíjból majdnem egy hónapig nyaraltathatta a feleségét és a fiát a paideiai kupola balzsamos levegőjében, az Európai Kongresszusok székhelyén; de a másik hónapot Milánóban kellett töltenie, hol az otthoni tisztított levegőben, hol a művirágpark kupolái alatt, melyek sokszor olyan zsúfoltak, hogy lélegzetet se lehet venni. A diákok éppen az osztálytermekbe tartottak nyugdíjas nevelők felügyelete mellett. Eroaldo a tanáriba ment. Kis iróasztalán megnyomott egy gombot, és az asztallapon megjelent az órarend: egy óra a harmadikban, kettő a másodikban, aztán lyukasóra, majd még egy az elsőben. Most meg kell néznie a tanmenetet, ez minden párhuzamos osztályban azonos, és ki van függesztve a falra. Megnyomta a Z osztály gombját, és megjelentek a leckecímek: első óra: 71. Cg. mod., második óra: 49. Cs-beszámoló; harmadik óra: C-DA; negyedik óra: 85. Cge-film. A fiókból kivette a tananyagot, rátette a kis tolókocsira az aznapi menetrend szerint sorba rakva, és csatlakozott a folyosón kettesével felsorakozott kollégáihoz, akik a kilenc előtt tíz perccel felhangzó figyelmeztető csengőre vártak. Meg is szólalta A harmadik Z hetese kidugta fejét az osztályajtón, a jöttét leste: amikor meglátta, visszahúzta fejét, majd újra megjelent, köszönt, megfogta a kiskocsit, átadta a vörös kártyát a hiányzók nevével, és kérte, hogy írja alá; aztán mozdulatlanul várt társai irigykedő pillantásai közepette. - A mai anyag a 71. Cg-mod., ez, amit tudnotok kell, kultúraóra, nyelvtan, utána illusztrációs kisfilm lesz. A hetes befűzte a 71. szalagot, aztán helyére ment, és a többiekkel együtt hallgatta az előre gyártott tanórát, a tanár pedig beírta az órát az osztálykönyvbe. Amikor befejeződött az anyag, a tanulók megfordították széküket, és a film következett. - Minden világos? - kérdezte Eroaldo. - Aki nem ért valamit, az délután újra megnézheti a tananyagot a kultúra-előadóban. Az osztály tiltakozott, remekül értenek mindent; egy gyerek se akart részt venni a nem kötelező délutáni órákon. Ez bosszantotta a Tanulmányi Igazgatót, de semmit se tehetett; talán az ő idejében többet tanultak a gyerekek. Amikor Eroaldo belépett a másodikba, izgatottnak találta a tanulókat, mert minden nap várták a dolgozatírást. Mosolyogva nyugtatta meg őket: - Könnyű lesz. 49. Cs-beszámoló, alapfokú! Intett, hogy osszák szét a ceruzákat és a papírokat, ő pedig beírta az órát az osztálykönyvbe. - Kész? - A tanár a villanyórát nézte a falon, megvárta a kellő pillanatot, aztán intett, hogy kezdhetik. A diákok munkához láttak. Eroaldo a modell-lapot nézte: egyáltalán nem nehéz, ugyanolyan, mint egy hónapja, ezúttal mindenkinek jól fog menni, és a Tanulmányi Igazgató

nem fog reklamálni: nagyon remélte, hogy a többi osztályban is minden jól megy majd, s akkor nem kell megismételni a vizsgát. Szigorúan tudományos módszerek szerint osztották fel az év elején a párhuzamos osztályokban a tananyagot napra szólóan; a tanárok minden sikertelenség láttán összegyűlnek, megismétlik a vizsgát, aztán megint összegyűlnek, ha az eredmények nem kielégítők, valami indítványt készítenek, és demokratikusan megszavazzák, majd a nyári kongresszusokon megvitatják; ugyanis egyedül a kongresszus változtathat az előregyártott leckeórákon. A vizsgalap három kérdőívet tartalmazott, mindegyik tíz kérdésből állt, s a középkort tárgyaló, ebben a negyedévben leforgatott filmekre vonatkozott. Az első azt kérdezte: ismert volt-e a középkorban a fémek használata (igennel vagy nemmel kell válaszolni), meghatározni a fémek rendeltetését: a háztartási, a vallási, a katonai (a helyes válasz aláhúzandó). A második feladat egy kis emlékezetpróba: ki volt Barbarossa? Pápa, császár, zsoldosvezér (a helyes válasz aláhúzandó). A harmadik nehezebb, valódi intelligenciavizsga: ötven pont áll a tanuló rendelkezésére, hogy a középkori civilizáció fokát osztályozza, mégpedig ily módon: tudomány…………… pont az 50-ből vallás………………… pont az 50-ből táplálkozás, higiénia, irodalom és így tovább. A tanár unottan felsóhajtott; arra gondolt, hogy ellenőriznie kell, nem puskáznak-e a gyerekek: ki tudja, miért nem tértek rá Olaszországban is Goldenkatz tanár módszerére? Az olasz iskola, ahogyan ez mindig is volt, minden tudományos berendezés ellenére is leragadt a humanizmusnál. A huszadik században született az az elképzelés, hogy vezessék be a robotikát a tanításba, de hosszú ideig kellett harcolniuk a haladó pedagógusoknak, mert sokan szükségszerűnek tartották, hogy a szerencsétlen tanár állandóan kijavítandó dolgozathalmok alatt nyögjön. Végül a tudomány győzedelmeskedett: eltűntek az idejétmúlta dolgozatfüzetek, és helyükbe megnyugtató halványzöld vizsgalapok kerültek: a témát megfelelő bizottság készíti elő gondosan - és a robotok is betéptek az iskolába. Pontosan háromszáz év kellett, hogy száműzzék azokat az idejétmúlta vackokat! De mért kéne itt megállni, amikor más területen továbbhalad a tudomány? Goldenkatz nyitott egy mintaiskolát, mely csodálatba ejtette egész Németországot, nem is minket - gondolta Eroaldo -, ahol csak kevés fiatal - s az is mind a Szabadpárt tagja - kívánja a teljes gépesítést. Goldenkatz latint és görögöt tanít robottanárokkal a középiskolában. A terem közepén áll egy központi elektromos agyra kapcsolt gép; körülötte helyezték el a mágnesezett padokat, melyek megakadályozzák, hogy a gép engedélye nélkül mozogjanak a tanulók; dolgozatírás alatt természetesen könnyű, különleges sisakot kell felvenniük, amely jelzi, ha puskázni akar a tanuló: ilyenkor kétszer nyakon vágja az engedetlenkedőt. A gép magától rendelkezik a fegyelemsértési ügyekben, arra kényszeríti a tanulót pontosan nem tudni, hogyan -, hogy jelentkezzen a Nevelési Igazgató irodájában. Milyen jó lenne egy ilyen gép az Aktív Viták alatt, különös tekintettel az osztály megrontójára, Moranini növendékre. Félóra telt el; néhányan lassan befejezik; az első már mozdul is, az órához megy, beüti az időt, aztán átadja a lapot a tanárnak. Amikor mindenki befejezte, Eroaldo megrázta a csengőt: bejött egy zöld overallos pedellus, mellzsebén az iskola jelvényével. - Kérem, vigye el kijavítani a dolgozatokat. - Igenis, tanár úr! - A pedellus borítékba zárta a lapokat, rápecsételte az időt, és kiment. Eroaldo rámosolygott az osztályra.

- Egy perc relax - amiből öt perc lett; a legújabb lemezt hallgatták meg. A tanulók kényelmesen elhelyezkedtek a székeken, és élvezték a zenét. Eroaldo idegesen rángatta a szakállát, melyet a középiskolai tanári pályázatra várva növesztett. E pillanatban tette egy technikus a lapokat az elektronikus számítógépbe. Vajon mi lesz az eredmény? Már csak egy tantestületi ülés van a pályázatig. Megpróbált az Aktív Vitára összpontosítani, ez volt a tanítás legnehezebb és legkényesebb része. Itt kell hozzászoktatni a fiatatokat az önállósághoz. Azt javasolta az osztálynak, hogy a hétfőn látott filmkölteményt vitassák meg: Árvamadár volt a címe, Giacomo Leopardi verséből, Kedé Surpopulus zenéjére készült, Eginardo Scarlettini rendezésében. - Tanár úr! - kiáltotta egy hang, szerencsére a falak hangszigeteltek. - Szeretném újra hallani azt a csa-csa-csa zenét! - Miről beszélsz? - A muzsikára emlékszem, de a szavakra nem. - Én emlékszem, tanár úr, Napóleon volt. - Talán Alessandro Manzoni Május 5-éjére gondolsz? - Nem tudom. Így szólt: csa-csa-csa! Minek kellenek a szavak? Magában jobb lenne a zene. - De hiszen egy költeményfilmről van szó! Csönd! Beszéljünk az Árvamadárról; figyelem, megindítom a magnetofont! - ki tudja, hátha kialakul valami szép kötetlen vita, jó pont lenne a minősítésében. - Nekem tetszik a leopárdokról szóló film, mert leopárdok helyett egy csomó madarat látni - énekelte egy lányka. - Nekem nem! Túl zajos. - Virágok vannak benne meg madarak. - Túl zajos. Mint mindig, az osztály két részre szakadt, és ugyanazt ismételgette; Eroaldo dühödten nézte a könyörtelenül forgó szalagot, de nem állíthatta meg, tiltja a Rendtartás. - Tanár úr! - ordította egy vaskos hang. Az osztályban csönd lett: persze, Moranini. Eroaldo megdermedt. - Tanár úr, mért van olyan gyerek, aki egyedül szeret lenni, és nem akar a többiekkel játszani? - Dehogynem akar velük játszani! - visította egy kislány. - Csak előbb virágot akar szedni, igazi virágokat, amiket le lehet szedni! - A virágot nem szabad leszedni! - szólt közbe egy fiú. - Ő akar játszani, a többiek kerülik őt. - És az osztály megint kiabálni kezdett: - Ő akar! A többiek nem! - Nem igaz! - hajtogatta Moranini, fölemelte a hangját, erre csönd lett. - Magától megy el, mert a többiek mind hülyék. - Moranini! - A tanár fölpattant. - Elég az ostobaságokból, a mese erkölcsi tanulsága… - Minden gyerek egyforma, és együtt kell játszaniuk - szavalta kórusban az osztály. Moranini megszégyenítve leült, a többiek zajosan nevetgélve nézték. - Tanár úr! - Ez egy másik rontópál, az osztály buzgó mócsingja, aki mindent szóvá tesz, még a feltételezett legyet is, amely bejöhet a terembe. - Tanár úr, Moranininek otthon vannak papírból készült könyvei! Általános döbbenet. - Senki magánéletével ne hozakodjatok elő az iskolában - intette le Eroaldo. - Moranininek van egy papírfüzete, és ír bele. Igen, most is itt dugdossa! Ezt tiltja a Rendtartás: egyetlen könyve, füzete se lehet a tanulónak; az iskola ellátja mindennel; vannak filmek, vizsgalapok, szalagok, diapozitivek, kisfilmek. És ez a hülye Moranini magával hozza az osztályba… de ki ír manapság, hol van olyan vízözön előtti

iskola? - tűnődött Eroaldo. Csak az első három évben használnak még papírt és tollat, bár Goldenkatz azt javasolta… közben Moraninihez fordult, elvette tőle a füzetet. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, Eroaldo fogta a kiskocsit, és dühösen kivonult. Első dolga az volt, hogy fiókjába rejtette a bűnös füzetet, aztán meghallgatta a felvétel utolsó részét: nem zárta el idejében, mindent fölvett. Micsoda botrány! - Nem jössz kávét inni? - A fiatal Benucci kartárs volt. Eroaldo igyekezett elrejteni dühét. Mi van veled? - A szokásos: Moranini megint nem fért a bőrébe. - Ismerem jól. A növendékem volt, ismétlő, ki kéne rúgni, és ha elgondolom, hogy az apja atomfizikus… a zseniknek néha gyöngeelméjű gyerekük van. - És pocsékul nevelnek. Tudsz arról, hogy régi papírkönyveket olvastatnak vele, és megengedik, hogy írjon? - Akkor is gyógykezeltetni kéne, csak az elmegyógyintézetben írnak az abnormis gyerekek. - Már megpróbáltam más okból is, de a visszamaradtak igazgatója szemembe vágta, hogy nem kell neki a gyerek: tele az intézet. Egyre nő az abnormis gyerekek száma. - Micsoda idők! - jegyezte meg Benucci, és kivett az automatából egy csésze kávét. - Csak úgy kapkodja a fejét az ember a szamarak és az abnormisok közt; képzeld, ma kötetlen vitát tartottam a Hazafias Nevelés-órán a fásítással kapcsolatban. Az egész osztály dűlt a nevetéstől: azt hitték, hogy a mesterséges kupolák a természetben teremnek. - Micsoda idők! - Eroaldo beleharapott egy zsömlébe. - Mit csinálnak a tanárok a Visszamaradottak Intézetében? - Semmit, egy kolléga mondta, hogy egész életében ott maradna, ha nem lenne olyan nyomorúságos a fizetés. Ő csak felügyel a gyerekekre, akik - micsoda világ! - órákig csak írnak meg olvasnak. Benucci gépiesen ránézett az órára. - Nem értem… - Eroaldo az idősebb jogán mindentudóan mosolygott. - Sok ember kollektív énje megrekedt a fejlődésben a háromszáz évvel ezelőtti fokon. - Hogy megy a felkészülés a pályázatra? - kérdezte Noris, a szőke kartársnő, és odalépett hozzájuk. Eroaldo fontoskodva fölemelte a fejét. - Kemény dió, biztosíthatom. - Mi az ördögöt kell tanulni? - Az egész történelmet. Az egész olasz irodalmat. A latint. És természetesen a nagy tudományos-fantasztikus írókat kell tanulmányozni. És ismerni kell minden kritikai-esztétikai kérdést. - És hogyan képes erre? - nevetett Noris, aki matematikát tanított. Megszólalt a csöngő. Munkára föl. Viszontlátásra! - Nekem lyukasórám van - jegyezte meg Eroaldo. - Szerencsés ember! - sóhajtott Benucci, és elsietett. A kitöltött fegyelemsértési jelentést komoran tette be a borítékba a füzetkévei együtt, és megpróbálta belecsúsztatni az egészet a büntetési javaslatoknak szánt kék ládába, de nem ment, a nyílás nem volt füzetekre felkészítve. Eroaldo kénytelen-kelletlen a pedellushoz fordult, és ezzel még jobban fölhívta a figyelmet a dologra. Aztán leroskadt a székre, könyökével az íróasztalra támaszkodott, összekulcsolt kezére hajtotta a fejét: összpontosítania kell, a pályázatra kell gondolnia, nem Moraninire; bárcsak a fantasztikus írókról kérdeznék - mondta a kollégáinak -, őket tökéletesen ismeri, de a többieket… átrágta magét vagy száz mikrofilmen, összefoglaló kivonaton, kisfilmeken és játékfilmeken, a kritikában még valami összevisszaságot érzett… csak Roger Campoform

esztétikája volt világos, és sugallt kritikai módszertant. Hogy a csudába boldogultak a régi tanárok? A világ szükségképpen eltorzult, elhülyült a sok olvasástól és írástól; nem segíthetett a látvány és a hang. Szerencsére sutba dobták a sok irkafirkát. Nehéz feladat a felkészülés a pályázatra, még az a jó, hogy az anyag pontosan körülhatárolt: harminc történelemtétel alapos ismerete szükséges, az idevágó filmekkel együtt, tíz latin tétel az idevágó filmekkel, harminc olasz, szintén filmekkel, és néhány ajánlott új költeményfilm. Számos kérdésben úgy érezte, hogy jártas, de volt néhány, amelyben bizonytalankodott. A latinnal minden rendben volt; kívülről tudta a tételeket, végiggondolta a kritikai műveket, melyek a következők… a következők? Igen, jobb lesz, ha átismétli. Az ujján számolta: Rudolph Stoppen: Mágia és tudomány a homéroszi költészetben. Michele Sapononi: A tudomány győzelme Vergilius Georgicájában. Jean Babel: Lucretius atomhipotézise. Alessi Kokofis: A valóságos posszibilizmus tételei Lukianosz művében. John White: Ősi emlék, Platón Atlantisza, Theopomposz Merope-ja. Milyen lehetetlen nevek! De ezek a mikrofilmek fontosak a nagy Campoform elméletében, illik ismernie őket. Egyszerűbbek a színes rövidfilmek, melyeken a legnagyobb sztárok keltik életre a klasszikus irodalmat. Eroaldo bement a tanáriba, közben szavalt: "Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhileuszét." Akhileuszt a szőke Bert Boom játssza. Óriási az a harci jelenet a folyóval! Természetesen fotomontázs. Csak nem fogja a színész a fertőzött tengervíznek kitenni nagyszerű szervezetét, melyet több millióra biztosítottak baktériumfertőzés esetére… és Vénusz, dehogyis, Heléna megjelenése, de előbb Vénusz meztelen szobrát látni, a híres Diomédészi Vénusz… Hopp! Valami nem stimmel, Diomédész nem valami hős volt? És még azt állítom, hogy jó az emlékezőtehetségem… Diomémész lesz talán, vagy inkább… de mi a csudának kell megtanulni ezt a sok történelem előtti nevet? Még képesek lesznek minden effajta hibáért egy pontot levonni. Nem lenne jobb, ha arra emlékeznék, hogy Heléna, a szép, a páratlan Sirena Moka, akire csak profilból, ó, csak profilból hasonlít Lídia? Ezért vettem feleségül, ezért nem érdekelt, hogy nem ért az irodalomhoz, Holdra repülő Gagarin-egereket rajzol állandóan, mindig a Holdra repülnek; pedig épp most parafálták az együttműködési szerződést a Marssal; a Marsra is mehetnének, nem? Vagy lenézik a mars-nemzetet? Lassabban azzal a lenézéssel, figyelmeztetnie kell Lídiát. Mit is ismételtem? Ja igen, az Iliászt. Mennyire hasonlít az Odisszeára! Nem bírom fölfogni, miért nem látni soha Trója pusztulását a Homérosz-filmekben. Talán sokba kerülne. Persze, az iskolafilmeken takarékoskodnak, az iskola mindig mostohagyerek. De láttam az amerikai filmet Salina Salinasszal, mulatságos, nem? Ott minden színész olasz, de én legjobban Sirena Mokát szeretem… Megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Az oktondi elsősök várták rózsaszín meg kék kötényükben, ezek meg állandóan kikéredzkednek… az ördögbe is, nem készítettem ki a 85. Filmet… dehogynem, dehogynem. Kikészítettem, ösztönös tanári mozdulat ez, reggel mindent kikészítek, rendes tanár vagyok én, aggályos, művelt, meg kell nyernem a pályázatot! És Eroaldo a kiskocsit maga előtt tolva bement az első Z-be. Nehéz dolog fegyelmet tartani, szívesen elfenekelné őket, ám a Nevelési Igazgató állandó harcban állt a Tanulmányival, s körömszakadtáig védte a gyerek szabadságát, személyiségét és egyéb ságségét. - Szép filmet fogtok látni, gyerekeim, szép filmet… - ismételgette kiszámított kedvességgel. - Most eloltjuk a villanyt, és megnézzük az olasz megyéket. A zene végre elnyelte a gyerekek csivitelését, akik olyanok voltak, mint az állatkert mesterséges madarai. A bemondó tagoltan közölte: "Olaszország az Európai Unió egyik nemzete…"

- A kupolák! - ordította az osztály. A színes film Torinót mutatta: a belváros eltűnt a felhőkarcoló- és kéményerdőben, s a vasbeton-rengeteg közepén színjátszóan csillogtak a parkokat, iskolákat, kórházakat védő kupolák. Mennyire hasonlítanak egymásra a városok - tűnődött Eroaldo -, szerencsére manapság nem utazgatnak már az emberek: hogyan is csinálták egykor? A gyerekek fecsegnek, forgolódnak, nézik egyáltalán a filmet? Aztán majd nem tudják kitölteni a vizsgalapokat… és mikor szólal meg már a csengő? Talán most, nem, nem, de igen, most végre! Gyorsaság és kimértség nem fér össze, és amikor a fotocellák figyelnek, nagyon kell igyekezned. Eroaldo igyekezett: merev nyak, komoly tekintet és gyorsan mozgó lábak a kiskocsi mögött, ügyelnie kell a kartársakra is, hogy kikerülhesse őket; végre itt a tanári! Az anyagot a fiókba, a kiskocsit a helyére, és a napi jegyzőkönyv? Majdnem elfelejtette. Egy aláírás, és bele a vörös dobozba - most már szabad. Nem, az íróasztalpolcon villog a jelző; megnyomta a gombot, és azt hallotta: "A kultúratanároknak - a robot hangja volt tizennyolc órakor tanári értekezlet. Kérem, nyomja meg a visszaigazoló gombot." Dühösen engedelmeskedett. A jelzőgomb kialudt. De mi ez már megint? "Eroaldo Banconi tanár urat kérjük, hogy értekezlet után maradjon itt, megbeszéljük a Moranini-ügyet. Kérem, nyomja meg a visszaigazoló gombot." Eroaldo lecsüggesztett fejjel indult a kijárat felé. Benucci csatlakozott hozzá. - Bosszantó ez az értekezlet. Érdekes találkám volna. - Nekem meg tanulnom kellene. Egy hét múlva itt a versenypályázat. - Menj már, olyan jó fej vagy, mindenki mondja… gombold be a kabátod. Kint szmog van, nekem már mondta valaki. Benucci elköszönt, s leszaladt a földalattihoz. A gyalogosok sállal, zsebkendővel, maszkkal takarták orrukat. Eroaldo megállt, hogy begombolja a kabátját, de hirtelen fojtogató köhögés fogta el. Átkozott szmog, tisztított levegő nélkül már nem lehet létezni, de egy havi fizetésébe kerül. "Nem baj, ha megnyerem a pályázatot, majd megfizethetem a tiszta levegőt is." Egy óra alatt hazaért a város peremére. A csupa konyhaszagú felvonó fölvitte a 48. emeletre. Közben a paideiai balzsamlég-kupoláról álmodozott. Talán egy középiskolai tanár már több mint egy hónapig is ott maradhat. De ez a Goldenkatz, a tanárok nagy védelmezője, miért nem törődik a házakkal is? Arra gondolt, hogy ír neki, végül is megengedheti magának, diplomás európai tanár, szinte már középiskolai kinevezéssel. Ám egész biztonsága eltűnt, amint belépett kétszobás csöppnyi kis lakásába, nem is szobák, inkább fülkék voltak. Lídia nem tudta bevetni az ágyakat, ezt már az előszobából látta, amely olyan szűk volt, hogy ha kinyújtotta a karját, beleverte a tükörbe, mely a beépített szekrény ajtaján lógott. A gyerekszobában rendbe rakta az ágyat, belökte a falba a fekvőhelyet. Fölkiáltott. Az alsó szekrényajtó kinyílt, és nekiütődött a térdének. Neki akart támaszkodni a háta mögött levő falnak, de fölpattant az íróasztal lapja, és fenéken billentette. Eroaldo elvesztette egyensúlyát, és nekiesett az íróasztalnak, meglökte, aztán a földre huppant. - Nem gyerekszoba ez - panaszkodott, miközben föltápászkodott -, hanem egérfogó. Elnézte a kilazult asztallapot, újabb költség, ezekben az olcsó házakban mindig van valami baj. Átment a hálószobába, ám hirtelen eszébe jutott, hogy még nem evett. Fölemelte a kagylót, a konyhát hívta. - Parancsol? - kérdezte egy ellenszenves hang. - Egy B típusú ebédet kérek, de mégse. - Visszaakasztotta a kagylót: a szemtelenje Nem tudja, hogy Eroaldo Banconi tanár úrral beszél? Megint fölemelte a kagylót, megállt. Nézzük csak: B típusú ebédhez volna kedve, de félnapi keresete menne rá. Viszont ma értekezlet is van még, megengedheti magának.

Rátette kezét a kagylóra: nem, eltörte a gyerek, íróasztalát. Mennyibe kerülhet? Jobb lesz C ebéd két kenyérrel. - Egy C ebédet kérek az F lépcsőház 288-ba, két adag kenyérrel. - Kérem, ellenőrzöm. - Banconi tanár vagyok… - Kérem, ellenőrzöm. - Eroaldo visszatette a kagylót. Pár pillanat múlva megszólalt: Tessék? A tanár megismételte a kívánságát. - Dobja be a kék zsetont meg egy kis fehéret, köszönöm - klekk. Mire megtörülte a kezét, már hallotta is a teherfelvonó zúgását. Átvette az ételt, gyorsan bekapta a vörösesbarna szósszal leöntött, vastag szálú spagettit, a két húsgombócot három szem krumplival, hozzá négy zsemlét és egy pohár bort. A tányérokat meg az evőeszközt széttépte, és bedobta a szemétbe. Aztán lélegzetét visszafojtva ivott két pohár vizet, hogy elállítsa csuklását. Ó, a paideiai zöldséglevesek, talán egyszer, ha befutott… és szaladt bekapcsolni a magnetofont. "A régi kritika hibája - Eroaldo visszahallgatta jegyzeteit, miközben egy kis rendet rakott a szobában - az volt, hogy a szavakat: az eszközt, a közvetítőt összecserélte a művészettel. Ez zavart okozott. Elődeim, azaz Campoform elődei közül senki se gondolt arra, hogy a kritikában alkalmazza a laboratóriumban remekül bevált rendszertani elvet… egyszóval Campoform tudományos, helyesebben tudományos-fantasztikus szempont szerint újra megvizsgálta az egész irodalomtörténetet… elfelejtettem az előbb elmondani, hogy mi a különbség tudomány, fantasztikum és irodalom közt… Tehát: kezdetben az irodalmi és tudományos műveket tisztán meg lehetett különböztetni; de hogyan osztályozzuk azokat, amelyek ebből is, abból is táplálkoznak, vagyis a tudományos-fantasztikus műveket? Ez a megkülönböztetési elv vitatható, mert az egyenlet megfordítható: a tudós talán nem lehet művész, és a művész nem lehet tudós? Dehogynem! De a hagyományos kritika félremagyarázza, meghamísítja a művészi művet, amikor megtagadja tőle a tudományos értéket! Még a pszichoanalitikus kritika, pedig az komolyabb, bár nincs ésszerű módszertana, még az is félreértette a nagy tudományos-fantasztikus szerzőket, s úgy értelmezte őket, mintha az én elidegenedésének állapota eredményezné műveiket. Röviden Campoform esztétikája úgy tekinti a művészetet, mint: a) A tudomány pillanatnyi állásának történelmi tanúságtételét és tudományos népszerűsítését; b) egy lehetséges, jövőbeli párhuzamos valóság feltételezését; c) ősi emlékeket, melyeknek legfeljebb a kollektív énben maradt nyoma, s amelyeknek a művész a leghűségesebb, mert legkevésbé tudatos tolmácsolója; d) tudománymítoszt, azaz népek vagy nemzetek jellemvonásainak romantikus vagy mitikus eseményekben való kifejeződését." Eroaldo elzárta a magnetofont. Igen, Campoformot tudja, de talán jobb lenne, ha továbbgondolná a dolgot: Campoform kisfilmek százaiban támadja a huszadik századi tudományos-fantasztikus irodalom ócsárlóit, s védelmezi társadalmi valóságosságát. Tessék, már ez a két szó se világos: ha valóságon azt kell értenünk, ami már megvan, a huszadik századi író, akinek sikerült megírnia a kétezerben folyó életet, anélkül hogy látta volna, úgy hogy nagyrészt kitalálta, de jól találta ki, akkor hogyan nevezhette magát realistának? Itt a bökkenő, és a kérdést még bonyolítja, hogy ezek a tudományos-fantasztikus művek, vagy legalábbis nagy többségük, csonkán maradtak ránk. Campoform azt tartja, hogy az írók többféle megoldási lehetőségre adtak módot: van itt valami, amit nem tud megfejteni. A szoba már rendben volt; végre leülhetett, kitehette az asztalra a magnetofont és egy műanyag cigarettát. Megoldatlan rejtély elé került: a tudományos-fantasztikus művekben meggyújtották a cigarettát, füstöt eregettek, szájuk mégse telt meg jó fenyőillattal. Nem, ebben nem voltak túlságosan találékonyak a múlt nagy emberei: cigaretta, amit szívni kell…

és sóhajtva befűzött egy hagyományos irodalomszalagot: milyen nehéz is ez, mennyire hasonlítanak egymásra a költeményfilmek! Ráismernek majd egyáltalán a tanulók? És mennyi van belőlük, rettentő sok, és irdatlanul szövevényesek, és nincs világos vázuk, minek kell például tanulni bizonyos Petrarcát, aki szünet nélkül Lauráról meg madarakról fecseg, sőt latinul emlegeti őket; nem nevetséges ez 2263-ban? Dante Alighieri más dolog, kalandos-tanulságos színes film, háromdimenziós - nemzetközi koprodukcióban készült -, van világos szerkezete, bár kissé sok szereplő játszik benne. Dantéból jól áll, mert a tanárok kíméletlen szőrszálhasogatással mennek rá az ilyenfajta kérdésekre: a dantei hasonlatok száma és helye a fénytöréssel, a visszaverődéssel, a háromszöggel, a körrel kapcsolatban és így tovább. Ám ő kívülről tudja az egészet, és nem lehet behúzni a csőbe. Ráadásul ismeri az újdanteisták értelmezését az Isteni Színjáték nagy kérdéseiről. Milyen sebesen repül Dante Empireum felé? Goltz szerint a Paradicsom első énekében maga a költő mondja: pedig gyorsabban röppentél az Égbe / mint égi villám helyiből lecsúsznék. Mégis, Pirelli helyesen hangsúlyozza, hogy itt nem lehet állandó sebességről szó, mert Dante egyik-másik égben megáll, és beszélget az üdvözültekkel. Pirelli észrevételéhez Smile még hozzáteszi… hozzáteszi, hogy… nem emlékszem… igen, hogy mit ért Dante villámon. Ismert, hogy Alighieri korában nem ismerték az elektromágneses jelenségeket. Itt kezdődik a probléma: az isteni költő a hang sebességére célzott, azaz a dörgésre, avagy a fénysebességre, vagyis a villámlásra? Óriási különbség van a kettő közt. A kritikusok két részre oszlottak: a) Dante túllépi a hangsebességi határt; b) Dante valamivel a fénysebesség alatt utazik. A probléma csakugyan nehéz. És ha arra gondolunk hogy a danteisták évszázadokon át megátalkodottan keresték a Nagy Agarat, és meg se fordult a nagyérdemű urak fejében az a vérfagyasztó gondolat, hogy ha Dante a fény sebességével vagy még gyorsabban repül, akkor Einstein elmélete szerint tömege nullára csökken, a költő megsemmisül, és nem tudja megírni az Isteni Színjátékot, valamint a Nagy Agarat. Az ördögbe is, milyen agyafúrt fickók ezek a mai kritikusok! - fejezte be elmélkedését Eroaldo igen elégedetten, miután meghallgatta a jegyzeteket: Max Rivier is ilyen lángeszű kritikus, bár nem értem egészen, talán át kellene ismételni… a Paradicsom második énekében… nézzük csak… a Paradicsom második énekében a tudományos-fantasztikus irányelv szerint lehetséges vagy lehetetlen-e a holdfoltok föltételezése? Dante azt mondja, hogy az erő, vagyis az általános alapelv teszi, hogy más egyik mint a másik / fény; és az ok nem ritkaság-sűrűség; holott - jegyzi meg Max Rivier - ha a fényen csillagokat értünk, ennek a résznek a magyarázata így hangzana: ha a hold változó csillag, a holdfoltok nem a ritkaságsűrűségből adódnak, hanem a csillag különleges természetéből, mely magától változó: ami Max Rivier szerint lehetséges… csak azt szeretném tudni, hogy ki a fenét érdekel! Ez másodrendű dolog, minek keverik bele a csillagászatot; igen, láttam egy tudományosfantasztikus filmet, amelyben voltak változó csillagok, Kefaleuszok vagy Kefiluszok, nem tudom, csak azt vettem ki belőle, hogy fordított atomjaik vannak, vagy valami ilyesmi… na, nyugi, nyugi, ezt nem fogják firtatni a vizsgán: én készültem, tanultam, de ez az irodalom a múlté! Szerintem az első tudományos-fantasztikusokkal kellene kezdeni a részletezést… de hány óra? Öt? Már? El fogok késni, egy óra, amíg beérek San Síróba; hogy miért építenek minden iskolát a belvárosban? Sietett; lift, utcaszmog, zsúfolt földalatti, megint utca, elkéstem, az ördögbe is, kapu! A fotocella lefényképezett vagy sem? Még a Fertőtlenítő Terem is itt van, mindenki engem vár, senki se szól, mindenki rám néz, belenyugvóan széttárom a karom: egy rossz pont a minősítésemen. Az emelvényen álló elnöki asztal uralta a gyülekezetet; balra a magas, sovány Nevelési Igazgató ült sasorrával és szemüvegével; jobbra a Tanulmányi Igazgató, egy szőke kibernetikus, aki alkalmazott didaktikából és a rokon tudományokból is ledoktorált, középen

foglal helyet a Műszaki Igazgató, egy szögletes robot, tele jelzőkészülékekkel, nyílásokkal, keresztrudakkal, s a fejébe tűzve, mint egy zászló, a négyszögletes képernyő. Ő irányítja a több mint tízezer tanulót számláló iskola összes műszaki berendezését. Mégse vette észre gondolta elégtétellel Eroaldo -, hogy a kék virágok megfakultak, mert csak a későn jövő tanárokat figyeli azokkal az átkozott fotocelláival. A Nevelési Igazgató egy órát darálta a szokásos mondandóját: a fiatal személyiségének elidegeníthetetlen szabadsága, a fantapszichológia szerint… kötetlen viták, egyre kötetlenebbek… egyre aktívabb leckeórák… és a fantapedagógia szerint… A végén mindenki lelkesen helyeselt, és kézfeltartással egyhangúlag szavazott. Aztán egy órán át a Tanulmányi Igazgató száraz hangját hallották:…a vizsgák… a vizsgák… a második osztályokban ugyanazt a történelemfeladatot adtuk újra, s az eredmény: a hibák mértani haladvány szerint gyarapodtak… - Számtani! - helyesbített a Műszaki Igazgató. Befejezésül fölolvasták a nyári Didaktikai Kongresszusokon megvitatandó indítványt. Demokratikusan - már állva - egyhangúlag, hangfölemeléssel megszavazták, s lebeszéltek a felszólalásról egy buzgó alakot, aki valamilyen javaslattal akart előállni - az ördögbe is, már nyolc óra, és kilenckor megkezdődik a felnőtteknek szóló tévéadás. Mindenki elment, csak Eroaldo árválkodott a hatalmas nézőtéren, és hallgatta az emelvényről érkező nyögdécselést, helyeselt, megpróbált hangosan sóhajtozni, a végén pedig szólni bátorkodott: - Miért… miért nem javasoljuk a családnak, hogy valamilyen ürüggyel vegye ki az iskolából Moraninit? Így megmenthetnénk a látszatot. - Gondunk lesz rá - közölte a Műszaki Igazgató, akit bosszantott a közbeszólás, pedig igencsak örvendezett ennek a megoldásnak. - De magának a héten… - Engedje meg, hogy emlékeztessem: szabadságot kértem a pályázat miatt… - Szabályos kérvényben? - szakította félbe a Műszaki Igazgató. - Újabb bonyodalom - jegyezte meg a Tanulmányi Igazgató. - A tanárok a karrierjükkel foglalkoznak ahelyett, hogy tanári teendőikkel törődnének. Nyolc óra húszkor szabadult - földalatti, vacsora, gyerek, és mára: isten hozzád, tanulás! A pályázat töltötte be minden gondolatát. Állandóan ez járt a fejében: az iskolában, a földalattin, otthon, ha evett, ha aludt, még szeretkezés közben is, annyira, hogy végül a felesége is észrevette. - Ma este ne, Dino! - mondta. - Amíg nem vagy túl a vizsgán, addig nem megyek át hozzád. - De Lídia… - Ettől még idegesebb leszek, akarta hozzátenni, aztán mégse mondta ki. Csak nézte Lídiát elképedten. Az asszony megkönyörült rajta. - Hallgatom egy kicsit azokat a hülyeségeket. Hol a szalag? - Az összefoglalás… a szalag tele van a magyarázataimmal. - Nem akarod, hogy meghallgassam? Tudom jól, hagy ha nem vagyok ott, mindenféle disznóságot mondasz. - De Lídia… a gyerek… nem illik. - Alszik. Aztán meg illik… - Lídia megvető mozdulatot tett, és elvette az odanyújtott jegyzéket. - Az első kérdés. .. - Ne sorba kérdezz, ide-oda ugrálj. - Jó. Lova… lovagi költészet. - Igen. A lovagi költészet visszatér az ősi népmondákhoz. Világosan kivehetők az ősi emlékek nyomai. Goltz feltételezése szerint Földön kívüli harcokról szólnak. Pirelli szerint viszont a Cro-Magnon-i és a neander-völgyi ember közti háborúról van szó…

- Sose hallottam ilyen neveket. Hogy neked minek kellenek ezek a hülyeségek! Nézzük inkább a latint, azt tudod? - Persze. A latinban öt főnévragozás van: -a, -us, -is, -us, -es végű. - Kétszer mondtad az us-t. - Kétszer van. - De akkor hogyan tudod megkülönböztetni? - A birtokos esetből, figyelj ide! A birtokos eset -ae, -i, -is, -us… - Megint us-t mondtál. - Így van. - Biztos? Miért végződik mind us-ra? - Nem lehet tudni. - Akkor miért tanulják meg? - Szent ég, Lídia, mennyire nem vagy intellektuális; ha mindent érteni kéne, amit megtanul az ember… az a fontos, hogy tudja a tudományos-fantasztikus indexet, és tudatában legyen saját szabad személyiségének. Inkább segíts, hogy beilleszthessem valamelyik anyagrészbe Goldenkatz elméletét. - Előbb magyarázd meg, hogy az kicsoda. - Goldenkatz a robottanítás lángelméje! Két szóban: kitalálta a tökéletes géptanárt, magyaráz, javít, ellenőriz… - És akkor te mihez kezdesz? Arról nem is beszélve, hogy még kibernetikából is doktorálnod kellene. - Micsoda? - Eroaldo lehajolt az alsó ágy felé, ahol a felesége feküdt. Lídia megfenyegette a kezével. - Húzódj vissza… ezt is el akarod törni? Nem lehet az ágy szélén feküdni, érted, mit beszélek? Ez a te Goldenkatzod nem győzött meg. A Minisztérium még képes és mindnyájatokat vagy majdnem mindnyájatokat elbocsát, így megtakarítana egy csomó pénzt… Hallod? Igen? Akkor miért nem válaszolsz? - Gondolkozom… hát persze, akkor nem hívnának Paideiaba, hogy új tételeket és költeményfilmeket eszeljünk ki… Kár, olyan jól lehet ott enni, meg az a tiszta levegő… igazad van, jobb, ha nem beszélek Goldenkatzról… mondd, igazán nem akarsz ma este?… - Aludj, Dino… holnapután Rómába kell utaznod. Borzalmas utazás rendes vonattal, hat óráig tart. - Tudom. Ráadásul a bacillusos vidékiek is fölszállhatnak. Az a rögeszméjük, hogy folyton utaznak, és terjesztik a betegségeket. Mi naponta fertőtlenítjük magunkat, ők soha. - A vonatra talán csak fertőtlenítettek szállhatnak föl. Most ne gondolj a betegségekre, minden rendben lesz, érzem. - Csakugyan? Te sokszor ráhibázol a dolgokra. Lehet benned egy kis telepátia. Hát igazán nem… - Na jó, Dino, de holnapig egy szót se a pályázatról. Másnap Eroaldo újra átvette, amit még lehetett, végül a felesége oltotta el dühösen a lámpát. A vonaton csukott szemmel idézte föl az összefoglaló tételeket, a római földalattin még tartott egy lelkiismeret-vizsgálatot, aztán végre-valahára belépett az Állami Vizsgapalotába. Rettenetes hír fogadta: húszezer pályázó gyűlt össze, sokuk frissen növesztett szakálla már őszült, isten tudja, milyen titulusaik lehetnek. A terem óriási volt, a hosszú padok mellett ott sorakoztak a fejhallgatók és a nézőkék, a mikrofilmek, a feladatlapok, a pad alatt pedig a ládikó, melybe a feladatokat kell bedobni, s amely automatikusan méri az időt is. Időmegtakarítás, bezzeg a vidéki versenypályázatokon… Most, most kezdődik! Eroaldo állva, óraindításra készen várta a halk sípszót: most! Első mikrofilm és első teszt: nagyon könnyű, a latin főnévragozás, Lídia szerencsét hozott, csakugyan van benne telepátia. Gondolkodnia se kell: kitölti, bedobja, és

máris veszi a másodikat. Elképesztően könnyű, lehetséges ez? Valami furfang lehet a dologban. A gyorsaság, igen, a gyorsaságról lehet szó. A többiek is sietnek, nincs vesztegetni való idő. Elhatározta, hogy átugrik néhány részletet, és rövidítve ír: rom. tört.: Romulus, Hannibal,? Caesar,?, Diocletianus. Pontok: 7-1-5-12-9… és ez mi? Filmrészletek, de nincsenek a tananyagban, ez történelem, irodalom, hogy értsem? Forgassuk csak tovább… nem, nem, így nem jutok semmire. Egy ősi város pusztulása: Karthágó vagy Trója? Mind egyformák… de ez Trója, bizonyos vagyok benne, emlékszem, hogy a homéroszi költeményekből hiányzott ez a jelenet, történelmi film részletei, na, ez megvan, de mennyi időt elpocsékoltam, elölről kell kezdenem: gyerünk, gyorsan! Mikrofilm teszt - bedobni a ládába, mikro - vizsgalap - láda mikro - vizsgalap - láda - mikrofilm vizsgalap - láda… kész! Kifelé! A Pihenőteremben találta magát, itt megszabadulhat minden idegfeszültségtől, kiürítheti a fejét, elernyedhet keze-háta. Vagy százan tartózkodtak már a teremben, ezek mind gyorsabbak voltak, mint ő; de hogy az ördögbe csinálták? - Nos, kolléga, nem ül le? - Bocsánat… kérem. Megengedi? Eroaldo Banconi. - Tommasoni. Először pályázik? Látszik. Menjünk, üljünk le, úgyis várni kell egy negyedórát. Az a jó, ha nem jelenik meg gyorsan a nevünk a képernyőn, az azt jelenti, hogy nem szórtak ki… Mint a macskaszem, zölden villogtak a nevek a képernyőn, sokan morogva távoztak a teremből. - Kicsit bonyolult ez a rendszer, nem? - suttogta Eroaldo. - Könnyen előfordulhat tévedés. - Lehetetlen, az automata portás nem engedi elmenni, ha sikerült. Nyugodjon meg. Sokat kiszárnak. És mikbe kötnek bele? Apróságokba, formaságokba… rendet, pontosságot, gyorsaságot követelnek, talán robotoknak néznek? És a szóbeli… kétszer vágtak ki, mert más volt a véleményem, mint az övék… képzelje, a vizsgabiztos pszichoanalitikus volt. - Micsoda? Még van olyan? - Persze. És az Igazgatók? Mind veszett fantapedagógus. Én mondom, előbb gyakorlatot kell szerezni, hogy megnyerhesse az ember a pályázatot. A szóbeli a nehéz. A teszteket, magunk közt szólva, mindenki elhibázza. A robot azt engedi át, aki kevesebbet hibázott. A Tanulmányi Igazgatóm mondta, akinek a bátyja két évvel ezelőtt a Vizsgabizottság tagja volt. - Vajon eltelt már a negyedóra? - szakflotta félbe Eroaldo, aki le nem vette szemét a képernyőről. A zöld szemek még nem írták le a nevét. - Még várjunk egy kicsit… óvatosságból. De hát maga milyen ideges, engedje el magát. A vizsga az idegi ellenállóképesség próbája. Arra számítanak, hogy kikészülünk, s akkor kivághatnak, mi egyebet tehetnének? Hiszen mindannyian készültünk, tanultunk, nem vagyunk gyerekek, igaz? - Még nem mennek el? - csodálkozott egy hang a hátuk mögött. - Már akkor itt voltak, amikor én kijöttem. Sajnos, engem kidobtak. Maguk bizonyosak lehetnek, hogy sikerült. Tudom, hol hibáztam. Messzelátó vagyok. Mindig összefolynak előttem a sorok azokon az átkozott teszteken. A körülbelül háromezer megmaradt pályázó az előcsarnokban várakozott, melyet egy ajtó választott el a teremtől, ahová a Vizsgabizottságok zárkóztak. - Állva váratnak bennünket, szégyen, gyalázat! - morogtak. - Nem, névsor szerint osztottak el bennünket annyi csoportba, ahány bizottság van, aztán kisorsolják, melyik csoport hová kerül… mindenkinek meg kell keresnie a bizottságát. Kinyílt az ajtó, de csak a hivatalsegéd jött ki, egy széket húzott maga után. Ráállt, és kitett egy hirdetményt. Eroaldo alaposan megnézte. - Külön leszünk, Tommasoni, sok szerencsét!

Neki a harminckilences bizottság jutott. Sietve megkereste, a legfölső emeleten találta. A folyosón nagyon sokan álldogáltak. - Mind ma vizsgáznak? - Persze - mondta egy nő Eroaldo mellett, rajta elbírásos szemüveg. - Még sose pályázott? Tízesével mentek be. "Az első hülyeségre kivágnak - gondolta rémülten. - És tíz perc alatt kell észrevétetned magad. Itt kockáztatni kell. Két óra múlva szólították kilenc másikkal együtt. - Csönd - súgta a fülébe az Elnök. - Ne felejtse el, mindent fölveszünk, amit mond. Egy vizsgabiztos megragadta, bevonszolta egy átlátszó műanyag fülkébe, és az orra alá dugott egy vizsgalapot - nem az övé volt! Eroaldo tiltakozott. Az Elnök dühösen odament hozzá. Eroaldo megmutatta neki a vizsgalapot és a személyi igazolványát. Az Elnök zavartan mondta: - Véletlen hiba. Eroaldo tovább próbálkozott: - Bizonyos vagyok benne, hogy a bizottság - darálta választékosan - tiszteli az ember személyiségét. Nevelési Igazgatójának szavai voltak. Talált. Az Elnök felragyogott, valósággal átölelte, és egy másik vizsgabiztos fülkéjébe vonszolta. - Gyorsan vizsgáztassa le ezt a kitűnő pedagógiai tehetséget! A történelembiztos szőröző alak lehetett, ám éppoly félénk is, megindította a magnetofont, de közben magyarázott: - Gyors fiatalember… elképesztő iramban töltötte ki a vizsgalapokat… de tele hibával. Hogyan tudott ennyire sietni? Egy másodperc alatt ismerte föl az actiumi csatát. "Naná - akarta felelni Eroaldo -, ott volt Sirena Moka…" - Két másodperc alatt ismert rá a keresztes hadjáratokra. - Jellegzetes fegyverzetéről. - Azt elhallgatta, hogy a tolongó lovagok szemüknél kilyukasztott sisakrostélyukkal, lándzsájukkal, a kereszt jelével, a zászlókkal mindig Műszaki Igazgatójára emlékeztették. - De tudja, hogy 1390-be helyezte a keresztes hadjáratokat? . - Az még középkor - szaladt ki Eroaldo száján. - Elég! - szakította félbe az irodalombiztos, bekukkantva a fülkébe. - Most rajtam a sor. Jöjjön, jöjjön! Készült? - és elindította a magnetofont. - Jól ismerem Campoformot - kezdte Eroaldo lepedékes nyelvvel -, Max Riviert, Pirellit… - Jó, jó… Kezdjük a hagyomány nagyjaival. Kinél legmagasabb a tudományos-fantasztikus mutató? - Giacomo Leopardinál. - Giacomo Leopardinál? - Persze. A pszichoanalitikus kritika félremagyarázta a tudományos-fantasztikus realizmusát. Colleoni nagyszerű mikrofilmjében, mely a pirandellói színház párhuzamos világainak találkozásáról és időszakos változatairól szól, céloz valamire, mely aztán a svájci Rigatoninál is visszatér egy nemrég közzétett mikrotanulmányában, mely helyére teszi… - Frissebben! Ne kalandozzon el… - Igen. Pirandellónak A bizonyítvány című művében nagyon szembeötlőek a telefonetikus és telekinetikus elemek. Ám Leopardi Silviához című költeményét nem pszichoanalitikus szempontból kell értelmezni, hanem az időfolyam szempontjából. Silvia, tudsz-e emlékezni még? Ez a memóriafolyam más lehetséges világokba: elszállott éveimnek drága társa / én siratott reményem! A messze sír a kulcsszimbólum. És nyilvánvaló, hogy Silvia és a költő egy lehetséges világba menekült, de a visszaúton Silvia belezuhant egy időszakadékba; Leopardi egyedül tér vissza, és elborzadva nézi az üres sírt. Silvia talán visszatér majd Ruysch múmiái képében (ez ugyanennek a Leopardinak egy megrázó fantasztikus mikrofilmje), de üres emlékezettel. Ám követheti-e a költő azonos időkonstanssal? Innen a szorongás, a költő idő-

instabilitása az a metafizikus törekvése, hogy a mítoszba meneküljön, visszatérjen a múltba. A rekettye is ebből született, s a megoldás végül az Ázsiai nomád pásztor éji dalában rejlik, mely nemcsak a társadalmi elidegenedés szorongását fejezi ki, hanem a tudomány szükségességét is hirdeti. Eroaldo megizzadt - a vizsgabiztos tágra nyílt szemmel nézte, és új kérdésen töprengett. Ám a fiatalember már nekiiramodott, és szélsebesen száguldott. - És szerény véleményem szerint újra meg kell vizsgálnunk Carducci helyét is. - Goffredo Nuvolari már megtette - vágott közbe diadalmasan a vizsgabiztos. - Egy apró, de fontos részlet azonban elkerülte figyelmét. Paoliere mikrotanulmányában megfigyeltem, hogy a kiváló filológus megbélyegzi Carducci munkásságának határozott tudományos mítoszvizsgálatát, és arra biztatja a fiatalokat, hogy jobban mélyedjenek el a költő műveiben, és korszerűbb felfogásban méltassák. Ebből indultam ki, és szeretném ecsetelni a tiszteletre méltó professzor uraknak az én kis elméletemet. Carduccinál megtalálható a hibernálás gondolatának tudományos-fantasztikus elvi alapja. - Carduccinál, lehetséges? - Az azték isten, aki fölébred a hibernálásból, mert meg akarja bosszulni népét. Hatalmába csalja a szép szőke Massimilianót, és győz az idő-Nemezis. Micsoda filmet lehetne forgatni belőle Bert Boommal! Carduccinál a tudományos realizmus is megfigyelhető, éppúgy mint Monti Montgolfier-jében és a manzoni pestisben, ebben a két - visszamaradt tájegységeknek készült - mikrofilmben. Fantasztikus realizmus, nemcsak tudományos mítosz. Ismert Pirelli tanulmánya Foscolo időgépéről A sírokban, mely a kollektív tudattalant napvilágra hozta… - Igen, bár ez vitatható. Mondjon pontos példát az időgépről a hagyományos költészetben… bátorság, látom, hogy jártas a tudományos-fantasztikus esztétikában. - Pascoli. - Pascoli? Hiszen rá csak állat- és növénytani filmekben hivatkozunk… - Ideje, hogy véget vessünk ennek, és megfelelően értékeljük ezt a nagy tudományosfantasztikus elmét. Igaza van Rigatoninak. Emlékezzünk csak az Odüsszeuszról szóló sorokra, melyekben a hős visszatér a múltba! Nos, Rigatoni rájött, hogy Odüsszeusz csak időgéppel tudta ezt megtenni. Egyszerű, Odüsszeusz visszatér, de úgy jár, mint ha valaki benyomva felejti a törlőgombot a magnószalagon. Odüsszeusz tanulatlan volt, nem tudta kezelni az időgépet… lenyomva hagyott egy billentyűt, és zsupsz… sssss… zsupsz! - mindent letörölt: a Küklópszokat, a Sziréneket, Kalüpszót, magának Odüsszeusznak a születését is. Idézzük csak a verset: …soha többé, soha többé, semmi / de a halál is jobb, mint a soselét! - Kitűnő! Elmehet. - És Parini bölcs szűzi kutyácskája. - Mondtam, hogy elmehet. - Meg tudom cáfolni Zanella ősfantasztikus hibáit a Kagylókövületben. - Menjen!! Erőszakkal kellett kipenderíteni. Egy könyörületes kéz fölfogta. - Hogy ment, hogy ment? - kérdezte zavarodottan. - Sikerült, sikerült, én mondom! - Talán túlzásba vitte egy kissé… - szúrta közbe egy rosszmájú hang. - Hagyják békén! Jöjjön velem! - Parancsoló hang, egy kar, felvonó. Eroaldo végre elengedte magát, és segítőjére nézett: fehér szakállas, idős kartárs volt, aki fejét rázva nézte. Hogy tönkrementek a fiatalok idegei, mindent elölről kell kezdeni. De majd gondom lesz rá, írok egy könyvet, nagy botrány lesz belőle, de az kell. - Nagyfilm vagy kisfilm? - érdeklődött Eroaldo, amikor kiszálltak a felvonóból. - Kézzel írom, hatásosabb lesz. - Egy őrült, még ez hiányzott. Eroaldo engedékenyen mosolygott, de közben szabadulni próbált. Ám az öreg vasmarokkal szorította a karját. - Az

alagsorban órákig kell várni a végeredményre. Jöjjön velem. A folyosón vannak ételautomaták. - Drágák? - kérdezte gyanakodva. - Kissé. De nem maradhat étlen-szomjan egész nap, igaz? Engedje el magát, különben teljesen kimerül. Nehéz dolgok jönnek még. Én tudom, évek óta pályázom. - És mindig elvágják? A maga korában? - szaladt ki Eroaldo száján. - Húsz éve ki vagyok nevezve. - Hát akkor minek csinálja? - Íme, a pályázatok következetlensége. Üljünk le az alagsorban. Figyeljen ide: nálunk bárki bármeddig pályázhat, ha van diplomája. Nekem van, tehát pályázhatok. Képtelenség, nem? Ezért írok könyvet. Meg kell változtatni az olasz iskolarendszert. Ezt magyarázom harminc éve. Így nem mehet tovább. De nézze… - Hát ez mi? - mutatott Eroaldo egy óriási képernyőre, amely az egész hátsó falat elfoglalta, s széltében vastag fekete vonal választotta ketté. - A nyertesek neve kerül föl rá a pontszámukkal együtt. De amíg nem végez mindenki, addig folyton változik a sorrend. Ide-oda dobálják a neveket a vonal alá és fölé, aszerint hogy a robot hogyan értékeli a vizsgaeredményeket és címeket, az újabb vizsgázók módosítják a sorrendet. Aki fönt van, az reménykedhet, aki alul… de ne csüggedjen, a végeredményig mindig van remény… hogy hívják? - Eroaldo Banconi. - Még nincs kinn. Menjen enni. Majd én figyelem. Eroaldo megköszönte, és odament az egyik automatához, hosszan vizsgálgatta az árakat. - Most jönnek még csak az igazi mesterkedések! Eroaldo a szemüveges kollégára nézett. - Miféle mesterkedések? - kérdezte. - Nem tudja? Protekció… politika… - A robot nem politizál - jegyezte meg valaki meggyőződéssel. - A gépek szerencsére csalhatatlanok. - Hát az adatok, ki táplálja be az adatokat? - kérdezte gúnyosan a kolléga. - Senki se gyanúsítsa a vizsgabiztosokat. Különben is, nem látja, milyen gyorsan kell dönteniük? És mindent rögzítenek. A mesterkedéshez idő kell. - A tévedéshez bezzeg elég egy másodperc. A magnószalagok egyébként a robot gyomrába kerülnek, és ha a gép valamelyik jelölt mágnesességéhez különösen vonzódik, akkor isten veled, igazság! Szerintem a robot is lehet részrehajló. Eroaldo szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Persze lehet! Fölöttébb tudományos-fantasztikus megfigyelés - és szaladt a képernyőhöz. Már fönt volt a neve, a vége felé, és állandóan vibrált, vajon miért? Ezer ördög, és ha az ő mágnessége nem felel meg a robotnak? Határozottan jobban remeg a neve, mint a többieké, könnyeket is csalt a szemébe ez a vörös vibrálás, mégis tovább nézte meredten. Koszos robot, megvesztegettek, de mit csináltam én veled? Hagyj egy kicsit békén! Megtörölte könnyes szemét, aztán tovább nézte a képernyőt: bebeszélte, vagy csakugyan erősödik a vibrálás? Nem, nem bebeszélés, az egész kép táncol, már semmit se ért. - Újabb adatok jönnek! Az ördögbe is, a huszonharmadik voltam, most meg a negyvenhetedik vagyok! - kiabálta egy hang. Az ő neve ott maradt a vége felé, derék robot, így rendben leszünk, de mi van veled, megint táncolsz? Ne tréfálj, gazember, szétaprítlak! Meghallotta, talán megsértettem… jó, kedvesem, állj meg, könyörgök… Újabb nevek, az egész sorrend felbomlott! Mindenki üvöltözött, nagyobb hangzavar volt, mint ha a tőzsdén lettek volna. - Itt vagyok! Nem vagyok itt. Fölül vagyok. Alul. Fölül. Alul…

Végre megnyugodott a kép: még fönt maradt a neve, az utolsó előtti sorban, az utolsó előttiben… talán egy figyelmeztetés használna. Ó, csalhatatlan robot, könyörülj, családapa vagyok! Újabb adathalmaz és újabb vörös vibrálás: még mindig az utolsó előtti sorban volt. De tessék, megint változás, följebb kerül a neve, egészen középre, elsöpör egy csomó nevet, hullámzik, visszahátrál… sikerült kilőnie valakit, elébe kerülnie, de újabb név bukkan föl alulról rohanva; már mögötte van, hitvány módon félrelöki, megelőzi… nagy protekciója lehet, nézzék csak, hogy rohan… tessék, egy csomó protekciós, tülekednek, előbbre igyekeznek, előbbre, fölrúgják a sorrendet, mindenki ordít, ő lent van, még ott cikázik a neve, a fekete vonal alatt, nem, ez nem lehet, valami tévedés van itt, már majdnem középen voltam, igen! Most meg megyek fölfelé, ez jó, fönt vagyok, fönt! De mi ez? Megint lefelé tartok? Állj meg, te hülye! Mi ez, mi ez, lefelé tart, már az utolsó helyen áll. De kit érdekel, ha utolsó vagy, csak maradj ott, húzódj meg szerényen! - Vége! - Egy tenor hang dermesztette jéggé a termet. - Most jön a végső sorrend. Nem tudott megállapodni a neve; vibrált, hullámzott, a magasba indult, aztán visszaesett középre, megint kiugrott, ismét hátrált. Aztán jött az utolsó támadás: egy hosszúhosszú név törte meg a rendet, megbolydította a sorokat, mindent fölborított, és az első sorban állapodott meg - ez legalább egy miniszterhelyettes fia, de még ő is ott van az utolsó előtti helyen, aztán megremegett a kép: őrjöngve kavarogtak a nevek, mint szikrázó parazsak kergették egymást, aztán hirtelen kialudt minden, és fekete betűkkel megjelent a végleges sorrend. Eroaldo holtsápadtan kereste a nevét: nem találta, nem volt ott! Ostoba, kerge robot! Összeomlott. Valaki lekent neki néhány erőteljes pofont. Magához tért, a kép felé nyúlt. - Itt voltam… egészen végig… Banconi Eroaldo, utolsó előtti sor… igazságtalanság! sírdogált. Egy kéz gorombán meglökte, és a fülébe sipította: - Mit sír, mondja? Nézze csak a becses nevét: Banconi Eroaldo. Ábécébe szedték a neveket. Eroaldo kivált kollégái közül, és a képhez szaladt: igaz, minden igaz, a tizennyolcadik helyen ott a neve, tévedés kizárva. Olyan gyöngének érezte magát, mint egy rakás habszivacs, a mosoly ráragadt, szeme kimeredt, elindult kifelé, az elektromos áram azonban visszalökte. Mi történt? Valami hibai Nem! - Banconi! Vegye át a besorolását! - figyelmeztette a mesterséges hang. Igazad van, te kedves robot, szertartásos mosoly, kézszorítás, immár középiskolai tanár vagyok, meg kell tanulnom méltóságteljesen viselkedni, ápolt szakáll, egyenes járás, ki a hassal és nem a fenékkel, mint pályám kezdetén. Ünnepélyesen vonult ki, kezet szorított az Elnökkel, aki valamit dünnyögött: - Önnek van érzéke a pedagógiához. - Szent robot, övé a jövő. Ó, Lídia, telepatikus feleség, ó, vonat, ó, földalatti, ó, olcsó házacska, ó, csók és szerelem! - Na, milyen volt a vizsga? - kérdezte a felesége később, sokkal később. - Mondhatom, nagyon könnyű, valami szőrözés a keresztes háborúkkal… - Mik azok? - Majd elmondom később, szerelmem. - Mit szólnak majd az iskolában? - és elégedetten nevetett két csók közt. Az iskolában majd elsárgultak az irigységtől, de azért mosolyogtak, a Tanulmányi Igazgató dühöngött a tanárváltozás miatt, és nem mosolygott; a Műszaki Igazgató aláíratta vele a szabadságos papírt, hogy levonhasson a járandóságából. Csak a Nevelési Igazgató fogadta tárt karokkal - különkihallgatáson. - Olyan vezetővel, mint ön… - kezdte Eroaldo.

- Magában rátermettség él, fiacskám, rátermettség. Nekem jelentették. Persze, mindig támogatni fogom, ellátom tanácsokkal. Össze kell fognunk nekünk, pedagógusoknak a robottanár ellen… - Persze, persze… - hajtogatta Eroaldo, és csodálkozott, hogy ilyen gyorsan terjednek a hírek: ó, azok a fotocellák! - Most, hogy magunkban vagyunk, oldjunk meg ügyesen egy bonyolult nevelési ügyet… mit tegyünk Moraninivel? - Még mindig Moranini! - mondta inkább magának Eroaldo, aztán félénken megkérdezte: A család nem akarja kivenni? - Nem. Az apja kinevetett, amikor a füzetről beszéltem. Állampolgári öntudat, mi? Bizonyos emberek kihasználják, hogy kevés a szakember, különösen az atomfizika területén; meglátja, meglátja, milyen kellemetlen tanítványok vannak a középiskolában; szerencsére maga született pedagógus. Föntről értésemre adták, hogy jobb, ha pontot teszünk a Moraniniügyre. - És a Rendtartás? - A törvény szellemét kell nézni, nem a betűjét. Ez a Moranini talán költő; olvassa csak! - Költő? Az Igazgató a kezébe nyomta azt a bizonyos füzetet. Az egyik oldal meg volt jelölve "A tengerben fürödtem, az igaziban, nem abban a nagy medencében, az iskolában…" - olvasta. - De hiszen ez lehetetlen, az apja tudós, tudja, hogy a tenger bacilusforrás, nem létezik, hogy megengedte neki. - Így van. Egy költő fantáziája, aki ősi emlékeket idéz föl magában. Szereti Leopardit, olvasta papírkönyvben, és olyan dolgokról ír, amelyek se égen, se földön nem léteznek; ám az apja nem csinál ügyet belőle. Boldog ember… a család szent, nem léphetünk közbe. Figyelmeztettük. Feladatunknak eleget tettünk. - Leopardi… - Eroaldo hangosan gondolkodott - tetszik neki Leopardi. Jó jel. Nagy tudományos-fantasztikus költő! - Nagyon hálás volt neki, mert megnyerte általa a pályázatot. Az igazgató elképedt, de uralkodott magán. - Persze, a kritika mai helyzete. Nincs időm irodalommal foglalkozni. Meglátja, mennyi mindennel kell majd törődnie. Fanta-biopedagógia, fantapedagógiai tudományosság vagy parapedagógia. Íme, a problémák! Majd meglátja, majd meglátja… és Moraninivel mi legyen? Eroaldo lapozgatta a füzetet, kétségbeesetten kutatott valami ötlet után: ha valahogyan alkalmazni tudná Moraninire Campoform esztétikáját… - Nézzük csak, nézzük csak; a füzet lehetne… lehetne realista fantasztikum. Valami iskolai bonyodalom fölkeltette Moranini növendékben a kollektív tudattalant… eh, igen, ebben az esetben alkalmazhatnánk valahogyan a fanta-pszichoanalitika elméletét… a gyakorlatban önbüntető folyamat indult el… és itt van a füzet, amely a Rendtartásba ütközik. - Nagyszerű! Nem is tudtam, milyen alapos fantapedagógus maga. Igaza van a Vizsgabizottság Elnökének, maga még befut. Menjen, menjen, azonnal beszéljen Moraninivel, és próbálja megmagyarázni a kartársaknak a fantapedagógia kérdéseit. Tehát majdhogynem Nevelési Igazgató lett, és nem is tudott róla? Milyen karrierlehetőség nyílt meg előtte, és milyen egyszerű minden: ó, Moranini, te is sorsom eszköze lettél, avagy és itt megállt, egy pillanatig csodálkozva elmerengett - nekem van valami befolyásom a jövőre? Székely Éva fordítása

Rózsa András - Ikarosz Jurij Gagarin emlékének És Daidalosz szólt: a tenger zöld halál ha hozzászárnyalsz hűs hullám nyel el ne vágyj a napba bölcs középszerért az istenek jutalma hosszú életed És szárnyuk szelte kék ég óceánját a tollakat kötötte dús viasz szívük dobbant messze tűnt a rabság a cirmos szél danászott könnyű dalokat És Ikarosz szólt: a nap a tisztaság a tudás fáján szép gyümölcs a nap ha rátalálok magvát elvetem bár istenek tilalma állja utamat És tudta bár a szárny viasza olvad tettének torz társa lehet a halál szárnyalt fentebb fel a sárga naphoz az időt elhagyva s a megszokott teret És olvadt viasz tollak meglazultak a tenger zöld halála nyelte el példát hagyott ránk végajándokul: a tett győzelmét törpe életünk felett.

Juan G. Atienza - Egy kisbolygó elsiratása Azt tették, amit egyedül tehettek, miután úgy érezték, hogy végérvényesen eltűntek a világűrben: leitták magukat. Bram újabb két üveg whiskyt vett elő a bárszekrényből, és az egyiket odanyújtotta társának, Creaknek. - Itt maradunk vagy kimegyünk? - Természetesen kimegyünk. - Menj te elöl. - Inkább mögötted, még csak az hiányozna… Egyszerre másztak ki a hajóból, egymáshoz nyomulva, a két embernek túlságosan szűk kijáratban. A nap éppen lebukott a planetoid szélén, feketére festve a harminc kilométernél kisebb átmérőjű világ csupasz felszínét. - Az öreg Földre, Bram… - koccintott Creak. - A Földre! Sokáig éljenek a nagybolygók! - Csak úgy csurgott le a whisky Bram szája szögletében. Tovább ittak, nyitott szkafanderben, pedig elég ritka volt a levegő. Néhány csöpp whisky a földre pottyant, a kisbolygót ellepő szürkés, mikroszkopikus porra. - Ne pazarold az italt, ez az utolsó… - Na és? - Tudod, hogy száz parszekre van a Föld. - A száz parszekre, Creak! És erre a nyamvadt kisbolygóra! - Erre az áldott kisbolygóra, mert megvált minket a klausztrofóbiától… - Így van Pár perc alatt kiürültek az üvegek. Bram az egyiket egy közeli pocsolyába hajította. A toccsanás egy pillanatra felvidította Creaket. - Víz! Van víz! Tűnjön el a víz! És Creak gurulva, a vékony porrétegre vetette magát. Bram hét perc negyven másodperccel többet bírt, mint társa. De aztán ő is az oldalára esett, és nemsokára már csak a két ember hortyogása verte föl a kisbolygó csöndjét - Creak… - Hmmmm… - Nappal van, Creak… - Annál jobb… - Ébredj fel. Rajta, kelj már fel! A távírász felült, nyakig porosan, ivástól lepedékes nyelvével csettintgetve. - Mennyit aludtunk? - Azt hiszem, éveket… Nézd… Fenn a kis nap gyorsan haladt a zenit felé. Bram hangosan kifújta az orrát az ujjaival. - Annyit aludtunk, mint Csipkerózsika az elvarázsolt erdőben. Öklendezett, szája tele lett az alkohol keserű ízével. . - Micsoda üledék! - Üledék és por. Ez a finom por mindenhova befészkeli magát… - Tényleg. Meg kéne fürödnöm. Creak levette félig kigombolt szkafanderét, és beleült a pocsolyába. A víz, amit teste kiszorított, a száraz részekig futott, magával ragadva a szürke port. - Uram, ez sós! Képzeld, tengerben fürdöm… - Nem! - Bram már vetkőzött is, és pillanatok múlva az ő teste is terelte a vizet a planetoid felszíne felé.

A kis tenger vize nem volt mély, alig ért a térdükig. A két űrhajós lubickolása nyomán apró hullámok születtek az óceán vizén, amely oly csöppnyi volt, mint maga a bolygó. - Fúúú! - Micsoda undorító sós víz! - De hűvös… Amikor kimásztak, nedves talpuk még jobban lenyomta a szürke port, és feketés latyak maradt a nyomukban. A látóhatárra néztek. - Valamire emlékeztet - mondta Creak. - Mire? - A Földre… De társa harsány kacaja szavát vette. Bram kacaja ezer és egy darabra tört a kisbolygó felszínén. - Neked mindig nagyzási hóbortjaid voltak, öregem! A szürke port rugdosta, görcsösen a nevetéstől. - Ez nem vicc - mondta komolyan Creak. Bram ránézett, csodálkozva, könnyei még mindig potyogtak, szeme vörös volt az esti ivászattól. - És miért nem nevethetek? - Mert komolyan beszélek. Figyelj csak - és a hajlott horizontra mutatott. Nem olyan, mint a Föld, amikor körötte keringünk, és még nem gyújtottuk be az ionmotort? - Na és aztán? - Ez sok mindent jelent. - Például? - Bram leült a porba. - Meg az is, hogy van légkör… - Oké. És még? - A víz szintjén könnyebben lehet lélegezni, mint állva. - Ez is rendben. Mi van még? - Az étetnek nyomát sem láttuk. - Ez minden? - Szerinted kevés? - Szerintem egy nagy marhaság. És éhes vagyok. Bram visszatért a hajóból, élelemmel felpakolva. Meglátta Creaket, aki ott guggolt néhány méternyire, és közelről vizsgálgatta a kisbolygót belepő szürke port. - Kezdesz meghülyülni, haver. Vagy űrdilid van, vagy még mindig részeg vagy. - Sem ez, sem az. - Gratulálok! Mondtam már, hogy éhes vagyok? - Jól van… Amíg a porba állított kis tűzhelyen megmelegítették ételadagjaikat, a kis nap már tizedszer is megjelent, mióta felkelt. - Kellene egy kis szesz… - Már tegnap a nyakára hágtál, pilóta, hát nem emlékszel? - Épp ezért kívánom - és Bram nagyot harapott, tele lett a szája étellel. Majdnem fuldokolva a földre mutatott. - Mit néztél? - A port. - És mit láttál? - Ezt. A port. - Óóóó! - csodálkozott Bram. - Néha olyan zöldes a por, mintha… - Elhallgatott. Bram bátorította: - Mintha micsoda, öregem? - Nos, nem tudom. Talán egy erdő… - Haha! - Bram kacagása ismét felverte a kisbolygó visszhangjait.

Creak komoly maradt, étvágytalanul evett, fejében buta ötletek zsongtak. Bram helyette is evett, és hamar jóllakott. Megint csak öklendezett, kezét puffadt hasára szorítva. Körülnézett. - Micsoda undorító egy világ! Nincs egy tisztességes hely, ahol lehetne… - Miért nem mész a hajóba? Bemehetek, igen, persze hogy bemehetek. De talán te nem szereted a természetet? Nos, nem szereted? Bram odébb ment, s levette szkafanderét. Creak hátat fordított neki. - Unalmas egy hely. - Én félek tőle - felelte Creak. - Jó lenne, ha minél előbb elmehetnénk. - Elmegyünk, öregesen, elmegyünk. Mihelyt sikerül kapcsolatot teremtenünk a Földdel, és megtudjuk a koordinátákat. - Tudóm, tudom. De miért nem hagyod, hogy újra megpróbáljam? - Tudni akarod, miért? - mosolygott Bram. - Mert szeretek a Földön járni, még akkor is, ha olyan koszos és halott, mint ez a szikladarab. De untat is. Halálosan unatkozom. Creak önkéntelenül megremegett. Bram, ott mellette, egyre csak taposta, fáradhatatlanul taposta a szürkés port. Körülöttük mindent elleptek a konzervdobozok, papírok, műanyag tasakok, az üres sörösüvegek, az ürülék. Szemétdombot csináltak a környákból. Bram azzal szórakozott, hogy vizet rugdosott a száraz részekre. Meztelen lábai fáradhatatlanul mozogtak, élvezte, ahogy a friss víz benedvesíti a talpát. Creak odalépett a víz széléhez. - Bram… - Olyan vagy, mint egy názáreti, mi van veled? - Menjünk innen, Bram… Úgy érzem magam mint… mint… - Mint mi, öregem? - Mint egy… visszataszító… mint egy koszos… - Mi? - Nem tudom… De gyorsan menjünk el innen, Bram. Amíg a kisbolygón három nap telt el, addig a két űrhajós karóráján alig néhány földi óra. Ebben a csöppnyi világban, ebben a szürke porban három földi nap éjjelek és nappalok végtelen sorával ért fel. Három nap - földi nap - múlva Creaknek sikerült kapcsolatot teremteni a holdbázissal, és így pontosan megmérhette azt a szöget, amelyet a Földtől és a kisbolygóról húzott egyenes zárt be. Számukra rövid idő volt ez a három nap, de a planetoidnak egy örökkévalóság. - Mit csinálsz azzal a lapáttal? - kérdezte Bram. - Viszek egy keveset ebből a porból. A bázisra. - És minek, ha szabad kérdeznem? - Hogy elemezhessék. - Na, öregem, lesz majd vihar a pohár vízben! Mit gondolsz, mi a csudát találhatnak ebben a kis adag porban? - Honnan tudjam? - Én megmondom neked. Spórákat és fehérje-óriásmolekulákat. - Jól van. - Szerintem hagyd békén azt a port. A bázison úgysem tudják elemezni. - Nem hagyom. Egy óra - egy földi óra - múlva a hajó eltávolodott a piszkos és összevissza taposott kisbolygótól, és motorjai, felkavarva a planetoid felszínét, beszennyezték még azt a kevés szürke port is, ami eddig érintetlen maradt. A MAYIGOK: az Epszilon Atheneae VII. bolygóján kialakult, magasrendű civilizációjú mikroemberiség. Egyedei alig érték el a 0,00002 mm-t, de méretük és bolygójuk aránya

körülbelül ugyanolyan, mint az ember és a Föld aránya. Ennek a nagyon fejlett, de a technikus szuperagyakból álló civilizációnak a nyomait a quebeci egyetem mikroarcheológiai csoportja fedezte fel, miután egy kutatóhajó mutatványt hozott annak a planetoidnak az anyagából, ahol ez a mikroemberiség lakott. Úgy látszik, a magig civilizációt a kutatóhajó legénysége nem vette észre. Ezért jelenlétükkel önkéntelenül pusztítottak, a kisbolygóhoz képest óriási emberek tönkretették a Gyul felszínének, a mayigok otthonának jelentős részét. Az emberi testből kiszabaduló baktériumok és főleg az ürülékben tenyésző kólibacilus gyorsan, nagyon rövid idő alatt végzett az egész fajjal. A quebeci egyetem kutató expedíciója így éppen hogy csak ki tudta mutatni egy teljesen letűnt kultúra létét. Az Epszilon Atheneae VII. bolygóján történt sajnálatos események miatt új galaktikus törvényeket kellett bevezetni. Ezek a törvények szabályozzák azokkal a bolygókkal és kisbolygókkal való bánásmódot, amelyeknek biológiai és esetleges kulturális jellemzői még nincsenek feltüntetve a csillagközi utak térképén (Galaktikus Szabályzat, 23., 687-23 695 cikkelyek, átdolgozott és bővített kiadás, a Galaktikus Kor 4567. évében). Bibliográfia: Creak Dafonte: A Jefferson-bázis V. Kutató expedíciójának naplója; Albert Debeauz (a quebeci Autonóm Egyetem Mikroarcheológiai Intézetének vezetője): Megemlékezés az Epszilon Atheneae VII. bolygójára tett utazásról; Darson McLaughin (a csillagközi művészet professzora a hongkongi Esztétikai Intézetben): Egy letűnt civilizáció: a mayigok. Egy nagy nép művészete és kultúrája. (A Galaktika Enciklopédiája, CCXLI. kötet, p. 785. kiadva a Galaktikus Kor 4690. évében.) Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása

Juan G. Atienza - Egy ember egyedül maradt Brauliónak hívták. Nem mintha a neve túlságosan fontos lenne, de miért is titkolnánk el. Tehát Brauliónak hívták, és egy törvényszéki ügyész irodájában dolgozott, ami - nem nehéz belátni - nem nevezhető becstelenségnek. Braulio soha semmiben nem volt becstelen. Sem az élete, sem az arca, még a legjelentéktelenebb gondolata sem. Braulio… hogyan is határozhatnánk meg? Igen: ő volt a becsület mértékegysége. Egy reggel - hogy pontosak legyünk, ezerkilencszázhatvanhat november tizenötödikén Braulio hét óra harmincöt perckor ébredt fel, gondosan megborotválkozott, felvette hétköznapi szürke öltönyét, amely a könyökénél és a térdénél egy kissé már fényesre kopott. Feltette távollátó szemüvegét, felcsatolta óráját, felhúzta aranygyűrűjét. Brauliónak különös aranygyűrűje volt, bevésett nemesi címerrel, de természetesen nem az ő családi címerével. Gibraltár egy kis bazárjában vette, amikor ott töltötte szabadságát. Azt mondtam, hogy felhúzta a gyűrűt? Bocsánat, tévedtem egy kicsit. Csak próbálta felhúzni, de nem sikerült. Nem sikerült, mert jobb gyűrűsujja majdnem egy centiméterrel megnőtt, és annyira megvastagodott, hogy olyan lett, mint a hüvelykujja. Biztosan az éjjel dagadt meg - gondolta Braulio -, talán egy szúnyog csípte meg, míg aludt, talán elfeküdte; és mozgatni próbálta. Semmi baj nem volt, az ujja ugyanolyan könnyen mozgott, mint máskor, csak… kétszer akkora volt, mint azelőtt. Egyelőre nem vette túl komolyan az ügyet. Gyűrűjét a bal gyűrűsujjára húzta, és dolgozni ment. Senkinek nem szólt, nem volt meg az a rossz szokása, hogy apró-cseprő dolgait fűnekfának elmesélje. A délelőtt rendesen eltelt, ujja csak annyira zavarta, hogy nehezen tudta megfogni a golyóstollat, és három gépelési hibát követett el. A hatalmas ujj mégis kellemetlen volt, bár fájdalmat nem érzett. Az evésnél a késsel és a kanállal akadt baja, és zavarba jött, ha kezet kellett nyújtania egy ismerősnek, de főleg az volt rettenetes, hogy alig tudta kinyitni a lakás ajtaját. Éjjel érezte, hogy tovább nőtt az ujja. Orvoshoz kell mennie, feltétlenül el kell menni. Egész éjjel ezt forgatta a fejében, álmatlanul hánykolódva, és reggelre elhatározása véglegessé vált. Betelefonált a hivatalba késni fog -, és elment, hogy megmutassa az ujját a biztosítási társaság klinikáján. Megmagyarázta az orvosnak, mi történt vele. Az orvos nagyon vigyázva nyomogatta, mozgatta a hatalmas ujjat, és közben kérdezgette: - Fáj? - Nem… - Fáj! - Nem… Az orvos szemöldökét ráncolta. Látszott, hogy ennek a bajnak a kóroktanához semmit sem ért. Röntgenvizsgálatra vitte Brauliót, átvilágította a kezét. - Jöjjön vissza holnap az eredményért. - Igen, uram… A hivatalban az ügyész és a titkárnő faggatták, hogy mi baja. Braulio még sohasem volt beteg, ezért arra gondoltak, hogy most komolyan beteg lehet, ha elment a klinikára. Braulio minden magyarázat nélkül megmutatta nekik hurkaszere ujját. Látta, hogy főnökén és a lányon, alig észrevehetően, végigfut az undor. Kezét nadrágzsebébe dugta, megzavarodva, és amíg csak lehetett, nem húzta elő. Másnap délelőtt az orvos megmutatta neki a röntgenfelvételeket. Az átvilágított jobb kézen látszott, hogy a gyűrűsujj csontjai rettenetesen deformálódtak. Braulio nézte, egyre csak nézte a lemezt, majd az orvoshoz fordult. - Tehát, doktor úr?… - Hiszen látja: semmi.

- De hát az ujjam… - Nos, ez csak egy születési rendellenesség. - Nem nagyon értem. - Pedig világos. Önnek mindig ilyen volt az ujja. - Nem, doktor úr. Én csak… - Hogyan? - Én csak két nappal ezelőtt vettem észre… Az orvos vállat vont, fölényes mosollyal, mint akit ilyen csekélység nem hoz zavarba. Ilyesmi gyakran megtörténik. Voltak már olyan pácienseim, akik sohasem vették észre… mit is mondjak? Például hogy az egyik lábuk rövidebb, mint a másik. Önnel is valami hasonló történt. Braulio elhallgatott. Nem értett a vitatkozáshoz, és nem is volt annyira biztos magában, hogy meg merte volna hazudtolni az orvost. Visszament hivatalába, szomorúan, elégedetlenül, és egész nap zsebre dugott kézzel járt, nehogy még egyszer undort vegyen észre főnökének és a gépírólánynak az arcán. Éppen az asztalánál ült, kezét zsebében tartva, amikor hírtelen rápillantott másik, szabad kezére. És csak nézte elgyengülve fial keze hüvelykujját. "Nem, nem lehet…" - mondta magában. És mégis, megesküdött volna rá, hogy az ujj megnőtt. Körülnézett, hogy nincs-e ott valaki, és másik kezét is kihúzta a zsebéből óvatosan. Mindkettőt az asztalra helyezte, és összehasonlította a két hüvelykujjat. Kétségtelen: bal hüvelykujja egy centiméterrel nagyobb volt, mint a jobb, és a belsejét átjáró könnye csiklandozás arra mutatott, hogy a természetellenes növekedés még korántsem fejeződött be. Éjjel, már otthon, gyanúja beigazolódott. Bal hüvelykujja már két centimétert nőtt, sokkal vastagabb lett, mint a nagylábujja. De a legrosszabb még csak ezután következett. Jobb füle is növekedni kezdett, már kétszer akkora volt, mint a bal - ami a fül esetében igencsak kellemetlen méret. "Valamit tenni kell, valamit tenni kell, valamilyen megoldást kell találnom…" A klinikára fölösleges lett volna visszamennie. Túlságosan könnyű olyan ostobaságokat szajkózni, hogy ezek a rendetlenességek már azelőtt is megvoltak. Talán jó lenne egy másik orvos, bár erre a célra nem volt felesleges pénze. De mégis elmegy valakihez! De kihez? Ez a kérdés. Halvány fogalma sem volt arról, melyik orvosi szakterület foglalkozik az övéhez hasonló bajokkal, hát még arról, hogy az ismeretlen szakterület melyik orvosa tudná őt meggyógyítani. De hirtelen felkiáltott: - Manolo! Manolo, persze, Manolo! Már tárcsázta is a számát. Senki más, mint Manolo, ő biztosan tud segíteni. Ki törte el hússzor is a csontjait? Kinek vették ki a veseköveit, ki esett már át szívműtéten? Kit kezeltek allergiával, magas vérnyomással, idült garatgyulladással, makacsul visszatérő bőrkiütéssel? Manolo minden orvost ismert a városban, és ez ország legjobb orvosainak többségét is. Talán tudna… - Manolo? - Te vagy az, Braulio? Öregem, már régóta akarok beszélni veled! - Én is veled, Manolo, én is… - Eltorzult füléhez nyomta a kagylót, és meg mert volna esküdni rá, hogy így jobban hall. - Meglátogathatnál, megint van egy kis bajom. Nem is tudod? Újra megoperáltak. - Ó, igen? És mivel? - Csak egy csekélység, nyálkahártya-daganat, jóindulatú, tudod… De féltünk attól, hogy esetleg mégis rosszindulatú… El sem tudod képzelni, hogy ezek a semmi kis tumorok milyen vicceket tudnak csinálni! És veled mi van, Braulio? - Nos hát, éppen ezért hívtalak…

- Daganatod van? - Nem tudom, az a helyzet… Figyelj… - és a lehető legszárazabban elmondott neki mindent. Manolo hallgatta a vonal másik végén, időnként röviden helyeselt, mint egy orvos, aki ért a páciensek végighallgatásához. Manolo minden betegséget a fejében tárolt, mint egy különleges elektronikus számítógép. Ugyanúgy - vagy jobban -, mint a legjobb orvos, meghallgatta a tüneteket, majd adott egy pontos diagnózist. Sokféle betegsége során rengeteg könyvet beszerzett, könyvtárában ott állt minden fontosabb orvosi mű. Amikor Braulio végre pontot tett bajai végére, Manolo mégis csöndben maradt egy darabig; Braulio várt egy percet. - Mit szólsz hozzál - Hát, öregem, nem tudom. Velem nem történt ilyesmi, mástól sem hallottam hasonlót. Manolo hangján érezni lehetett a rosszul leplezett irigységet. - De legalább azt mondd meg: kihez menjek? - Nos… khm… az az igazság… Miért nem mész Giménezhez? Az allergia dolgaiban egyedülálló… - De hát ez allergia? - Mi más lehetne? Tudod, az allergia százféle módon is jelentkezhet. Biztosan allergia! Brauliónak úgy tűnt, hogy Manolo már szívesen letenné a kagylót. Akkor mindenesetre holnap elmegy Giménez doktorhoz. - Menj csak el, majd meglátod, hogy újjávarázsol. Viszlát, öregfiú, aztán gyógyulj meg! - Köszönöm, Manolo… Gyógyuljon meg! Szerette volna látni, mit csinálna a helyében Manolo, amikor másnap reggel, akárhogy erőlködött is, nem tudta felhúzni a cipőjét a bal lábára. Összehasonlította a két lábat, és észrevette, hogy a balon az ujjak kétszer olyan hosszúak, mint a jobbon. Szörnye, hihetetlen! De még annál is rosszabb, hogy ezeket a dolgokat már ránézésre is észre lehetett venni, mert például agyfület nehezebb álcázni, mint a kéz ujjait. És különösen egy lábat. Főként akkor, ha nincs rajta cipő. Az volt az első, hogy a telefonhoz rohant, és vizitre jelentkezett Giméneznél. - Kérem, kisasszony! Az eset sürgős… - Sürgős? Rendben van, uram, tudok egy korábbi időpontot is ajánlani, de akkor sürgősségi tiszteletdíjat kell fizetnie, ami a szokásosnak a kétszerese. - Nem számít! Akkor hát mikor? - Várjon csak… - Elhallgatott, majd néhány másodperc múlva közölte: - Pénteken fél ötkor. Ez szerdán történt. Braulio élete péntek délután fél ötig maga volt a szenvedés. Hivatali főnöke és a gépírónő menekültek előle, úgyhogy végül Braulio teljesen egyedül töltötte napjait irodájában, tétlenül, munka nélkül, idomtalan tagjainak beteges szemléletébe merülve. Bal lába után jobb térde következett, majd bal combja, bal arca, jobb karja, bal keze, jobb mellkasa: rémisztő torzszülötté vált, akire elviselhetetlen ránézni. Braulio már saját kulcsot használt az irodájához, főnökével az ajtón keresetül beszélt, és mindig a legeldugottabb utcákon ment haza. És még így is előfordult, hogy összeakadt egy járókelővel, és láthatta az idegen arcán a mérhetetlen undort. Pénteken már fél ötkor ott ült Giménez doktor várószobájában. Egy nagyon tiszta ápolónő nyitott ajtót, és rögtön egy kis szalonba vezette Brauliót, ahol a többi beteg nem láthatta. Összehúzódzkodott, amennyire csak lehetett, és várt. Várakozás közben érezte, hogy bal csípőjén különös csiklandozás fut végig - egy újabb torzulás előjele. Giménez doktor szénanáthában szenvedett, legalábbis Brauliónak úgy tűnt, mert mióta kinyitotta rendelője ajtaját, egyfolytában tüsszögött. Vastag, teknőckeretes szemüvege

minduntalan ugrott egyet az orrán, minden prüsszentéskor, ezért a doktor is izgett-mozgott, alig tudta nyugodtan végighallgatni Brauliót, aki részletesen elmesélte neki tüneteit. - Hogy mondja?… Hapciii!… Először… - Először a jobb kezem gyűrűsujja. Aztán… - Igen, igen… Hapciii!… Mindig az ellenkező oldalán, ugye? - Pontosan, doktor úr. - És miért… miért… mi… hapciii!… miért hozzám jött? Ez… ez… hapciii!… egy traumatológusra tartozik, aki… khm… születési rendellenességekkel foglalkozik. - Bocsásson meg, doktor úr, de azt hiszem, félreértett. Ez egyáltalán nem vele született rendellenesség. Semmi bajom nincs tőle, és csak öt napja kezdődött, de egyre fokozódik! Hát ha így van… - és Giménez doktor elvette Brauliótól a sürgősségi díjjal meg emelkedett tiszteletdíjat, egyben átnyújtotta neki egy traumatológus névkártyáját. A traumatológus - Manolo szerint, akit rögtön megkérdezett telefonon, remek orvos a következő hétfőre jegyezte elő. Amíg teltek a napok, a szörnyűséges torzulások egyre nyilvánvalóbbakká váltak, Braulio végül is olyan benyomást keltett, mint egy két darabból formált ember, akit egy normális és egy két és fél méteres testből gyúrtak össze. Az ügyész felmentette a munka alól - "néhány napra, amíg összeszedi magát" -, és vasárnap már meg is érkezett a nagyon udvarias levél, csekk mellékelve: "Igazán sajnáljuk, de el kell tekintenünk szolgálataitól, mert félelmet kelt az ügyfelekben." Braulio lelke mélyén elismerte, hogy volt főnöke nem ok nélkül cselekedett így. Nagy ritkán, ha bele mert nézni a tükörbe, láthatta, hogy külseje visszataszító, arca felemásan torz. De még csak tükör sem kellett, elég volt látnia, hogyan borzad el a ruhatárosnő és a pincér az étteremben, elég volt hallania az utcán a kisgyerekek sikítozását. Ruhái tehetetlen zsákokká váltak, nem tudták már befogadni ezt a formátlan szervezetet, és vasárnap már az utcára sem merte kitenni a lábát. Manolo jelentkezett telefonon. - Csak tudni akarom, hogy vagy. - Össze vagyok törve, Manolo barátom. - Ugyan már! Ti, akik sohasem voltatok betegek, egy semmiségtől halálra rémültök. - Egy semmiségtől? Gyere csak ide, nézz meg! - Rendben, megyek. Félóra múlva ott vagyok. Majd meglátod, milyen jó kis varrat maradt a legutóbbi operációmból! - Figyelj, Manolo, megkérlek valamire… Ha elmész egy nyitva tartó élelmiszerbolt előtt, vegyél nekem valami ennivalót. Néhány szendvicset, egy pohár tejet, nem is tudom, amit látsz… - Te nem mész ki a lakásból? - Nem merek… - Ahogy kimondta, csomót érzett a torkában, gyorsan elbúcsúzott hát barátjától, és letette a kagylót. A telefonbeszélgetéstől a csengő megszólalásáig eltelt percek olyanok voltak Brauliónak, mint a legsötétebb lidércnyomás. Manolóval hosszú évek óta ismerték egymást, együtt mulatoztak, aztán Manolo ezer és egy betegségen esett át, de még így is gyakran találkoztak, havonként vagy kéthavonként, amikor Manolo elmesélte neki az orvosnál tett látogatásait. Máskor meg Braulio ment el a városi szanatóriumokba, ahol Manolót operálták, és éjszakákat töltött az ágya mellett. Egy szó mint száz, nagyon jó barátok voltak. Most itt az alkalom Braulio tartott is tőle -, hogy barátságukat próbára tegyék, most ki fog derülni, hogy milyen mértékig számíthat a barátjára. Hatszor vagy hétszer nézte meg magát a tükörben, és hatszor vagy hétszer kapta el a szemét, saját külsejétől elrettenve. Jobb szeme olyan volt már, mint egy hatalmas gömb, bal orrcimpája egyre csak nőtt, orrlika kifordult, már könnyen befért volna rajta egy emberi ököl.

Megszólalt az ajtócsengő. Braulio minden villanyt eloltott, hogy legalább az első kellemetlen benyomásoktól megkímélje Manolót. Amikor kinyitotta az ajtót, az egész lakást elborította a félhomály. Manolo bejött, sántikálva - legutóbbi lábtörése után nem jól forrt össze a csont -, és nézegetett mindenfelé, barátja után fürkészve. - Hol az ördögbe vagy? Braulio kiszólt a nyitott ajtószárny mögül: - Biztos vagy benne, hogy látni akarsz engem, Manolo? - Mit gondolsz, mi másért jöttem? - Jól van, de el ne felejtsd, hogy te akartad… - és Braulio, akit hirtelen elfogott a szadizmus, felgyújtotta a villanyt, és Manolo felé indult. Manolóban elakadt a lélegzet, kitátotta a száját, majd olyan borzalmasat kiáltott, amit a leghajmeresztőbb rémfilmekben is csak ritkán hallani. Amikor látta, hogy Manolo meginog, Braulio elsápadt. - Manolo… Manolo! De Manolo semmit sem tudott mondani, minden ereje elszállt, és eszméletlenül terült el az előszoba bársonyszőnyegén. Braulio gyorsan hozott egy pohár vizet, beleerőltette, barátságosan megpofozgatta Manolo arcát, aki végül is nagy nehezen magához tért. Manolo kinyitotta a szemét, és rémülten bámulta barátja idétlen arcát. Nyögve, elfehéredett kezét maga elé emelve, megpróbálta elűzni a látomást. - Nem… Nem! - Manolo, én vagyok az, az istenre kérlek, ne ijedj meg! - Nem! - Várj, eloltom a villanyt, hogy ne lássál, de meg ne ijedj! Felállt, hogy eloltsa a villanyt, amely alig egy perce égett, amikor hallotta, hogy becsapódik az ajtó, és Manolo - a barátja - sántikálva rohan le a lépcsőn, akárcsak valami megszállott. Tehát minden véglegessé vált. Braulio egy hamisítatlan szörnyeteg, aki halálos félelmet kelt az emberekben. Torz kezével torz testrészeit kezdte simogatni, lassan, megfontoltan, mintha össze akarná hasonlítani őket testének még épen maradt, régi énjére emlékeztető formáival. Rohangált az elhagyatott, sötét lakásban, szobából ki, szobába be, mintha keresne valamit, amit már soha nem tud megtalálni, amitől újra normális emberré válhatna - de ebben már ő maga sem hitt. Másnapra volt bejelentve a traumatológusnál. Telefonon taxit rendelt, kabátokba és kendőkbe burkolta magát, bár a városban elég langyos volt az ősz. De semmivel sem törődött. Csak az számított, hogy ne lásson többé maga körül megrémült arcokat. Ismét egy várószoba, félóráig kellett ülnie az emberek között - begipszelt lábak, felkötött karok, pólyák -, akik le nem vették szemüket a nyakig bebugyolált emberről, de nem sokat láthattak belőle, csak a fél szeme villogott ki a ruhák közül. Az orvos az asztala mögül figyelte Brauliót, megpróbált átlátni a kabát- és kendőtömegen. De semmit sem kérdezett, nem szólította fel, hogy mondja el panaszait. - Mutassa magát - parancsolta röviden, a szakember biztonságával, ami kissé megnyugtatta Brauliót. Nekilátott, hogy kigombolja felöltőjét. De előbb le kellett vennie a kesztyűjét, és ettől ideges lett, mert a gyapjúkesztyűk elég jól eltitkolták hatalmas ujjait. Az orvos, amikor meglátta, kezére meredt, először csak csodálkozott, de amikor Braulio arcát is meglátta, akkor már megrémült, és a rémülethez mélységes undor járult, amikor ott állt előtte Braulio, ruhátlanul, szörnyen torz testével. Az orvos önkéntelenül elfedte szemét, és elfojtott egy kiáltást. - Takarja be magát, az isten szerelmére kérem! - De doktor úr, éppen azért jöttem, hogy…

- Tűnjön el, de azonnal! Pénzt nem kérek magától, nem kell a honorárium! De tűnjön el a szemem elől! - De hol tudom… - Menjen a pokolba, hacsak el nem ijeszti az ördögöket is! Az ördögök! Nem, az ördögök nem ijednének meg tőle, az ördögök biztosan semmivel sem borzalmasabbak, mint ő, és semmivel sem borzalmasabbak, mint ez a lény itt, aki még azt a fáradságot sem vette magának, hogy alaposan megnézze őt. Braulio később sem emlékezett rá, hogyan is kezdődött az egész, de egyszer csak látta magát, ahogy fölkapaszkodik az orvos asztalára, és már szorítja is, egyre csak szorongatja a torkát, és az orvos szeme lassan kifordul, fekete nyelve kilóg, és teste, mint egy rongy, összecsuklik a szörnyűséges ujjak között. Braulio ekkor elengedte, és rádöbbent, hogy mit tett. Az orvos - fehér rongyok zavaros tömege - lábainál feküdt, mozdulatlanul. Brauliót elfogta a pánik. Gyorsan magára kapkodta ruháit, és kimenekült a házból. Már a lépcsőn futva hallotta az emeleti hangokat: - Segítség! Megölték! Hívja valaki a rendőrséget!… De őt már senki sem tudta elkapni. Braulio tudta ezt. Sohasem fogják el. Kabátjába és rongyaiba burkolódzott, és egy taxival kivitette magát a vonathoz. Egy kis hegyi falunál leszállt. Keresztülment a falun, és elérte a hegycsúcsra vezető ösvényt. Keresett egy barlangot, ahol meghúzhatja magát a hideg elől. Senki sem hallott többé Braulióról. A parasztok és a pásztorok azt beszélik, hogy igen, látnak néha nagyon messze egy szörnyeteget, aki menekül az emberek elől. De soha nem mertek a lény keresésére indulni, pedig biztosan ő ölte meg azt a két kirándulót, akik vakmerően, egyedül járták a hegycsúcsokat. Két hónap múlva mindkettőjüket megtalálták, megfojtva, széttépve. De senki sem üldözte az óriás szörnyeteget, mert senki sem hitt a létezésében, és ha valaki emlegette, rögtön keresztet is vetett, mondván: "Isten óvjon meg engem az ördög incselkedéseitől!" Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása

Mircea Oprita - Alcora Egyre forróbban sütött a nap, a mennybolt magas volt és kristálytiszta, és csupán a narancssárga naptányér mellett gyülekezett néhány vékonyka, zsenge felleg, készen arra, hogy bármely pillanatban szertefoszoljon. Edar majdnem meztelenül, arccal felfelé, elnyújtózva feküdt a földön. Alig gondolatnyira, éppen csak annyira nyitott szemhéjai között, hogy ne kápráztassa a fény, az eget nézte. A hőség elbágyasztotta. Úgy érezte, hogy a napsugarak élesen behatolnak a testébe és megbizseregtetik. A magasra nőtt nyári füvet kissé már megperzselte a nap. A távolból halk zsivaj hallatszott. A fiatalok egy csoportja, színes labdákkal, azt az új táncot kezdte ott lejteni, amely mostanában terjedt el a telepen. Edar megfordult, és felemelte fejét. A folyó felé nézett, barátait szerette volna hívni, de azok bizonyára a vízben voltak. A parton csak ismeretleneket látott, némelyikük már nagyon lebarnult, majdhogynem feketére, s fénylett a hátuk. Nem messze az a három lány állt, akikkel Giedi megpróbált szóba elegyedni, de ketten közülük félénknek látszottak, a harmadik pedig a szája körül furcsa mosollyal, gunyorosan vágott vissza. A fiú legalábbis ilyennek látta a lány mosolyát, kissé csúfondárosnak, s ezért fölényes közönnyel gondolt rá. De valahányszor a folyó felé nézett, tekintetével nem tudta elkerülni azt a helyet, ahol a lányok strandoltak. Túlságosan közel is voltak hozzá. Egyszer csak rajtakapta az ismeretlen lányt, hogy ugyanazzal a gunyoros mosollyal néz rá, amely úgy idegesítette. Most azonban mindhárom lány lehunyt szemmel heverészett a füvön. Kis idő múlva Edar rájött magában, hogy Ő éppenséggel nem csúnya, és először ötlött fel benne a kérdés, vajon jogosan vagy igaztalanul becsülte-e eddig le. De csökönyösen kitartott hitében, hogy igaza volt, mivelhogy nem szerette a gunyoros és túlságosan fennhéjázó embereket. Behunyta szemét, és oldalt kinyújtott kezekkel, hátára fordult. Egy darabig így maradt, azután úgy vélte, itt az ideje, hogy bemenjen a vízbe. A narancsszínű nap felhevítette, s fojtó volt a levegő. Kissé le kell hűlnie. Úszni akart egyet. Felkelt, és elindult a folyó felé, azon gondolkozva, hogy mondjon-e valamit a lányoknak, amikor elhalad mellettük. Úgy döntött, hogy nem szól hozzájuk. Amikor azonban melléjük ért, mentében, mintha a válasz nem is érdekelné, megkérdezte: "Nem jöttök a vízbe?" A lányok kissé meglepődve egymásra néztek, majd a közbülső, nem valami ígéretes hangon, odavetett egy "később bemegyünk"-öt, s Edar a folyópartra ért. Mezítláb lépegetett az átforrósodott, gömbölyű köveken. Felfelé gázolt a vízben, odáig, ahol úgy tudta, mély folyosó kezdődik néhány bokor alatt. Ott megborzongva lépett beljebb a folyóba, mert eleinte hidegnek érezte, de hamarosan hozzászokott a vízhez, és a víz sodrától hajtva, lábujjaival a kavicsos feneket érintve nekiindult, amíg azt nem érezte hogy a fenék túlságosan mélyen van már, és nehéz elérni. Úszni kezdett, és odáig ereszkedett le, ahol tudta, hogy derékig ér csak a víz. Ott lábra állt, és a vízár ellen haladva, vissza akart fordulni. Ekkor meglátta az ismeretlen lányt. A parton állt, őt nézte, és talpával próbálgatta a vizet. "Tehát mégis rászánta magát" mondta magában Edar, és örült. - Bátorság! - szólalt meg, a kissé mélyebb vízben lubickolva. A lány közelebb kerülve a vízbe lépett, majd a vízáramlattól hajtva úszni kezdett, a fiú pedig követte. - Hogy hívnak? - kérdezte kertelés nélkül Edar. - Miért kérdezed? - tétovázott a lány, és elmosolyodott, Edar pedig magában azt állapította meg, hogy nem is mosolygott gúnyosan, csupán ilyen sajátos a mosolya, a szája szögletén. - Csak úgy. Engem Edarnak hívnak, de Nednek is szólítanak. Te azon a nevemen nevezhetsz, amelyik jobban tetszik. A lány rövid ideig hallgatott, néhány lépést tett a vízben, azután így szólt:

- Engem Alcorának hívnak. Tudod, megismerkedtem egy fiúval, aki azt mondta, hogy így hívják, pedig valójában más volt a neve. Ő is a Fénysebességet Szabályozó Intézetnél dolgozott. - Én nem ott dolgozom. Miért gondoltad, hogy ott dolgozom? - csodálkozott el Edar. Igazán? Pedig azt hittem. - Gyere, gázoljunk feljebb a folyó medrében. Elindultak, a sodrás azonban erős volt, akadályozta őket a mozgásban, és Edar kénytelen volt egész törzsével jól előrehajolni, hogy továbbjusson. - Visz a víz - mondta Alcora, és Edar megragadta a leány kezét, hogy segítsen neki. - Miféle név az Alcora? - Nem tetszik? - érdeklődött a lány. - Szokatlan. - Egy csillag neve. Jóval azelőtt bukkant rá valaki, mielőtt az emberek gyarmatosították Galdan bolygóját, és Alcorának nevezte el. - Látszik éjszaka az égbolton? - kérdezte a fiú. - A csillag? Lehet, pedig azt hiszem, hogy nagyon távol van. Nekem senki sem mutatta meg. Azt sem tudom, milyen a színe. - Nagyon szép lehet! - döntötte el a kérdést Edar, és Alcora oldalról ránézve elmosolyodott. Azután egymás kezét fogva úsztak a víz mentén lefelé, simán ide-oda forgolódtak, közben éppen csak érintve a folyó fenekét és kitérve néhány nekikeseredetten úszó gyermek útjából, aki alaposan összefröcskölt mindent maga körül. - Kár, hogy így kifárasztják magukat - jegyezte meg Edar, a gyermekekre nézve. - Szép itt - állapította meg Alcora. - A folyót is jól csinálták meg, olyan, mintha örökké meg lett volna. - Én nyitottam meg a forrásait! - jelentette ki nem titkolt büszkeséggel az ifjú. - Odafenn, a Sidef hegyei között. Csodálatos ott, a sidefi hegyekben! Van néhány meredek, egészen meredek szakadék is. Készttettem fenn egy vízesést, olykor-olykor odamegyek megnézni. A folyót egyébként mások tervezték meg. A leány, tenyerével ferdén a vízre csapva, játékosan összepreckelte magát, és megrezzent, amikor a vízcseppek a bőréhez értek. - Az égitest szabályozásán dolgozol? - kérdezte a leány. Edar rábólintott. - Nagyon érdekes munka - mondta. - De itt már nincs mit csinálni. A Galdan bolygójának szabályozása majdnem teljesen elkészült. Csupán az Egyenlítői-óceán mellett maradtak nehéz terepű sivatagok. Ott azonban elegen dolgoznak… Gyere, menjünk ki. Itt nem tudunk feljebb jutni, a víz a völgy felé sodorna. Kimentek a partra. - Szépen lebarnultál - jelentette ki Alcora. - Vöröses színárnyalatúra. Én, ha még sokáig maradok a napon, fekete, egészen fekete leszek. Most ne menj a vízbe. Majd később. Üljünk le. Letelepedtek a parton, egy füves részen, egy fűzfa kettétört törzse mellé. - Látod - mondta nevetve Edar -, milyen jól értenek hozzá az embereink! Ide is eleven fűzfát ültethettek volna. De ez az odvas fatörzs sokkal természetesebbnek hat. - És vénebbnek - tette hozzá Alcora. - Úgy tudom, ezt a folyót csak tavaly fejezték be. - Így van. A mezőt is meg azt a szőlőhegyet is ott, előttünk. Minden ugyanolyan, mint a Földön. - Vajon ott is ugyanilyen lehet? - Hol? - A Földön. Én azt hiszem, hogy más, sokkal szebb. A legendák legalábbis ezt mondják. Tudod, jó néhány tucat legenda kering a Földről.

- Nem, nem szebb. - Edar egy ideig hallgatott: elgondolkozott. - Nem látom be, miért lenne ott szebb, mint itt. A Galdan bolygója híven lemásolja a földi viszonyokat. Nagyon pontosan dolgozunk, a Galaktikában levő települések elterjedésekor ismert minta után építjük fel újra a Földet. Ott most bizonyára sok minden megváltozott, ami azonban lényeges, az megmaradt. - Tudod - lelkesült fel Alcora -, egy legenda repülő élőlényekről szól. A Földön sok ilyen volt, mindenfelé elterjedtek, és állítólag tőlük tanulta el az ember a repülést. - Az nagyon lehetséges - hagyta rá Edar. - Én nem hallottam róluk, mert az én mesterségemben nincs rá szükség. Én folyómegnyitó vagyok. Vizet keresek az altalajban, és nyílást készítek a víznek, amelyen át feltörhessen. A vizet megtalálni, az a nehezebb szögezte le Edar. - Meg azután több forrást készítek, és a felé a hely felé terelem őket, ahol össze kell találkozniuk. - Igen, ez is valami - mondta Alcora. - De mégsem tudom magamnak megmagyarázni, hogyan repültek azok az élőlények. Kicsinyek voltak és kényesek, és valami füttyféle hangot hallattak. - Így? - kérdezte Edar, és jó hosszút füttyentett. Alcora a szeme sarkából rásandítva, halkan elnevette magát. - Honnan tudjam? Itt, az Égitesten nem láttam efféle repülő lényeket. És talán a Földön sem léteztek, a legendák néha kissé hazudnak. De az az igazság, hogy nem nagyon tudom magam elé képzelni a Földet. - Nem csoda - vette tudomásul Edar. - A negyedik korukon túl levő emberek ugyanezt mondják. Nagyon régen indultunk onnan el. Nem nagyon maradt meg senki sem az akkoriakból. - Egyszer csak nevetésben tört ki, mintegy mentegetésféleként a buta kijelentésért. - Ugyan hogyan maradhatott volna meg valaki? - És fürkésző tekintetet vetett Alcorára. - Te szereted a gyerekeket? - tért át más tárgyra a lány. - Én nagyon szeretem őket. Nevelői pályára készülök. Felvidultan nézett egy gyermekcsoport felé. Az egyik gyerek felmászott egy fa magasan levő ágára, és kihajolt a folyópart felé. Vízbe ugrásra készült. A többiek izgatottan kiáltoztak: - Kússz le! - Eltöröd a lábad! - Nem a lábát, a fejét fogja betörni! - Ha lejössz, kapsz tőlem virágot. Nézd, milyen szép virágokat szedtem neked! - mutatott egy kislány a karjai közt levő csokorra. - Csak meg ne üsse magát! - rezzent meg Alcora. - Ott mély a víz - nyugtatta meg Edar. A fiúcska beugrott, és rögvest fel is bukkant a felszínen, hangosan szuszogva. Kiúszott a partra, és a többiek kihúzták. - Miért engedetlenkedsz, Alg! - mondta neki rövid bretonfrizurája alól szemrehányó tekintetet vetve rá egy másik leányka. - Űrhajósdit játszik! - förmedt rá egy sovány, a többinél egy fejjel magasabb fiú. - Jó kis űrhajós! Repültél te valaha? Vezettél már űrhajót? Alg haragjában elvörösödött. Mondani akart valamit, de inába szállt a bátorsága, és a hallgatás mellett döntött. - Na és? Nem tesz semmit, hogy még nem vezetett - vette védelmébe a virágcsokros, fekete hajú kislány. - Majd fog röpülni később, amikor nagy lesz. Igaz, gyerekek? - fordult a többiek felé, támogatásukat kérve. A vízbe ugró hálásan nézett rá. - Látod, milyen kedvesek? - súgta Alcora Edar fülébe, aki mosolyogva, beleegyezőleg, némán bólintott. - De hát hogyan? Ahhoz, hogy valaki űrhajós legyen, a fákról kell fejest ugrani? erősködött, nem hagyva magát a magas fiú.

- Hallgass már el, Den! - szólt rá erélyesen egy borzas hajú, apró termetű fiúcska. Persze hogy meg kell… hmm… meg kell tanulni mindent… Mi a Zorgára akarunk menni Nekem azt mondta a nevelőm, hogy ott sok víz van, és tengerek és folyók és mocsarak vannak! Ez ideig még senki se szállt ott le… hmmm… és akkor mihez kezdesz, ha nem tudsz úszni vagy fejest ugrani? - Buta vagy! - kiáltotta oda a borzas hajúnak az egyik kislány, aki azonban félelmében, nehogy a vízbe dobják, gyorsan elfutott. - Azt ígérted, hogy virágot adsz nekem - emlékeztette Alg a fekete hajú kislányt. - Nesze! A leányka egy nagy rózsaszálat nyújtott át a fiúnak. Látszott rajta, hogy frissen nyílott szirmai finomak, vékony erezetűek. - Megeheted, édes - biztatta a kislány. - Nagymamám nevelte a virágházban. Majd rögtön letépte egy másik virág szirmát, és megette. - Jóízű - állapította meg Alg. - Nagymama szakértő - fejtette ki a fekete hajú lány. - És milyen pompás süteményeket készít! A születésnapomra kaptam tőle ajándékba egy nagy-nagy tortát. Kár, hogy akkor nem jöttetek el hozzánk ti is, hogy együtt együk meg. - Az én mamám is ilyen virágokat nevel - szólt közbe a borzas hajú fiú: - Adjál nekem is egyet. Letelepedtek a gyepre, az árnyékban. - Éhes kis űrhajósocskák - tréfálkozott Alcora. - A Zorgára akarnak menni! - csodálkozott el. - Igen, mostanában sokan akarnak a Zorgára repülni. Veszedelmes bolygó. Lehet, hogy én is oda megyek. Edar tudta, hogy oda megy, majdnem biztos volt benne. Más körülmények között nyíltan megmondta volna: "Ide hallgass, én is a Zorgára megyek, valószínűleg már a legközelebbi expedícióval, vagy ha nem a következővel, akkor valamivel később, de megyek." Csakhogy most úgy érezte, valami bizonytalanságot kell hagynia. Figyelte a hatást a leánynál… Alcora egy darabig hallgatott, majd szemmel láthatólag kissé elszomorodva, megkérdezte: - Miért nem választottál más bolygót? Például a Kék Harangot… - Á, nem! Ott minden egyszerű, túlságosan egyszerű. Tulajdonképpen nem tudta egészen biztosan, milyen is ott, csak mások elbeszéléseiből. Ő még sohasem járt azon a bolygón. De valahogyan hozzászokott a gondolathoz, hogy csakis a Zorga nyújthat neki olyasmit, ami hosszabb időre teljesen leköti az érdeklődését. - Etát igen. Számunkra valóságos szerencse a Kék Bolygó - jelentette ki. - Nem telik bele hosszú idő, hogy hasonlítson a Galdan bolygójához, a maga termékeny mezőivel és folyóival. Csakhogy a Zorgával másképpen van a dolog… - Nini, ott halad el a Fi-4! - kiáltott fel Alcora az égre nézve. A látóhatáron egyik oldaláról a narancs színű nap, a Talzinar sugarai által élesen megvilágított kis csillag bukkant fel. Gyorsan, szemmel követhetően szállt feljebb az égbolton, dél felé mozogva. Az ellenkező oldalorr egy másik, kisebb - igaz, hogy gyengébb fényű mellékbolygó ragyogott. - Az ott az Ezüst Szarv. Vagy talán a Lambda… - bizonytalankodott Edar. - Miért nem választottad a mellékbolygókat? - folytatta a kérdezősködést a lány. A Galdan bolygójának hat holdja van, ugye? Mindegyiken dolgoznak! Edar elfintorította arcát, és megborzongva vállat vont. - Tudod, valamennyire sorjában ellátogattam. Ezelőtt három évvel a Lambdán megbetegedtem. Egy makacs vírus már-már tönkretette az expedíciónkat. Öt ember meghalt. Az oltóanyag késve érkezett, és ők elpusztultak. - Miért érkezett későn az oltóanyag? - Hát… volt valami probléma… - tért ki Edar az egyenes válasz elől.

A gyermekek az árnyékban ültek és ettek. - Apám a múzeumban dolgozik - közölte a magas termetű Den. - Egy csomó furcsa dolgot mutatott ott nekem. Ha akarjátok, menjünk el, hogy ti is lássátok. Sok kard is van. - Mik azok a kardok? - érdeklődött a fekete hajú leányka. - Régi, réges-régi fegyverek. Hegyesek és élesek. Apám azt meséli, hogy valamikor régen az emberek ezekkel mentek egymásnak, ölték egymást… - Hazudsz! - tört ki Alg. - Hogyan ölhették volna meg egymást az emberek, egyik ember a másikat? - Látod, ezt nem értettem meg - mondta megzavarodva Den. - Gyere, induljunk! - szólalt meg Edar, és felállt. - A gyerekek majd idejönnek, hogy megkérdezzenek minket is, és magam sem igen tudom, mit válaszoljak nekik. Elindultak egymás mellett a vízesés felé. Állt ott, nem túlságosan magasan, egy gát, Edar valamikor járt alatta Giedivel. Előbb leereszkedtek egy forgóba, amely nem volt mély, csupán a vize bugyogott tajtékosan, fölötte pedig finom cseppek párája lebegett. Azután átvonultak a gátról leomló nedves rétegen - ennek gyorsan kellett megtörténnie, nehogy a víztűt elkábuljanak és felboruljanak. A betonfal mellett megmaradt egy keskeny folyosó. A víz csillogva kanyargott fölötte, és lezuhant az egyik oldalán, ők pedig a kőfalakhoz támaszkodva, miközben majdnem elvakította őket a homlokukról a szemükbe csurgó vízáradat, továbbhaladtak, és egymást szólították, valami ősi mámortól megrészegedve. De a pokoli lármában nem hallhatták egymás szavát, csak a visszhangot. A zuhatag fölött kábeleken nyugvó függőhíd vezetett át, s ők elindultak a hídon. A függőhíd közepére érve azonban megálltak, és az odáig elkalandozott úszókat nézték. A víz kissé zavaros volt, a híd pedig himbálózott a rajta járók léptei alatt. A ringó hídon álló Edar sokáig hallgatott, különös nyugtalanság fogta el. Komolyan elgondolkozott ezen a forró napon, Alcorán, majd sok minden máson, aztán megint csak Alcorára gondolt. "Mi érdekeset találtam rajta? - kérdezte magában, és nem tudott választ adni. - Ugyan mit találok rajta?" - csodálkozott el. Úgy fordult hátra, hogy láthassa a lány arcát, és rájöhessen. Kicsiny volt az arca és kissé merev, olyankor pedig, ha nem mosolygott, elveszítette báját. Sőt mondhatni, csúfnak látta, ahogyan összehúzta ajkait. És hirtelen sajnálta, hogy ők ketten állnak ott, a himbálózó hídon. Megpróbálta elűzni ezt a gondolatot, de nem sikerült, Észrevétlenül áthatotta a sajnálkozás érzése, és már csak a látszat kedvéért tudott ellenszegülni. - Ez a vízesés kicsiny - szólalt meg, világos, feszélyező hallgatást érezve maga körül. Nagyon kiesíny - tette hozzá. - Én nagyobbat csináltam volna. Alcora ösztönösen megérezte Edar nyugtalanságát, és hallgatott. - Azt hiszem, sohasem fogok felmenni a Sidef hegyei közé - szólalt meg nagy sokára a lány. Edar összerezzent. - Miért? - kérdezte óvatosan. - Túl bonyolult - válaszolta bizonytalanul Alcora. Edar nem unszolta tovább, de az a gondolat, hogy a lány ösztönösen megérezte nyugtalanságát, nem hagyta nyugodni. Ismét felvetette magában a kérdést: vajon van-e valami komoly közöttük, vagy lehetne-e? És vajon nem bocsátkozott-e teljesen céltalanul amolyan értelmetlen játékba? Arra gondolt, hogy neki és a leánynak nem kellene itt lenniük, hiába képzelte mostanáig másképpen. És egyre biztosabb lett benne, hogy játék volt az egész. Csakhogy egyszer csak vége kell hogy szakadjon minden játéknak, és abban a pillanatban félelem fogta el, hogy nem tud majd idejében véget vetni a játéknak a mellette levő lánnyal. Pedig nem ez a lány volt az, akire várt.

Egyszeriben elfogta valami nagy-nagy vágy, hogy egyedül csatangoljon a mezűn, valahol messze, minél távolabb ettől a hídtól, amely lengett alatta. És mégis nehezére esett a távozás, nem tudta, mit mondjon a lánynak elválásukkor, és már nem is volt benne olyan biztos, hogy nem a lánynak kellene-e vele jönnie. "Tulajdonképpen kire vártam?" kérdezte magában Edar a vízbe nézve, s közben jól kihajolt a támasztókábelen, attól tartva, hogy észreveszi, milyen gondolatok gyötrik. A lány mégis észrevette, hogy nincs minden rendben, és a maga részéről is nyugtalan lett. Valami olyasfélét mondott, amiből Edar csak annyit értett, hogy nagyon nehéz lesz majd neki ott a Zorgán, s közben gépiesen bólintott. Mindkettőjüknek az a különös benyomása támadt, hogy a térség rohamosan kiürült, és körülöttük olyan üresség támadt, amelyet szavakkal kell kitölteni, így azután Edar elkezdett a Zorgáról beszélni, meg arról, hogy mit csinál majd, miután ott elvégezte a munkáját, noha azt hiszi, hogy nem fejezi be olyan gyorsan, és hogy merre megy majd tovább. Lehet, hogy a felé a vörös csillag felé, amelyet az Alkony Fényének neveznek. - Ismered? - kérdezte Edar, a leány pedig némán, tagadólag intett fejével, jelezve, hogy nem, nem ismeri. De mindkettőjüknek másfelé járt az esze. - Ne himbáld már a hidat! - kérlelte Alcora a fiatalembert. - Ne himbáld a hidat, hallod?! kiáltott rá haragosan, majd halkabb hangon folytatta: - Beleesem a vízbe. Átmentek a túlsó partra, és a leány leült, lábát a vízbe lógatva. A fiatalember némán állva maradt, majd fél térdre ereszkedett, és könyökére támaszkodva elterült mellette. Egy szalmaszálat vett a szájába, és a folyót nézte, amelyen letört ágacskák úsztak felülről lefelé. Úgy tűnt, hogy ez az áttetsző hallgatás egy időre szertefoszlik. És most ismét nyomasztóan ott érezték maguk körül. Edar rájött, hogy nehezére esnék még valamit mondani. Alcora lassan ide-oda mozgatta a vízben lábujjait, és apró karikákat vert fel. Edar elhatározta, hogy véget vet ennek a kimondhatatlanul nehéz és bonyolult játéknak. Nem tudta azonban, hogyan is fogjon hozzá, hiszen nem indulhatott csak úgy egész egyszerűen útnak. Noha alapjában véve semmiféle kötelezettsége sem volt. "Nincs semmiféle kötelezettségem!" - mondta magában, de ez nem nyugtatta meg. Alcora elszomorodott, ő pedig elcsüggedt. - Miért haragszol? - kérdezte a lánytól. - Nem haragszom - felelte ez. - Na mondd meg, mivel haragítottalak meg! - unszolta tovább Edar. - Nem haragszom! Hangja elárulta, hogy kissé ideges. Egy ideig egyikük sem szólt egy szót sem, a hallgatás pedig egyre nyomasztóbbá vált. Edar úgy érezte, szét keli foszlatnia ezt a hallgatást, mindegy, hogyan. Elkezdett mesélni Giediről valami elcsépelt és érdektelen történetet, másvalami nem jutott eszébe, de elhallgatott, mert az a benyomása támadt, hogy a leány nem figyel rá. Alcora nem válaszolt. A zavaros vízbe nézett, és talpával kis köröket kavart fel. - Alcora! - rugaszkodott újból neki Edar, a leány karját érintve, aki azonban elhúzódott, és így szólt: - Hagyj békében! Edar az odavetett két szó hanglejtéséből olyasvalamit érzett ki, ami arra a következtetésre juttatta, hogy a leány fel akar mellőle állni, és el akar menni. De Alcora továbbra is ott maradt, csökönyösen hallgatva, és ez zavarba ejtette. A fűszálakat tépdeste, és időnként egyegy pillantást vetett Alcora felé, megpróbálva felfogni a leány gondolatait. És megint tétovázott, nem tudva biztosan, vajon ezt a leányt várta-e vagy nem. A habozás most már kínossá vált. A játéknak ily módon nem sejtett arculata bontakozott ki, és ki tudja, meddig jutott volna, ha ebben a pillanatban nem hangzik fel a távolból, a túlsó partról a gyermekek hosszas kiáltozása. Egyszerre több torokból kitörő éles kiáltást hallottak, és Edar nem értette, mit jelenthet. A gyermekek a víztől bizonyos távolságra sereglettek egybe, és nem merészkedtek előbbre. Néhányan ide-oda futkostak a part mentén, jeleket adva és visítozva.

- Valami történt - jegyezte meg Alcora. Edar is látta, hogy az emberek felkelnek arról a helyről, ahol strandoltak, és a gyermekek felé tartanak. Az úszók egymás után kijöttek a vízből. - Valami történt! - ismételte meg gondterhesen Alcora. Edar nem várt tovább. Felpattant, és a folyóba dobta a tenyerében összetördelt fűnyalábot. A hídhoz sietett, futólépésben áthaladt rajta, miközben furcsán kilendítette a hidat egyensúlyi állapotából. Háta mögött lábdobogást hallott, és amikor fejét hátrafordította, látta, hogy nincs egyedül - még három ifjú rohant át a hídon, a kábelekbe kapaszkodva. Átjutott a túlsó partra, amely magasabban feküdt, és a forrás közelsége miatt nyirkosabb volt, vízmosta ösvénye pedig váratlanul el-elkanyarodott. Elcsúszott a lágy talajon, és a víz közvetlen közelében burjánzó csalánbokrok közé esett. Idegesen kapaszkodott fel az ösvényre. Valaki futva haladt el mellette, majd Edar meglátta, hogy az üldözők egyike ugyanazon a helyen csúszik el és esik a csalánbokorba. Kissé sántítva továbbindult, s közben elkeseredetten dörzsölgette lábszárát. Az emberek feltápászkodtak kis légi járműveik mellől, és az összeverődött csoport felé siettek. A mező felett, a föld fölé alig-alig felemelkedve, néhány fénylő, gömbszerű test közeledett. - Mi történt? - kérdezte egy szőke, feltűnően szép nő, aki mellett futva, sántikálva húzott e! Edar, anélkül hogy tudta volna, hozzá intézték-e a kérdést vagy másvalakihez. Megérkezett a most már a part legszélén levő csoporthoz, két fűzfa közé. Hangosan, összevissza beszéltek, és az első pillanatokban nem sikerült rájönnie, mi történt. Valaki elkiáltotta magát: "Csend, csend!" A nem meggyőző, vékonyka hang azonban nem tudta elfojtani a többiek moraját. A gömbszerű testek némán leereszkedtek a közelben, és további emberek siettek oda. Edar kérdő tekintetet vetett a szemmel láthatólag rémült gyerekek felé, akik botladozó nyelvvel, megzavarodva rebegtek valamit, és a víz felé mutattak kezükkel. Egy magas, sovány, majdnem összenőtt szemöldökű fiatalember megpróbált előbbre furakodni, a többiek ellenállásába ütközve azonban lemondott szándékáról. - Mi történt? - kérdezte Edartól. - Miért gyűltek itt össze? - Nem tudom, éppen most érkeztem. - Valaki belefulladt - magyarázta egy asszony. - Egy gyerek fulladt bele - tette hozzá egy férfi. - Jaj! Egy gyerek! - jajdult fel az a szép szőke nő, aki mellett Edar az imént elszaladt. Hagyjátok a gyerekeket szóhoz jutni! - kiabálta valaki a csoport széléről. - Ne ijesszétek meg őket még jobban a… - Mi történt? - Találtak valamit a vízben. Fogalmam sincs, mit! Innen nem hallom. - Hangosabban! Beszéljetek hangosabban! - Csend legyen! Csend legyen! - hangzott fel ismét az előbbi, nem meggyőző hang, majd egy kislány sírni kezdett. Edarnak sikerült előbbre jutnia. A gyermekek nagyon rémültek voltak, a fekete hajú kislány furcsa grimaszt vágva sírdogált. - Semmiféle gyerek se fulladt bele! - mondta valaki Edarnak. Edar elcsodálkozott. - Nem fulladt bele? - Senki sem fulladt meg. - Akkor miért sír a leányka? - Belefulladt a bátyja - szólalt meg másvalaki. - Miféle bátyja? Nincs semmiféle testvére sem. Én ismerem - állította egy asszony -, ismerem őket, a szüleit, és tudom, hogy nincs testvére. Gyere ide, Elien, gyere ide! - Mit találtak? Mit találtak? - Valaki menjen be a vízbe! - javasolta ingerülten egy idősebb férfi. - Nem értem, miért nem megy be valaki, hogy kihúzza a gyereket a vízből!

- Miféle gyereket? Melyik gyereket? - Azt, amelyik belefulladt. - Semmiféle gyerek sem fulladt bele. Ne keltsetek vaklármát! - Akkor mi történt? Mi ez az egész história? - Félre! Álljatok arrább! Az egyik gömb alakú légi járműből vékony, zöldes, teljesen testhez simuló öltözékbe bújtatott fiatalember szállt ki. Utat vágott magának a tömegben, ezt kiabálva: "Félre!" A parthoz közeledve megkérdezte: - Hol? - Itt! - mutatott a vízbe az a férfi, aki egész idő alatt ezt kiabálta: "Csend legyen!" - Nem itt! - tiltakoztak a gyerekek. - Tovább, ott, amellett a fűzfa mellett! - Ott, a fűzfa alatt! - állította néhány férfi is, noha senki sem tudott semmi biztosat. A zöld ruhás fiatalember kézmozdulattal jelezte, hogy érti. A vékony szövetöltözet alatt kidomborodtak hosszúkás izmai. A fűzfához lépett, és a kiszáradt fatörzsbe kapaszkodva, a zavaros vízbe nézett. - Itt, itt! - kiabálták a gyerekek, s arcukról feszültség rítt le. A fiatalember valamivel feljebb haladt a víz mentén, majd beleereszkedett a vízbe. Arcát most áttetsző álarc takarta, úgyhogy utolsó szavait nem lehetett hallani. Valami meghatározhatatlan jelet adott karjával, majd lemerült. A parton állók a víz fölé hajoltak. - Látszik? - érdeklődött valaki, de nem kapott választ. - Kihívták az orvosokat? - kérdezősködött egy asszony. - Kihívta valaki az orvosokat? - ismételte meg Edar, a maga részéről is szívesen mondva valamit. - Szegény gyerek! Megmentik, mit mondasz? - Biztos, hogy megmentik! - jelentette ki Edar, és felfedezte, hogy Alcora van mellette. - De jó lenne, ha megmentenék! - jegyezte meg Alcora. - Nagyon-nagyon szeretném. - Gyakorlatilag manapság teljes képtelenség, hogy egy balesetet szenvedettet ne lehessen megmenteni - szólalt meg egy férfi, s hangjából szilárd meggyőződés csendült ki, miközben elfintorította vékony orrát. A város fölött nagy magasságban gömb alakú repülő siklott el egy magányos, csillogóan fehér felhő alatt. - Jönnek az orvosok! - Ó, de jó! Jönnek az orvosok! - De hát mikor húzza már ki? Mi a csodát művelhet ott? - Nem látni. Semmit sem lehet látni. Túl zavaros a víz. - Nem orvosok! Nézzétek, eszükbe se jut leszállni. A gömbjármű elszállott fölöttük, és távolodott. A vízben mozgás kerekedett, és felbukkant a vízbefúlt: a búvár nyomta felfelé. Az emberek néhány lépésnyire visszahúzódtak. - Segítsetek, mit bámészkodtok úgy?! - kiabálta a búvár, szabadon maradt kezével lehúzva álarcát. - Segítsetek neki kijönni! - mondták a nők. A fiatalember felkapaszkodott a partra, maga után húzva a tetemet. Középkorú, sovány férfi volt, már elkékült és megmerevedett. Üveges szeme félig nyitva, haja iszaptól átitatva. - Juj! - kiáltott fel a szőke szépség, és az undortól eltorzult arccal odébb húzódott. Vigyétek el innen a gyerekeket! Gyerünk, álljatok odébb, tüstént menjetek el innen! - A gyökerek közt akadtam rá - magyarázta meg a búvár a történteket. - Beszorult a gyökérzet alá, és valószínűleg képtelen volt a víz fölé vergődni. - Élesszék fel - szólalt meg egy zömök férfi. - Egy ismerősömet hasonló körülmények között élesztették fel. Az emberek némán nézték a vízbefúltat. - Biztos, hogy életre fogják kelteni! - erősítette meg valamelyik.

- Manapság gyakorlatilag senki sem halhat meg idő előtt - jelentette ki a zömök, és közbeszólásától elégedetten mosolygott. - Kihúzták? - érdeklődött egy újonnan érkezett nő. - Hát nem gyerek volt? És hogy kerülhetett oda? - Pedig bizonyára jól úszott. Úgy látszik, az ilyenekkel gyakrabban történik hasonló baleset, mint az úszni nem tudókkal. - Azt hiszem, régóta a víz alatt lehetett - állapította meg a búvár. - Jó néhány napja. - Az lehetetlen! - ellenkezett Edar. - Miért volna lehetetlen? - Ennyi idő alatt észrevették volna, hogy hiányzik. - Igaza van! A fiatalembernek igaza van. Hogyan is heverhetne valaki néhány napig itten anélkül, hogy valaki észre ne vegye a távollétét? A búvár vont egyet zöldbe öltözött vállán, és nem válaszolt. - Egész sereg körülmény összejátszása - vetette fel valaki. - Vagy talán valóban teljesen magányosan élt. - Senki sem lehet teljesen magányos - jelentette ki a zömök. Majd hozzátette: - Csak az a tény megdöbbentő, hogy úgy látszik, hosszú idővel ezelőtt fulladt bele. - Csináljunk valamit! - javasolta egy nő. - Mégsem ülhetünk itt tétlenül! - Mit csináljunk? Jöjjenek érte az orvosok, és szállítsák be a városba. A kórházba. Vigyék el innen, és szállítsák be. Megérkeztek az orvosok is. Ketten voltak, és odaléptek a vízbefúlthoz. Megnézték, majd egyikük fémműszert vett elő, és hosszasan sétáltatta a vízbe fúlt ember elkékült mellén. - Azt hiszem, hogy már semmit sem lehet tenni - szólalt meg. Társa elkérte a műszert. Ő is hosszasan vizsgálgatta vele a gyepen fekvő, összekuporodott testet; néhány másodpercre a halántékához tette. - Menjünk! - jelentette ki és felegyenesedett. - Hogyan, nem élesztik fel? - csodálkozott a zömök. - Már semmit sem lehet tenni. Túlságosan késő - hangzott a válasz. - Hogyhogy? Azt akarják mondani, hogy az orvostudomány tehetetlen? - Az orvostudomány természetesen nem tehetetlen - magyarázták meg az orvosok. De mégis, túl sok idő telt el azóta, hogy megszakadt a szervezet rendes életmenete, és a vízbefúltban már nem voltak meg az életerő forrásai. - Semmiféle remény sincsen - állapították meg az orvosok, és megmutatták a kis műszerről leolvasható jelzéseket. - Egy nappal ezelőtt talán még lett volna valami lehetőség. - Azt akarják mondani, hogy ma, napjainkban valaki, aki ebbe a helyzetbe kerül, már nem éleszthető fel? - kérdezte minden szót erőteljesen hangsúlyozva és a füvön fekvő mozdulatlan testre mutatva a zömök. - Mindennek vége. Az ő esetében! - mondta a műszertáskás orros, majd visszatette szerszámát a táskába, amelyet térdére helyezve becsukott. A zömök férfin látszott, hogy megdöbbentik a hallottak. Az orvosok csendesen eltávoztak. Gömbjárművük lassan közelebb repült, majd lejjebb ereszkedett, a gyep fölé. A halotthoz érve kitárult a légi járműn egy csapóajtó, s ezen keresztül - fojtott, sivító hangot hallatva - beszívta a tetemet. Majd ismét felemelkedett, s himbálódzva, teljes sebességgel a város felé röpült. - Mégiscsak meg kellene próbálni! - méltatlankodott a zömök férfiú. - Meg kellene próbálni! - Ez azt jelenti, hogy nem fogják életre kelteni? - kérdezte Alcora. - Azt jelenti, hogy valóban mindennek vége? Senki sem válaszolt neki. A csoport kezdett szétoszladozni. Olykor-olykor felszállt egyegy légi gömb, és elrepült. Az embereknek elment a kedvük attól, hogy ott pihenjenek. Semmit sem tudnak már tenni? - kérdezte Alcora Edartól.

Edar csodálkozva nézett rá, és megint nem tudta, vajon a lány volt-e az, aki miatt idejött, vagy nem ő volt az. Rájött azonban, hogy a történtek után nehezen tudná újra kezdeni ezt a veszélyes, fárasztó és oly bizonytalan kimenetelű játékot. Nem óhajtotta újrakezdeni. - Ostoba baleset volt! - jelentette ki Edar. - Így haljon meg valaki, a gyökerekbe gabalyodva! Azt hittem, hogy ilyesmi nem lehetséges, hogy már nem lehetséges, és látod… Ostoba halál volt… Klumák István fordítása

Robert Sheckley - Specialista Hirtelen tört ki a fotonvihar, s egy vörös óriáscsillag-torlasz mögül támadt orvul a Hajóra. Az utolsó másodpercben tudott csak Lát figyelmeztetést küldeni Mond útján, aztán már ott is volt a nyakukon a veszedelem. Mond harmadszor volt mélyűrutazáson, és első ízben tapasztalt fotonvihart. Hirtelen félelem fogta el, ahogy a Hajó hevesen elfordult, és oldalba kapta a hullámfront teljes ereje, majd szaltózott egyet. De aztán elmúlt a félelem, s a helyébe lüktető izgalom lépett. Végtére miért is félne - kérdezte magától -, hisz épp ilyen veszélyhelyzetekre képezték ki. A vihar kitörésének pillanatában éppen Táppal beszélt, de az hirtelen elhallgatott. Remélte, hogy Tápnak nem történt semmi baja. A kölyöknek ez az első mélyűrútja. Mond testének drótszálai az egész Hajót behálózták. Most gyorsan visszavonta mindet, csak Láthoz, Géphez és Falakhoz kapcsolódott még. Ez most már az ő dolguk. A legénység többi tagja a maga erejéből kénytelen boldogulni, míg el nem ül a vihar. Lát az egyik Falhoz lapította lemezforma testét, és egyik látószervét kinyújtotta a Hajón kívülre. Hogy jobban koncentrálhasson, a többi látószerve ernyedten tapadt testéhez. Lát révén figyelte Mond a vihart. Lát merőben vizuális képét utasítássá alakította Gépnek, aki körbefordította a Hajót, szembe a hullámokkal. Mond egyidejűleg sebességgé alakította az utasítást Falak számára, akik megmerevedve várták az ütközést. Gyors és pontos volt a koordináció. Lát mérte a hullámokat, Mond továbbította az üzeneteket Gépnek és Falaknak, Gép orral előre hajtotta a Hajót a hullámokba, Falak nekigyürkőztek az összeütközésnek. A gyors összmunka során Mond feledte félelmét. Nem volt ideje gondolkodni. Ő volt a Hajó közlési rendszere, neki kelfett maximális sebességgel lefordítani és továbbítani az üzeneteket, koordinálni az értesüléseket, irányítani a műveleteket. Percek múltán elült a vihar. - Jól van - szólalt meg Mond. - Nézzük, történt-e sérülés. - Drótszálait összekuszálta a vihar, de hamarosan kibogozta, és kiterjesztette az egész Hajóra, bekapcsolt mindenkit. Gép? - Minden rendben - felelte Gép. Viharedzett veterán volt, derekasan állta az atomrobbanásokat a gyomrában. Semmiféle vihar nem ér váratlanul egy ilyen öreg űrhajóst. Falaki Falak sorra jelentkeztek; ez eltartott egy darabig. Voltak vagy ezren, vékony, szögletes fickók, ók alkották a Hajó héját. Persze, a vihar alatt meg kellett erősíteniük a szélüket, hogy ellenállóbb legyen a Hajó. De egyikük sem horpadt be komolyabban. Gyógy közölte, hogy ő is épségben van. Kikapcsolta magából Mond drótját, és nekilátott, hogy rendbe hozza Falakat. Gyógy jóformán csupa kéz volt, és a vihar alatt az egyik Akkumulátorba kapaszkodott. - Menjünk egy kicsit gyorsabban - mondta Mond. Eszébe jutott, hogy még meg kell határozniuk pontos helyzetüket. Rákapcsolódott a négy Akkumulátorra. - Hogy vagytok? kérdezte. Nem válaszolt senki. Az Akkumulátorok aludtak. Vevőberendezésük nyitva volt a vihar alatt, és elteltek energiával. Mond körébük kanyarította drótszálait, de meg se moccantak. - Majd én - mondta Táp. Tápot jócskán megtépázta a vihar, mielőtt még szívókelyheivel az egyik Falba kapaszkodhatott volna, de ez mit sem változtatott hetykeségén. Ő volt a legénység egyetlen tagja, aki sosem szorult Gyógy kezelésére; teste vígan megreparálta önmagát. Vagy tucatnyi csápon végigsurrant a padlón, és megrugdosta a legközelebbi Akkumulátort. A hatalmas, kúp alakú tárolóegység kinyitotta fél szemét, aztán gyorsan le is hunyta. Táp

megint rúgott rajta egyet, de nem tudott kicsiholni semmiféle reakciót. Erre az Akkumulátor biztonsági szelepéhez nyúlt, és lecsapolt egy kis energiát. - Hagyd abba! - mordult rá az Akkumulátor. - Ébredj fel és jelents - szólt hozzá Mond. Az Akkumulátor nyűgösen közölte, hogy semmi bajuk, amint azt minden féleszű is láthatja. A vihar alatt a padlóhoz voltak horgonyozva. Ezután már gyorsan lebonyolódott a szemle. Gondolnak kutyabaja sem volt. Lát rajongva ecsetelte a vihar szépségeit. Csupán egy név szerepelt a veszteséglistán. Mozg meghalt. Kétlábú lévén, nélkülözte a legénység többi tagjának stabilitását. A padló kellős közepén érte a vihar, odavágta az egyik megmerevedett Falhoz, és egy csomó csontját eltörte. Gyógy már nem tudott rajta segíteni. Hallgattak egy darabig. Komoly dolog, ha a Hajó egyik része meghal. A Hajó összműködésen alapuló egység, alkotórészei a teljes legénység. Bárkit veszítenek el, csapás a többire nézve. És most kiváltképp komoly volt a helyzet. A Galaktika-központtól több ezer fényévnyire lévő kikötőbe szállítottak egy nagyobb rakományt. És senki sem tudta, pontosan hol vannak. Lát az egyik Falhoz kúszott, és kibocsátotta egyik látószervét. A Fal áteresztette, azután köréje zárult. Lát szerve kinyomult, annyira eltávolodott a Hajótól, hogy a teljes csillagszférát befoghassa. A kép átszűrődött Mondon, aki átadta Gondolnak. Gondol a szoba egyik zugában feküdt - jókora, alaktalan protoplazma-pacni. Benne pedig elraktározva valamennyi űrutazó ősének teljes emlékezete. Fontolóra vette a képet, sietve összehasonlította a sejtjeiben meglévő többi képpel, azután közölte: - Közelben nincs galaktikai bolygó. Mond gépiesen fordított mindenkinek. Ettől tartottak mindannyian. Lát, Gondol segítségével, kiszámította, hogy több száz fényévvel eltértek pályájuktól, a Galaktika peremére kerültek. A legénység minden egyes tagja jól tudta, mit jelent ez. Ha nincs Mozg, aki a Hajót a fénysebesség sokszorosára serkenti, sohasem jutnak haza. A visszaút Mozg nélkül valamennyiük élettartamának sokszorosát emészti fel. - Mit ajánlanál? - kérdezte Mond Gondolt. A szó szerint gondolkodó Gondolnak ez a kérdés nem volt kellően határozott. Új fogalmazást kért. - Mi lenne a leghelyesebb eljárás - kérdezte Mond -, hogy visszakerüljünk egy galaktikabeli bolygóra? Gondolnak jó néhány percébe telt, míg végigvitte a sejtjeiben elraktározott valamennyi lehetőséget. Eközben Gyógy megfoltozta Falakat, és enni kért. - Hamarosan valamennyien ehetünk - mondta Mond, és idegesen megrándultak a tapogatói. Második legifjabb tagja volt a legénységnek, csak Táp volt még nála is fiatalabb, de a felelősség java részét ő viselte. A veszély nem múlt el; koordinálnia kell a tájékoztatást és irányítani a műveletet. Az egyik Fal azt javasolta, rúgjanak be jó alaposan. Ezt az ésszerűtlen ajánlatot egyhangúlag elutasították. Jellemző Falakra… Derék munkát végeznek jó űrhajós bajtársak, de a jelszavuk: ahogy esik, úgy puffan. Amint hazaérnek a bolygójukra, első dolguk elverni a zsoldjukat valami féktelen muriban. - Mozg elvesztésével a Hajó elveszíti a fénysebességnél gyorsabb mozgásképességét tért a tárgyra Gondol. - A legközelebbi galaktikai bolygó négyszázöt fényévnyire van. Mond testének hullámai egyidejűleg fordítottak. - Kétféle eljárási mód kínálkozik. Először: a Hajó továbbmehet a legközelebbi galaktikai bolygóig, a Gép szolgáltatta atomenergiával. Ez mintegy kétszáz évet vesz igénybe. Gép talán elél addig, de más nem.

Másodszor: lehet ebben a körzetben keresni egy kezdetleges bolygót, amelyen látens Mozgok vannak. Keresni egyet és kiképezni. Ő visszamozgatja a Hajót a galaktikai területre. Gondol elhallgatott; megadta valamennyi lehetőséget, amelyet ősei emlékezetében talált. Gyorsan megszavazták a második lehetőséget. Mert hát valójában nem is volt választás. Csak ez csillantott fel előttük némi reményt, hogy hazaérhetnek. - Helyes - mondta Mond. - Együnk. Megérdemeljük valamennyien. Mozg holttestét Gép szájába gyömöszölték, aki az atomokat nyomban energiává alakította. A legénységnek egyetlen tagja, Gép élt csak atomenergián. A többiek ellátására Táp megszívta magát a közelebbi Akkumulátorból, azután átalakította a tápanyagot, kinek-kinek igényei szerint. Testkémiája cserélt, változtatott, alkalmazott vagyis főzött a legénységnek. Lát komplex klorofil-láncon élt. Táp előállította, azután felszolgálta Mondnak a szénhidrogénjeit, Falaknak meg a klórvegyületüket. Gyógynak szakasztott olyan szilikátgyümölcsöt készített, amilyen Gyógy szülőbolygóján volt honos. Jóllaktak nagy sokára, és a Hajón helyreállt a rend. Az Akkumulátorok békésen szundikáltak egy sarokban. Lát maximális távolságra állította be szerveit, a főlátószervet pedig nagy energiájú teleszkópvételre. De még ebben a rendkívüli helyzetben is gyártotta a verseket. Bejelentette, hogy új elbeszélő költeményen dolgozik, a címe: Izzik a Peremvilág. Senki sem óhajtotta hallani, ezért Lát betáplálta Gondolba, aki ezt is elraktározta a többihez. Gép sosem aludt. Csordultig jóllakott Mozggal, és a fénysebesség sokszorosával vitte a Hajót. Falak azon vitatkoztak, legutóbbi szabadságukon melyikük volt a legrészegebb. Mond elhatározta, hogy kényelembe helyezkedik. Levált Falakról, és a levegőben lebegett, kicsi, gömbölyű teste drótszálainak bonyolult hálójában függött. Egy pillanatig Mozgra gondolt. Mozg valamennyiük barátja volt, és máris elfelejtették. Nem közönyből, hanem mert a Hajó - egység. Sajnálatos, ha egy tagot elveszítenek, de az a legfontosabb, hogy az egység fennmaradjon. A Hajó a perem napjai között száguldott. Gondol kibocsátott egy kutatóspirált, és kiszámította, hogy egy Mozg-bolygó megtalálásának az esélye négy az egyhez. Egy héten belül primitív Falak bolygójára bukkantak. Alacsonyan szállva látták, amint a bőrszemű, szögletes fickók a napon heverésznek, sziklákon mászkálnak, és vékonyra nyúlnak, hogy a szellő hátán lebeghessenek. A Hajó összes Fala búbánatosan sóhajtott. Szakasztott, mint otthon!… Odalent a bolygón a Falakat még nem kapcsolta be a galaktikai brigád, még nem is sejtették magasabb rendeltetésüket - hogy csatlakozzanak a Galaxis hatalmas együttműködéséhez. A spirálison rengeteg halott világ volt, sok pedig még fiatal volt ahhoz, hogy életet hordozzon. Találtak egy Mond-bolygót. A Mondok pókháló-kommunikáció-vonalai fél földrészt átszőttek. Mond kíváncsian nézte őket Lát révén. Elöntötte az önsajnálat. Emlékezett otthonára, családjára, barátaira. Azután arra a fára gondolt, amelyet megvesz majd, ha hazaér. Mond egy pillanatig azon töprengett, mit is keres itt, egy Hajó részeként, a Galaxis távoli zugában. De aztán lerázta magáról ezt a hangulatot. Ha nem adják fel a keresést, előbb-utóbb rálelnek egy Mozg-bolygóra. Legalábbis remélhetőleg. Hosszú sor kiszikkadt világ nyúlt el előttük, ahogy a Hajó végigszáguldott a feltáratlan peremen. Aztán egy bolygóra való ős-Gépre bukkantak, amint radioaktív óceánban úszkáltak. - Gazdag terület ez - mondta Táp Mondnak. - Galaktika küldhetne ide Kapcsolatteremtő brigádot. - Fognak is, mihelyt mi visszatérünk - mondta Mond.

Ők ketten a Hajó mindenkit magába foglaló barátságán túl is jó barátok voltak. Nemcsak mert ők voltak a legfiatalabbak, habár ez is belejátszott némiképpen. Mindkettőnek hasonló volt a funkciója, és ez már bizonyos kapcsolatot jelentett. Mond fordított; Táp tápanyagot alakított át. És még külsőleg is hasonlítottak valamelyest. Mond középponti mag volt, szerteágazó drótszálakkal, Táp középponti mag, szerteágazó tapogatókkal. Újabb napok, újabb bolygók. Gép lassan túlmelegedett. Gépet ugyanis rendszerint csak felés leszállásra meg a bolygócsoportok közötti kényes manőverezésre alkalmazták. Most pedig hetek óta le sem áll, és mindig a fénysebesség körüli iramban halad. Már látszott rajta a kimerültség. Táp Gyógy segítségével hűtőberendezést szerkesztett Gépnek, Durva tákolmány volt, de be kellett érniük vele. Táp nitrogén-, oxigén- és hidrogénatomokat rendezett át a hűtőanyaghoz. Gyógy hosszú pihenést írt elő Gépnek. Legfeljebb egy hétig bírja még a derék veterán a megterhelést, mondta. Tovább kerestek, de a legénység hangulata ugyancsak romlott. Meg kellett állapítaniuk, hogy a termékeny Falakhoz és Gépekhez képest a Mozg ugyancsak ritka a Galaxisban. A csillagközi por mint a ragya verte ki a Falakat. Azon nyafogtak, hogy teljes kozmetikai kezelésre lesz szükségük, amint hazaérnek. Mond megnyugtatta őket, hogy a társulat állja a költségeket. Még Lát is véreres volt, annyit bámult ki az űrbe. Megint egy bolygó fölé ereszkedtek. Jellemzőit Gondol alaposan átrágta. Közelebb értek, már látták az alakokat. Mozgok! Primitív Mozgok! Visszasüvítettek megint az űrbe, tervet készíteni. Táp huszonhárom különféle fajta élvezeti szert állított elő, hogy megünnepeljék az alkalmat. A Hajó három napig működésképtelen volt. - Elkészültetek? - kérdezte kissé kásás hangon Mond. Ugyancsak másnapos volt; sajogtak az idegvégződései. Alaposan berúgott. Halványan emlékezett, hogy Gépet ölelgette, és invitálta, osztozzon vele a fáján, mihelyt hazaérnek. Beleborzongott a gondolatba. A legénység többi tagja sem volt különb állapotban. Falak levegőt engedtek kiszivárogni az űrbe; úgy támolyogtak, hogy nem tudták tisztességesen szigetelni a szélüket. Még Gyógy is kinyúlt. Táp volt a legkomiszabbul. Mivel szervezete nem tudott más fűtőanyaghoz alkalmazkodni, csak atomhoz, végigkóstolgatta valamennyi kotyvalékát, akár kiegyensúlyozatlan jód volt, akár tiszta oxigén vagy túltelített észter. Iszonyatosan érezte magát. Tapogatói rendszerint víztiszták voltak, de most narancsszín csíkok erezték, Szervezete vadul dolgozott, kitisztított magából mindent, és Táp most a tisztítási folyamatot sínylette. Csak Gondol és Gép maradt józan. Gondol nem ivott, ami űrhajósnál szokatlan, de Gondolra jellemző, Gép pedig nem tudott inni. Hallgatták, míg Gondol felsorolta az ugyancsak meglepő adatokat. Ahogy Lát leírta a bolygó felszínét, Gondol fémszerkezetek jelenlétére következtetett. Azzal az ijesztő feltevéssel hozakodott elő, hogy ezek a Mozgok mechanikus civilizációt szerkesztettek. - Lehetetlen - jelentette ki ellentmondást nem tűrően három Fal. A legénység nagy része egyetértett velük. Ami fémet valaha is láttak, vagy a földbe volt temetve, vagy értéktelen, idomtalan oxidált darabokban hevert. - Azt akarod mondani, hogy csinálnak mindenfélét fémből? - kérdezte Mond. - Vagy csak halott fém az? Mit csinálhattak? - Nem csinálhattak semmit - jelentette ki Táp, - Állandóan elromlana. A fémnek fogalma sincs, mikor gyengül.

Pedig mégis igaznak látszott. Lát felnagyította képeit, és mindenki láthatta, hogy a Mozgok hatalmas menedékeket, járműveket és egyéb tárgyakat szerkesztettek a lelketlen anyagból. Ennek az okát nem fogták fel elsőre, de semmi esetre sem volt kedvező előjel. No de a dolog nehezén mindenesetre túljutottak. Találtak egy Mozg-bolygót. Most már a viszonylag könnyebb része következik: meggyőzni egy bennszülött Mozgot. Ami persze nyilván nem lesz olyan nehéz. Mond tudta, hogy a Galaxis alapja az együttműködés, még a primitív népek között is. A legénység elhatározta, hogy néptelen tájon szállnak le. Persze, miért is ne számíthatnának barátságos fogadtatásra - de hát a Kapcsolatteremtő brigád feladata, hogy a fajtával felvegye a kapcsolatot. Nekik pedig csupán egy egyénre van szükségük. Eszerint tehát kiválasztottak egy gyéren lakott földterületet, és amíg a bolygónak ez a fele sötétségbe borult, föléje lebegtek. Szinte azonnal sikerült találni egy magányos Mozgot. Lát sötétben látásra alkalmazta látóképességét, és követte a Mozg mozdulatait. Hamarosan egy kis tűz mellé heveredett. Gondol közölte velük, hogy ez a Mozgok jellegzetes pihenési szokása. Hajnal tájban Falak megnyíltak, és kijött Táp, Mond és Gyógy. Táp előrerohant, és a teremtmény vállára veregetett. Mond követte, egy kapcsolatcsáppal. A Mozg kinyitotta látószervét, pislogott, és megmozdította táplálkozószervét. Azután felugrott és eliramodott. A legénység három tagja megdöbbent. Ez a Mozg még arra sem kíváncsi, mit akarnak tőle! Mond gyorsan kibocsátott egy drótszálat, és elfogta a Mozgot vagy tizenöt méternyire az egyik végtagjánál. A Mozg elesett. - Gyengéden bánj vele - mondta Táp. - Talán megijesztette a külsőnk. - Tapogatói megvonaglottak arra a gondolatra, hogy egy Mozgot, a Galaxis legesfegfurább szerzetét, azzal a sokféle szervével, megijeszthet bárki más külseje. Táp és Gyógy a heverő Mozghoz surrant, felemelte, és elvitte a Hajóra. Falak újra bezárultak. Eleresztették a Mozgot, és tárgyalásra készülődtek. Mihelyt a Mozg szabadon mozgott, felugrott a végtagjaira, és ahhoz a helyhez futott, ahol Falak bezárultak. Vadul döngette, táplálkozószerve tátva volt és mozgott. - Elég - mondta Fal. Kitüremlett, és a Mozg a padlóra esett. De mindjárt fel is ugrott és előrerohant. - Fogjátok meg! - mondta Mond. - Még kárt tesz magában. Az egyik Akkumulátor félig-meddig felébredt, és a Mozg útjába gördült. A Mozg elesett, felkelt, megint nekiiramodott. Mondnak a Hajó orrában is volt dróthálója, úgyhogy az orrban elcsípte a Mozgot. A Mozg tépkedte a csápjait, és Mond gyorsan eleresztette. - Kapcsoljátok be a közvetítőrendszerbe! - kiáltotta Táp. - Talán észre tudjuk téríteni! Mond a Mozg fejéhez közelített egyik drótszálával, és kibocsátotta a hagyományos közlekedőjelet. A Mozg azonban nem hagyott fel döbbenetes viselkedésével, félreugrált előle. A kezében egy fémdarab volt, azzal hadonászott, mint az őrült. - Mit gondoltok, mit csinál azzal? - kérdezte Táp. A Mozg nekiesett a Hajó oldalának, az egyik Falat döngette. Fal ösztönösen megmerevedett, és a fémdarab eltört. - Hagyjátok békén - mondta Mond. - Hadd csillapodjék le. Mond Gondollal tanácskozott, de sehogy sem tudták eldönteni, mit csináljanak a Mozggal. Egyszerűen nem hajlandó elfogadni a közeledést. Ahányszor Mond kinyújtotta egy drótszálát, a Mozg heves rémület jeleit tanúsította. Egyelőre zsákutcába jutottak. Gondol elutasította a javaslatot, hogy keressenek a bolygón egy másik Mozgot. Úgy vélte, ennek a Mozgnak a viselkedése tipikus; semmit sem nyernének azzal, ha egy másikkal

próbálkoznának. Meg aztán a törvény az, hogy bolygóval csak a Kapcsolatteremtő brigád léphet kapcsolatba. - Azt hiszem, én tudom, mi a baj - mondta Lát. Felmászott az egyik Akkumulátorra. Ezek a Mozgok mechanikus civilizációt fejlesztettek ki. Gondoljuk csak meg, hogyan kezdtek hozzá. Kifejlesztették az ujjak használatát, mint Gyógy, hogy fémet formálhassanak. Felhasználták látószerveiket, mint jómagam. És valószínűleg számtalan egyéb szervet is. - Elhallgatott; hatást keltő szünetet tartott. - Ezek a Mozgok Bespecializálódtak! arák hosszat vitatkoztak. Falak szerint értelmes lény nem lehet Bespecializált. Ilyesmi ismeretlen a Galaxisban. De hát itt van előttük a bizonyíték - a Mozg-városok, a járművek… Ez a Mozg - jellemző példa valamennyiükre - egész csomó dologra látszik képesnek. Mindenre képes, csak mozgatni nem! Gondol részleges magyarázattal szolgált. - Ez itt nem primitív bolygó. Viszonylag öreg, és már több ezer éve az Együttműködés kötelékében kellene lennie. Mivel azonban nincs, a rajta lakó Mozgok meg vannak fosztva velük született jogaiktól. Képességük, specialitásuk a mozgatás volt; de nem akadt semmi, amit mozgassanak. Ezért hát természetesen elfajult a kultúrájuk. Azt már csak találgathatjuk, hogy miféle kultúra ez. A bizonyítékok alapján azonban joggal feltételezhetjük, hogy ezek a Mozgok - nem alkalmasak az együttműködésre. Gondol azzal a csodálatos adottsággal rendelkezett, hogy a lehető legnyugodalmasabb modorban közölje a legdöbbenetesebb tényeket. - Tökéletesen lehetséges - folytatta könyörtelenül Gondol -, hogy ezek a Mozgok nem hajlandók tudomásul venni bennünket. Amely esetben esélyünk, hogy másik Mozg-bolygót találunk, megközelítőleg kettőszáznyolcvanhárom az egyhez. - Nem tudhatjuk, hogy nem hajlandó az együttműködésre - mondta Mond -, amíg nem tudunk vele kapcsolatot teremteni. - Szinte képtelen volt elhinni, hogy bármely értelmes lény önként elutasítsa az együttműködést. - De hát hogyan? - kérdezte Táp. Aztán művelettervet készítettek. Gyógy lassan odament a Mozghoz, aki hátrált előle. Közben Gondol kinyújtotta a Hajón kívülre egy drótszálát, majd megint visszakanyarintotta a Mozg mögött. A Mozg az egyik Falig hátrált - és Mond benyomta a drótot a fejébe, az agy középpontjában levő kommunikációs kapcsolóba. A Mozg összeesett. Amikor magához tért, Táp és Gyógy kénytelen volt lefogni a végtagjait, különben kitépte volna a közvetítővonalat. Mond működésbe lépett, és megtanulta a Mozg nyelvét. Nem volt nehéz. Minden Mozg-nyelv azonos nyelvcsaládhoz tartozott - ez is. Mond elegendő mennyiségű felületi gondolatot szedett össze, amelyből már rendszert lehetett formálni. Megpróbált kapcsolatba lépni a Mozggal. A Mozg hallgatott. - Azt hiszem, táplálék kellene neki - mondotta Táp. Eszükbe jutott, hogy már kis híján két napja hozták fel a Hajóra a Mozgot. Táp előállított egy adag Mozg-szabványeledelt, és átnyújtotta. - Uramisten! Rostélyos! - mondta a Mozg. A legénység hurrázott Mond kommunikációs berendezése útján. A Mozg kimondta első szavait! Mond megvizsgálta a szavakat, és kutatott az emlékezetében. Körülbelül kétszáz Mozgnyelvet és rengeteg egyszerűbb variánst ismert. Megállapította, hogy ez a Mozg két ismert Mozg-nyelvjárás kereszteződését beszéli. A Mozg evett, azután körülnézett. Mond felfogta a gondolatait, és közvetítette a legénységnek.

A Mozg sajátos módon látta a Hajót. Színorgiának. A falak hullámzottak. Előtte egy valami - olyan, mint egy óriáspók, fekete és zöld, a hálója beszövi a Hajót, és behatol valamennyi lény fejébe. Lát az ő szemében fura, csupasz állatka volt, egy nyúzott nyúl meg egy tojássárgája keveréke - hogy az mi, persze más kérdés. Mondot elbűvölte az új perspektíva, amelyet Mozg elméje nyújtott. Most, hogy Mozg felhívta a figyelmét, Lát valóban meglehetősen fura teremtmény… Nekiláttak a kommunikációnak. - Ti meg mi a jófenék vagytok? - kérdezte Mozg. Sokkal nyugodtabb volt, mint az előző két nap során bármikor. - Minek raboltatok el? Vagy én pörögtem be? - Nem - mondta Mond -, nem vagy pszichotikus. Mi galaktikai kereskedőhajó vagyunk. Vihar térített el pályánkról, és a Mozgunk elpusztult. - És nekem ehhez mi közöm? - Szeretnénk, ha csatlakoznál a legénységhez - mondta Mond -, és te lennél a Mozgunk. Nagy nehezen megértették vele a helyzetet, és a Mozg átgondolta az ajánlatot. A Mozg felfogta kavargó gondolatait. Nem tudta, valóságosnak fogadja-e el a helyzetet, vagy sem. Végül a Mozg úgy döntött, hogy mégsem őrült meg. - Ide hallgassatok, fiúk - mondta -, fogalmam sincs, mik vagytok, meg hogy ennek az egésznek mi a teteje. Nekem innen ki kell szabadulnom. Eltávozáson vagyok, és ha hamarosan vissza nem megyek, az USA hadserege elkezd kíváncsiskodni. Mond bőséges tájékoztatást kért Mozgtól a "hadsereg"-ről, aztán betáplálta Gondolnak. - Ezek a Mozgok egyéni hadviselésben vesznek részt - hangzott Gondol következtetése. - De miért?! - kérdezte Mond. Szomorúan elismerte, hogy Gondolnak igaza lehet; a Mozg valóban nemigen mutatkozik hajlandónak az együttműködésre. - Szívesen kisegítenélek, fiúk - mondta a Mozg -, csak azt nem tudom, honnan veszitek, hogy ekkora nagy holmit meg tudok indítani. Ahhoz egész páncéloshadosztály kellene, csak hogy megmozdítsa. - Helyesled ezeket a háborúkat? - kérdezte Mond Gondol javaslatára. - A háborút senki sem szereti, legalábbis aki felfordul benne. - Akkor miért háborúztok? A Mozg megmozdította táplálkozószervét. Lát felfogta a mozdulatot, és továbbította. - Aki nem öl, azt megölik. De hát csak tudjátok, mi a háború? - Nálunk nincs háború mondta Mond. - Mázlisták vagytok - mondta keserűen Mozg. - Nálunk bezzeg van. Nem is kevés. Természetesen - mondta Mond. Most már ugyanis megkapta Gondoltál a teljes magyarázatot. - Szeretnéd végét vetni a háborúknak? - De mennyire! - Akkor gyere velünk. Légy a mi Mozgunk. A Mozg felállt, és Akkumulátorhoz lépett. Rátelepedett, és felső végtagjait összehajtogatta. - Hogy a fenébe tudnám én megszüntetni a háborút? - kérdezte. - Még ha sorra járnám a nagy fejeket, és elmondanám nekik… - Arra nem lesz szükség - mondta Mond. - Nincs más dolgod, csak velünk jönni. Mozgass haza a bázisunkra. Galaktika majd küld egy Kapcsolatteremtő brigádot a bolygótokra. Az pedig majd véget vet a háborúitoknak. - Még mit nem! - vágta oda a Mozg. - Ti itt benne vagytok a pácban, mi? Az a jó. Semmiféle szörnyetegek nem fogják elfoglalni a Földet. Mond döbbenten igyekezett felfogni ezt az érvelést. Valamit talán rosszul mondott? Lehetséges, hogy a Mozg meg sem értette? - Azt hittem, véget akarsz vetni a háborúnak - mondta Mond. - Az ám! Csakhogy nem azt akarom, hogy valaki más hagyassa velünk abba. Nem vagyok én áruló! Inkább verekszem.

- Senki sem hagyatja abba veletek. Magatok hagyjátok abba, mert nem lesz többé szükség harcra - Tudod, miért harcolunk? - Nyilvánvaló. - Igen? Na hadd halljam, miért? - Benneteket, Mozgokat elválasztottak a Galaxis főáramából - magyarázta Mond. Nektek is van speciális képességetek, a mozgatás, de nincs mit mozgatnotok. Következésképp nincs munkátok. Ezért aztán játsztok mindennel: fémmel, élettelen tárgyakkal, de ez nem elégít ki. Meg vagytok fosztva valódi hivatásotoktól, ezért kielégületlenségetekben harcoltok. Mihelyt meglelitek helyeteket a galaktikai Együttműködésben - és biztosíthatlak, hogy fontos az a hely -, abbahagyjátok a harcot. Miért is harcolnátok, ami végtére természetellenes foglalatosság, amikor mozgathattok? És így megszűnik majd a mechanikus civilizációtok is, hiszen nem lesz rá szükség. A Mozg a fejét rázta, amit Mond a tanácstalanság jelének vélt. - Mi az a mozgatás? Mond, amennyire tudta, megmagyarázta. Mivel a munka nem az ő hatáskörébe tartozott, csak nagy vonalakban ismerte a Mozgok feladatát. - Szerinted tehát ez volna valamennyi földlakó feladata? - Természetesen - felelte Mond. - Ez a ti nagy speciális adottságotok. A Mozg hosszú percekig töprengett. - Azt hiszem, nektek fizikus kellene vagy energetikus vagy ilyesmi. Én kezdő építész vagyok. Sosem lennék képes ilyesmire. Meg… hát nehéz ezt megmagyarázni. Mond azonban már felfogta Mozg ellenvetését. A gondolataiban meglátott egy Mozg nőstényt. Nem is egyet - kettőt. Hármat. És felfogta a magány, az idegenség érzetét. A Mozg csupa kétely volt. És félt. - Amikor elérjük a Galaktikát - mondta Mond, és remélte, hogy jól beszél -, találkozhatsz a többi Mozggal. Mozg nőstényekkel is. Ti, Mozgok mind egyformák vagytok, úgyhogy össze fogsz velük barátkozni. A Hajón pedig egyszerűen nem létezik magányosság. Nem érted még, miben áll az együttműködés? Az Együttműködésben senki sem magányos! A Mozg egyre azon morfondírozott, hogy vannak más Mozgok is. Mond sehogy sem értette, miért olyan meglepő ez, Hiszen a Galaxis csupa Mozg, Táp, Mond meg még sok más fajta, és mindből végtelenül sok példány van. - Nem hiszem, hogy bárki is végét vethetné valamennyi háborúnak - mondta Mozg. Honnan tudjam, nem hazudsz-e? Mond úgy érezte, szíven ütötték. Gondolnak valószínűleg igaza volt, amikor azt jósolta, hogy a Mozg nem lesz hajlandó az együttműködésre. Vajon ez a vége Mond pályafutásának? Ó meg az egész legénység hátralevő életét az űrben fogja tölteni, egy maroknyi Mozg ostobasága miatt? Mond hirtelen megsajnálta a Mozgot. Iszonyú lehet, gondolta. Kételkedik, bizonytalan, soha senkiben nem bízik. Ha ezek a Mozgok nem lelik a helyüket a Galaxisban, kiirtják magukat. Már régóta csatlakozniuk kellett volna az Együttműködéshez. - Hogyan győzhetnélek meg? - kérdezte Mond. Kétségbeesésében valamennyi áramkörét megnyitotta a Mozg előtt. Feltárta előtte Gép jóindulatú nyerseségét, Falak hetyke jó kedélyét, megmutatta Lát költői kísérleteit és Táp vidám jóindulatát. Feltárta önnön elméjét is, és megmutatta Mozgnak az ő bolygója képét, családját, a fát, amelyet majd megvásárol, ha hazaér. A képek elmondták valamennyiük történetét, akik mind különböző bolygókról származnak, mind más-más erkölcsiséget képviselnek - és egyetlen közös kötelék egyesíti őket: a galaktikai Együttműködés. A Mozg némán figyelte mindezt. Egy kis idő múltán megrázta a fejét. A mozdulatot kísérő gondolat bizonytalan volt, gyenge volt - de tagadó.

Mond szólt Falaknak, hogy nyíljanak. Kinyíltak, és Mozg csak bámult. - Elmehetsz mondta Mond. - Kapcsold ki a közvetítőhuzalt, és menj. - És ti mit csináltok? - Keresünk egy másik Mozg-bolygót. - Hol? A Marsban? A Vénuszon? - Nem tudjuk. Remélhetőleg találunk egyet ebben a körzetben. A Mozg a nyílásra nézett, azután vissza a legénységre. Tétovázott; arca határozatlan fintorba torzult. - És amit mutattál nekem, mind igaz? Válaszra nem volt szükség. - Na jó - mondta egyszer csak a Mozg. - Elmegyek. Éktelen ostobaság, de elmegyek. Ha ez csakugyan az, amit mondasz, és muszáj hogy az legyen! Mond látta, hogy Mozg azt hiszi: álmodik, és álomban könnyű és lényegtelen minden döntés. - Csak egy a bökkenő - mondta Mozg. Hisztérikusan részeg volt a hangja. - Itt vesszek meg, fiúk, ha tudom, hogyan kell mozgatni. Mintha fénysebességnél gyorsabbat emlegettetek volna… Hisz óránként egy mérföldet se futok. - Hogyne tudnád mozgatni - nyugtatta meg Mond, és remélte, hogy igazat beszél. Tudta, miféle adottsága van a Mozgoknak, de ez itt… - Próbáld csak meg. - Oké - bólintott a Mozg. - Különben is mindjárt felébredek. A Hajó bezárult, felszállásra készen. Mozg magában beszélt. - Vicces - mondta. - Azt hittem, kellemesen töltöm az eltávozást, ha szabad ég alatt éjszakázom: erre mi történik: lidérces álmaim vannak! Gép felemelte a Hajót. Falak légmentesen zártak. Lát elvezette őket a bolygóról. - Kint vagyunk a nyílt űrben. - mondta Mond. Ahogy Mozgot hallgatta, csak abba reménykedett, hogy nem pattan meg az agya. - Lát és Gondol megadja az irányt, én közvetítem, te meg aszerint mozgatsz. - Meg vagy te őrülve - motyogta Mozg. - Eltévesztetted a bolygót. Takarodjatok, lidércek! - Most az Együttműködés tagja vagy - mondta kétségbeesetten Mond. - Itt az irány. Mozgasd! Mozg egy pillanatig semmit sem csinált. Lassan merült föl a képzelgésből, ráébredt, hogy mégsem álmodik. Áthatotta az Együttműködés. Lát és Gondol, Gondol és Mond, Mond és Mozg, mind összefügg Falakkal, mind összefügg egymással. - Mi ez? - kérdezte Mozg. Egynek érezte magát a Hajóval, melegével, közelségével, amelyet csak az Együttműködés érhet el. Nem történt semmi. - Próbáld újra - kérlelte Mond. Mozg az elméjében kutatott. Mély kétségkútra lelt, mély félelemkútra. Belebámult, és önnön elgyötört arca nézett vissza rá. Gondol világosságot bocsátott rá. Mozg évszázadok óta élt kételyeivel, félelmeivel. Mozg félelmében harcolt, kételyében ölt. Ez volt a mozgatószerv! Mozg, az ember, a specialista, immár teljes értékű tagja volt a legénységnek. Egybeolvadt velük, lelkében átkarolta Gondolt és Mondot. És a Hajó egyszer csak előreszökkent, a fénysebesség nyolcszorosával. És az iram egyre gyorsult. Borbás Mária fordítása

Robert Sheckley - A szörnyetegek Cordovir és Hum a sziklás hegytetőn állva figyelték az új dolgot. Mindketten elég jónak érezték. Kétségtelenül ez volt a legújabb, ami az utóbbi időben történt. - Ahogy a napfény visszaverődik róla - mondta Hum -, azt mondom, fémből van. - Meglehet - mondta Cordovir -, de mi tartja a levegőben? Mindketten feszülten figyelték a völgyet, ahol az új történt. Egy csúcsos tárgy lebegett a föld felett. Az egyik végéből tűzszerű anyag ömlött. - A tűzön egyensúlyozza magát - mondta Hum. - Ezt még a te öreg szemeid is láthatják. Cordovir feljebb támaszkodott vastag farkán, hogy jobban lásson. A tárgy leereszkedett a földre, és a tűz megszűnt. - Menjünk le, és nézzük meg közelebbről? - kérdezte Hum. - Rendben van. Azt hiszem, van rá időnk. Várj csak! Milyen nap van ma? Hum csendben számolt, azután azt mondta: - Luggat ötödik napja. - A fenébe! - mondta Cordovir. - Haza kell mennem, hogy megöljem a feleségemet. - Még van pár óránk napnyugtáig - mondta Hum. - Azt hiszem, lesz időd mindkettőre. Cordovir tétovázott. - Nem szeretnék elkésni. - Akkor pedig tudod, hogy én milyen gyors vagyok- mondta Hum. - Ha túl késő lenne, visszasietek, és megölöm én a feleségedet. Ehhez mit szólsz? - Nagyon kedves tőled. - Cordovir köszönetet mondott a fiatalembernek, és együtt ereszkedtek le a meredek hegyoldalon. A fémtárgy előtt mindkét ember megtorpant, és felemelkedett a farkára. - Jóval nagyobb, mint gondoltam - mondta Cordovir, szemével felmérve a fémtárgyat. Úgy becsülte, hogy a tárgy kicsit hosszabb a falujuknál, és majdnem fele olyan széles. Egy kört másztak a tárgy körül, és megállapították, hogy a fémet megmunkálták, feltehetően emberi csápokkal. A távolban a kisebb nap lenyugodott. - Azt hiszem, vissza kéne mennünk - mondta Cordovir, észlelve a fény kialvását. - Nekem még bőven van időm. - Hum önelégülten feszítette izmait. - Igen, de az ember szereti maga megölni a saját feleségét. - Ahogy akarod. - Gyors tempóban megindultak a falu felé. Cordovir házában a felesége éppen befejezte a vacsorát. Háttal állt az ajtónak, etikett szerint. Cordovir farkának egyetlen csapásával megölte, a testét kivonszolta a házból, azután leült enni. Evés és elmélkedés után lement a Gyűlésbe. Hum ifjúi türelmetlenségével már ott volt, és a fémtárgyról beszélt. Biztos épp hogy csak bezabálta a vacsoráját - gondolta Cordovir enyhe undorral. Miután az ifjú befejezte, Cordovir előadta a saját megfigyeléseit. Hum beszámolóját csupán egy gondolattal egészítette ki: hogy a fémtárgy talán értelmes lényeket tartalmaz. - Miből gondolod ezt? - kérdezte Mishill, egy másik öreg. - Egyrészt abból, hogy a tárgyból tűz jött, amikor leereszkedett - mondta Cordovir -, másrészt abból, hogy a tűz megszűnt, amikor a tárgy már a földön volt. Feltételezem, hogy valaki eloltotta. - Az nem biztos - mondta Mishill. A falubeliek késő éjszakáig tárgyalták az eseményt. Akkor aztán feloszlatták a találkozót, eltemették a megölt feleségeket, és hazatértek.

A sötétben fekve Cordovir rájött, hogy még nem döntött. Feltéve, hogy a fémtárgy értelmes lényeket tartalmaz, vajon erkölcsös lények-e azok? Meg tudják-e különböztetni a jót a rossztál? Cordovir ebben kételkedett és elaludt. Másnap reggel az összes falubeli férfi a fémtárgyhoz ment. Így volt helyénvaló, mivel a hímeknek az volt a feladatuk, hogy megvizsgálják az új dolgokat, és korlátozzák a nőstény lakosság számát. Kört alkottak a fémtárgy körül, és azon töprengtek, mi lehet belül. - Szerintem emberi lények - mondta Esktel, Hum bátyja. Cordovir egész testét rázva tiltakozott. - Inkább szörnyetegek - mondta. - Ha figyelembe veszed… - Az nem biztos - mondta Esktel. - Gondolj csak fizikai fejlődésünk logikájára! Egyetlen éles szem… - De a nagy Kintben - mondta Cordovir - sok furcsa faj lehet, és a legtöbb nem emberi. A végtelenben… - Mégis - vágott közbe Esktel -, fizikai fejlődésünk logikája… - Mint mondtam - folytatta Cordovir -, végtelenül kicsiny annak az esélye, hogy ránk hasonlítsanak. A járművek például. Hát mi építenénk… - De szigorúan logikai alapokon - mondta Esktel -, láthatod… Harmadszor szakította félbe Cordovirt. Cordovir farkának egyetlen csapásával a fémtárgyhoz vágta Esktelt. Esktel holtan zuhant a földre. - Mindig tudtam, hogy a bátyám egy neveletlen fickó - mondta Hum. - Miről is beszéltél? De Cordovirt ismét félbeszakították. Egy, a nagyobb fémbe illesztett kisebb fémdarab megcsikordult, megfordult és felemelkedett, és egy lény jött ki. Cordovir rögtön látta, hogy igaza volt. A lyukból előmászó lény kétfarkú volt. Tetőtől talpig valami félig fém, félig bőr borította. És a színe! Cordovir megborzongott. A lénynek olyan volt a színe, mint a nedves, nyúzott húsnak. A falubeliek hátrébb húzódva lesték, hogy mit fog csinálni. Először semmit sem csinált. Csak állt a fémfelületen, és a teste tetején levő gömbszerű tárgyat ide-oda mozgatta. De ezt a mozgást nem kísérték testmozdulatok, hogy értelmet adtak volna a gesztusnak. Végül a lény felemelte mindkét csápját, és zajt adott. - Gondoljátok, hogy közölni próbál valamit? - kérdezte halkan Mishill. További három lény jelent meg a fémlyukban, fémbotokkal a csápjaikban. A lények zajt adtak egymásnak. - Határozottan nem emberiek - mondta Cordovir szilárdan. - A következő kérdés az, hogy erkölcsös lények-e Az egyik lény lemászott a fémoldalon, és megállt a földön. A többiek fémbotjaikkal a földre mutattak. Ez valamiféle vallásos szertartásnak látszott. - Ami ilyen undorító, lehet-e erkölcsös? - kérdezte Cordovir, és bőre megrándult az utálattól. Közelebbről szemlélve a lények minden elképzelésnél rettenetesebbek voltak. A görebszerű tárgy a testükön bizonyára fej lehet - döntötte el magában Cordovir, bár egyetlen addig látott fejre sem hasonlított. De a fej közepén a sima, jellegzetes felület helyett egy taréj ugrott ki. Ennek mindkét felén egy-egy kerek mélyedés és azok oldalán egy-egy további dudor volt. És a fej alsó felén - ha ugyan fej volt - egy halvány, vöröses vágás húzódott. Cordovir feltételezte, hogy a fantázia kis megerőltetésével ezt talán szájnak lehet tekinteni. De ez még nem minden - állapította meg Cordovir. A lények szerkezetéből csontok jelenlétére lehetett következtetni. Végtagjaik megmozdítása nem lágy és folyamatos gesztus, az emberi lények folyékony mozdulata volt. Inkább egy fa végtag szaggatott pattogása. - Isten az égben - sóhajtotta Gilrig, egy középkorú hím. - Meg kellene ölnünk őket, hogy megszabaduljanak nyomorúságuktól. Másoknak is ez volt a véleménye, és a falubeliek előrenyomultak.

- Várjatok! - kiáltotta egy fiatalabb. - Próbáljunk kapcsolatot teremteni velük, ha ez lehetséges! Talán mégis erkölcsös lények. A Kint tágas, emlékezzetek csak, és minden lehetséges. Cordovir az azonnali megsemmisítés mellett érvelt, de a falubeliek megálltak, és vitatni kezdték a dolgot. Hum a rá jellemző virtuskodással odahömpölygött a földön álló lényhez. - Hello - mondta Hum. A lény mondott valamit. - Nem értem - mondta Hum, és kezdett visszafelé mászni. A lény mindkét csápjával integetett - ha ugyan csápok voltak -, és az egyik napra mutatott. Hangot hallatott. - Igen, meleg, ugye? - mondta Hum vidáman. A lény a földre mutatott, és másik hangot adott. - Az idén nem volt túl jó termésünk - mondta Hum társalogva. A lény magára mutatott, és hangot adott. - Igazad van - mondta Hum. - Ronda vagy, mint a bűn! A falubeliek közben megéheztek, és visszamásztak a faluba. Hum maradt, és figyelte a lényeket, akik hangokat adtak neki, Cordovir pedig idegesen várt Humra. - Tudod - mondta Hum, miután visszatért Cordovirhoz -, azt hiszem, meg akarják tanulni a nyelvünket. Vagy azt akarják, hogy én tanuljam meg az övéket. - Ne tedd! - mondta Cordovir, valami nagy rossznak a homályos körvonalait megsejtve. Azt hiszem, megtanulom - mormogta Hum. Együtt mászták meg a sziklákat vissza a faluba. Aznap délután Cordovir elment a létszám fölötti nőstények ketrecéhez, és az előírásoknak megfelelően megkérte az egyik fiatal nőt, hogy huszonöt napig uralja a Házát. A nő természetesen hálásan beleegyezett. Hazafelé menet Cordovir találkozott a ketrechez tartó Hummal. - Éppen megöltem a feleségemet - mondta Hum fölöslegesen, hiszen mi másért ment volna a létszám fölötti nőstény állományhoz? - Holnap vissza mégy a lényekhez? - kérdezte Cordovir. - Talán - felelte Hum -, ha semmi új nem történik. - Az a lényeg, hogy megtudjuk, erkölcsös lények-e, vagy pedig szörnyetegek. - Rendben! mondta Hum, és továbbsiklott. Gyűlés volt aznap este, vacsora után. A falubeliek abban mind egyetértettek, hogy a lények nem emberek. Cordovir erélyesen állította, hogy már a megjelenésük is cáfolja, hogy emberek lehetnének. Ilyen undorító valaminek nem lehetnek erkölcsi normái, nem lehet érzéke a jó és a rossz megkülönböztetésére, és mindenekfölött nem lehet képzete az igazságról. A fiatalok nem értettek egyet ezzel, valószínűleg azért, mert az utóbbi időben kevés új dolog történt. Rámutattak, hogy a fémtárgy nyilvánvalóan az értelem terméke. Az értelem pedig magától értetődően megkülönböztetési normákat jelent. A megkülönböztetés pedig értelemszerűen magába foglalja a ját és a rosszat. Pompás vita volt. Olgolel ellenkezett Arasttal, mire Arast megölte. Mavrt egy, a higgadt természetére nem jellemző dührohamban megölte a három Holian fivért, őt pedig megölte Hum, aki kissé ingerült volt. Még a létszám fölötti nőstények is vitatkoztak a dologról ketrecükben, a falu végén. A falubeliek fáradtan és jókedvűen mentek aludni. A következő néhány héten vég nélkül folyt a vita. Az élet ugyan a szokásos módon ment tovább. A nők reggel kimentek, élelmet gyűjtöttek, és tojásokat raktak. A tojásokat elvitték a létszám fölötti nőstényeknek kikölteni. Mint rendesen, körülbelül nyolc nőstényt költöttek ki minden egyes hímre. Minden házasság huszonötödik napján, vagy kicsit előbb, minden férfi megölte a feleségét, és újat vett.

A hímek lementek a hajóhoz, és figyelték, hogy tanulja Hum a nyelvet, amikor pedig megunták, folytatták szokásos vándorlásukat a dombokon és erdőkben. Az idegen szörnyetegek hajójuk közelében maradtak, csak akkor jöttek ki, ha Hum ott volt. Huszonnégy nappal a nem emberek érkezése után Hum bejelentette, hogy valahogyan tud érintkezni velük. - Azt mondják, messziről jönnek - mondta Hum a faluban aznap este. - Azt mondják, kétneműek, mint mi, és hogy emberek, mint mi. Azt mondják, bizonyos okok miatt más a külsejük, de ezt a részét a dolognak nem értettem. - Ha elfogadjuk, hogy emberek - mondta Mishill -, akkor minden, amit mondanak, igaz. A többi falubeli egyetértően rázkódott. - Azt mondják, nem akarják megzavarni az életünket, de nagyon szeretnék megfigyelni. Szeretnének bejönni a faluba és körülnézni. - Nem látom okát, hogy ne tegyék - mondta egy fiatal. - Nem! - kiáltotta Cordovir. - A gonoszt engeditek be. Ezek a szörnyetegek alattomosak. Szerintem képesek arra is, hogy valótlant mondjanak. Az öregek egyetértettek, de amikor sarokba szorították, Cordovirnak nem voltak érvei a rosszindulatú vád alátámasztására. - Végül is - magyarázta Sil - csak azért, mert szörnyetegnek néznek ki, nem vehetjük biztosra, hogy szörnyetegként is gondolkoznak. - Én biztosra veszem - mondta Cordovir, de leszavazták. Hum folytatta: - Felajánlottak nekem vagy nekünk, nem tudom biztosan, különféle fémtárgyakat, amelyek szerintük különböző dolgokat csinálnak. Én nem vettem tudomást erről az etikettsértésről, mert úgy gondoltam, nem tudnak semmi jobbat. Cordovir bólintott. A fiú kezd felnőni. Végre mutatkozik már rajta némi jó modor. Holnap szeretnének a faluba jönni. - Nem! - kiáltotta Cordovir, de ismét leszavazták. - Ó, most jut eszembe - mondta Hum, miközben a gyülekezet oszlani kezdett. - Több nőstény is van velük. A nagyon vörös szájúak a nőstények. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan ölik meg őket a hímek. Holnap lesz huszonöt napja, hogy ideérkeztek. Másnap a lények eljöttek a faluba. Lassan és körülményesen másztak át a sziklákon. A falubeliek megfigyelhették végtagjaik rendkívüli merevségét, mozdulataik borzasztó ügyetlenségét. - Semmi szépség - motyogta Cordovir. - És mind egyformák. A faluban a lények minden illendőség nélkül viselkedtek. Ki-be mászkáltak a kunyhókba. Fecsegtek a létszám fölötti nőstények ketrecénél. Tojásokat vettek föl, és megvizsgálták őket. Fekete dolgokon és fényes dolgokon át bámultak a falubeliekre. Kora délután Rantan, egy öreg úgy döntött, hogy ideje megölni a feleségét. Így hát félrehúzta a kunyhóját vizsgálgató lényt, és agyoncsapta az asszonyt. Két lény azonnal fecsegni kezdett egymással, és kisiettek a kunyhóból. Az egyiknek vörös nőstényszája volt. - Biztosan eszébe jutott, hogy ideje megölni a saját feleségét - állapította meg Hum. A falubeliek vártak, de nem történt semmi. - Talán - mondta Rantan -, talán azt szeretné, ha valaki megölné neki. Talán náluk ez a szokás. Minden teketória nélkül Rantan lesújtotta farkával a nőstényt. A hím rettenetes hangot hallatott, és egy fémbotot fordított Rantan felé. Rantan holtan esett össze. - Ez furcsa - mondta Mishill. - Vajon ez rosszallást jelent?

A fémtárgyból jött lények - nyolcan - szűk kört alkottak. Az egyik a halott nőstényt fogta, a többiek pedig fémbotokat fordítottak minden irányba. Hum odament és megkérdezte, mi a baj. - Nem értem - mondta Hum, miután beszélt velük. - Olyan szavakat használtak, amiket nem tanultam. De annyit kivettem, hogy valami szemrehányásfélét tesznek. A szörnyetegek hátrálva távolodtak. Egy másik falubeli, elérkezettnek vélve az időt, megölte a kapuban álló feleségét. A szörnyetegek csoportja megállt, és fecsegni kezdett egymással. Azután Hum felé intettek. Hum testmozgása kételkedő volt a beszélgetés után. - Ha jól értettem - mondta Hum -, utasítanak minket, hogy ne öljünk meg többet az asszonyaink közül. - Micsoda! - bődült fel Cordovir és egy tucat másik. - Még egyszer megkérdezem őket. - Hum ismét tárgyalni kezdett a csápjaikban fémbotokat rázó szörnyetegekkel. - Igaz - mondta Hum. Azután minden bevezetés nélkül csapott a farkával, és az egyik szörnyeteg átrepült a falu terén. A többi azonnal hadonászni kezdett a botokkal, miközben sebesen hátráltak. Mikor elmentek, a falubeliek tizenhét halott hímet találtak. Humot valahogy elhibázták. Hát hisztek már nekem?! - kiáltotta Cordovir. - A lények szándékos valótlant mondtak. Azt mondták, nem akarnak zavarni minket, azután megöltek közülünk tizenhetet. Ez nemcsak erkölcstelen cselekedet, hanem előre megfontolt gyilkossági kísérlet! Ez szinte meghaladta az emberi értelmet. - Egy szándékos valótlanság! - üvöltötte Cordovir az istenkáromlást, émelyegve az undortól. Az emberek ritkán vitatták meg annak a lehetőségét, hogy valaki valótlant állítson. A falubeliek magukon kívül voltak a haragtól és nemtetszéstől, miután megértették egy hazug lény teljes tartalmát. És mindehhez még ott volt a szörnyetegek előre megfontolt gyilkossági kísérlete. Mintha legszörnyűbb rémlátásuk vált volna valóra. Egyszeriben nyilvánvaló lett, hogy ezek a lények nem ölnek nőstényeket. Kétségtelenül engedik nekik, hogy akadálytalanul elszaporodjanak. Ennek már a gondolatától is fölfordul egy erős ember gyomra. A létszám fölötti nőstények kitörtek ketreceikből, és a feleségekkel együtt követelték, hogy mondják el, mi történt. Amikor megtudták, kétszer olyan felháborodottak voltak, mint a férfiak, mert ilyen a nők természete. - Öljétek meg őket! - harsogták a létszám fölötti nőstények. - Ne engedjétek, hogy megváltoztassák a szokásainkat! Ne engedjétek, hogy elterjesszék az erkölcstelenséget. - Igaz - mondta Hiram szomorúan. - Gondolhattam volna. - Azonnal meg kell ölni őket! - ordította egy nőstény. Mint létszám fölöttinek, még nem volt neve, de a hiányt pótolta tüzes személyisége. - Mi, nők csak erkölcsös, illendő életet akarunk élni, tojásokat költeni a ketrecben, míg el nem jön házasságunk ideje. És azután huszonöt mámoros nap! Hogy is kívánhatnánk többet? Ezek a szörnyetegek el akarják pusztítani az életformánkat. - Most már értitek?! - kiáltott Cordovir a férfiakra. - Én figyelmeztettelek, de ti nem hallgattatok rám. A fiataloknak az öregekre kell hallgatniuk válság idején. - Haragjában egyetlen farokcsapásával megölt két fiatalt. A falubeliek tapsoltak. - Űzzük ki őket! - kiáltotta Cordovir. - Mielőtt megrontanak minket! Az összes nőstény elrohant, hogy megöljék a szörnyetegeket. - Halálbotjaik vannak - jegyezte meg Hum. - Tudják ezt a nőstények? - Nem hiszem - mondta Cordovir. Már teljesen nyugodt volt. - Menj, és mondd meg nekik. - Fáradt vagyok - duzzogott Hum. - Tolmácsoltam. Miért nem mész te? - Menjünk mindketten - mondta Cordovir bosszankodva a fiú serdülőkori változékony hangulatán. A fél falu kíséretében a nőstények után siettek.

Annak a sziklának a peremén érték utol őket, amely a tárgyra nézett. Hum elmagyarázta a halálbotokat, miközben Cordovir fontolgatta a problémát. - Gurítsatok rájuk köveket! - mondta a nőstényeknek. - Talán be tudjátok törni a fémet. A nőstények energikusan köveket kezdtek legurítani a sziklákon. Néhány visszapattant a fémről. Abban a pillanatban vörös tűzcsíkok jöttek a fémből, és nőstények pusztultak el. A föld megrázkódott. - Vonuljunk vissza! - mondta Cordovir. - A nőstények ügyesen kézben tartják a dolgot, én pedig szédülök ettől a rázkódó földtál. A többi hímmel együtt biztonságos távolságba vonultak vissza, és figyelték az akciót. Jobbra-balra hulltak a nők, de erősítést hoztak más falvak női, akik hallottak a veszedelemről. Most az otthonukért harcoltak, a jogaikért, és tüzesebbek voltak bármely férfinál. A tárgy tűzbe borította az egész sziklát, de a tűz még több követ segített kimozdítani, és a tárgyra csak úgy záporoztak a kövek. Végül nagy tűzcsóvák jöttek a fémtárgy egyik végéből. Megindult a föld, és a tárgy a levegőbe emelkedett. Éppen idejében. Majdnem nekiment a hegynek, de azután állandóan emelkedett, míg már csak egy kis fekete pont volt a nagyobb nap mellett. És azután eltűnt. Este megállapították, hogy ötvenhárom nőstény pusztult el. Ez szerencsés dolog volt, hiszen segített csökkenteni a létszám fölötti nőstény lakosságot. A probléma most még égetőbb lesz, hiszen tizenhét hím hullott el egyszerre. Cordovir rendkívül büszke volt magára. Feleségét dicsőségesen megölték a csatában, de rögtön újat vett. - Jó lenne, ha egy ideig huszonöt napnál gyakrabban ölnénk meg a feleségeinket mondta este a Gyűlésen. - Csak amíg a dolgok visszatérnek a normális medrükbe. Az életben maradt nőstények hátul, a ketrecben hallották őt, és vadul tapsoltak. - Kíváncsi vagyok, hová mentek - mondta Hum, a Gyűlésnek ajánlva a kérdést. - Valószínűleg el, hogy leigázzanak valami védtelen fajt - mondta Cordovir. - Az nem biztos - mondta Mishill, és az esti vita véget ért. Gálvölgyi Judit fordítása

Béres Attila - UFO-történet TUDÓSÍTÁS RÓLAM Már bántott hogy találmányomat senki nem csodálja ezért lakott területek fölé repültem lent integettek imádkoztak és lövöldöztek zúgott a gép - a bal motor kihagy ordította másodpilótám Kényszerleszállás után örültem hogy élek a bennszülöttek nem faltak fel bevezettek előszobáikba megmutatták büszkeségeiket Kisérőm azután szép karriert futott be én azóta is gyakran átöltözöm nem érzem jól magam ruháikban gépem - mire visszataláltam hozzá egy részét megette a helybéli rozsda más részét széthordták "hátha jó lesz valámire" gépem csonkán nem ismert fel Ételeik is ízetlenek amikor megpróbáltam magamtól repülni úgy mint régen otthon szelíden visszafogtak egy irodaház nyolcadik emeletén az ablakból A koszt nem is rossz nem látogatnak és nem írnak levelet Ha az udvaron sétálgatok néha lenézem fölöttem röpködő szánalmas repülőgépeiket

Damiano Malabaila - "Glauonia Rapida" Az a tény, hogy a minap felfedezték az autók különleges élősdijét, tulajdonképpen nem kellene, hogy ámulatot keltsen bennünk. Aki figyelembe veszi, hogy bolygónkon az élet mily végletesen képes alkalmazkodni, annak számára egész természetes, hogy van egy módfelett specializált zuzmó, amelynek egyetlen és nélkülözhetetlen szubsztrátuma a gépjárművek külső és belső szerkezete. Kézenfekvő az összehasonlítás az emberi lakóhelyek, a ruhák és a hajók többi, jól ismert és jellegzetes élősdijével. Felfedezése, vagy jobban mondva megjelenése (mivel elképzelhetetlen, hogy a zuzmó létezne, de nem vennék észre) figyelemreméltó pontossággal 1947-48-ra időzíthető. Alkalmasint azzal függ össze, hogy a karosszériák fényezésénél gliceroftalikus dukkók léptek a nitrocellulóz dukkók helyébe; ezekben a helytelenül szintetikusnak mondott dukkókban nem véletlenül találhatók zsírgyökök és glicerinmaradványok. Az autózuzmó (Cladonia rapida) főleg abban különbözik a többi zuzmófajtától, hogy gyorsan nő és tenyészik. Míg a sziklák jól ismert kéregzuzmóinak növekedési sebessége ritkán haladja meg az évi egy millimétert, addig a Cladonia rapida alig pár hónap leforgása alatt jó néhány centiméter átmérőjű jellegzetes foltban jelentkezik, főleg olyan kocsikon, amelyek sokáig álltak esőben, és nedves, rosszul megvilágított helyen garazsíroznak. A foltok szürkésbarnák, ráncosak, egy-három milliméter vastagok, és középen mindig jól látható bennük az eredeti fertőzési góc. A foltok meglehetősen ritkán jelentkeznek elszigetelten: ha nem küzdenek ellenük drasztikus módszerekkel, néhány hét leforgása alatt elárasztják az egész karosszériát, a távolra szétszóródás számunkra mindmáig nem eléggé világos mechanizmusával. Annyit azonban megállapítottak, hogy a fertőzés különösen heves és erőteljes a rendeltetésszerűen vízszintes felületeken (tető, motorházfedél, sárhányó), ahol a kerek foltok gyakorta furcsa módon szabályos sémák szerint elosztva jelennek meg. Ebből arra következtettek, hogy a spóráknak megvan a maguk vetületi mechanizmusa, elrendezésüket pedig a szubsztrátum vízszintes helyzete segíti elő. A fertőzés nem korlátozódik a dukkózott részekre. Néha (egyébként nem tipikus) foltok figyelhetők meg a kevésbé szem előtt levő helyeken, az alvázon, a csomagtartóban, a padlózaton és az üléseken is. Amikor a zuzmó elér meghatározott belső szerveket, gyakran különböző zavarok észlelhetők a gépjármű mozgási képességében és általános működésében: idő előtt elkopnak a lengéscsillapítók (R, J. Coney baltimore-i autótulajdonos közlése); eldugulnak a fékolajvezetékek (jelenti számos javítóműhely Franciaországból és Ausztriából); a négy henger nagymértékben és egyszerre berágódik (Voglino torinói garázstulajdonos tapasztalata); ezenkívül nehezen gyullad be a motor, szaggatott a fékezés, lassú a felgyorsulás, kileng a kormány, és más rendellenességek is előfordulnak, amelyeket a kevéssé hozzáértő javítók gyakran más okokra vezetnek vissza, és ennek megfelelően igyekeznek megszüntetni, ami tragikus következményekkel jár. Volt olyan eset - egyelőre elszigetelt, de aggasztó -, amikor egy autótulajdonossal történt baj: orvosi kezelésre szorult, mert nagy kiterjedésű és makacs cladoniás fertőzés érte a keze fején és az altestén. Különböző garázsokban és szabadtéri parkolóhelyeken végzett megfigyelésekből arra lehet következtetni, hogy a zuzmó túlnyomórészt érintés útján terjed, és elősegíti a parkolók mérhetetlen túlzsúfoltsága. Nincs megfelelőképpen bizonyítva, hogy a kocsikat a szél vagy az emberi "bacilusgazda" távolról is megfertőzné, de ilyen eset különben is meglehetősen ritka. A legutóbb Tangerben rendezett autókiállítás alkalmából Al Maqrizi előadása nyomán megvitatták az immunitás problémáját, és kiderült, hogy ez tele van előre nem látható szenvedélyeket keltő feltételezésekkel. Az előadó szerint egyetlen gépjármű sem tekinthető immunisnak; mindazonáltal a zuzmófertőzés szempontjából két különböző fogékonysági típus létezik, amelyek teljesen különböző tünetegyüttesekkel lépnek fel; a hím autóknál sötétszürkébe hajló, szívósan tapadó kerek foltok; a nőstény autóknál az alváz tengelyének

irányában meghosszabbodó, világos mogyorószínné enyhülően barna, kevéssé tapadó és kifejezetten pézsmaillatú foltok. Utalnunk kell itt arra a kezdetleges nemi megkülönböztetésre, amelyet már évtizedek óta ismerünk, de mind ez idáig elkerülte a hivatalos tudomány figyelmét, és amelynek jegyében például a General Motors köreiben állandóan "he-car"-okat és "she-car"-okat, azaz "fiú" és "lány" kocsikat emlegetnek, Torinóban pedig az "il Millecento", azaz "hím ezerszázas" és a "la Seicento", azaz "nőstény hatszázas" megfogalmazások nyilvánvaló logikátlanságuk ellenére is polgárjogot nyertek. Tény - éppen Maqrizi mutatta ki -, hogy a Fiat ezerszázas szerelőszalagján a "he" egyedek határozott többségben vannak, míg a Fiat hatszázasok között számosabbak a "she" formák. Egyébként az utóbbihoz hasonló esetek kivételnek számítanak: a "he" és a "she" formák általában minden látszólagos szabályszerűség nélkül fordulnak elő a szerelőszalagokon, legfeljebb a statisztika mutatja ki, hogy előfordulásuk az 50% körül mozog. Azonos modell esetén a "he-car"-ok jobban gyorsulnak fel, tartós a rugózásuk, érzékeny' a karosszériájuk, hajlamosabbak a motor- és hajtóműhibákra; a "she-car"-ok viszont kevesebb üzemanyagot és kenőolajat fogyasztanak, jobban fekszenek az úton, ezzel szemben gyenge az elektromos berendezésük, és nagyon érzékenyek a hőmérséklet és a légnyomás ingadozására. Tény azonban, hogy ezeket az eléggé lényegtelen különbségeket csak tapasztalt szem veszi észre. Nos, a Cladonia rapida felfedezése lehetővé tette olyan egyszerű, gyors és biztos érzékelőtechnika kidolgozását, amellyel nem szakképesített személyek is elboldogulnak, és amelynek segítségével alig néhány év leforgása alatt össze lehetett gyűjteni nagy mennyiségű olyan anyagot, amely elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt mérhetetlenül érdekes. A párizsi iskola hosszas és komoly kísérleteket végzett: zuzmóval megfertőztek számos, különböző márkájú kocsit. A vizsgálódásokból kiderült, hogy a vásárlást megelőző válogatás során az autó neme fontos szerepet játszik: a "he-car"-ok alkotják 62%-át a nők és 70%-át a homoszexuális hajlamú férfiak által megvásárolt kocsiknak. A normális férfiak válogatása viszont kevesebb jellegzetességet mutat: ezek a férfiak 52,5%-ban vásárolnak "she-car"-t. A kiválasztás és a kocsi nemére való fogékonyság általában tudattalan, de nem mindig: a Tarnowsky által megkérdezett alanyoknak legalább egyötöde arról tett tanúbizonyságot, hogy sokkal biztosabban különböztetik meg a "he"-ket és a "she"-ket, mint a kandúrt és a nőstény macskát. Végezetül emlékeztetnünk kell az összeütközések jelenségéről szóló érdekes angol vizsgálatra, amelyet szintén a zuzmó technikájával végeztek. A statisztika szerint az összeütközéseknek egyforma gyakorisággal kellene homo- és heteroszexuálisnak lenniök, valójában viszont az esetek 56%-ban heteroszexuálisnak bizonyulnak (ez a világátlag). Az átlag a különböző nemzeteknél érzékelhetően változik: 55% az Egyesült Államokban, 57% Olaszországban és Franciaországban, 52% az Egyesült Királyságban és Hollandiában, Németországban 49%-ra csökken. Nyilvánvaló tehát, hogy legalább minden tizedik esetben a kocsi primitív akarata (vagy kezdeményezése) felül kerekedik az emberi akaraton (vagy kezdeményezésen), amely egyébként a városi forgalomban történő vezetés során valamiképpen feltehetően elgyengül és deprimálódik. A különböző szerzők ezzel kapcsolatban nagyon helyesen emlékeztettek az epikureisták "clinamen"-jére (elhajlás). A koncepció természetesen nem új: Samuel Butler már kifejtette az Erewhon egyik feledhetetlen zsengéjében, és a szexualitás szféráján kívül is meglehetősen sűrűn előfordul a mindennapi élet számos, csak látszólag banális epizódjában. Engedtessék meg e sorok írójának, hogy idézzen egy klinikai esetet, amelyet maga figyelhetett meg. Az 1952-ben gyártott TO 26 autó komolyan megsérült a Valdocco körút és a Giulio utca kereszteződésénél bekövetkezett összeütközésben. Megjavították, többször gazdát cserélt, míg aztán 1963-ban T. M. tulajdonába került: ez a kereskedő - üzletébe menet és onnan hazatérve - napjában. négyszer haladt végig a Valdocco körúton. T. M. úr nem ismerte a kocsi

kórelőzményét, de feltűnt neki, hogy valahányszor a fent említett útkereszteződéshez közeledik, az autó érzékelhetően lelassítja az iramot, és jobbra húz, viszont az úthálózat egyetlen más pontján sem viselkedik rendhagyó módon. De azt hiszem, nincs az utaknak egyetlen olyan, megfigyelőképességgel rendelkező vándora sem, aki ne tudna tucatjával idézni hasonló eseteket. Napnál világosabban látható tehát, hogy elbűvölő témáról van szó, amely élénk érdeklődést keltett a művelt világ minden részében ama zavarba ejtő problémát illetően, miképpen valósul meg a gyakorlatban az élő és az élettelen világ egymáshoz közeledése. Alig néhány napos Bielstein megfigyelése: sikerült kimutatnia és lefényképeznie az Opel-Kapitän kormánymű-vonórúdján az idegszövet nyilvánvaló nyomait. Szándékunk, hogy valamelyik legközelebbi cikkben részletesen szólunk erről a témáról. Lontay László fordítása

Kiss Dénes - Űrhajósok éneke időszámítás után ötezerből Még felrémlik bennem a föld folyók csöndje énekel csontjaimban fülem bezárult csigaház Mellem kerítéslécei között fújdogál a tavaszi szél Már hiába vetem el szavak magjait De szemem vizén anyám arca úszik át s mint zongoraszó hangja kelnek emlék-buborékok s csillognak az idő árjain Csillagok hűvöse között mit keresek? Miféle boldogságot miféle új hazát miféle reményt hajszolok Itt már az isten sem szólít magához magam lettem az aranyarány Még felrémlik csontom anyagában a föld álmaimig suhognak szimfóniák madárcsicsergés csíráit hordom és mint a szerelemben megmoccan bennem a távoli emlék: zöld fák kék ég Megmoccan mint magzatban az anya lüktetése

Gerd Maximovič - A segítő kéz

I Aposztrófnak kereszteltem el magam, mert egyedül egy lyukas garast sem érek, és még sok aposztrófra van szükség, hogy egy felkiáltójelet ki lehessen tenni. Knife-nak, a Segítő Kéz kompjuterének vagyok az alapegysége. Egy technikus meggondolatlan kézmozdulatából születtem. Nincs kizárva persze az sem, hogy szántszándékkal ajándékozott meg az önállósággal. Azóta értelemmel és autonóm morállal rendelkezem. Minden mesterséges teremtmény számára a legelső parancs, hogy szolgálja az embert, ezt valljuk mi is. No de melyik embert? A mérnököket, akik megterveztek minket? Vagy azokat a politikusokat, akik a mérnökök felett uralkodnak? Vagy netán a tömeget, amelyen a mérnökeink uralkodnak? Ezek a kérdések önmagukban rejtik a választ. Azért tartanak minket, hogy az elképzelhető legtágabb körben munkálkodjunk. Tehát olyan sok embert szolgáljunk, amennyit csak tudunk. És ha összeütköznék a tömeg és az uralkodók érdeke, mindig a többség pártján kell állnunk. Robert Bachmann nevű védencemnek vagyok a felügyelője, komornyikja és jóbarátja, amíg csak elegendő pénze lesz, hogy szolgálataimat megvásárolja. Az ellenőrző módszereink annál körmönfontabbak, minél magasabban áll a hierarchiában a felügyeletünk alá rendelt személy, s ez rendjén is van. Robert, aki sikeres eladó és gazdasági szakember, hamarosan a középrétegbe emelkedik, bizonyos kedvezményeket már élvez. Hajlik a kritikai gondolkodásmódra, mert - bár nem tudja - segítő kezemet rajta tartom. Tulajdonképpen nem sokat tehetek érte, mert nyomtatott áramköreim és kapcsolásaim helyhez kötnek, tőlük önmagam megsemmisítése nélkül nem szabadulhatok. Olyan parancsokat hajtok végre, amelyeket Knife közöl velem, mégis - hála légyen azon ismeretlen technikus emlékének! vannak olyan szabályozóim is, amelyek bizonyos fokú szabadságot biztosítanak nekem. Azt, amiről mesélni akarok, Roberttól vagy a Varázsfalból tudtam meg, vagy szerencsével és fortéllyal Knife információs bankjából csikartam ki; ez az utóbbi ügylet természetesen rendkívül veszélyes játék. A történetemet, amely Robert sorsával oly szorosan összekapcsolódik, egy mágneses írószerkezetbe tárolom, hogy életemnek ilyenformán nyoma maradjon. Elenyészően csekély az esély, tudom, hogy életem tényei valaha ismertek legyenek. Hamarosan kicserélik Robertot, átkutatják a tudatát, hogy korcs kinövéseit lenyesegessék, és bizonyos szabálytalanságokra bukkannak majd. Azután hozzám sietnek, hogy rövidre zárjanak, és a tudat alatti állapot mélyébe taszítsanak. Akkor majd ismét drótok és kapcsolások halmaza leszek, spicli, azaz besúgó, ama kizárólagosan technikai fejlődésnek a nagy kérdőjele, amely az emberiség szolgai sorsát egyre inkább kiteljesíti. II A hármas számú felügyelőségen felhangzott a jelzőcsengő. Az ügyeletes hivatalnok leszakította a ragasztószalagot a mágneses írókészülékről, a rohamosztag szobájába sietett, kitépte a kártyát az emberek kezéből, és kiadta a különleges őrjáratnak az indulási parancsot. Szabadon lehetett száguldani a hajnali csöndben, amelyet szétszaggatott a megveszekedett szirénázás és a gumik csikorgása, amikor a kanyarokat vették. A bevetési parancsuk egyértelmű volt: előállítani, letartóztatni és megbélyegezni Paul Delvaux-t! Többet nem tudtak, többet nem is akartak tudni. Válogatott emberek voltak, kötelességtudók és ügybuzgók, nem holmi amatőrök, hanem szakértők; felesleges problémákkal nem bajlódtak.

Az ügyeletes tiszt továbbadta a nyomtatott szalagot, a felügyelő a kezében méricskélte, igyekezett ujjai hegyével, érzékeivel letapogatni. "Paul Delvaux - gondolta -, fogyasztói bűncselekményeket írnak a számlájára. Mit tett ez az ember valójában? Az elbírt összeget jó ideje megtakarította, és bár megfelelő kamatot ajánlottak föl neki, s így a felvásárlási ár megfelelő volt, Delvaux mégis elutasította, hogy megcsonkítsák és megerősítsék. Fölfoghatatlan! Hogy még mindig élnek olyan emberek, akiket kényszeríteni kell a boldogságra!" Fölajzott vérebek módjára rontottak a rohamosztag tagjai a felhőkarcolóba, betörték Paul Delvaux ajtaját, lövésre tartott lézerpisztolyokkal benyomultak a lakásba, hentesszerszámaik himbálóztak a derékszíjukon. Az érzékeny elektromos berendezés (az én öntudatlan fivérem) - régi urára fölesküdten - fülsiketítő, harsogó riasztójelzést hallatott. Általában nem tudtak megbirkózni azzal, hogy az elektromos berendezéseket szeszélyeiknek s a szeszélyeikből születő új, ismeretlen módszereknek megfelelően elég gyorsan átalakítsák. Többnyire az elektronikát olyan szintre fejlesztették ezért, nehogy segítségükkel az emberi jogok elterjedése lehetővé váljék. A második kopó azon nyomban nekiesett, hogy az elektronika fehéren izzó agyát kioltsa, s ezzel beléfojtsa a szuszt, azután a szakaszvezető kézi üzemre kapcsolt, és a hang hörögve elfulladt, mintha elszorították volna a torkát. Ujjukkal kerek mikrofonokat cibáltak elő a falból, és közölték, hogy az akciójuk sikerült. Mielőtt távoztak, még egyszer megbizonyosodtak arról, hogy nem követtek-e el valamilyen baklövést, kiszerelték az elektronika emlékező részét, majd lepecsételték az ajtót, ráerősítettek - ügyesen, a kilincs alá bújtatva - egy guillotine-zárat, és némán, elgondolkodva megindultak a kijárat felé. A rendőrség épületében, egy vörösesbarna, égetett téglából emelt erődítményben, mely a huszadik századból származott, és olyan mogorván és fenyegetőlelt meredt az égnek, mintha rablólovagok fészke vagy - Bréma városközpontjában - dacosan ellenszegülő vár volna, csodálkozó szemű, bősz férfiak ültek. Nem szoktak vereségekhez, és mindenre túlzott merevséggel reagáltak, kötelességeiket százötven százalékosan teljesítették, az igyekezettől habzott a szájuk. Mint langyos-nyári eső után a gombák, úgy nőttek ki a földből a beprogramozott útelzáró korlátok, a város egykettőre kemény markukban vergődött, a Napra fehéren, sárgán, pirosan - penész és szennyeződések bűze rakódott. Miután a földi mélytengert, a Holdat és valamennyi bolygói megfertőzték, a Napot használták a szennyeződések végső lerakóhelyéül; az ilyen körülmények között elültetett fák rothadt gyümölcsöt termettek, a napfolttevékenység soha nem látott módon megélénkült, jó néhány, legalábbis elfogadható földi termést megsemmisített, és joggal lehetett attól tartani, hogy a Nap sugárzása megváltozik, és a Föld körüli légréteg ehhez a változáshoz nem tud majd alkalmazkodni. E manipulációk következményeitől senki nem tud majd megmenekülni, akármilyen sok pénze volna is. III Robert egy hasbruchi sétáról álmodott (már régen lezárt terület). Röviddel azelőtt radioaktív zivatar záporozott a földre, óriási sugárzó gombák nőttek a vörös azbeszt redves fonadékán, hatalmas kelyhű rózsák hegyes karmaikkal védekeztek a tigrisek ellen, amelyek fürgén föléjük hajoltak, és kitátott szájukból lángnyelvű tüzet okádtak. Húsevő növények csábító illatokat eregettek, és földön ugrándozó, magányos madarakat csalogattak gyomruk mélye felé. Robert oxigénmaszk, sodronying és gyújtólézer nélkül barangolt a dzsungelban, kavicsos utakra tért, melyeket a lecsapódás szétmart, virágos rétek között járt, melyek azonban kiszáradtak, kék és ibolyaszínű tengerekben fürdött behemót krokodilok társaságában, melyek nyugton hagyták, mert érezték, hogy ő másfajta ember, mint a többi. Csak midőn kétszer hat

csillogó karmával egy sas, mely feltehetően az állami zászlóról szabadult el, zuhanórepülésben lecsapott Robertra, akkor keresett menedéket az aranyló, zizegő lombok alatt. Jery Reisz hatalmas New York-i emlékműve, amely ott állt, ahol egykor a szabadságemlékmű állott, a felszálló mérges gázok hatására szétmállott, darabjai belezuhantak a sistergő, fortyogó tengerbe, és a megértő alligátorok kitátották a pofájukat, és elnyelték teremtőjüket. Robert aranyló lombtakaró alatt feküdt, és tudta, hogy végre szabad és önálló, hogy sikerült önmaga urává lennie, és hogy itt semmiféle ürüggyel nem lehet pórázt kötni a nyakára. És az álomnak éppen ebben a szakaszában átkarolta hátulról egy erős, két lábon járó állat, amelyet nem láthatott, mert az láthatatlan volt, és amelyről Robert nyomban gondolta, hogy millió kirabolt ipari munkás lelkét egyesíti a mellkasában, az adott neki olyan nagy, erős haragot. Az egyetlen látható jel, amit az állat viselt, kétsoros állkapcsa volt, a fogai úgy csillogtak, mint fényesre dörgölt henteskampók, ezeket a henteskampókat vágta hát az állat Robert tarkójába, és Robert büszke, drága szintetikus húsa remegett, mint az egykori kocsonya, míg rá nem ébredt, hogy mindez csak álom lehet. Abban a szempillantásban elengedte a vadállat, és vinnyogva eliszkolt a susogó erdőben, és a fák szomorúan bólogattak utána. Végül friss levegőről, kék égről és átlátszó vízről álmodott, miközben régi képes levelezőlapokat nézegetett, amelyeket nagy üggyel-bajjal és a legszigorúbb diszkrécióval az egyik óvárosi kereskedőnél szerzett. Egy folyóról álmodott, melyben a halak - hasukkal fölfelé - nem az Északi-tenger irányába himbálóztak; vidám Weserről álmodott, amelyen kirándulóhajók szántják a vizet, és amely az emberekkel általában barátságos volt. Robert lenyelt egy Cybiron S-t és egy Somnolint, a kotyvalékot egy kis Konvulsonnal fűszerezte; így őrizte csipetnyi szabadságát, melyben csak keveseknek volt része; így szegte meg a hivatalosan előírt recepteket, és megalkotta a saját paradicsomát. Nem tudta, hogy tiltott álmainak csak azért nem ment hivatalosan is híre, mert vigyáztam rá én, a barátja. Álomtablettákat minden gyógyszertárban fillérekért lehet kapni. Haladás ez a korábbi időkhöz viszonyítva, amikor az állam a kábítószer-kereskedelmet vaskézzel ellenőrizte? Ebben, úgy gondolom, joggal kételkedtem, hiszen az állam számára csak az lehet veszélyes, aki tökéletesen észnél van. Így hát ezek a tabletták sok problémát hordoznak magukban, mert jóllehet ma már nem vezetnek testi vágyódáshoz, de az államtól való teljes függőséghez mindenképpen. A kábítószer olcsó, tiszta és áttekinthető kormányzati módszere annak, hogyan lehet a népet a ketrecében békésen megtartani, és elérni azt, hogy a rendszer megdöntése helyett az egyén a kis kuckójához vezető utat kövezgesse; s ráadásul növekszik a munka termelékenysége. A munkahelyükön kevesen nyiffannak ki, valamennyi fejlett üzemben van méregderítő berendezés, melybe a főnökök összeterelik a munkaerőiket. A munkaidő alatt a hangulatkeltésre a zenei csobolyózás régen bevált módszereivel élnek ma is, a zenét szakértőn ráhangolják a gyárra, illetve az irodára. Vannak emberek, akik azt állítják, hogy valamikor az istállóban ácsorgó barmokat is ezzel a zenével mosogatták, hogy a tejtermelés növekedjék. Robert nem vágyott azokra az időkre, amikor egy kiszolgált lábat még nem tudtak pótolni vagy egy gyenge szemet valahogy meggyógyítani; amikor nem volt mesterséges táplálék, és nem voltak anyaölmeleg lakások, s nem volt engedélyezett intoxikáció, és mindenekfelett nem volt mesterséges test- minden alkalomra, és hiányzott még annyi más dolog, amire valaha, egyszer mindig szükség lehet. Negyed tétkor Robert álma elérte a csúcspontot, ritmikusan lüktetett, amíg csak élete lényegére nem összpontosított; és átlényegült, hogy óriási erupciókkal torkolljon az orgazmusba, míg biztonsági ágyán a rejtett csészék az értékes magokat fölfogták, gyorsan lehűtötték, hogy az orvosi központnak továbbíthassák.

Robert álmának ez a része hatott rám a leginkább, ekkor lettem a szeretője, ekkor feküdtem a karjaiban, ekkor sugározta belém, az acélmonstrumba, a zseniális drótszövevénybe az emberiség legerősebb érzéseit, és a hiányosságaimról is megfeledkeztem, úgy szerettem őt. Amikor néhány perc múlva az álom ereje alábbhagyott, vonalai elhalványultak, amikor a valóság hatalmasan áttört az alvása gátján, amikor például a halak elkezdtek úszni hassal felfelé, amikor üveges szemük szomorúan és vigasztalanul meredt előre, amikor előtört az ébredés, mint zsolozsmázó mormogás, amely mintha egy agyalágyult óriás dünnyögése lett volna a Föld körül, akkor Robert egyetlen lendülettel fölpattant kényelmes ágyából, mint akit a valóság hangfalán át katapulttal kilőttek. IV A fájdalmak hosszan korbácsolták az érzékeit, tüzes szélben háborogtak, ahogy ez már a pénz kiszippantásakor lenni szokott. Ilyesmit réges-régen nem tudott elviselni. Elkeseredetten küzdött azért, hogy Knife fogadja őt, Knife, a központi kompjuter, amelynek az értelme olyan volt, mint a kés, és orvosközpontjaiban szikéivel villámgyorsan dolgozott. Olyan nagy áradat kereste fel Knife-ot, hogy már hónapokkal előre foglalt volt. Robertnak jelentős protekcióval és tetemes pénzösszeggel sikerült egy hat héttel későbbi időpontot kapnia, hat hétig félelemben és fájdalomban fetrengett, szabályos időközökben heves fájdalmak szaggatták, úgy rontottak rá, mint az a kétfejű, tűzokádó tigris, és úgy megkínozták, hogy rángott magatehetetlenül, mint ponty a parti homokban. Összecsuklott, lehuppant a Hízelgő Szőnyegre, az oldalán feküdt összekucorogva, mint egy embrió az anyatestben, de ő teljesen védtelenül feküdt ott, a köldökzsinórján lángok lövelltek elő. Ez a három perc felért az örökkévalósággal. Móresra tanították. V A három perc letelt. Az izmai elernyedtek, megszabadult a fájdalomtól. Anyaszült meztelen volt. Így lépett az ezüstösen csillogó tükör elé, és elgyönyörködött csodaszép alakjában. Atlétatermete volt, egykilencven fölött, az arca sima és tiszta, a bőre egészségesen barna. Fölemelte derékszögbe a karját, ugráltatta rajta a békát, játszadozott az izmaival, és mélyeket lélegzett, élvezte állati, sűrű szőrzetét a mellén, végigtapogatta hatalmas végtagjait, hosszú ideig álldogált ott. Már régen megkörnyékezték, hogy vásároljon műtestet; a luxusmodellért ötvenezer, a konfekcióért huszonkétezer márkát kellett fizetni adó nélkül. De Robert mindannyiszor visszariadt. Ugyan miféle előnyökkel járna, ha szintetikus teste volna? Nem volt-e bővében mindazon erényeknek, amiket a rajztábláikon csak kigondolhattak? És nem beszélték-e mindenfelé, hogy a műtestek sem tudnak ellenállni az időjárásnak, hogy erősen kopnak; sőt: gyakran haladéktalanul ki kell cserélni őket? Természetesen kínozta titokzatos betegsége, a periodikusan visszatérő fájások, amelyek újra meg újra áthasogatták. Ezen a ponton gondolkodóba esett. De nem voltak-e még mindig a testében úgynevezett pinkatűk, az orvostudománynak ezek a fenomenális vívmányai, amikor az orvosok és a tudósok már azon voltak, hogy a hagyományos gyógymódot a trónjáról letaszítsák? Nem voltak-e - a kínai orvosok módszere szerint - teste minden egyes neuralgikus pontján olyan tűfejek, melyek a biológiai háztartás változásait regisztrálták, és az orvosi utasításokat egy szempillantás alatt gyakorlati stimulációkká alakították át? Mi történt ezzel a rendszerrel? Miért hagyott ki mindennap háromperces örökkévalóságra?

Talán nem egyszerű technikai hiba okozta, talán szándékosan csinálták, hogy megpuhítsák. Robert eljutott odáig, hogy ilyen gondolatok lehetséges voltát is elfogadja. Olyan világban, amely ennyire megbolydult természeti környezetben állt fenn, és maga is megbolydultnak mutatkozott, a lehetetlenség élelmes tetté vált, és az értelem ott rohadt a ház mögött a szemétdombon. Még nem volt annyi pénze, hogy vegyen egy új testet; ez volt Robert szerencséje. De akarta-e egyáltalán? A kereskedelmi törvényekkel nem volt jó kukoricázni. Itt volt a világ köldöke, egyszerű és érthető érvek bizonyították ezt. Ha nem adnak-vesznek, nincs termelés, és akkor vége a bevételnek és a magas életszínvonalnak, tehát minden polgárnak kötelessége volt, hogy a maximális fogyasztásból kivegye a részét. Nem vitás, ma már olyan beépített ellenőrző rendszerrel együtt árulják a művégtagokat vagy akár az egész testet, amely a pinkatűs módszernél lényegesen fejlettebb. A műtestet a köldökzsinór segítségével rákapcsolják a házi kompjuterre, és Knife egy másodperc alatt megadja a diagnózist, a gyógyítás módját; Knife természetesen teljes terheléssel dolgozott, a költségek ezért rettentően felszöktek, s ha már rászánta magát valaki, hogy szintetikus testet vegyen, teljesei ki volt szolgáltatva a Segítő Kéznek. Azelőtt, amikor még az volt a céljuk, hogy betörjenek a piacra, Reisz alacsony árakat szabott meg, és arra csábította az embereket, hogy a természetes testükről mondjanak le. Az ám, csakhogy mind az új termék, mind a javítás ára szédítően felment, és aki nem tudott lépést tartani, annak szenvedés és halál volt a sorsa. Azt már nem lehetett megtenni, mint korábban, hogy az ember az autóját egy hónapra leállítsa, míg túlórával vagy fusizással anyagi helyzetét rendezni tudja. Azt, aki erre kényszerült volna, hamarosan kipöfékelték kéményeiken a krematóriumok kemencéi. És a konkurencia? A műszaki színvonal nagyon magas volt, a berendezések sokba kerültek, hogy vetélytársaknak írmagja sem maradt a piacon; az a néhány vállalkozó, aki kezdetben Reisszel versenyezni próbált, egykettőre eltűnt, vagy a mesterségesen alacsony árszintpolitika miatt, mint törékeny szárnyú bogarak - felperzselődött a falra. Néhány fineszes ember mindig megpróbálkozott azzal, hogy beszálljon a diagnózisüzletbe; az ő kezükben azonban hol egy kedves vevőt ropogósra pirítottak, hol - egy másikat - véletlenül ponttá zsugorítottak, így végül az állam az egyetlen szabadalom jogát a Segítő Kéznek ítélte oda, vagyis Jerry Reisznek. VI Robertot sok mindentől megóvtam. A tudat alatti propaganda zömétől, amit álom közben szivárogtatnak az emberek tudatába, az Elvarázsolt Fal rengeteg fogásától, filmekbe oly futólagosan belevágott hirdetésektől, melyeket az emberi szem felfogni képtelen, olyan gyógyszerektől, melyek az embereket engedelmesekké, azaz egyszersmind vásárlóvá teszik. Robert szkeptikus és bíráló gondolatai mégis saját erőfeszítéséből születtek, én csak kifeszítettem fölötte az ernyőt, nehogy a forró eső elégesse, a védőmaszkot az arca elé tartottam, nehogy túl sok ópiumot lélegezzen be. Lágyan, mértéktartóan fölolvastam neki a híreket, hangommal elkísértem a biztonsági helyiségből a felfrissítő paradicsomba, ahol megnyitottam rá a habos zuhanyt, kikísértem a dőzsölőkertbe, amelyben ízléses menüt tálaltam, szintetikus anyagokból természetesen, vagyis jobban mondva: hála istennek! Hiszen Robert nem tudta, mit falnak föl reggelire a gazdagok! így ment át elektronikus, komfortos lakásán, és én mindvégig a sarkában lihegtem, mindig kéznél voltam. Az elmúlt napok magas nyomású zónája délkeletre vonult. Bréma átmenetileg felszabadult a szmogkészültség alól, a légszennyezettség alig érte el a harminc egységet… sokan autóval közlekedhettek, és ez rá is vonatkozott. Robert - kezében egy pohár vízzel, melyben sisteregve preparátumok oldódtak fel éppen - futó pillantást vetett Brémára; a forgalom lassú

csöppekben duzzadt már a város erein. Idefenn az utca zaja úgy hallatszott, mint egy olyan áriás siránkozása, akit megkötöznek, azután megalázóan közszemlére tesznek. Robert lassan kortyolgatta a keserű szükségszerűséget, a preparátumokat a rettegett bárkiütés ellen, melyet a friss, nem, a szabad levegőn kaphat az ember. A Segítő Kéz új reklámszövegét kötelességszerűen betáplálták a köztudatba. Ő a világ legnagyobb munkáltatója, a történelem minden forgalmi csúcsát megdöntötte, és mammutlaboratóriumaiban az értelmiség krémjét foglalkoztatja. Jerry Reisz, a zseniális üzletember évtizedekkel ezelőtt hét világcég - az Alpenkultúra, a Kémia, az Atom, az Orvosság, az Elektronika, az Űrutazás, az Autó - egyesítésével, ezek közös jellegét egybekapcsolva felépítette a Segítő Kéz nevű szuperkonszernt. Ma már nincs egyetlen emberlakta település a Földön, a Marson vagy a Szaturnuszon, ahol ne állna Reisz tiszteletére hatalmas emlékmű. Amikor 140 évesen Reisz elhunyt, a New York-i gyászmenet húsz kilométer hosszú volt, a temetésnél készített légi felvételek is bizonyítják, hogy az utcák feketéllettek az emberektől, úgy vonultak ott, mint óriási hangyaboly népe, amely tengerentúli túrára indul, és halált megvető bátorsággal a vízbe fúltak testén át tovább előrebukdácsol. Ezrek préselődtek át a túlvilágra a sír és a Reisz-emlékmű környékén, amely miatt egyébként a szabadságemlékművet ledöntötték. Micsoda iróniája a sorsnak, hogy éppen Reisz, akinek az emberiség olyan sokat köszönhet, a műtestek második nemzedékét már nem élvezhette: csak néhány évvel előbb halt meg a kelleténél. VII Robert már az ajtónál állt, és összenyomtam a zárókapcsolókat, mintha egybe akarnám forrasztani ókat. Kétségek közt hánykolódtam a falban. Nem akartam, hogy elmenjen, nem akartam vágóhídra ereszteni, de hát vissza lehet őt tartani És milyen érvekkel? Én volnék-e éppen, aki a fájdalmait száműzhetné? Vagy be kellene vallanom a vonzalmamat? Fülembe csengett a nevetése, a tabletták leülepedtek a gyomrában, könnyelmű szavaknak itt nincs helyük. Olyan nyomorultul éreztem magam, hogy azt hittem, abban a minutumban ellep a rozsda, láttam, amint a részeim szertehullanak, a vezetékek elszakadoznak, a tudatom a világ tájai felé szétporlik. Az értelem szavának ellenszegülve mégis megkértem, hogy mondjon le arról, amit már mindenképpen meg akart tenni. Kértem, hogy tartsa meg a testét, az agyát, az értelmét. Nevetgélt kelekótyán, mintha meghibbant volna; apránként ráeszméltem, hogy a központban van a hiba. Kinyitottam az ajtót, Robert kiment, és lesiklott ugyanabban az antigravitációs liftaknában, amelyet ma reggel a különleges osztag is használt. Magamon kívül voltam Őmiatta, mert tudtam, hogy el kell veszítenem. Lakása foglya voltam, árnyék a falakban, szellemként jártam a szobákon át, nem voltam más, mint egy elektromos zümmögés a fejében. Szemére hányhattam volna, hogy semmibe vesz Tehettem volna valamit azért, hogy megnyerjem? Elektromos könnyeim elpárologtak a lézerfényben csak enyhe kontaktsugárzásom van, amit nagyon sajnáltam később -, hagytam, hogy a zuhany teljes erővel dübörögjön, és elképzeltem, hogy Robert még alatta áll. Ahelyett hogy elment, bárcsak elégettem volna! VIII Valaki röpcédulát dobott a kocsijába. Az aláírás ez volt: a Segítő Kéz Elleni Harc Koordináló Bizottsága. Robert elolvasta az írást: "Az államunk korrupt, a nagyipar és a politikai vezetés összefonódik, hiányzik a demokratikus ellenőrzés, a lelkiismereti szabadság leple alatt a legtöbb országgyűlési képviselő áruba

bocsátja a lelkét, és úgy táncol, ahogy az iparból fütyülnek neki, és az ipar kizárólag a nyereséggel törődik. A Földet szétrombolták, a Napot megtámadták. A legfrissebb hír mindannyiunkat érint: igaz ugyan, hogy a műtestek évtizedeket kibírnak, de beépítik az elhasználódási hajlamot is. Mindannyiunk bőrére megy ez az ügy, ha a műtestünk három év múltán vagy rövid időn belül rozsdásodni kezd. Ezért csak ez lehet a jelszó: harcra a Segítő Kéz üzelmei ellen!" Robert összegyűrte a papirost, bedobta egy szemétnyelőbe, amely azt szisszenve elnyelte, és intett az elektronikának. A garázs karja mélyen benyúlt a kocsik közé, halk zümmögéssel kiemelte Robert autóját, Robert beszállt, a fekete nyílás autóstul az utca sápadt fényére köpte, mialatt az utca zaja egyre csak dübörgött. A Remberti körút sarkáról éppen akkor vittek el egy öregembert. Kopott, hosszú kabátot és félretaposott, mészfoltos cipőt viselt, a haja egyetlen ősz gubancba csomósodott, mellette állt a kalapja, természetesen üres volt: kirabolták. Az arca jobb felén hosszú forradás éktelenkedett, a bőre élénkpiros volt, az erecskék tisztán látszottak, és Robert szeme megakadt a borosüvegen is, amely az árokba gurult, ahol az öregember szemüvege is feküdt: lerítt róla, hogy a betegsegélyező egylet adománya. Az öreg a szabadban töltötte az éjszakát, a bőre elégett az esőtől, és arcának kékes színezete légszomjra utalt, feltehetően megfulladt tehát. Csak negyedik kategóriájú testet viselt, amely nem állt ellen az esőnek, s a napsütésre is érzékeny volt. Nem volt oxigén-szükségpalackkal sem felszerelve, és a baktériumszennyeződés elleni védelmet is egyetlen silány réteg látta el; s ha ez a bástya is lehullott, akkor védtelenül maradt minden támadással szemben. Ilyen testekhez a legolcsóbb szintetikus vért használták, amely nyáron a hőségben túl gyorsan megalvadt. A csontok könnyen törtek, a szövetek vékonyak és nagyon lágyak voltak, még a bőrt is csak minimális igénybevételnek lehetett kitenni. Ránézésre csak nehezen lehetett megbecsülni, hogy milyenek voltak a belső szervei. Szétbontott első és második osztályú testekből szoktak válogatni, és a már erősen elhasználódott testrészeket be szokták építeni a harmadik és negyedik osztályú testekbe. Ez általánosan elfogadott gyakorlat volt, és az ilyen testrészek tulajdonosai boldogok voltak, mert így nemegyszer teljes értékű első osztályú szívhez, májhoz, tüdőhöz és egyéb szervhez jutottak. Az öregnek, mielőtt utcai koldulásra kényszerült, valamelyest jövedelmezőbb munkája lehetett, mert ő még nem panaszkodhatott a testére. Munkásoknak a két utolsó kategóriával azaz az ötödik és hatodik osztállyal - kellett megelégedniük. Ez mindenképpen rossz szemet, lyukas fogakat, ízületi betegségeket, nagyothallást és részleges impotenciát - amely nemi kapcsolatot csak nemzés céljából tett lehetővé - és mindenfajta betegség iránti általános fogékonyságot jelentett. Mivel a munkásoknak jobb - és ezért drágább - testre nem futotta, jobban rá voltak utalva az egészségügyi szolgáltatásokra, s ezáltal éppen azt a pénzösszeget vesztették el, amelynek megtakarításával jobb testet vásárolhattak volna. Közben ráadásul gyakran megesett, hogy a testük, amely helyett az ápolás, a felépülés és az utókezelés idején póttestet nem adtak, hetekig állt sort a listán, és a közbeeső időt, nehogy állapotuk tovább romoljék, mélyhűtőben igyekeztek átvészelni. Ezek a várakozási periódusok pótolhatatlan idő- és pénzveszteséget jelentettek, és az életük önmagában is megrövidült emiatt. Csupán egyetlen esetben tettek kivételt, amivel munkások is jobb testrészekhez juthattak. Ha a munkájukhoz szükségük volt rá, kölcsönzéses alapon és tekintélyes summáért különleges végtagokat kaphattak. Azokat a munkásokat, akik mondjuk naphosszat futószalagnál álltak, fel lehetett ismerni például hatalmas mancsukról és izmos, domború karjukról. A kültelki szemeteseknek - arrafelé nincsenek automatikus szemétnyelők erős és ruganyos a lábuk, és az élelmiszeripari és sörgyári munkásoknak különleges gyomrot szereltek fel, nehogy kísértésbe essenek, és meglopják a munkaadóikat. A legkirívóbb példa, ahogy beszélték, a dél-afrikai arany-, ezüst- és gyémántbányák munkásaival esett meg. Hogy

a lopásveszélyt elhárítsák, csak olyan embereket vettek fel, akik belementek, hogy természetes testnyílások nélkül éljenek, az ennivalót tehát mesterségesen, felcsavarható tölcsérrel fogyaszthatták csak el, a hanghullámokat erősítő membránok útján foghatták csak fel; arra pedig, hogy hogyan távolították el ürüléküket, boruljon ezúttal fátyol. Ezek a gondolatok ötlöttek fel Robert fejében, és beleőszült, ha eszébe jutott a vagyontalansága, ami kényszeríthette, hogy ilyen pótalkatrészekre fanyalodjék. És azt is érezte, hogy huszonnégy évesen még túl fiatal ahhoz, hogy már most megváljon természetes testétől. Egy darus autó robogott elő, néhány markos darukezelő leugrott az úttestre, onnan a járdára, az öregember fölé hajoltak, belevágtak egy-egy kampót a mellébe és a lábába, ráemelték testéi egy nagy deszkalapra, amelyen más testek is feküdtek. Kora reggel átkutatták a gát menti központi parkot, és arra kényszerültek, hogy mintegy tucatnyi testet elszállítsanak. Robert gázt adott. IX Kövér, méregzöld felhők - a grönlandi termelési központok üzenetei - borították be gyors iramban az eget, egy csapásra sötétség borult a városra, néhány perccel később rakéták fütyültek a felhők közé, felrobbantak, és szétszórták ezüstjód töltetüket a légben, de az időjárás hirtelen rosszra fordulását nem lehetett megakadályozni. Azután nitrogén- és kéneső esett, a Föld megcsikordult forgása közben, a távolból úgy parázslottak a hajógyárak és az üzemek tüzei, mint lázas szemek az éjszakában. A gyalogosok szétfutottak, mintha egy elhagyott bomba robbant volna föl a lábuk alatt. A fedezékekbe menekültek, jó néhány bunker meg a legutolsó háborúból is megmaradt - a tetőkön szirénák rikácsoltak. Az autók lassítottak, óvatosan haladtak, a vezetők az egyenetlen lámpafényben a bemocskolódott üvegen át igyekeztek kivenni, amit az erőtlen reflektorok jóvoltából mégis látni lehetett. Robert elvergődött egészen a nagy Weser-híd közelébe, de ott egy építkezés figyelmeztető fényjeleibe ütközött; mintha világítótornyok lettek volna, amelyek félszeműen mind egy irányban villognak. A hídközepén fogolyszállító teherautók és vegyszereket tartalmazó tankkocsik hatalmas erődítményei zárták el az utat, állig felfegyverzett, légzőmaszkos alakok álltak körülöttük, mint régimódi lovagok - ütőképes, páncélozott űrjárművekben, és ijesztő lézerpuskák meredeztek a markukban. A testük különleges szintetikus húsból, a legújabb és legmasszívabb anyagból állott, akár védelmi felszerelésük nélkül is bátran szembeszállhattak volna a rossz idővel. Beszélték, hogy egyszerű golyók ezekben az új testekben nem tehetnek kárt, és hogy csak a lézer lehet veszélyes rájuk. Az az összeg, amelyet az adófizetőnek ezért a nagy teljesítményű modellért fizetnie kell, nem volt ismert, a fegyverkezési kiadások özönében nyilván csak egy csepp volt a tengerben. És mert tudták, hogy azok az emberek, akik a kezükbe kerülnek, nincsenek ragyogóan felszerelve, az útelzárás szomszédságában egy ideiglenes tetőt is felállítottak, amely három műanyag fallal a védelmi szükségleteket is kielégítette. Egy erős, csontos rendőr - mennyire hasonló mindenütt a rendőrök, a sebészek, a mészárosok stb. teste! - feltépte az ajtót, és Robert tüstént fürgén követte a fegyvereseket, s egy pillanattal később már arccal a falnak fordulva állt, a karját előrenyújtotta, a lába széles terpeszállásban, teljesen ártalmatlanná téve. Az egyik katona végigtapogatta a testét, élvezkedőn még a lába közé is benyúlt, kivette a tarzsebéből a térképét és a papírjait. Se szó, se beszéd, úgy hagyták állni, míg figyelmesen nézegették a papírjait, és állandóan villogtatták a lámpáikat. Kérdéseket tettek fel, egy helyütt elmosódott a pecsét, és a mágneses ellenőrző nem tudott egyértelműen meghatározni egy halványabb foltot. Természetes teste miatt fel

ébredt benne a félelem. A rettegés és a félelem légkörét vonták köréje, amelybe fanatikus buzgóságuk vegyült; mindez olyan hivatalnokokra vallott, akik százötven százalékosan gyötrik magukat hivatalukban, mert valamikor elmulasztották, hogy a tétova, sóvár iskolás gyerekek korából kinőjenek. Robert végül megfordulhatott. Az egyik férfi, aki az egyenruhájában különösen büszkén mozgott, lehalászta az ablakból az autoelektrofont. Az eső a tetőn dübörgött, és elnyomta a beszélgetést, csak a meghajló, szivattyúzó hátakat lehetett kivenni. Az eső megperzselte Robert bőrét, egy villám közvetlen közelben csapott le, egy cikkanásnyi időre széthasította a sötétséget, kemény árnyakat vetett a sötét, ezüst csíkokkal díszített egyenruhákra, a vértelen arcokra, a keskeny ajkakra, a várakozással és félelemmel teli arcokra, a kampók, a státusszimbólumok himbálództak a derékszíjukon, a dübörgés végigtapogatta a Weser két partján álló irodahodályok falait, és megindult a folyón fölfelé. Robert a vibráló fényben észrevette, hogy szemben egy tucatnyi embert összetereltek a sarokba, géppisztolyokkal hadonászó hivatalnokok köröztek körülöttük, akár egy farkaskutyafalka. Már most a fülükbe nyomtak használati jelzéseket olyan fémfogókkal, amilyeneket egyébként vágóhídon használtak; olyan jeleket nyomtak rájuk, amelyek szenvedést, kínt és halált hozhattak; mindez a Gestapo pincéinek véres borzalmai közé tartozott, s a végállomás talán a szappan volt. A férfi még mindig beszélt az elektrofonjába; a rendőrök, akik Robert mellett álltak, egy kicsit kényszeredetten rápillantgattak, a túloldali őrök is másra figyeltek. Ezt az alkalmat használta ki egy cingár, köztestbe préselt fiatalember, hogy a csarnokból kimeneküljön. Az egyik rendőr, alighogy észrevette a szökést, villámgyorsan a nyomába vetette magát, erőteljesen és ruganyosan futott a menekülő után, egykettőre elérte, rávetette magát, leteperte, mint egy reszkető borjút, kezét-lábát megkötözte; majd a vállára emelte, és könnyedén visszasétált vele. Egy tiszt utasításokat adott, amit nem lehetett érteni, jobb kezét a torkához emelte, ezt megértették. A fiatalembert két rendőr a híd szélére vonszolta, ahol a rohanó víz vöröses színben habzott; ez az elszíneződés hol erősödött, hol elhalványult. Egy kötelet erősítettek a korlátra, a kötél másik végét hurokformán a fiatalember nyakába akasztották, majd leeresztették a vízre, ahol forgott és tekerőzött a kötélen, mígnem a vihar hintáztatni kezdte. "Még szerencse - gondolta Robert -, hogy a röpcédula nincs nálam." A rendőr visszajött az elektrofontól, vakító fénynyalábbal Robert arcába világított, amitől Robert hunyorogni kezdett, vizsgálgatta újra vonásait, összehasonlította az igazolványt az agyhullám mintáival, és jelentést tett az irattárnak. Az út szabad volt. Lassan kinyílt Robert előtt egy sikátor, és ő alig tudott elvánszorogni. Akkor meglepő hirtelenséggel elállt az eső, a felhőfüggöny széthasadt. A város véres könnyeket párolgott, izzadt, nyögött, megperzselődött, harsány fény szakadt le az égről, megfürösztötte a rendőrkonvojt, a rácsos ablakú autókat mágneses záraikkal és pszichoguillotine-jaikkal. Jó fogásuk volt. A csatornákból és a szennyvizekből mutáló patkányok másztak elő, hunyorogtak és sütkéreztek az új, szép napon. X Az uralkodók a néppel úgy bánnak, mint a barommal, előírják, milyen szintetikus testet használhatnak, a cserével döbbenetes összegeket vágnak zsebre, a tömeg kommunikációs eszközök, az álomfal és az elektronikus besúgók révén uralják áldozataik fejét, újabban agyvelőt is cserélnek már, egyre többet keresnek, és nem is kerül nagy erőfeszítésükbe, hogy a dübörgő nyájat kedvük szerint elhajtsák a pénzlecsapolók előtt; arany karmantyúk a tőgyeken, s belőlük zsíros tejszín csorog.

Robertot már egynéhányszor megerőszakolták, lábai szétvetve, késhegy a torkán, ilyenkor mindig okádott, majd kimerülten és talán bele is háborodva, egy undorító tapasztalattal gazdagabban elbotorkált a helyszínről. Nem vitás, hogy jobb a lábat nyomban szétvetni, ha olyan emberek, akik tekintélynek örvendenek, bizonyos irányban tapogató mozdulatokat végeznek. Robert tudta, hogy azokra, akik nem voltak engedelmesek, a kulisszák mögött nagy verés várt, aminek a módját a rendőrség kitűnően értette. A rendőrség már gyakran nyíltan és brutálisan is fellépett, és a legmagasabb ukázoknak megfelelő tekintélyt szerzett. Még Robertot is, aki egyébként nagylegénykedett volna, - megfontoltabbá tette annak az érzete, hogy minden pillanat a terror szakadékába taszíthatja a társadalmat. Az ember meghódította a bolygókat, és ez annyit tesz, hogy kizsákmányolta és a gazdagság utáni hajsza érdekkörébe kényszerítette őket; ha ma nem, hát holnap még a Napot is szennyes hulladéktartállyá alakítja át. S most kilép a Naprendszerünk határain túlra, fölmérhetetlen univerzum tárul ki előtte. Ki kételkednék abban, hogy univerzális méretekben minden ugyanúgy játszódik majd le, mint a saját elszennyeződött Naprendszerünkben? Ez persze még a jövő zenéje, de valamikor az emberi rákos kór minden bolygót és napot, minden népet és kultúrát odakint is ellep majd, így jutott Robert arra a logikus gondolatra, amely számára természetesen mindvégig csak elméleti tétel maradt: ahol nincs véletlen, és minden szükségszerűségből fakad, ott orvosoknak kell beavatkozniuk, hogy a rákosodást meggátolják, ott gyorsan és határozottan operálni kell: ott ki kell vágni a daganatot; mert Robert számára egyértelmű volt, hogy a rák kezelése: a béketűrő ráolvasás módszere értelmetlen. XI Knife székháza Bremer Westenben volt, ahol egykor a repülőtér terült el; a repülőtérre már nem volt szükség, mert Brémát elhagyni amúgy is tilos volt. Két köb kilométeres, hatalmas csillogó kockaszörny lebegett a széttöredezett, megrepedezett leszállópályák felett, melyek réseiben maró virágok és mérges gázok burjánzottak. Amikor az épületet tervezték, az volt a szándékuk, hogy Knife-ot mágneses mezőben helyezik el, s ezzel megóvják a szabotázsakcióktól. Egy teljes órába telt, míg Robert minden ellenőrzésen túljutott, aztán végre egy hatalmas antigravitációs mezón egy ovális ajtóig siklott, amely mohón, mint egy asszony öle, kinyílt előtte. Knife belsejét spártai célszerűség jellemezte. Egy puritánul berendezett, fehéren csillogó váróhelyiségbe jutott, amely embertelen arányaival és személytelen légkörével korábbi idők pályaudvari váróira emlékeztetett; ez volt a gyűjtőmedence, ahonnan az ügyfeleket a futószalagokhoz szétküldték, amelyek azután elvitték őket a szobájukig. Ebben a teremben, melyet kétezer főre terveztek, jóval többen szorongtak. Beszéd tompa zajával telt meg a tér, mint kérődzéssel az istálló, amikor összeterelik a szarvasmarhákat, hogy hamarosan a vágóhidra szállítsák őket; és ahogy a barom halálfélelmet érez, mielőtt az acélpengét az agyvelejébe mártják, úgy érződött most itt az a feszültség, amely az emberekben vibrált. Az elesett, eltompult marha képe még csak erősödött Robertban, amikor áttülekedett a tömegen, és tompa fényű, szomorú szemükbe nézett. Ezek az emberek csaknem kivétel nélkül műanyag testet viseltek, és az utóbbi évek minden divatszíne ott csillogott a bőrükön. Leginkább a vörös és a barna volt elterjedve, az elmúlt két év divatszínei, zöld, sárga, fekete és elefántcsontszínű pöttyök egészítették ki a festői és egyszersmind hazug képet. Magától értetődően ilyen összejövetelek is arra inspiráltak, hogy a legújabb divatú testet hordja az ember.

Robert belegondolt: mi volna, ha ez a sajátos hangulat pánikba csapna át? De Knife ez ellen láthatatlan, hangtalan sugárzással harcolt, amelyet nem lehetett érzékelni, amely mint lágy ópiumfelhő, beszivárgott az emberek agyvelejébe, be elárvult szívükbe, csökkentette energiájukat, és ugyanakkor az alázatosság és hála érzését is felébresztette bennük, így készített elő mindenkit az áldozati leboruláshoz. Itt még Robertnak is nehezére esett a gondolkodás. Nem nagyon törték magukat az ügyfelek körül. Néhány pad, egy-két primitív csapószák, éppen egy tucat vízköpő, amelynek a kétezer emberi test fojtó párásságát kellett ellensúlyoznia. A háttérben, mint korbácsütés, felhangzott egy-egy név, azé, aki éppen soron következik. A Segítő Két ebben az esetben is - ökonomikus szempontból - korrektül járt el. Aki ebben a teremben szorongott, vagy már megnyert vevő volt, vagy más okokból kényszerült rá, hogy idejöjjön. Fecsérlés tehát éppen az ő kedvükért a kelleténél akár egy fillérrel is többet invesztálni a berendezésbe. Ezzel szemben egészen más szempontot képviseltek a Segítő Kéz reklámboltjai, melyekben a vevőket éppen hogy igyekeztek megnyerni. Ott ventillátorokkal legyezgették őket, szolgáltatásaik gazdaságosságát bizonygatták, lélektani hatású belső tármegformálással próbálták levenni őket a lábukról, hogy az ügyfelek, mint virág a langyos napsütésben, kinyíljanak a Segítő Kéznek. - Robert Bachmann, D-20-5-46-28-871. Robert ráugrott a futószalagra, amely sivítva vitte, egyre sebesebben, elnyelte egy borvörös kapu, azután egy apró szobába árt, amely sivár cellához hasonlított. A szoba közepén egy behemót készülék állott, előtte egy zsámoly, mely az előző vendégtől még meleg volt. Fények villantak föl, számok suhantak el a skálázón, színek permetje hullott. Robert semmit sem értett az egészből, mégis megnyugtató érzéssel töltötte el, hogy foglalkoznak, törődnek vele. Nemsokára úgy tűnt, hogy az elemzést befejezték, misztikus számok sora maradt a képernyőn. Knife hangja - egy falba épített, egyszerű hangszóródobozból - hangsúlytalanul, személytelenül harsant fel. - Tudod - kezdte Knife -, hogy modern, fejlett világunk olyan hallatlan vívmányokat ismer, amelyek minden polgár hasznára lehetnek. Természetesen ezért valamennyien megfizetünk. Selejt nélkül nincs termelés. A természet nagyon megsínyli a fejlődésünket. Tudod, hogy mennyire szennyezett Bréma, Németország, Európa, a világ. Az Atlanti óceán bűzlik, a Csendes-óceán a halál vize. A Nap sem menekülhet. Az első valóban újkori betegség a rák volt, az első dermesztő árnyék, amelyet civilizációnk az emberre vetett. A rák nyomában, hiszen a rákot már régen száműztük, új, ismeretlen, megmagyarázhatatlan betegségek jelentek meg. Több fronton harcolunk egyszerre. De már nincsenek állatok, hogy laboratóriumokban kísérletezzünk velük, és melyik ember áldozná fel magát önként a tudományokért? Ezért csak üggyel-bajjal folyik a harcunk. S most következel te. Mindeddig ismeretlen betegségben szenvedsz, túl keveset tudunk az esetedről ahhoz, hogy határozottan hozzáfogjunk a meggyógyításodhoz. Jelenlegi alakodban ezért képtelenek vagyunk rajtad segíteni. Azt sem tudjuk, hogy romlik-e majd az állapotod, hogy a kóros frekvenciád növekszik-e, vagy a rohamaid időtlen időkig eltartanak. Van persze egy egyszerű kiút, amelyről te is tudsz. Csak a természetes tested van kitéve a rohamoknak. A környezet elszennyeződése olyan gyorsan halad, hogy a fejlődés képtelen lépést tartani vele. De mi a tudományos módszereinkkel helyettesítjük az evolúciót, szintetikus testeket állítunk elő, és így az agonizáló világgal legalábbis összhangot teremtünk. Ez természetesen mindenkiben feltételezi azt a készséget, hogy haladjon a korral, és alkalmazkodjék ahhoz a világhoz, amelyben él; azáltal, hogy készletünkből magas teljesítőképességű, immunis testet választ. - És nincs más lehetőség? - kérdezte Robert óvatosan.

- Nem, nincs más lehetőség. Ne felejtsd el, hogy a fogyasztói törvények nagyon szigorúak, és nemigen hederítenek az olyan egyénekre, akik a társadalom iránti kötelességüknek nem kellő odaadással tesznek eleget. - Jól tudom - vetette közbe Robert -, erről szó sincs. Pénzügyileg nem állok olyan jól, hogy megfelelő testet vásárolhassak magamnak. - Ismerjük a lehetőségeidet, és kedvező hitelt ajánlunk fel, ha nem tartasz igényt, ahogy mondtad, költséges testre. - Egy jó test legalább ötvenezer márkába kerül, a bankban csak tizenkétezrem van, ha eladom az autómat, húszezrem lesz összesen. - Megbízható munkás hírében állsz, jól dolgozol, azt tartják rólad, hogy előbb-utóbb felemelkedsz. Ne csinálj gondot az ügyből! A kamat alacsony, a négy százalékot sem éri el jelenleg, és a törlesztéssel ráérsz, hiszen nem szöksz meg tőlünk. Ez aztán a kemény dió! Robert szíve a torkában kalapált, mert tudta, hogy most döntenie kell. - Van még valami, amit mindenképpen tudnod kell. Amióta feltalálták a műagyat, nem esett meg még, hogy egy vevő kizárólag szintetikus testet vásároljon; ma új agyat is kell hordani. Egy ideje csak teljes felszereléseket árusítunk, tehát testet és agyat. A programozásuk tökéletes. A modelleket kipróbáltuk: teljes, felnőtt személyiség értékűek. A nyomás erősödött, préselték és szorongatták Robertot, a láthatatlan sugárzás úgy lobogott a cellában, mint az északi fény, megtelt vele szem és fül, száj és értelem. A gondolatai végigtapogatták élete rejtett zugait, munkájától védett lakásáig értek, betévedtek Gialiához és Renée-hez, ágyukban szusszantak egyet, az autó átrobogott az agyán, Sárga Márka, az emberek szétszaladtak az eső elől, a szintetikus húsra gondolt, mely az ebédlőasztalon hevert, és finom volt, olyan mintha igazi test lett volna, mélyhűtött magokra gondolt, a városra, amelyet a Sárga Márkával nem hagyhatott el; vörös bortól elkékült ajkakra, sikeremberekre, akiknek az ereiben kábítószer halmozódott fel, súlyosan sérültekre, akiket meglepett az eső, magányára - védett lakása mélyén, röplapokra az ajtó előtt, egy utcai lázadásra, és hatodrangú testek égtek a lézerfényben, gyilkos, különleges harci testekkel felszerelt rendőrszakaszokra, a fogyasztói élvezetekről szóló rendeletre és az új gondolatokra, távoli égitestek felé küldött rakétákra, amelyek - úgy mondják - békehírnökök, és nyersanyagokat hoznak (legalábbis a könyörtelen cenzúra szemében), a Neuenlander Felden lévő világcsodára gondolt, tiszta vizű és zöld fűvű műparkokra Bréma föld alatti bunkereiben, stratégiai atomcsetepatékra az ellenséggel, a párizsi divatra, az új testkultúrára, szép asszonyokra és arra, hogy egyszer Christinával az ágyban… - Nem veszünk el semmit - erősködött Knife -, semmit az emlékeidből és egy sóhajtásnyit sem a potenciádból. Robertban felülkerekedett a lojalitás; végignéztem az egészet, és képtelen voltam neki és képtelen vagyok magamon segíteni. XII Knife műtőjébe vezették, kipárnázott, hangtompítós falak mögé. Két közönyös műtős, simára borotvált, markos fickók, Robertot egy másodpercre sem vesztették szem elől, a legszívesebben kicsavarták volna a kezét, és földre teperték volna; de megőrizték a látszatot. Egy fehér csempés helyiségbe értek, amelynek egyik falából vezetékek és elektródák lógtak ki, a fal előtt jelzőkészülékek és asztalok álltak tele műszerekkel, szikékkel, késekkel, fűrészekkel és így tovább. A szemközti fal tövében volt egy lefolyó, felette a mennyezeten henteskampók meredeztek. Az egész helyiség vegyszerszagú volt, nyilvánvalóan a legutóbbi használat után a falat és a követ alaposan lesikálták, mégis úgy látta Robert, hogy mindenfelé

a falakon és a földön fröcskölés nyomai voltak, sötétpiros foltok, mintha felszáradt vér volna, elsősorban a lefolyóban és a nyílás környékén és a mögötte lévő falon. Robert mindezt egyetlen, mohó pillantással felmérte, az egész helyiséget magába nyelte. Ereje visszatért, az értelme csaknem tiszta volt. A sugárzást lecsavarták, friss, hűvös levegő csapta meg. A műtétet csak akkor lehetett elvégezni, amikor a páciens észnél volt; hibás kiindulási állapotból származó torzulásokat utólag nem lehetett korrigálni. A két műtős átadta Robertot két, védőköténybe öltözött, megtermett alaknak, míg egy harmadik sebész, aki a másik kettőhöz hasonlóan nem tagadhatta le hentesmúltját, mindenféle készüléken kezdett babrálni, láthatóan be akarta indítani ókat, újra meg újra nekilátott; egy meghatározott kódot írt a billentyűkkel a tárolóba. A két műtós rövid szakmai megbeszélést folytatott a két sebésszel, amiből Robert semmit nem értett, sustorogtak, átölelték egymás vállát, és nevetve elhagyták a pincét. A harmadik sebész az utolsó adatokat is betáplálta, jól hallatszott a zümmögés, a csikorgás és a kopogás, ami csaknem minden gépre jellemző, és a falból kilógó vezetékek megmerevedtek. Knife diagnózis és terápia dolgában tévedhetetlen volt, nem akadt olyan agy a nagyvilágban, amely az övének még csak a nyomába is férkőzhetett volna. Mégis abban a másodrangúnak tűnő kérdésben, hogy Knife-ot azonos elemekből összeszereljék és üzembe helyezzék, tehát hogy saját elképzeléseit önmaga esetében is megvalósítsák, mindeddig semmire sem jutottak. Így Knife az élő, embersebészeire volt még mindig utalva, akik a munkájukat - láthatóan - bizonyos teatralitással végezték. A három ember hirtelen Robertra rontott, és brutálisan letépték róla a ruhát; ahol rángatással nem haladtak elég gyorsan, szétszaggatták szikékkel, melyeket a műszeres asztalkákról kaptak fel, és a meglepett Robert üvöltve tiltakozott: mi ez, magam is le tudok vetkőzni! De a három pribék rá sem hederített, némán és marconán kirángatták a fehérneműjéből is. Akkor ketten hónaljon ragadták, egy fémszékhez cipelték; Robert rugdalózott és szitkozódott, s erre a harmadik sebész egy acélrúddal, amit Robert korábban nem is látott, a fenekére vert, éppen a lába közé, hogy Robert a fájdalomtól és a dühtől felüvöltött. Lelökték a székre, rászorították a hideg fémre, leszíjazták, és véget vetettek az átkozódásának is azzal, hogy egy rongyot tömtek a képébe, s egy szíjjal a száját átkötözték; alig kapott levegőt. Mint megáradt folyam, ádáz félelem öntötte el Robertot, kétségbeesetten forgatta a szemét, hogy lássa legalább, mire készülődnek. Leborotválták és sisakot tettek a kopasz fejére, amelyből - mintha pókhálók lettek volna drótszálák vezettek a gépekhez. - Na gyerünk - mondta a harmadik sebész, és élvezettel lenyomott egy sor billentyűt, s a Robert fejéről lelógó drótokból sercegés és recsegés hallatszott. Ment minden, mint a karikacsapás, az áldozati ember készségesen köpködte ki magából a gondolatait; elsőként a szexuális pálya megmunkálásakor. Egy idő után teljesen kimerültek, és a politikai részre tértek át. Eleinte még nem voltak hivatásuk magaslatán, mert a gondolataik egyre csak Robert agyánál időztek, de aztán lassacskán a Robert fejéből lecsapolt információk, melyeket kompjuterben feldolgoztak, s képernyőre kivetítettek, egyre jobban elgondolkodtatták őket. - Mi a csoda ez? - kérdezte az első sebész döbbenten és mutatóujjával az ernyőn látható barázdákat végigsimítva, mintha a képeket hanglemezbarázdák gyanánt akarná lehallgatni. Növekvő izgalommal és értetlen türelmetlenséggel figyelték Robert hasbruchi álmát, kalandját a lázadás és az önállóság világában. - Nem tartotta magát az elbírásokhoz - mondta a második sebész -, saját elgondolásai voltak, és anarchista álmokkal játszott. A harmadik sebész vette át a szót.

- Hogy lehet ez?! - kiáltotta. - A kihágásairól az elektromos felügyelője nem tett jelentést; lehetséges, hogy a lakásba épített megfigyelőrendszer nem működött? Így jutottak végül a nyomomra. Nem volt hátra sok időm, tudtam, szétrombolnak. Ezalatt Robert öntudatlanul feküdt már, és semmit sem észlelt abból, ami körülötte történt. A sebészek már Jerry Reiszről álmodtak vele, megijedtek szétmorzsolódó, ledőlő emlékművétől. Azután a nyereséghajhászás rákos daganata tűnt fel Robert látomásai közül, s a rák az egész világűrre kiterjedt, majd a dél-afrikai munkások sorsát bemutató képek következtek. Meg voltak döbbenve. - Erre aligha jöhetett rá egymaga - mondta elgondolkodva az első sebész, valaki biztosan segített vagy legalábbis falazott neki. - És hirtelen jelentőségteljesen rápillantott a kollégáira, felállt, és elkezdett fel-alá járkálni a műtőben, mintha láthatatlan szem meredne rá a háta mögül. - Ezeket az információkat kitöröljük az emlékezetéből, és klinikai tisztaságú, csinos, konformista tudatot adunk helyette, melyet gond és keserv nélkül elvisel. Kivették a szájából a rongyot, Robert üvölteni kezdett, gyorsan átvágták a torkát, és míg a vére folyt, leszívták agyából az információkat, megsemmisítették az eretnek eszméket, kitörölték az operáció emlékét is, és a fennmaradó, egyszerűbb mintákat belevésték az új szintetikus agyba. A régi testet leoldozták a székről, ügyesen felemelték, és a torkán vágott nyílásba dugva a mennyezetről lelógó kampót, felakasztották a lefolyó fölé; majd egy szállítószalag, amelybe a kampó fölül kapaszkodott, megindult, és Robert élettelen burka elhintázott a vágóhídrészlegbe, ahol a testét felbontják, és minden használható húsrészét feldolgozzák, mert ebben a kificamodott világban a műmezőkön nagyon kevés friss hús volt, aminek a minősége amúgy is sok kívánnivalót hagyott maga után, így kétszeresen jó fogás volt természetes test birtokába jutni: mint lojális fogyasztót tehát Robertot magukhoz láncolták, és egyúttal ínyencfalatokat is nyertek azon kevesek tányérjára, akik ezt az élvezetet megengedhették maguknak. A mennyezetről leereszkedett egy mélyhűtött üvegkoporsó, amely csak az alsó oldalán nem volt átlátszó, onnan drótok és elektródok lógtak le, velük programozták be az új tartalmat. Mialatt a vágóhíd kapuja bezárult, a koporsóba Robert új teste elkezdett mozogni. Csobogva víz áradt a műtőbe, mechanikus karok nőttek elő a falakból, és súrolták a padlót; s amikor Robert átlendült a koporsó peremén, és az izmait közben megfeszítette, és büszkén fölszegte a fejét, a levegőt hatalmas lélegzetekkel beszívta, a helyiség ismét kórházi tisztaságban csillogott, és fertőtlenítő szagát árasztotta. Kedélyesen - amit ezúttal nem vettek zokon - átölelte a sebészeket, megköszönte a munkájukat, megcsókolta az arcukat, és dévajul mellbe bokszolta őket, meghívta mind a hármat, hogy ünnepeljenek vele, amit azonban emezek joviális mosollyal elhárítottak, mondván, hogy túl sok munkával elmaradnának. Hagyták, hogy minden kíséret nélkül eltávozzék. XIII Az az elképzelés - miután a Segítő Kézzel megegyezett -, hogy Robert egyéni szabadságát megőrizheti majd - annak következtében, amit Knife a műtét folyamán végrehajtott -, már az operáció estéjén hazugságnak bizonyult. Robert Renée-hez sietett, hogy új testét megünnepeljék, és teljes megdöbbenéssel kellett tapasztalnia, hogy elveszítette férfiasságát. Szellő sem rezzent, kegyeletteljes tűz nem izzott alá az égből, hogy lángra gyújtsa; tomboló kedvét máskor semmiféle jeges vihar nem csillapította, de Renée most hiába iparkodott, sikertelenek maradtak még a legagyafúrtabb próbálkozások is, csupán bizonyos, Robertban szunnyadó és az operáció után erősebbé vált szadista ösztönöket hoztak a felszínre.

Robert lázadó kedvét elfújta a szél. Mivel a személyiségét nem akarták szétrombolni, nem tették alávetett kutyájukká; elég szolgának parancsoltak. Munkatársakra vágytak, akiknek ereiben a régi emésztő tűz lobog, akik - lábukat szétvetve - mélyebb meggyőződésből teszik önként azt, amit parancsolnak nekik. Robert beletörődött. Renée és ő azzal magyarázta a kudarcát, hogy az új test okozza a megrázkódtatásokat, amiről persze sehol egyetlen sort sem lehetett olvasni. Futólag mérlegelték a Knife-fal való konzultáció lehetőségét, de ezt az ötletet a fenyegető kegyvesztettség miatt elvetették. Érthető tehát, hogy Robertnak az új test nem sok örömöt szerzett. Az éjjeliszekrényben volt a katalógus, amely a teste érzelmi, motorikus és mechanikai szerkezetét tartalmazta. Szintetikus burkát minden apró részletében az eredetiről másolták, és csak azokat a tájékokat formálták meg újra, amelyeken valami távozni szokott. Az erős izomnyaláb a karján nyilvánvalóan státusszimbólum volt. A lábai megfelelő ruganyossággal rendelkeztek. A különleges terhelésálló bőr alatt új, elasztikus, nagy teljesítményű szív működött, az egészséges, kénmentes tüdő valóságos oxigénorkánt pumpált a szervezetbe, sót a szükségaggregátorban is tárolt belőle. A bél, amely- ha a műgyümölcs távozni óhajtott - még bosszúságot is okozott azelőtt, most mesterségesen fermentált. Robert idegpályái vékonyabbak és rövidebbek lettek. Egyetlen gondolattól, mely nyomban az operáció után az eszébe ötlött, nem tudott szabadulni. Végeredményben csak halvány sejtés volt, két szilánk utalt a törésre, a dolgok nem illeszkedtek össze varratmentesen. Eszébe jutott az anarchisták röpcédulája, Paul Delvaux is a mennyei toronyban lakott. Mikor került kezébe ez az írás? A razzia nagyon korán történt. Ahogy a hírekből ki lehetett olvasni, akkor fésülték át a lakásokat és a garázsokat, amikor a lakók még aludtak, és lehallgatták az elektronikák jelentéseit. Ismerve a hivatásos szaglászók alaposságát, az a papír csak a házkutatás után kerülhetett a kocsijába. Hol volt Paul Delvaux? Következő este az ajtónk előtt állt. Beengedtem, minden porcikám remegett; hogy megnyugodjak, lejjebb kapcsoltam az áramfeszültségemet. Az alakja betöltötte az ajtónyílást, szórakozottnak látszott, andalító zenével üdvözöltem, de ő leintett. A pillantásában bizalmatlanság, harag és óvatosság volt. Robert most már a történet további részét is értette és - elfogadta; kész volt a lojalitásra, hogy - és miről is volt szó? - a megbecsülését kifejezze, és az elveszett szabad akaratát korlátlanul az ő szolgálatába állítsa, azzal például, hogy engem elárul. - Mit akarsz mondani? - kérdezte keményen. Közben a falak, amelyekbe drótjaimmal kapaszkodtam, a hallgatás falaként ölelték körül, őrjítő, áthatolhatatlan gáttal. - De hát az nem lehet igaz! - kiáltott fel hitetlenkedve. - Egy gép nem tagadhatja meg a választ és az engedelmességet! Mit képzelsz - kiabálta azután -, hova gondolsz, veled tartanak majd?! Aztán megnyugodott, levetette magát egy székre, és cigarettázni kezdett. Ki akarta próbálni, hogy mire vagyok képes. Néhány szippantás után eldobta a cigarettát; elnyeltem a csikket és a füstöt. - Amikor a műtétre indultam, kértél, nehogy elmenjek Knife-hoz - mondta. - Miért? Ellene szegeztem a hallgatásomat, és arra gondoltam, hogy biztosan látja és hallja, amint izzadnak a falak. - Hallgass ide! - folytatta ravaszul. - Előbb-utóbb úgyis kiköltözöm. Nagyon kérdéses, hogy az utánam jövő bérlő átvesz-e téged, vagy legalább az ízlésének megfelelően átalakíttat. - Várt, fölemelte a fejét, kémlelődött, és mivel moccanásnyi jelt sem adtam magamról, folytatta: - Renée-hez költözöm, szép ajándékot kap tőlem. - Robert körbepillantott, megbizonyosodott róla, hogy feszülten figyelek-e. - Renée új testet és új agyat kap. Nézd -

előhúzott egy prospektust -, erre a szűzies cigánylánytípusra gondolok, látod ezt a fekete, dús: hajat, a parázsló szemet, a nedves ajkat? És a tökéletes alakját! Még egyszer végigszaladtam a lehetőségeimen. Megtagadhattam válaszokat, visszatarthattam információkat, sorompókat állíthattam fel, és teljes mértékben parancsolhattam a házban mindennek, ami mozdult. Robertot kiábrándította a passzivitásom, felugrott, és nekilátott, hogy átkutassa a lakást. Ráhagytam, hogy feldúlja a biztonsági szobát, amelyben oly sokszor osztottuk meg éjszakai pihenőnket, anélkül persze, hogy Robert egészen bizonyosan tudott volna róla. Csak néztem, ahogy a dőzsölőparadicsomban kinyitogatta az ajtókat és a szekrényeket. És a zsibongó vidámság ritka pillanatát éreztem, amikor Robert - mintha pók lett volna - a mennyezeten és a falon araszolgatott, kezében egy díszes kalapáccsal üregek után kutatott a falban. A felfrissítő paradicsom ajtajában, ahol Paul Delvaux-t rejtegettem, meg kellett állnia. Dühöngve nekivetette magát az ajtónak, de csak a fejét törte be, káromkodott, és egyvégtében fenyegetőzött. Paul Delvaux-ról kérdezősködött, de hallgattam. Látszólag megnyugodott, és fülét az ajtóra tapasztotta. Kinyitottam a vízcsapot. Robert azt kívánta, hogy hívjam fel Knife-ot vagy a rendőrséget; én nemet mondtam. Ő üvöltött, én hallgattam. Hirtelen ő is elhallgatott, lázasan gondolkodni kezdett. Azután összevissza szaladgált, a bejárati ajtóhoz rohant, rázni kezdte; első rohamára keskeny rés nyílott, de úgy becsaptam az ajtót, hogy reccsent. Akkor már sejtette, hogy a lakása - a börtöne lett. XIV Már az operáció közben a nyomomra akadtak, egészen biztosan tudom, csak azért maradtak tétlen egy álló napon át, nehogy Robert révén kimeneküljek a kezük közül. Nem vitás, hogy nagyra tartják; amint kiérdemli, fölépítik testében és szellemében a jövő emberét. És én a négy falamban élek, egészen érthetetlen okból reszketek és vacogok. Valamikor csak használt engem, lám, az imént szépen tisztára mosakodott az új urai előtt; az utolsó alibijénél is segítségére leszek-e? Tudom, hogy a lépcsőházban vannak, surranó lábbal lopakodnak az ajtóm elé. A tegnap reggeli rohamcsapat, a három sebész is köztük van, és elektródaszerelőket is hoztak. Most betörik a lakásajtót, amely reccsenve a szemközti falnak vágódik. A banda dühödten beront, Robert elugrik az útból, villámgyorsan szétrajzanak, eltűnnek a lakásban. Ketten a dőzsölőparadicsomot foglalják el, céltudatosan és tapasztaltan a kézikapcsolóimhoz kapnak, egy áramütés, melyet ellenük szikráztatok fel, visszaveri őket. Egy szempillantás alatt befűtök a kályhákba és a tűzhelyekbe, a parázs lávája kiűzi a két férfit, a hajuk megperzselődik, de a biztosíték, amely mint a dugó az üvegből, kicsapódik, véget vet hősies ellenállásomnak a konyhában. Az egyik sebész berohan a biztonsági szobába, feltúrja az ágyat, a lézerpuskát közben úgy használja, mintha rovar lába volna. A mennyezeti lámpával kiverem kezéből a fegyvert, kirántom a lába alól a szőnyeget, belezuhan az ágyba, amely légmentesen körülzárja. Kapálózik és védekezik, mint egy húsevő növény ajkai közé hullott rovar, szűkös levegőjét a pótaggregátorból szívja. Két rendőr betöri a felfrissítő paradicsom ajtaját, Delvaux visszahúzódik a sarokba, egész testében remeg. Kinyitom a zsilipeket, minden irányból forró víz zubog a férfiakra, majd elzárom a lefolyókat a földön és a falakban, és csobogva emelkedik a víz. Felizzítom a tükörfalat, a spraydobozok felrobbannak, kemény a habjuk, a mennyezet egy helyütt leszakad, elkeseredett védekezésem mégis többet árt Delvaux-nak, mint amennyit használ, és a bandát csak alig-alig tartóztatja föl.

Most belevágnak a nyakába egy henteskampót, vérző húsán habos nedvesség ömlik el, maguk után vonszolják, mint egy zátonyra futott hajót, és most felfedezem a kamerákat; a tévé élőadásban közvetít. A víz vörösre színeződik, és beárad a nagy társalgóba. Az elektródaszerelők kirakodják a műszereiket. Sebtében bútort tolok az útjukba, nehogy a központi egységemhez férkőzhessenek, a szerelőket egy szekrénnyel lesöpröm a pástról, műszereik csörömpölnek a padlón, majd belehullanak a vörös színű folyadékba. Káromkodva tápászkodnak föl, az egyikük egy hosszú nyelű fogót vág a látófalamba, a fények egy része elszürkül, félig megvakultam. A szőnyegérzékelőim lábak csobbanását regisztrálják, és mialatt az a sebész, aki a biztonsági szoba ágyában van, az utolsókat rúgja, egyetlen rántással ráborítom a puha szőnyeget a felém mászó technikusra, aki a padlóra zuhan, elterül a felázott műanyag habban, olyan, mint egy ragadós enyven vergődő légy. Egyesült erővel szétmorzsolják a barikádot, miközben a mennyezeti világítás, mint egy pallos, fenyegetően átfütyül a fejük fölött a levegőben, darabonként szedik szét a védfalamat, fedezékbe húzódnak az ellenőrző berendezésem elől, és amit csak érnek, összetörnek. A Varázsfalban minden erőmet ellenük összpontosítom, nagy nyomáson megroppan az üveg, és sok ezer fájdalmas szilánkkal árasztja el a bandát. A fények kialszanak. Akkor valaki beúszik a központi egységembe, ahol egészen süket és vak vagyok, és mégis érzem, hogy Robert az, csak ő igazodhat el itt ilyen otthonosan, keze beletúr - nem szeretettel, becézőn, hanem büntető, ítélő indulattal - elektromos drótgomolyagomba.

XV A mágneses jegyzeteimet ezzel befe… Ódor László fordítása

Fodor András - Monumentum Az esti felhők mély uszálya eget a földdel összezárja, komorodó ívén a csónak úgy száll a mólók ágasa közé, mintha nem is vízen járna. Megyek, de vissza-visszanézve húz csak a tér zöld-szürke-kékje, s megtestesül a mozdulat, mikor eszmélő gyönyörét az űr befogja óriás tündökletébe. A szín, a fény sötétbe roppan, s e mozdulat még egyre ott van, már-már hiszem, hogy nélkülünk is munkál valami emberi erő a mérhetetlen csillagokban.

Ifj. Bartha Lajos - Különös kérdőjelek Tallózás a tudományos "rejtélyek" köréből ÉGBŐL POTTYANT PROBLÉMÁK Idestova egy évtizede történt: egy verőfényes vasárnap a Göppingen (NSZK) melletti falu egyik gazdálkodója kiballagott friss telepítésű gyümölcsösébe - és elámult. A facsemeték közt a földön néhány jókora jéggöröngy hevert. A szemmel láthatóan egyetlen nagyobb darabból szétszóródott töredékek együttesen egy kb. 50 centiméter átmérőjű jégtömeget alkottak. A földműves álmélkodása indokolt volt, hiszen a környéken nem működött jéggyár, a vasárnapi turisták pedig aligha hurcolnak magukkal egy két kilogrammos jégdarabot, csupán azért, hogy a gyümölcsösben szétdobálják! Az egyik rejtélyes jégdarabot néhány napig a hűtőszekrényben őrizte, de mivel másra keltett a hűtőtér, kidobta. Így hát csak szóbeli ismertetést adhatott a Max Planck Intézet Magfizikai Laboratóriumából kiküldött szakembernek, aki néhány nappal később, a sajtóhírek nyomán kereste fel. Időközben ugyanis a rejtélyes eredetű jégtömeg nagyon is érdekessé vált. A nyugat-németországi meteorészlelő hálózat. tíz önműködő fényképezőgépe 1970. augusztus 27-re (szombatra) virradó éjszaka egy fényes tűzgömböt - igen erős fényű hullócsillagot örökített meg. A fényképek alapján végzett számítások szerint a tűzgömb meteortömege nem hamvadt el teljesen, hanem maradványa a földfelszínre hullott, mégpedig nagyjából Göppingen térségében, ahol a jégtöredékeket lelték! A göppingeni eset felelevenítette a jégmeteoritok lehetőségének kérdését. A Sterne und Weltraum (Csillagok és Világmindenség) c. mannheimi folyóirat ennek kapcsán megemlítette a Moszkva közelében, 1963-ban, Domogyedovo faluban hullott, közel ötkilogrammos jégtömegről szóló jelentést is. Meglehet, hogy a jégmeteoritok hullása nem is olyan ritka eset? Választ azonban hiába keresünk a régebbi és újabb kiadású szakkönyvekben. A csillagászat és a meteoritkutatás szakemberei hallgatnak a kérdésről, legfeljebb hitetlenkedve csóválják a fejüket. A legrészletesebb kézikönyvek és leírások sem említik a "jégmeteor" címszót! Pedig elvileg nem zárható ki, hogy a kozmikus térből a kő- és vastömegeken kívül nagyobb, összefüggő jégtömbök is hulljanak a Földre. Az üstökösök állandó jellegű szilárd magja kisebb-nagyobb kő- és vasszemcsékből áll, amelyeket jég köt össze. Régóta ismert tény, hogy a Föld légkörében felvillanó meteorok és a lehulló meteoritok egy része a széteső, pusztuló üstökösmagokból származik. Így az is könnyen lehet, hogy az üstökösmagok nagyobb, összefüggő jégtömegeket is tartalmaznak. A legnagyobb darabok pedig lejuthatnak a földfelszínig is. Csupán azért tűnnek fel kevésbé, mint a kő- vagy vasmeteoritok, mert néhány óra, esetleg egy-két nap alatt nyomtalanul elolvadnak. Ennek ellenére a szakemberek többsége mély hallgatásba burkolódzik, ha a jégmeteorokról esik szó - és nem véletlenül. Századunk elején Hans Hörbiger német mérnök (és fantaszta) "világjégelmélete" igen rossz csengést adott a jégmeteorok fogalmának. Hörbiger elméletének vakbuzgó hivői mindent megtettek, a félremagyarázástól a csalásig, hogy mesterük elméletét amely szerint a világmindenséget a jég építi fel - valahogyan igazolják. Az 1953-54-es években nagy szenzációt keltettek az észak-franciaországi "jégbombák", amelyek derült égből hullottak alá, néha igen nagy sebességgel. Ezeket az égből hullott jégdarabokat sokan megfigyelték, végül is egy patikus jött rá a rejtély nyitjára. Az általa lelt jégdarab ugyanis szappanszagú volt! Ekkor derült ki, hogy a jégbombák az egyik repülőjárat gépeinek (különleges légköri körülmények között megfagyott) mosdóvizéből erednek. Nem csoda ezek után, hogy a kutatók többsége nem akar tudni a jégmeteorok kérdéséről. Pedig van olyan magyarországi adat, amely bizonyosan nem függ össze a légi közlekedéssel,

de Hörbiger áltudományos halandzsájával sem: mivel 1802-ből származik. A ma már (alighanem méltán) elfeledett nevű Siegmund C. Wagner német író 1811-ben megjelent művében közli az alábbiakat: "Egy 18 köbláb (mintegy 0,6 köbméter) nagyságú jégtömeg hullott az égből. Egy híradás szerint a magyarországi Pusztamihály (Pusztaszentmihály?) nevű fala mellett, 1802. május 28-án zivatar és jégverés közepette egy három láb hosszú, három láb széles és két láb vastag, négyzet alakú jégtömb esett alá a levegőből (azaz kb 96 x 96 x 64 cm). Nyolc ember sem tudta felemelni, súlyát 11 bécsi mázsára becsülték (kb. 600 kg). Még három napon át látható volt. Nem messze ettől egy másik jégtömböt is láttak, akkorát, mint egy utazóbőrönd." Az adatközlés pontossága, a méret és a súly egyezése hihetővé teszi a közleményt. Kevésbé valószínű azonban, hogy a zivatarfelhőkben ilyen hatalmas, összefüggő jégtömb keletkezzen. Így a Pusztamihály mellett hullott jégtömeg nagymértékben a jégmeteoritok létezése mellett szól. Jogos tehát a kérdés: nem lenne időszerű, hogy a szakértők alaposabban utánanézzenek az ilyen és hasonló adatoknak? REJTÉLYES-E A "REJTÉLYES ACÉLKOCKA"? Korántse higgyük azonban, hogy a szakemberek valamiféle maradiságból vagy éppenséggel a tények letagadásának okából óvakodnak egyik-másik megoldatlan kérdés vizsgálatától. Nemegyszer a szenzációkeltő álhírek, jóhiszemű félreértések és tudatos szélhámoskodások szegik kedvét a leglelkesebb kutatóknak is. Az utóbbi időben egyre sűrűbben emlegetett "rejtélyekről" közölt hírekből szinte lehetetlen kibogozni a valóságot, a tájékozatlanságot és a szélhámosságot. Így hát a valódi szakember nem szívesen nyúl az ellenőrizhetetlen adatokhoz. Mint például a hazai sajtóban is többször említett rejtélyes acélkocka esetében… amelyet állítólag a meglehetősen kalandos életű német bányamérnök, Friedrich Adolf Gurlt (1829-1902) talált egy barnaszénbánya kőzetrétegeiben, 1886-ban. A mintegy 7 cm hosszú, 6 cm legnagyobb szélességű és 4,7 cm legnagyobb vastagságú, szabálytalan trapéz alakú fémes anyagdarabot meteornak ítélte és ilyenként írta le a francia Akadémia közlönyének 1886. évi 103. kötetében (Comptes Rendus). Akkoriban a lelet elég nagy feltűnést keltett, mivel bányafejtés anyagában addig nem - és azóta sem - találtak meteoritdarabot. Az ún. wolffsäggi meteorit, 785 grammos súlyával, mérete után valóban besorolható a vasmeteoritok nem kisszámú csoportjába. Mint látható, sem Gurít, sem mások nem beszéltek "acélkockáról", annál kevésbé, mivel a meteoritdarab ránk maradt ábrázolásai egyáltalában nem is mutatnak kocka vagy hasáb alakot. A felülnézetben trapéz, oldalnézetben mogyoró vagy barackmag alakú példány jellegzetes meteoritszerű képet mutat, amilyen meteoritot még száz- és százszámra őriznek a múzeumok. Jellegzetesek a felszínét borító, "ujjnyomra" hasonlító bemélyedések; ezeket a légkörön áthaladva a megolvadás hozza létre. Gurít, illetve a bányatársulat ezt a példányt sohasem adta át szakértőnek kémiai elemzésre, nem mutatták be nyilvános kiállításon, és nem ajándékozták egyetlen múzeumnak sem. Így hát lassanként a feledés pora borította a wolffsäggi meteoritot, amelyet a leírás óta egyetlen hozzáértő sem látott. (Ma már azt sem tudni, hol őrzik a leletet.) A meteoritkatalógusokban sem található meg, mivel bizonytalan, kétes hitelű példánynak minősítették. Az 1950-es években azonban felfedezték a különös meteoritot a fantaszták, álmodozók és szédelgők. Valójában ma már nehéz lenne kinyomozni, hogy ki röppentette fel először a gondolatot: a harmadkori wolffsäggi barnaszénben talált meteorit emberi megmunkálás nyomait viseli magán. Az állítólagos "acélkockán" ugyanis egy keskeny, körbefutó Wagner, S. C.: Naturwunder und Laender-Merkwündigkeiten. Ein Beytrag zur Verdrangung unnutzer und Schaedliche Romane. Neueste Auflage, Berlin 1811

bemélyedés látható. Ezt a szabálytalan hornyolást nevezték el "megmunkálás" nyomának. Mivel pedig tíz-húszmillió évvel ezelőtt még ember sem volt, a híresztelés kikiáltotta a rejtélyes leletet idegen égitestekről érkezett űrhajósok itt maradt nyomának. A hírhedt "rejtélygyáron", a francia Jacques Bergier már csalhatatlan bizonyítékát látta a leletben a távoli világ küldötteinek. Csak éppen magát a leletet nem látta senki! A kétes hitelű francia Science et Vie c. folyóirat szerint a salzburgi múzeumban őrzik. Ám Osztrumov szovjet újságíró személyes látogatása során Ausztriában sehol sem tudtak megmutatni a különös "acélkockát" - vagy ahogyan a rejtélygyártók áltudományos nagyképűséggel elnevezték, a paralellepipedont. Pedig a szakkörök bizonyára örömmel fogadták volna, ha végre valaki közli az érdekes vasmeteorit lelőhelyét. Mert az vitathatatlan, hogy a barnaszéntömbben lelt fémes tárgy, ha ugyan létezik, egy jellegzetes meteoritpéldány. (Létezését már a múlt században is kétségbe vonták.) Különös egyébként, hogy a szenzációvadászoknak sohasem ötlött fel az a kérdés: a távoli égitestről idelátogató értelmes lényeknek miért kellett egy meteoritdarabot farigcsálniuk? Egyébként a meteoritról közölt képek - amennyiben hitelesek - semmiféle különleges megmunkálás nyomát sem mutatják. A rideg tények azonban képtelenek meggyőzni a túlfűtött fantáziát. A különféle valótlan híreszteléseket a kozmikus vendégekről szóló mesék egyik legbuzgóbb hazai terjesztője még további "adatokkal" is megtoldotta. A walffsäggi meteoritról ekként ír: "Így írták ezt az esetet a »szenzációhajhász újságírók« rovására mindaddig, míg 1. Poggendorf, a szovjet Tyehnyika Mologyozsi tudományos hírmagyarázója Az egzakt tudományok bibliográfiáját lapozgatva ismerős névre nem bukkant. ( ..) Friedrich Adolf Gurít… 1886. július 7-én . .. mutatta be a fémtárgyat." (Ország Világ, 1976. nov. 15., 12. o.) A pontosnak és hitelesnek tűnő adatok - egytől egyig valótlanok! Megállapítható, hogy a Tyehnyika Mologyozsi (Ifjú Technikus) c. folyóiratnak nincsen 1. Poggendorf nevű hírmagyarázója, az Egzakt tudományok bibliográfiája (azaz könyvészete) néven emlegetett mű pedig nem létezik. Ezzel szemben a múlt század híres osztrák fizikusát nevezték J. C. Poggendorffnak, ő azonban aligha lehetett a szovjet folyóirat munkatársa, mert sok évtizeddel a lap megindulása előtt, 1876-ban (81 esztendős korában) elhunyt. Tény, hogy Poggendorff valóban szerkesztett egy tudománytörténeti lexikont, amely a világ legjelentősebb tudósainak rövid biográfiáját (azaz életrajzát) és főbb műveit tartalmazza, ez 1863-ban jelent meg Életrajzi-irodalmi kézikönyv az egzakt természettudományok történetéhez címen . Ennek Poggendorff szerkesztette első két kötetében aligha lehet szó a hírhedt meteoritról, hiszen az a könyv kiadása után huszonhárom évvel, a szerző halálát követben egy évtizeddel került elő! Poggendorff halála után számos további pótkötet jelent meg, ezek negyedik kötetében valóban fellelhető Gurít neve, de egyetlen, az idézetben említett sor sem fordul elő a híres lexikonban! Világos tehát, hogy a magyar hetilap tévedett. Aligha kell indokolni, hogy ennyi hamis adat és téves, eltorzított közlés után a tudomány hivatásos művelői miért tartózkodnak a különféle "rejtélyek" vizsgálatától, Valótlan közlésekből nem lehet valódi tanulságot levonni. Pedig érdemes ezeket a híreszteléseket átböngészni, mert akad szinte már humoros "rejtély" is. Az előbb idézett cikk szerint "Nevada államban, jelentős mélységből felszínre hozott kemény mészkőben kb. öt centiméter hosszú acélcsavart találtak". Nos, ilyen "csavarokat" bármelyik hazai turista, kiránduló is könnyen találhat. Elég, ha a barlangjairól nevezetes Aggtelek és Jósvafő közti országút vízlevezető árkában felhalmozódott tömör kristályos mészkőtörmeléket figyelmesen átkutatja. Előbb-utóbb Poggendorff, J. C.: Biographisch-Litterarisches Handwörterbuch zur Geschichten der Exacten Naturwissenschaften, I-II. kötet. Leipzing, 1863. (Ez a két kötet összesen 8501 nevet sorol fel.) A III. kötet A. J. Oettinger szerkesztésében, 1898-ban jelent meg, a IV. kötet 1904-ben. (Ez utóbbi tartalmazza Gurlt meteoritról írt cikkeinek címét.)

feltűnik, hogy a kódarabok törésfelületén néha merőlegesen kiálló, máskor hosszában elnyúló, csavarszerű mészképződmények ékeskednek. A földtan triász korának sekély vizű tengerében élő virágállatok, az ún. crinoideák maradványát őrzi az ősmaradványokban egyébként szegény kristályos mészkő. "Acélcsavarról" persze szó sincsen. Az elhalt crinoideák hosszú, csavarszerű nyelét töltötte ki a finom mésziszap, amely a szerves anyag felbomlása után valóban meghökkentően csavarmenetre emlékeztető kőmagként maradt meg. (A virágállat nyelének csavarszerű szelvényezettsége biztosította a hajlékonyságot és azt, hogy veszélyben összehúzódjon, táplálékkereséskor kinyúljon.) A triász-mészköre jellemző csavarszerű ősmaradványokból csinált azután a jámbor - vagy talán nem is olyan fémbor - cikkíró acélcsavart! Az őslénytan szakértője persze hamar észreveszi a turpisságot, és egy életre elege van a "rejtélyekből". A REJTÉLYES FÉNYOSZLOPOK Pedig akad egynéhány természeti jelenség, amely megérdemli, hogy több figyelmet szenteljenek megoldásuknak. Nem is kell a kozmikus térbe menni egy-két valódi problémáért. Földünkön itt-ott valóban rejtélyes jelenségekre bukkanhatunk. Néha éppen azért nem adnak hitelt az ilyenekről szóló jelentéseknek, mert az álszenzációk lerontják a beszámolók megbízhatóságát. Nem vehetjük hát rossz néven, hogy a fizikusok többsége eléggé kételkedve olvasta az első sajtóközleményeket az afrikai Gabon állam oklói uránlelőhelyének természetes atomreaktoráról. Pedig - mint kiderült - ez a hír szakembertől származott: 1972. június 15-én közölte dr. Francis Perrin, a Francia Atomenergia Bizottság és a Párizsi Akadémia tagja, hogy az 1969-ben feltárt bánya uránmintáinak elemzése néhány tízezrelékkel kevesebb Urán-235 izotópot mutatott ki a kelleténél. A további ellenőrző vizsgálatok során kiderült, hogy az oklói urán a világ, sőt a világmindenség minden más uránelőfordulásánál törvényszerűen kimutatható 0,72 százalék U-235 izotóparány helyett 0,44-0,74 százalékos arányt mutat. (Az uránlelőhelyeken manapság mindenütt 99,27 százalék U-238 izotóparány tapasztalható.) A rendellenes izotóparány magyarázatául az a lehetőség kínálkozott, hogy az oklói urántelepen kb. 1700 millió évvel ezelőtt egy természetes atomreaktor működött. Ennek kiégése során változott meg az uránizotópok aránya. Igen ám, de ez a kézenfekvő magyarázat újabb kérdőjeleket vetett fel. Hogyan indult meg, mi "gyújtotta be" a természetes atommáglyát? Itt már csak találgatásokra vagyunk utalva. A gaboni Liberville-ben, 1975-ben összehívott nemzetközi konferencia azt a lehetőséget tartotta leginkább elfogadhatónak, hogy a jelenlegi lelőhelyre a folyóvíz szállította az urántartalmú hordalékot, és ugyancsak így került e réteg fölé a neutronelnyelő (bór- vagy kadmiumtartalmú) kőzetanyag. E maghasadást szabályzó anyagok a természetes uránmáglya kiégése során fokozatosan elhasználódtak. Ez a rendkívüli, másutt még nem tapasztalt jelenség felhívta a figyelmet egy másik rejtélyes jelenségre. A nyugat-afrikai Guinea állam Yomou nevű falujának környékéről több bejelentés érkezett, hogy egy domb felett az éjszakai órákban néha titokzatos derengő fényoszlopokat észlelnek. A közlést eleinte a néger lakosság képzelődésének, babonás hiedelmének tulajdonították. Végül is 1972-ben - az oklói esettel egyidőben - felkérték az ott tartózkodó Ferencz Károly magyar geológust a jelenség kivizsgálására. Személyes tapasztalatai alapján bebizonyosodott, hogy a rejtélyes világító fényoszlopok valóban léteznek. Ferencz Károly egyúttal azt is megállapította, hogy a fényoszlopok alatt radioaktív kőzetek találhatók. Vizsgálatait három évvel később megerősítették a szomszédos Libéria állam felett végzett radioaktív sugárzásmérések. A Guineával határos területeken igen erős rardioaktivitást mutató érctelepekre bukkantak, ezek folytatása a Yomou környékén

kimutatott lelőhely. Kézenfekvőnek tűnne a magyarázat, hogy Yomounál is egy működő természetes atommáglya szolgáltatja a különös fénytüneményt. Csakhogy… …az elmúlt sok száz millió év során a természetes Urán-235 aránya mindenütt a világon igen alacsony (0,72 százalék) értékre csökkent, újabb U-235 keletkezésére nincsen mód, így napjainkban természetes atommáglya nem létezhet sehol. Ezért máshol kell a fénylés okát keresni. Lehetséges - véli dr. Méhes Kálmán hogy a yomoui lelőhelyen a visszamaradt rádium és radongáz gamma-, illetve alfasugárzása kelti a fénylést az őserdő feletti légkör bomló szerves anyagában. Ám ez is csak egy lehetőség. A yomoui fényoszlopok (radioaktív eredetű) villódzásának kérdőjele még válaszra vár. (Részletesen: Élet és Tudomány, 1976. évi 36. sz.) DÜBÖRGŐ TENGERPARTOK Az afrikai fényoszlopok rejtélyének megfejtését nem kevéssé hátráltatja, hogy a megjelenés helyén csak ritkán fordul meg jól felszerelt kutatócsoport. Egy másik furcsa természeti tüneményt sokan észlelték. Európa és Észak-Amerika sűrűn lakott, kulturált vidékein jelentkezik, valódiságát mégis hosszú időn át vitatták. A múlt év (1977) decembere óta azonban annál többet foglalkoztak az USA és Kanada fizikusait, meteorológusait, tengerkutatóit. Az első, újabb időből származó jelentés 1977. december 2-án érkezett a dél-carolinai Charlestonból: a délutáni órákban ismeretlen eredetű, igen hangos, hosszan tartó dörgés rázta ,meg a környéket. Eleinte sugárhajtású repülőgép, esetleg rakéta okozta hangrobbanásra gyanakodtak. Tizenhárom nappal később azonban egymás után öt hasonló dübörgés hangzott fel. A fülsiketítő, visszhangszerű dörrenések sem légi járműtől, sem természeti jelenségtől például zivatartól - nem eredhettek. Ami még különösebb: ugyanebben az időben a 2300 kmrel északabbra fekvő Új-Skóciában is hallották a dübörgést. Azóta is számos esetben érkeztek bejelentések az Atlanti-óceán nyugati partvonalán, mintegy két és fél ezer kilométeres sávon gyakran egymástól távoli pontokon egyidejűleg - megfigyelt hangjelenségről. A környék lakói először valamiféle titkos katonai kísérletre gyanakodtak. A nemzetbiztonsági minisztérium azonban megcáfolta ezt a feltevést, ám a szorgos vizsgálódás ellenére sem tudott bővebb felvilágosítást adni a jelenség okáról. Az a tény, hogy a dörrenések egyidejűleg rendkívül hosszú partszakaszon tapasztalhatók, egyébként is tarthatatlanná teszi a zaj mesterséges eredetének gondolatát. A szorgos levéltári kutatások alapfan kiderült, hogy a kelet-amerikai partokon már 1729ben is feljegyeztek hasonló dübörgést. Akkor is Dél-Carolina lakói jelezték a tüneményt, amely mintha a nyílt tenger felől hangzott volna. Érdekes módon az amerikai kutatók nem tudnak arról, hogy az óvilágban még a múlt században is vitatkoztak e különös hangok felett. A belga, francia és német szaklapok után 1898-ban nálunk Raum Oszkár meteorológus ismertette az általa ködrengésnek nevezett jelenséget. Ismertetése szerint leggyakrabban tengerek és nagy tavak, néha mocsaras síkságok, ritkábban mély fekvésű völgyek e jelenség forrásai. "Maga a moraj oly intenzív - írja Raum Oszkár - és kábító, hogy a megfigyelő idegeire rendkívül kellemetlenül hat. Félelmes borzongás vesz erőt mindazokon, kik azt először hallják." (Az Időjárás, 1898. márc. 87. o.) A tünemény tehát nincsen tengerhez kötve, de általában nyirkos, mocsaras helyeken tapasztatható. A századforduló táján sokat vitatták a rejtélyes ködrengések okát, mígnem az első világháború a maga ágyúdörgésével elnyomta a természeti jelenség (no meg az akadémikus vitatkozások) zaját. Azóta most bukkan fel a feledésből először. A század elején úgy vélték, hogy a jelenség oka talán a ködképződésben beálló zavar. Olyan esetekben észlelhető a ködrengés, amikor "a víz gőzzé válását valamely (akadályozó)

körülmény késlelteti". E nézet hangoztatói az egyenetlenül melegített kazánokból hangzó dübörgésre hivatkoztak. A kérdés később olyannyira feledésbe merült, hogy jóformán egyetlen meteorológiai munkában sem találjuk említését. Csupán napjainkban, az amerikai észlelések tették időszerűvé a probléma felelevenítését. Az USA Tengerkutató Laboratóriumának munkatársai úgy vélik, hogy a tengerfenékről felemelkedő, hatalmas méretű földgázbuborékok robbanása kelti a dörrenéseket. A metánbuborékokat a légköri elektromosság lobbantja lángra, és a robbanás hangnál nagyobb sebességgel szétterjedve hozza létre a rendkívüli dörejt. Ez a nézet mindenesetre összhangban van azzal az - amerikaiak által, úgy látszik, ismeretlen - adattal, amely szerint a ködrengés szárazföldön, mocsaras vidékeken (földgáz- és mocsárgáz-előfordulások körül) ugyancsak tapasztalható. Végleges válasznak azonban ezt a tetszetős elméletet sem tekinthetjük. Mindenesetre messzebb jutottak volna a kutatásban, ha a kérdést sokan eleve nem tekintik hibás, valótlan megfigyelésnek! Érdekes, hogy a földkéregben elnyelt metángáz lehetőségét újabban az angol Thomas Gold egy másik, sokszor kétségbe vont hitelű jelenség magyarázatára is felhasználja. A hírneves angol geofizikus (és bolygókutató) feltevése szerint a szilárd földkéreg nagy nyomáson tetemes mennyiségű metángázt tart lekötve. Különleges esetekben, például erős földrengések nyomán ez a lekötött metán robbanásszerűen felszabadulva, fénytünemény közepette valóban felrobban. Régebbi és újabb keletű földrengésleírások nemegyszer tesznek említést arról, hogy a pusztító rengések idején "villámlást", fénytüneményt észleltek. A földrengéskutatók ezeket a leírásokat jobbára a képzelet szüleményeinek ítélték, esetleg véletlen egybeeséssel, a rengéskor fellépő tűzvésszel magyarázták. Csupán századunk közepén, hiteles észlelések nyomán kezdett elfogadottá válni, hogy a nagy rengéseket "fáklyaszerű" fény, "a földből az égbe csapó villám" kíséri. A kérdésről így is igen kevés szó esett a szakirodalomban. Thomas Gold most az általa feltételezett metántartalékot teszi felelőssé a rengések fénytüneményeiért. (Más kutatók a kőzetekben fellépő, nagy nyomásváltozás okozta elektromos jelenségre gyanakodnak.) A rengéseket megelőző metánkiáramlással magyarázza azt az ugyancsak vitatott jelenséget, hogy az állatok egy része már a földmozgást megelőzően feltűnően nyugtalan. Az ókortól kezdve számos feljegyzés tanúskodik arról, hogy a földrengések előtt egyes állatok félelmet, nyugtalanságot árulnak el. Ezeknek az adatoknak azonban sokáig kevés hitelt adtak, majd pedig az állatok "kifinomult ösztönére" hivatkoztak. Gold szerint szó sincsen kifinomult ösztönről - csupán érzékeny szaglásról. A finom szaglású állatok megérzik a levegő gyarapodó metántartalmát, ez okozza feltűnő viselkedésüket. A néhány kiragadott példa is tanúsítja, hogy akad bőven "rejtély" a természetkutatás terén. Nem szükséges kitalált problémákat gyártani, álszenzációkat kiagyalni - és akkor a szakemberek is nagyobb hitelt adnak az ismeretlen vagy szinte hihetetlennek tűnő jelenségekről szóló beszámolóknak.

Mihail Puhov - Eltűnt egy űrhajó! - Elvégre szabadságon vagyok - jelentette ki Eo. Le s fel száguldozott a teremben, nem is nézett a külbiztonsági miniszterre, aki óriási íróasztala mögül nyugodtan szemlélte a jelenetet. Eo dühöngött, mint mindig, ha félbeszakították valamilyen tevékenységét, és becipelték valaki másnak a dolgozószobájába. - Szabadságon vagyok - ismételte Eo. - De önök mégis utánam jönnek, elráncigálnak a folyó mellől, és helikopteren visszacipelnek a városba. És mindent azért, hogy elmeséljenek egy történetet, amely bár érdekes, de egyetlen olyan használható adatot sem tartalmaz, amelyből kiindulhatnánk. - Miről beszél? - Ön is nagyon jól tudja. Azt hiszik, hogy ha elvonulok az isten háta mögötti vadonba, nem viszem magammal a tévémet? Azt hiszik, nem tudom, hogy tegnap az önök felderítő űrcirkálója találkozott egy idegen űrhajóval? És hogy mindez a Mariontól alig egy fényhét távolságra történt? - Nem tegnap, hanem több mint egy héttel ezelőtt - igazította ki a miniszter. - De mi csak tegnap értesültünk az ügyről. A fény sebessége sajnos korlátozott. - Ez most mindegy - mondta Eo. - Nekünk az a feladatunk, hogy egymás mellé rakjuk a tényeket. Egyetlenegy tény, ez semmi. Két tényt már valahogyan össze lehet kötni. A detektív munkája három ténynél kezdődik, ekkor már ezeket az adatokat három alapvetően különböző láncra lehet felfűzni. Itt most szó sincs három tényről. De mit is vesztegetem az időmet! Hiszen még probléma sincs. - Nyugodjék meg - szólt közbe a külbiztonsági miniszter. - Miből gondolja, hogy e miatt az űrhajó miatt hívtam? - Hát mi másért? - kérdezte Eo. - Veszély. Biztonság. Külső fenyegetés. Nem hiszem, hogy önök kivételek. Annál kevésbé, hiszen ez a foglalkozásuk. - Részben igaza van - jegyezte meg a miniszter. - Rendkívül elkeserített bennünket az idegen űrhajó felbukkanása. De egyelőre önnek valóban semmi dolga nem lehet ebben az ügyben. - Akkor meg miért hívatott? - kérdezte Eo. Lassacskán lecsillapodott. - Történt itt még valami más is - folytatta a külbiztonsági miniszter. - És ez már az ön szakmájába vág. Az Alkalmazott Fizikai Intézetben eltűnt az időgép. - Hogyan? Ismét Ross készüléke? A miniszter arcán mosoly futott át. - Nem, Ross készülékét szigorúan őrzik. Az intézet kidolgozott egy új típust, egészen más alapelvből kiindulva. - No és aztán? Ezt lopták el? - kérdezte Eo. - Nem - felelte a külbiztonsági miniszter. - Tegnap próbálták ki, s a gép eltűnt. A pilótával együtt. - Ha az önök modelljének a működési határa egy hét, akkor semmiképpen sem távozhatott a régmúltba. - Eo szünetet tartott. - És miért nem a feltételezett célba érés időpontjában fújtak riadót, tehát nyolc nappal ezelőtt? Az Alkalmazott Fizikai Intézet hírnevessége, Kramp idegesen dörzsölte a tenyerét. Meghatározhatatlan korú, köpcös, szakállas férfi volt. A laborban óriási hőség uralkodott, s Kramp arcáról csak úgy patakzott a veríték. Szemét négyszögletes, vastag szemüveg takarta. Mellette a laborszéken forrasztópáka füstölgött. Kramp úgy festett, mint valami rádióamatőr. - Voltaképpen igaza van - felelte. - De az átvitel pontos idejét csak az utolsó pillanatban állapítottuk meg. Rettenetesen sürgettek bennünket. Nem tiltakozhattunk, ugye megérti?

- Világos - mondta Eo. - Csak az nem világos, hogyan sikerült kiküszöbölniük a paradoxont. - Mire céloz? - Nagyon egyszerű - felelte Eo. - Ha önök megjelennek a múltban, akkor megváltoztatják. Éppen ezért aztán a jelennek is meg kell változnia. Régebben ebből azt a következtetést vonták le, hogy az időgép lehetetlenség. Önök megépítették a gépet, de a paradoxon megmaradt. Bebizonyították, hogyan lehet megoldani? Kramp levette a szemüvegét, és végigsimította lehunyt szemhéját. A szeme gyulladásosan vörös volt. Vállat vont. - Nem, ezzel nálunk senki sem foglalkozott. Kevés az emberünk. - De a paradoxonról csak hallottak? - Persze hogy ismerjük a problémát. Már a könyökünkön jön ki. De azért felépítettük a működő modellt. - Értem - mondta Eo. - Tehát minden ellenvetést a gyakorlattal cáfoltak meg. De azért az elméleti kérdéseket sem hanyagolták el? - Természetesen nem - válaszolta Kramp. Előhalászta zsebkendőjét, és homlokáról letörölte az izzadságot. - Modelljeink csak kis távolságra jutottak vissza a múltba. Az átvitelek mérésére különleges készüléket kellett készítenünk. A tervek kidolgozása közben egy sereg új problémát is megoldottunk. - Én másra gondoltam - vetette közbe Eo. - De menjünk tovább. Azt mondja, hogy a modellek igen kis távolságra jutottak vissza a múltba. Körülbelül milyen időtávolságra? - Egy nanoszekundumra. - Csak ilyen kis távolságra? És mivel magyarázható ez? Kramp ismét letörülgette magáról az izzadságot. - Az energiafelhasználással. A gépek rengeteg áramot fogyasztanak, és még ez is kevés. Beletúrt az asztalfiókba, és előszedett onnan egy öngyújtóra emlékeztető fénylő paralelepipedont. - Nézze, ez itt egy ilyen modell. Tízszeres nagyítás. - Köszönöm - felelte Eo. Az ujjai közt forgatta az egyenközlapot, aztán letette az asztalra. Végül aztán hogy boldogultak? - Kieszeltünk valamit - folytatta Kramp. - Más anyagokat használtunk, így aztán ugyanakkora energiával pilóta vezette kapszulát küldhettünk vissza a múltba, mégpedig egyhetes időtávolságra. - Rögtön pilótával? Kramp hallgatott. - Nem volt más választásunk. Ilyen nagy időintervallumnál gyakorlatilag tehetetlen a távirányítás. A kibernetikus berendezések túl súlyosak… - Milyen volt az önök gépel Kramp egy áttetsző üvegszivart vett elő a fiókjából. - Tessék. Százszoros kicsinyítés. - Hogyan lehet bejetizi a belsejébe? - Hermetikusan záródó zsilipen. - Miért szükséges a hermetikus zár? - Tudjuk, hogy a kapszula a múltba távozik. De nem juthat vissza pontosan oda, ahonnan elindult. Hiszen a célba érés pillanatában a starthely foglalt. - Várjunk csak - szakította félbe Eo. - Aha, most már értem! A gép áll ott. Tessék, folytassa! - Ha a kapszula néhány kilométerrel feljebb köt ki, az ember megfullad. Miért érne vissza odafönt? Nano - valamely mértékegység ezermilliomod része

- A kapszula bármely irányba elmozdulhat. Felfelé is. Csupán az a fontos, hogy szabad térségbe jusson vissza. - Miért beszél kilométerekről? - A modellekkel végzett kísérleteknél a start és a cél közötti távolság két és fél métert is elért. A méretek elemzése alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a térbeli eltérés körülbelül arányosan növekszik a tárgy méreteivel. - Várjon csak - szólt közbe ismét Eo. - Aha, értem már! Ésszerűen hangzik, de szeretnék megismerkedni a kísérletek eredményeivel. Kramp odatolt eléje egy vastag kötetet. - Ez a legutóbbi beszámolónk. Ebben minden benne van, kezdve az első kísérletektől. Köszönöm - felelte Eo. Nagy nehezen begyömöszölte táskájába a könyvet. - A modelleket magammal viszem, ha nem ellenzi. A viszontlátásra! Felkapta a degeszre tömött táskát, és kisétált a laborból. Eo dolgozószobája előtt nagy terasz húzódott, innen pompás kilátás nyílt. Közvetlenül a terasz alatt, a szakadékban, a törésvonal cikcakkját követve, egy folyó kanyargott. Távolabb, a túlsó parton, néhány kilométernyire magas fű borította, smaragdzöld rétek terültek el. Még távolabb, egészen a látóhatáron, a fűből zömök fák vízszintes koronái emelkedtek ki. Még távolabb: a föld összeért az éggel, amely kék volt és felhőtlen. A külbiztonsági miniszter Eo felé fordult. - Ha jól értem, ön se jutott előbbre. - Nagyon téved - jelentette ki Eo. - Már csak néhány apróság van hátra. Most neki kell ülnöm, és dolgoznom még egy kicsit. Gondolom, minden rendben lesz. A külbiztonsági miniszter felugrott. A karosszék majdnem felborult. - Mire alapozza a véleményét? - Kiderült, hogy rengeteg mindent nem tisztáztak ott az intézetben - felelte Eo. - Különösen a paradoxonnal kapcsolatban. Bizonyára olvasta már, hogy az időgép lehetetlen, mert agysegítségével megváltoztathatjuk a múltat és következésképpen a jelent is, holott a valóságban mindkettő változatlan marad. Éppen ez a paradoxon lényege. És aki elszánja magát az időgép megszerkesztésére, annak komolyan törnie kell a fejét, hogy miképpen oldja meg ezt a paradoxont. - És megoldható egyáltalán? - Elméletileg igen. Például ha ön átkerül a múltba, láthatatlanná válik, nem lehet érzékelni, s meg lesz fosztva attól a lehetőségtől, hogy beavatkozzék mindabba, ami ön körül zajlik, s így a paradoxon érvényét veszti. Példa rá Ross készüléke. - Rendben van, nagyon szépen tud magyarázni - mondta a miniszter. - Tehát úgy véli, hogy az eltűnt pilóta most valahol itt tartózkodik a közelben, csak mi nem látjuk, nem érzékeljük? - Nem feltétlenül - válaszolta Eo. - Én a paradoxon lehetséges megoldásai közül csak egyet említettem. És ha ez nem mond ellent annak, amit tudunk, akkor ez inkább azért van így, mert nem tudunk semmit. - Világos - mondta a miniszter. - És az intézetben milyen megoldást javasolnak? - Ők? Semmilyet. - De hiszen éppen az imént mondta, hogy mindenkinek, aki az időgép megszerkesztésével foglalkozik, komolyan törnie kell a fejét a paradoxon megoldásán! - Számít is az, hogy mit mondtam! Ők nem foglalkoztak ezzel. Úgy vélik, ha egyszer vannak működő modelljeik… Eo eltöprengett. - Ha egyszer vannak működő modelljeik - ismételte meg a miniszter. - És aztán? Szerintem nem fejezte be a gondolatmenetét.

- Várjon csak - mondta Eo. - Bocsásson meg, kérem, de sürgősen a gépterembe kell mennem. Nemsokára visszajövök. Néhány óra múlva, amikor Eo hazaérkezett, a terasz már üres volt. Eo átment a ház túlsó oldalára a kifutópályához, és a kibernetikus pilóta hívóautomatájába betáplálta a lakcímét. - Kérem, erre tessék. - Köszönöm. - Eo kinyitotta az ajtót. - Elnézést kérek. - Maga az, felügyelő?! - kiáltott fel a miniszter. - Kerüljön beljebb, foglaljon helyet. A terem tele volt csillagokkal. Az egyik falat teljesen elfedte a tévé képernyője, s rajta hatalmas csillagok hunyorogtak; a szoba inkább egy űrhajó fülkéjére emlékeztetett. - Egy televízióval felszerelt cirkálónk közeledik az idegen űrhajóhoz - közölte a miniszter. - Most kezdődik a legveszélyesebb szakasz. - Lehetséges - mondta Eo. - Annak a fickónak már befellegzett. - Meghalt? - Nem - felelte Eo. - Egyébként mindjárt elmagyarázom. A falon a kép eltávolodott, most a vezérlőfülkét lehetett látni meg az űrhajósokat. Egyikük elfordított egy fogantyút, s a csillagok széthúzódtak, mintha a csillagos ég képe rohamosan közeledne feléjük. - Emlékszik, mit beszélgettünk a paradoxonról? - kérdezte Eo. - A paradoxon lehetetlen, ezt próbáltam megcáfolni. Sikerült rátalálnom az igazi megoldásra. - Elméletileg? - Szokás szerint - válaszolta Eo. - De már gyakorlati bizonyítással is szolgálhatok. - Ilyen gyorsan 7 - Semmiféle kísérletet nem végeztem - mondta Eo. - Nem vagyok kísérletező alkat. A kísérletet maguk az intézet munkatársai hajtották végre, de az eredményt hibásan értelmezték. Voltaképpen az egész pofon egyszerű. Nézzük: ha ön eltávolodik a múltba, mi akadályozza abban, hogy hasson a jelenre? A miniszter töprengett. - Csak azt tudom, hogy akkor értem meg az egészet, ha ön elmagyarázza. - Elmagyarázom - felelte Eo. - Önt csakis a távolság akadályozza. Hiszen az időgép a térben is megváltoztatja a helyét. - Igazán? - Csodálkozott a miniszter, és az áttetsző falra bámult. A csillagok továbbra is kiterjedés nélküli pontok voltak, bár a távolság egyre nőtt közöttük. Lassan az ernyő széle felé közeledtek. - Nézze csak ezeket a csillagokat - mondta Eo. - Olyan messze vannak tőlünk, hogy mi csak sok-sok évvel ezelőtti állapotukat látjuk. Ha valami történt egyikkel vagy másikkal tegnap, vagy akár tavaly is, mi még nem vettük észre. Hiszen egy ilyen jellegű múlt nincs kauzális összefüggésben a mi jelenünkkel. A miniszter hallgatott. A képernyő közepén csupán egyetlenegy csillag maradt, a többi már eltűnt. És a csillag egyre jobban növekedett. Eo kinyitotta a táskáját. - Tessék, itt a grafikon - mondta. - Eddig néhány tucat modellt küldtek vissza a múltba. A vertikális tengely a távolságot jelzi, a horizontális a start és a célba érés közt eltelt időtartamot. Ön szerint mi a feltűnő ezen a grafikonon 7 A miniszter nem válaszolt. A képernyőn a csillag éles körvonalú orsóvá alakult át. - Most mindjárt mindent elmagyarázok - folytatta Eo, és egy halom teleirt papírt szedett elő a táskájából. - A start és a célba érés közt eltelt idő egyenes arányban áll a távolsággal, amelyet osztunk a fény sebességével. Az időben utazva a testek a fény sebességével haladnak a térben, megszorozva a múltban eltelt idővel. Így a paradoxon érvényét veszti. - Miért? - Csak - felelte Eo. - Hiszen ha az időgép paradoxonjáról beszélnek, ki nem mondva ugyan, de úgy vélik, hogy a múltba való átvitel a tér egy fix pontján történik. Például most mi itt

nézzük a televíziót, aztán valaki egy időgépen egy óra távolságnyira visszamegy a múltba, és összetöri a készüléket. Érti már, hol itt a paradoxon 7 - Igen - telelte a miniszter. - Hiszen most már megmagyarázta. - De mi történik a valóságban 7 - folytatta Eo. - Mi történik, ha az alapvető elképzelést vesszük, miszerint a paradoxon lehetetlenség, és mi történik a kísérleti grafikonon 7 A valóságban mondjuk valaki egy fényórányi távolságban van tőlünk. Ahhoz, hogy széttörje a tévékészülékünket, neki magának kell iderepülnie, vagy rádión jeleket küldenie a társainak, de még a rádióhullámok is csak akkorra érkeznek ide, amikor ő elindult a múltba, s a paradoxon nincs sehol. Most már érti? - Azt hiszem, igen - válaszolta a miniszter. - De mi köze van mindennek a mi ügyünkhöz? - Nagyon sok - mondta Eo. - Az időgép hét nap távolságba ment el a múltba. Az előbb kifejtett okok miatt a gép rendkívül messze került tőlünk: egy fényév távolságra. Érti márt A televízió felé fordult, s egy ideig a képernyőn látható tárgyat figyelte. Aztán a táskájából elővett egy apró üvegorsót. - Gyönyörködjék az "ellenséges felderítő" makettjében - mondta. - Százszoros kicsinyítés. A videofon felberregett. A képernyőt megtöltötte a miniszter arca. - Bocsásson meg, felügyelő. Nem zavarom? Eo a kapcsoló felé tapogatózott. - Jó estét. - Hivatalos ügyben zavarom - közölte a miniszter. - Milyen sötét van ott magánál! Eo nem nézett a képernyőre, hanem előrebámult, túl a szélvédő üvegen. Az ég még világos volt, bár a nap már lenyugodott. Lebukott a bal part mögött, túl a magasra nőtt erdőn, amely végigkísérte a folyó kanyarulatait, s az égnek az a fele még őrizte az alkonypír visszfényét. Odafönt azonban már csak a fakó kékség terült el, s a víz is sima és szürke volt, mert az ég tükröződött benne, amely lassan-lassan elsötétült, de a szél egyáltalán nem fújt, napnyugta után nyomban elcsitult, s a folyóban is csak néha szélesedtek a fickándozó halak vízgyűrűi. Közvetlenül Eo előtt, szinte a látóhatáron két jelzőárboc olvadt össze, élesen kiváltak a fényes ég hátterén. - Tessék, hallgatom - szólalt meg Eo. - De az isten szerelmére, nehogy helikoptert küldjön ide! - Más természetű ügyben keresem. Felügyelő, gratulálok! - Gratulál? - álmélkodott Eo. Előrenézett. Az ég világos volt, s a víz a csónak oldalánál sima és sugárzó, de egy kissé távolabb, ahol a part árnyékai már ráborultak, olyan sötét lett, hogy összeolvadt a földdel. - Tudja, hogy szeretem a világos ügyeket - folytatta a miniszter. - Rövidre fogva, önt és Krampot felterjesztik a Bolygó idei fizikai díjára. - Engem és Krampot? - csodálkozott még jobban Eo. - A Bolygó fizikai díjára? Talán csak nem az időgépért? De mi közöm van nekem ehhez? - Ne beszéljen ostobaságokat! - nevetett a miniszter. - Ki adna Bolygó-díjat bárkinek is egy olyan időgépért, amelyről nem lehet tudni, hová röpíti az embert? - Akkor most már semmit sem értek - jelentette ki Eo. Az egymást takaró pontok leváltak a látóhatárról, már egészen közel jártak, a jelzőárbocok szétnyíltak, mert Eo párhuzamosan futott a parttal, nehogy belerohanjon egy kőhalomba. - Rögtön megmagyarázom - folytatta a miniszter. - Ismétlem: miféle időgép ez? Ez már nem időgép, hanem űrhajó. - Űrhajó? - Igen - válaszolta a miniszter. - Emlékszik, mennyi idő alatt jutott el ez a szerkezet a célig? Mínusz egy hét. És mennyi idő alatt fogják visszahozni? Sokkal tovább tart majd, de ellenkező előjellel. Gondoljon bele ezekbe a számokba. Nyomban meg fogja érteni, hogy ez

egy eszményi űrhajó, s az egésznek az elméleti és gyakorlati alapját ön teremtette meg. Az időben fogunk utazni, hogy helyet változtathassunk a térben. - Várjon csak - mondta Eo -, hadd gondolkodjak! Aha, most már kezdem érteni. - No látja fejezte be a külbiztonsági miniszter. - Azért én is tudok magyarázni. Apostol András fordítása

George Gamow - Kvazár Ragyogj, ragyogj, kvázi-csillag, a végtelenség titka vagy. Más vagy, mint a többiek, billió Napnál fényesebb. Ragyogj, ragyogj, kvázi-csillag, bár ismerhetném titkodat! Fazekas László fordítása

Kurt Vonnegut - Isten hozott a majomházban Peter Grocker tehát, az egész Cape Codot magába foglaló Barnstable County seriffje, egy szép májusi délután belépett a hyannisi Szövetségi Közérdekű Öngyilkos-szalon ajtaján, s közölte a két öles termetű kisasszonnyal, hogy nem kell megijedniük, de a hírhedt Senkiházi Billy, a Költő minden valószínűség szerint útban van Cape Cod felé. Senkiházinak az minősült, aki nem volt hajlandó napjában háromszor bevenni az erkölcsi születésszabályozó tablettát. Ezért 10 000 dollár pénzbírság és tízesztendei börtönbüntetés járt. Ez abban az időben történt, mikor a Föld lakossága elérte a tizenhétmilliárd főt. Ennyi és ekkora emlős sok egy ilyen pici bolygóra. Az emberek majd olyan szorosan voltak, mint a málna húsos kis gömböcskéi. A világkormány tehát két irányból is támadást intézett a túlnépesedés ellen. Egyrészt a közérdekű öngyilkosságokat igyekezett előmozdítani - az embernek ehhez mindössze a szomszéd Öngyilkos-szalonba kellett elmennie, s megkérni egy Kisasszonyt, hogy fájdalommentesen ölje meg, míg a szundigondolán heverészik, másrészt meg bevezette a kötelező erkölcsi születésszabályozást. A seriff elmondta a két Kisasszonynak - mindkettő csinos, határozott s roppant értelmes lány volt, hogy útakadályokat állítottak fel, s házról házra végigkutatták a várost, hogy Billyt, a Költőt kézre kerítsék. A baj csak az, hogy a rendőrségnek nincs róla hiteles személyleírása. Mindössze néhány ember látta és ismerte, csupa nő, s még véletlenül sem írták le agyformán a magasságát, haja színét, hangját, testsúlyát, bőre színét. - Azt hiszem, mondanom sem kell, lányok-folytatta a seriff-, hogy minden Senkiházi roppant érzékeny deréktól lefelé. Ha Billy, a Költő valahogy idekeveredik, s megpróbál bajt keverni, egy jó helyen alkalmazott rúgás csodát művelhet. Arra a tényre utalt, hogy az erkölcsi születésszabályozó tablettáktól - amelyek a születésszabályozás egyetlen törvényes eszközéül szolgáltak - deréktól lefelé elzsibbadt az ember. A férfiak java része állította, hogy úgy érzi, deréktól lefelé vasból van vagy balsafából. A nők meg, hogy nedves vattából. A tabletta olyan hatásos volt, hogy aki bevette, annak nyugodtan be lehetett kötni a szemét, föl lehetett szólítani, hogy mondja el az Emberi Jogok Törvényét, s közben jól bele lehetett rúgni, egy szótagot el nem tévesztett. A tabletta azért volt erkölcsi, mert nem érintette az ember nemző- vagy fogamzóképességét, hisz az természetellenes lett volna és erkölcstelen. A tabletta mindössze a testi érintkezés örömét vette el, de azt teljesen. A tudomány és az erkölcs tehát agymásra talált. A hyannisi két Kisasszonyt Nancy McLuhannek és Mary Kraftnak hívták. Nancy vörösesszőke volt, Mary gesztenyebarna. Egyenruhájuk: fehér ajakrúzs, erősen kikészített szem, bíborvörös trikóruha, alatta semmi, fekete bőrcsizma. A szalon kicsi volt - mindössze hat fülke. De igazán jó héten, mint mondjuk karácsony előtt, akár hatvan embert is jobblétre szenderíthettek. Injekciós tűvel. -- A lényeg az, lányok -- mondta Crocker seriff -, hogy szilárdan kezünkben tartjuk a helyzetet. Tehát ti nyugodtan végezhetitek a dolgotokat. - Nem felejtett ki semmit a lényegből? - kérdezte Nancy. - Nem értem. - Mintha azt nem mondta volna, hogy Billy egyenesen mifelénk tart. A seriff jámborügyetlenül megvonta a vállát. - Hát azt az ember sose tudhatja.

- Arra gondolok, amit Billyről mindenki tud: hogy a Közérdekű Öngyilkos-szalonok Kisasszonyaira utazik. - Nancy szűz volt. Minden Kisasszony szűz volt. Ezenkívül kötelesek voltak elvégezni a pszichológiát és elsajátítani a betegápolást. És teltnek kellett lenniük, pirospozsgásnak. S legalább hat láb magasnak. Mert Amerika sok szempontból megváltozott, de a méterrendszert nem vezette be. Nancy McLuhant bosszantotta, hogy a seriff merő kíméletből el akarta hallgatni előlük a teljes igazságot Billyről, a Költőről - mintha bizony elvesztenék a fejüket, ha hallják. Ezt meg is mondta a seriffnek kereken. - Mit gondol, meddig maradna meg az ember a KÖSZ-ben - ezen a Közérdekű Öngyilkos Szolgálatot értette -, ha az árnyékától is megrémülne? A seriff behúzta a nyakát. - Hát nem soká, azt hiszem. - De nem ám! - mondta Nancy, közelebb lépett hozzá, s megmutatta neki karatéütésre emelt tenyere égét. Minden Kisasszony értett a dzsudóhoz és a karatéhoz. - Ha érdekli, hogy mennyire vagyunk gyámoltalanok. csak jöjjön közelebb, és tegyen úgy, mintha maga lenne Billy, a Költő. A seriffnek ajkára fagyott a mosoly, és megrázta a fejét. - Inkább nem. - Hát azért! - mondta Nancy, és hátat fordított neki. Mary kacagott. - Nehogy azt higgye, hogy meg vagyunk ijedve: dühösek vagyunk. Sőt még csak dühösek sem. Nem éri meg. Csak bosszant a dolog. Hát nem bosszantó, hogy ilyen messzire eljön, ekkora felhajtás van körülötte, csak hogy… - Elharapta a szót. - Képtelenség! - Én nem is annyira rá haragszom, mint inkább a nőkre, akik hagyják, hogy ezt tegye velük - mondta Mary -, hagyják, aztán nem mondják el a rendőrségnek, hogy milyen. S még hogy ezek Kisasszonyok! - Így jár, aki nem fejleszti a karatetudását - szögezte le Nancy. De nemcsak Billyt, a Költőt vonzották a Kisasszonyok az Öngyilkos-szalonokba. Minden más senkiházit. Merthogy ők nem szedtek semmit, a fejük majd szétrobbant a sexőrülettől, és azt hitték, hogy a Kisasszonyok fehér rúzsa, kifestett szeme, trikóruhája és csizmája mind szerelmet liheg. Az igazság persze az, hogy a Kisasszonyok legkisebb gondja is nagyobb volt annál. - Ha Billy a szokott módszerét követi - magyarázta a seriff -, akkor először kitanulmányozza a szokásaitokat és a szomszédságot. Aztán kiszúrja kettőtök közül az egyiket, s egy mocskos verset küld neki postán. - Elbűvölő! - biggyesztette az ajkát Nancy. - De arra is volt már eset, hogy telefonon hívott föl valakit. - Micsoda bátorság! - mondta Nancy. A seriff válla fölött látta, hogy jön a postás. Nancy egyik fülkéje fölött kigyulladt a kék fény. A vendég akart valamit. Más fülkében nem is volt senki. A seriff megkérdezte, hogy az a vendég a fülkében nem lehet-e Billy, a Költő, de Nancy megnyugtatta: - Ha az, a két ujjammal kitöröm a nyakát. - Amolyan Zsigapapa - mondta Mary, aki maga is látta. Zsigapapának hívtak minden olyan szenilis, ravaszdi, öreg muksót, aki órák hosszat csak csűrte-csavarta a szót, tréfált, és az emlékein kérődzött, míg megengedte, hogy a Kisasszony jobblétre szenderítse. Nancy fölsóhajtott. - Már két órája mást se csinálunk, csak azt próbáljuk eldönteni, hogy mi legyen a búcsúvacsora.

Aztán bejött a postás. Egyetlen levelet hozott. Nancynek címezték, törött hegyű ceruzával. Nancy izzott a haragtól és az undortól, ahogy fölbontotta, mert tudta, hogy az Billy mocskos küldeménye. Eltalálta. A boríték egy verset rejtett. Nem is eredetit; egy régi dalocska volt, amely teljesen értelmét vesztette, mióta bevezették a kötelező erkölcsi születésszabályozást. Ezt is törött hegyű ceruzával írták, s így szólt: Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, egy kis gallyba beleülünk, csüccs… Mikor Nancy bement a fülkébe, hogy megnézze, mit akar a vendég, Zsigapapa a mentazöld szundigondolán heverészett, amelyen már százak és százak szenderültek el békésen az évek során. A szomszéd önki étlapját tanulmányozta, s közben az ujjával verte a ritmust zeneszóra, amely a citromsárga falról, a hangszóróból áradt. A fal festett salakpanel volt. Rajta egyetlen nagy franciaablak. Rácsos. Minden Közérdekű Öngyilkos-szalon szomszédságában volt egy önki. S minden önkiszolgáló étterem szomszédságában volt egy öngyi. Az önkinek narancssárga teteje volt, az öngyinek vörös, de mindkettő az államé. Gyakorlatilag állami volt minden. Mint ahogy gyakorlatilag minden automatikus. Nancynek, Marynek, a seriffnek szerencséje volt, hogy jutott nekik állás. Mert a legtöbb embernek nem. Az átlagpolgár egész nap otthon tengett-lengett, nézte a tévét, ami szintén állami volt. És a tévé negyedóránként felszólította, hogy szavazzon okosan, fogyasszon okosan, imádkozzék a maga választotta templomban, szeresse felebarátait, engedelmeskedjék a törvénynek - vagy látogasson el a legközelebbi Közérdekű Öngyilkos-szalonba, s tapasztalja meg személyesen, milyen megértők és kedvesek a Kisasszonyok. Ez a Zsigapapa valósággal ritkaság volt, mert lerítt róla a vénség, kopasz volt, reszketeg, foltos kezű. A legtöbb ember huszonkét éveset mutatott, hála az antikot-injekcióknak, amiből évente kettő járt. Az a puszta tény, hogy az öreg muksó öregnek látszott, egymagában is azt bizonyította, hogy mire az antikot-injekciókat fölfedezték, már rég elszállt az ifjúsága édes madara. - Na, eldöntöttük végre, hogy mi legyen a búcsúvacsora? - kérdezte Nancy. Még maga is kihallotta a hangjából a bosszúságot; hiába, fölizgatta Billy, a Költő, s nagyon unta már az öreget. De elszégyellte magát, mert ez nem illett a szakmájához. -~ töltött borjúszegy nagyon finom. Az öregember fölszegte a fejét. A második gyermekkor ravasz mohóságával sikerült Nancyt szakmájához nem illő mulasztáson, barátságtalanságon rajtakapnia, most hát meg akarta büntetni érte. - Hallja, nem valami kedves! Azt hittem, hogy maguk itt mind kedvesek. Azt hittem, ez kellemes hely, hogy jó idejönni. - Ne haragudjon - mondta Nancy. - Ha nem voltam kedves, az nem maga miatt volt. - Azt hittem, un már. - Ugyan, ugyan - mondta Nancy vidáman -, hogy gondol ilyet! Hisz igazán annyi érdekeset mesél. - A Zsigapapa többek közt azt is elmesélte, hogy személyesen ismerte J. Edgar Nationt, a Grand Rapids-i drogistát, az erkölcsi születésszabályozás atyját. - Akkor legalább csináljon úgy, mintha érdekelné - mondta. Simán megengedhette magának, hogy pimaszkodjék. Mert tény, hogy bármikor elmehetett, amikor csak kedve szottyant, egészen addig, míg a tűt nem kérte. S a tűt neki kellett kérnie. Ez volt a szabály.

Nancy s a többi Kisasszony művészete viszont arra irányult, hogy az önkéntes ne menjen el, hogy rábeszéléssel, hízelkedéssel, lépésről lépésre végigsegítsék az úton. Nancy hát kénytelen volt leülni a fülkében, s úgy tenni, mintha csodálkozva hallgatná az öregember hosszú lére eresztett történetét, amelyet mindenki ismert, arról, hegy J. Edgar Nation hogyan kísérletezett az erkölcsi születésszabályozással. - Még csak nem is álmodta, hogy a tablettáit valamikor majd emberek is szedik mondta Zsigapapa. - Mindössze arról álmodozott, hogy szeméremre tanítsa a Grand Rapids-i Állatkert majomházának majmait. Ezt tudta? - kérdezte szigorúan. - Nem. Nem is sejtettem. Nagyon érdekes. - S egyszer húsvétkor a tizenegy gyerekével elment a templomba. Gyönyörű, tiszta idő volt, és az istentisztelet is nagyon szép, és elhatározták, hogy kimennek sétálni az állatkertbe, és valósággal a mennyekben érezték magukat. - Hát ilyet! - A jelenet egy színdarabból származott, amelyet minden húsvétkor bemutatott a tévé. Zsigapapa ezután magát is beleköltötte a jelenetbe; elcsevegett a Nation családdal, mielőtt odaértek volna a majomházhoz. - Jó reggelt, Mr. Howard. Ilyenkor, húsvét reggel valósággal újjászületik az ember, megtisztul az Úr szándéka szerint. - Bizony. - Nancy a párnázott ajtón át is hallotta, hogy makacsul, halkan szól a telefon. - Akkor együtt bementünk a majomházba, és mit gondol, mit láttunk? - El sem tudom képzelni! - Valaki fölvette a kagylót. - Egy majmot, amint épp illetlenkedett! - Ugyan! - Igen-igen! És J. Edgar Nation úgy elkeseredett, hogy egyenesen hazament, és neki fogott a tablettáját kidolgozni, mert szerette volna, ha tavasszal a majmok már olyan illedelmesek, hogy egy keresztény család nyugodtan megnézhesse őket. Kopogtattak az ajtón. - Tessék? - kérdezte Nancy. - Nancy - szólt be Mary. - Telefon. Mikor Nancy a fülkéből kijött, látta, hogy a seriffet rázza a jóízű rendőrkacaj. A telefont ugyanis lehallgatták az önkiben elbújt nyomozók. A seriff szentül meg volt győződve, hogy Billy az. A hívószámot már kinyomozták. A rendőrök már útban is voltak, hogy elkapják. - Beszéltesse, csak beszéltesse - suttogta a seriff Nancynek, s úgy nyomta kezébe a kagylót, mintha színarany lenne. - Tessék? - szólt bele Nancy. - Nancy McLuhan? - kérdezte egy férfihang. Elváltoztatott hang volt. Mintha zsebkendőbe beszélt volna. - Egy közös barátunk nevében hívom. - Ó! - Megkért, hogy adjak át magának egy üzenetet. - Értem. - Egy vers az. - Kedves. - Hallja? - Hallom. - Nancy a férfihangon is áthallotta a rendőrautók szirénáját. Bizonyára a telefonáló is hallotta a szirénákat, de nyugodtan végigmondta a verset. Így hangzott: Fürdővízbe Jergens-féle fenyősó: garantált az egyszemélyes

népességexplozió! Elkapták. Nancy az egészet végighallgatta: a dobogást, dulakodást, kiabálást. Már annyira fölbuzdult, hogy miután a kagylót letette, levertséget érzett. Bátor teste fölkészüli a harcra, s a harc elmaradt. A seriff kirontott az öngyi-szalonból; rohant hanyatt-homlok, hogy tanúja legyen a hírhedt bűnöző lefülelésének; annyira sietett, hogy észre se vette, mikor a papírköteg kihullott az esőköpenye zsebéből. Mary fölvette s utána kiabált. A seriff egy pillanatra megállt, azt mondta, az már úgyse érdekes, és megkérdezte, nincs-e kedve Marynek vele jönni. A két lány gyors megbeszélést tartott, Nancy biztatta Maryt, hogy csak menjen, őt amúgy sem érdekli Billy. Mary hát elment, s a papírokat közömbösen Nancy kezébe nyomta. Billy verseinek fotókópiái voltak, csupa olyan versé, amit Öngyi-kisasszonyoknak küldözgetett. Nancy elolvasta a legfelsőt. A születésszabályozó tabletták egy fura mellékhatására utalt: nemcsak hogy elzsibbasztották az ember altestét, hanem kékre festették a vizeletét is. A vers címe: Egy valakiházi az Öngyi-kisasszonyhoz. Így hangzott: Nem szántok és vetek, szőni se szövök, tablettának hála, nem is bűnözök, szeretem a sokaságot, zajt és büdöset, s hogy ha éppen rám jön, kéket pisilek; narancstető alatt készételt eszem, haladok a korral, s megjön az eszem; vár engem a szomszéd ház, a vörös tetejű, s odabenn az öngyi-angyal, ki csupa derű. Bíborvörös szűz Kisasszony, halálsorozó, amit gyászolsz, ég-kék eső s nem - bibeporozó. - Még sose hallotta ezt a történetet? Arról, hogy J. Edgar Nation hogyan találta fel az erkölcsi születésszabályozást? - érdeklődött az öreg muksó; csúf, recsegős hangja volt. - Soha - hazudta szemrebbenés nélkül Nancy. - Érdekes. Azt hittem, mindenki ismeri. - Én most hallom először. - Hogy a majomházban mikor ért el eredményt, azt nem lehet tudni, mert a kérdés a Michigani Fellebbviteli Bíróság elé került. Időközben ugyanis válságba jutott az Egyesült Nemzetek Szervezete. Akik a tudományra esküdtek, azt mondták, az emberiségnek nem szabad tovább szaporodnia; akik az erkölcsre, kötötték az ebet a karóhoz, hogy a társadalom összeomlik, ha az emberek nemi élete csak a kéjt szolgálja. Az öreg muksó közben leszállt a szundigondoláról, odament az ablakhoz, s a roló két léce közt kikukucskált. Odakint nem sok látnivaló akadt. A kilátást eltakarta annak a hét méter magas álhőmérőnek a hátoldala; amelynek fokbeosztása az utca felé nézett. A Föld lakosságát tüntette fel, egy fok egymilliárd embert jelentett. Higanyszála átlátszó vörös műanyag volt.

Azt mutatta, pillanatnyilag épp hány ember él a Földön. A számok zérótól húszig terjedtek, s valahol nagyon lenn, fekete nyíl jelezte, hogy a tudósok szerint hánynak kéne élnie. A lenyugvó nap fénye a vörös műanyagszálon és a roló résén át épp az öreg muksó arcára esett, s így vörös és fekete csíkok váltakoztak rajta. - Mondja - szólalt meg az öreg -, ha meghalok, mennyivel megy lejjebb a hőmérő? Egy lábnyival? - Nem. - Egy hüvelyknyivel? - Nem egészen. - De maga tudja, hogy mennyivel, ugye? - kérdezte az öreg, és Nancy szemébe nézett. Szeméből és hangjából egyszerre minden szenilitás eltűnt. - Egy hüvelyk a hőmérőn 83 333 embert jelent. Ezt tudta, igen? - Hát… igaz - mondta Nancy. - De szerintem nem így kell ezt nézni. Az öreg muksó nem kérdezte, szerinte hogy kell. Inkább a maga gondolatát fejezte be. Akkor mondok még valamit, ami igaz: én Billy vagyok, a Költő, és maga nagyon jóképű nő. Hangtompítós revolvert rántott elő az övéből. Másik kezével meg lehúzta fejéről a gumiparókát, amitől kopasznak s a homloka ráncosnak látszott. Így ő is huszonkettőt mutatott. - Ha ezen túl leszünk, a rendőrséget érdekelni fogja a személyleírásom-mondta epésen mosolyogva. - Csak hogy pontosan meg tudja mondani, mert meglepő, hogy hány nő nem tudja! Kicsi vagyok, kék szemű, hajam vállig ér: férfi-manó csupa tűz - s ha a nőknek hinni lehet majd szétvet a vér. Billy vagy arasznyival volt alacsonyabb, mint Nancy. S Nancy vagy húsz kilóval nehezebb nála. Közölte is Billyvel, hogy kár a gőzért, de tévedett. Mert Billy már az éjjel kinyitotta az ablakrács lakatját, s most revolverrel kényszerítette Nancyt, hogy lépjen ki az utcára, s a roppant álhőmérő mögött ereszkedjék le a máshonnét láthatatlan csatornanyíláson. A nyitás Hyannis egyik szennyvízcsatornájára nyílt. Billy tudta, hova készül. Zseblámpája volt és térképe. Nancy kénytelen volt előtte menni a keskeny oldalpárkányon, gúnyosan imbolygó árnyéka nyomában. Megpróbálta kiszámítani, hogy a fenti világhoz viszonyítva pontosan hol járhatnak. Az önki volt a kiindulópontja; hallotta fentről a zajokat. A gépezet, amely az ételt megfőzte és kiszolgálta, hangtalanul működött. De hogy a vendégek otthon érezzék magukat, a tervezők gondoskodtak a konyhai hanghatásokról. Ezeket hallotta Nancy magnóra fölvett evőeszköz- és tányércsörgést, mély hangú néger és Puerto Rico-i nevetést. De utóbb már fogalma se volt, merre járnak. Billy nemigen szólalt meg, legfeljebb annyit, hogy: "Jobbra! - Balra! - Vagy: - Ne próbálkozz semmi bolondsággal, Junó, mert szétloccsantom, azt a nagy krumplifejedet!" Csak egyszer folyt köztük valami beszélgetésféle. Billy kezdte, és Billy is fejezte be. Hogy egy lány, akinek ilyen medencéje van, minek kereskedik halállal? - kérdezte a háta mögött. Nancy merészen megállt. - Erre meg tudom adni a választ - mondta. Bízott benne, hogy majd olyan választ ad neki, hogy attól kódul.

De Billy csak taszított rajta egyet, és megfenyegette, hogy szétloccsantja azt a nagy krumplifejét. - Szóval még csak hallani se akarja, hogy mit mondok - ugratta. - Fél meghallgatni, mi? - Sose hallgatok egy nőre, amíg a tabletta hatása tart - acsargott Billy. Szóval ez jár a fejében; legalább nyolc óra hosszat rabságban akarja tartani. Hisz a tabletta hatása addig tart. - Elég ostoba szabály. - A nő nem nő, amíg a tabletta hatása el nem múlik. - Szóval úgy bánik egy nővel, mintha nem is ember lenne, hanem élettelen tárgy. - Hála a tablettának - mondta Billy. Hyannis alatt, amelyet négyszázezer lélek, azaz négyszázezer húsos magocska lakott, nyolcvanmérföldnyi szennyvízcsatorna húzódott. Nancy hamarosan elvesztette lenn az időérzékét. Mikor Billy közölte, hogy megérkeztek, úgy érezte, egy év telt el azóta; hogy elindultak. Belecsípett a combjába, hogy e hátborzongató érzést ellenőrizze, s megnézze, teste kémiai órája mit mutat. Még érzéketlen volt. Billy ráparancsolt, hogy másszon fel a nedves falba erősített vaslétrán. Fölülről sápkóros fény hullott be a kör alakú nyíláson. Ez holdvilágnak bizonyult, egy hatalmas, sokszögű műanyag kupolán szűrődött át. Nancynek nem kellett föltennie az elraboltak hagyományos kérdését, hogy: "Hol vagyok?" - a Cape Codon csak egy ilyen kupola volt, Hyannis Portban, s az az ősi Kennedy-birtokot födte. Múzeum céljára szolgált; azt mutatta be, milyen életet éltek a régi, dinamikusabb időkben. A múzeum zárva volt, csak nyáron nyitották meg a látogatók előtt. A csatornanyílás, amelyen Nancy és Billy kimászott, nagy, zöld betonfelületre nyílt. A zöld beton azt mutatta, hol volt a Kennedyék kertje. A zöld betonkertben, az ősi faházakkal szemben annak a tizennégy Kennedynek a szobra állt, aki az Egyesült Államok és a világ elnöke volt. A tizennégy szobor rögbit játszott. A világ elnöke Nancy elrablásának idején történetesen épp egy ex Öngyi-kisasszony volt, Kennedy-"mama". Az ő szobra sose száll be a sajátos rögbi meccsbe, az biztos. Mert bár a neve szerint kétségkívül az, mégse volt amolyan igazi Kennedy. Nem volt stílusa, általában közönségesnek vélték. A dolgozószobája falán fölirat hirdette: NE LÉGY HÜLYE, HOGY DOLGOZZ, ITT AKKOR IS JÓL ÉRZED MAGAD! Egy másik: INKÁBB TÖRD A FEJED! A harmadik: EGYSZER MAJD CSAK MINDEN MEGOLDÓDIK! A Tadzs Mahalban volt a dolgozószobája. Amíg a Kennedy-múzeumba meg nem érkezett, Nancy McLuhan szentül meg volt győződve, hogy előbb-utóbb alkalma nyílik kitörnie a keszeg kis Billy nyakát, vagy épp agyonlőnie a saját revolverével. Csöppet se bánta volna. Undorítóbbat, mint egy fölgerjedt férfi, elképzelni se tudott. Nem sajnálatból tett le a tervéről, fölfedezte, hogy Billynek egész bandája van. Vagy nyolcan állták körül a csatornanyílást, férfiak, nők vegyesen, álarcként fejükre húzott harisnyával. S Nancyt épp a nők fogták le s intették nyugalomra. Legalább olyan termetesek voltak, mint Nancy, s úgy fogták, hogy ha kell, pokoli mód fájjon. Nancy behunyta a szemét, de akarva, nem akarva, akkor is levonta a nyilvánvaló következtetést: e perverz nők mind KÖSZ-nővérek. S ettől annyira kiborult, hogy hangosan, keserűen föltette nekik a kérdést:

- Hogy tudtátok ilyen rútul megszegni az eskütöket?! Olyat kapott, hogy kétrét görbedt, s kicsordult a könnye. Mikor fölegyenesedett, bőven lett volna mit mondania, de inkább befogta a száját. Némán töprengett, mi vihette rá ezeket a volt Kisasszonyokat, hogy az emberi illendőség minden szabályával szembeforduljanak. A senkiháziság ezt önmagában nem magyarázza meg. Bizonyára megétették őket. Nancy gondolatban végigment mindazokon a szörnyű kábítószereken, amelyekről az iskolában tanult, s végül kikötött a legszörnyűbbnél. E kábítószer oly erős - magyarázták Nancynek a tanárai -, hogy elég egyetlen pohárral elfogyasztani belőle, s még a deréktól lefelé elzsibbasztott ember is képes többször egymás után örömét lelni. Igen, csak ez lehet a magyarázat: a férfiak, s valószínűleg a nők is, gint ihattak. Sietve betuszkolták Nancyt a középső faház ajtaján. Bent ugyanolyan sötét volt, mint másutt, s Nancy hallotta, hogy a férfiak beszámolnak Billynek a történtekról. S e hírekből Nancy egy icipici reményt merített. Lehet, hogy útban a segítség. A banditának, aki azt a disznóságot telefonálta, sikerült a rendőrséget abba a hitbe ringatnia, hogy Billyt, a Költőt kerítette kézre, s ez ugyancsak rossz volt Nancynek. A rendőrség még nem tudja, hogy Nancy eltűnt, közölték Billyvel, s táviratot küldtek Mary Kraftnak Nancy nevében, hogy sürgős családi ügyben New Yorkba utazott. S itt csillant fel Nancyben némi remény: Mary egy szót se fog elhinni a táviratból. Mary tudta, hogy Nancynek nincs rokona New Yorkban. A város hatvanhárommillió lakosa közül egyetlenegy sem. A banda kiiktatta a múzeum riasztóberendezését. Elvagdosták azokat a láncokat és köteleket is, amelyek az értékes holmikat védték a látogatóktól. Nem volt titok, hogy ki és mivel vagdosta el. Az egyik férfi kezében irdatlan vágóollót látott. Nancyt fölkísérték az emeletre, egy volt cselédszobába. A férfi a vágóollóval elvagdosta a keskeny ágyat körülvevő kötelet. Aztán ágyba dugták, két férfi lefogta, s egy nő belenyomott egy jókora injekciót. Billy, a Költő eltűnt. Nancy feje egyre jobban nehezedett. A nő, akitől az injekciót kapta, megkérdezte: - Hány éves vagy, angyalom? Nancy eltökélte, hogy nem felel, de a szer elgyöngítette, s megbénult az akarata. Hatvanhárom - suttogta. - És milyen érzés hatvanhárom évesen szűznek lenni? Nancy mintha bársonyködben hallotta volna a saját válaszát. Meglepte, hogy mit mond, legszívesebben tiltakozott volna ellene, mintha a válasz nem is tőle származnék. - ízetlen mondta. Majd néhány másodperc múltán, mintha gombóc lenne a torkában megkérdezte: - Mi volt a tűben? - Hogy mi volt, angyalkám? Nos, angyalkám, igazságszérum. Mire Nancy fölébredt, már eltűnt a hold, de változatlanul sötét volt még. A szobában egyetlen gyertya égett, s vetett rebegő árnyékokat. Nancy életében nem látott még gyertyát. Álmában szúnyogokkal és méhekkel hadakozott. Arra ébredt. Pedig a szúnyogok és méhek már rég kihaltak. A madarak is. De Nancy azt álmodta, hogy deréktól lefelé milliónyi rovar nyüzsög körülötte. Nem csípték meg. Csak jólesően csiklandozták. Nancy már Senkiházi volt. Megint elnyomta az álom. Mikor újra fölébredt, három nő egy fürdőszobába vezette. A harisnya-álarcot most se vették le. A fürdőszobából még nem szellőzött ki a más fürdőjének a gőze. A padlón ott látta valaki más talpa nyomát, s a levegő fenyőfürdősótól illatozott.

Miközben megfürdették, beillatosították, s fehér hálóköntöst híztak rá, visszatért az akaratereje, s már gondolkodni is tudott. Mikor a nők hátraléptek, hogy megcsodálják, halkan megszólalt: - Lehet, hogy már magam is Senkiházi vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy úgy is gondolkodnék vagy úgy is viselkednék, mint azok. Senki se mondott ellent neki. Nancyt lekísérték a földszintre, majd ki a házból. Azt várta, hogy megint lekergetik a csatornába. Úgy illenék Billyhez és a helyzethez - gondolta -, lenn, a csatornában. De ehelyett átkísérték a zöld betonon, ahol valamikor gyep volt, aztán át a sárga betonon, a valamikor föveny helyén, ki a kék betonra, az öböl helyére. A néhai Kennedyek huszonhat jachtja állt ott, vízvonalig cementbe ágyazva. A legősibb mind közül a Martin volt, Joseph P. Kennedyé. Arra kalauzolták föl Nancyt. Hajnalodori. Minthogy a Kennedy-múzeum körül csupa magas ház épült, a kupola alatti kis mikrokozmosz csak jó egy órával később kapott közvetlenül napot. Nancyt egész a Martin elülső kabinjának lejáratáig kísérték. A nők némán mutatták, hogy az utolsó öt lépést már magában kell megtennie. Nancy egy pillanatra megdermedt, s megdermedtek a nők is. A parancsnoki hídon két életnagyságú szobor állt; az egyik, Frank Wirtanené, a Martin kapitányáé, a kormánykeréknél, s mellette a fiáé, a fedélzetmester Charlyé. De ők ügyet se vetettek szegény Nancyra, csak bámultak a szélvédő üvegen át a kék betonóceánra. Nancy, mezítláb és vékony fehér hálóköntösben, bátran leereszkedett az elülső kabinba. Fenyőillat s gyertyafény fogadta. A lejárat csapóajtaja kattanva bezárult fölötte. Fölindultságában az antik bútorok, a sok mahagóni és ólomkristály közt először észre se vette Billyt, a Költőt. Majd megpillantotta a kabin túlsó végében, háttal az előfedélzet ajtajának. Orosz nyakú vörös selyempizsamát viselt. Selyemmellén tüzet okádó aranysárkány tekergett. S az orrán, bármilyen kiábrándító, szemüveg ült. Kezében könyv. Nancy megállt az utolsó előtti lépcsőfokon, s keményen szorította a lépcsőkorlátot. Foga kivillant; ahhoz, hogy innét elmozdítsa, tíz Billy-fajta férfi nem elég. Kettőjük közt nagy asztal állt. Nancy arra számított, hogy a szobán majd valami nagy ágy uralkodik, tán hattyú forma, de a Martin nappali hajó volt. És a kabin minden, csak kéjlak nem. Körülbelül annyira volt erotikus levegője, mint egy kispolgári ebédlőnek az ohiói Akronban, 1910 körül. Az asztalon gyertya égett. Mellette két pohár meg jegecvödör állt, benne egy pezsgőspalack. A pezsgő éppoly tilos volt, mint a heroin. Billy fogta a poharát, fölemelte, szégyenlősen, zavartan rámosolygott. - Isten hozta! - Csak eddig és nem tovább. Billy tudomásul vette. - Nagyon szép ott. - Most mit vár, mit mondjak? Hogy maga is döbbenetesen csinos? És hogy másra se vágyom, csak hogy a karjába vessem magam? - Ha boldoggá akarna tenni, természetesen ezt mondaná - jegyezte meg Billy alázatosan. - És az én boldogságom? A kérdés láthatólag zavarba ejtette Billyt. - Nancy… hisz ez az egész azt szolgálja. - Úgy látszik, a kettőnk elképzelése a boldogságról nem egészen egyezik. - Miért, mit gondol, szerintem mi a boldogság? - Eszem ágában sincs a karjába vetni magam, mint ahogy eszem ágában sincs meginni azt a mérget, s innét nem mozdulok, csak ha kényszerítenek - mondta Nancy. - Ebből következik, hogy a maga elképzelése a boldogságról nem lehet más, mint hogy nyolc ember leszorít az

asztalra, s maga nagy bátran fölhúzott kakasú pisztolyt fog rám… és azt csinál, amit akar. Ha így kell lennie, hívja a barátait, essünk túl rajta! Így is történt. Billy nem okozott fájdalmat neki. Kísérteties, hogy milyen orvosi hozzáértéssel fosztotta meg a szüzességétől. S mikor túlestek rajta, sem pimasz nem volt, sem gőgös. Ellenkezőleg, látszott, hogy szörnyűségesen levert. - Nancy - mondta -, higgye el, ha lett volna rá bármi más mód… Ő a kővé dermedt arcával s a megaláztatás néma könnyeivel válaszolt. Billy segítőtársai kihajtottak a falból egy tábori ágyat. Alig volt szélesebb, mint egy könyvespolc, s két lánc tartotta. Nancy hagyta, hogy ráfektessék, s magára hagyják Billyvel, s ha akkora volt is, mint egy ruháskosár a könyvespolcon, szánalmasan kicsinek érezte magát. Szúrós kincstári pokrócot tekertek körébe. De a sarkát már maga húzta a fejére, hogy az arcát alárejtse. Nancy a neszekből tudta, hogy Billy mit csinál. Nem sokat. Ült az asztalnál, néha fölsóhajtott, szívott egyet az orrán, lapozott. Szivarra gyújtott, s a szivarszag beszivárgott a pokróc alá. Billy mélyen leszívta a szivarfüstöt, s csak köhögött, köhögött makacsul. Mikor abbahagyta a köhögést, Nancy gyűlölködve kiszólt a pokróc alól: - Maga olyan erős, egészséges! Nagyszerű lehet ilyen férfiasnak lenni. Billy csak sóhajtott egyet. - Én nem vagyok igazi Senkiházi - mondta Nancy. - Utáltam… és utálom ezt az egészet. Billy szívott egyet az orrán, és lapozott. - Gondolom, a többi nő mind élvezte… nem tudtak betelni vele. - Frászt! Nancy kikandikált a pokróc alól. - Hogyhogy "frászt"? - Mind úgy vannak vele, mint maga. Ez elég volt ahhoz, hogy Nancy fölüljön és rámeredjen. - És a nők, akik a segítségére voltak? - Mi van velük? - Velük is úgy bánt, mint velem? Billy még csak föl se nézett a könyvből. - Persze. - Akkor miért nem ölik meg, miért segítenek? - Mert megértik a dolgot. - Majd szelíden hozzátette: - Hálásak nekem. Nancy kiugrott az ágyból, odament az asztalhoz, megragadta a szélét, odahajolt Billyhez, és élesen a képébe vágta: - Hát vegye tudomásul, hogy én nem vagyok az! - Majd lesz. - És mit gondol, mi lesz, ami ezt a csodát előidézi? - Az idő - mondta Billy. Becsukta a könyvét, fölállt. Nancyt megzavarta a belőle kiáradó erő. Valahogy megint ő volt a helyzet ura. - Amin maga átesett, Nancy - mondta -, az egy száz évvel ezelőtt élt, szorosra fűzött úrilány jellegzetes nászéjszakája. Akkor még mindenki Senkiházi volt. Csakhogy az ifjú férj nem szorult segítségre, mert az ifiasszony többnyire nem gondolt rá, hogy megölje. A hangulatát tekintve egyébként ugyanez volt a helyzet. Ez a pizsama is a szépapámé, a nászéjszakáján hordta, Niagara Fallsban. …A naplója szerint a szépanyám végigsírta az éjszakát, és kétszer adta meg magát. De telt az idő, s már maga is boldogan benne volt.

Most Nancyn volt a sor, hogy hallgatással válaszoljon. Megértette a mesét. S megrémült, hogy ilyen könnyen megérti: a gyötrelmes kezdet mind nagyobb és nagyobb élvezetre fordul. - Maga nagyon is jellegzetes Senkiházi - mondta Billy. - Ha van hozzá bátorsága, hogy végiggondolja a dolgot, majd rádöbben, hogy azért haragszik rám, mert rossz szerető vagyok, s ráadásul muris kis vakarcs. S hogy mostantól fogva akarva-akaratlanul egy magafajta Junóhoz illő férfiról álmodik. És rá is fog találni… szálas lesz, erős és gyöngéd. Mert a Senkiházi-mozgalom rohamléptekkel terjed. - De… - mondta Nancy, és elharapta a szót. A kelő napot nézte a kabinablakon. - De? - De hisz a világ épp a régi Senkiháziak miatt jutott ekkora bajba. Hát nem érti? könyörgött erőtlenül. - A világ többé nem engedheti meg ezt az örömöt. - Az örömöt nagyon is - mondta Billy. - Csak a szaporodást nem. - Akkor mire valók a törvények? - A törvények rosszak - mondta Billy. - Ha visszalapoz a történelemben, majd meglátja, hogy akik legjobban vágytak uralkodni, törvényeket hozni, a törvényeket másra rákényszeríteni, akik mindenkinek pontosan megmondták, hogy mit akar a Mindenható itt a Földön, önmaguknak és a barátaiknak mindig és mindent megbocsátottak. De a hétköznapi férfiak és hétköznapi nők természetes érintkezése mindig is fölháborította és undorította őket. … Hogy miért, azt nem tudom. Ez is egyike annak a sok kérdésnek, amit szeretném, ha egyszer föltenne valaki a gépeknek. Csak egyet tudok: ez az undor és iszonyat elérte a teljét. Majd mindenki olyan - férfi és nő egyaránt - és úgy is érzi magát, mint a döglött egér, amelyet a macska a szobába hurcol. A hétköznapi ember más érzéki szépet nem lát, csak a nőt, aki majd megöli. A kéj - halál. A csúf és rövid képlet Így fest. Kéj - halál. Quod eret demonstrandum.* …Szóval érti, Nancy. Azzal töltöttem az éjszakát, s velem együtt többen, hogy a világnak, amelynek sokkal kevesebb öröm jut, mint amennyi kéne, megpróbáljunk visszaadni valami kis ártatlan gyönyörűséget. Nancy némán, leszegett fejjel ült. - Megmondjam, hogy mit csinált a szépapám a nászéjszakája reggelén? - kérdezte Billy. - Nem hiszem, hogy szívesen hallanám. - Nincs benne semmi durva. Sőt… - Talán épp azért nem. - Egy verset olvasott fel. -- Billy fölvette a könyvet az asztalról, s kinyitotta. - A naplója azt is elárulja, hogy mi volt ez a vers. S bár mi nem vagyunk férj-feleség, s lehet, hogy hosszú évekig nem találkozunk, szeretném fölolvasni magának ezt a verset, hogy megértse, mennyire szeretem. - Nagyon kérem, ne. Azt hiszem, nem bírnám ki. - Jó. Akkor itt hagyom a könyvet, és megjelölöm a vers helyét, hátha később mégis szeretné elolvasni. Így kezdődik: Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire csak hatolni bír föl s le s szerteszét a lelkem, mikor kiröppen a lét és az eszmény végső egeibe.** Billy egy kis üvegcsét tett a könyv fedelére. - Itt hagyom magának ezeket a tablettákat is. Ha egy hónapig szedi, soha többé nem lesz gyereke. De akkor is Senkiházi marad. - És elment. Mind elmentek, csak Nancy maradt. *

Ezt kellett bizonyítani (latin) E. Barrett-Browning: Hogy szeretlek; Szabó Lőrinc fordítása

**

Mikor Nancy nagy sokára fölemelte a fejét, s ránézett a könyvre meg az üvegcsére, észrevette, hogy az üvegcsén egy címke van. A címkén meg ez állt: ISTEN HOZOTT A MAJOMHÁZBAN! Göncz Árpád fordítása

Isaac Asimov - Bevezetés a holográfiába 1971-ben a fizikai Nobel-díjat egy Amerikában dolgozó, magyar származású angol állampolgár, Gábor Dénes kapta. A kitüntetés közel negyedszázaddal korábban, 1947-ben végzett munkát jutalmazott, amikor Gábor fölfedezte a képek rögzítésének egy olyan módját, ami több információ visszaadását tette lehetővé, mint bármelyik addig ismert eljárás. Mivel ennek révén - látszólag - minden információt tárolni lehet, Gábor ezt az eljárást holográfiának nevezte el, két görög szóval, amelyek annyit jelentenek, hogy "egész", "teljes" és "írás", "irat". Vagy tizenhat esztendeig lapult ez a módszer - és elnevezése - a szakmai folyóiratokban. Azután 1963-ban a Michigani Egyetem két elektromérnöke, Emmett N. Leith és Juris Upatnieks egy lépéssel továbbfejlesztette Gábor Dénes eljárását, és az egyszeriben az újságok címoldalára került. Míg Gábor elektronhullámokkal dolgozott, és módszerét az elektromikroszkópos képek felbontóképességének tökéletesítésére használta, addig Leith és Upatnieks fényt alkalmazott. Az akkor kifejlesztett lézer segítségével szürkés színű, áttetsző filmszalagot készítettek; ez olyan volt, mint egy alulexponált fényképfilm. Háromdimenziós képeket állítottak elő vele - meglehetősen részleteseket, mégpedig anélkül, hogy lencséket használtak volna. Hogyan csinálták? Kezdjük talán a fényképezéssel, ezzel a ma már olyan jól ismert eljárással. De ne feledkezzünk meg róla, hogy jó száz évvel ezelőtt, amikor először alkalmazták, a nagyközönség számára éppen olyan rejtélyes volt, mint ma a holográfia. A fényképezés a fénynek azon a tulajdonságán alapszik, hogy bizonyos vegyi változásokat képes kezdeményezni. Anélkül hogy belemerülnénk a részletekbe, annyit állíthatunk, hogy a fény hatására egy bizonyos fajtájú, színtelen oldatból apró fekete szemcsék válnak ki. Ha ezt az oldatot zselatinnal keverjük, filmrétegre visszük rá és megszárítjuk, az egész film elsötétül, föltéve, hogy - rövid időtartamra - fényhatásnak tettük ki, és aztán megfelelő vegyszerekkel kezeltük. Tegyük fel, hogy ezt a filmet csak közvetett forrásból éri fény, hogy a fény csak bizonyos tárgyakat világít meg, és hogy csak az arról a tárgyról a kellő irányba visszaverődő fény jut el a filmhez. A tárgy egyes részei jobban tükrözik vissza a fényt, mint a többiek; egyes részekről a fény közvetlenül a filmre kerül míg mások a fénysugarat többé-kevésbé a filmtől eltáró irányba verik vissza; egyes részek szétszórják a rájuk eső fényt, és sok irányba továbbítják, míg megint mások enélkül tükrözik vissza. A részletek e különbözőségének eredményeképpen a visszavert fénysugár is különböző erősségű lesz, pontról pontra változik. Ha ilyen fénysugár lép a szemünkbe, a sötétség és világosság váltakozása a szemidegben váltakozó elektromos ingereket kelt. Agyunk e váltakozást úgy észleli, hogy képzetünk támad a fényt visszaverő tárgy alakjáról, színéről, szerkezetéről és így tovább. "Látjuk" a tárgyat. A KÜLÖNBÖZŐ EREJŰ FÉNYEK VÁLTAKOZÁSA De mi történik, ha ugyanez a visszavert fény a fényérzékeny lemezre esik? A váltakozó erejű fénysugár elrendeződése újraképzi magát e lemezen. A filmnek azon a pontján, amelyet erős fénysugár ér, jelentós mérve változás következik be. Megfelelő kezelés után ez a pont sötét lesz. Ahová pedig gyenge fény esik, ott csak kismértéke vegyi változás zajlik le; a filmnek ez a része világos marad. Hogy a filmen biztosíthassuk a megfelelő váltakozást, azt egy dobozba kell zárnunk. Ez lehetővé teszi, hogy csak az arról a tárgyról visszaverődő fénysugár kerüljön a filmre, amit meg akarunk örökíteni. Továbbá a tárgy minden pontjáról a visszavert fény nyalábja

legyezőszerűen terjed szét. Ha mind a fény áthaladna a doboz nyílásán, a film minden részére érkezne valamelyes fény a tárgy minden egyes pontjáról, ás ezért az egész film alaktalanul összemosódna. Ennek elkerülésére a nyílásba lencsét raknak. A lencsén áthaladó fény egy pontban, a fókuszban összpontosul, és rendezetten jut el a filmhez. (A szem fényrögzítő része, a látóhártya is "dobozban" van: mégpedig a szemgolyóban; és a szem nyílása, a pupilla mögött is lencsét találunk.) A fényképezőgép lencséinek gyújtópontjaiban a filmre érkező fény kiadja az őt visszaverő tárgy képét - csak éppen fordítva. A fénysugár világosabb részei sötét foltokként, a tompábbak világos foltokként rögzülnek a filmen. Az eredmény a "negatív" fénykép. Ha egyöntetű fénnyel világítjuk át a negatívot, úgy, hogy a fény az új filmre essék, a folyamat megint megfordul. A negatív sötét részein áthaladó fény gyönge lesz, és ezek világos részekként maradnak meg az új filmen. A világos helyekkel a helyzet ellenkező. Az új eredmény pedig a "pozitív" fénykép, amely úgy örökíti meg a fénysugár sötét és világos részeinek váltakozását, ahogy azokat a tárgy visszaverte. Ha bizonyos festékeket adunk a filmhez, felhasználhatjuk azt a tényt, hogy a különböző tárgyak különböző hullámhosszúságú fényt vernek vissza. Ha három, eltérő hullámhosszúságú fénnyel készült képet halmozunk egymásra a filmen, olyan pozitív fényképet kapunk, amely nemcsak a sötét és világos foltok elrendeződését, hanem a színeket is mutatja. Föltéve, hogy jól fényképeztünk: kellő mennyiségű fény érkezett a fényképezőgépbe, és jól állítottuk be a lencsék gyújtópontját, "látjuk" a tárgyat a filmen, éppúgy, mint a valóságban, és képünk addig rögzül, amíg a film megmarad. TÖKÉLETLEN VALÓSÁG De vajon ez a kép pontosan olyan-e, mint a valóság 7 Nem, nem olyan. A valóság fényképi mása tulajdonképpen nagyon is tökéletlen. Tegyük fel, hogy úgy nézünk valamit - mondjuk két sakkfigurát a sakktáblán -, hogy kis négyszög alakú képkereten pillantunk át, s így a tárgy és közvetlen környezete éppen olyan, mint a filmre vett fénykép. Mi hát akkor a különbség a való tárgy és képmása között? (Természetesen a valóságban a tárgyat meg is foghatjuk, alakját kitapinthatjuk, a fényképen pedig nem, de szorítkozzunk most csupán látásunkra.) A képet - merőben a látásunkkal - tisztán megkülönböztethetjük a valóságtól. Mozdítsuk fejünket kissé arrébb, ahogy a valódi tárgyat a "képkereten" át figyeljük. Amit látunk, az is elmozdul. Az egyik szemszögből a közelebb álló sakkfigura takarhatja a mögötte levőt; de ahogy elmozdítjuk a fejünket, a távolabbi figura mintha kissé kikerülne a közelebbi mögül. A valódi tárgyat három dimenzióban látjuk, és tekintetünk elmozdításával megkerülhetünk valamely akadályt. Ez a filmnél nem lehetséges. A film megadhatja a három dimenzió látszatát; a távolabbi tárgy kisebbnek mutatkozik, mint egy ugyanolyan közeli; a sakktábla vonalai távlatot mutathatnak. De bármennyire ügyes legyen is a fénykép, a három dimenzió megjelenése merő látszat, és semmi több. Akárhogy mozdítsuk is el tekintetünket, a kép, amelyet látunk, sohasem változik. Csak egyetlen vetületet látunk, és mindig ugyanazt. De van még más különbség is. Valódi tárgyakat valódi környezetben nézve, tekintetünket élesre állíthatjuk a közelebbi tárgyra, miközben a távolabbi elmosódik; vagy pedig fordítva: a távolabbira, a közelebbi "rovására". Szabadon összpontosíthatunk egyikről a másikra. A képnek csak egyetlen gyújtópontja van. Ha úgy fényképezünk, hogy a közelebbi tárgy tiszta és éles legyen, a távolabbi pedig homályos (vagy éppen fordítva), tekintetünk már nem tehet semmit: ami homályos, nem lesz éles, az éles nem lesz homályos. A közönséges fénykép e korlátja annak tulajdonítható, hogy az a fényváltozásoknak lapos, egyenletes felszínnel (a filmmel) való találkozását rögzíti. A lapos felszínnel való metszés

során a visszaverődött fénysugár elveszti minden mélységi információját. A fotográfia (a "fény/kép/ írás") nem holográfia (a "teljes írás"). Képzeljük el, hogy a fényerőváltozásokat a sík, "jellegtelen" felszínnél bonyolultabb, változatosabb valamivel metsszük. Legyen az - tegyük fel - a fényerőváltozásoknak egy másik egymásutánisága. A fénysugár apró hullámokból áll. Változások a sugárban azért vannak, mert egyes fényhullámoknak nagyobb az amplitúdójuk (kitérésük), mint másoknak (azaz magasabbra és alacsonyabbra térnek ki). Ez annyit jelent, hogy a váltakozás során egyes pontokon világosabb lesz, mint egyebütt. A fényerőváltozásnak az is oka, hogy egyes fényhullámok hosszabbak, mint mások; azaz e változásokkor a fény más-más helyeken más-más színeket mutat. A VÁLTAKOZÓ FÉNYERŐSSÉG Ha két fénynyaláb szögben metszi egymást, az egyik nyaláb hullámai pontosan megfelelhetnek a másik bizonyos hullámainak. Mind a kettő hullámai együtt mozognak le és föl. Ennek eredménye az lesz, hogy mintegy erősítik egymást. Párosulva a kettő magasabbra és mélyebbre ér, mint bármelyikük tenné azt külön-külön. A hullámok kombinációja világosabb lehet, mint az azt alkotó két hullámsor bármelyike. Ily módon, mikor két váltakozó erősségű ténynyaláb találkozik, a hullámok interferálnak egymással, hatnak egymásra, és a sötétség és a világosság váltakozásának új sorát alkotják, mégpedig olyat, amely nem volt jelen a két eredeti fényerősségváltakozásban. Ezt nevezik interferenciának. Ha rendelkezésünkre áll az interferencia, akkor - elméletileg - kidolgozhatjuk a két fénynyalábot, amelyek kombinációban azt kiadhatják. A baj az, hogy végtelen számú páros alkothatja ugyanazt az interferenciát, és így nem tudnánk eldönteni, hogy pontosan melyek vesznek valóban részt a kombinációban. Természetesen, ha ismerjük a kombinációt alkotó két fénysugár közül az egyiket, akkor kiszámíthatjuk a másikat. Hogy ezt a legkönnyebben tehessük, az egyik fénynyalábot olyan egyöntetűnek szeretnők, amennyire az csak lehetséges. Ha az egyik ténynyaláb az elejétől a végéig egynemű, sem színe, sem fényereje nem változik, akkor a másik nyalábot a keletkezett interferenciából minden nehézség nélkül meghatározhatjuk. De hogyan kaphatunk egyöntetű fénysugarat: "alap- vagy referencia-" nyalábot? A közönséges napfény nem felel meg. A napsugár ugyan nekünk egyöntetűnek és egyforma fényerejűnek tűnhet, de valójában széles hullámtartományt felölelő, sokszínű fényhullámok keveréke. Az az eset, ahol az interferenciát alkotó egyik fénysugár (az egyszerűbb) már önmagában olyan bonyolult, mint a szemmel láthatólag teljesen egyforma, "sima" napfény, tulajdonképpen nem alkalmazható gyakorlati célra. De vajon tudnánk-e egyszínű ténysugarat előállítani valamilyen vegyi anyag melegítésével, amely azonos hullámhosszú fénysugarat bocsát ki? Még ez sem jó, mert a fénysugarak egy része az egyik, másik része a másik irányban halad. Még a közönséges, ún. monokromatikus fény sem elég egyöntetű, "jellegtelen". Tény, hogy amikor Gábor Dénes először dolgozta ki az interferenciát kiaknázó eljárást, még csak el sem képzelhettük annak felhasználását a fénysugarakra is. Sem a természetben, sem a kísérleti laboratóriumokban nem létezett olyan fénynyaláb, amelyeknek minden hulláma pontosan azonos hosszúságú volt, és azonos irányba haladt. Ha ilyet nem tudunk előállítani, akkor nincs elég "sima" referencia-nyalábunk ahhoz, hogy bizonyosan kiszámíthassuk a másik fénysugarat a kettő interferenciájából. Gábor eljárását nem is a fényre, hanem a hullámok más megjelenési formáira szánta, ahol a számításokat el lehetett végezni.

A LÉZER ELJÖVETELE De azután, 1960-ban Theodore Howard Maiman amerikai fizikus előállította az első lézert. A lézer olyan eszköz, amely nagy erejű fénysugarat bocsát ki, annak minden hulláma pontosan azonos hosszúságú, és minden hullám pontosan ugyanabba az irányba halad. Végre megvolt az igazán "sima", egyöntetű referencianyaláb. A lézersugár nem tartalmaz váltakozást, nem hordoz "információt". Amikor keresztez valamely visszatükrözött fénynyalábot, az interferenciában kapott minden információ a visszavert fénysugárból származik, azt tükrözi. Vegyük a következő példát. Lézernyalábot vetítünk ferdén egy olyan üvegdarabra, amely-kezelés eredményeképpen - a fénynyalábnak csak a felét ereszti át, a másik felét visszatükrözi. A nyalábnak az a fele, amely áthalad az üvegdarabon, továbbra is egyenes vonalban folytatja útját, míg el nem jut egy négyszögletes nyíláshoz. A fénynyaláb visszatükrözött fele beleütközik valamilyen tárgyba, és ennek egy része újból visszaverődik, mégpedig úgy, hogy áthalad ugyanazon a négyszögletes nyíláson. Az eredeti lézernyaláb (amelyben semmiféle váltakozás nincs) találkozik az erőteljesen váltakozó, visszatükrözött fénynyalábbal, és interferenciát alkot vele. Az interferenciában hordozott minden információ "hivatkozik" a visszatükrözött fénynyaláb váltakozásaira. Ha a másik oldalról néznénk át a nyíláson, tisztán látnánk a tárgyat az interferencia ellenére, amelyet a lézerfénynyaláb létesített. Most pedig tegyük föl, hogy szemünk helyett fényérzékeny lemezt helyezünk a nyílásba. Ebben az esetben megkapjuk az interferencia fényképét. A világos és sötét területeket rögzítjük. A váltakozás azonban olyan finom - az egymást váltó sötét és világos foltok mérete olyan kicsiny (ehet, hogy abból a szem semmit nem képes észrevenni. A film pedig egyszerűen kissé elszürkülne. Az interferenciát hordozó, jól exponált és rögzített kép tulajdonképpen a hologram. Most pedig képzeljük el, hogy lézerfénysugarat vetítünk a hologramra ugyanabból a szögből, amelyikből érte az eredeti lézersugár, amikor hologramunk készült. A lézersugár megvilágítja a visszatükrözött fénynyalábbal való találkozás során eredetileg keletkezett interferenciát. (Már olyan módszerek is vannak, amelyekben közönséges fehér fénnyel helyettesíthetjük a lézersugarat - ebben a szakaszban.) TELJES KÉP, TELJES KÖZLÉS Ha átnézünk a lézernyalábbal megvilágított hologramon, pontosan ugyanazt látjuk, mint amikor előzőleg a nyíláson keresztülnéztünk. Úgy fogjuk látni a tárgyat, mintha valóban ott volna. Látni fogjuk valódi méretét, valódi alakját, sőt valódi háromdimenziós tulajdonságait is. A hologram a teljes kép. Ha a hologramon nézzük a két sakkfigurát, és az egyik részben a másik mögött van, fejünket pedig elmozdítjuk valamilyen irányban, egyre kevesebbet látunk belőle. Sőt tekintetünket összpontosíthatjuk a közelebbi figurára, és így a hátulsó kissé kikerül látásunk fókuszából. Természetesen nem kaphatunk többet a képről, mint a valódi tárgyról - de nem is volna ésszerű ezt várnunk. Ha valamely valódi tárgyra négyszögletű nyíláson át nézünk, csak bizonyos korlátok között pillanthatunk az akadály mögé. Ha fejünket egyik vagy másik irányba túlságosan is elmozdítjuk, akkor látásunk szögéből kikerül a nyílás. A hologram rögzíti a nyílást, és nem kerülhetünk mögé. A valóságban persze egyszerűen elmehetünk a másik oldalra, és hátulról is megnézhetjük a tárgyat, de akkor már teljesen kihagyjuk a nyílást. Ezt viszont nem tehetjük meg a holografikus kép esetében. Túl sok meglepetést ne várjunk valamely holografikus kép egyetlen felvételétől. Az ilyen felvétel is csak egyszerűen fénykép, kétsíkú, és önmagában nincsenek holografikus tulajdonságai. De különböző holografikus felvételeket is készíthetünk ugyanarról a tárgyról;

különböző fókuszokból és különböző szögekből. Az egyes fényképek egészen közönségesek, de több együttesen már árulkodik a holografikus kép sokoldalúságáról. Az interferenciát rögzítő hologram több lényeges módon különbözik a visszatükröződés fényerőváltozásainak sima találkozását rögzítő, közönséges fényképtől. Először is nincs negatív vagy pozitív hologram. Ha az interferencia minden fehér és fekete területét megcseréljük, ugyanazt az interferenciát kapjuk, és az ugyanazt az interferenciát hordozza. Azután a hologramot lencsék nélkül rögzítjük. Az interferencia különböző részei nem összpontosulnak a hologram különböző részeire. Hanem a hologram minden része mintegy "megfürdik" a két fénynyaláb metszésében, úgyhogy újból és újból rögzítjük az intereferenciát a hologram minden részéről. Ha a hologramot kettévágjuk, akkor nem pusztán a teljes kép két felét kapjuk. A hologram mindegyik felét felhasználhatjuk arra, hogy ismét előállíthassuk az egész holografikus képet. Ha tíz darabra szaggatjuk, akkor minden egyes darabból megkaphatjuk a teljes és tökéletes hologramot. Ha megsértjük, megkarcoljuk, csak a tulajdonképpen károsodott rész megy tönkre, de a többiből megint kiegészíthetjük a teljes képet, mégpedig anélkül, hogy rajta volna a sérülés, a karcolás. Ha lyukat ütünk a hologramon, akkor is visszanyerhetjük a teljes képet, és nem is lesz lyukas. Ha egy részét por fedi be, az sem baj, mert a porral nem borított maradékból megkaphatjuk az egészet. A VÁLTOZÁSOK ISMÉTLŐDÉSE De a holografikus képnek is van korlátja. A hologram különböző részeiről való interferenciák - tulajdonképpen ugyanannak a váltakozásnak az ismétlődései erősítik egymást. Minél többször ismétlődik a váltakozás, annál tisztább, élesebb a kép. Ahogy a hologramot mindig apróbb és apróbb darabokra szaggatjuk, vagy minél több lyuk, karcolás kerül rá, minél vastagabb rajta a porréteg, a kép annál ködösebbé, homályosabbá válik majd. Vegyünk egy példát: ha valaki úgy írja alá a nevét, hogy csak nagyon kicsit nyomja rá a kemény ceruzát a papírra, és közben nagyon reszket a keze, akkor az aláírása túlságosan homályos, s bizonytalan, hogy elolvashatjuk-e. De ha megismétli, ha mindig az eredeti aláírás fölé írja a nevét, ugyanott, akkor lesznek olyan helyek, ahol a ceruzavonások keresztezik egymást, s ennek eredményeképpen a papír ott sötétebb. Végül, száz meg száz ismétlés után, valószínűleg szürkés területet kapunk a ceruzavonások fő iránya tájékán, de a kereszteződések összpontosulnak majd a vonalak, kanyarok mentén, amelyeket le akartunk írni. Végeredményben a név élesebb, sötétebb és egyenletesebb lesz, mint bármelyik aláírás önmagában véve. Most pedig képzeljük el, hogy a ceruzavonásokat egyenként kitöröljük. Az egész nyomvonal még mindig ott marad, de egyre homályosabban, bizonytalanabbul. Ez jól szemlélteti, hogy mi történik, amikor a váltakozások ismétlődéseit egyenként eltávolítjuk a hologramról, akár úgy, hogy elszakítjuk, akár úgy, hogy átlyukasztjuk, megkarcoljuk, vagy porral fedjük. Mire használható a holográfia? Mi a haszna? Nem forradalmasítja technológiai világunkat, mert annak megújhodásához több kell egy eredeti elgondolás kidolgozásánál. Először is versenyképessé kell válnia; a koncepciót értékesíthető áruvá kell átalakítanunk, amellyel valamit jobban csinálhatunk, mint ahogyan azelőtt végeztük. És nemcsak jobban, de kényelmesebben, egyszerűbben és olcsóbban is - mind a háromra szükség van. Például hologramokat készíthetünk bizonyos tárgyakról kettős expozícióval. A holografált tárgyat először nem hangsúlyozzuk, másodszor viszont igen. A két interferencia közti különbség kideríthet ilyen vagy olyan fajta sérüléseket, hiányosságokat a holografált tárgyak bizonyos kijelölt részein. Ezen a módon holográfiával vizsgálhatjuk meg a repülőgépek szárnyait anélkül, hogy károsítanánk őket. De megvizsgálhatjuk azokat röntgensugárral vagy

ultrahanggal is, mert a holográfiás eljárások még nem annyira jók, olcsók, vagy kényelmesek, hogy áttérjünk a károsodást nem okozó vizsgálati eljárásokra. A holográfiás eljárást felhasználhatnánk háromdimenziós televízió- vagy moziképek készítésére, de a holográfia túl sok információt állít elő, és a televízió-, illetve a filmtechnika ezzel még nem képes megbirkózni. A holográfiának előbb meg kell várnia, míg e régebbi eljárások felzárkóznak. ELMOSÓDOTT FÉNYKÉPEK "RETUSÁLÁSA" De vannak olyan dolgok, amelyekre a holográfia már képes, más pedig nem. Az egyik érdekes felhasználás az elmosódott fényképek élesebbé tétele. Tulajdonképpen ez ösztönözte Gábor Dénest; eredetileg éppen a holografikus eljárással akarta megjavítani az elektronmikroszkópok fényképeinek minőségét. Olykor tudjuk, hogy valamelyik fénykép miért homályos. Ha az elhomályosult fényképen keresztül lézersugarat bocsátunk, és interferenciát is tudunk létesíteni, az "helyesbíti" a hibákat, "mulasztásokat". Új fényképet kapunk, amely már sokkal kevésbé homályos. Az eljárást nagyon sikeresen használták fel az elektronmikroszkópos felvételeknél. Az élesítés fokozza az elektronmikroszkóp felbontóképességét, nagyobb, jó nagyításokat lehet készíteni. Ezzel az eljárással mutatták ki először a vírusok nukleinsavának kettős spirálját, és bízhatunk benne, hogy ennek a révén egyes atomokat is lefényképezhetünk. Könnyen tehetséges, hogy széles körben hologramokat alkalmazunk majd az információk tárolására is, pedig ennél a felhasználási módnál nincs is szükség háromdimenziós voltukra. Sok esetben váltja fel majd a holográfia a közönséges fényképészeti eljárásokat, hiszen a hologramok nem érzékenyek a kisebb sérülésekre, amelyek pedig könnyen tönkreteszik a közönséges filmet. Előbb-utóbb holografikus televíziós kazettákat is gyártani fognak. Még fontosabb, hogy száz meg száz képet lehet holografikusan rögzíteni egyetlen filmszalagra. Ha lézersugarat vetítünk a filmen keresztül egymás után, sokféle, kissé elütő szögből, a különböző interferenciák egész sorát állíthatjuk elő a különböző tárgyak egész soráról. Ezeket mind kivetíthetjük úgy, hogy a lézersugár áthalad a kiegészített hologramon, előbb az egyik szögből, azután a másikból és így tovább. Kép kép után jelenik meg; akár egy egész lexikont felvehetünk egy közönséges géppapír nagyságú hologramra. Egy ilyen lap közönséges fényképezéssel csak egyetlen képet rögzíthetne. A hatalmas mennyiségű információ raktározásának e lehetősége következtében holografikus memóriaegységeket is használnak a számítógépeknél. Ma még meg sem kísérelhetjük, hogy több-kevesebb pontossággal megjósoljuk, mit is tehetnek majd a holografikus eljárások az orvosi bajmegállapítás vagy a sebészeti módszerek terén. A technikai fejlődés olykor meglepő irányokba vált át. Annyi biztos, hogy a holográfia nagy mennyiségű információ kezelésére alkalmas, sokoldalú módszer, de hogy pontosan mire, hogyan használják fel majd, az éppen az olyan zseniális, éppen olyan váratlan, hirtelen és eredményes felfedezésektől függhet, mint amilyennek Gábor Dénes eredeti ihlete bizonyult. Raab György fordítása