Andrei Pleşu, volt román külügyminiszter, a bukaresti New Europe College rektora: Az egyesült Európa értékei
(Az elıadás 2007. szeptember 14-én hangzott el az MTA Nemzeti Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága és az Európa Intézet Budapest által szervezett „Az Európai Unió délkeleti kiterjesztése” c. konferencián)
Európa bıvítése és egyesülése még messze nem tekinthetı befejezett folyamatnak. Egyelıre
minden
mozgásban
van.
Megpróbálhatunk
felvázolni
néhány
lehetséges
forgatókönyvet, de a jövıbeli fejlıdés kilátásait, ütemét és részleteit lehetetlen elıre látni. Nem tudjuk, hogy mikortól tekinthetjük majd lezártnak a folyamatot, és hogy hogyan fest végül az egyesített Európa. Elvonatkoztatva ettıl egy gondolatkísérletre invitálom most Önöket. Képzeljük el, hogy ennek a folyamatnak a végére értünk. Képzeljük el, hogy legmerészebb álmaink valóra váltak: valamennyi tagállam egyformán magas jóléti szintet ért el, az emberi jogok tiszteletben tartása mindenhol magától értetıdı része mindennapjainknak, a piacgazdaság az egész kontinensen jól mőködik, a törvényalkotás, a közigazgatás és a pénzügyek pedig tökéletes összhangban vannak. Más szóval, képzeljük el, hogy saját Utópiánk lakói lehetünk. Ha nem hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a célunk elérése felett érzett édes kábulat és elégedettség, ha nem elégszünk meg azzal, hogy önelégülten és elbizakodottan élvezzük egy kényelmes élet örömeit és hasznait, fel kell tennünk magunknak a következı kérdéseket: „Mi következik most?”, „Mit tehetünk még ezután?”, „Elértük a célt, amiért küzdöttünk - de mire megyünk ezzel?” Valójában az összes imént felsorolt kényelmi tényezı nem más, mint optimális körülmény a megélhetéshez, elıfeltétel a civilizált élethez. Nem válhatnak életünk céljává és valós tartalmává. Hiszen a jólét, a másik elfogadása, a különbségek tiszteletben tartása és az intézmények hatékonysága együttesen adják a társadalmi normákat meghatározó környezetet, valamennyi egzisztenciális projekt legitim és szükséges díszleteit. Másképpen megfogalmazva, ezek a kontextus, a szövegkörnyezet „alapanyagai”. Ez azonban felveti a kérdést, hogy milyen „szöveggel”, milyen tartalommal töltjük fel ezt a szövegkörnyezetet? Hogyan hasznosítjuk egyéni és közösségi szinten egy kedvezı szervezeti
forma elınyeit? Ez pedig elvezet minket az értékek problematikájához. Az értékek kérdése általában akkor merül fel komolyabban, amikor mindenünk megvan ugyan, amire szükségünk van, mégis úgy érezzük, hiányzik valami – vagy éppenséggel akkor, ha már semmink sincs, de érezzük, a lényeget még nem veszítettük el: az irányzékot, a vonatkoztatási pontot, a dolgok valódi értelmét. Vajon elgondolkodik-e az Európa Unió mostani értékeirıl, vagy ami ennél is fontosabb a jövı értékeirıl? Ami engem illet, hajlok arra, hogy kételkedjem ebben. Rendkívül sürgıs volt – és ma is az -, hogy minél elıbb és minél hatékonyabban megvalósuljon az intézményi egyesülés. Sürgıs volt a bıvítés és az ahhoz kapcsolódó közigazgatási háttér kiépítése, a szabályok lefektetése és a kontextus megteremtése. Maga a „szöveg”, azaz a valós tartalom, az értékek górcsı alá vétele és megvitatása vagy csupán a retorika szintjén voltak jelen, amolyan díszítı elemként vagy egyszerően csak zárójelbe kerültek. Mindez nem utolsósorban azért történhetett meg, mert – az európai belsı nehézségeken túlmutatóan – globális szinten is átalakulóban vannak az értékek. Adolf Muschg egy elıadásában utalt arra a három „erıtényezıre”, amelyeket Jakob Burckhardt a „Világtörténeti elmélkedések” c. mővében sorolt fel: vallás, állam és kultúra. Minden emberi társadalmat ennek a három közösségi erınek a sajátos keveréke formál, amelyekhez külön-külön is egy meghatározott értékrendszer, „értékháló” kapcsolódik. Azonban ennek a három erıtényezınek a tekintélye – ami a 19. században még egészen magától értetıdı volt – mostanában igencsak visszaesett. A „vallásról” rendszerint a „fundamentalizmus”, az „integrizmus” vagy a „terrorizmus” jut az emberek eszébe, illetve az intolerancia, egyfajta régimódi pietizmus, a tudományt mellızı obskurantizmus és a modern világ elıl való elzárkózás. Éppen a nagyfokú történelmi tudatlanság és a szekularizáció ideológiai presztízse vezetett végül annak az értékrendszernek az eróziójához, amelyet Európa több mint másfél évezredig mértékadónak tartott. Tény, hogy minden eddiginél nagyobb méreteket ölt azoknak a száma, akik már nem találnak valódi útmutatást a vallásban. Már a kultúrának
sincs
sérthetetlen
becsülete.
Stephen
Greenblattnak
az
1990-es
években
megfogalmazott szavaival élve: „Ez a fogalom ma már nem sokat jelent.” James Clifford pedig már 1988-ban azt írta: „Culture is a deeply compromised idea” (A kultúra egy erısen kompromittálódott fogalom.). A könyvek, az iskolák, a könyvtárak és tanárok alkotta - egykor monumentális - intézményrendszer fokozatosan változtatja kontúrjait és mőködési szabályait. Kell-e még magasztalnunk a harmadik erıtényezıt, az államot? Hiszen alig maradt valami közös
dédapáink elvhőségre és lojalitásra épülı nemzetállama és a mi világunk között, ahol a multinacionális nagyvállalatok, különféle föderációk és határokon átívelı nagyszabású víziók uralkodnak. Világos, hogy a hagyományos érték-források – egyelıre legalábbis – nem produktívak, nem elégségesek és igen kétségesek. Új erıforrásokat, új távlatokat kell találnunk esetleg új életet lehelni a régiekbe.
Az elmúlt években mindig arról kérdeztek, mivel gazdagíthatja Európa keleti része a kontinens nagy családját. Azt szoktam válaszolni: mi keletiek egyfajta fáradtságot hozunk Európába a magunk „hasznos” gyengeségeivel és hiányosságaival együtt. Ez a fáradtság persze nem egészen ártalmatlan, és gyengeségeink egy részét sem lehet pozitívan értékelni. Ugyanakkor egy kis egészséges fáradtság és bizonyos gyengeségek kedvezıen hathatnak a dolgok újraértékelésére, segíthetnek megtalálni a megfelelı kérdéseket és felismerni az adekvát válaszokat. Hadd magyarázzam el, mire is gondolok ezzel. Ez a keleti fáradtság, kimerültség a 45 éves diktatúra és az azt követı 18 éves „átmeneti” idıszak eredménye, illetve a nyugati irányba kibontakozó akadályverseny hozadéka. Ez az, amitıl kevésbé vagyunk fogékonyak az ideológiai divatirányzatokra és utópiákra. Kevésbé hoznak lázba a dicsıséges projektek, kıbevésett igazságok és a propaganda. Azt is mondhatnám, illúziók nélkül szeretjük Európát, euroközpontúság és ünnepélyeskedı eufória nélkül. A marginalitás melankóliájával szeretjük ezt a kontinenst és nem is vágyunk arra, hogy a mennyországhoz hasonlítson. Biztos, hogy – ha már bekerültünk a klubba – szebb jövıben reménykedünk. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a problémáink az új bürokrácia kebelén sem fognak egy csapásra köddé válni. Ez a hozzáállás három olyan értéket vet fel, amelyek manapság ritkábban jelennek meg, mint azt képzelnénk. Ez a három érték a diszkréció, a realizmus és a türelem. Ezen értékek gyökerei valójában nem is európaiak. Öt évszázadon át közvetlen kapcsolatban voltunk az iszlámmal, sok szempontból még mindig Bizánc hatása alatt vagyunk, és sokáig együtt éltünk a keleti zsidóság bölcsességével – ami nem is olyan rég még kézzel foghatóan jelen volt városainkban és közösségeinkben. Nyugat-Európa csak nyerhet pontuszi, kaszpi és mediterrán ízekkel főszerezett keleti-délkeleti távlatainak visszaszerzésével. Mit hozunk az Európai Unióba? A hiányzó égtájat – Keletet. A Földközi-tengeren keresztül pedig a térség még tovább nyílhat Magreb irányába, Szent Ágoston otthona és rajta keresztül a nyugati kereszténység hazája felé.
A Kelet fáradtsága és lassú ritmusa jól ellensúlyozza a nyugati fáradhatatlanságot. Több pihenést, több szemlélıdést és több önzetlenséget kínálunk nekik. A kortárs civilizáció igen rosszul áll ezekkel. A gyorsuló idı, a céltudatos munka, a kegyetlen karrier-stressz, konkurenciaharc és fogyasztási láz láttán nem tőnik idıszerőnek az értékek kérdése. Nem marad már idı az önvizsgálatra, az elgondolkodó, kiértékelı hátradılésre, az egyensúly visszanyerésére és a józanságra. Túl elfoglaltak vagyunk, túl dinamikusak próbálunk lenni. Semmiképpen nem szeretném
szembeállítani
a
„protestáns”
tenniakarást
az
„ortodox”,
keleti
egyház
mozdulatlanságával. Vétkezni lustasággal és szorgalommal egyaránt lehet. Pusztán a különbözı ritmusok összehangolásának szükségességére szeretnék utalni. A hektikus helyzet kezelésénél egy kis lazaság mindenképpen örvendetes lenne. A munkamánia orvoslásánál a lustaság megtapasztalása is hasznos lehet idınként. Ezen a területen a mi adottságainknak ısrégi gyökerei vannak. A nyugatiaknak ki kellene használnia ezt, mielıtt mi is „normálisak” leszünk. Hiszen elkerülhetetlen, hogy minket is megfertızzön a civilizált világ lázas pörgése és elıbb-utóbb nekünk is fel kell áldoznunk az ellazulási képességünket, a szemlélıdésre szánt szabad idınket, ráérısségünket – miközben közelébe sem érünk a Ti hatékonyságotoknak. Ezzel el is érkeztünk a „gyengeségeink” fejezethez. Délkelet-Európa az utóbbi idıben egy - legalábbis megkérdıjelezhetı - konzervatív tendenciát mutat. A múlt a térség lakói számára igen nagy, már-már ünnepélyes jelentıséggel bír. Sokkal gyakrabban igazoljuk tetteinket az emlékeinkre hivatkozva, mint a jövıbe mutató tervekkel. Alapvetıen jellemzı ránk a változásokkal szemben tanúsított ellenállás és hajlamosak vagyunk naivan idealizálni letőnt történelmi korszakokat. Nyugat-Európa ezzel szemben inkább arra hajlamos, hogy igen drasztikusan, de legalábbis bizalmatlanul bánjon saját múltjával. Ennek igen világos okai vannak. Az európai történelem néhány borongósabb fejezete miatt a nyugati emberek hajlamosak arra, hogy erıs kritikával ítéljenek meg mindent, ami a múlthoz tartozik - a szokásjogot, kánonokat, hagyományokat. Kelet-Európa túlzott nosztalgiára hajló mentalitásának ellenpontját láthatjuk a Nyugat futurisztikus eufóriájában. A két világ találkozásával a Kelet megtanulhatja, hogy nem minden örökérvényő és dicséretreméltó, ami a múltban történt, míg a Nyugatnak azt kell megtanulnia, hogy nem minden muzeális, meghaladott, esetleg kínos, ami elmúlt. Vannak más „konvertibilis”, jól beváltható gyengeségeink is. Ugyanolyan mértékben vagyunk ódivatúak, amennyire divatos a nyugati világ. Ennek a korszerőtlenségnek van valami emberi varázsa, a
konvencionalitás lehet festıi és a régi manírok dekoratívak – és mindez színes ellenpontként szolgálhat a fejlett országok „up-to-date” fiatalosságával, jólmőködı, laza és tettrekész viselkedésével szemben. Érdemes azért megemlíteni azt a tényt is, hogy mi keletiek igen szők körben használt nyelveken beszélünk, ami többnyelvőségre kényszerít minket - ez nem elvi okokra vezethetı vissza, hanem a napi túlélés gyakorlatából fakad. A többnyelvőség – ahogy a több kultúrájúság is – nálunk már jóval azelıtt a mindennapok gyakorlathoz tartozott, hogy közösségi alapelvvé vagy nagyszabású ideává vált volna. (Zárójelben jegyzem meg, igen gyakran találkozunk azzal, hogy a soknyelvőség mellett szóló érvelések egy nyelven, nevezetesen angolul hangzanak el.)
Egy utolsó megjegyzés: Kelet-Európa ugyan rosszul áll a természettudományos kutatások területén, viszont sikerült megtartanunk nyitottságunkat a társadalomtudományok irányába, amelynek fejlıdése kevésbé függ a rendelkezésre álló anyagi eszközöktıl. A humán kultúra olcsó és komplikált technológiai háttér nélkül is mőködik. Szélsıséges esetben akár titokban, saját könyvtárunkban is gyakorolhatjuk – amire egyébként a diktatúra éveiben idınként rá is kényszerültünk. Emiatt még nagyobb örömmel fogadjuk azokat a közelmúltban megjelölt prioritásokat, amelyet az Európai Tanács elnöksége, pontosabban Dr. Annette Schavan német kutatási és oktatási miniszter január 25-i berlini beszédében a humán tanulmányok újraértékelésének szükségességével kapcsolatban felvetett.
Nem szeretném, ha félreértenének. Semmiképpen nem kívánom szembeállítani NyugatEurópát az „emberi arcú” Kelet mesterséges mennyországával. Csak szeretném egy kicsit árnyalni azt a gyızedelmes hangvételt, amely idınként eltorzítja az európai bıvítés és egyesülés retorikáját. A közeljövı bizony nem rózsaszín és nem is igazán vonzó. Egészen biztos, hogy az érkezésünk nehézségeket fog okozni. A pozitívumainkkal együtt a gyengeségeinket és hiányosságainkat is át kell vennie a nyugati világnak, és ezek közül csak néhányat lehet a közösség javára átformálni. Egyfajta rendetlenséget fogunk okozni és ezzel elkerülhetetlenül lelassítjuk majd a konszolidált demokráciák menetelését az új távlatok felé. Én mégis abba az illúzióba ringatom magam, hogy a történelmi kapkodás korában, ahol a világot a rohanás és szabványosítás réme fenyegeti, egy rövid pihenési idıszak kifejezetten üdvös lehet.
Délkelet-Európa országai gyümölcsözı rést vághatnak az egyesült Európa homogenitásán a maguk pontatlanságával és újfajta értelmezéseivel. Együtt átbeszélhetjük egy-egy hiányzó irányelv vagy szempont pótlását, amelyeket még nem vetettek fel vagy nem merítettek ki kellıképpen (ilyenek például a vallás és a kultúra). Mi lehetnénk a szükséges és szívesen látott „bizonytalan tényezı”, a gyorshajtás átmeneti fékezıi és a lavinaomlás „szabotırei”. Idınként vannak olyan legitim erık, amelyek feltartóztatják a történelmet, amikor az éppen lefelé robog a lejtın. A gyümölcsözı rendetlenség hasznáról hadd idézzem Michael Portillo brit védelmi miniszter szavait (1995-1997): "...I am very much in favour of an untidy Europe. I’m hoping that apart from being good for the new democraties, enlargement will create an untidier Europe”. (Én a magam részérıl nagyon örülnék egy rendetlen Európának. Remélem, hogy a bıvítés – azon túlmenıen, hogy hasznos lesz az új demokráciáknak - rendetlenebbé teszi majd Európát.”) Ennek a célnak az elérésében ránk bizton számíthatnak.
Fordította: Besznyák Rita
