ANCHEE MIN VÖRÖS AZÁLEA : Kína leánya
A fordítás alapjául szolgáló mű: Red Azalea Copyright © 1994 by Anchee Min First Published by Pantheon Books Translation rights arranged by Sandra Dijkstra Literary Agency All Rights Reserved Hungárian translation © Hazai Attila, 2007 ©Turai Katalin 2007 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007 ISBN 978 963 254 073 3
„A szerelem olykor úgy magával ragad, hogy mindenről megfeledkezünk, még a forradalomról is. Ahelyett, hogy küzdenénk és rombolnánk, békét akarunk, és az életet ünnepeljük. Mivel a Párt tisztában van vele, hogy a szerelmes embereket nem képes teljesen a hatalmába keríteni, vezetői mindig is rettegtek a szerelemtől. „ Anchee Min, Chicago, 1993
Csi-kunak ELSŐ RÉSZ Mao elnök tanításain és Mao asszony, Csiang Csing elvtársnő operáin nevelkedtem. Altalános iskolás koromban a Kis Vörös Gárdisták parancsnoka lettem. A nagy proletár kulturális forradalom idejére esett, amikor piros volt a kedvenc színem. A szüleim úgy éltek – a szomszédok szavajárását idézve –, mint egy pár „evőpálca”, zavartalan összhangban. Apám műszaki rajzot oktatott a Sanghaji Textilintézetben, holott az asztronómia volt a szenvedélye. Anyám egy sanghaji középiskolában tanított. Mindig azt oktatta, amit a Párt kívánt, hol oroszul, hol kínaiul. Szüleim hittek Mao elnökben és a kommunista pártban, ahogy a környékünkön mindenki. Négy gyerekük volt, egy-egy év korkülönbséggel. 1957-ben születtem. A központban laktunk, a Déli Verőfény úton egy kis kétemeletes városi házban, amelyen két család osztozott. A házat a nagyapámtól örököltük, aki születésem előtt nem sokkal tüdőbajban halt meg. Ötéves korom óta felnőtt vagyok. Környékünkön ez nem volt szokatlan. Pajtásaim is mind a hátukra kötve cipelték kisebb testvéreiket. A kicsik a hátunkon a taknyukkal szórakoztak, míg mi bújócskáztunk. Nekem kellett vinnem a háztartást, mert szüleim az egész napot a munkabrigáddal töltötték, ahogy a többi szülő is. Húgaimat és az öcsémet a gyerekeimnek hívtam, mert óvodáskorom óta én szedtem őket össze a bölcsödéből és az oviból. Hatéves voltam, amikor húgom, Virágeső öt-, kisebbik húgom, Korál négy- és Űrhódító öcsém hároméves. Szüleim körültekintő gondoskodással adtak nekünk nevet. Különcöknek számítottak, mert a szomszédaink rendre olyan neveket választottak a gyerekeiknek, mint Vörös Ör, Nagy Ugrás, Hosszú Menetelés, Vörös Csillag,
Felszabadulás, Forradalom, Új Kína, Orosz Út, Állj Ellent Amerikának, Hazafias Örs, Páratlan Vörös Katona stb. A szüleimnek megvolt a saját elképzelésük. Először Linshuannak, Hegy Mögül Felkelő Napnak neveztek volna, de aztán elvetették az ötletet, mert Mao számított az egyedüli napnak. További gondolkodás után Ancheenek, a Béke Jádekövének, neveztek el. Egyébként a kifejezés az „angyal” szó kínai megfelelőjére is emlékeztet. Ezzel a névvel regisztráltattak. Virágeső és Korál a 'chee' (jade) hangzó nyomán kapták a nevüket. Az öcsémet Űrhódítónak hívták, ennek két oka is volt: egyrészt az apám imádta az asztronómiát, másrészt reagálni kívántak Mao bejelentésére, miszerint Kína készül fellőni első saját űrrakétáját. Akkori felfogásom szerint a szüleim munkája a világ megmentését szolgálta. Esténként összeszedtem a testvéreimet, és hazafelé a háztömbben lakó gyerekekkel bunyóztam. Olyan rendszerességgel kaptam a monoklikat és az orrvérzést, mint a tál meleg ételt. Nem különösebben zavart. Igaz, amikor forgalmas kereszteződéseken vagy sötét sikátorokon kellett átvágnunk, kicsit féltem, de megtanultam leplezni a félelmemet, mert jó példával kellett szolgálnom a gyerekeknek, hogy megtanulják, mi a bátorság. Miután elrendeztem a kicsiket a nappaliban, ahol egyedül is játszhattak, felmentem a konyhába begyújtani a tűzhelyet a vacsorához. A begyújtás mindig rengeteg időmbe tellett, mert nem értettem, hogy ahhoz, hogy a fa vagy a szén meggyulladjon, levegőre is szükség van. Dugig tömtem a tűzhelyünket, miközben Mao-idézeteket énekeltem. Egyszer, amikor már egy jó ideje próbálkoztam, elvesztettem a türelmemet, és kimentem játszani, abban a hitben, hogy a tűz nem gyulladt be. Aztán az egyik gyerek azzal szaladt oda hozzám, hogy füst ömlik ki a házunk ablakán. Ez háromszor is megtörtént. Próbáltam a gyerekeket még világosban ágyba dugni. Testvéreim kis lábukkal szakadtra rugdosták a gyapjútakarót. A takaró rövid idő alatt tiszta rongy lett. Ahogy a szoba elcsendesedett, az ablakpárkányra dőlve lestem az utcai bejáratot, vártam, mikor tűnnek fel a szüleim. Figyeltem, hogy sötétül el az ég kékje és tűnik fel az esthajnalcsillag, sokszor az ablakpárkányon aludtam el. 1967-ben, tízéves koromban, elköltöztünk. Azért, mert a lenti szomszédaink nem hagyták abba a vádaskodást, hogy több helyünk van, mint nekik. Hogy lehet, hogy egy hattagú család négy szobát foglal, míg az ő tizenegy fős családjuk csak egyet? – A forradalom az igazságról szól – mondták. Teli bilikkel jöttek fel, és székletüket az ágyunkra öntötték. Nem volt rendőrség. A helyi rendőrséget revizionista alakulatnak nyilvánították, és bezárták a forradalmárok. A Vörös Gárdisták megkezdték a házak kirablását. Senkit nem érdekelt a segélykérésünk. A szomszédok csak bámultak. A földszinti szomszéd nem hagyott nekünk békét. A szart estéről estére kimostuk, és alázatosan tűrtük a sértéseiket, de teljesen kezelhetetlenné váltak. Azzal fenyegetőztek, hogy minket, gyerekeket fognak bántani, amikor a szüleink távol vannak. Azt állították, hogy a kisebbik lányuk elmebeteg, és hogy nem állhatnak jót a viselkedéséért. A lány feljött hozzánk, és frissen élezett baltát villogtatott a szemem előtt. – Kettéhasítanám a fejed, mint egy görögdinnyét! Szeretnéd, ha megtenném? – Azt válaszoltam, várjon itt egy kicsit, és rögvest megmondom, szeretném-e vagy sem. Fogtam a húgaimat és az öcsémet, elszaladtunk, és beszuszakoltuk magunkat egy szekrénybe, ahonnan egész nap nem mertünk előbújni. Egy nap, amikor anyám hazaért a munkából, a lány ráugrott. Láttam, ahogy a lépcsőfordulóban dulakodnak. Fellökte az anyámat, a földre szorította, és belevágta az ollót. Sokkot kaptam. Ott álltam közvetlen anyám mellett, és láttam, ahogy vér ömlik az arcából és a csuklójából. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. A lány lement, és saját csuklóját is megvágta az ollóval. Aztán véres kezét magasba tartva kirohant a házból, egyenesen a kíváncsiskodó tömegbe, és azt ordította: – Nézzenek ide, a burzsoá-értelmi ségiek rám támadtak, rám, a munkásra! Elvtársak, ez politikai gyilkosság! – A családtagjai is
előjöttek. Azt ordítozták: – A vér vért kíván! Apám azt mondta, muszáj elköltözni. El kell tűnnünk innen. Kis cédulákra felírta a házunk adatait, és hogy mit szeretnénk cserébe. A cédulákat az út menti fák törzsére ragasztotta. Másnap egy bútorral megrakott teherautó állt meg a házunk előtt. Öt férfi szállt ki belőle azzal, hogy a csere ügyében jöttek. Apám mondta nekik, hogy mi még nem választottuk ki a cserelakást. A férfiak azt állították, hogy az ő eddigi lakásuk tökéletesen megfelel nekünk, és máris beköltözhetünk. – De hát, azt sem tudjuk, hogy néz ki – válaszolta apám. – Akkor menjenek és nézzék meg – felelték –, most azonnal! Szeretni fogják. – Apám megkérdezte, hány szobás. Három szoba, nagyon szép sanghaji komfort. Anyám megkérdezte, tudják-e, hogy az alsó szomszéd lánya elmebeteg. Azt mondták, nem számít. Közölték, hogy az apa és a négy fia mind ugyanabban a sanghaji acélgyárban dolgoznak, és hogy a fiúknak szoba kell, hogy megházasodhassanak. Sürgősen kellett nekik a lakás. Apám megkérte őket, hogy adjanak egy kis gondolkodási időt. A férfiak azt válaszolták, hogy az ajtó előtt megvárják, amíg döntünk. Apám visszaszólt nekik, hogy azt nem tehetik. Nem probléma, válaszolták a férfiak. A szüleim aztán úgy döntöttek, megnézik a férfiak Sanhszi úti lakását. Megkértek, hogy vigyázzak a házra, amíg ők távol vannak. A házi feladatomat írtam, amikor észrevettem, hogy az öt férfi elkezdte lepakolni a bútoraikat. Ezután nekiálltak a mi bútorainkat kirámolni. Odamentem hozzájuk: – A szüleim még nem jöttek vissza! A férfiak azt válaszolták, hogy szeretnének segíteni nekünk, amíg náluk van a teherautó. Sehol sem fogtok ilyen teherautót találni, amikor már költöznétek, mondták. Csupasz kézzel akartok mindent elszállítani? Mire a szüleim hazaértek, a bútoraink többsége már a teherautón volt. Anyám megmondta nekik, hogy nem tetszik a cserelakás, és nem kényszeríthetnek bennünket a költözésre. – Mi munkások vagyunk, nem szócsatázni jöttünk. Önök hirdettek, a mi ajánlatunk kitűnő. Vasárnap van, az egyetlen szabadnapunk. Ne akarjanak átverni. A földszinti kislányt is kénytelenek voltunk megverni, mert a bolondját járatta velünk. Bevallotta, hogy normális, csak a családja meg akarta szerezni a szobákat. Apám félrevonta az anyámat és a gyerekeket. – Muszáj elmennünk – mondta. – Költözzünk el, és hagyjuk a méltányosságot. – Hát ezt tettük. A Sanhszi útra költöztünk a Hszühuj kerületbe. Városi sorházba. A mi szintünkön egy kétszobás lakás volt, amin három család osztozott. A lakás az államé volt. A három családnak osztoznia kellett az egyetlen vécén. Mi az utcai fronton laktunk. A lakószobán kívül volt még egy konyhánk és egy verandánk. A hátsó oldalt egy öttagú család foglalta el. Egy szobában laktak, és a tűzhelyük éppen a vécé mellett volt. Utáltam, mert gyakran előfordult, hogy miközben kakáltam, ők főztek. A harmadik család, az emeletünkön hátul, a befedett verandán lakott. Nagyon csendes emberek voltak. – Rendezkedjünk be – mondta az apám. – Gondoljatok bele, fordulhatott volna rosszabbra is az ügy, meg is ölhettek volna. Itt legalább biztonságban vagyunk. – Ebben mindnyájan egyetértettünk, és egy kicsit jobban éreztük magunkat. Fent nagycsalád lakott hat gyerekkel. A harmadik lányuk velem egyidős volt. A hivatalos neve Napraforgó volt, de a családja csak Kis Koporsónak hívta, mert csontsovány volt. Lejött, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem esténként, vacsora után, csatlakozni a családi Mao-szemináriumukhoz. Mondtam neki, hogy előbb meg kell kérdeznem apámat. Apám nem engedte. Azt mondta, nem akar házi forradalmat. Megdöbbentett. Az éjszakát töprengéssel töltöttem, nem lehetséges-e, hogy apám rejtőzködő ellenforradalmár, és nekem ezt kötelességem volna jelenteni? Kis Koporsó csalódott volt, amikor megtudta, hogy nem fogok bekapcsolódni családjuk Mao-tanulmányaiba. Visszament az emeletre, és hallottam, ahogy belefognak a Vörösen kel keleten a nap, Kína megszülte Mao elnököt kezdetű dalba. Csodáltam a családját. Azt kívántam, bárcsak mi is követnénk a példájukat. Ügy helyezkedtünk el, hogy mi, lányok, a verandán aludtunk, öcsémnek meg a konyhában
szorítottunk helyet. Anyámnak borzalmasan hiányzott a régi házunk. Különösen a saját vécé. A költözés utáni reggel, hétfő volt, mindenre emlékszem, elektromos csengő hangos sivítására ébredtem. Kihajoltam az ablakon, és lenéztem. Rájöttem, hogy az alsó szomszédunk egy kábelgyártó üzem. Amikor a csengő fél nyolckor felharsant, egy nagy csapat asszony nyomult be az üzembe. A sok fej úgy vonult alattunk, mint mikor méhek rajzanak a kaptárban. Körülbelül kétszáz nő dolgozott a földszinten és a hátsó utcán egy tető alatt. A tető a hátsó utca egyharmadát elfoglalta. Az asszonyok eredetileg háztartásbeliek voltak. Nem volt képzettségük, csak kézügyességük. Egész nap hegesztettek és drótot sodortak. Otthonról hoztak maguknak ebédet, és az udvaron ették meg. Az ablakunkból láttam, mit esznek. Főleg szárított sós halat és rizst. Némelyikük tejjegyet is kapott, mert a huzal, amit hegesztettek, mérgező anyagot is tartalmazott. A méreg szaga felcsapott az emeletre, amikor a kábeleket kirakták az udvarra. A földszinti asszonyok szerettek pletykálni és Mao asszony, Csiang Csing elvtársnő operáit énekelni. A szomszédok azt beszélték róluk, hogy hétfőn, szerdán, pénteken nagyon hajba kapnak, kedden, csütörtökön, szombaton kicsit veszekszenek. Minden teremben hangszórók szóltak. Délutánonként egy hang Mao írásaiból olvasott fel, vagy cikkeket a Népek Lapjából és a Vörös Zászló Magazinból. Fél négy felé, amikor hazaértünk az iskolából, a tornagyakorlat zenéjét játszották. A nők kijöttek az utcára, teljes szélességében elfoglalták, felsorakoztak, és tízperces nyújtógyakorlatot végeztek. A testvéreimmel gyakran néztük őket az ablakból. Kezdtük megjegyezni a nők beceneveit, mint a Csou-ti – Nyerj egy Fiút, Laj-ti – Díjad egy Fiú, Suang-ti – Dupla Fiú, Jin-ti – Fiú Nyeremény, Pao-ti – Fiú Garantálva. Ezek a becenevek zavartak. Nem éreztem, hogy bármi közöm volna hozzájuk, de lassan motoszkálni kezdett bennem, hogy lánynak születni szomorú dolog. A nők három műszakban váltották egymást. Éjjel-nappal dolgoztak. Apám rosszul bírta a zajt. Nem tudott aludni. Lement panaszkodni, de hasztalan. – Muszáj, hogy dolgozzanak az asszonyok – mondta az üzemvezető –, ez forradalmi feladat. A gyerekek az utcánkból gyakran odajöttek és figyelték, ahogy az asszonyok drótoznak. A nők hegesztés előtt dörzspapírral csiszolták a drótot. Kaptunk tőlük dörzspapírt, és mi is csiszoltunk. Jól szórakoztunk. Az asszonyok azt mondták, hogy a kábelt Vietnamba viszik. A munkánk nemzeti titoknak számított. Elismerő oklevelet is kaptak a kormánytól. A legnagyobbat bekeretezték és feltették a falra. Az állt rajta: „Tisztelet és Dicsőség a Vuli Üzem Dolgozóinak!” A Végtelen Boldogság Általános Iskolába jártam. Házunktól az iskola hat sarokra volt. Osztálytársaim kinevettek, mert mindig ugyanaz a toldozott-foldozott kabát volt rajtam. Minden évszakban ezt hordtam, az unokatestvéremtől kaptam. Ha kinőttem egy ruhát, rendszerint Virágeső hordta, csak meg kellett foltozni a könyökét és a kézelőjét. Utána Korál következett. Még több folt. A ruhák szétfoszlottak, pedig nagyon vigyázott rájuk – tudta, hogy még Űrhódító is soron van. Űrhódító mindig rongyokban járt. A környékbeli gyerekek Bolhásnak csúfolták. Állandó bűntudatom volt. Az új szomszédságban barátságtalanok voltak a gyerekek. Gyakran ránk támadtak, és Bolhásnak és Rongyosnak hívtak. Apám azt mondta, sajnos nem bír nekünk tisztességes ruhát venni, de ha az iskolában jól tanulunk, tisztelni fognak bennünket. A rossz gyerekek elvehetik az iskolatáskátokat, de azt, ami a fejetekben van, soha. Megfogadtam apám tanácsát, és igaza lett. A Kis Vörös Gárdisták elfogadták a jelentkezésemet, és rövid idő múlva kineveztek csapatvezetővé kitűnő osztályzataim miatt. A véremben volt a vezetés. Otthon egész gyerekkoromban gyakorolhattam. Akkoriban minden azon múlt, képes-e valaki jó forradalmárrá válni. A Vörös Gárdistákat lestük, hogyan kell rombolni és lelkesedni. A gárdisták épületek tetejéről ugráltak le, hogy Mao elvtárs iránti
elkötelezettségüket bizonyítsák. – A fizikai halál mit sem számít – mondták. – Súlytalan, a tollpihénél is könnyebb. Csak aki a népért áldozza életét, annak halála lesz a hegyeknél is súlyosabb. Szüleim otthon soha nem beszéltek politikáról. Soha nem panaszkodtak, hogy milyen munkára osztották be őket. 1971-ben az apám már nem tanított a főiskolán: egy nyomdába küldték kisegítő munkásnak. Bár az anyámnak egyetemi végzettsége volt, őt egy cipőgyárba osztották. Politikai elvárás, hogy mindenki tagozódjon be a munkásosztályba, tudatta vele a főnöke. A Pártban ezt úgy hívták: átnevelő program. A szüleimet nagyon nyomasztotta az új munkájuk, de a kedvünkért igyekeztek korrekt módon viselkedni, mivel ha őket kritika érné, az a mi jövőnket befolyásolja. Anyám nem volt jó abban, hogy más legyen, mint amilyen. A kollégái szerint politikai szempontból megbízhatatlan volt. Egy nap, amikor az iskolában megbízták, hogy karcolja fel viaszpapírra a szlogent: Tízezer éven át virágozzék Mao Elnök!,
azt írta a lapra, hogy Tízezer éven át ver át Mao Elnök!
Kínaiul a „virágzás”-t úgy fejezik ki, hogy jó üzletet köt, hatékonyan árul, úgyhogy a kifejezést csak egy jel különbözteti meg az elárul, átver, becsap igétől. Az anyám felcserélte a két írásjelet, és a végeredmény: Tízezer éven át ver át Mao Elnök! lett. Anyám azt mondta, véletlen volt. Borzalmasan fájt a feje, amikor megbízták a feladattal. Magas volt a vérnyomása, és nem kapott pihenőidőt. Nem érti, hogyan ronthatta el. Mindig is szerette Mao elvtársat – szólt a vallomása. Kritikának vetették alá a heti politikai gyűlésen, amin a kerület összes lakosa köteles volt jelen lenni. Azt mondták, sötét szándék vezérelte. Megérdemli, hogy bűnözőként bánjanak vele. Anyámnak fogalma sem volt, hogyan magyarázza ki magát. Nem tudta, mit tegyen. Írtam egy önkritikát anyámnak. Tizenkét éves voltam. Mao elvtárs híres mondásaiból idéztem, valahogy így: „Mao elnök arra tanít bennünket: Meg kell engednünk az embereknek, hogy jóvátegyék a hibáikat. Csak így tudják megtanulni a nagy Kommunizmust. Egy ártatlan ember hibája nem bűn. De ha egy ártatlan embernek nem engedik meg, hogy kijavítsa a hibáját, az már bűn. Mao tanítását nem megfogadni bűn.” Anyám felolvasta a szövegemet a következő iskolai gyűlésen, és megbocsátottak neki. Azzal jött haza, nagy szerencse, hogy ilyen okos gyereke van, mint én. De a következő héten megint elkapták. Észrevették, hogy az újságlapon, amivel kitörölte a fenekét, Mao képe volt. Akkoriban mindenki újságpapírt használt vécépapír helyett, mert az luxuscikknek számított. Anyám a heti politikai gyűlésre orvosi igazolást vitt. Igazolták, hogy a vérnyomása az incidens idején rendkívül magas volt. De ezúttal nem bocsátottak meg neki. Átnevelő programra küldték egy cipőgyárba. A gyárban gumicsizmát öntöttek. Egyetlen pár négy és fél kilót nyomott. Az volt a feladata, hogy leszedje a csizmát az öntőformáról. Napi nyolc órában. Mire hazaért, gyakran összeesett. Ahogy anyám átlépte a küszöböt, lezuhant az első székre. Egyáltalán nem mozdult, mint aki elájult. Virágesőt szalasztottam vizes törülközőért és egy lavór vízért, Korált a bambuszlegyezőért, Űrhódítót egy pohár vízért, én pedig kifűztem anyám lábán a cipőt. Csendben vártuk, hogy anyám felébredjen és megkezdhessük a szolgálatot. Anyám boldogan mosolygott, és hagyta, hogy kiszolgáljuk. Vizes törülközővel megtöröltem a hátát, miközben Virágeső legyezte. Korál bemártotta a vízbe a rongyot, kicsavarta, visszaadta nekem, és
Űrhódító cserélte ki a tálban a vizet. Mire végeztünk, apám lépteit hallottuk a lépcsőn. Vártuk, hogy benyisson a szokásos vicces arckifejezésével. A hónap végén gyakran nem volt mit ennünk. Éhes kisállatokká váltunk. Egyszer Korál kibányászott egy gyógyszeres üveget a szekrényből, és bekapkodta az összes rózsaszín, szorulás elleni pirulát. Azt hitte, édesség. Tönkretette a beleit. Űrhódító gyümölcshéjra és csutkákra vadászott az utcai szemétben. Virágeső meg én vizet ittunk, és sóvárogva vártuk, hogy vége legyen a napnak. Anyám minden hó ötödikén kapott fizetést. A buszmegállóban vártuk. Ahogy a busz ajtaja nyílt, anyám sugárzó arccal szökkent le róla. Rácsimpaszkodtunk, mint a majmok. Elvitt minket a legközelebbi pékségbe, hogy végre rendesen együnk. Pakoltuk a szánkba az ételt, míg a hasunk úgy feszült, mint a dinnye. Azokban a percekben anyám a világ legboldogabb asszonya volt. Ez volt az egyetlen nap, amikor nem tűnt betegnek. Apám nem értett a cipőkészítéshez, de mindannyiunknak csinált cipőt. A cipői úgy néztek ki, mint a pici bárkák, mert a felsőrészhez képest kicsi talpakat vett. Ennek ellenére kilyukasztgatta és összevarrta őket. Csavarhúzóval dikicselt. Vasárnaponként aztán bekötött ujjával javítgatta a cipőket, egészen addig, amíg Virágesővel meg nem tanultuk, hogyan lehet rongyból cipőt gyártani. Egy nap anyám gyógyszeres üvegekkel tért haza. A kórházból jött. Tüdőbaja volt, és az orvosok azt mondták neki, hogy otthon kössön a szája elé maszkot. Anyám állította, hogy tulajdonképpen örül a betegségének, mert végre több időt tölthet a családjával. Kerületünk egyik Mao-aktivistája lettem, és díjakat nyertem, mert kívülről fújtam a Kis Vörös Könyvet. Bolondultam az operáért. Alig volt szórakozási lehetőség. A „szórakozás” szót magát is mocskos burzsoá kifejezésnek tekintették. Kivételt képezett az opera. Ez a proletár kultúra megnyilvánulásának számított. A forradalmi opera, Mao Asszony, Csiang Csing elvtársnő művei. Az opera szeretete komoly politikai szimpátiákról tett tanúbizonyságot. Egyértelmű választást jelentett: az ember a forradalmárokhoz tartozik. Az operatanítás a rádión, az iskolán és a helyi szervezeteken keresztül zajlott. Tíz éven át ugyanazok az operák. Operát hallgattam, amikor ettem, sétáltam vagy aludtam. Operákon nőttem fel. A sejtjeimbe ivódtak. Kidekoráltam a verandát a kedvenc operaénekeseim posztereivel. Akárhová mentem, operát dúdoltam. Anyám hallotta, ahogy álmomban is operát énekelek, azt mondta, operában pácolódom. Ez igaz volt. Egy napot sem bírtam ki operahallgatás nélkül. A fülemet a rádióra nyomtam, hogy kitaláljam, mikor vesz levegőt az énekes. Utánoztam őt. Az ária úgy kezdődött, hogy: A küzdőtéren maradok, míg le nem győztem az összes fenevadat. Ezt Vas Szilva énekelte, egy tinédzser szereplő a Vörös lámpa legendája című operában. Addig énekeltem az áriát, hogy már fájtak a hangszálaim. Tovább erőltettem őket, hogy a legmagasabb hang is kijöjjön: Az apám erdei fenyő, akarata erős, rettenthetetlen hős, igazi Kommunista, követlek, soha nem tántorodom meg. Magasra emelem a piros lámpást, a fény nyomában megyek. Követlek, míg le nem győzzük a fenevadakat, generációm és a ránk következő… Az összes opera librettóját fejből tudtam: A vörös lámpa legendája, A hegyi tigris csapdája, A Sacsia tó, A kikötő, Rajtaütés a Fehér Tigris századon, Nők vörös függetlensége, Sárkány folyó dala. Apám nem bírta, ahogy visítozom a rádióval, mindig bekiabált, csak nem
akasztanak a konyhában? Nagymamám vidékről hozott nekünk egy csirkét. A szomszéd öreg szabóra mély benyomást tett a sötétbarna tollpamacs a csőre alatt. – Hisz ez olyan, mint Marx szakálla! – úgyhogy a csirkét elneveztük Nagy-szakállnak. Nagyszakáll a nagyszüleim kedvence volt. Kétnapos kora óta velük lakott. Amikor nagyanyám már nem bírta mivel etetni, fájt a szíve levágni. Inkább elhozta nekünk Sanghajba, és megkért rá, hogy az ő egészségére együk meg. Nagyszakáll még túl fiatal ahhoz, hogy tojást tojjon. Egy csirke semmit nem ér, ha nem tojik tojást. Nagyszakáll a megjegyzéseket hallva oldalra billentette a fejét, és ko-ko-kotkodált. A taraja nagyon-nagyon piros volt, mint egy darab égő zsarátnok. – Cirokpálinkában pácoljátok – mondta a nagymamám. – Nincs még olyan íz. – Hívtuk nagyit, hogy együtt együk meg Nagyszakállt, de gyorsan megrázta a fejét: – Ti egyétek meg! Én allergiás vagyok a csirkehúsra. – Felvette a csomagját, és kisietett, majdnem szaladt vele. Rövid lábai alig engedelmeskedtek neki. Akkor most ki fogja levágni Nagyszakállt? – Én nem – mondta az apám. – És enni sem akarok belőle, ha már így szembesítettetek vele… – Apám farkasszemet nézett Nagyszakállal. Nagyszakáll egyik oldalról a másikra billegette a fejét, és ko-ko-kotkodált, aztán elsimította a tollait a csőrével. Apám visszament az íróasztalához. Nagyszakáll anyám felé csapott a szárnyával. – Jaj, nem, én semmiképpen sem – tudjátok, hogy nem tudok ölni – szabadkozott anyám. Rám nézett, és a testvéreim is. Olvastam a szemükből: – Te vagy a legbátrabb. Te legyél a hentes. – Rendben, megteszem. Nem nagy ügy. Remek tálakat készítettem már galambból, rákból és békából is. Egy csirke, tíz perc alatt kész, kitépem a tollait, ahogy a piacon a kacsával csinálják, amikor a nyakát levágták. A hentes a lábánál akasztja fel a kacsát, hagyja, hogy kicsorogjon a vére, lobogó vízbe mártja, és lefejti róla a tollat. A testvéreim helyeslően bólogattak. Nem volt kétségük az elszántságom felől. Anyám kérlelt: – Vigyétek ki az udvarra, nem szeretném hallani. – Várj csak egy picit, fogta meg a karom. Talán mégis inkább adjuk a fenti szomszédnak. – De hát miért? – kérdeztük mindnyájan. – Tulajdonképpen csak nem szeretném látni, hogy a gyerekeim ölnek. – Ilyen volt anyám. Egy csomó mulatságból kimaradtunk miatta. Elengedtette velünk a madarakat, amiket megfogtunk, a kiscicát, amit találtunk. – Majd az udvaron csináljuk – mondtam. – Nem leszünk hangosak. Ez a csirke legalább öt jüanba kerül a piacon. Az egy ember ötnapi fizetése, gondolj csak bele. –Anyám elhallgatott, ahogy Nagyszakállt felemeltem a szárnyainál. Nagyszakáll tovább kotkodált, ahogy a kezemben verdesett. Űrhódító bevetette magát: – Ne sírj, nem lesz rossz sorod, elküldünk Marx bácsihoz, hogy összemérhessétek a szakállatokat! – Kussoljál már, Űrhódító, eridj inkább az ollóért! – Mielőtt Űrhódító nekiindult volna, hirtelen valaki megharapott. Nagyszakáll, a csirke, belém kapott. Olyan éles volt a csőre, mint az olló. Kiszabadult a markomból. Föl-le repdesett a lépcsősoron, párszor a plafonnak verte magát, aztán a betonon landolt. Ott feküdt a csirkénk, Nagyszakáll, a betonon, hasa a földön, egyik szárnya kifordulva, erőtlenül. Ko-ko-ko – reszketett, megpróbált lábra állni. Visszazuhant, húzta a szárnyát. Egymásra néztünk, aztán Nagyszakállra. – Eltört a szárnya – mondta Korál. Űrhódító átnyújtotta nekem az ollót. – Most már nem ölöm meg – mondtam –, megsérült, így nem vagyok képes rá. – Én sem – mondta Virágeső. – Én sem – mondta Korál. – Én, én biztos, hogy nem – mondta Űrhódító, és sírva fakadt. – Mindig velem szúrtok ki! – Odaszaladt az ablakhoz, kidugta rajta a fejét, és üvölteni kezdett: – Anya, már megint velem szúrnak ki! Úgy döntöttünk, elhalasztjuk a kivégzést. Addig, amíg Nagyszakáll törött szárnya meg nem gyógyul. Készítettünk Nagyszakállnak egy fészket a mosogató alatt a konyhában.
Kimentünk száraz szalmát keresni a fészekbe. Kibéleltük vele. Csendben ücsörgött rajta. Órákon át figyeltük. Nyugodtan ült, fejét bedugta a szárnya alá, kis teste forró volt. A forróság ömlött a tollai alól. – Lázas – mondta anyám. – Elkaphatott valamilyen fertőző betegséget. Most mit tegyünk? –Idegesek lettünk. – Nálam van antibiotikum, de nem tudom… – mondta anyám. – Ha az embernek jó, a csirkének is jó lesz – mondta Virágeső. – Nagyszakáll majdnem úgy viselkedik, mint egy ember. Tényleg olyan – mondta Korál, és megsimogatta a csirke tollait. – Látjátok, tudta, hogy meg akarjuk ölni, azért csapta magát a plafonhoz és törte el a szárnyát. Mindenki finoman végigtapogatta a csirkét. Nagyszakáll gyöngéden nézett ránk. Ko-ko-ko. Ko-ko-ko. – Fáj neki – mondtuk anyunak –, adjál az antibiotikumodból, jó? Anyám egy kanál antibiotikumot öntött Nagyszakáll csőrébe, közben mi a testét fogtuk. Korál és Űrhódító tartotta a lábakat, én meg Virágeső a szárnyakat. Nagyszakáll együttműködött. Aztán körbeszarta a konyhát, és lefeküdt aludni, míg mi a vacsorához készülődtünk. Nem bírtuk megenni a vacsorát. Az egész konyha bűzlött a szartól. Nagyszakáll teljesen elfoglalta a konyha sarkát, nekünk csak a székünkön kuporogva maradt hely. Mindenki a beteg csirkére gondolt vacsora közben. – Szeretném, ha tisztán tartanátok a konyhát – mondta anya –, úgy értem, ne legyen bűz. Megértettétek? – nézett ránk. Teletömtük a szánkat rizzsel. – Hallottátok anyátokat? – kérdezte apám. – Ha nincs rend, még ma este elajándékozom a csirkét. Könyörögni kezdtünk, és megígértük, hogy tisztán tartjuk a konyhát. Átmentünk a szomszédokhoz, hogy a kályhákból elkérjük a hamut. Befedtük a csirkeszart hamuval, és az egészet a vödörbe lapátoltuk. Nagyszakállt kukaccal, őrölt csonttal, rizzsel és mindenféle zöldséggel etettük. Hízni kezdett. A taraja vörösebb lett. Beszéltünk hozzá, énekeltünk neki, és reménykedtünk, hogy nemsokára jönnek a tojások. De csalódtunk. Szebb lett, fényleni kezdtek a tollai, a karmai megerősödtek, de tojás nem volt. Belefáradtunk a gondozásba. – Takaríts te! – mondtam Virágesőnek. – Te takaríts – szólt rá Virágeső Korálra. –Te! – mondta Korál Űrhódítónak. Űrhódító visítva szaladt anyánkhoz: – Mama, már megint velem szúrnak ki! Le kell vágni a csirkét, döntötte el a vitát apám. Bejelentettem, hogy nekem a hétvégén vizsgára kell tanulnom. Nekünk is, mondták a gyerekek. Akkor hétfőn vágd le, mondta apám. Rendben, hétfőn, ígértem. Hétfő délben megéleztem az ollót. Egyedül voltam otthon. Nagyszakáll szemébe néztem. Visszanézett rám. Idegesnek látszott. Körbejárt, mintha keresne valamit, és szokatlanul izgatott volt. A feje nagyon piros. Leült a fészekre, aztán felpattant, sétált egy kicsit, megint leült, megint felpattant. Fel, le, fel, le. Kíváncsi lettem. Közelebb mentem, hogy jobban lássam. Nem tetszett neki. Elbújt egy szék mögé, a lefolyó mellett. Rájöttem, hogy szeretne egyedül maradni. Nem akartam otthagyni. Gondolkoztam, hogyan figyelhetném meg úgy, hogy ő ne lásson engem. Volt egy tükrünk a mosdó felett. Támadt egy ötletem. Felmásztam a konyhaasztal tetejére, a hátamra feküdtem, és a tükröt úgy fordítottam, hogy én lássam Nagyszakállt, ő engem viszont ne. Körülbelül öt perc múlva Nagyszakáll felkelt a fészekből. Körbekémlelt, mint aki meg akar győződni róla, hogy senki nincs a konyhában. A csőrével elrendezte a szalmát a fészekben, és terpeszbe rakta a lábát. Furcsa pozíciót vett fel, se nem állt, se nem térdelt. A farktollait lefele forgatta, hogy eltakarják a fenekét. Ebben a pozícióban maradt. A teste megingott. Erőlködött. Nyomott. Tojást fog tojni? Visszafojtottam a lélegzetemet, és a tükröt figyeltem. De Nagyszakáll eltűnt a tükörből, arrébb mozdult, olyan szögbe, ahonnan nem láthattam. Türelmesen vártam, nem akartam megijeszteni. Néhány perccel később Nagyszakáll újra feltűnt a színen, és tökéletes szögben felém fordult. Láttam, hogy a fara meg van nagyobbodva és egy fehéres-rózsaszín valami jött kifele. Tojás! Nagyszakáll még jobban
szétfeszítette a lábait, a feje már lila volt. Visszaállt abba a fura pozícióba, nyomott és nyomott. Végre felállt. Egy tojás volt a fészekben. Leugrottam az asztalról, és óvatosan felemeltem a tojást. Meleg volt. A héja vékony, majdnem átlátszó. Vérpöttyök voltak a héjon. Ránéztem Nagyszakállra. Szerényen visszanézett rám. Megöleltem, ahogy énekelni kezdett. Ko-ko-ko-la-la! Ko-ko-ko-la! A kotkodálása olyan hangos, olyan büszke volt! Korál befektette Nagyszakállt az ágyba. Gondolta, a nagy munka után pihennie kell. Letérdeltünk mindnyájan az ágy elé, és Nagyszakállt becézgettük. Körbeadtuk a tojást. Űrhódító hozott egy tollat, és én ráírtam a dátumot a tojásra. Virágeső keresett egy dobozt, puha papírral kibélelte, óvatosan beletette a tojást, és biztonságba helyezte az ágya alá. Amikor a szüleink hazaértek, közöltük velük a nagy hírt. Meggyőztük őket, hogy mivel Nagyszakáll most már ellát bennünket tojással, nem kell őt levágni. A tojás a legdrágább dolog a piacon. A szüleim egyetértettek, de azt mondták, hogy ők nem kérnek Nagyszakáll tojásaiból. – Akkor a ház vendégeinek tartunk tojásokat – feleltük. Nagyszakáll figyelmünk középpontjába került. Iskola után mindennap elmentünk kukacot ásni. Űrhódító fára mászott nagyobb hernyókért. Nagyszakáll válogatós lett. Már csak az élő kukacot volt hajlandó megenni. Kétnaponta tojt egy tojást, és hamarosan megtelt a doboz. Csakhogy Nagyszakáll jó élete nem tartott sokáig. Azon a nyáron a körzeti pártbizottság köztisztasági kampányt indított a kutyák, a kacsák és csirkék ellen. Minden állatot három napon belül meg kellett ölni. Megpróbáltuk eldugni Nagyszakállt, de nem tudtuk befogni a csőrét. Minden tojás után ünnepi dalba fogott. A bizottság, egy csoport öreg nyugdíjas, az ajtónk előtt állva szlogeneket kántált, hogy mozgósítsanak. Először úgy tettünk, mintha nem hallanánk őket. Amikor még közelebb jöttek a kis papírzászlóikat lengetve, idegesek lettünk. Az ablakpárkány alá gyömöszöltük Nagyszakállt, és takarókat borítottunk rá. Az öregek rekedtre kiabálták magukat, és levegőért kapkodtak. A szlogenjük: „Ne nevelj kacsát, ne nevelj csirkét a városban!” Később átalakult: „Ne nevelj kacsát!” – az öregember, aki előkiabált a kórusnak, itt kifogyott a szuszból, megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét, és folytatta, hogy: Nevelj csirkét a városban! A szlogent kántálókat nem érdekelte, mit kiabálnak, automatikusan követték a vezetőt: Ne nevelj kacsát? –majd amikor az öreg visszanyerte a lélegzetét: – Nevelj csirkét a városban! A körzeti pártmegbízott bekopogott, hogy beszélni akar velem. Megkérdezte, miért nem viselkedem úgy, ahogy az egy Kis Vörös Gárdista parancsnoktól elvárható lenne. Megkérdezte, hogy szeretném-e, ha továbbra is megszavaznák nekem a Mao Hű Követője díjat a következő évben. Megértettem, mi a dolgom. Megígértem, hogy másnap reggel levágom Nagyszakállt. Azt mondta, hogy ő és a bizottság másnap reggel pontban fél nyolckor itt lesznek, hogy ellenőrizzék, végrehajtottam-e, amit ígértem. Nagyszakáll fejét akarta. Rosszul aludtam, ahogy várható volt. Hajnalban keltem. Nagyszakáll már fenn volt, és a sötétben csipegette a reggelijét. Lépteimet hallva a szokásos ko-ko-ko-val üdvözölt. Megfogtam az ollót, és Nagyszakállt a szárnyainál fogva felemeltem. Lementem az udvarra. A felső szomszéd, Kis Koporsó akkor jött meg a piacról. Megkérdeztem tőle, hány óra van. Azt mondta, öt perc múlva hét. Folyamatosan azt mormoltam magamban, nem nagy ügy, Nagyszakáll csak egy tyúk, egy állat, a közegészségügy ellensége. Felemeltem az ollót, és újra letettem. Felmentem a lépcsőn, hogy hozzak egy tálat, amibe felfoghatom Nagyszakáll vérét. Hét múlt tizenöt perccel. Visszamentem az udvarra, és rájöttem, hogy már megint elfelejtettem valamit. Újra felmentem, hogy vizet forraljak. Nagyszakáll szabadon futkosott az udvaron. Elégedettnek látszott. Billegette a tollait, és a csőrét használta, hogy szétnyissa vele az öklömet. Játszott velem. Visszamentem az emeletre, a víz már forrt. Lecipeltem a forró vizes fazekat, és a tál mellé tettem. Megfogtam Nagyszakállt, de kibújt a szorításomból, mintha megérezte volna a veszélyt. Üldözni kezdtem. Letérdelt előttem. Felemeltem, és a fejét a szárnya alá dugtam. Teljes erőmmel dolgoztam. Elkezdtem kitépni a szakállát. A
kezeim remegtek. Nem vettem róla tudomást. Addig tépkedtem, míg ki nem látszott Nagyszakáll nyaka. Felemeltem az ollót. A karom merev volt. Hét múlt huszonöt perccel. Nagyszakáll kihúzta a fejét a szárnya alól. Rám nézett, a feje vörös volt. Küszködött. Hallottam a kerületi bizottság dobját a szomszéd utcából. Visszadugtam Nagyszakáll fejét a szárnya alá. Felemeltem az ollót, és megcéloztam a nyakát. Borzalmasan vergődött. Hét óra harminc volt. A Vuli Üzem csengője visítva megszólalt, az asszonyok beözönlöttek. A bizottság megérkezett az ajtónk elé, hullámokban ereszkedett és emelkedett a hangjuk, ahogy a szlogent kántálták. Kapaszkodtam az ollóba. Nagyszakáll kihúzta a fejét, és azt mondta: koko-ko. Kinyomott magából egy tojást. Nem bírtam odanézni. Lecsaptam az ollóval. Amikor újra fel bírtam nézni, Nagyszakáll mindenki feje fölött szállt át, és vér csöpögött a testéből. A húgaim és az öcsém az ablakból figyeltek. Nagyszakáll egy fa ágára menekült, majdnem olyan magasan, mint az ablakunk, azután lezuhant a fehér cementföldre. Felszaladtam. Azt mondtam, többet nem érek az állathoz. A családomból más se tudott. Nagyszakáll holtan hevert a cementes udvaron, a fazék víz és az üres tál mellett. A tojásra ráléptek. Amikor a víz kihűlt, Kis Koporsó odajött hozzám, hogy megkérdezze, mi a szándékom a tyúkkal. Meg fog romlani, mondta. Könyörögtem neki, hogy vigye el. Mondtam neki, hogy borral finom lesz. Tudtam, hogy az apja és a nagyapja alkoholista. Elvitte. Vacsora után felszaladtam hozzájuk. Éppen a Mao-szemináriumukat tartották. Nagyszakállból egy halom csont lett a sarokban a kukába hajítva. Kis Koporsó azt mondta, hogy Nagyszakáll csodálatosan finom volt. Az iskolában Mao szövegeit olvastuk tankönyv gyanánt. Osztályelső voltam a Kínai Kommunista Párt történetéből. A szememben arról szólt a történelem, hogy a kommunisták hogyan győzik le a reakciósokat. A nyugati történelem a kapitalista kizsákmányolás története volt. Marx-, Engels-, Lenin- és Sztálin-portrékat akasztottunk a falra Mao elvtárs képe mellé. Minden reggel meghajoltunk előttük, ahogy Mao elvtárs képe előtt is, és jó egészséget kívántunk neki. A húgaim másolták a fogalmazásaimat. A fogalmazásaim szlogengyűjtemények voltak. Mindig azzal kezdtem, hogy: „Keleti szél fúj, lábak dobognak, dob pereg. Ki fél a mai világban? Nem a népünk fél az amerikai imperialistáktól, hanem az amerikai imperialisták félnek a népünktől.” Ezek díjnyertes mondatok lettek. Űrhódító úgy nézett rám, mint valami mágusra. A fogalmazásírásban semmi megerőltetőt nem találtam, az abakuszversenyek voltak csak nehezek. A húgaimnak és az öcsémnek is írtam fogalmazásokat, de úgy éreztem, nem sok közös van bennem a testvéreimmel. Felnőttnek éreztem magam. Imádtam a kihívásokat. Éjjel-nappal az iskolában voltam, és a kommunizmus előmozdításán dolgoztam, falakra és táblákra pingáltam a szlogeneket a forradalom ébrentartása végett. Az iskolatársaimat rávettem, hogy gyűjtsék az aprópénzt az amerikai éhező gyerekek javára. Büszkék voltunk magunkra. Biztosak voltunk benne, hogy vörös foltokat csinálunk a világ térképére. A világbékéért harcoltunk. Egyetlen nap se múlt el, hogy ne éreztem volna magam hősiesnek. Én lettem az opera. Megkértek, hogy vegyek részt az iskola forradalmi bizottságának ülésén. 1970-ben tizenhárom éves voltam. Arról beszélgettünk a bizottság tagjaival, az igazi forradalmárokkal, hogyan hajtsuk végre a kulturális forradalmat a mi Végtelen Boldogság Általános Iskolánkban. Amikor feltettem a kezem, hogy szót kérjek, nem pirultam el. Tudtam, hogy miről szeretnék beszélni. A Népek Lapjából és A Vörös Zászlóból szedett frázisok ömlöttek a számból. A beszédeim tele voltak szenvedélyes, emelkedett szellemmel. Tiszteltek. Iskolám Kis Vörös Gárdistáinak parancsnoka voltam, ez a hetvenes években megbecsülést jelentett a családomnak. Anyám büszke volt az okleveleimre, bár soha nem rakta ki őket a falra. Az iskola elöljárósága állandóan példaként állított a többiek elé, és olyan kifejezésekkel beszéltek rólam, mint a „Mao Elvtárs Gondolatait Tanulmányozó Aktivista”, „Mao Szeretett
Gyermeke”, „Kiváló Tanuló”. Ha az iskola rádióstúdiójában beleszóltam a mikrofonba, a húgaim és az öcsém a tantermükben ülve figyeltek, osztálytársaik áhítattal vegyes irigy pillantásai közepette. Az iskola új párttitkára, Lánc titkár, a sanghaji hajógyár munkástanácsából érkezett. Ötven év körül lehetett – feltűnően sovány ember, mint a bambusznád. Megtanított, hogyan kell politikai gyűléseket tartani. Szívesen mondogatta: – Kis parancsnokunknak meg kell engednünk, hogy teljes szerepet vállaljon a kulturális forradalomban! És azt is, hogy: – Korlátlan teret kell biztosítanunk a Kis Vörös Gárdisták kezdeményezéseinek! – Figyelmeztetett, ne bátortalanítson el, ha valamit nem értek: – Ha a Föld megáll a tengelye körül, te akkor is tovább fogsz forogni. November első hete volt, amikor Lánc titkár magához hívatott. Izgatottan mesélte, hogy a bizottságnak sikerült végre fellelnie egy rejtőzködő osztályellenséget, egy bujkáló amerikai kémet. Azt mondta, rendezünk egy leleplező gyűlést, egy gyűlést, amin kétezer ember fog részt venni. Te fogsz a diákok képviseletében tanúskodni ellene. Megkérdeztem, ki az. A név, amit a titkár homlokráncolva ejtett ki, szinte sokkolt. Hulló Falevél volt, a tanárom. Azt hittem, rosszul hallok, félreértettem Lánc titkár szavait. De rám nézett és jelentőségteljesen bólintott, megerősítve, hogy minden szavát jól értettem. Leültem, pontosabban ledobtam magam a székre. A lábaimból hirtelen kiment az erő. Vékony, középkorú nő volt, erősen rövidlátó. Sötét keretes szemüveget hordott, mély, rekedtes hangon beszélt és gyakran türelmetlenkedett. Imádta a kínai irodalmat, a zenét és a matematikát. Első nap, ahogy az osztályba lépett, megkérdezett bennünket, tudja-e valamelyikünk, mit jelent a neve, Hulló Falevél. Senkinek nem jutott az eszébe semmi értelmes. Akkor elmagyarázta. Van egy Tang-dinasztia idejéből származó híres vers a hulló falevélről. Az őszi falevelek szépségét és jelentőségét dicséri. Ha a levél természetes idejében, magától hullik le, az a kiteljesedett életet szimbolizálja. Földet éréskor az érett levélből friss sár lesz. Ebből táplálkoznak a magok a hosszú télen át. Aztán a várandós földből, a tavaszi újjászületéskor kikelnek. Azt mondta, az ő tavasza mi vagyunk. Energikus tanár volt, akit a tanítás mintha soha nem fárasztott volna. Egyedülálló módszerekkel dolgozott. Egyik pillanatban széttárta a karját, és egész teste keresztre hasonlított, ahogy a végtelenről beszélt, a következőben hunani tájszólással magyarázta, hogy honnan származik az adott költő. Egyszer, miközben egy geometriai levezetést próbált velem megértetni, teljesen elment a hangja. Amikor végre megértettem, hang nélkül nevetett fel, mint a némák, karjával a levegőt csapkodva. Megköszöntem neki, azt felelte rá, örül, hogy komolyan veszem a tanulást. Példaként állított az osztályunk, később az egész évfolyamunk elé. Amikor észrevette, hogy szeretnék kínaiból jobb lenni, a saját könyveit adta nekem kölcsön. Így viselkedett a többi diákkal is. Egyik nap, amikor nagyon esett, az esernyőjét, az esőkabátját és a gumicsizmáját is az osztálytársaimnak adta kölcsön, ő meg bőrig ázva ment haza. Másnap belázasodott, de bejött tanítani, és végigküszködte a napot. Mire befejezte az aznapi penzumot, megint elment a hangja. A legkevésbé sem tudtam elképzelni, hogy Hulló Falevél amerikai kém lenne. Mintha a gondolataimban olvasna, Lánc titkár rám mosolygott, és megkérdezte, hogy ismerem-e a mondást: „a valódi aranyat nemesíti a tűz”. Megráztam a fejem. – Itt az ideje, hogy ténylegesen próbára tedd magad – mondta – : igazi forradalmár lettél, vagy csak karosszék-forradalmár. Maótól idézett: „Forradalmat csinálni, nem olyan, mint vacsorapartit adni, gyönyörű képeket festegetni vagy hímezni. Nem könnyű és pihentető. A forradalom felkelés, ahol az egyik osztály erőszakkal fölébe kerekedik a másiknak.” Megbénult a nyelvem. Egyfolytában csak azt hajtogattam, de hát Hulló Falevél a tanárom. Lánc titkár felajánlotta, dolgozzunk a problémámon. Cigarettára gyújtott, és elmesélte a báránybőrbe bújt farkas történetét. Azt mondta, Hulló Falevél a farkas. Elmondta, hogy Hulló
Falevél apja amerikai kínai, aki még mindig Amerikában él. Hulló Falevél Amerikában született és nőtt fel. – A kapitalista visszaküldte a lányát Kínába, hogy a mi gyermekeinket nevelje. Felfogod ennek a jelentőségét? A rá következő két órában Lánc titkár meggyőzött róla, hogy Hulló Falevél az imperialisták titkos ügynöke, és a tanítás a fegyvere, amivel megfertőzi a lelkünket. Lánc titkár megkérdezte, hogy képes vagyok-e ezt tűrni. – Természetesen nem – válaszoltam. – Senki nem térítheti vissza a proletariátusunkat a régi társadalomba. –Jól van – mondta Lánc titkár, és megveregette a vállam. – Tudtam, hogy éles szuronya leszel a Pártnak. – Felpillantottam rá és megkérdeztem: – Lánc titkár, kérem, mondja meg, mit tegyek. – írj egy beszédet – válaszolta. Megkérdeztem, mit kellene írnom. – Számolj be róla a tömegeknek, hogyan mérgezte meg az agyatokat. – Mondtam neki, hogy nem teljesen értem, mit jelent az, hogy megmérgezte az agyunkat. Lánc titkár azt válaszolta, hogy még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy ezt teljes jelentőségében átlássam. Aztán megkért rá, hogy mondjam el a véleményemet Hulló Falevélről. Az igazat mondtam. Lánc titkár hangosan kinevetett. Azt mondta, máris a kém áldozatává váltam, aki már majdnem megölt, akár egy vén farkas, aki úgy kapja el a bárányokat, hogy nyomot sem hagy maga után. Öklével verte az asztalt, és ordítani kezdett: – Ez önmagában is elég bizonyíték! – Hülyén éreztem magam. Abbahagyta a nevetést: – Nem szabad, hogy elbátortalanítson az éretlenséged! Elérte, hogy azt érezzem, csalódnom kell magamban. – Segítek neked – mondta. – Mondd csak szépen, milyen könyveket adott neked kölcsön a tanárnő? – A furfangos öregembert, A kis hableányt és a Hófehérkét – soroltam. Megkérdezte, hogy hívják a szerzőt. Valamilyen Andersen, válaszoltam. Lánc titkár karja hirtelen megállt a levegőben, és összevonta a szemöldökét. – Állj! Megvan! Ki ez az Andersen? – Gondolom, egy idős, külföldi férfi – válaszoltam. – Miről szólnak a meséi? – Királyfiakról, királykisasszonyokról és törpékről. – És mit csinál most ez az Andersen? – Nem tudom – válaszoltam. – Hogy lehetsz ilyen óvatlan? – Lánc titkár majdnem üvöltött velem. – Lehet, hogy külföldi kém? –Egy kis üvegcséből Lánc titkár néhány pirulát vett be. Orvosság a májamra – mondta. – Nagyon fáj a májam, de nem vallhatom be az orvosnak, mert ha megtudná, azonnal kórházba fektetne. Egyre jobban fáj, de nem engedhetem meg magamnak, hogy kórházban vesztegessem az időt. Hogy is okozhatnék csalódást Mao elnöknek, aki minden bizalmát belénk, a dolgozó osztályba fektette. Belénk, akik a Felszabadulás előtt annyit sem értünk, mint egy kutya vagy egy disznó. Lilulni kezdett az arca. Javasoltam, hogy pihenjen egy kicsit. Intett, hogy mehetünk tovább, miközben a másik kezét a májára nyomta, hogy jobban tűrje a fájdalmat. Elmesélte, hogy nem sokat járt iskolába. A szülei ötéves korában éhen haltak. Az öccsét és a húgát a tengerbe dobták, miután kolerában meghaltak. Őt eladták egy gyerekkereskedőnek öt kiló rizsért. Gyerekmunkásként egy sanghaji hajógyárban dolgozott, és a tulajdonos gyakran verte. A felszabadulás után csatlakozott a Párthoz, és esti iskolába küldték. – Nagyon sokat köszönhetek a Pártunknak, és még nem dolgoztam eleget, hogy kifejezzem az irántuk érzett hálámat. Ránéztem és meghatódtam. Úgy tűnt, erősödik a fájdalom. Ujjaival egyre görcsösebben szorította a hasát, de nem volt hajlandó pihenni. – Tudod, megtaláltuk Hulló Falevél naplóját, és volt benne egy rólad szóló bejegyzés. – Mit mondott rólam? – Ideges lettem. – Azt írta, te azon kevesek közé tartozol, akik nevelhetők. A „nevelhető” szót idézőjelbe tette. Ki tudod találni, mit jelent ez? – Mielőtt bármit is feleltem volna, Lánc titkár levonta a következtetést: egyértelmű, hogy Hulló Falevél azt gondolja, olyanná nevelhet, mint az ő fajtája, az apja fajtája, az imperialisták fajtája. Hozzátette, hogy a naplóírásnak is nyilvánvalóan az a célja, hogy Hulló Falevél bizonyítani tudja az amerikai főnökének, milyen eredményesen végzi a
kémkedést. Feje tetejére állt velem a világ. Úgy éreztem, hogy borzasztóan megbántottak és kihasználtak. Lánc titkár megkérdezte, tudom-e, hogy Hulló Falevél engem állított mintának a többi diákja elé, hogy minél jobban befolyásoljam őket. – Az a célja, hogy mindannyian eláruljátok a kommunizmust! – Bűntudatot és dühöt éreztem. Megmondtam Lánc titkárnak, hogy másnap beszélni fogok. Bólintott. – Pártunk bízik benned, és Mao elvtárs nagyon büszke lesz rád! – Napvilágra a rejtőzködő osztályellenséggel, az amerikai kémmel, Hulló Falevéllel! Fényes napvilágnál álljon elénk! – kántálta a tömeg, amint kezdetét vette a gyűlés. A színpadon ültem, az egyik dobogón. Két erős férfi kísérte fel Hulló Falevelet az emelvényre, hogy szembenézzen a kétezer fős tömeggel, akik közt ott álltak a diákjai és az összes kollégája. A karjait hátracsavarták. Alig lehetett ráismerni. Csak pár napja láttam utoljára, de mintha tíz évet öregedett volna. Hirtelen megőszült. Az arcáról eltűnt a szín. Egy szögletes tábla lógott a nyakából, rajta a felirat: Le az amerikai kémmel! A két férfi arra kényszerítette, hogy háromszor meghajoljon Mao portréja előtt. Az egyik férfi csavart egy erősét a karján, és rászólt: – Most pedig könyörögj Mao elnök bocsánatáért! – Hulló Falevél egy szót sem szólt. A két férfi felfelé tekerte a hátracsavart karjait. Egyre erősebben húzták. Hulló Falevél arca eltorzult a fájdalomtól, aztán megmozdult az ajka. Kinyögte a szavakat, és a férfiak elengedték. Szikkadtra száradt a szám. Nehezen bírtam elviselni, amit láttam. Úgy tűnt, a nehéz tábla madzagja belevágódik Hulló Falevél bőrébe. Elfelejtettem, hogy mi a feladatom – hogy nekem kell a szlogeneket előkiabálni –, aztán Lánc titkár emlékeztetett rá. – Éljen soká a nagy proletárdiktatúra! – kiáltottam a jelszavak listájára pillantva. Egyre jobban megijedtem, ahogy láttam, hogy Hulló Falevél a két férfi közt vergődik, és mindig lenyomják a fejét, hogy csak a földet lássa, amikor fel akarja emelni az arcát az égre. Azután Leesett a szemüvege, és láttam, hogy szorosan becsukja a szemét. Lánc titkár ráordított. – Vallomást! Vallomást? –kántálta a tömeg. Lánc titkár a mikrofonhoz lépett, és bemondta, hogy a tömeg türelmének vége, és hogy Hulló Falevél a viselkedésével csak a saját sírját ássa. Hulló Falevél még mindig nem beszélt. Amikor belerúgtak, csak annyit mondott, nincs mit bevallania, ártatlan. – Pártunk soha senkit nem vádolt, aki ártatlan – mondta Lánc titkár –, de nem is engedi, hogy az osztályellenségek kijátsszák az éberségét és kicsússzanak a proletárdiktatúra hálójából. – Azt mondta, itt az ideje, hogy bizonyítást nyerjen, Hulló Falevél áruló. Bólintott nekem, és a tömeg felé fordult. – Halljuk most az áldozat szavait! Felálltam, szédültem. A tömeg tapsolni kezdett. A napfény vakított, fájt a szemem. Elhomályosult a világ, millió kis méhecske repkedett a szemem előtt, berregtek, mint a helikopter. A tömeg tapsa közepette előreléptem. Megálltam a mikrofon előtt. Elővettem a beszédet, amit előző éjjel írtam, és hirtelen elfogott az érzés, hogy a szüleimre lenne szükségem. Féltem. Előző éjszaka nem mentem haza, hanem az osztályteremben aludtam az egyik pad tetején, néhány más Kis Vörös Gárdistával. Öten írtuk a vádiratot. Sajnáltam, hogy nem beszéltem meg a szüleimmel. Nagy levegőt vettem. Az ujjaim remegtek, és nem bírtam lapozni. – Ne félj, mindnyájan veled vagyunk – súgta Lánc titkár, miközben megigazította a mikrofont. Egy pohár vizet tett elém. Felemeltem a poharat, és egy hajtásra megittam. Kicsit jobban éreztem magam. Olvasni kezdtem. Felolvastam a tömegnek, hogy Hulló Falevél a báránybőrbe bújt farkas. Elővettem a kölcsönkapott könyveket, és felmutattam a tömegnek. Beszéd közben a szemem sarkából láttam, hogy Hulló Falevél felém fordítja a fejét. Valamit mormolt magában. Ideges lettem, de folytattam. – Elvtársak – mondtam –, most már értem, miért volt Hulló Falevél olyan kedves
hozzám. Azt akarta, hogy lepaktáljak az ország ellenségeivel, hogy belőlem is imperialista csaholó kutya legyen! – Tovább olvastam. Innen is, onnan is jelszavakat kiabáltak be, titokban Hulló Falevélre néztem. Nehezen lélegzett, az összeesés határán volt. Mereven álltam, a végtagjaim kezdtek kihűlni. Próbáltam elfordítani a tekintetem Hulló Falevélről, de elkapta. Elfogott a rémület, ahogy bámult rám szemüveg nélkül. A szemei, mint két pingponglabda, majd kiugrottak a szemüregéből. A tömeg üvöltött. – Vallomást! Vallomást! – Hulló Falevél rekedtes hangján lassan beszélni kezdett a tömeghez. Azt mondta, soha egyetlen diákját sem szeretné a hazája ellen fordítani. Könnybe lábadt a szeme. – Miért is kívánnék ilyesmit? – ismételgette. Kezdte elveszíteni a hangját. Előrenyújtotta a fejét, próbált hangosabban beszélni, de nem ment. Azt mondta, hogy az apja imádta ezt az országot, és ő is ezért jött vissza tanítani. Ő is és az apja is hittek a nevelésben. – Kémkedés? Miről beszélsz? Honnan szedted ezt? –Rám nézett. – Ha az ellenség nem adja meg magát, főzzük meg, süssük meg, égessük el! – kiáltott fel Lánc titkár. A tömeg utánozta, öklüket rázva ordítottak. Lánc titkár intett, hogy folytassam. De túlságosan reszkettem, ahhoz, hogy folytatni bírjam. Lánc titkár előrejött hozzám az emelvény másik oldaláról. Átvette tőlem a mikrofont. Azt mondta a tömegnek, hogy most megnézhetik, milyen egy osztályellenség élő színjátéka. Itt az alkalom, hogy megtanuljuk, milyen megtévesztőén tud az ellenség viselkedni. – Megengedhetjük-e neki, hogy ebben a stílusban folytassa? – Nem! – üvöltötte a tömeg. Lánc titkár ekkor megparancsolta Hulló Falevélnek, hogy fogja be a száját, és a megfelelő hozzáállással fogadja el a forradalmi tömegek kritikáját. Hulló Falevél azt válaszolta, hogy hamis tényeket nem fogadhat el. Hulló Falevél azt is mondta, hogy egy olyan fiatal kislányt, mint én, nem lenne szabad gonosz szándékok eszközéül használni. – Alulbecsülte a Kis Vörös Gárdista politikai tudatosságát – kacagott fel élesen Lánc titkár. Hulló Falevél követelte, hogy engedjék beszélni velem. – Rajta, mondta Lánc tiktár. Azt mondta, hogy mint elmélyült dialektikus materialista, soha nem becsülte alá a tanárok negatív példájának szerepét. Ahogy a tömeg lecsendesült, Hulló Falevél a sarkára ereszkedett, hogy megkeresse a szemüvegét. Feltette a szemüveget, és hozzám fordult. Féltem. Nem számítottam rá, hogy ennyire komolyan fog velem beszélni. A félelmem dühbe fordult. El akartam tűnni onnan. – Hogy merészel ilyen helyzetbe hozni engem, hogy kikérdez, mint egy reakcióst – mondtam neki. Korábban arra használt, hogy az imperialistákat szolgáljam, most arra akar használni, hogy kibújjon a kritika alól. Szégyenletes lenne, ha hagynám, hogy fölülkerekedjen! Hulló Falevél a nevemen szólított, és megkérdezte, tényleg azt hiszem-e, hogy ő az ország ellensége. És ha nem hiszem azt, akkor megmondanám-e, hogy ki bízott meg vele, hogy ezt a beszédet elmondjam. Azt mondta, az igazat szeretné hallani. Azt mondta, hogy Mao elnök mindig is azt kívánta, hogy a gyerekek őszintén viselkedjenek. Pontosan azt a tónust használta, amin a házi feladatom elkészítésében segített. Tekintetével követelte, hogy a szemébe nézzek. Nem bírtam a szemébe nézni. E szempárba néztem, amikor a matematika varázslatosságát megéreztem, e szemekbe néztem, amikor először hallottam A kis hableány gyönyörű meséjét. Amikor első helyen végeztem az abakusz gyorsszámoló versenyen, boldogan nézett rám, amikor beteg voltam, rokonszenvvel és szeretettel nézett rám. Nem fogtam fel, hogy mennyit jelentett nekem mindez, addig a napig, amíg örökre el nem veszítettem, ott azon a gyűlésen. Hallottam, ahogy az emberek nekem kiabálnak. Mintha víz bugyogna a fejemben. Hulló Falevél szemüvege vastag lencséi mögül ontotta felém a tüzet. –Légy őszinte! – Rekedtes hangja soha ilyen magasan nem szólt. Lánc titkár felé fordultam. Bólintott, mintha azt mondaná, csak nem fogsz veszíteni az ellenséggel szemben? Szemrehányóan mosolygott. – Gondolj a kígyóra – mondta. Igen, a kígyó, emlékeztem. Egy mese Mao könyvéből. Egy paraszt fagyott kígyót talált a
hazafelé vezető ösvényen. A kígyó bőrén a legszebb mintázat volt, amit a paraszt valaha is látott. Megsajnálta, és elhatározta, hogy megmenti. Felvette, és a kabátja alá rakta, hogy saját testével melegítse. A kígyó hamarosan felébredt és éhes lett. Megmarta megmentőjét. A paraszt meghalt. Elnökünk tanulsága szerint, fejezte be Lánc titkár a történetet, muszáj, hogy kegyetlenek és könyörtelenek legyünk az ellenséggel. Megfordultam, hogy láthassam Mao falnagyságú képét. Az emelvény hátoldalára volt erősítve. Az Elnök szemei úgy néztek, mint két himbálódzó lámpás. Emlékeztettek a kötelességemre. Mindenki ellen harcolnom kell, aki Mao tanításával szembe mer helyezkedni. A kántáló tömeg bátorított. – Foglaljon állást! – mondta Lánc titkár, és felém nyújtotta a mikrofont. Nem tudtam, miért sírok. Hallottam, ahogy a szüleimet hívom, amikor átvettem a mikrofont. Anya, apa, hol vagytok? A tömeg rázta az öklét és ordított: Le vele! Le vele! Le vele! Féltem, féltem, hogy elveszítem Lánc titkár bizalmát, és féltem, hogy nem leszek képes Hulló Falevelet leleplezni, végül összeszedtem minden erőmet, és hisztérikusan, síró hangon üvölteni kezdtem: – Igen, igen, igen, tudom, hogy megmérgezte az agyamat, hiszem, hogy maga az igazi ellenség! A piszkos trükkjei nem lesznek többé hatással rám! Ha egyszer is megpróbálkozik velük újra, én fogom befogni a száját! Tűvel fogom összevarrni az ajkait! Tíz évvel később, amikor már túl voltunk a kulturális forradalmon, megtudtam, hogy Hulló Falevelet nyugdíjba vonulása után visszahívták az Örök Boldogság Általános Iskolába szakmai tanácsadónak. Elmentem, hogy meglátogassam, bocsánatot szerettem volna kérni tőle. Emlékeztem rá, hogy Hulló Falevél szeretett a kora reggeli órákban dolgozni, így hát reggel hétre mentem egy tavasz végi napon. A falevelek árnyéka a földön óriási hálónak tűnt. Ahogy átszeltem az iskolaudvart, arra gondoltam, egy megvert kóbor kutya érezheti magát úgy, ahogy én: betegnek, fáradtnak és ócskának. Az emelvény, ahol a beszédet mondtam, még mindig ott állt, de zöldre mázolták, és megroggyant kissé az évek alatt. Ahogy beléptem az épületbe, ahol az osztálytermem volt, a lábaim elnehezültek és a vér a torkomba tolult. Elvonszoltam magam a felső tagozatosok tanárijáig. Az ajtó tárva-nyitva állt. Hulló Falevél egyedül ült az asztalánál, olvasott. Úgy éreztem, megállt az idő. Semmi nem változott. Nem nőttem fel. Nem bírtam megmozdulni. Egy darabig álltam, megpróbáltam összeszedni a bátorságomat. Hulló Falevél ugyanúgy nézett ki, csak a haja volt hófehér. Ráncos keze lapozáskor remegett egy kicsit. Megérezte a jelenlétem, és letette a könyvet. Vastag szemüvege mögött felemelte a tekintetét, rám nézett. A pupillák – milyen ismerősek voltak! A szívem olyan erősen vert, mintha az ég dörögne a mellkasomban. Tekintete hideg és kemény lett, ahogy felismert. Elfordította a fejét, ekkor odamentem hozzá, bemutatkoztam, és elmondtam, miért jöttem. Egy ideig csend volt. Tekintete kihunyt, ismerős rekedt hangját hallottam: – Nagyon sajnálom, nem emlékszem önre. Nem hiszem, hogy valaha is a tanítványom volt. Tizenhét éves koromban megváltozott a világ, amelyben éltem. Az iskola igazgatóhelyettese magához kéretett, ahogy sok más diákot is, hogy beszéljen velem. Kifejtette, hogy mint diákvezér a többi érettségiző példaképe vagyok. Pozíciómból fakadóan a helyzetem egyértelmű, mint egy matematikai képlet. Egy bizonyos kategóriába tartozom, mégpedig abba a kategóriába, amelyben mindenkinek kötelessége, hogy paraszt legyen. Azt mondta, megmásíthatatlan felső döntés. Pekingi iránymutatás, tehát szent és sérthetetlen. Mindenki elfogadja, mindenki e szerint cselekszik. Kötelességem engedelmeskedni. Azt is mondta, hogy a saját gyerekei közül is négyet a földekre küldött. És most nagyon büszke rájuk. Még sokáig folyt belőle a szó. Absztrakt szavak. Dallamos szavak. Olyasmik, hogy ha valaki a földet ostromolja, abból boldogság fakad, ha valaki az eget ostromolja, abból boldogság fakad, de ha valaki saját maga ellen küzd, abból fakad a legnagyobb boldogság. Ezt
Maótól idézte. Hozzátette, hogy az igazi kommunista imád küzdeni, méltósággal veszi az akadályt. Tizenhét éves voltam. Lelkes. Örültem, hogy nagy ügyért hozok áldozatot. Vártam a kihívásokat. Figyeltem a szomszédok történeteit. A közvetlen szomszédunk azt írta a falujából, hogy szántszándékkal rávert kalapáccsal az ujjára, hátha a sérülést látva hazaküldik. Kis Koporsó nővére, aki az északi határ közelébe ment dolgozni, azt írta, hogy lelőtték a szobatársát, mert megpróbált a Szovjetunióba disszidálni. Az unokatestvérem, aki Belső-Mongóliába ment, azt mesélte, hogy egy közeli barátja meghalt erdőtűz oltása közben. A fiú hősi temetést kapott – megmentette a falu gabonaraktárát az élete árán. Az unokatestvérem szerint, az eset megértette vele az élet igazi értelmét, és most már úgy akar élni, ahogy egy hős, lóháton, a mongol pusztában. Az a pletyka is eljutott hozzám, hogy egy délnyugati tartományban a Li család lányát a falufőnök megerőszakolta, és az is, hogy a Jang család fiát az egyik északi farmon kitüntették, mert sikerült megölnie a medvét, amelyik favágó társát felfalta. Ezek a családok elkeseredettek voltak. A rémtörténetekkel a helyi pártszervekhez fordultak. Megmutatták a leveleket. De a családoknak elmagyarázták, hogy fel ne üljenek ezeknek a szédületes hazugságoknak, hiszen ezeket az ellenség gyártja, mert félnek a forradalom továbbterjedésétől. A pártmegbízottak tájképeket mutattak a családoknak a vidékekről, ahová sarjaik utaztak. Gazdag vidékek képeit. A családokat meggyőzték és megnyugtatták. Felső szomszédaink második és harmadik gyereküket is vidékre küldték. Kis Koporsó szülei okleveleket és piros papírvirágokat kaptak, mert három gyereküket is vidékre küldték. Az összes falat és ajtót betakarták a poszter méretű gratuláló levelekkel. Végül egy nap a nevem megjelent az iskola Vörös Dicsőséglistáján – a Vörös Tűz Gazdaságba küldtek, a Kelet-kínai-tenger partjára. Másnap egy városi toronyházba kellett mennem, hogy töröljenek a sanghaji lakónyilvántartásból. Hideg délután volt. A toronyházban nem volt villany. A hivatalnokok homályban dolgoztak. Ebben a sötétségben kezdődött hősies utazásom. A hivatalnok visszaadta a családom lakókönyvecskéjét. Óriási vörös pecséttel törölték ki a nevem. A vörös pecsét – a hatalom szimbóluma. Aznap délután úgy éreztem magam, mint sziklaszirten a vékony falú tojás. Talán csak most fogok igazán megszületni, de az is lehet, hogy egy arra járó ragadozó szétlapít. Abban a pillanatban döbbentem rá, nagyon könnyű volt énekelni, hogy: Oda megyek, ahová Mao ujja mutat. Felrémlett bennem, menynyit énekeltem ezt a dalt. Soha nem gondoltam bele, mit énekelek. A sötétben ültem. A családom mellettem. És eljött a nap. MÁSODIK RÉSZ 1974. április 15-én, reggel családom kikísért a Népek terére. Tíz óriási teherautó parkolt a tér közepén. A kocsik oldalán arany feliratú vörös zászlók hirdették: Vörös Tűz Gazdaság. A zászlók lobogtak, élénkvörösen, mint a friss vér. Regisztráltattam magam. Egy körülbelül huszonöt éves nő köszöntött. Rövid, fülig felnyírt frizurája volt, szeme félhold alakú. Melegen fogadott. Lu elvtársnőként mutatkozott be. Többször is gratulált nekem, és a vállam fölött áthajolva odasúgta: – Légy büszke önmagadra! – Mosolygott. Félhold szeme sarlóvá szűkült. Megrázta a kezem, és piros papírvirágot tűzött a blúzomra: Szervusz, mosolyogj, most már családtagok vagyunk! Felszálltam az egyik kevésbé tömött teherautóra. Apám átnyújtotta a bőröndjeimét. Anyám betegnek nézett ki. Virágeső és Korál két oldalról közrefogták. Űrhódító engem bámult. Mélyen ülő szemében szinte kavargott a káosz. Apám integetett, és magára erőltetett egy mosolyt. – Na, lódulj már! – szeretett volna vicces lenni.
Úgy állt előttem a család, mint akiket fényképeznek. Szomorú kép. A soha többé ugyanúgy képe. Én már nem voltam rajta. Meg akartam mondani nekik, hogy menjenek, mert minél tovább maradnak, annál jobban elfog a keserűség. Nem bírtam semmit sem mondani. Túl szomorú voltam ahhoz, hogy bármit mondjak. De tizenhét éves voltam. Bátor. Arra fordultam, amerről a szél fújt. Szembenéztem a jövővel – készen állok, gyere, tégy próbára! Ahogy a teherautók kigördültek, a tömeg jajveszékelni kezdett. Csúnya jelenet volt. A szülők nem akarták elengedni gyermekeik karját. Elfordultam. Hősies múltamra gondoltam, arra, hogy mindig is büszkén vállaltam, elszánt forradalmár vagyok. Büszkeséget erőltettem magamra, ettől egy kicsit jobban lettem. Lu elvtársnő előtt kitűntem – feltűnt neki, hogy nem integetek a szüleimnek. Odajött hozzám és megdicsért: – Ez ám a bátorság! – Megkért, énekeljük el együtt az egyik Mao-dalt. Ő kezdte: menj vidékre, menj a határra, ahol az országod legjobban szolgálod… Elkezdtünk Luval énekelni. Hangunk vékony volt, és rekedt, akár az öreg beteg teheneké. Lu ütemesen csapkodott a karjával, hogy lendületbe hozza magát. Senki sem figyelt rá. Elérkezett az a pillanat, amikor az emlékek gyökeret eresztenek. Amikor a fiatalság fakulni kezd. A szüleimet bámultam – úgy álltak ott, mint két megfagyott padlizsán, fejük a mellük előtt lógott. Feltörtek a könnyeim. Hangosan énekeltem. Ordítottam. Lu odaszólt: – Csak bátran! Bátran! – Kezében lengett a Vörös Tűz Gazdaság zászlója. A kocsik tovagördültek szemben a támadó széllel. A por mindent elhomályosított, eltűntek Sanghaj fényei. A teherautón senki nem mutatkozott be a többieknek. Mindenki csak ült a csomagja mellett és a süvítő szelet hallgatta. Mint a gyászolók. Pár óra múlva feljöttek a csillagok. Hiányzott az apám. Eszembe jutott az éjszaka, amikor Korált, Virágesőt, Űrhódítót és engem éjfélkor kirángatott az ágyból, hogy megmutassa nekünk a Tejutat. Azt akarta, hogy csillagászok legyünk – ha már ő nem valósíthatta meg az álmát. Az ég akkor olyan tiszta volt, mint ma éjjel, a Tejút, a Jupiter, a Mars, a Vénusz tisztán kivehetőek voltak, sőt még egy mesterséges műhold is… Félálomban megcsapta orrom a Keleti-tenger szaga. Lu közölte, hogy megérkeztünk a Vörös Tűz Gazdaságba. Késő délután volt. Mindenütt a tengeri nádas óceánja fogadott. A teherautók szétváltak. A kocsink, mint valami kis pók, belemászott a zöldbe. Az ég borongós volt, és nagyon alacsony. Alacsony, mint a kézzel elérhető plafon. Zsibbadt lábbal szálltam le a kocsiról. Előttem kétoldalt, két szürke négyszögletes épület. A barakkok között hosszú vályú futott csapokkal. Emberek jöttek-mentek a barakkok közt. Fáradt, unott arcú emberek, koszos ruhában, zsíros hajjal. Nem figyeltek ránk. Épp felemeltem a bőröndöket, amikor kiáltást hallottam: – Sorakozó! Itt a parancsnok! Miféle parancsnok? Katonai táborban vagyunk? Zavarodottan Lura néztem, aki feszülten kémlelt kelet felé. Nyoma sem volt rajta a korábbi mosolyának. Kemény volt. Követtem tekintetét a nyílt mező felé. A látóhatár szélén megpillantottam egy apró alakot. A nő magas volt, arányos testalkatú, és méltósággal lépkedett. A Felszabadító Néphadsereg régi egyenruháját viselte, amit már majdnem fehérre mostak – a derekát széles öv fogta össze. Haja két rövid varkocsba fonva. Úgy nézett ki, mint egy győztes hadvezér. Öt lépésre tőlünk megállt, mosolygott. Egyesével végignézett rajtunk. Tüzes, intenzív tekintetéből az oroszlánok ereje sugárzott. Napszítta bőr, vastag szemöldök, csontos orr, magas arccsontok, telt, gesztenye ajkak. Válla akár az ősi harcosoké, hihetetlenül széles. Mezítláb volt. Karján és lábszárán a ruha feltűrve. Csípőre tett kézzel állt. Amikor arcomon megpihent a tekintete, önkéntelenül megremegtem. Megégetett a szeméből parázsló fény. Meztelennek éreztem magam. Beszélni kezdett. Nem volt erős hangja. Az emberek elcsendesedtek, hogy suttogásszerű beszédét hallják. – Üdvözöllek benneteket, a Vörös Tűz Gazdaság új katonáit, akik most
csatlakoztok hozzánk – itt megköszörülte a torkát, és szavanként adagolta a folytatást: – ti vagytok a friss vér! – Azt mondta, üdvözli, hogy elhagytuk a korábbi jelentéktelen, személyes ügyeink világát, hogy itt e nagyszerű közös vállalkozás részesei legyünk – ezzel megtettük saját hosszú menetelésünk első nagy lépését. Ekkor hirtelen megemelte a hangját, és úgy közölte, szeretne nekünk bemutatkozni: – A nevem Jen Seng. Jen, mint fegyelem, Seng, mint győzelem. Hívjatok Jennek. – Azt mondta, hogy ő a helyi párttitkár, és ennek a csapatnak a parancsnoka. Egy csapatnak, amely minden téren világrengető eredményeket ér el. Hangja újból suttogássá halkult. A mai alkalommal nincs sok mondanivalóm, de egy dolgot szeretnék hangsúlyozni. Hirtelen felkiáltott: – Senki ne merjen arcul köpni! Senki nem merjen szégyent hozni a dicsőséges Hetes egységünk makulátlan nevére! Az egész Vörös Tűz Hadsereg élcsapatára! – Megkérdezte, hogy elég világosan beszélt-e. – Igen – feleltük elhűlve. Meglegyezte a levegőt az orra előtt, mintha csak valami rossz szagot hessegetne el, és újabb kérdést tett fel: – Ugye, nem akartok olyan gyengék maradni, mint amilyenek most vagytok? – Másodszor is feltette a kérdést. Azt akarta, hogy katonákhoz méltóan, egyszerre válaszoljuk: – Nem, nem akarunk. – Lelkesen kiabáltuk, amit hallani akart. – Így már mindjárt más – mosolygott ránk. Mosolya meleg volt, de csak három másodpercig tartott. Aztán újra megkeményedett az arca. Elmondta, hogy a gazdaságnak 13 ezer tagja van, és ebből négyszázan tartoznak a mi csapatunkba. Hozzátette, hogy mindegyikünktől elvárja, úgy működjünk, mint egy-egy fogaskerék a Forradalom óriás gépezetében. – Tartsátok magatokat beolajozva! Forogjatok, forogjatok, forogjatok, mert aki megáll, berozsdásodik! – Emlékezetünkbe véste, hogy bár hivatalos egyenruhát nem kapunk, rendes katonai kiképzést igen. Azzal zárta a beszédét, hogy: – Én soha nem fecsegek feleslegesen, soha! – Ez a mondata sokáig megmaradt bennem, olyan meghökkentően direkt volt. Mint sokkolt emberek, dermedten ácsorogtunk a helyünkön az oszolj után. Lu szólásra emelte a kezét. Jen hátralépett, és bemutatta Lut, a helyettesét. Lu bejelentette, hogy mondandója van a közlegényeknek. A sorfal elébe masírozott, és felénk fordult. Nagy mosoly terült szét az arcán, mielőtt szólni kezdett volna. Aztán sebészi hangon közölte velünk, hogy bár ehhez a csapathoz csak nemrég érkezett, régóta a kommunista párt nagy családjának tagja. Elkezdte felmondani a kommunista párt történetét, a legeslegelső alakuló gyűléstől a kis dzsunkán, Sanghaj partjainál. Beszélt és beszélt, míg a nap utolsó sugara is kihunyt, és sűrű köd ereszkedett ránk. A hármas számú női házban kaptam helyet. A szobánk körülbelül háromszor négyméteres volt, négy darab emeletes ággyal. Hét szobatársam volt. A magánélet az ágy felett kifeszített moszkitóháló alatti területre korlátozódott. Döngölt agyagpadló. Másnap kiküldtek a rizsföldre dolgozni. A sáros víz hemzsegett a piócáktól. Féltem tőlük. Mellettem egy Friss Hajtás nevű lány dolgozott. Egy pióca felugrott a lábszárára. Amikor megpróbálta letépni, a pióca még mélyebbre fúrta magát. Hamarosan teljesen eltűnt a bőre alatt, csak egy kis fekete folt maradt a felszínen. Friss Hajtás rémületében felsikoltott. Elmentem szólni a legközelebbi tapasztalt katonának, Orchideának. Orchidea odajött, és megütögette a bőrt a pióca feje fölött. A pióca kihátrált. Friss Hajtás nagyra értékelte a segítségemet, és hamarosan jó barátok lettünk. Friss Hajtás tizennyolc éves volt. A mellettem lévő ágyon aludt. Sápadt volt, olyan sápadt, hogy a napsütés egyáltalán nem fogta meg a bőrét. Ujjai finomak és vékonyak. Úgy egyengette a disznótrágyát, mintha ékszereket rakosgatott volna. Kecsesen sétált, mint fűzfa lengedezik a szélben. Hosszú fonatai ringtak a hátán. Ha megszólalt, mindig lesütötte a tekintetét. Szégyenlős volt, de szeretett énekelni. Nagymamája nevelte fel, aki operaénekes volt a kulturális forradalom előtt. Tőle örökölte a hangját. A szüleit távoli olajmezőkre küldték dolgozni, mert értelmiségiek voltak. Évente egyszer látogattak haza, újévkor. Friss
Hajtás soha nem tölthetett elég időt a szüleivel, de az összes régi operát kívülről tudta, bár nyilvánosan nem énekelte. Nyilvánosan a Szülőhazámat énekelte, egy a felszabadulás óta népszerű dalt. Hangja szakaszunk büszkesége volt. Segített elviselni a nehéz munkát, a hosszú napokat, amikor hajnali ötkor keltünk és este kilencig a földeken dolgoztunk. Merész volt. Merte ápolni a szépségét. Színes szalaggal fogta össze a haját, míg mi barna befőttesgumit használtunk. Nőiessége csúfot űzött belőlünk. Figyeltem, és éreztem, hogy vakmerősége veszélybe fogja sodorni. Kiskorom óta a Vörös Gárdisták parancsnoka voltam, ismertem a szabályokat. Ismertem a vékony határvonalat jó és rossz között. Elnéztem Friss Hajtást. A szépségét. Szerettem volna én is színes szalaggal megkötni a hajam, csakhogy féltem kimutatni, hogy nem tetszenek a szabályok. Mindig is jó voltam. El kellett ismernem, hogy gyönyörű. De, ahogy az összes többi női katona, én is azt mondtam, hogy nem az. Maradt a barna befőttesgumi – a sár, a disznótrágya színe, meg a lelkűnké. Mert hittünk benne, hogy egy igazi kommunista soha nem törődik a teste szépségével. Csakis a lelki szépség izgatja. Friss Hajtás soha nem vitatkozott senkivel. Nem érdekelte, mit mondunk, egyre csak mosolygott magában. Lesütötte a szemét a padlóra, és szívből jövően mosolygott saját magán, a színes szalagjain – elégedett volt. Bármilyen fáradt lehetett, mindig megtette a negyvenöt perces sétát a meleg vizes csapig, hogy vizet hozzon a mosakodáshoz. Türelmesen és vidáman tisztogatta a sarat a körme alól. Esténként hálóm alól figyeltem, ahogy mosakszik a hálója alatt, míg nagy mancsnak is beillő kezem a combomon pihent. Friss Hajtás büszkén mutogatta nekem, hogy tud maradék anyagokból csinos fehérneműket gyártani, amire mesés virágokat, leveleket és madarakat hímzett. Kifeszített egy madzagot az ágyunk közötti kis ablak elé, és oda teregette száradni a fehérneműit. Csupasz szobánkban díszes madzagja kiállításnak tűnt. Friss Hajtás megsebzett. Sértette a szobatársakat, a szakaszt és az egész csapatot. Feltűnő volt. Állandóan rá kellett nézni. A mihasznák le se tudták róla venni a szemüket, erről a burzsoá allűrökkel teli teremtményről. Szemrehányást tettem magamnak, amiért felébredt bennem a vágy, hogy én is közszemlére tegyem fiatal bájaimat. Undok vágy, ismételgettem magamban, ezerszer is. Tizenhét és fél éves voltam. Csodáltam Friss Hajtás bátorságát. Volt mersze átszabni az egyenruhát is, amit kaptunk. Az ingek derekát bevette, a nadrágokat átalakította, hogy hosszabb legyen benne a lába. Nem szégyellte kerek melleit. Ahogy leszállt az este, egyenes derékkal, teli mellkassal cipelte a nagy, forró vizes tartályokat. Énekelt. Háta mögött bársonyos kék égbolt. A félig ember, félig majom katonaférfiak szájtátva bámulták. Ő volt esti telepünk Vénusza. Imádtam és irigyeltem. Júniusban melltartó nélkül járkált. Amikor ugrándozó melleivel felém sétált, meggyűlöltem a melltartómat. Azt éreztem, hogy elfonnyadtam, mielőtt valaha is virágozhattam volna. A napok hosszúak voltak, borzalmasan hosszúak. Vég nélküli munka. Reggel ötkor már az olajbogyót szedtük. A fekete bogyók végiggurultak a nyakamon, és bele a cipőmbe, ahogy az olajágakat a földre raktam. Nem álltam meg, hogy letöröljem az izzadságot, ami a homlokomról a szemembe folyt. Nem volt rá időm. Szakaszunk dolgozott a leggyorsabban a gazdaságban. Mentünk előre, mint a nyíl. Lépcső formációban haladtunk végig a mezőn. Munka közben alámerültünk a növénytengerbe. Alig egyenesítettük ki a hátunkat. Nem volt rá idő. Friss Hajtás mégis megtette, rendszeres időközönként. Felháborodtunk, és barátságtalan dolgokat kiabáltunk neki: szégyen a lustaság! Addig nem hagytuk abba, amíg Friss Hajtás újból le nem görnyedt. Mindenkivel így bántunk, kivéve Jennel. Jen volt a lovas, mi pedig a lovai. Nem kellett ostorral vernie, hogy vágtassunk. Ostorcsapást éreztünk a hátunkon, amikor elhaladt mögöttünk, hogy ellenőrizze a munkát. Figyeltem a lábát, ahogy mögém ér. Nem mertem felemelni a fejem. A kezemre koncentráltam. Megállt, figyelte, ahogy dolgozom. Precízen vágtam és fektettem le az ágakat. Vigyáztam, hogy a fekete
bogyók ne peregjenek le. Továbblépett, kiengedtem a levegőt. Friss Hajtás egyik legszebb, kézzel hímzett fehérneműjét ellopta valaki. Ezt ideológiai bűncselekménynek minősítették. A csapat pártbizottsága gyűlést hívott össze. Az étkezőben gyülekeztünk. Mind a négyszázan kis sámlikon ültünk, sorokba rendezve. A lopás kérdését Jen vetette fel. Senki sem ismerte be, hogy ő lenne a tolvaj. Lu tajtékzott a dühtől. Nem tűrheti az efféle viselkedést, pusztán a tény, hogy ilyen tárgyakat eltulajdonítanak, mindannyiunkra szégyent hoz, mondta. A Párt kötelessége politikai kampányt indítani, hogy efféle magatartás soha többet ne forduljon elő. Hozzátette, hogy a felelősség elsősorban a csapatvezetőket terheli, és csak másodsorban a közlegényeket. Jen felállt. Nyilvánosan bocsánatot kért, amiért nem befolyásolta kellő szigorral a csapattagok mentalitását. Bocsánatot kért a Párttól, és Friss Hajtás hiúságát kritika alá vonta. Felszólította, hogy tegyen vallomást, aztán megtiltotta neki, hogy fehérneműjét az ablak közelébe akassza. Este Friss Hajtás a körmét tisztogatta. Megpróbálta lemosni a barna gombaölő szert, ami mindent elszínezett. Fogkefével sikálgatta. Karomra dőlve néztem, milyen türelmes. Friss Hajtás azt mondta, csalódott Jenben, mert azt képzelte, Jen emberibb, mint Lu. Lu egy kutya, nem lehet tőle elvárni, hogy elefántagyara legyen, de Jennek elefántnak kellene lennie. Agyarat kellene növesztenie, nem vicsorgó kutyafogat. Nem válaszoltam. Öntudatlanul imádtam Jent, mint a csapatban oly sokan, és szinte automatikusan rajta tartottam a szemem. A munka szüneteiben régi történeteket meséltünk róla. Orchidea elmondta, hogy Jen tizennyolc éves korában csatlakozott a kommunista párthoz. Amikor öt évvel ezelőtt megérkezett ide, a Vörös Tűz Gazdaság területe parlagon hevert. Húszfős szakaszát rávette, hogy hódítsák meg a területet. Orchidea is köztük dolgozott. Jen híres volt acélos vállairól. Az öntözőcsatornák építésekor, amikor a sarat hordták, hússzor is megtette a félmérföldes utat hetven kiló sárral a vállain, amely a hátán cipelt saroglya két végéről lógott. Válla megdagadt, mint a kelesztett kenyér. De tovább cipelte a terhet. Hagyta, hogy a rúd véresre dörzsölje a vállát. Hitt az akaraterőben. Egy év múlva hüvelykujj nagyságúra dagadt hólyagjai keletkeztek. A csapat első számú súlyemelője volt. Orchidea úgy beszélt Jenről, mint egy istenről. Délutánonként láttam, hogy Jen hatalmas súlyokat cipel. Vállára és a fejére rakta rétegesen a szalmát, végül úgy nézett ki, mint a két lábon járó szalmabála, csak a lábai mozogtak. Izma, mint egy férfié. A lába, akár egy nagy állat mancsa. Az idősebb katonák állandóan visszatértek kedvenc történetükhöz. Néhány évvel ezelőtt, a gabona betakarítása után tűz ütött ki. Szalmakunyhók és rizsföldek égtek, az egész Vörös Gárda zokogott. Jen a közlegények elé állt, az egyik copfja leégett, az arca megperzselődött, ruhája füstölgött. Azt mondta, nincs szüksége egyébre, mint a kommunizmusba vetett hitre, hogy újra felépítse az álmát. A csapat öt hónap alatt új házakat épített. Imádták. Valóságosabb volt, mint Mao. Késő éjjel, ahogy Friss Hajtás mosakodásának neszeit hallgattam, elképzeltem Jent a leégett copfjával, bőre megperzselődött a mögötte tomboló tűztől… Jen lett az operám főszereplője. Elkezdtem énekelni a Nők Vörös Függetlenségét, Friss Hajtás csatlakozott hozzám, aztán a többi szobatársunk is. Ez volt Jen kedvenc dala. Jen a valódi élet hőse. A dallal el akartam érni hozzá, eggyé akartam válni vele. Hősnő akartam lenni. Imádtam Friss Hajtást mint barátot, de szükségem volt Jenre, hogy rajonghassak érte. Ablakunk alatt a fűzfa meghajolt. A levelek az ablaknak csapódtak. Viharos éjszaka volt. Holnap megint nehéz napunk lesz. Elfogott a depresszió. Jenre gondoltam, akarattal. Lelkesített, jelentőséget adott az életemnek. Friss Hajtás csalódása Jenben nem csökkentette odaadásomat. Szükségem volt vezetőre, hogy mozdulni bírjak. Fájt a hátam. A körmeim mind barnák, a bőröm repedezett. Jenre koncentráltam. Rágondoltam, mielőtt elaludtam.
Elkezdtem utánozni Jen járását, beszédét, öltözködését. Öntudatlanul. Az övem két hüvelyk széles volt. Arra vágytam, hogy egy hüvelykkel szélesebb legyen. Hosszú fonataimat rövidre vágtam, olyan rövidre, mint Jen copfjai. Megpróbáltam annyi súlyt cipelni, amennyit csak bírtam, amikor a szakaszunkat az új öntözőcsatorna építéséhez vezényelték. Hagytam, hogy a rúd véresre dörzsölje a vízhólyagokat a vállamon. Amikor a fájdalom már a szívemig ért, Jenre gondoltam, arra, ahogyan ő legyőzte a fájdalmat. Hogy imponáljak Jennek, minden este felszólaltam a vallomás- és önkritika-gyakorló gyűléseken. Közszemlére tettem gyengeségeimet. Mindenki ezt tette. Segítettük egymást gondolataink átvizsgálásában, hogy megszabaduljunk a haszontalanoktól. Hittünk benne, ha ezt nem tesszük, lelkünket megöli a gonosz burzsoá szellemiség. Mao figyelmeztetett, hogy ez a gonosz szellemiség mindenütt ott bujkál, és állandóan arra vár, hogy lecsaphasson ránk. Az osztályharcról mindennap, minden hónapban, minden évben beszélni kell. Kielemeztük az egyéniségünket, arról beszélgettünk, hogyan fejleszthetnénk tovább magunkat, és miképpen őrizhetjük meg a méltóságunkat. Arról beszéltünk, hogyan fejlesszük akaraterőnket mágikus akarattá. Mindent legyőző akarattá. Csak később jöttem rá, hogy ezek voltak a jelentőséggel bíró élet, a szenvedélyes szeretet és a megelégedettség napjai. A gyűléseken lelkes voltam. Bár Jen nemigen vett észre, nem bátortalanodtam el. Bíztam az őszinteségemben, és abban, hogy végül elnyerem bizalmát. Azok közé tartoztam, akiket katonai kiképzésre küldtek, melyet a gazdaság parancsnoksága szervezett. Örültem, hogy politikailag megbízhatónak minősülök. A program keretében megtanultunk lőni, kézigránátot dobni, tusázni. Jen azt mondta, nem ereszt ki bennünket addig a markából, amíg izzadságban nem pácolódunk. Éjjeli gyakorlatra is kellett mennünk, ilyenkor ki kellett pattanni az ágyból, és három perc múlva puskával, zseblámpával menetkészen kellett várakozni. Egy kora nyári éjszakán, éjfélkor jött a riadó. A szakaszvezető beszólt az ablakon, és perceken belül útnak indultunk a csoportommal. A levegő selymes volt, mint a víz. Simogatta az arcom. Gyorsan mentünk, majdnem futólépésben, a nádason át. Amikor elértük a gabonatáblát, suttogva jött a parancs, hogy töltsük meg a fegyvert. Feszült lettem, hiszen most kaptunk rá először parancsot, hogy éles lövedéket használjunk, valami komoly dolog történhetett. Megtöltöttem a puskám. Ekkor meghallottam Jen hangját. Parancsot adott, hogy feküdjünk le és kússzunk előre. Gyilkos hangja volt. Elkezdtünk kúszni a gabonatáblában. Nehezen lehetett látni. A rozs arcunkba csapódott, apró, tűhegyes magjai a testemre peregtek. Szorosan fogtam a puskát. Az előttem mászó férfi katona megállt, és súgva továbbította nekem a várakozz! parancsot. Visszafojtott lélegzettel feküdtem, és hallgatóztam. Rovarok zajongtak, a gabona illata édes volt. Az éjszaka csendes. Szúnyogcsípéseket éreztem a ruhámon keresztül. Távolról valami neszt hallottam. Azután csend. Azt hittem, csak képzeltem a hangokat. Aztán körülbelül egy perc múlva újra neszezés. Két hang. Egy férfi és egy nő susogása. Puha, visszafojtott sikoltás. És jött a rémület: ráismertem Friss Hajtás hangjára. Egyetlen gondolatom az volt, nem hagyhatom, hogy Friss Hajtást elkapják. Ő volt a legjobb barátom, a friss levegő az áporodott szobánkban. Soha nem mondta nekem, hogy férfival van dolga, de tudtam, hogy miért, ilyesmit bevallani szégyennek számított. Egy jó női bajtársnak kötelessége volt minden energiáját, az egész fiatalságát a forradalomnak szentelni, férfira még csak gondolni sem volt szabad a húszas éveink végéig, amikor eljött a házasodás ideje. Belegondoltam a következményekbe, amelyek Friss Hajtásra várnak, ha most elkapják. Már láttam előre, hogy tönkremegy az élete. A társadalom kiveti magából, és megszégyenítik a családját. Előremásztam a hangok irányába. Egy erős kéz azonnal a földre nyomott. Jen volt. Küszködtem, megpróbáltam lerázni magamról. De túl erős volt. Marka kemény, mint a
szikla. Úgy tűnt, pontosan tudta, mit akarok. A nyögés és a lihegés egyre hangosabb lett. Jen összeszorította a fogát, és beszívta a levegőt. Éreztem, ahogy megfeszül a teste. A következő pillanatban elengedte a hátamat, és felordított: – Most! Mintha bomba robbant volna mellettem. Jen a zseblámpáját Friss Hajtásra és a férfira irányította. Harminc másik zseblámpa, köztük az enyém gyulladt fel ugyanabban a pillanatban. Friss Hajtás sikolya kettéhasította az éjszakát. Kedvenc ingében volt, amelyikre szilvavirágokat hímzett. A zseblámpák a meztelen fenekét világították. Sikolya szívembe hatolt. Darabokra szakította. A férfi Friss Hajtás mellett állt, sovány volt, szemüveges, könyvmolynak látszott. Felhúzta a nadrágját, és megpróbált elfutni. Lu csoportja azonnal elkapta. Lu elővette a fegyverét, és a férfi halántékához nyomta. Nem tartozott a csapatunkhoz, de egyszer láttam a piacon. Egyenesen Friss Hajtásra mosolygott, de amikor megkérdeztem, hogy ismeri-e, nemmel válaszolt. Friss Hajtás reszketett és sírt. Ide-oda mászkált, hogy összeszedje a ruháját, közben megpróbálta kezével takargatni a fenekét. Leengedtem a zseblámpámat. Jen lassan a férfihoz sétált. Megkérdezte, miért kellett Friss Hajtással ezt tennie. A hangja remegett. Legnagyobb csodálkozásomra könnyes volt a szeme. A férfi az ajkába harapott. Egy szót sem szólt. Jen lecsatolta az övét, és a férfi katonáknak megparancsolta, hogy verjék meg az embert. Magukra hagyta őket, de befejezésül még odaszólt, hogy szeretné, ha a katonák megértetnék ezzel a férfival, hogy a mai nők már nem a férfivágy áldozatai. Zakójával betakarta Friss Hajtást, és lágy hangon szólt hozzá: – Menjünk haza! A könyvmoly nem tűnt bűnösnek. Ahogy a többiek rugdalni és ostorozni kezdték, küszködött, hogy ne ordítson. A női katonákkal visszamentünk a barakkba. Messziről visszafojtott jajkiáltásokat hallottunk, és Lu ordítását: Halál az erőszaktevőre! Friss Hajtás nem bírta abbahagyni a sírást. Az étkezőben bírósági tárgyalást tartottak. Friss Hajtást négynapos intenzív agymosásnak vetették alá. Egy összetákolt emelvényen Friss Hajtás vékony, elfúló hangon közölte, hogy megerőszakolták. A lap, amiről a szöveget olvasta, kétszer is kiesett a kezéből. Könyvmoly szeretőjét elítélték. Soha nem fogom elfelejteni az arcát, amikor kimondták rá a halálos ítéletet. Mint aki felébred a rémálomból, hirtelen kisimult az arca. Ahogy Friss Hajtás a terembe lépett, lilára vert képe felderült. Jen mellett ültem. Hallottam, ahogy Luval összesúgtak. Azt mondták, hogy a férfit túl mélyen megmérgezte a burzsoá szellem. Jen szomorúan sóhajtott. Lu azt mondta, az a szerencse, hogy a pártnak sikerült megakadályoznia a méreg terjedését. Jen egyetértett vele, és hozzátette, hogy legalább Friss Hajtást sikerült megmentenie. Lu a tárgyalás lezárásaként rövid beszédet mondott. Ha egy szekér felborul, legyen intés a mögötte haladóknak, hogy ne hajtsanak bele ugyanabba a kátyúba. Friss Hajtás sikolya egy hétig a fülemben zengett. Gondoltam, hogy beszélnem kellene vele, de túlságosan is bűnösnek éreztem magam ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Senki nem beszélt a férfiról a kivégzés után, de mindenki gondolt rá. Friss Hajtás abbahagyta a tisztálkodást. Hónapok teltek el. Még mindig nem mosakodott. Panaszok érkeztek a szagára. Amikor hazacipeltem két vödör forró vizet, és megkérdeztem tőle, megengedi-e, hogy kimossam a fehérneműjét, kezébe kapott egy ollót, és miszlikre vágta őket. Levágta hosszú hajfonatait, és nem fésülködött többé. Szája szegletében váladék ült. Éjjelente hamisan énekelgetett. Aztán még rosszabb lett, éjfél után sem hagyta abba az
éneklést. Régi operákat kornyikált. Egyiket a másik után. A hálóval játszadozott. Beeresztette a szúnyogokat. A szobatársaink bedühödtek. Odakötözték Friss Hajtást az ágyához. De ő csak nevetett, és még hangosabban énekelt. Szobatársaim az arcába köpködtek, és azt mondták neki, hogy kussoljon. De napfelkeltéig folytatta. Amikor felébredtünk, az összes cipő hiányzott. Friss Hajtás összeszedte és a raktárak mögötti tóba hajította őket. Friss Hajtás kezdett megőrülni, de senki nem volt hajlandó foglalkozni ezzel. Nem bírtam beszámolni az érzéseimről. Tönkretettem. Megöltük. Örültek voltunk mi is, és őrületbe hajszoltuk. A szobatársak jelentették viselkedését. Jen nem volt hajlandó elhinni, hogy Friss Hajtás megőrült. Azt parancsolta, fogjuk be a szánkat. Aztán Orchideát, Lut és engem megkért, hogy menjünk vele, és vigyük be Friss Hajtást a gazdaság kórházába. Traktoron vittük be Friss Hajtást a rendelőbe. Négyen fogtuk, mintha egy állatot vinnénk a mészárszékre. Jen a kabátját Friss Hajtásra tette. Védte az erős széltől, mint egy újszülöttet. Az orvosok mindenféle vizsgálatokat végeztek Friss Hajtáson, de nem tudták megmondani, mi a baja. Azt mondták Jennek, hogy semmit nem tudnak tenni, és hogy legjobb lesz, ha Friss Hajtást visszaviszi. Jen ordított. Fenyegetőzött, hogy mindannyiukat feljelenti reakciósként, ha nem találnak megfelelő gyógymódot. Az orvosok kérlelték, ne tegye. Végül beutalták Friss Hajtást egy sanghaji kórházba, ahol idegösszeroppanást diagnosztizáltak. Amikor hónapokkal később Friss Hajtás visszajött a kórházból, nem ismertem rá. A gyógyszerek, amiket szedettek vele, felhizlalták. Kövér volt, mint egy medve. Megint a szobámban kapott ágyat. Egész nap ott ült, és egyetlen pontra nézett. A pupillája néha felfelé mozdult a homlokcsontja felé, mintha a saját gondolatait látná. Haja fakó lett. Eszembe jutottak a régi esték, amikor vacsora után hajat mosott, és a naplementében szárította. Eszembe jutott, ahogy a Szülőhazámat énekelte: Pompás virágszál lányok, Erős testű, nyíltszívű fiúk, együtt izzadunk, együtt dolgozunk, boldogan építjük az új Kínát… Tizennyolcadik születésnapom éjszakáját a szúnyogháló alatt töltöttem. Névtelen idegesség terjedt szét bennem. Olyan melegem volt, mint egy izzasztó nyári délutánon. Irritált a hőség. A levegő zsíros volt. A testem érett. Kezdett túlérni. Mint a gyümölcs, amikor szétfeszíti a héját. Nyughatatlan voltam. A nád kisarjadt az ágyam alatt. Le kellett vágnom, mert szálai átszúrták a bambuszmatracot, és a múlt éjjel az arcomat is megkarcolták. Meg kell nyesnem, vagy megsebesít. A múltkor is megsebesített. Akkor gyökerestül téptem ki. De a nád kiirthatatlan. Túlburjánzó, sótűrő. Amikor már azt hittem, hogy sikerült megszabadulni tőle, újra előbújt. A semmiből is kinőtt. Talán a só. A só megerősíthette a nádat. Összejátszanak. Ők a Vörös Tűz Gazdaság igazi harcosai. Felkeltem az ágyról, és leguggoltam. Kihúzkodtam a nádat, és minden szálat letörtem. Visszamásztam a hálóm alá, visszazártam a függönyt, és agyonnyomtam három szúnyogot. Lepöcköltem őket, és a kis vérfoltokat néztem a függönyön. A nyughatatlan érzés megint elfogott, a semmiből tért vissza, mint a sarjadó nád. A testem. Erről van szó. És a fiatalságom. A só, ami táplálja. A testem és nyughatatlanságom összejátszanak. Üvöltenek bennem, valósággal széthasítanak. Egy apró tükörrel megvizsgáltam a testem. Látni akartam az intim testrészeim részleteit is. Figyelmesen hallgattam a hangokat. Hallottam, hogy bajban van, hogy zavar támadt. Próbált volna befogadni valamit, egy idegen érintést, hogy csökkentse a feszültséget, de hiába. A test meg akart szabadulni kormányzójától, az észtől. Dühös volt. Abba az irányba hajszolt, ahová nem akartam eljutni: a férfiak felé. Férfiakat juttatott eszembe. Arról álmodtam, hogy
kezek érintenek, soksok kéz. Undorodtam magamtól. Kegyetlen volt. A testem éhezett. Nem tudtam rávenni, hogy együttműködjön velem. Egész éjjel hánykolódtam, magányba burkolva, rágott az idegesség. Háton feküdtem, mint egy börtönpriccsen. A kezem ide-oda mozgott testemen, fogalmam sem volt, hogyan nyerhetném vissza nyugalmamat. Éreztem, hogy növekszik bennem a szörnyeteg, a vágy szörnyetege. Minden nappal nagyobbra nőtt, elfoglalta a többi szervem helyét. Védtelen voltam. Nem volt menekülési útvonal. A szúnyogháló kriptává vált, megrekedt benne a rossz levegő. Megsebesültem, de nem bírtam sírni. Fegyelmeznem kellett magam, mert a szobatársaim sem sírtak. Nincs bennünk semmi közös? A szúnyogok haraptak. Vadásztam rájuk. A háló sarkaiba bújtak. A vérszívástól kövérek és ügyetlenek lettek. Céloztam, lecsaptam. A szúnyog elrepült. Vártam, hajkurásztam, újra vártam, újra megcéloztam, lecsaptam. Ott feküdt a tenyeremen, véresen, ragacsosan. A szúnyog vére. A saját vérem. Éjjelente szúnyogra vadásztam. Az ujjaimmal agyonnyomtam őket. Sikereimet vörös pöttyök hirdették a hálón. A hosszúlábú szúnyogokkal játszottam. Tetszett az állat eleganciája. Hagytam, hogy a térdemre szálljon egy-egy, és figyeltem, ahogy a vérem szívja. Figyeltem, ahogy csöpp szívószál száját a bőrömbe döfi. Hagytam, hogy szívjon, szívjon, azután amikor megszívta magát, két ujjal összepréseltem és néztem, ahogy a barna vér kicsöppen belőle. A szúnyoggyilkolás nem nyugtatta meg az elmémet. Agyam egyáltalán nem úgy működött, ahogy megszoktam tőle. Nem működött már tisztán, zavartalanul. Eszembe jutottak a megbecstelenített lányok, akiket még középiskolás éveimből ismertem. Mint osztályelsőt, gyakran ültettek egy-egy megerőszakolt lány mellé, hogy segítsek nekik visszatérni a helyes útra. Azoknak a lányoknak rossz hírük volt. A családjuk szégyene voltak. Nekem kellett jó hatással lenni rájuk. Bár soha senki nem magyarázta el nekem, mi a baj velük, köztudott volt, hogy a szleng La Szajnak nevezte őket, ami azt jelenti, hogy ezek a lányok valami szégyenletes dolgot műveltek a férfiakkal, amiért az erkölcsös embernek meg kell vetnie őket. Ezeknek a lányoknak nem volt önbecsülésük. Repedt porcelánnak is nevezték őket. Senkinek sem kellettek. Nem volt jövőjük. Szemétnek számítottak. A kommunista párt nagyvonalúságát mutatta, hogy mellém ültették őket. A Párt nem hagyta magára a bűnösöket. A Párt megmentette őket. Én képviseltem a Pártot. A hét év alatt, amit a lányok mellett töltöttem, megfigyeltem, hogyan marja szívüket a szégyen. Megtanultam, hogy soha nem szabad az ő helyzetükbe kerülnöm, távol tartottam magam a férfiaktól. Felnéztem a női modellre, amit a társadalom diktált. A forradalmi operák hősnőinek soha nem volt sem férje, sem szeretője. Úgy tűnt, hogy életem hősnőjének, Jennek sincs semmi köze a férfiakhoz. Vajon ő is érzi ezt a nyugtalanságot? Milyen viszonyban van a testével? Az utóbbi időben komolyabb lett. Nem tartott több beszédet a gyűléseken. Szomorú volt egész héten át. Láttam, ahogy megpróbál Friss Hajtással beszélgetni. Friss Hajtás furcsán reagált. Nádszálakkal játszadozott, vagy Jen egyenruhájának gombjaival. Hisztérikusan nevetett. Úgy tűnt, Jen fájdalmasan zavarban van. Friss Hajtást a vállánál fogva rázta. Könyörgött neki, hogy hallgasson rá. De egy zöldséghez is beszélhetett volna. Késő este, miután végeztem a sarlóm megélezésével, visszamentem a szobánkba, és leültem Friss Hajtás mellé. A szobatársaim mind foglalatoskodtak valamivel. Mint a selyemhernyók, amikor a selymet szövik, mind kötögettek valamit, pulóvert, táskát, sálat. Senki nem beszélt. Visszamentem a hálómba, és behúztam a függönyt. Bámultam a hálóterem plafonját. Jött a nyomasztó magány. Semmiben nem különbözöm egy tehéntől, amit gondozok. Aztán figyelmeztettem magam, hogy el kell tudni viselni az életet. Egész nap tűzött ránk a nap, a kemény földön térdelve gyapotot ültettünk, nádat vágtunk. Eltompultam. Az agyam berozsdásodott. Úgy tűnt, nem működik. Nem voltak gondolataim, miközben a testem
keményen izzadt, elmém valami fehér masszában lebegett. Az agyam összezsugorodott a sótól, összeaszott a nap alatt. A gyapotmagvak, amiket elültettünk, ványadt koraszülöttként bújtak ki a földből, körbevéve élősdi náddal. Amikor kidugták a fejüket, úgy néztek ki, mint barna sapkás kis emberkék. Kora reggel aranyosan néztek ki, de dél körül már fonnyadni kezdtek, és sok közülük elpusztult a tűző napsütésben, mielőtt az esti köd rájuk borult. Amikor meghaltak, vagy miközben haldokoltak, a kis barna sapkák lezuhantak a földre, és a pici zöld emberkék kornyadozva álltak. A túlélők kinyújtóztak és magasabbra nőttek. Átküszködtek egy újabb napot. Egy hét múlva az összes sapka leesett, és a kis emberkék feje kettéhasadt. Ez volt a növény első két levele. A Vörös Tűz Gazdaságban soha nem tudtak a kívánt méretűre megnőni, mert a pimasz, mihaszna nád minden vizet és tápanyagot elszívott előlük. A nád nagyra nőtt, és levelei eltakarták a napot. A gyapothajtások oldalra dőltek, a sás árnyékában éltek. Virágaik szánalmasan néztek ki. Úgy néztek ki, mint a fakó képű özvegyek. A gyümölcsük, a gyapotlabda, amit végül teremtek, kemény kis bogyó volt, sovány, recés, rovar rágta. A legrosszabb minőségű gyapot. Olyan gyatra, hogy még osztályozni sem lehetett. Ha valamelyik mégis minősíthető volt, az a leggyengébb minősítést kapta. Leszedtük és bezacskóztuk őket, majd elküldtük őket egy papírgyárba a textilgyár helyett. Úgy éreztem magam, mint az egyik ilyen összeszikkadt bogyó. Ahelyett, hogy növekedtem volna, zsugorodtam. Ellen akartam állni a zsugorodásnak. Orchideához fordultam. Ki voltam szomjazva. Orchidea nagyon örült, hogy barátkozni akarok vele. Meghívott magához, az ágyára. Kötésmintákról csevegett. Egyfolytában beszélt. Arról, hogy már negyedszerre köti meg ugyanazt a pulóvert. Felhívta a figyelmem a mintázat egy-egy részletére és bejelentette, hogy ha kész vele, lebontja, hogy újból megköthesse, ugyanabból a fonalból. Azt mondta, a kötést élvezi legjobban az életben. Muszáj kötnie. Semmi más nem érdekelte. Szemét a tűhegyen tartotta. Azon túl nem is látott. Mozgó ujjairól egy füvet rágó szöcske jutott az eszembe. Bámultam, hogyan zabálja fel a gombolyagot, centiről centire. Javasoltam, hogy váltsunk témát, beszélgessünk valami másról, például az operáról. Meg se hallotta. Be nem állt a szája, míg a kezei serényen dolgoztak a pulóveren. A szöcske a gombolyagot zabálta, centiről centire, óráról órára, nap nap után. Elkezdtem neki az operákról mesélni. Elénekeltem a Tanuljunk a zöld fenyőtől a Taj hegy csúcsánt. Erre elaludt. Lecsúszott a háló aljára. Hangosan horkolt. Meg tudtam volna ölni. Elképzeltem, hogy életem hátralévő részét így fogom tölteni, és úgy éreztem, megőrülök. Láttam, ahogy elindul a földekre késő éjjel befőttes-üveggel a kezében. Egy nap a sűrű ködben elhatároztam, hogy követni fogom. Elbújtam a nádasban. Jött, a barna befőttesüvegével. A nádszálak tövénél keresett valamit. Mérges vízi kígyókra vadászott. Gyors volt és szemfüles. A kígyót a befőttesüvegbe tette. Követtem. Mérföldeken át. Mítosza bűvkörében. Elbújtam és beszívtam a nád, a tenger, a köd, az éjszaka szagát. Másnap újra követtem. Mérföldeken át a nádasban. Kezdtem nyugodtabban aludni. Kíváncsi voltam, mi Jen szándéka, miért kockáztatja az életét azért, hogy kígyót fogjon. Egész nap zuhogott. Parancsot kaptunk, hogy a szobákban várakozzunk, amíg kitisztul. Ücsörögtem, és az időjárás istenéhez fohászkodtam, hogy tartson minél tovább az eső. Csak akkor kaptunk pihenőt, ha esett. Ha esett, megkönnyebbültem. Kirohantam a szobából, felemeltem az arcom, az ég felé nyújtóztam, hogy minden porcikámmal érezzem, ízleljem, megköszönjem az esőt. Hagytam, hogy az eső öntözze az arcom, átáztassa a hajam, végigcsurogjon a nyakamon, derekamon, lábamon, a lábujjamra. Az ablaknál ültem, gondolataimba merülve bámultam a barakk előtti fűzfát. Az eső most, ahogy a parasztok mondják, mao-mao-jü (tehénszőr) esővé változott. A szemközti ablakot bámultam. A csapatvezetők barakkjának ablaka volt. Jen ablaka. Ez az ablak izgatott. Gyakran elképzeltem, hogyan élhetnek az ablak mögött. Egyenruhában jól ismertem őket, de
nem a szúnyoghálójuk alatt. Milyenek az éjszakáik? Érzik-e magukat valaha is úgy, mint én? A szemközti ablak kinyílt. Visszahúzódtam a hálómba. A függönyön keresztül kémleltem. A parancsnok volt. Kinyújtotta az egyik karját, hogy megvizsgálja az esőt. A szürke ég felé emelte állát. Szeme csukva. Megmaradt ebben a testtartásban. Olyan bensőséges testtartás volt. Csak az ég és őközte. Ugyanazt érzi-e, amit én: a magányt, a kétségbeesést? Amióta Friss Hajtás megőrült, Jen iránti rajongásom megkeseredett. A Friss Hajtás iránt érzett sajnálat Jen iránti dühvé változott. Eldöntöttem, hogy Jen nem érdemli meg többé, hogy felnézzek rá. Gyilkos volt, habár én is az voltam. De ő szántszándékkal tette, és ez megbocsáthatatlan. Én csak a döntés végrehajtója voltam. És mégis, volt bennem valami lázadó makacsság. Valahogy még mindig szerettem volna Jent tisztelni. Valamilyen rejtélyes okból, továbbra is szükségem volt rá, hogy Jen a hősnőm legyen. Szükségem volt egy hősnőre, akit imádhatok, akit utánozhatok, aki a tükörképem lehet. Így tanítottak meg élni. Ugyanúgy szükségem volt erre, mint Orchideának a kötésre a túléléshez, a mindennapok elviseléséhez. Vágyat éreztem, hogy legyőzzem Jent. Pontosabban, hogy legyőzzem önmagam, hiszen Jen az én hitemet képviselte. Ki akartam belőle szedni, mi vette rá, hogy olyan iszonyatosan durván bánjon Friss Hajtással. Le akartam tépni róla a párttitkár maszkját, hogy láthassam, mi van a fejében. Azt akartam, hogy adja meg magát. Kényszeresen akartam. Hirtelen felém fordult és megállt. Észrevette, hogy nézem. Szájába tette az ujját, és fütyült. Jen, a parancsnok fütyült, hogy mindenkit visszaparancsoljon a földekre dolgozni. Fütyült. Elillantak a gondolataim. Betette az ablakot anélkül, hogy intett, vagy bólintott, vagy odaszólt, vagy bármit is jelzett volna. Elállt az eső. Az égen még mindig sokasodtak a súlyos, fekete felhők. A felhők úgy néztek ki, mintha épp most készülnének a fejünkre zuhanni. A ruha, amit lefekvés előtt kitettem száradni, sáros és vizes volt. Leakasztottam a kötélről, belebújtam, és kivonszoltam magam a rizsföldre. Átültettük a rizspalántákat. Három órát robotoltunk megszakítás nélkül. A tábla szélén dolgoztam, és vércsíkra lettem figyelmes a sáros vízben. Nyomon követtem a vércsíkot, és néhány méterrel arrébb megláttam Orchideát, ahogy négykézláb görnyed a vízben, a nadrágja csupa vér. Orchideának mindig is nehézségei voltak a menstruációval. Volt, hogy fél hónapig is eltartott nála, a kimerülésig vérzett. Mesélte, hogy amikor először menstruált, fogalma sem volt róla, mi az. Szégyellte magát, és senkitől sem mert tanácsot kérni. Sterilizálatlan ruhát gyömöszölt a nadrágjába. A vért megállította, de fertőzést kapott. Megkérdeztem, miért nem kért segítséget a mamájától, vagy egy barátnőjétől. Azt mondta, hogy az édesanyja munkatáborban volt, a barátnője pedig még nála is kevesebbet tudott. A barátnője még azzal sem volt tisztában, hogy Mao elnök férfi-e vagy nő. Megkérdeztem Orchideát, miért nem kért szabadnapot a szakaszvezetőtől. Azt mondta, kért. De nem kapott. A szakaszvezető Luhoz küldte, Lu pedig azt mondta, hogy még ma éjjel be kell fejezni az átültetést, vagy elveszítjük a termést. Azt mondtam Orchideának, hogy véleményem szerint Lu egy karosszék-forradalmár, aki másoktól elvárja, hogy marxisták legyenek, de ő maga valójában reakciós. Orchidea nem értett egyet velem. Azt mondta, hogy Lu magával szemben is kemény. Azt mondta, hogy Lu soha nem vett ki szabadnapot, amikor menstruált. Orchidea egyszer meglátta Lut, ahogy a vécén görcsöl és sír fájdalmában. Erre már nem tudtam mit mondani. Megígértem Orchideának, hogy ahogy végzek a saját sorommal, visszajövök neki segíteni. Az eső újra eleredt, és egyre sűrűbben esett. Gyorsan dolgoztam, hogy segíteni tudjak Orchideának. A karom és az ujjaim úgy mozogtak, mintha nem is hozzám tartoznának. Felálltam, hogy kinyújtsam a hátam, és hirtelen megláttam Jent néhány sorral odébb. Úgy mozgott, mint egy táncos, a rizspalántákat bal kezéből a jobba rakta, és a sárba szúrta
pontosan, a hátráló lépése ütemére. Vizes ruhája a testére simult. Versenyre keltem vele. Válaszolt a kihívásra. Játszott velem, mint macska az egérrel. Belehúzott, én reménytelenül lemaradtam, azután hirtelen lelassított, míg utol nem értem, hogy aztán újra belehúzzon. Befejezett egy sort, és már kezdte is a következőt, anélkül hogy a fejét elfordította volna. Az ég egyre sötétebb lett. A hangosbemondóból Mao-idézetek szóltak. A katonák kimerültek, mint a viharverte növények. Két óriási lámpát hoztak ki az ültetvényre, és friss, gőzölgő kenyeret. A katonák vánszorogni kezdtek a kenyér felé. Lu megállított. – Nincs vacsora, míg nincs kész az ültetés – kiáltotta. A gyomrunk már önmagát rágta. De nem mertünk vitatkozni Luval, a párttitkárhelyettessel. Féltünk tőle. Aztán jött a parancsnok hangja. Mennydörgésszerű hang: – Meg vagy te veszve? Nem fogja fel a józan eszed, hogy az emberi motorba kenyér kell üzemanyagnak? –Jen nagyot lendített a karjával, mintha a kenyérhez akarna terelni vele bennünket. Menjetek már, kiáltotta. Rohantunk, mint disznók a vályúhoz. Orchidea a könnyeivel küszködött, amikor végre odaértem hozzá. Messze lemaradt. Palántázás közben rágtuk meg a kenyeret. Este tízre lettünk kész. Orchidea megköszönte nekem a segítséget, sírt a megkönnyebbüléstől. Azt mondta, az édesanyja öngyilkos lenne, ha ezt látná. Idegesen rászóltam, hogy fogja már be a száját. Azt mondtam, ha Jen kibírja, nekünk is ki kell bírnunk. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így élünk. Az egész országban fiatalok százezrei teszik ugyanezt. Orchidea bólintott. A ruhájába dörgölte a könnyeit. Megsajnáltam. De nem tetszett a szánalmassága. Épp hazafelé kezdtem támogatni, amikor gyűlést hívtak össze. Az egyik lámpát oda vitték, ahol az imént dolgoztunk, millió szúnyog keringett a sugarában. Lu a figyelmünket kérte, persze kiabálva. Az elvégzett munka minőségéről akart beszélni. Átadta a hangosbemondót Jennek. Jenre rákérgesedett a sár. Csak a szeme villogott. Utasítást adott, hogy vigyék a lámpát egy adott helyre, ahol a palánták tucatszám a víz színén úsztak. A barázda teljes hosszában silány munka volt. – Valaki igen jó munkát végzett itt – szólalt meg Jen szarkasztikusan. – Az összes palánta tönkre fog menni reggelig. – Azt akarta, hogy jól nézzük meg a pusztuló palántákat. – A palánták a gyermekeim – mondta. A katonák idegesen szemlélték a földet. Azt mormogták, hogy a silány munka a négyes szakasz, a mi szakaszunk területére esik. Rájöttem, hogy a saját barázdám volt, amit akkor csináltam, amikor megpróbáltam Jennel versenyezni. Lu felszólította a felelős munkást, hogy lépjen ki a sorból, és vesse alá magát a nyilvános kritikának. Orchidea megérezte a félelmemet, és szorosan megfogta a kezem. Lu bejelentette, hogy senki nem hagyhatja el a helyét, amíg a hibát be nem valljuk. Összeszedtem a bátorságom, és már épp kiléptem volna, de Jen megszólalt. Azt mondta, ő inkább lehetőséget szeretne adni a felelős személynek, hogy magától kijavítsa a hibáját. A földek elcsöndesedtek a holdfényben. A szemer-kélés abbamaradt, állt a levegő. A rovarok rákezdtek az éjjeli koncertre. A növények illata körüllebegett. A hold kibújt a felhők mögül. Belenyomtam lábam a sárba, és újra elkezdtem a munkát. Lábam megdagadt. Egy Mao-dalt énekeltem, hogy ébren tartsam magam: Eldöntöttem, Hogy halál sem rettent, Minden nehézséggel szembeszállók, A győzelemért, Eldöntöttem… Narancsszín felhők gyülekeztek az égen, mikor felébredtem. A nap még nem kelt fel. A sárban feküdtem, hasogató ízületekkel, és tudtam, hogy még mindig nem vagyok kész. A
gondolatra, hogy újból munkába kell állnom, fájdalom nyilallt a hátamba. Piócák tapadtak a lábamra. Nem volt erőm leverni őket. Addig szívták a vérem, amíg jóllakottan a földre nem zuhantak. Kétségbeestem. De tudtam, hogy nincs menekülés. Be kell fejeznem a munkát. Nem bírtam volna elviselni, ha a Párt elfordul tőlem. Féltem a megszégyenüléstől. Kényszerítettem magam, hogy felüljek. Körbenéztem, és azt hittem, álmodok. Valaki elvégezte a munkám. Kész volt, egész a sor végéig. A nap irányába néztem. Ott volt valaki. Valaki, tőlem körülbelül 30 méterre, a gyapotföldön közeledett. Könnyek szöktek a szemembe. Jen jött. A napban sétált. Maga volt a nap. Kihűlt szívem felmelegedett. Felálltam és felé indultam. Megfordult, ahogy meghallotta a lépteimet. Megálltam előtte, nem bírtam megszólalni. Bólintott, és lehajolt, hogy befejezze az utolsó néhány hajtást. Megmosta a kezét az öntözőcsatornában. Észrevette a piócákat a lábamon, és rám szólt, hogy paskoljam le őket. Azt mondta, hogy tegnap éjjel Orchidea járt nála, és mindent elmondott. Örült neki, hogy egész éjszaka a mezőn maradtam. Azt mondta, úgy viselkedtem, ahogy kellett. Kibontotta a copfját, és megmosta a haját a csatornában. Kicsavarta a vizet a hajából, és megrázta a fejét. Megfésülte a haját az ujjaival, és újra befonta. Azt mondta, hogy amikor rám talált, úgy néztem ki, mint egy nagy teknősbéka. Azt hitte, elájultam, vagy valami hasonló. Azt mondta, bűntudata lett, mert kaphattam volna valamilyen betegséget, például reumás leszek. A Párt vesztesége lenne, ha az lennék. Megdörzsöltem a szemem, próbáltam frissnek látszani. A szemembe nézett, mosoly árnyéka az arcán. Gondolta, hogy erős akaratú vagyok. Azt mondta, szereti az erős akaratú embereket. Egy ideig a napot nézte. –Azt akarom, hogy te legyél a negyedik szakasz vezetője. Elintézem, hogy átköltözhess a szobánkba, hogy a felmerülő problémákat bármikor megbeszélhesd a vezetőséggel. – Sarkon fordult, és sebesen visszasétált a barakkokhoz. Álltam a napsütésben, és éreztem, hogy visszatér a remény. Beköltöztem Jennel és a hat másik szakaszvezetővel. Jen és én ugyanazon az emeletes ágyon aludtunk, én voltam felül. Jen hálójában a dekorációt egy nagy Mao-gomb-gyűjtemény képezte piros anyagra tűzve, körülbelül ezer különböző darab, más-más korszakokból. Mély benyomást tett rám. Jen napközben kirakta a gyűjteményt, éjjelre pedig leszedte. A szoba mérete pontosan akkora volt, mint az előző szobámé. Hálóként, tanácsteremként és rögtönzött étkezőként funkcionált. De csatatér is volt. Bár hivatalosan Jen volt a főnök és Lu a helyettese, Lu sokkal többet akart. Jen pozícióját akarta. Kényszeres volt. Napirend nélküli gyűléseket hívott össze. Engedelmeskednünk kellett neki. Kénytelenek voltunk álmosan is végigülni a gyűléseit. Szerette látni, ahogy az emberek engedelmeskednek neki. A hatalom mámora volt a kábítószere, amire szüksége volt. Csak a gyűléseken érezhette, hogy éppen annyira kontrollálni tudja mások életét, mint a sajátját. Figyelmeztetett és fenyegetőzött a gyűléseken. Élvezte, hogy félünk. Minden lehetséges hibánkat kipécézte. Várt, várta a pillanatot, amikor egy adott hibára fény derül, és lecsaphat, hogy alávethesse a bűnöst. Jenre is vadászott. Hátha hibát ejt. Láttam, hogy a szakadék széléről lökné le Jent, ha módja nyílna rá. Lut teljes nevén Zúzmara Lunak hívták. A forradalom egyik mártírjának lánya volt. Apját a nacionalisták ölték meg Tajvanon. Titkos megbízatást látott el, amikor meggyilkolták. Anyja az élete végéig nem tudta kiheverni a veszteséget. Három nappal a szülés után meghalt. Rettenetes tél volt. Az éles szél, mint a penge, keresztülhatolt a bőrön. Az anya a csecsemőt Zúzmarának nevezte el. Zúzmara nevelésének a Párt megkülönböztetett figyelmet szentelt. Az árvaházat, amiben felnőtt, a párt vezetői anyagilag támogatták. Jenhez hasonlóan Lu is a
Vörös Gárda egyik alapító tagja volt. Elzarándokolt Mao szülővárosába, Hunanba, ahol ugyanarról a fáról evett levelet, amiről harminc évvel azelőtt, az ostrom idején Mao is, amikor beszorították a völgybe a nacionalisták. Lu mutatott nekem egy koponyát, amit egy hunani ház hátsó udvarán talált. Állította, hogy a Vörös Hadsereg mártírjának koponyája. Mutatott egy lyukat a koponya homlokán, azt mondta, ott ment be a golyó. Megsimogatta a koponyát, ujjai ki-be jártak a szemüregeken, végigsimították az állkapcsot. Furcsa kifejezés ült a szemében, elállt a lélegzetem. Azt mondta, hogy egy öreg falusi asszony temette el a mártírt, titokban. Húsz évvel később a koponya kibukkant a felszínen. Az idős asszony kiásta, és Lunak adta, amikor megtudta, hogy Lu apja is mártír volt. Lu gyakran gondolt rá, hogy akár a saját apja koponyája is lehetne. Figyelmesen nézegettem a koponyát, és megpróbáltam felfogni, miért olyan vonzó Lu számára. Talán a fenyegető lelke? Talán az a hidegség, amit csak a halál hordoz magában. Lu kinézete összhangban volt a nevével. Hidegnek nézett ki. Lelkesedésében nem volt tűz. Lassan beszélt, minden szótagot külön hangsúlyozva. Hosszú, megnyúlt arca volt, mint egy szem mogyoró. Arckifejezése elszánt és ítélkező. Arcvonásai arányosak voltak. Ferde szemei jegesek, mint egy ősi, festett hercegnőé. De szépségét elrontotta folytonos korrektsége. Félhold alakú szemében a katonák sem melegséget, sem vonzerőt nem találtak. Úgy tiszteltük, mint egerek a macskát. Lu az akciót szerette. Nem ismerte a hezitálást. Támadott és megszállt. A rajtaütés volt a módszere. Készülj fel, célozz és lőj – volt a jelszava. Ezzel nem különösebben hatott meg. Épp ellenkezőleg, eltávolított. Merev gondolkodása volt. A feje tele halott gondolatokkal. Figyelt engem. Hidegen. Gyanakvóan. Beköltözésem pillanatában kezdődött. A mosolya óvatosságra intett. Adott nekem egy másolatot a Mao-jegyzeteiből. A kézírása rendkívül szögletes volt. Irigyeltem a betűk formáját, de az írása untatott. Az agya egy propagandagép volt. Nem volt saját motorja. Amikor a véleményemet kérdezte, ezt meg is mondtam neki. Nem azt mondtam, hogy propagandagép, de javasoltam, hogy egy kicsit olajozza meg az agya gépezetét. Azt mondta, tetszik neki az őszinteségem. Panaszkodott, hogy mindenki hazudik neki. Álszent módon hazudnak neki. Utálja az álszenteket. Azt mondta, az egész ország tömve van hazug emberekkel. A Pártot is jelentős mértékben álszentek irányítják. Azt mondta, feladatának érzi, hogy küzdjön a képmutatás ellen. Egész életét annak fogja szentelni, hogy a helytelen dolgok ellen küzdjön. Megkért rá, hogy csatlakozzam hozzá a küzdelemben. Nem teljesen értettem, hogy mire akar kilyukadni, de ezt nem mondtam ki. Annyit mondtam csak: – Persze, természetesen. A képmutatás sohasem jó. – Erre azt kérdezte: – Ki tudnád szagolni, hogy kik az álszentek a mi szobánkban? Szobatársaink épp visszaérkeztek a vacsoráról. Énekeltek és viccelődtek. Azon mulattak, hogyan büntették meg a mihaszna lustaságokat, akiknek nem tetszik a paraszti élet. A nevetgélés alábbhagyott, amikor a szobatársak meghallották, hogy Lu az álszentekről beszél. Egyik a másik után, mint a halak, becsusszantak a hálójukba. Csak a tapogatódzó hangok maradtak. Mint a vámpírok, amikor a csontról lerágják a húst. Lu folytatta az előadást. Olyan volt, mintha színpadon állna. – Egy forradalmi mártír lányaként soha nem fogom elfelejteni, hogy az alapító atyák adták életüket és vérüket a forradalomért. Soha nem fogom cserbenhagyni őket. Remélem, hogy ti mindnyájan, bajtársaim, szemmel tartjátok a viselkedésemet. Én pedig őszinte megbecsüléssel várom a kritikátokat. A Párt az anyám, és ti vagytok a családtagjaim. Megpróbált élő operahősnővé válni, de a szememben ez soha nem sikerült. Nehezen tudtam elképzelni, hogy bír Lu minden éjjel egy koponyával a párnáján aludni. Kezdtek rémálmaim lenni, miután rájöttem, hogy a koponya pont az én ágyam mellett van, hiszen Luval ágyszomszédok voltunk. Nem mertem panaszkodni. Az ösztönöm azt súgta, egy szót se szóljak, mert ha kinyitom a szám, panaszomat Lu sértésnek fogja venni. Hogyisne,
hogy kritikát kapjak, amiért félek egy mártír koponyájától? Lu mindenkit figyelt, és megfigyeléseit a vörös műanyaggal borított kis jegyzetfüzetébe írta. Havonta jelentést tett a Vezetőségnek. A családomtól tanultam a politikai készséget, mondta gyakran. Egyszer nagy büszkén elmesélte, hogy nevelőszülei párttitkárok voltak a katonaságnál, a fogadott testvérei – egy lány és két fiú – meg az egyetemen és a gyárban voltak párttitkárok. Minden rokona jogosult volt rá, hogy külön kórházban kezeljék, ha megbetegedett. Betegszobájuk a miniszterelnök szobája mellett volt. Lu a gyűléseken politikai szégyenpadot állított fel. Minden gyűlésre kiszemelt egy áldozatot, akinek a szégyenpadon kell majd ülnie. Mindig elintézte, hogy neki legyen igaza. A Vörös Zászló Magazin és a Népek Lapja frázisai ömlöttek a szájából, mint a vízfolyás. Eszembe idézte, milyen lenne, ha a juhok farkassal élnének együtt. Egyik nap közölte velem, hogy a tükör az önszeretet jele, polgári luxus. Nem mertem vitatkozni vele. Azt válaszoltam neki, hogy természetesen igaza van, és a tükröt a párnahuzatba dugtam. Tudtam, ha Lu reakcióst akarna belőlem csinálni, meg tudná tenni. Már jó néhány emberből csinált reakcióst. Azután olyan munkatáborokba vitték őket, ahol hegyet kellett robbantani új rizsföldek számára, vagy föld alatti alagutat ásni. Életük elvesztegetett élet lett. Akik túlélték az ilyen táborokat, úgy néztek ki, mint Friss Hajtás. Senki nem úszhatta meg, hogy nagy árat fizessen érte, ha visszafeleselt Lunak. Még egy rovar sem. Rettenetesen féltem tőle. Elég bizarr módon, Lu ugyanakkor mindent megtett, hogy alázatos szolgálatokkal vívja ki a katonák elismerését. Például kimosta a ruhánkat, vagy megélesítette a sarlónkat. Minden este végigjárta a szobákat, és mindenkit betakart, nehogy a lábunk vagy a karunk kilógjon és megfázzunk. Az egész fizetését elküldte név nélkül az egyik bajtársunk beteg szüleinek. Gyakran megtette. Rengeteg dicséretet kapott. Szavajárása volt, hogy: nem bánom, ha én vagyok a rongy, amivel a kommunista párt konyhájának legzsírosabb sarkát feltörlik. Jól tudott ilyesmiket mondani. Azt mondtuk neki, hogy hálásak vagyunk a gondoskodásáért. Kénytelenek voltunk. Nagyon is. Dicsérő szavakat írtunk róla a jelentésekbe, amiket havonta le kellett adnunk egymásról a Vezetőségnek. Lu igazából ezt akarta tőlünk. Ezt a katonák szívből tudták. Amikor csak lehetett, felhívta Jen hibáira a figyelmet. Azt mondta, Jen túl puha a gondolkodás megreformálása terén, túl engedékeny a csapatkassza ügyeiben, és túl türelmetlen, amikor a gazdaság Mao-tanulmányait kell vezetnie. Jen dühösen visszaszólt, de nem volt jó a replikája. Nem ért fel Luval. Összefüggéstelenül beszélt. Kétségbeesésében káromkodni kezdett. Egyik káromkodás a másik után hagyta el a száját: rohadt rizshajtás, malacsegg, kefélő hernyók- nem bírta abbahagyni. Lu élvezte, ha Jent kínos helyzetbe hozhatta. Szerette őt verbálisan sarokba szorítani és jól leszidni. Kíméletlenül támadta. Demonstrálta a csapatnak, hogy Jen civilizálatlan, csak káromkodni tud. Azután megenyhült hangon azt mondta: – Miért nem jelentjük az esetet a feletteseinknek? Döntsék el ők, kinek van igaza. – Jen ilyenkor mindig feladta és meghátrált, nem akarta elrontani a képet, hogy ő egy összetartó csoport párttitkára, és Lu ezt nagyon jól tudta. Lu tudta, hogy imádom az operát. A mezei munka szünetében gyakran megkért, hogy énekeljem el egyik vagy másik dalt. Azt mondta, megnyugtatja. Hangosan énekeltem. Megkértem a szakaszomat, hogy énekeljenek velem. Lu élvezte. Mindketten élveztük. De Friss Hajtás története óta megváltoztak a dolgok. Nem volt kedvem többet énekelni. Amikor Lu ismét megkért, hogy énekeljek, nem bírtam. Fülemben csengett Friss Hajtás hangja a Szülőföldünk közben. Szemem Friss Hajtást kereste, aki néma szellemként lebegett ide-oda a szobák és a földek között. A katonák egymást váltva gondoskodtak róla. Megpróbáltuk elrejteni az igazságot a családja elől. A kézírását imitálva levelet írtunk a nagymamájának. A trükk nem sikerült. A nagymama azonnal felismerte a hamis kézírást. Irt a gazdaság pártbizottságának, és követelte, hogy mondják meg neki az igazat. Azt írta, ha nem lenne korlátozva a mozgásában (ellenségként tartották fogva egy elzárt házban), akkor azonnal
maga jött volna, hogy ellenőrizze Friss Hajtás állapotát. Jen úgy döntött, hogy válaszol neki. Én lektoráltam a levelet, hogy kijavítsam Jen nyelvtani hibáit vagy stílusát, ahol kell. Nehéz volt megírni ezt a levelet. Jen megpróbálta megmagyarázni, mi történt. Láttam, ahogy küszködik az írással. Nem igazán magyarázta meg. Nem tudta. Nem bírta leírni, kik a felelősek az unoka meggyilkolásáért. Jen annyit közölt, hogy Friss Hajtás nagyon beteg. Az elmeállapotával van baj. De most már jó kezekben van. Gondoskodnak róla. A gazdaság új gyógyszereket és gyógymódokat keres neki. Gyenge levél volt. Semmi más nem derült ki belőle, csak a bűntudat. Megkérte a nagymamát, hogy az összképet tartsa szem előtt, vegye figyelembe, hogy ez csak egyetlen eset. A Párt fiatalok százezreit küldte vidékre. „Elkerülhetetlen az áldozat, amikor keményen dolgozunk az ország jövőjéért” – Jen a levelet ezzel a Mao-idézet-tel fejezte be. Kimerültnek tűnt. Tintás volt az ajka, az ujjai. Letisztáztam a levelét, és visszaadtam neki. Bement a gazdaság központi irodájába bélyegért és borítékért. Aznap éjjel azt mondta nekem: – Ha meghalok, a pokol démonai fognak ízekre szedni – azt mondta, ezt most már tisztán látja. Lu azt mondta, hogy jó csemete vagyok. Érdemesnek tart rá, hogy az ország egyik leendő tartóoszlopa legyek. Szlogenszövegével az idegeimre ment. Nem tetszett a beszéde. Tele volt felszínességgel. Mindent uralni akart. Sokszor azzal demonstrálta politikai és ideológiai jártasságát, hogy gyűléseket hívott össze, amelyeken a kommunista párt történetét hosszasan ecsetelte. Borzasztóan vágyott rá, hogy imádják. Állandóan Jen orra alá akarta dörgölni, hogy hiányoznak belőle a vezetői képességek. Sikerült Jent zavarba hoznia. Megértettem, hogy Jen csiszolatlan. A sarokban ült és a kezét dörzsölte. Frusztrált volt. Megsajnáltam, és ettől jobban tudtam szeretni. Szerettem a faragatlanságát. Imádtam az ügyetlenkedését. Sem a vezetőség, sem a közkatonák nem reagáltak Lu közszemlére tett vezetői érdemeire. Teltek-múltak az évszakok, és Lu még mindig ugyanazon a helyen volt, ahol korábban. Lu nem szívesen nézett szembe a frusztrációval, de szívós harcos volt. Egyre többször talált rá alkalmat, hogy összetűzzön Jennel, és a tökéletlenségeire irányítsa a közkatonák figyelmét. Jen egyre dühösebb lett. Meg tudta volna fojtani Lut. Két hétig tartott, mire rájöttem, mit mormog a foga közt, miközben Lu sértegeti. Lut fingó nyanyának hívta. Amikor Lu meg akart hosszabbítani egy gyűlést, hogy élesítse a katonák eszét, Jen azt mondta, élesítsük meg előbb a kapákat. Lu visszavágott, hogy: – Ha nem figyelsz oda, melyik sínen tolod a csilléd, előbbutóbb egy vakvágányon töröd össze magad. – Jen szárazon odavetette, hogy jó, akkor törjük össze magunkat. Lu visszaszólt, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát… Jen erre azt mondta: – A francba, ideje, hogy megélezzem a nyelvemet! Gyakran az volt az érzésem, hogy Lunak több mint két szeme van, amikor velem beszél, vagy engem néz. Egyszer odajött hozzám, hogy szeretne engem továbbképzésen látni, és csatlakozzam a speciális haladó tanulócsoportjához. Nem mondtam, hogy nem érdekel, de valahogy mégiscsak elárultam az érdektelenségemet. Hamarosan közölte velem, hogy mélységesen csalódott. Azt mondtam, nagyon fogok igyekezni, hogy ne maradjak le a csapatától. Megígértem, hogy kölcsönkérem tőle a Mao-jegyzeteit. Azt válaszolta, tudja, miért nem csatlakozom hozzá. Rossz, ha valaki egy másik ember árnyékában él. Aztán hozzátette, ha kő nyomja a lábát, nem szokta a cipőjében hagyni, és ha valaki nem tesz szert politikai érettségre, nincs politikai jövője. Habár fontos volt számomra, hogy szakaszom nemes jellemű embernek tartson, úgy döntöttem, hogy elengedem a fülem mellett Lu figyelmeztetését. Úgy éreztem, Jen mellett kell hogy álljak. Ha Jent támogatom, két rossz közül a kisebbet választom. Soha nem akartam a Vörös Tűz Gazdaság katonája lenni. Úgy éreztem magam, mint egy rabszolga. Jen volt az indíték, a személyes ok, amiért végig bírtam csinálni. Jen legalább azt az érzést keltette bennem, hogy küzdünk valamiért, talán a lehetetlenért, de mégis valamiért.
Hogy Jen büszke lehessen rám, a legnehezebb munkákra osztottam be a szakaszomat – trágyahordásra, éjjeli műszakra, csatornaásásra. Azt mondtam a katonáimnak, fő ambícióm, hogy szakaszunk az egész gazdaságban híres legyen, hogy mindenkinek jó esélye legyen rá, hogy bekerülünk a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. A katonák hittek bennem. Orchidea még a kötögetést is abbahagyta. Az év végére szakaszomat kinevezték Előőrs Szakasznak, és az egész gazdaság színe előtt külön dicséretben részesültünk. Elfogadták jelentkezésemet a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Az eskütétel alatt Jen odajött hozzám az emelvényre, hogy gratuláljon. Megrázta a kezem, és répaujjaival jól megszorította. Nevetve odasúgta, már alig várja, hogy felvegyenek a Pártba. Azt mondta, muszáj, hogy párttag legyek. Azt mondta, a következő tavasszal ezt ő maga is támogatni tudná, és nagyon szeretné. Lázban égtem. Egy szót sem bírtam kinyögni. Én is megszorítottam a kezét, jó erősen. Azután éjszakákon át, elalvás előtt újra és újra lejátszottam képzeletemben a ceremóniát. Azt álmodtam, hogy Jen nevet. Rájöttem, mennyire szeretem a nevetését. Amikor vége lett a nehéz nyári munkáknak, a katonák a vacsora után pihenőidőt kaptak. A tétlen órák megéreztették velem, hogy üres a szívem. Borzasztóan hiányzott Friss Hajtás. Megfésültem és kimostam a ruháit, s bár a teste már visszanyerte eredeti alakját – újra karcsú volt, mint a fiatal fűz –, a lelke, minden jel szerint, örökre elveszett. Bármit próbáltam, semmire nem reagált. Még mindig a szilvavirágos blúzát hordta, amelyikben rajtaütöttünk, de már lyukas volt a hónaljánál és a könyökénél. A blúzról eszembe jutott az éjszaka – soha nem fogom elfelejteni –, amikor fegyvert fogtam rá. Nem értettem, a többiek hogy bírnak együtt élni ezzel a bűntudattal, ha volt egyáltalán bűntudatuk. Senki nem beszélt róla. A csapat úgy tett, mintha soha meg nem történt volna. Friss Hajtásra mindig könnyű feladatokat osztottak, például ügyeljen a raktárra, és extra hús-, cukorjegyet kapott. Jen furcsán viselkedett Friss Hajtással. Megragadta és a szemébe nézett. Aggódva vizsgálta. Próbált Friss Hajtással beszélni, amikor mindenki más már régen feladta. Friss Hajtás önveszélyessé vált. Egyszer rajtakaptam, hogy kavicsot eszik. Orchidea látta kukacot enni. Jelentettem Jennek az esetet. Aztán gyakran láttam, hogy Jen esténként mindenhová követi Friss Hajtást. Olyanok voltak, mint két elveszett bárka, a ködös tengeren sodródtak. Még mindig eljárt mérges kígyókat fogni. És még mindig követtem. Titkos útja és még titkosabb utána lopódzásom lett az éjszaka bűvészmutatványa a Vörös Tűz Gazdaságban. Kezdtem megutálni a szúnyoghálóm magányát. Túlontúl csendes volt. Kerültem az ágyam, és a nádasban sétálgattam, egy vékony, kitaposott ösvényen. Ahogy a nappali fény halványulni kezdett, a gazdaság téglaüzemében találtam magam. Sok ezer égetésre váró tégla száradt az udvaron. Némelyik kupac két méter magas volt, mások úgy néztek ki, mintha épp el akarnának dőlni, és voltak olyanok is, amelyek már eldőltek. Hallottam saját lépéseim visszhangját. Olyan érzete volt a helynek, mint az ősi romoknak. Egyik nap új hang ütötte meg a fülem a téglák közt, olyan volt, mint az erhu hangja, egy kéthúrú bendzsó-szerű hangszeré. Felismertem a dallamot, egy betiltott régi opera, a Liang és Csu dala, nagymamám szívesen dúdolgatta. Liang és Csu, két hajdani szerelmes öngyilkosságot követ el tiltott szerelmük miatt. A dallam épp annál a résznél tartott, amikor a két szerető pillangóvá változik, és tavasszal újra találkoznak. Meglepett, hogy a gazdaságban van valaki, aki ilyen jól játszik a hangszeren. Követtem a hangot. Megálltam. Lépéseket hallottam. Egy árnyék átsuhant a szemközti ösvényen. Követtem a nyomát, és megtaláltam az erhut egy téglaállványon. Körbenéztem. Senki. Csak szél susogott a téglarakások között. Lehajoltam, hogy felvegyem a hangszert, amikor hirtelen valaki hátulról befogta a szemem.
Megpróbáltam lefejteni az ujjakat. Az ujjak ellenálltak. A kezek erősen tartottak. Megkérdeztem, hogy ki az – nem jött felelet. Hátranyúltam, és megcsiklandoztam fogva tartómat. Felkacagott. Forró lehelet csapódott a nyakamra, felkiáltottam: – Jen? Mosolyogva fordult szembe velem. Kezében volt az erhu. – Te vagy? Te voltál? Te játszottál az erhun? –Ránéztem. Nem szólt semmit, csak bólintott. Habár még mindig nem tudtam fejemben összekapcsolni a parancsnokot az erhujátékossal, hirtelen elöntött a boldogság. Az öröm, amikor beteljesül valami, amire réges-rég vágyunk. Amikor megosztunk egy magányos érzést, és inspirációt merítünk belőle. Lelki szemeim előtt őszibarackvirágszirmok kavarogtak a levegőben, és fehérben ragyogott a táj. Távoli hegyek és völgyek olvadtak egybe. Mindent beborított a tisztaság. Leült a sámlira, és intett, hogy üljek mellé. Még mindig mosolygott, és egy szót sem szólt. Meg akartam mondani neki, hogy nem tudtam, hogy erhun játszik, és hogy gyönyörűen játszik, de féltem megszólalni. Felvette az erhut és a vonót, felhangolta a húrokat, lehajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Nagy levegőt véve megsimogatta a hangszert a vonóval, elkezdte játszani A folyót. A zene sebes vizű folyóvá dagadt a fejemben. Hallottam, ahogy tengereken és hegyeken ömlik át, ahogy a felhők és szelek hajtják, ahogy sziklákon és vízeséseken zúdul alá, ahogy újra összegyűlik a kövek közt, és végül beleömlik az óceánba. Magával ragadt, ahogy őt elragadta a zene. Megéreztem a zenén át az igazi énjét. Felébredtem. Ő ébresztett föl. Idegen földön találkoztam egy emberrel, akit még nem ismertem, egy emberrel, akivel a találkozás meglepett, de határtalan örömmel töltött el. Ujjai le-fel futkostak a húrokon, olyan hangokat gerjesztve, mint az esőcseppek a banánlevélen. Aztán ujjai megálltak, és ő visszatartotta a levegőt. Ekkor ujj-hegyét finoman a húrra tette, és rajta hagyta. A vonó húzott. Egy sor hang hagyta el a hangszert, soha nem hallott keserűségről árulkodva. Lassan vibráltatni kezdte a húrt. Ujjai szomorú hangokat ástak elő. Kis szünet után ütni kezdett a vonóval, a hangok agresszívak voltak. Felemelte a fejét, csukott szemmel, magasra tartotta állát. Képe szilánkokra hasadt előttem: a párttitkár, a hősnő, a gyilkos, a gyönyörű erhujátékos… Eljátszotta a Vágtázó lovakat, a Jön a Vörös Hadsereg, testvért, és végül megint egy dalt a Liang és Csuhái-ból. Beszélgettünk. Így még soha életemben nem beszélgettem senkivel. Elmondtuk egymásnak az életünk történetét. Egymás szavába vágtunk az izgatottságtól. Azt mesélte, hogy a szülei textilgyári munkások. Anyja az ötvenes években kitüntetést kapott mint Dicső Anya, mert kilenc gyereket hozott a világra. Jen volt a nyolcadik. A családjuk Sanghaj Hosszú Béke negyedében lakott, egy faépület egyetlen szobájában, és húsz másik családdal közösen használták az udvari kutat. Nem volt vécéjük, csak egy éjjeli hordozható trónszékük. Az ő feladata volt, hogy minden reggel elvigye a trónszék tartalmát a csatornához, és ott kiürítse. Elmondtam neki, hogy a mi körülményeink jobbak voltak. Volt vécénk, bár két másik családdal osztozkodtunk rajta, tizennégy emberrel. – Hűha, igen, el tudom képzelni a reggeli forgalmat! – Nevettünk. Megkérdeztem, hol tanult meg erhun játszani. Azt válaszolta, hogy a szülei népzenerajongók voltak. Családi tradíció volt, hogy mindenki játszik legalább egy hangszeren. Mindenki tanult valamin a családjában, fuvolán, erhun, sengen nádsípon vagy trombitán. Sovány kislány volt, fiatal, hát az erhut választotta. Azonosult a függőleges húrjaival. A szülei takarékoskodtak, és tizedik születésnapjára megvették neki az erhut. A család minden hétvégén meghívott vacsorára egy idős, visszavonult erhujátékost, és megkérték, hogy mondjon egypár szót a gyereknek az erhujátékról. A család remélte, hogy egy nap Jenből híres erhu-játékos válik. Tizenöt éves volt, amikor 1966-ban elkezdődött a kulturális forradalom. Csatlakozott a Vörös Gárdához, és elgyalogolt Pekingbe, hogy találkozzon Mao elnökkel a Tienanmen téren.
A Vörös Gárda legfiatalabb tagjaként meghívást kapott Mao asszony, Csiang Csing elvtársnő új opera-előadására a Népek Nagy Termébe. Tetszettek neki a tízcentis széles övek, amiket az előadók hordtak. Elcserélte a legbecsesebb Mao-gomb-gyűjteményét egy övre. Megmutatta az övét. Igazi bőrből volt, rézcsattal. Mao asszony tervezte. – Példaképem, hősnőm – mondta. – Olvastad Mao könyveit? – Igen, természetesen, az összesét – válaszoltam. – Csodás, én is az összesét olvastam – válaszolta. – Megtanultam kívülről a Vörös Könyvecskét, és az idézetekre írt összes dalt is tudom. Ekkor elmeséltem neki, hogy kisiskolás korom óta Vörös Gárdista vagyok, és, bár nem voltak annyira nagyszerű élményeim, mint neki, az idézetdalok ismeretét illetően senki nem tudna átverni. Mosolygott, és azt mondta, tegyem próbára. Rendben, miből idézek? A Pártot a helyes politika élteti… – Hetedik oldal, második szakasz! Ha nem jön a seprű, a szemét nem távozik magától. – Tizedik oldal, első bekezdés! Vidékről jöttünk… – Száznegyvenhatodik oldal, harmadik bekezdés. –Tiétek a világ… – Kétszázhatvanharmadik oldal, első szakasz! Mao elnököt tanulmányozva meg kell tanulnunk hatékonynak lenni. Tanításait alkalmaznunk kell a problémáinkra, hogy gyors eredményt érjünk el. Betársult az éneklésbe. Ha bambuszpálcát tűzünk le a napsütésben, azonnal látjuk az árnyékot. – Hol tartunk? – kiáltottam. – Lin Piao elnökhelyettes előszava a Mao idézetekhez, második kiadás – kiáltotta, és dőltünk a nevetéstől, a boldogságtól. A barakkokhoz értünk, és még mindig beszélgettünk. Álltunk a sötétben, hihetetlen örömöt éreztem. – Légy óvatos! – mondta. Bólintottam, és tudtam, mire gondol, nem szabad, hogy Lu felfigyeljen ránk. Különböző ösvényeken mentünk vissza a szobánkba. Aznap éjjel nem tudtam aludni. A szoba és a szúnyogháló egész másmilyennek tűnt, mint tegnap. Jen nem beszélt hozzám a szobában, de minden megtelt élettel és levegővel. Tavaszt éreztem. A nádhajtások a matrac alatt most először váltak elviselhetővé. Talán még tetszene is valami zöld itt a szobában. Jennek vajon tetszene? Alattam feküdt az emeletes ágyon. Olyan sok mindent meg szerettem volna osztani vele. De nem mertem vele beszélni. Lu ágya a miénk mellett volt. Nyolcan feküdtünk összezárva itt egy szobában, a szúnyoghálókkal cellákra osztva. Hallottam, hogy Jen forgolódik. Fel fogja ébreszteni Lut? Lu irigykedne ránk, az örömünkre. Sajnáltam. Sajnáltam, hogy nem lehetek a barátja, hogy az egyetlen dolog, amit közel érez magához, egy koponya. Most először éreztem szimpátiát iránta. Furcsa érzés volt. Miért törődöm én Luval? Jen miatt? Lu két évvel idősebb volt Jennél. Huszonöt éves. Nagyon sokat akart. Kontrollálni akarta az életünket. Mit csinál a fiatalságával? Ráncok vésődtek az arcába. Nemsokára harmincéves lesz, azután negyven, és még mindig a Vörös Tűz Gazdaságban fog dolgozni. Azt mondta, imádja a gazdaságot, és soha nem hagyná ott. Elméláztam rajta, hogyan szeretheti bárki is ezt a farmot. Egy földdarab, ami nem terem egyebet, mint nádat és dudvát. Teljes sötétség. Maga a pokol. Lu nem mond igazat. Nem tudja, hogy kell. Vannak érzései? Olyan érzései, mint amilyeneket Jen meg én ma megosztottunk egymással? Kell hogy legyenek. Fiatal és egészséges. De ki merne kedves lenni hozzá? Ki törődött igazán vele azon túl, hogy a hatalma miatt hízelegtek neki? Kivel fogja megosztani az érzéseit? Férjhez fog menni? Lu és a házasság, furcsa belegondolni. A férfiak a társaságában féltek tőle. Engedtek neki, hagyták, hogy domináljon. A férfiak megadták magukat, mielőtt a szemébe mertek volna nézni. Már az árnyéka is elkergette őket.
Úgy viselkedtek vele, mint egy nagy vezető képével a falon. Tisztelték, de nem tartották húsvér embernek. Magányt láttam Lu szemében. Esős napokon a földeket bámulta. Szomjas szemekkel. Lu későn feküdt le. Egy sámlin üldögélve Mao munkáit tanulmányozta. Szertartásosan, minden este. Minden este körülbelül tíz oldalt jegyzetelt. Utolsónak ment aludni, és elsőként kelt. Kitakarította a szobát és az előteret. Szeretek másokat szolgálni, mondta. Ha megdicsérték, Mao-idézettel válaszolt. Csak azt tettem, amit az elnökünktől tanultam. Aztán hozzátette: „Senkinek sem nehéz néhány jó cselekedetet megtenni a másikért; ami igazán nehéz, egész életünket mások szolgálatába állítani.” Lu viselkedését ijesztőnek találtam. Merevsége csak monomániás hatalomvágyat mutatott. Óvatosabb és udvariasabb lettem vele. Körültekintően megválogattam a szavaimat, ha vele beszéltem. Puhatolódzott. Megpróbálta kiszedni belőlem, mit gondolok a lelkem mélyén. Tudta, hogy egyikünk sem bírja kontrollálni a másikat. Elégedetlen volt. Azonnal megérezte a bensőségességet Jen és köztem, mint egy kutya az új szagot. Egyik nap munka után odajött hozzám, és azt mondta, tudom, miért néztél ki olyan izgatottan, mert egy nagy tolvaj vagy! Azt válaszoltam, nem tudom, hogy miről beszél. Mosolygott és bólintott. Aztán felszólított, hogy járjam végig a szobákat, és tartsak bőröndellenőrzést. Velem jött. Parancsba adta, hogy obszcén tárgyakat keressek. Amikor ellenőrzés után visszafele tartottunk a szobába, megkérdezte: – Emlékszel, mit mondtál tegnap este? – Ekkor majdnem hasra estem egy kőben. Bűntudatom ébredt. – Honnan tudjam, mondtam-e valamit? Félálomban történhetett. – Én meghallottam. Érted? Meghallottam, mit mondtál – álnok mosollyal mondta. Szavai mint ronda bogarak másztak végig rajtam. Lu kinyitotta az ajtót, előreengedett, és becsukta mögöttünk az ajtót. – Mondd el, mi járt az eszedben! – Úgy nézett rám, mint pók a légyre, mintha a hálójában küzdenénk. – Még ki kell mossam a ruháimat – mondtam. – Egy hete nincs tiszta ruhám. Aztán szakaszgyűlést kell tartanom. Sietnem kell. – Rám nézett, koszos ruháimra, meztelen lábamra. Azt mondta, eddig azt hitte, őszinte ember vagyok. – Őszinte is vagyok. – De nem velem. Szeretném, ha tudnád, hogy egyre kifinomultabb vagy. Kezded elveszíteni a tisztaságodat. A tisztaságot, amit Sanghajban láttam rajtad, amikor először találkoztunk. Emlékszel, akkor mit mondtam, hogy mit szeretek benned? Emlékszel, amit akkor mondtam, hogy őrizd meg magadban azt, ami jó benned? – Azt válaszoltam, hogy megőriztem a jóságomat és továbbra is meg szeretném őrizni, de most mennem kell mosni. Hátralépett, hogy kimehessek az ajtón. – Ne játszd meg magad, ne tégy úgy, mintha nem értenél. Ha tényleg Pártunk tagja kívánsz lenni, semmit sem fogsz elérni, ha nem vagy őszinte hozzám. Miközben a ruhát mostam, végiggondoltam, milyen könnyűszerrel tönkretehetne Lu, csak néhány hazug jelentést kellene írnia, elég lenne néhány kétértelmű megjegyzés, a rólam vezetett dossziéban, amit csak a pártvezetőség olvashat el. Szavak, amik élve eltemethetnek. Szavak, amik ha egyszer bekerülnek a dossziéba, soha senki nem radírozza ki őket onnan. Még a halálom után is követnének. A kartonom dönti el, ki vagyok, és ki lehetek. Az egyetlen kép, amit a Párt rólam igaznak és megbízhatónak tart. Mint párttitkárnak, Jennek is megvolt ugyanaz a hatalma, mint Lunak, hogy manipulálja az embereket. De Jen nem szerette a trükköket. Hitt az igazságban, azzal együtt, hogy az igazsága nekem időnként borzasztóan igazságtalannak tűnt. Próbált nem hangot adni a személyes sérelmeinek, egy elv, amit Mao fektetett le a párttagok számára. Igyekezett, hogy Luval se tegyen ilyesmit, bár nagyon szívesen megtette volna. Soha nem színezte, fűszerezte a jelentéseit. Meghatott, amikor erre rájöttem, mert gyakran én tisztáztam le neki a jelentéseket. Közelebb kerültem hozzá. Luban nem láttam ilyen igyekezetet. Lu gyakran önként elvállalta, hogy túlórázik a földeken, és minden elképzelhető jótettet végrehajtott, de soha senkinek nem bocsátotta meg, ha megtépázta tekintélyét, mert szembeszegült vele egy gyűlésen, vagy
megmásította valamelyik parancsát. Agyontaposom, mint egy férget, ha bármelyik katona megpróbálja a bolondját járatni velem, közölte nyíltan. Szívesen megkínálom az ellenséget a proletárdiktatúra vasöklével. Lu magával hozott egy kutyát a központból. Úgy hívták, 409-es. 409-es egy katonai kiképzésen átesett németjuhász volt. Azt mondták róla, hogy bármire képes. 409-es azt a feladatot kapta, hogy őrködjön Furfangos Fej, a disznónk mellett. Ez a százkilós disznó, Furfangos Fej volt a gazdaság bosszúsága. A legfurfangosabb volt társai között. A gazdaságnak nem volt elég finomtakarmánya. A malacok fele-fele arányban kaptak takarmányt és hántolatlan gabonát. Egy nap az állatgondozók észrevették, hogy hiányzik néhány zsák takarmány. Az egyik malac, úgy látszik, megdézsmálta, de nem jöttek rá, melyik. Két nap múlva megint hiányzott néhány zsák takarmány. Ekkor a munkások észrevették, hogy a malacok Furfangos Fej emésztetlen ürülékét zabálják. Gyanították, hogy Furfangos Fej lehetett a rabló. Figyelték, és rajtakapták lopás közben. Furfangos Fej furcsa disznó volt, kutyapofájú, és a viselkedésében is volt valami kutyaszerű. Ki tudott ugrani az ólból, át a kerítésen, be a gabonaraktárba, és azután, amikor már jól belakmározott a takarmányból, visszaszaladt az ólba, és úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Semmivel sem evett kevesebbet a nap végi etetéskor. Nagyobb lett, mint a többiek. Lu imádta 409-est. Minden megtakarított pénzét szárított húsra költötte. Idomította és jutalmazta. 409-es hamarosan nagyon ragaszkodott Luhoz. Minden este sétálni mentek a tengerpartra. Lu kicsit kedvesebb lett a szokottnál. 409-es mindenkire acsarkodott, kivéve Lut. Büszke volt 409-es hűségére. Bátorította acsarkodását. Volt egy Mao-idézet, amit kifejezetten sokszor megkérdezett a kutyától: „Nem kulcskérdés-e, hogy az ember fel tudja ismerni, ki a barát és ki az ellenség?” 409-es erre helyeslően vakkantott egyet, és kapott egy darab szárított húst. Lu odaparancsolta a lábához, leültette, és folytatta: „Fontos dolog-e, hogy az ember igaz forradalmárként meg tudja válaszolni, ki a nép ellensége és ki a barátja?” 409-es erre újra vakkantott, és megint kapott egy darab húst. Ha a kutya két lábra állt, olyan magas volt, mint Lu. Lu gyakran sétáltatta a hátsó lábain, míg elülső tappancsait a vállára rakta. Egyik nap, amikor Lunak be kellett mennie a központba vezetőségi gyűlésre, a kutya egész nap vonított. Olyan volt, mint egy öreg nő sírása. Délfelé elkezdte magát a falnak verni. Két férfi a disznóólba zárta, ott nekirontott a rácsnak, míg két rúd el nem tört. Senki nem tudta megállítani, míg Lu elő nem került. Amikor látta, hogy a kutya nem bír nélküle meglenni, Lu könnyekben tört ki. Házőrzőként 409-es rettenetes volt. A katonák úgy vélték, Furfangos Fejjel az előző életükben biztos viszonyuk volt, első perctől annyira jól kijöttek egymással. Bizonytalanul bámulták, aztán szagolgatni kezdték, majd elfogadták egymást. Talán mert Furfangos Fejnek kutyapofája volt? Úgy ültek egymás mellett, mint két testvér. Játszottak a disznóólban. Amikor pedig a takarmánylopásra került sor, 409-es nemhogy megállította Furfangos Fejet, hanem segített neki kihúzkodni a takarmányt a zsákból, hogy Furfangos Fej gyorsabban ehessen. Amikor a munkások odaértek, 409-es őszinte képet vágott, mintha nagy erőkkel őrizte volna a takarmányt, de mindhiába. Jen nem szerette 409-est. Árulónak tartotta. Belerúgott, és javasolta Lunak, hogy vigye vissza a központba. Lu vonakodva igent mondott. Mintha csak belelátna Lu érzéseibe, 409-es odasétált hozzá, és összevissza nyalogatta az arcát. Lu könyörögni kezdett Jennek, hogy engedje meg, hogy 409-es maradjon. Megmutatta Jennek a kutyáról készült jelentéseket. Kitűnt belőlük, hogy 409-es hadi szolgálatra jó minősítést kapott. Azt mondta, adjon neki Jen két hetet, hogy beidomítsa 409-est Furfangos Fej őrzésére. – Fogadom, olyan ügyes lesz, mint azt nekem megígérték – mondta. Jen azt felelte, hogy kezdünk kifogyni a takarmányból. A gazdaság nem veszíthet több zsákot. A többi malac éhen fog halni. Lu éjszakai műszakban a malacokat őrizte. 409-es semmit nem
változott. Lu idomítása nem járt eredménnyel. Jen megelégelte a dolgot, és megparancsolta Lunak, hogy küldje vissza az állatot. Aznap, amikor 409-est el kellett volna küldeni, Lu tetten érte Furfangos Fejet. Azt mondta Jennek, hogy ha megszabadulnak a kutyától, attól még a malac nem fogja abbahagyni a takarmánylopást. Miért nem inkább Furfangos Fejet vágjuk le, miért a kutyát kell elküldeni? Jen engedélyt adott. Lu még aznap levágta a disznót, és vacsorára feltálalták. Furfangos Fej a tányérokból nézett vissza ránk. 409-es kedélyesen megrágta a disznócsontokat, majd elment megkeresni játszópajtását. Körbeszaglászott Furfangos Fej óljában, és nem mozdult az alomból, míg Lu nem szólította. Lu boldog volt, 409-es hátát simogatta. Lu órákat töltött az állattal, egész öklét a szájába dugta, és mindenféle trükköket csináltatott vele. Lu elvitte 409-est a környező falvakba pároztatni. 409-es szívélyesen viselkedett a nőstény kutyákkal, de a gazdáikkal annál kevésbé. Párzott a nősténnyel, majd örömében letépte a gazdáról a nadrágot. Rájuk ugrott, két lábra állt és ugatott. A falusiak szerint a holtakat is kirángatta álmukból. A falusiak közölték Luval, hogy soha többet nem szeretnék látni ezt a kutyát. Lu csak nevetett. Nem tudta, hogy a falusiak komolyan beszélnek. Egyik este, amikor Lu a kutyát egy közeli faluból hozta visszafele, 409-es pofája zöldülni kezdett. Csak hány és hányt. Lu próbált neki vizet és kását adni, de 409-es semmit nem bírt magába fogadni. A kapákat éleztem, amikor Jen hozta a hírt. Jen azt mondta, Lu egy operát énekel. A gabonaraktárba mentem, ahol 409-es rendszerint aludt. Mielőtt megláttam volna 409-est, hallottam Lu siránkozását. 409-es holtan feküdt Lu ölében. Lu úgy sírt, mint egy vidéki özvegy. Állatorvos állt mellettük. Jen is odajött, és egy vizes törülközőt adott Lunak. Lu megtörölte az arcát, Jen a mérgezésről kérdezte az állatorvost. Az állatorvos azt mondta, hogy kenyérbe rejtették a mérget. A falusiak voltak, mondta Lu. Reakciósok, bökte ki csikorgó foggal. Ezért még megfizetnek. Jen először nem reagált rá. De amikor vacsora után észrevette, hogy Lu még mindig 409-es mellett ül, megjegyezte, hogy: – Én a helyedben nem vittem volna annyit pároztatni. Lu 409-est a folyóparton temette el. Amikor a szakaszunk másnap hajnalban kapálni indult, Lu már dolgozott. Bedagadtak a szemei. Megkérdeztem tőle, hogy aludt az elmúlt éjjel, és azt mondta, egész éjszaka a sír mellett virrasztott. Szünetben megkért, hogy kísérjem el őt a sírhoz, meg akarja látogatni 409-est. Elmentem vele. Meghatott a szomorúsága. Nem gondoltam, hogy Lu tud szomorú lenni. A sárban térdepelt, és virágot ültetett a sírra. Patakzottak a könnyei. Felemeltem a karjánál fogva, és a vállamra támaszkodott. Megköszönte. Mondtam, hogy bárcsak többet is tehetnék érte. Rám nézett: – Elvesztettem az egyetlen barátomat, a legjobb barátomat. Mihez kezdek most? – hangjának tónusa megrémített. Nem mertem megszólalni. Ránéztem. A mezőket bámulta. A szél felborzolta a haját. Magában dünnyögött, esküszöm, esküszöm. – Lesznek új barátaid – mondtam. Gyanakodva nézett rám. – Tudod, 409-es soha nem hazudott nekem – mondta. Lu tudta, hogy nem gondolom igazán komolyan, amit mondtam. Tudta, hogy nem akarok a barátja lenni. Nem mondhattam neki, hogy félek tőle, hogy túlságosan sokra képes. Volt a jellemében valami, ami egy gyilkosra emlékeztetett, és ez távol tartott tőle. Lu és én egész nap egymás mellett dolgoztunk. Váltottunk pár szót. Jenre gondoltam, a szívből jövő nevetésére. Lu gyorsan dolgozott. Vékony alakja úgy mozgott, mint hegyi kecske a sziklaormon, minden mozdulata precíz volt, és hatékony. Mint a hegyi kecskéknek, neki is karcsú bokája volt, és vékony csuklója, ettől gyorsabban tudott futni, és könnyedén hajolni. Buzgó munkás volt. Keményvonalas. De a szememben olyan volt, mint a színpadi reflektor: a sötétben fényes, de ha a nap felkelt, elhomályosult a fénye. És Jen volt a nap. Nyilvánosan nem voltunk bensőséges viszonyban Jennel. Csendben egyikünk kimosta a másik ruháit, míg a másik hozta a forró vizet. Hozzászoktunk, hogy szemmel jelezzünk egymásnak. Néhány naponta, külön utakon, a téglaüzembe mentünk találkozni. Jen megindokolta távollétét valamivel, például hogy ellenőrzi a munka minőségét. Én pedig
fogtam a legvastagabb Mao-könyvet, a jegyzetfüzetemet, és úgy tettem, mint aki csendes zugot keres, ahol nyugodtan tanulhat. Kézen fogva futottunk a nádban. Megtanított, hogyan kell nádsípot csinálni. Máskor trombitát tekercselt egy darab sásból. Mondta, hogy fújjak bele, míg ő a sajátját fújta. Zenét csiholtunk a nádasból, az estéből. Játszottunk egymás hangjaival, és nevettünk, amikor a nád úgy szólt, mint az öregember köhögése. Még télen is találkoztunk. Jen az erhun gyakorolt, én meg csak feküdtem a téglák közt. Mindenféléről beszélgettünk, még a legtiltottabb tárgyról is – a férfiakról. Jen azt mondta, hogy az anyja szerint, aki utálta az apját, a férfiak gonoszak. Az anyja azt mondta, hogy soha nem szült volna kilenc gyereket a férjének, ha nem akart volna eleget tenni a Párt felhívásának – ”Nagyobb népesség, nagyobb hatalom.” A férfiak élvezik, amikor elcsábítják és megerőszakolják a nőket, vonta le a tanulságot. Eszembe jutott, amikor Jen azon a bizonyos éjszakán lecsatolta az övét, és megparancsolta a katonáknak, hogy verjék meg a könyvmolyt. Rájöttem, honnan származik a férfiak iránti gyűlölete. Azt válaszoltam neki, hogy nem minden férfi olyan, mint az apja. De igen, mondta Jen. Öt fiútestvérem van, folytatta, erős és magas huszonévesek. Obszcén dolgokról beszéltek éjjel, amikor mind a tizenegyen ugyanabban a szobában aludtunk. Idősebb bátyám azt tervezte, hogy az egyik lányt a szomszédból becsalogatja a szobába, és elcsábítja az ágyon, miközben a másik négy fiú az ajtórésen át megnézheti. Megkérdeztem, a szülei hogyan reagáltak erre. Jen azt mondta, nem voltak hajlandóak elhinni. Megvádolták Jent, hogy hazudik. Bátyái megverték, a szülei meg végignézték, mint akik rendjén valónak találják a dolgokat. Ez volt a fő ok, amiért otthagyta a családját, és a Vörös Tűz Gazdaságba költözött. Jen megkérdezte, mit érzek a férfiak iránt. – Ha az igazat akarod hallani, lehet, hogy sokkolni fog – válaszoltam. Azt mondta, készen áll, és bármit fog hallani, örökre a barátom marad. Ekkor elmondtam neki egy történetet. Egy történetet, amit soha senkinek nem meséltem el. Vörös Gárdista-találkozón történt, amikor tizenhat éves voltam. Kiment az áram, és ahogy a sötétben várakoztunk, egy kezet éreztem a hátamon. Reszketett, és lassan előremozdult, hogy megérintse a mellemet. Teljesen meglepődtem, de azért még egy percig hagytam, hogy ott legyen a keze, aztán felálltam, és átültem egy másik székre. Amikor felgyulladtak a fények, hátrafordultam. Három fiú ült mögöttem, velem egyidősek. Az egyikük idegesnek és sápadtnak tűnt. Ismertem, kitűnő tanuló, a kalligráfiái miatt népszerű, kicsit lányos arcú. Azt hittem, elvesztettem a tisztaságomat. Szégyelltem magam. – Miért nem kiabáltál? Miért nem toltad el a kezét? – kérdezte Jen. – Magam sem tudom, miért. Talán, mert igazából a testem jól érezte magát. – Jen iszonyúan meglepődött. Sokáig csendben ült. A tenyerébe temette az arcát. A nád ringott és susogott. Shh-shh-shh-shh-shh. Figyeltem Jent, ahogy összeszedi a bátorságát. Megkérdezte, ismerem-e a különbséget egy fiú és egy felnőtt férfi nemi szerve között. Láttam róla képet, egy akupunktúrás könyvben, válaszoltam. Úgy nézett ki, mint egy teáskanna fejjel lefelé. Jen bólintott, és azt mondta, jól tudom. Ült még egy darabig. Aztán elpirulva azt mondta, tartozik nekem egy vallomással. Vártam. – Á, mindegy, nem olyan fontos. – Nem bízol bennem? – kérdeztem. – Nem arról van szó. – Hát, miről van szó? – Nagy levegőt vett: Nem tudok róla beszélni. Azt mondta, képtelen rávenni magát, hogy beszéljen róla. Térdére támasztotta a fejét. Mondtam neki, van időnk, megvárom, amíg felkészül rá, hogy elmesélje. Azt mondta, hogy soha nem lesz elég felkészült rá. Mint egy csiga, amelyik visszabújt a házába, nem tolta ki a szarvát többet. Könyörögtem neki. Bizonygattam, hogy nekem is vannak hálószobatitkaim. – Az más – mondta. Az ő titka egy szörnyeteg. Szétfeszítettem a térdeit, és felemeltem az állát a kezemmel. Ránéztem, és azt mondtam, majdnem biztos vagyok benne, hogy miről van szó. Azt mondta, hogy biztos nem fogom kitalálni. Megkérdeztem, hogy ha kitalálom, akkor hajlandó-e mindent bevallani. Bólintott.
– Egy férfi – mondtam, és nyíltan a szemébe néztem. Elvesztette az önuralmát. Leopárd Linek hívták. Huszonnégy éves volt, a Harminckettedik Gazdaság vezetője. Délről jött, kertészcsaládból. Törékeny férfi volt. Egy vezetőségi gyűlésen találkozott vele két hónappal ezelőtt, és azóta titokban rá gondol. Ezek után bejelentette, hogy kész, vége, ennyi a történet. Megkérdeztem tőle, hogy beszélgettek-e kettesben is. – Hogy érted? Hogy tehettem volna olyat? – Akkor honnan tudod, hogy tetszel neki? – Erre azt mondta, hogy csak úgy érzi. És természetesen nem biztos benne, de amúgy sem erről akart velem beszélni. – Mi a baj? – A lényeg, hogy nem lenne szabad, hogy ilyen gondolatai legyenek. Az a borzasztó, hogy nem tudja kiverni őt a fejéből. Meg van zavarodva, és ezt utálja. Vicceltem, és felvetettem, ez úgy hangzik, mint egy korrupciós ügy, és hogy elő kellene adni a dolgot a legközelebbi gyűlésen. – Azt mondta, hogy nem szép dolog más fájdalmából viccet csinálni. Megkérdeztem, hogy tényleg fáj-e neki. Azt mondta, az ilyesmi fájdalmas kell hogy legyen, és az is. Égeti, kínozza. Tisztátalan gondolatai vannak, férfiakról és teáskannákról. Elveszettnek tűnt. Mondtam, nekem pontosan ugyanezek a tüneteim vannak. Megkérdezte, én hogy viselem. – Elolvastam egy könyvet. – És jobban érezted magad? – Igen, jobban. – És mi az a könyv? – A címe Másodszori kézfogás. Egy betiltott könyv, amit Friss Hajtás bőröndjében találtam. Kézzel másolták, háromszáz oldal. Egy férfiról és egy nőről szól. – Biztos az a könyv fertőzte meg Friss Hajtás agyát – mondta. – Lehet – válaszoltam. Azt mondta, nem szeretné, ha az a könyv félrevezetné őt. Mondtam neki, persze, de hát végül is nem tudhatjuk, hogy mit fogunk gondolni igazából. Hozzátettem, hogy nem hiszem, hogy egy olyan értelmesen gondolkodó embert, mint ő, egyetlen könyv meg tudna mérgezni. Nevetséges volna. Azt mondta, ez igaz. Megbeszéltük, hogy a gumicsizmájában fogom hagyni a könyvet aznap éjszaka. De figyelmeztettem, hogy nem vállalok felelősséget azért, ami az ő fejében történik majd. Majd én felelek magamért, válaszolta. Hamar befalta a könyvet. Jen, a parancsnok, a párttitkár, három éjszaka alatt magába falta a kézzel másolt könyvet egy zseblámpa fényénél a szúnyogháló alatt. Amikor visszaadta, mintha valami megváltozott volna benne. Írni szeretnék neki, mondta. De aztán elborult a tekintete. Nem tehetem meg, mondta. Nem biztonságos. Kimentünk a téglagyárba. Megkértem, magyarázza el nekem, miért nem biztonságos. Elmondta, hogy Lu kinyitotta a könyvmoly Friss Hajtásnak küldött levelét – így jött rá a gazdaság vezetése, hogy hol csapjanak le rájuk aznap éjjel. A pártvezetők bármikor bárkinek a levelezésébe vagy poggyászába belenézhettek. Ezt semmilyen szabály nem tiltotta. Elmondtam Jennek, hogy utáltam, amiért feladta Friss Hajtást. – Igazad van. – Jen lehorgasztotta a fejét. Csendesen hallgatta a vádjaimat. Gyilkos vagy, fejeztem be. Sírtam. Azt válaszolta, hogy gyűlöli magát, de ezt követelték tőle. Régóta tudta, hogy Lu kémkedik Friss Hajtás után. És mint párttitkárnak, parancsnoknak, nem volt más választása, amikor az esetet jelentették neki. Jen két keze közé fogta az enyémet, és megdörzsölte. Tenyere durva volt, mint az idős parasztoknak. Azt mondta, csak most értette meg, milyen megbocsáthatatlan, amit tett. Most, hogy maga is Friss Hajtás helyzetébe került. Egy férfi jár az eszében. Megbocsáthatatlan bűn, mondta. – Úgy éltem eddig, mint kút fenekén a béka, és azt képzeltem, a fényes folt, amit a fejem fölött látok, maga a világ. A naivitásom és tudatlanságom gyilkost csinált belőlem. A Párt propagandája, a Vörös Zászló Magazin, a Népek Napja, mind elvették a józan eszem. Arra neveltek, hogy gyilkos legyek. Kit nem? Nem értem ezt a világot, a gyilkosok virulnak, az ártatlanokat meg kigyomlálják, mint a dudvát. Eszembe jutott, hogy kígyóra szokott vadászni a nádasban. Megkérdeztem, miért. A lebukó napot bámulva azt válaszolta, Friss Hajtás miatt. Hogy egy nap visszanyerje az öntudatát. Hatvankilenc kígyót gyűjtött össze az üvegben, amit az ágyunk alatt tárolt. Kereken
száznak kell lennie. Azt mondta, életében először bízik a babonában. A nagymamája egyszer vízikígyókat gyűjtött, hogy a rokkant nővére meggyógyuljon. Amikor meglett mind a száz, a testvére felállt és járt. Már hat éve nyomorék volt. Tudod, hogy ez a kígyófajta mérges, ugye? Bólintott. A nyugodt mosoly az arcán mélyen megérintett. Megkérdeztem, engedi-e, hogy ezentúl vele menjek. –Nem fogok félni a kígyóktól. – Fejével bólintott, és átkarolt. Külön-külön indultunk kígyót fogni. Én soha nem fogtam egyetlenegyet sem. Féltem ezektől a bestiáktól, alakjuk undorított. Zsíros farkuktól iszonyú rémálmaim lettek. Egész testemet befonták a kígyók. Nem meséltem el Jennek az álmaimat. Nem tudtam elhinni, hogy ő nem fél tőlük. Elképzeltem, milyen rémes lehet neki, ahogy a kígyóhoz hozzáér. Újra hősnő lett. Egyre többet beszélgettünk a férfiakról, főleg Leopárd Liről. Felajánlottam, hogy ha szeretné, leszek a személyes küldönce. Megrázta a fejét. Ha Friss Hajtásnak nem volt szabad levelezni, akkor neki se legyen szabad. Párttag vagyok, nem teszek olyasmit, amit másoknak megtiltottam. Szomorúan, de eltökélten nézett. Nevetséges volt, a méltósága mégis szívbe markoló. Magával ragadott, csak néztem. Nem tudtam betelni vele aznap este. Ö volt a Vénuszom. – Ez csak olyan felszínes kijelentés, vagy nem? – kérdeztem tőle hazafelé. Hirtelen megszólalt: – Fogadok, hogy most már vitatkozni is tudsz Luval, úgy megélesedett a nyelved. – Felnevetett. Kalapot font nekem a nádból, miközben megbeszéltük, milyen levelet kellene írni, és milyen hivatalos ürügyet találhatnánk nekem, hogy aztán kézbesíthessem Leopárd Linek. Boldog voltam. Boldog, hogy Jennel lehetek. Boldog, hogy függ tőlem. Eltelt két hét, és Jen még mindig nem adott semmi kézbesítenivalót. Ha találkoztunk, kerülte a témát. Tudtam, hogy boldog, csak kicsit ideges. Láttam, hogy piros alsóneműt tereget. Élénkpirosat. Dúdolgatott, és több időt töltött a tükör előtt, igaz, csak egy kis tenyérnyi tükre volt. Abbahagyta a káromkodást. Csúfolódtam vele. Magam kezdtem el káromkodni az ő stílusában. Tudta, miről van szó. Elmosolyodott, és pimasz kölyöknek nevezett. Ideges lettem. Rákérdeztem, hogy mi lesz már a Leopardnak szánt levéllel. Mellébeszélt. Hogy nem volt ideje írni. Mondtam neki, hogy Leopárd már elfelejthette őt. Aznap éjjel, amikor a hálómban feküdtem, fellibbentette a függönyt, és bedobott egy összehajtogatott levelet. Leopárd Li Elvtársi Hogy van? Szeretném tudni, hogy halad a mezőgazdasági munkákkal az ön csapata. Mi egész jól állunk. Gyakran gondolok találkozásunkra. Nagyon hasznosnak és politikailag gyümölcsözőnek bizonyult. A margóra Jen még odaírta: Segítenél, kérlek? Fogtam egy darab papírt, és azt válaszoltam, hogy bármit megteszek, amit a Párt kíván tőlem. Másnap újraírtam a levelét. Nem tudtam, Leopárd Li hogy néz ki, úgyhogy inkább leírtam neki Jen arcát. Megpróbáltam elképzelni, mit csinálnának, ha együtt lennének, hogyan érnének egymáshoz, a gondolat megdobogtatta a szívem. Le akartam írni Jen testét, de soha nem láttam. Ezért a sajátomról írtam helyette, magamhoz értem, és azt képzeltem, a testem Jené, az ujjak a fiúéi. Amikor Jen visszajött, odasúgtam neki, hogy kész vagyok. Izgatott volt, és azt mondta, alig várja a takarodót, amikor végre elolvashatja. Mondtam neki, hogy szeretném látni, ahogy olvassa. Akkor ki kell találnunk valamilyen kifogást, hogy egy ágyba fekhessünk, mondta Jen. Készítettünk egy tervet, és vártuk, hogy besötétedjen. Vacsora után Jen és én kiültünk az ajtó elé. Ő gumicipőjét javítgatta, én fegyvert tisztítottam. Nem szóltunk egymáshoz, látszólag minden figyelmünket a két kezünk kötötte le.
Szétszedtem a puskát, és megtisztítottam. Szétszórt voltam. Néhány másodpercig Jent lestem. Lesikálta a koszt a repedezett cipőről, ragasztót tett rá, és hagyta száradni. Nem nézett rám, de tudtam, hogy érzi a tekintetem. Elpirult. Szégyenlősen elmosolyodott. Könnyedén megütögette a cipőt. Imádtam szégyenlősségét, senki más nem gondolta volna, hogy szégyenlős. E tulajdonságát csak én ismertem. Lu hangosan olvasta Mao írásait. A szobatársaink ki-be járkáltak, ruhát teregettek, és az ajtó elé löttyintették a koszos vizet. A férfi katonák a szemközti épületben evőpálcikával ütötték a tányérjukat. Azt énekelték, hogy Amikor a nap felkel, oh-yo, oh-yo, oh-yo, yo, yo, yo, yo, oh, oh… Nem volt vége a dalnak. Ők is vizet lötyögtettek a sáros földre, azután mezítláb mentek be a szobájukba, és magukra zárták az ajtót. Folytatták a dalt. Mire besötétedett, már ágyban voltam. Vártam, hogy a többiek is mind lefeküdjenek. A hálón át kémleltem a szobát. Felülről figyeltem Lut. Koncentrációja megdöbbentett. Tényleg mindennap a Kis Vörös Könyvet olvasta. Biztos voltam benne, hogy már a vesszőket és pontokat is kívülről fújja. Élvezi vajon? Vagy csak színjáték az egész? Vagy a kettő egyszerre? Ő is érzi azt a nyughatatlanságot, amit mi? Tudtam, hogy nem csak egy gép, még ha úgy viselkedik is. Láttam, hogy szenvedett 409-es halálakor, és tudtam, hogy nincs kőből a szíve. Mit gondolt arról, hogy nincsenek barátai? Tudtam, hogy szüksége lenne barátokra, habár úgy tett, mint akinek Mao írásain kívül semmire nincs szüksége. Fiatal volt, a teste erős. Észrevettem, hogy szívesen nézegeti a saját lábát. Gyakran mosta hosszasan a lábát. Sötétbarnára sült lábfején a körmök tisztán villogtak, mint a mogyorószemek. Nem úgy, mint a mi gombairtó szertől narancssárgára színeződött körmeink. Éjszaka ecettel dörzsölte le körmeiről a festéket, amikor a többiek már aludtak. Egyszer éjfél körül erős ecetszagra ébredtem, és láttam, hogy a nagy tisztogatás közepette elszundított. A lábai egy sámlin hevertek, mint két nagy rizstorta. Fiatal, elegáns, formás lábak. Elmorfondíroztam rajta, vajon minek törődik Lu annyit a lábával. Aztán megértettem. A lába jelentette számára a bensőségességet. Szüksége volt a rituáléra a túléléshez, úgy, ahogy nekem Jenre. Elkezdtem panaszkodni, hogy nincs elég takaróm, és félek, hogy meg fogok fázni. Jen tüsszentett egyet, és bejelentette, hogy ő is fázik. Lu, mint rendszerint, még mindig tanult. Idegesítette a nyavalygásunk, és türelmetlenül ránk mordult, hogy: – Elvtársak, miért nem segítenek egymáson? Miért nem találnak ki valamit, például osszák meg a takaróikat! – Pompásan besétált a csapdánkba. Már ugrottam is le az ágyról a takaróimmal, és benyomultam Jen hálója alá. Szorosan bezártuk a függönyt. Nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak. Jen kezével fogta be a szám. Odaadtam neki a levelet. Fejünkre húzta a takarót, és felkapcsolta a zseblámpáját. Elvörösödött. Olvasta és újraolvasta a levelet. Azt suttogta, hogy ez a legjobb írás, amit életében olvasott. Azt mondta, nem tudta, hogy ilyen tehetséges vagyok. Odanyomta az arcát az enyémhez. Újra és újra elsuttogta, hogy tehetséges vagyok. Még kétszer elolvasta a levelet, és megkért, képzeljem el, hogyan fog Leopárd Li reagálni ezekre a sorokra. Azt mondtam neki, hogy természetesen bele fog szeretni. – Ismételd el, amit most mondtál. – Elismételtem. Azt suttogta: – Honnan vagy ilyen biztos benne? – Visszasuttogtam, hogy ha én férfi volnék, beleszeretnék. Megkérdezte, hogy kóstoltam-e már a labdacsot. Megkérdeztem, mi az a labdacs. Azt mondta, egy gyümölcsfajta, ami délen nő. Amikor megérik, kipattan és bamm-bumm-bamm, olyan hangot ad, mint a tűzijáték. Azt mondta, így ver most az ő szíve. Azt feleltem, örülök, ha tehetségesnek tart. – Örülnöd is kell, mert megbabonáztál, és most már a kezedben vagyok. Leoltottuk a zseblámpát, és feljöttünk a takaró alól levegőért. Megkérdeztem, hogy ehető-e a labdacs gyümölcs. Igen, édes, de a héja ronda tüskés, mint a sündisznó. – Nem tudtam, hogy ilyen lágy szíved van, amikor először láttalak – mondtam neki. – Nem is tudom, hogy ez a lágyszívűség igazi keményvonalas párttagra vall, vagy csak egy karosszék-forradalmárra. –
Most már tegyél lakatot a szádra! A szúnyoghálón át láttam, hogy Lu befejezi a lábmosást. Bedugaszolta az ecetesüveget, felállt, leoltotta a lámpát, és bemászott az ágyába. Jen és én éberen feküdtünk a sötétben, túl izgatottan ahhoz, hogy aludni tudjunk. Hamarosan hallhattuk Lu horkolását. A hold halványlila sugarai beszűrődtek a függönyön át. Hallgattam szobatársaink egyenletes lélegzését. A kígyók az üveg falának verődtek az ágyunk alatt. Visszatért nyugtalanságom. Mélyen felkavart. Mintha az agyam és a testem kettéválna. Az agyam aludni akart, de a testem lázadozott. Valahogy nem akartam kinyomozni, miért lázad a testem. Lenyűgözött egy meghatározhatatlan érzés – veszély, hév, varázslat. Jen sóhajtva hátat fordított nekem. Vissza akartam fordítani, de hirtelen félni kezdtem. Egy furcsa idegenség férkőzött közénk. A testem megmerevedett. Mormolt valamit, odasúgtam: – Szóltál? – Hallottam visszhangomat a sötétben. Felsóhajtott. – Nagyon is kár. – Vártam, hogy befejezze a mondatot. Elcsendesedett, mintha ő maga is félne. – Várok – mondtam. –Kár, hogy nem vagy férfi. – Megint sóhajtott. Mélyről jövő, frusztrált sóhaj volt. Elcsüggesztett. Aztán hirtelen felhorgadt bennem a fiatalos bátorság. – Mit tennél velem, ha férfi lennék? – Újra szembefordult velem: – Pontosan azt, amit a leveledben leírtál. – Lehelete forró volt. A szempillái arcomat verdesték. Forró patak ömlött végig rajtam a lábujjamtól a fejem búbjáig. Csendben feküdtünk. Lázasan. Egyik lába a lábaim között. Karjaink egymás körül. Aztán szinte egyszerre mindketten elhúzódtunk. Hogy oldjam a feszültséget, bejelentettem, szeretnék egy szakaszt a Kis Piros Könyvből idézni. – Halljuk, te karosszék-forradalmár! – biztatott. – Mao elnök arra tanít bennünket – kezdtem –, hogy „egyszer egy támadó ember követ ragadott, és a saját lábát találta el vele az ellenség helyett! Ez lesz mindig az eredmény, ha egy reakciós megpróbál szembefordulni a forradalmi erővel.” – Igen, mondta, csak ha Mao tanításait követjük, leszünk legyőzhetetlenek. – Gyakoroljunk önkritikát – mondtam. – Csak utánad! Mi jár a fejedben? Mondd! Szabadulj meg a bűneidtől! – A saját bűneimtől, vagy a te bűneidtől, párttitkár elvtárs ? Egy régi mondás szerint: A szerencse szerencsét fial. Az ősz varázslatos volt. Amikor a cékla édesre érett a mezőn, jelentéseket írtunk, hogyan lopják a helybeli parasztok a céklát a földjeinkről. Elküldtük a jelentéseket a Vezetőségre, hogy a gazdaságot ne érhesse támadás a termelés visszaesése miatt. Jen a félig behunyt szem politikáját folytatta, szóval nem volt túlságosan szigorú a jelentések korrektségét illetően. Igazából pontosan tudta, kik a tolvajok. Nem a helyi parasztok és nem is a mezei patkány. A katonák. Én magam is. A fizetés, amit kaptunk, nem fedezte az élelem költségeit, úgyhogy a nap leszálltakor tolvajokká váltunk. Céklát, retket, édesburgonyát loptam. Jen úgy tett, mintha nem látna bennünket. Igazából a saját dolgával volt elfoglalva. Újabban az akupunktúrás kezelésben hitt. Friss Hajtással a szomszédos Vörös Csillag Gazdaság kórházába járt, ahol egy csapat orvos, a Népfelszabadító Hadseregtől, akupunktúrás továbbképzést tartott a helyi orvosoknak. Jen naponta kétszer is elvitte hozzájuk Friss Hajtást, hajnalban és késő este. Hajnali fél ötkor kelt, feltette Friss Hajtást a traktorra, eldöcögtek a kórházig egy tűkúrára, aztán hazavitte Friss Hajtást, és átadta az ebédlő személyzetének, hogy reggeliztessék meg, miközben saját maga étlen-szomjan rohant ki a mezőre, hogy utol tudjon érni bennünket. Mindig vittem magammal még egy adag gőzölt kenyeret, és Jennek adtam, amikor a mezőre ért. Három harapással bekapta a tenyérnyi szeletet. Egy nap csuromvizesen érkezett, ruháján foltokban állt a sár. Becsúszott a traktorral az egyik csatornába. Boldogan kiabált. Bejelentette, hogy alig bír megszólalni az izgatottságtól. Csoda történt! Friss Hajtás kezd felébredni! – Éljen Mao elnök! – kiáltotta. Megkért, hogy mi is kiáltsuk együtt vele. Megtettük. Az éljenzés után a katonák körbefogták, és kérdezgetni kezdték. Friss Hajtást a
kórházban hagyta további megfigyelés végett, mert aznap reggel elénekelt egy strófát a Szülőföldemből. A párttitkár aznap két teherhordó rudat is eltört, 50 kiló trágyát pakolt a saroglyára. Este Jen vezényletével operát énekeltünk a tanulmányi gyűlésen. Jen izgatottsága az egész társaságra átterjedt. Senki nem figyelt Lura, aki a sarokban ingatta a fejét. Elénekeltük együtt a Senki nem állíthatja meg az igaz kommunistákat – kezdetű áriát, a Vörös lámpa legendájából. Ezután életünkben először Jen felajánlotta, hogy játszik erhun a többieknek. Óriási sikert aratott. Hátradőltem, és élveztem Jen boldogságát. Boldogságában is Friss Hajtás iránti szívszorító fájdalmát éreztem. Javasoltam, hogy énekeljük el közösen a Szülőföldemet, hogy Friss Hajtáson megmaradjon az áldás. Jen megpengette az erhut. De az egyik húr elszakadt, mert túl erősen csapott rá. Elnézést kért a tömegtől. Aztán ahelyett, hogy új húrt feszített volna a hangszerre, maga kezdte énekelni a kívánt hangot. A hangzás pont olyan volt, Jen hangja teljesen úgy szólt, mint az erhu. Felnevettünk. Jen nem bánta. Magas hangon énekelte: Az én hatalmas országom, A hely, hol születtem, hol felneveltek, Gyönyörű ország, tűz a nap mindenhol, S a szél barátságosan csahol. Jen boldogsága nem tartott sokáig. Egy hétig sem. Friss Hajtás visszasüllyedt a zöldséglétbe, mikor kiengedték a kórházból, ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt. Az akupunktúra csak egy rövid ideig hatott, aztán az idegek visszatértek a semmittevéshez. Jen nem volt hajlandó feladni. Továbbra is küldözgette Friss Hajtást a kórházba. Egyik nap elromlott a traktor. Jen a hátán vitte Friss Hajtást a kórházba. Kétórás út. Másnap nem bírt időben felkelni. Túl fáradt volt. Felajánlottam, hogy elviszem én Friss Hajtást. Jen ragaszkodott hozzá, hogy ő megy. Végül együtt mentünk. Felváltva cipeltük Friss Hajtást. Aludt a hátunkon, mint egy döglött kismalac. Reménytelennek tűnt. Jen azt mondta, még van egy utolsó esély, ha összegyűlnek a kígyók. Nem mondtam neki, hogy egy percig sem hittem, hogy a kígyók segíteni tudnak. Olyan sok remény volt a hangjában. Tiszta őrült volt. Lestoppoltam egy traktort a Harminckettes Gazdaságba, hogy Leopárd Livel találkozzam. Jen a csapatunk képviseletében küldött engem, hogy „forradalmi tapasztalatot” cseréljünk. Úgy izgultam a találkozás előtt, mintha a saját szeretőmet látogattam volna. A levél, gondosan összehajtogatva, a belső zsebemben lapult. Begomboltam a zsebem, nehogy a traktoron kirázódjon. Időnként ellenőriztem, hogy még mindig ott van-e. Előző este újraírtam a levelet. Jen belefulladt az olvasásába. Hajnalban kelt. Azt mondta, más ember lett belőle miattam. Ez igaz, gondoltam. Mostanában sokkal lágyabb. Mindenkivel kedves, még Luval is. A katonáknak hízelgett a dolog, Lu meg nem tudta mire vélni. Jen szabadnapot adott a társaságnak, pedig nem is esett az eső. Ő pedig kiment egész nap nádat vágni. Amikor meglátott, szégyenlősen rám mosolygott, mintha én lennék Leopárd Li. Csodálkoztam, hogy egyre többet jár az eszemben. Nem bírtam abbahagyni. Vacsora közben figyeltem. Szórakozottan lapátolta az ételt a szájába. A távoli mezőket nézte, vagy egy bogarat, ahogy megrágja a gyapotvirág gubóját. Az étkeztetőknek parancsba adta, hogy tegyenek több cukrot az ételbe. Vörös, élénkvörös bugyit hordott éjszaka. Mosolygott a tükörbe, amikor azt hitte, senki sem nézi. Megkért, vegyek neki egy üveg ecetet, amikor boltba mentem. Lefekvés előtt ott ült Luval a lavór előtt, és a gombairtó szert dörgölte a lábkörméről. Néha operát énekelt velem és Luval. Úgy énekelt, mint az erhuja, hangja rezgett, akár a húrok. A szobatársaink cikizték, hogy meg sem lehet különböztetni. Kiabált velük: –
Na, és aztán? – A szobatársak bebújtak a szúnyoghálók alá, és tenyerükkel próbálták visszafojtani a kipukkadó röhögést. Amikor megláttam Leopárd Lit, megdöbbentett Jen választása. Jen férfi változata volt: átható tekintet, pengeéles szemöldök, haja olajos fényű szöghaj. Nem volt olyan magas és erős, mint amilyennek elképzeltem. Majomra emlékeztetett, hosszú karokkal és gyors, hirtelen mozdulatokkal. Abból, ahogy a katonái felnéztek rá, tudtam, hogy sikeres vezető. Leopárdnak hívták. Szeretettel törődött velük. Viccelődött, és figyelmeztette őket, nehogy kapáláskor megsértsék az új hajtásokat. Furcsán nézett rám, amikor bejelentettem, hogy a Hetes Csapattól jövök. A szeme sarkából figyelt. Megszólítottam: – Hoztam egy levelet magának… – belepirult, mielőtt kimondtam a nevet – Jentől. – Erőltetetten mosolygott, és gyorsan körbejártatta a tekintetét. Enyhén remegett a keze, ahogy a papírért nyúlt. Zsebre vágta, újra körbenézett, és a földeken át az irodája felé terelt. A csapata, úgy tűnt, régebben berendezkedett itt, mint a miénk. Több barakkjuk volt. A katonák idősebbek voltak, a férfiak szíjasabbak, a nők testesebbek. Mindenki szalmakalapot hordott. Épp sziesztáztak. Legyek dongtak a trágyaszagban. A katonák szanaszét hevertek a mező szélén, mint a krumpliszsákok, kalap az arcukon. A föld ontotta a hőt, mint egy kályha. Leopárd vizet töltött nekem, és behívta az asszisztensét, egy alacsony nőt. Megkérte, hogy fogjon bele a mondókájába, maga pedig sarkon fordult, és kilépett az ajtón. Az alacsony nő bemutatkozott: Öreg Vang vagyok. Hosszasan ecsetelte a kulturális forradalom jelenlegi állását a gazdaságukban. Időnként szünetet tartott és rám nézett. Felhívta a figyelmem, hogy nem jegyzetelek. Rosszallóan forgatta a szemét. Nem nagyon figyeltem rá. Izgatottan vártam, mikor tér vissza Leopárd. Erőlködtem, hogy ne nézegessek ki az ablakon. Végre megérkezett Leopárd. Anélkül, hogy az arca bármit is elárult volna, megkérdezte, készen vagyunk-e. Igen, válaszoltam, remélve, hogy végre megszabadul Öreg Vangtól. De nem látszott rajta efféle szándék. Érdeklődött, van-e bármi, amire kíváncsi vagyok. Nem értettem, minek kell ilyeneket kérdeznie, pontosan tudta, mire várok. Nem vettem le róla a szemem, ülve maradtam. Leopárd egy befőttesgumival játszott. Ideges volt. A gumi elszakadt, és Öreg Vang arcán csattant. Felsikoltott, tenyerével fedte be az arcát. Leopárd bocsánatot kért, és cigarettát húzott elő az egyik fiókból. Meggyújtotta, és a hamutál széléhez kocogtatta, mielőtt még hamu keletkezett volna. Öreg Vang megkérdezte, szólhat-e az egyik traktorosnak, hogy vigyen engem vissza. Leopárd bólintott. Nem bírtam felfogni, hogyan viselkedhet így, de nem tudtam, mit tegyek. Felszálltam a traktorra. A traktoros beindította a motort. Leopárdra néztem. Most már egyáltalán nem tűnt jóképűnek. Elkerülte a tekintetem. Túlságosan félt, hogy elkapják. Gyáva volt. Kezdett nem tetszeni nekem, hiszen Jen pontosan ugyanazt a kockázatot vállalta, és nem félt, ő pedig, férfi létére, gyáva volt. Aznap éjjel a szúnyogháló alatt Jen megkérdezte, hogy ment a látogatás. Féltem, megsértem, ha az igazat mondom neki. Azt mondtam, hú, nagyon izgatottnak tűnt. Jen megkérdezte, fog-e válaszolni. Bólintottam, és határozott igennel feleltem. Jen elégedett volt. Megkért, hogy írjak a nevében még egy levelet. Két hónap alatt négy levelet adtam át Leopárdnak. Soha nem válaszolt. Kezdtem ellenségessé válni a látogatásaimkor. Azt kívántam, bárcsak megostorozhatnám, ahogy egy tehenet ostoroznak, hogy szeressen már bele Jenbe. Néha úgy tűnt, szeretne beszélni velem, de mikor már szólásra nyílt volna a szája, meghátrált. Gondolkodtam rajta, vajon miért olyan visszafogott. Ismeri Jent, és tudja, hogy semmi nem fontos neki, csak hogy vele lehessen. Nem bírja elrejteni az érzéseit. Elkapják őket, mint Friss Hajtást és a könyvmoly szeretőjét. Elveszítik pártbeli pozícióikat. Ha nyilvánosságra hozzák a szerelmüket, a párt kijelöl nekik egy napot, amikor házasságot köthetnek, aztán kiutalnak nekik egy kis szobát az egyik
barakkban állandó lakóhelyül, és örökre elvész a remény, hogy valaha is visszatérhetnek Sanghajba. Helyi parasztokként regisztrálnák őket abban a pillanatban, ahogy letelepszenek. Ezt várja Leopárd az élettől? Erős kétségeim voltak. Sajnáltam Jent, mert annyira vágyott a szerelemre. Éjszakánként a mormolását hallgattam, és történeteket agyaltam ki a szerelem csodáiról vigasztalásul. Az összes cukorjegyemet rá költöttem, mert imádta a cukrot. Kukoricacsutkát rágott csak azért, mert édes volt. Hogy együtt alhassunk, továbbra is panaszkodtam a hidegre. Megkértem, ne mossa a szúnyoghálót, hogy a kosztól kevésbé lehessen átlátni rajta. Amikor felkapcsolták a villanyt, mi mindent láttunk a szobában, de senki nem látott bennünket. Szerelmi bánata ellenére, a közlegények előtt Jen kemény volt, mint egy szikla. Benevezte a csapatunkat egy munkaversenyre a szomszédos Vörös Csillag Gazdasággal. Csatornát kellett ásnunk. Jen teljesítményét ezrek csodálták. Éjjel lágyabb volt, mint a kelt tészta. Élveztem, ahogy belepirul a leveleim olvasásába. Megkértem, képzelje el, mit tenne szeretőként, ragaszkodtam hozzá, hogy mesélje el a részleteket, bele szeretném írni a következő levélbe. Vigyorgott és megkérdezte, tudom-e, hogyan vásárolnak a helyi parasztok datolyát. – A legpuhábbakat válogatják ki. Ezt teszed velem. – Azt válaszoltam, hogy ismernem kell a részleteket, különben hogyan is írhatnám le őket. – Hová tűnt a híres fantáziád? – Az ember semmit nem tud elképzelni, ha nincs előzetes benyomása róla – mondtam. Mutatóujját az ajkamra nyomta, és csendre intett. Azt suttogta, érzések ébrednek benne, amiket nem bír szavakba önteni. Túlságosan szégyelli. Megragadta a kezem, és a mellkasára nyomta: – Érzed, hogy kalapál a szívem? – kérdezte. Azt kívántam, bárcsak én lennék a vér a kamrákban. Ahogy kalapált a szíve, emelkedett és süllyedt a mellkasa, kaotikus városban éreztem magam. Titokzatos erő húzott feléje. Tűz gyúlt ki bennem. Jenen vékony ing volt, alatta melltartó. Az ing tojáshéjszínű. A melltartó egyszerű fehér. Élénkpiros bugyija olaj a tűzre. Lustán elnyújtózkodott, majd kiugrott a szívem. Becsukta a szemét, és a tenyerem az arcához húzta. Lassan kinyitotta a szemét és rám nézett. Az ajkai enyhén elnyíltak. Nem bírtam elviselni, ahogy rám néz, mint a víz, ami kivájja a sziklát. A szenvedély elhomályosította a tekintetét. Megpróbáltam elfordítani a szemem róla, és a plafonra irányítani. Hallottam, hogy Lu köhög. Másfél méterre ült tőlünk az asztalnál, Maóra koncentrált, lapozott egyet. A takaró alatt Jen átölelte a nyakam. Egyre szorosabban tartott. A melle a vállamnak préselődött. Maga felé fordított. Kibontotta az egyik fonatát, aztán odahúzta a kezem, hogy bontsam ki a másikat. Ujjaim végigfutottak a kibomló haján. Hallottam, ahogy Lu fogat mos. A ház elé köpködött, aztán becsukta az ajtót, és leoltotta a lámpát. Az ágy megrázkódott, ahogy belemászott. Vártam, hogy horkolni kezdjen. Jen idézeteket súgott a fülembe a leveleimből. Rizspalánta volt a nyári aszályban. Kéthetente kézbesítettem Leopárdnak a leveleit. Annyit mondott, hogy köszöni a leveleket, és semmi egyebet. Üres kézzel tértem meg Jenhez. Egyik éjjel, amikor a soron következő levelet írtam, Jen ott feküdt mellettem, könnyekkel a szemében. Azt mondta, tudja, minden hazugság, amit Leopárdról mondtam neki. Azt mondta, túl kicsi az én kezem ahhoz, hogy eltakarja az eget. – Bolondot csináltál belőlem. – Ezt halkan mondta. – Szánalmas bolondot. Bűntudatomban összetéptem a levelet. – Azért tettem – feleltem, mert nem tudtam, mit csináljak. – Bocsánatot kértem, amiért fényeztem a dolgokat. Azt mondta, nem kell bocsánatot kérnem. – Talán csak fél, talán csak több időre van szüksége. – Jen megrázta a fejét, és szomorúan mosolygott. Azt mondta, nem elég szép ő Leopárdnak, nem elég intelligens, nem elég nőies. Együgyű bolondnak tartja magát. Ostobaság az egész. Felvett egy tükröt, és maga felé fordította. Hosszú ideig nézte, aztán megállapította, hogy az arca öreg, napszítta. Kijelentette, huszonöt évesen nincs egyebe, mint haszontalan pártpozíciói. Azt
mondta, meg is érdemli, hogy így legyen, hiszen azt aratja, amit vetett. A plecsniket érdemli. Nem bírtam elviselni a szomorúságát. Állandóan az járt a fejemben, amit mondott, hogy nincs egyebe, mint a pártkitüntetései. Ott voltam neki én. Odamentem hozzá, és kivettem a tükröt a kezéből. Nem bírtam megszólalni. Azt akartam neki mondani, hogy: – Nagyon, nagyon szép vagy. Mindent imádok benned. Ha férfi volnék, meghalnék a szerelmedért. Négy órakor már el tudtam ereszteni a szakaszomat. Egy hidat kellett megjavítanunk. Az volt a szabály nálam, ha végeztek az aznapra kitűzött feladattal, a nap hátralevő részében szabadok voltak. A katonák szerettek. Sokszor azok, akik előbb végeztek, tovább maradtak, és segítettek a társaiknak, tekintettel a kommunista együttműködést propagáló szavaimra. Lunak nem tetszett a módszerem, „szerződéses kapitalista lószar”-nak nevezte. Megkért rá, hogy változtassak rajta, és nem volt más választásom, mint engedelmeskedni neki. Amikor nem volt ott, hogy ellenőrizzen, a magam útját jártam. Amikor elkészültünk a munkával, átsétáltam a hídon. A csatornaparton egy óriási festett szlogent feszítettek ki két bambusznád közé. Az állt rajta: „Ne félj a haláltól vagy a nehéz munkától.” Mi magunk ástuk ki ezt a csatornát ittlétem első telén, körülbelül egy évvel ezelőtt. Büszke voltam rá, ahányszor csak elhaladtam mellette. Azon a bizonyos napon, ahogy elhaladtam a híd mellett, egy helyi halász kiabált utánam a csónakjából. Azt mondta, jöjjek gyorsan, hullát talált a vízben. Odafutottam a csónakjához. Női test volt. A halász lassan átfordította, mint a tojáslepényt a serpenyőben. Friss Hajtás feküdt előttem. Nem kaptam levegőt. Az arca meg volt dagadva. Az egész feje sütőtök nagyságúra puffadt. A karján és a lábain karcolások nyoma. A halász azt mondta, úgy néz ki, mint aki görcsösen rángott. Látod ezeket a vágásokat? Küzdött, de belegabalyodott a hínárba. Kővé meredten álltam. Valaki értesítette Jent. Rohanva jött a híd felől, minden szál haja égnek állt. Az arca kék és vörös, mint akit megvertek. Meg se hallotta, amikor a halász mondta neki, hogy teljesen hasztalan szájon át lélegeztetéssel próbálkozni. Már órák óta halott, mondta a csónakos. Jen csak pumpálta és pumpálta Friss Hajtás mellkasát. Izzadság patakzott a homlokán, a haja alól. Nemsokára átáztatta az ingét. Nem hagyta abba, amíg teljesen ki nem merült. A Vörös Tűz Gazdaság parancsnoksága különleges temetési szertartást rendezett Friss Hajtásnak. Kitüntették mint kiváló bajtársat, és posztumusz felvették a Kommunista Párt Ifjúsági Tagozatába. Friss Hajtás nagymamája ott volt a temetésen. Ugyanolyan szép volt, mint az unokája. Megvolt benne a valódi operaénekesek eleganciája. Magához ölelte Friss Hajtást. Nem voltak könnyei, arca sápadtabb, mint a halotté. Lu a gazdaság pártbizottsága nevében kiállított neki egy 500 jüanról szóló csekket, részvétük jeléül. Friss Hajtás nagymamája elvette a csekket, és meredten bámulta. Jen hirtelen távozott. Nem jött vissza vacsorára. Elmentem, hogy megkeressem, mindent bejártam, míg végül a híd alatt leltem rá. Az üveg, amibe a vízikígyókat gyűjtötte, ott volt mellette. Néhány nappal ezelőtt elbűvölten számolt be róla, hogy elérte a tökéletes kerek számot, a százat, és most már azt reméli, bekövetkezik a csoda, és Friss Hajtás visszanyeri az öntudatát. Közelebb léptem Jenhez, és láttam, hogy egyesével letépi a kígyók fejét. A kígyók sötétbarna vére végigfröccsent a ruháján, arcán. Miután az összes kígyót szétmarcangolta, az üveget földhöz vágta. Odamentem hozzá. A térdeimnél guggolt. Átöleltem, és sírni kezdett. Friss Hajtás halála után Jen már nem az a párttitkár és nem az a parancsnok volt, akit megismertem. Engem is megváltoztatott. Arról beszélgettünk, miért fakult meg képzeletünkben a ragyogó jövő, amit a Párt olyan érzékletesen ecsetelt. Nem értettük, miért vagyunk egyre szegényebbek és szegényebbek, amikor olyan keményen dolgoztunk a
földeken. A huszonnégy jüanos havi fizetésünk alig volt elég ételre, fűtőolajra és vécépapírra. Soha nem volt rá pénzem, hogy akár csak egyetlen új ruhadarabot is vegyek magamnak. Egész életünket így fogjuk eltölteni? Az irónia keserűséggel töltött el: a Vörös Tűz Gazdaság kommunista mintagazdaságnak számított, a jövő ígéretének. Ez volt az egyik a Kelet-kínaitenger tíz gazdasága közül. De a Vörös Csillag, Vörös Szikra, Május 4., Május 7., Előőrs, Keleti Tenger, Hosszú Menetelés, Tengeri Szél, Tenger Gyümölcse gazdaságok közül – ahová kétszázezer városi fiatalt küldtek élni és dolgozni – egyik sem volt képes arra, hogy önmagának elegendő élelmet termeljen. A gazdaság minden évben élelmiszer-kiegészítést kapott a kormánytól. És a kormány egyértelműen közölte a vezetőséggel, hogy jövőre nem kapunk támogatást. Kénytelenek voltunk feltenni a kérdést, mit jelentett valójában a jelszó, amit előszeretettel kiabáltattak velünk: „Izzadj keményen, termelj több gabonát, támogasd a világforradalmat!” Jent egyre kevésbé érdekelték a politikai gyűlések. Sebezhető lett, gyenge és szomorú. Veszekedtünk. Le akart mondani a parancsnokságról. Azt állította, már nem alkalmas a feladatra. Luhoz sokkal jobban illik. Hiába mondtam, hogy nem tetszik nekem a dekadenciája. A kiábrándultság nem fog megmenteni bennünket. Azt felelte, az ő útja az, hogy lemond a pozícióról. – Mi történne, ha te lemondanál, és Lu venné át a hatalmat? – szegeztem neki a kérdést. – Akkor is együtt aludnánk? – Nem gondoltam volna, hogy a hatalmamhoz jobban ragaszkodsz, mint hozzám! – Nem hatalommal rendelkezel, hanem az életünkkel. Jobbá nem tudod tenni, de legalább rosszabbá ne tedd! – Az életem egy fabatkát sem ér, ez a hely börtön – mondta. – De hát hová mehetnénk? Hová lehet innen megszökni? Felül hálók, alul csapdák. Ha menekülni kezdünk, meghalunk. Mao és a Párt eldöntötték a sorsunkat. Ki kell bírnunk. Jent hétnapos intenzív politikai kiképzésre vezényelték a gazdaság központjába. Egyedül kellett aludnom. Elöntött a keserűség. Attól féltem, most, hogy Leopárd és ő újra találkoznak, elveszítem. Furcsa állapotba kerültem, állandó szórakozottság lett úrrá rajtam. Éjszaka Jennel álmodtam. Vártam az éj leszálltát, hogy vége legyen a napnak. Távolléte alatt a szeretőmmé tettem. A naplemente új érzéseket teremtett a lelkemben iránta. Az alkonyati fények legyűrték a szívem sötétjét. Írtam a szüleimnek Sanghajba. Beszámoltam nekik a párttitkárunkról, Jen elvtársról. Azt írtam nekik, nagyon jó barátok vagyunk. Hogy igazságos főnök. Olyan, mint egy nagy fa, hatalmas ágakkal és temérdek levéllel, és élvezem a hűs szellőt, amikor az árnyékában ülök. Ennél messzebbre nem mehettem. Megírtam anyámnak, hogy a gazdaság rendben működik, és én is jól vagyok. Megemlítettem, némelyik szobatársam szülei eljöttek látogatóba, bár a gazdaságot nem nevezném látványosságnak. Válasz helyett anyám maga érkezett. Épp permeteztem. Orchidea jelentette, hogy megérkezett az anyám. Nem hittem el. Egy asszonyra mutatott, aki poros kabátban állt az út szélén. – Na, most mondd, hogy hazudok – húzta ki magát Orchidea. Letettem a permetszeres tartályt, és elindultam anyám felé. – Anya, ki mondta neked, hogy ide gyere? – Anyám mosolygott: – Egy anya mindig megtalálja a gyerekét. – Letérdeltem, hogy levegyem a cipőjét. A lábai meg voltak dagadva. Egy tálba vizet öntöttem neki. Megkérdezte, mennyit nyom a permetes tartály. – Harminc kiló – válaszoltam. – Teljesen átázott a hátad. – Tudom. – Azért jó, hogy keményen dolgozol – mondta anyám. Eldicsekedtem neki, én vagyok a szakaszvezető. Anyám azt mondta, büszke rám. Örülök neki, mondtam. – Nem tudtam neked semmit hozni, mert Virágeső nemrég érettségizett, és egy bennlakásos szakiskolába irányították. Őt is törölték a sanghaji lakónyilvántartásból. Nincs pénzünk, hogy új takarót vegyünk neki. Még
mindig a te régi pokrócodat használja. Jó, ha az ember a kevéssel is be tudja érni, nem gondolod? – És hogy van Korál? Gyárba küldik? – kérdeztem. Anyám bólintott, és azt mondta, imádkozik, hogy oda küldjék. – De nem lehet tudni – rázta meg a fejét. Korál fél elhagyni bennünket. Az iskolában azt mondták, akinek testi fogyatékossága van, nagyobb eséllyel maradhat Sanghajban. Korál nem volt hajlandó orvoshoz menni, pedig súlyos hasmenése volt. Megpróbálta szétroncsolni a beleit, hogy fogyatékosnak számítson. Ostobaság volt, de nem bírtuk lebeszélni róla. Egy csomó fiatal a környékünkön ilyesmivel próbálkozik, nem akarják, hogy vidéki gazdaságokba kerüljenek. Korál nagyon boldogtalan. Azt mondta, soha nem kérte, hogy megszülessen – a szemembe vágta. A gyerekem ilyet vág a szemembe. Jen ágyába fektettem anyámat aznap éjjel. Szerettem volna még beszélgetni vele, de ahogy a fejem a párnához ért, elaludtam. Másnap reggel anyám azt mondta, jobb, ha most elmegy. Azt is mondta, nem szabad sajnálnom magam, gyengeségről árulkodna. És hogy az ő jelenléte esetleg elgyengíthet engem, pedig azt nem szeretné. Nem szabad itt maradnia, mert csak erősíti a többi katona honvágyát. Nem állíthattam, hogy ne érezném gyengének magam. Azt sem mondhattam, hogy a viselkedésem nem befolyásolja a többieket. Szerettem volna kisírni magam az anyám karjaiban, de ötéves korom óta felnőtt voltam. Én lettem a példakép az anyám többi gyereke számára. Muszáj, hogy erősnek lásson. Vagy nem éli túl. Függött tőlem. Megkérdeztem, szeretné-e, ha körbevinném a gazdaságban. Azt mondta, eleget látott. A kopár, szikes föld eleget mutatott. Azt mondta, ideje indulnia. Megkért rá, hogy gondoskodjam Orchidea lábáról. Egy nád belefúródott a talpába, és a seb elgennyesedett. Anyám nem érdeklődött Jen felől. Nem kérdezte, kinek az ágyában aludt az előző éjszaka. Azt kívántam, bárcsak megtette volna. Bárcsak beszélhetnék neki az igazi életemről. De anyám nem kérdezett. Tudtam, hogy Jen párttitkársága az ok. Anyám félt a párttitkároktól. Eddig mindegyiknek áldozatul esett. Megszökött, mielőtt bemutathattam volna Jennek. Anyám nem engedte, hogy elkísérjem a gazdaság buszmegállójába. Ragaszkodott az álláspontjához. Egyedül indult el a poros úton. Bár Lu nehezményezte a távolmaradásomat, úgy döntöttem, titokban követni fogom anyámat a gyapotföldön keresztül. Az első öt kilométeren nem állt meg pihenni. Maga mögött akarta hagyni, amit látott – a földet, Sanghaj lányait, a börtönt. Menekült, mint egy gyerek. Figyeltem, ahogy a buszra várt. Idősebbnek látszott a koránál – negyvenhárom éves volt, de hatvannak látszott, vagy még többnek. Amikor a busz elvitte anyámat, futásnak eredtem, be a gyapotföld sűrűjébe. Kifulladásig hajszoltam magam, aztán hanyatt vágtam magam a földön. Zokogtam, és Jen nevét kiabáltam. Aznap, mikor hazaérkezett, kilométereket gyalogoltam, hogy üdvözöljem. Amikor az egyik kereszteződésnél megpillantottam a traktorját, elállt a szívverésem. Leugrott és felém futott. Leesett a sálja. A traktor továbbment. Ahogy előttem állt, nagyon helyes volt az egyenruhájában. – Találkoztál vele? – Lehajoltam a sáljáért, és felé nyújtottam. – Leopárddal? – kérdezte mosolyogva, és a sálért nyúlt. – És, mi történt? – kérdeztem. Megkért rá, soha többet nem említsem előtte a Leopárd nevet.–Túl vagyok rajta, soha nem is létezett – tette hozzá. Újra megkérdeztem, mi történt. – Semmi. Nem ismerjük egymást. Ugyanolyan idegenek vagyunk, mint azelőtt. – De ott volt? – makacskodtam. – Igen, ott. –Beszéltetek? – Igen, köszöntünk. – És még mit? És még mit mondtatok? – Felolvastuk a csapatjelentéseket, ez minden. Nem tűnt megbántottnak. Nem látszott rajta, hogy sóvárogna. – Nagy Vezetőnk, Mao elnök, arra tanít bennünket: „Egy proletárnak előbb saját magát kell felszabadítania, mielőtt felszabadítja a világot.” Megfricskázta az orromat. – Szappanszagod van. – A központban megfürödhettünk. A párttitkárokat ezzel jutalmazták. – Azt mondta, valami fontosat kell nekem mondania. Hamarosan elhagyja a csapatot. Becsuktam a szemem, és pihentem a karjai közt. Sokáig feküdtünk csendben. – Most én
kívánom, bárcsak férfi lennél – szólaltam meg. Azt felelte, tudja. Szorosabban ölelt. Hallgattam a szívverését. Úgy tettünk, mintha nem lennénk szomorúak. Bátrak voltunk. Azt mondta, egy távoli gazdaságba küldik, a harmincadik csapathoz. Egy párttitkárra és csapatvezetőre van szükségük, nyolcszáz embert kellene irányítania. – Miért éppen most? Miért nem Lut küldik? –kérdeztem. – Parancs, válaszolta. Nem vagyok a magam ura. Megkérdeztem, hogy az a másik gazdaság nagyon messze van-e. – Azt hiszem, igen. – Aztán az ottani talajviszonyokról kérdeztem. – Szörnyűek. Ugyanolyanok, mint itt, sőt valószínűleg még rosszabbak, mert közelebb van a tengerhez. – Megkérdeztem, akar-e odamenni. Azt mondta, nem bízik benne, hogy képes lesz azt a földet is meghódítani. És hogy nem érti, mitől lett ilyen félszeg. Nem akar elhagyni engem. Szomorúan mosolygott, és egy régi mondás szaladt ki a száján: „Ha a vendég távozik, hamarosan kihűl a teája is.” Mondtam neki, hogy nálam a teája soha nem fog kihűlni. Lu korán lekapcsolta a lámpát. Hosszú munkanapunk volt, betakarítottuk a rizst. A horkolás hol erősödött, hol halkult a szobánkban. A holdat néztem, amikor Jen keze gyengéden az arcomhoz ért. A kezei végigsimogatták a nyakam, a vállaim. Azt mondta, el kell viselnie a fájdalmat, hogy elválunk. Könnyek szöktek a szemembe. Friss Hajtásra gondoltam, és a könyvmoly férfira. A boldogságukra és az árra, amit fizetniük kellett érte. Sírtam. Jen magához szorított. Azt mondta, nem bírja fékezni magát. Ijesztő volt az éhsége. Takarókkal fedett be minket. Egymás levegőjét lélegeztük. A kezem a melléhez húzta. Engem simogatott, de ő reszketett. Azt suttogta, bárcsak meg tudná velem értetni, milyen boldoggá teszem. Megkérdeztem, hogy Leopárd vagyok-e neki. A karjaiba bugyolált. Azt mondta, soha nem létezett Leopárd. Hogy én voltam az, aki Leopárdot kitalálta. – Igen, de te adtad a feladatot. – Nagyon jó munkát végeztél. – Még megkérdeztem tőle, vajon tudjuk-e, most mit teszünk. Azt válaszolta, ő a Kis Piros Könyvön kívül semmit se tud. – És erre a helyzetre is illik valamelyik idézet? – „Az ember úgy tanul meg harcolni, hogy harcol” – mondta. Mondtam neki, hogy nem látom a könnyeimtől. Azt suttogta, egyelőre felejtsem el, hogy el kell mennie. Azt mondtam, nem bírom. – Azt akarom, hogy engedelmeskedj nekem. Mindig nagyon ügyes voltál, amikor nekem engedelmeskedtél. – Lenyalta a könnyeimet, és azt mondta, így fog ránk emlékezni. Lassan bedugtam a kezem az inge alá. Segített az ujjaimnak kigombolni a melltartóját. A gombok szorosan tartották. Öt darab. Végül az utolsó is kinyílt. Abban a pillanatban, hogy a melléhez értem, finoman megrázott valami áram. A szívem összevissza vert. Egy vad paripa kiugrott a hámból. Suttogott valamit, amit nem hallottam. Olvadó hópihe volt. Már nem tudtam, milyen szerepet játszom, egy képzeletbeli férfit, vagy magamat. Vonzott. A ló vadul nyargalászott. Oda mentem, ahol a nap kel. Az ajka, mint a paradicsom. Villám és mennydörgés kavargott bennem. Megőrültem a vágytól. Akartam, hogy hozzám érjen. Kezei végigfutottak a mellemen. Az agyam elborult. Az érzékeim ujjongva fürödtek a lobogó tűzben. Könyörögtem, hogy még szorosabban öleljen. Egy halk hang az agyam hátsó rekeszében követelte, állítsam le magam. Abban a pillanatban, hogy elbizonytalanodtam, elérte az ajkamat, és lázasan megcsókolt. A halk hang eltűnt, belevesztem az ölelésbe. Jennek végül nem kellett elmennie a Harmincadik Csapathoz. Visszavonták a parancsot, mert a Parancsnokság nem tudta kivezettetni oda az ivóvizet. – Éljen soká Mao elnök – kiáltottuk, amikor megkaptuk a hírt. Lu nem örült neki. ő vette volna át Jen helyét, ha távozik. Az esőt okolta. Azt mondta, túl sokat esik az eső, és ez nem tesz jót a szerencséjének. Május volt. A hajtások szárba szöktek. Az utóbbi öt hónapban a Parancsnokság utasításba adta, hogy a vezetők fordítsanak nagyobb figyelmet a katonák politikai tudatosságára. – Csak ha a fejekben rend van, lesz több és jobb minőségű a termés. Ez gazdasági sikereink kulcsa. –
Lu hangosan felolvasta az utasítást a csapatnak. Azt mondta, ezentúl az esti önkritikagyűléseken minden katona köteles beszédet mondani. Lu rendszeresen dühbe gurult ezeken a gyűléseken, mert a katonák kétharmada el-elszundított. Lu kijelentette, valószínűleg osztályellenség lapul a sorainkban. – Meg kell élesíteni az osztályharc szuronyait az agyunkban, ha legyőzhetetlenek akarunk maradni – mondta. Hogy keményebb munkára sarkalljon bennünket, Lu új szabályt vezetett be. Mindenki csak naponta kétszer mehetett ki szarni vagy pisilni a munkaórák alatt, és ilyenkor is csak maximum öt percet tölthetett a vécén. Ha valaki megsértette ezt a szabályt, súlyos kritikát kapott. – Csak a lusta dögök szarnak ennél többet – mondta Lu –, és a lusta dögök megérdemlik, hogy keményen megleckéztessük őket. Amikor Lu megkérte Jent, hogy tartson mozgósító beszédet a közlegényeknek, Jen a sorok elé lépett, és megszólalt: – Kérem, ismételjétek utánam: Mao elnök arra tanít bennünket: „Bízzatok a népben!” – Egy percen belül feloszlatta a gyűlést. Lu azt mondta, nem várhatjuk el, hogy a gerenda egyenesen álljon, ha a tartóoszlop ferde. – Mi bajod van? – kérdezte Jen. Tollát a jegyzetfüzetén kocogtatva, Lu azt válaszolta: – Párttitkár elvtárs, azt gondolom, hogy az agyadba befészkelték magukat a szellem termeszei. – Igen? – Jen a szeme sarkából pillantott Lura: – Tudod, honnan kaptam ezeket a termeszeket? Tőled, a te agyad van zsúfolásig tele termesszel. A te agyadban egyetlen termeszmentes gerenda vagy tartóoszlop sincs, a hangyák már rég felzabálták az összesét, és most a kiéhezett termeszek már a szem-, a fül-, az orrüregedből, sőt a segglyukadból törnek elő, hogy mások agyát is felzabálják. – Jen elsétált, magára hagyva a lilára vált Lut. Bár a hideggel kapcsolatos kifogásaim egyre kevésbé voltak meggyőzőek, továbbra is Jennel aludtam, mintha csak megszokásból tenném. Lu kezdte magát kényelmetlenül érezni. Azt mondta, nem egészséges, ha két ember elvágja magát a többiektől. Az egyik pártgyűlésen megjegyezte, hogy Jen kevésbé fegyelmezett, mint volt, és hogy veszedelmes revizionista hajlamok kezdenek kiütközni rajta. Megkritizálta, amiért eltávolítja magát a tömegektől, és politikai klikket hoz létre. Jen azt mondta, ne is törődjem Luval, politikai baktériumnak hívta. Egy délután arra lettem figyelmes, valaki ellenőrizte az ágyamat. Később aznap éjjel észrevettem, hogy Lu nem horkol. Hallgatózik vajon? Másnap Lu odajött hozzám, hogy beszélni szeretne velem. Megkérdezte, mit csinálok Jennel a téglagyár udvarán. Azt mondtam, az erhun gyakorlunk. – Ez minden? – A tekintetéből látszott, egy szavamat sem hiszi. – Tudod, több jelentés is érkezett hozzám a dolgozóktól rólatok. Mindig a „dolgozók tömegeire” hivatkozott, ha a saját véleményét akarta hangoztatni. – Ne haragudj, nem értem, mire akarsz kilyukadni – feleltem. – Dehogynem érted, pontosan tudod, miről van szó. – Elmosolyodott: – Észrevettem, hogy ti ketten egymás ruháit hordjátok. – Ez igaz volt, Jen és én igyekeztünk a lehető legjobban kinézni. Igaz volt az is, hogy felvettük egymás ruháit, és rajtam volt a tíz centi széles öve. – És ez probléma? – kérdeztem Lut. Lu nem válaszolt. Arrébb sétált azzal a „na, majd meglátjuk, hogy probléma-e” mosolyával. Aznap este új felirat jelent meg az ebédlő falán: „Éberen figyeld az osztályharc új formáit!” Lu beszédet mondott az esti gyűlésen, és figyelmeztette a jelenlévőket, hogy korrupt elemek bujkálnak a proletárok soraiban. Hangsúlyozta, a csapat nem engedheti, hogy egy kis darab egérszar megrontson egy egész tál kását. Éjjel, a melegvíz-csaptól hazafele menet Lu gyanakvásáról beszélgettünk Jennel. Jen azt javasolta, ne aludjunk együtt ezentúl. Arról is tudott, Lu titokban a Párt hozzájárulását kérte, hogy éjféli kutatást rendezhessen az összes szúnyogháló alatt. – Engedelmeskedned kell – mondta Jen. – Rendben, de ma este még ne – válaszoltam. Jen a karjaiban tartott. Úgy éreztem, összetörnek a bordáim a szorításában. Hajnalban arra ébredtem, hogy idegen lélegzik az arcomba. Résnyire nyitottam a szemem.
Homályos fej imbolygott előttem. Elfogott az iszonyat: Lu feje volt. Bebújt a hálónk alá, és most közvetlen közelről figyelt. A szívem sikoltozott. Próbáltam uralkodni magamon. Becsuktam a szemem, mintha még mindig aludnék. Reszketni kezdtem. Ha Lu felemeli a takarót, ott fekszünk meztelenül Jennel. Azonnal letartóztattathat. Éreztem, ahogy Lu lélegzete erősödik. A pléd alatt erősen megmarkoltam a huzatot. Imádkoztam, nem tudom, kihez, csak imádkoztam. Éreztem, ahogy Lu feje közelebb és közelebb jön az arcomhoz. A keze a nyakamnál a takaró széléhez ért. Jen álmában a fal felé fordult. Lu árnyéka kihátrált. Amikor kinyitottam a szemem, Lu már nem volt ott. Lu nem kérdezősködött többet. Észrevettem, vagy ő, vagy valamelyik bizalmas híve állandóan követ. Lu céltáblájává váltam, rajtam keresztül akart leszámolni Jennel. Nehéz volt kibírni, hogy nem lehetek együtt Jennel. A nap elvesztette az értelmét. Jen keményebb lett, mint valaha. Keményen dolgozott, és nem mutatta ki az érzelmeit. Magával cipelte Lut, legyen a kőhordó partnere. Hogy kifárassza Lut, teljesen megpakolta a raklapot, és olyan gyorsan haladt, ahogy csak bírt. Bár Lu összegörnyedt, mint egy ringli, amikor Jennel dolgozott, soha nem panaszkodott. Mintha tudná, hogy egy nap úgyis ő nyer, majdnem elegánsan viselte a terhet. Egyszer láttam, ahogy a könnyeit törölgeti éjjeli Mao-tanulmányai közben. – Tőlem fejjel lefelé is felakaszthatnak, vagy tűvel szurkálhatják a fenekemet – nézett fel rám a könyv mögül kísérteties mosollyal Lu. – A hitemen kívül nincs szükségem másra. Egyszer, három héttel később, a munka végeztével, amikor senki nem volt a szobában, könyörögni kezdtem Jennek, hagyjon fel Lu kínzásával. Kértem, hogy gondoljon a következményekre. – Ne feledd, egy kutya átugrik a falon, ha sarokba szorítják. – Jen nekinyomott az ajtónak, és úgy mondta: – Lunak a hatalmam kell, ki akar szorítani a pozíciómból. Teljesen mindegy, kedves vagyok-e vele, vagy sem, elhatározta, hogy az ellenségem lesz. Nagyon jól tudja, ha téged tönkretesz, akkor engem tesz tönkre. – Aztán elmesélte, hogy két héttel azelőtt felterjesztette a nevemet a bizottságnak, hogy javasolja felvételemet a kommunista pártba, de Lu ellene szavazott. – Nem engedi, hogy egy tigris szárnyakat növesszen. Hát nem érted? Te vagy a szárnyam! Azt válaszoltam, igazából nem olyan fontos nekem, hogy párttag legyek. – De, szükséged van párttagságra – mondta Jen. – Önvédelmi fegyver a jövődre nézve. – Mit tudsz tenni Lu ellenszavazatával szemben? – „Ha valaki sértegetni kezd, nem hagyom válasz nélkül” – idézte Maót Jen. – Voltam a Parancsnokságon ma délután. A Parancsnok Lu előléptetését akarta megbeszélni velem. Ugyanúgy bántam el vele, mint ő veled. Kiszedtem a húst a kibaszott leveséből. És bejött. A Parancsnok ejtette a javaslatot. Megkérdeztem, hogy fogja kezelni Lu gyűlöletét. Azt mondta, nem érdekli, mert már ő is csak egy sarokba szorított kutya. Ködös ösvényen haladtunk, a harmat lecsapódott a lábunkra. – Elegem van az életből – mondtam –, utálom, hogy nem vagyok más, mint egy töltény a tárban. – Jen elismerte, ő ugyanezt érzi. – De jobb harcolni, mint ha elevenen tépnek széjjel – tette hozzá. – Úgy tűnik, az a sorsunk, hogy ebbe a korba születtünk. Nem bújhatsz vissza az anyád méhébe, úgyhogy jobb, ha megtanulsz harcolni. Jött a tavaszi fesztivál. Azért, hogy példát mutassunk a katonáknak, Jen és én önként jelentkeztünk, hogy a szünetben őrizzük a gazdaság javait, így együtt maradhattunk. Amikor hajnalban az utolsó katona is elhagyta a körletet, Jennel kimentünk a földekre, és retket meg karalábét ástunk. Finom levest főztünk aznap este. Vacsora után, késő este, hosszú sétát tettünk Jennel a fagyott földeken keresztül. Ereztem, hogy teljes béke van bennem, testi és lelki. Néztem Jent, érces vonásait a fekete ég alatt. Vasistennő. Ismét elfogott az áhítat iránta, és elnémultam. Összeért a vállunk, ahogy egyszerre léptünk. A távolba meredt, mélyen gondolataiba merült. A hideg levegő felfrissített.
Jó nagyokat lélegeztem. Biztos voltam benne, hogy Jen a jövőnkre gondol, a sajátjára és az enyémre. Nem akartam őt gondolatban követni, nyomasztott. Milyen hatalmunk volt nekünk a jövőnk felett? Semmilyen. A mostani életünk már az a jövő volt, amit a Párt szabott ránk. Ahogy a szüleink életét is megszabták – ugyanaz a munka egy életen át, fogaskerekek vagyunk a forradalom gépezetében, addig használnak, amíg el nem törünk és ki nem dobnak bennünket. Jen megfogta a kezem, és szorosan tartotta. Ültünk a sötét nádban, egyszerre boldogtalanul és boldogan. Amikor visszamentünk a szobánkba, Lu váratlanul megjelent. Azt mondta, szeretné egyikünket leváltani, hogy valamelyikünk pihenhessen. Iszonyú csalódás volt, de egyikünk sem szólt egy szót sem. A láthatatlan harc köztünk és Lu között olyan kemény volt, mint a fagyott, sós, barna sár. Lu egyfolytában figyelt minket. Megszállottan figyelt. Jen és én egész nap a csapdáit kerülgettük. Nappal kitakarítottuk a magtárat, és átválogattuk a gyapotot. Többnyire csendben dolgoztunk. Éjjel külön aludtunk, ki-ki a maga hálójában, és egymásra gondoltunk. Egyik délután észrevettem Lu árnyékát, az ajtó mögött hallgatózott. Intettem Jennek, hogy merre bújt el Lu. Jen felvett egy botot, és mint aki patkányt üldöz, ütni kezdte vele a földet, aztán hirtelen felrántotta az ajtót, és ott állt Lu. Lu zavarodottan mosolygott, és azt mondta, épp szúnyogra vadászott. Jen dühös lett. Egyik nap, amikor Lu a földeken járt, elvette a koponyáját, és bedobta az egyik emésztőgödörbe. Lu lilára vált, amikor visszatért és nem találta a koponyát. Jen nem ismerte be a tettét. Lu nem kérdezősködött többet a koponyáról, de bevéste a dátumot az ajtófélfába. Ahogy a durva, de elszánt mozdulatait néztem a vésővel, éreztem Lu fojtogató erejét. – Szorítsd jobban! Igen, szorosabban! Szorosabban! – Egyik éjjel hallottam, ahogy Lu felsír álmában. A tavaszi fesztivál után mindennap gyapotot kapáltunk. A Kelet-kínai-tengerről érkező szél homokkal keveredett, és szúrt, mint a tű. Csípte a bőrünk, és ki-cserepesedett az ajkunk. A rügyek megfagytak. A katonák haragudtak. Káromkodtak, amikor reggelre befagyott a vezetékes víz. Minden apróságon összevesztek, például hogy ki foglal el több helyet a szárítókötélen. Lu teljesen hasztalan szólította fel őket, hogy éljenek úgy, mint egy harmonikus, összetartó család. Jen Lu hibáira összpontosított. Ki akarta rúgni a csapatból. Lu ezt pontosan tudta, és ugyanezt tette Jennel. Jen és én már rég felhagytunk a téglagyári találkozókkal, mert soha nem tudtuk, szaglászik-e Lu valamelyik embere utánunk. Jen arca megnyúlt. Újból káromkodni kezdett. Mindenfelé kivégzéseket hajtottak végre a gazdaság területén. A Parancsnokság elégedetlen volt a hűtlen katonák miatt. Gyakran plakátozták ki az újabb halálraítéltek fényképét. Az volt a szavajárásuk, hogy „hadd hulljon a férgese”. Jen egyik nap azzal jött oda hozzám, hogy Orchidea is Lu kopója lett. Titokban követett minket. Nem hittem neki. Azt mondtam, hogy Orchidea jó ember. Jen azt mondta, hogy ebben a csapatban már senki sem ember. Kutyák vagyunk. Egymás elől marjuk el a csontot. Nem tennénk-e meg bármit egy kicsit több kényelemért? Lu könnyű feladatokat adott Orchideának, és ez gyanús. Azt mondtam, hogy rémeket lát. – Talán igen – válaszolta Jen. – Ez maga az őrültekháza, a Vörös Tűz Gazdaság. Egyik reggel, mialatt a szakaszommal gyapotot kapáltunk, egy kis fehér busz húzott el mellettünk. Furcsa volt, hogyan kerül ide egy busz. Egy csoport jól öltözött ember, zöld katonai kabátban kiszállt, és felénk tartott. Ahogy elhaladtak mellettünk, tetőtől talpig végigmértek. – Te – mutatott rám hirtelen az egyik férfi. Letöröltem az izzadságot a homlokomról, és visszakérdeztem. – Én? – Igen, te. – A férfi közelebb lépett, és megkérdezte: – Hány éves vagy? – Körülbelül negyvenéves lehetett. Szabatos mandarin dialektusban
beszélt, mint a rádióbemondók. Mondtam neki, hogy húsz vagyok. Megkérdezte, merre van a Parancsnokság. Egy nő a csoportból jegyzetelt. Ahogy az útvonalat magyaráztam, körbeálltak, a profilomat vizslatták, volt, aki leguggolt, és úgy méricskélte a termetem, a vonásaim. A férfi megkérdezte, van-e hólyag a tenyeremen. Megmutattam nekik a hólyagokat mindkét tenyeremen, a vállamon és a kisebesedett térdemen. Szemügyre vették a hólyagokat, aztán a körmömet, ami sötétbarna volt a gombaölő szertől. Hallottam, ahogy a férfi odasúg valamit a jegyzetelő nőnek. A nő beleírt a füzetébe. Pár perc múlva visszaültek a buszba. Nem arra mentek, amerre magyaráztam nekik. Aznap éjjel a politikai gyűlésen szunyókálás helyett a katonák arról pletykáltak, hogy kik voltak azok az emberek a buszban, és miért jöttek. Az egyik lány, akinek a nagynénje a kormány kulturális hivatalában dolgozott, tudni vélte, hogy Csiang Csing elvtársnő, Mao asszony, a filmipar megreformálásán dolgozik, és a munkatársait országjárásra küldte, hogy megfelelő külsejű fiúkat és lányokat gyűjtsenek, akikből Kína jövőbeni filmszínészeit fogják képezni. Olyan külsőt keresnek, amivel meg lehet győzni a tömegeket, hogy ha ennek az embernek a szívéhez szuronyt szegeznek, akkor sem tagadja meg kommunista hitét. A kiválasztott kevesek a filmek főszereplői lesznek. Politikai követelmény volt, hogy a leendő színésznek munkásként, parasztként vagy katonaként kimagasló teljesítményt kell nyújtania. Beszámoltam Jennek a hallottakról, de fantazmagóriának tartotta. Az arcunk meg se közelítette az igazi szépségekét. Barnára sült krumplik voltunk. Körülbelül annyi esélyünk volt rá, hogy kiválasszanak, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Valaki a szobánkból másnap egy törött tükördarabkát akasztott az ajtó mellé. Mindenki oldalra hajolt, hogy belepillanthasson, mielőtt kilépett az ajtón. Délben láttam, ahogy Lu a tükörben nézegeti magát. Néhány pillanatnyi feszült csend után Lu megparancsolta, hogy vegyem le a tükröt. Azt mondtam, nem az én tükröm. – Tégy, ahogy mondtam – szólt rám. Hozzátette, ma este beszédet fog tartani arról, hogyan vonjuk ki magunkat a burzsoá befolyás alól. Levettem a tükröt, és Lunak adtam. Lu a tükröt a csapat faliújságjára akasztotta, és kitett alá egy hatalmas feliratot: „A gát átszakadása egy hangyajárattal kezdődik.” Aznap este Lu két órán át szónokolt arról, milyen fontos, hogy megküzdjünk a láthatatlan ideológiai ellenséggel. Lu előadásától nem foszlottak szerte az emberek filmcsillagálmai. Mindenki a legjobb ruhájába öltözött, és mindenféle kifogásokat keresett, hogy elmehessen a Parancsnokság épülete előtt, ahol ezek a különös látogatók megszálltak. Orchideával utasítást kaptunk, hogy menjünk el a Parancsnokság épületében lévő boltba szárított zöldségért. Láttuk, hogy a Parancsnokságon nagy a mozgás. Mindenki arról beszélt, hogy merre járnak a filmstúdió emberei, és hallottam, ahogy valaki megjegyezte, hogy tudomása szerint a Vörös Szív úton fognak hazafelé jönni. Orchidea megkérdezte, ne menjünk-e a Vörös Szív út felé, amikor látta, hogy többen is arra veszik az útjukat. Hezitáltam. – Sosem lehet tudni – mondta Orchidea. Aztán azt mondta, hogy tegnapelőtt is kiszemeltek egy lányt a Tizenharmadik Csapatból, fogmosás közben. Megkérték, hogy tegyen még több fogkrémet a kefére, és fogmosás közben kérdezték ki. A Vörös Szív útra mentünk. Vártunk, és mint a többiek, úgy tettünk, mint aki épp csak arra sétált. Fél óra múlva megjelent a fehér busz. Hirtelen mindenki felélénkült és mosolyogva nézett a buszra. Én is mosolyogtam, ahogy elhaladt. Orchideával épp a mosdóban voltunk, amikor meghallottuk, hogy a férfivécén nagy bélmozgások közepette valaki éppen egy Mao-verset deklamál: „Négy tenger kevereg, lebegő felhő, dühös víz” – hallottam, ahogy letoccsant egy darab szar, „öt földrész rázkódik és remeg, szél, villámlás, küzdelem” – megint pottyant a szar. „A kommunisták magvak” énekelte egy lány mögöttem Mao dalát, „a nép a termőföld. Bárhová is megyünk, a néppel kell keverednünk…” Orchidea felkiáltott. – Ne éld bele magad
túlságosan! Elhullasz, és a trágyával fogsz keveredni! – „Virágozz, és népedben eressz gyökeret…” – folytatta a lány. Egy hétre rá, Jent és Lut a Parancsnokságra hívatta a gazdaság párttitkára, hogy egy fontos megbeszélésen vegyenek részt. Egy hirdetménnyel jöttek vissza: a filmes válogatóbizottság két nőt és egy férfit választott ki az egész Vörös Tűz Gazdaságból, akiknek a filmstúdióba kell menniük a területi előválogatásra. Én voltam az egyik. Újra és újra megnéztem magam a pici tükörben. Elképzeltem, hogy a kis darab üveg hatalmas vetítővászon. Mindenféle arckifejezéseket gyakoroltam, amiről azt képzeltem, hogy tetszene a milliós tömegnek. Jen azt mondta, választhatok, hogy táncolni fogok a vizsgabizottság előtt, vagy egy Maoverset szavalok el. Úgy döntöttem, hogy verset fogok mondani: A hóvirág dicsérete címűt. A hóvirág Mao szimbóluma volt a kommunista pártra és a Vörös Hadseregre. Jen figyelte, ahogy a versenyre készülök. Úgy ült ott, mint egy Buddha-szobor. Amikor megkérdeztem tőle, szerinte milyen, azt válaszolta, látja, arany főnixmadár száll fel a csirketojásból. Három nap múlva a Parancsnokság megbízta Jent, hogy vigyen el engem Sanghajba a válogatásra. Az indulás előtti este Jen csak éjfélkor jött vissza a szobánkba. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, levette a cipőjét, bemászott a hálója alá, és szorosan behúzta a függönyt. Tudtam, mi jár a fejében, de nem tudtam neki segíteni. – Kapcsold le a kurva lámpát, Lu elvtárs, légy oly kedves! – ordította Jen a hálójából. – Még nem végeztem a tanulmányommal – mondta Lu. – Takarodó van! – Lu felállt: Marxizmust tanulok. – Jen közbevágott: – Az sem érdekel, ha kapitalizmust tanulsz! Kapcsold le a rohadt fényt! – Lu leült, lapozott egyet és megszólalt:- Hagyd abba, úgy viselkedsz, mint Hitler! – Jen leugrott az ágyról, lekapcsolta a villanyt, és visszabújt a hálójába. Lu felállt, és újra felkapcsolta a villanyt. – Te kurva! – üvöltötte Jen, és elhúzta a háló függönyét. Felvette az erhuját a padlóról, és a villanykörtéhez vágta. A körte elcsattant, az erhu egyik húrjával egyetemben. – Holnap mindent jelenteni fogok a Parancsnokságon – mondta Lu a sötétben. Csendben maradtam. Mit mondhattam volna? A távozásom eshetősége kétségbeejtette Jent. Bármennyire szerette volna is, hogy elkerüljek innen, elutazásom azt jelentette, nem marad itt semmi, amire támaszkodhatna. Mivel a kommunizmusba vetett hite már megroppant, érzelmileg gyenge lábakon állt. Fogalmam sem volt róla, hova visznek, ha sikerül megnyernem a fordulót. Másnap reggel Jen nyugodtnak tűnt. Minden tartalék cukrát a kásámba öntötte. Lu figyelt bennünket, ahogy Jen a traktorért ment és intett nekem, hogy igyekezzem. A katonák csendben figyeltek. Jen először a Parancsnokságra vitt, hogy kapjak egy pecsétet, hogy elhagyhatom a gazdaság területét. Aztán felszálltunk a Sanghajba induló teherautóra. Szorosan egymás mellett ültünk a teherautó nyitott platóján. Ahogy elhagytuk a megyehatárt, és a város felé közeledtünk, esni kezdett. Próbáltam nem nagyon belegondolni abba, ami várt rám: Jen meg én vajon örökre elválunk? Jen elővett egy nejlondarabot a táskájából, hogy megvédjen az esőtől. Megpróbáltam úgy tartani a nejlont, hogy őt is befedje. – Ne törődj velem – mondta türelmetlenül. Megfogtam a karját: talán nem is jutok túl a helyi fordulón. – Ne merészelj arcul köpni! – szólt vissza. A kapu tekintélyesebb volt, mint amire számítottam: Sanghaj Filmstúdió. Előttem hatalmas virágágyás, a két oldalán egymással szemközt két nagy vörös épület. Végigsétáltunk Jennel a stúdiók során, láttunk falra festett óceánt, fa- és porcelánbárkákat. Eltévedtünk, leégett házak és egy összedőlt híd romjainál lyukadtunk ki. Találtunk föld alatti alagutakat, műfákat, műanyag emberi testrészeket kínai és japán egyenruhába bújtatva, és egy összeégett japán zászlót is.
Egy biztonsági őr kiabálva ért utol minket. Megmutattuk neki a nálunk lévő hivatalos levelet. Elirányított a színházterembe, ahol sok fiatal gyülekezett. A helyünkre kísértek. Körülnéztem. Vörös jelszó lógott a színpad felett: „Szenteljük minden energiánkat a Párt kulturális missziójának!” Két másik szlogen is lógott függőlegesen: „Kövessétek Csiang Csing Elvtársnőt!” és „Éljen soká Mao forradalma!” A színpad előtt hosszú, keskeny asztal állt fehér abrosszal letakarva. Körülbelül tizenöt tagú zsűri ült az asztalnál. A mellettem ülő lány a legszebb nő volt, akit életemben láttam. Azt mondta, hogy a szomszédos Vörös Csillag Gazdaságból érkezett. A szája, mint a cseresznye. Az övéhez képest az enyém hatalmas békaszáj. A csípője ívelten gömbölyödött elő a derekából. Az enyém oszlopszerűen egyenes. Amikor szólították, nyugodtan lépett a színpadra, és sietség nélkül adta elő a számát. A darabja tánc és mese kombinációja volt. Előadás közben úgy sírt és nevetett, mint a valós életben. Kezdtem levegő után kapkodni. A hangokat, mintha víz alól hallottam volna. A mellettem ülő riválisokból már csak homályos tarkókat és testeket láttam. Semmit nem tudtam a professzionális színészetről, nem rúghatok labdába mellettük. Egyfolytában arra gondoltam, hogy még csak a mandarint sem beszélem rendesen. Amikor szólítottak, pánikba estem. Ahelyett, hogy felálltam volna, előredőltem, és a karommal eltakartam a fejem. Jen megrázta a karom és a vállam, de nem bírtam megmozdulni. Nagyon remegtem. A bemondó megismételte a nevem, és közölte, hogy utoljára hív. Úgy éreztem, elájulok. Kettőt láttam. A lábamból kiment az erő. Jen magából kikelve ordította a fülembe, hogy mozogj már, te seggfej! Lódulj már! Az őseink szerelmére, ez az egyetlen lehetőséged, hogy kikerülj a pokolból! Üvöltött: Te seggfej! Te szarházi! Te féreg-se-rágja hulla! Cserben akarsz hagyni! Csalódtam benned! Felugrottam. Letöröltem az izzadságot a homlokomról. A katonazakó leesett a vállamról. Felmasíroztam a színpadra. A bírák elé álltam. Semmilyen kifejezés sem volt az arcukon. Végigmértek. Középen egy kopasz levette a szemüvegét. Kinyitottam a szám, de nem jött ki hang. Az agyam kiürült – elfelejtettem a sorokat. Jen felállt a nézőtéren. Lila volt a feje. Maguktól kigurultak a szavak a számon. Mao Elnök verse. Majdnem kiabáltam: Dicséret a téli szilvának! Hangom rezonált, tisztán zengett, mint egy vadászkürt. Jen mosolygott, szája együtt mozgott az enyémmel: A szél és az eső elüldözték a tavaszt, De a hó visszahozta. Száz láb hosszú jégoszlopok lógnak Veszélyesen a sziklameredélyről. Egy kis hóvirág nyílik A virág nem akar A tavasszal versenyre kelni. Csak jelenteni szeretné A tavasz jöttét. Mikor virágba borul, Az egész hegyoldal Meghúzza magát a többi közt És boldog mosolyra fakad. Jen gyengéden nézett rám. Visszaúton a Vörös Tűz Gazdaságba, végig a kezemet fogta. Miközben a forduló eredményére vártam, a gazdaság katonái egyre távolságtartóbban kezeltek. Tapinthatóvá vált az irigységük és a keserűségük. Két hónap múlva, amikor már biztos voltam benne, hogy kiszórtak, Jen azzal a hírrel tért vissza a Parancsnokságról,
beválogattak a második fordulóba. A szüleim Sanghajban örültek, hogy egy hétvégére újra láthatnak. Apám figyelmeztetett, ne üljek fel semminek. Apám idősebbnek nézett ki a koránál. Anyám is. Nem maradt több bátorságuk. A lendületüket nagyban megtörte a tapasztalatuk. Apám már nem az a lelkes csillagász volt, aki a fiát Űrhódítónak nevezte el. A helyi párttitkár rálépett, megtaposta. Olyan félénk volt, mint egy sokkot kapott kisegér. Visszaküldték a gazdaságba, azután behívtak még három területi válogatásra. Minden forduló után kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak az eseményre. Jen keményen a munkába temetkezett. Egyszeregyszer észrevettem, ahogy a távolból a világ legszomorúbb arckifejezésével figyel. Ritkán beszélt, és ha megszólalt, a hangja fáradtan csengett. Nem tudtam, mit mondjak. Próbáltam magam a jövőm szövögetésével elfoglalni. Nem akartam az érzéseimmel foglalkozni. Nem bírtam. Nem bírtam Jennel szembenézni. Túl nehéz volt. Megpróbáltam megfeledkezni róla, amíg az idő el nem választ. 1976 kora tavaszán, az utolsó forduló után behívtak a Filmstúdióba, hogy teszteljék, milyen gyorsan tanulok. Sokakat, akikről azt gondoltam, kiválóak – a cseresznyeajkú lányt is a Vörös Csillag Gazdaságról –, addigra kiejtették. Akiken látszott, hogy semmilyen előképzettségük nem volt, azokat benntartották. Később azt mondták, Csiang Csing szerette hangoztatni, hogy inkább kommunista füvet akar, mint kapitalista hajtásokat. A bírák azt gondolták rólam, nem vagyok túl tehetséges, de politikailag megbízhatnak bennem. A tréningen azt a feladatot kaptam, vigyek keresztül a termen egy nejlonzacskót úgy, mintha nehéz követ cipelnék. Azt jegyezték fel rólam, hogy a származásom „tiszta” – tehát nem volt soha színész a családomban –, ugyanakkor gyorsan reagálok az utasításokra. Egy másik színészi gyakorlaton megkértek, igyak meg egy pohár vizet. A tréner leállított: – Nem, nem. Nem jól issza a vizet. Két probléma is van. Egy igazi munkás soha nem fogja a poharat ilyen könnyelműen, három ujjal a fogantyúnál. – Megkért rá, markoljam meg a poharat. Azután felhívta rá a figyelmem, hogy a munkásosztály valódi sarja soha nem kortyolgatja a vizet így, mint egy burzsoá kisasszony, akinek két korty között temérdek ideje van. Megmutatta, hogy dönti magába egy hajtásra a vizet a munkásosztály valódi sarja, és hogy törli meg utána a száját az ingujjával. A stúdió ellenőrizte a családi hátteremet és a politikai múltamat, azután visszaküldték a gazdaságba. Majd közölték velem, hogy felvettek. Amikor visszaérkeztem és izgatottan elmondtam Orchideának a hírt, nagy meglepetésemre egy pletykával fogadott: a Parancsnokság vizsgálatot indított ellenem és Jen ellen. Lu volt a vizsgálóbizottság feje. Jenhez mentem, hogy erősítse meg a hírt. Jen kétségbeesettnek látszott. Azt mondta, Lu titkos jelentéseket készített rólunk a Parancsnokság számára. A sáska már rág. Már megkezdte a pusztítást. A Parancsnokság felszólította Jent, tegye a kártyáit az asztalra, önmagától, mielőtt a tömeg nyomását használnák ellene. – Tagadtam – suttogta Jen. – Mindent tagadtam. Már ismerem a Párt trükkjeit. Közöltem a párttitkárral, hogy éppen olyan forradalmi viszonyban vagyok veled, mint mindenki mással. Számos példát hoztam fel, hogy milyen kimagasló volt a szakaszvezetői teljesítményed a parancsnokságom alatt. Kifejtettem, hogy mindketten hűek vagyunk a Párthoz. Szégyentelenül csináltam. Az őrültekházában bármit mondhat az ember, vagy nem? A főparancsnok ejtette az ügyet, mert Lunak semmilyen konkrét bizonyítéka nem volt. A kurva Lu erre küldött egy jelentést a filmstúdió pártbizottságának. Ennek a kurvának most már egészen fantasztikus méreteket ölt az őrülete. Kénytelen vagyok elismerni. A filmstúdió kiküldött egy bizottságot, hogy vizsgálják meg az esetet. Többször tárgyaltak
Luval. Velem, vagy Jennel nem beszéltek. Úgy tűnt, a főparancsnoknak kezd megváltozni rólam a véleménye. Felállított egy kéttagú vizsgálóbizottságot, és egyesével kikérdezték a csapat minden tagját. Jen aggódott. Majdcsak találnak valami pókhálót vagy patanyomot, hiszen a tömegek szeme tényleg „élesebben” lát. Megkérdeztem Jent, mit tegyünk. Hosszú ideig hallgatott, aztán megszólalt: – Ha az ördög taktikája egy láb magas, akkor a tao taktikája tízszerte magasabb lesz. – Megkérdeztem, ezt hogy érti. Azt mondta, két dolgot kell tennem: először is, ha kérdeznek, mindent tagadjak, másodszor, tedd, amit mondok. Ne kérdezz semmit! Amikor megkérdeztem, miért nem avat be a tervébe, azt felelte, az is része a tervnek, hogy nem tudhatok róla. Lu úgy gyakorolta a hatalmát, mintha Jen már ott sem lenne. Abbahagyta a Maotanulmányokat azzal, hogy már elsajátította Mao gondolatainak a lényegét. Ha kiment vagy bejött a szobába, mosolygott, és dalokat hümmögött munka közben. Ebédre és vacsorára malacbordát rendelt. Hízott. Egy héttel a visszaérkezésem után Lu gyűlésre hívta össze a csapatot a raktár elé. Mindenkit felszólított, hogy mondják utána Mao versét, és figyeljenek a mögöttes tartalomra. A közlegények mondták utána: A fénygömb körül Néhány légy nekimegy a falnak. A hang, amit kiadnak, éles és gyászos. Egy hangya ki akar dönteni egy fát, Milyen nevetséges, ahogy túlbecsüli az erejét. Az összes közlegény tudta, mire céloz Lu. Titkos pillantásokat vetettek Jenre. Jen föléjük tornyosult, mint a Mount Everest viharban. Meglepett, hogy hangosan mondta ő is a verset, dühnek nyoma sem volt rajta. – Mindnyájatokat figyelmeztettem már – mondta Lu –, most mindnyájatokat újra figyelmeztetem. –Fel alá járkált, egész karjával gesztikulált. – „A légy csak a repedt tojáson marad meg.” – Jenhez fordult: – Igazam van? – Jen szerényen bólintott. Lu arrogánsan elmosolyodott. Elővett a zsebéből egy papírdarabot, és közzétette a Parancsnokság döntését: amíg a vizsgálóbizottság meg nem hozza az ítéletét, a gazdaság nem enged el senkit a csapatunkból a filmstúdióba. Jenre néztem. Nem tudtam eltitkolni a meglepetésemet és a csalódottságomat. Jen egy kukoricacsutkát rágcsált. A vonásai görcsbe rándultak, úgy nézett ki, mint egy megsebzett bika. Lu le nem vette a szemét Jenről – pár másodperces bámészkodás után megkérdezte, kére egy kis aszpirint Jen, mert nem néz ki valami jól. Lassan a közkatonák felé fordulva, Jen megkérdezte tőlük: – Mit válaszoljon a bárány, ha a farkas azt kéri, szeretné őt újév napján meglátogatni? – A katonák nem mertek válaszolni. Mindegyik Lura nézett. Lu keze ökölbe szorult, aztán megparancsolta a katonáknak, hogy mondjanak el még egy Mao-idézetet: „Ha nem jön a seprű, a szemét nem megy el magától. Ugyanez vonatkozik a reakciósok kiseprésére.” Mielőtt feloszlatták volna a gyűlést, Jen a katonákhoz fordult: – Tanuljatok a példámból, elvtársak! Tanuljatok az ostobaságomból! Egy hal szemgolyóját igazgyöngynek néztem. – Nevetni kezdett. A katonák figyeltek. Lu vészjóslóan mosolygott. Keresztbe vetette a karját, és úgy mondta: – Az nevet, aki utoljára nevet. Megbénított a tehetetlenség. Jen napok óta nem szólt hozzám. Kezdett hányingerem lenni. – Mit segít, ha mindent tagadunk? Mi sem természetesebb ebben az országban, mint hogy reakciós vagy, ha a Párt úgy dönt, hogy reakciósnak nevez. –Bár soha nem kételkedtem Jen
harci képességeiben, most frusztrált voltam, mert úgy tűnt, semmit nem tesz azontúl, hogy Luval szócsatáznak. – Mit lehetne tenni? – tettem fel a kérdést magamban újra meg újra. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Az őrlőgép mellett dolgoztam egész nap. A zaj felőrölte a gondolataimat. Annyira csalódott voltam, hogy csak magamat bírtam sajnálni. A korpa vékony, vékonyabb, mint az egérszar, felhalmozódik a lábamnál, a halom egyre nő, maga alá temet. Üvöltözni kezdtem Orchideával, amikor bejött kilapátolni a pelyvát. Visszakiabált: – Késő ősz van, Tücsök! Mit gondolsz, meddig ciripelhetsz még? Elhatalmasodott rajtam a fejfájás. Éjfél után még rosszabb lett. Ahogy dobáltam magam, hirtelen suttogást hallok, Jen hangja: – Ébren vagy? – Megdöfködte a matracomat az ujjával. – Mit csinálsz? – kérdeztem. A suttogása elég hangos volt ahhoz, hogy Lu is hallja. Jen azt mondta, találkozni akar velem a téglagyárnál. Nem válaszoltam. Csöndben maradtam, mert attól féltem, ő is megőrült, mint Friss Hajtás. A hasamon feküdtem. Sírni akartam. Ujabb döfködés. Visszasuttogtam: – Aludj, kérlek, felébreszted a többieket! – Azt mondta, nem érdekli. Hogy most már engem akar. Hogy éjfél van, és ilyenkor biztonságos. És hogy túl sok idő telt el, nem bírja tovább. Észrevettem, hogy Lu ágya egy hangyányit megrázkódott. – Jössz? – folytatta Jen. – Hozom a traktort, és számítok rá, hogy ott leszel velem. – Kinyitotta a hálója függönyét, és kimászott az ágyból. Arcomba mart a sötét, ahogy kiléptem a szobából. Éreztem, itt a világom vége, ahogy Jen után mentem és felmásztam a traktorra. Biztos voltam benne, hogy Lu mindent hallott. A traktor ajtajába kapaszkodtam. Jen úgy vezetett, mint egy kígyó, siklottunk előre a nádban. Előrehajolt a kormány fölé, mint egy zsoké. Bár az út elég széles volt két járműnek is, amikor a szemközti irányból elhúzott mellettünk egy jól megpakolt traktor, felugrott, mint a kenguru. Az éjszaka bénítóan sötét volt. A traktor fényszórója és motorzaja rémisztett. Jen tartotta a sebességet. A traktor nagyokat zökkent. Üvölteni kezdtem Jennel: – Nem akarok veled együtt megőrülni! Menj a pokolba, menj és halj meg egyedül! Nem akarom, hogy börtönbe zárjanak! Nem akarok Friss Hajtás lenni! Jen visszakiabált. Közhelyeket kiabált, hogy: – A győztesek, nem adják fel! Aki feladja, sosem lehet győztes! – De mi nem győzhetünk – ordítottam. A Vörös Tűz Gazdaságban fogunk megdögleni. És Lu fog minket lemészárolni. – Igen – kiáltotta –, Lu nagyon boldog lenne, ha lemészárolhatna bennünket! A traktor keresztülhajtott a nádon. Arcomat súrolták a levelek. Sikoltottam. Azt mondta, ostoba vagyok, és hogy túl sokat álmodoztam. Azt kiáltotta, most megtanítalak, hogyan kell ölni. – Meg kell tanulnod ölni, ahhoz, hogy győzhess. Hallasz engem, te kis hülye? Élesen bekanyarodott az öntözőcsatorna mellett. Majdnem lerepültem a traktorról a folyóba. Jobb karjával átfogta a derekam, a ballal vezetett. A kanyar után lelassított. A hátunk mögül egy másik traktor motorját hallottam. Azt mondta, ugorjak, és ellazította a karját a derekamon. Nem mozdultam. Azt hittem, rosszul hallok. Megismételte. Most hallottam a szavait: ugorj le a traktorról, menj vissza, és add parancsba a szakaszodnak, hogy veszélyfelderítést kell tartani a téglagyárnál! – Mit akarsz tenni? – kérdeztem. –Értetted az utasításomat? – mielőtt bólinthattam volna, lelökött a traktorról. Beestem a nád közé. Amikor felemelkedtem, láttam a másik traktort elhúzni előttem, mint egy tigris szelte a nádat. Anélkül, hogy tisztán láttam volna, tudtam, hogy Lu vezeti. Remegtem. Nem bírtam gondolkozni. Amilyen gyorsan csak bírtam, visszafutottam a barakkokhoz, összeszedtem a szakaszomat, és felnyomtam őket három traktorra. Egyre csak azt hajtogattam: A téglagyárhoz! A téglagyárhoz! Mást nem is mondtam. Nem is tudtam volna mit mondani. Fogtam a puskám, és megtöltöttem.
Fél órán belül a szakasz a téglagyárhoz ért. A szakaszvezetőm jött, és jelentette, hogy két traktor parkol a téglagyár mellett a nádban. Ahogy kiadtam a felderítési parancsot a katonáknak, kezdtem megsejteni Jen tervét. Fuldokoltam a félelemtől. A katonák árnyéka előrenyomult a téglarakások közé. Hirtelen láttam, ahogy Jen az erhun játszik nekem. Hallani véltem a zenét. Továbbmentem, és lassan kezdett olyan érzésem lenni, hogy most őrülök meg. Idegesen felkiáltottam: – Állj! – A szó kibukott a számon, és engem is meglepett. A katonák utasításnak vették, megálltak és térdre ereszkedtek. Mielőtt összeszedhettem volna magam, zajt hallottam a távolból. Azt hittem, tényleg megőrültem, mert úgy tűnt, Friss Hajtás susogását hallom, és hánykolódó testeket. A szakaszvezetőm megkérdezte, hogy folytatjuk-e az előrenyomulást. Hallottam, ahogy Jen hangján válaszolok: – Tölts! – Követtük a hangokat. A zaj erősödött. Elvesztettem a realitásérzékemet. Hagytam, hogy a katonák elébem vágjanak. Hallottam, hogy valamit, mint egy krumpliszsákot arrébb taszítanak. Furcsa lépéseket hallottam, és állatias nyögést. A félelmem nőtt. Abban a pillanatban, amikor a szakaszvezetőm vigyázz! –t ordított, megállt a szívem. A szakaszvezetőm jelentette, hogy elkapta a gonosztevőket. Zseblámpák és puskák emelkedtek a levegőbe. A tér megtelt fénynyel, mintha csak a hold hullott volna le. Amikor megszokta a szemem a sötét után a fényt, a látvány, ami kibontakozott előttem, kettéhasította a szívem. Jen és Lu félmeztelenül, szorosan egymáshoz ragadtak, mint egy pár groteszk párzó selyemhernyó. Az erős zseblámpafényben fehéren világított a testük. Egyik kezével a szemét árnyékolva Jen felkelt. Úgy tett, mint aki menekülni akar. A katonák összezártak, úgyhogy feladta. Egy benzinestraktoron ekkor befutott a pártfőtitkár. A katonák utat nyitottak neki. Nem hittem a szememnek. Bámultam Jen tervét. Megértettem, hogy Jen mindig a parancsnokom marad. Jen lassan felvette az ingét. Körülnézett, és felemelte Lu ingét. Odalépett Luhoz, hogy betakarja vele. Elegánsan játszott. Lu mozdulatlanul feküdt, sokkot kapott. – Nem ő a hibás –, mondta Jen nyugodtan, Lura mutatva. – Én csábítottam el, és nekem kell viselnem a következményeket. Lu sikoltozott: – Nem! Nem úgy van, ahogy látják! Egyáltalán nem! Jen áldozata vagyok. – Jen egy ideig csöndben maradt, aztán megszólalt: – Bocsáss meg! Bocsáss meg! Bocsáss meg! – mondogatta, mintha felmondták volna az idegei a szolgálatot. Lu sikoltozott: – Nem arról van szó! Csapda! Ez egy csapda, amit két reakciós tervelt ki, hogy megbuktasson egy forradalmárt, ott a szövetségese! – és rám mutatott. A katonák zavarba jöttek. Senki, akinek egy csepp kis esze is volt, nem hihette a csapatunkban, hogy Jennek viszonya lett volna Luval. Összeférhetetlenek voltak, mint tűz és víz. De a párttitkárnak nem tűntek fel az ilyen finomságok. Tökéletesen beleesett Jen csapdájába. Jen előrelépett. Kihasználta mindenki megrökönyödését. Térdre rogyott, és a kezeivel takarta az arcát, mint aki borzalmasan szégyelli magát. Meggyőzte a tömeget, hogy amin rajtakapták őket, az a hihetetlen igazság. Az igazság, ha olcsó színjátéknak tűnt is. Elértettem Jen célzását, és felvettem a fonalat. Lura mutatva beszélni kezdtem: – Lu, csak súlyosbítod a bűnödet, ha egy ártatlan társadat alaptalanul megpróbálod befeketíteni! – A párttitkárhoz fordulva bejelentettem: – Az igazi reakciós támadásba lendült. –A párttitkár bólintott, és azt válaszolta: – Hagyd csak, hadd adja elő a számát. – Lu kiabált: – Főtitkár elvtárs, az igazságot követelem! – Jen közbeszólt: – Párttitkár elvtárs, nem Lu tehet róla, hanem én. Lu közbevágott: – Elvtárs, ezt nem hagyhatja annyiban! Nem hagyhatja futni őket! Nem lehetünk engedékenyek a reakciósokkal! A párttitkár összefonta karját a háta mögött, és visszasétált a traktorhoz. – Egy rabló kiáltja, hogy fogják meg a tolvajt! – méltatlankodott. Lu feltápászkodott. – Esküszöm, soha
nem voltam hűtlen a Párthoz. Bíznia kell bennem. – A párttitkár felszállt a traktorra, és intett a sofőrnek, hogy indulhat. – Ti ketten! – mutatott Lura és Jenra. – A két legjobb tisztem az egész gazdaságban szégyent hozott rám. – Szünetet tartott, mint akinek fáj folytatni. Lu könyörgött, hadd magyarázza meg. A párttitkár rárivallt: – Mit akarsz megmagyarázni, amikor mindent a saját szememmel láttam? – A traktor már mozgásban volt, amikor a párttitkár kimondta az ítéletet: „Ha meg akarjuk tisztítani a mezőt, gyökerestül kell kiirtanunk a gazt.” Mivel a dossziém eddig csak példás jelentéseket tartalmazott, ejtették az ügyemet. A Sanghaj Filmstúdióba irányítottak, hogy színésznőt képezzenek belőlem. A parancsnokság búcsúpartit rendezett a tiszteletemre. Mindenki beszédet mondott, hogy gratuláljon. A párttitkártól kis vörös zászlót kaptam arany hímzéssel. Én lettem a Nagyra Becsült Katona. – A mi Vörös Tűz Gazdaságunk büszke rá, hogy kiválasztottak – mondta a párttitkár. – Nem szabad, hogy csalódást okozz a tömegeknek! Egy pillanatra sem tudtam megfeledkezni Jenről. Elfogták, és Luval együtt sötétzárkába zárták a víztoronyban. Nem bírtam elképzelni, hogy elhagyom a gazdaságot, amikor Jen nincs biztonságban. De tudtam, ha lemondok a lehetőségről, azzal sem segítek Jen helyzetén. Csak azt bizonyítanám vele, valóban Jen és én voltunk a gonosztevők. Megértettem, hogy Jen érdekében is mennem kell. Csomagolni kezdtem. Megfosztottam Jent a jövőjétől. Mi marad neki itt a gazdaságban? Csak azt láttam, ahogy egyedül fekszik a hideg hálójában éjszaka, és nincs semmi, amit a holnaptól remélhetne. HARMADIK RÉSZ Kora hajnalban keltem, amikor még sötét volt. Lemásztam Jen hálójába, és a dolgait átölelve zokogtam. Magammal vittem a Mao-gomb-gyűjteményét, ahogy örökre elhagytam a hálót. Még mindig sötét volt, amikor az első sanghaji teherautóra vártam a kereszteződésnél. A szél erősen fújt. A felkavarodott por és homok ezer kis ostorként csapkodta az arcom, beszüremkedett a galléromon, le a gerincemen. Ahogy búcsút mondtam a földeknek, hirtelen minden Jennel kapcsolatos emlékem feltolult, kezdve azzal, ahogy első nap, érkezésünkkor, megláttam a horizonton. Megjött a teherautó. Felszálltam. Ahogy elindult, forogni kezdett velem a világ. Amikor elhaladt a víztorony mellett, elhomályosult tekintettel egy alakot láttam a víztorony tetején, aki a lobogó vörös zászló előtt állt. A por és az izzadság összetapasztotta a hajam. Már négy órája a teherautó platóján ültem. A hideg szél hűsítette lázas testemet. Csendes, áztató eső elegyedett a leszálló köddel. Átnedvesítette a sálam. A sálból kicsüngő cérnaszálak csiklandozták az állam, Jen nedves hajfonatát idézték. Zöld rizstáblák suhantak el a szemem előtt. A gondolataim folyton Jen körül jártak. Olyan voltam, mint egy kagyló, amiből kiveszett a gyöngy. Kortyoltam egyet a hideg levegőből. Vörös sálamat elfújta a szél, nem tudtam elkapni. A teherautó csak ment. A sál magával vitte a bánatom, és a vizes földön landolt. Nem messze tőle egy paraszt a tehenével szántott. Az öreg magasba emelte ostorát, és élesen megsuhintotta a tehén feje felett. Egy nyilvános telefonról felhívtam anyámat a munkahelyén. Mondtam neki, hogy Sanghajban vagyok. Anyámnak elállt a lélegzete. Nagyon izgatott lett. Kijött elém a
buszmegállóba. Majdnem orra bukott, ahogyan rohant felém. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, tetőtől talpig végigmért. Két kezébe fogta a tenyerem, és azt mondta, sokat nőttem. A buszpályaudvar ablakán túl virágzott a tavasz. A levelekről csepegett a pára. Anyám azt mondta, hogy a friss zöld levelek mindig reménnyel töltik el. Ahogy kezében tartotta az ujjaim, tekintete a gombaölő szertől megbarnult körmeimre esett, és megpróbálta lekaparni a festéket. Mondtam neki, ne törődjön vele. Anyám elengedte a kezem. – Egész sokat híztál. – Igen, hatvanöt kiló vagyok. – Az arcod olyan kerek, mint egy borsószem – nevetett anyám. Nagyon boldog volt. – Tényleg úgy nézek ki, mint egy igazi paraszt? – Úgy, úgy! Átszálltunk a hazafelé induló buszra. Anyám elmesélte, hogy Virágesőt egy iparművészeti iskolába küldték, ahol forradalmi plakátokat kell festenie. Korál épp most érettségizik. Ha minden jól megy, gyári munkás lesz belőle. – Reménykedjünk, hogy ő lesz a legszerencsésebb a családban – fűzte hozzá anyám. Ürhódítóról kérdeztem. Anyám szerint már kész fiatalember. Nagyon jó a matematikai érzéke, de ez sem biztosítja neki a szebb jövőt. Ő is kénytelen lesz alávetni magát a központi akaratnak – vagy parasztot csinálnak belőle, vagy esetleg, ha nagyon szerencsés, helyet kap valamelyik külvárosi gyárban. Megkérdeztem anyámat, mi történik azokkal a fiatalokkal, akik nem vetik magukat alá a központi utasításoknak. Anyám azt felelte, hogy mindegyikük pórul járt. Megszégyenítették őket a kerületi lakógyűlésen, azután a családjukat mindennap felkeresték, míg a kiszemelt fiatal el nem indult vidékre. – Te nagyon jó gyerek vagy – tette hozzá anyám. – Mentél, ahogy kellett. Mindig úgy viselkedtél, ahogy egy elsőszülött nővérhez illik. Születésed óta nem volt veled semmi gond. – Nem mondtam meg anyámnak, mennyire kimerített ez a dicső nővér szerep. Attól a pillanattól fogva, hogy újra megjelentem a környékünkön, a szomszédok furcsán viselkedtek. Úgy megbámultak, mintha soha nem láttak volna. Filmsztár lesz belőle, duruzsolták. Az Öreg Szabó, Kis Koporsó, Nagy Kenyér, Csaó Boszi, a földszinti asszonyok, mind összesúgtak a hátam mögött. Hallottam, ahogy megjegyzik: de hát egyáltalán nem is olyan csinos. A szomszédok csapatostul állítottak be hozzánk. Leggyakrabban arra voltak kíváncsiak, hogy visszakaptam-e az állandó sanghaji lakóengedélyemet. Apámnak kellett elmagyaráznia, hogy ilyesmiről még nincs szó, csak kiválasztottak, hogy újabb meghallgatásokon tegyenek próbára. Vacsoráztunk. Rég nem ettem így. Anyám édes-savanyú sertést főzött, zöldséggel és tofuval. Virágeső elkéredzkedett a bennlakásos iskolából, hogy velem vacsorázhasson. Nem sok mondanivalóm volt, a húgaimnak és az öcsémnek sem. Lefoglalta őket a saját jövőjük miatti aggodalom, főleg Korált. Ha én állandó lakóengedélyt kapok Sanghajban, Korálnak semmi esélye, hogy munkás legyen. Vidékre fogják küldeni, mert minden családból minimum egy gyereknek parasztnak kell lennie a központi iránymutatás szerint. Anyám az ételről beszélt. Szerette volna ünnepélyessé tenni a pillanatot. Egy percig sem mutatta a kétségbeesését. Ilyen volt anyám. Apám büszke volt rá, hogy kiválasztottak, de nem sokat várt a filmcsillag-jövőmtől. Annyit mondott csak, hogy nagyobbat esik, aki magasra mászik. A szomszéd gyerekek egész vacsora alatt a nevem kiáltozták az ablak alatt. Látni akarták a filmcsillagot. Nekem mégis Jen járt az eszemben. Arca egész éjjel a szemem előtt lebegett. A filmstúdió úgy nézett ki, mint egy nagy szlogengyűjteménynek szentelt kiállítóterem. Vörös juharfák szegélyezték. A levelek egymásba értek, mint az összekapaszkodó kezek. Nem lehetett tőlük kilátni. A levelek ki-be kúsztak az épület ablakain. A stúdió fehérre meszelt falain pirosan virítottak a hatalmas feliratok: „Éljen soká Mao elnök forradalmi kultuszpolitikája! Dicsőség a művészi érték tévedhetetlen őrének, Csiang Csing
elvtársnőnek!” Lezárt borítékban adtam át a hivatalos értesítést a filmstúdió biztonsági őrének. Megkért, hogy odakint várjam meg, amíg visszajön az irodából. Néhány perc múlva egy férfi és egy nő jelent meg a folyosón. Lelkesen üdvözöltek. A férfi úgy mutatkozott be, mint Esőhang – ő volt a színészképző részleg vezetője, a nő mellette pedig Szovjet Vang, az asszisztense. Megfogták a csomagomat, és kértek, hogy kövessem őket a stúdióba. Egy sor kapun mentünk keresztül. A nap átsütött a juharleveleken. A leveleken átszűrődő rózsaszínes fény szétterült a tisztára sepert járdán. A juharfák alatt sétáló dolgozókat vöröses fénybe vonta. Nyájasan üdvözöltek. Esőhangnak kerek tökfeje volt, vaskos pofazacskói kétoldalt megereszkedtek. Szovjet Vang vonásai, akár egy klasszikus antik szépség. Ferde vágású, rézsútos szemek, hosszú, keskeny orr, cseresznyeajkak, és rendkívüli finomságú bőr. Negyvenéves lehetett. Ahogy mozgott, az eleganciája megbabonázott. Tökéletes mandarin kiejtéssel beszélt. Selymes hangja volt. Esőhang Szovjet Vangot méltatta. Elmondta, hogy az ötvenes években végzett a Sanghaji Filmművészeti Akadémián, és hogy kivételes tehetségű színésznő. –Büszke lehetsz rá, hogy Szovjet Vang lesz a négy közül az egyik mestered. – Miért, négyen is fognak tanítani? – kérdeztem Esőhangot. – Igen, Mao asszony, Csiang Csing elvtársnő, így látja jónak. – Szovjet Vang ekkor azt mondta, örömmel tölti el a feladat, hogy engem fog tanítani. Megkérdeztem tőle, hogy mit fogok tanulni. – Intenzív kurzusaid lesznek színészmesterségből és politikatudományból. – És ön is fog velünk játszani? Elnémult. Ajkai egymáshoz préselődtek, tartása kicsit megereszkedett. Az arcába hullt néhány tincs. Lassított a léptein. – A forradalom szükséglete az én szükségletem – bökte ki mereven. Ellenérzés fröccsent a fogai közül. Nyilvánvaló volt, hogy boldogtalan. Hátravetette az arcába hullt tincseket, és meggyorsította a lépteit. Utol kellett érnünk Esőhangot. Gyönyörű hátával most enyhén jobbra dőlt. Úgy tett, mintha nagyon boldog volna. Szívós, mint a bambusznád, gondoltam, képes rá, hogy minden irányba elhajoljon, ha támad a szél. Ügyelni kezdtem a mozdulataimra, óvatosan mentem utána. Szovjet Vang pontosan fél lépéssel sétált Esőhang mögött, soha nem vágott elébe, és soha nem maradt le egy teljes lépésnyire. Mindkettőjükön kék Mao-zakó volt, állig begombolva. Fejbiccentéssel köszöntötték – elsőnek Esőhang, azután Szovjet Vang – a mellettük elhaladó munkásokat. Széles mosollyal üdvözöltek minden egyes dolgozót. Ez a széles mosoly idegessé tett, pedig ez volt az ország legirigyeltebb mosolya. A mosoly, amit Mao elvtárs tett népszerűvé, amikor útjára indította az új jelszót: „Fogadjuk bajtársainkat melegen, mint a tavaszi nap.” Lu, a Vörös Tűz Gazdaságban, erre a mosolyra specializálta magát. Végül megérkeztünk egy félreeső stúdióhoz. Stadion nagyságú épület állt a méter magas gaz közt. Élesen befordultunk, és hirtelen egy kis ház elé értünk. Öreg épület volt, a padlóba süllyesztett betonvályúval. A vályú körül virágzott a gaz. – Ti, lányok, itt fogtok lakni – mondta Szovjet Vang. Ez egy régi film díszlete volt, mesélte Esőhang. A ház mögött újabb lakóépületek vannak, ez volt valaha a filmbeli istálló. Átalakítottuk hálóteremmé a fiú jelöltek számára. Huszonötén fogtok ezen a részen lakni és dolgozni. Őrizni fognak benneteket. Családlátogatás kizárólag minden hónap második vasárnapján engedélyezett. Ha valaki megszegi a szabályokat, távoznia kell. Nem akarunk külső befolyást. – Semmilyen befolyást – visszhangozta Vang. A szemem előtt megjelent Jen. – És a levélírás? – kérdeztem. – Miért lett neked hirtelen olyan sürgős a levélírás? – kérdezett vissza Vang, hangjában gyanakvással. Összevonta hosszú, vékony szemöldökét. Gyorsan reagáltam a vészhelyzetre: – Dehogy, semmi különös, csak érdeklődtem. Látszott rajta, hogy nem hisz nekem. Fűzte tovább a gondolatait. – Sötét karikák vannak a szemed alatt, biztosan nem jól alszol. Mi bajod van? Remélem, a Pártnak tett ígéreted őszinte volt. – Esőhanghoz fordult: – Mindent meg kell tennünk, hogy megelőzzük az esetleges
baleseteket. Megsértett, de tudtam, hogy nem mutathatom ki az érzéseimet. Agyam a maximális sebességre kapcsolt. – Semmi nem fontosabb, mint a feladat, amellyel megbíztak – igyekeztem őszintének hangzani. – Talán a késő esti Mao-tanulmányaim miatt karikásak a szemeim. – Miért nem mondod meg nekünk annak a nevét, akinek írni szeretnél, és akkor ellenőrizni tudjuk, hogy jót tesz-e neked, ha kapcsolatban maradsz vele? Bár nem tudtam, mi lehet a mögöttes szándéka, éreztem, hogy Szovjet Vang ajánlata nem őszinte. –Igazából nincs is különösebben kinek írnom – mondtam. Ernyedten beszéltem, hogy ne érezhessen indulatot a hangomban. Szovjet Vang elkapta a tekintetem, farkasszemet néztünk. Esőhang az órájára pillantott: – Nincs miért aggódnunk – nyugtatta meg Vangot. Majd a fülébe súgott valamit. Két szó ütötte meg a fülem: vírusmentes tojás. Kitárták a házikó ajtaját, és kiabálni kezdtek: – Gyertek, lányok, itt az új társatok! – Négy fiatal nő jelent meg, egyik a másik után, mint a táncoló hópelyhek. Azt hittem, nem hiszek a szememnek. Észveszejtőén gyönyörűek voltak. És nagyon hasonlítottak egymásra, mint a testvérek. – Szervusztok, lányok – köszöntöttem őket. Esőhang és Szovjet Vang a szavamba vágott: – Beszélj rendesen mandarinul. Itt nem használunk helyi nyelvjárásokat. – Furcsán hangzott a számból a mandarin. Elmondtam, hogy a Vörös Tűz Gazdaságból jövök. A fiatal nők szégyenlősen ejtették ki a nevüket. Az első azt mondta, Tűzifának hívják. Egy acélgyárban dolgozott, és a felmenői három generáción át gyári munkások voltak. Tojás alakú feje volt. A vonásai az orrától indultak kifele. Pici, vékony szája volt. Olyan pici, mint a tyúkom, Nagyszakáll fenekén a nyílás. Mongolredős, nagy, rézsút álló szemei kellemesen hatottak, bár nagyon közel ültek egymáshoz, és erről nekem egy róka tekintete jutott eszembe. Elénk cinóber-vörös blúzt viselt. Két hosszú hajfonat csüngött a hátára. A lelkesedése illett a nevéhez. A második nő azt mondta, őt Bátor Lándzsának hívják. Soha nem tudnám teljesen leírni, milyen gyönyörű volt. Megjelenésével hipnotizált. Az ember alávetette magát a szépségének, anélkül hogy akarta volna. Állt az ajtóban, és ragyogott. Velem lehetett egyidős. Mély hangja volt, hideg szeme, ami mintha mindig azt üzente volna – tudom, mit akarok. Magabiztos volt. Felfésülte a haját a feje tetejére, és barna hajgumival két kis birkaszarvba összefogta. Vastag szempillái voltak. Hozzám beszélt, de nem nézett rám. Mozgó száját bámultam. Nem értettem, hogy miért nem néz rám. A mandarinja több volt, mint helyes. Úgy artikulált, hogy minden szóban megnyomta az V-t. Azt, hogy kerület, úgy mondta, ke-err-ület. Azt mondta, a Pekingi Napilap újságírója volt. A nép fiának tekintette magát. Végül a szemembe nézett. Rám nézett, de közben éreztette, hogy nem érdeklem. Egy rivális szemébe néztem. A barátságos arcról barátságtalanság sugárzott. Éreztem, hogy két vállra szeretne fektetni. Lovász voltam, mondta. A legmakacsabb lovakat bízták rám. Három évig dolgoztam BelsőMongóliában, ahol lovakat törtünk be katonai alkalmazásra. Műlovarnőként is dolgoztam, akrobatikus számokon a lovak hátán. Ezenkívül még harmonikán játszom. Kivett egy szájharmonikát a táskájából, és fújni kezdett egy dallamot. Hangosan énekelt: A nap felé ügetve énekelek, magasba emelem ostorom, Lovakat tenyésztek a világforradalom szolgálatára, Félelem nélkül vágtatok lovamon, Peking, a vörös város felé, a felkelő nap felé, elnökünk, Mao palotája felé.
Abbahagyta a játékot, felemelte fejét, és rám nézett. Azt mondta, nehezére esik magát leírnia. Melegen Szovjet Vangra mosolygott, és megkérte, segítsen neki megtalálni a megfelelő szavakat. – Ön ismer engem a legjobban – mondta. Szovjet Vang elégedettnek látszott. Azt mondta, Bátor Lándzsa szerény teremtés, akitől mindenki csak tanulhat. – Példát mutat nekünk lelkesedésből, egészséges gondolkodásból, becsületességből. Tanulj tőle! – Természetesen – mondtam. A harmadik színésznő felé fordultam. Vékony lány volt, aranysárga blúzban. Kis Harangként mutatkozott be. Azt mondta, apja katonatiszt, aki még a forradalom előtt árvaságra jutott. Eladták egy közfürdőbe, ahol a gazdag vendégek lábát kellett masszíroznia. – Apám keserű emlékei közt nőttem fel. Nem tartom magam szépnek – mondta. Tényleg nem. A csinos külső nem teszi az embert széppé. Szégyenlősen Esőhangra mosolygott, aki nagy szemekkel bámult rá. –Kérem, bocsássák meg a szégyenlősségemet – mondta, és lehajtotta a fejét, kezével a haját babrálta. – Nagyon jól mondta, Kis Harang – szólalt meg Esőhang, olyan mély, visszafojtott tónusban, mintha egy hordóból jött volna a hangja. – A csinos külső senkit nem tesz széppé. A kérdés nem az, milyen valakinek a külseje, hanem hogy ezzel a külsővel miképp tudja a forradalmat a leginkább szolgálni. Ezt bölcs pekingi Felügyelőnk is megmondta. – Megkérdeztem, ki volt az a Felügyelő. – Mao asszony, Csiang Csing elvtársnő közvetlen beosztottja – felelte Esőhang –, személyesen ő felel a ti felkészítésetekért. Zseniális művész. Amikor Esőhang kiejtette a Felügyelő szót, minden arcra hirtelen kiült a mély tisztelet. Azonnal észleltem az ember jelentőségét. Amikor valakit ebben az országban a pozíciójával jelöltek meg, a neve helyett, akkor mindig olyan személyről volt szó, akinek jelentősége túlnőtt az egyén fontosságán. Például Maót úgy hívtuk, hogy az Elnök, Csout úgy, hogy a Főtitkár. A személynév elhagyása a ranggal járó hatalmat hangsúlyozta. Most a negyedik lány szólalt meg. Méh Ou-jangnak hívták. Ebben az arcban semmi fenyegetőt nem láttam. Ártatlan arc volt, tudatlan és tiszta. – Bárcsak olyan lennék, amilyennek a nevem mutat – sóhajtott fel. – De nekem, sajnos nincs fullánkom. A lelkem nem küzdésre született. Meg kell tanulnom küzdeni. Edzenem kell a lelkemet. Azt mesélte, hogy egy kis déli faluból jön. A faluban mindenkinek ugyanaz a családneve: Ou-jang. A falu szegény. Nem termel semmit, csak csecsemőt. – Én vagyok a falu büszkesége. De én úgy tartom, hogy a Párté vagyok. Az eszem, a szívem, a lelkem, mindenem. – Ahogy beszélt, könnybe lábadt a szeme. A saját szavaitól meghatódott. Méhecske sötét bőrű szépség volt. Szoborszerű külső – teli ajkak, dinnyemag alakú arc, rövid, fényes haj, a fülcimpákhoz igazítva. Erős déli kiejtése miatt nehéz volt érteni a mandarinját. A szobába besütött a nap. Korhadt fa illata terjengett a levegőben. Öt ágyat láttam, mindegyik felett szúnyogháló feszült. Jenre gondoltam és a szúnyoghálónkra. – Nagyon szép itt – mondtam. – Kár, hogy nem érkeztem kicsit előbb, hogy segítsek a takarításban. –Ugyan már – mondta Vang –, bőven lesz alkalmad bepótolni. – Ha-ha-ha – az egész szoba kacagott. – Holnaptól – mondta Esőhang – mindent elölről kell kezdenetek. Újra meg kell tanulnotok járni, beszélni, enni, gesztikulálni, ugyanis, nyomta meg a szót, ugyanis csak egyvalakit fognak az év végén kiválasztani, hogy Kína új filmcsillaga legyen. Ez a végső megméretés. Egy évet kaptok rá, hogy kihozzátok magatokból a legjobbat. A Felügyelő csak az év végén fog dönteni. Bevittek minket egy kórházba, orvosi vizsgálatra. Az orvosok titkolóztak. Beküldtek egy szobába, hogy vetkőzzem le. A testem alsó felét három orvosnő vizsgálta. Egy nagydarab orvosnő gumikesztyűt húzott, és azzal ellenőrizte az intim testrészeimet. Néhány perc múlva lehúzta a gumikesztyűt, és feljegyzett valamit egy noteszba. A másik két nő ekkor elengedte a karomat, és hagyták, hogy felkeljek a vizsgálóasztalról. Egy szót sem mondtak nekem, úgy távoztak a szobából. Amikor elhagyhattam a szobát, láttam, hogy a folyosón Kis Harang sír.
Oda akartam menni hozzá, de Tűzifa intett, hogy hagyjam. Tűzifa a fülembe súgta, hogy felmerült a gyanú, Kis Harang nem szűz. Egész délután Mao művészetelméleti írásait olvastuk. Untam, de úgy tettem, mintha érdekelne. Körben ültünk. Csak olvastunk és olvastunk. Vacsorára két tányér tésztát rendeltem. Szovjet Vang megmutatta, hogyan kell helyesen tartanom az evőpálcikát. Vacsora után megbeszélést tartottunk a szobánkban. A lányok arról szónokoltak, hogy milyen fontos iránymutatás Mao szövege a jövőnkre nézve. Kis Harang megint jókedvű volt. A róla szóló dosszié alapos átvizsgálása során kiderítették, hogy szűz. Esőhang és Szovjet Vang elnyomott egy-egy ásítást, de nem hagyták el a szobánkat, míg a tücskök ciripelni nem kezdtek. Becsapódott mögöttük az ajtó. A korhadt fa szagát most erősebben éreztem. Megmosakodtunk a csapnál, és a vizet a fűre locsoltuk. Egy tücsök bejött velem a szobába. Bátor Lándzsa odasétált a villanyhoz, hogy leoltsa. A tücsök izgatottan ciripelt a szobánkban. Bátor Lándzsa elővett egy zseblámpát, hogy megtalálja. Hallottam, ahogy ötször rátapos. A tücsök elhallgatott. A szobában halotti csend lett. A sötétben rájöttem, hogy oroszlánbarlangba kerültem. A feketeség elnyelt egy kikívánkozó üvöltést. Jeges hideg gondolatok. Szinte hallottam a recsegést, ropogást, ahogy a nagy álmom romba dől. Tudtam, hogy muszáj sikeresnek lennem ahhoz, hogy Jennek így vagy úgy, a jövőben segíteni tudjak. Ezzel a gondolattal ringattam magam álomba. Reggel arra ébredtem, hogy valaki az ablakom előtt skálázik. Hat óra volt. Felkeltem, és kiléptem az udvarra. A kutyatej hajladozott a kelő nap fényében. Egyik kezét a füléhez tartva Tűzifa addig erőltette a hangját, míg recsegni nem kezdett. – Jó reggelt – köszöntöttük egymást, és megint hallottam, hogy recseg a hangja. Tűzifa azt mondta, hogy elégedetlen a hangjával. Megkért, hogy énekeljek neki. – De hát nem operaénekesnek képeznek minket, vagy igen? – Tűzifa nem felelt. Ahogy serényen lenyomott egy spárgát, összerándult az arca. Ismered Csiang Csing elvtársnőt? – kérdezte. Ez olyan kérdés volt, amire nem kellett válaszolni. Elnéztem ezt a lányt, a büszke vonásait. Tűzifa most törzskörzésbe kezdett. – Tudok róla egy s mást, mondta, felém hajolva: – Szeret nyugati filmeket nézni, főleg amerikai hollywoodi mozikat. – Mik azok a hollywoodi filmek? – kérdeztem. Tűzifa titokzatos mosollyal felelt, és folytatta a reggeli tornáját. Hátrahajtottam a fejem, és nyújtózni kezdtem a mögöttem álló fal felé. Ekkor vettem csak észre, hogy a hátam mögött még három ember áll. A szobatársaink – Bátor Lándzsa, Kis Harang és Méh Ou-jang – egész idő alatt minket hallgattak. Barátságosan rájuk mosolyogtam. Szétszóródtak, és ők is nyújtózni kezdtek. Egy őr, aki a kapu előtt sepregetett, félbehagyta a munkáját, és odajött hozzánk. Középkorú férfi volt, sötét szakállal. Egy Unciának hívták. – Esőhang küldött, hogy szóljak nektek, készülődjetek. A Felügyelő, legnagyobb mesterünk, meglátogat bennünket, hogy szemügyre vegyen titeket. Megpróbáltunk úgy felöltözni, hogy jó benyomást keltsünk. Tűzifa egy másik bíbor inget vett, tengerészkék nadrággal. Bátor Lándzsa előhalászott egy kockás ruhát, Méhecske két majdnem egyforma fehér inget próbált magára. Én elhatároztam, hogy a régi egyenruhámat veszem fel, amit még Jentől kaptam. Az ágyunk mellett ücsörögtünk a szobában, mindnyájan felöltözve vártunk. A szobában a hőmérséklet a nappal együtt emelkedett. Kis sárdarabot vettem észre Bátor Lándzsa ágya alatt a sarokban. A tegnapi tücsök maradványa volt, ami velem jött be a szobába. Mozdulatlanul feküdt a padlón. Bátor Lándzsa az ajtó melletti kis tükörben nézegette magát. A hajtűit igazgatta. Megpróbálta begöndöríteni a frufruját. Arca tele ambícióval. Vattapamaccsal törölgette orra alatt a pattanást. Le-fel járt a keze, fintorgott. Ahogy Bátor Lándzsát figyeltem, hirtelen alacsonynak éreztem magam. A szépsége
elbátortalanított. Megpróbáltam kizárni tudatomból a félelmet. Tollat ragadtam, és firkálni kezdtem egy lapra. Drága Jen, írtam, aztán kihúztam. Drága Jen, írtam le újra, és újból áthúztam. Mao Ce-tung válogatott művei, írtam. A revizionizmus kritikája. Jen, hogy vagy? Összetéptem a lapot. A Felügyelő nem jött. Aznap éjjel rémálmom volt. Jen a földeket járta, és nem volt arca. Felébredtem, és nem bírtam visszaaludni. Hajnalban esett. Az esőcseppek hangja visszavitt a Vörös Tűz Gazdaságba, újra Jen ágyában aludtam. Ebéd után éles sípszót hallottunk. Szovjet Vang jelent meg a kapunál. Mögötte vagy húsz fiatal férfi. Bemasíroztak a kapun, ők a kiválasztott fiúk, mutatta be őket Vang. A jövőben együtt fogtok dolgozni. A férfiak arca ugyanaz a típus volt – nagy mongolredős szem, vastag szemöldök, Buddha-szerű orr és száj. Úgy hasonlítottak, mint egyik tojás a másikra. Senki nem köszönt. Álltunk. Az egyik férfi hirtelen elvörösödött. Szovjet Vang megkérdezte tőle, miért vörösödött el. A fiatalember birkózott a kérdéssel. Megvakarta a füle tövét. Azt mondta, azért, mert nem szokott hozzá, hogy nőre nézzen. – Talán az anyád nem nő? –förmedt rá Vang. – Nehogy azt merészeld mondani, hogy még soha nem néztél a szemébe! – A férfinak elakadt a lélegzete. Szovjet Vang folytatta: – Akinek nincsenek bűnös gondolatai, annak nincs miért pirulni. – A férfi, aki elvörösödött, lehajtotta a fejét. Most már a nyaka is vörös volt. A körülötte állók szánakozó pillantásokat vetettek rá. – Még lesz ideje elgondolkodni a szavaimon – fejezte be Vang. Ezeket a fiatal férfiakat azért hozták Sanghajba, hogy a Vörös Azáleában a mellékszerepeket játsszák. Egész ottlétem ideje alatt egyetlenegyszer sem beszéltem egyikükkel sem, kivéve, mikor a szerepeinket olvastuk fel egymásnak. Szovjet Vang egy öreg, borostyánnal befuttatott épülethez vitt bennünket. A rozsdás vaskapu mögül erős penészszag áradt. Orrom elé kaptam a kezem. Szovjet Vang azonnal ideges lett. Nem tudom elhinni, hogy valaki, aki paraszt volt, fél a rossz szagoktól – mondta fejhangon. – Talán jobban zavar ez a szag, mint a disznótrágya a rizsföldön? – Csendben leraktam a kezem. Egy Uncia felkapcsolt egy halvány lámpát. Egy használaton kívüli stúdióban voltunk, barlangszerű díszlettel és a nézőtéren egypár paddal. Szovjet Vang leültetett bennünket. Megint Mao művészeti írásait kezdtük el olvasni. Nehezemre esett Maóra figyelni. Állandóan elkalandoztam. Három hete tartottak a politika-, mandarin-, színészmesterség- és vusu- – hagyományos kínai ökölvívás és bajvívás – óráink. Csiang Csing elvtársnő valami újat szeretett volna létrehozni a kínai művészet terén, megpróbálta ötvözni a filmet az operával, de senki nem volt igazán jártas a filmkészítésben. Erőfeszítése eredményeként olyan filmek készültek, amelyek erősen hasonlítottak az operára – a sminket, a világítást, a stilizált játékstílust és hanghordozást mind-mind az operából kölcsönözték. Ám most a proletárok és a nők vitték a prímet. Egész Kínában mindenkinek áhítattal kellett néznie ezeket a filmeket, vagy reakciósnak bélyegezték őket. A sok óra miatt a napunk telítettnek tűnt, de titokban mindannyian arra vártunk, hogy a Felügyelő színe elé járuljunk. A várakozás végtelennek tűnt. Esőhang időnként megjelent, hogy újabb és újabb beszámolókat tartson a művészet aktuális helyzetéről: Mao és a Központi Bizottság tagjai nemrég megnézték és megdicsérték Csiang Csing elvtársnő új operáját. Esőhang ellátott bennünket egy halom újsággal, amelyek mind írtak az új operáról, és megkaptuk a darab szövegkönyvét is azzal, hogy olvassuk el, és írjunk belőle olvasónaplót. Elolvastuk és megírtuk. Megvitattuk Mao elképzeléseit a proletár művészetről. Egy nap közölték velünk, hogy most már kivételesen képzettnek számítunk. Készen állunk rá, hogy megküzdjünk a nagy feladattal, amit Csiang Csing elvtársnő rótt ránk.
A Vörös Azálea főszerepéről volt szó. A Vörös Azálea Csiang Csing elvtársnő eszményképe volt, a teremtménye, az ő filmje, az álma, az élete. Aki ezt a szerepet játssza, minden filmcsillag álmát játssza el. A Vörös Azálea története a szenvedély története volt puskatűzben. Arról szólt, hogyan kell egy nőnek élnie és proletárhoz illően szeretni mindhalálig. Számomra nemcsak a letűnt háborúról és a történelemről szólt, hanem arról, hogy mi tesz valakit igazán hőssé, mitől olyan Jen, amilyen, mi az, amilyennek nekem is lennem kell egész hátralévő életemben. Szovjet Vang elolvasta a forgatókönyvet, és csurogtak a könnyei a papírra. Először azt hittem, a történet hatja így meg, de aztán rájöttem, hogy valami másról van szó. A szomorúsága nem a történetből fakadt, hanem a kétségbeesésből: soha nem játszhatja el a szerepet, amire úgy vágyott. Arra volt kárhoztatva, hogy nekünk tanítsa meg a szerepet, amit maga szeretett volna eljátszani. A fiatalságát és szépségét arra kell pazarolnia, hogy minket tanítson. Olyan embereket kellett tanítania, akiket legszívesebben megfojtott volna egy pohár vízben. Minden jól sikerült lépésünkkel tőrt döftünk a szívébe. Felváltva olvastuk a szerepeket. Láttam, ahogy hárman közülünk – Tűzifa, Kis Harang és Méh Ou-jang – kiesnek a versenyből. Nem tudtak ráhangolódni a szerepre. Nem érezték a Vörös Azálea ritmusát. Bátor Lándzsával nem ez volt a helyzet. Bátor Lándzsa beleélte magát a szerepébe. Még jobban beleélte magát, mint én. Közel került hozzá, egyre közelebb. Olyan közel, hogy reszkettem tőle. Kezdte elvenni tőlem a reményt. Bátor Lándzsa mindenbe beleélte magát. Soha nem fordult elő, hogy ne lett volna véleménye valamiről. Mindenki más befogta a száját és idegesen hallgatott, de neki mindig, mindenről volt mondanivalója. És mindig tudott olyat mondani, ami a javára vált. Azt mondta, imádja Szovjet Vangot, ha csak a közelében lehet, már az boldoggá teszi. Ezt nem Szovjet Vang jelenlétében mondta, hanem gyűléseken, amikről a soros titkár jegyzőkönyvet készített, amiket Szovjet Vang a későbbiek során elolvashatott. Bátor Lándzsa azt állította magáról, hogy ő közel nem olyan szép és tehetséges, mint Szovjet Vang. Azután önmagának ellentmondva bejelentette, nagyon hasonlít Szovjet Vangra, holott a külsejük annyira hasonlított körülbelül, mint egy elefánt egy malacra – Bátor Lándzsa úgy nézett ki, mint egy tipikus proletár hősnő, míg Szovjet Vang klasszikusporcelán-vonásai abba a típusba tartoztak, amit Csiang Csing elvtársnő épp üldözőbe vett. Bátor Lándzsa soha nem szégyellt hízelegni. Szovjet Vang nem beszélt vele sem többet, mint másokkal. De Bátor Lándzsának jól ment dolga. A színpadon az ő feladata lett, hogy a tömeget vezesse, amikor Mao legújabb iránymutatását kellett felolvasnunk. Bátor Lándzsa a figyelem középpontjába került. Az újságírók és a magazinok riporterei és fotósai interjút kértek Bátor Lándzsától. A nevét kérdezték, és azt, hogy honnan származik. Bátor Lándzsa mindig ugyanazokkal a szavakkal válaszolt. – Szovjet Vang tanítványa vagyok. Az vagyok, amit ő csinált belőlem. Én vagyok a talaj, és ő az igavonó, aki megművel engem. Én az ő termése vagyok. – Bátor Lándzsa soha semmi mást nem mondott. Mindig csak annyit mondott, amennyi hasznosnak bizonyult a számára. Az újságok dicsérő szavakkal illették Szovjet Vangot, a Párt iránti hűség mintaképeként írtak róla. A Vörös Azáleáért folytatott küzdelem Bátor Lándzsa és az én párharcommá alakult. Szovjet Vang ránk parancsolt, hogy szorgalmasan gyakoroljunk, mert hamarosan megérkezik Pekingből a Felügyelő, aki kiválasztja majd a megfelelő jelöltet Csiang Csing elvtársnő számára. A többiekről senki nem nyilatkozott. Senki nem mondta nekik, hogy alig van esélyük. Szovjet Vang úgy döntött, Bátor Lándzsát „A” jelöltnek fogja hívni, engem pedig „B” jelöltnek. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Szovjet Vang neki drukkol. De, legalábbis egyelőre, engem is a pályán kellett tartania, mert túl szembetűnő lett volna, ha csak úgy nekem támad. Nem állíthatott egykönnyen félre, amikor mindig mindenre Bátor Lándzsa és én feleltünk helyesen az órákon. A pontjaink mindig közel voltak. Mandarinórán csak mi
ketten tudtuk végig helyesen kiejteni a száz szótagú fonetikai táblát. Szovjet Vangnak igazságosnak kellett látszania, hisz ő képviselte a Pártot. Az óráinkon Szovjet Vang mindig nagyon absztrakt utasításokat adott nekem, hogy ne tudjam egykönnyen megérteni, mit is vár tőlem. Aztán pedig leszidott, hogy túl gyorsan reagálok az utasításaira. – Valójában nem is figyeltél rám – mondta. – Megtagadod a figyelmet. – De figyelek, figyelek – mondtam. Azt tanította, hogyan improvizáljunk Vörös Azálea szerepében. – Mi van rajtad? – kérdezte, hirtelen a lábamra mutatva. – Egy pár saját kezűleg gyártott szalmapapucs – feleltem, és örültem, hogy ilyen jól vág az eszem. Majdnem keserűen mosolygott. – Hogy néz ki a cipőd? – Úgy néz ki, mint amit Mao elnök lábán látni a jenani barlangban a fotón, amit külföldi barátunk, Anna Louise elvtársnő készített. Szovjet Vang most még keserűbbnek látszott. Utasított, hogy figyeljem, ahogy Bátor Lándzsa gyakorol. Figyeljétek egymást! Figyeljétek egymást precízen! Precízen figyeltem. Ha behunyom a szemem, ma is magam előtt látom, ahogy Bátor Lándzsa Vörös Azálea szerepét gyakorolja. Bátor Lándzsa tüzes előadó volt, energikus lélek. Kimerítette magát. Mindent beleadott. Kiöntötte az érzéseit. A kifinomult színészi játék nem az ő asztala volt. Imádta a melodrámát. Szovjet Vang arra kért, hogy figyeljek, hát figyeltem. Megfigyeltem, mi az, ami nem működik, és elhatároztam, hogy én másképp fogom csinálni. Amikor Szovjet Vang megkérdezte, mit tanultam aznap, őszintén válaszoltam. És ezzel tönkretettem magam. Mire rájöttem, hogy tönkretettem magam, már késő volt. A stúdióban megfagyott a levegő. A hideg a csontomig hatolt. Szovjet Vang hirtelen rám bökött, és megkért, magyarázzam el a proletárdiktatúra koncepcióját a művészeti revizionizmus terén. Nem kellett sokat gondolkodnom. – Ahhoz, hogy legyőzzük a revizionizmust – mondtam –, először a saját fejünkben kell diktatúrát gyakorolnunk az ellenséggel szemben. – A hangom tisztán csengett. A mondatot a Vörös Zászló Magazinból kölcsönöztem. Szovjet Vangnál azonnal kész volt a válasz: – Óvakodjunk azoktól, akik óriások a beszédben, de törpék a gyakorlatban. Szovjet Vang állandóan belém kötött. A legkisebb dologért is. Egy nap rossz helyre tette az egyik kelléket – egy teáscsészét, és felelősségre vont az osztály előtt, hogy bizonyára én veszítettem el. Mondtam neki, úgy láttam, a fiókjába tette a csészét. A színpad mögé mentem, és megmutattam, melyik fiókra gondolok. Odasétált, és kihúzta a fiókot. Ott lapult benne a hiányzó teáscsésze. Szovjet Vang dührohamot kapott. Mao mondatát vágta a fejemhez: „Aki azt képzeli magáról, hogy okosabb, mint a tömegek, attól fog a nép leghamarabb elfordulni.” Zavarodott és dühös voltam. Szovjet Vang soha nem úgy tekintett ránk, mint egy tanár a diákjaira, hanem mint a régi szerető az újakra. Nem tudta, hogy küzdjön meg a veszéllyel, amit mi jelentettünk a számára. Csiang Csing elvtársnő ambíciója, hogy megújítja a filmművészetet és munkásosztálybeli arcokkal tölti meg a vásznat, tönkretette Szovjet Vang színészi karrierjét. Klasszikus szépségét idejétmúltnak tekintették. Soha nem szerette igazán Bátor Lándzsát. Sőt a lelke mélyén gyűlölte. De Bátor Lándzsa hízelgése enyhített valamit a mellőzöttségén. Bátor Lándzsa arcvonásai picit lágyabbak voltak, mint az enyémek. Az én erőteljes vonásaim irritálták Vangot. Egyáltalán nem értette Csiang Csing elvtársnő új esztétikai elveit, amikor az én durva arcbőrömre kellett volna alkalmaznia. Reggelenként, amikor meglátott, mindig úgy nézett rám, mintha épp most nyelt volna le egy legyet. – Biztos, hogy mostál arcot? –kérdezte enyhe undorral. Szovjet Vang azonnal rázni kezdte a fejét, ahogy a szerepembe kezdtem. Semmi, amit csináltam, nem tűnt jónak neki. Sokszor a mély ellenszenve irántam, impulzív gyűlöletrohamba fordult. – Nem elég nagy az íriszed – mondta nekem. – Nem fognak úgy fényleni, ahogy egy hősnő szemének fénylenie kell a vásznon. Csiang Csing elvtársnő azt
várja egy főszereplőnőtől, hogy lángoló, tüzes tekintete legyen. Ez a tekintet szimbolizálja a proletáröntudatot. Sajnos úgy látom, a te szemed nem ilyen. Tényleg, talán egyáltalán ki sem lett volna szabad téged választani. Egyértelmű melléfogás volt. Ez a nemtörődömség mindenkinek csak árt. Szovjet Vang megkérdezte tőlem, rövidlátó vagyok-e. Mondtam, hogy nem. Elkísért a filmgyár orvosi rendelőjébe, és egy orvossal megvizsgáltatta a szemem. Kiderült, hogy tökéletes a látásom. A rendelőből kifele azért Szovjet Vang még megjegyezte: – De, hidd el nekem, hogy rövidlátónak nézel ki. Este alaposan megnéztem magam a tükörben. Miután fél órán keresztül tanulmányoztam az íriszem méretét, hinni kezdtem Szovjet Vangnak. Igaza volt, az íriszem nem olyan nagy, mint amekkorának lennie kellene. Attól fogva nem bírtam kiverni a fejemből, hogy rövidlátónak nézek ki. Előadás közben egyre többet foglalkoztatott a külsőm. Az önbizalmam kezdett elszállni. Szovjet Vang leállított, még mielőtt egyáltalán belekezdtem volna a soraimba. Rám szólt, hogy rossz tartással állok. – Elfelejted, hogy a lábaidnak 45 fokos szöget kell bezárniuk. Nap nap után egyre erősödött bennem az érzés, hogy béna vagyok a Vörös Azálea szerepéhez. Szovjet Vang idegbeteggé tett. De nem voltam hajlandó feladni. Pontosan tudtam, mi a célja, és nem akartam, hogy ilyen könnyen elérje, legalábbis egyelőre nem. Meghallottam, hogy valaki beszél az ablakunk alatt. Bátor Lándzsa hangja volt, háláját fejezte ki Szovjet Vangnak a délutáni órájáért. Egyre jobban összefonódtak ezekben a napokban. Az összes étkezést együtt költötték el. Szovjet Vang késő éjszakába nyúlóan segített Bátor Lándzsának a sorait próbálni. Nagyon szép képet festettek a tanár-diák viszonyról. A szememben viszont csak két stratéga voltak. Kényszerítettem magam, hogy ne adjam fel. Senki nem adta fel, Tűzifa, Kis Harang és Méh Ou-jang sem. Tűzifa tönkretette a hangszálait a túlzásba vitt gyakorlataival. Azt képzelte, ha megreped az ablaküveg a trilláitól, selymesebb lesz a hangja. Meg volt róla győződve, hogy a hangjával van baj. Marx Károly attól lett Marx Károly, magyarázta nekem Tűzifa, hogy annyi könyvet elolvasott, hogy a törzsasztala alatt a lába mélyedést vájt a könyvtár padlójába. A siker az erős akaratúak jutalma. Tűzifa a Vörös Zászló Magazinból szedte ezt a sztorit, és képes volt vele inspirálni magát. Szovjet Vang bátorította a gyakorlatozásban, és néha még azt is felajánlotta neki, hogy zongorán kíséri. Tűzifa körülbelül úgy énekelt, mint egy kakas az életlen kés alatt. Szovjet Vang csukott szemmel játszott, mintha Tűzifa gyönyörű énekhangja enyhet adott volna túlhúzott idegeire. Tűzifa kezdett végleg berekedni. Titokban élveztem, hogy az esélye a szerep elnyerésére immáron a nullával vált egyenlővé. Az osztálytársaim valószínűleg ugyanezt érezték, de elrejtettük az érzéseinket. Mindannyian tigrisbalzsamot hoztunk Tűzifának – nagyon aggódunk érted, mondtuk neki melodrámába illő mosollyal. A szélvihar két juharfát is kicsavart a földből aznap. A bokrokhoz mentem fogat mosni, amikor rátaláltam a két fára a földből kitépett gyökerekkel. Mielőtt befejeztem a fogmosást, a szél süvöltve újból felkerekedett. Visszarohantam a szobánkba, és Egy Unciát találtam ott. – Tíz órakor – mondta –, és minden ujját a magasba emelte. Tíz órakor a Felügyelő Elvtárs, a művészet legmagasabb prófétájának legközelebbi kartársa elé visznek benneteket. Méh Ou-jang leroskadt az ágyára, és sírva fakadt. Kis Harang torkából furcsa hang tört fel. Tűzifa kiment, és egy lavór vízzel tért vissza. Bátor Lándzsa hajolajat csepegtetett a vízbe, és újrafésülte birkaszarvfrizuráját az olajos vízzel. Tűzifa és Méh Ou-jang is újrafonták a fonataikat. A fejük búbjától a lábujjuk hegyéig vadonatfrissen ragyogtak. A szél őrjöngött. Kavarta a port és a leveleket. Letépte a régi Mao-plakátokat a falakról.
Ahogy az ebédlő felé lépkedtünk, óvatosan raktuk a lábunkat, nehogy véletlenül Mao arcára tapossunk. Egy órával később Esőhang és Szovjet Vang megjelent egy furgonnal. A furgon ablakait fekete vászonnal elfüggönyözték. Szovjet Vang beterelt minket a furgonba. Köhögtem, ahogy a belsejébe léptem. A furgonban állt a füst. Egy magas rangú pártfunkcionárius használatára kirendelt autóban voltunk. Döbbenten ültünk le. A sofőr fiatal férfi volt, a Népfelszabadító Hadsereg egyenruhájában. Fehér kesztyűt viselt. Esőhang intett Szovjet Vangnak, zárhatja az ajtót. A furgon csendesen kigördült. Tűzifa, Bátor Lándzsa, Kis Harang, Méh Ou-jang és én a sötétben ültünk, a fejünk tele mindenféle gondolatokkal. Hogyan fog eldőlni a sorsom? Szovjet Vang fokozatosan felhagyott a tanításommal. Elintézte, hogy a konyhán kelljen segédkeznem borsót tisztítani. Egyértelmű volt, hogy meg akar tőlem szabadulni. Mindig a lista legvégére tett, amikor színészmesterórára kellett feliratkoznunk nála – csak mindenki más után kerülhettem sorra. Többnyire elhanyagolt. Úgy tűnt, Esőhang sem tiltakozott Szovjet Vang bánásmódja miatt. Esőhang megbízott Szovjet Vangban. Mind a ketten elkezdték mondogatni, soha nem szeretnének kapitalista hajtásokat nevelni. Az egész a teáscsészés incidens után kezdődött. Tudtam, mi folyik, ahogy a stúdióban mindenki tisztában volt vele. De senki nem szólt egy szót sem. Senki nem mert Szovjet Vanggal szembeszállni. Összeszedett voltam. Nem próbáltam meg másnak tűnni, mint ami vagyok, hiszen Szovjet Vangnak úgysem tudtam volna a kedvében járni. Meggyőzte Esőhangot és mindenki mást is a környezetében, ne szeressenek engem, hát nem szerettek. Mindenki Szovjet Vang kedvében szeretett volna járni. Elkezdték mondogatni, úgy tűnik, Bátor Lándzsa az egyetlen esélyes jelölt, mert ő szenvedéllyel játszik. A szenvedély annyit jelentett, hogy hány csepp könnyet bír az adott jelölt ejteni. Be kellett látnom, ez olyan tehetség, amivel Bátor Lándzsa meg van áldva, én viszont nem. Bámulatba ejtett, hogy a fantáziátlan szlogenszerű sorokat micsoda szenvedéllyel bírja előadni. Bátor Lándzsa egy sírógép volt. A könnyhullatás volt az egyetlen színészi eszköz, amire hangsúlyt fektetett. Nemcsak hogy hulltak a könnyei, hanem azt is el tudta érni, hogy a megfelelő mennyiségű könnye folyjon a megfelelő pillanatban, anélkül hogy az orra is folyni kezdett volna. A könnyhullatás volt Bátor Lándzsa koncepciója a színművészetről. Bátor Lándzsa lenézett engem, mert nem tudtam megcsinálni, amit ő tudott. Irigyeltem Bátor Lándzsa tehetségét. – Látod – mondta Szovjet Vang –, ez nem technikai kérdés, ez annak a kérdése, ki mit érez a szívében Mao elnök iránt. Törvényszerű, hogy csak egy igazi kommunista tud egy igaz kommunistát eljátszani. Ott ültem a furgonban a riválisaimmal. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva, gondolatokkal arról, hogyan tehetnénk el egymást láb alól. Borzasztóan hiányzott Jen. Miután órákig vártunk egy kárpitozott előszobában, egy titkár formájú fiatalember jött értünk, és bejelentette, hogy a Felügyelőnek sürgősen a fővárosba kellett távoznia. A találkozó elmaradt. Megszegtem a szabályokat. Hazudtam Szovjet Vangnak. Háromnapos kimenőt kértem, arra hivatkoztam, anyám beteg, és szüksége van rám, hogy ápoljam. Szovjet Vang először nemet mondott. Újra megpróbáltam. Azt mondtam, hogy most nem tudok a konyhán segíteni borsót fejteni, mert a konyhások tömeggyűlésre mentek. Szovjet Vang ekkor igen mondott. A Vörös Tűz Gazdaságba mentem Jent meglátogatni. Amikor megpillantottam, a többiek közt görnyedt a rizsföld közepén. A katonák tetőtől talpig végigmértek. A szemükben irigység villant, de igazából már úgy néztek rám, mint aki egy másik bolygóról érkezett. A mező szélén vártam, amíg Jen odasétált hozzám. Megmosta a kezét az öntözőcsatornában, aztán a lábát is bemártotta. Rám nézett. Nem mosolygott. Felvette a táskámat, és elindult a barakkok irányába. Jen már nem volt csapatparancsnok. Az ügy Luval ítélet nélkül maradt. Senki nem hitte el, hogy Lu a szeretője lehetett. Jen később a Parancsnokságon bevallotta, hogy így akarta
rendezni a számlát Luval. Ő rendezte a jelenetet. A főparancsnokot dühítette, hogy ilyen alattomosan próbált meg bosszút állni, de nem kívánt a továbbiakban foglalkozni az esettel. Lu ágált, hogy folytatni kell a nyomozást, hogy az én esetemet is újból ki kell vizsgálni. De a parancsnok engem már nem akart előrángatni. Én addigra már elutaztam, és személy szerint ő adta át nekem a „Dicső Katona” kitüntetést. Ha engem megszégyenít, a saját elhibázott döntésére irányítja a figyelmet. Inkább hagyta, hogy elüljön az ügy, mintha soha meg sem történt volna. Jen lemondott a tisztségéről, és most szakaszvezető volt. Lut áthelyezték egy másik csapathoz, és már parancsnok volt. Jen volt a legöregebb a szakaszban. Az új katonák úgy néztek ki, ahogy én néztem ki egykor. A Szülőföldemet énekelték. Imádták Jent. Evéskor odahozták neki az ételt. A tányérja tele volt. A fiatal katonák kiszolgálták. – Itt a meleg vizes tartályod – jöttek oda hozzá –, épp most töltöttem fel neked. – Jen egyedül lakott a régi szobánkban. Az összes többi ágyat elvitték. A szoba közepére tolta az ágyát. A szögletes fehér szúnyoghálóval a szoba úgy nézett ki, mint egy ravatalozó. Vele szemben ültem le, az ajtónyílásba. Az arcát vizsgáltam. Milyen sötétbarna a bőre, majdnem, mint egy afrikainak. Öregebbnek nézett ki, mint mikor utoljára láttam. A ráncai mélyebbek lettek. A hajfonatában egy ősz szál. Régen vastag, tömött fonatai voltak, most vékonyak, mint valami kis egérfarok. Elővett egy zacskó lisztet, fazékba öntötte, vizet adott hozzá, és meggyújtotta a benzinégőt. Összefőzte a lisztet cukorral. A legjobb kajáját kínálta nekem. Borzasztó íze volt, de nem akartam, hogy észrevegye. Csakhogy azonnal észrevette. Megkérdezte, milyen a kaja a filmstúdióban. Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit mondjak. – Szóval, nem egy lapon említhető ezzel – jegyezte meg. Elhúzta előlem a tányért, kinyitotta az ajtót, és kiöntötte a pépet a földre. – Bocsáss meg – mondta, ahogy behúzta az ajtót. – Nem tudok mit tenni. – Elöblítette a tányért az egyetlen lavórban. Elmosta az evőpálcikát is, és közben kétszer is leejtette őket. Berakta a tányért és az evőpálcikákat egy vászonzsákba, és egy bambuszrúdra felakasztotta a zsákot. Amikor ezzel is végzett, szomorúan lehorgasztotta a fejét. Arcát egy konyhakendőbe törölte. Rám tört a szomorúság. Megfordult, és azt mondta: – Köszönöm, hogy meglátogattál. – Mosolygott és feltörtek a könnyeim. Rám nézett. – Mit tegyek most? Mit kívánsz tőlem? Leült és megpróbált beszélgetni velem. – Mesélj valamit – mondta. – Mit meséljek? – Bármit. – Hol az erhud? – Elajándékoztam. – Nem bírtam megszólalni. Lecsapott egy szúnyogot a combján, és elkezdte ledörgölni a megszáradt sarat a lábfejéről. Azt mondta, a mostani újoncok dörzsöltek. Attól a perctől fogva, hogy a gazdaságba irányították őket, azon mesterkednek, hogyan kerülhetnének vissza a városba. Szégyentelenül gyártották a kifogásokat, amivel hazakéredzkedhettek. Némelyikük engedély nélkül hazalátogatott. Állandóan betegnek tettették magukat. Mind képmutató. Lélekben egy percet sem töltenek a gazdaságban, egy árva pillanatot sem. Azért szolgálják fel az ételt, hogy hízelegjenek neki. – Tudják, hogyan használjanak ki – mondta Jen. – Hányingerem van tőlük. Felejtsd el őket, akartam volna mondani, inkább beszéljünk rólad. De nem mondtam semmit. Mit mondhattam volna. Csapdába csalták. Nincs számára kiút. Huszonöt éves volt. Aki huszonöt éves korára a szakaszparancsnokságig viszi, annak nincs jövője. Ez volt a jövője. Szerettem volna átölelni és vigasztalni, de túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy megtegyem. – Mesélj a filmstúdióról! Mesélj az új emberekről, akikkel megismerkedtél! – Azt mondtam, nincs sok mesélnivaló. – De igen – mondta –, szeretném hallani. Meséltem neki Bátor Lándzsáról, Tűzifáról, Kis Harangról, Méh Ou-jangról, Esőhangról és Szovjet Vang-ról. Elmondtam, hogyan telnek a napjaink. Miközben hallgatott, fel-alá járkált a szobában. Időnként megállt, a mezőt bámulta. Mielőtt befejeztem volna, hirtelen félbeszakított: – El kell felejtenünk egymást. – Nem csodálkoztam. Értettem, hogy miért mondja. – Tudod, hogy nem tudok neked ellentmondani.
– Akkor most azonnal indulj. – Azért jöttem, hogy találkozzam veled. Nem volt könnyű. Hazudnom kellett nekik. Kockára tettem a jövőm. Ha rájönnek, kirúgnak. – Felvette a sáros gumicsizmáját. – Nem volt könnyű? Azt hiszed talán, hogy az én életem könnyebb? – Azt mondtam, soha nem gondoltam ilyesmit. Félbeszakított, hogy nem akar veszekedni, amikor rossz kedve van. – Nem ezért jöttem – mondtam. – Nem kértelek, hogy gyere – válaszolta. – Akkor indulok – mondtam. Kilépett az esőbe. Kiürítettem a táskám. A kekszet, amit hoztam neki, az ágyára raktam. Frissen mosott háló függött az ágya felett. Eszembe jutott, amikor hetekig nem mostuk ki a hálót, hogy senki ne láthassa, mi történik odabent. Emlékeztem, milyen szenvedélyes volt. Megérintettem a párnáját, és megláttam egy hajszálat – haj feküdt szanaszét mindenütt az ágyneműjén. Hullik a haja, és én nem teszek semmit, hogy megállítsam. El akartam futni, el szerettem volna futni a szégyenem elől. A szél kicsapta az ajtót. Jen törülközője magától leesett a fogasról. Felemeltem a törülközőt, és megláttam a puskáját a falnak támasztva. Hirtelen nagyon hiányzott Friss Hajtás. Hiányzott, ahogy a Szülőföldemet énekelte. Jen puskája rozsdás volt. Kinéztem az ablakon. A föld élettelennek látszott. A nap kiégette a talajt. A föld úgy nézett ki, mint egy kopasz fej. A gabona meghajolt a sós szélben. Rájöttem, hogy már nem tartozom ide. Kiléptem a szobából. Néhány fiatal nő meglátott, és összesúgtak. Elmentek mellettem, kapával a hátukon. Megkérdeztem tőlük, merre találom Orchideát. Az egyiküktől megtudtam, hogy a téglagyárban van. Keresztülvágtam a nádon. Szerencsésnek éreztem magam, hogy túl vagyok ezen a helyen. Minél szerencsésebbnek éreztem magam, annál inkább nőtt a lelkiismeret-furdalásom. Itt hagytam Jent. Hogy hagyhattam őt el? Idelátogatok, hogy egy éhező gyermek szeme előtt egyem meg a tortámat. Milyen szégyenletes. Csak tudatosítottam benne borzalmas sorsát. Képmutató vagyok. Idejövök, hogy vigasztaljam. Nekem semmibe sem kerül az a kis kedvesség. A téglagyár ugyanúgy nézett ki, mint mikor Jen az erhuján játszott nekem. Végigmentem a téglarakások közt, és megtaláltam Orchideát egy csapat lánnyal, amint a téglát égetés előtt oszlopokba rendezik. Megkérdeztem egy fiatal férfit, hogy segíthetek-e neki a talicskával. Azt mondta, ehhez férfiizmok kellenek. Mondtam, hogy tudom. Korábban itt dolgoztam. Ismerem a járást. Felemeltem a megrakott talicskát. Száz tégla volt rajta. A férfi figyelte, mit csinálok. Feltoltam a talicskát a vassínre, és befordultam vele az egyik járatba. A férfi utánam kiabált: – Honnan jöttél? Orchidea meglátott. Nem jött oda köszönni. Úgy, ahogy volt, a rakat téglával a kezében kiegyenesedett, és nem mozdult. Félig elnyílt a szája. – Szia, Orchidea – köszöntem. Nem köszönt vissza. – Minek jöttél? –kérdezte. Azt mondtam, látogatóba jöttem. Újra lehajolt, és folytatta a téglarakást. Az izzadság átáztatta az ingét a háta közepétől a derekáig. Egymás mellett dolgoztunk. Miután megtöltött egy talicskát téglával, kiegyenesedett, letörölte az arcáról az izzadságot, és azt mondta, Jen nincs itt. Mondtam neki, hogy tudom. –Biztos vagyok benne, hogy nem miattam jöttél el idáig. – Azt válaszoltam, hogy hiányzott a gazdaság. Szarkasztikus mosoly volt a válasz. Elindult az üres talicskával visszafelé a téglák közt. Észrevettem, hogy sántít. Követtem. Amikor visszaértünk a berakodóhelyre, megállt. A darabológép ontotta magából a friss téglát. Segítettem Orchideának felpakolni. Precízen raktuk egymásra a téglát. Végigtoltuk a talicskát az egyik járaton, és elkezdtünk kirakodni. – Mi történt a lábaddal? – kérdeztem. – Egy nád átszúrta. Ott voltál, vagy nem? – Igen, emlékszem – mondtam. – És nem gyógyult meg? – Orchidea bólintott: – De, igen, így. Kiegyenesedtem. Néztem, ahogy az égetőkemencéből száll a fehér füst. – Tavaly nyáron
ledőlt a kémény – mondta Orchidea. – Három ember meghalt, ketten megsebesültek. Nem tudom, meddig fog még állni ez a gyár. Minek jöttél ide? – Mielőtt válaszolhattam volna, a szemembe mondta: – Nem örülök neki, hogy itt vagy. Egyáltalán nem. – Azt mondta, hogy szeretne velem őszinte lenni. Higgyem el, hogy senki nem lát itt engem szívesen. A filmcsillag. Az ismerős a régi időkből, aki egyenesen az égig mászott a létrán. –Senki nem örül neki, hogy az orrunk alá dörgölöd, milyen borzalmas életet élünk. Egy szót sem szóltam, amíg be nem fejeztük a kirakodást. Az úton vissza a berakodóhely felé Orchidea még egyszer megszólalt: – Tudsz Jenről és Leopárdról? Találkozgatnak. – Szája elé emelte a kezét, mutatta, hogy titokban. Ahogy a buszmegállóban vártam a Sanghaj felé induló buszra, már jobban éreztem magam. Jen randevúzik Leopárddal. Tudtam, hogy mindig is gondolt rá. Kicsit megkönnyebbültem. Bárcsak szerelmes lenne Leopárdba, gondoltam, azután azonnal elszégyelltem magam, mert tudtam, hogy nem szerelmes. Boldogtalan volt. Emlékeztem rá, milyen vidám, nyíltszívű és megbocsátó tudott lenni. Ismertem, hogy milyen, amikor szerelmes. Egyre sötétebb lett, és a busz még mindig nem jött. A gyomrom zsugorodni kezdett. Reggel óta nem ettem. Leültem az út szélén. Hallgattam a tücsköket. Eszembe jutott, hogyan hazudtam Szovjet Vangnak, és reméltem, hogy megmenekülök. Ha holnap reggel napkelte előtt visszaérek a szobánkba a filmgyárban, akkor nem fog semmi kiderülni. Ismertem egy titkos ösvényt a raktárak között, ami a házhoz vezetett. Belélegeztem a sötét levegőt. Vidéken van olyan csend, hogy már szinte szentnek érzed. Kémleltem az éjszakát. Gőzmozdony füttyét hallottam a messzi távolból. A sötétnek nedves szaga volt. Aztán észrevettem egy világos foltot. Először azt hittem, szentjánosbogár. De ahogy közeledett, nem tűnt el a fénye, ahogy a szentjánosbogaraknak szokott. Zseblámpa fénye volt. Valaki a sötétben gyalogolt. Bámultam a fénypontot. Felém tartott. Furcsa érzésem támadt. Még percekig figyeltem. Azután már ki tudtam venni a zseblámpát tartó embert is. Ismerős alak. Dudálást hallottam, jött a busz. A fénypont le-fel kezdett ugrálni. Hallottam, ahogy lélegzik. Jen volt. A busz behúzott a megállóba. Jen már csak néhány lépésre volt tőlem. Vártam, amíg összeért a kezünk. Nem volt időnk semmit sem mondani egymásnak. Mérföldeket gyalogolt. Kivett valamit egy rongyba csavarva a belső zsebéből, és átnyújtotta nekem. A rongyból keksz szaga áradt. Kapkodott levegő után. A busz elindult. Amikor hazaértem, a szüleim közölték, hogy Szovjet Vang és Esőhang épp most ment el. A szobatársaim jelentették az eltűnésem. Ők erre idejöttek ellenőrizni, mi van velem. Meg akartak keresni. – Mondtad nekik, hol vagyok? – kérdeztem anyámat. – Fogalmam sem volt róla, merre jársz, és ezt meg is mondtam nekik. – Azt mondták, hogy anyád hazudik, és hogy egy gonosztevőt bújtatni bűn – mondta apám. – Nem kellett volna vitatkoznod velük – fordult anyámhoz. – De vitatkoznom kellett, mert értelmetlenségeket hordtak össze. – Mit mondtak? – kérdeztem anyámat. – Azt mondták – nézett rám anyám, és dühösen folytatta –, burzsoá individualista vagy, és mindig mindent egyedül akarsz elérni, nincs benned csoportszellem. Önző vagy, és ezért ki kellene téged rúgni, igen, azt hiszem, ezt akarták velünk közölni. És még azt is hozzátették, most azért jöttek, hogy kikérjék a véleményemet, szeretnék tudni, hogy én mint szülő mit gondolok a gyermekem viselkedéséről. Azért jöttek, hogy ízekre szedjenek, hogy bevádoljanak, hogy szégyenpadba ültessenek. Apám leintette anyámat. Sóhajtozott. – Merre jártál? – kérdezte. – A gazdaságban. – Mi a fene van veled? Nem vetted észre, hogy fogást akarnak rajtad találni? Miért nem tudsz a fenekeden megülni és rendesen végezni a dolgod? Nem látod? Már így is épp elég baj van
ebben a családban! A verandára mutatott, és megrovón feltartotta három ujját, jelezve, hogy Korálról van szó, a harmadik gyerekéről. Korál nem volt hajlandó bejönni a verandáról. Dühös volt rám. Megkérdeztem, mi történt. Mielőtt anyám bármit is szólhatott volna, apám karon ragadott, és betuszkolt a konyhába. Becsukta magunk mögött az ajtót. Felvilágosított, hogy Korált beosztották a Vörös Tűz Gazdaságba helyettem. Apám hangja megremegett. – Ez nagyon igazságtalan Korállal szemben. De ha ezt az utasítást kapta, hát mennie kell. – Apám hozzátette, ő is és anyám is boldogan elmennének Korál helyett, ha ezzel megmenthetnék a gyermeküket. Ideges lettem. Szembefordultam apámmal: – Most mit akarsz, mit tegyek? Cseréljek vele helyet? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hajlandó vagyok megtenni. Én már voltam a Vörös Tűz Gazdaságban. Letöltöttem a szolgálati időmet. És el tudtam jönni onnan. Egyedül. Ha neki is megvan a magához való esze… – Elhallgattam. Rájöttem, milyen önző a beszédem. Az idő és a politika döntött a sorsomról. A személyes erőfeszítésnek vajmi kevés szerepe volt benne. Semmi közöm sem volt a színészethez, és mégis színésznőt csináltak belőlem. – Nem akarom hallani az érveidet – mondta apám. – Korálon mit sem segít, hogy egyikünk vagy másikunk nyeri meg ezt a vitát. Csak szeretném, ha tisztában lennél vele, hogy te már nem vagy paraszt, és mivel minden családban lennie kell egy parasztnak a kormány előírása szerint, Korálnak, a kishúgodnak kell vállalnia ezt a szerepet. – Mit tehetek? Hogyan tudok én ezen segíteni? – kérdeztem. – Fogadd el a sorsod, és állj helyt. Anyád és én már nem bírunk el több veszteséget. Ha kirúgnak a stúdióból, két lányunkból lesz paraszt a Vörös Tűz Gazdaságban. Szerettem volna bevallani, igazából egyáltalán nem áll jól a szénám a filmstúdióban, de nem akartam, hogy csalódjanak bennem. – Épp most láttad, mennyire utálnak a tanáraim, hogyan állítsam le őket? – A szüleim hallgattak. Megbántottam őket. – Személyesen le kellett volna kísérnem őket az utcára – mondta apám. Szovjet Vang és Esőhang minden bizonnyal megharagudott az udvariatlanságom miatt. – Idióta vagy, ha azt hiszed, hogy ha kikíséred őket, az bármin is változtatott volna – felelte anyám. –Nem érdemelték meg, hogy vendégként bánjunk velük. Nem az én házamban. Ha már valaki belerúg egy kutyába, legalább a gazdától tartson. Soha nem fogok kedvesen mosolyogni, ha valaki idejön, hogy leköpje a lányomat. – Most már elég – kiáltott rá apám. – Állítsd le magad! Nem elég, hogy a munkahelyeden állandóan zaklatnak a folytonos őszinteségi rohamaid miatt? – A legkevésbé sem bántam meg! – üvöltött vissza anyám. Élj tisztességesen, vagy halj meg! – ez az elvem, és azt akarom, hogy a gyerekeim is e szerint éljenek. – De nem látod, mit okozol nekik ezzel? Amikor az elveid szerint próbálnak meg élni, az idealista baromságaid szerint, akkor, tessék, mi történik velük? Eltapossa őket a társadalom! – Nem hiszem el – mondta anyám. – Te, a férfi, akihez feleségül mentem, te, a négy gyerekem apja, a sárba akarod taposni az elveimet! – Apám erre a mellét döngetve esküdözni kezdett, hogy nem úgy értette. Korál nem szólt hozzám. A bőröndjét csomagolta a Vörös Tűz Gazdaságba. Fájt nézni, hogy készülődik arra a helyre, ahol annyit szenvedtem. Nem tudtam megítélni, sikerül-e valaha is kikerülnie onnan. Nem tudtam, mit mondjak neki. Elöntött a bűntudat. Odaadtam anyámnak a fizetésem, és megkértem, vegyen valamit belőle Korálnak, amire szüksége lehet. Anyám azt felelte, Korál kijelentette, hogy nem akar tőlem semmit sem kapni. Tudtam, soha nem fizethetem meg a szenvedését. Aznap, amikor Korál a Vörös Tűz Gazdaságba indult, nem mentem haza.
Arra számítottam, hogy Szovjet Vang kérdőre von. De nem tette. A szobában mindenkivel beszédbe elegyedett, csak velem nem. Vártam, hogy a nyilvánosság előtt megrójon, de nem tette. Az osztálytársaimmal a Vörös Azáleáról beszélgetett. Megvitatták, milyen fantasztikus, friss energiákat mozgat majd meg a nézőközönségben ez a film. Kiosztotta nekünk a szövegkönyv egy részét, de nem mondta meg nekem, mikor és mit játsszam. Mellőzött. Senki nem figyelt rám, és senki nem mondta meg, mi baja velem. Hirtelen nem volt semmi dolgom. Az lett a feladatom, hogy figyeljem, ahogy a többiek próbálnak. Hallgattam, ahogy fennhangon ismételgetik a szövegüket. Hallottam, ahogy Bátor Lándzsa még álmában is a sorait szavalja. A fájdalmam olyan volt, mint mikor vizet öntenek a homokra; némán beszivárgott a lényem belsejébe. Úgy tűnt, nem is létezem. Nem csak én voltam boldogtalan. Méh Ou-jang figyelmeztetésben részesült, mert túl sokat pingpongozott az egyik fiú jelölttel. Valaki feljelentette őket, hogy asztalitenisz közben flörtölnek. Méh Ou-jang sírt, és tagadta, hogy bármi is lett volna közte és a fiú között. Szovjet Vang külön-külön beszélt velük. Aztán tartott egy gyűlést mindnyájunk részvételével, és ott kijelentette, utánajárt, a pár nem ment túl messzire. Azután mindannyiunkat tanáccsal látott el: – Az életben a legfontosabb az egészséges gondolkodás. – Ahogy hallgattam, az arcát figyeltem. Olyan volt, mint az igazságosság megtestesült szobra. A bőre rendkívül sápadt. A zsebkendőjéből tigrisbalzsam áradt. Elmesélt nekünk egy történetet, egy történetet, aminek tanúja volt. Arról szólt, a közelmúltban egy fiatal, tehetséges színésznő hogyan tette tönkre a karrierjét azzal, hogy viszonya volt egy idősebb férfival. Szovjet Vang szerint a színésznő túlságosan sok Jane Eyre-t olvasott. Jane Eyre tönkretette őt. Azonnal el szerettem volna olvasni Jane Eyre-t, bár ez volt az első alkalom, hogy hallottam róla. Szovjet Vang elbeszélése szerint a szerelmespárt a Chow-tavi úton kapták el. Késő éjjel a bokrokban rejtőztek el, de a színésznőt az egyik elvtársnő felismerte. Ahogy a szólás tartja, minden falon van rés. A viszonyuk napvilágra került. Nem használt az sem, hogy a nő vallomásában megbánta, amit tett. Szovjet Vang egy tömeggyűlésen hallotta a vallomását. De késő bánat volt. Elete hátralévő részében bűnözőként bántak vele. Azóta a filmgyár vécépucolóként alkalmazza. Szovjet Vang azzal folytatta, őszintén reméli, mi nem akarunk rálépni ugyanarra az önpusztító útra. Rajtam hagyta a tekintetét, és picit bólintott is felém. Szerettem volna elfordítani a fejem, de arra kényszerítettem magam, hogy farkasszemet nézzek vele. Szemem előtt megjelent, ahogy az idős férfi a fiatal nőhöz nyúlhatott a bokorban. Most már rájöttem, melyik lányról beszél Szovjet Vang. Fiatal színészlány volt. Ritka szépség, ékkő szemmel. Az egész filmstúdió csak kurvának nevezte. Bárki bármilyen viccet megereszthetett róla. A férfi dolgozók disznó vicceket meséltek arról, hogy már nekik is megvolt. Az egész személye már csak vicc volt. Furcsamód nem láttam szomorúságot a szemében. Romlottnak nézett ki. Már nem törődött semmivel. Visszaszólt a munkásoknak. Ha asszony szólta meg, az orra alá dörgölte, hogy járt már nála a férje. A munkásoknak meg bejelentette, hogy lefeküdt a főnökükkel. Igazi kurva lett belőle. Vasárnap reggel hazamentem, hogy a napot a szüleimmel töltsem. Az udvarunkon minden a feje tetején állt. A Vuli Üzemet új, ambiciózus vezetőre bízták, aki az első munkanapján bejelentette, hogy megnagyobbítja az üzem udvarát, és a mi udvarunkon fog biciklitárolót építeni. A munkásaival kirángattatott minden zöldet a földből, és deszkatárolót húzatott fel a növények helyére. Egész nap tiltakoztunk és kiabáltunk, megpróbáltuk megvédeni az udvarunkat, de mindhiába. Neki több embere volt, mint nekünk. Elkeseredett, mindenre elszánt emberek voltak az új munkavállalók. Csatát vesztettünk. Lebetonozták a füvet. A szüleim odamentek az új főnökhöz: – Ezt nem teheti velünk. Éveken át elviseltük a gépek zaját, a vegyszerek szagát. De maguk most a
kisujjunk helyett az egész karunkat akarják. Nem vehetik el az egyetlen kertünket, a növényeinket. – A szüleim majdhogynem könyörögtek. A vezetőt ez egyáltalán nem hatotta meg. Azt mondta, hogy azért döntött így, hogy új munkahelyeket tudjon teremteni munka nélküli emberek számára, akik kétségbeesetten várják, hogy rizs kerüljön a tányérjukba. – Azt hiszik, nekem tetszik ez a helyzet? Hogy csüggedt, reménytelen figurák lézengenek a társadalomban? Hová tették a lelkiismeretüket? Hát nincs magukban érzés a proletariátus iránt? A pihenőnap nyomasztóan telt otthon. Virágeső a bennlakásos iskolájában volt, Korál a Vörös Tűz Gazdaságban. Űrhódítót a középiskolája egy traktorgyárba küldte, hogy gyakorolja a munkáséletet. Apám egész nap az íróasztala fölé görnyedve dolgozott az új munkáján, egy ismeretterjesztő könyvön az űrrepülésről. Térképet rajzolt a Marsról és a Holdról. Anyám azt mondta, a naprendszer tagja kellett volna hogy legyen, nem ezé a családé. Figyeltem, ahogy apám a fekete lyukat festi. Türelmes volt, szemüvege orrára csíptetve az orra hegyén lógott. – Hadd meséljem el neked, mitől fényes a Hold! Kíváncsi vagy rá? – Bánom is én, hogy fényese a Hold – feleltem. Ebéd után anyám leült a Vörös villa álmát olvasni. Odahívott, és figyelmembe ajánlotta a könyvet. Az volt a véleménye, hogy már elég érett vagyok ahhoz, hogy elolvassam. Azt mondta, hogy ezt a könyvet nyugodtan olvashatjuk, mert Mao elnök is megmondta róla, hogy nem a szerelmi történetre kell figyelni benne, hanem arra, amit tanulhatunk belőle. A könyv érzékletesen ábrázolta Kína feudális társadalmát, az uralkodó osztály visszásságait. Ez volt Mao legfrissebb tanítása. Mao ajánlotta, hogy mindenki olvassa el ezt a könyvet az általa kifejtett szempontok szerint. –Talán valamikor máskor – mondtam anyámnak. Azt nem meséltem el neki, hogy már sok-sok évvel ezelőtt kiloptam a könyvet a szekrényből, ahová rejtette, és elolvastam. Ezt használtam, amikor Jen leveleit írtam Leopárdnak. A verseket és a kifejezéseket a könyvből szedtem. Jennek az egész történetet el is meséltem. Jen soha nem olvasta a könyvet, de a történet összes részletét ismerte. Megkértem anyámat, hogy magyarázza el nekem, mi a szerelem. Anyám azt mondta, zavarba hozom. Azt mondta, hogy ezzel kapcsolatban nincs mit megtanulni, mindössze annyi a dolgunk, hogy a természet iránymutatását kövessük. A természet iránymutatása. Volt valaha is, hogy ne azt követtem volna? Jen és én a természettől tanultunk, és a legjobb tudásunk szerint próbáltunk meg megbirkózni a szükségleteinkkel. A fiatal energiáit nem bírta kordában tartani, amikor megtiltották neki, hogy szeressen egy férfit. Nekem kellett a férfit adnom az életében. De én az egész szívemet beleadtam. Amikor visszaértem a filmstúdióba, nagygyűlést tartottak. Utána minden részleg kapott egy csout, Konfuciuszt kritizáló szöveget, amit el kellett olvasnunk. A kormány azt akarta, hogy a dolgozók a sorok között olvassanak, és kezdjenek el pletykálni Csouról, a betegségéről, és az összetűzéséről Mao asszonnyal. Arra engedtek következtetni, hogy hűtlen lett Mao elnökhöz. Amikor én következtem a felolvasásban, közönyös hangon olvastam. Nem érdekelt Csou. Megkértek bennünket, hogy mondjuk el a véleményünket. Sablonos véleményeket. „Éljen örökké a Vörös Kína” – kezdte az összes hozzászóló. Megláttam az udvaron egy halászhálót, tele barnás, kígyószerű hallal és döglött teknősbékával. Hétfő reggel volt, és megbíztak, hogy hozzak el néhány jegyzetet egy könyvesboltból, amely közel esett a szüleim lakásához. Úgy döntöttem, hogy felugrók a lakásunkba egy kis időre. Amióta kegyvesztett lettem, úgysem törődik vele senki, hogy jelen vagyok-e. Ahogy leszálltam a bicikliről, azon töprengtem, vajon ki hozhatta ezt a sok halat és teknőst. A szomszédunkban lakó nő odajött hozzám, és azt mondta, hogy a barátnőm órák óta
vár rám a lépcső tetején. Találgattam, hogy ki lehet az. Ahogy a tippjeim egyre szűkültek, már nem volt türelmem rendesen lezárni a biciklit. A halból és a teknősből a Vörös Tűz Gazdaság szaga áradt felém. Falnak támasztottam a biciklit, és berohantam. Felállt a lépcsőről. Jen, a parancsnokom, úgy nézett ki, mint egy menyasszony. Új frizurája a fülcimpához igazítva. Vadonatúj indigó zakó volt rajta, vörös inggel, a gallérja kihajtva. Alul sötétkék nadrág és vadonatúj, szögletes orrú, fekete cipő. Elszántnak és nyugodtnak tűnt. Még mindig sápadt volt, de nem látszott szomorúnak. Rám nézett, és megpróbált uralkodni magán. Aztán megszólalt: – Szia! – és remegő hangjából tudtam, hogy irtózatosan vágyik rám. Odaléptem hozzá, és mindkét kezét kezembe fogtam. Most már tudta, hogy én is nagyon vágyom rá. – Nem számítottam rád – mondtam. – Épp végeztünk a betakarítással. A halat és a teknőst ma hajnalban tisztítottam meg nektek. Tegnap fogtam. A szemébe bámultam. Megpróbáltam megállapítani, mennyit változott azóta, hogy utoljára láttam. Megpróbáltam kitalálni, hogy jól van-e. Elfordította a fejét, és megszólalt: – Csak döglött halak és teknősök bámulnak vég nélkül. Megmutattam Jennek, hol lakunk. Kinyitottam az ajtót, és a verandára vittem ücsörögni. Teát töltöttem neki. Ránéztem. Nem tudtam, hogyan kezdjem el a társalgást. Mondtam neki, hogy jól néz ki. – Hát, nem tudom – válaszolta. – Azt hiszem, felületesnek születtem. Ügy érzem, olyan vagyok, mint egy disznó, semmi sem számít igazán. – Elhallgatott, és néhány másodpercig csendben ültünk. Aztán körbejártatta a szemét a szobán, és egy Mao-festményre mutatott. – Jó munka, ki festette? – Virágeső – mondtam. – A házi feladata volt. – Jen sóhajtott, és azt mondta, hogy mindig is szeretett volna megtanulni festeni, de feladta, mert Mao orrát mindig elrontotta. Aztán a nagy fakeretes ágyunkra mutatott: – Milyen nagy! – Igen, Virágeső meg én, ketten aludtunk benne, de a húgom most már csak vasárnaponként jár haza. –Jen ezután anyám egészsége felől érdeklődött, mondtam neki, hogy ugyanúgy van, mint régebben. Egyetlen szabadnapot sem kapott. Mindennap munkába kell mennie. Bemegy, rosszul lesz, és amikor a pulzusa már percenként száztíz fölé megy, kap egy igazolást az orvostól, hogy aznap hazamehet. Hazajön, pihen. Aztán másnap kezdődik elölről az egész, újra be kell mennie. – A mai orvosok seggfejek – mondta Jen. –Az egész a hatalomról szól. Mindenki éreztetni akarja a hatalmát. – Megkérdeztem, hogy találkozott-e a húgommal, Korállal a farmon. – Egyszer – válaszolta Jen. – Téglát cipelt a szakaszával. Lassú volt, utolsóként lemaradt a sorban. Nem olyan erős, mint te. –Tudom, emlékszem, egyszer anyám külön is mondta, hogy Korál nagyon gyenge, kétéves koráig nem bírt lábra állni. A dajka, akit anyám felbérelt, titokban ellopta Korál kajajegyeit, és hazaküldte a falujába, hogy a gyerekeit etessék belőle. – Megkérdeztem Jent, hogyan segíthetnék a húgomon. – Ugyan már – mondta Jen –, nem Korál az egyetlen börtönlakó. – Nézz rám, öreg vagyok – mondta Jen. A tükörben nézte magát. Egy ideig én is néztem őt a tükörben. Begombolta a gallérját. – Az élet megy tovább – mondta –, tényleg, megy tovább. – Hogy van Leopárd? – kérdeztem. Jen rám pillantott, aztán megint el. – Meghalt az apja. Sanghajba jött, hogy részt vegyen a temetésen. – Te is vele jöttél? – kérdeztem. – Miért, mit gondolsz, ki vagyok én? A menye? Mindegy, a lényeg, hogy Leopárd utazott el elsőnek, és én csak ma érkeztem. –Jártok, vagy nem? – Ránéztem. Elhallgatott. Szürcsölt a teából, aztán előrehajolt, hogy megvizsgálja a faberakást az asztalon, végül az újságpapírt kezdte el nézegetni. Aztán egy idő múlva mégis megszólalt: – Tudod, nem ő volt az első nekem. És ez már egy lerágott csont, úgy értem, a mi kapcsolatunk. A legjobb éveimet nem vele töltöttem. Azokról lemaradt. Disznóságnak hangzik? Igen, persze, írtam neki leveleket. Hogy is mondhatom, hogy nem ő volt az első? Te kézbesítetted az én leveleimet neki, ugyebár? Azután te örökre eltűntél, és ő megkeresett. Úgy
értem, küldött nekem egy levelet. Megkért, hogy találkozzam vele a téglagyárban. Azt mondta, mindig is vágyott rám. Csak félt a politikai nyomástól. A titkárja nem hagyott neki békét. Emlékszel arra az alacsony, tömzsi nőre, akivel mindig találkoztál? Aki mindig jelen volt, amikor átadtad Leopárdnak a leveleket? –Igen, emlékszem – mondtam. – Emlékszem, Öreg Vangra. – Mindegy – folytatta Jen –, a lényeg az, hogy mostanában nagyon rosszul állnak a csapatával. Az ő földjeik közelebb vannak a tengerhez. Szikesebbek, mint a mieink. Még a vetőmagot is elvesztette. Hagyta, hogy a katonái megegyék. Nem maradt semmi, amit elvessenek. Jobban kétségbe van esve, mint én. És úgy kezdődött, hogy elkezdtünk erről az egészről beszélgetni. Azt mondta, hogy imádta a leveleimet. Az én leveleimet! Te jóságos ég, hogy imádja az írásom. Természetesen bevallottam neki, hogy egyetlen levelet sem írtam én magam. Aztán kierőltette belőlem az igazságot. Beszéltem neki rólad. Nem, semmi megdöbbentőt, csak körülbelül annyit, tudod, hogy te jobb író vagy, mint én vagyok. Ez minden. Szégyelled? – Szeret téged? – kérdeztem. – Azt mondja, igen. De nem tudom, mennyire alapozhatok erre. – És te? Szereted őt? – Hát tudod, ez nem igazán az én műfajom. –Kortyolt a teából, és elkezdte megrágni a leveleket. –Remélem, meg tudsz vele barátkozni – mondta, ahogy lassan lenyelte a leveleket. – És már… – Mielőtt befejeztem volna a kérdést, Jen lehajtotta a fejét, mintha tudná, hogy mire vagyok kíváncsi. – Hát, tudod – mondta –, a gazdaság túlságosan veszélyes hely. Tudod, hogy könnyen elkapnak. –Rám nézett, egyre vörösödött. – Hogy tudnék segíteni? – kérdeztem. – Ide fog jönni – mondta. Felugrottam, és kinéztem az ablakon. – Mi? Ki? Mikor? – Meghívtam őt, hogy nálad találkozzunk, ma délután – mondta. – Milyen vakmerő vagy! – Talán igen. De tudod, csak találkozni szeretnék vele, és meginni együtt egy csésze teát. Mi olyan sokkoló abban? – Csak meginni egy csésze teát? Röhögnöm kellett, hogy milyen rosszul hazudik. – Olyan lenne, mintha a cipődön keresztül szeretnéd megvakarni a talpad. Nagyon fog viszketni, továbbra is. – Ismersz engem – mondta –, és hacsak nem… – Jó, lehet, hogy tudok segíteni – mondtam. Újból elvörösödött. – Tedd meg értem, kérlek. Bólintottam. – Látom, hogy kívánod. – Azt mondta: – Hát… – Ránéztem: – Szeretnéd? Szeretnél kettesben maradni vele néhány órára? – Az ablak felé fordult, és kicsit bólintott. – Leszel az őröm? – lassan ejtette ki a szavakat, anélkül hogy rám nézett volna. – Leszek – mondtam. – Az őrződ leszek. Mindig is az őrződ maradok. – Leszel? – nézett rám, és most már felém fordult. A szemembe nézett: – Leszel? – Felálltam, és kimentem a konyhába. Nem bírtam elviselni, égetett a tekintete. Ahogy jázminteát főztem neki és magamnak, éreztem, ahogy végigsöpör az érintése a testemen. Ereztem a teste melegét, kellett nekem ez a test. Remegett a kezem. A víz túlcsordult a bögre peremén a földre, és benedvesítette a lábam. Behoztam a felmosófát, és elkezdtem feltörölni a padlót. Az agyam képeket vetített elém. Láttam a gyönyört az arcán, a gyönyört, ahogy valaki a magáévá teszi, ahogy belehatolnak. Éreztem a nedvességét. Hallottam az állati nyögését. Tudtam, hogy mozog, amikor fel van izgatva, és nem bír mást tenni, csak egyre közelebb és közelebb húzni magához, szorítani, a bőrömhöz tapadni, fognyomokat hagyni a vállamon. Meg akartam őt figyelni, meg akartam nézni, ahogy Leopárd azt teszi, és mégsem azt csinálja, amit én. Jen a konyhaajtóban állt, és engem nézett. Délelőtt tíz óra volt. Még volt néhány óránk Leopárd érkezéséig. Jen megkérdezte, nem lesz-e baj a munkahelyemen. Azt mondtam, majd megint hazudok. Jen erre megkérdezte, mit fogok hazudni. Egy kicsit gondolkodtam, aztán azt válaszoltam, majd összetöröm a biciklim, és azt mondom Szovjet Vangnak, hogy közlekedési balesetem volt. Jen megkérdezte: – És ezt
el fogja hinni? – Hazudni vagy nem hazudni, az eredmény ugyanaz, mert semmiképpen sem hisznek nekem. Jen azt mondta, hogy elmehetnénk zuhanyozni a Sós utcai közfürdőbe. Egyetértettem vele. Kézen fogva mentünk, mint két iskolás lány. A haját kiszívta a nap, sárgás színe volt. Egy szomszéd meglátott bennünket, kis biccentéssel köszönt nekem, aztán Jenre nézett, és megszólalt: – Vidéki rokon, ugye? –Aztán megkérdezte Jentől, tetszik-e neki Sanghaj. – Ma-ma-hu-hu – válaszolta Jen sanghaji dialektusban. – Igen is meg nem is. – A szomszéd meglepődött. Megjegyezte, hogy milyen jó a sanghaji kiejtése. – Sanghaji vagyok, hát nem látja? – mondta Jen. A szomszéd megrázta a fejét, nem, ő azt hitte, tibeti. Jen megkért, hogy menjünk be az áruházba. – Van valami, amit már régóta szeretnék megvenni – mondta. Keresztülvágtunk a tömegen, és beléptünk a Kettes Számú Sanghaji Áruház főbejáratán. A méterárupulthoz mentünk. Jen azt mondta, túl öreg hozzá, hogy azokat a színeket viselje, amiket igazán szeret. – Talán, ha fehérneműt készítenék belőlük. Mit gondolsz? – Mondtam neki, hogy ezek túl drága anyagok ahhoz, hogy fehérneműt csináljon belőlük. Továbbmentünk a ruházati osztályra. Jen meglátott néhány élénkvörös bugyit. Azonnal megkért egy eladót, hogy mutassa meg neki a teljes választékot. Megkérdezésem nélkül vett párat. Ne csináld, szólt rám, amikor észrevette, hogy vigyorgok. – Túl fogsz jutni valaha is a vörös színen? – kérdeztem. Nevetni kezdtem. – Mi olyan mulatságos – kérdezte Jen. Azt feleltem, csak eszembe jutott, hogy mindig vörös anyagba bugyoláltuk a Kis Piros Könyvet. – Hát ide hallgass – mondta –, nekem a vörös a szenvedélyt jelenti, és mindenki az, amit visel. – Ez volt az, amit már olyan régóta akartál? – kérdeztem. – Mint mindig, megint jobban ismersz, mint a saját anyám – felelte. Azt mondtam, nem szeretném, ha valamelyik kollégám meglátna itt. – Miért kell ennyire izgulni – kérdezte. – Nem ismered a filmstúdió embereit. Prédára leső farkasok. Engem nem kedvelnek. Jen azt mondta: – De hát átjutottál az összes fordulón. Mégsem tisztelnek? – Lu mindenütt ott van – válaszoltam. – Jó – mondta –, most már értem. A kijáratot elállta a tömeg. Északi és déli nyelvjárást beszélők hada. Bár nem volt nagy választék, Sanghaj még mindig az ország divatközpontjának számított. Emberek távoli tartományokból néhány évenként ellátogattak ide, hogy ruhát vegyenek, ami azután generációkat szolgált. Leültek a járdára, és dohányt szívtak, kivillantva rothadó fogaikat. Végighaladtunk egy utcán, ahol az egyik kirakatban egy opera-előadás fotói voltak kiakasztva. Jen minden egyes képet figyelmesen megvizsgált, és hirtelen megszólalt: – Azt álmodtam, hogy egy ilyenben fogsz szerepelni. Az álmomban nem hasonlítottál önmagádra. Valaki más lettél, valaki más, olyan, mint Lu. – Gondolom, ettől féltem a legjobban. – De, látod, nem is nagyon változtál. – Azt mondtam neki, ha megváltoztam volna, akkor most sokkal jobbak lennének az esélyeim. Abbahagytuk a beszélgetést, és folytattuk a sétát. Rájöttem, hogy nem bírok Jen elutazására gondolni. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az élete ezentúl is a Vörös Tűz Gazdaságban fog folyni. Egy fiatal kislány sétált felénk. Hamvas volt, mint a frissen szedett őszibarack. Tengerkék harántcsíkos szoknyát és zöld műanyag szandált viselt. Jen megbámulta, különösen a lábát. – Ne irigyeld a csinos körmeit – mondtam. Felsóhajtott. – Az én körmeimet végleg tönkretette a gombairtó szer. Imádok szandálban járni, de nem merek. Nem volt önbizalma a városi lányok között. Az emberek megbámulták viharvert arcát, és ez idegesítette. Bementünk egy kifőzdébe, ahol gőzölgött a levegő. Jen a fallal szemben foglalt nekünk helyet. Odamentem mellé, és én is a fal felé ültem le. Egy savanyú képű pincérnő jött oda hozzánk letörölni az asztalt. Két tál vörösbablevest rendeltünk. Megérkezett
a leves. A levesestál széle cakkos volt, akár egy kutya fogsora. Komótosan kanalaztuk a babot. Jen rendelt hozzá gőzölt kenyeret. Négy darabot evett meg, én meg kettőt. A bolt Maoportrékkal és Mao-idézetekkel volt kitapétázva. A fal tele apró vörösbabos ujjnyommal. A Mao-portrék sárgásbarnára fakultak. Mindent átjárt a dohányszag. Jen meg én csak ültünk, szótlanul. Megjött a pincérnő. Most még savanyúbb arcot vágott: – Most már szarjatok, vagy álljatok fel a biliről – mondta. Jen meg se rebbent. Egy oldalpillantást vetett csupán rá. – Nem tetszik valami, vidéki? – Jen továbbra sem méltatta válaszra. – Miért nem tud egy kicsit kedvesebben viselkedni? – kérdeztem én. Csípőből tüzelt: – Miért legyek én kedves magukkal? Kik maguk, falusiak? Jen most szembefordult vele, és végigmérte. Tudtam, hogy a támadási lehetőségeket fontolgatja. A pincérnő teljesen ki volt izzadva. Letörölte az asztalunkat, és káromkodott. – Menjünk –, mondta Jen. –Bolondot csinálhattam volna belőle, de túlságosan is szánalmasnak találtam – mondta. – A boldogtalan emberek veszélyesek. Vettünk két zuhanyjegyet, fejenként három jüanért. A 220-as és 221-es sorszámot kaptuk. A fürdőház egy rizsbolt háta mögött volt. A járdán parkoló biciklik százai sorakoztak. Férfiak és nők mászkáltak ki-be a fürdő kapuján, fatalpú szandáljuk csattogott a betonon: dang-dangdang. Beálltunk a női sor végére. Egy ráncos képű őr állt a bejáratnál. Hangosan beszélt. Száznyolcvanötös sorszám, kádfürdő, kiabálta, miközben beengedte a soron következőt. Tíz perc telt el, és még senki nem jött ki. Az előttünk álló nő szóba elegyedett az őrrel. A fürdőzők lassúságára panaszkodott. – Az emberek mind egyformák – válaszolta az őr. – Évente háromszor eljönnek zuhanyozni, sokat kell fizetniük, sokat kell várakozniuk, hát természetes, hogy ki akarják használni az alkalmat. Mindenki az utolsó pillanatig marad. Nem ritka, hogy emberek elájulnak a kádban. – Az őr felnevetett, és megrázta a fejét. – Velem ez nem fordulhat elő – mondta a nő. – Micsoda ostobaság! Hogy csak úgy anyaszült meztelen cipeljenek ki a fürdőből! – Ki tudja – nevetett az őr. – Egy dolgot garantálhatok, hogy néhány dekával könnyebben fog távozni. –A tömeg együtt kacagott az őrrel. Kijött egy nő. Száznyolcvan-hatos, kádfürdő, kiáltotta az őr, és beengedett még egy embert. – És mi a helyzet a zuhannyal? –kérdeztem tőle. – A zuhanyzóban nincs üresedés – mondta –, amint már az előbb is magyaráztam, itt mindenki ráér. – Azt hiszem, megérte volna egy kicsit többet fizetni, mehettünk volna ketten egy kádba – mondta Jen. Mondtam neki, hogy kétségeim vannak a kádak tisztaságát illetően. Fejemmel egy néhány méterrel hátrébb álló nő felé intettem, aki nyilvánvalóan valamilyen bőrbetegségben szenvedett. Jen megvakarta a fejét: – Jaj, nem igaz. – Az előttünk álló nő megkérdezte az őrt, hogy hallott-e arról az incidensről, ami néhány hónappal ezelőtt történt. – Hogyisne hallottam volna – mondta az őr. – Mi történt azzal az utálatos alakkal? – Természetesen letartóztatták és lecsukták – mondta az őr. – Nem először próbálkozott ilyesmivel. Dörzsölt fráter volt. Sima képű, úgyhogy könnyedén eladhatta magát női ruhában. – Hogy engedhette be? –kérdezte a nő. – Honnan a fenéből tudhattam volna – méltatlankodott az őr. Mindennap több száz nő megy itt keresztül, honnan sejthettem volna, hogy ez az egy férfi. Ha normális férfi lett volna, nem áll be a nők sorába. – Hogy sikerült végül elkapniuk? – kérdezte a nő. – Volt egy idősebb asszony – kezdte az őr –, nagyon idős, hetvenfelé járhat, és nagyon kekeckedő. Nem izgatta őt, ha pucéron látják, képes volt az egész fürdőn keresztülcsörtetni, hogy panaszt emeljen, hogy neki túl forró a víz. Elájul ebben a gőzben. Úgyhogy a kérésére intézkedtek, és tudja, amikor kevésbé párás a levegő, tisztábban lehet látni. Hát észrevette a férfi maga-is-tudja-mijét. És akkor elájult. Kivittük, és a hideg levegőn magához tért. Ahogy magához tért, elmesélte nekünk, mit látott. A férfi már az öltözőben volt. Megpróbált eliszkolni, de tudja, én vegetáriánus vagyok, úgyhogy sose hagy cserben az
erőm. – A nő felénk fordult és sóhajtott. – Bizarr egy ügy, nem? –Miért tartja, olyan különösnek? Minden évben több száz férfit tartóztatnak le azért, mert a női zuhanyzó ablakain át kukucskálnak. Az őr aztán elmesélte a hölgynek, hogy előző évben egy nőt kapott el a nagyobbik férfikádban. Fiús külseje volt, magas és vékony. Lapos mellű. Vastag, nagyon vastag fanszőre volt. Állandóan a kádfürdőbe járt. Azt mondta, portásként dolgozik valahol. A hangjából nem lehetett megállapítani. Természetes, ha egy fiatal fiúnak lányos hangja van, nem igaz? Minden alkalommal beengedtem. Soha eszembe se jutott, hogy nem férfi. Barátságos volt velem, és cigarettával kínált. Kedves volt. És hogy bukott le? Majd kibújtunk a bőrünkből a kíváncsiságtól. Az őr meggyújtott egy cigarettát, nagyot szívott belőle, aztán lassan elkezdte: – A forró kását nem lehet habzsolva enni. Különös dolog történt – folytatta. – Kiadtuk az összes jegyet a férfikádfürdőbe, és még mindig rengetegen álltak sorba. Gyanús volt. Mitől lett hirtelen ennyire népszerű a kádfürdőnk. – Megindult a pletyka. A fülünkbe jutott, hogy valaki elcsábítja a férfiakat a kádban. A levegő olyan párás, mintha sűrű ködben járna az ember. Rejtélyes kezek vették gondozásba a királyi szervüket. Elszállt az agyuk. Függővé váltak. A fürdőzők zaja elnyomta a nyögésüket. Az a nő maga volt… akarják, hogy kimondjam? – maga volt az ördög. – Azt mondja meg, hogyan kapták el – mondta a hölgy. – Nos – mondta a férfi –, a legbiztosabban úgy találkozhatunk az oroszlánnal, ha besétálunk a barlangjába. – A nőnek kikerekedett a szeme: – Úgy érti, maga… maga bement oda? – Az őr bólintott. – De kizárólag azért, hogy megszabaduljunk tőle! – A nő a szemébe nézett: – Na ne mondja nekünk, hogy nem élvezte! – Az őr a szája elé tette a kezét, és félig-meddig a nő fülébe súgta: – Olyan tüzes kis kurva volt, hogy alig bírtam megválni tőle. Az igazat megvallva, amikor jelentettem az esetet a Nemzetbiztonsági Hivatalnak, egész elszomorodtam. A teste olyan volt… ráült a… micsoda kis fenevad. A fenébe is, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni. Végre az őr a mi számainkat kiáltotta. Odaadtuk neki a jegyeket, és beléptünk a fürdőbe. Az előcsarnok keskeny volt, magas mennyezettel. A férfizuhany balra volt, a női jobbra. Egy kék vászonlepedő takarta el a bejáratot. Amikor valaki átment és meglebbentette a függönyt, forró, párás levegő ömlött ki mögüle. Bementünk. Zsúfoltság volt. A levegő csupa gőz. Egy durva vonású nő ült a bejáratnál, vörös gumipánt a csuklóján, egyik kezében az öltözőszekrények kulcsa, a másikban csengő. Megrázta a csengőt, és kiabált: – Vigyázzanak az értékeikre! A tolvajokat megbüntetjük! Ne feledjék el visszaadni a szekrénykulcsot! Ruhát mosni tilos! Nem találtunk szabad szekrényt. Mindenhol öltöztek. Megvártuk, amíg egy idősebb nő elkészül, és lecsaptunk a szekrényére. Mondtam Jennek, hogy még mindig az őr történetei járnak a fejemben. Nem hiszem, hogy ilyesmik megtörténhetnek. Jen elgondolkodott: – Szerintem előfordulhat – mondta. – Nézd, szinte semmit nem látunk a gőztől. – Ez igaz – mondtam, ahogy körülnéztem. Tényleg alig láttunk valamit. Jen a szemembe nézett, ahogy vetkőzött. Mintha csak meg akarta volna nekem mutatni, hogy a gazdaság kiszívta az arcát és a gondolatait, de a testét nem bírta kikezdeni. A munkától feszesek maradtak az izmai, a teste ruganyos, a mellei kemények. Bár már nem tudtam, mi jár a fejében, a teste visszahozta a régi időket, amikor még együtt énekeltük a Szülőföldemet Friss Hajtással. Jen meztelen teste felébresztette a félig eltemetett vágyam. A durva arcú nő, kezében a csengővel, Jent nézte. A kiabálást meg a csengőrázást nem hagyta abba, de egyfolytában Jent bámulta. A sok töpörödött női test közül Jen úgy kiemelkedett, mint egy fenyő a bokrok közül. Mellei büszkén meredtek, akár a lótuszbimbó. Nehezen tudta kettőnk holmiját egyetlen szekrénybe begyömöszölni. Egy törülközőt terítettem a vállára. A kabinosnő végre elfordította róla a tekintetét. Arra gondoltam, hogyan bámulná ez az őr Jent, ha továbbra is a közelében maradhatna. Beszámoltam Jennek a
gondolataimról. Mulattatta. – Te sem vagy más – nevetett rám. Elfordította a kulcsot a zárban. A zuhany felé kanyarodtunk. Jen megszólalt: – Élvezem, ahogy nézel. – Talán mégis inkább kádjegyet kellett volna vennünk – mondtam neki –, a csudába a bőrbajokkal. A zuhany is nagyon jó lesz – vágta rá. – Menjünk be, finom párás a levegő. A zuhanyteremben rengeteg zuhanyrózsa volt. Mind foglalt. Mindenki serényen mosakodott. A forró víz folyamatosan zubogott. Csak egy szabad zuhanyt találtunk, úgyhogy mondtam Jennek, hogy álljon alá, én pedig kimentem panaszkodni a kabinosnőnek, hogy nekem nem jutott. – Hát várja meg, míg felszabadul egy – mondta a nő –, vagy osztozkodjanak a barátnőjével. – Mennyit kell várnom? – kérdeztem. – Ki tudja – felelte a nő –, lehet, hogy öt percet, lehet, hogy ötvenet. Visszamentem Jenhez, és beszámoltam neki a hallottakról. – Úgy érzem magam, mintha megint a szúnyoghálónk alatt lennénk – mondta Jen. – Megmosnád a hátam? – Fogtam egy darab szappant, bedörgöltem vele egy törülközőt, és elkezdtem vele lemosni Jen hátát. Újra beszappanoztam és megint végigsimítottam a hátát. Régóta nem érinthettem ezt a testet, és most jöttem csak rá, mennyire hiányzott. A folyó víz alá állt, és megkért rá, hogy keményebben dörgöljem. Ahogy dörgöltem, kikerekedett a melle. A kezem felforrósodott. Megálltam. Most Jen kezdte az én hátamat súrolni. Körülnéztem. A mellettünk lévő zuhanyrózsa alatt a nő épp a szappant mosta le magáról. Jenre pillantott, látszott rajta, hogy csodálja izmos termetét. Intettem Jennek. Amikor észrevette, hogy bámulják, visszabámult a mellettünk zuhanyzó nőre. A nő szégyenlősen lehajtotta a fejét. Mintha egy fura bútordarab állt volna előttem: a háta keskeny, mint egy ajtó, a melle lapos, a mellbimbói, mint a fiókos szekrény két fogantyúja, asztalláb lábak, és az arca, akár a főtt padlizsán. A nő felvette a szappanosdobozát és a ruháit, törülközőbe csavarta magát, és kiszállt. Átálltam a zuhanyrózsája alá. A kimerülésig zuhanyoztunk. A párás öltözőben voltunk. Gyorsabban elkészültem, mint Jen. Figyeltem, ahogy öltözik. Észrevette és rám mosolygott. Tudta, hogy élvezem, ha nézhetem. Lelassított. Megtörölte a vállát a törülközővel. Imádtam a hosszú nyakát és a széles vállait. Az eleganciáját. Ez volt az a test, amit éjjelente felfaltam. A gömbölyű melleit. Vágytam rá, hogy újra megsimogathassam. Ahogy odavetődött a tekintetem, nagyot dobbant a szívem. Jen előrehajolt, hogy felvegye a mögöttem lapuló melltartóját. A melle megérintette az arcom. – Szeretlek – súgtam neki. – Tudom – mondta mosolyogva. Felvette a melltartóját, és begombolta. Begyömöszöltem a törülközőt a táskába. Bekötötte a cipőfűzőjét. Amikor kifele tartottunk a fürdőből, még megjegyezte, hogy sokkal romlottabb lett, mint gondolnám. Délfelé járt az idő. Hazafelé menet mindketten kis-adag tésztát ebédeltünk. Idős asszony álldogált a sarkon. Vizes törülközővel betakart kosarat szorongatott, melyből jázmint árult nagy titokban. Öt fenért vettünk tőle egy szál virágot. Egész úton hazafelé az orrunkhoz dugdostuk a jázmint, és mindannyiszor beleszagoltunk. Jen virágszirmot rakott a szájába. Megrágta és lenyelte, mire odaértünk a mi utcánkhoz. Jen az ágyamban pihent, és a jázminnal játszott. Kivettem a virágot a kezéből, és a hajára szórtam a szirmokat. Megszagoltam Jen fejét. Megéreztem, hogy hirtelen elszomorodott. Derekán kikapcsolta az övet, majd levette a kabátját. Azt kívánta, bárcsak ebben az ágyban halna meg. Csókolgatni kezdtem, és elsírta magát. Elfordult tőlem. Rátámadt a szomorúság, de én megpróbáltam elkergetni. Csókjaim elárulták, hogy milyen nagyon hiányzott nekem. Maradt még egyetlen téma, amiről nem beszélgethettünk: Leopárd. Nem számított, hogy milyen elkeseredetten akartuk egymást, a kialakult helyzet elválasztott bennünket. Reménytelenül kettéválasztott minket. Minden figyelmeztetés, erőszakoskodás nélkül. Egyik pillanatról a másikra megszűnt köztünk a bensőséges viszony. Jen kiborult. Én is kiborultam.
Nem akartuk megérteni, hogy erőszakkal kapaszkodunk a halott időbe, az eltűnt múltba, mely sose születhet újra. Rizspalánták voltunk, melyeket már kitéptek a sárból. Feküdtünk a földre dobva, gyökereink a levegőn szomjaztak, de nem akartunk elpusztulni. Mi nem adhattuk fel soha. Hősnők voltunk. Megpróbáltunk újra egymásra találni. Kihozni magunkból a maximumot. A rizspalánták megpróbáltak tovább növekedni termőföld nélkül. Megpróbáltuk átvészelni a lehetetlent, ellenálltunk a zord időjárás legkegyetlenebb támadásainak is. A reményvesztettség érzése behatolt húsunkba és csontjainkba. Sose engedtem, hogy sírni lásson. De a csókok közt megpillantotta könnyeimet. Azt mondta, őrizzük meg ezt az álmot. Azt válaszoltam, Leopárd már úton van, ideje lenne kicsit összeszedni magunkat. Dobogást hallottunk a lépcsőházból. – Megjött az apám –, mondtam. Vajon mit tegyünk? Jen gyorsan magára kapta a kabátját, és becsatolta az övét. Adtam neki egy jent, és azt mondtam: – Menj, vegyél két jegyet a Keleti Szél moziba. – Miért? – Hogy apa ne legyen nekünk itt útban. – Melyik előadásra? – kérdezte. – Lenin 1918-ban és Lenin októberben – válaszoltam. – Ne feledd, hogy mindkét filmre vegyél neki jegyet. Azt akarom, hogy apám legalább négy órán keresztül távol legyen tőlünk. – Jen azt mondta, ezt nem tehetjük meg az apámmal. Azt válaszoltam, bízza csak rám a teendőket. A hátulsó ablakhoz vezettem Jent, megkértem, másszon ki, és csússzon le a háztetőn. Láttam, amint leérkezett és átugrott a kerítésen, ekkor becsuktam az ablakot. Megkérdeztem apát, miért jött haza ilyen korán. Apámat nem izgatta, hogy én miért vagyok otthon. Azt mondta, jó hírei vannak. Nemsokára újra megnyitja kapuit a Sanghaj Természettudományi Múzeum. A múzeum emberei elmentek apa munkahelyére, és a főnökétől kölcsönkérték apát, hogy megtervezzen és megrendezzen nekik egy űrjátékot a planetáriumban. Mindig is erre vágytam – mondta apa izgatottan. – Régi álmom, hogy a csillagokkal foglalkozzam. Belefáradtam már a rengeteg Albániába küldött használati utasítás fordításába. Elég szarul beszélek oroszul, és sose fogok jól megtanulni. Készíts egy kis pirított rizst, kislányom. Apám az egyik fiókban kezdett matatni, én közben föltettem főni az ételt. Bíztam benne, hogy Jen minden gond nélkül megkapja a jegyeket. Ezeknek a filmeknek általában nem volt nagy közönsége, mert csak ezt a két külföldi filmet játszották, és már több éve vetítették őket. Szinte mindenki ismerte a történetet, a fiatalok kívülről tudták az egészet, környékünkön legtöbbször Lenint idézték: „Lesz kenyerünk! Lesz tejünk! A forradalom győzni fog! Éljen sokáig a Szovjetunió!” Mire Jen visszajött, apa már evett. Bemutattam egymásnak őket. Jen szégyellősen viselkedett. Nem emelte fel a fejét. Apám azt kérdezte tőle: – Látod ott azt az emberi kéz készítette műholdat a csillár helyén a plafonon? Jen felemelte a fejét, és a mennyezetre nézett. Apám nevetett, majd azt mondta: – Bocs lányok, csak meg akartam nézni a kislányom legjobb barátnőjének az arcocskáját. Remélem, nem zavar benneteket a humorom. – Jen megpróbált komoly képet vágni. Apa azt mondta, az ő lánya összes barátnője szégyenlős. Az én kislányom egy pimasz majom, ugye? – Jen lehorgasztotta a fejét, és elpirult. – Nem így látod? – kérdezte apa. – Akkor nem ismered még őt igazán. –Boldognak tűnt. Ritkán volt ilyen jó hangulatban. Kihasználtam az alkalmat. – Papa – mondtam –, vettem neked két mozijegyet. – Nagyon kedves tőled – válaszolta. – Melyik filmre? – Lenin októberben és Lenin 1918-ban. – Hűha, mondta – azt a két filmet már százszor láttam. Sokkal fontosabb dolgokat kellene ma elvégeznem. – Apa, te tényleg csalódást akarsz okozni nekem? – kérdeztem, és leraktam a jegyeket az asztalra. – Mindig azt hittem, hogy imádod az orosz dolgokat. – Leültem a székre, és szipogtam. Vártam. Apám megszólalt, és épp azt mondta, amit hallani szerettem volna. – Nos, úgy látom, engedelmeskednem kell a kislányomnak. – Felvette a jegyeket az asztalról. – Hű, drágám! Tíz perc múlva kezdődik az
előadás. – Akkor máris indulnod kéli – mondtam. – Biztos élvezni fogod. – Kitoltam az ajtón. Apa elindult lefelé a lépcsőn, közben értetlenül csóválta a fejét. – Bűntudatom van – mondta Jen. – Hidd el nekem, hogy jól fogja érezni magát – feleltem. – Amikor apa filmet néz, mindig olyan lesz, akár egy gyerek. Teljesen beleéli magát. Ismerem az apámat. Most senki se fog zavarni minket. Jen megkérdezte, mennyire biztonságos a szoba. Verandából kialakított, apró helyiség volt sok ablakkal, nagy üvegajtóval, melyeket fűzöld függönyökkel takartunk el. – Figyeld az utcát a függöny mögül – mondta Jen. Bólintottam. – Ilyenkor nem nagyon jár erre senki – mondtam. Az ablakok előtt nagy fák állnak, úgyhogy nem látnak be a szemben lakó szomszédok sem. A levelek felett már az ég látszik. Azt ugye nem bánod, ha a madarak meglátnak bennünket? Még a felhők vonulását is figyelheted. Én gyakran szoktam. Jen leült az ágyra, mialatt én behúztam a függönyöket, és párnát, takarót vettem elő. Jen engem bámult. Elfordultam, mert nem bírtam állni a tekintetét. Saját magammal sem voltam képes szembenézni. Jen nézése kifejezte a kimondatlan dolgokat. Láttam, hogy megingott a magabiztossága. Kihajoltam az ablakon. Jen megkérdezte, mit csinálok. Azt válaszoltam, várom Leopárdot. Jen feszült lett. Odajött hozzám, és leült mellettem. Fejét a combomhoz nyomta. Átölelte a derekam. Azt mondta, muszáj uralkodnia az idegkimerültségén. Kimondtam, hogy szeretném, ha megcsókolna. Ajka ajkamhoz ért, magához ölelt. Azt mondtam, kint gyönyörűen zöldell minden, biztos hatalmasra nő idén a termés. – Ott megy egy felhő. Nem úgy néz ki, mint egy vattapamacs? – Nem válaszolt a kérdésemre, folytatta, amit elkezdett. Kibámultam a kertbe. Láttam, ahogy kavarognak, repkednek a barackfavirág szirmai a levegőben, a szirmok egymás tetejére potyogtak a földön. Engedtem, hogy Jen melegsége belém költözzön. Próbáltam fékezni magam. Nem láttam már a kertet. Zöldes színű óceán habjait láttam magam előtt. Jennel együtt úsztunk, lebegtünk a hullámokon. Leopárd megjelent a házunk felé vezető úton. Biciklivel jött, amit a kertben az egyik fa törzséhez támasztott. Fekete műanyag táska lógott a vállán. Új frizurája volt, bezselézte a haját. Nyugtalannak tűnt a tekintete, bizonytalan léptekkel indult felénk. Úgy nézett ki, mint az első lopására készülődő kezdő tolvaj. Arca kivörösödött a bűntudattól. Tengerkék egyenruhát viselt. Meglátott. Zavartan integetett felém. Mókás volt a mosolya. Visszaintettem, és lekiabáltam, hogy mindjárt lemegyek és kinyitom neki a kaput. Elfordultam az ablaktól. Jen térdelt. Felemelte a fejét, rám nézett, megégetett a tekintete. Segíteni akartam neki. Letérdeltem előtte. Azt mondtam: – Megjött Leopárd, beengedjem? Lementem, és kinyitottam a kaput Leopárdnak. Betámolygott. Túl izgatott volt ahhoz, hogy még köszönjön is. Bezártam a kaput, és felsiettem a lépcsőn. Leopárd utánam jött a lépcsőkön, egészen a verandáig. Jen teát kortyolgatott az asztalnál. Leopárd levette a táskáját, és a lába mellé rakta a földre, miközben leült az asztal másik oldalánál. – Nahát – mondta, majd megköszörülte a torkát, és élesen felröhögött. Jen nem pillantott rá. Csend lett. Hosszú és kellemetlen pillanatok következtek. Próbáltuk elkerülni, hogy egymás szemébe nézzünk. Leopárd nem tudta, hogy hová rakja a kezét. Beszélni kezdett. Dugóba került a nagy forgalomban. Azt mondta, a nagybácsikától kapta kölcsön a biciklit, aki nyugdíjas portás. Rozsdás a lánc, és az egyik kerék teljesen leeresztett. Elnézést kért, hogy sokáig kellett várnunk. Jen még mindig nem nézett rá, de megkérdezte, hogy milyen volt a temetés. Leopárd azt válaszolta, rendben volt. Jen megkérdezte, hogy van az édesanyja. Jól van, mondta, elment vidékre pihenni az egyik nagynénjével. A nagynéni egyedül él. Fiát, Leopárd unokatestvérét, nemrég letartóztatták és bebörtönözték. Jen azt kérdezte, miért. Leopárd azt mondta, nem tudja. A vád teljesen alaptalan volt. A nagynéni nem árulta el a családnak. Huszonhét éves hegedűművész volt az unokatestvére, ő írta a „Leányhoz” című dalt. – Volt barátnője? – kérdezte Jen. Leopárd bólintott, és azt felelte, Holdnak hívták a lányt. Csendben maradtunk. Mindhárman saját gondolatainkba merültünk. Leopárd az órájára pillantott. Új típusú, Sanghajban készített karórája volt. Jen még egy kortyot ivott a teából. Kint hangosan
csiripeltek a madarak. Jen nem kérdezett többet Leopárdtól. Leopárd sem dobott be újabb témát. Úgy ültek ott, akár két vállalatigazgató a csúcsértekezleten, amikor annyira vigyáznak a szabatos fogalmazásra, hogy nem mondanak semmit. Megjegyeztem, hogy a rádió időjárásjelentésében azt mondták, ma délután szórványosan néhány perces zivatarok lesznek. Leopárd azt mondta: – Ó, tényleg? – Jen azt mondta: – De jó, rövid zivatarok lesznek. – Én mindig is szerettem a langyos záporesőt – mondtam. – Én is – mondta Leopárd. – Én is – szólt Jen. Ekkor egymásra néztek. Kimentem a konyhába, és kitöltöttem egy csésze jázminteát. Visszamentem a verandánkra, letettem a teát Leopárd elé az asztalra. Jen csészéjét is teletöltöttem, aztán visszaültem a helyemre. Jázminillat terjedt szét az egész helyiségben. A nap egyre nyugatabbról tűzött be a szobába. A nagyszobában álló óra ketyegése úgy hangzott, akár a lassú szívdobogás. Felálltam, és leeresztettem a függönyöket. Zöld fényárban úszott a szobánk. Mielőtt kimentem a szobából, Leopárd esedezve pillantott rám. Az a nap jutott eszembe, mikor a Harminckettes Munkacsoportnak Jen levelét kézbesítettem. Mennyire szerettem volna, hogy akkor így nézzen rám. Emlékszem csalódottságomra. Jen csalódottságára is. A szerelmi bánatára. Nem tudtam megbocsátani Leopárdnak. Aztán mégis megbocsátottam. Ő volt az oka, amiért Jennek szüksége lett rám, s miatta forrtunk eggyé. Becsuktam magam után az üvegajtót. Kimentem a konyhába. Leültem az egyik székre, és kinéztem az ablakon. Figyeltem a szomszédnő lakkozott gombafrizuráját; átment az úton, egy kosár spenótlevelet cipelt. Figyeltem a köveket hajigáló gyerekcsapatot. Néztem, ahogy kiárad a füst és a gőz a szemben lévő konyhaablakból, a háziasszony végül egy bögre vizet öntött ki a földre. Nézelődtem. De a gondolataim nem ott jártak. Gondolataim Jen és Leopárd körül forogtak. Az öreg szabó is megjelent az úton. Úgy nézett ki, mint az aszalt szilva. Előhúzta a varródeszkát, és felállította az udvaron a fal mellett. Mindennap ezt tette. Sose sietett. Félig elkészült kabátot rakott a deszkára, varrótűt vett ki egy rozsdás dobozból. Feltette szemüvegét, és megpróbálta befűzni a cérnát. Nem ment neki. Fogával letépett egy darabkát a cérnából, és újra meg újra megpróbálta. Figyeltem, de még mindig a szobánk körül forogtak a gondolataim. A falióra ketyegése felhangosodott. Fel-alá sétálgattam a konyhában. Nem szűrődött ki hang a verandáról. Próbáltam fékezni a vágyaimat. A vágyat, hogy meglessem őket. Hogy láthassam Jent, a másik énemet. Olyan érzésem volt, mintha ki sem mentem volna a szobánkból. Én voltam Jen. Kettő helyett hárman tartózkodtunk a szobában. Egyre nőtt a kíváncsiságom. Fékezhetetlenül sóvárogtam. Jen tudta, hogy vigyázok rá. Sejtette, hogy a függönyök mögött állok. Talán azt akarta, hogy vegyek részt az akcióban, nem? Nem bírtam megállni, hogy ne lessem meg, ahogy felpattannak Jen ajkai, és forró sóhajtozásba kezd. Úgy éreztem, mintha karok nehezedtek volna a vállamra. Kígyó formájú karok, melyek egybefonódnak köröttem. Nem tudtam eldönteni, vajon Jen, Leopárd, vagy mindkettőjük karja. Leopárd testét akartam érezni. Azt akartam, hogy mindhárman összegabalyodjunk, akár az elektromos vezetékek. Ujjammal megérintettem a függönyt, összerezzentem. Biztosan tudtam, hogy nem szabadna megtennem. Utáltam a leskelődést, és most leselkedem. Mi van, ha meglát Leopárd? Akkor mi lesz? Megutál majd Jen, amiért tönkreteszem az örömét? Megharagszik rám Leopárd? Magamra parancsoltam, s visszaléptem a konyhába. Megint kibámultam az ablakon, és láttam, hogy az öreg szabó kivasalja a kabátot. Először a gallért, majd az ujjakat. A vasalót rátette a tűzhelyre. Várt kicsit, hogy felforrósodjon. Meglegyezte a tűzhelyt. Feléledtek a lángok. Az öreg szabó hirtelen felém fordult. Túl késő volt elbújni. Rám mosolygott. Gyanús volt a mosolya. Titokzatosan mosolygott. Talán sejtette, mi folyik nálunk? Kellene valamiféle óvintézkedést tennem? Figyelmeztetnem Jent, hogy vigyázzanak? Lehet, hogy feljön
hozzánk? Milyen gyorsan ér fel a lépcsőkön? Mit tegyek, ha tényleg beállít? Az öreg szabó nagy tiszteletben állt politikai aktivitása miatt a környéken. Feljelentette a bűnözőket és a házasságtörőket. Kitüntetést is kapott a „forradalmi bejelentésekért”. A ruhakészítés nem nagyon érdekelte, a szaftos pletykák jobban izgatták a fantáziáját. Sok család ügyes-bajos dolgába beavatkozott. Gyakran kapott dicséretet a körzetünk faliújságján. Most tovább mosolygott rám. Visszamosolyogtam. Kinyúltam az ablakon, és megtapogattam a szárítókötelet. Úgy tettem, mintha a száradó ruhákat ellenőrizném. Az öreg szabó újra nekilátott a vasalásnak. Szájába töltött egy korty vizet, felemelte a forró vasalót, közben a vizet ráköpködte a kabátra. Rácsapta a vasalót a kabátujjra. Fehéres gőz szállt fel. Visszamentem a nappaliba. Kínzó fájdalom gyötört, amiért nem vehettem részt az ölelkezésben. Az agyam különböző képeket vetített elém. Vad képeket. Óvatosan járkáltam, hogy ne keltsek semmi zajt. Megálltam a függöny előtt. Feszülten álltam, és hallgatóztam. Alig vettem levegőt. Semmit sem hallottam. Az égvilágon semmit. Sóvárgásom magával ragadt. Lassan, óvatosan megnyitottam a függönyök közti rést. Belestem, és először csak egy vörös színfoltot láttam. Arra gondoltam, ez lehet Jen alsóneműje. Leejtettem a kezem, a rés összezárult. Ereztem, hogy viszket a bőröm. Szívem erősen kalapált. Nem értettem saját érzéseimet. Vajon miért is bántott engem, amit láttam? Elfelejtettem, ilyen helyzetben hogyan illene viselkednem. Leopárd birtokba vette a testét. Leopárd birtokolta Jent. Úgy cirógatta, mintha szerelmes lenne belé. Nyilvánvalónak tűnt. Tudtam, hogyan viselkedett Leopárd, amikor még nem esett szerelembe; udvarias volt, de arrogáns, és csak tettette, hogy érdekli a másik. Most azonban teljesen feloldódott. A szerelem rabszolgájává vált. Könny szökött a szemébe. Úgy simogatta, fogdosta Jent, hogy megutáltam. Nyöszörgött. A kínzó fájdalmáról beszélt, amiért nem tud igazán szeretni. Gyűlöltem az őszinteségét. Azt éreztem, legyőztek. Képtelen lettem eltitkolni a féltékenységem. Nem akartam egy fedél alatt tartózkodni Leopárddal. Felbőszített a szerelme. Jen vékony, fehér ingben feküdt. Behunyta a szemét. Különlegesen szépnek tűnt. Szinte elolvadtam. Leopárd levette róla a melltartót, majd egyik kezével benyúlt a bugyijába. Jen megsimogatta és bátorította. Hívogatóan kihomorította a mellét. Potyogni kezdtek a könnyeim. Leopárd átkarolta, megölelte, majd arcát a melle közé fúrta. Lassan feljebb kúszott. Belenézett Jen szemébe. Végig az arcát nézte, miközben belehatolt. Megcsókolta a szemhéját. Könnyei megnedvesítették Jen arcát. Jen megsimogatta Leopárd haját, majd karjait összekulcsolta a hátán. Leopárd felüvöltött a gyönyörtől, majd Jen is. Mindenről megfeledkeztem. Agyam lebénult, de az érzékszerveim továbbra is működtek. Két testet láttam, melyek újra és újra egymásba hatolnak. Éreztem a jázmin illatát. Emlékeztem Jen ízére, hallottam az egyre erősödő lihegést, becsapva éreztem magam. A borzasztó csalódás miatt azt is elfelejtettem, hogy titokban leselkedem. Mielőtt felfogtam volna, mit teszek, Jen észrevett. Látta, hogy ott sírok az üvegajtó mögött. A függöny széthúzva. Leállította Leopárdot, és felült. Rám bámult. Leopárd megzavarodott, aztán ő is észrevett. Megdöbbent. Magára húzkodta a ruháját. Jen meztelenül ült, akár egy szobor. Felfogta, hogy milyen hatással van rám. Direkt megtervezte. Érezte a haragomat. Félrepillantott. Tenyerébe temette arcát. Azt mondta: – Gyere ide, kérlek. Kinyitottam a veranda ajtaját, és beléptem. Nem tudtam megszólalni. – Jött valaki? – kérdezte Leopárd. – Lépjünk le? – Azt szerettem volna mondani: bocsánatot kérek; ám a könnyektől nem jutottam szóhoz. Eszembe jutott, hogy meg kell játszanom magam. Úgy kell tennem, mintha semmi sem történt volna Jen és köztem. Ő a parancsnokom. Én vagyok a katonája, a testőre, mint mindig is. Jen lassan felöltözött. Egy ideig kibámult az ablakon. Nemsokára már meg tudtam szólalni, s megkérdeztem Leopárdot, kér-e még egy kis teát. Leopárd Jenre pillantott, majd megkérdezte, használhatja-e a fürdőszobát. Kivezettem a
fürdőszobáig, aztán visszamentem a verandára. Jen a ruháját gombolta, odaléptem, és letérdeltem előtte. Átölelt, és azt mondta, bocsáss meg, hogy ezt tettem, de meg kellett tennem. Azt gondolom, most már külön kell boldogulnunk az életben. Véget ért a Vörös Tűz korszak. Kimentem a konyhába, és kinéztem az ablakon. Hagytam, hadd csorogjon csendesen a könnyem. Mindig szeretni foglak, nem számít, mit teszel azért, hogy eltaszíts magadtól. E szavakat suttogtam magamban. Az öreg szabó még mindig dolgozott. Az utca csendes volt, akár egy mély kút. Vizet öntöttem a wokba, és felraktam a tűzhelyre. Alágyújtottam, és vártam, hogy felforrjon benne a víz. Ismét hangos sóhajtozást hallottam a veranda felől. Leopárd dorombolt. Birkózás zaja szűrődött ki. Jen beadta a derekát. Megint átnéztem a zöld függönyön, Jen most Leopárd ölében ült. Leopárd felfalta őt. Vajon annyira értékeli Jen testének költői szépségét, mint én? Vajon úgy érti Jen szívének szerelmetes dallamát, mint én? Megpróbáltam elfeledkezni arról, amit láttam, és arról győzködtem magam, hogy Jen nem igazán szereti őt. De Jen visszazökkentett a valóságba. Tudta, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemem. Ki akarta ölni szívemből a szerelmet. Néztem a testét. Figyelnem kellett őt, nem volt más választásom. Minden egyes hajszála nyirkos volt az izzadságtól, akárcsak Leopárd tincsei. Jen szembefordult velem, állát feltolta, lehunyta a szemét. Megpróbálta kifárasztani magát. Benne ült a férfiban. Közben Leopárd a melleibe fúrta arcát. Nyögdécselt. Jen nevét suttogta újra és újra. Kezével megszorította a csípőjét. Jen egyre hangosabban vette a levegőt, karját körbefonta Leopárd hátán, majd úgy szorongatta, mint kígyó az áldozatát. Vadul csókolózott. Nekem mutogatta magát. Nekem rendezte a jelenetet. Éreztem, ahogy átgázol a földön fekvő, csupasz szívemen, éppen úgy, mint ahogy annak idején Nagyszakáll tojásait taposták a földbe. Nem zártam össze a függönyt. Erőltettem magam, hogy szembenézzek Jennel, hogy szembesüljek a szerelem halálával, és elfogadjam majd, amit a sors ezután rejteget számomra. Eszembe jutott, egyszer azt mondta nekem, hogy ő sokkal romlottabb annál, mint amit én el tudok képzelni. Azért tette ezt, hogy megutáljam és elfeledjem, hogy ő is elfeledhessen majd engem, s hogy véget vessen a fájdalmának? Mindig ő volt a főnök, ő befolyásolt mindenkit. Mindent ő irányított. Tönkretette a szerelmünket, hogy megőrizze a szerelmüket. Saját kezével fojtotta meg a mi szerelmünk. Utáltam az önzését. De ezúttal nem hagytam magam manipulálni. Sajnáltam Leopárdot, mert eszét veszítve belehabarodott Jenbe, és nem tudja, hogy mibe keveredett. Lehet, hogy nem volt igazam. Lehet, hogy Jen már nem volt többé hős, nem volt istennő, nem világított aranyszín glória a feje fölött. Talán megváltozhatott a gazdaságban, másképp teltek napjai, miután otthagytam őt a szúnyoghálóval beborított emeletes ágyunkon. Lehet, hogy annyira romlott nő lett, amit én nem tudok elképzelni, talán már nem hitt se a szerelemben, se semmiben. Talán Leopárd kéjsóvárgása feledtetett el vele mindent, amire emlékeznie kellett volna. Lehet, mégis jól tette, hogy feljött hozzám és megrontott. Jen sápadt ábrázattal nyitotta ki a veranda ajtaját. Mindketten fel voltak öltözve. Nyugodt ábrázatom meglepte Jent, mert csak annyit mondott, szeretnének elindulni. Menekülni akart tőlem. Erre azt válaszoltam: – Gratulálok nektek. – Nem tudom, miért mondtam, csak kiszaladt a számon. Felnevettem. Azt mondtam Leopárdnak: – Élvezetes feladat volt vigyázni rátok. Ha bármikor szükségetek van rám, ne habozzatok, szóljatok nyugodtan. Elköszöntem Jentől, és megkértem, hogy vigyázzon magára. Megpróbáltam átölelni, de nem bírtam. Undorodtam tőle. Megérezte. Gyorsan leguggolt, és úgy tett, mintha befűzné a cipőjét. De a könnyeit próbálta visszatartani. Tudta jól, és én is tudtam, hogy nem találkozunk többé. – Menjünk – szólt Leopárdnak. Leopárd, úgy érezhette, hogy tartozik nekem valamivel, mert elismerő hangon azt mondta, olyan nagy segítséget nyújtottam számukra, amit nem is lehet eléggé megköszönni. Azt feleltem, vigyázzon az asszonyára. Azt mondta, igazán örül, hogy nem vagyok férfi, mert ebben az esetben biztosan én nyertem volna el Jen kezét. Bár őszintén
mondta e szavakat, mégis gúnyt éreztem ki belőle. Örvendek a találkozásnak, mondtam mindkettőjüknek, aztán rájöttem, hogy nem tudok semmi többet mondani. Odaléptem a bejárati ajtóhoz, és kinyitottam előttük. A lépcsőházból közeledő léptek zaját hallottam. Anyám jött. – Várjatok egy kicsit – mondtam Jennek és Leopárdnak. Köszönjetek édesanyámnak, jó? –Bólintottak. Visszaszaladtam a verandára, és gyorsan körülnéztem. Minden a helyén volt, párna, székek, takaró. Anyám megjött, és azt mondtam: – Mami, vendégeim vannak a gazdaságból. Jen és Leopárd. –Anyám azt mondta: – Hűha, segíts Jen, hogyan tudnám elérni, hogy ne egész nap rólad meséljen a lányom. – Odalépett Jen és Leopárd elé. Elpirultak és lehorgasztották a fejüket. – Mami, ők már szeretnének elindulni – mondtam. Anyám becibált a konyhába és azt kérdezte, hogy képzelem, hogy nem adok nekik semmit. – Készítettem teát – válaszoltam. – Az semmi – mondta anyám. – Kínáld meg őket berántott levessél. A víz már felforrt, tíz perc alatt elkészítem nekik a levest. – Nem kell, ne főzz semmit – válaszoltam. – Jen indulni akar. El kell engednünk őket. Este hat óra körül apám megérkezett a moziból, ahol mindkét filmet megnézte. Kimerült volt, és fájt a feje. Azt mondta, soha többé nem tudom rábeszélni, hogy megint moziba menjen. Nem beszélgettem senkivel. Magányosnak éreztem magam. Aznap éjjel apró, szúrós esőcseppek kopogtatták az ablakot, s vékony csíkokban lecsorogtak, akár a könnypatak. A filmstúdióban senki sem tett megjegyzést Szovjet Vang ellen folyó küzdelmemmel kapcsolatban. Mindenki egy kicsit óvatosabb lett a napi gyakorlaton. Megfigyelték, hogy mi tetszik Szovjet Vangnak, aztán eltűntek, és azt gyakorolták be, ami megfelelt neki. Ezt, persze, senki sem mondta ki nyíltan. Csak a szemükből és a szívükből lehetett mindezt kiolvasni. Mindenki pontosan formált meg minden mozdulatot. Egyik este odajött hozzám Bátor Lándzsa, amikor a vadvirágos réten ücsörögtem, és néztem a naplementét. Jen járt a fejemben. Elmerültem a múltam pillanataiban, így tudtam kimenekülni a jelen nyomorúságából. Bátor Lándzsa egy szál kutyatej virágát tartotta a szájában. Megállt előttem. Elállta a napot. Felnéztem rá. Mosolygott. Kivette a virágot a szájából, és megszólalt: – Nem akarom megmondani neked, hogy mit tegyél, de én ebben a helyzetben most feladnám az egészet. Felajánlanám mindenkinek, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Nem érdemes sokáig az ár ellen evezni. Meglepett a szemtelensége. Olyan dühös lettem, hogy nem bírtam szó nélkül hagyni. – Törődj a magad dolgával – válaszoltam. Ránéztem, és úgy folytattam: – Tudom jól, hogy te lennél a legboldogabb, ha kiesnék a versenyből. Rá van írva az arcodra. Menj, és nézd meg magad a tükörben. Ne álld el előttem a napot. – Csak ki akartam mutatni, hogy törődöm veled – mondta Bátor Lándzsa. – Mindig tudom, hogy mi jár a fejedben – válaszoltam. – Utálom a spicliket. Most mehetsz, és árulkodhatsz a jelentésedben. Rám nézett és azt mondta: – Rendben, megteszem, ha ezt akarod. Örülök, hogy te legalább tudod, miként fogod befejezni a pályádat – tette hozzá, és visszarakta a kutyatejet a szájába. – Semmit sem tudsz rólam, nem is ismersz – válaszoltam. – Akkor hadd adjak neked egy tanácsot, mondta. – Jobban éreznéd itt magad, ha felkészültebb lennél. Ha nem lennél burzsoá individualista. A filmgyárban mindenki egyetért abban, hogy te kapitalista nagytőkés-leszármazott vagy. Bátor Lándzsa sokszor emlékeztetett Lura. Úgy tűnt, sose tudok már Lu elől elmenekülni. Kína tele volt Lu-hasonmásokkal. Eszembe jutott a régi közmondás: A nyomor ördögivé teszi az embert. – Egyáltalán nem kell nekem a te ügyeddel törődni, hiszen most már a Párt foglalkozik vele – mondta Bátor Lándzsa, miközben elsétált. Aznap este eszméletlenül hosszú volt az árnyéka. Elég sokáig imbolygott a látómezőm előtt, majd végre eltűnt. Fura, de keselyűk, sólymok jutottak eszembe, amikor egy apró erdei ösvényt követve felszállnak a hegycsúcson
túlra, majd egy éles fordulattal belezuhannak a tájba, és élelem után kémkednek. Másnap levelet küldött nekünk Egy Uncia. Azt írta, a Felügyelő megérkezett Sanghajba, és a hét folyamán ellátogat a stúdiónkba, hogy véglegesen kiválassza a Vörös Azálea főszerepéhez méltó színésznőt. Ha találkozom a Felügyelővel, s jó benyomást teszek rá, akkor még fordulhat a kocka. Szovjet Vang azt mondta, mindenki térjen vissza a saját alakításához, és készüljünk fel a versenyre. Mielőtt elkezdtük a felkészülést, Bátor Lándzsa odalépett hozzám, és azt mondta, szerinte én fogom megnyerni a versenyt. Nem válaszoltam. Nem tudtam, bízhatok-e benne. Kis idő múlva baráti hangon megkérdezte, mit fogok előadni. Amikor Azálea a Vörös Hadsereg parancsnokságán tesz látogatást, vagy amikor Azálea elmeséli az élettörténetét? Megérezte rajtam, hogy nem akarok válaszolni, ezért elmosolyodott, és megszólalt: – Én azt választom, amikor Azálea a börtönben van. Bátor Lándzsa szemébe néztem. Sajnáltam. Alig akartam elhinni, hogy azt a részt választotta, amikor Azálea börtönben van, mert abban alig történik valami a rács mögött. A jelenetben összesen csak két mondat hangzik el. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen könnyedén eldobná magától a lehetőséget. Ránéztem, mintha kételkednék, hogy jól hallottam-e a szavait. Bátor Lándzsa meggyőzött. Beláttam, hogy tényleg ennyire hülye. A börtönjelenetet fogja játszani Azálea szerepében. Ezt választotta. Elállt a lélegzetem. Titokban örvendezni kezdtem. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Igen – válaszolta –, azt fogom eljátszani. Aztán megkérdezte: – Te melyik részt fogod előadni? – Amikor Azálea elmeséli az élettörténetét – válaszoltam lerázó modorban. Azt mondtam, azért választottam ezt a jelenetet, mert ez lehetővé teszi, hogy több szempontból is megmutassam a szereplő egyéniségét. Azt ajánlotta, kívánjunk sok sikert egymásnak. Szokatlanul barátságosnak tűnt, együtt próbáltuk a jeleneteket, és véleményeztük egymás produkcióját. Folyamatosan dicsérgetett. Úgy éreztem, a lábam előtt hever a siker. Elérkezett a nap, amikor majd döntenek a sorsom felől. Reggel kilenc óra körül járt az idő. Tiszta volt az égbolt. A nap élesen tűzött be a próbaterem ablakain. A terem tele volt emberekkel. Mindenki a Felügyelő Elvtársra várt. Bátor Lándzsa és én még lázasan próbáltuk a jelenetünket, de már csak gondolatban. Nem törődtünk vele, hogy Tűzifa, Kis Harang és Méh Ou-jang hogyan érzi magát. Nekik kellett eljátszaniuk az epizódszerepeket. Szovjet Vang, Esőhang, a filmstúdió összes vezetője és az újságírók már bent ültek. Minden meghívottnak egy-egy csésze forró tea volt a kezében. Türelmesen várakoztak. Az ablaknál álltam. Mély lélegzeteket vettem. Kíváncsi voltam, milyen ember lehet a Felügyelő. Milyen az ízlése? Vajon engem választ? Vagy nem engem választ? Vajon Bátor Lándzsát választja? Vagy nem választja Bátor Lándzsát? Bátor Lándzsa nem tűnt olyan feszültnek, mint én. Későn érkezett, és leült mellém. Vörös blúzt viselt. A vörös szín visszatükröződött az arcán. Jó hangulatban volt. Megkérdezte, izgulok-e. Igen, kicsit, válaszoltam. Azt mondta, ő nem izgul. Kezet rázott velem, amikor észrevettünk egy autót, amelyik behajtott a filmgyár kapuján. A Felügyelő Elvtársat bemutatták nekünk. Nagy keretes napszemüveget viselt. Senki sem láthatta rendesen az arcát. Zöld katonai egyenruhában volt. Középtermetű férfi. Különlegesen erős fekete haját hátrafésülte a homlokán. Nem volt olyan öreg, mint gondoltam. Negyven körül lehetett. Kiszállt a kocsiból, és erőteljes léptekkel felénk indult. Szovjet Vang és Esőhang eléje szaladt, hogy üdvözöljék. Kezet fogtak vele. Bevezették a terembe, és leültették a középső székre. Az előadók, vagyis Bátor Lándzsa, Tűzifa, Kis Harang, Méh Ou-jang és én összegyűltünk a terem leghátsó sarkában. Szovjet Vang bekonferálta a műsort. Bejelentette, hogy két jelöltünk van Vörös Azálea szerepére. Bemondta Bátor Lándzsa nevét, utána az enyémet, majd elindult a nézőtérre, leült a Felügyelő melletti üres székre, és a versengésünk máris kezdetét vette.
A Felügyelő nem nézett ránk. Keresztbe rakta lábát, elhelyezkedett, és rágyújtott egy cigarettára. Nem vette le a napszemüvegét. Bátor Lándzsa ekkor határozott léptekkel elindult a terem közepe felé. Vörös Azálea jelmezében lépdelt, oldalgombos kosztümben, melyre vörös azáleák voltak festve. Magabiztosan viselkedett. Belekezdett a szövegbe. Úgy megdöbbentem, hogy szinte padlót fogtam – Azálea élettörténetét adta elő. Az én jelenetemet játszotta. Ráadásul jobban alakított. Más részeket is csempészett bele. A fejem teljesen üres lett. Semmit sem hallottam, csak egy süketítő sípolást. Bátor Lándzsa a jelenetemet játszotta. Nekem nem maradt szerep. Ha ugyanazt adnám elő, mindenki azt hinné, hogy őt utánozom. A csata előtt máris elveszítettem a győzelem lehetőségét. Nem hittem, hogy Bátor Lándzsa képes ezt megtenni velem. Nem hittem el, hogy éppen az én soraimat szavalja a szövegből. Olyan hirtelen jött, hogy beleroppantam. A Felügyelő Elvtárs kíváncsian figyelte Bátor Lándzsát, Szovjet Vang mosolygott, és kifejezetten elégedettnek tűnt. Bátor Lándzsa befejezte alakítását. Olyan profizmussal ejtette ki a végszavát, ahogy a legkiválóbb cirkuszi akrobaták érkeznek a mozgó bicikli nyergére egy komolyabb ugrás után. Nagy sikert aratott. Bátor Lándzsa meghajolt a közönség előtt, majd külön a Felügyelőnek. Szovjet Vang odament hozzá, és gratulált neki. A Felügyelő elégedettnek látszott. Felállt, elindult, és ő is kezet rázott Bátor Lándzsával. Megkérdezte tőle, tud-e lovagolni. Bátor Lándzsa azt válaszolta, tud, erre megkérdezte tőle, hogy bemutatná-e lovaglótudományát Sanghaj egyik lóversenypályáján. – Igen. Mikor kellene? – kérdezte, majd hozzátette, régóta vágyik már egy kiadós lovaglásra. A Felügyelő hellyel kínálta Bátor Lándzsát maga mellett, és a lovaglás szervezéséről kezdtek beszélgetni. Ekkor én következtem. Húsz perc állt rendelkezésemre, hogy visszavágjak. Húsz percem volt, hogy meggyőzzem a Felügyelőt, én jobban játszom Bátor Lándzsánál, ezért engem válasszon és ne őt. De már a földbe döngöltek. Véreztem belülről. Elhagyott, elszaladt előlem az idő. Felléptem a dobogóra. Remegett a lábam. Életem legbénább előadását nyújtottam. Azálea élettörténetét játszottam én is. Úgy szavaltam a szövegemet, hogy közben meggyőzzem a közönséget, én egyáltalán nem utánozom Bátor Lándzsát. Az emberek ásítoztak. Aztán vége lett. Végem lett, mielőtt igazán elkezdtem volna. Kihűltek a tagjaim. Elindultam, hogy helyet foglaljak a közönség sorai közt, közben hallottam, amint Bátor Lándzsa azt nyilatkozza egy riporternek, hogy a sikert Szovjet Vangnak köszönheti. Szovjet Vang anyai szeretettel csiszolgatta a tehetségét. Másnap a Pártújságban hatalmas fotó jelent meg Bátor Lándzsáról, a képen Szovjet Vang mögött ül egy vágtató lovon. Forradalmunknak a díszletmunkások között van rád szüksége, adta át tömören a fentről kapott üzenetemet Egy Uncia. A szobámban lustálkodtam. Több órája henyéltem már. – Ha nem akarsz maradni, a stúdió beleegyezik, hogy visszatérhess a Vörös Tűz Gazdaságba. – Fél percbe telt, hogy bejelentse a parancsot. Senki sem lepődött meg ezen a szobában. Rájöttem, hogy befejeződött a szerencsés periódusom. Azt akartam kérdezni, ki döntött így felőlem, de lebénult a nyelvem, és alig tudtam hangokat formálni. Elgyengült minden tagom, kimentem a szobából. Nekitámaszkodtam egy juharfának, aztán leültem a fűbe. – A Pártbizottság határozott így – válaszolta Egy Uncia. – Pontosan kik ezek az emberek? – kérdeztem, és a szemébe néztem. – Sajnos nem tudom – mondta. – Nekem csak az a feladatom, hogy átadjam a fentről küldött üzeneteket. Összepakoltam a holmimat, és kisétáltam a szobából. Elindultam új utamon, hogy díszletes legyek a filmgyárban. Korán volt, reggel fél hét körül. Bátor Lándzsa, Tűzifa, Kis Harang, Méh Ou-jang már mind felkeltek, a reggeli tornagyakorlatot végezték. Élesebbnek tűnt a hangjuk, mint általában. Megbámultak, amikor elvonultam mellettük. Merev, szigorú arckifejezésük ellenére tudtam, hogy örülnek a fejleményeknek. Továbbsétáltam a kapu irányában. Juharfák lengedeztek a szélben, kismadarak szálltak le-fel az ösvényen, szinte a
talpam alól csipegették fel az élelmet. Egy Uncia elindult, hogy kinyissa a testes fakaput, amikor meglátott kijönni az épületből. – Nem fontos, ki tudok menni az oldalajtón is – mondtam, de ő ragaszkodott a nagykapuhoz. A zár berozsdásodott rajta a sok esőtől. Egy Uncia erősen forgatta ide-oda a kilincset és a zárat. A rozsdás vasak idegesítő hangon nyivákoltak. Miután megbirkózott a zárszerkezettel, a kapu nyitva állt. A madarak elrepültek. Egy Uncia kinyújtotta jobb kezét, és illedelmesen tisztelgett, mikor kimentem mellette. Nem hagytam, hogy rám törjenek az érzelmeim. Tűzifa, Bátor Lándzsa, Kis Harang, Méh Ou-jang már az éneklést gyakorolták. Azt dalolták: Ki vágta le béklyónkat? Ki mentett meg a gyilkos tűztől? Ki vezetett az igaz ösvényre? Ó, igen, ő a nap, az egek felett, A legfényesebb aranyhíd a tengeren, Ez mind ő, Legnagyobb elnökünk, Mao, és a Párt, Életünk hős megmentői ők. Másnap a Sanghaj Filmstúdió producere kezembe nyomott egy felmosórongyot, egy jegyzetfüzetet, egy forgatókönyvet és egy doboz krétát. Megkért, hogy tanuljam meg kívülről az egész forgatókönyvet, amely ezernegyvenkét képbeállítást tartalmazott. A Vörös Azálea forgatókönyve volt. Megfájdult a szemem, amikor a címre pillantottam. – Díszlet- és kellékellenőr leszel, ami azt jelenti, lejegyzel minden díszletet, vagyis az égvilágon mindent. Ha egy hangya átmászik a díszleteken, egy jó ellenőr azt is lejegyzi. Nagy felelősséggel jár ez a munka, mert a forgatáson kavarodás szokott lenni. Például, mondjuk, egy színész benyit egy ajtón, és végigmegy egy folyosón. Lehet, hogy ezt két különböző helyszínen vesszük fel. A külsőt, mondjuk, Hunanban vesszük fel, a belsőt meg két hónappal később, itt Sanghajban, a filmgyárban. Neked kell pontosan emlékezned, hogy milyen ruhát viselt a színész, és a legapróbb részleteket is rögzítened kell. Például hogy nyitva vagy csukva volt-e a gallérja. Ha hibázol, akkor nyitott gallérral lép be a színész az ajtón, és csukott gallérral megy végig a folyosón. A jelenetet ilyenkor sajnos ki kell dobni. Egy méter film azonban olyan drága, hogy több parasztcsalád egész télire való gabonája kijönne belőle. Az így elpocsékolt film tehát több generáción keresztül, rengeteg parasztcsalád élelmének elpocsékolását is jelenti. És tudod, hogy ez mit eredményezne országunk számára. Erőltettem magam, hogy odafigyeljek a producer szavaira. Megkért, hogy készítsek harminc példányt a jegyzeteiből a stáb számára. Csak három napunk maradt a forgatásig, mondta. Megkért, vigyem ki a jelenetet ábrázoló táblát, rajzoljam be a felvétel pontos helyét, ellenőrizzem a jelmezeket, kellékeket és a díszletet. A padlót is fel kell mosni – mutatott ujjával lefelé a producer, hogy emlékeztessen másik fontos teendőmre. A felmosással kellene kezdeni, mondta komoly tekintettel. Amikor a felmosórongyért nyúltam, megszólalt: – Nincs szükségünk önállótlan munkaerőre. Minden répának egyedül kell kivájni helyét a földben. Ne feledd ezt, különben visszaküldünk a Vörös Tűz Gazdaságba. Nem emeltem fel a fejem felmosás közben. Úgy éreztem, nincs is arcom. A mellettem lévő stúdióban próbáltak. Hallottam, valaki folyamatosan belekiabál a mikrofonba. Erős pekingi kiejtéssel beszélt. A Felügyelő hangját hallottam. Megismertem a beszédét. Este hat óra felé befejeztem a munkát, és átmentem a hátsó szobába dohányozni. Akkor kezdtem cigarettázni, amikor kidobtak a színészképző osztályból. Padon ültem. A környezetem sötét volt, és nyirkos. Nem kapcsoltam fel a villanyt. Kívántam a sötétet. Mindennap bementem a szobába, és addig cigiztem a sötétben, míg elzsibbadt a szám.
A szünet után még fel kellett mosnom a lépcsőket az egész épületben. A felmosás véget nem érő feladatnak tűnt. Hirtelen eszembe jutott egy találó mondás: Nehéz a kígyónak visszamenni a pokolba, ha egyszer már megízlelte a mennyországot. Én voltam ez a kígyó. Mindennap egyre rosszabbul éreztem magam. Minden reggel, amikor felkeltem, testem és lelkem teljesen kettévált. Lélektelen testem elindult felmosó körútjára, testetlen lelkem pedig belépett az ábrándok és remények birodalmába. Néha, egy-egy pillanatra összetalálkozott bennem a testem a lélekkel, ilyenkor a partvis géppuskává változott a kezemben. Tüzeltem vele felmosás helyett. Mélyen beszívtam a füstöt. Megfeledkeztem az időről. Hirtelen egy kellemes hang megszólalt a hátam mögül. Miért szeretsz sötétben ücsörögni? – kérdezte a hang. Azt hittem, képzelődöm. Nem mozdultam. A hang újra feltette a kérdést. Kicsit lágyabban beszélt. Pekingi akcentussal. Felálltam, és már majdnem felkapcsoltam a villanyt. – Én is szeretek sötétben dohányozni – mondta a hang. – Kaphatnék tüzet? – Nem mozogtam a sötétben. – Köszönöm – szólt a hang. Hallottam a neszeket, ahogy felállt az illető, és felém indult. –Ki maga? – kérdeztem. – Én is díszletes vagyok, mint te – válaszolt a hang. – Örülök a találkozásnak. – Láttam, hogy felém nyújt egy cigarettát. Átadtam neki az én cigarettámat. A két cigi egymáshoz ért. Az illető beszívta a füstöt. Finom, lágy vonású arcot láttam felvillanni. Az arc eltűnt a sötétben. Ismét saját gondolataimba merültem. Szüleimre gondoltam. Rég nem álltam szóba velük. Nem ezeket a tökfilkókat érdemled, akik körülvesznek téged, mondta anyám állandóan. Beolvastam neki, hogy elegem van az igazság kereséséből és a fantáziálásából. Megkértem, ne avatkozzon az életembe. –Miért nem tanulsz semmiből? Mi bajod van neked? Nem volt elég keserves az életed? – kérdeztem tőle. Anyám sajátos logikájával azt válaszolta, nem sajnál semmit sem, mert ő úgy élt minden pillanatban, hogy hű maradt az elveihez. Ki nem állhattam a logikáját. Azt válaszoltam: – Nem akarom örökölni az életedet. Borzasztó, nyomorúságos, keserves életet élsz. – Kiabáltam vele. Anyám elindult a gyógyszereiért. – Nem látod? Nem veszed észre, hogy nem működik? A te életfilozófiád nem vált be számomra – mondtam. Édesanyám nem adta fel. Azt mondta, nem hisz abban, hogy gonosz erőknek kell uralkodnia. – Márpedig ez van – válaszoltam. – Az lehetetlen – mondta. – Padlót mosatnak velem, nem érted? – Mit rontottál el? – kérdezte. – Bárcsak tudnám a választ. – Ez veled sose fordulhatott volna elő… – kezdte ismételgetni a szövegét. – De előfordult – mondtam. Anyám azt felelte, szeretne beszélni a főnökömmel. Elnevettem magam. A főnökök előbb jöttek, mint hogy anyám összeszedte volna bátorságát, és találkozni akart volna velük. Megint Szovjet Vang és Esőhang látogatott el hozzánk. Azért jöttek, hogy teljesen tökkelütöttnek nézzenek. Azt akarták, hogy beismerjek egy bűncselekményt, amit nem én követtem el. Azt akarták, hogy kijelentsem, megérdemlem az eltávolításomat, mert rossz ember vagyok. – Mi rosszat tett a lányom? –kérdezte anyám. – Maga egy rossztevőt védelmez és rejteget – válaszolták. Anyám nem zavarodott össze. Végig küzdött. A lépcsőház legaljáig vitatkozott velük. Azt követelte, árulják el, mi a bajuk a kislányával. – Rengeteg. Rengeteg bajunk van a lányával – válaszolták. – Mondjanak rá egy példát! – Nincs szükség példákra – felelték. – Szovjet Vang elvtársnő, sose kívánnám, hogy a lányom magát a tanítójának nevezze. Anyám az útig követte őket. Kiabált velük, mielőtt elvágódott a betonon. Azt kiáltotta, nem faraghatnak bűnözőt az ő ártatlan lányából. Apám felcipelte édesanyámat az emeletre. – Csak rontasz az ügyén. Nem érted meg, hogy ők képviselik a Pártot? – Anyám azt ordította: – De ő akkor sem bűnös! – Apám lesegítette az egyik székre. Elmagyarázta anyámnak a legegyszerűbb dolgokat a világon. A legszembetűnőbb fejleményeket, hogy rájöjjön, milyen világban élünk. Apám elmondta neki, hogy nemrég kirúgták a Sanghaj Természettudományi
Múzeumból, mert nem értett egyet a párttitkár igazgató elvtárssal bizonyos technikai kérdésekben. Megvádolták, hogy a tudomány erejét a kommunista párt ellen használja fel. Azt is elmondta anyámnak, hogy Korált mezőgazdasági munkára kötelezték, mivel én elhagytam a Vörös Tűz Gazdaságot. Korálból paraszt lesz, ez a Párt új politikája. A Vörös Tűz Gazdaság Harmincadik Egységénél dolgozik, annál a kollektívánál, ahol a vízvezetékek sincsenek kiépítve. A Párt mondja meg az embereknek, hogy mit tegyenek, és nem fordítva, magyarázta apám. Anyám nem akarta megérteni ezt a világot. Nem akart semmi olyat elfogadni, ami számára értelmetlennek tűnt. Inkább behunyta a szemét, mert jobban érezte magát a saját világában. Isten igazságát kereste. Egyik este három edényt tört össze mosogatás közben. Korán reggel ébredtem, anyámat a konyhában ülve találtam, a lefolyót bámulta. – Téged mi érdekel? – kérdezte tőlem a hang a sötétben, megzavarva a gondolataim áradását. – Nem érdekel semmi – válaszoltam. – Kíváncsi vagyok a véleményedre a ruháimmal kapcsolatban, most választottam őket, mondanál néhány szót? – kérlelt a hang. Felgyulladt a lámpa. Vörös selyemöltözékbe bújt férfit láttam a homályos neonfényben, mellére arany sárkány volt hímezve, a ruha alját ezüst hullámminták díszítették. Gyémántokkal kirakott kalapja alatt felcsillant mandula formájú szeme. Hosszú, vékony ívű szemöldöke a tengeri sirályok kitárt szárnyaira emlékeztetett. Sima, sápadt képén két mályvaszínű foltocska virított. Orra finoman ívelt, szája piros, akár a paradicsom. Szavalni kezdett: Tavaszi folyókra, virágos rétekre világít a Hold, Míg a Nap őszi leveleket, s harmatos reggelt hoz. Megbámultam a férfit. Arra gondoltam, biztosan a smink miatt néz ki így. Nőiesen jóképű lett a sok festéktől. –Te ki vagy? – hallottam magam, amint ezt kérdezem. – Mondtam már. Díszletes vagyok, úgy, mint te. – Honnan jöttél? – Pekingből. Felém lépett, hogy kezet fogjon velem. Sminkelt arcát bámultam, és fura gondolat villant fel bennem: Férfi-e vagy nő az illető? Talán mindkettő. Groteszk szépségnek tűnt. Lehajtotta a fejét, majd szinte szégyellősen félrenézett. Óvatosan felemelte ruhája szegélyét, és az ajtó felé lépkedett, akár egy hajladozó fűzfaág – kellék csizmát hordott, amelynek tíz centiméter magas a sarka. – Mit csinálsz itt? – kérdeztem. – Játszom. Nem emlékszel Mao elnök tanítására, miszerint úgy kell alakítani a múltat, hogy a jelent szolgálja? Én ezzel a gondolattal játszom – felelte. – Mit ellenőrzől itt? –kérdeztem. – Mindent. Egyébként hogy tetszik a ruhám? – Különlegesnek tűnik – válaszoltam. – A jelmezes emberrel küldettem magamnak. Nem gyönyörű? – kérdezte, aztán elmondta, ötleteket gyűjt arra, hogyan lehet színvonalas művészetet nyújtani a nép számára. Megkért, mondjam el véleményemet az új operákról. Azt válaszoltam: – Hogyan is lehetne erről bárkinek saját véleménye? A Párt véleménye a népünk véleménye. Hogyan is merészelhetnék én saját véleményt formálni? Szovjet Vang is azért közösített ki, mert saját véleményem volt. A szavak egyre csak ömlöttek a számból. Remegtem a méregtől. Amikor kiejtettem Szovjet Vang nevét, mindig dühös lettem. Kiéltem rajta összes gonoszságomat és gyűlöletemet. Nem érdekelt abban a pillanatban, hogy kinek mondom mindezt. Csendesen megvárta, míg véget ér a szóáradatom. Kezdtem bánni a hirtelen kitörést. Azt mondtam, kilencmillió ember kilenc operát nézett meg összesen kilenc év alatt. Csodálatos eredmény. A tizedik évben pedig előadjuk a tizedik operát: Vörös Azálea. Bátor Lándzsa nevét is hozzá akartam tenni, de nem tudtam folytatni. Fájt kiejtenem ezt a nevet. Kimondhatatlanul féltékeny voltam rá. – Nem azt mondod, amit gondolsz – szólalt meg. –Dehogynem – válaszoltam. – A mai operákat, hadd emlékeztesselek rá, Csiang Csing elvtársnő, vagyis Mao asszony készíti. – Ez
azt jelenti, hogy ezért senki sem kritizálhatja a műveket? – Igen, így van – válaszoltam. Felnevetett nőiesen bársonyos hangján. Azt mondta, neki kissé ravaszabbul jár az agya. Izgalmas feladat új kihívásokat keresni. Már nagyon unatkozott. Levette a selyemruhát, letörölte a sminket, aztán belebújt indigókék Mao-zakójába. Igen jóképű férfi volt. Felismertem benne a férfit, aki ott ült, amikor elveszítettem a versenyt. A Felügyelő. Ő választotta helyettem a tolvajt, aki ellopta a jelenetemet. Tetszett neki Bátor Lándzsa. Arra gondoltam, bárcsak elmondhatnám neki, mit tett velem aznap Bátor Lándzsa. De miért is hinne nekem? Hogy érhetném el, hogy ne tűnjek nevetségesnek? Bátor Lándzsa fantasztikus teljesítménnyel győzött le. Tehetséges volt abban, hogy az én munkámat is magáévá tegye. Ha beszélnék róla, lehet, hogy még nevetségesebbnek tűnnék, mint amikor veszítettem? A Felügyelő megkérdezte, kaphat-e egy cigarettát. Ujjai finomak és selymesek voltak, mint a női ujjak. Meggyújtottam egy cigarettát, és átadtam neki. Kifújtuk a füstöt, és a két füstgomolyag egymásba kapaszkodott a levegőben. Másnap este megkért, üljek mellé, amíg elszív egy cigarettát. Azt mondtam, rendben. Beültünk a dohányzószobába. Megkérdezte, hol lakom. A Sanhszi úton, egy lakásban a szüleimmel, feleltem. – Hányan laktok ott? – kérdezte. – Jelenleg öten. – Hány szobátok van? – Egy szoba és egy veranda. – Szóval, akkor nem szoktál egyedül aludni? – kérdezte. – Nem, nem szoktam – válaszoltam. – Értem – mondta. Ismét feltette a kérdést, hogy szeretem-e az újfajta operát. Megint azt válaszoltam, ki tudná azt ne szeretni. Hogyan is merészelhetné valaki azt mondani, hogy nem tetszik neki? Azt kérdezte, meg tudom-e magyarázni az igazam. – Nagyon unalmasnak tartaná a magyarázatomat – válaszoltam. – Szeretném, ha a személyes véleményedet osztanád meg velem – mondta, majd hozzátette, hogy nincs megelégedve ezekkel az operákkal. Szerinte hiányzik belőlük a számára rendkívül fontos forradalmi hevület. Azt válaszoltam, egyetértek vele, sőt engem a szereplők magánéletének kifejtése is érdekelne. Számomra elég furcsa, hogy semmit sem tudunk meg a főszereplők magánéletéről, mondtam. – Szerelmi szálakra gondolsz? – kérdezte. –Nem ezt akartam mondani, de lehet, hogy erre gondoltam. Jó, rendben, tényleg erre gondoltam. Úgysincs semmi veszítenivalóm, elmondhatom a személyes véleményemet, a díszletellenőr pozícióból már nem rakhatnak lejjebb. – Halkan nevetett. – Nem kell ennyire megijedned, engem valóban érdekel a véleményed. Kedvemre való. Folytasd. Az is igaz, hogy egyik operánkban sincsen románc. – Azt mondtam, nem hiszem el, hogy egyik főszereplőnek sem volt egyetlen szerelme egész életében. Nem hiszem el, hogy az emberi szellem ennyire mentes lehet a mély érzelmektől. Parányi ellenszenv villant a Felügyelő arcán. – Nem szabad félrevezetnünk a fiatalságot a káros fantázia által – mondta. Az ujjai közé szorított cigarettával a levegőben mutogatott. – Romantikus szerelem nem létezik a proletárok világában – mondta magabiztosan. –Ez csupán a burzsoázia fantáziálása. Az emberek nem bocsátják meg, ha hazugságokat adunk el nekik. Felálltam, és kezembe vettem a felmosórudat. Felemelkedett ő is, és rálépett a felmosórongyra. Csendesen álltam. – Biztos neked is van valami szeretőd. Ne hazudj nekem. – Nem hazudok – feleltem. – Neked gondjaid vannak – szólt, és belenézett a szemembe. –Ne foglalkozzon velem – mondtam. Felvettem a felmosórongyot, és kimentem az ajtón. – Tegnap elfelejtetted megkérdezni a nevemet – mondta másnap délután a dohányzószobában. – Mondja meg most – válaszoltam türelmetlenül. – Nem szándékozom. Neked is Felügyelő Elvtársnak kell szólítani engem, mint mindenki másnak. – Azt válaszoltam, ha meg akarom tudni a nevét, akkor megkérdezhetem a stáb többi tagjától is. – Próbáld meg – ajánlotta. Senki se tudta a nevét. Mindenki azt mondta, pekingi származású, az opera és a filmezés szakértője. Mindenki csak Felügyelőnek hívta. Esőhang egyszer azt mondta stábunk tagjainak, hogy a Felügyelő feladata az évszázad legfontosabb küldetésének számít. De
Esőhang sem tudott semmit a további részletekről. Bátor Lándzsát újra és újra beállították a díszletek közé, hogy próbafelvételeket készítsenek a Vörös Azálea egyik jelenetéről. Láttam a diadalt a szemében. Sugárzott az arca. Bátor Lándzsa nem ereszkedett odáig, hogy rám pillantson. Én a padlót mostam, és evett az irigység. A Felügyelő közel állt hozzá, és figyelte, hogyan pózol Bátor Lándzsa. – Szép – mondta tiszta szívből. Nem titkolta a munkatársak előtt, hogy csodálja Bátor Lándzsát, ezért egy idő múlva mindenki csodálni kezdte, persze engem leszámítva. Rizssüteményt ettem a sötét dohányzószobában. Állatnak éreztem magam, aki felfalta a saját beleit. Nem tudtam többet enni. Nem bírtam tovább nézni Bátor Lándzsa mosolyát. Nem bírtam elviselni vidám éneklését. Nem tudtam megszabadulni a sikere iránt érzett féltékenységemtől. Bátor Lándzsa keményen dolgozott. Egyre javult a színészi teljesítménye. Engem jelöltek ki, hogy mindenben kiszolgáljam őt. Emlékeztetnem kellett a szövegére. Krétával be kellett jelölnöm a lába helyét a jelenetben a kamerabeállítás miatt, nekem kellett egy pohár vizet vinnem, ha megszomjazott, én öltöztettem a forgatás alatt, még a gallérját is én gomboltam be, ha elfelejtette. Szovjet Vang gyakran eljött a forgatásra. Engem is megnézett. Akkor is látott, amikor Bátor Lándzsa helyett beállítottak a díszletbe, mert őt elküldték sminkigazításra. Ott álltam a reflektorfényben Bátor Lándzsa helyett. Alig lehetett elviselni. De nem akartam kimutatni Szovjet Vang és Bátor Lándzsa előtt a frusztrációmat. Bátor Lándzsa a saját dolgával volt elfoglalva, és nem is pillantott rám. Magasba emeltem a fejem, a vállamat megfeszítettem, kinyújtottam a nyakamat, és előnyös szögbe állítottam a koponyámat. Jó reggelt kívántam Bátor Lándzsának. Aztán lehajoltam, letérdeltem, és letöröltem vagy bejelöltem krétával a tartózkodási pontokat, amelyek fontosak voltak a kameramozgások szempontjából. Néha kibuggyantak a könnyeim, anélkül hogy észrevettem volna. Különösen olyankor, amikor Bátor Lándzsa azt mondta nekem: – Ó, te igazán jól végzed a munkádat. Bár a Felügyelő volt egyben a rendező is, sokszor távozott bejelentés nélkül. Társrendezőkből álló, négyfős csoport segédkezett neki. Ők mindig egymás közt sugdolóztak. A Felügyelő hangja olykor váratlanul és hirtelen szólalt meg a kamera mögül egy-egy többnapos távollét után. Úgy tűnt, egyre jobban megkedvelte Bátor Lándzsát. Egyik nap azt mondta neki: – Azt akarom, hogy tökéletesen felkészült légy, mert a tömegek annyira szeretnek már, hogy ebbe bele lehet pusztulni. Felkészültél mindenre? – Ekkor éppen a krétajeleket rajzoltam fel Bátor Lándzsa cipői körül. Eltörtem a krétát. – Egész nap nem ettél semmit. Hogy érzed magad? –szólalt meg a Felügyelő hangja a sötét sarokban. –Csak egy gyomra van az embernek, ezért sem szabad tönkretenni. – Azt válaszoltam, nem vagyok túl jól. – Ne borítsd ki magad idegileg, nem éri meg – mondta. –Senki sem törődik komolyan azzal, hogy mi történik veled. Ha csak így magadba fordulsz, az nem jó ötlet. Belülről emészted magad. – Felkelt, és kiment az ajtón. Egyedül ültem a sötétben, és hirtelen megrémültem. Fura késztetést éreztem, hogy véget érjen a jelen, befejezzem az életem. Megragadtam a felmosórudat, és kisiettem a folyosóra, hogy elmeneküljek a gondolattól. Felmosás közben meghallottam a mikrofonban a Felügyelő hangját. – Hadd halljam a refrént! Játsszatok el a refrént! – kiáltotta. A lépcsőház ablakán keresztül belestem a rendezői szobába. A Felügyelő fejhallgatóval a fején, a kanapén feküdt. Lábát felrakta az asztalra. A zenekar játszani kezdett. A Felügyelő méregbe gurult. – Rengeteg rizsfaló szörnyszülött! Hova tették a fülüket? – ordította, és beszaladt a stúdióba. Odavágtatott a hangversenyzongorához, és eljátszott egy gyors dallamot. Megfordult és azt mondta: – Rövid szünetet tartunk, utána eljátsszuk még egyszer. Ha akkor sem lesz jó, akkor gondoskodom róla, hogy senki se kapjon fizetést. – A Felügyelő elindult felfelé a lépcsőn.
Meglátott, mielőtt sikerült volna eltűnnöm az útjából. Rám nézett, és azt mondta, engedjem ki a sok bennem rekedt káros gőzt, hiszen csodás napunk van. Nem válaszoltam. Elment mellettem, és a hangfalakból hallottam felcsendülni a hangját, a refrén dallamát énekelte. Aznap este nem mentem be a dohányzóhelyiségbe. Késő estig bicikliztem a városban, hogy jól kifárasszam magam. Hazamentem aludni, és hajnalban indultam útnak. Nem adtam esélyt a szüleimnek, hogy kérdezősködjenek. Kérdéseikkel csak még jobban mardosták volna a sebeim. Nem akartam, hogy kudarcom legyen a fő téma. Reggel hétre értem a stúdióba. Kitöltöttem a jelenléti ívet, és leültem az egyik sarokban. Ismét rám tört a reménytelenség, amikor láttam, hogy a jelmeztervező új ruhába öltözteti Bátor Lándzsát. A Felügyelő mellettük állt, és megjegyzéseket tett. A jelmezes megkérdezte, hogy természetesnek hat-e a melltartó, amibe mellnagyobbító pótlást tettek, hogy teltebbnek hasson Bátor Lándzsa teste. A Felügyelő bólintott, és Bátor Lándzsához fordult. – Told előre a melled! Még előrébb! Most jó. – Odamentek a kamerához, és Bátor Lándzsa úgy ragyogott, mint egy különlegesen erős villanykörte. Bátor Lándzsa gyakorolta a szövegét. Az általam is jól ismert mondatokat. Lehetetlennek tűnt figyelmen kívül hagynom őt, és lehetetlen volt megfeledkeznem a fájdalmamról. Felmostam a padlót az emberek lába körül. Centiről centire. Reményeim szertefoszlottak. Folyamatosan a menekülésre gondoltam. Megkérdeztem Esőhangot, tud-e nekem munkát szerezni valahol máshol. Azt válaszolta, nem adhat engedélyt, mert tudja, hogy nem tisztességesek a szándékaim. – Biztosan azt tervezed, hogy elhagyod a filmstúdiót. Hazudtál nekem, és hazudtál a Pártnak, erről ennyit. – Csak álltam és néztem. Esőhang folytatta: – Nem veszed észre, hogy itt fontos munka vár rád? Hogy lehetsz olyan önző, hogy a forradalom érdekei csak másodlagosak számodra? – Elővette a határidőnaplóját, és azt mondta, hogy az elkövetkező öt évre már beosztottak munkára. Nem én alkotom a szabályokat, tette hozzá, miközben becsukta a naplót. Cigarettáztam a sötét szobában. Láncdohányos lettem. Az egész napos munka után a Felügyelő mindig bejött a dohányzóba, és leült egymagában. Általában csendben ültünk, egymástól két-három méter távolságra, mintha a másik csak kellék baba lenne. Érzékeim a sötétség tengerében úsztak. A Felügyelő cigarettájának parazsa apró bójaként világított felém. Az első, vágatlan felvételeket nagyon megdicsérték odafent. Azt beszélték, hogy Csiang Csing elvtársnő meg van elégedve. Meg akarja mutatni a felvételeket Mao elnöknek. Az elnök és közvetlen munkatársai is megtekintik majd a felvételeket, és népszerűsíteni fogják a filmet a közönség előtt. Szovjet Vang és Esőhang besétált a díszlet közepére, majd bejelentették, hogy Csiang Csing elvtársnő megtekinti a helyszínt, és este együtt vacsorázik az egész stábbal. Megkértek, hogy tartsuk titokban a programot, biztonsági okok miatt. Csapatunk tagjai izgatottak lettek, kis csoportokba tömörültek a terem sarkában, és azt suttogták, kiáltották egymás fülébe: – Tehát igaz! Mi milyen szerencsések vagyunk! Miután mindenki elment, kitisztítottam a felmosórongyot. Nem mentem a vacsorára. Csak a szerencsétlenségem járt volna a fejemben, ha elmegyek. Úgy döntöttem, maradok. Elhatároztam, ma egyedül leszek. Bementem a dohányzószobába. A Felügyelő nem ült ott. Furcsálltam, de a sötétben róla kezdtek cikázni a gondolataim. Kíváncsi voltam a személyiségére, családi hátterére, honnan jön, és mit akar elérni. Csodáltam az elhivatottságát. Ha nem lettem volna ilyen rossz helyzetben, valószínűleg összebarátkoztam volna vele. Tetszett nekem. Bírtam a fura meglátásait. Azon töprengtem, ha esetleg barátok lennénk, akkor vajon elmondanék-e neki mindent. Beszélnék neki Jenről? Az is érdekelt, hogy a Vörös Azálea főrendezője miért rajongott annyira Bátor Lándzsáért.
Megmozdult a kilincs. Ismerős figura lépett be. – Jó estét – mondta. – Még nem vacsoráztál, ugye? – Nem – feleltem. – Mindjárt bezár az étterem. – Tudom, de nem vagyok éhes – válaszoltam. – Miért nem vettél részt a vacsorán? Biztos vagyok benne, hogy téged is meghívtak. Talán azért, mert nem érdekel a legfőbb támogatónk? – Természetesen érdekel. Csak arra gondoltam, senkinek nem tűnik fel ott, ha hiányzik egy díszletes. – Ne légy olyan biztos benne! Csiang Csing elvtársnő gondoskodása kiterjed az egyszerű emberekre is. Elmosolyodott, és leült velem szemben. Két darab töltött tojást rakott elém. – Edd meg, még meleg – mondta. Elvettem az egyik tojást, és betömtem a számba. Gyötört az éhség. Nem értettem, miért viselkedem ilyen bátran előtte. Talán azért nem akartam neki tetszeni, mert eleve reménytelennek tűnt, hiszen Bátor Lándzsát magasztalta? A Felügyelő leült, és vett a felé nyújtott cigarettámból. – Kemény világban élünk – mondta, amint kifújta a füstöt. – Te nem vagy rossz ember. – Nem rossz? –kérdeztem. – Milyen az, ha valaki nem rossz? – Nem az a lényeg, hogy milyen – válaszolta. – Mindennek van valami célja. – Meg akartam tudni tőle, hogy velem mi a céljuk. – Jobb, ha nem vagy tisztában vele – mondta. Felé fordultam és azt feleltem: – Nem akarok mindennel tisztában lenni. – így van rendjén – mondta. – Ragyogjon a napsütés. Az ég és a föld egyaránt osztozzék az ismeretlen világ rejtelmes szépségében. Látod, nincs is olyan nagy különbség aközött, ha ismerünk, vagy ha nem ismerünk valamit – mondta maga elé. – Maga a semmi az, ami a dolgok legbenső lényege. – Megfordult és rám nézett. Engem nézett a sötétben. Láttam csillogó pupilláját. Felkelt, felgyújtotta a lámpát, és kiment a szobából. Otthagyott, és tovább szőttem a gondolataimat róla. Esőhang és Szovjet Vang másnap kijöttek hozzánk a stúdióba. A Párt Központi Bizottsága kiadott egy új határozatot, mely szerint a Vörös Azálea előkészületei kapcsán politikai problémák merültek fel. Csiang Csing elvtársnő nemsokára meghozza ezzel kapcsolatos döntését. A filmforgatást még nem kell elkezdeni. Az utolsó külső jeleneteket két héttel később, márciusban kezdtük el forgatni Hangcsou városban, a Nyugati-Tóvidéken. A busz indulása előtt, az utolsó pillanatban érkeztem. Az egyetlen szabad hely a Felügyelő melletti ülés volt. Egy másodpercig hezitáltam, de aztán úgy döntöttem, leülök mellé. Furcsa feszültséget éreztem kettőnk között. Megkínált cigarettával. Nem beszéltünk a hatórás út alatt. Bátor Lándzsa és Szovjet Vang ült előttünk. Egész úton operákat énekeltek. Egyiket a másik után. Amikor a Nyugati-Tó-vidék határára érkeztünk, a busz elromlott. Mialatt a stábtagok kiszálltak nyújtózkodni, a Felügyelővel beszélgetni kezdtünk. Óvatosan érdeklődtem, hogy van-e családja. Igen, válaszolta, de évek óta lényegében egyedül él. Megkérdeztem tőle, hol lakik. Hol itt, hol ott, mondta, oda megyek, ahová a munkám visz. Megkérdezte, hogy boldogulok az életemmel, és hogy van-e benne valami öröm. Azt feleltem neki, nincs, és feltettem neki ugyanezeket a kérdéseket. Meglepetésemre azt válaszolta, úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Fáradt, de kötelességének érzi, hogy eleget tegyen a missziójának. Milyen misszió? A népért küzdök. Emberekért, akiknek ugyanaz a sorsuk, mint nekem, magyarázta. Úgy gondoltam, hogy a válasza teljesen szlogenszerű, és ezt meg is mondtam neki. Elnevette magát, és azt mondta, hogy értékeli a merészségemet. – Miért küzd a népért? Kit ért a népen? – kérdeztem ismét. Azt válaszolta, hogy jobban meg kellene ismernem őt. – Szívesen megismerném önt jobban – mondtam neki, és akkor belekezdett. A családja a hegyvidékről származott, az egyik keleti tartományból. Az anyja a felszabadítás előtt cselédlány volt. A Felügyelő soha nem ismerte az apját. Egész gyerekkora alatt az anyja és ő megtűrt kutyaként éltek gazdagabb emberek fedele alatt. Az anyjának prostituálnia kellett magát, hogy meglegyen a napi betevőjük. A gazdag gyerekek gyakran
megverték, és ráuszították a kutyájukat. Azóta gyűlöli a kutyákat. Tizenkét éves volt, amikor az anyja szifiliszben meghalt. Nem engedték meg neki, hogy az édesanyját a falujában, az őseik sírjába temesse, mert az egyik falubeli férfi azt állította, hogy az anyja rossz szelleme elüldözné a falu jó szerencséjét. Az a férfi, aki ezt állította, korábban pénzt fizetett érte, hogy az anyjával hálhasson. Végül a falun kívül temették el. A kóbor kutyák kiásták a testet, és lerágták a húst a csontjairól. Bár a hangján átsütött a düh, a Felügyelő nyugodt maradt. – Miután anyám meghalt – mesélte –, Sanghajba költöztem, az egyik rokonunkhoz, aki az illegális kommunista mozgalom tagja volt. Bemutatott egy baloldali, színházi társulatnak, ahol én lettem a legfiatalabb operaénekes. Még ugyanabban az évben beléptem a kommunista pártba. Hiányzott az anyám. Mintha egy jókora darabot kihasítottak volna belőlem. Azóta sem tudtam megválni a magányomtól. Emléket akartam állítani anyámnak, ezért színpadra állítottam egy előadást, megrendeztem egy nyugati darab adaptációját, a Babaházat. Ez volt életem fénypontja. Felemelte a kezét a sapkájáig, mintha szalutálni akarna, úgy ejtette ki a szavakat: Nórát játszottam. Mielőtt teljesen kialakult volna a fejemben a kép, amit a Felügyelő önmagáról festett, újabb kérdést szegezett nekem: – Hogy érzed magad nőként a társadalmunkban? – Zavaromat látva még hozzátette, véleménye szerint minden nő feladata, hogy a társadalmi igazságosság szószólója legyen. Nem tetszett nekem ez a kérdés, mert a tapasztalataim alapján a környezetemben vajmi kevés történt az igazságosság előmozdítása érdekében. De ezt nem mondtam meg neki. Szántszándékkal csak annyit mondtam, hogy zavarba ejtő a kérdése. Mao elnök tanításaiból tudjuk, hogy mindannyiunknak egyenlők a jogaink. Tudjuk, hogy a nőknek és a férfiaknak egyenlők a jogai, hiszen minden ember azonos jogokkal rendelkezik. Például Bátor Lándzsa és én is egyforma jogokat kaptunk. A Felügyelő halványan elmosolyodott. – Mát megint nem vagy őszinte velem. – Talán – válaszoltam. – De hát maga sem árulta el nekem az igazi nevét. Miért nem fedheti fel, hogy valójában kicsoda? Ön talán megengedheti magának valaha is, hogy teljesen őszintén elmondja, ami a szívét nyomja? – Igen, de most rólad van szó. A te érzéseidről beszélünk, arról, hogy az ellenérzéseid nem hagynak neked egy perc nyugtot sem. Úgy belemerülsz a sértődöttségbe, mint paradicsom az ecetbe. Hogy ízlik? Édes? Savanyú? – kacagott a Felügyelő. A nagyon is érzékeny idegeimen táncolt. –Jól vagyok, köszönöm – mondtam –, és az én bajom különben sem tartozik senki másra. – Rosszul hazudsz – mondta. – Képtelen vagy elrejteni az érzéseidet, amiből kiderül, hogy nem is konyítasz az életművészethez. Ideges vagy. Olyan ideges, mint egy csapdába esett nyúl. A szemeden látom, hogy nem tetszenek a feladataid. Boldogtalan vagy. Utálod Esőhangot és Szovjet Vangot. Utálod őket, mert a törekvéseid útjába álltak. Bátor Lándzsára irigykedsz. Nem bírsz szembenézni a saját ambícióddal, és ez kínoz. Valaki akarsz lenni. Történelmet akarsz csinálni. Megérdemled, hogy burzsoá individualistának nevezzenek. Ennél jobb leírást keresve sem lehetne találni rád. Megmondhatod, ha nem értesz egyet velem. Légy hozzám őszinte! – A Felügyelő észrevette, mennyire elcsendesedtem. – Vigyázz, túl bonyolult a gondolkodásod – mondta. A Nyugati Tó Hotel alagsorában, ahová dohányozni vonultunk vissza, a Felügyelő elárulta nekem, hogy Csiang Csing elvtársnő alkotásait újabban sokan kritizálják. Az ellenségei azt hangoztatják, ahogy nő kerül a kormányrúdhoz, a hajó süllyedni kezd. A Felügyelő megkérdezte, csodálkozom-e ezen. – Ötezer éves hagyománnyal a hátunk mögött, nem tudok rajta csodálkozni – mondtam. – Ó, igen, a történelmünk – sóhajtott fel. – Minden bölcsességünk férfibölcsesség. Ez a kínai történelem. A birodalom bukása mindig a szerető hibája. Hát van ennél mélyebb igazság? Miért pont Csiang Csing elvtársnő lenne alóla kivétel? Csiang Csing elvtársnőnek nem kell az ellenségei miatt aggódnia – mondtam. – Ő az
értékek legfőbb őre, Kína mai uralkodónője. Biztos vagyok benne, hogy a hatalma minden képzeletet felülmúl. – A Felügyelő elmosolyodott. – Valóban úgy gondolod? – Mosolyában mintha titkos üzenet bujkált volna. De lehetetlen volt feltörni a kódot, és megfejteni, mit jelent. Milyen furcsa, morfondíroztam. Egy Felügyelő, akinek nem lehet tudni a nevét, aki korlátozás nélkül bármikor ki-be mászkálhat a stúdiókban, akinek bejárása van az ország legrangosabb személyeihez. Mit keres ő a dohányzószobában? Miért áll egyáltalán szóba velem? Miért kéri, hogy őszintén beszéljek vele? Eszembe jutott, milyen sokan eltűntek, miután kimondták valódi gondolataikat. Ültünk és cigiztünk. Az utcai lámpa kirajzolta a Felügyelő profilját. Az ablak mellett állt, a holdat nézte. Mi járhatott a fejében? Kitavaszodott az életem. Kitavaszodott, mert a Felügyelő odafigyelt rám. Mindennap azzal ébredtem, hogy ma vajon mivel fogom provokálni. Pontosan tudtam, hogy a beszélgetéseink semmit nem változtatnak a helyzetemen, de nem akartam, hogy lankadjon a figyelme, amit már egyszer kivívtam magamnak. A Felügyelő most már a nyilvánosság előtt is beszélt velem. Kikérte a véleményem forgatás alatt, Szovjet Vang és Bátor Lándzsa előtt is. Megbeszéltük a jelenetrendet, a sminkeket, kosztümöket, a kellékeket. Négyszemközt is beszélgettünk a lépcsőházban, a dohányzóban. Elmondtam neki a saját Vörös Azáleaváltozatomat. Megmutattam neki, hogy született Vörös Azálea vagyok. Meglepetten nézett rám. Az őrültségem meglepte. Hozzátettem, hogy bár lovagolni nem tudok, traktort vezetni igen, és a traktor gyorsabban megy, mint a ló. Lássa már be, hogy engem olyan belső erő mozgat, ami Bátor Lándzsából hiányzik. Azt is mondtam neki, hogy szeretném az önbizalmam hálóját az idegei köré fonni. Hát nem veszi észre, hogy éppen olyan vagyok, mint amilyennek ezt a szerepet megálmodta? A Felügyelő elnémult. Nem szólt többet hozzám. De éreztem, hogy belül történik vele valami. Éreztem, hogy felkeltettem az érdeklődését magam iránt, és hogy bajtársra leltem benne. Aznap éjszaka sírtam. Hosszú ideje először álmodtam Jennel. Írtam Jennek, és meséltem neki a Felügyelőről. Végeztünk az utolsó jelenetek felvételével is. Beteggé tett a búcsú gondolata, mintha egy régóta dédelgetett titkos álomról kellene most örökre lemondanom. Ahogy a hotelszobában az ágyamon feküdtem, állandóan a Felügyelőt láttam magam előtt. Próbáltam kiűzni a fejemből, mint egy szúnyogot. Emlékeztettem rá magam, hogy a forgatócsoport tagjait nemsokára szélnek eresztik. A Vörös Azálea felvétele befejeződött. A Felügyelő távozik. Bátor Lándzsa kitüntetést kap. Velem pedig semmi nem fog történni. Az erőfeszítéseim mit sem értek, mintha vízre írtam volna. Elfogott a szomorúság. A bánat facsarta a szívem. A hotelágyon feküdtem gondolataimba merülve, amikor megjelent az egyik jelmeztervező. Kellemes, harminc év körüli nő volt, Buddha-arcú. Azt mondta, hogy Bátor Lándzsa ebédelni hívta a Felügyelőt a tóparti orosz stílusú étterembe, és hogy amíg ők esznek, mi ketten elmehetnénk kirándulni, és meglátogathatnánk a hegyek közt megbúvó buddhista templomot a tartomány keleti végében. Elképzeltem, ahogy Bátor Lándzsa és a Felügyelő együtt ülnek és beszélgetnek. A díszlettervező azt mesélte, hogy a templom messze földön híres arról, hogy az odalátogatónak teljesül egy kívánsága. Nem érdekeltek a kívánságok, de muszáj volt kiszabadulnom a szobából. A hegy lába felől nézve a templom a felhőkön ült. Faragott kőlépcső vezetett fel hozzá, olyan keskeny, hogy egy ember is csak alig fért el rajta. Úgy éreztem magam, mintha egy kőkesztyűben sétálnék. Az egyik feliratról megtudtam, hogy négy generáción át faragták a követ, mire a lépcső elkészült. Pici, töpörödött, fogatlan asszonyok, uzsonnás-zacskóval a kezükben másztak felfelé.
Mélyen meggörnyedtek, homlokuk minden lépésnél a következő lépcsőfoknak ütődött. A díszlettervező és én délután három órára értünk fel a templom bejáratához. A templomot befonta a borostyán. Hűvös volt a levegő, és betöltötte a jázmin illata. A tömjén egy hatalmas bronzfüstölőből szétáradt a teremben, és megült a látogatók vállán. A hosszú folyosó végén szantálfából készült oltár állt. Az oltár előtt hosszú sorban ültek a Buddha lábánál az élénk színű, házilag készített kis babák, férfiak és nők, vagy háromszáz darab. Egy kopasz öregasszony, az egész teste csurom verejték, térdre ereszkedett. Az arcát vastagon fedte a barna sár a szertartásos hajlongástól. Elővett egy pirosba és zöldbe öltöztetett kitömött babát, és egy golyóstollal írt néhány szót a baba hátára. A babát a sorba tette, és vég nélkül hajlongott a Buddha-szobor előtt. Sokáig a fülemben maradt, ahogy a homloka a padlón koppant. Óvatosan a babához léptem, és megnéztem, mit írt a hátára. Az állt rajta, hogy: Születések édes istene, egy babát vettem tőled, és megadományoztál egy csodálatos unokával. Most készítettem egy újabb csinos babát, hogy megadományozhassalak vele. Soha nem köszönhetem meg neked eléggé. A te őszinte híved, a gyermeked, Nagy Ugrás édesanyja. Az ujjaim remegtek, amikor meggyújtottam a füstölőt. Életemben először őszintén hajoltam meg a Buddha-szobrok előtt. Nem tudtam, mit kívánjak. Felálltam, hogy megnézzem a szobrot. Mondd, mit kívánjak, imádkoztam hozzá. A füstben megdöbbentem, ahogy a szívemből feltört a kívánság: Könyörgök, Buddha, tégy erőssé! Tégy erőssé! Abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált előttem a saját gyengeségem. A gyengeség, amit egy bizonyos férfi jelenléte okozott az életemben. Pánikhangulatban álltam fel: ráébredtem, hogy a szívem a Felügyelő után sóvárog. Körülnéztem, és megpróbáltam megtalálni a díszlettervezőt, de nyoma veszett. Tovább kerestem. Hirtelen a szemem az ő tekintetébe akadt, a Felügyelőébe. Ott állt a tömegben, és figyelt. Abban a pillanatban, hogy a szemeink összeakadtak, félrepillantott. Megmozdultam. Egyre több férfi és nő áramlott a terembe, kezükben kitömött babák. Hajlongtak, beleveszve a mozgásba, mintha senki más nem lenne jelen. Ahogy mormolták az imát, hangjuk összekeveredett a szerzetesek énekével. Újabb emberhullám tódult a templom belsejébe. A kitömött babák egyre hosszabb sorban ücsörögtek. A hívek térde hangosan koppant a padlón, mint egy dob hangja. Az emberáram az oltár mögé sodort, ahol Buddha prófétáinak ezer szobra állt. Mindenütt festett kerámiafelhők, a próféták lába alatt, a tenyerükben, a fejük körül. Egy futó szarvas vörös szalaggal a nyakában, egy fonott kosár tele barackkal. Falhosszúságú fehér szakáll lebeg a szélben. A próféták furán mosolyognak. Megéreztem, hogy egész lényemet felfalja egy tekintet, egy szempár, ami a hátam mögül figyel. Megfordultam, és a Felügyelő nézett rám. A felhőkben jártam. Öntudatlanul hátranyújtottam a kezem. Húzott egy erő. A kezem átnyúlt a mögöttem tolongó tömegen, és akkor finoman hozzáért és szorosan a tenyerébe fogta egy másik kéz. Anélkül, hogy hátranéztem volna, tudtam, a Felügyelő keze az. Szemem előtt Buddha prófétái tornyosultak, és a szívem üdvrivalgásban tört ki. Ahogy a tömeg odébb sodort, a kéz elengedett. Megfordultam, hogy hátranézzek. A Felügyelő körülbelül két lépéssel mögöttem állt, mintha odaszegezték volna, és engem nézett. Holtsápadt volt. Minden elhomályosult előttem, kivéve a barna mandulaszeme. A szarvas a vörös szalaggal szökellni kezdett, a barackok ringtak a szélben, a próféták továbbra is mosolyogtak. Két férfi jelent meg biztonságiőr-egyenruhában. Keresztülfurakodtak a tömegen, és felé tartottak. Valamit mondtak neki, miközben minden irányba figyeltek. Megkérdezték tőle, jól van-e. Türelmetlen mozdulatot tett a kezével, és a hegyláb felé tessékelte őket. Az őrök udvariasan viselkedtek, de nem voltak hajlandóak távozni. Gyűrűbe zárták. A Felügyelő magasra emelte az állát, mintha az eget kémlelte volna. Mandulaszemében leírhatatlan
szomorúság. Előkerült a díszlettervező. A lassúságomra panaszkodott. Azt mondta, ő már kívánt valamit, és most sokkal jobban érzi magát. Azt javasolta, hogy látogassuk meg az altemplomot is. Az altemplom egy sötét, föld alatti üregben volt. Úgy hívták, hogy a Sárga Sárkány barlangja. A legenda szerint sok millió évvel ezelőtt egy sárkány elpusztult ezen a helyen, és a beleiből lett a barlangba vezető hosszú, keskeny folyosó. A barlang zsúfolásig megtelt emberrel, a hívek kezében jázmin, az asszonyok hajában és nyakában jázminkoszorú. Észrevettem, hogy a Felügyelő követ. A két biztonsági őr a nyomában maradt. A díszlettervező ujjongott, ahogy meglátta a tömeget. Micsoda mulatság, kiáltott fel, és megtudakolta, hol lehet jázmint kapni. Azután vállával utat tört magának a tömegben, és a kijárat irányába nyomult, ahol vékony sugárban beesett a fény. Sietett, hogy neki is jusson még a virágból, mielőtt az összes elfogy. A szűk folyosón egymáshoz lapultak az idegen testek. Az izzadság fanyar szaga keveredett a jázminéval. Próbáltam a Felügyelő irányába mozdulni. Reménykedtem, hátha újra megfogja a kezem. Nagyon reméltem. Vártam. A jázminszag erősödött. Ő is felém lépett. A két őr eltűnt. Ott állt mellettem. A lélegzetünk egybeért. Felajánlottam neki a kezem. Nem reagált. Nem fogta meg. Agyonnyomott jázminszirmok borítottak tetőtől talpig. Magamat hibáztattam. Az őrültségemet. De az őrületem hatalmas volt. Leigázott, parancsolt nekem. És mégis ott volt még az akaratom. Szándékosan elkerültem a Felügyelőt, amikor a búcsúpartin mindenki mindenkivel koccintott a méretes sárkány- és főnixmadárfaragásokkal díszített bárkán. Mindenki mással koccintottam. Koccintottam Bátor Lándzsával és Szovjet Vanggal is. Ég veled, vigyázz magadra, az ajkaim mechanikusan formálták a szavakat. Azt ismételgettem magamban, hogy a mai nappal mindez véget ér, úgyhogy ne reménykedj tovább, pöccintsd ki a fejedből. Ittam a csapattal. Bátor Lándzsa részeg volt. Gyerekdalba kezdett: – Húzd ki a répát, húzd ki a répát – énekelte, és nevettében a földre esett. Felállt és hányni kezdett. Szovjet Vang odarohant hozzá, és elvitte lefeküdni. Az ünnepség folytatódott. A Felügyelő úgy viselkedett, mintha az ujjaink soha nem találkoztak volna. Mosolygott a stáb tagjaira. Jól játszott. Kigombolta a kék Mao-zakóját. Fehér inget viselt. Hosszú, finom ujjai között borospohár. Az arca kipirult és üde lett, akár egy fiatal nőé. Amikor a világosítók feje, Nagy Tai, ivóversenyre hívta, kiállt vele. A stáb ujjongott, és az asztal köré gyűltek, hogy figyeljék a versenyzőket. Nagy Tai hatalmas, erős, ötven körüli férfi volt, egy agglegény, aki világéletében imádta a Felügyelőt. Dicsérte, hogy a legszebb férfi, akit valaha látott, és azt mondta, bármit megtenne, hogy a közelében lehessen. Sokan figyelmeztették a Felügyelőt, nehogy túl közel kerüljön Nagy Taihoz, mert ez egy problémás ember. Állandóan ürügyet keresett, hogy lányos képű férfiakba köthessen bele. A Felügyelő felemelt egy pohár rizspálinkát, és felhajtotta. Nagy Tai ugyanezt tette. A stábtagok újra-töltötték a két poharat. Egy homályos sarokba bújtam, egyre kevésbé forgott az agyam. Nagy Tai erős ivó volt. A harmadik kör után a Felügyelő arca olyan fehér lett, mint egy japán papírbabáé. A filmesek izgatottan várták, hogy kitörjön valami kis botrány. Amikor a Felügyelő és Nagy Tai a negyedik poharat is felhajtotta, elcsendesedtek. Nagy Tai most azt javasolta, hogy menjenek fel a fedélzetre horgászni. A jelmeztervező végigröhögcsélte az utat a fedélzetmesterig, akitől kölcsönkértük a horgászfelszerelését. Nagy Tai kivett két horgászbotot, és az egyiket a Felügyelőnek nyújtotta. A Felügyelő remegett, kivett egy darab ételt a tányérjából, és átszúrta rajta a horgot. Bedobták a horgokat. A hajó simán siklott a vízen.
A távolban egy liba énekelt. A jelmeztervező azt mondta, most van a párzási időszak. A libák szerettek a víz alatt párzani, és mindig éjszaka. A gúnárnak gyönyörű a tollazata, ragyogó, színes. De a nőstény csúnya, mint egy kacsa. Párzás után egymás nyakát nyalogatják. Gusztustalan, mondta a jelmeztervező. Nagy Tai hátradőlt a székben, az arca megdagadt. A szemei kicsinek tűntek, kisebbnek, mint egy kövér nyúl szemei. Letette a poharát, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni a Felügyelő arcát. Nevetett, és elővillant az ezüstfoga. Azt mondta, hogy szerinte a Felügyelő szebb, mint egy nő. Aztán azt kérdezte tőle: – Miért vagy te férfi? Nem lenne szabad férfinak lenned. Elcsúfítod a szépséged ezekkel a férfiruhákkal. A Felügyelő javasolta, hogy töltsenek újra. Köszöntőt! Köszöntőt! A stábtagok lelkesen szurkoltak. Az ötödik pohár után Nagy Tai elkezdett hadonászni a karjával, és a levegőt rugdalta. A Felügyelő azt mondta, hogy hal akadt a horogra. Hallott valami zajt, és biztos benne, hogy egy óriási hal van a horgon. Nagy Tai dülöngélve indult a botja felé, és amikor megpróbálta kihúzni, belepottyant a vízbe. A díszlettervező szerzett egy hatalmas hálót, és a stábtagok kihalászták Nagy Tait és a halat a vízből. A Felügyelő hátrafordult. Észrevette, hogy nézem. Felém indult. Éreztem, hogy remegek, mindjárt hányok. Jázminillat csapta meg az orrom, és eszembe jutott a délután a Sárga Sárkány-barlangban. A jelmeztervezőhöz mentem, és segítettem kihúzni Nagy Tait a vízből. Mélyen aludt, miközben húzták-vonták. Víz ömlött ki a száján. A csapattagok dőltek a nevetéstől. A mandulaszemek csak engem néztek. Meg kellett feszítenem az arcizmaimat, hogy a többiekkel tudjak nevetni. Másnap reggel a busz indulásra készen állt, hogy visszavigyen bennünket Sanghajba, amikor a Felügyelő fellépett rá. Lehajtottam a fejem, mintha a jegyzeteimben keresnék valamit. Közel jött, és leült pontosan mögém. Megkérdezte, összesen hány felvételt csináltunk a tóvidéken. Nem válaszoltam. Tudtam, hogy nincs rá szükség. Tudtam, hogy igazából nem érdeklik a számok. Csendben ültünk. Amikor a busz elindult, már hőség volt. A forgatócsoport tagjai a vándoréletről daloltak. Bátor Lándzsa mindenkinek adott egy saját készítésű búcsúkártyát fehér papírkivágásokkal, rózsaszín szalaggal átkötve. Délutánra értünk Sanghajba. A busz a filmgyár főbejárata előtt állt meg. A Felügyelő felállt, és mindenkivel, egyesével kezet rázott. Mindenkinek jó egészséget és eredményes életet kívánt. A stábtagok jó utat kívántak neki vissza Pekingbe. Amikor a kezét az enyém felé nyújtotta, nem adtam neki esélyt. Nem voltam hajlandó elviselni a közelségét. Anélkül, hogy megérintettem volna a nekem nyújtott kezet, felálltam, és leszálltam a buszról. Gyorsan kirángattam a biciklimet a tárolóból. A hátsó kerék lapos volt, de úgy döntöttem, most inkább nem törődöm vele, hanem felugrottam rá, és a kapu felé vettem az irányt. A kerekek csörögtek, ahogy áthajtottam a száraz juharleveleken a járdán. Aztán valaki hátulról megfogott. – Lapos a kereked. – Az ő hangja volt. – Ne törődjön vele – válaszoltam anélkül, hogy megfordultam volna. – Nem engedte el a biciklit. – Megfordultam. Mosolyogni próbált. – Mondj szépen búcsút – kérte. Elfordítottam a fejem. – Az emberek figyelnek minket – mondta figyelnek a gonosz, kéjsóvár disznók. Szenvedtem. Nem bírtam magammal. Újból nekifeszültem a pedálnak. Elengedte a biciklit, és azt mondta. – Szeretném, ha ma este fél nyolckor találkoznál velem a Béke Parkban. Az ablaknál ültem, a gondolataim csapongtak. Nem hallottam, hogy anyám vacsorázni hív. Semmit nem hallottam az agyam zakatolásán kívül. Az íróasztalhoz mentem, és gyorsan elővettem egy tollat és egy jegyzetfüzetet. Kitéptem egy lapot a füzetből. De képtelen voltam leírni, amit akartam. Anyám odajött hozzám. Megfogta a kezem. Forró vagy, mondta. Vedd le a pulóvered, javasolta. Ránéztem anyára, és hirtelen belém hasított, mennyire hasonlítok rá. Örököltem tőle az önfejűségét, a szenvedélyességét. A véremben volt, hogy magamért kell
küzdenem. Ha nem valósulnak meg az álmaim, akkor is. A Béke Park bejárata a Sárkány Krematórium mellett volt. Kevesen látogatták. Legtöbbször a gyászolók sétálgattak itt, az elhunytak hozzátartozói. A sötétben biztonságban éreztem magam. Ahogy leszálltam a buszról, körülnéztem. A temetőből füstölők szagát sodorta felém a szél. Ellenőriztem, hogy senki nem követ. Öt fent fizettem a kapunál, és beléptem a parkba. A csend rendkívüli volt. A fák és a levelek, mint egy vastag fal, elnyeltek minden zajt. Ahogy a fák között lézengtem, szemem a bejáraton csüngött. Nyolckor megláttam. A hátam mögül közelített, feketébe öltözve. Beljebb sétáltunk, ahol a fák árnyai között a lámpák, úgy pislákoltak, ahogy a rejtőző kísértetek szeme világít. Megálltunk egymással szemközt egy vastag fa törzsének dőlve. Azt mondta, hét óta itt van. Örül, hogy eljöttem. Én is örülök, mondtam. Kifogytunk a szóból. Ahogy a hatalmas fák közt lépkedtünk, hallottam a saját szívem dobogását. – Becsomagolt már? – Szavak után kutattam. – Igen – válaszolta. A hangja természetellenesen csengett. –Mikor indul a vonat? – Hajnali négykor. – Tehát – mondtam. – Hát, mondta. – Nagyon izgalmas lehet az élete Pekingben. – Megrázta a fejét. – Igen, izgalmas, amennyiben izgalmasnak nevezzük, hogy megnyerő mosolyok mögött gyilkos indulat lapul. – Lelassította a lépteit, és úgy mondta: – Nem fogod megérteni azt az énemet. Senki nem értheti meg. – A felesége sem? –kérdeztem. – Ó, a feleségem – mondta. – A feleségem nagyon kedves nő. De nem lenne többé kedves velem, ha ismerné a különbséget a nyilvános és a magánember énem között. Ha tudná, milyen vágyak és ambíciók mozgatnak. De szeretném, ha te megismernél. – Megfogta a kezem. – Azt hiszem, te meg fogsz. – A szemembe nézett. Nem lehetett látni a szemét. Csak a feje árnyékát láttam. A fénnyel szemben álltam úgy, hogy az ő arca teljes árnyékban maradt. Még mindig nézett, átölelt és megpörgetett a tengelyünk körül – most ő állt a fénnyel szemben és én az árnyékban. Merészen megbámultam, mert tudtam, hogy úgysem lát. Néztem őt. Néztem az arca körvonalát. Másodpercről másodpercre öregedett. Átjárta őt a szomorúság. Az arca megereszkedett. – Magányos ember vagyok – mondta –, azt hittem, már megszoktam, de soha nem fogom megszokni, hát nem látod? Magamhoz öleltem. Ahogy a karom körbefonta a testét, Jen bőrét éreztem. Megérintettem, és azt mondtam neki, a rendelkezésére állok. Megremegett, mint egy fiatal fa a viharban. Megölelt. Gyengéden mondta, engedd, hogy az enyém légy. Légy az enyém! Az ajkai finomak voltak. Finomak, mint a licsi gyümölcse. A szívem a gyümölcs édes levét kortyolta. –Szeretnéd tudni a nevem? – Nem, nem akarom tudni a nevét, mert nem tervezzük, hogy újra találkozunk – mondtam. Megnedvesítette az ajkam. Szilárd karjai közt oltottam szomjamat. Egy vastag oszmantuszfa alatt álltunk, beborított a fa édes illata. A távolból felénk szűrődő zaj egyre erősödött. Egy csoport zseblámpás ember közeledett felénk. A városi járőrszolgálat emberei voltak. Szétváltunk, és bemenekültünk az árnyak közé. Egy fatörzsnek támaszkodtam, amikor a zseblámpapászma rám vetült. Meglepetésemre, ahogy a fénycsíkot követtem a szememmel, a bokrokban embereket láttam. Nemcsak egyet-kettőt, hanem rengeteget. Összeért a fejük, a sötétben suttogtak. A Felügyelő és én úgy jártuk körbe a parkot, mint két körözött bűnöző. Miután a járőrök továbbálltak, a park hirdetőtáblája mögött találtunk menedéket. A tábla tele volt bűnözők, tolvajok és házasságtörésen kapott férfiak és nők fotóival. A fényképek mellé a köz megvetését ecsetelő újságcikkeket ragasztottak. Újra elindultunk. A Felügyelő mögöttem sétált, és tartott három méter távolságot. Helyet kerestünk, ahol leülhetnénk. De a bokrok tövében, az árnyas részen már az összes padot, ahová nem ért el a kísértetek szeme, párok foglalták. Egy-egy padon három párocska is ült,
minden pár más irányba fordulva. A szerelmesek ügyet sem vetettek egymásra. Mindenki a saját tüzét élesztgette, a saját csókjaival és öleléseivel volt elfoglalva. Végre találtunk egy elhagyatott helyet a nyilvános WC háta mögött. Bemásztunk a bokrok közé, és hanyatt feküdtünk a fűben. Jólesett a sötét. Megkértem a Felügyelőt, hogy énekeljen nekem valamit, az egyik kedvenc operámból. A fülembe dúdolt: A kerítésnek dőlve, Az asszony törékenyebb, mint a fonnyadó virágszál. Sálakba szövi szerelmét, amit idegenek hordanak rongyosra, Öregasszony lett belőle, de szívében a szerelem fiatal. Váratlanul megszólalt, és azt mondta, érzi, hogy van már szeretőm. Megkért, hogy meséljek róla. Felültem, megnémulva. Ahogy megérezte a kényszeredettsége-met, simogatni kezdett és suttogott. Jól van, jól van. Azt mondta, hogy az érettség fontos neki, és bármit is mondok most el neki, az nem fogja megváltoztatni az érzéseit, mert őrülten vágyik rám. Vágyik rá, hogy megérezhesse, mennyire szomjazom a szenvedélyt. Várta, hogy válaszoljak neki. Nem tudta, hogy puskaporral tölti meg a fegyverem. Éreztem a füstszagot, mielőtt meghúztam volna a ravaszt. Kicsit hezitáltam, azután megszólaltam, hogy igen, volt egy kapcsolatom, de nem férfival. Hosszú szünet következett. Lassan magához tért a meglepetésből. – A te választásod volt? – kérdezte. Fanyar volt a hangja. – Igen is, meg nem is – válaszoltam –, de semmiben sem különbözött volna a kapcsolatunk, ha férfi lett volna az illető. – Hol van most? –kérdezte. – A Vörös Tűz Gazdaságban. Nem tudom pontosan hol, de az életemet köszönhetem neki. – Valóban? – Megkérdeztem tőle, hogy hallani akarja-e az egész történetet, de azt mondta nincs rá szükség. Bármikor szívesen meghallgat, de szeretné ezt a történetet későbbre hagyni. Mondtam neki, hogy hálás vagyok, hogy ilyen megértő, de azt válaszolta, korai még bármiért is hálásnak lennem. Nem látja a jövőnket, de nagyon szeretné, ha jobban megismerhetne, és vágyik rá, hogy én is jobban megismerjem. A második csésze tea még jobban esett, mint az első. Az éhségünk lázba csapott át. Kézzel nem nyúltunk a ruha alá, de a testünkből párolgó hő foka pontosan jelezte, hol tart az intimitás. A bőrünk sugárzott. A gyönyör végigsöpört testünkön és dalra fakasztotta a lelkünket. Megkértem, hogy meséljen nekem Pekingről, az életéről. Megkérdeztem tőle, hogy találkozhatok-e újra vele. Azt felelte, nagyon kockázatos lenne. Nem szeretném, ha bajod esne miattam, mondta. Nagyon sok embert bántottak már miattam. Az életébe kerülhet valakinek, ha… – itt elhallgatott, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa az arcomat. Édes kis barátnőm, folytatta, félek a kérdéseidtől. A karomban tartottam, és azt mondtam neki, bármit megtennék magáért. – Légy ma éjszaka a legédesebb álmom – mondta. – És holnap éjszaka miért nem? – kérdeztem. – Nem, csak ma éjszaka – ismételte meg. – Amikor felkel a nap, többé nem ismersz engem. Nem lesz már ma éjszaka. A ma éjszaka soha nem létezett. Azt mondta, olyan lenne, mint mikor a molylepke meg szeretné érinteni az izzót. Ha megkísérelnék kapcsolatban maradni vele, törvényszerűen megégetném magam. Szó sem lehet róla, hogy bármi módon keressem vele az érintkezést. Peking merev város, nagyon merev. Ott kel fel a nap, és sugarai mindent bevilágítanak. Ránéztem. Tudtam, hogy igazat beszél. Az érzékeim mégsem akartak hinni neki. Ki volt ő? A rejtély megbabonázott. Szorosan öleltem, és mégis mintha nem lett volna valóságos. A nyakához szorítottam az arcom, gyönyörű, hosszú, nőies nyakához. Még mindig áradt belőle a
jázmin. Hirtelen megkért rá, hogy ne mozduljak és figyeljek. Valaki a bokorban rejtőzik, és minket néz. Ki?…ki lehet az? Az ijedtség megbénította a nyelvem. –Remélem, nem egy titkosrendőr – mondta, és még mindig ölelt. – Ne riasszuk meg. Fordulj meg velem úgy, hogy láthassam a mozdulatait – súgta. Ahogy lassan megfordultunk, az árny a bokorban homorított. –Mit tegyünk? Ki lehet? – Hallottál már a magányos maszturbálókról? Férfiakról és nőkről? – kérdezte a Felügyelő, és újra simogatni kezdett. – Sok jelentést hallottam róluk – folytatta. Az újabb gyönyör, amibe most bevont, kezdett ijesztő méreteket ölteni. Hangja, ahogy a fülembe suttogott, minden idegszálamat felborzolta: – Biztos vagyok benne, hogy ez is egy magányos férfi. Nem, várj csak, még egy alakot látok. Ez a második a fenyő mögött bujkál. Ketten is figyelnek minket. Nem, nézz oda, ott a harmadik, sőt a negyedik. Nézd őket! Ne félj, ők ugyanúgy reszketnek, mint mi. Nézd, ott a mentabokor mögött, és nézd, ott is az oszmantuszfa mögött. Látom, ahogy csendben nyögnek, a hátsójuk és az ágyékuk fedetlen, mint a párzó állatoké, sóvárognak, hogy megérintsék őket, hogy beléjük hatoljanak. Látom, ahogy a fiatal dombokat befedi a vérvörös azálea. Az azálea virágzik, elönti a hegyeket, az egész bolygót. Gyökerei beleharapnak a földbe, és most nyög, sír a gyönyörtől. Hallod a sírását? Ebben a pillanatban mindenki hűtlen lett a Dicső Elnökhöz. Micsoda jelenet! Bárcsak hatalmas vezérünk is látná ugyanezt. Sokkolná őt, de le is nyűgözné. Ó, most már értem, ez a titkos hely, ahol a magányos férfiak és nők éjjelente összegyűlnek, hogy megtapasztalják minden dráma lényegét. Itt találkoznak az isteneikkel és istennőikkel. Magukkal hozzák a halottak szellemét, akiket a szomszédos temetőben hamvasztottak el. A gonosztevők bűntudatával maszturbálnak és kielégülnek. Nyugodj le, kis barátnőm – látod a Sárkány Krematórium hatalmas kéményét, a vörös füstcsíkot, amit a mennybe ereget, nézd, hogy sodorja a szél, nézd, hogy ereszkedik alá. Nem szabad behunynod a szemed, látnod kell, meg kell tanulnod értékelni a szépséget, amivel a természet eláraszt bennünket. Figyeld mindezt velem együtt, erezz magadban, az izgalomnak még közel sincs vége. A magányosok velünk együtt mozdulnak, birkóznak a rémülettel, ami átjárja őket, elhomályosítja a tudatuk. Tudják, hogy lelövik, ha rajtakapják őket, ahogyan minket is. Úgy tekintenek erre a pillanatra, mint az utolsó nagy jelenetükre, ahogyan mi is. A rémület megédesíti a percet. A halál közelében járunk, és a menny közelében. Érzed? Könyörögtem neki, hogy hagyjuk el a helyet. Hagyjuk itt a magányosok erdejét. A vállával támogatott, alig álltam a lábamon, és elindultunk a bársonyos éjszakába. A tüskés bokrok elszakították a ruhámat, megkarcolták tagjaim, felhorzsolták a bőröm. Az árnyak homorítottak. A bokrok ütemesen ringtak. A maszturbálók, mint a tenger, emelkedtek és süllyedtek, és ahogy elhaladtunk mellettük hallottam, ahogy egyik a másik után robban. Az eksztázistól félig eszméletemet vesztve, összeestem. Amikor kiléptem a Béke Park kapuján, visszanéztem. Láttam, ahogy zseblámpák pásztázzák a bokrokat. A járőrök szlogeneket ordítoztak: „Óvakodj a reakciósoktól! Szabadulj meg a burzsoá befolyástól!” Végül a park visszasüllyedt halotti csendjébe. Hajnali kettőkor kimentem a vasútállomásra. Olyan zsúfolt volt, mint egy méhkaptár. Átküzdöttem magam a tömegen a Peking expressz peronja felé, és sorra benéztem minden vagonba. Azután megláttam. A huszonnégyes kocsiban. A Felügyelő két ismerős arcú biztonsági őr között állt. Odamentem a vonathoz. De nem integettem, ahogy az összes többi ember tette. Amikor meglátott, nem változtatott az arckifejezésén. Csak a szemével abbahagyta a keresgélést. Nem emelte búcsúra a kezét. Nem inthetett búcsút. Túl nagy ember volt ahhoz, hogy megmoccanjon. Bámultunk egymásra. A vonat elindult. A személyzet hímzett fehér asztalkendőt terített elé az asztalra. Az egyik utaskísérő egy csésze teát hozott
neki. Megpróbáltam mosolyogni rá. Ö megpróbált visszamosolyogni, de egy őr felállt, és lehúzta a rolót. A majdnem teljesen kész film befejezését hirtelen leállították. Azt az információt kaptuk, hogy Csiang Csing elvtársnő nincs megelégedve a szereposztással. A nemzeti Kulturális Hivatalból ládaszám érkezett az olvasnivaló a Párt művészetpolitikájáról. Reggel nyolckor érkeztünk a filmgyárba, és egész nap felolvastunk, önvizsgálatot tartottunk, feltérképeztük politikai hibáinkat, és megvallottuk őket egymásnak. A foglalkozás délután ötig tartott. Cigaretta, tea és szócséplés lett az új nemzeti sport. A felmosáson túl, rutinfeladatként rám bízták még az irodai forróvíz-tartályok feltöltését, a beszédeinket tartalmazó jegyzőkönyvek lemásolását, és azt, hogy a másolatokat mindig juttassam el a filmgyár politikai bizottságának. Csak néhány hónapja voltam díszletmunkás, de máris elviselhetetlennek tűnt a bennem növekvő üresség. Olyan volt, mint egy fekély, mindennap egy kicsit nagyobb. Amikor véget ért a nap, és esténként ágyba dőltem, éreztem, hogy a fekély egyre terjed. Nem hallottam többet a Felügyelőről, de bárhová mentem a stúdióban, mindenütt az árnyékát láttam, a hangját hallottam. A juharfa a szellemét hordozta. Minden éjjel a búcsúéjszakánk emléke kísértett. Egyedül a nagy semmi közepén, a testem reménytelenül hánykolódott vágyaim fogságában, mint egy szárnyaszegett madár. Hiányzott Jen, bár egyetlen levelemre sem válaszolt. Soha nem beszéltünk vele a viszonyunkról. Soha nem mertük bevallani sem egymásnak, sem önmagunknak, hogy szerelmesek voltunk egymásba. Ehelyett csak a zavart és bűntudatot osztottuk meg. Mélységes szégyenérzet maradt bennünk. Soha nem gondoltam rá, hogy Jent kizárólagosan magamnak szeretném, amíg meg nem láttam Leopárd karjaiban. Abban a pillanatban költözött belém a szégyenérzet. Mert abban a pillanatban eszméltem rá, arra vágyom, hogy egészen engem szeressen. Jen azt a látszatot keltette, hogy elhagyott engem. Ezzel a tettével mindkettőnknek esélyt akart adni. Esélyt az új életre. Ugyanazt tette, amit a mezőn kora tavasszal a rizspalántákkal műveltünk, elszakítottuk az összefonódó gyökereket, és szétválasztottuk a növényeket, hogy az egyedek önálló növekedésbe kezdhessenek. A legtöbb rizspalánta megmaradt, de némelyik elpusztult a beavatkozás után. Amikor szétszakítottam egy gyökeret a kezemmel, a reccsenő hangot figyeltem, és azon morfondíroztam, vajon fáj-e a gyökérnek a széjjeltépés. Jen soha nem figyelte meg ezt a hangot. Habozás nélkül cselekedett, ha úgy látta, valamit meg kell tennie. Kegyetlen volt. A szerelme is kegyetlen. És nem volt más választása, mint hogy olyan legyen, amilyen volt. Kidobott, hogy megmentsen. Elküldött, hogy emlékezzek rá. És én emlékeztem. Jen a részemmé vált. Erre akkor jöttem rá, amikor megérintettem a Felügyelőt. A kapcsolatom a Felügyelővel, bár váratlanul bontakozott ki, logikusan történt. Egyszer már megtapasztaltam a szerelmet, hát tudtam, mire számíthatok. A különbség annyi volt, hogy bármennyire furcsa is, a Felügyelővel minden lépésemnek a tudatában voltam. Ha Jennel a szerelemben osztozkodtunk, akkor a Felügyelővel a becsvágyban. A vágyban, hogy túlszárnyaljuk önmagunkat és a korunkat, hogy túllépjünk a belénk vert korlátolt szellemen. A Felügyelő anélkül ment el, hogy bármit is ígért volna. De a vágyam, hogy kitűnjek, a lehetetlent kívántatta meg velem. Jen volt a lehetetlen. Nem kerülhettem el, hogy ennek megfizessem az árát. És meg is fizettem az árát. Az anyámmá változtam. Ahogyan az anyám, én is egy álomvilágban kezdtem élni, amiben szilárdan hittem. Sóvárogtam, hogy visszatérjen a Felügyelő. Sóvárogtam a jelenlétére. Végtelen vágyódásom: magányos, keserves, ködös és mégis nagyon élénk. Bátor Lándzsa súlyosan megbetegedett. Az a szóbeszéd járta, hogy Csiang Csing elvtársnő
kritikus megjegyzései a szereposztással kapcsolatban, valójában őt célozták. A pletyka szerint, Csiang Csing elvtársnő megnézte a vágatlan felvételeket, és annyit fűzött csak hozzájuk: nem mind arany, ami fénylik. Ami annyit tett, nem tűnt fel neki, hogy a filmben valódi tehetség nyilvánult volna meg. A mondást vörös fejléces dokumentumokban kinyomtatták, és a szavakat felolvasták a stúdió gyűlésén. Bátor Lándzsa Szovjet Vanghoz és Esőhanghoz rohant segítségért. Záporoztak a könnyei. Ám a vezetők nem reagáltak rá semmit. Egyetlen szót sem. – Hívatják magát – adta át nekem az üzenetet Egy Uncia, a biztonsági őr. – Esőhang és Szovjet Vang Pekinggel beszélnek, hogy megerősítsék a hírt. – Micsoda? Kit hívatnak? – kérdeztem Unciától, és nagyot ugrott a szívem, bár minden szavát jól hallottam. Egy pillanatig úgy tűnt, megsüketültem, mintha petárdák robbannának a fejemben. Délután behívtak a filmgyár vezetőségi irodájába. Egy óriási fa íróasztal mögül Esőhang közölte velem, hogy pekingi feletteseik fontos feladatra választottak ki engem, próbafelvételt akarnak velem csinálni a Vörös Azáleához. Szovjet Vang Esőhang mellett ült, szemeiből sugárzott az irigység. – Ismersz valakit Pekingben? – kérdezte tőlem. Hangjában erős gyanakvás. Megráztam a fejem, erre megismételte: – Muszáj, hogy megmondd nekünk az igazat, semmi mást, csak a színtiszta igazat! – A Párt szükségletei az én szükségleteim – feleltem. – Azonban ha a Párt mégis azt kívánná tőlem, hogy díszletmunkás maradjak, akkor az maradok – mondtam. – Képmutató! – kiabálta Szovjet Vang. Furcsa mód, tetszett nekem, hogy Szovjet Vangot kihoztam a sodrából. Miért kellene nekem képmutatónak lennem? – mondtam könnyedén. – Nem, nem engedhetjük őt el – mondta Szovjet Vang határozottan Esőhangnak. – Felelősek vagyunk a feletteseinknek. Az ösztöneim azt súgják, hogy ez a lány teljesen romlott, mint a pöcegödörbe esett kő, büdös és kemény! Biztos, hogy egy férfi, egy szerető van a színfalak mögött! Meg kell erősítenünk a gátakat, mielőtt elönt bennünket a víz! De Esőhang leintette Szovjet Vangot. – A lány tiszta, volt orvosi vizsgálaton, hát nem emlékszel? Nem hiszem, hogy egy ügyeskedő szerető lapulna a háttérben. Ez a lány érintetlen. Egy kemény kis dög, ebben egyetértek veled, de ki tudja, lehet, hogy a fentieknek épp ez tetszik. Elnökünk, Mao, mindig is dicsérte a lázadó szellemet. A feletteseink régóta hangoztatják, hogy szeretik a lázadó szellemű fiatalokat. Ki tudja? Szovjet Vang kiabálni kezdett Esőhanggal. – Egyszerűen csak nem vagy hajlandó venni magadnak a fáradságot, hogy újra megvizsgáltasd! Felelőtlen vagy a Párttal szemben! Nincsenek neked elveid? – Esőhang elhelyezkedett a székében, és lassan, tagoltan mondta: – De vannak. Mindig mondj igent a Pártnak, ez a legfőbb elvem. Nem tudtam, hova visznek. Csak annyit tudtam, hogy Pekingben vagyok. Különböző elegáns autókban fuvaroztak. Még soha nem ültem autóban, mégsem tett idegessé a dolog. Minden sofőrön fehér nejlonkesztyű volt. Ha megkérdeztem tőlük, hová tartunk, nem válaszoltak. Rájöttem, hogy minden bizonnyal megtiltották nekik, hogy erre válaszoljanak. Amikor azt mondták, „Kérem”, erős északi akcentussal beszéltek, ez alapján valószínűsítettem, hogy paraszti származásúak lehetnek. Vonásaik, mint a faragott kő, arckifejezésük tiszta és türelmes. Jen ruhájában voltam, a fehérre mosott katonai egyenruhában. Mindig ebbe öltöztem, ha féltem, vagy ha büszke voltam magamra. Az ösztöneim azt súgták, hogy a pekingi felettesek döntésében a Felügyelő keze lehet. A titkolózása izgatott, de meg is rémisztett. Nem tetszett, hogy állandóan körötte járnak a gondolataim, mert veszélyt szimatoltam. Egyenlőtlen
alapokról indultunk. Láttam, hogy teljesen elvarázsolt, és elhatároztam, ha még egyszer látom, meg kell törnöm a varázst. Magamra szabad csak építenem. Tudtam, hogy muszáj. Húszéves voltam. Bátor. Fehér nejlonkesztyűs kéz segített ki az autóból. Bazsarózsaágyások közt találtam magam egy erdei tisztáson. Micsoda táj! Kis patakban folyt a víz a lábamnál, és énekelt a kövek között. Egy ösvény a bazsarózsákon keresztül lankás zöld hegyoldalra vezetett. A sofőr azt mondta, hogy menjek végig az ösvényen, és visszaült az autóba, azután úgy eltűnt vele, mintha soha ott se lett volna. Kivételes csend vett körül. Füves mezők nyúltak az ég széléig, ahol a nap már elindult lefelé. Könnyű szellő borzolta a fákat. Felhők úsztak a tükörsima folyón. Sétálni kezdtem, könnyű léptekkel, mintha a szél röpítene. Bár a bazsarózsák látványa kellemes volt, a virágok pazarsága a tulajdonosuk státusára emlékeztetett. Hirtelen eszembe jutott Jen első parancsa, amikor megérkeztünk a Vörös Tűz Gazdaságba: viselkedj úgy, mint egy katona! Továbbhajtottam magam. Egy öreg kúriát vettem észre, élénk színű virággal és borostyánnal befuttatva. Megláttam egy keskeny, sötét ajtót. Megálltam a bejárat előtt. Egy fehér kesztyűs fiatalember, zöld katonai egyenruhában ajtót nyitott nekem. Csendesen rám mosolygott, és a hallba kísért. Először nem vettem észre, hogy a teremben egy másik férfi is van, mert mozdulatlanul állt az ajtó mellett, mint egy darab bútor. Mint az előző férfi, ő is jól begyakorolta a mosolyát. Intett nekem, hogy kövessem őt a teaszobába, ahol fekete-fehér fényképek függtek a falon. Hellyel kínált egy kanapén, ahonnan az egész kertre gyönyörű kilátás nyílt. A fiatal férfi hangtalan léptekkel elhagyta a helyiséget, majd egy másik, szintén kellemes arcú jelent meg, fehér tálcával a kezében. Begyakorlott mosoly. Megkínált egy forró, nedves kendővel. Épp akkor távozott, amikor a negyedik kellemes arcú férfi megjelent, és egy csésze illatos teát tett le elém. Gyakorlott mosoly. Begyakorlott lépések. Fehér kesztyű. Borotvált áll. Virágsziromajkak. Faragott kő vonások. Ki-be úszkáltak a szobában, mint halak a moszatok között. Miközben a teát kortyoltam, nézegetni kezdtem a fotókat. A képek többségén virág volt, főleg bazsarózsa. Bazsarózsa ködben, esőben, napkeltekor, napnyugtakor, holdfényben és sötétben. Fehér bazsarózsa a fehér havon. Hervadó bazsarózsa, szenvedéllyel felvéve. Meghatódtam, és egy pillanatra elfeledkeztem róla, hol vagyok. Amikor még figyelmesebben megvizsgáltam a képeket, rájöttem, hogy nem szimplán fekete-fehérek. Kézzel színezték őket, enyhén sárgás árnyalatúra. A tátogó szirmok színét finoman árnyalták. Meghatott, ahogy a művész eltüntette magát ezekben a képekben. A teaszobából íves fahíd vezetett a kertbe. A kinti fényárban minden részlet élesen kirajzolódott. Egy kamera kattanását hallottam, és egy ismerős hangot. Egy hangot, amire titokban számítottam, most mégis megrázott. – Rég láttuk egymást, nem igaz? – mondta a hang. Megremegtem belül, pontosan úgy, mint azelőtt. Mondani akartam valamit, de a nyelvem megbénult. – Gyere, nézd meg a kertemet – mondta a hang. A Felügyelőn kékesfehér vászoning, fűzöld nadrág és sötétkék szalmapapucs volt. Vékony, lányos karját keresztbe fonta a mellkasán. Megfordult, hogy megvizsgáljon egy bazsarózsabimbót. A virágra összpontosított. A parfümje egyre jobban vonzott, és az öröm, hogy viszontláthatom, szétáradt bennem. Rövid, fekete haját puhán hátrafésülte. Továbblépett egy másik bazsarózsához. Az eleganciájától elállt a lélegzetem, annyira vágytam rá, hogy a közelében lehessek. Amikor az ujjai a rózsa szirmához értek, az egész lényem beleremegett, mert emlékeztetett rá, hogy ugyanígy ért énhozzám. Nem tetszett nekem ez a vágy, mert teljesen elerőtlenedtem tőle a jelenlétében. Lehajolt, hogy megvizsgáljon egy kerekded virágot. Hangtalanul beszélt, és ezzel minden figyelmemet önmagára irányította. Utáltam, hogy manipulál, de reszkettem érte, hogy elcsábítson. Megszólalt. – Van esetleg véleményed a fotókról? – Ki készítette őket? – hallottam most a
saját hangomat. – Senki más nem lakik itt – felelte –, és a fotók ebben a kertben készültek. A kellemes arcú fiatalemberek még mindig körülöttünk úszkáltak. Éreztem, hogy figyelnek. – Az agyuk fémből van – mondta a Felügyelő, és az egyik kellemes arcú háta felé bökött. – Szögletes a szívük, mint a robotoknak. Nem értenek az érzelmekhez úgy, ahogy te értesz hozzájuk. Te tapasztalt vagy. Hogy van a szerelmed? Mi is a neve? Nem, erre ne válaszolj. Meggondoltam magam. Megijedtem, mintha a Felügyelő belelátna az agyamba. Megkérdeztem, miért hívtak engem ide. – Szükségem van rád – mondta. Egy fontos próbafelvétel miatt hívtunk, egy próbafelvétel miatt, amely a népünk fejében alapvető dolgokat kell, hogy megváltoztasson. Majdnem kiesett a csésze a kezemből. – A Vörös Azáleát kell eljátszanom? – kérdeztem, és reszkettem, mi lesz a válasz. – Eltaláltad – bólintott. – De szeretnélek rá emlékeztetni, hogy jobban örülnék, ha semmit nem kérdeznél. – Kezdtem átlátni az események logikáját. Azt, hogy miért hoztak engem Pekingbe, és miért hoztak el, éppen erre a helyre. Egészen biztos, hogy a Felügyelő volt az, aki kirúgta Bátor Lándzsát, és engem állított a helyére. Nála a kulcs Csiang Csing elvtársnőhöz. Kezdtem látni a jelentőségét annak, ha egyszerűen csak hagyom, hogy a jövő megmutassa magát. – Jól van – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Ha eljátszod a neked szánt szerepet, igazi kalandban lesz részed. Addig üsd a vasat, amíg meleg! – figyelmeztetett. – Mennyire vagy felkészülve a Vörös Azáleára? – kérdezte tőlem, miközben a kerten keresztül egy másik udvarra értünk. Beléptünk egy terembe. Fehér vetítővászon csüngött a plafonról. A terem falait sötét lakk borította bazsarózsa faragványokkal. A vászon előtt két nagy, sárga kanapé állt. A Felügyelő rámutatott az egyikre, hogy foglaljak helyet. Néha itt alszom, amikor az éjszaka nagyon elhatalmasodik rajtam, és a sötétben didergek. Amikor a kedvenc filmem véget ér, a világ legszomorúbb embereként ülök itt. Összekuporodok a díványon, és hagyom, hogy folyjanak a könnyeim, mint egy kisgyerek. Talán nem az a legjobb, ha az ember kienged, amikor gyengének érzi magát? Egy árny suhant át a vásznon. Megfordultam, és megláttam a vetítőgépet a falon. – Tehát ez egy vetítőszoba – mondtam. – Igen, ez egy vászon, ahol a történelmet csinálják és újracsinálják – mondta a Felügyelő. – Minden az akaratunktól függ – tette hozzá. Egy kellemes arcú férfi újfent illatos teát szolgált fel. A Felügyelő engem bámult, ahogy a teáját kortyolta. – Tetszik, ahogyan a fény most az arcodra esik. Ne mozdulj. Igen, így szép. – Kezével megérintette az arcom. –Az arcodnak megvan az a hősies karaktere, amit kerestem. Olyan elégedettséggel tölt el, amikor rád nézhetek. Örülsz annak, amit mondok? Éreztesd, hogy értékelsz, ahogy a többiek tették. A csendességed irritál. Nem szeretem, ha összezavarnak. Megfigyeltem, hogy te nem nevetsz, amikor a többi lüke lány nevetgél. Ez mély benyomást tett rám, de még nem tudtam megszokni a karakteredet. Van benned valami veleszületett tartás. Ez nagyon ritka. A felmosásból sokat tanultál. Igaza van a mondásnak: Idd ki a keserűből az utolsó keserű cseppet is, és a legnemesebbé fog tenni a nemesek között! Most úgy beszélt a Vörös Azáleáról, mintha a saját életét mondaná el nekem. Parancsnok volt a Vörös Hadseregben, egy vörös istennő, akit mindenki szeretve tisztelt. A történet egy hosszú szellemi menetelésről szól. A kommunizmusba vetett rendíthetetlen hitről és Mao imádatáról, de ugyanakkor hihetetlen akaraterőről is, amivel a nő legyőzi az ellenséget. De nagy szerepe van a filmben a nő rendkívüli katonai tehetségének és a látványos csatáknak is. A történet nem érdekelt annyira, mint a történet mesélője, aki az orrom előtt ült. Nyíló bazsarózsa volt. Egy finoman színezett bazsarózsa, olyan, mint a fényképeken. A mandulaszemek úgy fénylettek, mint soha. A porcelánfinom bőr eleganciáról mesélt. Férfi és nő volt egyszerre. A történet pedig olcsó likőr, amit leöntött a torkomon, és megrészegített vele. Pontosan ezt szeretném látni a szemedben, mondta. Egymillió bika, ahogy égő farokkal
rohan a hegyről lefelé. Intett egyet a kezével. A szoba elsötétült. Meg akarom neked mutatni az egyik kedvenc filmemet, mondta, így töltöm az éjszakáimat. Megkérdeztem, mi a film címe. Az ősi Róma ostroma, válaszolta. Megjegyeztem, hogy semmilyen idegen nyelven nem értek, azt felelte, éppen azért ül mellettem. Szeretne nekem tolmácsolni. A film forogni kezdett. A vetítő kezelője beállította a lencsét. A homályos kép éles lett. A kerek jelzőlámpa a hátam mögött olyan érzést keltett bennem, mintha egy hatalmas szem hátulról leskelődne. A Felügyelő arca csak centikre volt az enyémtől. Beszívtam a parfüm illatát. Elkezdett fordítani. Hangja a szélben rázkódó bokrokra emlékeztetett. A Felügyelő susogása összekeveredett a film zenéjével. Hangja megtelt szomorúsággal, ahogy a film végét kommentálta. Egy birodalom bukását néztük végig, királynője öngyilkos lett. A zene tragikusan komor volt. A Felügyelő fényes mandulaszeme csillogott. Gyöngy pergett végig az arcán, mint egy elszakadt lánc. A tolmácsolás egyre töredezettebb lett, a légzése egyre erősebb. Egy ponton megállt, és nem volt képes folytatni, holott a film még pergett. A Felügyelő háromhetes katonai kiképzésre küldött. Azt mondta, szeretné, ha igazi katonák vére folyna az ereimben. Egy kis szobát kaptam a barakkok oldalában. Belevetettem magam a kiképzésbe. Reggel hatkor már kint futottunk a csapattal a csendes országúton. A katonák többsége parasztok leszármazottaiból került ki. Lépteink úgy csapódtak az úton, mint mikor uborkát szeletelnek a vágódeszkán. Beszívtam a friss hegyi levegőt. Beszívtam a trágyaszagot a zöldségágyások mentén. A felkelő nap irányába futottunk. A teher a hátamon nehéz volt. Egy puska, egy takaró, egy üveg víz és egy pár cipő volt a hátamra kötve. A csomag folyton szétesett, mert nem voltam képes rendesen összekötözni. Három perc kevés volt nekem a kötözésre. Továbbvonszoltam magam. A holmimból folyton kiesett valami. Intettem az egyik parancsnoknak, aki a sorkatonák mellett futott. Megkérdeztem tőle, hogy megállhatok-e összeszedni a tárgyakat. Nem válaszolt. Úgy tett, mintha nem hallott volna. Újra feltettem neki a kérdést, most rám ordított. Egy, két, há, négy! Az egész csapat ordítani kezdte vele együtt: egy, két, há, négy! A fiatal férfiak hangja mennydörgött. A csapódó léptek magukkal sodortak. Folytattam a futást. A katonák diktálták az iramot. Nem hagyták, hogy megállják. Próbáltam nem elesni. A látásom elhomályosult. A lépteik, mintha rajtam csapódtak volna. De az akaratom kitartásra buzdított. Aztán egyszer csak lezuhant a szemhéjam. Elájultam. Másnap ugyanez a rutin folytatódott. Az eszméletvesztésig futottam. A reggelit csak futás után szolgálták fel. A katonák közt álltam. Mindenki a sarkán ülve evett. Gőzölt kenyeret, kását és sós zöldségdarabkákat kaptunk. Csendben ettünk. A katonák a tányérjukra meredtek. Azután lőgyakorlat következett. Ember formájú céltáblára lőttünk, a bábukon amerikai sisak. A kiképző őrmester téglát függesztett a karjaimra. Remegett a karom, ahogy a puskát tartottam. Húszpercenként váltottunk pozíciót. Éreztem, ahogy az izzadságcseppek végigfutnak a mellkasomon. Azután a forró napsütésben meneteltünk, ebéd után pedig hason fekve gyakoroltuk a célzást. Ekkor harmincpercenként váltottunk pozíciót. Arra gondoltam, hogy bármit hajlandó lennék megtenni, hogy a Felügyelő kedvében járjak és kikerülhessek innét. A katonák mellettem feküdtek. Amikor testtartást váltottunk, rájuk pillantottam. Megvetően néztek vissza rám. Késő este Mao tanításait hallgattuk. Minden katona kapott egy Mao-könyvet. Hangosan olvastunk fel. Megbeszéltük, hogy mit tanultunk az aznapi olvasmányból. A férfiaknak erős északi akcentusa volt. Arról beszélgettek, hogyan aludtak az avarban és éltek bogyókon. Hogyan bírták az önként vállalt erőpróbákat. Azt mondták nekem, hogy a legfontosabb dolog: gyorsan tanulni. Alkalmazkodtam a beszédmódjukhoz. Azt mondtam nekik, hogy tanulnunk
kell az ostoba ember példájából, aki lapáttal akarta elhordani az útjába kerülő hegyet. Aztán leírtuk, hogy miről beszélgettünk, és beadtuk a papírokat. Este tíz után ért véget a nap. Elaludtam, mielőtt a fejem a párnát érte volna. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármire is gondoljak, csak álmodtam arról, hogy a Felügyelő jön és megment. De kibírtam a kiképzést, a becsvágyam reménnyel töltött el. A három hét letelte után, a futógyakorlat kellős közepén, odahúzott mellénk egy dzsip, és beszállítottak a kocsiba. A katonák fapofával néztek. Egy fehér kesztyűs katona vezette a kocsit. Egy másik katona mellettem ült. Nem szóltak hozzám. A dzsip egy hotelszerű épület előtt állt meg. Az épületen nem volt névtábla. Bejáratánál katonák őrködtek, és kocsik húztak ki-be. Tisztára mosott, fénylő autók. Kaptam egy szobát, ahol két napig egyfolytában aludtam. Nagyon jó koszton tartottak. A harmadik nap, ahogy az ablaknál ücsörögtem, felidéztem, mit mondott a Felügyelő a filmről. Milyen sajnálkozással és izgalommal beszélt róla, mennyire hitt benne. Megtanultam, hogy ne tegyek fel kérdéseket. Csak annyit tudtam, hogy ami velem történik, az túl fontos ahhoz, hogy megkérdőjelezzem. Magasra másztam. Olyan magasságokba, amit a családom elképzelni sem tudott. Idegesen és izgatottan várakoztam. Azután kaptam egy aktát, vörös betűs címlappal. A címlapon ez állt: Szigorúan Titkos Utasítások. Az utasítások a Felügyelőtől származtak. Azt a parancsot kaptam, hogy nézzem meg a Vörös Azálea színpadi változatát. Egy helyi színházi csoportot kellett meglátogatnom, amelyik évek óta próbálta a Vörös Azáleát, anélkül hogy kijelölték volna neki a bemutató időpontját. Amikor beléptem, azt éreztem, nem látnak szívesen. A színésznő, aki Vörös Azáleát játszotta, tíz centivel alacsonyabb volt nálam, és nem kívánt beszélni velem. Úgy tűnt, a társulat minden tagja tudja, ki küldött engem. Az udvariasságuk távolságtartó és hűvös volt. Minden reggel nyolckor a színészek olvasópróbával kezdtek, de már kívülről tudták az egész szöveget. A játékukban nem volt energia. A színésznők elhozták a kötéseiket a próbaterembe, a színészek több csomag cigarettát szívtak el. Ebédidőben megkérdeztem a társulat egyik tagját, miért történik minden olyan rettenetesen lassan. Azt válaszolta, hogy kimondottan értékelné, ha megengedném neki, hogy néhány percre kiszakadjon a Vörös Azálea világából. Zavarba ejtett. Bólintott felém, és megkért, hogy hallgassam vele egy kicsit a rádiót. Ide-oda forgatta a keresőt, végigjárta az összes csatornát. Mindegyiken opera szólt. Az operák, amiket már évek óta kívülről fújtunk. A gyerekek az utcán ezeket dúdolták. A férfi keserűen elmosolyodott – oxigén helyett is forradalmi operát lélegzünk be. A földre köpött, és a kezével megtörölte az orrát. Elfordultam. – Ugye, megbocsát – mondta, és álmosan hátradőlt a széken, hogy szunyókáljon egyet. A rádiót bekapcsolva hagyta. Sütött róla az unalom. Engem nem untattak az operák, és a Vörös Azálea sem untatott. Nagy árat fizettem a Vörös Tűz Gazdaságban ezért a szerepért. Jen és fiatalok milliói a piócákkal küzdenek. Ha csak rágondoltam, kirázott a hideg. Nem érdekelt, hogy másoknak fog-e tetszeni Csiang Csing elvtársnő operája. A Vörös Azálea az életem lett. Minden reggel tisztelettudó arckifejezést öltöttem magamra. Elegánsan beléptem a próbaterembe, és szerényen helyet foglaltam a nézőtéren. Ebédidőben ettem egy tálka rizst savanyított zöldségekkel. A jellemábrázolást tanulmányoztam. A sorokat ismételgettem, ameddig kívülről nem ment az egész. Még mindig várakoztam. A Felügyelő küldetett értem. Küldött egy rakás vadonatúj katonai egyenruhát is, azt szerette volna, hogy próbáljam fel őket. Késő délután, amikor a találkozóra indultam vele, az egyik friss egyenruhába bújtam. Mosolygott, amikor meglátott. Olyan volt, mint egy bazsarózsa. Ő is katonai egyenruhában volt. Egy hosszú hajszál az arcára tapadt. A kapu előtt fogadott, és azt javasolta, tegyünk egy hosszabb sétát a kertjében. Alámerültünk a zöldbe, a
bazsarózsaágyásokba. Egy tópartra érkeztünk, a vízen kőből készült csónak. A Felügyelő elmesélte nekem a csónak történetét. Egy fiú ajándékozta meg vele hajdan az anyját. A fiú uralkodó volt. Megkérdezte az anyjától, mit szeretne kilencvenedik születésnapjára, és az asszony azt válaszolta, hogy mindig is szeretett volna hajóra szállni, de fél a víztől. A fiú erre építtetett egy csónakot kőből a móló közvetlen közelében, úgyhogy az anya a hajón is lehessen, de vízre se kelljen szállnia. Az anya rettenetesen élvezte a születésnapi ünneplést, és az eset az egész birodalomban szájról szájra járt, mint a fiúi ragaszkodás példája. A kőcsónakban ültünk. Figyeltem, ahogy a fény a víz felszínén játszik. – Az összképre kell figyelned – szólalt meg váratlanul a Felügyelő, félbeszakítva az álmodozásomat. – Egy igazi hős élete olyan, mint egy kötéltáncosé. Soha nem lehetsz mindenre felkészülve. A nap lement, és az ég úgy nézett ki, mint egy aranylegyező. A rózsaszín felhők, mintha csak vízfestékkel festette volna őket valaki, ragyogtak és beszínezték az eget. – Mi vagyunk az ujjak, amelyek a történelemkönyvet írják – mondta, közben felállt, és kilépett a csónak szélére. A vizet bámulta. A tó tükre mélyzöldből sötét feketére váltott. – Nem félek a víztől – mondta, és magasra emelte az állát, az eget kémlelte. Néztem a szemét. Tiszta odaadást láttam benne. Tekintetével mintha a ködöt szerette volna elűzni. Megkért rá, felejtsem el régi önmagam, és éljek igazán a Pártért. – Mao arra kér bennünket, hogy feledkezzünk meg önmagunkról. Aki lemond az életéről, hogy azt a nép boldogulásának szentelje – folytatta –, az valójában sokkal gazdagabb életet él. – Azt mondta szeretné, ha leszámolnék a bennem rejtőző kisördöggel. – Az ördög arra kényszerít, hogy érzelmeidnek beadd a derekad. – Megkért rá, hogy feledkezzem meg saját jelentéktelen személyemről. Azt mondta, teljes odaadást vár el tőlem. A vallásos szín a hangjában megrémisztett. Nem értettem, miről beszél. Bár szeretett, és részben pontosan az önálló gondolkodásom miatt szeretett, most azt kéri, áldozzam fel önmagam, és személyemet tökéletesen rendeljem alá az ő filmes álmainak. Megkért rá, ne okozzak neki csalódást. Olyan nagyon számított rám, hogy most már nem is tudná nélkülem beteljesíteni a küldetését. Hozzátette, hogy soha nem volt képes igazán megemészteni a visszautasítást, és megkért rá, hogy erre figyeljek. Egész életében arra nevelték, hogy utálja az egyénieskedést, pedig közben vonzódik hozzá. Megkért rá, hogy soha nem álljak az útjába, és ne kényszerítsem rá, hogy ártson nekem, mert bármennyire szeret is, nem engedheti, hogy akadályozzam az álma megvalósításában. Ha rákényszerítem, le fog cserélni. Megkért rá, hogy engedelmeskedjem neki, mert ha neki engedelmeskedem, akkor a saját becsvágyamnak engedelmeskedem. Mert ő és én immáron elválaszthatatlanok vagyunk. A Felügyelő visszavitt Sanghajba. Azt mondta, túlságosan sok nehézségbe ütközött volna most a Vörös Azáleát Pekingben leforgatni. Van egy új politikai áramlat, amelyik támadja őt, és támadja az értékek legfőbb őrét, Csiang Csing elvtársnőt. – Sanghajban jobb lesz forgatni – mondta. Sanghajban Csiang Csing elvtársnő operái mindennapos lelki tápláléknak számítanak. Minden helyi rádióállomás ezeket játszotta. A házunkban a Vuli Üzemben is egész nap ezek szóltak. A nők többsége együtt énekelte a rádióval, miközben a drótot forrasztották, hogy: A felkelés az aratás után nagy vihart kavart. A fáklya kigyúlt, Tüzet ébresztett a szívemben. Megértette velem, Hogy csak fegyverrel szabadíthatjuk fel hazánkat. A jó élethez egyetlen út vezet, Csatlakozzunk a Párthoz és a Vörös Hadsereghez. A repülőgépen azt mondta, hogy egy nap még géniuszként fogok visszaemlékezni rá.
A filmgyár vendégházában laktam a forgatás alatt, és néhány naponta meglátogathattam a szüleimet. Nagyon tetszettem magamnak a jelmezemben, a Vörös Hadsereg egyenruhájában és zakójában, úgyhogy abban látogattam haza. Amikor az utcánkban lépkedtem, tudtam, hogy a szomszédok az ablakok mögül lesnek. Most már hozzám se mertek szólni. Túl jelentős lettem ahhoz, hogy beszélni merjenek velem. Ha néha mégis belém botlottak, behízelgő modorban olyasmiket mondtak, hogy: Ó, régóta tudtuk, hogy egyszer még sokra fogja vinni ez a kislány! Rögtön láttuk, ahogy ideköltöztetek. Erre nemigen tudtam mit válaszolni, mert élesen emlékeztem rá, hogy Bolhásnak csúfoltak. Amikor Kis Koporsó eljött meglátogatni a szüleit, vele beszélgettem. Gyári munkás lett belőle, hozzáment az egyik munkatársához, és elköltözött a környékről. Kis Koporsó soha nem hízelgett nekem. Csak a szeméből látszott, hogy nagyon tisztel. Tudtam, hogy büszke rám, és azt mondtam neki, meglásd, adok még okot nagyobb büszkeségre is! – Azt akarom, hogy ettől a perctől felejtsd el családnevedet. Mostantól Vörös Azálea vagy – mondta a Felügyelő. – Mutatkozz be, légy szíves! – Megremegtem, és hangosan megszólaltam: – Vörös Azálea vagyok. – Elégedetten bólintott. – Azt akarom, tisztában legyél azzal, hogy mit alkotsz – folytatta. –Olyan személyiséget alakítsz, aki hamarosan előtérbe kerül Kína ideológiájában. Történelmet írsz ezzel a szereppel, a proletariátus történelmét. Visszaadjuk történelmünknek az eredeti arcát. Néhány hónap múlva, amikor az egész országban vetítik majd a filmet, a forradalmi ifjúság jelképe, hősnője leszel. Jegyezd meg örökre Mao elnök tanítását: A jó példa végtelen erőt sugároz. – Felkészültél? – Szeme vöröslött a kialvatlanságtól, beszéde égett föld illatát árasztotta. – Kiástuk a csatabárdot – mondta. – Csiang Csing elvtársnő mellénk állt. Küzdeni fogunk életre, halálra. Politikai erők csapnak össze. – Bólogattam, mintha érteném, miről beszél. Felém lépett, megállt előttem, és középső ujjával feltolta az államat. Alaposan megvizsgált. Akár egy sárkány, átrepült szemem tükrén, és csendben beszivárgott, bejutott a testembe. – Mutasd ki az elszántságod – suttogta. Határozottan néztem a szemébe. –Igen, gyönyörű vagy. Tudnod kell, hogy mi puskaerdőn és golyózáporon fogunk keresztülgázolni, hogy megadjuk ősanyáinknak a kellő tiszteletet. Édesanyák voltak ők, akik évezredeken át szolgasorban éltek, szolgaként haltak, szolgaként temették el őket, és úgy is oszlottak fel. Mi elmondjuk nekik, hogy most új világ született. Olyan világ, ahol nőnek születni ünnep és üdvözlendő. Olyan világ, ahol egy nőnek is joga van félrelépni, ha kényszerházasságban él, és a férje ostoba disznó. – Hirtelen befejezte. Engem bámult, résnyire összehúzta a szemét. – Nos, ennyi elég egyelőre. – Asztalán megnyomta a csengő gombját, és egy kellemes képű, fiatal férfi lépett be. – Kísérd át a sminkszobába! Vörös Azálea, nemsokára menned kell a fotózásra! Először pózoltam fényképezőgép előtt. A fotós azt mondta, a nyomdában a nyomtatógépek már várnak erre a képre; három napon belül készen lesz a poszterem. Ez Csiang Csing elvtársnő politikai útmutatása. Vörös Azáleának meg kell felelnie az elvtársnő legkomolyabb elvárásainak. A villanykörtébe bámultam magam előtt. Arra gondoltam, mennyire utál Bátor Lándzsa és Szovjet Vang. Szóltam a fényképésznek, hogy készen állok. A gép kattogása hihetetlenül hangzott. A bőröm alatt Jennek éreztem magam. A stáb újra vette a jeleneteket. Bátor Lándzsa és Szovjet Vang ki lettek zárva. Senki sem emlegette őket. Akik eddig Bátor Lándzsát szolgálták, most engem szolgáltak ki. Gördülékenyen zajlott a forgatás egészen addig a napig, amikor megtudtuk, hogy bizonyos mondatokat meg kell változtatni a forgatókönyvben. Vörös Azálea ne legyen ennyire heves és pikáns. Kerüljön kicsit háttérbe, következésképpen a férfi főszereplő mutatkozzon többet a
filmvásznon. A Felügyelő megtette a változtatásokat. Többször Pekingbe kellett utaznia egyeztetni. Minden alkalommal elcsigázottnak tűnt, amikor megjött. Naponta négy doboz cigarettát szívott. Ujjai megbarnultak a rengeteg cigarettától. Nem magyarázott el nekünk semmit. Minden jelenetet háromféleképpen, három különböző dialógussal vett fel. Az első változatban, tegyük fel, azt kellett mondanom: Nem, nem foszthatnak meg az álmaimtól. A második verzióban azt kellett mondanom: Nem, ő Kína reménysége! Nem foszthatnak meg a reményeimtől! A harmadik felvételen pedig: Életem árán is követni fogom, mert ő a világ proletárjainak megmentője. Ilyen módszerrel harcolt a Felügyelő a pekingi ellenlábasaival szemben. Ha ez első változat nem felelt meg, akkor megmutatta a másodikat, vagy a harmadikat is. Tárgyalni kezdett velük. Minden filmkockáért meg kellett harcolnia. Kifestették az arcom. A jelmeztervező feladott rám egy szürkés színű katonai egyenruhát, melyhez gyékénycipőt húztam. A zubbonyujjakat felcsavarták, és befonták a hajam. Vastag övet fűztek a derekamra. Valaki egy hosszú szövetanyagot erősített a lábamra. Elpróbáltam a szövegemet. A Felügyelő egy új sort tett hozzá, annyit kellett még mondanom: Mao elnök. A Felügyelő a rendezői székben ült. Koncentrált figyelmével uralta az egész terepet. Egy asszisztens újra és újra megmérte az arcom és a kamera közötti távolságot, és magában mormolta a számokat, miközben lejegyezte a füzetébe. Vörös Azálea kezét egy kötéllel hátrakötözték. Nemsokára nyilvánosan fogják megkínozni. Második jelenet, harmadszor. – Most egy nagy közelit akarok a szempárról – kiáltotta a Felügyelő. –Keretezd be az arcát. Mozogjon a kamera! Közelebb! Még közelebb! – A kamera körbefordult a kísérőcsapat segítségével. Megint változtattak. A felvételvezető asszisztensek izzadni kezdtek. Egyikük megint számokat mormolt. Száznegyvenkét centiméter. Százhatvanhét centiméter. Az egyik reflektor aljzata kiégett. Füstölni kezdett a zsinór is. A fővilágosító gyorsan kicserélte. A fodrászmester megigazította a hajfonatomat. Hirtelen megijedtem, hogy nem lesz megelégedve velem a Felügyelő. Nem tudtam beleélni magam a szövegembe. A sminkes szakember megkérdezte, kérek-e műkönnyeket a szemem sarkába. A Felügyelő elküldte egy intéssel. A jelmezes odalépett hozzám, és benedvesítette a ruhám hátsó részét. A Felügyelő elkiáltotta magát: Felvétel, kamera forog! Elmondtam az új részt: Mao elnök. A Felügyelő kiáltott: Ennyi! Nem lett jó, talán a világítás miatt. Sajnos nem lett tökéletes a világítás. Ö nem szereti az efféle világítást. Csiang Csing elvtársnő nem akar árnyékot látni Vörös Azálea orra alatt. Hősnőnk arcára egyáltalán ne vetüljön árnyék. Nem kell árnyék! A fővilágosító, mester ingerült lett, de nem volt mersze feleselni. Elkezdte átszerelni a lámpákat. A kamera újra forogni kezdett. Mindenki visszatartotta a lélegzetét. Óvatosan ismételtem meg a szövegemet. A Felügyelő belerúgott az egyik lámpaoszlopba. Mérges volt. Az operatőr csapata is ideges lett. A stúdió vezetői lejöttek hozzánk. Mindenki újra készen állt. A Felügyelő felemelte a kezét, mandulaszeme jobban csillogott, mint a lámpák fénye köröttem. Láttam, hogy aggodalom villan tekintetéből. Ajkai repedezettre száradtak, ujjaival a levegőbe kapott, mint a karmait kinyújtó sas. Behunyta a szemét, és áhítattal mondta ki a szavaimat: Mao elnök. Aztán kinyitotta a szemét, és megkért, jóval többet adjak bele, mint hogy csupán kimondok néhány szótagot. Hátradőlt, és lassan azt mondta: Felvétel indul, kamera forog! Megbuktam előtte. Nem tudtam közvetíteni, amit szeretett volna. Játékom rideg maradt. Leállította a felvételt, fintorokat vágott. Azt mondta, még egy perc, és jobban ráérzek majd. – Válj eggyé a szereppel! – Mély levegőt vettem, és újra elmondtam a szavakat, kétszer is: Mao elnök. Mao elnök. Nem történt meg a varázslat. A Felügyelő idiótának nevezett. Én is idiótának tartottam magam. Nem tudtam koncentrálni. Viccesnek találtam a szöveget. – Mao elnök? Mi ebben a vicces? A nacionalistáknak le kellene lőni téged – kiabált velem a Felügyelő. – Hová tűnt a
lelkesedésed, amit egyszer megláttam benned? Tudom, hogy benned van még. Mi a bajod? Nem fogod fel ennek a néhány szótagnak a jelentését? Azt hittem, értelmes vagy. Azt hittem, megértettél mindent. A sminkmester odajött hozzám, és újrafestette a sebet a homlokomon. A jelmezes még egy kis csirkevért fröcskölt a mellemre. Még mindig képtelen voltam megfelelően kiejteni: Mao elnök. A Felügyelő belerúgott a villanyáram főkapcsolójába. A stúdióban koromsötét lett. Elállt a lélegzetem. Egyedül üldögéltem a filmstúdió egyik vendégházában. Éjfél körül járt az idő. A juharfa ágai hozzácsapódtak az ablakomhoz, úgy hangzott, mintha valaki kopogott volna. Az egész hálóterem olyan csendes volt, akár egy kripta. Borzasztó nap ért véget. Majdnem kirúgtak. A világosítómunkások Bátor Lándzsáról kezdtek beszélni, hogy ő milyen könnyedén vette az efféle akadályokat. Azt tanácsolták a Felügyelőnek, hogy küldjön haza. Lépéseket hallottam a folyosó végéből. Felém közeledtek. Valaki megállt az ajtóm előtt. Könnyedén kopogtattak, akár egy fakonpács. – Nyitva van – mondtam. A Felügyelő lépett be, és becsukta maga mögött az ajtót. Kék Mao-zakót viselt. Széket akartam előhozni neki, de megállított. Hozzám lépett, leült mellém, kezével megmarkolta csupasz vállamat. Lágyan megsimogatott. Arra kért, bízzam benne. Azt kérte, higgyek benne. Azt mondta, csak akkor látom meg azt a jövőt, amit ő lát, és csak akkor érzem meg azt az erőt, amit ő érez, ha van hitem. Azt válaszoltam, sután hangzanak az új szövegeim. Túl száraz ez a stílus. Elmondtam, fogalmam sincs, hogyan kellene kiejtenem ezeket a szavakat. Azt mondta, nem a sutaság benne a lényeg. Ennek az ügyetlenségnek politikai céljai vannak. A pluszsorokat be kellett tenni, különben nem lenne Vörös Azálea. Azt válaszoltam, nem ismerek olyan színpadi technikát, amelynek segítségével jól tudnám elmondani. Egyszerűen képtelen voltam feltölteni a szavakat érzelemmel. Azt mondta, ebben igazam van – muszáj, hogy legyenek érzelmeim. Az új szavaknak nincs különösebb jelentőségük. A dolog jelentősége a szavakon túl létezik, Vörös Azálea személyiségében. Azt válaszoltam, nem vettem észre ezt a fejleményt, ellenben azt igen, hogy az új mondatok elrontják a filmet. Ki fogják nevetni az emberek. – Mit gondolsz, milyenek az emberek? –kérdezte. – Sétáló hullajelöltek. Mit ismernek ők? Az egyetlen, amit ismernek, a félelem. Ezért is van szükségük parancsnokokra. Elvárják, hogy valaki megmondja nekik, mit kell tenni. Bölcs uralkodóra van szükségük. Ötezer éve így megy ez. Abban hisznek, amit az uralkodó rájuk kényszerít. Ezért is léteznek intellektuális műfajok. Az operák is a gondolkodásmódjukat formálják, azért vannak, hogy helyre tegyék az emberek agyát. Érted már? Mindent elmondok neked, amit megtanultam. Átadom neked az erőmet. Érted? Most már egy másik ember is pontosan ugyanazt tudja, amit én tudok. Más is használhatja már az erőmet arra, hogy elérje, amit akar. Belenézett összezavarodott arcomba, és azt mondta, tulajdonképpen irigyel engem. – Tényleg, komolyan gondolom, hogy irigylem a naivitásodat, a fájdalmaidat, a kételyeidet. Mert bennem nyoma sincs ezeknek. Nincsenek kételyeim, érted? Megtörhetetlen az akaratom. Figyelsz egyáltalán? Megkérdeztem, mi késztette arra, hogy azt tegye, amit tett. Felállt a helyéről, és összehúzta a bársonyfüggönyöket. Felém fordult, közben lekapcsolta a villanyt. A sötétben odarántott a mellkasához. Átölelt. Azt akarta, hogy megkívánjam. Aztán azt mondta nekem a sötétben, mindig arra gondolt, ő legalább olyan jól ismeri a nőket, mint én, mert neki is van egy női énje. E része késztette arra, hogy ezt a munkát végezze, hogy Csiang Csing elvtársnő keze alatt dolgozzon, aki hősökké tette a nőket. Magának akart megfelelni. Azt mondta, a Vörös Azáleában rajtam keresztül azt a nőt formálhatja meg, aki mindig is elkápráztatta. Görcsös rángást éreztem a testemben, ahogy a düh, a fájdalom és az izgalom átcikázott rajtam. – Menjünk el – suttogta a fülembe. Néhány pillanat múlva visszafojtottuk
lélegzetünket, és lépéseket hallottunk a folyosóról. Fapapucsok koppanását. Nem ért váratlanul, mégis megrémültem. A portás közeledett a folyosó vége felől. A Felügyelő gyorsan felkapcsolta a villanyt, és megigazította a zakóját. Résnyire nyitotta az ajtót, és leült velem szemben. Elővett egy újságot, és úgy tett, mintha olvasna. Tollat ragadtam, és jegyzetelni kezdtem. A lépések megálltak az ajtó előtt. A Felügyelőre pillantottam. Olyan nyugodtnak tűnt, mint szélcsendben a nyári tó tükre. Kinyílt az ajtó. A portás bekukkantott. Végigmért bennünket, aztán bejött. Teáskannát hozott két csészével. Odalépett az asztalhoz, és kitöltötte nekünk a teát. Nem szólt hozzánk. A Felügyelő azt mondta nekem: – Azt akarom, hogy tanuld meg kívülről az új változtatásokat. Holnap jó alakítást kell nyújtanod. Tollammal felkarcoltam a jegyzetpapírt. – Rendben – válaszoltam. Szemem sarkából a portást figyeltem. Kifejezéstelen volt az arca. Feltöltötte a forró vizes tartályomat, aztán kiment a szobából, és becsukta az ajtót. Hallottuk, ahogy elhalkulnak a léptei a folyosó végén. A Felügyelő azt mondta, a portás intő jel volt számunkra. A zavar és a veszély előrejelzése. Megfigyelnek bennünket. Itt az ideje, hogy elmondjak neked valami fontosat, folytatta. Valamit el szeretnék mondani, mielőtt még túl késő lesz. A Felügyelő hangja megremegett, ahogy kimondta e szavakat. Furcsa fény gyulladt mandulaszemében. Vallási áhítattal keveredő szerelmes tekintetet lövellt felém. Belekortyolt a teájába, és megkérdezte, érdekel-e egy igaz történet, Vörös Azálea története. Igen, érdekel, válaszoltam. – Olyan asszony leánya volt, akit elhagyott a férje – kezdett a történetbe a Felügyelő. – Arra tanították, hogy lánynak születni szégyen. Megpróbálta elfogadni, mert az édesanyja is hitt ebben. De nem bírta. Tizenhat éves volt. Kommunista. Csatlakozott egy operákat előadó vándortársulathoz, és eljutott Sanghajba. Nórát játszotta. Ő volt Nóra. Hallott Mao elvtársról és a Vörös Hadseregről. Mao eszményképe teljesen megegyezett az övével. Elindult, hogy találkozzon a hőssel egy elhagyott, hegyvidéki területen, a jenani barlangnál. Semmit nem vitt magával, csak a fiatalságát. Huszonhárom esztendős színésznő volt. Találkozott ott Maóval, az égi sárkánnyal, a vörös nappal, Kína reménysugarával, a nők megmentőjével. Rátalált benne lelki társára. Ő lett az élete, és soha nem szeretett többé senki mást. Nem tudta elfeledni. Nem feledte a hatalmas szenvedélyt a golyózápor közepette. Örökre megjegyezte, amikor testük egymásba hatolt, és bomba robbant felettük. Nem feledte a tetőről meztelen testükre hulló törmeléket az éjszaka közepén. Kiláttak a tetőn. Látták az égbolt fekete bársonyát. A Középső Birodalom egét. Nem feledte a nevetését. Szerelme született költő volt, született szerető és uralkodó. Elmondta Azáleá-nak, hogy most érzi legerősebbnek magát az életében. Újra és újra szerelmeskedtek, a puskák dörögtek. Azt mondta, ő a császárnője. Azt mondta, most már az élete része lett, a győzelmének istennője. Lelkileg és fizikailag is egyesülniük kell. Megkérte, hogy biztosítsa, hajlandó feleségül menni hozzá, hogy tovább harcolhasson az új Kínáért, egy olyan országért, ahol megünneplik majd, ha valakinek kislánya születik. Egymáséi lettek a jenani barlangnál. Az egész Vörös Hadsereg megünnepelte a frigyet, mindenki mogyorót, édesburgonyát evett, és rizsbort ittak hozzá. Ilyen volt a Vörös Hadsereg az 1930-as években. Mao elvtársnak kevés katonája volt. Férfiakat, nőket, lovakat toborzott. Az új pár együtt harcolt, egymás oldalán. Együtt harcoltak tűzön, vízen, legyőztek minden akadályt. Azálea minden csatába elkísérte. A harcokban majdnem életét veszítette. Amikor Azálea otthagyta a nyugati harcmezőt egy hosszú csata után, csak leveleket evett. Combja olyan vékonyra fogyott, mint másnak a karja, felsőteste olyan lapos lett, akár egy deszka. Lova akkora volt, mint egy nagyobb kutya. Levágták a lovat, hogy jóllakjanak a Vörös Hadsereg éhező vezetői. A katonák elvéreztek, vagy éhen haltak. Az úton feküdtek. Asszonyok és gyermekek. Azálea túlélte. Olyan gyenge volt, hogy alig bírt állni. Eszményeibe vetett hite segítette végig a halottakkal szegélyezett úton. Leírhatatlan
boldogságot érzett, amikor 1949. október elsején társa bejelentette a világnak Kína függetlenségét, az új korszak kezdetét a Mennyei Békekapu legfelső emeletéről. Megváltozott a Felügyelő hangja. Érdesebben, keményebben szólt. Szeme izzott, akár két vörös pók. Folytatta. Azálea azonban nem ismerte olyan jól szerelmét, mint hitte. Amikor aláírattak vele egy szerződést, már késő volt, de felismerte saját naivitását. A szerződést a Párttal kötötte, a papíron az állt, hogy nincs joga semmilyen módon beleszólni a kommunista párt politikai döntéseibe. Egykori csatározásai semmit sem jelentettek a Párt számára. Megdöbbent. Nem akarta elhinni. Maóhoz fordult, ereje fő forrásához. Mao azt állította, a Párt döntött így, és neki jó példával kell elöljárnia az elvtársak előtt. Azt mondta, az egyénnek el kell fogadnia a többség döntését. Ezen az alapelven nyugszik az egész Párt. Hangsúlyozta, hogy e szabály alól ő se lehet kivétel. Azálea sose értette meg a kifogásait. Annyit azonban tudott, hogy ő uralkodik az ország felett. Rájött, az egész azért történik, mert változatosságra vágyik. Elmúlt, elhalványult a szerelme, mint ahogy a csaták tüzei is kialudtak. Eldobta magától. Elment, és soha nem tért vissza hitvesi ágyukba. Éjjelnappal várt rá, hogy újra úgy szeressék egymást, mint régen. Sose kételkedett a férfi szerelmében. Levelet írt neki. Nem válaszolt. Elment, hogy meglátogassa, de a testőr megállította az ajtóban. Éles szavakkal küldte el. Telefonált neki, mert nem hitte el a testőr szavait. Fiatal ápolónő, a szeretője vette fel a telefont. Udvarias volt, de szavaival felsebezte Azálea szívét. A nő azt mondta, Mao elnök azt szeretné, ha felesége csendesen pihenne a palota keleti szárnyában, és odafigyelne, hogy mindig idejében bevegye a gyógyszereit. Nem engedte, hogy elsírja magát. Vérzett a szíve, amikor éjszakánként a jenani barlangra gondolt. Képtelen volt egyedül ülni otthon, és arra várni, hogy megőrüljön. Munkára volt szüksége, hogy egyenesbe jöjjön. Követelte, hogy találkozhasson a néppel. De a központi bizottság lecsendesítette. Moszkvába küldték regeneráló gyógykezelésre. Nem szerette Moszkvát. A hidegben megdermedt a lehelete. Hollywoodi filmeket hozatott magának Moszkvába. Addig nézte a filmeket, amíg az utolsó falevél is lehullott a téli, átjegesedett földre. Kedvenc operáit énekelte, hogy átvészelje a fehér éjszakákat. Egyre csak küldözgette a petícióit. Évről évre. Az 1960-as évek elején, egy szép napon megengedték neki, hogy hazalátogasson szülőföldjére. De a férje nem akarta fogadni. Nem érdekelte, hogyan teltek az éjszakái. Nem érdekelte, hogy őrületbe kergeti-e, vagy sem. Nem törődött vele. Azt mondta a Pártban, hogy a felesége megőrült, ő nem akar találkozni egy őrült asszonnyal, és a többi párttagtól sem várható el, hogy ilyet tegyen. – Milyen éjszakái lehettek Azáleának? – ismételte meg kérdését a Felügyelő, hangjában éles, ijesztő cinizmussal. A vörös pókok felvillantak a szeméből. Mint amikor valakit eltemetnek, mégjiozzá élve temetnek el. De nem fogadta el a sors ujabb csapását. Hitt abban, hogy ő is hős. Csupasz kézzel is kivájja a földet, és kiszabadul a sírjából is, ha kell. Egykori elvtársai mind ellene fordultak. Tény, hogy sose szerették igazán. Nem szerették sose a sanghaji színésznőt. Nem bíztak meg benne. Túl vadnak tűnt számukra. Sose volt szelíd, sose maradt csendben. Csak bajt okozott Maónak, miután elcsábította, mondták róla. Elcsábította Kínát. Az ország hadban állt vele. Állandóan támadták, de sose adta meg magát. Nem tudta, hogy kell. Nem akart eltűnni. Olyan nádszál volt, amelyik a nehéz kő alól is szárba szökken. Megtanulta a harcolás művészetét. Nyilvános beszédeit azzal kezdte: – Mao elnök üdvözletét hozom önöknek. –Felemelte a Kis Vörös Könyvet, és azt kiáltotta: – Sokáig éljen Mao elnök! Sok ezer évig virágozzon a forradalom! – Jól játszotta a szerepet. Ő volt a legnagyobb színésznő azokban az időkben. A Felügyelő rágyújtott egy újabb cigarettára. Messzire kalandozott a fantáziája. Keze jéghideg lett. Hangja magával ragadott, és én is vele kalandoztam. Folytatta. Telt-múlt az idő, és a vasrúd lassan varrótűvé apadt. Talán Azálea sem tudta megmondani, hogy élő ember vagy élőhalott lett belőle, mint ahogy az sem tudta, nő lett-e, vagy netán férfi. Sorra játszotta
szerepeit, közben úgy változott, akár a kaméleon. Élőhalott volt. A középső országrészben sok villája volt, de félt egy helyen, egy házban, egy ágyban hosszan tartózkodni. Minden éjszaka egyedül bújt ágyba, és felőrölte a magány. Fulladozott. A várakozás kezdte megőrjíteni. Hegyezte fogait, és készen állt a gyilkos harapásra. Nem tudott tovább várni. Tényleg megbolondult. Ijesztő hangon énekelte az operákat. Káromkodott. Imádkozott. Nevetett. Sokat sírt, teljesen megváltozott. Egy reggelen Mao elnök felébredt, és azt vette észre, hogy a politikai iroda kapitalisták főhadiszállása lett. A sárkány elveszítette tápláló erejét. A szokásos éves pártértekezleten az ötéves „Nagy Ugrás” terve nem kapott további támogatást, mert a gazdaságokban ezrével haltak éhen az emberek. Régi szövetségesei meg akartak szabadulni tőle. Teljesen elveszítette támogatottságát. Ebben a helyzetben fordult Azáleához. Amikor nem maradt senki, akihez fordulhatott. Igent mondott neki. Készen állt saját terve. Mindketten megjelentek a Mennyei Békekapu tetején egy aranyszínű szeptemberi napon, zöld katonai egyenruhát viseltek, és a Vörös Gárdisták milliói üdvrivalgással köszöntötték őket. Itt történt, a Tienanmen téren, hogy újra visszaköltözött belé az élet. Az öreg sárkány megbolondult. Ezért imádkozott egész életében. Mao elnök ismét lázban égett, hogy igazi kommunizmust valósítson meg Kínában. Most a nagy proletár kulturális forradalom újraegyesíti az egykori szerelmespárt. Azálea ezúttal a támogatását kérte. Nyolc új operát készített el. Hősnők operáit. Operái mély érzelmeiről tanúskodtak. Azt mondta férjének, hogy ezek bebiztosítják majd vörös birodalmát. Elérte, hogy emberek milliói, tíz éven keresztül megnézzék az operáit. Elérte, hogy a gyerekek fejből idézték a sorait, és az áriákat is énekelték. Mindenki csak az ő operáit nézhette, mást nem. Megszelídítette az embereket, muszáj volt, és az emberek hűséges kisállatokká váltak. Ő képviselte Mao elnököt. Megtetszett neki egy népszerű jelszó, amit Szecsuanban mondtak először: Sokkal jobb kommunista operát énekelni annál, mint amikor puskagolyókkal lyukasztják ki az ember bőrét. A fiatalok új generációja elkötelezett híve lett. Kis híján megválasztották, hogy ő legyen a Kínai Kommunista Párt elnöke. A tömegek, a rajongók milliói valóban csodálták az operák hősnőit. És őt is. Vallásos szeretettel imádták. A nép azt kezdte mondogatni reggelente, a munkakezdés előtti szertartásokon: Sokáig éljen Csiang Csing elvtársnő! Ő lett a hajnali csillag, mely felragyogott nemzetünk égboltján. Mao elnök megbetegedett, úgy remegett, hogy szinte a nyelve is kiesett a szájából, és ekkor Csiang Csing elvtársnő kiáradt medréből, akár a Sárga-folyó. Senki nem tudta megállítani, mindent elpusztított, ami útjába került. Megrendült Mao birodalma. Az emberek két pártra szakadtak, egyikük az elnököt, másikuk az elvtársnőt támogatta. Az elvtársnő fölébe kerekedett az embereinek. Ha nem tetszett neki valaki, akkor bebörtönözte és megkínozta a családját is. Az öreg nap tehetetlenül készült nyugovóra térni. Mao elnök felszólalt a pártkongresszuson. Hadonászva szónokolt: – Egyesüljetek, ne szakadjatok szét csoportokra, nyitottak legyetek és körültekintők, ne szervezkedjetek, ne pártoljatok semmiféle összeesküvést. – Tiltott Palotájában összehívta az embereit, és nyílt levelet fogalmaztak meg a nép számára. Felszólalása kétségbeesetten hangzott: – Vigyázzatok, elvtársak! Engem nem vesz tekintetbe – jelentette ki Mao. – Csiang Csing elvtársnő a Pártunk elnöke akar lenni. Nem törődik velem. Nem tisztel senkit sem. Veszélyezteti mindannyiunk békés életét. Ha meghalok, komoly gondokat fog okozni országunknak. Figyelmeztetlek benneteket, elvtársak, rosszat fog cselekedni, és tudnotok kell, hogy nem engem képvisel. Nem képviselhet engem. Fél évszázadon át Mao uralkodott felette. De megmakacsolta magát. Őrült lehetett ilyen szempontból. De valódi hősnő volt. Bár magányossága keményebb volt a teknősbéka páncéljánál is, mégse akarta feladni egykori eszményeit. Azt akarta, valaki továbbvigye, amit elkezdett, akkor is, ha ő már a föld alatt lesz. Tudta, neki kell irányítania az embereket, mondta a Felügyelő. Mao elmúlt nyolcvanhárom éves. Már nyakig ült a pácban. Remegett a keze, és lecsüngött az alsó állkapcsa. Nincs már
több időnk. Sietnünk kell! Csiang Csing elvtársnőnek sietnie kell. Meg akarja mutatni fájdalmas szerelmének történetét a népnek. Nem vesztegethetjük el az időt. Filmre kell vinnünk Vörös Azálea történetét. Téged. Te vagy a hősnő! A rettenthetetlen, ördögi, kéjsóvár, obszcén hősnő, Vörös Azálea. Elfordult tőlem, és idegesen beletúrt a hajába, aztán megint közel hajolt hozzám a sötétben. Közel. Fülembe csapódott a szájából kiáramló meleg levegő. Mintha valami hatalmas erő táplálná, pók formájú szeme megint csillogni kezdett. – Ajánld fel magad az embereknek – suttogta. – Ajánld fel magadat Csiang Csing elvtársnőnek. Sose hittem el, hogy a Felügyelő csodálja Csiang Csing elvtársnőt. Most elhittem neki. ö volt a spirituális szeretője. Megértettem, hogy kényszeresen ragaszkodik hozzá, mert ő alkotta a női énjét. Ő engedte meg neki, hogy megvalósíthassa álmait; uralkodott Kína lelki élete fölött. A nyilvánosság előtt mutatott személyiségével ellentétben, ő is individualista volt. Többet akart adni az embereknek, mint amit az elvtársnő valaha is adott; túl akarta szárnyalni őt. Nem láttam határvonalat a szeretet és a gyűlölet között. Azon az éjjelen nem volt határ szeretet és gyűlölet között, közte és köztem. A Felügyelő feltöltött szenvedéllyel az éjszaka. Olyan voltam, mint akit puskából lőttek ki. Még éreztem a belőle áradó forróságot. Ambícióm megsokszorozta erőmet. Tükörbe néztem a neonfénnyel kivilágított sminkszobában. Vörös Azáleát láttam. A Vörös Hadsereg katonai sapkájában. Pikáns tekintettel. Teljesen felvértezve. Tökéletesen tudtam uralkodni magamon. Jen céltudatossága találkozott bennem a Felügyelő lelkierejével. Hittem a sok festéknek. Hittem, hogy olyan vagyok, mint amit elvárnak tőlem. Történelmet írtam. Csiang Csing elvtársnő és a Felügyelő fizikai megvalósulása vagyok. Én jelenítem meg gondolataikat. Képes vagyok elérni minden célomat. Az egek és a föld összes ereje egyesült bennem. Holnap minden ember Vörös Azáledról fog beszélni. Saját testem most már Vörös Azálea teste. Azonosultam a szereppel. A stáb várakozott. Jelmezben, kisminkelve álltam. A fények világítottak, a kamera a helyén volt. Vártuk, hogy megérkezzen rendezőnk, a Felügyelő. De nem jött. Lemosták a sminkemet egy idő után. Stábunk tovább várakozott. Kint a juharlevelek sem moccantak, mintha ők is e szokatlan csendet hallgatnák. A stáb tagjai gyanakodni kezdtek. Elindult a pletykálás. A világosítócsapat kitalált valami kifogást, hogy előbb végezhessenek a megadott időpontnál. A sminkesek is ezt tették. Aztán más egységek is kitaláltak valamit. Az emberek azt mondták, régóta várnak már, és ezt illik tiszteletben tartani. A kamera mellett ültem, én is várakoztam. Az operatőr ebédidő óta szundikált. Senki sem irányított bennünket. Furcsa hangulat uralkodott. Az emberek pletyka közben olyan közel hajoltak egymáshoz, mintha a másik fülét szerették volna leharapni. A stúdió elcsendesedett. Aztán az utcák. Majd a város, végül az ország. A Felügyelő hiányzása vészjelzésnek tűnt. Úgy éreztem magam, mint egy hangya, amelyik bemászik a forró serpenyőbe. Próbáltam elvonatkoztatni a környezetemtől. Nem akartam felfogni, hogy közeleg a robbanás. Nyugalmat erőltettem magamra. Aztán megérkezett az évszázad híre. 1976. szeptember kilencedikén. A legvörösebb nap kihunyt, és lehullott birodalmunk egén. Mao elnök meghalt. Másnap az egész ország fehér papírvirágok tengerévé változott. A gyászolók az ajtóba verték fejüket, vagy az áruházi pultokba, vagy csak a falba. Megsemmisítő veszteséget éreztek. Éjjel-nappal közvetítették a hivatalos, gyászoló muzsikát. Még a levegő is zokogott.
Mint mindenki, én is kaptam fehér papírvirágot, amit hordani kellett. Úgy viseltem, mint az összes többi nő, a hajfonatomba kötöttem, vagy a blúzomra, cipőfűzőmre. Úgy festettünk, mint a sétáló gyapotpalánták. A stúdió munkatársai a nagyteremben gyűltek össze gyászolni. A zokogás, szipogás hangja úgy hallatszott, mintha olyan tekerős gramofonból jönne, amelynek elfáradt a rugója. Nehezemre esett hibátlanul viselkedni. Nem sírtam. Arcomat eltakartam a tenyeremmel, hogy ne vegyék észre. Az ujjaim közti résen megláttam Szovjet Vangot. Elhasznált zsebkendőbe rejtette az arcát. Egyfolytában fújta az orrát, és olyan erővel sírt, hogy nem is értettem, mi miatt zokog ennyire. Mert elmúlt a fiatalsága, gondoltam. Azt siratja, amit megtehetett volna, de nem tett meg. De ünnepelhetett is: végre véget érhet nyomorúsága. Rám pillantott, miközben az orrát fújta. Azt éreztem, képes keresztüllátni rajtam. Biztos észreveszi, hogy nem a nemzetünk legnagyobb veszteségén jár a fejem. Csiang Csing elvtársnőre gondoltam. Azt beszélték, hogy a felesége tette el láb alól. Csiang Csing elvtársnő ölte meg Mao elnököt. Azt mondták, Csiang Csing elvtársnő leváltotta Mao orvosát. Mao elnököt megmérgezték. Csiang Csing elvtársnő lekapcsolta Mao elnököt a lélegeztetőgépről. Nem bírta megvárni, míg meghal az ura. Átsegítette a halálba, és előtte megkérte, hogy utolsó erejét összeszedve írjon alá egy papírt. A pletyka nőtt, egyre zsírosabb, szaftosabb lett, akár egy hatalmas sült disznócsülök. Az emberek arról beszéltek, hogy fel kellene akasztani a lotyót. A kurvát, aki az egész országot igazgatja. A szukát, aki ilyen nyomorúságossá tette a polgárok életét. Engedhetjük, hogy halálos kór uralkodjon Kínán? Tényleg mindenki megőrült? Dobjuk be a szukát egy nagy edény forró vízbe. Fojtsuk meg. Elve boncoljuk fel. Áldozzuk fel hős ősapáink oltárán. A médiában megjelent egy fotó Mao első feleségéről, egy fiatal nőről, akit ötven évvel azelőtt öltek meg a nacionalisták. Azt állították, hogy ő volt Mao egyetlen törvényes felesége. A fényképet mindenfelé elküldték. Még az óvodákba is, ahol az apróságokat megtanították az asszony nevére, és dicsérő énekeket daloltak róla. Mao elnök temetését közvetítette a televízió, de alig mutatták a Vörös Nap özvegyének arcát. A kamera több idős férfi nagyra hízott fejét mutogatta. Régi tábornokok, káderek. Felpuffadt képpel bámultak, semmi érzelem nem látszott a szemükben. A képen később feltűnt az özvegy közvetlen környezete. E férfiak arca hosszú volt és keskeny. Háromszög formájú szájuk szinte csak arra várt, hogy kiadják a tűzparancsot. Az elnök elégedetlen arckifejezéssel feküdt halottas ágyán. A gyászoló tömeg, a nép képviselői szomorúan jajgattak. Reggelre a padló felnyílt, a kristálykoporsó kiemelkedett a földből, és újra megmutatták a holttestet. Emberek százezrei találkozhattak utoljára hőn szeretett megmentőjükkel. Mindegyikük vastag zsebkendőt szorongatott. Sírtak, zokogtak, aztán elájultak egymás után a tévéközvetítés alatt. Kicipelték őket, és a média megdicsérte mindegyiküket hazafiasságukért. A nép hőn szeretett megmentője vadonatúj szürke zakóban feküdt, melyet ő tervezett. A szent test nemzeti lobogóba volt csomagolva, arcát kifestették, belső szerveit kiürítették és konzerváló anyagokkal töltötték fel. A filmstúdióban stábunk egy új, fekete-fehér televízió képernyője előtt gyűlt össze. Néztük az adást. A díszletek között, a falon még mindig ott lógott jelszavunk: Éljen sokáig Mao elnök! Olyan éles színe volt a feliratnak, mint a nyári rózsáknak. Csiang Csing elvtársnő mint kifejezés, nem létezett többé. Lotyónak hívták, lestrapált papucsnak nevezték. Az ablakom előtti juharfára erősített hangszóróból Mao szavai visszhangzottak. Egy halott ember szavai. A rádióbemondó hangja sima volt, akár a selyemcukorka. Mao megismételte: – Nem vesz engem tekintetbe. Nem tisztel senkit sem. Meg fogja zavarni békés életünket. Miután meghalok, komoly gondokat fog okozni országunknak. Ezt fogja tenni. Figyelmeztetlek benneteket, szeretett elvtársaim, bajtársaim… előre figyelmeztetek mindenkit.
Nem akartam megijedni. A Felügyelő eltűnése óta felkészültem a legrosszabbra is. Éjjelente vártam. Vártam a lidércnyomást. Reggel érkezett. Szovjet Vang hozta a hírt. Hihetetlenül frissnek és fiatalnak tűnt. Egy pecsétes papirost hozott. Az iraton az állt, a Párt úgy határozott, hogy visszaküldenek a Vörös Tűz Gazdaságba. A filmescsapatot feloszlatják. Teherautó jön majd értem, és visszavisz oda, ahová tartozom. Nem válaszoltam semmit Szovjet Vangnak, mivel tisztában voltam vele, hogy teljesen felesleges. A történelem gőzmozdonya megváltoztatta az útirányt. Ezt én is észrevettem, bár sose tartoztam, sose soroltam magam a vesztesek közé. Újra akartam látni a Felügyelőt, bár tudtam, hogy ez lehetetlen. Kezdtem összepakolni a holmikat, hogy induljak börtönömbe, a Vörös Tűz Gazdaságba. Ajtómon lenyomták a kilincset. Levelet dobott be valaki. Kinyitottam. A Felügyelő kézírását láttam. Belekapaszkodtam az asztallábba, hogy ne essek el. A Felügyelő találkozni akart velem a Béke Parkban. Azonnal. Sürgős. Nem muszáj eljönni – írta a cetlire. Találkozásunk nagyon veszélyes. Engem már köröznek. A nemzet nem fog megbocsátani nekem, olyan bűnöket követtem el. De látni akarlak. Kérlek, gyere el, ha lehetséges. Elmentem. Sötétben. Vállaltam a veszélyt. A Felügyelő azt mondta, soha életében nem kért bocsánatot senkitől, de most nagyon sajnálja a történteket. – Kiábrándítottalak. Magamban is csalódnom kellett, szégyellem. Azt akarom, emlékezz a megszégyenülésemre, és vésd be jól emlékeid kőtáblájába. Rápillantottam. Odamentem és megöleltem. Észrevettem, hogy erősen rángatózik a keze. Szomorú volt, mert túl idősnek érezte magát a rá váró meghurcoltatásokhoz. Kételkedett abban, hogy mindezt túl fogja élni. De meg kell tennie az eszményeiért, mondta összeszorított fogakkal. Azt mondta, nincs joga csalódást okozni önmagának. Nem teheti le a fegyvert. Ha megölné magát, akkor feladná a küzdelmet. Igaz kommunista számára ez elfogadhatatlan. Elmondtam neki, hogy a stúdióban a Csiang Csing-követők feketelistájára tettek. Fekete pecsétet ütöttek a dossziémra. Átölelt, és megkérdezte, képes vagyok-e megbocsátani Csiang Csing elvtársnőnek. Azt válaszoltam, nem ismerem őt. – De ismered – mondta. –Csiang Csing elvtársnő volt a te szenvedélyességed megtestesítője. Nagyon büszke rád, és ezekben a percekben is számítani kíván rád. Mivel a következő napokban valószínűleg felakasztják a régi Mao-káderek, nagyon fontos számára Vörös Azálea. Látni szeretné, hogy valakinek továbbadhatta legfontosabb eszményeit. Megkérdeztem, neki milyen most a helyzete. Furán elmosolyodott. – Legjobb esetben felkerülhetek a pszichiátriai kezelés alatt álló betegek listájára. Egyelőre a kivégzésre várók listáján szerepelek, és nemsokára átkozni fogják a nevemet ebben az országban – mondta kissé viccelődős hangon. – Fejem a bárd alatt van. Ezért is kell átadnom az utolsó üzenetet. Figyelj csak, te semmi rosszat nem tettél politikai értelemben. Ez annyit tesz, hogy politikailag ártatlan vagy. Úgy tekintsenek rád, mint a Négyek Bandájának, vagyis Csiang Csing elvtársnőnek egyik áldozatára. Ezt nyilvánosan ki kell jelentened. Azt is ki kell jelentened, hogy nem ismersz engem. Nem gyilkoltál, nem követtél el semmiféle bűncselekményt. Az egyetlen, amivel megvádolhatnak, a frizurád és az öltözködésed, mert Csiang Csing elvtársnő ízlését követi a kinézeted. –Rám nézett az éles holdfényben, miközben ezeket mondta. Magába itta minden arcvonásomat, rezzenéstelen, fagyott tekintetével. – Nem ismerted egyetlen tervét sem. – Ne sétálj be a csapdájukba – folytatta. – Ne feledd, lesznek csapdák, kiválóan megtervezett, jól bevált csapdák. De semmi újdonság. Én még mindig túljártam az eszükön. A történelemnek tartozom, nem nekik. Ök sárba tipornak mindent, ami fontos nekem. Teljesen logikus. Kritizálni fognak téged, de ha képes vagy összeszorított foggal és lenyúzott bőrrel mindezt kibírni, akkor egy szép napon abbahagyják majd. Mondd nekem, hogy hősnő vagy. Ígérd meg, hogy kibírod! Ne okozz csalódást nekem! – Engem már visszaküldték a Vörös Tűz Gazdaságba – mondtam – Mit tehetnék? – A
parancsot már megváltoztatták – mondta a Felügyelő. – A stúdióban az egyik barátom intézte ezt el nekem. Itt, a filmgyárban fognak alkalmazni. Valami tetves kis pozíciót fogsz kapni. Legalább nem kell visszamenned a gazdaságba. Megtarthatod a városi lakónyilvántartó számodat. Tudom, hogy képtelen lennél visszatérni a Vörös Tűz Gazdaságba. Sajnálom, hogy ennél többet nem tudok tenni. Több bajt okoztam neked, mint boldogságot. Bárcsak… – itt megállt, és csak engem nézett, hosszú időn keresztül. – Olyan fiatal és olyan szép vagy! Jó neked, hogy még nem ismersz egy csomó mindent. Megkérdeztem, milyen viszonyban van Csiang Csing elvtársnővel. Tudni akartam. Azt válaszolta, jobb, ha nem tudok erről, ez a saját érdekem, így kevesebb gondom lesz. Arra kért, emlékezzem örökké az éj sötétjére, figyeljem a történelem masírozó lépteit, kövessem a változásokat, ahogy a holtakból olyan élőket varázsolnak, akik már sose panaszkodnak, bármilyen nagy baromságokat adnak ostoba szájukba. Azt mondta, a történelemnek ez a fajta ereje ragadta őt annyira magával. Arra kért, én is csodáljam a történelmet. Hangja átjárta a testem. Vörös Azálea meg fog születni egy új időben, egy új helyen, biztosan tudom, biztos vagyok benne, mormolta. Szeretem Vörös Azáleát. És te? A bokrok árnyékában a Felügyelő elmondta, hogy az operákat Csiang Csing elvtársnő beteljesületlen vágya inspirálta. Azt mondta, ez ugyanaz a vágyakozás, mely az antik tragédiákban is jelen volt, és azóta is felkavarja, táplálja az emberiség lelkét. Ugyanez a vágyakozás lobbantotta lángra a nagy kulturális forradalmat is. Abbahagyta a beszédet, körülnézett, aztán azt mondta, kissé csalódott, mert azt gondolta, sok titkos szerelmespár és magányos ember jön ide ma éjjel. Kért, hogy élvezzük ki teljesen a juharfalevelek énekét. Megkérdezte, el tudom-e képzelni a zöld dombokat és rózsaszín virágokat a pekingi kertjében. Megkérdezte, el tudnám-e képzelni, hogy ketten ülnénk valahol egy völgyben, a természet lágy ölén. Megkért, csukjam be a szemem, és szívjam magamba a virágok illatát. Maradjon ez veled, egész életedben, mondta. Tárd fel az agyadnak rejtett folyosóit, járj végig rajtuk, és ismerd meg őket. Megkért, magyarázzam el, a szél hogyan képes ellökni a felhőket. Belemerültem forróságába. Azt válaszoltam, a keze a szél, és e kezek között az én testem lett a felhő. Azt mondta, megvadult, szenvedélye még a halálnál is erősebb. Azt mondta, mindig szerette nézni a Sárkány Krematórium kéményéből felszálló füstkarikákat. A halál sosem tűnt neki ijesztőnek. Sose bízott a kínai történelemkönyvekben. Mert ezeket a könyveket olyan emberek írták, akikből hiányzott a vágyakozás. Olyan tudósok, akiket az uralkodók hosszú sora pénzelt. Heréltek voltak. Kasztrálták vágyaikat. Azt mondta, számított erre, tudta, hogy bekövetkezik az elkerülhetetlen szenvedés, a mártíromság és a vég. Még egyszer életben akart látni. Azt akarja, hogy az ő életét éljem tovább. Már tudod titkos kívánságomat, most jegyezd meg és teljesítsd be. Sírtam, reszkettem. – Megteszem – szóltam. – Megígérem. – Azt mondta, karoljuk át egymást, és ne szóljunk többé. Átöleltük egymást. Jennek éreztem magam, végül kisétáltunk a sötétségből. Egy héttel később Csiang Csing elvtársnőt, Mao asszonyt, letartóztatták és megvádolták. Letartóztatását az új központi bizottság pekingi irodája szervezte meg, melyet Hua Kuo-feng vezetett, akit még Mao elnök nevezett ki. Udvariasan, jó modorban bántak az elvtársnővel. A letartóztatás szélsebes volt, és egyértelmű. A közvélemény nagyon megelégedett vele. Mindenki ünnepelt, rákot főztek, bort ittak hozzá. A nőstény rákok Csiang Csing elvtársnőt szimbolizálták. Megették őt. Kína duzzadt az életerőtől. Egész éjjel ünnepeltek, felvonultak, maszkabálokat, tűzijátékokat rendeztek. Milliók özönlötték el az utcákat, doboltak, táncoltak, ugrándoztak, mint gombócok a forró fazékban. Egy évvel később Hua kormányától Teng Hsziao-ping vette át a hatalmat, aki Mao elvtárs egyik legrégebbi bajtársának számított. Még több felvonulás, karnevál, utcabál vette kezdetét. Hua elnök portréit letépkedték a falról, és új jelszavakat tettek a helyükre, melyek az új elnököt magasztalták. Csiang Csing elvtársnőt bebörtönözték a Csing Központi Fegyházba, ott várta, hogy kihirdessék az ítéletét. Az
emberek ünnepeltek, és azt ordították: – Le vele! Le vele! Le vele! EPILÓGUS Az elkövetkező hat esztendőben ismét díszletmunkásként dolgoztam a Sanghaj Filmstúdióban. Forgatókönyveket másoltam, jegyzeteltem a forgatásokon, rögzítettem a díszletek helyét a különböző helyszíneken, felmostam a padlót, és forró vizet vittem minden irodába. A hat év szigorú magány és elhagyatottság tönkretette egészségemet. Vért köptem, és elájultam a forgatáson. Tüdőgyulladást kaptam, de nem engedtek pihenni. Pártdossziémban az állt, folyamatosan kell dolgoztatni engem. Éjszakánként sokszor annyira legyőzöttnek éreztem magam, hogy elveszítettem kitartásomat. Hiányzott Jen és a Felügyelő. Hat év alatt kővé dermedtem, kihunyt belőlem a szenvedély. Egy napon, 1983-ban, a tengerentúlról kaptam levelet régi barátnőmtől, akit még a filmes iskolából ismertem. Los Angelesben élt, három éve költözött el Kínából. Megkérdezte, gondoltam-e már arra, hogy kivándoroljak Amerikába. Az ötlet olyan vad volt számomra, mintha azt kérdeznék, akarok-e a holdon élni, a hold hátán, amit édesapám úgy festett le: jeges, levegőtlen, hangtalan hely. Kétségbeesésem azonban száműzte belőlem a félelmet. Bár egy szót sem tudtam angolul, nem akartam elhagyni a szüleimet, húgaimat, öcsémet, és összes maradék erőmet se arra akartam felhasználni, hogy beszerezzem a kivándorlási engedélyt, mégis tisztában voltam vele, hogy számomra a Kínából való megszökés az egyetlen megoldás. Végigharcoltam az útvesztőket, és 1984. szeptember elsején megérkeztem Amerikába. 1992. karácsony, Chicago
TARTALOM Első rész 9 Második rész 53 Harmadik rész 175 Epilógus 345 Kedves Olvasónk! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Huszti Gergely Nyomtatta és kötötte az ETO-Print Nyomdaipari Kft. Felelős vezető Balogh Mihály ügyvezető igazgató
