Amynek, Michelle-nek és Joshnak. A veletek kapcsolatos középiskolai emlékeim miatt tűnnek Kaylee életének reálisabb elemei olyan valóságosnak

Amynek, Michelle-nek és Joshnak. A veletek kapcsolatos középiskolai emlékeim miatt tűnnek Kaylee életének reálisabb elemei olyan valóságosnak számomra...

I

Az egész egy ittas izomagyúval és egy totálkáros autóval kezdődött. Legalábbis én azt hittem. De az igazság szokás szerint ennél valamivel bonyolultabb volt... - Szóval, milyen érzés, hogy ismét szabad vagy? - támaszkodott Nash az autómnak, azt a mosolyát villantva fel, amelyiknek nem tudtam ellenállni. Azt a fajtát, amelyiktől megjelennek a gödröcskéi, ragyogni kezd a szeme, és amelytől a december közepi hideg ellenére elolvadok, mint a csokoládé a napsütésben. Mélyen belélegeztem a hideg levegőt. —Olyan, mintha egy hónapja először látnám a napot. — Becsuktam a kocsim ajtaját, és elfordítottam az ajtózárban a kulcsot. Nem szeretek az utcán parkolni; nem tűnik elég biztonságos helynek ahhoz, hogy ott hagyjam a legértékesebb tulajdonomat. Nem mintha az autóm drága lenne, vagy ilyesmi - elmúlt tízéves, és nem vált ki lenyűgözött sóhajokat. Mégis az enyém, ki van fizetve, és én - néhány osztálytársammal ellentétben, akik jobban el vannak eresztve - nem engedhetnék meg magamnak egy másikat, ha, mondjuk, egy idióta túlságosan rákormányozna a járdára a kocsijával. Csakhogy Scott Carterék beállója már jóval azelőtt megtelt, hogy mi megérkeztünk volna, és az utca két oldalán az enyémnél javarészt 7

szebb autók sorakoztak. A legtöbbnek nyilván jobb felelősségbiztosítása is volt az enyémnél... A bulit szerencsére dallasi külvárosunk egyik nagyon előkelő környékén tartották, ahol a gyep egyenesre nyírása többet kóstál apám egyhavi fizetésénél. — Nyugi már, Kaylee - húzott oda magához Nash menet közben. — Úgy nézel ki, mint aki inkább kinyomná a saját szemét, mint hogy pár órát a barátaival töltsön. — Ezek a te barátaid, nem az enyéim - helyesbítettem, miközben éppen a harmadik kabrió mellett haladtunk el a zsákutca végében álló, kivilágított ház felé tartva, amelyet már ekkor rezgetett valami számomra ismeretlen, basszusban erős szám. — A tieid is lehetnek, ha egyszer jobban megismered őket. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy forgassam egy kicsit a szemem: — Igen, biztosra veszem, hogy a csillámporos-flitteres ismerőseid csak arra várnak, hogy adjak nekik egy esélyt. Nash megvonta a vállát: — Ok mindent tudnak rólad, ami fontos... Hogy okos vagy, csinos és megőrülsz értem... - évődött velem, miközben szorosabban magához vont. Felnevettem. — Ki terjesztette el ezt a rosszindulatú pletykát? - Én soha nem beszéltem még erről, mert bármilyen ellenállhatatlan is Nash — akármilyen különlegesnek érzem magam tőle —, nem vagyok hajlandó olyan szavakkal dobálózni, mint a „szeretlek” meg az „örökké”, amíg biztos nem vagyok a dolgomban... És amíg biztos nem leszek abban, hogy ő is biztos benne. Az „örökké” felettébb hosszú idő tud lenni a lúdvércek számára, és Nash eddigi referenciái inkább a százméteres síkfutásra hajaznak, mint a bostoni maratonra. Én pedig égettem már meg magam korábban olyan fiúkkal, akik egyszerűen alkalmatlanok voltak a hosszú távú kapcsolatra. 8

Amikor felpillantottam, azon kaptam Nasht, hogy engem figyel, s mogyoróbarna szemében zöld és barna csíkok örvénylenek a lámpák narancssárga fényében. Szinte sajnálni kezdtem az embereket, akik ezt nem láthatják - nem tudják^kiolvasni az érzelmeket a másik tekintetéből. Ez a lúdvércek kiváltsága, és vitán felül a kedvencem a frissen felfedezett velem született képességeim közül. — Csak annyit akartam mondani, hogy jó érzés lenne, ha egyszerre lóghatnék a barátaimmal és lehetnék a barátnőmmel. Ismét forgatni kezdtem a szemem: — Hát, na jó, szépen fogok játszani a csinos emberekkel. Legalább Emma is ott lesz, hogy ne legyek egyedül... - Emma Nash egyik csapattársával kezdett járni, amíg én szobafogságban voltam. És az a nagy helyzet, hogy Nash legtöbb barátja nem is olyan szörnyű. A barátnőik... na, az már más tészta. És ha már úgyis a vérszomjas hiénáknál tartunk...

Egy autó ajtaja csapódott be előttem a kocsifelhajtón, és az unokahúgomat, Sophie-t láttam meg Scott Carter metálkék kabriója mellett, a felette lévő utcai lámpa által drámaian beárnyékolt, hatalmas, zöld szemével. — Nash! — kacéran nézett a pasimra, engem semmibe véve, annak ellenére, hogy tizenöt évéből az utolsó tizenhármat egy fedél alatt éltük le, amíg apám vissza nem költözött Írországból szeptember végén. Vagy talán éppen ezért. - Nem tudnál segíteni egy kicsit? - Miközben mi elindultunk felfelé a kocsifelhajtón, Sophie testhez simuló, ujjatlan felsőjében és márkás farmernacijában megkerülte az autót, a mellkasához szorítva egy rekesz sört. Két további rekesz hevert a lába mellett, úgyhogy körülnéztem, nem látják-e a szomszédok, amint a tizenöt éves unokahúgom egy rakomány alkoholos itallal a karjában feszít... De a szomszédok valószínűleg mind elmentek otthonról, és színházban töltötték a szombat estéjüket, vagy a balettben, vagy valami közeli

9

étteremben, amelyik mellett én még a parkolást sem engedhettem volna meg magamnak. A gyerekeik pedig nyilván éppen Scottnál vannak, és ránk várnak, hogy bevigyük a sört... Nash elengedett, hogy elvegye a rekeszt Sophie-tól, majd felkapott még egyet a földről. Sophie ráragyogtatta a mosolyát, majd egy gőgös, lesajnáló vigyort is megeresztett az én egyszerű dzsekim felé, mielőtt megpördült volna telitalpú szandáljának sarkán, hogy Nash után tipegjen. Én felsóhajtottam, megragadtam az utolsó rekeszt, és követtem őket a házba. Az ajtó kinyílt, mielőtt Nash bekopogtathatott volna rajta, és egy magas, széles vállú, zöld-fehér sportdzsekit viselő végzős csapott a barátom vállára, s vette el tőle az egyik rekeszt. Nash kinyújtott karral megfordult, egyértelműen azzal a céllal, hogy körém fonja, de helyettem Sophie-t találta maga mögött. Kikerülte az unokahúgomat - figyelmen kívül hagyva duzzogó ajakcsücsörítését —, és elvette tőlem a rekeszt, majd hátralépett, hogy maga elé engedjen. — Hudson! - köszöntötte Nasht Scott Carter kiabálva, hogy hallani lehessen a zenén át. Elvette tőlünk az egyik rekeszt, majd bevezetett minket a hiányosan öltözött, verejtéktől fényes testektől nyüzsgő, méretes konyhába. A kinti téli fagy ellenére odabent meleg és párás volt a levegő, s a hormontartalma minden újabb számnál egyre emelkedett. Levettem a kabátomat, közszemlére téve szűk, piros felsőmet, de szinte azonnal azt kívántam, bárcsak ismét eltakarhatnám magam. Nem dicsekedhetek nagy dolgokkal, ám az Emma által délután kiválasztott ruhadarabban, amely hirtelen sokkal merészebbnek tűnt, mint a szobám magányában, mindenem látszott, amim van. Nash lerakta az utolsó rekesz sört a pultra, miközben Scott becsúsztatta az elsőt a hűtőbe. — Kaylee Cavanaugh - tápászkodott fel Scott. Láthatóan ekkor tudatosult benne először a jelenlétem, mióta megérkeztünk. Tetőtől talpig 10

végigmért, én pedig ellenálltam a késztetésnek, hogy összefonjam a karjaim a mellkasom előtt. - Csini vagy. — Rólam Sophie-ra pillantott, majd vissza, az unokahúgom pedig megpróbált elevenen elégetni a perzselő tekintetével. - Kezdem látni a családi hasonlóságokat. - Én nem látok mást, csak téged - húzott oda magához Nash, amikor észrevette, hogy sem Sophie, sem én nem örülünk az összehasonlításnak. Én ösztönösen elmosolyodtam, és megcsókoltam, mert láttam az írisze lassú örvényléséből, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Scott bedugta az utolsó rekesz sört is a hűtőbe, majd Nash kezébe nyomott egy hideg dobozt. Én vörös arccal elhúzódtam a fiúmtól. - Látod? A családi hasonlóság. - Ezután Scott Sophie-val együtt bevetette magát a tömegbe, de előtte felpattintotta a saját sörösdoboza tetejét. Három lépéssel távolabb már ott dörgölőztek egymáshoz a zenére, Scott egyik kezében az itallal, a másikban az unokahúgom derekával. - Atyaég, ez... váratlanul ért - szólalt meg Nash, magára vonzva a tekintetemet a beszélgetőkről, táncolóról, ivókról és a... mással foglalkozókról. Beletelt egy pillanatba, amíg ráébredtem, hogy a csókra céloz. - Jó értelemben ért váratlanul, vagy rossz értelemben? - Nagyon-nagyon jó értelemben. - Lerakta a sörét a hátam mögött, a pultra, majd közelebb húzott magához egy ráadásra, mialatt a keze felfelé siklott az oldalamon. Ezúttal nem húzódtam el, amíg valaki meg nem bökte a vállamat. Nash karjából kifordulva Emma Marshallt pillantottam meg, a legjobb barátnőmet, aki vidám félmosollyal bámult bennünket: - Hahó! - A szája a füléig húzódott, miközben rólam Nashre vándorolt a pillantása, majd vissza. - A hűtő előtt álltok. - Van egy italhűtő a másik szobában is — biccentett Nash a ház belseje felé. Emma megvonta a vállát: - Igen, de az előtt senki nem csókolózik. - Kinyitotta a frizsider ajtaját, kivett belőle egy sört, majd felpattintotta a doboz tetejét, mialatt for11

más csípőjének egyetlen mozdulatával visszalökte az ajtót. Ez egyszerűen nem igazságos. Emma és a nővérei őrületes domborulatokat örököltek - megütötték a genetikai főnyereményt én viszont nem kaptam mást a rokonaimtól, kizárólag egy rendkívül szerteágazó családfát. Vannak pillanatok, amikor boldogan elcserélném minden lúdvércséghez köthető „ajándékomat” - már amennyiben használhatjuk egyáltalán az üvegrepesztő sikolyra meg az emberi világ és a Túlvilág közti közlekedés képességére vonatkoztatva ezt a szót —, ha egy kicsit többet kaphatnék abból, amije neki van... De ez most nem tartozott azok közé a pillanatok közé. Addig semmiképpen, amíg Nash keze ott volt a csípőmön, az íze az ajkamon, s amíg szemének zöldjei és barnái lassan örvénylettek a heves vágytól. Irántam. Emma ivott egy kicsit a söréből, én pedig kikaptam a kezéből a slusszkulcsot, és felmutattam neki, mielőtt begyömöszöltem volna a sajátom mellé a nadrágzsebembe. Nyugodtan alhat nálam, majd reggel visszahozom az autójához. O mosolygott és bólogatott, s máris elkezdett a zenére mozogni, amikor valaki hirtelen a nevét kiáltotta a nappali ajtajából: — Hé, Ern! — nyomta el a hang a zenét, és odafordulván Doug Fullert láttam, akinek egyik, izmoktól duzzadó karja az ajtófélfát támasztotta. - Gyere, táncolj velem! Emma elmosolyodott, felhajtotta a sörét, majd betáncolt a nappaliba, himbálózó csípőjén Doug kezével. Nashsel követtük őket, s egyik köszönést a másik után viszonoztuk a körülöttünk vonagló csillámporos tömeg tagjainak. Aztán Nash csak az enyém lett. Úgy mozogtunk a zenére, mintha a szoba a hifit és a kettőnk forróságát leszámítva üres lenne. Nasht azzal sikerült lenyúlnom a szobányi imádója elől, hogy volt egy titkos közös tulajdonságunk: egy olyan közös vonás, amellyel semmilyen lány sem versenyezhet. A lúdvércképességeinket egyesítve visszahoztuk a legjobb barátnőmet a halálból, és visszaszereztünk egy elkárhozott lelket a pokolfajzattól, aki megvásárolta. Szó szerint életeket mentettünk meg, 12

harcba szálltunk a Gonosz ellen, és kis híján meg is haltunk együtt. Egy csinos pofi ezzel nem tud versenybe szállni, bármennyi ajakfény és szempillafesték van is rákenve. Emma egy órával kelőbb megkocogtatta a vállamat, és a konyha felé mutatott. Én megráztam a fejem - miután egy egész hónapot Nash nélkül kellett töltenem, akár egész éjjel képes lettem volna vele táncolni. Igen ám, de a barátnőm távozását követően Nash folyamatosan a konyhaajtó felé pislogott, mintha attól tartana, hogy az hirtelen becsapódik, és kizár minket. - Pihenőre van szükséged? — kérdeztem, mire megkönnyebbülten elmosolyodott. - Csak egy percre. — Végigvonszolt maga után a tömegen; az én szívem még mindig a ritmusra zakatolt, és mindketten át voltunk izzadva. A konyhában Emma már egy újabb doboz sörből kortyolgatott, Doug pedig Brant Williamsszel vitatkozott valami rossz döntésről, amelyet egy olyan kosárlabdameccsen hozott meg valaki, amit én nem láttam. - Tessék - nyújtott át nekem Nash egy hideg üdítőt. — Mindjárt jövök. - Majd anélkül, hogy egyetlen további pillantásra méltatott volna, visszafurakodott a tömegbe. Felhúzott szemöldökkel Emmára néztem, ő azonban csak megvonta a vállát válaszul. Kinyitottam a kólámat, s közben észrevettem, hogy Doug és Brant vitája suttogó beszélgetésbe fordult át, amelyet nem tudtam követni - ez Emmának egyébként fel sem tűnt. O percekig csacsogott arról, hogy a nővére nem hajlandó kölcsönadni neki egy blúzt, pedig az Carát úgyis kövéríti... Mielőtt eldönthettem volna, hogyan reagáljak erre, valaki a nevemen szólított, és amikor felnéztem, Brantet láttam magam előtt: - Igen? - Láthatóan lemaradtam egy kérdésről. - Azt kérdeztem, hogy hol van a barátod.

13

- Izé... a fürdőszobában — válaszoltam, mert nem voltam hajlandó beismerni, hogy nem is tudom pontosan. Brant lassan megrázta a fejét: - Hudson elhanyagolja a kötelességeit. Nem akarsz táncolni, amíg vissza nem ér? Nem harapok. - Odanyújtotta nekem az egyik nagy, barna tenyerét, én pedig elfogadtam. Brant Williams magas, sötét bőrű, és mindig mosolyog. A futballcsapatban játszik, végzős, és a legbarátságosabb tagja az iskolai válogatottnak, akit ismerek - Nasht leszámítva. Továbbá az egyetlen olyan valaki a házban, akivel hajlandó lettem volna Nashen kívül táncolni, Emmát kivéve. Két számon keresztül roptam Branttel, de közben folyamatosan forgolódtam, hátha észreveszem Nasht. Már arra kezdtem gondolni, hogy talán rosszul lett, amikor kiszúrtam a szoba túlsó végében: Sophie mellett állt egy boltíves ajtóban, amely egy sötét folyosóra vezetett. Éppen egy hajtincset simított ki az unokahúgom homlokából, majd közelebb hajolt hozzá, hogy hallani lehessen a hangját a zenén át... Úgy összeszorult a mellkasom, hogy nem kaptam levegőt. Amikor Nash észrevette, hogy őt figyelem, odébb lépett Sophie mellől, csúnyán nézett a partneremre, majd intett, hogy menjek oda. Én megköszöntem Brantnek a táncot, és átkeltem a szobán. Ügy égette a torkomat a rettegés, mintha refluxom lenne. Nash otthagy egy buliban, aztán meg Sophie-val bukkan elő... A lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy el fog következni ez a nap. Sejtettem, hogy másnál kezdi majd keresni azt, amit tőlem nem kapott meg a két és fél hónap alatt, amióta járunk... De pont Sophie-nál? Az arcom izzani kezdett a haragtól. Mintha leköptek volna! Könyörgök, könyörgök, derüljön ki, hogy csak képzelődsz, Kaylee... Másfél méterre tőlük álltam meg, a szívem minden egyes dobbanásnál keményen nekiütközött a mellkasomnak. Igen, Sophie-nak van barátja, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy ne próbálná meg elvenni az enyémet is.

14

Nash egyetlen pillantást vetett az arcomra, a szememre, amelyben minden bizonnyal elrejthetetlenül ott tükröződött a fájdalom és a harag, majd követte a pillantásomat Sophie-ra. A szeme nagyra nyílt, amikor hirtelen rábredt, miro^gondolhatok, aztán elmosolyodott, és a kezem után kapott: - Sophie csak Scottot kereste. Igaz? - De még mielőtt Sophie válaszolhatott volna, őt faképnél hagyta egyedül a tömegben, engem maga után húzva a sötét folyosón. — Itt nyugodtan tudunk beszélni — suttogta Nash, miközben nekinyomott egy csukott ajtónak. A teljes testkontaktus ígéretesnek tűnt, azonban képtelen voltam magamban tartani a kétkedést: - Végig vele beszélgettél? - kérdeztem elakadó lélegzettel, miközben az arca végigsimította az enyémet. - Csak kimentem, hogy lehűtsem magam, és amikor visszajöttem, sarokba szorított. Ennyi. — Közben a kilincset keresgélte a derekam mellett, majd kinyílt az ajtó, és elénk tárult Scott apjának puccos dolgozószobája. - Esküszöl? - Tényleg szükség van erre? - Nash hátralépett, hogy megnézhessem a szemét az asztali lámpa homályos fényénél, és láttam, hogy az igazság kavarog benne. Neki nem Sophie kell, függetlenül attól, hogy mit tenne meg az unokahúgom, amit én nem. Éreztem, hogy elvörösödöm. - Ne haragudj. Csak azt hittem... Nash becsukta az ajtót, és egy csókkal fojtotta belém a mentegetőzést. Jó íze volt. Mentolos. Mr. Carter burgundivörös bőrkanapéján kötöttünk ki, s éppen csak annyi időm maradt, hogy átfusson az agyamon, milyen indokolatlanul sokat keresnek a pszichiáterek, mielőtt Nash szája ismét rátalált az enyémre, és ellehetetlenítette a gondolkodást. - Tudod, hogy engem nem érdekel Sophie - suttogta. — Nem tennék

15

ilyet se veled, se Scott-tal. — Lehajolt, és megint megcsókolt. - Csak te vagy, Kaylee. Az egész testem remegett a meleg borzongások egymást követő hullámaitól. Hagytam, hogy az ajkam végigvándoroljon Nash állának durva — számomra mégis simogatóan érdes - borostáján. - O, bla-bla-bla — szólalt meg egy kiábrándult hang, a szarkazmus hideg zuhanyát zúdítva intim pillanatainkra. — Te szereted őt, ő szeret téged, és mindnyájan egyetlen nagy, boldog, mókás család vagyunk. - A fenébe már, Tód! - feszült meg Nash teste. Én lehunytam a szememet, és felsóhajtottam. A kanapé megnyikordult alattunk, ahogy felültünk, hogy megláthassuk a barátom élőhalott bátyjár, aki - kivételesen hús-vér valóságában - fordítva ülte meg Mr. Carter irodai székét, onnan sasolt minket, karját összefonva a támla tetején, miközben tompa, unott mosoly játszadozott kerubi ajkai körül. — Ha nem hagysz fel a leselkedéssel, akkor megmondom a főnöködnek, hogy azon élvezkedsz, ahogy mások pettingelnek. - O már tudja - feleltük Tóddal egyszerre. Lesimítottam a felsőmet, és csúnyán néztem a betolakodóra, bár az ingerültségem máris halványulni kezdett. Nashsel ellentétben én nem tudok mostanában hosszabb ideig haragudni Tódra, mert újabban jó jelnek veszem a felbukkanásait. Majdnem egy hónapig nem láttuk, miután a volt barátnője októberben meghalt — a lelke nélkül. És amikor azt mondom, hogy nem láttuk, azt szó szerint értem. Tód kaszásként megválogathatja, hogy mikor és ki lássa. De végre visszatért a jó öreg trükkjeivel együtt - amelyeknek mintha mindig az lenne a céljuk, hogy megakadályozzák, hogy érdemi időt tölthessünk kettesben Nashsel. Majdnem ugyanolyan szörnyű ebben, mint az apám. - Nem dolgoznod kellene éppen? — húztam végig a kezemet hosszú, barna hajamon, hogy lesimítsam. 16

Tód vállat vont. - Az ebédszünetemet töltöm. Felvontam a szemöldökömet: - Te nem is eszel N Tód ismét csak megvonta a vállát, és elmosolyodott. - Kifelé - morogta Nash, s közben az ajtó felé rántotta a fejét. Nem mintha Tód. tényleg rászorulna arra, hogy használja az ajtót... A halottság egyik előnye, ha lehet ilyet mondani, az, hogy képes keresztülsétálni a dolgokon... Vagy egyszerűen eltűnni, majd valahol máshol megjelenni. Igen, ez a helyzet. Nekem örvénylik a szemem, és képes vagyok a puszta hangommal betörni az ablakokat; Tódnak a teleportáció meg a láthatatlanság jutott. A természetfeletti világa eléggé igazságtalan. Tód felállt, és félrerúgta a széket, miközben egyik kezével beletúrt rövid, szőke tincseibe, amelyeket még a halál utáni élet sem volt képes megzabolázni. - Nem azért vagyok itt, hogy titeket bámuljalak. Remek. Összevont szemöldökkel meredtem a kaszásra, és a szemem immár tényleg az ingerültségtől keskenyedett el. - Mondtam neked, hogy hagyd békén Emmát. - A barátnőm egyszer találkozott vele, csak rövid időre, és mi elkövettük azt a hibát, hogy elmondtuk neki, mi is igazából Tód. Nash bátyja titokban korábban is leselkedett Emma után, viszont Addison halála és a tisztán látható szívfájdalom után, amit ez az eset okozott neki, azt feltételeztem, hogy felhagyott vele. A mellkasán összefont karjával Tód az öccse testtartását tükrözte vissza. - Szóval, azt nem hagyjátok, hogy én a közelébe menjek, azt viszont igen, hogy beszálljon egy autóba egy részeg seggfejjel? Ez egyáltalán nem logikus.

17

— A fenébe! - Nash egy pillanat alatt felpattant a kanapéról, és én is követtem őt, de miközben Tód mellett elhaladtam, odasúgtam neki egy köszönömöt. O azonban már el is tűnt a dolgozószobából. Követtem Nasht végig a folyosón, át a zsúfolt nappalin, s útközben véletlenül kivertem a sört az egyik szurkolólány kezéből. Kirohantunk a bejárati ajtón, és amikor a fagyos levegőtől tiszta libabőr lett a karom, azt kívántam, bárcsak megálltam volna megkeresni a dzsekimet. A feljáró végén megtorpantunk, aztán észrevettem Emmát a zsákutca eleje körül; megvillant hosszú, szőke haja. — Ott! — mutattam arrafelé, mire ismét nekilódultunk. Éppen akkor értünk oda, amikor Doug kinyitotta az anyósülés ajtaját. Közben Emmát az autó oldalához préselte, a nyelve a barátnőm szájában járt, a szabad keze pedig a blúzában. Emma láthatóan abszolút benne volt a dologban. Persze, ha a sör nem lett volna, szerintem soha nem viselkedett volna így egy nyilvános helyen, de azért úgy éreztem, ez igazából az ő dolga. Viszont egy ittas emberrel autóba ülni - na, ez túlment az ostobaság határán, át a veszélyes zónába. — Em - mondtam, miközben Nash Doug vállára csapott, és hátrahúzta a srácot. — Mi a jó franc, ember!? — kiáltott fel Doug elakadó nyelvvel, miközben a keze olyan sebességgel siklott ki Emma melltartója alól, hogy a gumipánt a barátnőm bőréhez csapódott. — Kaylee! - Emma elmosolyodott, és rám zuhant, én pedig csúnyán néztem Dougra. A barátnőmnek fogalma sem volt róla, mit csinál éppen, és Doug seggfej volt vele. — Em, tudod, hogy megy ez... - Fél kezemet a tántorgó barátnőm derekára fontam. - Együtt jöttünk, együtt maradunk... — .. .együtt megyünk - fejezte be Emma tágra nyílt szemmel, megjátszottán komoly arckifejezéssel. — Most nem együtt jöttünk, Kay...

18

- Fuller, ez a lány részeg. - Nash annyira közel lépett Doughoz, hogy az a saját anyósülésére zuhant. — És te is az vagy. - Neeeeeeem - kuncogott Emma, sörszagú levegőt lehelve rám. - Ő nem iszik, úgyhogy vezethet. - Em, ez a srác tájt részeg - erősködött Nash, majd rám pillantott, és a ház leié intett a fejével. — Vidd be! Én elindultam Emmával a járdán, és megpróbáltam csitítgatni, miközben ő azt magyarázta nekem, milyen cuki fiú Doug. Nem egyszerűen részeg volt: nem volt magánál. Jobban kellett volna vigyáznom rá. Pár pillanattal később Nash is utolért minket, miközben én éppen a tornácra eresztettem le Emmát. - Elvetted tőle a slusszkulcsot? - kérdeztem, mire Nash zavartan öszszehúzta a szemöldökét. Visszafordította a fejét Doug autója felé, amelynek abban a pillanatban bőgött fel a motorja - nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Nash rohanni kezdett, én elhelyeztem Emmát a legfelső lépcsőfokon. — Tód? - kiabáltam, körbenézve a sötét udvarban, hálásan, amiért nincs tanúja annak, hogy magamban beszélek. - Mi az? - kérdezte a kaszás a hátam mögött, mire megpördültem magam körül, azon gondolkozva, hogy vajon miért mindig mögöttem jelenik meg. - Itt maradnál vele pár percig? Tód elfintorodott, és Emmára pillantott, aki a részegek ártatlanságával bámult fel ránk hatalmas, kék szemével. - Azt mondtad, hogy tartsam távol magam tőle. - Hé, én emlékszem rád - motyogta Emma olyan hangosan, hogy vágnom kellett egy grimaszt. — Te halott vagy. Erre egyikünk sem reagált. - Tudom. Csak figyeld pár percig, és ne hagyd, hogy bármelyik autóba beszálljon. Kérlek! — Azzal Nash után vetettem magam, el a zsákutca bejárata mellett, biztosra véve, hogy Tód figyel majd Emmára. Ahogy

19

valószínűleg egész éjjel ezt csinálta, bár a poklot kell majd megjárnia, amiért lógott a munkából... Előttünk lámpák világították meg Doug kocsijának fényes karosszériáját, amely úgy siklott tova, mint maga az éjszaka. Épp, amikor utolértem Nasht, láttam, hogy Doug hirtelen oldalra dőlt a vezetőülésben, az autója pedig kilengett előre és jobbra. Hangos pukkanás hallatszott, amelyet fémes csikorgás követett. Utána pedig valami szilárdabb dolog csattanása. - A rohadt életbe! — Nash ismét futásnak eredt, én pedig követtem, miközben az a rossz érzés a gyomromban immár kezdett az egész testemben szétterjedni. - Jaj, ne, Kaylee... Tudtam, már mielőtt megláttam volna. Az utca két oldalán drága, magas összegű biztosítással rendelkező autók sorakoztak, olyan emberekéi, akik könnyedén le tudnák cserélni is őket. Az a részeg barom természetesen pont az enyémbe hajtott bele. Amikor közelebb értem, kiderült, hogy nem egyszerűen nekiment, hanem feltolta a járdára, bele az egyik szomszéd téglából épített postaládájába. A kocsim harmonikává gyúródott. A volán melletti ajtó kifordult. Mindenütt téglák és malterdarabok hevertek. Mögöttünk nyikorogva kinyílt Scotték bejárati ajtaja, és hangok csendültek fel a sötétségben. Hátranéztem, hogy megkeressem Todot, aki immár teljesen látható alakot vett fel, s igyekezett Emmát elterelni az előkertbe kiözönlő tömeg útjából. Miután meggyőződtem róla, hogy a barátnőm jól van, szegény halott autóm felé fordultam. Aztán feltűnt, hogy Doug Fuller még nem szállt ki a sajátjából. A francba! - Segíts nekem egy kicsit - kiáltott oda Nash, és én megkerültem a kocsit, miközben ő kinyitotta a Mustang tökéletesen karcmentes vezetőoldali ajtaját. Doug feje a vállára billent, és részeg hülyeségeket motyogott:

20

-

...velem. Valaki más az autómban, haver...

Nash behajolt, hogy kikapcsolja a biztonsági övét — melyik részegnek jut eszébe becsatolni magát? de nem fért be a barátja és a kormány közé, amely túlságosan feltolódott Nash mellkasához. -

Kay, el tudnád intézni az övét?

Én felsóhajtottam, és átmásztam Dong ölén, a felsőtestemet a kormány és a mellkasa közé ékelve, miközben a gomb után tapogatóztam. — Halálra ijesztett... — dünnyögte Doug a fülemre hulló hajamba. -

Egyszer csak ott termett a semmiből! — Fogd be, Doug - csattantam fel, és komolyan megfordult a fejem-

ben, hogy otthagyom, amíg meg nem érkeznek a zsaruk. - Részeg vagy. -

Miután sikerült kicsatolnom az övét, kihátráltam az öléből, ő pedig

egyenesen az arcomba lehelt. Egyik kezemmel a combjára támaszkodva megdermedtem, és az az előbbi rossz érzés hirtelen az egész testemet görcsbe rántotta. A rémület jéghideg ujjai markolászták a szívemet, és hatoltak be az ereimbe. Emmának igaza volt. Doug nem ivott. Az Eastlake Gimnázium száz százalékig emberből lévő hátvédjének valahogy sikerült hatalmas, ostoba kezét az Alvilág legveszélyesebb tudatmódosító szerére rátennie. Doug Fuller bűzlött a Démonlehelettől.

21

— Biztos vagy benne? — suttogta Nash mélyen összehúzott szemöldökkel, miközben a háta mögött egy nagydarab férfi olaj foltos kabátban ráakasztotta az összetört autóm elejét a vontatókocsija hátuljáról lelógó hatalmas láncra. - Igen, biztos vagyok. — Már négyszer megkérdezte. Én csak két rövid szippantásnyit tapasztalhattam meg a Démonleheletből egy hónappal korábban, de az a keserédes, maró szag - amely inkább utóíz volt, mint valódi kóstoló - úgy beleégett az agyamba, több másik emlékdarabkával együtt, mint a kötelek nyoma, amelyekkel egy keskeny kórházi ágyhoz kötöztek. - De honnan szerzett volna ilyesmit? - dünnyögtem, és becipzároztam a dzsekimet, amelyet Nash hozott vissza nekem. Valahol az utcában felbőgött egy kocsi motorja, és a vontató nagy lánca megfeszült, hogy felemelje szegény autóm elejét a földről. - Fogalmam sincs. - Nash hátulról körém fonta a karját, és ismerős melegségébe burkolt. - Az emberek nem tudnak átkelni az Alvilágba, a pokolfajzatok pedig a miénkbe... - Hangosan gondolkoztam, hiszen senki sem jött annyira közel hozzánk, hogy meghallhassa, miről beszélünk. - Úgyhogy lennie

kell valamilyen módszernek arra, hogy a Démonlehelet az emberek világába kerüljön anélkül, hogy a pokolfajzat is átjutna, akitől származik. - A szer neve pontosan leírja, miről van szó: a Démonlehelet a pokolfajzatok mérgező lélegzete, egy erős alvilági kábítószer. És nagyon úgy tűnik, a mi világunkban is használható efféle célokra. De a Démonlehelet tönkreteheti azoknak a kaszásoknak a lelkét, akik túl sokáig tartják a tüdejükben... Ez az emberekre is igaz? Vajon Doug eleget szívott belőle ahhoz, hogy károsodjon a lelke? Hogyan jutott hozzá egyáltalán? - Körbenézek arrafelé - suttogtam, mire Nash megrázta a fejét. - Nem! - közelebb lépett hozzám, hogy mindenki azt higgye, az autóm elvesztése miatt vigasztal. - Nem mehetsz át. A pokolfajzatok nem szeretnek veszíteni, és Avari az élete hátralévő részében a te lelkedre fog vadászni, Kaylee. Én ugyanis a lelkemmel együtt megszöktem, amikor átkeltünk, hogy visszaszerezzük a Page lányok lelkét. - Csak bekukucskálok. - Mintha egy ablakon néznék be az Alvilágba ahelyett, hogy besétálnék az ajtón. — És egyébként is, Avari nem lesz ott... - Összehúztam a szemöldökömet. - Vagyis itt... Na... szóval, Scott Carter bulijában. Az Alvilág olyan, mint a mi saját világunk torz tükörképe. A kettő bizonyos pontokon összekapcsolódik, ott, ahol az emberi energia átszivárgása elég erős ahhoz, hogy a mi világunkhoz horgonyozza az Alvilágot, mint amikor fogpiszkálót szúrnak egy szendvicsbe. - Kaylee, szerintem nem... Egyetlen pillantással Nashbe fojtottam a szót. Nem volt időm vitatkozni. - Állj elém, hogy senki ne lásson meg. Csupán pár másodpercre lesz szükségem.

Nash habozott, én viszont mögé álltam, és lehunytam a szemem. És felidéztem a halált.Visszagondoltam az első alkalomra, amikor megtörtént - vagyis az első olyan alkalomra, amelyre emlékeztem is -, és kényszerítettem magam, hogy újból átéljem azt a rettegést. A bizonyosságot, hogy az a szerencsétlen tolószékes gyerek meg fog halni. A sötét tudatot, amely csak nekem állt a rendelkezésemre. A körülötte örvénylő árnyékokat. A rajta áthullámzó árnyékokat. Hála az égnek, a halál emléke elegendőnek bizonyult, és egy sikoly indult meg felfelé a torkom mélyéről. A nőnemű lúdvércek sikolya a halál előhírnöke, és képes elég ideig itt tartani a haldokló lelkét ahhoz, hogy egy hímnemű lúdvérc átirányíthassa. Ugyanakkor az én sikolyom azt is lehetővé teszi számomra — és bármelyik másik lúdvérc számára, aki elég közel van ahhoz, hogy hallja —, hogy bepillantsak az Alvilágba. Hogy átkeljek oda, ha akarok. Csakhogy én egyáltalán nem akartam átkelni az Alvilágba. Soha többé. Visszatartottam a sikolyt, csapdába ejtettem a torkomban és a szívemben, hogy Nash csak egy vékony foszlányt halljon meg belőle, mások pedig semmit. Nash megfogta a kezem, de én alig éreztem az ujjai melegét a sajátjaimon. Kinyitottam a szemem, és levegő után kezdtem kapkodni. Scott Carter utcáját híg, szürke fátyol borította, mintha egy viharfelhő szállt volna a földre. Még mindig ott volt az én saját világom - a rendőrök, a vontatókocsik, egy mentőautó és egy kis csoport bámészkodó. De mögötte - mélyebben - ott bujkált az Alvilág. Olajzöld borotvagabona-mező hullámzott előttem a szellőben. Tudtam, hogy hideget éreznék, ha érezném, és a merev szálak úgy zörögnének, mint a szélcsengő, amikor összeérnek a szálai. Az égbolt zöld és kék csíkos sötétlila színben pompázott, mintha véraláfutások borítanák a világ arcát.

Az egész egyszerre tűnt gyönyörűnek és rémisztőnek. Es áldottan üresnek. Sehol nem voltak pokolfajzatok, sem szörnyetegek. Semmilyen teremtmény, amely arra várna, hogy megehessen minket, vagy hogy a mérgező leheletét Doug Eullerre fújja, még ha akadna is valamiféle lyuk a két világ közötti falban. - Rendben, minden tiszta. Engedd el! — suttogta Nash, rnire én viszszanyeltem a sikolyt. A szürkeség elkezdett felszívódni, az ide nem illő színek elhalványultak, maguk után hagyva a felsőosztálybeli, külvárosi környéket, amely most, hogy láttam, mi van mögötte, valahogy kevésbé tűnt számomra ijesztőnek. Scott utcájának alvilágbeli változata éppen olyau volt, mint a mi környékünké. Nash köré fontam a karom, mert kibillentett a lelki egyensúlyomból az abba a világba vetett pillantás, amely egyszer mindkettőnket megpróbált elevenen elnyelni. — Akárhonnan is szerezte, az biztos, hogy nem egyenesen a forrásából származik — mondtam, majd elengedtem Nasht, hogy szembenézzek a való világgal. Miután elterjedt a híre, hogy úton van ide a rendőrség, csak néhány bátor - és józan - bulizó maradt a helyszínen. Ok ott csellengtek Scott körül az előkertben, s biztonságos távolságból figyelték a helyzet alakulását. A zsaruk tudták, hogy buli volt, és minden bizonnyal azt is sejtették, hogy Scott ivott. De amíg a saját kertjében maradt, és nem próbált a volán mögé ülni, láthatóan hajlandóak voltak szemet hunyni efölött az elit lakcím és Scott apjának komoly befolyása miatt. Emmának már nem lesz ekkora mákja. Ö és Sophie négy házzal odébb menekültek, Laura Bellék nappalijába. Laura - Sophie legjobb barátnője és tánccsapattársa - csak azért engedte be Emmát is magához, mert Nash felhasználta a hímnemű lúdvércek hangjának manipulatív erejét a meggyőzéséhez.

Mindenesetre odaküldtük Todot, hogy tartsa a szemét Emmán. Persze láthatatlanul. Nash karja szorosabban kezdett ölelni, amikor egy egyenruhás rendőr megindult felénk az utca túloldaláról. - Kisasszony... - A férfi kezében lévő jegyzettömbre pillantott. - Cavanaugh kisasszony, biztosan ne vigyük haza? - Lesz, aki hazavigyen, köszönöm. - Hagytam, hogy azt higgye, Nashről beszélek, nehogy meg kelljen említenem Emmát vág}' az autóját. A rendőr Nashre pillantott, mire összeszorult a gyomrom. O egy órával korábban itta meg azt az egy sört... Hirtelen attól kezdtem félni, hogy a zsaru rákényszeríti, menjen végig a vonalon, vagy hogy fújjon bele valamibe... De Nash meg sem rezzent a tekintetétől, a fickó pillantása pedig visszavándorolt rám. - Nem szeretné, hogy felhívjam a szüleit? Én haboztam, hogy úgy tűnjön, mintha komolyan elgondolkoznék ezen az ajánlaton. Majd határozottan megráztam a fejemet: - Izé, nem, köszönöm. — Meglóbáltam előtte a mobilomat. — Felhívom az apámat. A zsaru megvonta a vállát. - A Harmadik utcában lévő műhelybe vontatják a kocsiját, és pár napon belül kap majd tőlük egy árajánlatot. Bár én személy szerint úgy gondolom, hogy egy haragosabb levél az ügyvédjétől rá tudná bírni ennek a Fuller kölyöknek a szüleit, hogy vegyenek magának egy újat... A srác olyannak tűnik, mint aki megengedheti ezt magának... - A zsaru Doug felé vetett egy lesajnáló pillantást a vállam felett. - És egyévi fizetésemben le merném fogadni, hogy az a kölyök magasabban repül, mint egy meteorológiai ballon. Az Arlington Memóriáiba viszik, úgyhogy ne felejtsen el szólni az ügyvédjének, hogy nézzen bele a vérképébe! - Én bénultan bólintottam, a zsaru pedig Nashre nézett a fejem felett: - Szállítsa haza biztonságban!

Nash álla súrolta a tarkómat, miközben bólintott a rendőrnek. Amikor a fickó kikerült a hallótávolságból, megfordultam, és láttam, hogy az írisze békésen kavarog, nyoma sincs benne a engem szétfeszítő, tomboló, idegesítő félelemnek. - Szerinted találnak bármit is a vérében? - Kizárt - rázta meg a fejét határozottan Nash. - Nincs olyan emberi laboratórium, amelyik képes lenne kimutatni az alvilági szereket, annak a zsarunak pedig még kevésbé vannak eszközei ahhoz, hogy ezt ő maga tegye meg. - Megveregette az orromat, és megnyugtatóan rám mosolygott, amitől egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy természetfeletti vadászkutya. - Indulhatunk? - Azt hiszem, igen. - Végignéztem, ahogy a vontató elszállítja a kocsimat, egy másik pedig tolatni kezd a Mustang leié. Doug a mentőautó padlóján ült, a lába lelógott a szélén, és miközben őt figyeltem, egy másik rendőr elé nyújtott egy kicsi elektronikus eszközt, fúvókával a végén. Doug belefújt a szondába, a zsaru a kijelzőre pillantott, majd a tenyerével rácsapott az eszközre... Mintha nem működne. Valószínűleg legalább egy sört kimutatott, de messze nem annyit, amennyire Doug pillanatnyi állapotából következtetni lehetett volna. Nashnek igaza volt: a Démonleheletet sem az emberek, sem az eszközeik nem képesek észlelni. Nem tudtam biztosan, hogy ennek örülnöm kellene-e, vagy inkább halálra rémülnöm tőle. A mentő elhajtott, a Doug kocsiját elvontató jármű pedig szorosan követte. Bekopogtunk Laura Bell ajtaján. Laura végigvezetett minket a nagy, kövezett előcsarnokon, majd be a drága fabútorokkal teli, sötét színű, süllyesztett nappaliba. Emma egy merev támlájú karosszékben ült; elveszettnek tűnt, és olyannak, mint aki félig alszik. Amikor odanyúltam, hogy felsegítsem, egylépésnyire tőle egyszerre láthatóvá vált Tód, és nekem majd kiugrott a szívem a helyéből. Vajon soha nem fogom tudni megszokni ezt?

— Jól van — nyugtatott meg Tód, miközben én letérdeltem, hogy belenézzek Emma súlyos pillájú szemébe. Abból, hogy senki más nem reagált - Nasht is beleértve —, megértettem, hogy a többiek nem látják Todot. — Csak ki kell aludnia magát. És el kell tűnnie ezeknek a locsogó hárpiáknak a közeléből, akiket ti a barátaitoknak neveztek. Ami azt illeti, én soha nem neveztem Sophie-t és Laurát a barátomnak, de ezt nehéz lett volna elmagyarázni anélkül, hogy mindenki őrültnek ne nézett volna, hiszen a jelenlévők, ugyebár, nem láthatták a halott beszélgetőpartneremet. Úgyhogy egyszerűen csak csúnyán néztem a kaszásra, miközben felsegítettem Emmát, Nash pedig a barátnőm másik karját vette a nyakába. — Elé, Sophie, hazavigyünk? - kérdeztem, miközben elmentünk az unokahúgom mellett, aki a kezét farmernadrágos csípőjén nyugtatva állt ott. O gúnyosan rám mosolygott csillogó, rózsaszín ajkaival: — Épp az imént csavarta fel Doug azt a guruló roncshalmazodat egy postaládára, nem? — Emma autójával — sziszegtem összeszorított fogakkal. Sophie lehuppant a kanapéra, és egyik sovány lábát átvetette a másikon. — Én Lauránál maradok. — Ügy is jó. - Ezek megérdemlik egymást. — Köszönöm, hogy vigyáztál rá - mondtam Tódnak. — Valakinek muszáj volt. - De még mielőtt válaszolhattam volna, a kaszás ismét eltűnt egy pukkanással, valószínűleg visszament a kórházba, ahonnan már minden bizonnyal elkésett. — Csak vidd el innen, mielőtt hazaérnek a szüleim - válaszolta Laura, azt feltételezve, hogy hozzá beszéltem. - Ok nem szeretik, ha részeg ribancokkal barátkozom. — Lenyeltem a bennem előtoluló tucatnyi ironi-

val, és megelégedtem azzal, hogy kifelé menet bevágtam magam mögött az ajtót. Útban hazafelé felhívtam az apámat, ám <3 megint túlórázott, így csak az üzenetrögzítője vette fel. Anélkül bontottam a vonalat, hogy üzenetet hagytam volna, mert az, hogy „egy Démonlehelettel belőtt hátvéd öszszetörte az autómat”, valahogy olyasminek tűnt, amit apám szívesebben hallana személyesen. Már majdnem éjfél volt - akkorra kellett hazaérnem -, amikor megálltam a kocsifelhajtónkon a hátsó ülésen alvó Emmával. Nash bevitte őt, és lerakta az ágyamra. Én levettem a cipőjét, utána összegömbölyödtem Nash mellett, a kanapén egy tál pattogatott kukoricával; az egyik sci-fi csatornán Az élőhalottak éjszakáját sugározták, amelynél jobb iskolaszüneti klasszikust nem ismerek. A bejárati ajtónk abban a pillanatban nyílt ki, amikor a képernyőn az első zombi behatolt a farmházba, és én felugrottam - ettől mindenfelé szétszóródott a pattogatott kukoricám. Az apám battyogott be az ajtón kopott farmernadrágban és flanelingben, mint egy teljesen másfajta zombi, a szerelősoron töltött éjszakáinak köszönhetően, amelyek révén mindkettőnket eltartott. Majd megállt, hogy visszahátráljon a tornácra, és én pontosan tudtam, mit keres. - Hol az autód? - esett nekem csüggedt hangon, miközben ledobta a dzsekijét a nappali egyik székének támlájára. Én csak álltam, Nash elkezdte bedobálni a kóbor kukoricákat a tálba... - Izé, volt egy kis baleset, és... - Te jól vagy? — ráncolta össze a szemöldökét apám, majd tetőtől talpig végigmért, sérüléseket keresve. - Aha. Én még csak nem is voltam az autóban. - A hátsó zsebembe dugtam a kezem, mert lövésem se volt, mi mást tehetnék vele.

-

Micsoda? Hát hol voltál?

- A bulin. Amikor Doug Fuller elindult, véletlenül... belehajtott a kocsimba. Apám annyira összehúzta sötét szemöldökeit, hogy középen szinte egybeértek. -

Ittatok?

- Nem. — Hála az égnek. Kinézném apámból, hogy előkap egy műanyag poharat, és vizeletmintát követel. Esküszöm, nagyszerű felügyelőtiszt lenne belőle. Apám hosszasan méregetett, és pontosan tudtam, melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntött, hogy hisz nekem. Miután ez eldőlt, a tekintete mögém vándorolt, ahol Nash állt, a kiömlött kukoricával teli tállal. -

Nash, menj haza! - Verbális fegyverkészletének leggyakoribb

szavai. Nash átnyújtotta nekem a tálat. -

Szeretné, ha hazavinném Emmát is?

-

Emmát...? — Apám felsóhajtott, és beletúrt sűrű, barna hajába.

— Hol van most? -

Az ágyamban.

-

Ittasan?

Felmerült bennem, hogy hazudjak. Nem tudhattam, hogyan fog reagálni apa, még akkor sem, ha történetesen nem én voltam az, aki ivott. Ugyanakkor Emmának átható sörszaga volt; szóval, egy pillanatra sem állna meg a füllentésem. - Aha... Mit kellett volna csinálnom: odadobni neki a slusszkulcsot, és sok szerencsét kívánni? Apám felsóhajtott, majd - teljes döbbenetemre — megrázta a fejét: -

Nem, helyesen cselekedtél.

- Tehát maradhat? — Ezt el sem hiszem. Apám még csak mérgesnek tű t

- Kivételesen. De legközelebb felhívom az anyját. Nash, biztos vagyok benne, hogy holnap úgyis találkozunk. - Igenis, uram. — Nash megszorította a kezem, és az ajtó felé indult. Majd hazasétál a kétsároknyival odébb álló házukhoz, ahogyan mindig is tette, mióta szobafogságba kerültem. Beleértve azt a jó pár alkalmat is, amikor apámnak tudomása sem volt arról, hogy átjött... - Mi történt? - Apa bezárta az ajtót Nash mögött, s lehuppant a kedvenc foteljába, miközben én elhelyezkedtem a kanapén, és megpróbáltam eldönteni, hogy elmeséljem-e neki a teljes igazságot. A Démonleheletről. Apám eddig kifejezetten csodálatra méltóan viselkedett, de az tuti, hogy ez az alvilági szál kiborítaná. - Már elmondtam, apa. Doug Fuller belehajtott a kocsimba. - Mennyire rossz a helyzet? Felsóhajtottam, és megerősítettem a lelkemet az előre látható robbanáshoz. - Felcsavarta a szomszéd postaládájára. Hallani lehetett, ahogy apám élesen levegőt vesz, és ettől megrándult az arcom. - Ivott, igaz? - kérte rajtam számon, és én alig bírtam visszatartani a mosolygást nagy megkönnyebbülésemben. Az egyik részem biztosra vette, hogy a testtartásomból vagy az arckifejezésemből, esetleg valami fura lúdvércszülői telepátia folytán, amelyről nekem nem beszéltek, mindent tudott a Démonleheletről... Erre ő azt hiszi, hogy csak egy hétköznapi kamaszdrámáról van szó, és ha nem tévedek, egy kicsit még megkönynyebbültnek is tűnik... Nem akartam kiábrándítani. - Nem tudom. Lehet. De neki nagyjából annyi esze van, mint egy traktornak. - Hova vitték az autót? - A Harmadik utcában lévő műhelybe.

Apa felállt, és - nem tévedés - rám mosolygott. Szinte hallottam, ahogy legördült a szikla a szívéről. Repkedett az örömtől, hogy végre hétköznapi szülői problémákkal kell szembesülnie. - Reggel megnézem. Gondolom, ennek a Fuller kölyöknek van biztosítása? - Igen. Ezt kaptam a rendőröktől - nyújtottam át a formanyomtatványt Doug elérhetőségével és biztosítási kötvényszámával. - És azt mondta, hogy az apja majd biztosan kifizeti. - Igen, ki fogja. - Apám magával vitte a nyomtatványt a konyhába, ahol jobb volt a fény. - Menj, aludj egy kicsit! Te és Emma dolgozni mentek délelőtt, ugye? - Igen. - Déltől négyig jegyeket és pattogatott kukoricát árusítunk a Cinemarkban a benzinpénzért folytatott véget nem érő küzdelemben... Amelyet arra költünk, hogy eljussunk munkába, és haza. Ez egy ördögi kör. Felszabadultan vettem át a pizsamámat, mostam meg a fogamat, és feküdtem le Emma mellé az ágyba; úgy éreztem magam, mintha most engedtek volna haza a halálsorról. És miközben a lélegzetvételét hallgattam, nem tudtam nem gondolni rá, milyen rosszul is alakulhatott volna minden, ha mégis beszáll abba az autóba. Egyszer már elveszítettem őt, és egyáltalán nem állt szándékomban még egyszer elszenvedni ezt a közeljövőben. Egyszóval, ki kell derítenem, mi módon tehette rá emberi kezét a fiúja a Démonleheletre — és gondoskodnom kell arról, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő.

- Kaylee, gyere be! - Harmony Hudson hátrasimította szőke tincseit az arcából, és tartotta az ajtót, míg beléptem apró, rendezett nappalijába, és bedugtam átfagyott kezem a dzsekim zsebébe. - Ma délelőtt is tanulunk? - Nem, most csak Nashhez jöttem. - Ó! - Harmony elmosolyodott, és becsukta az ajtót, kizárva a jeges huzatot. - Akkor biztosan letöltötted a büntetésedet. - A tegnapi nappal. Nash is büntiben volt, de ő csak két hetet kapott, szemben a néggyel, amit én. Azt hiszem, neki is több jutott volna, ha még kiskorú, azonban egy tizennyolc évest elég nehéz szobafogságban tartani, kod megbüntetése pedig abszolút nem is volt opció, mivel ő teljesen felnőtt, papíron halott, ráadásul korlátlan bejárása van az Alvilágba. Őt Harmony annyi időre sem tudta volna a szobában tartani - főleg hús-vér alakjában nem —, amíg kiordibálja magát vele. - Nash még alszik. Egyébként mit is csináltatok tegnap éjjel? Ledobtam a táskám a kopott kanapéra, és úgy tettem, mintha nem érdekelne az egész — pedig Harmony elől még nehezebb szívvel titkoltam el a dolgokat, mint az apám elől.

— Buli volt Scottnál. Doug Fuller belehajtott a kocsimba egy 2008-as Mustanggal. - Jaj, ne! - Harmony megtorpant a konyha bejáratában, és az egyik tenyerével nyitva tartotta a lengőajtót. - Van biztosításod, ugye? - Csak felelősségbiztosítás. - Többre nem futotta abból, hogy heti tizenkét órát gályázom a Cinemarkban. - Viszont Doug szülei tele vannak pénzzel, és ebben az esetben egyszerűen nem tudják rám fogni, hogy az én hibám lett volna. Még csak nem is ültem az autóban. — Hát, ez legalább jó, nem? - Bólintottam, mire ő az egyik kezével a rövid folyosó felé intett, amely a nappali másik feléből indult: - Menj, ébreszd fel Csipkerózsikát, és próbáld meg rávenni, hogy egyen valamit! Almás-fahéjas muffint fogok sütni. Harmony mindig süt valamit, és soha nem félkész porokból. Ebben sokkal jobban hasonlít egy nagymamára, mint egy anyukára, bár külsőre inkább Nash nővérének tűnik. Nyolcvankét éves, egy harmincéves arcával és testével. Eddig a pubertást követő lassított öregedés az egyetlen általam ismert előnye a lúdvércségnek. Az apám százharminckét éves, és egy nappal sem tűnik többnek negyvennél. Nash nem reagált, amikor bekopogtattam hozzá, úgyhogy beosontam a szobájába, majd becsuktam az ajtót, nekitámaszkodtam, és csak néztem, ahogy alszik. Nagyon sebezhetőnek tűnt a bokszeralsójában, arca egyik felét a párnába temetve, fél lábával a lepedő alsó részébe csavarodva. Letérdeltem az ágy mellé, és kisimítottam a homlokából sűrű, barna haját. A szoba meleg volt, ám Nash bőre hideg, úgyhogy elkezdtem betakargatni, de még mielőtt sikerült volna, az arca - továbbra is csukott szemmel - grimaszba torzult. Rettentő gyorsan vette a levegőt, szinte zihált. Csikorgatni kezdte a fogait, majd tehetetlen, nyögdécselő hangot adott ki. A karja megfeszült. Belemarkolt a gumis szegélyű lepedőbe.

Én kívülről figyeltem a rémálmát, és azon gondolkodtam, felébreszszem-e, vagy inkább hagyjam, hogy befejeződjön az álma. De aztán felpattant a szeme, és levegő után kezdett kapkodni, miközben a tekintete üveges maradt. Fedetlen, hullámzó mellkassal átcsúszott a matrac túlsó oldalára, majd a falnál megállt, és rám meredt az ágy felett. Az íriszei másodperceken át rémületet sugárzóan örvénylettek, mielőtt megjelent volna bennük a felismerés - csakhogy ekkorra már az én szívem is zakatolt az ő félelme miatt. - Kaylee? - Nash úgy suttogta a nevemet, mintha nem lenne biztos abban, hogy hihet a szemének. - Igen, én vagyok az. - Csak álltam ott, amíg a lélegzete lelassult, és megnyugodott. — Rémálom? Ő mindkét kezével dörzsölni kezdte az arcát, és amikor ismét találkozott a pillantása az enyémmel, már higgadt volt az arckifejezése. És a tekintete is. - Igen, azt hiszem. - Miről szólt? - Nem emlékszem. - Összehúzta a szemöldökét, és leült a matracra. - Csak azt tudom, hogy rossz volt. Bár az ébredés egyelőre egész jónak tűnik. .. - Nash az ölébe húzott engem. - Szóval, mire vélhetem ezt a személyes ébresztőt? — A vállam mögé seperte a hajam, s én hirtelen nagyon is a tudatára ébredtem, hogy félmeztelen, és nagyon közel van hozzám. - A telefonhívások talán már nem annyira kielégítőek? - lehelte, miközben tollpihe-puhaságú csókokat nyomott a nyakamra. Ledőltünk, és még mielőtt ráébredtem volna, hogy mi történik, már az ágyán feküdtem, a súlya pedig belepréselt a matracba. Az ajka ismét végigvándorolt a nyakamon, a keze a blúzomban matatott, s nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy nem akarom, hogy abbahagyja. Már éppen eleget várt. Egyszerűen azt szerettem volna, hogy megtörténjen...

A következő lélegzetvételem szaggatottra sikeredett, s képtelen voltam uralkodni a zakatoló pulzusomon. - Én, izé... — Mit is akartam mondani? Mit kérdezett Nash? Hirtelen már nem is számított annyira... — A keze becsusszant a felsőm alá, az ujjai jeges nyomot húztak a bőrömön, és a sokktól magamhoz tértem. Ingerülten eltoltam magamtól, majd felültem, és morcosán néztem rá: — Te most használod ellenem a Befolyásodat? Megvonta a vállát, és a szája egyik sarka pajzánul kunkorodott felfelé: - Csak segítek neked ellazulni. - Ne befolyásolj engem, Nash! — Felálltam, és erőlködve próbáltam elfojtani magamban a dühöt, miközben a hangja még mindig ott visszhangzott a fejemben. — Soha ne csinálj velem ilyet, amikor nem valakinek a leikéért énekelek! — Néha a hangja segített nekem abban, hogy lecsendesítsem a lúdvércsiratódalomat, de most nem erről volt szó. Még csak nem is valami hasonlóról. — Utálom, amikor kiveszik a kezemből az irányítást. Az olyan, mintha egy szikláról zuhannék le lassított felvételben. - Vagy mintha elkábítanának. - És én nem ezért jöttem — jelentettem ki határozottan, fél kezemmel az ágy felé intve. Nash elkomorodott, belőlem pedig kiszállt az a hatalmas, ellenállhatatlan hamis nyugalom; csak váratlan hiányának hideg érzetét hagyta maga után, továbbá Nash jól érzékelhető ingerültségét. - És nekem ezt honnan kellene tudnom? Arra ébredtem, hogy itt vagy a hálószobámban, az ajtó pedig csukva. Mire kellett volna tippelnem? Hogy társasjátékozni akarsz? - Én csak... - A homlokomat ráncolva próbáltam kitalálni, hogyan fejezzem be ezt a mondatot. Vajon valami jelet küldhettem neki? Véletlenül az „Elegem van a szüzességemből, kérlek, segíts nekem megszabadulni tőle!” feliratú pólómat vettem volna fel? - Az anyukád ott van a szomszéd szobában!

-

Na mindegy. - Nash felsóhajtott, és fél kézzel közelebb húzott ma-

gához. — Megbocsátasz nekem? -

Ha megígéred, hogy ezentúl tisztességesen játszol.

-

Esküszöm. Szóval, mi újság? - Hátradőlt az ágy fejvégéhez támasz-

tott párnára, a kezét összefonta a tarkóján, közszemlére téve magát arra az esetre, ha meggondolnám magam. -

Azt mondtad, kihasználhatlak.

Nash szemében huncut fények villantak, az én arcom viszont égővörös lett, amikor ráébredtem, hogy mit is mondtam. -

Izé... erre pont te mondtál nemet az imént.

- Úgy értettem, hogy elviszel a munkahelyemre. — Közben mintegy mellékesen felfedeztem a spontán égés titkát. Biztos voltam benne, hogy bármelyik pillanatban lángokban törhetek ki. -

Hát, talán arra is képes leszek.

-

Komolyan beszélek! - De annyira azért nem komolyan, hogy ne

hagyjam közben elkalandozni a pillantásomat. Végtére is, szinte felszólítottak, hogy nézelődjek nyugodtan... — Muszáj elvinnie valakinek a munkahelyemre, és abban reménykedtem, hogy útközben megállhatunk valahol. -

Hol?

Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. -

Doug Fulleréknál.

-

Kaylee... — kezdte a választ Nash, és már ennél a szónál kihallottam

a hangjából a tiltakozást. Felállt, én pedig hagytam, hogy az egyik lábam lelógjon az ágyról. — Bármit is művel Fuller, az nem a mi dolgunk. -

Démoni eheletet szív — suttogtam, ideges pillantást vetve a csukott

ajtóra, abban reménykedve, hogy Nash anyja még mindig a konyhában van. — Hogy gondolod, hogy ez nem tartozik ránk? - Semmi köze hozzánk. — Nash felállt, és lekapott egy felsőt az íróasz-

- Te nem akarod tudni, honnan szerezte? Múlt éjjel akár meg is ölhetett volna valakit. És ha tovább csinálja, akkor valószínűleg önmagát fogja megölni. Nash leült a székébe. - Túlreagálod, Kaylee. - Nem, te reagálod alul. - Az ágya szélére csúsztam. — Mi van azzal, hogy vigyázunk a barátainkra? - Mit kellene tennem? — Nash megvonta a vállát, és az, ahogy az izmai megfeszültek, egyértelműen árulkodott arról, mennyire frusztrált. — Menjek oda Fullerhez, és mondjam azt, hogy „hé, haver, nem tudom pontosan, honnan van neked használt levegőd egy olyan démonból, akinek még a létezéséről sem tudsz, de le kell szoknod róla, mielőtt megölöd magad”? Ez egyáltalán nem fog furán hangzani, igaz? - A szarkazmus nyomatékosításaképpen Nash keresztülrúgta a szobán a cipőjét. En összefontam a karomat a mellkasom előtt, és mindent bevetettem, hogy ne emeljem fel a hangomat: - Te amiatt aggódsz, hogy amit mondasz, furcsának fog tűnni egy olyan srác számára, aki valaki másnak a leheletével lövi be magát? - Miért érdekel ez téged egyáltalán? - követelt magyarázatot Nash. — Te még csak nem is kedveled Fullert. - De ez nem jelenti azt, hogy szeretném végignézni, ahogy meghal. — Különös tekintettel arra, hogy a küszöbönálló halála irányíthatatlan, sikoltozás lúdvércrohamot váltana ki belőlem, amely arra kényszerítene bennünket, hogy eldöntsük, megmentjük-e. — Es nem hagyom, hogy Emmát is magával rántsa. Nash zaklatott arckifejezése eltűnt, és értetlenre váltott. - Miről beszélsz? - Tegnap éjjel megint összevissza nyalták egymást, Nash. Miközben É 38

- Nash elszörnyedt, a szemében zöldek és barnák kavarogtak, azonban mielőtt biztosra vehettem volna, hogy mit is látok egyáltalán, lehunyta őket, és átrendezte az arckifejezését. Gyakorlatilag kizárt engem a gondolataiból. Az ágy végének vetettem a hátam, és játszani kezdtem a párnahuzatával. - Tód azt mondja, hogy komoly függőséget okoz, és az emberekre hosszú távon végzetes. Mi van, ha Emma is rászokik? Mi van, ha már rá is szokott? Nash felsóhajtott, és felém fordulva leereszkedett az ágyra. - Nézd, még azt sem tudjuk, hogy Fuller rászokott-e, rendben? Csak annyit tudunk, hogy tegnap éjjel szedett belőle valamennyit. És ahhoz, hogy a szervezetébe jusson, Emmának egyenesen a tüdejéből kellene szívnia, közvetlenül azután, hogy Doug beszívja. Ennek pedig szinte nulla az esélye. Igaz? - Honnan tudod? Ott és akkor még mindig volt benne elég ahhoz, hogy észrevegyem rajta, és az elmúlt két hétben le sem szállták egymásról. Biztos vagy benne, hogy Emmába egy kicsi sem juthatott át csókolózás közben? - Őszintén kétlem, Kaylee. - Csakhogy mielőtt Nash visszaszerezhette volna az uralmat a tekintete felett, megláttam az igazságot az ideges színkavalkádban. Nash nem volt biztos a dolgában. És megijedt. Kifújta a levegőt, majd ismét a szemembe nézett. - Rendben, ki fogjuk deríteni, hogy tudja-e, mit szed,, és hogy honnan szerzi. Viszont ha nem tudja, ne mondd el neki, miről van szó', rendben? Nem kell több őszinte vallomás a barátainknak. Emma éppen elég volt. - Jó. - Amúgy sem lelkesedtem különösebben a gondolatért, hogy még valakinek elmondjam: nem is vagyok ember. - Délre kell beérned a munkahelyedre? - Bólintottam, mire Nash lehúzta azt a pólót, amelyet az előbb vett fel, majd bedobta a nyitott szennyestartójába, mint egy kosárlabdát. - Azonnal indulunk, amint kijöttem a zuhany alól. 39

- Reggeli után - javítottam ki útban az ajtó felé, mosolyogva a győzelmemen. - Anyukád éppen muffint süt. A konyhában egy rozoga széken vártam meg Nasht a csupa karc, kerek asztal mellett; figyeltem, ahogy Harmony mosogat. - Szóval, élvezed a szabadságodat? - pillantott rám a válla felett, miközben belerakott egy fémtálat a szárítóba. Megvontam a vállam: - Még nem tapasztalhattam belőle sokat. Harmony szárazra törölgetett egy tiszta, műanyag ecsetet, bedobta az egyik nyitott fiókba, majd a pultnak támaszkodott, és leplezetlen kíváncsisággal kezdett méregetni. - És megérte? - Mármint a szobafogság? - kérdeztem, mire ő bólintott. - Igen... És nem. Regan lelkének visszaszerzése abszolút megérte. - Négyhétnyi szobafogság semmi ahhoz az örökkévalósághoz képest, amennyit neki kellett volna elszenvednie a lelke nélkül. — De Addyért semmit nem tudtunk tenni. - És ahányszor csak eszembe jutott ez, a bűntudat és a kudarcom miatt úgy összeszorult a gyomrom, mintha szabadesésben lennék. - Reganről szoktál még hallani? - kérdezte Harmony, amikor nem részleteztem jobban a dolgot. - Nem túl gyakran. Azt hiszem, könnyebb számára, ha megpróbálja elfelejteni azt, ami Addyval történt. - Azt, hogy a nővére örök kínszenvedésre van ítélve, mert a lelke nélkül halt meg. Es így semmi mást nem tudott kiadtii magából a halálakor, csak egy lélegzetvételnyi Démonleheletet. Ettől hirtelen támadt egy ötletem... — Szerinted Regan rendbe jöhet? A Démonleheletre gondolok... Úgy értem. Tóm azt mondta, hogy az nagyon veszélyes... Harmony szórakozottan bólintott, és kinyitotta a sütő ajtaját, hogy megnézze a muffinokat. 40

- Az biztos, hogy az tud lenni. A Démonlehelet megrohasztja az ember lelkét. Bomlásnak indulnak tőle azok a részek, amelyek önmagunkká tesznek minket. - Oké, ez nem is rémisztő... - De a felszínen kicsit úgy viselkedik, mint egy nagyon erős hallucinogén kábítószer. Olyan dolgokat lát és hall tőle az ember, amelyek nincsenek is ott.- Ez megmagyarázza., miért gondolta Dong, hogy van vele valaki az autóban... Harmony a szakmájához illő, teljesen autentikus ápolónői hangnemben folytatta: - Továbbá nagyon erős függőséget okoz, és ha nem is öli meg az embert gyorsan, a hosszú távú használata agykárosodást, illetve pszichózist okozhat. Visszanyeltem a torkomban növekvő hatalmas gombócot, és abban reménykedtem, hogy a hangomon nem hallatszik semmi különös: - Pszichózist, mint például az elmebaj? - Ha egyszerűen akarjuk megfogalmazni, igen. A valósággal való kapcsolat teljes elvesztését. - Harmony egy edényfogó kesztyű segítségével kihúzta a muffinformát a sütőből, majd a lábával belökte az ajtaját. - És az elvonási tünetek még rosszabbak. Az egész emberi szervezet sokkot kap tőle, ami könnyen végzetesnek bizonyulhat, még azoknál is, akik magát az anyagot túlélték. - Remek... - suttogtam. Szóval', ha megakadályozzuk, hogy Dong megkapja az adagját, abba még gyorsabban belehal, mint magába a Démonleheletbe. - Jaj, ne, kicsim! - Felpillantva azon kaptam Harmonyt, hogy az én arcomat fürkészi, az én egyre kétségbeesettebb arckiiejezésemet. - Ne aggódj Regan miatt! O nem azért szívta a Démonleheletet, hogy belője vele magát... az tartotta életben a lelke nélkül. Ez így teljesen más tészta. Persze érthető okokból így is nagyon veszélyes - adta meg magát vállat vonva. - Ez az egész lélekeladós dolog... a Démonlehelet fizikailag nagyon kis kockázatot jelentett csak rá nézve.

41

- Mert neki nem volt lelke... - Zakatolt az agyam. - De ha most szívna Démonleheletet, amikor a lelke már visszakerült a helyére... Harmony elfintorodott: - Akkor nagy bajban lenne. Egy órával később Nash bekanyarodott az anyja autójával egy hatalmas méretű családi ház téglával kirakott kocsifelhajtójára; az épület homlokzata szintén téglából és terméskőből készült. És én még azt gondoltam, hogy Scotték háza menő! Bármivel is foglalkoznak Doug Fuller szülei, komoly pénzeket szakíthatnak vele. - Szerinted itthon van? - kérdeztem, mire Nash rámutatott a makulátlan, legfrissebb évjáratú sportkocsira a kocsifelhajtón, amelynek a hátsó ablakán egy autókölcsönző matricája díszelgett. Leállította a motort, és zsebre vágta a slusszkulcsot. - Essünk túl rajta. Doug a harmadik csengetésre nyitott ajtót egy szál melegítőnadrágban, láthatóan abban, amelyben az éjszakát is töltötte, majd behátrált a kivilágított, nyitott bejáraton, hogy elférjünk mellette. Mi követtük őt a komor dolgozószobába, amelynek egyik falát egy tévé töltötte ki, rajta mozdulatlanná dermedt, számomra ismeretlen videojáték-szereplővel, áld pisztolyt fogott az egész helyiségre. - Ne haragudj az autód miatt! - vetette le magát Doug egy fekete bőr házimozi-székbe, anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna rám. - Izé... - De még mielőtt befejezhettem volna ezt a gondolatkezdeményt, Doug egy legyintéssel elintézte a válaszomat, és felkapott egy konzolt a széke karfájáról. - Az apám kifizeti a károdat. A kölcsönzőből ma délután kivisznek neked egy csereautót. Én egy V6-ost kaptam. Ennyi az egész? Ez nem vicc? Az én osztályrészem a szuperszonikus sikoly meg a fura látomások a halálról, Doug Fullernek pedig a mérhe-

42

tetlen gazdagság jutott. Ez nagyon súlyos zavarra utal a karmikus egyensúlyban. - Hidd el... Az a kocsi komoly előrelépés lesz neked. A kabátom zsebében ökölbe szorult a kezem. Vajon Emma hogyan képes elviselni ezt a pasit? - Izé, kösz - feleltem, mert semmi olyasmi nem jutott eszembe, ami akár távolról hasonlított volna egy intelligens válaszra. Kérdőn néztem Nashre; szavak nélkül tudakoltam, hogy mire vár. 0 ledobta magát egy fekete bőrkanapéra, én pedig leültem mellé. - Szóval, nagyon kibukott az apád a drogteszten? Olyan magasan repülhettél, mint egy műhold, ha nekimentéi egy álló autónak... - A kanapén fetrengő Nash hangja szinte irigykedőnek tűnt, és ez lehetett a helyes hozzáállás, mert Doug elvigyorodott, és leállította a játékot: - Haver, be voltam lőve. - Letette a konzolt a széke karfájára, és kivett egy doboz kólát az italtartóból. - De a teszt egy kis alkoholon kívül semmit nem mutatott ki. Az orvos azt mondta az apámnak, hogy valószínűleg csak a sokktól kaptam eufóriát. - Mi az ördögöt vettél be? - Nash előrehajolt, és kivett két kólát a kisasztalként is szolgáló minihűtőből. - Dérnek hívják. Olyan, mintha a portörlőbe szívna bele az ember jéghidegben, de utána órákig repít... Mindenem libabőrös lett, és megborzongtam az emléktől, amelyben többtucatnyi undorító kis pokolfajzat mászott egymás hegyén-hátán az Alvilágban, elszántan küzdve egyetlen szippantásnyi Démonleheletért - lehetőleg egyenesen a forrásból. Nash átnyújtotta nekem az egyik dobozt, és felvonta a fél szemöldökét, mintha azt akarná kérdezni, jól vagyok-e. Észrevette, hogy kivert a víz. Bólintottam, és lepattintottam a kólám tetejét. - Honnan szerezted? - Nash hátradőlt a kanapén, és ő is kinyitotta az üdítőjét. 43

- Valami Everett nevű pasastól. Azt hiszem, ez a vezetékneve. Jövő kedden lesz orvosim, és ő megesküdött, hogy ezt a dérvalamit nem lehet a vérből kimutatni. - Doug tekintete átvándorolt rám. - Hé, Kavlee, nem tudod, hogy Em dolgozik-e ma? - Igen. Szerintem ő zár. - Igazából délután négyre mindketten végezni fogunk, de nem akartam, hogy Em Douggal lógjon, amíg biztos nem lehetek benne, hogy nem fogja minden egyes csókjával szárazjegelni a lelkét. Nash letette a poharát a minihűtőre. - És van még nálad ebből a dérből? - Nincs. Vettem egy második lulival is, de azt tegnap eladtam. - A szája egyik sarka kétszer megrándult, és ettől az én gyomrom is bukfencezett egyet. Az a pokolfajzat, akivel az Alvilágban találkoztunk, éppen így rángatózott az elvonási tünetektől. - Az enyémből pedig tegnap este szívtam ki az utolsó adagot. - Lufiban adják? - Nash összeráncolta a homlokát, és hirtelen mozdulatlanná dermedt az írisze, mintha lekapcsolta volna az érzelem mérője kijelzőjét. - Aha. Fekete bulilufiban, olyanban, amilyeneket az utolsó padsorban pukkasztgattunk ki nyolcadikban, hogy lássuk, ahogy Ms. Eddin helyettese megijed... Emlékszel még rá? Nash szórakozottan bólintott. - Melyik barátodnak? - estem neki Dougnak a kólámat szorongatva. - Kinek adtad el a másik lufit? De már azelőtt tudtam a választ, hogy a srác kinyitotta volna a száját. Mert ilyen az én szerencsém. Doug remegő kézzel felkapta a játékkonzolját. - Scott Carternak. A szívem egyenesen a gyomromig süllyedt. Igazam volt. A másik lufit az unokahúgom pasijának adta el. Pedig Sophie önmagában is elég elszállt, anélkül, hogy használt deret kellene ehhez szívnia. 44

- Hát ez egyszerűen csodálatos! - kötöttem be magam, miközben Nash hátramenetbe állította a sebességváltót. - Doug veszélynek teszi ki Emmát, majd a készlete felét eladja Scottnak, aki egvet fordul, és Sophie-t is magával rángatja ebbe a katyvaszba... Ez már járványos. Hogyan tudnánk megállítani egy járványt? -Ez nem járvány. - Nash hátrafordult az ülésében, hogy mögénk pillantson, miközben kitolatott a kocsifelhajtóról. - Csak két srác, akiknek fogalmuk sincs, mire szoktak rá. - Az autó kettőt döccent, amikor a kerekei legurultak a tégla kocsibeállóról az úttest simább felületére, azután Nash rendesen elhelyezkedett az ülésében, arccal előre. — És tényleg nem hinném, hogy Emmába vág)' Sophie-ba be tudna jutni a másodkézből szerzett Démonlehelet... Vagy ez. már harmadkézből való? - Hiába próbálkozott azzal, hogy egy félmosollyal egészítse ki a poénját, nem jött be. -De ezt nem tudhatod egyértelműen, igaz? Nem tudhatod biztosan, hogy nem kaptak belőle. - Nem, de nem hinném... -Miért akarod ilyen könnyedén elintézni ezt az egészet? Ez nem olyan, mint amikor az ember iszik valamit egy bulin, vagy rágyújt a bolt mögött. Olyan emberekről beszélünk, akik egy másik világból származó 45

démon mérgező kigőzölgését szívják. - Nagy valószínűséggel ez volt a legfurább mondat, amelyet valaha kiejtettem a számon. - És az anyukád szerint, ha túlélik a függőséget - ami önmagában egy nagy „ha, akkor is olyan zavaros lesz az agyuk, hogy Ozzy Osbourne értelmesnek és összeszedettnek tűnik majd mellettük. Ami engem illet, szerintem az elmebaj — amely azzal a kockázattal jár, hogy az embert bezárják egy elmegyógyintézetbe - rosszabb, mint a halál. Az utóbbi ugyanis egyszerűen véget vet a drámai és félelmetes emberi létnek. Kivéve, ha az ember olyan ostoba, hogy eladja a lelkét, mint ahogy Addy tette... Nash a hallgatásával magára vonzotta a tekintetem, és azon kaptam, hogy engem bámul, nem pedig az utat figyeli. - Te kérdezősködtél az anyámnál a Démonleheletről? - A hangja olyan kemény volt, amilyennek szinte még soha nem hallottam, mintha a szavai téglák lennének egy olyan falban, amelvikbe elkerülhetetlenül bele fogok csapódni. - Regannel kapcsolatban. - A kezemet a lábamra feszülő farmerszövethez dörzsöltem. - Nem említettem se Dougot, se Emmát. - Legalábbis nem egy mondatban a Démonlehelettel. - Nem vagyok hülye, Nash. — Csakhogy ő sem az! - Nash tenyere belecsapódott a kormánykerékbe, én összerezzentem, de aztán elöntött a harag. - Tudja. Te jártattad egy kicsit a szádat, és most már mindent tud. Remek, Kaylee! Kösz! - Nem tudja. Mi bajod van? - követeltem magyarázatot, miközben próbáltam türtőztetni magam, nehogy kiabálni kezdjek. — Még ha egyelőre nem is tudja, ha ez annyira elfajul, amennyire szerinted láthatóan el fog, akkor ki fogja találni, miért kérdezősködtél, és akkor mindketten nagy bajban leszünk, Kaylee! Én csak a szememet forgattam. — Ha ez annyira elfajul, amennyire szerintem el fog, akkor az anyád haragja lesz a legkisebb problémánk. - Elhallgattam, meg akartam várni,

46

hogy Nash felfogja, amit mondtam, majd amikor egy kicsit enyhült a szorítása a kormányon, folytattam, és közben megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az összeszorított száját és a feszült testtartását. - Meg kell tudnunk, hogy Scott kipróbálta-e már... — Vagyis azt, hogy Sophiepotenciális veszélyben van-e. — És el kell szednünk tőle azt a lufit, utána pedig ki kell nyomoznunk, honnan szerzi ez az Everett nevű pasas a készletét. Nash kifújta a levegőt, majd anélkül válaszolt, hogy rám nézett volna. - Igen. Igazad van. - De nem tűnt túl boldognak a dologtól. Az út hátralévő része kínos csendben telt. Én dühös voltam Nashre, amiért ő dühös lett rám, és fogalmam sem volt, hogyan reagáljak erre. Még soha nem veszekedtünk komolyabban. Úgyhogy hallgatagon haladtunk tovább; én elmerültem a gondolataimban, s azt próbáltam kitalálni, miként kerülhetett a Démonlehelet az emberek világába, és hogyan lehetne a legkönnyebben kitépni az Eastlake futballcsapatának elkényeztetett, követelődző markából anélkül, hogy mindketten társasági páriává válnánk. Észre sem vettem, hogy elnyomott az álom, amíg fel nem riadtam a Cinemark parkolójában, az arcommal a hideg utasoldali ablaknak nyomódva. Értetlenül pislogni kezdtem, és amikor felültem, azon kaptam Nasht, hogy engem bámul összeszűkült szemekkel, kezével ismét a körmi ánykereket szórougatva. - Jól vagy? — Feldúltnak tűnt, és egy mozdulatot sem tett felém a középső konzol felett. - Igen. - Toporogni kezdtem a lábammal a padlón, hogy megszűnjenek a bal lábamban a zsibbadás tűszúrásai. - Csak aggódom e miatt az egész dérügy miatt. — A műszerfal órájára pillantottam, és meglepetten láttam, hogy tíz perc múlva kezdődik a műszakom. - Meg azt hiszem, fáradt is vagyok. Nash bólintott, azonban továbbra is aggodalmas maradt az arckifejezése. 47

- Figyelj, ne haragudj, hogy dühös lettem. Kiderítem, hogy Scott kipróbálta-e már. - Kösz. - Elmosolyodtam, és úgy döntöttem, elfogadom a bocsánatkérését. Nem értettem, miért változott meg a hangulata, de nekem jó volt ez így. - Hazavigyelek majd? - kérdezte Nash, amikor kinyitottam a kocsiajtót, és felhúztam a táskámat az ölembe a padlóról. - Em azt mondta, hogy hazavisz. Majd otthonról felhívlak. Nash vigyora ezúttal már természetesebbnek tűnt. - Apád még mindig túlórázik? - Aha. - Ha választasz egy filmet, én hozok pizzát. - Meg van beszélve. Nash odahajolt, hogy megcsókoljon, én pedig visszacsókoltam, és közben megpróbáltam elhinni, hogy minden rendben lesz. - Scott lufija miatt ne aggódj! - tette hozzá, amikor kiszálltam a kocsiból. - Azt majd én elintézem. A mosdóban átvettem a ronda vörös-kék műszálas egyenruhát, majd lófarokba fogtam a hajam, és megkerestem Emmát a mozipénztárnál; ő már a kasszájában lévő pénzt számolta. Valahogy sikerült elérnie, hogy egyszerre legyünk beosztva jegyárusításra, ami máskor szinte soha nem fordul elő. Valamelyikünk általában kénytelen volt pattogatott kukoricát lapátolni vagy a szemeteseket ürítgetni. Én némán számoltam át a kasszámban lévő pénzt, és közben megpróbáltam eldönteni, szóljak-e Emnek, hogy tartsa távol magát Dougtól. Meg hogy milyen indokra hivatkozzak... Nem voltam biztos benne, hogy a barátnőm tisztában van vele, mit szed a fiúja, és még ha tudja is, azt nem mondhattam el neki, hogy igazából mi is a dér. Legalábbis anélkül nem, hogy halálra ne ijeszteném. És

48

nekem az a hozzáállásom Emmához és az Alvilághoz, hogy igyekszem minél távolabb tartani őket egymástól, ameddig csak lehet. Honnan tudhattam volna, hogy az alvilági ügyek maguktól rátalálnak majd? Végül, két órával" 'a vevők folyamatos áradatával, illetve egy rövid szünettel később, amelynek során nem igazán csináltam mást, mint hogy bólogattam Em csacsogására, a barátnőm hirtelen elhallgatott, kihúzta magát a székén, és ragyogó mosolyt villantott az előttünk lévő üvegablak felé. Amikor odanéztem, ismerős arcot vettem észre az Emma előtt húzódó sor közepe táján. Doug Fullerét. Meg kellett böknöm Emmát, hogy odaadja a visszajárót egy idős hölgynek, aki egy kisgyereket vitt egy családi vígjátékra. Emma átcsúsztatta az aprót és a blokkot az üveg alatt, majd rám pillantott, miközben a következő ügyfél két jegyet rendelt egy japán horrorfilmre. - Doug itt van — suttogta. Én végighúztam egy bankkártyát a terminálon, majd visszatoltam a pult üveg alatti mélyedésébe. - Látom. - És nem tetszett nekem, amit láttam. O, azt értettem, mi vonzza benne Emmát. Doug magas, sötét hajú, tagadhatatlanul szexi, továbbá pont a megfelelő mértékben vagány - nem érdekli, ki mit gondol róla, beleértve a saját barátait is - ahhoz, hogy felkeltse a barátnőm érdeklődését. De Doug nem csak akkor volt veszélyes, amikor azt hitte, Emma annyit ivott, hogy már gőze nincs, mit csinál. Az ő veszélyességének mértéke a gumiszobáig terjedt, ami a hátralévő életében várhatott rá. És az még a jobbik eset lesz. - Tudtam, hogy később kellett volna szünetet tartanom! - Emma átcsúsztatott három jegyzet és egy7 blokkot az üveg alatt a következő ügyfélnek, és közben, amikor csak lehetősége volt rá, Dougra pislogott. - Em, te mit látsz ebben a srácban? Ügy7 értem, a nyilvánvalót leszámítva. — Hát igen, egy rövid, nem mérgező, ne?n túl komolyan vett, átmeneti időszakra a nyilvánvaló előnyei is bőven okot adnának. 49

Emma megvonta a vállát, és két újabb jegyet tolt át az üveg alatt. - Passz. Szexi és szórakoztató. Miért kellenének ennél mélyebb indokok? Nem mindenki akarja egy életre elkötelezni magát tizenhat évesen, Kay. - Én nem... — már kezdtem volna vitába szállni vele, de inkább feladtam. Nem voltam biztos benne, hogy mit akarok Nashtől, de egyértelműen nem rövid távú szórakozást. - Em, szerintem neked nem kéne... - Csss! - sziszegett rám Emma, miközben éppen Doug lépett a kaszszához a féloldalas mosolyával, amely egyetlen gödröcskét villantott fel az arcán, és tudtam, hogy a barátnőmet innentől nem érdekli, miről papolok. Em elmosolyodott, és előrehajolt a pulton. Az ő egyenruhája valahogy szexisen rátapadt a domborulataira, míg az enyém folyton furcsa szögben lógott rajtam. — Szia! - Szia! Szóval, nem akarsz átjönni zárás után? - kérdezte Doug, a mögötte állók pedig morogni kezdtek. Én átcsúsztattam egy bankkártyát az üveg alatt a saját oldalamon, és nagyon igyekeztem, nehogy hangosan felnyögjek. A tizennyolcas számú ok, amiért Kaylee-nek soha nem szabad hazudnia: mindig lebukik. Em a homlokát ráncolta. - Nem én zárok... Holnap suli. Két óra múlva végzek. - De Kaylee azt mondta... - Doug rám pillantott, én pedig a pultot kezdtem bámulni, és megkönnyebbültem, amikor a mögötte álló vevő átjött az én soromba, ezzel lehetőséget adva arra, hogy mással foglalkozzak. - Tévedett. - Em haragudott. Persze hogy haragudott. - Találkozhatunk ötkor? - Izé, előtte van egy kis elintéznivalóm. - A fiú keze megrándult a pulton, amitől összeszorult a gyomrom. - Hétkor érted megyek. - Oké. - Emma rámosolygott Dougra, de rám még véletlenül sem pillantott, amíg a srác ki nem állt a sorból, és el nem indult lefelé a lép-

50

csőn, a parkolóhoz. Némán szolgálta ki a következő vevőt, miközben én átnyújtottam az én vevőmnek a visszajárót. Aztán pár pillanatra mindkét sor elfogyott. Emma felém fordult, miközben Doug a felé kölcsönzős autó felé lépkedett, amelyet korábban a kocsibeállóján láttam, most viszont két rokkantparkolóhelyet is elfoglalt az első sorban. -

Mi volt ez, Kaylee?

Én fészkelődni kezdtem a székemen, és lázasan próbáltam kitalálni valamit, amivel menthetem a menthetőt, de semmi nem jutott eszembe. -

Ne haragudj. Csak... szerintem ő nem illik hozzád.

- Mert belehajtott az autódba? Az véletlen volt, és biztos vagyok benne, hogy kifizeti a kárt. -

Igen. Már szerzett nekem egy cserekocsit.

-

Akkor mi a bajod?

Felsóhajtottam, és megpróbáltam valami módját találni annak, hogy megmagyarázhassam anélkül neki, hogy... nos... megmagyaráznám. Mindent elnyomott bennem a késztetés, hogy megvédelmezzem Emmát mindattól, ami az Alvilággal kapcsolatos, és ebben a pillanatban csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. -

Mellette nem vagy biztonságban, Emma.

Em a szemét forgatta: - Nekem nem biztonság kell. Nekem szórakozás kell, és Douggal lehet szórakozni. - Igen, annyira szórakoztató volt, ahogy megpróbált részegen elrabolni. Szerinted mi történt volna utána, Em? - Semmi olyasmi, amihez ne lett volna kedvem. - Emma összefonta a karját a melle alatt. - Mi van? Te azt hiszed, hogy Nash tökéletes? Felgyorsult a pulzusom, ahogy felrémlett bennem, amint Nash megpróbálta befolyásolni magát a felsőm alá aznap reggel. De Em arról nem tudhatott. 51

- Ezzel meg mit akarsz mondani? - Semmit. - Emma felsóhajtott, és mindkét könyökével a pultra támaszkodva figyelte, ahogy Doug kinyitja az autója ajtaját. - Csak azt mondom, hogy a pasikat mindössze néhány verzióban gyártják, és Nash miatt nem igazán kellett új öntőformát készíteniük... Úgyhogy szállj le a pasimról addig, amíg készen nem állsz arra, hogy alaposabban megvizsgáld a sajátodat is. Fogalmam sem volt, hogy erre mit válaszoljak. Hát, Nash kezd egy kicsit rámenősebbé válni. De ez semmi ahhoz képest, hogy Doug mérgező kábítószerekkel leheli tele Emmát. Doug karja megrándult a parkolóban, miközben kinyitotta a kocsiajtót. Emma még csak észre sem vette, én viszont tudtam, mit jelentenek ezek a rángások, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy arról is van sejtésem, mit kell elintéznie, mielőtt elmegy a barátnőmért. Muszáj mondanom neki valamit - legalább figyelmeztethetném, ha már nem tudom elszakítani tőle. Vettem egy mély levegőt, és Emma felé fordultam a székemen, miközben Doug kihajtott a parkolóból. - Emma, Doug valami új dologra szokott rá. Egy nagyon rossz dologra. Dérnek hívják. Emma összevonta a szemöldökét, és ügyet sem vetett a vevőre, aki az ablakához lépett. - Miről beszélsz? - Csak hallgass meg, kérlek! Fekete lufiban árusítják, és meg fogja ölni. És ha te is szívsz belőle, te is bele fogsz halni. Vagy megőrülsz. Igazából. Emma homlokán elmélyültek a ráncok. - Komolyan beszélsz? - Rettenetesen komolyan. - Egyenesen Emma barna szemébe néztem, és azt kívántam, bárcsak látná az őszinteséget, amely minden bizony52

nyal ott örvénylik az enyémben. - Nash és én egyszer megmentettük az életedet, és most ugyanezt szeretném tenni. Ha egy fekete lufival látod Dougot, vagy egyszerűen csak furcsán kezd viselkedni, menj haza. Rendben? Akármit is csináltok, egyszerűen hagyd abba, és menj haza! Az üveg előtt álló férfi megkocogtatta az ablakot, de egyikünk sem figyelt rá. Emma szeme tágra nyílt; megmarkolta a pult szélét. - Kaylee, kezd kirázni tőled a hideg. - Tudom. - Mindkét kezét megfogtam, miközben ő félig az ablak felé fordult. - De meg kell ígérned, hogy hazamész, ha furcsán kezd viselkedni! Esküdj meg! - Rendben, megesküszöm - felelte Emma, miközben a férfi erőteljesebben kezdett kopogtatni, és egy másik vevő is megjelent az én pultom előtt. - De azt meg kell mondanom, hogy most te vagy az, aki furcsán viselkedik, Kay. Ezt is tudtam. Viszont az én furcsaságomba legalább senki nem fog belehalni. Mármint rajtam kívül. - A jó vagy a rossz hírt akarod hallani? - kérdezte Nash, amikor kinyitottam az ajtót. Elvettem tőle a pizzát, ő pedig behúzta az ajtót maga mögött, miközben belépett. - Előbb a rosszat, — Mert én az a „legyünk túl rajta” típusú lány vagyok. Letettem a pizzát a kisasztalra, és elindultam a konyhába üdítőért. Nash ledobta a dzsekijét az egyik székre a konyhaasztal mellett. - Oké, szóval Carter kipróbálta a lufit, és azt hiszem, még mindig eléggé be volt lőve, amikor délután megjelentem nála. Nagyon sebesen beszélt, és egyik témáról a másikra ugrándozott. Alig bírtam követni. - De Doug egyáltalán nem így viselkedett. Neki összefolytak a szavai, és mintha belassult volna tőle. És hallucinált.

53

- Igen. - Nash felcsapta a pizzásdoboz tetejét, és leereszkedett a kanapéra. - Úgy tűnik, hogy mindkettejükre másképp hat. De a jó hír az, hogy Sophie a Téli Karnevál jótékonysági bálját szervezi éppen, úgyhogy elég kevés esély van arra, hogy ma bármit is beszívna tőle. Már ha egyáltalán lehetséges így beszívni az anyagot. Holnapig valószínűleg biztonságban van. - Ez a jó hír egyáltalán nem hangzik olyan jól. - Letettem egy kólásdobozt Nash közelében a kisasztalra. - Oké, akkor mit szólsz ehhez...? - Nash az ölébe húzott, mire a még bontatlan üdítőm kiesett a kezemből, és begurult a kisasztal alá. - Rábeszéltem, hogy holnap behozza a lufit az iskolába, hogy én is „kipróbálhassam”. Visszamosolyogtam rá: - És meg fogunk tőle szabadulni, mielőtt még Scottnak lehetősége nyílna körbekínálni, igaz? Nash vigyora kiszélesedett, és kaptam egy csókot is tőle, mielőtt lerakott maga mellé a kanapéra. - Ez a terv. - Oké, ez a része tetszik. Szóval, hogyan fogjuk megszerezni a lufit? Megkérjük Todot, hogy ugorjon be, és csórja el helyettünk? - Nekem jobb ötletem van. - Nash oldalra dőlt, és kotorászni kezdett a farzsebében, majd előhúzott belőle egy egyszerű ezüstkarikán lógó kulcsot és egy elektronikus kütyüt. Vágtam egy grimaszt. - Elloptad Scott kocsikulcsát? - Jó, ez tényleg elég praktikus megoldás, és azt jelenti, hogy nem kell feltörnünk az autóját, ami szintén illegális volna. De akkor is... Nash megrázta a fejét. - Csak kölcsönvettem a konyhai fiókból. Észre sem fogja venni, hogy eltűnt, amíg ismét ki nem zárja magát az autóból, és ha van egy kis sze54

lencsénk, akkor addigra visszajuttatom. Hogy másképp tudnánk bejutni az autójába? - Tód anélkül is képes erre, hogy ellopná a kulcsát. Nash kihívóan megemelte a szemöldökét, és kihéizott egy szelet pizzát a többi közül. - És ez erkölcsileg igazolható? - Nem, csak könnyebb és biztonságosabb. Todot nem fogják elkapni, mi pedig nem keveredünk birtokháborítási ügybe az iskola területén. - Tód bajban van, amiért túl sokat lógott a munkából - magyarázta Nash pepperonival teli szájjal. - Úgyhogy a következő negyvennyolc órában folyamatosan dolgozni fog, szünet nélkül. Úgy hallottam, valami szegény idős hölgy ott maradt egy második szívroham rosszabbik oldalán, amikor pedig már az elsőnek el kellett volna végeznie a feladatot. - Nagyszerű... - Szóval, hacsak nem értesz a zárak feltöréséhez, akkor ez a legesélyesebb lehetőségünk. - Nash felemelte a kulcsot, én pedig határozottan kellemetlenül éreztem magam a közönyössége miatt. Ugyanakkor sajnos igaza volt. És egyébként is, a jogtalan behatolás tényleg rosszabb lenne a lopásnál? kopásnak számít egyáltalán, ha lefoglalunk egy mérgező alvilági kábítószert? Vonakodva bólintottam, Nash pedig zsebre dugta a kulcsot. - Te nem bízol bennem. - Ez nem a bizalomról szól. Egyszerűen nem akarom, hogy rajtakapjanak, amint éppen betörünk Nash autójába. - Nem fognak rajtakapni. És ha mégis, nem fog ránk megharagudni. Rám soha senki nem haragszik meg, Kaylee. Én értek a szavakhoz... - Közelebb hajolt hozzám, és egy rövid, évődő csókkal provokált, éppen csak annyira nyitott szájjal, hogy' beljebb invitáljon. Pont annyival, hogy rögtön hiányozni kezdjen nekem a szája, amint a pillanat véget ért. - Én haragudtam rád ma reggel - suttogtam, miközben ő hátradöntött minket a kanapén, és lenyúlt, hogy felemelje a jobb lábamat a párnára.

55

A bal lábamat térdben behajlítva áthúzta maga felett, majd könyökölve fölém hajolt. - Igen, de már elmúlt. — Nash megcsókolt, és én elvesztem benne. Pontosabban, szerettem volna beleveszni Nashbe, megfeledkezni a félelemről, a veszélyről és a halálról, mindenről, ami nem ő, nem én és nem mi vagyunk. Csak pár percre szerettem volna mindenről megfeledkezni. Nash ezt lehetővé tette. Sőt, elkerülhetetlenné. Annyira jól éreztem magam vele! Gyönyörű, kívánatos és vágyott nőnek, amilyennek soha máskor. Úgy, mintha nélkülem semmije nem lenne. És az övé akartam lenni. Azt akartam, hogy az enyém legyen. De nem lehetett. Mert mi van, ha Emmának igaza volt? Mi van, ha ő is olyan, mint a többi, és amint megkap, valaki másra lesz szüksége? Nash nyelve végigvándorolt a nyakamon, amitől a fejem hátrahanyatlott a kanapé párnájára, s kinyílt a szám. A szemem becsukódott. Nash keze becsusszant a felsőm alá, én pedig megmarkoltam az alattam lévő párnát. Éreztem őt a ruhámon keresztül. Készen állt. Kívánt engem. De igaza volt: nem bíztam benne. Nem voltam rá képes, mert még véletlenül sem akartam azzal szembesülni, hogy esetleg nem tökéletes. Még nem. Szerettem volna lefeküdni Nashsel, de nem erre volt szükségem. Hanem arra, hogy olyasvalaki legyen, aki miatt új öntőformát gyártanak. - Várj! - Hmmm? - Utána Nash megcsókolt, még mielőtt megismételhettem volna a kérésemet. A keze beljebb csúszott, hideg ujjai a bordáimra vándoroltak. A szája beleszívott az enyémbe, úgyhogy meg sem tudtam szólalni. Levegőt is alig kaptam. Amikor a másik keze rátalált a farmerem derekára, elfordítottam a fejemet, és két kézzel ellöktem magamtól. - Azt mondtam, hagyd abba. 56

Nash csodálkozó arcot vágott: -

Mi a baj? Semennyire nem befolyásollak.

-

Tudom. Csak... lassíts egy kicsit!

Felült, és a homlokát ráncolta, miközben én visszatűrtem a felsőmet a helyére. - Ha ennél lassabban haladnánk, akkor visszafelé mennénk az időben. Már hónapok óta szórakozol velem, Kaylee... Bárki más már régen otthagyott volna. Úgy égett az arcom, mintha pofon vágott volna. - Én nem szórakozom veled, te viszont kezdesz úgy beszélni, mint egy igazi seggfej. Ha el akarsz menni, biztos vagyok benne, hogy minden további nélkül találsz majd valakit, aki kicsit együttműködőbb. Nash felsóhajtott, és két kézzel dörzsölni kezdte az arcát. -

Nekem nem kell más. Én téged akarlak.

Aha. Többet belőlem, mint amennyit én adni szeretnék. De én is kívánom őt. -

Most egyszerűen csak nézzük meg a filmet, jó?

-

Rendben.

A szívem sajgása minden egyebet elnyomott bennem, amit megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de még mielőtt kitalálhattam volna, hogy mit mondhatnék, amivel jóváteszem a dolgot anélkül, hogy engednék, Nash felállt, és átment, a szoba túlsó végébe, hogy elindítsa a DVD-t. Végigfuttattam a kezem a hajamon, és lázasan kerestem valami témát, amellyel újra lehetne indítani az egész estét, mint egy kapcsolóval. - Doug ma délután megjelent a Cinemarkban - jegyeztem meg, miközben felkaptam a padlóról a kólámat. - Emma vele tölti a ma estét, úgyhogy megígértettem vele, hogy azonnal hazamegy, ha a srác furcsán kezd viselkedni. - Emmának remélhetőleg nem lesznek skrupulusai, ha el kell kötnie Doug kocsiját, ugyanis a sajátja nem lesz nála...

57

Nash felém fordult, és összeszűkült a szeme: - Ugye, nem mondtad el neki... - Hogy mi is a dér igazából? - megráztam a fejem. - Csak annyit mondtam, hogy Doug valami nagyon csúnya anyagot szerzett. - Nash tekintetét fürkésztem, hogy van-e benne helytelenítés, de csak frusztrációt találtam benne. - Valamit mondanom kellett neki. - Tudom. - Nash lekapta a tévéről a távirányítót, és beindította a lejátszást. - Fuller milyen állapotban volt? - Rángatózott. - Odafordultam, és amint Nash leereszkedett a kanapé túlsó végébe, kezében az univerzális távirányítóval, az ölébe tettem a lábaimat. - Azt hiszem, ma este szerezni akar egy újabb lufit. - Fejben emlékeztettem magam, hogy lefekvés előtt ellenőrzésképpen hívjam fel Emmát, és győződjek meg róla, hogy olyan, amilyen szokott lenni, illetve hogy Dong nem viselkedik vele elmebajosként. - Belekortyoltam a kólámba, miközben a gondolatok - vagyis konkrétan a sötét lehetőségek úgy hullámoztak a fejemben, mint az iszapos mocsárvíz. - Scott mondott valamit Everettről? Ismeri őt? - Nem. - Nash megfogta azt a szelet pizzát, amelyikbe már belekezdett, és átnyújtott nekem egy másikat. - Soha nem találkozott a pasassal. Úgy gondolja, hogy Fuller ki akarja sajátítani az illetőt. - Leharapott egy darabot a pizzából, és tele szájjal folytatta: - Szóval, mennyit kérnek szerinted manapság egy lufiért a sarkon? - Nash elvigyorodott, hogy kicsit felderítse a hangulatot, de engem végképp kiborított a gondolat, hogy valami őrült Stephen King-i bohóc Démonlehelettel teli lufikat osztogat a sarkon, és szerettem volna ezt a képet kiűzni a fejemből. Mi van, ha túl későn jutott tudomásunkra ez a problémai Mi van, ha Doug dílere már egész Közép- Texasban szétterítette az áruját, vagy, ami még rosszabb, az egész államban? Vagy az ország déli részében? Végtére is, mennyi 58

Nem, erősködött a logikus énem. Ha rekordszánní ember halna meg vagy kerülne zárt osztályra, arról már hallottunk volna. Ez még csak az eleje, ami azt jelenti, hogy most még meg lehet akadályozni. Muszáj, hogy így legyen. Vettem egy mély levegőt, és megint kortyoltam egyet a dobozból. - Szerintem a valódi kérdés az, hogy mi ez az Everett. Ha ember, akkor honnan szerzi a készleteit? Ha pedig nem, akkor mit keres itt? Nash megvonta a vállát. - Én arra tippelnék, hogy rosszat akar. Az alvilágiak esetében ez viszszatérő motívumnak tűnik. - Oké, de az ördögi alvilági ármányok legnagyobb részéhez képest néhány kamaszkorú ember bekábszerezése, rászoktatása, majd megölése egy kicsit gyenge... - A pizzámra néztem, ám arra nem tudtam rávenni magam, hogy meg is egyem. - Úgy értem, mennyire tesz jót a folytatólagos üzletmenetnek, ha a vásárlók folyton meghalnak? Nash rágott még egy kicsit, és láthatóan komolyan elgondolkozott ezen a dolgon. - Egyelőre nem halt meg senki. Mindketten tudtuk, hogy ez csak idő kérdése. Vagy nem? Visszadobtam az érintetlen szelet pizzámat a dobozba, és felkaptam a távirányítót, majd megböktem a szünet gombot, mire a képernyőn mozdulatlanná vált a kép. - Lehet, hogy senki nem fog ebbe belehalni. Akinek még nem jött el az ideje, az nem halhat meg, nem igaz? Ha nincs rajta a listán? - A kaszások listáján, amely mindenkinek a nevét tartalmazza, akinek a lelkét egy adott napon be fogják gyűjteni. Tód úgy beszélt a listáról, mintha maga a Sors keze írta volna, tehát nem lehetne megváltoztatni. Persze az elmebaj sem sokkal jobb a halálnál. Mindamellett, akiket kényszerzubbonyban cipelnek el, azok miatt legalább nem kell sikoltoznom.

59

Nash viszont nem tűnt túl megkönnyebbültnek. - Kay, ez nem így működik. A Démonlehelet egy alvilági szer. Az felülírja a listát, éppen úgy, mint amikor az ember átmegy az Alvilágba. Úgy megsajdult a szívem a mellkasomban, mintha megcsavarták volna, a torkom pedig annyira elszorult, hogy szinte levegőt sem kaptam. - Szóval, még ha kapcsolatba lépnénk is Tóddal, és ő meg tudná is szerezni a nagylistát, akkor sem lenne képes megmondani, ki forog a legnagyobb veszélyben ebben az ügyben...? Vagy hogy mennyire íog elterjedni? Nash lassan megcsóválta a lejét. - Nincs rá mód, hogy ezt lenyomozzuk... És nem fogjuk tudni kideríteni, ki fog belehalni. Legalábbis, amíg... Nem kellett kimondania. Tudtam, mire gondol. -

Amíg sikoltozni nem kezdek.

60

- Mi bajotok van ma nektek? - döfött le Emma egy koktélparadicsomot a salátájában, amely igazából csak egy pirított kenyérkockákkal pettyezett, sajtba, sonkába és Ranch-öntetbe fojtott jégsalátahegy volt. Emma nem táplálkozik egészségesen, amit én mindig is tiszteltem benne. - Úgy néztek ki, mint akik arra várnak, hogy felrobbanjon egy bomba. Nem egy bomba. A futballcsapat egyik tagja. Megláttuk Scott Cartert a folyosón az első óra előtt, és a szemében ismerős, lázas tűz égett, ugyanakkor a lehelete túl édes és túl hideg volt, mintha jeget rágott volna. Beszívott. A dértől. Az iskolában. Talán mégsem volt annyira jó ötlet arra kérni, hogy hozza be... Még mielőtt kitalálhattam volna, mit válaszoljak, Emma pillantása Nash válla fölé vándorolt, és a szemében valami vág}'- vagy várakozásféle csillant meg, csak erősebb. Hevesebb. Amikor megfordultam a pádon, azt láttam, hogy Doug furakodik át éppen egy csapat elsősön a pizzáért álló sorhoz. Emma rámosolygott, én pedig legszívesebben betörtem volna a saját koponyámat a mögötte magasodó fehér téglafalon. Körülöttünk zsongott az ebédlő a beszélgetéstől, az egyes szavak és hangok beleolvadtak az egyenletes hangzavarba. Az iskolánk zárt terület 61

volt az egész első félévben, egy koccanásnak köszönhetően, amely a második iskolahéten történt a parkolóban, úgyhogy a tanulóknak majdnem a harmada négysornyi beltéri piknikasztalféle köré zsúfolódott. Az év nagy részében Emma és én kint ettünk az udvaron, azonban decemberben még Texas is túl hideg mindenkinek, a legkeményebbeket kivéve - no meg azokat, akik meghalnak egy slukkért - ahhoz, hogy szembeszegüljenek a téli zimankóval. - Szóval, vegyem úgy, hogy a tegnap este jól sikerült? - Belemártottam egy kukoricás chipset a sajtszószomba, de nem tudtam rávenni magam, hogy meg is egyem, mert Emma arcát fürkésztem. Jeleket kerestem, hogy a barátnőm Doug iránti vonzódása meghaladja-e a megszokott hormonális dagályt. Azonban semmit nem láttam a hajdobáláson és a kihívó szemezésen kívül; ezeket általában az olyan pasiknak szokta tartogatni, akik elég idősek ahhoz, hogy alkoholt ihassanak. Vagy legalábbis ahhoz, hogy Em egyetemista korú nővéreivel járhassanak. - Tényleg ennyire bírja ezt a seggfejet? - kérdezte Tód, váratlanul testet öltve mellettem a pádon. A kezemben lévő kukoricás chips összetört, de kivételesen sikerült nem kiugranom a bőrömből, illetve nem keltenem idióta benyomást Nash és Em előtt, akik ezúttal egyértelműen nem láthatták a kaszást. Nem úgy volt, hogy Tód még egy vagy két napig az Arlington kórház virtuális foglya leszl De ezt nem kérdezhettem meg anélkül, hogy elmebetegnek tűntem volna a futballválogatott fele előtt, amelynek tagjai a szomszédos asztalnál ültek. - Annyira klassz volt! - Emma hangja elmélyült és rekedtessé vált, és én egy pillanatra Tódra néztem felvont szemöldökkel, némán azt firtatva, hogy ez megválaszolta-e a kérdését. Tód megeresztett egy mogorva fintort, majd egy szempillantás alatt eltűnt, én pedig egy papírtörlővel letöröltem az ujjaimról a sajtszószt. Azt 62

tudtam, hogy nekem mi a bajom Douggal, de arról sejtelmem sem volt, Todot miért érdekli, hogy kit kedvel Emma. Én azt feltételeztem, hogy amikor Addison visszatért az életébe egy hónappal korábban - mielőtt villámsebesen ismét eltűnt —; akkor elmúlt a belehabarodása. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem, és ennek a következményei úgy ülték meg a gyomromat, mint amikor téglát dobnak egy vödör vízbe. Vajon hogyan kezelné egy kaszás — olyasvalaki, akit már nem kötnek a halandó lét korlátái - azt a potenciális konkurenciát, amelyet Doug Fuller képvisel? Ó, a fenébe! Valaki Démonleheletet árusít az emberek világában, és Tódnak korlátlan belépési joga van az Alvilágba. Doug eskiidözött, hogy valaki egyszer csak megjelent az utasülésén szombaton, amikor belehajtott az autómba, és Tódnak megvan az a dühítő szokása, hogy bárhol meg tud jelenni, ahol csak akar, amikor csak akar, aki>iek csak akar... Lehetséges volna? Nem. Már majdnem megráztam a fejem, amikor ráébredtem, hogy senki más nem tudja, mire gondolok. Tód nem tenne ilyet. Nem mintha habozna megszabadulni a versenytársaktól, amennyiben valaha úgy döntene, hogy komolyan kell neki Emma... Viszont semmi olyat nem tenne, amivel veszélybe sodorná az állását — mivel a munkanélküli kaszás halott kaszás - vagy Emmát, egyikét azon kevés embernek, akiket őszintén kedvel. De akkor is... Fejben emlékeztettem magam, hogy említsem majd meg ezt az eshetőséget - bármilyen valószínűtlen is - Nashnek, amikor legközelebb kettesben maradunk. - Hahó - vetette le magát Doug Emma mellé a padra lovagló ülésben, bal lábát Emhez simítva. Átnyúlt az asztal felett, hogy Nash tenyerébe csapjon üdvözlésképpen, majd felém fordult: - Milyen a csereautó? - Jó. - Egy újabb chipset mártottam a sajtba, és megpróbáltam némán utálni Dougot, hogy Emma ne vegye észre. Nehéz lenne megvédenem őt, ha nem lenne hajlandó beszélni velem. 63

Doug egyik keze lassan fel-le csúszkált Emma hátán. - Mit csinálsz iskola után? - Dolgozom. De utána otthon leszek. Egyedül. - Szeretnél egy kis társaságot? - Lehet... — Emma a szájába vette a műanyag villájára szúrt sonkadarabot, Doug keze pedig lassan megindult az asztal alatt, valószínűleg felfelé a combján. Utána viszont megakadt a tekintete valakin mögöttem, és odabiccentett neki a vállam felett. Amikor megfordultam, kiderült, hogy Scott Carter igyekszik éppen át az ebédlőn felénk, egyik kezében tálcával, a másik karját Sophie keskeny vállán tartva. Scott letette a tálcáját, és leereszkedett Doug mellett a padra. Sophie elvett egy foltos piros almát Doug tálcájáról, és beleharapott, majd neheztelő hallgatással rágni kezdett, miközben próbálta kerülni a tekintetemet. Vagy lehet, hogy azt akarta elkerülni, hogy velem lássák. - Még mindig áll a ma délután? - kérdezte Scott Nashtől, miközben lecsavarta a kólája kupakját, majd visszatekerte, még mielőtt kihabzott volna. — A nyugati oldalon parkolok, a tornaterem mellett. - A szeme egy kicsit tisztább volt, és már nem éreztem rajta a Démonlehelet szagát sem. Kezdett elmúlni a drog hatása, s én nem tudtam másra gondolni, mint hogy vajon mennyi időbe telik, amíg egy újabb adagra lesz szüksége, és hogy miként fog megnyilvánulni rajta ez a vágy. Vajon Sophie észreveszi majd, hogy valami nincs rendben? Es a tanáraié A szülei még mindig nem tértek haza... - Aha. - Nash betömte a szájába a menzás hamburger utolsó falatját, majd megfogta a saját üdítőjét. - Rögtön az utolsó csengő után ott leszek. Scott készlete viszont lehet, hogy nem lesz ott. - Még mindig megvan, amit adtam? - Doug idegesen pislogott Nashről Scortra, amikor leesett neki, miről beszélnek. 64

- Ahogy akarod. - Doug végre elvette a kezét Emma combjáról, és közelebb hajolt Scotthoz. Én csak rágtam, és úgy tettem, mintha nem hallgatóznék; Sophie és Emma pedig - rájuk nem jellemző módon - értetlenül nézett. — Vissza kelt Vásárolnom, de hétvégén pótolom. Scott kinyomta a hamburgerére egy mustáros zacskó tartalmát. -

Nem úgy volt, hogy ma kapsz még?

Doug megrázta a fejét. -

Nem úgy alakult. Add el nekem a tiédet! Felárat fizetek.

- Kizárt. - Scott megrázta a fejét, és megfogta a hamburgerét. Sophie és Emma már meg sem próbáltak úgy tenni, mintha ennének. — De iskola után kaphatsz egy szippantást Hudsonnal... - biccentett Nash felé - ... ha megadod nekem a pasas nevét és számát. Doug megfeszítette az állát, és összehúzta a szemét: - A nevét már megadtam, a száma pedig nincs meg. Viszont hétvégén biztosan találkozom vele. Akkor szerzek neked még, ha előre kifizeted. Nash teste megfeszült mellettem, és tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol, amire én. Everett. Most hétvégén. Ez a legbiztosabb esélyünk. - Ugyanannyi, mint a múltkor? - kérdezte Scott, amitől csomóba rándult a gyomrom, miközben Emma kérdőn rám pillantott. - Igen - válaszolta Doug, mire Sophie csak a szemét forgatta, és fényes, rózsaszín körme belemélyedt az almája héjába. - Unatkozom - nyafogta. - Olyanok vagytok, mint egy két lábon járó altató. - Neked van érdekesebb társalgási témád? — csattant fel Scott, miközben belemártott egy ernyedt hasábburgonyát a ketchupba. - Csak azt ne mondd, hogy a Téli Karnevál. Sophie lebiggyesztette az ajkát, és hadonászni kezdett az almájával. - Szombaton lesz, és ti megígértétek, hogy segítetek a bódékkal ma délután. - Mindkét fiúnak szabad volt a délutánja, mivel a futballszezon már befejeződött, az új Texas állami AA-bajnokok elleni vereséggel.

65

- Nincs nagy kedvem hozzá, Sophie - húzta fel Scott a fél szemöldökét, amitől a morcos arckifejezése kéjvágyó vigyorba váltott. - De lehet, hogy rá tudsz beszélni... - Keresztültolta a tálcáját az asztalon, majd várakozó tekintettel hátradőlt. Sophie kevesebb mint egy másodperc alatt alakult át hárpiából végzet asszonyává, és olyan merészen vetette magát Scott ölébe, lovagló ülésben, hogy gyorsan körbenéztem, mert biztos voltam benne, hogy valamelyik tanár már felénk masírozik azzal a céllal, hogy lehámozza az unokahúgomat a pasijáról. De nem közeledett felénk egyetlen tanár sem. A két ügyeletes egy végzős mobiljának lefoglalásával foglalkozott éppen, aki a pletykák szerint pucér képeket szokott mutogatni a barátnőjéről. Sophie olyan alakítást nyújtott, mint egy idomított fóka; én szégyelltem magam helyette - benne nem volt annyi illemtudás, hogy megtegye -, mégsem voltam képes levenni a tekintetemet az unokahúgomról. Mármint, amíg Scott keze meg nem indult a derekáról a pofátlanul drága farmerje hátsó fertálya felé. - Sophie, elég legyen! Ülj vissza, mielőtt felfüggesztenek! Az unokahúgom pillantásával Scott ágyékát is meg lehetett volna fagyasztani, de azért lecsusszant a fiúja öléből. Úgy nyalogatta az ajkát, mintha még mindig érezné rajta Scott ízét, miközben Doug, Scott és a csapat többi tagja úgy bámulták őt, mintha rúdtáncot mutatott volna be az imént. Én letaglózó pillantást vetettem Nashre - Miért lógsz te ilyen seggfejekkel? -, amit ő észre sem vett. Méghozzá azért, mert ő is az unokahúgomat bámulta. Emma viszont engem nézett, és az arcáról egyértelműen az rítt le, hogy: „Látod? Én megmondtam!” Elfintorodtam, és a könyökömmel oldalba vágtam Nasht; közben Sophie egy kompakt tükör segítségével helyrehozta a sminkjét. - Szóval... - Becsattintotta a tükröt, majd bedobta a táskájába. - Önként jelentkezők? 66

- Én benne vagyok - válaszolta Scott, és én megértettem, hogy Sophie előadása igazából csak az előzetese volt az eljövendő dolgoknak. Vajon ezzel a módszerrel szokott mindig mindent megkapni, amit akar? - Nektek nincs pár szabad'órátok ma délután? - pillantott körbe Scott az asztal körül, hogy vannak-e más jelentkezők. Nash bólintott, Emma viszont Doug elé hajolt, hogy mindkettőnk nevében válaszoljon: - Kaylee-nek és nekem dolgoznunk kell. - Hát jó - vonta meg a vállát Sophie, és visszaváltott sárkányüzemmódba. — Hiányozni fogtok... — mondta a szája, de a szeme szokás szerint egészen más dolgokról regélt. Amikor megszólalt a csengő, mindenki felállt, hogy visszavigye a tálcáját, csak Nash és én indultunk a dohányfüstillatú forgalommal szemben, az udvar felé. Nash hideg ujjai az enyéim közé fonódtak. Amikor nyolc perccel később újra megszólalt a csengő, körbelopakodtunk az iskola körül - a tornaterem mellett, ahol nem voltak ablakok -, be a parkolóba, ahol le-lebukva rohangáltunk az autók között, amíg meg nem találtuk Scott kocsiját. Szerencsére olyan helyen állt meg, ahova nem lehetett ellátni az épület kijáratától. A fényes, metálkék kabriónak fel volt húzva a teteje, és semmit nem láttam a hátsó ablakon.át, csak a makulátlan belső teret; az autó annyira tiszta volt, hogy Scott valószínűleg levetette Sophie-val a cipőjét, mielőtt megengedte, hogy beszálljon. A jobb hátsó ülés előtti padlón nagy, zöld táska hevert. - Vagy ebben van, vagy a csomagtartóban - suttogtam, bár senki nem volt körülöttünk, aki meghallhatta volna. Nash bedugta a kezét a bal zsebébe, és előhalászta belőle Scott slusszkulcsát. - Akkor essünk túl rajta. - Becsúsztatta a kulcsot a zárba - minden bizonnyal azért, hogy elkerülje az elektromos zár árulkodó kattanását -, és az épület felé pillantott, hogy meggyőződjön arról, egyedül vagyunk. 67

Amikor a vezetőoldali ajtó kinyílt, Nash benyúlt rajta, hogy a hátsó zárat is kinyissa, majd kitárta az ajtószárnyat, és a hátsó ülés felé mutatott. - Csak ön után! Én a szememet forgatva bemásztam a hátsó ülésre, és az ölembe húztam a sporttáskát. A szívem zakatolni kezdett, miközben kicipzároztam, és hirtelen fogadni mertem volna rá, hogy Scott mégiscsak inkább a csomagtartóba rakta a lufit. De aztán előkerült a táskából egy szilárd fekete lufi, egy futball-labdával és egy zöld, jó illatúnak nem igazán nevezhető rövidnadrággal egyetemben. Két kézzel kiemeltem a ballont, és elakadt a lélegzetem a hidegtől, amely azonnal behatolt az ujjaim közé. A lufi annyira fagyos volt, hogy a külsején jégnek kellett volna képződnie, hogy onnan lemállva az ujjaimon olvadjon el. Azonban a hőmérsékletétől és a súlyos, fekete műanyag zárókupaktól eltekintve a ballon éppen olyannak tűnt, mint bármelyik másik hétköznapi gumilufi. Félig le volt eresztve, és elgondolkoztam rajta, vajon mennyire lehetett felfújva, és hogy vajon mennyit szívhatott eddig belőle Scott. Amikor óvatosan megszorítottam, benne maradt az ujjaim1 nyoma, és a gumi mintha még hidegebbé vált volna. - FFideg- suttogtam anélkül, hogy levettem volna a szemem a lufiról. -Jeges... Nash bólintott. - Nem véletlenül hívják dérnek. Nem emlékszel, mit csinált Avari azzal az irodával, amikor bepöccent? Dehogynem emlékeztem. Amikor a pokolfajzat dühös lett, csipkés jégréteg kezdett el terjedni alatta az asztalon, le a padlóra, és indult meg a lábunk felé, mindig felgyorsulva, annak ritmusában, ahogyan fellángolt benne a harag. - Oké, cipzározd össze a zsákot, és mén... - Fdudson? - dörgött egy hang a parkoló túlsó végéből, és a vérem éppen olyan hideggé vált, mint a lufi. 68

Rundell edző, a futballisták vezető edzője. Nash lefelé intett a fejével, úgyhogy lebuktam a hátsó ülésen, hétrét görnyedve a ballon felett. Miközben lefelé tartottam, megpillantottam az edzőt Scott bőr fejtámlái között. A középkorú egykori sportoló felénk trappolt a tornaterem dupla kapuja felől, elpuhult testét fényes zöld-fehér melegítő borította, amely a cipzárnál kidudorodott. - Iskolaidőben nem szabad a parkolóban tartózkodnod, Hudson - vakkantotta az edző. - Ezt te is tudod. - Ez a nevetséges szabály elvben arra szolgált, hogy a kölykök ne cigizzenek titokban, ne smároljanak az autók hátsó ülésén, valamint hogy elejét vegyék az időnként előforduló kocsifeltöréseknek. Az olyanoknak, amilyet éppen mi is elkövettünk ebben a pillanatban. Immár a pánik határán, mivel a lufiból áradó hideg beszivárgott a pólómba, rá a hasamra, nyújtogatni kezdtem a nyakam, és azt láttam, hogy Nash eszeveszetten kotorászik a zsebében. - Elnézést, edző úr. Reggel itt hagytam a könyvemet, és szükségem lesz rá az órán. - De az nem Carter autója? Nash megvonta a vállát. - O hozott be. Igazság szerint Nash velem jött be, az új kölcsönautómmal. Csakhogy Randall edző nem fog kételkedni az egyik legjobb játékosa szavaiban. Még akkor sem, ha nem hisz Nashnek. - Hát akkor szedd össze, amiért kijöttél, és menj vissza órára! Adjak igazolást? - Igen, köszönöm - mondta Nash, én pedig grimaszoltam, miközben behajolt a hátsó ülésre a fejtámla mögött, ahol az edző nem láthatta tisztán. - Jellemző. A jutballjátékos ellopja a barátja slusszkulcsát, és feltöri a kocsiját, cserébe pedig igazolást kap a fáradozásaiért. Engem valószínűleg eltanácsolnának. Nash a kezembe nyomta Scott slusszkulcsát: - Várd

69

meg, amíg bemegyünk, utána zárd be a lufit a csomagtartódba. Menni fog? Én a fejemet ráztam, azonban vonakodva zsebre vágtam a kulcsot. - Egyszerűen ki fogom majd pukkasztani. Ügy senki más nem tudja majd rátenni a kezét. Nash szemében hirtelen pánik kezdett örvényleni: - Nem pukkaszthatod ki, Kaylee. Mi van, ha valaki véletlenül beszív belőle valamennyit? Meglódult a pulzusom a gondolatra, a félelem szinte pontosan annyira megborzongatott, mint a lufi, amelyet ki akartam pukkasztani. - És ez... éppen olyan veszélyes a lúdvércekre, mint az emberekre? - suttogtam. Nash felsóhajtott. - Nem, de... - Elhallgatott, és határozottan megrázta a fejét, mintha ki akarna verni belőle valamit. - Nem tudom. Nem véletlenül tiltott szer. Óvatosan kell megszabadulni tőle. Én Tódnak fogom majd átadni, hogy vigye el az alvilági megsemmisítőbe. Rendben? Duzzogva bólintottam. -Jó .

Nash gyorsan megpuszilta az arcom, majd behajolt mellettem, hogy kivegye a kémiatankönyvet, amelyet az ebédhez vittem magammal. - Iskola után visszakapod. - Az edző remélhetőleg nem fogja tudni, hogy Nash idén fizikára jár... Nash kihátrált az autóból, a magasba emelte a könyvet az edző megnyugtatására, majd becsukta az ajtót, és egyedül hagyott engem a hátvéd autójában a lopott slusszkulccsal és egy adag ritka, drága inhalációs droggal. Ne pánikolj, Kaylee! Nash és az edző után kukucskáltam a fejtámlák között, amíg el nem tűntek a tornaterem sarka mögött, majd felültem, és lelöktem a jeges, 70

fekete lufit az ölemből a padlóra. Kicipzároztam Scott sporttáskáját, és visszatettem a lufit ugyanoda, ahonnan kivettem, majd ismét körbekukucskáltam a parkolóban, mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Miután meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok, felkaptam a lufit, kimásztam a kocsiból, becsaptam az ajtót, s megnyomtam egy gombot a kulcson, hogy bezárjam vele az autót. Utána keresztülszáguldottam a parkolón; a lufit a szájánál fogva tartottam, hogy a természetellenesen hideg gumi ne érjen hozzá a bőrömhöz. Miközben átvágtam az aszfalton, becsúsztattam Scott kulcsát a farzsebembe, majd .kihalásztam a sajátomat az elülső zsebemből, és bevetésre készen tartottam, mígnem csúszva lefékeztem a kölcsönautóm mögött. Bedugtam a kulcsot a csomagtartó zárjába, elfordítottam, és nregkönynvebbültem, hogy a csomagtartó fedele már az első próbálkozásra felpattant néhány centit. Még soha nem nyitottam ki, és Murphy törvényei szerint - amelyeket akár át is keresztelhetnének utánam - akkor kellene elromlania, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Bedobtam a lufit a kárpitozott belső térbe, és örültem, hogy lehúzza a súllyal megerősített zárókapocs. Utána lecsaptam a csomagtartó fedelét, és kényszerítettem magam, hogy elinduljak az épület felé. Arra koncentráltam, hogy minden egyes lépésnél ura maradjak a lélegzetvételemnek és a szívverésemnek. Az hiányozna most a legkevésbé, hogy kipirulva és zihálva érkezzek meg az órára. Bár, jobban belegondolva, az érdekes alibit biztosítana nekem... Mindenki azt feltételezné, hogy Nash és én egymással voltunk elfoglalva, és lemaradtunk a csengetésről... Ez a gondolat mosolyra fakasztott, ami nem hervadt le az arcomról egészen addig, amíg be nem nyitottam az angolterem ajtaján - ez volt az ötödik óra -, és a helyiségben minden fej felém nem fordult. Ekkor ébredtem rá, hogy elfelejtettem megállni a szekrényemnél a könyvemért.

71

- Cavanaugh kisasszony - mondta Mr. Tuttle, aki az asztala peremén ült, és a padlótól arasznyira lóbálta az égtük zoknitlan mokaszinját. - Miiven kedves öntől, hogy csatlakozik hozzánk. Gondolom, igazolást nem hozott? Vagy esetleg tankönyvet? Némán megráztam a fejem, és éreztem, hogy elvörösödöm. Ennyit a pletykák kivédéséről... — Hát, akkor óra után itt marad. Természetesen. Álért a büntetés a magától értetődő jutalma annak, aki éppen egy halálos alvilági méregtől próbálja megvédeni az iskoláját, igazé

- Büntetés az első késésedért? - Nash kétkedőnek tűnt, miközben becsapta a szekrénye ajtaját, és a vállára vette a hátizsákját. Körülöttünk mindenfelé további szekrények nyíltak ki nyikorogva, majd csattantak be. A folyosón állandóan fehér zaj zsongott - a hangok folyamatos átfedése. Az utolsó csengő három perccel korábban szólalt meg, és az egész diáksereg két folyamra oszlott: az első- és másodévesek legnagyobb része a főbejárat és a sárga buszok sora felé igyekezett, a felsősök többsége pedig a parkoló felé. - Ez már a harmadik volt - ismertem be, majd megfordultam Nashsel együtt, miközben ő a derekamra fonta a szabad karját. - A múlt hónapban kétszer elkéstem, mert valaki úgy gondolta, jó ötlet lenne zártkörű idegenvezetést tartani a tornaszertárban, amíg Rundell edző ebédel... Nash inkább elégedettnek tűnt magával, semmint bűnbánónak. - Ja, azért ne haragudj! - Lefogadom, hogy téged egyikért sem írtak fel, mi? Nash megvonta a vállát. - Az senkit nem szokott érdekelni, ha a lyukasóráról késik az ember. Fintorogtam. - Legalábbis akkor, ha zöld-fehér dzsekit viselsz...

73

- Szeretnéd kölcsönkérni? - Nash elvigyorodott, majd látványosan kihúzta az egyik karját az ujjából. Most, hogy megszabadítottuk Scottot az alvilági terhétől, sokkal lazábbnak tűnt. - Nem, köszönöm. Ehhez túl sok bennem a tartás. - Az iskolai csapatszellemmel szemben? - Nash összeráncolta a homlokát, de a szemében huncutság csillogott. - A korlátlan kivételezéssel szemben, miközben ránk, többiekre mind vonatkoznak az iskola szabályai. - Milyen szabályai? - Doug Fuller sétált felénk, Emmát átölelve. A kezét arra a csupasz sávra tapasztotta, amely a barátnőm pólójának szegélye és a nadrágja alacsony dereka között kilátszott. Összehúztam a szemöldökömet. - Pontosan erről beszélek. - Hudson, a barátnőd túl komolyan veszi a dolgokat. - Doug ledobta a sporttáskáját, és az egyik kezével végigsimított sűrű, sötét hajának hullámos tincsein, majd közelebb húzta magához Emmát. - Nem tehet róla - mondta egy ismerős, jeges élű hang mögöttem, és amikor megfordultam, Sophie-t és Laura Bellt pillantottam meg, amint a szekrényeknek támaszkodnak, és a szemükben úgy csillog a rosszindulat, akár a napfény egy éles kés hegyén. — A zárt osztály személyzete teljesen kiűzte belőle az örömöt. Egyszerre öntött el a düh és a megalázottság érzése, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy hagyom, hadd kapjon Sophie a fiúja lufijából. .. Ugyan miért igyekszem ennyire megmenteni egy olyan valakit, aki inkább holtan látna, mint hogy viszonozza a szívességemet? - Most nehogy megnézd, Sophie, de úgy tikit az önbizalomhiányod, mint a lenőtt hajtövek egy rosszul sikerült szőkítés után - mosolygott Emma túlhangsúlyozott kedvességgel, majd jelentőségteljesen Sophie hajára emelte a tekintetét. Utána megpördült a telitalpúja sarkán, és elindult a folyosón, a parkolóba vezető kijárat felé. Doug nevetve utánarohant, mi 74

ketten Nashsel pedig lassabban követtük őket. Sophie-nak elakadt a lélegzete, és földbe gyökerezett a lába. - Tudod, Sophie imádja, amikor hagyod, hogy felidegesítsen. - O, kösz, apa - csattantam fel, szinte kétrét görnyedve saját szarkazmusom súlya alatt. - Mit gondolsz, ha ügyet sem vetek rá, akkor egyszerűen felszívódik majd? - Nem. — Nash megszorította a kezemet, és amikor felpillantottam, azon kaptam, hogy rezzenéstelenül szegeződik rám a tekintete. — Én azt hiszem, bármit is teszel, szemétkedni fog veled. De nem kellene túlságosan megkönnyítened a dolgát. Izzaszd csak meg! - Aha. - Ezt sokkal könnyebb volt mondani, mint megtenni. - Egyszerűen belehalok... Fogalma sincs róla, hogy megmentettük az életét... Vagy hogy éppen olyan lenne, mint én, ha nem ütötte volna meg a genetikai főnyereményt. - Sophie apja - az én apám öccse - lúdvérc, és mivel az anyja ember volt, Sophie bármelyik szülője tulajdonságait örökölhette volna. A sors, a szerencse vagy valamilyen másfajta igazságtalan előny jóvoltából ő a normális, emberi génkészletet kapta, és azt a felülmúlhatatlanul lekezelő hozzáállást, amely mintha napról napra egyre mérgezőbbé vált volna. - Ez ellen semmit nem tehetsz, Kaylee. — Nash kinyitotta a parkolóba vezető kaput, s miközben kiléptem, hideg szélfuvallat libbentette hátra a hajam. - És egyébként is, ha azt vesszük, hogy az anyja meghalt, a pasija pedig egy kisebb vagyont költ arra, hogy belője magát valaki másnak a rossz leheletével, azt mondanám, hogy Sophie az első, akinek pszichológusra lenne szüksége. Te legalább tudod, hogy micsoda és kicsoda vagy - magyarázta Nash dühítő racionalitással. - Sophie tisztában van azzal, hogy van valami, amit nem mondunk el neki. Valami a családjával kapcsolatban, meg azzal, hogy milyen körülmények között halt meg a saját anyja. És lehet, hogy soha nem tudja meg az igazat. - Ugyanis Brendon bácsi nem akarja, hogy Sophie megtudja: az anyja öt ártatlan életet és lel-

75

két vett el — beleértve Sophie-ét is, bár az véletlen volt — cserébe az örök fiatalságért. Nash megvonta a vállát: - Ami engem illet, a tudat, hogy mennyire sajnálatra méltó, megkönnyíti annak a sok szarnak az elviselését, amit ránk dobál. — Elégedettséggel töltött el, amikor ráébredtem, hogy valóban segít, ha a szánalom tárgyaként gondolok Sophie-ra, no meg az is, hogy ha ezt az elkényeztetett unokahúgom tudná, az végtelenül felbosszantaná. - És Kaylee, ne haragudj a tegnapiért. Én tudok várni. Ezzel te is tisztában vagy, ugye? - Igen. - Nash most már higgadtabb és derűsebb volt, nem olyan felajzott, mint előző este. Láthatóan kialudta magát, és visszavett a koffeinből. - Köszönöm. — Lábujjhegyre álltam egy mentolos csók erejéig - ez jobb csók volt, mint ami általában Nashnek jutott az iskola területén —, és csak akkor húzódtam el, amikor a parkoló túlsó végében felhangzó kiabálás magára vonta a figyelmünket. Scott most jött rá, hogy eltűnt a kocsijából a dér. - Gyere! - Nash elindult, én pedig a hátizsákom pántját szorongatva rohantam utána. A bakancsom csattogott a betonon, miközben elszáguldottunk a kölcsönautóm, Doug kölcsönautója és tucatnyi egyéb kölcsönautó mellett a parkolóban. Oda kellett érnünk, hogy meglepettnek tűnhessünk Scott vesztesége miatt. Doug és Emma Scott autójának bal oldala mellett bújtak össze, kezüket a dzsekijük zsebébe süllyesztve a hideg ellen. Doug majdnem olyan dühösnek tűnt a veszteség miatt, mint Scott. Mellette Brant Williams állt, akinek, úgy tűnt, szintén ígértek egy kóstolót. És többen mások is őket bámulták a parkoló minden részéből, kíváncsian, de értetlenül. Én pedig hirtelen nagyon megörültem, hogy a kockázat ellenére elvittük a lufit. Ez túl sok ember. Hogyan tudnánk megvédeni az egész iskolát? - Biztos vagy benne, hogy behoztad? - Doug magasabbra rántotta a sporttáskáját a vállán, és a keze megrezzent a pánton.

76

- Rohadtul biztos vagyok benne. - Scort ököllel az első utasülés támlájába csapott, amely előre volt húzva, hogy több hely maradjon hátul. - Szívtam egy adaggal ma reggel, mielőtt kiszálltam a kocsiból, utána bedugtam a sporttáskámba. De most eltűnt. - Mi történt? — kérdezte Nash, miközben én a kis csoportosulás széléhez sétáltam, hogy csatlakozzak Emmához. O hátratűrte egyik hosszú, szőke tincsét a kilyukasztott füle mögé, majd megvonta a vállát, mintha azt mondaná, fogalma sincs, mi folyik itt. - Valaki feltörte a kocsimat, és ellopta a cuccomat - csattant fel Scott, és nem én voltam az egyetlen, aki meglepődött a hangjából kihallatszó heves dühön. Scott nem egyszerűen haragudott, mérges volt, vagy hitetlenkedő. Csöpögött a szavaiból a rosszindulat, és valami sötét, elkeseredett vágy szőtte át, olyan, amelyet rajta kívül láthatóan senki nem értett. Még Doug sem. De ahogy a keze görcsbe rándult a nyitott kocsiajtó peremén, én megértettem. Scottnak elvonási tünetei voltak. Igazából. Nem csupán egy újabb adagért reszketett - fizikailag, pszichológiailag, talán lelkileg is függővé vált. Immár képtelen volt dér nélkül funkcionálni. Ez lehetetlen. Csak egy lufit kapott, és az még mindig félig tele van. Hogyan következhet ez be ilyen gyorsan? Ettől a gondolattól új rettegés rántotta görcsbe a gyomromat. Vajon csak még jobban elrontottunk mindent azzal, hogy elvittük a lufit? Harmony azt mondta, hogy az elvonás éppen olyan végzetessé válhat, mint maga a Démonlehelet... De mit kellene csinálnunk, visszaadni a lufit, vigye áldásunkkal? Hagyni, hogy Scott belezuhanjon az elmebajba, az agykárosodásba, és esetleg Sophie-t is magával rántsál - Haver, nyugodj le - mondta Doug, miközben beleszagolt a fagyos levegőbe, és én megkönnyebbültem hangjának összeszedett - bár rekedtes - csengésétől. Valamiért, noha ő régebb óta használta a deret, mint 77

Scott, és többet szívott belőle, láthatóan kevésbé függött tőle. - Hacsak nem akarod megmagyarázni az edzőnek, hogy miért üvöltözöl. Scott dühös arcot vágott, és ismét behajolt a hátsó üléshez, hogy beletúrjon a zöld-fehér sporttáskába. Viszont a haragjának és a hitetlenkedésének a hangereje eléggé lecsökkent ahhoz, hogy elkerülje a parkolót az iskola nyugati bejáratából felügyelő tanárok figyelmét. Nash ledobta a táskáját a lábamhoz, letérdelt, s hidegtől vöröslő kezeinek lenyűgözően határozott mozdulatával kezdte vizsgálgatni Scott kocsijának bal oldali ajtaját, az ablak alján lévő szigetelésre koncentrálva: - Nem úgy néz ki, mintha feltörték volna, de ahhoz nem kell más, csak egy vállfa drótja vagy egy hullámcsat... — Felállt, beletörölte a kezét a farmerjébe, majd szélesebbre tárta az ajtót, és vacakolni kezdett az automata zárral, hogy bemutassa, még mindig működik. - Láthatóan semmi baja... Scott azonban oda sem figyelt rá. Még mindig a zsákjában kotorászott, a haragtól egyre erőteljesebb rángásokkal kísérve, mintha előfordulhatott volna, hogy valahogy elkerülte a figyelmét egy félig felfújt fekete gumilufi a verejtékes sporteszközök között. Én körbenéztem a parkolóban Sophie után kutatva, és megláttam, amint minket bámul néhány jól bebugyolált táncoslány barátjával, akik éppen több liter festéket és új ecseteket pakoltak ki Laura kocsijából. Minden bizonnyal azért, hogy azokkal mázolják be a Téli Karnevál bódéit. - Mi baja? - suttogta Emma, még mindig Scott ideg-összeroppanását bámulva. - Teljesen ki van borulva. Én megvontam a vállam, s bedugtam a zsebembe a jéghideg kezeimet. - Arra tippelek, hogy deret elég nehéz szerezni. Emma szusszant egyet, és leheletének fehér felhője megült a levegőben. - De mi az egyáltalán? Valami gáz? - Nem tudom. - Rosszul éreztem magam, amiért hazudnom kellett 78

neki, még akkor is, ha az ő érdekében tettem, úgyhogy azzal kompenzáltam, hogy elmondtam egy kicsit az igazságból: - De nem jó dolog, Em. Nézd, mit tett Scott-tal! Scott dühe a robbanás peremén fortyogott. A nézőközönségünk szerencsére szétoszlott — a központi szereplőkön kívül -, és nem sokan maradtak ott azt bámulni, ahogy Doug és Nash megpróbálják megnyugtatni a bekattant haverjukat. Nem egészen egy perccel később kudarcot is vallottak. - Bassza meg! - Scott bedobta a zsákot az autóba, az nekicsapódott a jobb oldali ablaknak, majd lebukfencezett a padlóra. - Most nem maradhatok itt! - Bevetette magát a volán mögé, s beledöfte a slusszkulcsát az önindítóba. Utána becsapta az ajtót, és felbőgette a motort, majd keresztülszáguldott a parkolón. A ragyogó téli napfény megcsillant a hátsó lökhárítóján, miközben átrobogott két parkoló autó között, arra kényszerítve a diákokat, hogy félreugráljanak előle. A parkoló túlsó oldalán az ügyeletes tanárok mérgesen néztek, és összefonták a karjukat a mellkasukon, de semmit nem tehettek azon túl, hogy örültek, hogy senkit nem ütött el. És hogy esetleg javasolják, hogy az igazgató vonja be Scott parkolási engedélyét. Miután Scott elviharzott, Nash és Doug pedig csendben tanácskozni kezdtek az üres parkolóhelyen, az én tekintetem Sophie-n állapodott meg: ő immár egyedül ácsorgott a barátnője autója előtt, két kezében egy-egy vödör festékkel. A szája tátva maradt, az orra vörös volt a hidegtől, és egy szemvillanásnyi időre megláthattam rajta a fájdalmat és a csalódottságot, mielőtt ismét magára öltötte volna a megszokott fennhéjázó arckifejezését. Azután keresztülmasírozott a parkolón a menő, lapos talpú cipőjében, pontosan úgy, mintha semennyire sem érdekelné, hogy a fiúja éppen az imént szegte meg a neki tett ígéretét, egyetlen szó magyarázat nélkül. És ezzel mindenki tisztában volt.

79

- Biztos vagy benne, hogy Scott elég jól van a vezetéshez? - kérdeztem, miközben Nash a kölcsönautómra tenyereit, kétoldalt mellettem. Csapdába estem, de szabad akaratomból, legnagyobb örömömre, és amikor Nash lehajolt egy csókra, lábujjhegyre emelkedve fogadtam. - Igen, rendben lesz. — Nash szája egy pillanatra az enyémre nyomódott, majd a fülembe dünnyögte a következő mondatát, amitől csábítóan intim benyomást keltettek a szavai a téma ellenére: — Csak dühös, nincs belőve. - Egy újabb csók, valamivel hosszabb, és sokkal mélyebb. - És ha itt végeztünk, majd rácsörgök. - Nash és Doug maradni készültek, hogy segítsenek a karneváli szervezőbizottságnak, hogy helytálljanak a barátjuk helyett, amíg az hősiesen küzd... az elvonási tüneteivel. - Felhívsz, amikor végzel a munkahelyeden? Én végighúztam a kezem a dzsekije bőrből készült ujján. - Aha. Apa késő estig dolgozni fog, és elképzelhető, hogy szükségem lesz egy kis segítségre anatómiából. Nash csodálkozva nézett rám: - Te nem is vetted fel az anatómiát. Elvigyorodtam: - d'udom. A következő csók hosszabb volt, és csak akkor ért véget, amikor Sophie egy ellenszenves torokhangot megeresztve, szavak nélkül felszólította Nasht, hogy segítsen neki bevinni a fehér festékkel teli húszliteres vödröket. Nash odaintett felé anélkül, hogy elfordult volna tőlem: - Hagyd itt őket, mindjárt beviszem. Sophie látható ingerültséggel, de kivételesen némán eltrappolt. - Na, add ide a lufit, mielőtt elmész. — Nash körbepillantott a parkolóban, hogy meggyőződjön arról, senki nincs hallótávolságon belül, miközben lehúzta a majdnem üres hátizsákja cipzárját. - Miért nem este viszed el? - kérdeztem, miközben odanyúltam a jobb első ajtóhoz, hogy kinyissam. 80

Nash összehúzta a szemöldökét: -

Apád már látta az új kölcsönautódat?

-

Nem. Tegnap vacsora után rögtön beájult az ágyába.

- Szóval mi lesz, ha ma'korán hazaér, és úgy dönt, hogy alaposabban is megnézi? Szeretnéd, ha megtalálná ezt benne? -

Nem fogja átkutatni a csomagtartót, Nash.

Nash tekintete megkeményedett. -

Add ide a lufit, Kaylee! - csattant fel.

Én meglepetten hátraléptem. - Mi bajod? Úgy viselkedsz, mint egy seggfej... - És bármi is volt a baja, komolyabb ügy lehetett néhány zaklatott barátnál. Annak kellett lennie. Nash felsóhajtott, és lehunyta a szemét. - Ne haragudj! Egyszerűen csak nem akarom, hogy ezzel járj-kelj. Kérlek, hagyd, hogy elintézzem, és ne kelljen aggódnom miattad. -

Hát jó. - Nem volt jó, de nem akartam vitatkozni. Ismét.

- Add ide a zsákodat! - Megkerültem az autót, és kinyitottam a csomagtartót, készen állva arra az esetre, ha a súllyal lehúzott lufi valahogy felemelkedne, és meg akarna szökni. De nem tette. Nash ahelyett, hogy átnyújtotta volna a táskáját, behajolt vele a csomagtartómba, és belelapátoka a lufit, majd felhúzta rajta a cipzárat, mielőtt még bárki megláthatta volna, mit csinál. - Ne bukjál le vele! - figyelmeztettem. Egyik tanár sem tudná, hogy mi az, de bárki, aki látta Scott kiborulását, gyanúsnak tarthatja. - És ne lelejtsd el visszaadni a kulcsát. Nash elvigyorodott, vidám hangulata ismét visszatért: -

Nagyfiú vagvok.

- Tudom. - Azonban miközben a munkahelyünk felé tartottunk Emmával, másra sem tudtam gondolni az autóban, mint arra, hogy Nash egy Démonlehelettel teli lufival sétafikái, amit a hátizsákjában bárki meg81

találhat. Úgyhogy a vártnál tovább tartó cinemarkos műszakom után rácsörögtem, miközben a lefekvéshez készülődtem - úgysem tudtam volna aludni, amíg meg nem bizonyosodtam afelől, hogy minden gond nélkül megszabadult a lufitól. Nash megnyugtatott, hogy átadta Tódnak, aztán beszélgettünk körülbelül egy fél órát, amíg apám kopogtatni nem kezdett az ajtómon, és azt nem mondta, hogy tegyem már le a telefont, és menjek aludni. En a szememet forgatva jó éjszakát kívántam Nashnek, és lekapcsoltam a lámpámat. De a szemhéjam mögött végigszaladó képeket azután sem tudtam leállítani, hogy összegömbölyödtem, és az egyik lábamat kényelmesen átvetettem a pótpárnámon. ' Doug autója, amint az enyémbe csapódik. Scott dührohama a parkolóban. Nash, kezében a lopott lufival. Mélyen benne voltunk a zűrben ezzel a Démonlehelettel, és miközben feküdtem a sötét szobámban, valami azt súgta, hogy Scott készletének elkobzása nagyjából annyit javított a dolgon, mintha egy darab rágógumival próbáltunk volna betapasztani egy lyukat a Hoover-gáton...

82

- Neeee! - A saját kiáltásom úgy visszhangzott a fejemben, akár a puskaropogás egy zárt szobában, és télig felébredtem tőle a bokám körül lágyan örvénylő sűrű, szürke köd ellenére. Ez a köd olyan volt, mintha füst lenne - súlyosabb a levegőnél, és átláthatatlan -, azt leszámítva, hogy semennyire nem volt meleg, és nem volt égett szaga sem. Mivel nem szívesen mozdultam meg úgy, hogy nem láttam a környezetemet, most is csak körbefordultam, majd vissza, valami ismerős viszonyítási pontot keresve a szürke ködben. Bármit, ami elárulja nekem, hogy hol vagyok. De semmit nem láttam, csak még több szürkeséget, mintha megvakultam volna. És ami a szemhéjam mögött ekkor elém tárult, az nem a lehunyt szemek szikrázó, szokásos sötétsége volt, hanem egy végtelen, részletszegény szürkeség. A rémálmok rárgya. Rendben, Kaylee, gondolkozz!- követeltem magamtól némán. - Miért sikoltoztál? A válasz egy hosszú, borzalmas pillanatig nem jutott eszembe. Nem tudtam, miért sikoltoztam. De utána vettem egy mély, ködkeserű levegőt, és bent is tartottam, arra koncentrálva, hogy milyen sűrűnek és zsírosnak tűnik a szürkeség a számban. Szerettem volna kiköpni, csakhogy muszáj volt továbbra is belélegeznem, mert friss levegő nem akadt. 83

Majd felmerült bennem a válasz, lassan csússzam be a fejembe, akár egy kígyó a sötét tó menedékébe, amely abban reménykedik, hogy nem veszik észre. Előérzetem volt. Azért sikoltoztam, mert valaki meg fog halni. A fenébe! Az Alvilágban vagyok. Csak ott lehetek, hiszen az én világomban nincs olyan hely, ahol olyan ködöt lehet találni, mint az a sűrű füst, amely körbefolyta a farmeremet, hogy a kezemre csavarodjon, és úgy simogatta az ujjaimat, mintha nedves vattapamacsokból állna. Csak az a baj, hogy ez sem lehet helytálló. Még soha nem láttam ténylegesen ködöt az Alvilágban. Kizárólag a saját világomban láttam, amint rátelepszik a valóságomra, akkor, amikor bepillantottam az Alvilágba. Szóval, akkor én most csak átkukucskálok? És ha igen, altkor most miért érzem a ködöt, amely korábban mindig csak egyszerű látványelem volt? Valami nincs rendben. Én nem a valódi Alvilágban vagyok, hanem egy stilizált változatában, mintha... álmodnék. Ez az! Alszom, és valaki másnak a haláláról álmodom. És ettől átkerültem az Alvilágnak valamiféle álomváltozatába, a legjobb megközelítésébe, amelyet a tudatalattim elő tudott állítani. De miközben erre ráébredtem, ismét megindult a torkomban a sikoly felfelé, hogy üdvözölje azt a sötét, homályos alakot, amelyik felém közeledett a ködben. Az élőhalottat. Ember volt. Legalábbis emberszerű, megfelelő arányú fejjel és vállakkal, és feltehetően hasonló karokkal és lábakkal. A nemét nem tudtam megállapítani, annak ellenére, hogy immár alig pár lépésnyire volt tőlem, mert teljesen eltakarta a sötétség, amely mintha attól is egyre sűrűbbé vált volna, hogy rágondoltam. Osszeszorítottam az állkapcsomat, nehogy kiszökhessen rajta a torkomat sebesre kaparó sikoly, és abban a reményben, hogy fel tudom ébreszteni magam, befeszítettem az öklömet, hogy a körmömmel vért tudjak fakasztani a tenyeremből... Azért, hogy elhagyhassam az Alvilágnak ezt

84

az álomválto'zatát, még mielőtt meglátom, kinek a végzetéről álmodom. Hogy kinek a halálát jósolja a tudatalattim a makacs bizonyosság minden apró megnyilvánulásával, amelyet a testem ébren a számat elhagyó sikolyokba sűrített. De semmi nem történt. Nem éreztem a fájdalmat a tenyeremben, nem láttam vért, és egyértelműen nem ébredtem fel. Az alak pedig egyre csak közeledett. Immár alig másfél méterre volt tőlem, és a léptei nem ütöttek zajt a földön. Aztán százhúsz centire, de sem a ruhája nem suhogott, sem a sarka nem koppant. Egy méter, és a vonásai elkezdtek kibontakozni az alvilági ködben. Egy orr. Egy árnyékos szempár, mint egy kivilágítatlan töklámpáson a lyukak. És a száj, akár egy hatalmas, sötét üreg... Annyira fájt a torkom, hogy azt hittem, a légcsövem össze fog zárulni a gombóctól. Olybá tűnt, mintha rózsaszárakat nyeltem volna le, tüskékkel, meg minden, és valaki most felfelé húzná őket. De a hang mindinkább ki akart jönni. Miközben kínszenvedések közepette álltam, előttem az alak megbotlott, és fél térdre esett. Egy szellemkéz nyúlt felém, az ujjai egyetlen fájdalmas pillanatra áthatoltak a ködön, aztán a kéz is lehullott, és teljesen eltűnt a ködben, a testtel együtt. De még mielőtt a homály eloszlott volna, mielőtt az alak vonásai eléggé kitisztultak volna ahhoz, hogy azonosíthassam őket, kitört belőlem a valódi sikoly, és úgy hasított az éjszakába - vagy a nappalba? - mint egy ködkürt a viharos tengeren. És csak sikoltoztam. Megpróbáltam felemelni az egyik kezemet, hogy eltakarjam a számat, hogy megállítsam a fogaimat csattogtató hangot. Ám a kezem az oldalamhoz tapadt, noha semmi nem tartotta ott. A végtagjaim mozdulatlanná dermedtek, és amikor ezt észrevettem, megduplázódott bennem

85

a pánik, és újabb adag adrenalint dobott a sikolyomat eleve tápláló előérzet-rettenet tetejébe. És végül, amikor minden próbálkozásom kudarcba fulladt, szorosan lehunytam a szemem — megkönnyebbülve, hogy legalább ezt a testrészemet tudom még irányítani és felkészültem arra, hogy meglovagolom a sikolyt. Ahogy az utolsó rekedtes hang is kicsúszott a számon - mint egy haldokló ember utolsó lehelete -, megnyaltam az ajkam, majd óvatosan nyeltem egyet. Ügy égett a torkom, mintha üvegcserepekkel gargalizáltam volna. Jeges szél fújta a csupasz lábamat, borította libabőrrel az egész testemet, és egy halk, kísérteties csilingelés csiklandozta a fülemet, mintha ezernyi szélcsengő csengene egyszerre. Várjunk csak, csupasz lábak? Hova tűnt a farmerem? Kinyílt a szemem, és letaglózó, rémisztő felismerés hasított belém, amely úgy a földhöz szegezett, mintha betonban álltam volna. De nem így volt. Borotvagabonában álltam, és a csilingelés nem szélcsengőkből származott. Több száz magas, olajzöld kalász adta ezt a hangot, ahogyan egymáshoz értek, olyan élesen és törékenyen, akár a fúvott üveg. Nem voltam biztos benne, hogy hol végződött az álom, és hol kezdődött a valódi szörnyűség, de egy ponton, még mindig sikoltozás közben, felébredhettem, és véletlenül átkelhettem az Alvilágba. A pántos felsőmben és a rövid pizsamanadrágomban. Mezítláb és fázva. O, a fenébe! Eltűnt a meleg ágyam, a puha párnám és a vékonyra taposott szőnyegem. A puszta földön álltam - amely furcsán szürkés árnyalatú volt -, és a nagylábujjam az egyik hideg, törékeny borotvabúza szárához nyomódott. Egy másik szár a könyökömön simított végig, amikor a jeges szél felém fújta, és én mozdulatlanná dermedtem, nehogy összetörjem, s ezernyi üvegszilánk fúródjon belém.

86

Harmony azt mondta, hogy ez nem lehetséges. Hogy az egyik világból a másikba való átkeléshez egyértelmű szándékra is szükség van, nem csak a lúdvércsikolyra. Akkor hát én titokban át szerettem volna volna kelni? Ha igen, akkor tényleg jól eltitkolhattam... még magam elől is. Viszont arra, hogy ezt az egészet átgondoljam, később is lesz időm - remélhetőleg. Pillanatnyilag az volt a legfőbb gondom, hogy kijuttassam a védtelen lúdvérchátsómat az Alvilágból, még mielőtt valami ragadozóféle megpróbálna megenni. Mert az Alvilágban minden ragadozószerű. .. beleértve a növényeket is. Amikor sikoltani próbáltam, át akartam kelni, azonban csak egy halk, rekedtes krákogás tört fel a torkomból. Átjutottam az Alvilágba, ám közben elvette a hangomat a sikoly, most pedig képtelen voltam elmenekülni innen. Sőt, elmozdulni sem tudtam arról a pontról, ahol éppen álltam, anélkül, hogy felhasította volna a lábamat minden egyes gabonaszár, amelyre ráléptem. Miközben egyre jobban elhatalmasodott fölöttem a pánik, s a kezem remegett a hidegtől meg attól, hogy esélyem sem volt kijutni, hirtelen megijesztett egy váratlan becsapódás és egy eszeveszett csilingelő hang. A könyököm hozzáütődött a tőlem balra lévő gabonaszálhoz, amely apró, tűhegyes szilánkokká tört. Több is végigkarcolta a lábamat, miközben leesett, három vagy négy konkrétan beleállt a bőrömbe, de nem tudtam lehajolni, hogy megvizsgáljam a károkat anélkül, hogy még több gabonaszálat eltörtem volna. Úgyhogy igyekeztem mozdulatlanná dermedni, amennyire csak tudtam, csupán az agyam zakatolt, hogy valami kiutat találjon. Minden egyes alkalommal összerezzentem, amikor tőlem balra hangosabbá vált a zörgés. Pontosan olyan hangot adott, mintha egy borotvagabona-szár törne össze, csak visszhangzott, és mindannyiszor súlyos, fémes csattanás követte. Immár a végsőkig elkeseredve Emma halálát próbáltam felidézni magamban - azt, hogy hogyan nézett ki, amikor összeesett a tornaterem

87

padlóján, milyen üres volt a tekintete, hogyan simult ki a tenyere a két oldalán s közben megpróbáltam elég nyálat termelni ahhoz, hogy nyeljek egyet, és könnyítsék a torkom fájdalmán. Ami remélhetőleg lehetővé teszi majd számomra, hogy sikoltsak egyet, legalább annyi időre, amíg átkelek. A pulzusom sebesen zakatolt. A tenyerem verejtékezett, annak ellenére, hogy a hideg a húsomba szúró gabonaszilánkok sajgását felerősítve marta a bőrömet. A recsegés-ropogás folytatódott, felém tartott, és én minden újabb hangkitöréstől összerándultam. Görcsösen nyeldekeltem, azt kívánva, bárcsak meg mernék mozdulni annyira, hogy megdörzsöljem a torkom, és még inkább kívánva azt, bárcsak lenne nálam valami innivaló. Valami meleg és édes, például az a forró tea, amelyet Harmony csinált mindig, miután sikoltottam. Egy újabb csattanás, ijesztően közel, és a gyomrom a torkomba ugrott. A következő még közelebbről jött — ez már alig pár méterről. A bal oldalamon a gabonaszáíak szinte egyenes vonalban két oldalra dőltek, mint egy kislány copfjai között a választék. De a szárak tetején lévő kalászok nekem szemmagasságban voltak, úgyhogy a puszta mozgásnál nem nagyon láttam többet. Már-már fuldokoltam a pániktól, kinyitottam a számat, és kikényszerítettem rajta egy hangot. Azonban csak egy szánalmas békavartyogást voltam képes kipréselni magamból, ráadásul az is elhalkult, amitől újfent elkeseredtem. Nyeltem még egyet, és ökölbe szorítottam a kezeimet kétoldalt. Utána elképzeltem Emma sápadt, halott arcát, és mindent kiengedtem a sikolyommal, ami bennem maradt. Üj sikítás tört fel a torkomból, éppen olyan fájdalmas, mint az előző, de messze nem olyan hangos. A hang darabokra hasadt, és én kétségbeesetten igyekeztem összekaparni, az összpontosítástól még a szememet is lehunytam. Amikor a darabkái végre egyensúlyba kerültek, a szememet kinyitva azt vettem észre, hogy mozdulatlanná vált körülöttem a fű. Már nem hallottam a recsegést-ropogást, de persze a saját kiáltásomtól is alig

88

hallottam valamit. Ugyanakkor ösztönösen tudtam, hogy az a teremtmény, aki velem együtt ott volt a gabonában, abbahagyta a közeledést, vagy azért, mert megijedt, vagy azért, mert meglepődött a sikolyomtól. A gabonaszálak ismét felém kezdtek dőlni. Én hangosabban kezdtem sikoltani. A borotvabúza szilánkokra tört. A pulzusom zakatolt. A torkom sajgott. A gyomrom az egész testemre kiterjedő lázadást vezetett. Utána végre beáradt az ismerős szürke köd, és a saját világomba való visszatérés hírnökeként elterült a látóteremben. Még éppen idejében. Miközben ismét elkezdett formálódni körülöttem a hálószobám - a halvány falak és a még mindig valóságos, olajzöld mezővel furcsán öszszemosódó bútorok -, a nagy zajt csapó teremtmény áthatolt mellettem a gabonafalon, és egyszeriben feltárult a szemem előtt. Majdnem hangosan felnevettem. Nem valami bizarr alvilági szörnyetegről volt szó, aki alig várja, hogy megehessen. Hanem egy hétköznapi szemetesfedélről. Egy régimódi, fémből készült korongról, a tetején fogantyúval. A külvárosok lovagja ezt a pajzsot használta arra, hogy eltörje maga előtt a szálakat, azért, hogy elkerülje, hogy a gabona darabokra aprítsa. Ez zseniális ötlet volt, de tényleg. Azt kívántam, bár nekem is eszembe jutott volna. A rögtönzött pajzs elkezdett leereszkedni, és az utolsó lélegzetvételem közben, amelyet az Alvilágban szippantottam be, a tekintetem egy csillogó, barna szempáron pihent meg, amelyet egy, az enyémnél nem sokkal idősebb, szakállas arc keretezett, és sűrű, göndör tincsek koronáztak. Utána visszakerültem a szobámba, az a szempár pedig lassan elhalványult a szemhéjam belső oldalára égett képen. - Hát akkor öltözz fel! Harmony, most azonnal ide kell jönnöd! - üvöltötte az apám. A rettegés úgy' visszhangzott a hangjában, mint egy

89

barlangban keringő kiáltás. A lábam valami puha, ruganyos dologhoz ért, a szemem pedig felpattant. Az ágyam közepén álltam. A csupasz lábujjaim a párnám egyik ránca köré görbültek, és még mindig láttam rajtuk a szürke alvilági föld foltjait meg az apró vércseppeket, amelyeket a borotvagabona szilánkjai okoztak. Az apám az ágyam lábánál állt, nekem háttal, a vonalas telefont a fülére szorítva. - Átkelt, én viszont nem tudok nélküled átjutni az Alvilágba! - üvöltötte. - Apa? O megpördült, és a szeme tágra nyílt, miközben az állkapcsa elernyedt a megkönnyebbüléstől. - Hagyjuk, már visszajött - suttogta a telefonba. Aztán lenyomta, és ledobta a készüléket a takaróra, a lábam elé. - Kaylee, jól vagy? - Igen - leheltem, majd követtem a pillantását a vérfoltos bal combomból még mindig kiálló üvegszilánkokra. - Csak karcolások - mondtam, miközben lenyúltam, hogy kihúzogassam a tűhegyes darabkákat a bőrömből. Összegyűjtöttem őket a másik tenyeremben, majd megkönynyebbiilten felsóhajtottam a gondolatra, hogy a borotvagabona - bár fájdalmas — nem mérgező. - Hova a pokolba mentél? - Apám dühös léptekkel megkerülte az ágyam végét, és felemelt a matracról, mint egy rosszalkodó kisgyereket, akit rajtakaptak, hogy ugrál az ágyon. - Hallottam, hogy sikoltozni kezdesz, de mire ideértem, már átkeltél. Mit csináltál? - Baleset volt - dünnyögtem a vállába nyomódó szájjal, miközben apám olyan erősen ölelt, hogy levegőt sem kaptam. A borostája a nyakamat dörzsölte, és a pizsamáján keresztül éreztem, mennyire zakatol a szíve. - Azt álmodtam, hogy valaki meghalt, és az Alvilágban ébredtem. - Micsoda? - Apa lassan megcsóválta a fejét. - Ez nem lehetséges. - Karnyújtásnyira eltolt magától, és a szememet fürkészte, a hazugság jeleit kereste bennük. Valószínűleg semmi ilyesmit nem talált, mert egyáltalán nem haragudott meg. Hanem megijedt. Egyértelműen és őszintén 90

megrémült — ami felettébb félelmetes arckifejezés egy olyan emberen, akinek mindazt kellene képviselnie, ami erős és biztonságos. - Almodban keltél át? - Aha. - Letettem a szilánkokat az éjjeliszekrényemre, majd leereszkedtem az ágyam peremére, piszkos lábamat eltartva a matractól. - Kérlek, ígérd meg, hogy ez soha többé nem fog előfordulni! De ügyelj arra, hogy meggyőzőbben mondd, mint Harmony, mert ő azt állította, hogy véletlenül nem tudunk átkelni... Csakhogy tévedett. Apám csüggedten leereszkedett a székembe, a szemében vadul kavarogtak a félelem gerjesztette barnák és aranyak. - Bárcsak megtehetném, Kay, de még soha nem hallottam ilyesmiről. Hogyan történt? Miről álmodtál? Kiről álmodtál? Én megvontam a vállam, és az éjjeliszekrényen álló átlátszó műanyag palackért nyúltam, ám közben elfintorodtam, mert a mozdulattól húzódni kezdtek a friss vágások a lábamon. -

Nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy álmomban tudtam-e.

- A langyos vizet kortyolgattam, és apámat figyeltem, ő pedig engem. - Mi van, ha ismét megtörténik? - A hangom elhaló volt a félelemtől, és rekedtes a fájó torkomtól. -

Egyszerűen gondoskodnunk kell arról, hogy ne történhessen meg.

- Apám sóhaja az eltökéltségéről árulkodott. - Mit szólnál egy kis forró csokihoz? Az ébresztőórámra pillantottam, és szomorúan láttam, hogy alig háromnegyed négy van, és szerda hajnal. - Legyen kávé, és benne vagyok. — Ugyanis aznap éjjel már nem szándékoztam többet aludni. Sem bármelyik másik éjjelen, amíg ki nem derítem, hogyan akadályozhatom meg, hogy az Alvilágban ébredjek. - Te kávézol? - Apám összehúzta a szemöldökét, miközben megfogta a telefonkészüléket, és követett az előszobába. -

Ha nem muszáj, akkor nem.

91

Apám kezében megcsörrent a telefon, ő a kijelzőjére pillantott, majd átnyújtotta nekem, miközben befordultunk a kicsi, keskeny konyhába. - Harmony az. Mondd meg neki, hogy jól vagy, mielőtt még Nashsel idelovagolnak a megmentésedre... Felvettem a telefont, és megnyugtattam Harmonyt - továbbá ezáltal Nasht is -, hogy jól vagyok, annak ellenére, hogy álmomban átkeltem. Harmony szinte pontosan annyira elszörnyedt ezen a tényen, amenynyire én azon, hogy szerinte ilyesmi nem is történhetett volna meg, és megígérte, hogy utánanéz, mit lehet tenni a mutatvány megismétlésének megakadályozása érdekében. Majd átengedte a telefont Nashnek, hogy jó éjszakát - vagyis inkább jó reggelt - kívánhassunk egymásnak. Mire leraktuk, friss kávé illata - ami véleményem szerint jobb, mint az íze szállt a konyhából. A tejjel és cukorral alaposan megdobott fekete felett meséltem az apámnak a borotvagabona-mezőről az ingatlanunk alvilági verziójában, és a kukafedéllel csapkodó fiúról, aki végigtrappolt rajta. Utána pedig, miután kimerítettük az elméleteinket mind a nyomorult srácról, mind az átkelésemről, apám mindkettőnk bögréjét újratöltötte, és feltett főni egy újabb adag kávét. Én a következő három óra során a rozoga konyhaasztal mögött ültem az apámmal, és — a fajtánkat leszámítva - az egyetlen közös dolgunkról csevegtem vele: az anyámról. Apa korábban sosem beszélt róla; ezúttal viszont - valószínűleg azért, mert pár percig azt hitte, hogy engem is el fog veszíteni — mindent elmesélt róla, amire emlékezett. Még a kérdéseimre is válaszolt, amikor közbevágtam. Az egyetlen téma, amelyet nem érintettünk, a halálom volt - amelyet az övé követett, hogy megmentsen. Ennek a beszélgetésnek még nem jött el az ideje - a bennem készen álló kérdések ellenére sem. E pillanatban mindketten túl fáradtak voltunk, és túlságosan lefoglalt minket a nem teljesen emberi szervezetemet ért legújabb sokk ahhoz, hogy ilyen fájdalmas emlékeket idézzünk fel.

92

Mire megszólalt az ébresztőórám, úgy éreztem, mintha most először találkoztam volna az anyámmal a harmadik születésnapom óta. És mintha apámat is egy kicsit jobban megismertem volna.

93

Becsaptam a szekrényem ajtaját, Nash pedig hátulról átkarolt, és a hangjától úgy ellazultam, ahogyan senki másétól nem tudtam volna. - Szia, gyönyörűség - suttogta, s egy csókot nyomott a nyakamra, közvetlenül a fülem alá. - Nehéz éjszakád volt? - Rendkívül nehéz. El sem tudom mondani, mennyire elcseszett volt a tegnap éjszakám. - Felsóhajtottam, odabújtam hozzá, és hagytam, hogy a mellkasa melege feloldja a hátamban lévő feszültség egy részét, amely a dimenzióközi kiruccanásomtól került oda. De Nash a kimerültség legyőzésében nem tudott segíteni. Szerencsére erre ott volt a hátizsákomban két háromdecis üdítő - a rajtuk lecsapódó pára valószínűleg már teljesen összevizezte a kémialeckét, amit elfelejtettem befejezni. - Tényleg átmentéi álmodban? Nash felé fordultam a karjai között, és az arcomat a dzsekijén lévő fehér E betű vastag zseníliaszövetéhez simítottam. - Igen, nagyon bizarr volt. Ijesztő. Aludtam, és azt álmodtam, hogy valaki meghalt, és az álomban egy kupac olyan szürke ködben álltam, amilyet akkor szoktunk látni, amikor bekukucskálunk... — Felemeltem a fejem, hogy meggyőződjek arról, hogy senki nincs elég közel hozzánk ahhoz, hogy halljon minket. A folyosó túloldalán egy kis csoport diák

94

gyűlt össze egy lány körül, aki az algebraleckéje válaszait mutogatta, de ők még csak felénk sem pillantottak. A mellettem lévő szekrény tulajdonosa, egy felnyírt hajú harmadéves éppen a cuccai között kotorászott, de a fülhallgatója elég hangosan szólt ahhoz, hogy felismerjem a Korn Evolutionjének basszusát, úgyhogy ő biztosan nem hallhatott minket. - .. .az Alvilágba - folytattam, a biztonság kedvéért suttogva. - Nem láttam, ki haldoklik, és képtelen voltam megmozdulni. Semmit nem tudtam csinálni, csak sikoltani. - Nash szorítása erősebbé vált, és szemében sebesebben kezdtek kavarogni a zöldek és a barnák, miközben engem hallgatott. - És amikor felébredtem, tényleg sikoltoztam, és már át is keltem. Egy borotvagabona-mezőn álltam, mezítláb. Pizsamában. Még mielőtt Nash válaszolni tudott volna, Felnyírt Haj becsapta a szekrénye ajtaját, és elindult a folyosón a kora reggeli tanulók egyre sűrűbb áradatában. - A fenébe, Kaylee... - Nash leereszkedett a hideg kőre a szekrények előtt, és engem is magával húzott, közben félreseperve egy gyűrött füzetlapot. - Ez hogyan fordulhatott elő? Én lassan megcsóváltam a fejem, és szinte magával sodort az a félelemhullám, amely összecsapott a fejem felett most, hogy ismét eszembe juttatták, még mindig nem kaptam meg a válaszokat, amelyekre szükségem van. — Az apám úgy gondolja, hogy mivel tudat alatt olyan sokáig elnyomtam a lúdvércörökségemet... - hiszen senki nem mondta nekem, hogy én nem ember vagyok — ...hogy az most gyakorlatilag üvölt azért, hogy vegyék már észre. - Haboztam, mert nem szívesen említettem meg apám másik elméletét. - Vagy erről van szó, vagy arról, hogy valahogyan sikerült egy erős kapcsolatot kialakítanom az Alvilággal. - Vagy valakivel - valamivel - benne. Nash elsápadt, amitől én hepánikoltam. Tőle valami optimistább magyarázatra számítottam, mint amit apámtól kaptam, bármilyen há95

lás voltam is apa őszinteségéért. Azonban Nash nem tudott mivel vigasztalni. - Ez a legijesztőbb dolog, amit valaha hallottam. Én csak a szememet forgattam, és visszahúztam a hátizsákomat az ölembe. - Kösz, Nash - csattantam fel. - Ez nagy segítség volt. - Most értem el a határát annak a félelemnek és frusztrációnak, amit még el tudok viselni. Legalábbis ilyen kevés alvással. - Elnézést. - Nash felém fordult, hogy lássam. - Biztos vagy benne, hogy nem tudod felidézni, ki halt meg álmodban? A fejemet ingattam: - Még abban sem vagyok biztos, hogy álmomban tudtam. Nem láttam mást, csak egy körvonalat a ködben. Azt sem tudnám megmondani, hogy férfi-e, vagy nő. - Szerinted ez csak egy szokványos álom volt, vág)' egy előérzet része is lehetett? Elképzelhető, hogy az agyad ilyesmivel foglalkozik álmodban? Én megvontam a vállam, és a bal felemmel Felnyírt Haj szekrényének támaszkodtam. - Nem tudom, hogyan lehetett volna előérzet. Eddig csak olyan emberekkel kapcsolatban volt ilyesmim, akikhez az adott időpontban fizikailag közel voltam, a házunkban viszont senki nem volt, csak az... Jaj, ne... Rémület lobbantotta lángra az idegvégződéseimet, lassan azt kezdtem érezni, hogy az egész testem lángol. Felültem, és amikor Nashre pillantottam, tudtam az arckifejezéséből, hogy az íriszem minden bizonynyal vadul kavarog. - Mi van, ha apám az? - suttogtam hevesen. Az anyámat már elveszítettem, és most éppenhogy csak visszakaptam az apámat. Nem veszíthetem el ismét ilyen gyorsan... Ez lehetetlen. - Nem. - Nash higgadtan megrázta a fejét, és az egyik kezét végig96

húzta a karomon, felfelé, a ruhám ujján. - Nem lehet. Amikor előérzeted van, akkor valaki hamar meg szokott halni, nem? Én bólintottam, de még nem voltam hajlandó belekapaszkodni a reménynek abba az ágacskájába, amelyet Nash felém nyújtott. - Általában egy órán belül. -

Látod? És az az álmod az éjszaka közepén volt, nem igaz?

Az órámra pillantottam, és magamban számolni kezdtem. - Majdnem öt órája. - Apád pedig még mindig él, igaz? - Nash úgy vigyorgott, mintha most fedezte volna fel az élet értelmét, vagy minden gonoszság forrását, vagy valami hasonlóképpen valószínűtlen dolgot, de én közben már a zsebemben kotorásztam a telefonom után. - Mit csinálsz? Nem láttad épen apádat közvetlenül azelőtt, hogy elindultál? - De igen. Csak biztosra akarok menni. - Megnyomtam apám gyorshívóját, abban reménykedve, hogy az iskola mobiltelefon-ellenes szabályzata az első csengetés előtt nem érvényes. - Halló? - mondta apám a fülembe, háttérben a csúcsforgalom zajával az autópályán, és én hagytam, hogy a fejem a szekrényre roskadjon megkö n nyebbülésemben. -

Kaylee? Mi a baj?

- Semmi. - Szinte láttam magam előtt a vigyorgó arcomat. - Csak meg akartam győződni rpla, hogy nem aludtál el a volán mögött, vág)' ilyesmi, ha már olyan korán felébresztettelek. - Jól vagyok. - Apám tartott egy kis szünetet, én meg hallottam, ahogy halkan csipogni kezdett az irányjelzője. - De köszönöm az ellenőrzést. - Nincs mit. Most mennem kell. - Bontottam a vonalat, és visszacsúsztattam a telefont a zsebembe. -

Jobban érzed magad? - kérdezte Nash felvont szemöldökkel.

- Kicsit. - A folyosó végén kinyílt a bejárati ajtó, hogy beengedje a hideg huzatot, továbbá több tucat első- és másodévest. Megérkeztek a 97

buszok, és az órák nem egészen tíz perc múlva el fognak kezdődni. - Be kell fejeznem a kémialeckémet - mondtam, miközben az enyém alatt lévő szekrény zárjába kapaszkodva felhúztam magam. Nash is felállt velem együtt. - Elkísérlek. - Én Nash mellkasa köré fontam a karom, és pillanatnyilag megelégedtem azzal, hogy egyszerűen csak nekitámaszkodom, és beszívom az illatát - amíg a következő szavai úgy ki nem szippantották belőlem a meleg, otthonos érzést, mint amikor egy hideg hullám csap végig egy alvó napfürdőzőn. - Cartert láttad már ma reggel? - Nem. - Ami azt illeti, azóta nem láttam, hogy hétfő délután kiszáguldott az iskola parkolójából. Kedden lógott az iskolából - a szülei még nem érkeztek haza, de az a hír járta, hogy rábeszélte a takarítónőt, telefonáljon be a suliba, hogy megbetegedett feltehetően azért, mert túlságosan rosszul érezte magát az elvonási tünetektől ahhoz, hogy megbirkózzon a szokásos iskolai hülyeségekkel. Én pedig a szinte álmatlan kedd éjszakámnak köszönhetően aznap még csak nem is gondoltam rá. - A kocsija kint van a parkolóban - folytatta Nash csendes hangon, nehogy valaki meghalljon minket a diákokkal teli folyosón. - De ebéd utánig nem lesznek közös óráink, és attól tartok, hogy ő... - Ott van — szakítottam félbe Nasht abban a pillanatban, hogy megláttam, amint Scott Carter kifordul a tornaterem folyosójáról, és éppen olyan magabiztosan masírozik felénk, mint mindig. Nash követte a pillantásomat. - Boldognak tűnik. - Ami - feltételezve, hogy nem talált valami mágikus gyógymódot a függőségre vagy az elvonási tünetekre — csak egy dolgot jelenthetett. Megtalálta Dong dílerét, és egy tijabb beszerzést eszközölt. - Lehet, hogy csak gyorsan gyógyul — vetettem fel, eltökélve, hogy optimista maradok, mert a másik lehetőségtől legszívesebben kitéptem volna a hajam.

98

- Csak egy perc, és kiderül. - Nash felemelte az egyik kezét, és odakiabált a folyosó túlsó végére: - Hé, Carter, hol voltál tegnap? Scott utat tört magának a tömegben hozzánk, útközben köszönt az ismerősöknek, és Nash tenyerébe csapott, akinek az arca abban a pillanatban megdermedt, ahogy egymáshoz értek. És ha korábban volt is bármilyen kétségem, egy másodperccel később mind eltűnt, amikor Scott keze az enyémhez ért a visszaúton. A bőre jéghideg volt, a lehelete pedig olyan szagú, mintha egészben lenyelt volna egy pokolfajzatot. - Beteg voltam - felelte Scott, érthetetlen módon széles vigyorral. - Alig tudtam felkelni az ágyból. Carlitát kellett rávennem, hogy telefonáljon be, hogy beteg vagyok. Még jó, hogy kezd ráragadni egy kis angol, nem? Nash megvonta a vállát. - Sok munkát kell bepótolnod? - De Scott nem figyelt. Összeszaladt a szemöldöke, elkeskenyedett a szeme, és megfeszült az álla, miközben átnézett a vállam felett. Én megfordultam, hogy megnézzem, mit bámul, azonban csak a saját árnyékainkat láttam a szekrényeken, amelyeket az iroda ablakán kizúduló éles fény vetett oda. Viszont nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Scott vajon mit láthat... - Carter? - ismételte meg Nash, miközben megfordult, hogy kövesse a pillantásomat. Közben Scott megrázta a fejét, mint aki ki akar verni belőle valamit. - Nem - mondta végül, mintha némi időeltolódással hallotta volna a kérdést. - Nem hiszem, hogy bármit bepótoltatnának velem belőle, a polgári ismeretes röpdogán kívül. - Hátralépett, és heves mozdulatot tett. - Én Scott Carter vagyok, haver. Senki nem akarja felidegelni az apámat, amíg a futballcsapat meg nem kapja azokat az új térdvédőket és gyakorlóbábukat a következő szezonra. - Jézusom, úgy ejted ki a nevedet, mintha csupa nagybetűvel kellene írni - dünnyögtem, csak az utolsó pillanatban öltve magamra egy mosolyt, abban a reményben, hogy azt hiszik, viccelek. 99

Scott bevette. Sophie nem. - Úgy is kellene - dorombolta Scott mellett megállva, egyik kezét végighúzva a vállán, majd le a hátán. - De azt hiszem, te általában kézírással látod a tiédet, valami zakkant alak léiig szétrágcsált zsírkrétájával. Nem úgy szokták felcímkézni a dolgokat a zárt osztályon? - Kizárólag akkor, ha te vagy a bentlakó - csattantam fel. Túl fáradt voltam aznap reggel ahhoz, hogy elviseljem az unokahúgom hülyeségeit, és a saját pimaszságom egy pillanatra jobban felajzott, mint a három csésze kávé, amit reggel megittam. Scott csak nevetett, Sophie viszont olyan forró arccal fortyogott, hogy bármelyik pillanatban spontán kigyulladhatott volna. Scott - még mindig vigyorogva - hátba vágta Nasht: - Úgy tűnik, a kiscicád karmokat növesztett! Szokott dorombolni, amikor megsimogatod? Mert ez nagyon ért hozzá... - Közelebb húzta magához Sophie-t, és a keze az unokahúgom farmernadrágjának fenekén ívelő zsebek felé indult. Sophie elmosolyodott, és fészkelődni kezdett a kedvéért, de amikor a tekintete rajtam landolt, olyan hideg lett, hogy jégréteggel tudta volna borítani még a poklot is. Én vágtam egy grimaszt, és kikerültem az unokahúgomat, magasabbra rántva a hátizsákomat a vállamon, miközben elindultam a terem felé, amelyben az első órám volt. Mögöttem Scott megkérdezte Sophie-t, hogy van-e kedve lógni vele a negyedik óráról. A választ nem hallottam - bár szinte biztosra vettem, hogy igenlő volt -, mert Nash dobogó léptei hangzottak fel mögöttem. - Hűha! Ez... váratlan volt - mondta, sétatempóra lassítva mellettem. - Rám gondolsz, vagy Scottra? - Scottra. - Hallottam a hangján, hogy vigyorog, de felpillantottam rá, hogy biztosra menjek. - Ez tetszett. - Sophie megérdemelte. De Scott... 100

- Ő csak'szórakozik - erősködött Nash, miközben lassítás nélkül elsétáltunk az első órájának a terme mellett. Az enyém a főfolyosó túlsó végén volt. - Az nem érdekel. - Scott flörtölése nem zavart, mert Sophie teljesen megőrült tőle. - Viszont úgy bámulta mögöttünk a szekrényeket, mintha arra számítana, hogy szörnyek lógnak belőlük kiugrani, és elvonszolni őt. - Ami tényleg csak az Alvilágban szokott előfordulni. - Teljesen be van szívva. - Tudom. - Tennünk kell valamit. - Az ezután következő részhez lehalkítottam a hangomat, és közelebb hajoltam Nashhez, hogy biztosan jól halljon. - Az anyag lenyúlása láthatóan csak rövid távú megoldás volt. - Igen - suttogta Nash, miközben lelassítottunk, hogy a haladó matekórám termétől pár lépésnyire megálljunk. - Látomásai vannak, de nem hinném, hogy hallucinálna, és azért elég értelmesen beszél... - Megvonta a vállát. - Legalábbis annyira, amennyire eddig értelmesen beszélt. Úgyhogy szerintem még nem késő. - Ez meg mit jelent? - Hirtelen libabőrös lettem a kabátom ujjai alatt. - Miért lenne túl késő? Nash arckifejezése az együttérzés és a meglepődés keverékébe torzult, és a fiúm a szekrények télé húzott engem, el a jövés-menés útjából. - Kaylee, a Démonlehelet emberekre gyakorolt hatása visszafordíthatatlan. Ha eleget szív ahhoz, hogy megrongálódjanak azok a szálak, amelyek a valósághoz fűzik, akkor nem lesz jobban, hiába vágják el az anyagtól, bár megmarad az élete. Egy gumiszobába zárva fogja végezni. - Nash habozott, és az arcomat fürkészte, miután kibökte az igazságot. — Az anyám ezt nem mesélte? - Nem... — Rémületemben lehunytam a szemem, amíg vissza nem nyertem az uralmat az arckifejezésem felett. - O nem ismer senkit, aki konkrétan ilyesmivel élt volna. - Megigazítottam a vállamon a hátizsá101

kot, és szinte szíven ütött a helyzet iróniája: ugyanis az Alvilág nekem azt bizonyította be, Hogy nem vagyok őrült, de Dongra és Scottra pontosan az ellenkező hatással lesz. - Honnan tudod te mindezt? — pillantottam a faliórára Nash válla felett, és láttam, hogy már csak nem egészen két percünk van a csengőig. Ennyit a kémialeckémről... Nash végighúzta hideg ujját az arcom élén, egészen az állam hegyéig. - A legtöbb lúdvérc nem abban a hitben nő fel, hogy ember, Kav. - Körbepillantott a sebesen ürülő folyosón, majd visszanézett rám. - Mindenesetre el kell vágnunk Carter forrásait, és ki kell találnunk, hogyan kezelhetjük az elvonási tüneteit, különben... - .. .végül szó szerint meg fogja őrjíteni a dér. Vagy megöli - fejeztem be a mondatot egy sor zöld szekrénynek támaszkodva. - Igen, ha a „végül”-t úgy érted, hogy nagyon-nagyon hamar - jelentette ki Nash, miközben az őszinte rettegés örvénye villant fel a szemében. - Egyértelműen nagyon érzékeny rá. - Ezt hogy érted? - Scottnak valószínűleg nincsen semennyi nem emberi örökség a génkészletében. Sophie például ember, de ő az apja nem emberi vére miatt valószínűleg sokkal kevésbé lenne érzékeny a Démonlehelet mellékhatásaira, noha fizikailag éppen annyira rá tudna szokni. - És azt, hogy „nem emberi”... - a hangom még csendesebbé vált, miközben még közelebb hajoltam Nashhez — .. .úgy érted, hogy lúdvérc? - Igen, ránk gondolok, és mindenki másra, aki eredetileg az Alvilágból származik. Létezik még néhány faj, amelyik itt él velünk az emberi világban. Például a hárpiák, a szirének, és a... - Hűűű... — Éreztem, ahogyan elkerekedik a szemem, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem tűnök nyáladzó idiótának a többi diák szemében. — Most komolyan beszélsz?

102

Nash együtt érzőn pillantott rám: - Mindig elfelejteni, hogy te gyakorlatilag sötétben nőttél fel. - Hát, legalább az egyikünk elfelejti — dünnyögtem, miközben ismét felzaklatott, hogy még mindig mennyit kell tanulnom az Alvilágról és a nem vagy csak vagy részben emberi elemeiről. Mint amilyen én is vagyok. - Mindenesetre, minél kevésbé ember valaki, annál kevésbé viselik meg a Démonlehelet mellékhatásai. Bár a kisördögök egyértelműen kivételek. Ja, mivel azok a kis gazfickók csak a kétféle állapot egyikében képesek létezni: beszívva, és azon igyekezve, hogy beszívják magukat. - Szóval, mivel Doug függősége nem súlyosbodik olyan gyorsan, valószínűleg van valahol a családjában egy kis nem emberi vér, igaz? - Lehetséges. - Nash átpillantott a válla felett arrafelé, ahol a matektanár bámult mindkettőnket, az óráját kocogtatva. Nash elindult velem a terem felé. - De lehet, hogy messze-messze odafent volt a családfáján, és Doug valószínűleg semmit nem tud róla. - Ön is csatlakozik ma hozzánk, Cavanaugh kisasszony? - kérdezte a matektanárom. Bólintottam, Nash pedig megszorította a kezemet, majd battyogni kezdett visszafelé a folyosón. - Ebédnél találkozunk... Bevetettem magam az osztályterembe, és abban a pillanatban ültem le a székemre, amikor megszólalt az utolsó csengő, de miközben az osztálytársaim a leckéjüket kapkodták elő, és eszelősen töltögették ki az üres helyeket, amelyekről megfeledkeztek, én nem bírtam nem Doug Fullerre és az egyetlen olyan dologra gondolni, ami közös bennünk, Emmát leszámítva. Abba, amit nem tudtam a családomról, én majdnem belehaltam. De amit ő nem tud a sajátjáról, az még az életét is megmentheti.

103

- Nem mondta Scott, hogy honnan szerezte? - kérdeztem, miközben lehajoltam, hogy fehér latexfestékbe mártsam az ecsetemet. Nash befűzött, hogy segítsek én is a karneváli bódéknál iskola után, hogy legyen társasága, úgyhogy én ugyanezt tettem Emmával. így történt, hogy ő, Nash, Doug és én szerda délután négy órakor az iskola tornatermében kötöttünk ki, fehér festéket és műhópelyheket pingálva a farostlemezből és építőipari tűzőkapcsokból készült kunyhókra. Húsz másik, ragyogóan vidám szurkolólánnyal, kosarassal és olyan diáktanácstagokkal, akikkel addig szinte nem is beszéltem. - Azt mondta, hogy megint Fullertől kapta. Én térdre ereszkedtem a zsákvásznon, amely a tornaterem padlóját védte művészi kiteljesedésem mellékhatásaitól, és átpillantottam a kosárpályára, ahol Emma és Doug dolgoztak a jégszobrok jegyárusító bódéján. És azt, hogy „dolgoztak”, úgy értem, hogy smároltak, félig a bódé takarásában, festékfoltos kezükben merevre száradt ecsettel. — Gondolom, ő is ugyanattól a pasastól szerezte. Attól az Everett nevűtől? Nash megvonta a vállát, és az ecsetével elsimított egy cseppet a forrócsoki-bódé felém eső oldalán. - Azt hiszem, igen. 104

- Meg kell találnunk azt a fickót. Rá tudod venni Dougot, hogy mutasson be titeket egymásnak? Nem tudnál esetleg úgy tenni, mintha vásárolni akarnál tőle? Nash összehúzta a szemöldökét, és kritikusan méregette a hatalmas pillecukrokat, amelyeket egy barna folyadékkal teli bögre kivágott képére festett. - De akkor nem kell majd megkóstolnom az árut? A francba. - Valószínűleg de. Nem tudnád egyszerűen csak eljátszani? - Felsóhajtottam, és máris elkezdtem átgondolni a kérésemet. Tényleg ekkora veszélybe akarom sodorni Nasht? Mi van, ha nem képes eljátszani a dolgot, és kénytelen lesz lenyelni egy adagot? Mi van, ha véletlenül letüdőzi a Démonleheletet? Bárhogy is alakul, miattam fog veszélybe kerülni. És ezzel képtelen leszek együtt élni. — Tudod, mit? Felejtsd el. Majd én elintézem. - Felálltam, és közben végighúztam az ecsetemet a bódé sarkán, ahol láthatóan hagytam pár csíkot az első körben. - Majd én találkozom vele, úgy teszek, mintha meg akarnám kóstolni az árut, és kiderítem, hogy honnan szerzi. És hogy tudja-e, mi is az igazából... - Nem - válaszolta Nash. Megfordultam, és kiderült, hogy olyan közel áll hozzám, hogy egy külső szemlélő azt hihetné, vagy táncpárbajra hív, vagy a felsőmbe kukucskál be. - Miért? Mert én csak egy lány vagyok? Nash íriszében vadul kavargón a... pánik? De miközben néztem, komoly erőfeszítéssel elérte, hogy mozdulatlanná váljon a szivárványhártyája, és már semmi más érzelmekre utaló jel nem maradt az arcán, csupán az álla dühös vonala. - Mert láthatóan nem érted meg, hogy a világ megmentése nem a te hatásköröd. Ez nem játék, Kaylee. Te nem egy álruhás zsaru vagy. Csak egy kislány, aki nagyon el van szállva magától, és én nem fogom hagyni, hogy megölesd magad valami ostoba hőskomplexus miatt. 105

Hátraléptem, és égni kezdett az arcom, mintha pofon vágtak volna. - Nem vagyok kislány. - Es Nash még soha nem beszélt velem így. Soha. - Nem tudom, mi bajod van, de amennyiben nem te fizeted a lakbért a házért, amelyben lakom, vagy nem te viseled a fekete nadrágot a Cinemarkban, nincs jogod megmondani nekem, hogy mit csináljak. - Mert mit fogsz tenni velem? Leöntöd festékkel a dzsekimet? — Nash könnyed vigyora kifejezetten idegesített. - Ne mosolyogj. Komolyan beszélek - erősködtem. - Aha. Látom, hogy teljes mértékben fel vagy készülve arra, hogy meggyalázd a válogatottdzsekimet. És pontosan ezért kellene hagynod nekem, hogy ezt én csináljam. Egy alvilági kábítószer-kereskedő nem fog megijedni a csepegő ecsetedtől. - Azzal Nash megpróbálta elvenni tőlem az ecsetemet, és amikor nem voltam hajlandó elengedni a nyelét, az ujjaimra és az ecsetre szorította a kezét, és lassan letolta a karomat az oldalam mellé. - Csak engedd, hogy ezt most én csináljam. Nem akarom, hogy Everett közelébe kerüljél. - Hagyta, hogy lássam a szemében az igazat, ám ez nem igazán nyugtatott meg engem. Az embernek nem kell sportolónak lenni ahhoz, hogy tudja, mikor ültetik le a kispadra. - És mi van, ha én sem akarom, hogy te a közelébe kerüljél? Nash megvonta a vállát. - Én nagyobb vagyok nálad, és az elmúlt hat évben nálam nagyobb srácokkal is összeverekedtem. - Hát, ez a tapasztalat biztosan a hasznodra válik majd, amennyiben mindketten futballsisakot és védőruházatot viseltek majd. Feltéve, hogy Everett egyáltalán ember. - Amennyiben nem pokolfajzat, le tudom majd győzni, ha arra lesz szükség. — A pokolfajzatok nem tudnak átkelni, úgyhogy erre elég nagy esélyünk van. - És Fuller is ott lesz. Bár azt őszintén kétlem, hogy Doug Nasht választaná a dílere ellenében, amennyiben szeretne még szívni a dérből valaha. 106

- Hát jő - engedtem. Nash megpuszilta az orromat, majd elengedte a kezemet, és amikor felpillantottam, azt láttam, hogy Emma a festékesvödrébe meríti az ecsetét, és úgy vigyorog Dougra, mintha ő találta volna fel a csókolózást. A gyomrom már a puszta kockázatától görcsbe rándult annak a nagyon is valószínű eshetőségnek, hogy a barátnőm nem csupán a fiújától érzi ilyen jól magát. - Nézd, feljöttek levegőért. Itt a lehetőség. Nash óvatosan letette az ecsetét a nyitott festékesdoboz tetejére. - Rögtön visszajövök. - Keresztülsétált a tornatermen, közben köszönt a barátainak és a csapattársainak, én pedig a festékbe mártottam az ecsetemet, azt kívánva, bár tudnék szájról olvasni. Éppen az utolsó ecsetvonásokat készültem felvinni a bódénk tetejére, amikor ingerült szavak ütötték meg a fülemet a folyosó felől, a tőlem több lépésre balra lévő ajtón át. - Told vissza oda a segged most azonnal! - Sophie volt az, akinek a hangja a haragtól csendesen és szokatlanul lágyan szólt. Még soha nem hallottam ennyire dühösnek, pedig rám nagyon gyakran megharagudott. - Megint cserben akarsz hagyni bennünket. - Mindjárt jövök - csattant fel Scott, s a hangja érdességéből tudtam, hogy most múlt el a kábítószer hatása. És Scott alig várja, hogy ismét beszívhasson. - Ki kell vennem valamit a futballomból. - Mi? - csattant fel Sophie, én pedig közelebb oldalogtam az ajtóhoz a zsákvásznon hátrálva, amíg meg nem pillantottam Scottot; az unokahúgom nem került a látóterembe. - Úgy értem, a kocsimból - dörzsölte Scott a fejét fáradtan. - Nem tudok gondolkozni ebben a zajban! - meredt a tornateremre, mire én elugrottam a tekintete elől, és végignéztem a helyiségben nyüzsgő többi önkéntesen. Igen, mindenki beszélgetett munka közben, de a terem hatalmas volt, és messze nem telt meg teljesen. Továbbá nem voltunk különösebben hangosak. — Scott dolgokat hall. Hangokat haliadnál? Az nemjó. .. - Ki kell vennem valamit... - motyogta, én pedig kockáztattam egy 107

kicsit, és ismét előrébb kúsztam, hogy láthassam, amint a tőle balra lévő falra mered, mintha valami át akarna törni rajta. -

Igen, utána pedig nem jössz majd vissza - köpködött Sophie.

- Megígérted, hogy segíteni fogsz, és minden alkalommal, amikor kisétálsz, engem néznek hülyének a barátaim. - Akkor jobb barátokra lenne szükséged. Vagy talán nem te vagy az egyetlen, aki azért teper, hogy idén ő kapja a Jéghárpia koronáját? - Hókirálynő. És mi haszna lenne, ha megnyerném, ha nem lenne, aki kísérjen? Nash ekkorra már odaért Doughoz és Emmához, közelebb húzta Dougot a lelátóhoz, hogy négyszemközt tudjanak beszélni, és furcsa érzés volt őket lesni, miközben az unokahúgom és a fiúja beszélgetését hallgattam ki. - Azt mondtam, ott leszek. - Scott az összeszorított fogain keresztül szűrte át a szavakat, és a pulzusom megugrott a hangjában bujkáló düh intenzitásától. - Azt is mondtad, hogy egész héten segíteni fogsz nekünk, de ez az első alkalom, hogy egyáltalán megjelentél. Most pedig készen állsz arra, hogy lelépj. Scott edzőcipője megcsikordult a csempén, amikor a tulajdonosa sarkon fordult, és elmasírozott Sophie közeléből, akinek a lapos talpúja sebesen csattogni kezdett a nyomában. - Cseszd meg, Sophie, hagyjál már! - Majd egy puffanás, és Sophie döbbent nyögése. A folyosó felé iramodtam, és a padlón találtam az unokahúgomat, aki a két kezére támaszkodott, a lábai pedig szétterültek előtte. - Te seggfej! — sziszegte, és suhogni kezdett a ruhája, ahogy összeszedte magát. Scott lassan kifújta a levegőt, és egyszerre tűnt megbánónak, illetve türelmetlennek.

108

- Te egyszerűen... soha nem tudod, mikor kell abbahagyni. - Ez inkább a te problémádnak tűnik - vágott vissza Sophie, s én majdnem tapsolni kezdtem meglepetésemben, hogy kivételesen egyetértünk. És az is éppen ennyire meglepett, hogy Sophie észrevette, mi baja van Scottnak. Pedig nem kellett volna, hogy meglepjen. Sophie csak gonosz, de ostobának nem ostoba. - Sokkal bizarrabbul viselkedsz, mint Kaylee. Eééés... sikerült ismét elveszítenie. - Ahogy gondolod. - Scott vadul rángatózó bal karral elmasírozott, és épp, mielőtt eltűnt volna a látóteremből, még egyszer utoljára átpillantott a válla felett, nem Sophie-ra, hanem a tőle jobbra lévő szekrényekre. Mintha látna ott valamit, amit senki más nem lát. Sophie lesimította a blúzát, én pedig visszasiettem a forrócsoki-bódéhoz, miközben Nash is visszaindult felém a kosárlabdapályán. Egy másodperccel később Sophie becsattogott a terembe - majd megtorpant, amikor a pillantása az enyémmel találkozott. Amikor ráébredt, hogy az egész vitát hallottam, elsápadt. Majd, rá abszolút jellemző stílusban, tetőtől talpig végigmért, és gúnyos mosoly ült ki tökéletesen sminkelt szájára. - A cipődre csöpögsz - jelentette ki, s elmasírozott, hogy csatlakozzon egy csapat táncosiányhoz, akik az ideiglenes Hókirálynő-színpad körül gyűltek össze többmaréknyi műhóval. - Mi baja van? - hajolt le Nash, hogy felvegye az ecsetét. - Meghallottam, ahogy Scott-tal vitatkoztak... Aki éppen most ment el egy újabb szippantásért a lufijából. Esküszöm, olyanok Douggal, mint a kisbabák a cumijukkal. És Scott percről percre egyre kevésbé beszél összefüggően. ~ Remek. - Nash álla megfeszült, ám utána a pillantása a jobb lábfejemre fröcskölődött festéken állapodott meg, és elmosolyodott. - Úgy nézel ki, mint aki tejet vérzik. 109

- Én is így hallottam. - Undorodva bedobtam az ecsetemet a félig üres vödrömbe, és letérdeltem, hogy dolgozni kezdjek a cipőmön. - Mit mondott Doug? Nash leült a zsákvászonra, hogy befejezze a bódé alját. - Péntek este bulit rendez, és Everett is ott lesz. Azt mondta, akkor megvásárolhatom majd a saját adagomat, de az övéből nem ad el többet. Én egy nedves ronggyal próbáltam felitatni a cipőmön lévő festéket, azonban csak szétkenni sikerült. - Szóval, mi is elmegyünk a bulira? - Úgy tűnik. - Nash felsóhajtott, és körbepillantott, hogy meggyőződjön arról, nem hallgat ki minket senki. - Viszont nem látom át, hogy ez hogyan segíthetne rajtunk. Még ha megismerkedünk is ezzel a dílerrel, mit fogunk csinálni? Kivonszoljuk a hátsó ajtón, és követelni kezdjük, hogy hagyjon fel az árusítással az emberek világában? Ha Démonlehelettel kereskedik, akkor biztosan van egy ellátója, és egy újabb pokolfajzat ellen semmit nem tehetünk. - Nash felkapta a rongyot, amelyet én ledobtam, hogy feltöröljön egy újabb cseppet, mielőtt ráülnék. - Tudom. — Vagyis inkább nem tudtam. Nem volt megoldásom a dologra; semmilyen módszerem arra, hogy megállítsam Everettet - vagy a mögötte álló pokolfajzatot -, sem arra, hogy megtudjam, ha elvágjuk a függőket az utánpótlástól, és elvonókúrára kényszerítjük őket, az segít-e egyáltalán nekik, vagy pont még rosszabbat tesz velük. Azonban mégsem állhattunk tétlenül, azt nézve, ahogy néhány elszigetelt eseményből szárba szökken az a járvány, amelytől féltem. - Muszáj lesz bevonnunk még valakit. - Kire gondolsz? - Nem tudom. Apámra? Anyádra? Brendon bácsira? - Nash ellenérveire felkészülve becsuktam a számat. - Kaylee... - Várj, tudom, hogy ez hogy hangzik. - Keresztbe fektettem az ecse-

110

temet a féstékesdoboz tetején, ahogyan Nashtől is láttam, és közelebb lopakodtam hozzá a zsákvásznon, hogy lehalkíthassam a hangom. — De igazából nem fogunk elárulni senkit. Nem lesznek zsaruk, nem lesznek letartóztatások. Nash, ha nem csinálunk valamit, Scott meg fog őrülni. Úgy értem, magában fog beszélni, félig meztelenül fog mutatkozni mások előtt, az árnyékokban fog bujkálni, meg ilyesmi. És ez csak a kezdet. Ugyanez fog történni Douggal, és mindenkivel, akinek ad egy lufit. És valószínűleg Emmával meg Sophie-val is, és mindenki mással, aki túl nagy levegőt vesz olyasvalaki mellett, aki előtte szívott. Meg kell szabadulnunk ettől az Everett nevű fickótól és a készletétől, és erre magunkban nem vagyunk képesek. - Okééé... - ráncolta a homlokát Nash. - És mit fog mondani az apád, amikor kiderül, hogy már majdnem egy hete tudunk erről, és nem szóltunk neki? Amikor értesül róla, hogy az autódat egy olyan srác törte totálkárosra, aki éppen be volt démonleheletezve? Soha többé nem fog kiengedni a házból. Életed végéig szobafogságban akarsz maradni? - Hát persze hogy nem. És mi van, ha tényleg megbüntet? Legalább Scott és Doug életben maradnak. - És remélhetőleg eszüknél is. És, őszintén szólva, a szobafogság elég alacsony árnak tűnt valaki más életéért cserébe. - Nem beszélve Emmáról, de még Sophie-ról sem. Mi lesz, ha Sophie is belekeveredik ebbel Hogyan leszek képes a nagybátyám szemébe nézni valaha úgy, hogy tudom, hagytam meghalni a lányát? Megint? Nash lehunyta a szemét, mélyeket sóhajtott, és rám sem nézett, amíg az ujjairól el nem múlt a fehérség, hiszen úgy szorongatta az ecsetét, mint egy mentőövet. - Hát jó. Ezekkel az érvekkel nem szállhatok vitába. - Bár határozottan olyannak tűnt, mint aki mégiscsak megkísérelné. - De próbáljuk meg először egyedül, rendben? Menjünk el abba a buliba, és ismerkedjünk meg a dílerrel. Nézzük meg, milyen rendszerben dolgozik, mielőtt kifecsegjük az egészet. Csak még két napot kérek. Rendben? 111

Haboztam. Megértettem, Hogy Nash vonakodik árulkodni a barátairól, azonban azt nem, hogy miért vonakodik megmenteni az életüket. - Rendben. De ha nem tudunk tenni semmit, akkor elmondom az apámnak. Még aznap este. És nem viccelek, Nash. Ez már így is túlment minden határon. Nash bólintott, és ledobta az ecsetét a fehér foltos zsákvászonra. - Ebben egyetértek veled - suttogta, miközben a szemében lassan kavargott a csüggedtség és egy kis félelem. - Ez az egész sokkal messzebbre ment a kelleténél.

112

A szerda este a földre szállt pokol volt. Miután vacsoráig karneváli bódékat festettünk, Nash és én vettünk néhány gyorséttermi hamburgert, és megettük, miközben én sietve megcsináltam a leckémnek azt a részét, amelyet muszáj volt, azoknak a tanároknak, akik tényleg ellenőrizték is. Utána elaludtam a kanapén, a fejemmel Nash ölében, ő pedig régi akciófilmeket nézett, amíg az apám haza nem ért. A bejárati ajtó becsapódására ébredtem, és amikor megfordultam, azt láttam, hogy az apám engem bámul, dühösebben, mint ahogy azt szavakkal ki lehetne fejezni. Nagyon úgy tűnt, hogy nála nem szerepel az elfogadható alvásmódok listáján az, ha az orromat a fiúm farmeres ágyékának szorítva szundikálok. Ki gondolta volnál De amikor könnyekben törtem ki, és elmagyaráztam, hogy féltem egyedül aludni, nehogy ismét az Alvilágban ébredjek, apám mérges grimasza együtt érző homlokráncolássá lágyult, és azt javasolta, hogy aznap éjjel kempingezzünk a nappaliban, hogy mindkettőnk félelmei elcsituljanak egy kicsit. így, ha sikoltozni kezdek, akkor fel tud ébreszteni, még mielőtt átkelnék. 113

Egy kicsit gyerekesnek tűnt az apámmal pizsamabulizni a nappaliban, azonban bármit hajlandó voltam kipróbálni, ami képes a saját valóságomhoz kötni. Sajnálatos módon ez a terv jobban működött elméletben, mint gyakorlatban. Apám éjfél körül elaludt a foteljában, a feje az egyik oldalra dőlt, s az alsó ajka minden egyes alkalommal megremegett, amikor horkolás tört fel a szájából. Én viszont még két órával később is ébren voltam, amikor a Judge Judy-maraton átadta a helyét egy reklámfilmnek, amely egy férfiaknak szánt hajhullás-megelőző termékről szólt. Nem tudtam elengedni magam. Rettegtem attól, hogy egy borotvagabona-mezőn ébredek mezítláb, rekedten, és képtelen leszek megmozdulni anélkül, hogy úgy fel ne aprítanának, mint a titkos kormányokiratokat. Úgyhogy miután húsz percig bámultam, ahogy az öregemberekre felkenik a fejsprayüket, a pizsamaalsómat és a Betty Boop papucsomat farmerre, vastag zoknira és a legerősebb bakancsomra cseréltem a szekrényem aljából. Miután felhúztam magamra a fekete, steppelt dzsekimet, amelyet Val nénitől kaptam karácsonyra egy évvel korábban, visszalopakodtam a nappaliba, és - végre eléggé felvértezve érezve magam az alváshoz — lerogytam a kanapéra. Ily módon, ha átkelek, legalább fázni nem fogok, és megvéd majd a ruhám a borotvaéles gabonaszálaktól. Még az is felmerült bennem, hogy kiszaladok a régi kuka fedeléért, amelybe az avart szoktuk összegereblyézni, de végül arra jutottam, hogy ez csak újabb kérdéseket váltana ki az apámból, amikor felébred a fémzörgésre. Végül így, hogy a legrosszabbra is felkészültem, négy órát sikerült felszínesen szunyókálnom, aminek során több különösen hangos reklám is összezúzta törékeny álmomat. Reggel hatra aztán teljesen felébredtem, és már az őrölt kávé csomagolásának hátulján található utasításokat ölni

vasgattam-abban a reményben, hogy nem rontom el túlzottan az első általam főzött feketét. Mire lezuhanyoztam és felöltöztem, az apám álmosan, mezítlábasán trappolt a konyhában, a kávé pedig elkészült. - Nem rossz - emelt a magasba apám egy majdnem teljesen teli bögrét. - Az első adagod? Nagyot sóhajtva leereszkedtem egy székbe, hogy levegyem a lábamon lévő felemás zoknit. - Aha. - Kikényszerítettem magamból egy kimerült mosolyt, és azon gondolkoztam, hogyan fogom tudni végigcsinálni az összefoglaló órát történelemből, ha még két egymáshoz illő zoknit is képtelen vagyok kikeresni a szobámban lévő kosár tiszta ruhából. Azt meg kell hagyni, lehet, hogy Val néni egy hiú, lelkeket lopó dimenzióközi bűnöző volt, de a frissen mosott ruhákat mindig rendezetten és összehajtva tartotta... - Ma este átjön Harmony és Brendon, hogy megbeszéljük a problémádat. Hátha ki tudjuk találni, hogyan és miért történik ez. - Az apám elhallgatott, és töltött nekem is a kávéból egy másik bögrébe - egy átlagosnál nagyobbá. - Nem hallottam, hogy ma énekeltél volna. - A hímnemű lúdvércek ugyanis éneknek hallják a nőnemű lúdvércek sikongatását. - Ez azt jelenti, hogy nem voltak halállal kapcsolatos álmaid? Megráztam a fejem, és megdörzsöltem a halántékomat. - Volt egy újabb. Ugyanolyan, mint az előző, amennyire emlékszem. De ezúttal a GEICO reklámgekkója felébresztett, mielőtt elkezdődött volna a sikoltozás. Apám összehúzta a szemöldökét, és átkelt a szobán, hogy letegye azt az alaposan teletöltött bögrényi kávét elém. - Beszólhatok az iskolába, hogy beteg vagy, ha itthon akarsz maradni pihenni... - Kösz, de jobb, ha bemegyek. - Két kezemben dédelgettem a bög-

115

rét, és megfújtam, mielőtt megittam volna belőle az első hosszú, keserű kortyot. — Ma lesznek az összefoglaló órák a nagydolgozatokra. - És bármilyen csodálatos lett volna otthon maradni, bent kellett lennem, hogy figyelhessem Scotton és Dougon a lecsúszás további jeleit. No meg Emmán és Sophie-n annak a jeleit, hogyan hatott rájuk, hogy a fiújuk közelében szívták be a levegőt. - Egyébként is, éppen olyan könnyen álmodhatnék a halálról nap közben, mint éjszaka, nem? - De, azt hiszem. - Az apám a szék támlájára tette az egyik kezét, és aggodalmasan figyelt engem, miközben a szájához emelte a saját csészéjét. - Csak légy óvatos, jó? Én nem tudlak követni az Alvilágba, és mire találok valakit, aki átvisz... - feltételezhetően Harmonyt - ...már nem fogjuk tudni, hol leszel. Csak bólintottam, és a nyelvembe haraptam, nehogy véletlenül kiszaladjon a számon, hogy - amennyiben nem történik semmilyen katasztrófa, például nem sérülnek meg a hangszálaim - én ugyanúgy ki tudok jutni onnan, ahogyan bejutottam. Már többször megcsináltam. Ugyanis valami azt súgta, hogy ez az emlékeztető apámat sem nyugtatná meg jobban, mint engem. Csütörtökön félkábán mászkáltam az iskolában, szinte ugyanolyan ramaty állapotban, ahogyan Scott kinézett. A tanulószobában elnyomott az álom, és a kicsengetést is átaludtam, úgyhogy majdnem elkéstem a következő órámról. A folyosón ebéd előtt Nash elmesélte nekem, hogy Scott húsz percet késett a közgazdaságtanról, ki volt fordítva az inge, és rossz könyvet vitt magával. Majd hangosan felröhögött, miközben Mr. Pierson az amerikai tőzsde világpiaci hatásairól tartott előadást. Amikor Pierson megkérdezte, hogy mi ilyen vicces, Scott azt felelte, hogy a tanár árnyékán nevetett. A terem fele együtt nevetett vele, azt feltételezve, hogy vagy szívott

116

valamit - természetesen valami emberi eredetű szert vagy Piersonból próbál gúnyt űzni, csak ők nem értik. A másik fele úgy nézett rá, mintha megőrült volna, ami sokkal közelebb állt az igazsághoz. Túl sokáig vártunk, és Scott nagyon mélyre süllyedt. Immár a saját kis világában él, és én a szívem minden egyes fájdalmas dobbanásával egyre biztosabb lettem abban, hogy Nashnek igaza van: nem fogjuk tudni meggyógyítani őt. Scott az ebédszünetben nem volt hajlandó mellénk ülni - sem senki más mellé a teremben. Megállt az asztalunk előtt, és idegesen pislogott oda-vissza az asztal meg a falon sorakozó keskeny, a padlótól a plafonig érő ablakok között, amelyek diák alakú árnyékokat vetettek a túloldali falra. Egyikünkről a másikunkra tekingetett, majd a falon sorakozó sziluettekre mögöttünk, és közben magában motyogott. Mondott valamit arról, hogy követik, majd eltakarta a fülét, száznyolcvan fokban megfordult, és egyenesen végigrohant a középső folyosón, ki a dupla ajtón, otthagyva Sophie-t és a barátnőit - és mindenki mást az étkezőben -, akik csak bámultak utána. Sophie barátnői nevetésben törtek ki, és ugyanazzal a gúnyos lekezeléssel bámulták bukott futballsztárjukat, amelyet általában a drogosoknak és a veszteseknek szoktak fenntartani. Sophie úgy nézett ki, mint aki mindjárt sikoltozni kezd, vagy elhányja magát, miközben odamasírozott a megszokott asztalukhoz. Szinte már megsajnáltam. Szinte. Nash és én követtük Scottot az iskola főfolyosójára, ügyet sem vetve a többiek kíváncsi pillantásaira, de ő már eltűnt. Minden egyes üres terembe benéztünk, amelyik mellett elhaladtunk. Nash íriszében félelem, megbánás és bűntudat kavargóit. Pontosan tudtam, hogy érzi magát. Ha hamarabb szóltunk volna valakinek — ha ragaszkodtam volna ahhoz, hogv szóljunk a szüléinknek még aznap éjjel, amikor Doug belehajtott az autómba -, akkor Scott talán ki sem próbálta volna a Démonleheletet. A főfolyosó végén valami mozgást pillantottam meg a szemem sarkából az üvegajtó mögötti parkolóban.

117

- Az autója felé tart - mondtam, mire Nash bólintott, majd mindkét szemöldökét felvonva rám nézett, megvárva, hogy én mit szólok, mielőtt akcióba lendül. A legtöbb kifelé vezető ajtó automatikusan bezáródik. Ha követjük Scottot a parkolóba, akkor körbe kell majd sétálnunk az épületet, hogy vagy az irodán, vagy az étkezőn keresztül térjünk vissza, ahol akkor jöttem be, amikor lenyúltuk azt az első lufit. Én megvontam a vállam, és kinyitottam az ajtót, ám rögtön el is fintorodtam, amikor megcsapott a kinti hideg szél. Habár kit érdekel egy kis kellemetlenség és egy rövid túra az iskola körül ahhoz a tragédiához képest, hogy esetleg nem sikerül megmentenünk a barátunkat...? Nash követett kifelé, keresztül a parkolón; mindketten a mellkasunk előtt összefont karral melengettük magunkat, hogy meg ne fagyjunk. Scott megszokott parkolóhelye felé tartottunk, és három sorral hátrébb meg is találtuk az autóját, a tornaterem bejáratától közvetlenül balra. Amikor közelebb értünk, megpillantottuk őt a volán mögött: hol a fejét rázta, hol hevesen gesztikulált, és közben a semmihez kiabált. A hallucinálós szakaszból átlépett abba a fázisba, amikor a függő a saját delíriumképeivel beszélget. Vajon én is őrültnek tűntem a kórházi ágyhoz szíjazva, amikor nem bírtam abbahagyni a siratódalt egy idegen leikéért? - Gyere! - Nash elkapta a kezemet, és keresztülrohantunk a parkolón Scott felé. Ám ő abban a pillanatban, ahogy meglátott minket, elfordította a slusszkulcsot az önindítóban, és rükvercbe állította a váltót, majd rendkívül gyorsan kilőtt a parkolóhelyéről. A hátsó lökhárítója nekiütközött egy másik autó elejének, aztán a srác végigtepert a parkolón, ki az útra, a napfényben csillogó, frissen behorpadt lökhárítójával. Nash és én irányt változtattunk, én előkotortam a slusszkulcsomat a zsebemből futás közben. Az iskola aznapra véget ért számunkra. Nem hagyhattuk, hogy Scott végigdúlja az egész várost ebben az... eszelős állapotában. Már több lépéssel az autó előtt kinyitottam a központi zárat, és 118

Nash még előttem beugrott a saját ülésére. Én óvatosan kitolattam - még mindig nem szoktam meg az új kölcsönautóm hosszát majd Scott után száguldottam. - Azt hiszem, hazafelé megy - kapcsolta be Nash a biztonsági övét, majd kitámasztotta magát fél kézzel a műszerfalon, miközben én bevettem egy élesen kanyart, rögtön azután, hogy a lámpa pirosra váltott. Szerencsére senki más nem jött éppen keresztbe. Csakhogy Scott átszáguldott a következő sárgán is, én viszont beszorultam egy pizzaszállító autó mögé. Mire odaértünk Scotték házához, az autója már ott parkolt keresztben a kocsibeállón, a vezetőoldali ajtaja még mindig nyitva volt, és Scott sehol nem látszott. Én kikapcsoltam a motort, bedugtam a slusszkulcsomat a zsebembe, és felrohantam a kocsibeállón Nash után, arra számítva, hogy a bejárati ajtó zárva lesz. Nyitva volt. Nash mutatta az utat a házba, amely szépen ki lett takarítva az előző hétvégi buli után. Minden bizonnyal a láthatatlan és nagy valószínűséggel köszönetét sem kapó Carlita jóvoltából. - Scott? - Nash betrappolt az előtérből a vendégszalon makulátlan fehér szőnyegére. Nem érkezett válasz. Bepillantottunk a dolgozószobába, a konyhába, az ebédlőbe, a mosókonyhába és a két vendégszobába, mielőtt odaértünk Mr. Carter dolgozószobájához a folyosó végén - abba a helyiségbe, amely kellemes emlékeket ébresztett bennem. A szoba sötét volt, és kellett egy kis idő, amíg a szemem hozzászokott ahhoz a kis fényhez, amely a két ablak szorosan behúzott árnyékolóécei között szivárgott be. - Csukjátok be az ajtót! - kiabálta Scott. Én összerezzentem, ő pedig felemelte az egyik kezét, hogy védekezzen a folyosóról érkező fény ellen. Nash beljebb tolt a szobába, majd puhán behúzta az ajtót, ezzel olyan sok fényt kizárva, hogy ismét meg kellett várnom, amíg a szemem megszokja a sötétséget.

119

Scott a barna bőrkanapé túlsó vegében bujkált, és amikor Nash közelebb ment hozzá, motyogva kántálni kezdett az orra alatt: - Se fény, se árnyék. Se fény, se árnyék... A fenti szellőzőnyílásból ömlő meleg levegő ellenére az egész karom libabőrös lett. - Mi a baj, Carter? - Nash leguggolt a padlóra a barátja előtt, egyik kezét a kanapé karfáján tartva, hogy megőrizze az egyensúlyát. — Bántja a szemedet a fény? Fáj a fejed? - Scott nem válaszolt, csak folytatta a motyogást szorosan összezárt szemmel. - Azt hiszem, az árnyékoktól retteg — suttogtam, mert eszembe jutott Scott ijedelme, amikor az étkezőben figyelte a sziluetteket, és egy nappal korábban, a folyosón a saját árnyékát. - Tényleg így van? - kérdezte Nash anélkül, hogy rám nézett volna, félelemtől és aggodalomtól feszült arcéllel. - Valami baj van az árnyékoddal? - Már nem az enyém - suttogta Scott magas és rekedtes hangon, mint egy rémült kisgyermek. Mindkét öklével egyszerre ütötte meg a feje két oldalát, mintha kiverhetné belőle, amit lát és hall. - Nem az én árnyékom. - Hanem kinek az árnyéka? - suttogtam elbűvölten, annak ellenére, hogy a rettegés ujjai elkezdtek felfelé kúszni a hátamon, jeges borzongás kíséretében. - Az övé. Ellopta. A mellkasom mintha összeszorult volna a szívem körül, amikor beléhasított a félelem. Nash megmozdult, megpróbált kényelmesebben guggolni. - Ki lopta el? - Mint Pán Péter. Kérjétek meg Wendyt, hogy varrja vissza az árnyékomat... - Nashre pillantottam, Scott pedig csukott szemmel és oldalra billentett fejjel megdermedt, akár egy kutya, amely egy olyan sípra figyel, amit az emberek nem hallanak. Utána kinyitotta a szemét, és egyenesen Nashre bámult, nem egészen harminc centiről. - Tudnál hozni nekem 120

egy üdítőt, Hudson? Azt hiszem, nem ebédeltem. - Hangjának váratlan normalitása majdnem annyira megijesztett, mint korábban a gyerekessége, ezért meglepetten fordultam Nash felé. De ő csak bólintott, és felállt. - Figyelj oda rá! - suttogta, miközben kifelé menet megszorította a kezemet, és résnyire nyitva hagyta az ajtót. Mivel nem szívesen bámultam volna Scottot ebben az állapotában, körbenéztem a szobában, és megcsodáltam a beépített polcokat a kerekes lábú, masszív, antik íróasztal és a magas, tekintélyt parancsoló szék mögött. - Odamehetsz megnézni - mondta Scott, én pedig minden elhatározásom ellenére, hogy higgadt maradok, ugrottam egyet. - Micsoda? - Te szeretsz olvasni, nem? - Scott oldalra billentette a fejét, mintha a nem létező válaszomat hallgatná. — Némelyik különösen régi. Több első kiadás is van köztük. Én haboztam, de ő olyan reménykedőnek, olyan bátorítónak tűnt, hogy megkerültem az íróasztal tőle legtávolabb lévő sarkát, és odamentem az Egy tiszta nőhöz. Az a felülről második polcon volt, és nekem lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem. Hogy végighúzhassam az ujjam a gerincén lévő aranybetűkön... A becsukódó ajtó halk kattanása hangosan mennydörgőn a fejemben. Visszaestem a sarkamra, és megpördülve azt láttam, hogy Scott ott áll az immár csukott ajtó előtt, és valami halk, artikulálatlan szöveget mormol. A szívem vadul verni kezdett a mellkasomban, és a fülemben ott dübörgőit a saját pulzusom. - Scott? Mi a baj? Scott felcsapta a fejét, lázas pillantása egy pillanatra rám szegeződött. Aztán hangosabbá vált a motyogása, és mintha vitatkozott volna valakivel, ám a szavait nem tudtam kivenni. Éppen olyan harciasán rázta a fejét, mint korábban az autójában.

121

- Te nem hallod őt? Én a köztünk lévő asztal felé léptem. - Kit, Scott? Te mit hallasz? - Azt mondja, te nem hallhatod őt - folytatta, és a tekintete egy pillanatra ismét megtalálta az enyémet. Utána: - Nem, nem, nem, nem...! Én megpróbáltam olyan higgadtan beszélni, ahogyan csak tudtam, miközben Scott felé araszoltam. - Kit hallasz? - Ot. Nem látom a sötétben, de hallom. A fejemben...! - A szavakat a saját halántékára mért ütésekkel nyomatékosította. - Ellopta az árnyékomat. De még mindig hallom... A karomon és a lábamon borzongások futottak végig, a kezem pedig reszketett az oldalam mellett. Scott tényleg lát valakit, akit mi, többiek nem? Hall valamit, amit csak az őfülének szánnak? Tód jóvoltából én mindenkinél jobban tudom, hogy ez mennyire lehetséges... Azonban ez nem egy kaszás mesterkedésének tűnt. A kaszások nem tudják ellopni valakinek az árnyékát. Vagy igen? Scott pillantása ide-oda ugrált, mintha el akarna kapni valami mozgást, amelyet csak a szeme sarkából lát. A gyomrom megkísérelt a mellkasomon és a torkomon keresztül kitörni. Ismertem ezt az érzést. Ugyanezt szoktam csinálni, amikor bekukucskálok az Alvilágba: megpróbálom tisztán látni a hallható, de nem látható teremtmények ugrándozását és siklását az áthatolhatatlan, szürke ködben. Vajon Scott is látja a ködöt? Elképzelhető, hogy lát dolgokat? Az Alvilágból beszél hozzá valami? Nem. Az lehetetlen. De akkora libabőrök nőttek rajtam, mintha szúnyogcsípések lennének. - Mit mond? - túljutottam az asztalon, immár csak valamivel több mint egy méterre voltam tőle, és tovább közeledtem. Amikor Nash visz122

ellenőrizzem, hogy Scott nem lát és hall semmit abból a másik valóságból. Egy olyan világból, amelynek még csak a létezéséről sem tud. Mert az olyan teremtmények, amelyek nem tudnak átkelni, átkiabálni sem tudnak a határon, igaz? Scott felnézett, és elmosolyodott, de ez az a fajta mosoly volt, amilyet egy rákbeteg ölt magára, amikor ráébred, hogy a kemoterápia nem éri meg a fájdalmat és a hányingert. Amikor végül úgy dönt, hogy feladja, és hagyja, hogy eljöjjön érte a Halál. -

Vigyél el hozzá! O meggyógyít, ha elviszel hozzá.

A rémület csípte az ereimet, mint a jég, és amikor Scott felém lépett, hátrahőköltem. -

Hova vigyelek el?

- Oda. - Scott úgy dörzsölte a halántékát, mintha egy csúnya fejfájást akarna lecsillapítani. - Ahol ő van. Azt mondja, te tudod, hogyan kell oda átkelni. Átkelni. Ne. A szemem egy pillanatra lecsukódott, és elkeseredetten sóhajtottam. Az árnyékembere azt akarja, hogy vigyem át Scottot az Alvilágba.

123

\/ - Kicsoda ő, Scott? - Még egy lépést hátráltam, és végighúztam az ujjaimat Scott apjának íróasztalán, abban a reményben, hogy a sima, hűvös felület majd megnyugtat a sebesen dobogó szívem ellenére. Be kellett kukucskálnom az Alvilágba, a saját szememmel kellett látnom, ki beszél Scotthoz, de féltem levenni róla a szemem akár egy pillanatra is. - Vigyél oda...! - suttogta ő harciasán, minden egyes lépésemre a saját hosszabb lépésével válaszolva. - Át kell mennünk! Ez nem fog megtörténni. Lehet, hogy én nem vagyok annyira tapasztalt, mint Harmony, vagy annyira bölcs és betegesen óvatos, mint az apám, de messze nem vagyok olyan naiv sem, hogy elhiggyem, aki Scottot kínozza, egyszerűen „meggyógyítja” majd, ha átviszem őt az Alvilágba. Az Alvilágban nem szokás jótékonykodni. Ez az árnyékember mindkettőnket elkapna testestül-lelkestül, és soha többé nem látnánk az emberek világát. Scott válla mögött lenyomódott a kilincs, és bennem megkönnyebbülés áradt szét, amikor meghallottam Nash hangját. - Kaylee? De az ajtó nem nyílt ki - zárva volt -, és nekem egy pillanatra sem lett volna szabad levennem a szemem Scottról.

124

- Nash,.Scott hallá... Scort elkapta a karomat, és magához rántott. A mellkasához szorított, amitől levegő után kezdtem kapkodni, inkább meglepetésemben, mint félelmemben. Valami hegyes mart a torkomba követlenül az állam alatt, és a kiáltás, amely éppen ki akart szökni belőlem, elhalt a nyelvemen. - Vigyél oda...! - követelte Scott, s egy adag hideg, hányingerkeltően édes Démonlehelet csapódott az arcomba. Elakadt a lélegzetem, ahogy próbáltam nem beszívni, és a pulzusom ott diibörgött a fejemben. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy merrefelé van a nyakamban a verőér, de abban egy pillanatra sem kételkedtem, hogy amikor nyakak átvágásáról van szó, a precizitás messze nem olyan fontos, mint a szándék. - Ha nem viszel oda, meg fogok halni. És te is meghalsz velem együtt - suttogta Scott a rettegéstől remegő hangon. A bőre még mindkettőnk ruháinak rétegein át is hidegnek tűnt, a pengéje pedig - valami kicsi... talán egy hámozókés? - meleg volt hozzá képest. - Scott, te nem akarsz odamenni. — Úgy kellett kikényszerítenem magamból a szavakat, annyira féltem, hogy amint megmozdul a torkom, a bőrömbe fúródik a fém. - Higgy nekem! - Carter, mit csinálsz? - kérdezte Nash az ajtón keresztül, és én aggódni kezdtem, annyira nyugodt volt a hangja - végtére is, a legjobb barátja éppen le akarta vágni a fejem! Nem mintha Nash tudna a késről... - Nem akar elvinni engem! — sziszegte Scott, és úgy szorította a karom, hogy az véraláfutásos lett. - Kés van nála - mondtam olyan hangosan, ahogy csak mertem, miközben a penge még mindig a bőrömhöz nyomódott. - Hova nem akar elvinni? - kérdezte Nash, figyelmen kívül hagyva az én hozzájárulásomat a párbeszédhez. És ekkor ébredtem rá, hogy befolyásolja Scottot - megpróbálja beszéddel lenyugtatni, egy kis lúdvércmanipulációt is bevetve. - Engedj be, és megbeszéljük!

125

- Nem hallucinál, Nash - mondtam azon erőlködve, Hogy megőrizzem a higgadtságomat. - Valami azt akarja, hogy menjek át vele. Segítenél, kérlek, elmagyarázni neki, hogy ez miért nem jó ötlet? Arra volt szükségem, hogy Nash beszéljen, hátha van egy kis esélyünk rá, hogy a Befolyása tényleg működik. Én pedig a mindent elöntő pánik ellen küzdöttem éppen, torkomon a késsel. Elméletben, ha lejárt az időm - tehát fent van a nevem a listán -, akkor meghalok, és ezen semmi, amit mondhatnék vagy tehetnék, nem tud segíteni. Ha viszont nem jött még el az időm, akkor — amennyiben az emberek világában maradok, és kerülöm az alvilági elemeket — nem fogok meghalni, történjék bármi. Csakhogy ez a nem meghalás ezerféle módon bekövetkezhet: lehet, hogy Scott rettenetesen rosszul céloz a késsel, de az is, hogy Nash mindent helyesen csinál, amikor megállítja a vérzést. Esetleg Tód beugrik, és egy pillanat alatt átvisz a kórházba. Vagy talán sikerül lebeszélnünk Scottot az erőszakról. És... az is előfordulhat, hogy Scott felismerhetetlenre és életképtelenre kaszabol engem anélkül, hogy megölne. Ugyanakkor bármi is fog most történni, az átkelés még rosszabb lenne. Az Alvilágban egyáltalán nem számít a lejárati dátumunk: vitán felül ez a legfélelmetesebb szeglete a világnak, továbbá az a hely, ahova a legkevésbé szívesen vinném Scottot. - Össze vagy zavarodva - mondta Nash Scottnak az ajtó másik oldaláról, és a hangja simogatott, mint a langyos szellő. - Én tudok rajtad segíteni. Engedj be, és segítek. -

Nem! - kiáltott fel Scott, és erősebben szorította a karomat.

- Ö ismer téged. Te el tudod érni a hangoddal, hogy emberek megtegye' nek dolgokat. Fogd be, vagy megölöm! A pulzusom ismét felszökött, az előszobában pedig csend lett. Könynyék szöktek a szemembe, és homályosították el a bezárt ajtót, amíg ki

126

nem pislogtam őket, és mentálisan el nem zártam a forrásukat. A sírás nem segít rajtam, és Scotton sem. Ugyanaltkor biztos, hogy van valami kiút ebből az egészből. Az ajtó alatt egy pillanatra elhomályosult a fény, mintha Nash közelebb lépett volna. - Hogyan? - kérdezte halkan, és a szokásos hangja most tompának tűnt a Befolyás gazdag színeihez képest. - Mit hogyan? - kérdezte Scott, és egy kicsit lazábban szorított. - Hogyan fogsz átmenni, ha megölöd? — egyértelműsítette a kérdését Nash, és én minden bajom ellenére majdnem elmosolyodtam. Scott tudott Nash hangjának erejéről - nagyjából -, úgyhogy Nash most anélkül kezdett dolgozni. Az eszét használta. Ha életben akarok maradni, nekem is az eszemet kell majd használnom. Lehunytam a szemem, és kizártam a fejemből a felettünk lévő .szellőzőnyílás zümmögését és a hátamnak nyomódó test kísérteties hidegét. - Nash nem tud odavinni - suttogtam éppen annyira hangosan, hogy Scott meghallja. Scott teste megmerevedett. - Hazudsz! Én már majdnem megráztam a fejem, amikor eszembe jutott a kés, és ismét kinyitottam a szemem. - Nash nem tud odavinni, és ő sem. Ha képes lenne rá, akkor nem lenne rám szüksége, nem igaz? — Scott nem válaszolt, de egy lépéssel hátrébb húzott a vastag, puha szőnyegen. - Kérdezd csak meg! Ne Nasht! Öt. Scott ledermedt mellettem, bennem pedig felmerült a kérdés, hogy aki minket hallgat, vajon hall-e engem, vagy Scottnak kell őt megkérdeznie. Némán vagy másképp... O végül mintha elernyedt volna mellettem, bár a penge egy pillanatra sem távolodott el a torkom közeléből. - Vigyél el oda! Kérlek, vigyél el! Kérlek, segíts abban, hogy ez abba-

127

maradjon! - könvörgött nekem. Közel állt az összeomláshoz, ami azt jelentette, hogy bárki is akarja őt, kezdi mindenre elszánni magát. - Scott ismét elnémult, valami olyasmire kezdett figyelni, amit mi nem hallottunk, és én meglepődve érzékeltem, hogy még mindig nappali tény szűrődik be a csukott spaletta rései között. Olyan érzésem volt, mintha egy örökkévalóság óta abban a szobában lennénk, pedig nem lehetett több pár percnél. Aztán Scott rám hajolt, és ezzel visszarángatta a gondolataimat az aktuális krízishez. A szája a jobb fülemet súrolta a hajamon keresztül: — Azt mondja, hogy ez az egész a te hibád. Micsoda? A rettegésembe értetlenség keveredett. Mi köze ennek az egésznek hozzám? - Scott, ha odaviszlek, akkor ő mindkettőnket megöl. Vagy még roszszabbat tesz. Scott ismét befeszült, és a kezében megrándult a kés. F.n felszisszentem, amikor a penge hegye éles fájdalmat okozva átszúrta a bőrömet. Egy meleg vércsepp indult meg lassan lefelé a nyakamon, amit dermedten figyeltem. - Ö azt mondja, hogy itt fogok meghalni. Te azt mondod, hogy ott fogok meghalni. De ha nem sikerül őt kiűznöm a fejemből, akkor egyik sem számít! - zokogta Scott, majd kihúzta magát, és engem is felfelé emelt, miközben a pengét még jobban odaszorította a felsértett bőrömhöz. - Vigyél oda engem, különben átvágom a torkodat! - Oké... — válaszoltam, és a szívem olyan hevesen dobogott, hogy a saját szavaimat is alig hallottam, nemhogy a gondoltaimat. - Átviszlek. Csak... rakd le a kést. - Kaylee? - szólt be Nash az ajtó túloldaláról, és valami puffant a földön. Nash elejtette az üdítőt. - Kizárt - rázta a fejét Scott, velem együtt magát is arrébb lökdösve, Nasht teljesen figyelmen kívül hagyva. — Ö azt mondja, hogy akkor el fogsz menekülni.

128

Lehunytam a szemem, és mély levegőket vettem, hogy megpróbáljam lelassítani a zakatoló gondolataimat. Meg a zakatoló pulzusomat. Majd kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy a kilincs ismét elfordul, ahogy Nash megpróbál erőszakkal bejutni a szobába. - Ha ez az árnyékember annyira okos... - a hangom remegett az idegességtől - .. .altkor tudja, hogy nagyon összpontosítanom kell ahhoz, hogy át tudjak menni. És egy késsel a torkomon nem bírok koncentrálni. Nash az ajtón dörömbölt. - Kaylee, ne...! - üvöltötte, de túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy bármelyikünkre bármennyi Befolyást ki tudjon fejteni. Scott mozdulatlanná merevedett mögöttem, miközben ismét az árnyékembert hallgatta. Majd azt mondta: - Rendben. Viszont ha elszaladsz, akkor azt mondja, hogy ki kellene, hogy belezzelek, mint egy kecskét az oltáron. A szívem olyan erővel zakatolt, hogy megfájdult tőle a fejem, és az adrenalin ellentmondást nem tűrő követeléssé változtatta a „harcolj vagy menekülj” ösztönömet. Tudtam, hogy mit kell tennem, azonban fogalmam sem volt, hogy tényleg sikerül-e. Scott jóval nagyobb volt nálam, és erősebb, gyorsabb is. Nash pedig nem fog tudni segíteni nekem az ajtó túloldaláról. Scott lassan elvette a kést a torkomról, mire a vér még jobban megindult lefelé a nyakamon. Bgv másodperccel később a penge már a hátamba mélvedt a dzsekimen és a vékony pólómon keresztül. - Igen, ez sokkal megnyugtatóbb - csattantam fel, képtelen lévén arra, hogy elfojtsam a szarkazmusomat, annak ellenére, hogy az életem halálos veszélyben forgott. A csukott ajtót bámultam, és megpróbáltam szavak nélkül jelezni a szándékaimat Nashnek, minden idegszálammal azt kívánva, hogy bárcsak a lúdvércek a telepátiához is értenének. De ez csak egy újabb elem volt azoknak a menő képességeknek a hosszú listáján, amelyek nem nekem jutottak. - Oké, ez egy kicsit furcsának fog tűnni 129

- figyelmeztettem Scottot, miközben lehunytam a szemem, és némán sok szerencsét kívántam magamnak. - A bőröd bizseregni fog majd, és olyan érzés lesz, mintha zuhannál. - Ami a legkevésbé sem volt igaz. Nash egy pillanatra abbahagyta a dörömbölést az ajtón, mintha hallgatózni akarna. O tudta, hogy hazudok, és ebből remélhetőleg rájött, hogy nem áll szándékomban átvinni Scottot az Alvilágba. De utána nyilván arra is ráébredt, hogy mit tervezek valójában, mert olyan erővel rúgta meg az ajtót, hogy az megremegett a keretében. — Szóval, ne borulj ki, ha elveszíted az egyensúlyod, rendben? - folytattam Scottnak, mindent elkövetve azért, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni Nasht. - Készen állsz? - Aha. - De Scott hangja elvékonyodott, és a szorítása a karomon kezdte elvágni a vérellátásomat. Halálra volt rémülve. Az jó. Mert én is. Vettem egy újabb mély levegőt. Utána kipördültem a kés útjából, és kicsavartam a karomat Scott szorításából. O felkiáltott. A kés felém lendült. Felemeltem a karomat, hogy védjem az arcom. Fájdalom hasított az alkarom húsos részébe. Felsikoltottam, és megrúgtam Scottot. A bakancsom a csípőjén találta el, és Scott az íróasztal felé tántorodott. Megbotlott a saját lábában, s úgy elvágódott, mint egy kidöntött fa. Én már azelőtt megpördültem, hogy földet ért, és az ajtó zárjával kezdtem vacakolni, amelyen kétszer el kellett forgatnom a gombot, mielőtt kinyílt. Felrántottam az ajtószárnyat, és Nash azonnal maga mögé rántott, miközben berontott a szobába teljesen fegyvertelenül - mármint a felháborodását leszámítva. Scott mozdulatlanul hevert a padlón, a kését lazán szorongatva az öklében. Egy pillanatra azt hittem, hogy meghalt... Hogy az árnyékembernek igaza volt — meghalt, mert nem ment át. Utána megláttam, hogy a mellkasa emelkedik és süllyed, és ráébredtem, hogy csupán elveszítette az eszméletét. Esés közben beütötte a fejét az asztalba. 130

mielőtt én feldolgozhattam volna a történteket. Valahonnan távolról hallottam, ahogy a rendőrségi diszpécser kérdéseire válaszolgat, és azt magyarázza neki, hogy a legjobb barátja, Scott Carter megőrült. Hogy rám támadt egy késsel, majd elesett, beütötte a fejét egy asztalba, és most eszméletlen. A diszpécser azt mondta, hogy hamarosan ott lesznek. így is történt. Nash még mindig a vérző karomat próbálta bekötni egy konyhai törlőkendővel, amikor visítani kezdtek az utcában a szirénák. - Csak bólogass mindenre, amit mondok! - utasított, miközben villogó, vörös fények fékeztek a ház előtt, s átszűrődtek az üveg bejárati ajtón. Nash gyengéden lelökött egy kanapéra a nappaliban. - Mindenki mellettünk fog majd tanúskodni az iskolában. Mindenki látta, milyen elmebeteg módon viselkedett. A szemem megtelt könnyel, és elmosódott körülöttem a szoba. - Te meg fogod vádolni... - suttogtam, és nem voltam benne biztos, hogy ezt kérdezem vagy állítom. - Nincs más választásunk - jelentette ki Nash, a bejárati ajtó felé hátrálva, hogy' beengedje a mentősöket. - Most már semmit nem tehetünk érte, és csak úgy tudjuk megakadályozni, hogy bárki mást bántson, ha bezáratjuk. - Ez a mi hibánk, Nash - zokogtam, és a sértetlen karommal az égető könnyeket törölgettem az arcomról. - Hamarabb közbe kellett volna lépnünk. - Tudom. - Nash szemében szomorúság, bűntudat és sajnálat kavargón. Utána hátat fordított nekem, és kinyitotta a bejárati ajtót. - Elmondaná még egyszer, hogy miért jöttek el az iskolából? - kérdezte a rendőrtiszt, mialatt közelebb húzta a székét a hordágydioz, amelyeken törökülésben ültem, mint egy óvodás. Pontosabban, nem is rendőrtiszt volt, hanem nyomozó. Mert a gyilkossági - vagy emberölési, vagy mi131

nek is fogják ezt nevezni - kísérlet bűncselekmény, és bár Scott éppen az ágyhoz szíjazva fekszik ugyanazon a zárt osztályon, ahol én töltöttem egyszer egy hetet, nem hivatkozhat az elmebetegségére, amíg a szülei be nem vetik a menő, elszálltán drága ügyvédjüket, hogy leváltsa azt a hivatalból kirendelt zöldfülűt, aki pillanatnyilag az emeleten reszketett a mokaszinjában. Márpedig ha van valaki, aki hivatkozhatna átmeneti elmezavarra, az Scott Carter. Valójában nem akart megölni engem. Vagyis hát... lehet, hogy meg akart, de soha nem tette volna meg, ha nincsenek elvonási tünetei a Démonlehelet miatt, és nem manipulálja egy egyelőre azonosítatlan alvilági szörnyeteg. És én meg voltam győződve, hogy mindkét körülménynek elejét vehettük volna, ha hamarabb cselekszünk Nashsel... Ha erősítést hívtunk volna. - Kaitlyn? Kaitlyn, jól vagy? - kérdezte a zsaru, és Nash addig szorította a sértetlen kezemet, amíg fel nem pillantottam, és rá nem csodálkoztam, hogy mindenki engem bámul. - Kaylee-nek hívnak... - dünnyögtem az öltések két rendezett sorát bámulva a karomon, amelyet mereven magam előtt tartottam a steril kötésre várva. - Kaylee-nek hívnak. Hálás voltam a helyi érzéstelenítésért, azonban egy kicsit meglepő volt, hogy az elmémet is éppen úgy eltompította, mint a karomban a fájdalmat. Bár lehet, hogy erről a sokk tehetett. - Elnézést, Kaylee - helyesbített a nyomozó, miközben kényelmetlenül fészkelődött a székében. En ragaszkodtam hozzá, hogy üljön le, mert nem tetszett, ahogy fölém tornyosul. Ideges lettem tőle, valószínűleg azért, mert bűntudatom volt, noha ő láthatóan nem gyanúsított engem semmivel. - Kaylee, kérlek, meséld el még egyszer, hogy miért követted Mr. Cartert az iskola parkolójából. Mögötte oldalra csúszott a vékony kék függöny a fémkarnison, és egy idősebb ápolónő jelent meg, akit majdnem elnyelt a lila köpenye. 132

Több apró, lezár: csomagot hozott magával, amelyeket én gyanakodva méregettem. - Mert Scott úgy viselkedett... mint aki megőrült. - Tessék. Tehet, hogy tudok segíteni egy kicsit Scott védőügyvédjének... - Összevissza beszélt, és úgy gondoltuk, hogy nem kellene vezetnie. Úgyhogy követtük, hogy meggyőződjünk arról, jól van. - És ő egyenesen hazament? Én Nashre pillantottam, aki bólintott. - Igen. A bejárati ajtó nyitva volt, úgyhogy bementünk. Scott az apja dolgozószobájában volt. Az ápolónő feltépte egy csomag steril kötés borítását, amitől én ijedten összerezzentem. - És egyszerűen rád támadt egy késsel? - A nyomozó még mindig a jegyzetfüzetébe írogatott, még csak rám sem nézett, miközben én bólogattam. — Mondott valamit? - Izé... azt akarta, hogy vigyem el valahova. A nyomozó erre azért meglepetten felpillantott: - Hova? - Azt nem árulta el. - Ami tulajdonképpen igaz volt. - Egyszerűen csak annyit mondott, hogy megöl, ha nem viszem el. Én azt válaszoltam neki, hogy bárhova elviszem, ha leteszi azt a kést. Úgyhogy ő áthelyezte a torkomról a hátamra, és amikor megpróbáltam elmenekülni, megvágott. - A nyomaték kedvéért a magasba emeltem a sebesült karomat, megakadályozva az ápolónő kísérleteit arra, hogy bekösse. - Rendben, köszönöm, Kaylee. - A nyomozó felállt, és egyetlen mozdulattal becsapta a jegyzettömbjét, majd becsúsztatta hosszú kabátjának jobb zsebébe. - Apád már úton van... - nem sikerült megakadályoznom, hogy felhívják, és halálra ijesszék - ...és úgy látom, jó kezekben leszel addig is, amíg ide nem ér. - A zsaru először Nashre mosolygott, aki láthatóan észre sem vette őt, majd az ápolónőre, akinek a jéghideg keze resz133

ketett, miközben gyengéden az alkarom csontos részén kanyargó hosszú sor öltésre helyezte a kötést, majd áthajtotta a húsosabb alsó részekre. - Hamarosan megint ki fogunk kérdezni, amikor már többet tudunk arról, hogy mi történt veled, rendben? Én bólintottam, ő pedig az ajtó felé indult. Már a kilincsen volt az egyik keze, amikor felnéztem. — Most mi fog történni Scott-tal? Nash szinte ugyanakkora meglepetéssel pillantott fel rám, mint a zsaru, az ápolónő viszont abba sem hagyta a munkát. - Nos, ez teljesen a védőügyvédjétől függ. De Mr. Carter - Scott apja - több ügyben is tanúskodott már errefelé, és ahhoz képest, hogy pszichiáter, elég járatos a jogban. Én nem aggódnék Scottért a helyedben. A legjobb jogi és pszichiátriai segítséget fogja kapni, ami elérhető. Én bólintottam, de csak azért, mert fogalmam sem volt, hogyan másképp reagálhatnék. Immár nincs az a pénz vagy orvosi kezelés, amely helyrehozhatná Scottot, és amennyire én meg tudom állapítani, ő azt a hangot fogja hallani a fejében - és azt az alakot fogja látni az árnyékok között — élete hátralévő részében. Még ha soha többé nem kerül ki a gumiszobából, akkor is.

134

- Csak gyere egyenesen haza! — mondta Harmony a mobiljába, miközben én az ölemben a bekötözött kezemmel leereszkedtem a kanapéra. Nash anyja becsukta a bejárati ajtót, ezzel elvágva a kintről beáramló hideg huzat útját, majd a konyhába masírozott, és azonnal elkezdett a hűtőmben kotorászni valami után, ami még nem indult penészedésnek. A vonal másik végén apám megpróbált vitába szállni vele, ám Harmony egy olyan nő magabiztosságával szakította félbe, aki megszokta, hogy parancsokat osztogat. — Már elhoztam. — Apám egy Fort Worth-i gyárban dolgozott, míg Harmony abban a kórházban, ahova minket is vittek. Úgyhogy még otthonról érkezve is — aznap a harmadik műszakban dolgozott - majdnem fél óráyal előbb odaért, mint az apám tudott volna. - Mert én közelebb voltam a kórházhoz, mint te. - És mert Nash Befolyása meggyőzte az orvost, hogy valaki olyannak adjon át, aki nem a hivatalos gondviselőm. Harmony eltartotta a fülétől a telefont, miközben az apám zúgolódott, panaszkodott és kérdezősködött. - Fizikailag rendben van. Majd megbeszéljük, ha hazaértél. — Ezzel lecsukta a telefonját, és olyan ellentmondást nem tűrően dugta be a mellső zsebébe, ami arra utalt, hogy nem venné fel, ha apám ismét felhívná.

135

Hű. Még soha senkitől nem láttam, hogy így viselkedett volna az apámmal, és annyira le voltam nyűgözve, hogy el is felejtettem vitába szállni vele, és elmagyarázni, hogy szellemileg is jól vagyok. Úgy gondoltam, meglehetősen jól kezelem az egészet, ha tekintetbe vesszük, hogy majdnem megöltek. Ismét. - Kaylee, te hiszel a déjá vuben? - mosolygott Harmony kedvesen, majd kivett a hűtőből egy doboz tejet. - Csak mert az a látvány, ahogyan ott fekszel a kanapén sebesülten, kezd rettenetesen ismerősnek tűnni. - Én nem szoktam keresni a bajt — erősködtem egy kicsit ingerülten. Nash letette a kölcsönautó slusszkulcsát az előszoba és a nappali közötti félfalra, majd levetette magát a kanapéra mellettem, a fejét úgy hátradobva, mintha egy tonnát nyomna. Útközben hazafelé megálltunk Carterék házánál, hogy Nash hazahozhassa a kocsimat. Scott szüleinek szóltak, hogy jöjjenek haza Cancúnból, de ők holnapig nem fognak viszszacrni, úgyhogy a ház teljesen sötét volt, és furcsán kihaltnak tűnt, még ahhoz képest is, hogv ennek a derűs téli napnak a közepénél tartottunk. Minimum hátborzongatónak lehetett volna nevezni. Harmony letett a pultra egy doboz margarint, majd félig teli zacskó liszteket és cukrot húzott elő egy olyan szekrényből, amelybe én szinte soha nem szoktam benézni. - Ugyanakkor a baj láthatóan megtalál téged, akár keresed, akár nem. - Ebben az esetben szerintem a „baj” nem elég kifejező szó — dünynyögtem, s óvatosan megfordultam, hogy Nashhez bújjak, ő pedig körérn fonta az egyik karját. - Nem akarod tudni, hogy mit történt? - kérdeztem, miközben Harmonyt figyeltem a széles konyhaajtón keresztül. -

Még nem. - A hangja egy másik szekrényből visszhangzott éppen.

- Úgyis újra el kellene magyaráznod az egészet, amikor apád hazaér, úgyhogy várjuk csak meg őt. - Hát, én nem fogom - csattant fel Tód, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy ott áll a konyhaajtó keretének támaszkodva. Közvetlenül 136

azután jelent meg a kórházi szobámban, hogy a nyomozó elment, olyan válaszokat követelve, amelyeket nem adhattunk meg neki, amíg ott volt az ápolónő. Majd eltűnt, hogy megkeresse az anyját, de rögtön ki is derült számára, hogy7 Harmony már úton van a kórházba. Az egyik ápolónőtársa telefonált neki, amikor felismerte Nasht. - Dehogynem fogod - állt fel végül Harmony, hogy7 szembenézzen idősebb, legnagyobbrészt halott fiával, fél kezében egy doboz szódabikarbónával. - Ha folyamatosan ugyanazt a történetet kell elismételgetnie, attól nem fogja jobban érezni magát. - Nem mintha arra bármi esély'e lenne... - Az apámat szét fogja vetni az ideg, amikor meghallja, hogy a Démonleheletről van szó. És nem voltam teljesen biztos abban, hogy7 Harmony nem fog hozzá csatlakozni, amint megismeri az egész történetet. Tód felmordult, és levetette magát az apám foteljába. Ezek szerint kivételesen hajlandó a testi valójában várakozni velünk együtt. Én felálltam, és leráztam magamról Nash karját, hogy láthassam az arcát, ő azonban rám sem nézett. A szeme le volt hunyva, barna hajának egyik hullámos tincse a szemöldökére hullott. Azt is hihettem volna, hogy alszik, ha nem lett volna olyan feszült a válla és az állkapcsa. Nash éppen olyan feldúlt volt, mint én, és valószínűleg még jobban bántotta a bűntudat, hiszen Scott az ő barátja volt. Fém csörrent a kopott laminált kony7hapulton, amikor Harmony letette rá a legjobb keverőtálunkat. Egy megviselt autómotor mennydörgött végig az utcánkon, majd állt meg zörögve a kocsibeállónkon. Az apám hazaért, és tekintetbe véve, hogy7 milyen gyorsan megérkezett, csodálkoztam, hogy nem hallok rendőrautó-szirénákat a nyomában. Pár pillanattal később felcsapódott a bejárati ajtó, és nekivágódott a félfalnak. Az apám kulcsa ott lógott a kezében, a mellkasa pedig úgy

137

emelkedett-süllyedt, mintha futva tette volna meg az utat a munkahelyéről. A zihálása nem is csillapodott, amíg a tekintete rám nem talált. - Jól vagy? Én előrecsusszantam a kanapén, Nash egyenesen felült mellettem. - Igen. Jól vagyok. — A huszonnyolc öltésnek és az erős helyi érzéstelenítésnek köszönhetően. De az életem következő óráját nem vártam túl nagy lelkesedéssel. Az ápolónő, aki bekötötte a karomat, adott nekem két Tylenol fájdalomcsillapítót. Mert, mint mondta, amikor elmúlik a helyi érzéstelenítés hatása, úgy fogom érezni, mintha valaki összevagdosta volna a karomat. Biztos viccelt. - Mi az ördög történt? - követelt magyarázatot az apám, még mindig a nyitott ajtóban állva, miközben jeges huzat ömlött végig a szobán, zörgette meg a felbontott számlákat az egyik kisasztalon, és tette libabőrössé a lábamat. - Nincsenek tanárok abban az iskolában? Miért nem volt ott senki, aki megakadályozhatta volna ezt? Hát, a fenébe. Azt hiszem, mégsem tudjuk majd elmismásolni ezt az egész iskolakerülési ügyet... - Igazából nem is az iskolában voltunk. - Lehunytam a szemem, és abban reménykedtem, hogy kellőképpen szánandónak tűnök ahhoz, hogy ez elvegye apám haragjának erejét. A bejárati ajtó becsapódott, és amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy apa fájdalmas arckifejezésében a harag és a féltés viaskodik. - Azt sem tudom, hol kezdjem, Kaylee. Alig három hónapja érkeztem vissza, és azóta te kétszer majdnem meghaltál. Mit kellene tennem, hogy biztonságban legyél? Te keresed a bajt? A karom egyre erősebb sajgása és az általános bűntudatom, illetve szomorúságom ellenére sikerült kierőltetnem magamból egy fanyar mosolyt, hogy felderítsem egy kicsit a hangulatot: - A beszélgetésnek erről a részéről lemaradtál. - Amikor apám aggo138

dalmas homtokráncolása csak mélyebbé vált, lehervadt a mosoly az arcomról. Apa felsóhajtott, és levette a kabátját, miközben végigtrappolt a nappalin, verejték és fém szagát hozva magával a gyárból, ahol dolgozott. Nekem köszönhetően korábban el kellett jönnie, és ezzel le kellett mondania a fizetése egy részéről. - Hogy van a karod? - Jól. - Amikor érte nyúlt, odatartottam neki a kezem, és apám olyan elmélyült figyelemmel tanulmányozta, mintha átlátna a hosszú, vastag kötésen. - Az orvos azt mondta, hogy nem tett benne maradandó kárt. Csak néhány öltésről van szó, apa. Tód felhorkantott, és felrakta a lábát apám foteljának lábtartójára: - Mondjuk, olyan huszonnyolcról - tette hozzá, mire apám konkrétan összerándult ijedtében. Meg sem lepődtem, amikor ráébredtem, hogy apa, bár hallani egyértelműen hallotta a kaszást, látni nem látta. - A fenébe már, Tód! - meredt nagyjából Tód irányába. - Ne bujkálj előlem a saját házamban... Nem érdekel, hogy mennyire vagy halott! Mutasd meg magad, vagy tűnj el innen! Harmony és én egy kis mosolyt villantottunk egymásra, de ezt apám nem vette észre. A kaszás vállat vont, és rám vigyorgott, majd egy szemvillanás alatt eltűnt a székből, és megjelent apa háta mögött, immár teljes testi valójában. - Rendben - felelte pár centire apám fülétől, aki majdnem kiugrott a ruhájából. - A te házad, a te szabályaid. Apa megpördült, és annyira vörös lett az arca, hogy úgy éreztem, mindjárt felrobban. - Meggondoltam magam. Tűnj el innen! Tód ismét megvonta a vállát, és egy szőke, göndör tincs hullott a homlokába. - Majd később kikérdezem Kaylee-t. Amúgy is vége a kimenőmnek. 139

- Ezzel eltűnt, otthagyva a még mindig füstölgő apámat, aki a teste két oldalán összeszorította az ökleit tehetetlen dühében. Felnéztem a konyhai órára. Délután két óra öt perc volt. Tód műszakja délben kezdődött. Ha nem figyel oda, ki fogják rúgni. - Tényleg elment? — Apám először rám pillantott, majd Harmonyra, aki megvonta a vállát, és láthatóan nagyon igyekezett elrejteni a mosolyát, miközben hátrasimított az arcából néhány előreeső hajfürtöt. - Amennyire meg tudom állapítani, igen. Tód engem vagy az anyját nem piszkált annyira, ugyanis belőlünk nem tudott olyan heves reakciókat kiváltani. Apám és Nash voltak a kedvenc áldozatai, mert ők túlságosan komolyan vették magukat. Apa lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett, remélhetőleg, hogy megnyugodjon, majd ismét rám kezdett összpontosítani: — Hol is tartottunk? - Azt magyaráztam neked, hogy jól vagyok. Nincs maradandó sérülésem. — Semmi szükség rá, hogy ismét szóba kerüljön az a huszonnyolc öltés. — De meghalhattál volna! - erősködött apám, és ezzel nem szánhattam vitába, úgyhogy inkább csukva tartottam a számat. — Gyere be ide, hogy jobban meg tudjalak nézni! — trappolt be a konyhába, majd intett, hogy foglaljak helyet az asztalnál, a ház legfényesebb lámpája alatt. Én leültem, ő is leereszkedett az enyém mellett lévő székbe, s úgy vizslatta az arcomat, mintha az csupa számára idegen síkból és szögből állna. - Ki tette ezt? - Egyik kezébe vette az államat, és óvatosan elfordította a fejemet, hogy alaposabban szemügyre vehesse a rövid, nem túl mély vágást a nyakamon, amelyet az ápolónő megtisztított, de nem kötött be. Azt még csak össze sem kellett varrni. Felsóhajtottam, és elhúzódtam gyengéd szorításából, előre rettegve a magyarázattól, amelyet adnom kell majd. — Scott Carter.

140

- Ugyanaz a kölyök, aki összetörte az autódat? - Nem, az Doug Fuller volt. Az apám megfordult a székén, hogy Nashre szegezze a tekintetét, aki immár előregörnyedve ült a kanapén, a fejét a két kezében tartva, beesett vállakkal. - És mindketten a te barátaid? Csapattársaid? Harmony összefonta a karját a mellkasán. - Aiden, Nashnek semmi köze ehhez. - Ó, tényleg? - Apám Harmony felé fordult, én pedig reméltem, hogy a nagynéném megérti, apám hangjának élessége sokkal inkább az aggodalomról szól, mint a haragról. - Szóval, az csak véletlen egybeesés, hogy az egyik csapattársa beletolta Kaylee autóját egy téglából készült postaládába, egy másik pedig nem egészen egy héttel később megpróbálja levágni a fejét... Hát, most legalább tudom, kitől örököltem a túlzásokra való hajlamomat. .. - Scott, mondjuk úgy, Dougtól kapta kölcsön a bajt - válaszoltam, miközben a kötésem szélét piszkáltam. - De Nashnek ehhez az egészhez tényleg nincs köze. Nashre pillantottam igazolásért, ám ő még mindig a tenyerébe temetett arccal ült. Tényleg nagyon lesújtotta Scott összeroppanása, és én nem hibáztattam ezért: én is nagyon elkeserednék, ha Emmával történne valami. Különösen ha olyasmiről lenne szó, amit megelőzhettem volna. Ezért kell ennek az egésznek most pontot tenni a végére, még ha ez azt jelenti is, hogy mindent kitálalunk az apámnak. - Pontosan miféle bajban vannak ezek a fiúk? - követelt magyarázatot apa halkan. — És mi köze ennek hozzád? Amikor Nash végre felnézett, csillogott a szeme, és sötétvörös karikák szegélyezték. A keze reszketett az ölében. Szerettem volna leereszkedni mellé a kanapéra, és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz... 141

hogy ez az egész igazából nem az ő hibája. Nem ő adott a barátainak a Démonleheletből, és nem tudhatjuk biztosan, hogy ha korábban tettünk volna valamit, akkor Scott valóban megmenekült volna. A rendelkezésünkre álló információk alapján még az is előfordulhatott volna, hogy a korábban elkezdett megvonás csupán felgyorsította volna az ideg-összeroppanását. Azonban végül nem mozdultam az asztal mellől, mert Nash úgy nézett ki, mint aki egyedül szeretne elmerülni a saját nyomorúságában. Én pedig tiszteletben akartam ezt tartani — adni akartam neki egy kis időt. Persze ha akár egyetlen pillantást is vetett volna rám, azonnal átrohantam volna a helyiségen. Megvontam a vállam, és vonakodva bár, de az apám szemébe néztem. - Nem hinném, hogy az egésznek bármi köze lenne hozzám. - Bár Scott árnyékemberének szavai, miszerint minden az én hibám, egyértelműen ott visszhangoztak az elmém hátsó részében. Sóhajtottam egyet, és kinyögtem a mondandóm többi részét is, még mielőtt inamba szállt volna a bátorságom: - Scott és Doug Démonleheletet szívnak, és ettől megőrültek. Szó szerint. - Micsoda? - esett nekem az apám, Harmony pedig ugyanebben a pillanatban leejtett egy tojást a padlóra. Utána egyszerűen csak állt ott, nyitott tenyerét üresen felfelé tartva, a nyákos tojásfehérje pedig ott folyt a linóleumon az egyik kopott sportcipője felé. Hirtelen megértett mindent - láttam, ahogy kiül az arcára a rádöbbenés -, és szórakozottan átlépte az összetört tojást: - Hát ezért kérdezted, hogy... Az apám felé fordult. - Te tudtál erről? - Nem! — Harmony rám pillantott, és a lassan örvénylő szemében tükröződő megbántottság dugába döntötte az önbecsülésemet. — Azt hittem, Regan Page-ről beszél! Fogalmam sem volt arról, hogy Démonié142

helet van az iskolájukban! - Majd ismét felém fordította összehúzott szemét: - Te nem szívtál belőle semennyit, ugye? - Hát persze hogy nem! - Kicsit belehaltam, hogy ezt egyáltalán meg kell kérdeznie. Ugyanakkor persze én voltam az, aki hazudott neki - még ha áttételesen is -, miközben információkat gyűjtöttem. — Nem gondolod, hogy már éppen elég időt töltöttem a kórházi ágyhoz szíjazva? Az apám elfintorodott, és szinte bűntudatom támadt, amiért ennyire övön alulit ütöttem. Igaz, nem ő volt az, aki kórházba záratott: azt a nagynénéném és a nagybátyám tette, egy nagyon átgondolatlan kísérlet keretében, amely nekem lett volna hivatott segíteni abban, hogy „feldolgozzam” azokat a képességeimet, amelyekről tudni nem tudtam, és amelyeket érteni sem értettem. Az apám egyetlen bűne az volt, hogy egyáltalán otthagyott velük. - Nash és én csak megpróbáltuk elvágni őket az utánpótlástól. - Megvontam a vállam, és utáltam, hogy ilyen bizonytalanul cseng a hangom. Meg azt is, hogy milyen gyerekesnek tűnhetnek a próbálkozásaink a helyzet megoldására annak a két lúdvércnek a szemében, akik együtt több mint kétszáz évesek. - Apa, ezeknek a fiúknak fogalmuk sincs arról, mit szívnak, vagy hogy az mit tesz velük. Elvettük Scott első lufiját, és odaadtuk Tódnak, hogy szabaduljon meg tőle, de szerzett egy másikat, és... - Mit csináltatok? - Apám hangja olyan kemény volt, mint a jég, és nagyjából ugyanolyan meleg is. - Tód tudott erről? Vállat vontam, és Nashre pillantottam: úgy nézett ki, mint aki a legszívesebben eltűnne, és kerülte az anyja hitetlenkedő, érteden pillantását. - Azt feltételeztük, hogy nem akarnátok, hogy mi magunk vigyük el a lufit az Alvilágba... - Ezt helyesen feltételeztétek. - Ugyanakkor apa valahogy nem tűnt nagyon boldognak attól, hogy rám nem jellemző módon józan belátást gvakorolok. - Hogyan sikerült két emberfiúnak egyáltalán rátennie a kezét Démonleheletre? 143

- Ök... - kezdtem magyarázni, de a szemem sarkából észrevettem, hogy Nash hevesen rázza a fejét, és amikor felnéztem, azon kaptam, hogy engem bámul mereven. És valahogy már nem voltam olyan biztos benne, hogy mit kellene csinálnunk. Megbeszéltük, hogy szólunk a szüléinknek a Démonleheletről, és ezt többé-kevésbé meg is tettük. Azonban Nash láthatóan nem akarta, hogy Everettről is halljanak, vagy a buliról. Az apám reménykedve figyelt engem, arra várva, hogy befejezem a félbehagyott gondolatomat. — Ok valami fickótól vették, aki lufiban árusítja. És dérnek nevezi. — Ami igaz is... - Megkérdezhetjük Dougot... - Nem! — Apám az asztalra csapott, mire az megremegett a karom alatt. - Tartsd magad távol tőle, Kaylee. Harmony, Brendon és én majd intézkedünk. Nem akarom, hogy annak a kölyöknek a közelébe menj... valaha is. Én lassan bólintottam, mert fogalmam sem volt, mi mást tehetnék. Az apám kezdett paranoidnak tűnni. Nekem iskolába kellett mennem, és Dougnak is, ha csak csodával határos módon le nem érettségizett az elmúlt néhány óra során. Harmony a konyha padlóján térdelt, az összetört tojás előtt, egyik kezében egy törlőkendővel, de a figyelme láthatóan rám koncentrálódott. - Mennyire vannak rossz állapotban? Mármint Scott és Doug. -

Mindketten hallucinálnak. Scottra láthatóan sokkal erősebb hatású

a dolog, mint Dougra - mondtam, s közben Nash ebből levont következtetésére gondoltam: Doug génjeiben biztosan van valahol egy kis alvilági beütés. - Scott ma teljesen kivetkőzött magából az iskolában - tette hozzá Nash, mire meglepetten pillantottam fel rá; a fiúm ugyanis alig szólalt meg, mióta eljöttünk a kórházból. — Olyan dolgokat látott és hallott, amelyek nem voltak ott, és szó szerint megijedt a saját árnyékától. - Már feltéve, hogy az tényleg az ő árnyéka volt... - tettem hozzá. Nash és én még nem beszéltünk az elméletemről, amely szerint Scott iga-

144

zabol nem hallucinált, mivel én úgy gondoltam, hogy ha van valaki, aki biztosan ismeri a Démonlehelet mellékhatásait, az Harmony. - Ezt meg hogy' érted? - kérdezte a nagynéném. Azonban Nash még előttem megválaszolta a kérdést: - Kaylee kiborult Scott árnyékmániájától. Scott beszélt hozzájuk, „meghallgatta” őket, és... az egész elég meggyőző volt. Na és ráadásul ott volt a kés is... - Nash egy vállrándítással egészítette ki, amit mondott, s aggodalmas, szinte lekezelően együtt érző pillantást vetett rám. - Nem csoda, hogy Kay elkezdett hinni Scottnak. Halálra volt rémülve... Én is megijedtem. Én Nasht méregetve felfújtam magam: - Te azt hiszed, hogy csak képzelődöm? Nem borultam ki! - Bár azt nem tagadhattam, hogy' féltem a késtől. - Kay... - Nash felállt, és kijött a konyhába; a hangja úgy simult körém, mint a lágy, langyos selyem. - Scott képzelődött, te rettegtél, véreztél, és sokkos állapotban voltál. Bárki kiborult volna... Próbálj meg ne túl sokat belelátni azokba a dolgokba, amelyeket Scott mondott vagy tett. O már nem teljes pakliból játszik. Én olyan erővel ráztam meg a fejem, hogy úgy éreztem, az agyam pattogni kezdett a koponyámban, azonban képtelen voltam ellenállni a hangja csábító hatásának, amelyet az elmémre gyakorolt... A leküzdhetetlen késztetésnek, hogy csak bólogassak, csukjam be a számat, és hagyjam, hogy az egész ügy nélkülem játszódjon le. Harcoltam ugyan ellene, de úgy kellett erőlködnöm, mint amikor az a feladat, hogy egy hatalmas medencényi meleg mézben ússzak, amikor sokkal egyszerűbb simán belesüppedni az édességbe. - Ne használd a Befolyásodat! - suttogtam, noha igazából kiabálni szerettem volna. - Nash! - csattant fel Harmony, mire Nash meleg mentális kisugárzása úgy eloszlott, mint a köd a ragyogó napfényben. 145

Ekkor már dühösen löktem el a székemet az asztaltól, úgy, hogy közben a sérült karom is megrándult. A sajgás friss hullámától levegő után kaptam, és a mellkasomhoz szorítottam a karomat, de aztán a fájdalom segített abban, hogy kitisztuljon a fejem, úgyhogy a harag könnyeivel és az árulás éles tőrdöfésével küszködve Nash felé fordultam: - Én nem valami hisztérikus kislány vagyok, és nem is őrült! — Már a puszta célzástól, hogy a szellemi képességeim meggyengültek volna, a legtitkosabb félelmeim keltek életre. És ezt Nash is átkozottul jól tudta. - Kay, senki nem mondta, hogy őrült vagy. — Az apám is felállt, és amikor felém nyúlt, hagytam, hogy magához húzzon. - Nehéz napod volt, és Nash csak megpróbált megnyugtatni, bár azt meg kell hagyni, hogy ezt nem a legmegfelelőbb módon tette - vetett célzatos pillantást a fiúmra, akiben volt annyi szégyenérzet, hogy pironkodjon egy kicsit amiatt, amit tett. Akkor meg mi az ördögért csinálta? - Ne haragudj, Kaylee! - Nash engedte, hogy meglássam a megbánás örvényeit a szemében. Én viszont nem tudtam megbocsátani neki. Ezért nem. Egyelőre nem. - Maradj kívül a fejemen, Nash! - Amikor felém nyúlt, hátraléptem, mire olyan arcot vágott, mint akit gyomorszájon vágtak. Egy kis részem rosszul érezte magát emiatt, de a többi dühös volt. Lett volna még mondanivalóm erről az egészről, csak nem a szüléink előtt. Úgyhogy visszaültem az asztalhoz, és a fogamat kezdtem csikorgatni, amikor Nash is lehuppant a mellettem lévő székbe. - És a többiek nem vették észre, hogy Scott furcsán viselkedik? - kérdezte az apám, miközben keresztülsétált a konyhán, láthatóan alig várva, hogy visszaterelhesse a beszélgetést az eredeti kerékvágásba. - Izé, de... — Nash megpróbálta elkapni a pillantásomat, és amikor ránézni sem voltam hajlandó, egy repedést kezdett piszkálni a megviselt konyhaasztalon. - Csak mindenki azt hitte, hogy... valami normális do-

146

loggal lőtte be magát. - Az anyjára pillantott, aki éppen ekkor fejezte be

a tojás összetakarítását. - Nem tudnánk tenni érte valamit? Harmony lassan megrázta a fejét: - Az agykárosodása maradandó. És egy emberi kórházban igen nehéz lesz számára az elvonókúra, mert ők nem tudnak mást tenni, mint hogy lekötözve tartják, nehogy kárt tegyen magában. Azok a gyógyszerek, amelyekről én úgy hiszem, hogy segítenének rajta, mind az Alvilágból származnak. - És nem tudsz neki szerezni valamelyikből? — kérdeztem. — feltéve, hogy Scottot az Arlington Memorialben tartják? Harmony a pultnak támaszkodott a csípőjével, és egy nedves konyharuhába törölgette a kezét. - Én nem a pszichiátrián dolgozom, de egyszerkétszer valószínűleg be tudnék menni hozzá. Vagy ha én nem, Tód akkor is képes lenne rá. - És mi van Douggal? - kérdeztem. - O nincs olyan rossz állapotban, mint Scott, de aznap este, amikor összetörte az autómat, azt mondta, látott valakit az utasülésben. - Az nem lesz nehéz - vonta meg a vállát Nash, most először optimistának tűnve, mióta eljöttünk az iskolából. - Amikor legközelebb együtt lógunk, majd becsempészem az italába a gyógyszert, amire szüksége van. - Ismét Harmonyra pillantott, és a szemében vagy remény, vagy elkeseredés csillogott. — Te meg tudod szerezni, amire szüksége van, igaz? - Azt hiszem. De az nem fog segíteni rajta, amíg a Démonlehelet teljesen ki nem ürül a szervezetéből... - És mi még mindig nem tudjuk, hogyan akadályozzuk meg, hogy utánpótlást kapjon - fejeztem be. - Ez hadd legyen a mi gondunk — jelentette ki az apám ellentmondást nem tűrő hangon; ezt valószínűleg akkor gyakorolta be, amikor anno részegeket rúgott ki a szülei kocsmájából Írországban. - Enned kelle-

147

ne valamit, utána pedig azt szeretném, ha aludnál egyet, miközben én itt maradok ügyelni arra, hogy a saját ágyadban ébredj. Meg sem próbáltam vitatkozni vele. Kimerült voltam, és úgysem tudnék Emmának vág}7 Dougnak segíteni, amíg nem szedem össze magam. Apám és Harmony a konyhában ügyködtek, hogy összeüssenek valami használható ebédet, és közben megtárgyalták a helyzetet anélkül, hogy bármi olyat mondtak volna, ami felzaklathatott volna. Mert a kimerültség és a vérveszteség együtt láthatóan olyan érzékennyé tettek engem, mint egy fúvott üvegváza. Miután percekig hallgattam a sugdolózásukat, bevonultam a szobámba anélkül, hogy akár csak egy pillantást vetettem volna Nashre. O követett engem. Én hason az ágyamra vetettem magam, Nash pedig megállt az ajtóban. - Menj innen! O ezt úgy értelmezte, hogy hellyel kínáltam az íróasztalom mellett. - Sajnálom. -

Sajnálhatod is. - Az ablak felé fordultam, közben felgyűrtem a

párnát az arcom alá. A székem pedig megnyikordult: Nash is felállt. Egy pillanattal később letérdelt az ágy túloldalán, alig pár centire az arcomtól. - Mi az ördög bajod van mostanában? - Én is aggódtam a dér elterjedése miatt, viszont én nem változtam tőle manipulatív szemétládává. - Kaylee, kérlek... - Ez nagyon csúnya volt, Nash. Ez... aljas dolog volt. - Felültem, és hátracsusszantam az ágyon, hogy távolabb kerüljek tőle. - Te el akarod hitetni velem, hogy olyan dolgokat akarok tenni, amiket nem is, és ez olyan, mintha elveszíteném magam fölött az uralmamat... Rosszabb, mintha egy kórházi ágyhoz szíjaznának, mert itt nem egy- idegenről van szó, akinek el kell engednie, ha abbahagyom a vergődést, hanem rólad, és veled nem harcolnom kellene... - Visszapislogtam a könnyeimet, és 148

majdnem ugyanolyan dühös lettem magamra a sírásért, mint rá amiatt, hogy behatolt az elmémbe. — Soha többé nem akarom a fejemben tudni a hangodat. Még azért sem, hogy segíts nekem. Nash tétován bólintott; a szemében túl sok érzelem kavargóit ahhoz, hogy értelmezni tudjam őket. - Annyira sajnálom, Kaylee. Esküszöm, soha többé nem történik ilyen. — Majd nyelt egyet, és a kezére pillantott, amely a matracom szélét szorongatta. — Csak arról van szó, hogy minden annyira elcsesződött, és az egész az én hibám... Scott meg is ölhetett volna téged, én pedig... én most egyszerűen nem vagyok képes tisztán gondolkozni. - Tudom. - Én sem voltam képes. A koffein és az adrenalin tartott ébren, és mindkettő nagyon gyorsan kezdett kifogyni belőlem. De még mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, csipogni kezdett a telefonom, úgyhogy oldalra dőltem, hogy ki tudjam halászni a zsebemből. Emmától érkezett egy SMS: „Minden oké? L. B. azt mondta, Scottnál razziáztatok. ” A fenébe. Elfelejtettem, hogy Laura Bell — L. B. — egész nap otthon volt betegen. Minden bizonnyal látta, ahogy Scottot és engem bepakolnak egy-egy mentőautóba - őt rendőri kísérettel együtt -, és elterjesztette az eseményekről a saját verzióját. Valószínűleg már az egész iskola ezzel van tele. És mivel én senkinek nem árulhatom el az igazat, Laura verziója - amely szerint egyértelműen én vagyok a hibás abban, hogy a hátvédet kábítószer-visszaélés gyanújával letartóztatták - lesz majd a hivatalos változat. Nagyszerű. Megpróbáltam válaszolni az SMS-re, de nem tudtam túl jól gépelni a jobb kezemmel, úgyhogy két kudarcba fulladt próbálkozás után Nash odanyúlt a telefonomért, miközben figyelmesen fürkészte az arcomat. Ha hagyom segíteni, az nyilván azt fogja jelenteni, hogy megbocsátottam.

149

Én felsóhajtottam, és átnyújtottam neki a készüléket. — írd meg neki, hogy jól vagyok, és majd később megmagyarázom - mondtam, Nash pedig bólintott, s a két hüvelykujjával majdnem olyan gyorsan kezdett gépelni, ahogy én szoktam. - És azt is, hogy nem én köptem be Scottot. Az az apró adalék, hogy Scott megpróbált megölni, várhat még egy napot.

150

Emma aggodalmasan méregetett, amikor péntek reggel lerogytam mellette a padomba kémiaórán. Az előző nap nagy részében Douggal volt elfoglalva, és nem vette észre a kimerültségemet, de most úgy tűnt, a zombialakításom kezd túl látványossá válni ahhoz, hogy elkerülhesse mások figyelmét. — Hűha, Kaylee, nagyon szarul nézel ki - suttogta oda nekem, miközben az előttem ülő lány hátranyújtott egy adag összetűzött dolgozatot a válla felett. - Kösz. - Jókedvű mosolyt villantottam Emmára. Legalábbis reménykedtem benne, hogy jókedvűnek tűnik. - Nem sikerült túl sokat aludnom mostanában., Előző este, miután Nash és Harmony elmentek, lerogytam a kanapéra - ismét a házilagos védőfelszerelésemben -, azonban nagyon keveset tudtam csak pihenni, mert ezúttal az apám nem volt hajlandó elaludni, és éreztem, hogy engem néz. Négy óra leforgása alatt két halálálmom volt, és apám ébresztett fel mindkettőből abban a pillanatban, amikor a lélekdal első hangja elhagyta a számat. Mindkét esetben a dohányzóasztalon ült, kezében egy spirálfüzettel, íá

ké

t ll l é

b

il 151

új é l tt l

t dt

l

gálni. Ugyanaz a sötét alak volt az. Ugyanaz a zuhanás az alvilági ködbe. Ugyanaz a pánik szorongatta az álombéli torkomat. Ugyanaz a vonások nélküli arc, amelyet nem tudtam azonosítani. Az álomsikoly, az összekaszabolt alkarom és a halálközeli élményem következtében a békés alvás távoli, kellemes emlékké vált számomra. Ugyanakkor Scott hiányzásának és Laura Bell szenzációs, bár pontatlan pletykálkodásának köszönhetően a félév utolsó napja még rosszabbnak bizonyult annál az álmatlan éjszakánál, amelyet követett. Ereztem, hogy mindenki engem bámul, miközben kinyitottam a dolgozatfüzetemet. Egész délelőtt engem figyeltek. A kötést bámulták, amelyet a jobb pulóverujjam nem takart el teljesen, s amelytől egyértelművé vált, hogy előző nap valami nagy dolog történt, de a részletek kínzóan homályosak maradtak. Úgy tettem, mintha nem hallanám a folyosón a suttogásokat, azokat a pletykákat, amelyekben összekötötték a nevemet Scottéval. Ahogy azt találgatták, hogy mi ketten megcsaltuk-e Nasht és Sophie-t... noha ez messze a legnevetségesebb feltételezés volt, amelyet valaha hallottam. Persze csupán addig, amíg valaki azt nem állította a fülem hallatára, hogy Nash vágott meg engem - és ő okozta Scott eddig nem azonosított sérülését is -, amikor rajtakapott minket. Másfajta, csendesebb szóbeszédek is megindultak olyan emberektől, akik látták Scott ideg-összeroppanását az osztályteremben vagy az étkezőben. Ok tudták, hogy valami már azelőtt sem volt rendben vele, mielőtt elindultunk az iskolából, csakhogy az ő elméleteik nem voltak olyan izgalmasak, s nem is terjedtek el annyira széles körben. És ennek következtében Nash és én lettünk a legtöbb pletyka és bámuló tekintet célpontja. És persze Sophie. Az ő gyanús távolléte csak olajat öntött a pletykáknak az iskolában futótűzként terjedő lángnyelveire, és az unokahúgom most először azon kaphatta magát, hogy ő van kikötve egy karóhoz a máglya közepén, arra ítélve, hogy velem együtt megégjen. Nem igazán 152

hibáztathattam azért, hogy ellógta az órákat. Különösen azt tekintetbe véve, hogy neki fogalma sem volt, mi történt valójában köztem, Scott és Nash között. Amennyire én tudtam, még az is lehet, hogy bevette azt a sok hülyeséget, amit Laura ontott magából. -Egyszerűen ne figyelj rájuk - pillantott Emma a helyiség túloldalán helyet foglaló néhány harmadévesre, akik sugdolóztak és engem bámultak, miközben a dolgozatfüzetükre vártak. - A saját életük nem elég érdekes ahhoz, hogy pletykák szülessenek róluk — mondta elég hangosan ahhoz, hogy az egész osztály meghallja. Mrs. Knott összehúzta a szemöldökét, és megköszörülte a torkát, Emma pedig kerülte a tekintetét, miközben kinyitotta a dolgozatfüzetét. De amint a tanárnő elfordult, a barátnőm óvatosan belerúgott a székembe, hogy ismét felhívja magára a figyelmemet: - Aggódom Dougért - suttogta nekem. - Ma reggel nem jelent meg az angoltémazárón. - Mióta Scott kiborult az iskolában, Em nagyon odafigyelt Dougnál annak jeleire, hogy a fiúja ugyanazon a lejtőn csúszik-e lefelé. - Alig eszik valamit. És ez elég hülyén hangzik majd, de mindig hideg a keze... Megpróbáltam mosolyogni, és megnyugtatni Emmát. O nem tud segíteni Dougon, úgyhogy semmi haszna annak, ha aggódik. -

Biztos vagvok benne, hogy ez nem jelent semmit, Em. Nash keze

általában jéghideg, és ő... Ne. Lehunytam a szemem, és nyeltem egy nagyot. Nash nem kábítószerezik. O segített nekem örökre megszabadulni a dértől. Tudja, menynyire veszélyes, és őt éppen annyira taszítja a pokolfajzatok leheletének gondolata, mint engem. De Doug rajta van az anyagon, és ebbe bele fog halni. Azért nem mondtam el az igazat Emmának a Démonleheletről még azután sem, ami Scott-tal történt, mert apa és Harmony egyetértettek abban, hogy minél kevesebbet tud, annál nagyobb biztonságban van ettől az Everett nevű dílertől és az alvilági ellátójától. Ám ahogy most 153

magam előtt láttam, az aggodalomtól ráncos homlokkal, az első olyan középiskolás srác miatt, aki iránt érdeklődést tanúsított valaha, nem tudtam elnyomni magamban a kételyt, hogy apa és Harmony ezúttal talán tévedtek. Én a legtöbb embernél jobban tudom, hogy a tudatlanság se nem áldás, se nem biztonságos, és nem tűnt igazságosnak kitenni Emmát ugyanannak, amin én keresztülmentem. Különösen azt tekintetbe véve, hogy Scottról kiderült, a Démonlehelet veszélyessé teszi. Mi van, ha Dougot is? - Em, el kell mondanom valamit. - Emma felhúzta a szemöldökét, és bólintott, de ekkor Mrs. Knott végigsétált a közöttünk lévő folyosón, és oda lett a lehetőség, hogy folytassam a beszélgetést. Elkezdődött a dolgozat. - Óra után - tátogtam, majd a tesztre fordítottam a figyelmemet. Sajnálatos módon Doug már várta Emmát az óra után, és a barátnőm bocsánatkérően intett nekem, miközben a fiúja derekára fonta a karját, és megígérte, hogy az ebédlőben majd elkap. Először meglepett, hogy Doug meg sem kérdezi, mi történt Scott-tal. Amíg észre nem vettem a félig megevett csokit a kezében, miközben elsétáltak. A papírja nélkül fogta, és a csoki a szorítása ellenére sem kezdett el megolvadni az öklében, miközben elsétáltak. Doug jéghideg lehetett, és valószínűleg nem is tudott másra gondolni, csak arra, hogy mi módon maradhatna így. Tód műszakja a kórházban délben kezdődött, úgyhogy teljes bizonyossággal számítottam rá, hogy beugrik hozzám valamelyik délelőtti témazáró alatt, és követelni kezdi, hogy pont akkor mondjam el, miről maradt le, amikor egyszerűen képtelen leszek majd válaszolni neki. De egész délelőtt nem láttam, és elképzelni sem tudtam, hogy a szabadidejében hogyhogy nem látogat meg minket soha, annak ellenére, hogy máskor simán ellóg a munkából, hogy engem és Nasht piszkáljon.

154

Tizenegy harmincra elmúlt a reggeli kávétúladagolásom hatása, úgyhogy alig álltam a lábamon, és mindig grimaszba torzult az arcom, amikor véletlenül a sérült karommal támaszkodtam meg a falon. Az első három témazárót túléltem - bár arra nem esküdtem volna meg, hogy nagyszerűen sikerültek és még három maradt. Ugyanakkor, miután alig tizenkét órát aludtam az elmúlt három napban, még a nevemet is alig tudtam helyesen lebetűzni, és a többi dolgozat megírása a legjobb esetben is nagyon kockázatosnak tűnt. Úgyhogy ebédidő alatt Nash és én kilopakodtunk az ebédlőből a parkolóba, ahol aludtam egyet a kölcsönautóm hátradöntött ülésén, miközben Nash felfalt egy menzás sajtburgert, illetve kapkodva tanult még egy kis fizikát, készen arra, hogy felébresszen, ha akár csak dúdolgatni kezdenék álmomban. Én a negyvenöt perces ebédszünet harmincnyolcadik percében ébredtem fel egy szempillantás alatt, és azonnal fel is ültem a volán mögött, Nash pedig úgy meredt rám, mintha az imént soroltam volna fel az Egyesült Államok elnökeit álmomban. Bár ha erre képes lettem volna, az valószínűleg nagyon jól jött volna a történelemdolgozatom alatt... - Mi történt? - pislogtam zavartan, amíg eszembe nem jutott, hogy továbbra is az iskolában vagyok, egy olyan autóban, amelyet még nem szoktam meg teljesen. Vajon ezért érzem magam ennyire... idegenül? Bár a kimerültség arra nem ad magyarázatot, hogy miért ültem fel a jelek szerint álmomban.

i

Nash szemében félelem és valami azonosíthatatlan érzelem kavargott folyamatosan, de miközben figyeltem, az íriszeiből kiolvashattam, hogy kezd elcsitulni benne az ijedtség, amelyet miattam érzett. - Furcsa hangokat adtál. Úgyhogy felébresztettelek. Tényleg? Nem emlékeztem rá, hogy egyáltalán bármit álmodtam volna, nemhogy azt a rettenetes, vissza-visszatérő halálálmot. Viszont egyértelműen történt valami, ami láthatóan halálra ijesztette Nasht. 155

Durva - és különös - ébredésem ellenére a rövid kis szunyókálás többet segített, mint gondoltam volna. Vagy lehet, hogy csak a Mountain Dew, amelyet Nash nyújtott át nekem, miközben visszasétáltunk az épületbe, még éppen időben ahhoz, hogy beérjünk az ötödik óránkra. - Idd meg gyorsan, és dolgozz keményen - tanácsolta Nash, miközben a legédesebb, mentaillatú csókját cuppantotta az orromra. - Óra után találkozunk a tornateremben. Tényleg nagyon igyekezett, hogy jóvátegye az előző napi veszekedésünket, és a koffeinpótlásért járt neki pár pluszpont. De mire megszólalt az utolsó csengő, elkezdett kimenni belőlem a Mountain Dew, és a karom is erősen lüktetett. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy azzal töltöm a péntek délutánt, hogy bódékat festegetek az unokahúgom hobbija miatt - a sebesülésemnek köszönhetően bal kézzel -, miközben a barátnői ott bámulnak és sugdolóznak. Ha Sophie lóg az iskolából, mi is lóghatunk. Úgyhogy hazavittem Nasht, és végigdobtam magam az ágyán, miközben ő az Xboxával játszott. Nash pár órával később rázott fel, olyan hideg kezekkel, hogy a hűvösüket a felsőmön át is éreztem. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy sem álmodni nem álmodtam, sem pedig furcsa testhelyzeteket nem vettem fel alvás közben. - Fel kell kelned, ha oda akarunk érni a buliba! - suttogta Nash, és puha, meleg ajkai az arcomat simogatták. A lenyugvó nap árnyékcsíkokat vetett a szobájára a félig behúzott sötétítőn át, és én pislogni kezdtem a skarlátvörös ragyogásban, miközben megpróbáltam teljesen magamhoz térni. - Mmmm... - Nashnek annyira jó illata volt, hogy legszívesebben az ingébe temettem volna az arcomat, és mélyen magamba szívtam volna. Utána visszamentem volna aludni. Ugg'an, kinek van szüksége ételre és vízvei Nash és a szunyókálás teljesen elég lenne ahhoz, hogy életben

156

a sértetlen karomon az álmosságom súlyos tenyere ellenére, amely azzal fenyegetett, hogy visszahúz a mélybe. -

Fulleréra. Nem emlékszel? Hogy meg akartuk keresni Everettet?

Ekkor hasított belém a val óság, amely teljesen elmosta a Nash mellett ébredés keltette lelki békét. Dong bulija. Everett lufijai. Scott kése. Az én összekaszabolt karom. A fejem hirtelen fájni kezdett, a gyomrom pedig összeszorult a rettegéstől. -

Nem tudom elhinni, hogy így is megrendezi a bulit, hogy az egyik

legjobb barátja kórházban van. — És bűncselekménnyel vádolják. Nash megvonta a vállát. -

Ma este többen ott lesznek, mint egyébként lennének, mert min-

denki azt reméli majd, hogy kiderül, mi történt igazából Carterrel. Hát, tőlem ugyan nem fogják megtudni. -

Apa megölne, ha elmennénk Doughoz. - Nem mintha az apám

óvatossága bármikor megakadályozott volna abban, hogy segítsek a barátaimon szükség esetén. Nash a szemét forgatta, megnyomta az Xboxán a kikapcsológombot, majd ledobta az ütött-kopott fiókos szekrényre, amelyen a tévéjét tartotta. -

Ha mi nem megyünk oda, akkor ki fogja szemmel tartani Emmát?

- Tód...? - kezdtem mondani, de azonnal realizáltam is ennek a tervnek a hátulütőit. - Vagyis hát, azt hiszem, most már valamikor azért kénytelen lesz. bemenni dolgozni. - Reménykedjünk. - Nash habozott egy kicsit, amíg én végighúztam az ujjaimat hosszú, az alvástól gubancos hajamon. - Te talán le tudod beszélni arról Emmát, hogy odamenjen... - vetette fel végül. - Ti ketten csinálhatnátok ma este valami csajos programot, és hagyhatnátok, hogy én foglalkozzak Everett-tel. Megráztam a fejem, s közben beleléptem az egyik sportcipőmbe. - Azzal már próbálkoztam. Azok után, ami Scott-tal történt, eltökélt szándéka, hogy rajta tartja a szemét Dougon. - Le kellett ülnöm az ágyra 157

ahhoz, hogy a másik cipőmet is felrángassam a lábamra, utána viszont egyszer csak elkaptam Nash csüggedt pillantását. Felsóhajtott, leült az íróasztala szélére. Nekem ugyanakkor eszembe jutott egy új ötlet, s kihúztam magam: - Lehet, hogy túlságosan megbonyolítottuk ezt a dolgot. Miért nem csináljuk azt, hogy valahogy egyedül maradunk a fickóval a bulin, átvisszük az Alvilágba, és otthagyjuk? - Az gyakorlatilag egyenértékű a halálos ítélettel — vagy még rosszabbul — bárki esetében, aki az etnberek világában született és él. Mégis, csupán futó lelkifurdalást éreztem ettől a gondolattól, hiszen lám, mit művelt a díler aprócska vállalkozása Scotttal, vagy bárki mással, aki megkóstolta az áruját... - Úgy értem, nem lesz képes a mi világunkban árusítani, ha nem tud bejutni ide. Nem igaz? Nash szemöldöke felszaladt. - Te azt hiszed, ő nem képes egyedül átkelni? Ha ez igaz, akkor honnan szerzi a Démonleheletet? A fenébe. A csalódottságomba szégyen keveredett. Vagy az van, hogy Everett egyedül is át tud menni — ami azt jelenti, hogy nem lehet csapdába ejteni az Alvilágban -, vagy olyasvalakivel dolgozik együtt, aki át tud. És ebben az esetben azzal, hogy megszabadulunk tőle, nem tudjuk megakadályozni a dér terjesztését a mi világunkban. Felkaptam a földről a hátizsákomat, és a vállamra dobtam, miközben hunyorogni kezdtem a sötétítőn bekukucskáló vöröses fényben. - Nash, szólnunk kell apámnak Everettről. O a szemét forgatta: - Es mit tudna tenni az apád, amit mi nem? Azonkívül, hogy gondoskodik arról, hogy soha többé ne lássanak minket szívesen egy bulin sem... - Nem tudom. De mit kellene tennünk? Meg kellene fenyegetnünk, hogy addig sikoltozunk, amíg Everett füle vérezni nem kezd? Nash felsóhajtott, és felkapta a kulcsomat az asztalról, ahova ledob158

- Nézd, ha’ apád szétugrasztja a bulit, annak az lesz a vége, hogy Fuller kettesben marad Emmával egész éjjel. Vagy beszíwa az új készletéből, vagy elmeháborodottan az elvonási tünetektől. A szívem egészen a gyomromig süllyedt. Esküszöm, hallottam, amint loccsant egyet az ebéd helyett megivott Mountain Dew-ban. Nashnek igaza volt. Apám véget vethet a bulinak, és valószínűleg azt is meg tudja akadályozni, hogy Everett bárki másnak bármit eladjon ott. Legalábbis ma este. Emmát viszont nem tudja megmenteni Dougtól, ha kettesben maradnak. Ez az én feladatom. Először hozzánk mentünk el, hogy átöltözhessek, és összepakolhassam a cuccomat másnapra. Kifelé menet hagytam apának egy üzenetet a hűtőn, amelyben az állt, hogy elmentem Nashsel, és Emmánál fogok aludni - hogy ne legyen esélye kettesben maradni Douggal -, és hogy nyugodtan hívjon fel nála, ha ellenőrizni akar. Úgysem fogok aludni. Úgy tűnik, soha többé. Majd, mivel azt tudtam, hogy a munkahelyén nem veheti fel a mobilját, rácsörögtem, és hagytam egy üzenetet ugyanerről. Apám aznap is sokáig fog dolgozni, hogy pótolja az előző napi, a kórházi kitérőmnek köszönhetően kiesett fizetését, és ha van egy kis szerencsém, akkor egyik üzenetet sem fogja megkapni, amíg be nem fejeződik a dupla műszakja. Az pedig éjfél körül lesz, amikorra reményeim szerint már Emma padlóján fogok heverni, kezemben egy doboz félig elfogyasztott Death By Chocolate fagylalttal, egy nyolcvanas évekbeli „B”kategóriás horrorfilmet nézve, biztonságban a nagyvilág veszélyeitől. Mindkét nagyvilágéitól. Emma délutáni műszakja a Cinemarkban hétig nem ért véget, úgyhogy nyolc előtt nem tudott odaérni a buliba. Nashsel megálltunk olcsó tacót venni, és még így is sikerült fél nyolcra megérkeznünk.

159

Mr. Fuller elvitte magával Doug huszonnyolc éves mostohaanyját valami hivatalos konferenciára New Yorkba, a fiát pedig egyedül hagyta egy akkora házban, amelyben az egész futballcsapat ott aludhatott volna. Vagy amelyben az egész végzős évfolyamot vendégül láthatja. Megint az utca végén parkoltunk le, ám ezúttal egy kicsit nagyobb biztonságban éreztem az autómat, mivel igazából nem is volt az enyém, és mivel tudtam, hogy Doug - aki eleve otthon volt - ezúttal nem ül a volánhoz. A buli már jóval azelőtt teljes gőzzel beindult, hogy odaértünk - üvöltött a zene, folyt az ital, az emberek táncoltak, a párok pedig ki-kisurrantak a hátsó ajtón, vagy fel a lépcsőn. A dolgozószobában tucatnyi végzős gyűlt össze két srác között, akik játékkonzolt tartottak a kezükben, és belemerültek valamilyen virtuális versenybe. Egy szobával odébb két félig felöltözött pár alternatív felhasználási módot talált Mr. Fuller biliárdasztalának, a konyhában pedig a futballcsapat egyik szervezője egy söröshordó körül ügyködött éppen, amelyet valakinek a bátyja vásárolhatott. Odaintegettem Brant Williamsnek a nappali túlsó végébe, mire ő visszamosolygott; sötét, barátságos szeme ott ragyogott rám az évfolyamtársaink feje felett. Ahogy Nash végigvonszolt a tömegen, szántam arra egy pillanatot, hogv reménykedjek benne, Brantnek csodával határos módon el kell mennie valahova, mielőtt még Everett megjelenne. A többiek mindenfelől odaköszöngettek Nashnek, és több mint a felük meglepettnek látszott, amiért én voltam a kísérője. Úgy tűnt, az, hogy' együtt mutatkozunk, megkérdőjelezi a legrosszindulatúbb pletykák hitelét rólam és Scottról. Többen is megkérdezték Nasht, hogy hogy van Scott, és ő mindenkinek azt válaszolta, hogy tegnap óta semmi híre róla. Előző nap délután felhívta a kórházat, de ők csak családtagoknak voltak hajlandóak információt kiadni. Abban reménykedtünk, hogy'Tód majd értesít minket a fejleményekről, de egyikünk sem látta őt, mióta előző délután eltűnt a nappalinkból. 160

Sophie nem jelent meg a bulin. Noha örültem, hogy távol tartja magát a bajtól - és nem kerül az utamba nem lepett volna meg, ha az általa szervezett karneválon sem akart volna mutatkozni. Felmerült bennem, hogy felhívom, azonban úgysem vette volna lel a telefont, ha az én számomat látja a kijelzőn, ezért inkább úgy döntöttem, majd reggel rákérdezek az apjánál. Brendon bácsi tudja, mi a helyzet - legalábbis sokkal jobban tisztában van vele, mint Sophie -, és kétségkívül az alvilági tényezőket is számításba vette, amikor hagyta, hogy a lánya lógjon az iskolából. Már-már megsajnáltam az unokahúgomat. Dougot a nappali hátsó részében találtuk meg, ahol valami sörnél erősebbet töltött éppen egy átlátszó műanyag pohár üdítőbe. - Hé, haver, Emma veletek van? - nyújtott át Nashnek egy doboz kólát egy kis hűtőből, amelyet egy, a keményfa padlóra terített vastag szőnyegre állítottak. - Nyolc körül jön - válaszoltam, miközben Doug ismét beletúrt a hűtőbe. Egy diétás és egy rendes kólát húzott ki belőie, és mind a kettőt odatartotta nekem, hogy válasszak. Én a rendesre mutattam, ő pedig elvigyorodott, miközben visszadobta a diétásat a hűtőbe. - Jó kislány. Szeretnél bele egy kis extrát? - emelte a magasba a kis üveg Absolutot, amelyet a saját poharába öntött. - Nem, kösz. - Semmiképpen nem akartam legyengíteni a gondolkodási vagy koordinációs képességeimet éppen akkor, amikor Everett, az alvilági díler készül errefelé látogatást tenni. - Problémái vannak az önkontrollal - jegyezte meg Nash, én pedig át tudtam volna rúgni őt emiatt a következő időzónába. Doug felhúzott szemöldökkel rám pillantott, majd együtt érző pillantást vetett Nashre. - Te szerencsés ember. - Vezetni fogok - jelentettem ki határozottan, de már hiába.

161

- Hagyjuk - mondta Doug, majd megakadt a szeme valamin mögöttem, és elvigyorodott. - Hahó, mindenki! - karolta át Emma a derekamat. Vaníliaillata volt, és úgy nézett ki, mint maga a szoknyába csomagolt szex. A nővére szoknyájába, ha jól sejtettem. - Azt hittem, dolgoznod kell - jegyeztem meg, miközben Emma hagyta, hogy Doug magához húzza. - Korábban elengedtek - állt lábujjhegyre a barátnőm, hogy megcsókolja Dougot, miközben a fiúja keze lefelé vándorolt a derekán, és én egy pillanatig, mielőtt Emma úgy vigyorgott volna rám, mint aki kéjgázt szívott, még reménykedhettem abban, hogy aznap a srác nem bontott új lufit. De Emmának ez az állapota természetes eredetű volt. Ezt abból tudtam megállapítani, hogy miközben őket figyeltem, láttam, hogy Doug keze megremegett a derekán. Tehát még nem kapta meg az adagját. Ami azt jelenti, hogy van esélyünk. - A tegnapi nap után nem gondoltam, hogy eljöttök — mondta Emma, és a mosolya elhalványult annak emlékétől, hogy milyen keveset meséltem neki Scottról és a késéről. Nash kibontotta a kóláját. - Kellett neki egy kis szórakozás. Emma elvigyorodott: - Nekem is. - Hát, akkor kezdd ezzel — nyújtotta át Doug Emmának a poharat, amelyet magának bélelt ki alkohollal, Emma pedig egyetlen kortyintással félig ki itta. - Figyu, Em, nem aihatnék nálad ma éjjel? - kérdeztem, miközben a saját dobozomat is kinyitottam. - Persze. Apád már megint balhézik? Én megrántottam a vállam, és hagytam, hadd vonja le a saját következtetéseit.

162

- Hé, Fuller, a barátod nincs még itt? - kérdezte Nash, miközben a szorítása szinte észrevétlenül felerősödött a kezemen. Doug a fejét rázta. - Igyekezhetne már egy kicsit. - Milyen barátod? - kérdezte Emma, azonban Doug ahelyett, hogy válaszolt volna, csak odatolta a barátnőm poharát a szájához, amíg Emma ki nem ürítette, majd behúzta a vonagló testek közé, akik máris az erőteljes ritmusra mozogtak. Mivel semmi más dolgunk nem volt, amíg Everett meg nem jelenik, Nash és én is csatlakoztunk hozzájuk a parketten, s már éppen kezdtem volna elengedni magam, amikor a szemem sarkában megjelenő sötét folt megfagyasztotta a vért az ereimben. Mozdulatlanná dermedtem; körülöttem a többi test egy ütemre mozgott a zenével, és láthatóan fogalmuk sem volt a közöttük lopakodó veszedelemről. Az ajtót ugyan nem láttam a tömegtől, de a mennyezet közelében lebegő fekete alakzatot nem lehetett nem észrevenni — egy hatalmas, fekete léggömbcsokor volt az, mint egy nagyon elszállt születésnap legfőbb dísze. Everett megérkezett. És annyi deret hozott magával, hogy azzal akár az egész végzős évfolyamot taccsra tudta volna vágni.

163

- Nézd! - kiabáltam Nash fülébe, hogy meghallja a dübörgő, üvöltő zenétől. Belekapaszkodtam a karjába, és képtelen voltam levenni a szememet a Fullerék négy méter magas mennyezete alatt pár centivel lebegő lufikról. Még mielőtt Nashnek lehetősége nyílt volna arra, hogy a problémára koncentráljon, a tömeg széle felé kezdtem vonszolni abban a reményben, hogy ott alábbhagy a zaj, és képesek leszünk hallani egymást. És hogy talán egy méternél messzebb is belátunk majd a tömegbe... A szoba szélének közelében elengedtem Nasht, és az előtér felé biccentettem, ahol a luficsokor még mindig úgy lebegett a helyiség felett, mint egy mérgező felhő. Milyen drogkereskedő sétál be lazán a bejárati ajtón? De persze, gondolom, nem könnyű ennyi lufival diszkrétnek maradni. — Ez Everett, igaz? — Nem láttuk az illetőt, de ki más hozna három tucat fekete lufit egy középiskolai buliba? Nash felnézett. Olyan gyorsan szökött ki az arcából a vér, hogy csodáltam, miért nem ájul el. Lassan bólintott, és elindult a tömegen át, továbbra is a kezemet markolászva. Én megpróbáltam nem túl sok lábra rálépni, és nem túl sok embernek nekimenni a bekötözött karommal, bár a szívem annyira zakatolt, hogy szédülni kezdtem. Everett megérkezett. Nekünk pedig még mindig nincs tervünk. 164

Amikor odaértünk az utcára néző ablakhoz, és tisztán kiláttunk az előszobába, Nash megállt, és a keze szorosabban fonódott az enyémre. En követtem örvénylő tekintetét, és azt láttam, hogy a lufikat tartó srác nem sokkal idősebb a többieknél - ránézésre olyan húszévesnek tűnt -, és hogy a két leggyönyörűbb, hátborzongatóan hibátlan lány áll a két oldalán, akiket valaha láttam. A közöttük álló Everett, aki embernek tűnt, magas volt, és túl vékony; sovány testalkatát még jobban kihangsúlyozta a túlméretezett póló és a farmer, amelyet épphogy csak fenn tartottak kiálló csípőcsontjai. Nem tudtam elnyomni magamban a kérdést: vajon elengedné-e a lufikat, hogy felhúzza a nadrágját, ha az le akarna esni róla, amire egyértelműen volt esély. Ködös tekintetéből és abból ítélve, ahogyan halálos erővel szorította a madzagokat, az életemet is feltettem volna arra, hogy a válasz nem. Everett nem csak árusít: ő is rajta van az anyagon. Bár azt elképzelni nem tudtam, hogyan sikerül annyira józannak maradnia, hogy működtetni tudja a vállalkozását. - Már éppen ideje volt! - kiáltott oda neki Doug a helyiség túlsó végéből, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy végigtolakszik a tömegen, Emmát is maga után rángatva. - Előkészítettem neked egy szobát hátul. - Doug tekintete a lufikról Everett arcára ugrott, a keze megrándult az oldala mellett. Rosszul érezte magát - nagyon —, és minden bizonnyal nem mi voltunk az egyetlenek, akik ezt látták rajta. Emma mindkét tökéletes vonalú szemöldökét felvonta, miközben felém indult: - Ez meg ki? - Everett - válaszoltam, miközben minden erőmmel azt kívántam, bárcsak sikerült volna távol tartanom a bulitól. - Doug ellátója. - Igen, ezt magamtól is kitaláltam. És azok kicsodák? - biccentett Emma ismét az előtér felé, és én rájöttem, hogv a lányokra gondol. Úgyhogy alaposabban is megnéztem őket, és végre rájöttem, mi zavar bennük. 165

Nem a szürreális szépségük - bár, ha már itt tartunk, semminek nem lenne szabad léteznie a világon, ami ennyire tökéletes. És nem is az, hogy egyformák - nem úgy, mint az egypetéjű ikrek, hanem mintha ugyanannak a személynek a másolatai lennének... Pontosan ugyanannak. Ugyanolyan hosszú, egyenes, baloldalt elválasztott, hidrogénszőke haj, ugyanazzal a hullámmal közeptájt. Ugyanazok a ragyogó, fekete szemek, amelyeket mintha belülről világítanának meg. Teljesen egyforma, szikrázóan fehér fogsoruk volt, és pontosan ugyanolyan sápadt bőrük, éppen csak egy ecsetvonásnyi rózsaszínnel a szeplőtlen arccsontokon. Épp ugyanolyan magasak voltak, és egyformán hajlították meg térdben a jobb lábukat. Ez az egész indigóhatás egyértelműen hátborzongató volt, azonban mégsem ez rágta az agyamat úgy, mintha egy csontvázkéz kocogtatná a vállamat. Leginkább a testtartásuk zavart. Nem úgy vették körbe Everettet, mintha esztétikai kiegészítők lennének, hanem úgy, mintha testőrök. De ezt biztosan csak képzeltem. Igaz? Mit tehetne két vékony, fegyvertelen lány egyforma fehér csipkeruhában egy náluk tizenöt centivel magasabb férfi védelmében, akinek akkora lába van, mint két kisebb csónak? A tömeg szétvált Doug és a furcsa sleppje előtt, ők pedig pillanatok alatt átkeltek a nappalin, és eltűntek a szemünk elől. - Szükségem van egy újabb italra - mondtam Emma miatt, aki máris elindult visszafelé a tömegbe. Em kitalálta, kicsoda Everett, de azt nem tudta, hogy igazából mit árusít, én pedig nem akartam, hogy belekeveredjen abba, ami... nos, bármi is legyen az, ami következik. - Menjünk! - suttogtam, és megrángattam Nash karját, amikor ő nem mozdult, hogy kövessen. Emma megvonta a vállát, és feltartotta üres poharát: - Rám is rám férne egy újratöltés. 166

Magamban felnyögtem, és megpróbáltam elkapni Nash tekintetét. O végül a szemembe nézett, és bólintott. Kitalált egy tervet - ám ahelyett, hogy beavatott volna, elindult a konyha felé, láthatóan azt várva, hogy kövessük. Én idegesen Emmára mosolyogtam, és elkezdtem végigfurakodni a tömegen Nash nyomában. O a konyhától pár lépésre megfordult, és visszafelé indult, majd velünk találkozva Emma üres poharára pillantott. - Mi iszto...? Nash megbotlott a saját lábában, és elkapta a mellette álló lány karját, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Az felsikoltott és túlkompenzált, ami azt eredményezte, hogy végiglocsolta Emma felsőjét a sörével. Em felvisított, s elhúzta a hideg, nedves anyagot a bőrétől. - Annyira sajnálom, Emma! - Nash bevetette magát a konyhába, lekapott egy törlőkendőt a pultról, majd odadobta Emmának, miközben rám szegeződő tekintetében huncut fények kavarogtak. - És mit csináltál volna, ha ez nem sikerül? - suttogtam, miközben átnyúltam mögé, hogy lehúzzak egy csík papírtörlőt egy faállványról. - Akkor a hordónak lett volna egy kis baja. - Nash visszafordult Emma felé, és megjátszottán aggodalmas arckifejezésétől nevetni lett volna kedvem. Egész addig, amíg meg nem hallottam a következő szavait: - Kaylee, a másnapi ruhád a kocsiban van, nem? Nem tudsz kölcsönadni neki egy felsőt? Nashre meredtem, és elöntött a rádöbbenés hideg hulláma. Nemcsak Emmát akarta eltávolítani az útból, hanem tőlem is meg akar szabadulni! De én nem tűröm, hogy valami történelem előtti lovagiasság illúziója miatt ide-oda rakosgassanak. Nash át sem tud kelni egyedül! Szüksége van rám. Megfeszült az állam, és kényszerítenem kellett a számat, hogy kinyíljon, és válaszolni tudjak a kérdésre, miközben Emma ott állt mellettem esdeklően, még mindig az átázott felsője elejét szorongatva. - Hát persze. - Előkotortam a zsebemből a slusszkulcsomat, azzal a 167

szándékkal, hogy átadjam Emmának, amikor Nash figyelmeztető pillantást vetett rám, és elég közel lépett hozzám ahhoz, hogy a fiilembe súghasson valamit, bár kívülről úgy tűnhetett, mintha valami sokkal intimebb dolgot szererne velem csinálni. - Menj vele, és pár percig tartsd odakint. Nem akarom, hogy visszajöjjön, keresni kezdjen minket, és belesétáljon valamibe, amit nem lenne szabad látnia vagy hallania. Vág}' te igen? - tette hozzá, mielőtt tiltakozhattam volna. És erre nem mondhattam nemet. Az én ötletem volt, hogy ne keverjük veszélybe Emmát. Csak az nem szerepelt a tervben, hogy erről a részéről majd én fogok gondoskodni... Komoran bólintottam, és összeszorítottam az öklömet a slusszkulcsomon, miközben egyenesen Nash szemébe fúrtam a tekintetem, hogy lássa benne a minden bizonnyal ott kavargó dühöt. De ő csak bocsánatkérően megvonta a vállát, majd végignézte, ahogy kivezetem Emmát az ajtón a jeges éjszakába az autóm felé, el a történésektől - és a válaszoktól, amelyeket nagyon szerettem volna megkapni. - Ez j-j-jellemző - mondta Emma össze-összekoccanó fogakkal, mialatt végigcsattogtunk a téglából rakott kocsibeállón. - Kivételesen eszembe jutott, hogy vigyek a munkába váltóruhát, és korán elengedtek. Tudhattam volna, hogv valami baj lesz. - Az ebben a pillanatban minden bizonnyal éppen a melltartójára íagyó hideg sör ellenére összefonta a karját a mellkasán. - Lehet, hogy ma este inkább nálatok kellene aludnunk, hogy' kimoshassam a sört ebből a felsőből, mielőtt az anyám megérzi a szagát. Vagy' Traci... Traci meg fog ölni. - Ez a nővéred felsője? — megdörzsöltem a karom, hogy megszabaduljak a libabőrtől. - Azt hitted, az anyám hagyná, hogy ilyesmit vegyek magamnak? - széttárta a karját, hogy megmutassa a testhez simuló, csillogó top szakadéknyi mély kivágását. 168

Miután kinyitottam az autót, Emma bemászott a hátsó ülésre, és lehúzta a felsőjét, amíg én előkotortam a zsákomból azt, amit reggel akartam felvenni. Csupán egy póló volt, de mivel Emma mellbősége nagyobb, mint az enyém, rajta sokkal jobban tog állni. Sajnos ugyanebből az okból kifolyólag vagy le kell vennie a melltartóját, vagy nedves, büdös és libabőrös marad. Az én pótmelltartóm nem lesz jó rá, hacsak vissza nem tud változni tizenkét évessé. - Ez nagyon obszcén? - kérdezte Em, és amikor megfordultam, láttam, ahogy a helyére igazgatja a szűk, skarlátvörös pólómat a melltartó nélküli felsőtestén. - Igen. - Akkor jó. - Elvigyorodott, és a visszapillantó tükörbe nézett. - Hajkeféd nincs? - biccentett a zsák felé, amelyet még mindig az ölemben tartottam. - Otthon felejtettem. - Sietve pakoltam össze. - De azt hiszem, Nash tart egy fésűt a sporttáskájában - mutattam a jobb hátsó ülés elé, ahova Nash dobta a tornazsákját iskola után. Emma fél kézzel felemelte a zsákot az ülésre, majd felnevetett: - Nem tervezi, hogy túl sokat fog olvasgatni a szünetben, igaz? - Ha rajta múlik, nem igazán - vigyorogtam arra a két hétre gondolva, amikor semmi nem tarthat távol minket egymástól, csak néhány műszak a Cinemarkban, és a feltétlenül szükséges alvásmennyiség. Feltéve, hogy megoldjuk valaha a pillanatnyi alvásproblémáimat. Emma kicipzározta a zsákot. - Mi ez? Hideg. - A sporttáska leiét valami vörös, alaktalan dolog foglalta el. Emma fél kézzel kihúzta, és a szemöldöke összeszaladt az értetlenségtől. A következő szavaim a torkomra fagytak. Alig kaptam levegőt tőlük. Emma egv élénkvörös lufit tartott a kezében, amelyet egy súllyal ellátott fekete műanyag csat fogott össze. 169

Ne. A kezem az első utasülés támlájára szorult, miközben megfordultam, hogy jobban megnézzem. - Azt hittem, Nash nem él ilyesmivel. - Emma hangjának meglepettsége gyenge visszhangja volt annak a tagadásnak, amelyet én akartam hangosan kiáltani. — Nem is — erősködtem, a kétely fejemben csengő áruló hangja és a szívem fájdalmas zakatolása ellenére. - Everett lufijai feketék. - De ez nem jelent semmit. A színüktől függetlenül mi másért lenne Nash sporttáskájában egy összefogott, súllyal ellátott lufi? Egy nagyon hideg, súllyal ellátott lufi... Nem az övé. Lehet, hogy egy másik csapattársától kobozta el, akinek Doug eladta. Végtére is, soha nem láttam, hogy Nash a saját árnyékához beszélt volna, vagy hogy rángatózott volna az elvonási tünetektől. És a Démonlehelet szagát sem éreztem rajta soha. Ami azt illeti, nem éreztem rajta mást, csak... mentolt. Mióta rágózik Nash? Nem. O segített nekem megszabadulni Scott első lufijától, és... Elkeseredetten süppedtem a vezetőülésbe, ahogy a kirakós darabkái szép lassan elkezdtek összeállni. Azt nem láttam, ahogy Nash átadja a lufit Tódnak. Csak feltételeztem, hogy ezt tette, mert azt mondta, hogy ezt fogja. A hangulatingadozások. Az agresszió. A hideg kéz. Ahogy leállított, amikor Everettről akartam beszélni apámnak. Majd kiküldött Emmával, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy szembenézzek a dílerrel. Nash kábítószerezik. Könnyek égették a szemem. Ez már korábban is átfutott az agyamon, de betudtam a paranoiámnak. Nem akartam elhinni. Most viszont nem tagadhatom tovább. Hogy lehettem ilyen ostobái - Kaylee? - szólalt meg Emma, fél kezével az ülésem támláján. — Mennünk kell. Most. - Már éppen bedugtam volna a kulcsomat az indítómotorba, majd megállt a kezem, amikor eszembe jutott a lufi. Nem vagyok hajlandó eltűrni azt az izét velünk egy kocsiban.

170

Alig láttam a könnyektől. Megfordultam, és elvettem Emmától a lufit. - Maradj itt - mondtam, majd kiszálltam, és becsaptam az ajtót, otthagyva Emmát, aki meglepetten bámult utánam. Alig tíz lépésre sikerült eltávolodnom az autómtól, az orrom már el is kezdett fázni és folyni, amikor Nash kilépett Doug házából, majd behúzta maga mögött a bejárati ajtót. Lekocogott a lépcsőn, aztán végig a járdán, a hidegtől vörös kezét a zsebébe dugva, de amikor meglátott, megállt. Szerettem volna azt hinni, hogy a szemében fájdalom kavarog — megbánás, bűntudat, szégyen. Csakhogy igazság szerint olyan sötét volt, hogy nem láttam. - Mondd, hogy ez nem a tiéd! - Úgy eltartottam magamtól a lufit, mint egy bombát, és nagyjából két méterre álltam meg tőle - elég közel ahhoz, hogy az arckifejezését lássam, de az íriszét nem a gyomrom fájdalmasan ugrándozott. Vettem egy mély levegőt, amely olyan hideg volt, hogy marta a tüdőmet. - Mondd el nekem az igazat, Nash! - Az arca megrándult, és a földre szegezte a tekintetét. Úgyhogy ismét megpróbálkoztam. - Mondd, hogy ez nem a tiéd! Nash vett egy mély levegőt, és a szemembe nézett. A válla előregörnyedt, a torka pedig vadul rángatózni kezdett, mintha vissza akarná nyelni, amit mondani szeretne. — Nem tehetem, Kaylee. Mert az enyém.

171

Nash beismerésétől összeomlott a törékeny önuralmam, és úgy hasadoztak szilánkokra a gondolataim, mintha éles jégdarabok lennének. Pár másodpercig csak bámulni tudtam őt, olyan sokkot kaptam, hogy az egész testem érzéketlenné vált - és nem a hidegtől. Aztán eljutott a tudatomig, amit mondott. Sarkon fordultam, és az autóm felé kezdtem masírozni, miközben úgy kavargóit bennem a düh és az értetlenség, mint két összecsapni készülő időjárási front. - Kaylee, várj! - Nem Nash szavai állítottak meg, hanem a hangjában csengő kétségbeesés. Az a törés az utolsó szótagban, attól vált mozdulatlanná a lábam, és szorult meg veszélyesen az öklöm a természetellenesen hideg lufi körül. Arra kényszerítettem a kezem, hogy elernyedjen, és lassan megfordultam, miközben minden erőmmel megpróbáltam ellazítani görcsben álló állkapcsomat, hogy beszélni tudjak. — Én ebbe haltam bele majdnem tegnap, Nash. — A hangom mély volt, és rekedtes, részben a téli levegőtől, részben a fájdalmas, könnyeket visszatartó sajgástól a torkomban. - Mit tudnál mondani, amitől jobban érezném magam? Amitől rendjén valóvá válna, hogy te ugyanazt a szemetet szívod, amit Doug és Scott, és ráadásul hazudozol nekem róla? 172

A kegyetlen szél csaknem ugyanolyan jéghidegen csípte az arcomat, mint az ujjaimat elérzéketlenítő lufi, és amikor Nash nem válaszolt, megfordultam, és ismét elindultam az autóm felé. De Nash lábai ezúttal már ott kopogtak mellettem a járdán. - Kaylee, állj meg! - Én viszont inkább futni kezdtem. Emma elkezdte kinyitni az ajtaját, én azonban megráztam a fejem, hogy a tudtára adjam, minden rendben. És hogy maradjon a kocsiban. - Csak véletlen baleset volt, Kay! Adj már egy esélyt arra, hogy megmagyarázzam! Én olyan szélsebesen fordultam vele szembe, hogy Nashnek csúszva kellett megállnia, annyira meglepte a váratlan, dühös szembeszegülésem. - Véletlenül beleszívtál egy másik világból származó halálos kábítószerbe? Hogyan lehetséges ez egyáltalán, Nash? Egyszerűen rosszkor lélegeztél rossz helyen? - Aha. - Nash úgy vonta meg a vállát, mintha ez tényleg ennyire egyszerű lett volna, én pedig csak pislogni tudtam, és fogalmam sem volt, mennyire vegyem komolyan. Vagy hogy számít-e ez egyáltalán. Ha akaratán kívül szívta is be az anyagot, mit keresett olyan közel egy pokolfajzathoz, hogy képes legyen belélegezni a használt levegőjét? És ha már itt tartunk, mit keresett egyáltalán az Alvilágban? - Nem tudnánk elmenni valahova ezt megbeszélni? — Nash hangja ekkor már rezzenéstelen volt, bár a keze láthatóan remegett, még akkor is, amikor összefonta a karját a mellkasán. - Nem hagyom Emmát egyedül úgy, hogy Doug odabent éppen feltölti a készleteit. Segítesz nekem megszabadulni a dílertől, vagy nem érdekel, ha a többi barátod is csatlakozik Scotthoz a gumiszobában? Nash arca megrándult, és én szinte bűntudatot kezdtem érezni, amikor felismertem az arca ráncaiba ivódott, szívet tépő lelkifurdalást. - Everett elment, Kaylee - válaszolta, s minden szavából megbánás csepegett. - Azt mondtam neki, hogy tűnjön el, vagy kérek egy szívességet egy kaszás ismerősömtől... — Magára erőltetett egy félmosolyt, hogy 173

belőlem is kiváltson valami hasonlót, de én ragaszkodtam kőmerev arckiíejezésemhez. - Menjünk be, és beszélgessünk... Kérlek! Megráztam a fejem. - Nem viszem be oda Emmát. — Már láttam, mit tesznek az emberrel az elvonási tünetek, ha a dérről van szó. - Rendben. Akkor beszélgessünk itt! - Nash lerázta magáról a dzsekijét, és átnyújtotta nekem, de én hátraléptem. Nem kellett a kabátja, sem a kölcsönadott melege így, hogy tudtam, hazudott nekem, és lehet, hogy csak egy kihagyott szippantásnyira van attól, hogy ő is hallja Scott árnyékemberét. - Te reszketsz. Vedd el a kabátot! - nyújtotta ismét felém, s ezúttal engedtem neki. A kifogásait nem akartam hallani, viszont mindent tudnom kellett, amit ő tud a Démonleheletről, és már majdnem jéggé fagytam. Nash a lufiért nyúlt, hogy én fel tudjam venni a kabátját, én azonban hevesen elrántottam, és eltartottam tőle. - Mintha hajlandó lennék odaadni neked... Nash szeme tágra nyílt, íriszében fájdalom és csalódottság kavargott. Mindamellett semmi joga nem volt arra, hogy megbántottnak tűnjön; nekem volt okom erre. Visszakocogtam az autóhoz, amelynek a hátsó ablakából még mindig ott figyelt minket a barátnőm, és kinyitottam az első utasülés ajtaját. - Most ki fogod dobni Nasht? - kérdezte Emma, miközben letettem a lufit a bőrülésre. - Nem tudom, de beszélnem kell vele. És azt szeretném, ha te itt maradnál, amíg vissza nem érek. És ne piszkáld a lufit, rendben? Hozzá se érj! Emma megvonta a vállát: - Amúgy is kiráz tőle a hideg. - Mindkét karját összefonta a kölcsönkapott vékony póló felett. - De be kell mennem, és rá kell néznem Dougra. Mostanra már lehet, hogy úgy énekel, mint a mókusok az Alvin és a mókusokból.

174

Én megráztam a fejem, és erőtlenül rámosolyogtam: -

Nash kirakta Everettet, még mielőtt bármit eladhatott volna.

- Remek. Visszamegyek a házba. - Emma az ajtó kilincse felé nyúlt, ám én ismét megráztam a fejem: -

Em, kérlek, bízz bennem! Ez a buli már nem biztonságos.

Emma habozott. - Valami lúdvércügyről van szó? - Ezt a kifejezést szoktuk használni, amikor olyan, Alvilággal kapcsolatos dolgokra szeretnénk célozni, amelyeket nem magyarázhatok el neki részletesen. Mivel egyszer már Nash és én hoztuk vissza őt a halálból, általában hajlandó is volt ennyiben hagyni a dolgot - amiért én kimondhatatlanul hálás voltam. Bólintottam, és bár Emma összehúzta a szemöldökét, azért ismét hátradőlt az ülésében. Kihúztam a zsebemből a slusszkulcsomat, majd odanyújtottam neki: - Tessék. Indítsd el a motort, és kapcsold be a fűtést. Tíz perc múlva jövök, és akkor majd szerzünk fagyit meg egy DVD-t. -

Rendben. De én választok filmet. És fagyit is.

Magamra erőltettem egy vigyort: -

Megbeszéltük.

Emma előrehajolt, és beindította a motort, én elindultam vissza Nash felé, miközben a nyakamat a Dougék házától balra lévő kis télikert felé nyújtogattam. Több vastagon bebugyolált párt is láttam a letakart medence körül álló kerti székeken, de a hozzá tartozó aprócska oldalkert üres volt. És ott a házban továbbra is dübörgő zenének köszönhetően minimális volt rá az esélyünk, hogy valaki kihallgasson minket. Nash követett engem a kapun át, majd bereteszelte mögöttünk. - Szeretnél leülni? - intett az egyik díszes kőpadra azok közül, amelyek egy sor magas örökzöld előtt álltak. Eeültem, és azonnal bekúszott a hideg a farmeremen át a bőrömhöz.

175

- A rágó? - néztem egyenesen Nash szemébe, és elégedetten láttam, hogy megrándul az arca. - Elfedi a szagokat - ismerte be Nash hunyorogva a föld felől áradó lámpafényben. A szívem sajogni kezdett a csalódottságtól, noha ezt már magamtól is kitaláltam. Egy kicsit fészkelődtem a hideg, kemény pádon. - A jéghideg kezed? - Nash ismét bólintott, nyelt egy nagyot, én pedig beszívtam egy kortyot a fájdalmasan hideg levegőből, mielőtt folytattuk. - És hogy nem akartad elmondani a szüléinknek... -

Ezt elszúrtam...

- Megtartottad Scott lufiját, igaz? — követeltem az igazságot, miközben halványan azért megijesztett a saját hangom kifejezéstelen, reménytelen hangszíne. - Te nem neki akartál segíteni... Hanem csak egy ingyenadagot akartál szerezni. Nash rettenetesen nyomorultnak tűnt. -

Kaylee...

- Nem így volt? - álltam fel, miközben a harag ott lüktetett az ereimben, és minden egyes gyötrelmes lélegzetvételnél a lelkemet perzselte. - Igen. De az hígabb koncentrációjú volt, mint amire én... - Nash megrázta a fejét, és átfogalmazta a mondanivalóját - ...amit én kaptam. Az enyémet piros lufikban adják, és a fekete egyszerűen nem volt elég ahhoz, hogy... - Teljesítse a feladatot? - Én is kihallottam az undort a saját hangomból. - Mióta? - kérdeztem, ám Nash csak értetlenül ráncolta a homlokát. - Mióta hazudozol nekem? Nash szeme lecsukódott, és a mögötte elterülő éles árnyék összébb ment, ahogy a válla előregörnyedt. - Egy hónapja. - Kinyitotta a szemét, és kilépett a fényből, hogy figyelmesen fürkészhesse az arcomat, mintha valami konkrét dolgot keres-

176

ne rajta. - Akkor történt, amikor átkeltünk, Kaylee. Bizonyos értelemben te indítottad el az egészet. - Micsoda? - Mi igazából többször is átkeltünk az Alvilágba, azonban semmi olyanra nem emlékeztem, hogy bármelyikünk is ki lett volna téve a Démonleheletnek. - Te engem hibáztatsz? - Nem. - Nash felsóhajtott. - Csak dühít a dolog iróniája. A lufi eredetileg a te ötleted volt. Emlékszel? Emlékeztem. Ismét leereszkedtem a padra, és ezúttal már alig éreztem a hideget, mert a sokk úgy hullámzott végig rajtam, mint a mennydörgés. Rémlett, hogy úgy gondoltam, a lufis ötlet egyszerűen zseniális - egyszerű, ártatlan tárolási megoldás egy mérgező, nehezen szállítható gáz esetében. Emlékeztem, hogy úgy éreztem magam, mint egy bűnöző, amikor három, Addy tüdejében eltárolt Démonlehelettel teli lufit vittünk fizetségül némi információért egy mohó ördögfiókának. Megkísértettük vele, rájátszottunk a függőségére, amíg meg nem adta nekünk, amit akartunk. Soha életemben nem éreztem magam annyira mocskosnak, mint akkor. Es akkor az egyik lufi kidurrant, és... Jaj, ne. Az egyik lufi egyenesen Nash arcába robbant. O pedig csak köhögött és fuldoklott - mert véletlenül beszívta. Én pedig észre sem vettem. - Miért nem szóltál nekem? - Kihallottam a sírós élt a saját hangomból, amely mintha közös, egyenetlen ritmusra reszketett volna a szívemmel. Nash leereszkedett a mellettem lévő padra, és az ölébe eresztett kezére meredt. - Eleinte nem is tudtam, mi történt, és mire elkezdtem sejteni, te már haldokoltál a karmazsinfutó mérgétől. Mit számított az én ostoba bizsergésem a te életedhez és Addy leikéhez képest? - Nash ismét megvonta a vállát, mintha az, hogy az én problémámat választotta a sajátja helyett, nem lenne nagy ügy. - De nem voltam képes legyőzni, és mire te jobban 177

lettél, én már függővé váltam. Onnantól egyenesen vezetett az út lefelé a lejtőn. Bénultam hagytam, hogy a fejem a kezembe hulljon, és az agyam éppen úgy lefagyott a sokktól, mint az orrom a hidegtől. Hogy lehet, hogy nem vettem észre? Hogy lehet, hogy mindennap találkoztam Nashsel, és fogalmam sem volt arról, mi történik? De pont ez az! Alig láttam Nasht egy hónapig azután, hogy érintkezésbe került az anyaggal, csak pár perc erejéig egy-egy óra között, és fél órán át az ebédidőben. Nagyon komoly szobafogságot kaptam, így akkor váltam elérhetetlenné számára, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Amikor már az is az én hibám volt, hogy egyáltalán függővé vált. Ein rángattam le az Alvilágba, és én vettem rá Addyt, hogy fújja fel azokat a lufikat. Koncentrálj, Kaylee! Az önmarcangolásra később is lesz időd. — Szólnod kellett volna nekem — nyögtem fel, miközben ismét rábámultam. — Tudtam volna neked segíteni. Nash megvonta a vállát, és zsebre dugta érdes, ökölbe szorított kezét. - Azt hittem, magamtól is sikerülni fog leszoknom, és te meg sem fogod tudni. — Jogom lett volna tudni! - Egyik fagyos kézfejemet végighúztam a csöpögő orrom alatt. - Én minden titkomat elmondtam neked, még azokat is, amelyeket a legszívesebben elfelejtenék, mert azt hittem, megbízhatok benned. — A kezem ökölbe szorult a semmi körül, mintha a levegőbe markolva vissza tudnám nyerni a szükséges önuralmat. — Te meg végig hazudtál nekem. Miért, Nash? — Mert nem akartam, hogy megtudd! - Nash felállt, és masírozni kezdett a betonlapokon, a sövényt bámulva, mielőtt rám pillantott volna, és tehetetlen mozdulatot tett volna az egyik, hidegtől vörös kezével. - Nem tudom legyőzni, Kaylee. Még csak nem is akarom legyőzni. - Pislogott egyet, és az íriszében vágy kezdett kavarogni — éhség valami olyasmire,

178

amit én nem tudtam megadni neki az én mellkasomban pedig úgy telepedett meg a fájdalom, akár egy csúnya tüdőgyulladás. - Olyan érzés, mintha az egész világ vibrálna, és amikor kiszáll az emberből, minden üresnek és színtelennek tűnik, és az ember semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy visszajöjjön az az érzés. Már azelőtt, hogy megjelennének az elvonási tünetek, bármit megtenne azért, hogy visszaszerezze, mert amíg tart, semmi baj nincs az égvilágon... Nem számít, ha az ember elfelejt vagy elveszít valamit... Vagy ha csalódást okoz valakinek. Nincs semmi gond, minden jónak tűnik, és azt szeretnéd, ha ez soha nem érne véget. Érted már? Nem akartam, hogy tudd, hogy én nem akarom, hogy véget érjen... Miközben az utolsó, szenvedéssel teli mondata a mögöttem lévő házból kiszűrődő dübörgő basszust leszámítva némaságba fúlt, Nash leereszkedett a velem szemben lévő padra. Én csak bámulni tudtam rá, és elszántan próbáltam lecsillapítani a félelem, a csalódottság és a harag bennem tomboló viharát. - Azért nem probléma neked semmi, amikor Démonlehelet van benned, mert semmi nem fontos. - Én viszont szerettem volna fontos lenni, szerettem volna számítani Nashnek! Többet jelenteni számára, mint a következő adagja. - Nash, azt azért fontosnak kellene tartanod, hogy hagytad ennyire elíajulni a dolgokat. Hogy a kábítószered miatt Scottot bezárták, én pedig majdnem meghaltam. - Nem. - Hevesen megrázta a fejét, nedves szempillái csillogtak a kinti lámpák fényében. - Annak semmi köze hozzám. A srácok soha még csak nem is láttak engem lufival. Hittem neki. Túlságosan bátran nézett a szemembe ahhoz, hogy hazudjon; a szivárványhártyájában higgadtan kavargott az őszinteség. Viszont ezek az egybeesések egyszerűen túlságosan is... egybeestek. Biztos, hogy Nashnek volt valami köze ehhez az egészhez, még akkor is, ha nem tudta.

179

Becsúsztattam jéggé fagyott kezeimet a kölcsöndzsekim zsebébe, és a jobb oldaliban valami hideg, kemény tárgyat tapintottam ki. Elővettem belőle a súllyal ellátott, fekete műanyag lufilezárót. -

Szóval, gondolom, Everett a te dílered is, igaz?

Nash felsóhajtott: - Aha. De esküszöm, fogalmam sem volt, hogy embereknek is árusít, amíg Fuller ki nem mondta a nevét. Megint hittem neki. De ez megint nem számított. - Rajtad keresztül érte el őket valahogy. Csak így történhetett. Máskülönben ennek az egésznek semmi logikája nem lenne. - Nem. - Nash megrázta a fejét, és már nem voltam benne biztos, melyikünket akarja meggyőzni. - Everett nem tudja a nevem, és soha nem adtam meg neki senki másét sem. Én megvontam a vállam, és éreztem, ahogy a pánik hideg, vékony szalagja lassan körbefonja a gerincem alját. - Akkor követett téged. Látott az iskolában, és ráébredt, hogy ott egy egész kiaknázatlan piac rejlik. Egy egész elkényeztetett, óvatlan kölykökkel teli világ, akiknek több pénzük van, mint eszük. -

Nem tudom. Lehet - engedett végül Nash.

- Mi Everett vezetékneve? — Ismét leereszkedtem a padra, és begubóztam Nash dzsekijébe, mert hirtelen maga alá gyűrt a kimerültség, amelyet addig puszta akaraterővel és koffeinnel próbáltam legyőzni. - Gőzöm sincs - válaszolta Nash, mire mindkét szemöldökömet felvontam. — Esküszöm! — vonta meg a vállát védekezőn. -

O ember?

-

Félig. Az anyja hárpia.

Lefogadom, hogy nagyon furcsa gyermekkora lehetett. És a kevert vére magyarázatot ad arra, hogyan élhette túl a függőségét annyi ideig, hogy még nyerészkedni is tudjon rajta... É 180

Nash ismét megvonta a vállát, majd csüggedten levetette magát a mellettem lévő padra. - Nem tudom. Őket még soha nem láttam. Lehet, hogy drogosok. Számomra nem tűntek drogosoknak. De persze számomra Nash vagy Doug sem tűnt annak. - Hogyan sikerült kapcsolatba lépned Everett-tel? - A fogaim vacogtak, és erőlködnöm kellett, hogy érthetően tudjak beszélni. — Hogyan talál az ember magának alvilági dílert? Nash kifújta a levegőt, majd a fehér felhőcskét bámulta, látványosan kerülve a tekintetem. - Beajánlottak neki. Belém visszatért az a rossz érzés, és irgalom nélkül kavargatni kezdte a gyomrom tartalmát. - Beajánlottak? - Meg kell értened, Kaylee — kezdte Nash, miközben hirtelen éhes pillantással fordult felém, s az írisze lassan örvénylett. — Te nem voltál jól a karmazsinfutó mérge miatt. Addyt még el sem temettük, én viszont kezdtem rosszul érezni magam, mintha lement volna a vércukrom, vagy ilyesmi. Semmire nem tudtam koncentrálni, de fogalmam sem volt, hogy mi bajom, amíg el nem kezdtem reszketni és rángatózni, mint az az ördögfióka, aki másra sem vágyott, csak egy újabb adagra. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Úgyhogy .rávettem Todot, hogy keljen át velem. - Tód vitt el az Alvilágba? - Általában semmi, amit Tód tesz, nem tud meglepni. Ő nem a megszokott emberi perspektívából nézi a dolgokat - még csak nem is a megszokott lúdvércperspektívából —, és az erkölcsi iránytűje mintha mindig éppenhogy csak észak mellé mutatna, egy kicsit balra... Viszont Tód soha nem ártana Nashnek szándékosan. És soha nem hagyná, hogy megsérüljön. - Nem tudta, miért - magyarázkodott Nash. - Tartozott nekem egy szívességgel... Ne kérdezd meg! - tette hozzá, amikor pontosan ebből a 181

célból kinyitottam a számat. - És én behajtottam rajta, minden magyarázat nélkül. O átvitt, utána fél órával később visszajött értem. - És akkor mi volt? Átestél Everetten az Alvilágban? - Beletöröltem az orromat abba a zsebkendőbe, amelyet Nash bal kabátzsebében találtam. - A félhárpiák át tudnak járni? -

Egyedül nem. Nem hinném, hogy Everett valaha is járt volna ott.

Nash lepillantott az ölébe; a kezei már szinte lilák voltak a hidegtől. Beletelt pár pillanatba, amíg megértettem. Ha nem azért kelt át, hogy dílert keressen... Éreztem, ahogy kiszáll a vér az arcomból, és eltávolodtam Nashtől a pádon. - Kérlek, csak azt ne mondd, hogy azért mentél oda, hogy keress egy pokolfajzatot! - Lufiból szívni a Démonleheletet önmagában is elég rossz, de közvetlenül a forrásából? Nash elfintorodott, láttam az arcán, hogy hezitál. -

Nem tudtam, mi mást tehetnék. Nagyon kétségbe voltam esve.

- Melyik pokolfajzat volt az? - kérdeztem olyan halkan, hogy én is alig hallottam a saját szavaimat. Csak kettőt ismertem a környéken - vagyis a környékünk alvilági megfelelőjében és elszörnyedtem a gondolatra, hogy Nash bármelyiknek is a közelébe ment. - Muszáj volt odamennem, Kaylee. — Nash hangjában könyörgés csengett, hogy értsem meg. - Azt hittem, haldoklóm. Te nem tudod, milyen az. -

Nash, ki volt az?

-

Avari - suttogta Nash.

A szívem egészen a gyomromig zuhant. Egy arc villant fel az emlékeimben, és olyan borzongás kísérte, amelynek semmi köze nem volt a hőmérsékleti viszonyokhoz. Avari a kapzsiság démona, aki licitálni kezdett a lelkemre, amikor az Alvilágban haldokoltam. Dermesztő hangja ott kísértett a rémálmaimban, 182

azt ígérve, hogy egy szép napon rettenetes kínszenvedéseket fog nekem okozni, még akkor is, ha minden szereltemet el kell pusztítania ahhoz, hogy bosszút állhasson rajtam. Nagyon úgy tűnik, hogy Nashsel kezdte.

183

A rémület és a harag úgy árasztott el, mintha infúzióval csepegtettek volna mérget az ereimbe. Felpattantam a pádról, Nash pedig elkapta a karom, hogy megakadályozza a távozásomat. - Kaylee, kérlek... - könyörgött, és az ujjai átmelegítették kicsit az enyémeket is. Ha az ő bőre hidegebb lett volna, mint az enyém - ha bármi okom lett volna azt feltételezni, hogy még mindig van egy kis dér a szervezetében -, akkor futva tettem volna meg az utat az autómig. De mivel Nash nem volt hideg, megfordultam, és arra kényszerítettem magam, hogy ránézzek. - Szóval, hogy csinálta? - követeltem magyarázatot éppen olyan hűvös hangon, amilyenek a még mindig a kezében lévő ujjaim voltak. - Fújt neked egy lufit? Csak úgy? — Hát... nem. - Megesküdtem volna, hogy Nash elpirult, annak ellenére, hogy nem voltak túl jók a látási viszonyok. — Megcsókoltad Avarit? - A gondolatra az én ajkam is kihűlt, és nem voltam képes elnyomni a viszolygásomat, amiért egy alvilági pokolfajzattal kellett indirekt intim kapcsolatba kerülnöm a fiúmon keresztül. - Sokkal inkább olyan volt, mint a mesterséges lélegeztetés - erősködött Nash, ám a racionalizációjától semmi nem lett jobb. Egy pokolfajzat 184

megcsókolásának gondolata a rémület és az undor olyan mély szakadékéba taszított engem, amelynek korábban a létezéséről sem tudtam. - És az után az első alkalom után beszervezte Everettet, hogy nekem ne kelljen többször átkelnem. - Hát, milyen kedves tőle! - csattantam fel, miközben kirántottam az ujjaimat a szorításából. Nash elengedte a füle mellett a szarkazmusomat. - Akkoriban én is így gondoltam, és nem értettem, miért vállal ennyi fáradságot. De most már egyértelmű, hogy miért éri meg neki. - A bulizó kamaszokkal teli ház felé mutatott, akik majdnem egy másvilági drogkereskedő klientúrájává váltak. Nekem viszont nem volt annyira egyértelmű, hogy mi ebben az üzlet. - Avari mit nyer ezen? - Én arra tippelnék, hogy a szenvedésükből fog táplálkozni, amíg meg nem halnak. A pokolba is, Carterből most lett éjjel-nappali svédasztal... Ékkor majdnem visszaöklendeztem a gyomromból a nemrég elfogyasztott tacókat. - Szerinted róluk most lemondott? — intettem a folyamatban lévő buli felé. - Kizárt. Csak most kaptunk egy kis gondolkodási időt. Én mentálisan és testileg is kimerültén dőltem hátra a pádon. Nem igazán tudott lelkesíteni ez az átmeneti lazítási lehetőség. - Szóval, te tudod, hogyan lehet kapcsolatba lépni Everett-tel, igaz? Te szoktad hívni, amikor... még többre van szükséged? - Ennek a puszta gondolatától is ki rázott a hideg, de ha Nash tudja, hogyan lehet megtalálni, akkor legalább lenne valami érdemi információnk, amelyet átadhatnánk az apámnak. Vagy annak, aki a leginkább alkalmas arra, hogy lerendezzen egy alvilági félhárpia drogdílert. Léteznek egyáltalán ilyen embereink? A rendőrök természetfeletti megfelelői? Vagy' ez nálunk olyan polgárőrség-szerűen működik? 185

Tényleg nem tudnám megmondani, hogy melyik lehetőséget tartottam ijesztőbbnek... - Nem egészen - felelte Nash, megint kerülve a tekintetem. — Arról fogalmam sincs, hogy az emberi... ügyfeleivel hogyan dolgozik, de az én esetemben Everett csak a hordár, Avari személyesen veszi át a fizetséget. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam lejben összerakni a dolgot. A pokolfajzatok számára fizikai képtelenség, hogy átkeljenek a mi világunkba, és Nash azt mondta, ő sem szokott visszamenni... - Nem értem - válaszoltam, miközben a rossz előérzettől még jobban összeszorult a gyomrom. — Hogyan veszi át a fizetséget, ha egyikőtök sem szokott átkelni? - Egyfajta távmegoldásról van szó. — Nash felsóhajtott, és végül a szemembe nézett, mielőtt ismét értetlen arcot vághattam volna. — Több módja is van annak, ahogy egy pokolfajzat kapcsolatba tud lépni az emberi világgal, bár mindegyik szívás. Megborzongott valami rettenetes emléktől, engem pedig hirtelen elöntött egy újabb megérzés hulláma, és egy újabb kirakósdarab került a fejemben a helyére: - A rémálmod... Avari álmodban szokott beszélni veled? Nash becsukta a szemét, mintha össze akarná szedni magát - vagy mintha nem akarná, hogy az írisze túl sokat eláruljon és amikor ismét találkozott a tekintetünk, az övé mintha bezáródott volna. Bezárta a lelkére nyíló ablakot. - Én nem beszélgetésnek nevezném, de igen. Az álmaimban, vagy egy... közvetítőn keresztül. - Közvetítőn? Nash felsóhajtott. - Néha képes valaki máson keresztül beszélni velem ebből a világból - bárkin keresztül, akivel kapcsolatban áll.

186

- Olyasmire gondolsz, hogy megszállja az illetőt? - Abszolút nem hátborzongató, de tényleg. - Jobb szó híján, igen. És meglehetősen biztos vagyok benne, hogy Carter árnyékembere is ő lesz. Azt hiszem, igazad volt a hallucinációival kapcsolatban. Bár arra nem jöttem rá, hogy Scott kit is hall igazából. - Te tudtad ezt, nem? - estem neki Nashnek, és a hangom konkrétan remegett a dühtől. Hátrahúzódtam, hogy maradjon köztünk egy kis távolság. - Te tudtad, hogy Scott igazából Avarit hallja, mégis hülyét csináltál belőlem az apám előtt. Miért? - Ne haragudj! - Nash pillantása úgy hullt a mélybe, mint egy horgony. - Attól féltem, hogy ha megtudják, hogy egy pokolfajzatot hall, akkor ki akarják majd deríteni, ki az, és végül össze fogják kapcsolni velem. - Tehát azért tüntettél fel engem őrültként, hogy eltüntesd a saját nyomaidat? Milyen lovagias vagy - köptem ki. Az a Nash, akivel három hónappal ezelőtt megismerkedtem, erőt és magabiztosságot adott nekem. Feláldozta a saját biztonságát, hogy megvédjen engem. Most pedig hazudozik nekem, befolyásol engem, és eltitkol olyan információkat, amelyek segíthettek volna megmenteni a legjobb barátját. Az egész a Démonlehelet miatt lenne? Meg tudja őt változtatni Avari lélegzete? Máris rothadásnak indult a lelke? - Annyira sajnálom, Kaylee... - kezdte Nash, de én egy határozott legyintéssel belé fojtottam a szót.. Már untam az értelmetlen mentegetőzést. - Én is Avaritól kapom a rémálmokat? Miatta vannak ezek a halálálmaim? Nash elkeseredetten megvonta a vállát: - Nem hinném, hogy a pokolfajzatok képesek lennének megérzéseket kelteni benned, ha senki nem haldoklik, de, őszintén szólva, nem tudom.

187

Észre sem vettem, hogy a fogamat csikorgatom, amíg fájni nem kezdett az állkapcsom. Hogyan válaszolhat ilyen sok kérdésre ilyen kevés információval? - Szóval, ez azt jelenti, hogy neked nincs meg Everett száma, e-mailje, semmi ilyesmi? Nash ismét megrázta a fejét: - Avari csak azt mondja meg nekem, hogy hol és mikor tudok vele találkozni. Ezért kellett eljönnöm a buliba. Mert egyedül nem tudom felvenni a kapcsolatot Everett-tel. — Én közbe akartam vágni, de Nash sietve folytatta: - És Fuller sem. Már megkérdeztem. Everett felhívja, megbeszél vele egy találkozót, és a száma ismeretlen számként jelenik meg. Nash vágott egy grimaszt, és összedörzsölte a kezeit egy kis melegségért. Én is fáztam a dzsekije ellenére, és egy részem szeretett volna közelebb húzódni hozzá, hogy felmelegedjen. De még nem álltam készen arra, hogy olyan közel kerüljek hozzá. - Szóval, Avari az általa okozott szenvedésből táplálkozik, Everett pedig a pénzt kapja - foglaltam össze, miközben a miheztartás végett még jobban elhúzódtam Nashtől. —Te mégsem szenvedsz úgy, mint Doug és Scott. — Valószínűleg azért, mert nem ember. - És neked nincs pénzed. Miért éri meg Avarinak, hogy veled foglalkozzon? - Nash tekintete a padot markoló kezeire vándorolt a combja két oldalán. Engem pedig egy újabb rádöbbenés azzal fenyegetett, hogy maga alá gyűr. - Máris megéri neki, igaz? — A pulzusom ott lüktetett a fülemben, és nem voltam biztos abban, hogy hallani akarom a választ. De muszáj volt megkérdeznem. - Te mivel fizetsz, Nash? Megrázta a fejét: - Kaylee, nem akarod... - Szolgálattal? - szakítottam félbe, miközben megfordultam a pádon, hogy rászegezzem a tekintetem. - Nem árusítasz neki, ugye? — suttogtam, mert képtelen voltam hangosabban megszólalni.

188

- Nem! - tiltakozott Nash, miközben a hátamat dörzsölte a kabáton keresztül. - Nem erről van szó. - Akkor miről? - ráztam le magamról a kezét, némán, vakmerőén könyörögve neki, hogy mondja el az igazat. - Mivel fizetsz neki, Nash? Nash felsóhajtott, és mintha az egész teste leeresztett volna, csak az állkapcsa feszült meg. - Érzelmekkel, múlt időben. - Micsoda? - éreztem, hogy összeszaladnak a ráncok a homlokomon. - Ez meg mit jelent? Az érzelmeidet adod neki? És akkor te már nem tudsz érezni? - A bennem felhorgadó elszörnyedés leírhatatlan volt. Az egyetlen olyan dolog, amely megközelítette ezt, a fekete sikoly volt, amelyet a Halál közeledésekor éreztem. - Nem, nem a jelenlegi érzelmeimet - erősködött Nash, hogy megnyugtasson engem, noha a szeméből kiolvasható komorság másról árulkodott, mint a hangja, úgyhogy a nézése ezúttal inkább ijesztő volt, mint megnyugtató. - Néhány, az emlékeimben élő érzelmet. - Felfalja az emlékeidet? — El sem tudtam volna képzelni ennél intinrebb erőszakot. Nash azokat az élményeit adta oda, amelyek azzá tették őt, aki. Azzá a valakivé, akit én szeretek. Végighúztam a kezem a sima, hideg pádon, mert hirtelen nagyon vágyni kezdtem valami kézzel fogható, érdes dologra, amely visszaránt engem a valóságba. Abba a világba, ahol élelmiszert esznek, és amelyikben az emlékek sérthetetlenek. Érinthetetlenek. - Nem. - Nash vadul megrázta a fejét, és egyik meleg kezét az enyémre tette a pádon. Ugyanakkor valahogy mintha inkább elrabolta volna belőlem a fogyatkozó hőt, semmint hogy felerősítette volna. - Csak a bennük lévő érzelmeket. Amikor múltbéli dolgokra gondolok, már nem azt érzem, amit akkor éreztem, amikor megtörténtek. Múltbéli érzel-

189

meket... — Próbált megnyugtatóan mosolyogni, de kudarcot vallott. Csúnyán. — Azokra amúgy sincs szükségem, nem? Előttem elsötétült a világ, és a hallásom is eltompult, miközben belém hasított a sokkhatás és a rémület, s elvágta a világhoz fűződő kapcsolatomat. Majd egy csapásra ismét működni kezdtek az érzékszerveim, erősebben, mint valaha; a kerti lámpa kiégette a szemem, a hideg megbénította a bőröm. - Azokra nincs szükséged? Nincs szükséged arra, hogy újra átéld a múltbéli érzelmeidet? - Kikaptam a kezem Nashéból, ismét felugrottam a pádról, és ezúttal túl lassúnak bizonyult ahhoz, hogy elkapjon. - A legtöbb esetben ez áldás, Kaylee - erősködött Nash, miközben én lassan elhátráltam tőle, azon gondolkozva, hogy javítana vagy rontana-e a helyzeten, ha egyszerűen elsétálnék. Azzal vajon időt adnék magunknak a gondolkodásra, és arra, hogy hiányozzunk egymásnak? Vagy arra, hogy rájöjjünk, eleve nem lett volna szabad összejönnünk. Végtére is, én rángattam le Nasht az Alvilágba, ahol áldozatul esett a Démonleheletnek. Ö pedig hazudott nekem, és kettesben hagyott Scott-tal, aki megpróbálta elvágni a torkom. Talán mégsem vagyunk annyira egymáshoz valók... — Olyan, mint a mentális érzéstelenítés - folytatta Nash, némán könyörögve a megértésemért. — Azok a dolgok, amelyek régen fájtak... - megvonta a vállát .. .most már csak... zsibbadnak. - Es a zsibbadás áldás? — Ez meg miféle elcseszett nézőpont? - Van fogalmad arról, mit adnék én azért, ha lenne néhány emlékem az anyámról, Nash? Ha tudnám, hogyan élt, és milyen érzés volt, amikor meghalt? Te meg egyszerűen eldobod a múltadat! - Nem erről van szó. - Nash lehunyta a szemét, és mélyen beszívta a hideg, éles levegőt. - Az emlékeimet nem veszítem el. Azok még mindig ott vannak. - De mit számít, ha már nem érzed át őket? - Soha nem voltam még 190

ilyen tehetetlenül dühös vagy csalódott életemben. Hogyan hagyhatta, hogy Avari megszerezze egy ennyire fontos részét? Nash ismét felsóhajtott, és a kis huzat az ajkai között letaglózó súlyú reménytelenséget közvetített. Elkeseredettséget. - Ez volt az egyetlen elfogadható ár, Kaylee. Az egyetlen olyan, amelyről hajlandó voltam lemondani. És ezt te is megértenéd, ha tudnád, hogy igazából mit akart tőlem. A lelkét? A vérét? A szolgálatait? Ezúttal nem kérdeztem meg. Számomra ezek mind elfogadhatatlan árak lettek volna, de én soha nem voltam az ő helyében. Mit adtam volna azért, hogy megszabadítsanak a karmazsinfutó mérgétől, ha nem értünk volna vissza időben az emberek világába? A lelkemet biztosan nem. De vajon odaadtam volna az emlékérzelmeimet az életemért cserébe? Attól függ, melyik emlékekről lett volna szó... - Melyik emlékek azok, Nash? - követeltem magyarázatot, mert hirtelen megijedtem, hogy nem szabott korlátot annak, mit vehet el tőle Avari. — A bilire szoktatásé? Az első fogad kihúzásáé? Az első önálló biciklizésedé? Melyiket veszítetted el? Nash lassan megrázta a fejét. - A legintenzívebbeket - ismerte be végül. — Csak azoknak van számára értéke, amelyeknek számomra is igazi értéke van. Vettem egy mély, hideg leyegőt, de az a torkomon akadt, egy zokogás mögött.

i

- Rólunk? — Lehunytam a szemem, és visszapislogtam a könnyeimet, amikor eszembe jutott az a sok alkalom az elmúlt pár nap során, amikor Nash írisze hirtelen mozdulatlanná dermedt ahelyett, hogy érzelmek kavarogtak volna benne. Vajon olyankor mindig eszébe jutott valamilyen emlék? Megpróbálta azt érezni, ami régebben ott volt? - Még mindig 191

volt legfájdalmasabb feltételezésemet. — Amikor megnyugtattál, hogy ne sikoltsak? Amikor kitaláltad, hogy ki vagyok? Hogy olyan vagyok, mint te? - Nash szeme könnyben úszott, de a szivárványhártyája fájdalmasan mozdulatlan maradt. Egyetlen szín sem kavargott az általam mindig anynyira szeretett barnák és zöldek közül. Nyeltem egy nagyot. - Amikor először megcsókoltál? — Nash lehunyta a szemét, hogy ne olvashassam ki belőle az igazságot, mire újra átjárt a harag. Nem! Azt hogyan adhatta oda! Az én legértékesebb emlékeim kevesebbet jelentettek szalmára, mint a következő adagja? Mi mást adott el?— Az apád halálára? Tód halálára? Érzed még, amit akkor érezték amikor én haldokoltam? - estem neki végül, s amikor Nash megrázta a lejét, miközben lehunyt szemhéja alól könnyek gördültek ki, nem bírtam volna többet elviselni. - Az összes eltűnt, Kaylee. Ahogy én is megsemmisültem. Leráztam magamról a kabátját, ledobtam a téglaösvényre, majd a fagyos levegő erejét megtapasztalva hangosan levegő után kezdtem kapkodni. A fülemben doboló vér hangja elnyomta a buli zaját, miközben végigrohantam a kőúton a kecses lakapuig. - Kaylee, kérlek... - Nash suttogása egy utolsó, elkeseredett Befolyáshullámmal együtt csapódott a hátamba, de én kihúztam magam, és folytattam az utam. Túlságosan letaglózott a saját veszteségem - a fiúm, aki nem emlékezett arra, hogy miért szeret -, ahhoz, hogy az övére gondoljak. Amikor megálltam, hogy feltépjem a kaput, letöröltem az égető könnyeket a jéghideg arcomról, és mire bekanyarodtam a ház első sarka mellett, már ismét futólépésre váltva robogtam a kocsim felé. Es a legjobb emberbarátnőm felé, aki majd egészségtelen ételekkel fog vigasztalni, bár a fájdalmam okát soha nem fogja megtudni. Azonban pánik hasított belém abban a pillanatban, amikor meglát-

192

nak támaszkodó alakot, ismerős, sötét rémület fonódott a gerincem köré, vastag, forró ujjait a torkom felé nyújtogatva. Az utcai lámpa fénye megcsillant a két sápadt kéz között lévő élénkpiros lufin, de a kezek tulajdonosának testét betakarta a sötétség, árnyékban hagyva az arcát. Miért hagyta magára Emma a lufit? - Kaylee, jól vagy? - kérdezte Emma, és amikor megpördültem, láttam, amint becsukja maga mögött Dougék ajtaját, és máris felém kocog a lépcsőn, immár a dzsekijében. - Nash hol van? - Én megráztam a fejem, és összeszorítottam a számat, mert képtelen lettem volna üvöltözés nélkül válaszolni neki így, hogy a halál sikolya átvette felettem az uralmat. Ügy fonódott a torkom köré, mint egy szegecses kesztyű, és a vér ízét éreztem a nyelvem tövén. Ez az előérzet nagyon erős volt; az illető nagyon-nagyon hamar meg fog halni. Emmáról jelentőségteljesen az autómra néztem, hogy odatereljem az ő pillantását is. Hogy a szememmel beszéljek hozzá. De Emma nem Nash volt. Ő nem értette. - Mi a baj, Kaylee? Frusztráltan hátat fordítottam neki, és a kocsim felé kezdtem szaladni, most először rohanva a halál felé, mert ezúttal az erőfeszítésem nem volt értelmetlen. Nash azt mondta, hogy az alvilági dolgok által okozott halálok nincsenek előre megírva, úgyhogy bárkiről is van szó, ha a Démonlehelet okozza a bajt, akkor meg tudom menteni - amennyiben időben odaérek. Éppen csak elszáguldottam a következő sötét, néma ház mellett, amikor ismét kinyílt az öreg fakapu,, és valakinek a talpa alatt elszáradt, téli fű zörrent meg. - Mi a baj? - kiáltott fel mögöttem Nash. - Nem tudom! - kiabálta Emma, miközben Nash léptei is leidobogtak mögöttünk. - Nem akarja megmondani! Es Nash számára ennyi elég is volt. - Kaylee, állj! - üvöltötte, miközben utánam rohant. — Várj! - De én nem tudtam megállni. Kudarcot vallottam Nash esetében. Kudarcot val193

lottam Scott esetében. De ezt még megmenthetem. Kilenc méter. Csöpögött az orrom, és égett a torkom. - Maradj itt! - utasította Nash Emmát, ám az ő léptei egy pillanatra sem lassultak le. - Kaylee, állj! Hat méter. A kocsimnak támaszkodó alak kiélesedett, vonásai egy olyan arccá álltak össze az örvénylő árnyékok között, amelyet felismertem. Felemelte a lufit. A súllyal ellátott zárócsat a földre esett. Három méter. Az állam már görcsben volt, annyira megfeszítettem. A torkom úgy fájt attól, hogy visszatartottam a lélekdalomat, mintha borotvapengéket nyeltem volna. Két kezemet ökölbe szorítottam a két oldalam mellett, azokkal hajtottam magam előre. És most már a hangját is hallottam: - Hudson, te rejtegetsz előlem valamit! - A mosolya boldog volt. Megkönnyebbült. Tudatlan. - Visszafizetem... — Ne! — kiáltott fel mögöttem Nash, de én nem fordultam meg. Nem volt rá idő. - Az túl erős! Doug ennek ellenére a szájához emelte a lufit, és hosszan, mélyen beleszívott. Még akkor is mosolygott, amikor rángatózni kezdett...

194

- Ne! - kiabálta Nash ismét, és a következő pillanatban mintha gyorsított lejátszásra váltott volna az idő. Az én világom olyan sebesen száguldott végig a téren és az időn, hogy szédülni kezdtem, és körülöttem az egész környék hol beúszott a képbe, hol ki belőle. Doug vadul rángatózott, és az autómra esett. Kócos, barna hajtincsek hulltak tágra nyílt, üres szemébe. A keze rászorult a lufira. A Démonlehelet fagyos, fehér gőzként szökött ki belőle. Én félméternyire tőle csúszva megtorpantam, egyik kezemet a számra tapasztva, hogy visszatartsam a sikolyt. De teljesen kifulladtam, és nem tudtam megállni, hogy ne szívjam be a levegőt az orromon keresztül, megviselt tüdőm kielégítésére. Hátulról erős kezek ragadták meg a karomat, és emeltek fel. A világ forogni kezdett körülöttem, miközben levegőt vettem. Csípős, hideg levegőt. És tisztát. A kezek előrelöktek, és én a szomszéd kertjébe estem, a lábaim alig érték a talajt. Arccal lefelé zuhantam a hideg, kiszáradt fűre, amelyet nemrég fújtak zöldre műtrágyával. Olyan ügyetlenül érkeztem, hogy kinyílt a szám, s a torkomból kiszabadult a sikoly, Doug lelkét szólítva, miközben az felkészült rá, hogy elhagyja a testét.

195

Dong előrezuhant, és továbbra is görcsök között rángatózva elterült a járdán. A cipője az úttestre csapódott. A keze a járdát karmolászta. A feje a füvön pattogott. Sötét, áttetsző árnyékok örvénylettek körülötte. Az alvilági köd a semmiből áradt elő, hogy egészben nyelje magába a világomat. Nash felkapta a leejtett lufit, és gyorsan csomóra kötötte a nyílását, csapdába ejtve azt a kis gázt, amely még nem szökött ki belőle. Utána térdre rogyott Doug mellett, és két ujját a torkára tette, hogy kitapogassa a pulzusát, nem zavartatva magát a ködtől, amelyet ő nem láthatott. Én a valóság mindkét rétegét érzékeltem, és elszántan próbáltam szétválasztani őket. Visszatolni a ködöt. Ugyanakkor nem bírtam abbahagyni a sikolyt. - Ne! — formálódott meg Emma száján a hangtalan, tiltakozó sikoly. Emma belesüppedt mellettem a ködbe, a kezével eltakarta a fülét, kétrét görnyedve a sokktól. Sötét dolgok rohangáltak körülötte, amitől elöntött a hányinger. Könnyek szöktek a szemembe, majd ki is gördültek belőle. — Ne! — kiáltott fel ismét Emma, bár a hangját a saját sikoltozásomtól nem hallottam. Nash felnézett. A szemében fájdalom, bűntudat és lelkifurdalás tükröződött, továbbá rémület, éppen olyan eszeveszetten kavarogva, amilyen mozdulatlan volt a tekintete pár pillanattal korábban. Otthagyta a ködben és az örvénylő árnyékok között még mindig rángatózó barátját, és térdre rogyott mellettem. Ügy fordított, hogy ne lássam Dougot. Ajka a fülemet súrolta, de nem hallottam, mit mond. Nem használta a Befolyást. Mert én azt mondtam neki, hogy ne tegye. Hátrahajolt, és rám kiabált, miközben Emma zokogott, de én egyiküket sem hallottam. Ugyanakkor tudtam, mit akar mondani Nash: Húzd vissza. Meg tudod csinálni, Kaylee. El kell őt engedned...

196

Nehéz.volt. Annyira nehéz volt Nash segítsége nélkül. De nem engedhettem őt vissza a fejembe. Lehunytam a szemem, és mindkét kezem a számra tapasztottam, csakhogy ez nem volt elég. Szinte éreztem, ahogy a szürke köd a bőrömet simogatja. Összeszorítottam az állkapcsomat, ám a sikoly tovább szivárgott kifelé összezárt ajkaim közül, felsértve a belső szerveimet. Úgyhogy visszanyeltem, kezemet ökölbe szorítva a fájdalomtól, bezárva a sikolyt önmagamba, ahol úgy pattogott a torkomban, mint egy raj dühös darázs. Amikor kinyitottam a szememet, már eltűnt a köd. Nash még mindig engem figyelt. Doug még mindig rángatózott. Em még mindig sírt. Nash egyikünkről a másikunkra nézett, és aggódó pillantása végül rajtam állapodott meg. - Tudsz vezetni? - kérdezte, én pedig bólintottam, megkönnyebbülten, hogy hallom a hangját. Abban nem voltam biztos, hogy így, hogy miközben Doug haláldala emészt belül, képes leszek-e vezetni, de Emma ivott. Vagy én, vagy egy taxi. - Oké. - Nash otthagyta Dougot - aki még mindig rángatózott —, és két karjánál fogva annyi gyengédséggel emelte fel Emmát, amennyit csak az idő szűkössége engedett. - Em, meg kell nyugodnod. Doug még él, és én mindent meg fogok tenni érte, amit tudok. - Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy Doug szinte már meghalt, de lehet, hogy Emma ezt nem tudja.. Még soha nem volt téves előérzetem. — El kell tűnnötök innen Kaylee-vel, mielőtt ismét sikoltozni kezd. - Nash odébb támogatta Emmát, közben beszélt hozzá, és óvatosan beültette az utasülésbe, majd becsukta az ajtót. - Menjetek egyenesen haza! - mondta, míg megkerülte az autót, hogy nekem is kinyissa az ajtót, mivel én fél kezemet szilárdan a számon tartottam. - Mindenesetre vezess lassan! Később majd felhívlak. Bólintottam. Fel fogom venni a telefont, amikor hív, annak ellenére, hogy most folytattuk le a legdurvább veszekedést a veszekedések törté197

netében, mert köztem és Nash között nem olyan egyszerűen mennek a dolgok, hogy szakítunk, aztán kibékülünk. Köztünk minden élet-halál kérdése. Szó szerint. Nash becsukta az ajtót, én pedig a szabad kezemmel elfordítottam a kulcsot az indítómotorban. Utána megmarkoltam a kormányt, és beletapostam a gázba. Az utolsó dolog, amelyet a tükörben láttam, mielőtt befordultam a sarkon, Nash volt, amint az egyik legjobb barátja mellett térdel, és már húzza is elő a zsebéből a telefont. Még senki nem jött ki a házból - az egész dolog nem telhetett többe két percnél, és a bulizene elnyomta a sikoltozásomat -, de nem is olyan sokára valaki majd véletlenül kisétál, és egy hét alatt a második buli végződik katasztrofálisan. Amikor kikanyarodtam a sarkon - sietségemben túl élesen, a kormányt rángatva -, elkezdett felszívódni belőlem a pánik, és a torkom ellazult egy kicsit. A tűpárnaérzés lassan alábbhagyott, s két sarokkal később ki is nyitottam a számat: vettem egy nagy levegőt. Igen hálás voltam, hogy a torkomból csupán reszelős zihálás tört elő. És ekkor döbbentem rá, hogy Emma még mindig sír. Összegörnyedve ült az utasülés egyik sarkában, térdét a mellkasához húzva, a biztonsági övét nem kötötte be, jobb halántékát a hideg ablaküveghez nyomta. A válla minden egyes halk hüppögésnél megremegett, és miközben őt figyeltem, felemelte az egyik karját, hogy a kabátja ujjával megtörölje az arcát. - Jól vag)ú - Bekapcsoltam az indexet a következő kanyar előtt, majd a piros lámpánál megálltam. - Nem. Meghalt? - Nem tudom. - Azt kívántam, bárcsak ne kellene vezetnem, hogy alaposabban megnézhessem Emmát. Hogy megtudjam, mennyire képes feldolgozni ezt az egészet. - De ha még nem is, hamarosan meg fog. Emma felém fordult, barna szeme tágra nyílt. Esdeklővé vált. 198

- Nem tudod megmenteni? Ahogy engem is megmentettél? - A hangja az utolsó szónál megtört, és Emma újabb könnyeket törölt le az arcáról. En lassan, szomorúan megráztam a fejem, majd a barátnőmre pillantottam, miközben egyik lámpa a másik után világított be az autóba. Vajat! valaha is könnyebbé válni fognak ezek a magyarázkodásoké - Em, ha megmentenénk, valaki másnak kellene meghalnia helyette. - Mert annak ellenére, hogy nem láttuk az illetőt, valahol a közelben ott volt egy kaszás, aki Doug lelkére várt, és ha visszaszereztük volna, akkor egyszerűen elvett volna egy másikat. Eegalábbis ez általában így szokott működni. A tervezetlen halálesetekkel kapcsolatban nem voltam biztos a dolgomban, de nem állt szándékomban kockáztatni. - Csak te, Nash vagy én lehettem volna az, és én egyikünket sem vagyok hajlandó feláldozni, hogy valaki mást megmentsünk. - Még a fiúdért sem. Bár ezt nem mondhattam ki hangosan. - Mi van, ha még nem jött el az ideje, hogy meghaljon? Nekem sem jött el, amikor meghaltam. Rendben, ez jogos érv. És egy nagyon nehéz kérdés. Lehunytam a szemem, lassan kifújtam a levegőt, majd visszakényszerítettem a tekintetemet az útra. Én pontosan ugyanezen gondolkoztam. De végső soron... - Az nem számítana igazán. — Lelassítottam a következő kanyar előtt, és bekapcsoltam az indexet. - Neked, annak a többi lánynak és Sophienak... egyikőtöknek sem kellett volna még meghalnia. Ennek ellenére a te megmentésed valaki másnak a halálával járt. Ezt nem kockáztathatom meg még egyszer. - Várjunk csak... Sophie-nak? - kérdezte Emma, és a döbbenet egy pillanatra elfedte a fájdalmat és az értetlenséget, amelyek úgy borultak rá, akár egy halotti lepel. - Sophie is meghalt? A fenébe! - Igen. De ezt ő nem tudja, úgyhogy kérlek, ne mondd el neki!

199

— Mintha annyira szeretnék Sophie-val beszélgetni. - Emma elhallgatott, aztán kíváncsiság csillant fel a könnyei mögött. - Mi történt? Én a gázra léptem, hogy átjussak egy sárgán, s utána ismét a megengedett sebességre lassítottam. Ha lemeszelnének minket, miközben Emma lehelete még sörszagú, az nem a legjobb lezárása lenne a legszörnyűbb hétnek a... világtörténelemben. —Val néni vette át a helyét. - Pontosan ugyanazt az áldozatot hozva meg a lányáért, mint amit az én anyám értem. Leszámítva, hogy eleve Val néni hibája volt, hogy Sophie egyáltalán meghalt. Ami az én szememben egy kicsit kiegyenlítette az áldozatát. — így halt meg a nagynénéd? - törölte Em a kabátujjába a könnyektől szétázott szempillafestékét. Én vállat vontam. — Sophie azt hiszi, hogy ő elájult a sokktól, és amikor magához tért, az anyja már halott volt. Fogalma sincs, hogy miért vagy hogyan történt, csak azt tudja, hogy nekem volt hozzá valami közöm, és arra a következtetésre jutott, hogy valahogy én vagyok érte a hibás. - Ami nem is állhatna távolabb az igazságtól, de senki — engem is beleértve - nem akarja elmondani az unokahúgomnak, hogy az anyja öt ártatlan lélek árán próbált örök fiatalságot és szépséget vásárolni. — Nem csoda, hogy gyűlöl téged... — Aha. - Bár az az igazság, hogy Sophie soha nem volt igazán melegszívű, szeretettek alkat. Emma perceken át csupán bámult kifelé az ablakon, noha volt egy olyan érzésem, hogy nem is látja a mellettünk elsuhanó sötét házakat. Majd felém fordult, és a szemében bánat tükröződött: — Kaylee, mi volt abban a lufiban? Én pislogni kezdtem az útra, és lassan kifújtam a levegőt. — Semmi olyasmi, amiről sokat szeretnél tudni.

200

- Láttam, hogyan rántott el téged onnan Nash. — Megreccsent a bőrhuzat, ahogy Emma kicsit áthelyezkedett. - Nem akarta, hogy akár csak egy szippantásnyit beszívj belőle, úgyhogy bármi is legyen az, átkozottul durva egy cucc lehet. - így van. - Ugyanakkor Nash simán megcsókolt és összevissza lehelt engem, miközben azon élt. Mennyit jelenthetek neki egyáltalán, ha képes kitenni ilyen kockázatnak? - Tennem kellett volna valamit - nyögött fel Emma. — Tudtam, hogy túl sokat szív, és mégis hagytam! - Akkorát toppantott a padlón, hogy az egész autó beleremegett, és a szívem sajogni kezdett. - Em, nem tudtad volna megakadályozni. - Ebben biztos voltam, ugyanakkor abban is, hogy Nash és én meg tudtuk volna. Scott és Doug esetében kudarcot vallottam, de ahhoz még nincs késő, hogy Nasht megmentsem. Bármit is tett, nem tudnék azzal együtt élni, ha hagynám, hogy ugyanaz történjen vele, mint a barátaival. - Ott kellene lennem. - Emma kihúzta magát ültében, nem is sejtve, merre kanyarodtak éppen a gondolataim. — El tudnál vinni a kórházba? Lehet, hogy még nem halt meg, és nekem mellette kell lennem. Tudom, hogy ez ostobaságnak tűnik, mert nem mintha szerelmesek lennénk, vagy ilyesmi, de borzasztóan érzem magam, amiért egyszerűen eljöttem... Én megcsóváltam a fejem, és bekanyarodtam Emmáék utcájába. - Nem tűnik ostobaságnak. De Em, téged nem fognak beengedni hozzá. Nem vagy rokon. - És Doug családja - amely ismereteim szerint az apjából és a mostohaanyjából áll - még mindig New Yorkban van munkaügyben. Ez azt jelenti, hogy Doug egyedül fog meghalni? Nash persze be tudja befolyásolni magát a kórterembe... - Egyébként is, Emma, az utolsó hely, ahol most lenned kéne, az egy rendőröktől nyüzsgő kórházi helyiség. Emma felsóhajtott, és belesüppedt az ülésébe, én pedig megálltam az úton a postaládájuk előtt. Emmáék háza sötét volt. 201

- Hol vannak a többiek? — A motor brummogása elhallgatott, amikor kihúztam a slusszkulcsot. - Traci dolgozik, Cara pedig a lányszövetség karácsonyi buliján van — felelte Emma, miközben én kinyitottam a kocsi ajtaját. Nem igazán számítottam arra, hogy bármelyik nővére otthon lenne péntek este, de amiatt aggódtam, hogy Emma anyja meglátja őt, mielőtt kimoshatnánk a felsőjét és megmoshatnánk a fogát. - Anyának pedig randija van, már ha el tudod ezt képzelni. — Emma is kinyitotta a saját ajtaját, és meglepően határozott léptekkel kiszállt a fűre. Ügy tűnik, a halál kijózanító hatással van az emberre. Nem mintha ez annyira meglepő lenne. Én felkaptam a zsákomat a ruháimmal - immár egy pólóval kevesebbel -, majd becsaptam a kocsi ajtaját, és bezártam az autót. Emma a bájos kis kőösvény felénél járt, ott kotorászott a zsebében a kulcsa után, amikor eszébe jutott, hogy én raktam el. Odaadtam neki, de annyira remegett a keze, hogy nem tudta becsúsztatni a zárba, úgyhogy visszavettem tőle, és kinyitottam az ajtót én. - Olyan tehetetlennek érzem magam! — vetette le magát az agyontömött kanapéra, miközben én bereteszeltem mögöttünk az ajtót. - Hasznavehetetlennek. Olyan dühösnek és... impotensnek! — Ezzel kihúzta magát, és akkorát öklözött a kanapé karfájába, hogy nem csodálkoztam, amikor a keze lehorzsoiódott és vérezni kezdett az érdes szövettől. Átnyújtottam neki egy papír zsebkendőt a dohányzóasztalon lévő dobozból. - Ezt a szót nem túl gyakran hallani lányok szájából - erőltettem magamra egy mosolyt, azonban a poénom úgy zuhant a mélybe, mint egy felhőkarcolóról ledobott tégla. Pontosan tudtam, hogy érzi magát Emma. - Komolyan beszélek. - Emma megnyomogatta a zsebkendővel az öklét, majd ledobta a papírgombócot a dohányzóasztalra. — Mi értelme tudni, hogy valaki meg fog halni, ha nem lehet tenni ellene semmit? Te 202

hogy bírod .ki ezt? - esett nekem. - Ezt a sok halált? Hogyan vagy képes elviselni, hogy te mindenki más előtt tudsz róla? Levettem a cipőmet, és szépen beraktam az előszobaszekrény előtt álló sorba, a többihez, majd leültem a kanapéra Emma mellé, és a vállára hajtottam a fejem. - Ismertél valaha bárkit, aki meghalt? - A szülei Emma négyéves korában váltak el, bár meglehetősen biztos voltam abban, hogy az apja is él még. Valahol. - Csak Rogert. - Ki az a Roger? - A hörcsögöm volt, hétéves koromban. Az számít? - Nem hinném. - Majdnem elmosolyodtam, de visszatartottam, amikor ráébredtem, hogy Emmának esetleg rosszuleshet. Nem tudhatom, mennyire álltak közel egymáshoz Rogerrel. - Akkor nem. - A barátnőm egyik lábát a másik alá dugta, és felém fordult. - És az biztos, hogy soha nem kellett senkit úgy látnom, hogy tudtam, hamarosan meg fog halni. Te hogy bírod ki ezt? — kérdezte meg ismét. E pillanatban nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elmondjam neki az igazat: sehogy. Nash nélkül sehogy. - Nem könnyen. — Felálltam, és két kézzel felhúztam Emmát is. - Ami azt illeti, rettenetes az egész. Van itthon fagyi? - Igen. - Emma letörölte az arcáról az újabb könnyeket, és bizonytalanul a konyha felé mutatott. — Tracit tegnap dobta ki a pasija. Idén már a negyedik. - Ez meglehetősen megdöbbentett engem. A Marshall lányok istentelenül gyönyörűek. — Van egy doboz Phish Food a fagyasztóban. - Remek. Válassz filmet, amíg én behozom a fagyit! Emma vonakodva bólintott, majd átment a nappali túlsó végébe a karcsú, egyszerű házimozi-rendszer mellett álló nagy halom DVD-hez. - Hozzál két kanalat is! — kiáltott hátra a válla felett, mialatt letérdelt, hogy végigböngéssze a címeket. 203

A film - tg\' könnyű, nyár esti romantikus vígjáték - első fele alatt Emma a fagyit lapátolta a szájába, és folyamatosan az éjjeliszekrényen heverő mobilom felé pislogott. Láthatóan azt kívánta, bárcsak megcsörrenne, és Nasli tájékoztatna minket a fejleményekről. De ez nem következett be. Mire vége lett a filmnek, Emma — fél kezében még mindig a kanalat lógatva — elaludt, és a tőlem kölcsönkapott pólóját több csepp csokoládés fagylalt ékesítette. Amikor felálltam, hogy kikapcsoljam a filmet, a kanala nagyot csattant a padlón, úgyhogy óvatosan gördültem le az ágyról, majd mindkét kanalat és a fagyisdobozt is kivittem a konyhába, s közben akkorákat ásítottam, hogy belesajdult az állkapcsom. A mikrohullámú sütő órája háromnegyed egyet mutatott, és átfutott az agyamon, hogy vajon mikor ér majd haza Mrs. Marshall. Fogalmam sincs, meddig szoktak randizni a felnőttek. Kivettem a hűtőből egy kólát, aztán visszabattyogtam Emma szobájába azzal a szándékkal, hogy felhívjam Nasht. De amikor az Emma oldalán lévő éjjeliszekrényre nyúltam a telefonomért, a barátnőm szeme felpattant, mintha kinyílt volna egy láthatatlan zár, amely addig csukva tartotta. En ijedten felsikkantottam, és hátraugrottam. — Em, jól vagy? - De a szeméből még akkor sem tűnt el az álom köde, amikor az arcát még mindig a párnára nyomva végre pislogott egyet. Nem is nézett rám - vagy bármi másra. - Em? Emma egyetlen, hátborzongatóan merev mozdulattal felült, és rám tekingetett, majd úgy nézett körbe a szobájában, mintha még soha nem látta volna - és ez messze a legbizarrabb dolog volt, amelyet életemben láttam. Bármelyik világban. - Emma? - A telefonomat a kezemben szorongatva lassan clhátráltam az ágytól, és a gyomromban közben különös, súlyos, lüktető érzés támadt. Mintha egy' raj vaspillangót nyeltem volna le.

204

- Nem egészen... - mondta egy mély, reszelés, ismeretlen hang, amikor a barátnőm szája megmozdult. A szívem zakatolni kezdett, a pulzusom pedig ott dübörgött a fülemben. - Akkor kicsoda? - Alec vagyok. Emma Dana Marshall megjelenítésében. Megjelenítésében... ? Hűha... - Ki vagy te, és mit csinálsz a legjobb barátnőmben? — Még jobban elhátráltam az ágytól, az üres kezemet hátranyújtva, hogy ne érjen váratlanul, ha beleütközöm valamibe. Egy részem - ami azt illeti, a legnagyobb részem - legszívesebben az ajtóhoz rohant volna. Csakhogy nem hagyhattam magára Emmát azzal, aki... aki rajta keresztül beszélt hozzám. Aki megszállta. Mert egyértelműen erről volt szó. - Elnézésedet kérem, hogy egy közvetítőn keresztül léptem veled kapcsolatba, ám pillanatnyilag elég korlátozottak a lehetőségeim - mondta Emma Alec hangján, olyan hatást keltve, mint egy rossz alámondás egy külföldi filmben. Azt leszámítva, hogy ebben az esetben a színésznő és a szinkronhang ugyanazon a nyelven beszélt. - Megígérem, hogy a barátnőd semmire nem fog emlékezni ebből. Lehet, hogy álmos és zavart lesz, amikor felébred, de nem lesz maradandó baja. - Ezzel Alec kinyújtotta a kölcsönvett karjait, mintha egy új inget próbálgatna. Nekem felkavarodott, a gyomrom étről a hétköznapi gesztustól és a komor képtől, amely kísérte, s zakatolni kezdett az agyam, hogy értelmezze, amit látok és hallok. De nem volt szerencsém. Emma valaki más hangján beszél hozzám. Embermikrofonként használják — ennek az Alecnek a közvetítőjeként. És hirtelen rémisztő felismerés kattant a helyére a nagyrészt rántottaszerű agyamban. Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból, és csak a hideg marad a nyomában.

205

Nash azt mondta, hogy Avari közvetítőkön keresztül szokott vele kapcsolatba lépni - úgy, hogy megszáll valakit a mi világunkból. És az elmúlt néhány hét során többször előfordult, hogy amikor Nash mellett aludtam el, zavartan ébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok, még azok alatt a titkos látogatások alatt is, amikor szobafogságban voltam. A múlt héten kétszer is előfordult, amikor munkába mentem, majd az iskola parkolójában, amikor aludtam egyet ebédszünetben... Neeem! A kezem ökölbe szorult a két oldalam mellett, és erőlködnöm kellett, hogy ellazuljon a fogásom a telefonomon. Úgy hullámzott végig rajtam a harag és a félelem, mint a mennydörgés az égbolton, sötéten, mélyen és fenyegetően. És az elárultatás kegyetlen, fehéren izzó villámának kíséretében, amely minden egyes idegszálamat megperzselte. Közvetítőszerepet játszottam Nash és Avari között. A pokolfajzat a saját külön bejáratú adóvevőjeként használt. Nash pedig hagyta.

206

- Tűnj el innen! - Körbenéztem Emma szobájában valami fegyver után kutatva - amíg rá nem ébredtem, hogy nem bánthatom a pokolfajzatot anélkül, hogy Emmát bántanám. - Tűnj el belőle! Neki semmi köze ehhez az egészhez! — Bármi is legyen „ez”. — Emma ember, és semmit nem tud a pokolfajzatokról, az Alvilágról meg a Démonleheletről, vagy bármi másról a te elferdült, perverz, mérgező, pokolbugyorszerű másik dimenziódból. .. Azért tartottam tudatlanságban Emmát mindennel kapcsolatban, ami az éjszakában zajlik, hogy megvédjem őt ezektől. Akkor meg hogy lehet, hogy most egy pokolfajzat hangján beszél hozzám? Miféle „kapcsolatban” lehet egyáltalán ezzel az alvilági testrablóval? És ha már itt tartunk, milyen kapcsolatban vagyok én Avarival? A legjobb barátnőm gondosan kiszedett szemöldöke meglepetten a magasba szökött. - Az én elferdült, perverz...? - Majd megértő arcot vágott: Alec elvigyorodott Emma szájával, én pedig megrökönyödtem azon, mennyire nem vall a barátnőmre ez az arckifejezés, pedig milyen sokat szokott rám mosolyogni ugyanezekkel a vonásokkal... Alec mindkét farmeres lábát átvetette az ágy szélén. - Te azt hiszed, hogy én egy pokolfajzat vagyok. 207

- Ez nem kérdés volt, és Alec pontosan ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint amilyennek Emma kinézett. Lassan megrázta a fejét, és a közös mosolyuk keserédesen melankolikussá vált. — Én ember vagyok. Csak abba a szerencsétlen helyzetbe kerültem, hogy az Alvilágban ragadtam. Döbbenten markoltam meg Emma íróasztalának peremét, hogy hozzápányvázzam magam az egyetlen dologhoz, amelynek értelme van, miközben megpróbáltam kiverekedni magam Alec dezinformációs útvesztőjéből. O elkezdett feltápászkodni Emma testével, de én széttárt ujjakkal előrenyújtottam az egyik kezemet: - Maradj ott! Emma megvonta a vállát, és visszaereszkedett a matracra. — Ela ettől jobban érzed magad... Mintha bármilyen lehetőségem lenne arra, hogy jól erezzem magam. — Hazudsz. - Arra kényszerítettem a másik kezem, hogy ellazuljon a telefonomon, nehogy Alec felfigyeljen rá. - Te nem ember vagy. - Nem lehet az, mert az emberek nem tudnak életben maradni az Alvilágban sértetlen testtel és lélekkel. Ami azt jelenti, hogy Alec vagy hazudik, vagy nincs lelke. Vagy hogy nagy változások történtek az Alvilágban. Olyan változások, amelyeket nem értek eléggé ahhoz, hogy felfogjam őket. A szerencsémet ismerve, mindhárom igaz egyszerre. - Nem, nem csak ember - ismerte be Alec Emma fejét oldalra billentve, akinek így a vállára hullott egyik egyenes, szőke tincse. - De esküszöm neked, hogy egyikőtöknek sem akarok ártani. — Én hitetlenkedve felhorkantottam, ő pedig Emma homlokának finom ráncait összehúzva folytatta. — Ha bántani akarnám, már rég beadhattam volna neki egy doboz gyógyszert, vagy elvágathattam volna vele a saját torkát. - Alec lassan végighúzta Emma egyik hosszú körmét a karcsú nyakán, amitől

208

úgy futott végig rajtam a félelem, mintha egy pókhadsereg masírozna felfelé a gerincemen. - Nem ezért vagyok itt. Ez valahogy nem vigasztalt engem túlzottan. - Mi egyéb vagy? Az emberen kívül? — Szerettem volna, ha mindkét kezem üresen marad, arra az esetre, ha védekeznem kell majd. Vagy ha Emmát kell megvédenem. De nem szívesen tettem volna le a telefont - a védőhálómat, egyben egyetlen kapcsolatomat a világ többi részével. Legalábbis az emberi világéval. Alec összefonta Emma karjait Emma melle alatt, és most először tűnt úgy, hogy kényelmesen érzi magát benne, azóta, hogy megszállta a testét. Ugyanakkor a barátnőm arckifejezése komoly haragról és neheztelésről árulkodott. Vagy egy olyan bosszúállási szándékról, amely régóta fortyog benne. - Én az egyik alvilági pokolfajzat attendánsa vagyok. - Attendánsa? Alec homlokráncolása elmélyült, ahogy láthatóan felhorgadt benne az önutálat. - Szolgaként és energiatároló egységként használnak. Olyan vagyok, mint egy titkár, akit meg lehet enni. - Megenni? - Nem fáradtam azzal, hogy elrejtsem az elszörnyedésemet, és ő bólintott, miközben hátrasimította Emma arcába hulló hajtincsét. - Persze nem szó szerint. Vagyis hát, nem úgy, ahogy mi szoktunk enni. - Emma válla beesett a kölcsönpóló alatt. - Sok pokolfajzat tényleg fogyaszt emberhúst. Szerencsére az, akit én szolgálok, nem tesz ilyet. Úgv használ, mint egy energiaitalt — folytatta .Alec. — Biztonsági tartalékként, amikor nem szivárog át elég energia a te világodból. Pfúúúj! Nem csoda, hogy Alecben ennyi neheztelés felgyűlt. - Őszinte részvétem, amiért emberi Gatorade vagy — válaszoltam, s az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára pillantottam. Hajnali egy óra nyolc 209

perc volt. Mekkora esélye van annak, hogy Mrs. Marshall elég ideig nem jön haza ahhoz, hogy addig megszabaduljak Emma látogatójától? - De mi köze ennek Emmához? - Hozzá semmi. Hozzád van köze. - Alec úgy mosolygott, mintha ez hízelgő lenne rám nézve. - Emma egyszerűen csak a legközelebbi rendelkezésre álló közvetítő volt. - De ő nem áll a rendelkezésedre! - csattantam fel, és az Emma nevében érzett felháborodás csak táplálta a bátorságomat. - O aludt. - Ám ekkor felmerült bennem valami, mert eszembe jutott, hogyan ájultam be, amikor Nash vitt engem munkába vasárnap. - Te altattad el? Alec komoran megrázta Emma fejét. - Az meghaladná a képességeimet. Mi nem vagyunk képesek többre, mint egy kis lökést adni azoknak, akik eleve fáradtak. Alvás közben az elme sokkal kiszolgáltatottabb, könnyebben megosztja a helyet másokkal az adott testben. - Szóval, te kilökted Emmát a testéből? - Nem - nevetett fel Alec. A beszélő betolakodó konkrétan felkacagott! - Még mindig idebent van. Én csak... taszítottam rajta egy picit. - Megvonta a vállát, és láthatóan éppen annyira nem zavartatta magát, amiért semmibe veszi a barátnőm szabad akaratát, amennyire Tód nem szokta zavartatni magát a csukott ajtóktól. - Amúgy is már majdnem aludt. A következő kilégzésem egy elkeseredett fúj tatás volt. Elegem volt abból, hogy az emberek - és a nem emberek - simán áthágják az erkölcsi normákat! A személyes határvonalak - legyen szó az ember testéről, leikéről vagy otthonáról - sérthetetlenek! - Tűnj el Emmából, és soha többet ne adj neki „lökést”! - tettem csípőre mindkét kezemet abban a reményben, hogy fenyegetőbbnek fogok tűnni, bár Alec biztosan sejtette, hogy nem ártanék a legjobb barátnőmnek, még azzal a céllal sem, hogy őt bántsam. — Válassz másik közvetítőt! Vagy még jobb lenne, ha távol tartanád magad a barátaimtól, és tőlem is! 210

Alec sóhajtott egyet Emma ajkaival. - Nagyon szívesen használnék másik testet... lehetőleg egy olyat, amelyiknek nincsenek mellei... - pillantott le a legjobb barátnőm a saját mellkasára úgy, mintha nem tudná, mihez kezdjen erőteljes domborulataival. - Csak sajnos te nem szoktad túl sok potenciális közvetítővel körülvenni magad. - Emma vonásait a csüggedtség árnyékolta be. - De esküszöm neked mind az életemre, mind a lelkemre, hogy ha segítesz nekem - ha hagyod, hogy segítsünk egymásnak-, akkor a közeli jövőben már nem lesz szükségem közvetítőkre. Én hitetlenkedve pislogtam Emmára/Alecre. -

Te szívességet akarsz kérni tőlem?

Emma feje határozottan bólintott. -

Es egy másikat akarok felajánlani cserébe.

Annak ellenére, hogy mennyire szerettem volna, ha ismét Emma irányíthatja a saját testét, győzött bennem a kíváncsiság. -

Mi a csudát tudnál értem tenni?

Alec mosolya kiszélesedett, és Emma egyenes, fehér fogai mintha direkt engem kínoztak volna. -

Visszaadhatom neked a hibás szeretődet.

A micsodámat? Biztosan egyértelműen lerítt az arcomról az értetlenség, mert Emma/ Alec mindkét szemöldöke a magasba emelkedett, egy egyértelműen maszkul in jellegű vigyor kíséretében. - A fiúdat. Nasht. Gondolom, emlékszel még rá. Vagy ily hamar feledne a szív? Rémület töltött el egy fehéren izzó adrenalinlöket kíséretében, majd úgy ülte meg a gyomromat, mint az ólom. A szabad kezemmel megmarkoltam Emma székének támláját, aztán letaglózva leültem rá. -

Te miről beszélsz?

211

Emma mosolya elhalványult, a homloka pedig ráncokba szaladt, miközben Alec az ismeretlen testben mereven mozogva közelebb lépett. - A barátod a főnökömnél van az Alvilágban. Én segíthetek neked visszaszerezni... ha cserébe átjuttatsz a te világodba. Szédülni kezdtem, és meginogtam a székben, amikor teljes mélységükben felfogtam Alec szavait. - Nem. - Olyan erővel ráztam meg a fejem, hogy Emma hálószobája úszni kezdett a szemem előtt. Nash nem lehet az Alvilágban. Alig két órával ezelőtt hagytam ott a buliban. - Nem, nem fogsz átjuttatni, vág}' nem, nem hiszel nekem? - Nem, Nash nem lehet az Alvilágban. - Zavartan és rémülten felpattantam, s hátat fordítottam neki, a tekintetem pedig a szobában kezdett ugrálni olyan válaszokat keresve, amelyeket Emma ruhái és bútorai nem adhattak meg nekem. - O nem tud átmenni oda. Vajon Alec honnan tudja, hogy én viszont képes vagyok rá? - Ö, hát volt egy kis segítsége - válaszolta Alec, leszegve Emma fejét, hogy elkapja a tekintetem. Segítsége? Biztosan nem Tód. O soha nem tenne szándékosan olyat, amivel árthatna Nashnek. Kivéve, amikor átviszi az Alvilágba, hogy kérdések nélkül viszonozzon egy szívességet... Tód, ha benne van ebben a kezed, én megfoglak ölni! Mármint attól eltekintve, hogy nem lehet megölni olyasvalakit, aki már eleve halott. De azt el tudnám érni, hogy kirúgják... Feltéve, hogy Alec igazat mond, ami elég kétséges. Lehet, hogy mindenben hazudik. De akkor hol van Nash? Miért nem hívott fel, és miért nem válaszolt a két SMS-re, amit neki küldtem? - Te ténylegesen láttad ott Nasht? Ma éjszaka?

212

Emma feje bólintott, és Alec azt lelelte: - Nem egészen tíz perccel ezelőtt, az én órám szerint. - Mert az Alvilágban az idő nem lineáris. Változó időközönként felgyorsul, attól függően, hogy egy adott hely mennyire szorosan kapcsolódik a mi világunkban lévő megfelelőjéhez. - Mi volt rajta? Emma forgatni kezdte a szemét, majd ismét leereszkedett az ágyra. - Farmer és póló, egy zöld-fehér dzsekivel. És meg kell, hogy mondjam neked, a farmerek nagyon megváltoztak azóta, hogy én utoljára ilyesmit vásároltam. Tágra nyílt a szemem, mielőtt még visszaszerezhettem volna az uralmat az arckifejezésem felett. Alec faunért vásárolt? Hacsak nem lendült fel a kereskedelmi élet az Alvilágban mostanában, akkor Alec biztosan járt már valamikor idefent. Nem tudtam kiűzni a fejemből a kérdést, hogy az vajon mikor lehetett, tekintetbe véve, hogyan keveredik a beszédében a pokolfajzatok irodalmi és az emberek köznapi szóhasználata. De utána, ennek az átmeneti meglepődésnek a farvizében, egy még letaglózóbb, majdnem bizonyosság is felmerült bennem. Alec találkozott Nashsel ma éjszaka. Nem feltétlenül az Alvilágban - simán lehet, hogy a mi világunkban látta őt egy másik túszul ejtett testen keresztül -, de én nem voltam hajlandó kockáztatni. Ha Nash átkelt, vissza fogom hozni. - Szóval, nincs más dolgom, mint átkelni, és mindkettőtöket visszahozni? Ennyi? - Ez túl egyszerűnek tűnt. - Hát... - bizonytalankodott Emma Alec hangján. - Lehet, hogy ez nem lóg ennyire simán menni. Eéécs most jön a csapda... - Miért nem? - Mert Nash ebben a pillanatban a főnökömmel van. De amint egyedül marad, oda tudok jutni a közelébe. 213

Én lehunytam a szemem, és megpróbáltam megakadályozni, hogy a tehetetlen düh, amiért ilyen kis esélyem van Nasht még egyszer elevenen látni, maga alá gyűrjön. -

A főnököd, mármint a pokolfajzat? Nash azzal a főnökkel van?

-

Róla van szó, igen.

- Miért? - követeltem magyarázatot, s olyan sebességgel pattantam fel, hogy Emma széke az íróasztalának csapódott mögöttem. - Miért van az Alvilágban? Mit akar tőle a főnököd? Alec megvonta a vállát, amitől a pólóm megfeszült Emma mellén. -

Nem tudom, [.ehet, hogy ő is attendáns lesz?

Nash mint egy démon attendánsa? -

Miért van szüksége a te pokolíajzatodnak még egyre?

Emma ragyogó, barna szeme az ég felé fordult, és Alec hátradöntötte a testét a matracon, majd az egyik könyökére támaszkodott, mint egy életnagyságú bábu. - Nem a megfelelő embert kérdezed. Én nem hinném, hogy újabb attendánsokra van szüksége, de volt idő, amikor egyszerre nyolc is volt neki. - Emma felhúzta a vállát. - Mit is mondhatnék? O a kapzsiság démona. A kapzsiságé? Jaj, ne... Lassan vettem egy mély levegőt, azt kívánva, bár ne kellene feltennem ezt a kérdést. -

A főnököd neve véletlenül nem Avari?

Emma szeme akkorára nyílt, mint egy animeszereplőé: -

Te ismered őt?

Felsóhajtottam, és ismét levetettem magam a székbe. -

Találkoztunk már, de kétlem, hogy a barátjaként tartana számon.

Emma felhorkantott, mire én nem tudtam elhajtani egy kis mosolyt. Ez volt Alec első olyan megnyilvánulása, amely tényleg a barátnőmre emlékeztetett. -

A barátság fogalma nem túl népszerű dolog arrafelé.

214

Ez nem meglepő. Az Alvilágban minden valami másnak a tápláléka, és senki nincs biztonságban a tápláléklánc csúcsát leszámítva: a pokolfajzatokat. És a három röpke hónap alatt, amióta tudok a fajtámról és az Alvilág létezéséről, nekem kettőt is sikerült magamra haragítanom. De ők is magukra haragítottak engem. - Milyen gyorsan tudsz Nash közelébe férkőzni? Alec a párnát bámulta, amelyen feküdt... vagyis feküdtek. - Ez a nehéz része. Ő Avari legújabb játékszere, és a főnök egy ideig nem fogja elengedni. — Ha bármi illúzióm lett volna afelől, hogy Emma irányítja a testét, ez azonnal eltűnt volna, amikor a szemembe nézett. Nem a legjobb barátnőm bámult engem azokkal a nagy, barna szemekkel. - De holnap este lesz az a dolog... Egy buli, vagy olyasmi. Akkor minden további nélkül a közelébe tudok majd jutni. - Holnap este! - Mély levegőket kellett vennem az orromon át, hogy megnyugodjak. — Te azt akarod, hogy egy egész napra otthagyjam? Emma teste felült, a tekintete megkeményedett. - Nincs más választásod. Nélkülem nem juthatsz a közelébe, én pedig addig nem leszek képes kettesben találkozni vele. Ezenfelül, ha a holnap estéről lecsúszunk, lehet, hogy soha nem lesz több esélyünk. — Az egész szoba megdőlt, annyira beleszédültem a döbbenetbe. Be kellett csuknom a szememet, és meg kellett markolnom a székem két oldalát ahhoz, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. — Megértetted, Kaylee? Holnap vagy soha. - Megértettem - nyeltem egy nagyot. - Szóval, holnap estig várunk, és amikor szólsz, én átmegyek, és mindkettőtöket kihozlak. Ugye? Ennyi? - Ha van egy kis szerencsénk, akkor igen. Szerencse? Ez a szerencsén múlik? Akkor Nash nagyon nagy pácban van... - Van még valami, amit tudnom kéne? - Mindkét könyökömmel a térdemre támaszkodva előrehajoltam. - Bármi, amit elfelejtettél megem215

líteni? Csapdára nem kell számítanunk? Vág)' egy hatalmas bakancsra, amely az égből ereszkedik majd alá, hogy mindnyájunkat eltaposson? Vagy egy felhúzott egérfogóra? Bármennyire is féltettem Nasht, nem igazán tudtam bedőlni ennek a véletlen egybeesésnek. Két nappal korábban Scott árnyékembere - akiről kiderült, hogy Avari volt - kísérelte meg, hogy átcsaljon az Alvilágba, most pedig Alec, az attendáns próbálkozik ugyanezzel, ugyanannak a pokolfajzatnak a nevében. Bár a csalétek ezúttal sokkal vonzóbb volt, de messze álltam attól, hogy bízzak Alecben. És, őszintén szólva, büszke voltam magamra azért, hogy eszembe jutott számítani a kiszámíthatatlanra - ami mindig jó ökölszabály, ha az ember az Alvilágban turistáskodik. Ez is, meg az is, hogy „számíts arra, hogy minden meg akar majd enni”... Alec csak a vállát vonogatta. - Az egyetlen dolog ezenkívül, amit elmondhatok, az az... - előrehajolt, és komoly arccal meredt rám Emma szemén át, a barátnőm duzzogó ajkait határozott, rózsaszín vonallá feszítve - ...hogy egy hatalmas ünnepségbe fogsz átkelni. Ez lesz a legnagyobb rendezvény, amelyet láttam, mióta ott vagyok. Nyüzsögni fognak körülötted az alvilágiak. - És ezzel azt akarod mondani, hogy... - Bár ekkorra már meglehetősen biztos voltam abban, hogy tudom. - Nincs kétségem afelől, hogv kísértést fogsz érezni, hogy erősítést is hozzál magaddal... Esetleg egy idősebb, bölcsebb valakit? - Természetesen az apámról beszélt. Még nem döntöttem el, hogy őt is bevonom-e, de azt beismerem, hogy megfordult a fejemben. O sokkal többet tud az Alvilágról, mint én, és most Nash élete forgott kockán. Amikor válasz nélkül hagytam, Alec folytatta. - Kaylee, lehet, hogy te képes vagy pusztán egy gondolat árán visszatérni a saját világodba... — Aha, mintha ez ilyen egyszerű lenne! — ...de ha bárki mást magaddal viszel, aki egyedül 216

nem képes árkelni, azzal szinte a halálos ítéletét íratod alá. Ezt te is tudod, ugye?

A gyomrom ugrándozni kezdett a gondolatra, hogy elveszítjük egymást az apámmal az Alvilágban. Ha ez bekövetkezik, ő soha nem lóg tudni visszajutni. - És ha egyszerre több mint két embert próbálsz kivinni onnan, az annyira le fog minket lassítani, hogy bele is halhatunk. Érted? Most nem csak a te életed forog kockán. És nem csak az enyém és Nashé. Ha segítséget hozol magaddal, az egyenértékű lesz azzal, mintha átvágnád a torkát. Bár afelől biztosíthatlak, hogy a halála igazából se olyan gyors, se olyan fájdalommentes nem lesz. Én visszanyeltem a hirtelen támadt hányingeremet, és bólintottam. Alecnek igaza volt. Csak nekem nem tetszett a dolog. Egy autómotor hangja törte meg azt a borzalmas csendet, amely Alec utolsó szavai óta telepedett közénk. Mrs. Marshall visszatért. Emma viszont nem. Úgy pördültem meg a székemben, mintha át tudnék látni a köztünk és a kocsibeálló közti falon. Zakatolni kezdett a szívem, és visszafordultam Alec felé. - Menned kell. Most rögtön. O megrázta a fejét, és csak állt ott. Emma szemében tőle teljesen idegen pánik táncolt. - Tervet kell szőnünk. Ez az egy lehetőségünk lesz, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy elszúrjuk. - Tudom. De ne most! — Amikor megíordult a zárban a kulcs, ismét a folyosó felé pillantottam. - Szükségem van egy kis időre, hogy megszabaduljak Emma anyjáról. — És hogy beszéljek Tóddal. Bármennyire is szerettem volna megmenteni Nasht, nem fogok egyszerűen átugrani az Alvilágba olyasvalakivel, akit nem is ismerek — olyas-

217

valakivel, akiről azt sem tudom biztosan, hogy ember-e —, anélkül, hogy bizonyítékot szereznék arról, Nash tényleg eltűnt. És az is biztos, hogy erősítés nélkül nem fogom ezt végigcsinálni. Tód képes kijutni onnan, és szükség esetén még magával is tud vinni valakit. És ha ez az egész csapdának bizonyul - Avari kísérletének arra, hogy viszszaszerezzen egy szökött lelket -, akkor szeretnék magam mellett tudni egy olyan valakit, akiben megbízom. - Mennyi időre? — kérdezte Alec, amikor a ház túlsó végében kinyílt a bejárati ajtó. - Pszt... - sziszegtem zakatoló pulzussal. - Két órára. Képes vagy tartani ezt az időkülönbség ellenére? Emma bólintott. - Azt hiszem, igen. Bármennyire is utáltam Emmát kitenni egy ilyen megszállásnak, ezúttal nem láttam más lehetőséget. - Remek. És most tűnj el! Alec összehúzta a szemöldökét. Aztán a barátnőm szeme lecsukódott, és Emma hanyatt vágódott az ágyon. - Em, itthon vagy? - kérdezte Mrs. Marshall, miközben a magas sarkúja felénk kopogott a folyosón. - bimm? - Emma szemhéja felpattant, és a barátnőm a hasára fordult, miközben egyik kezét automatikusan felemelte, hogy megigazítsa a haját. - Ideát vagyunk! - Visszasétáltam a szoba túlsó végébe, és leereszkedtem az ágyra Emma mellé. - Elaludtunk filmnézés közben. Mrs. Marshall megjelent az ajtóban, és egyik magas sarkú cipős lábát a másikon keresztbe téve az ajtófélfának támaszkodott, a kezében az üres fagyisdobozzal. Feltartotta a dobozt, és az Emma fiókos szekrényén lévő DVD tokjára pillantott. -

Vad buli volt?

Hát, el sem tudja képzelni... 218

- Tód! - suttogtam, amint becsaptam a kocsiajtót, és eszelősen forogni kezdtem a legnagyobbrészt üres parkolóhelyek aszfaltlabirintusában. Annak az esélye, hogy a kaszás a parkolóházban van, gyakorlatilag a nullával volt egyenlő, de az igazat megvallva, Tód szinte soha nem ott van, ahol számítana rá az ember. Amikor nem válaszolt, megnyomtam a központi zár gombját a kölcsönautóm kulcsán, és a bejárat felé indultam, azt kívánva, bárcsak eszembe jutott volna átöltözni, mielőtt elindultam Emmától. De mivel nem jutott eszembe, a nyirkos parkolóházon át vezető utamat a telitalpú cipőm kopogása és a csillogó felsőm villogása kísérte a félhomályos ipari lámpák fényében. Amikor az üvegajtó egy halk szisszenéssel bezáródott mögöttem, körbenéztem az üres, steril folyosón, mohón vágyva annak a kaszásnak a látványára, akitől Nashsel általában szabadulni igyekeztünk. - Tód! Told már le ide azt a láthatatlan seggedet! - Vagy fel, vagy egyszerűen csak ide, vág}' bármerre is kell indulnia ahhoz, hogy eljusson hozzám. A különlegesen éles hallás sajnálatos módon nem tartozik a kaszások számos elképesztő képessége közé, úgyhogy normál hallótávolságban kellett tőle lennem ahhoz, hogy felhívjam magamra a figyelmét. És mivel 219

bán való megjelenést munka közben, mindazonáltal az nem ütközött a kényes erkölcsi alapél veivel, ka olyasmit üvöltözött a pácienseknek, hogy „Siess egy kicsit, és halj már meg!’’meglehetősen nagy kihívásnak tűnt közel kerülnöm hozzá. Amikor nem jelent meg a hátsó folyosón, sietős léptekkel végiggyalogoltam az átjárón, befordultam a sarkon, majd átmentem a dupla lengőajtón keresztül a baleseti osztályra, ahol Tód a munkaideje javát szokta tölteni. Ha ott sem találom meg, akkor cseszhetem, mert kizárt, hogy egy kamasz lány képes lenne észrevétlenül végigmenni az intenzív osztályon egymagában, az éjszaka közepén. Sajnos a baleseti osztály még hajnali kettőkor is félig tele volt, és a legtöbb beteg láthatóan eléggé magánál volt ahhoz, hogy észrevegye, olyasvalakit szólongatok, aki nincs is ott. - Tód! - suttogtam, miközben beléptem az ital- és ételautomaták beugrójába. Makacsul ellenálltam a velem az üveg mögül kokettáló Doritos chipsnek, és mindkét ivóvízcsappal szemben lévő mosdót ellenőriztem, de nem volt szerencsém. Visszatérve a váróba, elkocogtam a betegfelvételi pult előtt, és az egyik tenyerem már a baleseti gyomrába vezető ajtón volt, amikor egy ismerős hang szólalt meg mögöttem: - Emma is veled van? Ijedten, zakatoló szívvel megpördültem, és Todot láttam magam előtt állni; két kezét mélyen a kopott, bő szárú farmernadrágja zsebébe dugta. Szokás szerint rövid ujjút viselt, kabát nélkül. Úgy tűnik, hogy a leghalottabbak nem érzik annyira a hideget, mint mi, többiek. Vagy az is lehet, hogy mindez a „nagy és erős kaszás” imázsának része volt. - Nem. Miért? - kérdeztem, mire a betegfelvételis ápolónők meglepetten meredtek rám. Ok ezek szerint se nem látták, se nem hallották a kaszást. Muszáj lesz elkezdenem bluetooth-fejhallgatót hordani, különben még ismét bezárnak a pszichiátriára, amiért Tóddal beszélgetek. 220

- A pasija pár órája érkézért meg egy mentőautóban, és elég feszült kezd lenni a helyzet odaát - felelte Tód, egyáltalán nem zavartatva magát az ápolónő jelenlététől, akire rámosolyogtam, majd feltűnés nélkül odébb vezettem a kaszást a dupla ajtótól, abban reménykedve, hogy a személyzet egvik tagja sem fog felismerni az előző estéről. Amikor visszajutottunk a váróba, kérdőn néztem Tódra, hogy folytassa, mire ő megvonta a vállát. - Az apja nagymenő ügyvéd. A kormányzó személyes jogásza, vagy valami ilyen hülyeség... Tizenöt perce jelent meg, egyenesen a repülőtérről jött, és azóta is tombol. Azzal fenyegeti a kórházat, hogy bepereli őket gondatlanságért, az ügyeletes orvost szakmai hibáért, azt az átkozott takarítót is, aki a padlót mosta fel, amelyen ő megcsúszott, annak ellenére, hogy közvetlenül azok mellett a narancssárga „Vigyázat, csúszik!” táblák mellett ment el, amikor elindult lefelé. - Szóval Doug még mindig... él? - suttogtam, miközben Tód követett engem a hátsó folyosóra. - A... Már agyhalott volt, bár még lélegzett, amikor ideért... Kábé egy órával később szabadítottam meg a szenvedéseitől. Csak az a furcsa, hogy nincs is a listán. Levi ezt küldte egy7 futárral körülbelül húsz perccel azután, hogy' az apja, ez a Richie Rich megérkezett. — Ezzel Tód kivett egy szabálytalan négyszög alakú sárga papírt a jobb zsebéből, és átnyújtotta nekem. Remegő kézzel hajtottam szét. Egy jegyzettömb egyik lapjának aljáról letépett darab volt. A sorok között az állt rendezett, kacskaringós kézírással: „ Douglas Aaron Fuller 23:47:33. ” - Ez meg micsoda? - Nem tudtam elég gyorsan visszahajtogatni a papírt. Tödhöz vágtam, aki visszacsúsztatta a zsebébe. - Egy kiegészítés. Előre nem látható halál. Annak kellett volna kapnia a feladatot, aki abban a szektorban dolgozik, ahol Em pasija összeesett, de az iroda nem kapta meg időben az értesítést, úgyhogy7 nekem küldték el ide. 221

A kimerültség, illetve a sokk megtette a hatását, és a szemem már nem tudott jól fókuszálni. Elmosódott előttem a folyosó, s pislogni kezdtem, hogy kitisztuljon a látásom. - Szóval, ennek nem lett volna muszáj megtörténnie... Tód megvonta a vállát. - Valószínűleg nem kellett volna megtörténnie. Ez csak a második kiegészítés, amelyet az elmúlt két évben láttam, és történetesen pont Emma legújabb játékszere az. O viszont nem jött be vele a kórházba. Mi folyik itt, Kaylee? - Ekkor hirtelen belém hasított - nem úgy, mint egy lúdvércbe, hanem úgy, mint egy emberbe -, hogy Doug meghalt, és a gyász is fojtogatni kezdett a bűntudat mellett. Megbotlottam a telitalpúmban, és a falhoz kaptam támaszért. Szinte meg sem rezzent az arcom a sérült karom fájdalma miatt, mert az semmi nem volt a szívem sajgásához képest. - Jól vagy? - kérdezte Tód, és olyan volt a hangja, mintha tényleg érdekelné. - Nem. - Eltoltam magam a faltól, és végigvonszoltam Todot a folyosón, hálásan, hogy az ujjaim nem csúsznak át a karján. - Tudják, miben hah meg Doug? Tód megvonta a vállát: - Volt rajta néhány karcolás és véraláfutás, de az orvos úgy gondolja, azokat a görcsroham során szerezte. A vérelemzés kimutatott alkoholt, viszont nem annyit, amennyibe belehalhatott volna. Egyelőre semmi más nem készült még el, de idősebb Richie Rich persze ragaszkodik hozzá, hogy a fia nem drogozott, és ha a tesztek mást fognak mutatni, akkor bepereli a labort. Ember, őszintén bízom benne, hogy éppen én leszek szolgálatban, amikor az ő neve jelenik majd meg a listán... A következő lehetőségnél balra fordultam, hogy még távolabb kerüljünk a balesetitől és Mr. Fullertől. - Valamikor, valahol ott várakozik a karma, hogy seggbe rúghasson, Tód.

222

- Én halott vagyok - lendítette meg a karját, érzékeltetve, hogy a halál semmilyen kárt nem tett a testében. - Én már seggbe lettem rúgva. - Hát. ebben volt némi igazsága... - Szóval, hol van Nash és Emma? És nem vagy te egy kicsit túlöltözött ahhoz képest, hogy hajnali fél három van? - Már ilyen késő? - Az órámra pillantottam, és felnyögtem. Az, hogy visszaaltassam Emmát, fél órámba került, és Todot levadásznom is több időbe telt, mint amire számítottam. Most már kevesebb mint háromnegyed órám maradt csak arra, hogy visszaérjek Emma hálószobájába, és várni kezdjem az újabb hívást az embertelefonon. - Hosszú történet. - Kimelegedve végighúztam a fél kezem a kócos hajamon, majd összefontam a karjaimat a blúzom felett. — És Nash miatt vagyok itt. O nem jött be ide Douggal? A kaszás a homlokát ráncolta. - Nem. Miért jött volna? - Mert ő az oka, hogy Doug meghalt. Tód értetlensége sötét aggodalommá változott, és megesküdtem volna, hogy látom, amint kiszökik a vér az arcából. Bár abban nem voltam biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges egy halott ember esetében. - Mi az ördögről beszélsz? Mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt a folyosó végén lévő ajtó, hogy beengedjen egy légfuvallatot és egy negyvenes éveik közepén járó párt, akiknek az összes gesztusából sütptt a stressz és a kimerültség. - Le kell ülnöm - vetettem fel, és ingerült lettem, amikor a kezem ez alkalommal egyenesen átszaladt Tód karján. — Az étkezőben? — suttogtam, miközben zsebre dugtam mindkét kezem. Tód felhorkantott, és már el is indult a folyosón. - Ma olyan a kávé, mint a mocsárvíz, de persze. - Végigvezetett a hosszú folyosón és két kanyaron át, majd keresztül egy dupla ajtón az idejétmúlt, ám a szerepét azért betöltő étkezőbe, amelyben régi, szögletes 223

asztalok és olcsó, hetvenes évekbeli, műbőr borítású székek sorakoztak. — Tudod, szerencséd van, hogy sikerült még itt elkapnod. A műszakom éjfélkor lejárt, és ha nem ugrottam volna be egy barátom helyett, altkor elszalasztottál volna. Ja, persze. Elmentem a tálcák oszlopa mellett, és kivettem egy üveg kólát a hűtőpultból. Tódnak a munkaideje után semmi más dolga nem lenne, mint körülöttem vagy Nash körül lófrálni, és kémkedni utánunk. Szinte mindig a közelünkben volt, akár szükségünk volt rá — vagy akartuk -, akár nem. Legalábbis Addison haláláig. Mindazonáltal nem mondtam egyebet, miközben előbányásztam a zsebemből egy ötöst, hogy kifizessem az üdítőmet, csak annyit, hogy: - Neked vannak barátaid? Tód csúnyán nézett. - Hát, nem nevezném a hagyományos értelemben vett barátomnak, de ha azt vesszük, hogy folyamatosan rám kényszeríti a társaságát, és nem fél rávilágítani a hiányosságaimra, azt mondanám, megfelel a követelményeknek. - Ez sokkal inkább úgy hangzik, mint egy unokatestvér. - A sorban állóktól legtávolabb lévő asztalt választottam, és leültem a fal mellett álló székbe. Tód a bal oldalamon foglalt helyet, ahonnan az egész helyiséget belátta. - Rendben, ki vele! - Amikor közelebb csúszott az asztalhoz, a széke megnyikordult a padlón, és én rájöttem, hogy immár teljesen magára öltötte a testét, s mindenki láthatja körülöttünk — és valószínűleg látta is, mióta besétáltunk az ajtón. - Mibe keveredett Nash? - Tód leeresztette a szemöldökét, és a hangja is elmélyült, azonban nem tűnt meglepettnek. Gyanította, hogy valami nincs rendben. Lehet, hogy már régebb óta tudta, mint én. - Démonlehelet — suttogtam, nehogy meghalljanak minket. - Nagyjából egy hónapja függő, de a múlt héten két csapattársa is rákapott anél224

kül, hogy tudták volna, mit szívnak. Doug megtalálta Nash piros lufiját, és most halott, Scott pedig a pszichiátriai osztály egyik ágyához van kötve. Ezt nem tudtad eddig? És most Nash ott ragadt az Alvilágban, és lehet, hogy ez csak egy csapda, de még ha az is, ki kell onnan menekítenünk... - Atyaég, vegyél már levegőt! - Tód a kezemért nyúlt az asztal felett. Konkrétan szét kellett feszegetnie az ujjaimat, hogy megszoríthassa őket, és engem meglepett a keze melege. A halottak nem hidegek szoktak lenni? Vagy csak a filmekben? - Nash Démonleheletet szív? - Igen, de ennél sokkal rosszabb a helyzet. - Ez jött át. - löd tekintete a felsőm ujja alatt dudorodó kötésre vándorolt. - A többi részéből egy kukkot sem értettem. - Tudom. - A szabad kézfejemmel kitöröltem a szememből az ott várakozó könnyeket, és lehalkítottam a hangom, amikor észrevettem, hogy egy ember engem figyel. — Az egész tiszta káosz, és Alec azt mondja, csak egyetlen lehetőségünk van Nash visszaszerzésére, de én nem fogok átkelni, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy Nash ott van. Tód szeme tágra nyílt, sűrű, szőke, kisfiús szempillája szinte a szemöldökét súrolta. - Oké, most lassíts le egy kicsit, és kezdd az elejéről. - Azzal hátradőlt a székében, és kisimított egy elkóborolt, világos hajtincset a homlokából. Én bólintottam, mire ő mosolyt erőltetett magára. - Először is, mi köze van Nashnek a Fuller kölyök soron kívüli halálához? Vettem egy mély levegőt, és igyekeztem ellazítani a torkomat, bár még mindig égett és fájt a könnyek visszatartásától. - A Démonleheletet, amit a díler dérnek nevez, fekete lufikban árusítják. Kivéve Nashét. Az övét pirosban. - Összefontam a két kezem a repedezett, kopott asztallapon, és Tód ragyogó kék szemébe néztem, amely valahogy nem vált üvegessé a haláltól. - Doug megtalálta Nash lufiját, és beleszívott, de Nash anyaga túl sűrű az embereknek. Vagy valami ilyesmi... Utána Doug rángatózni kezdett, én pedig sikoltani, úgyhogy Nash berakott engem és Emmát az

225

autómba, vagyis az igazából csak egy kölcsönautó, és azt mondta, hogy menjünk el onnan. Ügy volt, hogy majd telefonál, és tájékoztat minket a fejleményekről, de nem tette. Utána egy Alec nevű pasas megszállta Emmát, és azt mondta, hogy Nash a főnökénél van az Alvilágban, és ha vissza akarom szerezni, akkor segítenem kell neki átjutni a mi világunkba. - Várj egy kicsit... — Tód mindkét kezét előrenyújtotta, hogy lelassítson. - Kinek kell segítened átkelni? Nashnek vagy Alecnek? - Alecnek. Vagyis hát, igazából mindkettejüknek. Viszont Alec nem fog segíteni nekem megkeresni Nasht, ha nem ígérem meg neki, hogy őt is visszaviszem magunkkal. - Ki az az Alec? - Fogalmam sincs - vontam meg a vállam tanácstalanul. — O... egyszerűen csak felbukkant ma este, és Emma száján keresztül beszélt velem. Azt állítja, hogy ember, csak az Alvilágban él. Pedig az Alvilágban nem élnek emberek... Nem tudnak ott életben maradni, ugye? Ennek az egésznek semmi értelme. Tód felsóhajtott. - De lehet, hogy lenne, ha nem hadarnál így. - Bocsánat. Fél órán belül vissza kell érnem. — Annyira kiszáradt a szám, hogy alig bírtam beszélni, úgyhogy kinyitottam az üdítőmet, és a felét rögtön fel is hajtottam. Határozottan szükségem volt egy kis koffeinre, mivel egyértelmű volt, hogy' zsinórban a harmadik éjszakát sem fogom átaludni. - Alec azt mondja, hogy ő Avari attendánsa, akinél most Nash van az Alvilágban. Te hallottál már olyasmiről, hogy attendáns? Tód lassan bólintott. Komoran. - Ok egyfajta asszisztensek, akikből táplálkozni is lehet. Mármint a pokolfajzatoknak... De elég ritkán fordulnak elő, mert az emberek nem bírják túl jól az Alvilágot, és végül elhasználódnak. Ügy tűnik, hogy ez a pokolfajzat éppen jobbra akarja cserélni az övét... Nashre. Megráztam a fejem.

226

- Ezt nem hinném. Alec nem tűnt túl elhasználódottnak. - Rendben, akkor kezdjük Nashsel. - Tód mindkét karjával az asztalra könyökölt, így szinte teljesen egy szintbe került a szeme az enyémmel. - Mióta szív Démonleheletet? - Körülbelül egy hónapja. A kaszás kék szeme olyan sötét lett, mint az éjszakai óceán, és öklével az asztalra csapott. - Mi az ördögért nem szóltál nekem? - Mert nem találkoztunk, és mert én sem tudtam! - sziszegtem, miközben körbenéztem az étkezőben, hogy meggyőződjek arról, senki nem hallgatózik. - És az is eleve a te hibád, hogy rákapott! Véletlenül szívott be egy adagot, amikor átkeltünk, hogy megpróbáljuk megmenteni a barátnődet! Utána pedig te vitted vissza, hogy lebonyolítsa az első vásárlását! - Én soha... - Tód tiltakozása döbbent némaságba fúlt, amikor hirtelen összeálltak a fejében a kirakós darabjai. — Én nem tudtam, hogy mit akar ott csinálni, és nem is árulta el nekem. Csak annyit mondott, hogy most bevasalja rajtam a szívességet, amelyet ő tett nekem, és hogy ennél többet nem kell tudnom. És, őszintén szólva, meg sem próbáltam kihúzni belőle ennél többet. Annyira le voltam törve akkoriban, hogy gondolkozni sem bírtam. - Mert Addison nem sokkal azelőtt halt meg a lelke nélkül. Engem akkoriban Tód távolléte és szórakozottsága aggasztott, pedig Nash miatt kellett volna aggódnom. - Követnem kellett volna őt. Megakadályozhattam volna ezt az egészet, még mielőtt elkezdődött! - lód végighúzta az egyik kezét a haján, mire több tincse is a homlokába hullott. És amikor végre felnézett, nem tudtam eldönteni, hogy a beismerése lepett meg jobban, vagy a szemében lassan örvénylő bűntudat és harag... Az ő szemét szinte soha nem láttam még örvényleni... - Én is. — A kezeimre meredtem, amelyeket még mindig szorosan összefontam az asztal tetején. — Észre kellett volna vennem, hogy valami

227

nincs rendben. Egy csomag rágónak és négyhétnyi ingázásnak az iskola meg az otthonom között nem lett volna szabad elfednie előttem egy ilyen komoly dolgot. Tód felsóhajtott. - Ezúttal hogy került át az Alvilágba? - Nem te vitted oda? - Dehogy én vittem! - felelte Tód, elég hangosan ahhoz, hogy többek pillantását is ránk terelje. Rádőltem az asztalra, és lehalkítottam a hangom: - Akkor fogalmam sincs. Neki itt kellene lennie Douggal, te viszont azt mondtad, hogy ide sem jött... Tód igenlően bólogatott. - Én nem láttam, pedig itt voltam, amikor Dougot behozták. Hogyan jutott hozzá Nash... lufijához? Felsóhajtottam, és ittam még egy kortyot az üdítőmből. - Emma találta meg Nash táskájában a buli alatt. Én otthagytam Emet az autóban, a lufival, aztán neki vécére kellett mennie. - Ezt még filmnézés közben mesélte el. - Úgy gondoljuk, Doug biztosan kiment, hogy megkeresse őt, és a lufit találta meg helyette. - Felsóhajtottam, és az asztalra szegeztem a pillantásomat. - Azt kívánom, bár egyáltalán át se mentünk volna Doughoz ma este. De nem hagyhattuk, hogy Em egyedül menjen oda — pillantottam fel Tódra, egyetértés után kutatva az arckifejezésében, valami jel után, hogy ez az egész katasztrófa nem csupán az én rossz ítélőképességemen múlt. - Főleg, hogy Everett annyi lufit vitt oda, hogy az egész házat képesek lettek volna elrepíteni. - Everett? - Tód keze a hajáról az asztallapra csapódott. - A dílert Everettnek hívják? Biztos vagy te ebben? - Igen. Magas és elég csontos. Nash azt mondta, hogy félhárpia, ezért nem tudjuk, hogyan juttatja át a készletét ide az Alvilágból. - Everett... Az az átkozott, kancsal görényfajzat! — csattant fel Tód.

228

Majd ismét a szemembe nézett. - Tudom, honnan szerzi. - Úgy szorongatta az olcsó, műanyag sótartót, mintha az az univerzum ismeretlen titkait őrizné magában. - Esküszöm, fogalmam sem volt, hogy mit szállítok, de... én hoztam át a cuccot.

229

- Micsoda? - A fejemben úgy bukfenceztek a kérdések, mint a cipők a szárítógépben, fájdalmasan csattogva, amikor egymásnak csapódtak. Tód szállította a Démonleheletet az Alvilágból Avarinak? - Ti mindketten elveszítettétek az eszeteket Nashsel? Ez tényleg nagyon egyszerű szabály... ráadásul ti tanítottátok meg nekem! A pokolfajzat egyenlő a gonosszal. Pont. Tód sóhaja hosszú volt, mély és súlyos. - Avarinak volt valamije, ami kellett nekem, és ő nem fogad el készpénzt vagy csekket. Nem mintha nekem lenne bármelyikből is, de pénzt még csak-csak tudtam volna szerezni. - A kaszás megvonta a vállát. - Viszont ő eleve tudta, mit akar tőlem. És esküszöm, Kaylee, fogalmam sem volt arról, mit szállítok. Az agyamból és a testemből kezdett eltűnni a bénultság, és izzó harag vette át a helyét. - És ettől rendben van az egész? Attól, hogy téged annyira nem érdekelt, hogy' mit szállítasz, hogy' meg sem kérdezted? Mit hittél, mit küldözget felfelé? Boly'hos kiscicákat és ajándékcsomagokat a gyermekkórterembe? — Ekkor már mindenki minket bámult, engem azonban semmi nem érdekelt. - És nem összeegyeztethetetlen a munkáddal, hogy' kaszás léted230

re

egy

pokolfajzatnak

dolgozol?

—

követeltem

magyarázatot

összeszorított fogakkal, és a karom széttárásával az egész kórházat meg a Tód által itt végzett munkát összefoglaltam. - Az lenne, ha orvul megszerzett lelkeket árusítanék neki, vagy ilyesmi. De a mi kettőnk ügyének semmi köze a munkámhoz vagy a kaszásképességeimhez. — Te most komolyan beszélsz? — Hátralöktem a székemet, és a hangszínem olyan magassá vált az utolsó szónál, hogy valószínűleg a környék összes kutyája együtt érzőén vonyítani kezdett. Vagy fájdalmában. - Kizárólag a kaszásképességeid segítségével tudsz átkelni az Alvilágba, és viszsza. Nélkülük egyáltalán nem érdekelted volna Avarit, legfeljebb desszertként. .. egy újabb kiszívható lélekként. Te visszaélsz a lehetőségeiddel. Es annak következtében, amit tettél, egy srác meghalt, egy visszafordíthatatlanul megőrült, a saját öcséd pedig úgy tévelyeg az Alvilágban, mint egy két lábon járó müzliszelet! - Az emberek kezdtek nyíltan megbámulni minket, úgyhogy lesütöttem a szemem, és elszámoltam tízig, hogy visszanyerjem az önuralmam. Amikor felnéztem, Tód mindkét kezével az arcát dörzsölte, és a karjain megfeszültek az izmok. - Remélem, megéri, bármit is kapsz tőle — köptem oda neki olyan halkan, ahogy csak tudtam. - Remélem, megéri azt a három életet, amelyet tönkretettél. — Négyet, ha Emmát is beleszámoljuk, és ötöt, ha engem is, mert semmi nem garantálja, hogy ezúttal is sértetlenül fogok kisétálni az Alvilágból. Vagy legalább bárhogyan. Tód arca megrándult, de állta a tekintetemet. — Addison volt az — felelte olyan csendes és olyan komoly hangon, hogy nem is voltam biztos benne, hallottam-e egyáltalán. — A futári szolgálataimat napi egy Addyvel töltött órára cseréltem. Hogy mi van? 231

- A teste igen. De a lelke él, és nem érzi magát olyan jól az Alvilágban, én pedig nem tudok neki mással segíteni, mint hogy adok neki egy szenvedés- és megaláztatásmentes órát naponta. Hogy ne őrüljön bele. Ez tűnt a legkevesebbnek, amit megtehetek érte, tekintetbe véve, hogy nem sikerült visszaszereznem a lelkét, mielőtt meghalt. — Tód megfeszítette az állát, és rezzenéstelenül nézett rám. Minden szégyen nélkül. Ugyanakkor láttam a fájdalom és eltökéltség csillogását a szemében. Ereztem, hogy darabokra hasad a szívem, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha konkrétan hallanám is, ahogy összetörik. Most hogyan legyek rá dühös? Tód a lovagiasság sajátos, posztmodern, interdimenzionális verziójával tett tönkre életeket. Lennének szívesek felállni az igazi férfiak? - Esküszöm, hogy nem tudtam, mit szállítok... Szerettem volna megkérdezni, hogy ha tudta volna, az számított volna-e. Ha tudta volna, hogy igazából mibe egyezett bele, akkor nem gondolta volna-e, hogy öt tönkretett élet - és potenciálisan még sokkal több megér napi egy óra kényelmet Addy számára? Azonban nem kérdeztem meg, mert eleve tudtam, hogy ha Addisonról van szó, akkor Tód számára nincsenek határok. O inkább hagyott volna engem meghalni az Alvilágban, hogy megmentse az ő lelkét. Nincs semmi, amit ne tenne meg érte. Azért, hogy vele lehessen. Még a síron túl is. Felsóhajtottam, és mindkét kezemmel megdörzsöltem az arcomat. - Oké, szóval, hogy működik ez az egész? Te átugrasz az Alvilágba, ő hagyja, hogy egy órát együtt töltsétek Addisonnal, majd kifelé menet átnyújt neked egy csokor lufit? Tód szemöldöke egy keserű mosoly kíséretében felszaladt: - Úgy nézek én ki, mint egy cirkuszi bohóc? Csak egy vászon sporttáskát kapok, lelakatolt cipzárral. Letörhettem volna róla a lakatot, vagy felvághattam volna a zsákot, de, őszintén szólva, tekintetbe véve, mennyi 232

vesztenivalónk van Addyvel, nem tűnt volna okos dolognak beleütnöm az orromat az alvilági ügyekbe. - Nagyon nem szívesen mondom ezt neked, Tód, de máris nyakig benne vág}7 az alvilági ügyekben. És neked meg Nashnek köszönhetően Dong, Scott, Emma és én is benne vagyunk. - Nem beszélve arról, hogy ki tudja, kinek adott még Doug kóstolót a dérből. Nem tudtam nem csodálni a sors iróniáját, hogy mindkét Hudson fivér saját, titkos szerepet játszik Avari mesterkedéseiben. Tód hátradőlt a székében, és nagyot sóhajtott. - Avari dühös lesz, amikor megtudja, hogy kiszállok a drogfutárkodásból, és valószínűleg Addisonon fogja ezt megbosszulni. De Nash ennél sokkal sürgetőbb probléma. Ha nem tudjuk kiszabadítani, mielőtt nemet mondok a következő szállítmányra, akkor valószínűleg soha többé nem lesz rá lehetőségünk. - Alec szerint holnap este lesz a legnagyobb esélyünk rá. Valami nagy bulit fognak rendezni... - Nem tudtam elnyomni magamban a kérdést, hogy vajon mit ünnepelhetnek az Alvilágban. A kaszás bólintott, halvány fürtjei ugrottak egyet. - Igen, láttam az előkészületeket. Hátborzongató. - ...és úgy gondolja, hogy a tülekedésben ki tudja majd hozni Nasht. Nagyjából fél órán belül visszahív majd engem, hogy megtervezzük a dolgot. .. - pillantottam a karórámra - .. : vagyis mondjuk inkább húsz percnek. - Felpattantam, Tód is felállt velem, és szavak nélküli egyetértésben az ajtó felé indultunk. - Az Alvilágban nincsenek mobiltornyok — suttogta Tód. - Hogy fog Alec felhívni? Én lenyeltem a bennem támadó félelmet és viszolygást, amit éreztem, s kifelé toltam a dupla ajtót. - Emmán keresztül.

233

Tód szeme először értetlenül elkeskenyedett, majd hirtelen megértés ült ki az arcára, amelyet az undor tisztán látható hulláma kísért. - Közvetítőként használja? Ezt értetted megszálláson? - sziszegte, fitytyet hányva arra, vannak-e a hideg, steril folyosón emberek. Bólintottam: - Rettenetes az egész. Emma akkor is önmagának tűnik, viszont a hangja olyan, mint valaki másé, és nem úgy mozog, ül vagy nevet, mint Emma. Csak viselik, mint egy ruhát. Nagyon bizarr. -

Aha. - Tód grimasza menet közben még jobban elmélyült, és már-

már futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele. - Én csak egyszer láttam ilyen műsort, de az volt az egyik legocsmányabb dolog, amelyet valaha tapasztaltam. - Ez egy kaszás szájából azért biztosan jelent valamit. - Ráadásul a gazdatestet is megviseli, mert az tudat alatt megpróbál ellenállni a betolakodónak... Akár napokig is kimerült lehet utána. - Nekem mondod? - Nem csoda, hogy mostanában folyamatosan fáradt vagyok. Amellett, hogy lemondok az alvásról, nehogy az Alvilágban ébredjek, a testemet a múlt héten kétszer is megszállta egy hívatlan betolakodó. Tód hirtelen megállt, és összehúzta a szemét. - Ez meg mit jelentsen? Felsóhajtottam, és magamhoz öleltem a sérült kezem. - Avari arra használ engem, hogy Nashsel kommunikáljon. Én erről nem tudtam, amíg meg nem láttam, hogy Emmával is ez történik, de biztos vagyok benne, hogy velem is ez volt. — Beleborzongtam a váratlan, tiszta felismerésbe, hogy kihasználtak, mind fizikailag, mind érzelmileg. Elogy Avari a testemben járt a tudtom és az engedélyem nélkül. Létezhet ennél ijesztőbb, visszataszítóbb erőszak? Még soha nem láttam olyan erős irtózást — vagy védelmező dühöt mint most Tód arcán. A tekintetében szinte sütöttek a kék lángnyelvek.

234

Megvontam a vállam, és az üres üdítőspalackomat bedobtam a fal mellett álló szemetesbe. - Nem hinném, hogy volt más választása. Nekem sem volt, amikor Alec megszállta Emmát. Tód két kézzel lökte be a parkolóház ajtaját, annak ellenére, hogy át is sétálhatott volna rajta. - Te nem tudtad, mi történik, és muszáj volt belemenned a játékba, hogy visszaszerezd a barátnődet. Nashnek volt választása. Ha meg akart volna szabadulni Avaritól, megtalálta volna a módját. De ő egyszerűen csak hagyta megtörténni - hagyta, hogy az a szemétláda használjon téged és még csak nem is szólt neked róla. - Tód szája becsukódott, még mielőtt kijöhetett volna rajta a mondanivalója többi része, de én azért azt is meghallottam: Ha lennél annyim fontos Nash számára, mint a kővetkező adagja, akkor ezt soha nem engedte volna meg. — Mi az ördög baja van? - Most nem önmaga, Tód - válaszoltam, miközben félig futva próbáltam nem lemaradni tőle, bár neki fogalma sem volt arról, hogy hol parkolok. - Befolyásolni akar engem, és folyamatosan hazudozik. Azt állította, neked adta oda Scott első lufiját, hogy szabadulj meg tőle, de én arra tippelek, hogy te nem is láttad. Tód mérges arcot vágott, és irányt váltott, amikor én az autóm felé indultam. - És ez mikor volt? Megnyomtam az autó központi zárjának gombját. - Hétfőn, amikor te dupla műszakban dolgoztál, pihenő nélkül. - Leszámítva, hogy Tód aznap beugrott a menzára, hogy megkérdezze tőlem, mennyire veszi komolyan Emma Dougot... - Szóval, te nem is húztad ki a gyufát Levinél, igaz? Nem voltak dupla műszakjaid? Tód vadul csikorgatva a fogát, megrázta a fejét: - Véget nem érő döbbenetemre és unalmamra egy ekkora kórházban 235

naponta alig pár halál fordul elő. A csendesebb időszakok alatt el szoktam kóborolni egy kis időre, és Levit ez nem zavarja, hacsak el nem mulasztom a találkozókat. Ezt Nash is átkozottul jól tudja. - Hogy én mekkora egy idióta vagyok! - Belerúgtam az első kerékbe, de ezzel csak a cipőmet sikerült lehorzsolnom. — Miért nem vettem észre, hogy mit művel? -

Én sem vettem észre. - Tód léptei nem ütöttek zajt, miközben meg-

kerülte az autót, hogy az utasüléshez jusson, és ebből tudtam, hogy most már senki más nem látja. Ezzel együtt hálás voltam, hogy nem ugrott át egyenesen Emma hálószobájába, és nem hagyta, hogy egyedül menjek vissza. - Akkor most nem fogsz bajba kerülni, ha eljössz? - kérdeztem, miközben elhelyezkedtem a volán mögött. Tód minden aggodalom nélkül vállat vont: - Ez egy csendes éjszaka. Senki nem fog fűbe harapni még másfél óráig, és ha addigra nem érnék vissza, megkérek majd valakit, hogy ugorjon be helyettem. - Mi van, ha jön egy újabb... kiegészítés? Tód szemöldöke felszaladt, de kerubi szájának sarkai lekonyultak, miközben hátradőlt a bőrülésen: - Akkor komolyabb dolgok miatt kell majd aggódnunk, mint az én távollétem. Bekötöttem magam, beindítottam a motort, majd megfordultam, hogy kinézzek a hátsó szélvédőn, miközben kitolattam a parkolóhelyről. - Segítségre van szükségünk, de az apám nem tud segíteni. Ha olyasvalakit vinnénk magunkkal, aki nem képes önállóan átkelni, azzal csak pluszmunkát csinálnánk magunknak - mondtam, majd sietve folytattam, mielőtt lód közbevághatott volna. - Azt hiszem, ebbe bele kellene vonnunk az anyádat. 236

tortám, és meglepetten nyugtáztam, hogy semmit nem lehet leolvasni az arcáról. - Az ki van zárva. - De ő ötször annyi idős, mint én, és egyedül is át tud jutni. - A parkolóházból kiérve balra fordultam, és megpróbáltam megakadályozni, hogy a tehetetlen dühöm kiérződjön a hangomból. - O az egyetlen értelmes lehetőségünk. -

Nem fogjuk lerángatni az anyámat az Alvilágba. És nem szólha-

tunk neki Nashről sem, különben átmegy egyedül, és megöleti magát. - 'kod keze az enyémre simult a váltón, és engem ismét meglepett a melege. - Komolyan beszélek, Kaylee. Ha oda akarod vinni az apádat vagy a nagybátyádat, az a te dolgod. Viszont az anyámat hagyd ki ebből. Az apámat és Addisont már elvesztettem, nem akarom az anyámmal kiegészíteni ezt a listát. Erre csak bólintani tudtam, annyira mély benyomást tett rám a hevessége, és meglepett ez a futó bepillantás a szíve mélyére. Lehet, hogy Tód mégsem gondolkozik annyira másképp, mint az élők... - Rendben - bólintottam még egyszer eltökélten. - Nem viszünk szülőket. Emma még mindig aludt, amikor három után tíz perccel visszalopakodtam a szobájába. Az anyja szerencsére a hálószobája csukott ajtaja mögött horkolt, és még egyik nővére sem ért haza. Az egyetemistaság legjobb része egyértelműen az lehet, hogy bármeddig kimaradhat az ember. A hálószobában letérdeltem, hogy megvizsgáljam Emmát - vajon látszani fog-e rajta valami késleltetett káros mellékhatása annak, hogy használták a testét? -, de úgy tűnt, békésen alszik. És mélyen. Valószínűleg azért, mert, mint azt én is tapasztaltam, a megszállottság fárasztó dolog. - Úgy tűnik, jól van - visszhangozta Tód a gondolataimat. - Remélhetőleg egy újabb kör sem fog kárt tenni benne. Mindenesetre tartsuk rövid pórázon ezt az Alecet. 237

En ásítva bólogattam, miközben fél kézzel álló helyzetbe toltam magam a matracon. Tekintetbe véve, hogy soha nem találkoztam még Aleckel, a póráza nem lesz hosszabb a kisujjamnál. — Mennyi időnk van még? - Tód Emma fölé hajolt, és gyengéden végighúzta az egyik ujját a barátnőm alsó ajkán. Én Emma DVD-lejátszójának órájára pillantottam. — Körülbelül öt percünk. Ne érj hozzá! Fel fog ébredni. Tód halkan felhorkantott: — Azt kétlem. Úgy néz ki, mint aki a világvégét is átaludná. — De ezt nem neked köszönheti. - Elhessegettem Todot az ágy mellől, majd kénytelen voltam erőszakkal tágra nyitni a szememet, amely azzal fenyegetett, hogy lecsukódik. - Kellene nekem egy kóla. - Igazából egy adag adrenalinra lett volna szükségem, egyenesen a szívembe beadva, de be kellett érnem a kólával. - Azt hiszem, neked el kellene tűnnöd szem elől — tettem hozzá az előszoba felé hátrálva. - Alec nem akarja, hogy erősítést vigyek magammal... - És többek között éppen ezért nem bíztam meg benne igazán. Vagyis hát ezért, meg azért, mert a legjobb barátnőm öntudatlan testén keresztül lépett velem kapcsolatba. — Úgyhogy téged valószínűleg titokban kellene tartanunk. — Nem probléma - vigyorgott Tód, és bár én nem vettem észre rajta semmilyen változást, nem kételkedtem abban, hogy a fizikai valója már nincs a szobában. Már ha valaha is ott volt egyáltalán. Zokniban kiosontam a konyhába, és kivettem egy újabb kólát a hűtőből. Mire visszaértem Emma szobájába, félig már ki is ürítettem. — Nem kérsz... - kezdtem volna megkérdezni, hogy Tód akar-e egy üdítőt; bár még soha nem láttam, hogy bármit is evett vág)' ivott volna. — Pszt! - sziszegte Tód abban a pillanatban, hogy beléptem az előszobából. - Itt van. Hirtelen elhallgattam, és kínos csend lett, miközben a kaszásról az ág)' egyik oldalán összegömbölyödve fekvő lányra pillantottam. Emma

238

nem mozdult, mióta kimentem a szobából, ám ha Tód úgy gondolta, hogy Alec megérkezett - a vártnál négy egész perccel korábban —, akkor nem állt szándékomban kockáztatni. Olyan lazán kortyolgatva az üdítőből, ahogy csak tudtam, keresztülsétáltam a szobán Emma felé, és ezúttal, amikor felpattant a szeme, már készen álltam. Egy csepp se ömlött ki. -

Mit nem kérek? - kérdezte Alec Emma szájával, miközben felbá-

mult rám a barátnőm mély, barna szemével. -

Azt akartam kérdezni, hogy nem kérsz-e egy üdítőt.

Emma a homlokát ráncolta, majd feltolta magát a matracon. -

Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

-

Megfeszült a tested, amikor beléptem a szobába - vonogattam a

vállamat improvizálva. - Szóval, kérsz egy italt, vagy nem? - tudakoltam, mielőtt még lehetősége nyílt volna elgondolkozni a válaszomon. Emma szemöldöke felszaladt. -

Képes vagyok erre? Inni valamit, amíg itt vagyok? - tárta szét Em-

ma karját, a barátnőm testére célozva. Én ismét megvontam a vállam: -

Honnan tudjam? Én még soha nem voltam mások testében.

A vigyor teljes egészében Alecé volt. -

Én sem... a mai éjszaka előtt.

-

Komolyan beszélsz? - néztem rá őszinte haraggal. - Te teljesen kez-

dő vagy? Itt nem engedik a gyakorlatlan autóvezetőket a volán mögé, de lefogadom, hogy ott senki nincs, aki beletaposna helyetted a fékbe, ha ez az egész elindul lefelé a lejtőn. Alec vigyora elhalványult. -

Nekem elhiheted, Kaylee, hogy senki más nincsen, akire rábízhat-

nád a barátnőd testét. - Olyan itt sincs... - szólt közbe Tód, és minden erőmet össze kellett szednem, nehogy reagáljak a poénjára, vagy jelezzem valamiképpen, hogy ott van. 239

— Tehát akkor mi van azzal az itallal? - lendítette Alec Emma csupasz lábát a padlóra. - Van itt bármi erősebb egy kólánál? Aha. Lefolyótisztító. De annak ellenére, hogy tudtam, Alec csapdába akar engem csalni, nem mérgezhettem meg Emmát. - Kösz, de Emma már éppen eleget ivott ma este. — Hát, ez megmagyarázza, hogy miért volt olyan könnyű álomba ringatni. - Amikor én nem mutattam jelét az ellágyulásnak, Alec felsóhajtott, és megvonta Emma vállát. - Egy kóla csodálatos lenne, kösz. Evek óta nem ittam ilyesmit. Tód, mint azt reméltem, követett a konyhába, és én abban a pillanatban felé fordultam, amint eltűntünk szem elől az előszobában. - Odabent fogd be, és egyszerűen csak figyelj, különben esküszöm, elárulom a főnöködnek, hogy mellékállásban alvilági csempész vagy - sziszegtem. Majd kivettem egy újabb dobozt a hűtőből, és visszamasíroztam a folyosón át, még mielőtt válaszolhatott volna. Alec Emma karját a melle alatt összefonva állt a barátnőm szobájában, miközben a fiókos szekrényén lévő képeket nézegette. — Tessék. Igyál gyorsan, és beszélj még gyorsabban. Ennek a kis törzsi gyűlésnek azonnal vége, amint felébred vagy hazaér bárki. Megértetted? Alec bólintott, majd letörte Emma egyik körmét, miközben kinyitotta az üdítős dobozt. - Mmm - mondta, miközben lenyelte az első kortyot. - Már el is felejtettem, hogy pezseg az ember nyelvén. Szinte fáj. Van fogalmad arról, milyen régen nem ittam szénsavas üdítőt? El sem tudom hinni, hogy érzem rajta keresztül. Lehet, hogy egyszerűen csak itt kéne maradnom... — Nem, nem kéne. Nem akarod a saját testeddel érezni a dolgokat? Emma megvonta a vállát. — Hát, egy' mellek nélküli jobb lenne. Ezek az izék mindig útban vannak, ahányszor csak megmozdítom a karomat. É 240

- Ezt én nem tudhatom. De Emmának pár nap múlva meg fog jönni. Hacsak nem akarsz addig itt maradni... - láttam Alec komikusán elszörnvedt arckifejezésén, és hallottam Tód nem túl visszafogott horkantásán, hogy ezzel az elevenébe találtam — ...azt javasolnám, kezdj el beszélni. Mi a terv? - Oké, tehát a következőről van szó... - Alec fogta az üdítősdobozát, és fél könyékkel az egyik térdére támaszkodva, a lábát szélesre tárva leültette Emma testét az ágy szélére. Úgy, ahogy egy pasas ülne. - Holnap lesz a téli napforduló mindkét világban, és Avarinak nagyjából hatvan éve először van a lehetősége arra, hogy egy igazi Liminális Fesztivált tartson. Tényleg nem láttam még hasonlót ahhoz az erőfeszítéshez, amelyet erre áldoznak. - Mi az, hogy Liminális Fesztivál? - kérdeztem a saját dobozomból iszogatva, s közben majdnem ugyanannyira kívántam, hogy bárcsak hatni kezdene végre a koffein, mint amennyire azt szerettem volna, ha Alec végre ahhoz a részhez ér, amelyik a tényleges tervről szól. - A liminális időpontok és helyek tiszteletére rendezett ünnepség. Tudod, mi az a liminalitás? - Megráztam a fejem, majd ingerült lettem, amikor Alec bólintott Emma fejével, mintha erre is számított volna. - A liminalitások a köztes helyek és időpontok. - Mihez képest köztesek? - kérdeztem, miközben a kimerültségtől minden türelmem elszállt;. - Bármi között. Például az alkonyat és a hajnal a nappal és az éjszaka közötti liminális időpontok. Az ajtók a kint és a bent közötti liminális helyek. Ez így érthető? - kérdezte Alec, én pedig lassan bólintottam, noha messze nem voltam biztos abban, hogy tényleg felfogtam. - Szóval, a dél egy liminális időpont a délelőtt és a délután között, ugye? - kérdeztem, miközben hátradőltem a széken. Emma feje bólintott, és kölcsönvett szemeiben elégedettség csillogott.

241

-

A liminalitások azért nagyon fontosak, mert elvékonyítják a hatá-

rokat a két világ között, s megkönnyítik az alvilágiak számára az emberi energia megszerzését. És a nyári meg a téli napforduló mind közül a legnagyobb, legfontosabb liminalitások. Ezek az egyensúlypontokat képviselik az évben a napok rövidülése és hosszabbodása között. A téli napforduló olyan, mintha az ő szilveszterük lenne. Kiürítettem az üdítősdobozomat, és hátranyúltam, hogy letegyem magam mögé az asztalra. - Vagyis ti gyakorlatilag egy nagy szilveszteri bulit fogtok tartani, és te azt szeretnéd, ha belógnék? -

Valami

ilyesmi.

-

Emma

szeme

elkeskenyedett

az

összpontosítástól. - Azt hiszem, kettesben tudok majd maradni valahogyan a fiúddal. Eltána pedig te át tudnád hozni magaddal mindkettőnket. Ez elég hihetőnek tűnt számomra - feltéve, hogy Alec igazat mondott. - És hol lesz ez a nagy fesztivál? Alec sóhajtott egyet Emma szájával. - Amennyire én meg tudom tippelni úgy, hogy jó ideje nem jártam már a szürke köd itteni oldalán, az út túloldalán, a városi parknál. Ott folyik a készülődés. És bármit is építettek a régi megyei bíróság helyére, biztosan sokan tartózkodhatnak ott, mert az az épület szinte mindenhol szivárog. A hosszú folyosók, és egyik helyiség a másik után... A szívem a gyomromig süllyedt. Alec a középiskoláról beszélt. Az én középiskolámról. Amelyet öt évvel korábban építettek, miután a bíróság épülete leégett, és a megyei székházat áthelyezték. - Mikor kezdődik ez a buli? - suttogtam, miközben a ruhám ujja alatt elborított a libabőr. - Alkonyaikor. Az utolsó percekben a napnyugta és a teljes sötétség között. A fenébe! Elát persze hogy alkonyatkor kezdődik. A mi Téli Karne242

tél közepén pontosan abban az időben és azon a helyen, mint az ők Liminális Fesztiválja. Ki van zárva, hogy ez véletlen egybeesés lenne. Valami csúnya dolog folyik itt. Valami, ami rosszabb, mint a dér meg az, hogy Nash az Alvilágban ragadt, még ha ez nem is igazán tűnt lehetségesnek. És Emma DVD-lejátszójának az órája szerint már csak körülbelül tizennégy órám maradt, mielőtt az alkony esélyt ad arra, hogy visszahozzuk Nasht a mi világunkba. - Szóval, fél hatkor találkozunk az új épület... - a középiskola .. .bejárati lépcsőjénél, és onnan... De Alec közbevágott, még mielőtt befejezhettem volna ezt a gondolatot: - Pszt, jön! — sziszegte. Majd: — Igen. Fél hatkor a lépcsőn, bármi is történjék. Nekem most... - És ezzel eltűnt. Csakhogy Emma teste ahelyett, hogy visszamerült volna az álmába, mint akkor tette, amikor Alec korábban elhagyta, hirtelen olyan mereven és egyenesen állt fel, mint egy oszlop. A feje lassan körbefordult a vállán, és szép nyugodtan végignézett a szobán, illetve a bútorokon, mielőtt a tekintete találkozott volna az enyémmel. Akkor viszont a szája lassú, kihívó mosolyra húzódott. - Nocsak, milyen érdekes... Bár már égy hónapja nem láttam őt, ezt a hangot bárhol felismertem volna. Avari volt az.

243

- Cavanaugh kisasszony, mennyire örülök, hogy itt látom! - A pokolfajzat ekkor pár pillanatra elhallgatott, és ismét körbepillantott a szobában Emma szemével. - Bárhol is legyen az az itt. - Én megborzongtam, a rettegés csaknem megbénított, majd némán kifújtam a levegőt megkönynyebbülésemben. Ha Avari nem tudja, hogy hol van, akkor valószínűleg azt sem tudja, hogy kiben van. Ami minden bizonnyal azt jelenti, hogy nehezen tudná ismét megszállni Emmát. Ám ekkor a barátnőm szeme elkeskenyedett, ahogy Avari egy bekeretezett fényképre meredt vele: arra a fotóra, amelyen én és Emma a számomra új autóm mellett állunk aznap, amikor megkaptam. - Hát nem okos Hú az én attendánsom? - Avari keresztúlmasírozott a szobán Emma csupasz talpain, a csípőjét túljátszott mozdulatokkal himbálva, férfiasán, mint aki nem szokott hozzá, hogy csípője is van. Tekintete a kép mögötti tükörre szegeződött, és a szeme tágra nyílt a kéjsóvár gyönyörtől. - És nincs rendkívül kifinomult ízlése? Avarit látni Emma testében ezerszer rosszabb volt, mint azt nézni, ahogy Alec kommunikál rajta keresztül. Alig bírtam elviselni. Hogyan fogok tudni ismét Emma szemébe nézni? - Tűnjön innen! - suttogtam összeszorított fogakkal, miközben a kezem erőtlenül ökölbe szorult a két oldalamon. Avari ügyet sem vetett 244

rám, hanem a képért nyúlt Emma egyik kecses, finom kezével. - Hozzá ne érjen! A pokolfajzat tekintete meglepetten villant felém, és én fuldokolni kezdtem a következő lélegzetvételemnél, annyira megdöbbentett és felzaklatott, hogy így meg tud változni Emma saját szeme. - Mit szeretnél, mihez érjek inkább? — kérdezte Avari, és balzsamos, baljós szavai éppen olyan brutális erőszakot tettek Emma torkán, mint a jelenléte a lényén. - Ezt? - A vékony kezek irányt váltottak, és Emma ujjai a saját lapos hasán terültek szét, hüvelykujjával a szegycsontján, kisujjával pedig a pizsamanadrágja gumis dereka alatt. - Vagy ezt? - mélyült el Avari hangja sokatmondóan, és a kéz felcsúszott Emma felsőtestén, majd megemelte a mellét a pizsamafelsője vékony gyapjúszövetén keresztül. A pulzusom olyan erővel és sebességgel kezdett verni, hogy elsötétült a látóterem. - Azonnal tűnjön el belőle! - Amikor Avari a szánalmasan gyenge tiltakozásom ellenére visszafordult a tükörhöz, én Tódra pillantottam segítségért, ám ő csak vállat vont, majd egyik ujját csitító mozdulattal a szájára nyomta, emlékeztetve engem arra, hogy ne áruljam el a jelenlétét. O sem tudott volna nagyobb hatással lenni Avarira, mint én, viszont ha a pokolfajzat megtudja, hogy Tód segít nekem, akkor Nashen és Addison lelkén fogja kitölteni a haragját. - Jaj, ne... - húzta végig Avari Emma kezét az oldalán, majd a kidomborodó csípőjén, amelyet kidugott oldalra, hogy jobban lássa a tükörben. - Ez nagyon tetszik. Igazán csinos. Határozottan megéri a fáradságot a felfedezése. - Az állkapcsom már sajgott attól, hogy összeszorítom, de kényszerítettem a lábamat, hogy maradjon nyugton. Sehogyan nem tudtam volna kárt tenni Avariban anélkül, hogy Emmának is ártottam volna, és nem lehettem biztos abban, hogy Avari milyen képességeket hozott magával az új testbe, már ha bármilyet hozott egyáltalán. A szerencsémet ismerve, ha megpróbáltam volna behúzni neki egyet - nem mint245

ha egyáltalán tudtam volna, hogyan csináljam —, akkor mozdulatlanná dermesztett volna ott, ahol álltam, vagy valami még rosszabbat tett volna annál, mint hogy Emmát fogdossa a kölcsönvett kezével. - Hogy lehet, hogy nem vettem őt észre korábban? Ismerősnek tűnik... - Emma mindkét keze végigcsúszott a csípőjén, hogy a hátsóján állapodjanak meg, miközben Avari tekintete lejjebb vándorolt a tükörben. - De nem egyértelműen. Hogyan bukkant rá Alec...? - A pokolfajzat pislogni kezdett, majd elfordult a tükörtől, hogy összehúzott szemekkel állja az én dühös pillantásomat. - Nagyon kedvelem a találékony attendánsokat. - De Emma állának kemény, dühös vonala arról árulkodott, hogy ez nem így van. Alec Avari tudta nélkül ügyködött valamiben, és a pokolfajzat rendkívül dühös lett ettől. — És Alec mindig is pontosan az volt. - Mióta... a magáé? — kérdeztem időhúzás céljából, miközben az agyam szinte hallhatóan zakatolt, azt keresve, hogyan szabadulhatna meg a betolakodótól. Avari oldalra billentette Emma fejét, mintha meglepné az érdeklődésem. És mintha gyanúsnak találná. - O, két-három évtizede - válaszolta végül. - És nagyon hasznosnak bizonyult... - Ugyanakkor ismét érződött a hangján az a villanásnyi ingerültség. - .. .Még akkor is, amikor nem állt szándékában. - Emma teste a csípőjét oldalra tolva közelebb lépett hozzám, és szájának egyik sarka buja mosolyra húzódott. - Veled például nem könnyű felvenni a kapcsolatot, gyermekem. Bár azt meg kell mondjam, hogy beléd kerülni már nem annyira nehéz... Bennem a harag versengett a borzalommal, miközben Emma megszállt tekintete végigsiklott az alakomon, mielőtt ismét összefonódott volna a pillantásunk. Hirtelen erős késztetésem támadt, hogy eltakarjam azt a kevés bőrt, amelyet a ruhám nem rejtett el, és nem tudtam elnyomni magamban a kérdést, hogy vajon mit csinált a pokolfajzat a testemmel, amíg benne volt. És hogy milyen gyakran tette.

246

Ha sikerül egyáltalán Nasht élve visszaszereznem, akkor minden egyes dolgot el kell majd mondania, ami akkor történt velem, amikor szó szerint nem voltam magamnál - különben a puszta kezemmel ölöm meg. És Tód dühös, összehúzott tekintetéből ítélve, neki is valami nagyon hasonló járhatott a fejében. Emma ismét előrébb lépett, mire én megint csak hátráltam egy lépést. A pulzusom zakatolt, az állkapcsomat pedig annyira megfeszítettem, hogy lassan attól kellett félnem, mindjárt kitörnek a fogaim. - Hányszor? - suttogtam, megpróbálva a bennem bujkáló haragot előtérbe tolni, a rémületemet pedig elrejteni. Avari újabb csábító lépést tett felém, úgy viselve magán a legjobb barátnőm testét, ahogy egy könnyűvérű nő a sztreccsruhát. És ezúttal, amikor hátrébb léptem, a combom nekiütközött az íróasztal szélének. Nem tudtam tovább menekülni, kivéve, ha lehetővé akartam volna tenni, hogy Avari Emmáék házának többi részén át is kövessen. De ez nem állt szándékomban. - Hogy hányszor voltam benned? - kérdezett vissza Avari Emma nagy barna szemével méregetve engem, én pedig elfintorodtam a szóhasználatától. A bőröm borzongani kezdett a puszta gondolattól is, hogy Avari a testemben járt, megsértve a határvonalaim legszentebbikét: azt, amely a lelkemet veszi körbe. - Sokszor - válaszolta végül a pokolfajzat, és a következő lépése után már kevesebb mint harminc centire állt - álltak - tőlem. - Es meg kell vallanom, őszinte élvezetemre szolgált. - Emma teste előrehajolt, az arca végigsimított az enyémen, és a pulzusom a fülemben kezdett dörömbölni. - Minden... — Emma ajka végigszaladt az államon, mire én nyeltem e

gy nagyot. - ...egyes... - Emma forró, nedves lehelete a fülemet érte, mire én

lehunytam a szemem, és megpróbáltam nem levegőt venni. - ...alkalommal. - Avari utolsó szava felborzolta a nyakamon sora247

kozó érzékeny szőrpihéket közvetlenül a fülem alatt, és én visszanyeltem a torkomon akadt hüppögést. Kinyitottam a szemem, és a barátnőm válla felett megláttam, amint Tód keze ökölbe szorul, arca kipirul a haragtól, az állkapcsa pedig kidudorodik, ahogy némán csikorgatja a fogait. Ekkor a pokolfajzat hátralépett, elmosolyodott Emma csücsöri szájával, és a barátnőm kéjsóvár pillantása olyan fel ka varóvá és szédítővé vált, hogy az egész testem beleremegett. - De bármilyen szórakoztató volt is számomra kamasz lúdvérceset játszani... egyszer, amikor a fiúd észre sem vette, te ki is vetkőztél önmagadból... A harag olyan sebesen és forrón szaladt végig az ereimen, hogy azt hittem, felrobbanok. Mi az ördögöt csinált! Mi az ördögre kényszeríteni Es Nash tényleg azt hitte, hogy én csinálom... azt, amit Avari művelt a testeimnél! — .. .arra még találnom kell egy jó módszert, hogy kommunikálhassak veled. Bár a minap igazán közel kerültünk egymáshoz az osztálytársaddal... - Valószínűleg áttűnhetett az értetlenségem az egyre jobban fortyogó dühömön, mert miközben Avari megfordult, s végighúzta Emma egyik karcsú ujját az asztal lapján, felvonta egyik kifinomult ívű szemöldökét, majd így folytatta: - És egyébként hogy van a karod? - Emma sokatmondó pillantása a jobb ruhaujjam alatt dudorodó kötésre vándorolt. A megértés kalapácsként csapódott a koponyámba. Minden szál Avarinál fut össze. Az összes. Nashnek igaza volt. Avari Scott árnyékembere. O az a hallucináció, akit Doug látott az utasülésén. O az a pokolfajzat, aki Démonleheletet adott el Nashnek. Avari tulajdonában van Addison lelke. O fizette le Todot és Everettet, hogy átvigyék és terjesszék a mérgező melléktermékét. Es ő szervezte meg a Liminális Fesztivált is, amely szerencséjükre véletlenül pont egybeesik a mi Téli Karneválunkkal.

248

Hogy lehet, hogy' ezt korábban nem vettem észre? Minden szál Avarihoz vezet. És valami oknál fogva ő fel szeretné venni velem a kapcsolatot. - Mit akar tőlem? - követeltem magyarázatot, hirtelen biztosra véve, hogy végre a megfelelő kérdést tettem fel. Avari az Emma ágyának végében álló vállmagas oszlop köré tekerte Emma egyik karját, majd megpördítette őt, hogy felém forduljon, és közben kivillantson egy sima csíknyi bőrt a derekán. - léged. - A pokolfajzat hangja méllyé és sötétté vált, s szürreálisán csengett Emma még mindig rózsaszín szájából. - léged akarlak. Ha most azonnal átjössz az Alvilágba, a szavamat adom, hogy visszaküldöm a fiúdat a te világodba. A bal oldalamon, Emma ruhásszekrénye mellett lód eszeveszetten rázta a fejét, nekem pedig mindent el kellett követnem, hogy ne nézzek egyenesen rá, és ne hívjam fel Avari figyelmét a jelenlétére. Viszont nem kellett látnom Todot ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Lehet, hogy Avari visszaküldi Nasht, azt viszont nem tudhatjuk előre, hogy mikor, hova és milyen állapotban fog megérkezni. Vagy hogy hány darabban. - Miért pont én? - kérdeztem, miközben vér helyett jéghideg rettegés áradt végig az ereimen. - Nincs még elég attendánsa, szolgája vagy harapnivalója? - Attendánsból soha nem lehet elég. - Persze, majd elfelejtettem, hogy épp a kapzsiság démonával beszélgetek. - De te nem ezért érdekelsz engem. - Emma elvigyorodott, és messze ez volt a legőszintébb arckifejezés, amelybe Avari eddig az arcát torzította. - Ha ennél többet akarsz tudni, akkor át kell kelned velem, hogy személyesen folytathassuk le ezt a beszélgetést. Én határozottan megráztam a fejem, és összefontam a karom a mellkasomon. - Ez nem fog megtörténni. 249

- Még azért sem, hogy megmentsd a barátodat? Nyeltem egy nagyot. Nem az volt az egyetlen esélyem Nash visszaszerzésére, hogy átkelek Avarival, de ettől még nem lett könnyebb kimondanom azt, ami ezután következett. Ami azt illeti, a szavak annyira szilárdan megakadtak a torkomban, hogy meg kellett köszörülnöm ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjak. - Nekem nem kell egy olyan pasas, akit jobban érdekel a következő adagja, mint én. — A szememben megjelenő könnyek őszinték voltak, de ha van egy kis szerencsém, Avari majd a fiúm elvesztése keltette érzelmeimnek tudja be őket, nem pedig a bénító tudatnak, hogy éppen elárulom Nasht, és ezzel lehet, hogy örök kárhozatra ítélem a lelkét. - Olyan pedig semmiképpen sem kell, aki hagyja, hogy maga belépjen a testembe, anélkül, hogy egyáltalán szólna nekem arról, hogy úgy viseltek, mint egy használt óvszert. Emma szemében meglepetés és vidámság csillant, és Avari szinte... elégedettnek tűnt. Mintha örülne, hogy felfedezett valamit, amit konkrétan tisztelni tud bennem. Amitől csak még erősebben megborzongtam. - Ez nemet jelent? Lassan bólintottam, mintha ez nehéz döntés lenne számomra. Mintha nem azt tervezném, hogy később majd átkelek, a saját feltételeimmel... És erősítéssel. - Nagyon határozott nemet. Egyetlen pillanatom maradt arra, hogy reménykedhessen! benne, nem egy hatalmas hibát követtem el éppen, aztán Avari kegyetlen mosolyba torzította Emma ajkait. - fűiben az esetben remélem, hagy nagyon határozottan búcsút mondtál a barátodnak is. Emma szeme becsukódott, a lába kettőbe hajlott alatta. A barátnőm egyetlen lágy, nőies sóhajjal a szőnyegre zuhant, én pedig térdre rogytam 250

mellette, miközben a szeme rebbenve kinyílt egy pillanatra. Majd még egyre. Azután teljesen tágra nyílt, és nyitva is maradt, hogy' kábán meredjen rám. - Kaylee? - szólalt meg a saját hangján, és a következő lélegzetvételemnek már megkönnyebbülésíze volt. Mintha magának a levegőnek is jobb illata lenne most, hogy' Avari távozott. - Mi történt? - Nem tudom. - Megvontam a vállam, és Tódra pillantottam, aki immár Emma túlsó oldalán térdelt, bár Em egyértelműen sem látni nem látta, sem hallani nem hallotta őt. - Kimentem a mosdóba, és amikor visszajöttem, te már a padlón voltál. Legurultál az ágyról? Most pedig én hazudok a legjobb barátnőmnek... Emma a homlokát ráncolta, és a két tenyerével felnyomta magát. - Nem hinném. - Összeszűkült a tekintete, amikor a blúzomra vándorolt, majd le a farmeremre, és ekkor már tudtam, hogy ezt elcsesztem. Emma okos, és tisztában van azzal, hogy nekem vannak titkaim. - Te ruhában aludtál? Felsóhajtottam, és felemás mosolyt eresztettem meg felé, miközben megpróbáltam gyorsan kitalálni valamit. - Abban reménykedtem, hogy Nash felhív, és kibékülünk. - Át akartál menni hozzá az éjszaka közepén? - Em mosolya ragadós volt, és meglepetten döbbentem rá, hogy az összeveszésünk őt is bántotta. - Igen. De nem hívott. - És a következő utam Nashhez nem korlátozódik majd egy' alig másfél mérföldes kocsiútra a texasi külvárosi környéken át. - De fog. - Emma álló helyzetbe tolta magát. A szeme máris le akart csukódni, a következő szavai pedig egy oroszlánhoz illő ásításon keresztül szűrődtek át: - És minden rendben lesz. Mert Nash szeret téged, és semmi más nem számít. Ugye? Én bólintottam, miközben ő visszaereszkedett az ágyra, és nem tudtam elnyomni magamban a sóvárgást aziránt, hogy bárcsak most az egy251

- Szia, apa - mondtam a telefonomba, majd eltakartam a készülék mikrofonját, hogy köszönetét mondjak a pincérnőnek, aki jeges vizet öntött a poharamba. - Elképesztően korán fenn vagy ahhoz képest, hogy Emmánál aludtál - mondta apám, egyértelmű megkönnyebbüléssel a hangjában. Ezúttal nem is hibáztathattam azért, hogy aggódott, bár az éjszaka folyamán több üzenetet is hagytam neki arról, hogy jól vagyok. És hogy még mindig az emberek világában vagyok. - Ha nem alszunk, akkor nem úgy mondják, hogy nála aludtam - nyomtam el egy ásítást. - De Emma volt olyan kedves, és segített nekem egész éjjel ébren maradni. - Ami bizonyos értelemben tényleg így is volt. Miután végigasszisztáltam, ahogy két különböző alvilági lény is megszállja a testét, akkor sem tudtam volna aludni, ha akartam volna. - Filmeket néztünk, és fagyiztunk. Tód forgatni kezdte a szemét az asztal túloldalán, látható csalódottsággal, amiért nem részesült a tinilányok elvárható, közhelyes éjszakai programjaiból. Végtére is, mit számít egy kis démoni megszállottság ahhoz a félmeztelen párnacsatához képest, amelyben jutalmul reménykedett, amiért ott maradt velünk az éjszaka hátralévő részében - láthatatlanul -, nehogy elaludjak. Vagy nehogy Avari ismét megjelenjen. Nem mintha az apámnak akár a kaszásról, akár a pokolfaj zatról tudnia kellene. Nem láttam okát, hogy aggodalmat okozzak neki, mivel az ő részéről még a legnemesebb szándék is ahhoz vezethetett volna, hogy csapdába esik az Alvilágban. Vagy valami még rosszabb történik vele. Tód hálásan bólintott, amikor a pincérnő letett elé egy pohár narancslét. En nem voltam hajlandó beszélgetni vele, amíg meg nem jelenik teljes testi valójában az étteremben. A vonal túlsó végén üveg csendült műanyagon, ahogy a kávékiöntő hozzáért apám úti bögréjéhez. - Én most indulok munkába. - Apának nem volt más lehetősége, 252

még a lúdvérckrízis ellenére sem, ha elő akarta teremteni a következő havi lakbérünket. És az igazat megvallva, az egyetlen olyan dolog, amiről el tudtam képzelni, hogy rosszabb lehet, mint az, ha az emberre egy pokolfajzat vadászik, az lett volna, ha az ember hajléktalan, és egy pokolfajzat vadászik rá. - Nem akarom, hogy ma egyedül legyél. Pihenésre lenne szükséged, és most nem lenne biztonságos egyedül aludnod. Ami nagyon fura kijelentés az apámtól... bár sejtettem, mire gondol. - Jól vagyok, apa. Óvatos vagyok. — Bármit is jelentsen ez... Pillanatnyilag túl fáradt voltam ahhoz, hogy értelmesen beszéljek. - Nem vagy jól, Kaylee. - Apám bögréje koppant egyet a konyhapulton. - Ilyen kevés alvással nem fogsz tudni rendesen működni, és csak még rosszabbul leszel, ha megpróbálod. - Akkor hát mit javasolsz? - kérdeztem, miközben a pincérnő lerakott elém egy tányér csokis palacsintát. A cukor ébren tartja az embert, nem igaz? Megköszöntem neki, majd a késemmel tologatni kezdtem a palacsintán egy olvadozó vajdarabot. Az apám felsóhajtott. - Nem tudom. Még mindig dolgozunk a problémán. Nem alhatnái Nashnél vagy Harmonynál? Bármilyen kevéssé bízom abban a fiúban bizonyos dolgokat illetően, azt minden további nélkül elhiszem róla, hogy fel fog ébreszteni, ha sikoltozni kezdesz. Sajnálatos módon arra pont nem volt lehetőségem, hogy Nashsel töltsem az időmet, kivéve, ha hajlandó vagyok átkelni az Alvilágba, és tálcán kínálni a lelkemet ezért a kiváltságért. És nem szállhatnék meg Harmonynál sem anélkül, hogy magyarázkodnom ne kellene a fia hollétét illetően. Szóval, talán Emmánál, miután Tód elment dolgozni...? - Aha - mondtam egy édes, csokoládés falatot nyammogva. - Ne aggódj, nem leszek egyedül. - Rendben, nekem most mennem kell. — Apám elhallgatott, de én kihallottam a rövid csendből a fenntartásait és az aggodalmát. - Fel fog253

lak hívni, hogy ellenőrizzem, hogy vág)', úgyhogy vedd fel a telefonodat, ha csörög. És este találkozunk. - Számíthatsz rá - feleltem, kétségbeesetten reménykedve, hogy ezt nem kell lekopognom. Bontottam a vonalat, becsúsztattam a készüléket a nadrágzsebembe, majd felnézve azt láttam, hogy Tód a palacsintáimat méregeti. — Nem kérsz valamit? A kaszásoknak szükségük van egyáltalán ételre? - Tód meglepetésemre félig már ki is itta a narancslevét, pedig nem emlékeztem olyasmire, hogy valaha is láttam volna ténylegesen enni. - Nincs szükségünk rá, éppen úgy, ahogy alvásra sincs szükségünk, viszont ugyanazok az élvezetérzékelőik még mindig a helyükön vannak, és funkcionálnak. Beleértve az ízlelőbimbókat is — tisztázta Tód, amikor én a fél szemöldökömet megemelve elvigyorodtam. - Csakhogy a kaszásszakma sajnos nem emberi valutában fizet, úgyhogy én folyamatos készpénzhiányban szenvedek. O. Most már értem. - Tessék. Ez amúgy is több, mint amennyi nekem kell. - Az asztal közepére toltam a tányéromat, és átnyújtottam Tódnak egy zsebkendőbe tekert evőeszközkészletet. - Nem tudok úgy enni, ha te itt csorgatod a nyálad, mint egy éhező gyermek. - Kösz. - Tód rávetette magát a palacsintákra, én pedig figyeltem, és közben elmosolyodtam a gondolattól, hogy a Halál édesszájú. - Feltételezem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem veszi be, hogy ez a Téli Karnevál-Liminális Fesztivál-egybeesés pusztán a véletlen műve lenne, igaz? - Korábban, amikor Emma ott volt - vagy szunyókált a közelünkben, ezt nem tudtuk megbeszélni. dód lenyelte az első falatot, és bólintott: - Kizárt, hogy ne lenne összefüggés köztük. Én arra tippelek, hogy Avari azért tervez ilyen nagy alvilági lakomát, hogy kihasználhassák ennek a hatalmas emberienergia-koncentrációnak az előnyeit, amikor a két világ 254

közötti határvonal ennyire elvékonyodik. Az alkonyatban képesek lesznek minimális erőfeszítés árán felszívni. Bólintottam, miközben a saját, szirupban úszó palacsintámat rágtam. - De biztosan nem csak ennyiről van szó. Úgy értem, most tényleg? Egy nagy piknik? Ez lenne Avari furfangos terve? Ez körülbelül annyira tűnik veszedelmesnek, mint Maci Laci. kod megvonta a vállát. - Aha. Mármint ha Maci Laci egy másvilági lélekszívó, pasirabló, elkárhozottlélek-kínzó, gonosz démon lenne. Egyébként is, mi mást tervezne? - Azt nem tudom. De a téli napforduló minden évben eljön, Alec viszont azt mondta, hogy ez évtizedek óta az első fesztiváljuk. Miért? Idén mi van másképp, mint régebben? - Bekaptam még egy falatot, és megrágtam, miközben arra a válaszra vártam, amely egyikünknek sem állt rendelkezésére. - Bármi is legyen az, meg kell tudnunk, mielőtt átmegyünk. Neked ma kellene találkoznod Addisonnal? Tód bólintott, és leejtette a villáját a tányérra. - Aha. Es ha utána nem leszek hajlandó elvinni a csomagot, akkor Avari tudni fogja, hogy valami nincs rendben. Én megvontam a vállam, és vágtam magamnak egy újabb falatot. - Akkor vidd el. Csak ne add át Everettnek. Majd miután kiszabadítottuk onnan Nasht, kitaláljuk, hogyan szabaduljunk meg tőle. kod vágott egy grimaszt, és a falat megállt a levegőben, félúton a szája felé: - Kaylee, azt sem tudjuk, Alec meg fog-e egyáltalán jelenni most, hogy Avari rajtakapta E. T.-t, amint éppen hazatelefonál... Amennyit mi tudunk, az alapján lehet, hogy még szigorúbban elzárja az attendánsát, mint Addisont, mi pedig egy szörnyetegektől nyüzsgő hatalmas káoszba fogunk átkelni, ahol a szörnyszülöttek készen állnak arra, hogy kirágják a szemgolyónkat, és kiszürcsöljék a belső szerveinket. 255

Éreztem, ahogy a szemöldököm felfelé indul a homlokomon: - Szemgolyók és belső szervek? Te már egy hónapja naponta átkelsz. Vetett bárki is akár csak egy pillantást a puha részeidre? - Nem, de én azért mentem, hogy Avarinak dolgozzak. - Tód közelebb hajolt hozzám, hogy suttogni kezdjen az asztal felett. - Vagy lehet, hogy azért, mert én halott vagyok, és még az alvilágiak nagy része sem eszik hullákat. De te nem vagy halott, és nincs engedélyed arra, hogy ott tartózkodjál. Úgyhogy leginkább a te puha szerveid miatt kell majd aggódnunk. - Amikor nyeltem egy nagyot, Tód megvonta a vállát, majd hátradőlt a székében, és összefonta a két karját a szépen kidolgozott, izmos mellkasa felett. - Csak úgy gondoltam, jobb, ha tudod, mibe kezdesz bele. A gyomromat melegítő forró kávé ellenére borzongás futott végig a hátamon. - Éppen ezért van szükségem arra, hogy nyitva tartsd a szemed és a füled, amíg ott vagy Addisonnal - válaszoltam. - Ki kell derítenünk, mi történt Aleckel, hogy hol tartják Nasht, és hogy milyen formában van, hátha Alec nem lesz ott, hogy segítsen nekünk. Továbbá mindent meg kell tudnunk, amit csak ki tudsz deríteni erről a Liminális Fesztiválról. És még ha mindez sikerül is, akkor is van egy olyan érzésem, hogy ma éjjel nagyon kellemetlen meglepetés fog minket érni. - Egyetértek. - Tód felitatott az utolsó falat palacsintájával egy tócsányi szirupot. - De én nem ígérek semmit ezzel a felderítő küldetéssel kapcsolatban. Egyáltalán nem vagyok hosszú pórázon az Alvilágban. Ezt nem is feltételeztem, de... - Nem ott végzed a munkád felét? Úgy értem, nem oda viszed vissza a lelkeket újrahasznosítás céljából? Tód szemöldöke felszaladt, és nem tudtam eldönteni, hogy viccesnek vagy rémisztőnek találja-e ezt a gondolatot. - Az Alvilágba? Dehogy. Ha oda vinném a lelkeket, akkor megennék 256

őket, nem pedig újrahasznosítanák. A kaszásoknak azért van bejárásuk az Alvilágba, mert halottak, Kaylee. Nem szakmai juttatásként. Óóó... Éreztem, ahogy elvörösödöm a saját ostobaságom miatt. - Szóval, akkor hova viszed őket? - Azt nem mondhatom meg neked. - És Tód vigyora ezúttal őszintének tűnt. - A céges szabályzat tiltja. Ami pedig az alvilági ügyeimet illeti, én egyszerűen csak beugróm Avari irodájába, abba, ahol akkor voltunk, amikor Addy meghalt, ő pedig odahozza őt. Kapunk egy órát, amelynek a legnagyobb része alatt beszélgetek vele, hogy megakadályozzam, hogy az elméje az őrületbe meneküljön a folyamatos kínzás és bántalmazás elől. - Van elméje? - Ezt nem tudtam ésszel felfogni, bár azt sem tudtam volna elképzelni, miért akarná Tód látogatni, ha nem lenne. — De hát ő halott. - Én is az vagyok. - Tód letette a villáját az én üres, szirupfoltos tányéromra. - Fel kellene hagynod azzal, hogy úgy gondolsz a halálra, mint mindennek a végére. Igen, a legtöbb esetben újrahasznosítják a lelkeket, viszont ha ez nem történik meg, akkor is nagyon sok módja marad még a halottlétnek, testtel, emlékekkel és lélekkel vagy ezek nélkül, bármilyen kombinációban. Addynek mindene megmaradt a testén kívül, és nekem az nem hiányzik, mint azt talán észre is vetted. - A nyomaték kedvéért széttárta nagyon is valóságos karjait, és majdnem hasba vágott egy szegény pincérnőt, aki egy hatalmas tálca ételt hozott éppen. - Tudom. De hogyan lehet Addynek lelke, ha eladta Avarinak? - Ő és a lelke ismét egyesültek az Alvilágban, de most már Avari tulajdonaként. Ezért tudja folyamatosan kínozni. - Ó. - Emlékeztettem magam, hogy a jövőben fogjam be a számat azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket nem értek. És hogy hagyjam Todot láthatatlanná válni, amikor csak akar - mert bár ezt soha nem gondoltam volna, úgy igazából sokkal kevesebb bajt okoz. — Akkor csak tartsd nyitva a füled, amíg ott vagy, rendben? 257

Tód vonakodva bólintott, és én megértettem a frusztrációját. A kaszások nem tudják a többi különleges képességüket használni az Alvilágban, csak a lélekszüretelőset, és azt, hogy vissza tudnak jönni, ami most, hogy megtudtam, Tód nem is ott dolgozik, hirtelen értelmet nyert. Tód az Alvilágban nem tud láthatatlanná válni, falakon átsétálni vagy csak bizonyos személyek számára hallhatóvá tenni a hangját egy szobában - azon a helyen gyakorlatilag olyanná válik, mint egy ember. És nem tűnt túl boldognak ettől a gondolattól. - És te? Te mit fogsz csinálni? - pillantott balra, az ipari konyhában az ajtó felett lógó órára. — Még mindig el kell ütnünk valahogy kilenc órát. Nyolcat, ha korán oda akarsz érni. Amit érthető okokból tényleg szerettem volna. - Kiderítem, hogy maradhatok-e Emmáéknál. Ugye, az alvásproblémáimról nyugodtan beszélhetek neki, mert azoknak semmi köze a Démonlehelet-járványhoz vagy Nash eltűnéséhez? De Tód lassan megcsóválta a fejét. - Kay, szerintem egy ideig nem lenne szabad Emma közelébe menned. Én összevontam a szemöldököm, s az erősen megcsapolt bögre kávém megállt félúton a szám előtt. - Miért? — Egymáson tarthatnánk a szemünket. O az álmaimban szereplő démonok miatt, én meg a testébe bújó démonok miatt. - Tudnom kell, ha Avari ismét megszállja. Tód előrehajolt, összefonta két karját az asztalon, és sokatmondóan rám szegezte a tekintetét: - Én megértem, de az az igazság, hogy ha vele vagy, akkor ez sokkal nagyobb valószínűséggel fog bekövetkezni. Emma egy nagyon praktikus közvetlen vonal hozzád. Ha nem vagy vele, akkor senki nem fog tudni beszélni veled rajta keresztül. Tehát úgy tudjuk a legjobban megóvni Emmát, ha távol tartjuk magunkat tőle. Hát ez szívás. Ügy tűnik, a mai napomat egyedül fogom tölteni. Tód egy másodpercre az asztalra pillantott,

258

mielőtt újra a szemembe nézett volna: - Van egy kis időm Addy meglátogatása és a munkakezdés között. - És legalább a műszakja felét le kell majd dolgoznia, mert a munkanélküli kaszás az halott kaszás, és egy halott kaszás senkinek nem tud segíteni. - Szóval, akkor majd beugróm, és te alhatsz egy kicsit. Nem tudtam elnyomni az ásítást, amely az alvás puszta gondolatára kapott el. — Kösz. - Egy kis szunyókálás annyira jól hangzik... Persze csak ha elég ideig a saját világomban tudok maradni ahhoz, hogy kiélvezhessem.

259

A következő másfél óra alatt egy egész kanna kávét megittam a tévé előtt, és szépen felvettem Emma és az apám hívásait, miközben nem reagáltam Harmony és Sophie telefonjaira. Emma könnyek között keresett, és majdnem húsz percembe telt, amíg sikerült megnyugtatnom. Az apja társadalmi helyzetének és a kórházzal szembeni jogi fenyegetéseinek köszönhetően Doug halála igen hosszú műsoridőt kapott a helyi csatornákon. Rettenetesen éreztem magam, amiért nem tudom személyesen megvigasztalni a barátnőmet, de Tód figyelmeztetése miatt szilárdan kitartottam a kanapén, s újra és újra elmondtam magamnak, hogy a saját érdekében tartom magam távol tőle. Az apám csak azért hívogatott, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e velem, és bármilyen rosszul éreztem is magam attól, hogy hazudnom kell neki, ha tájékoztattam volna arról, hogy egyedül vagyok, eljött volna a munkahelyéről - és emiatt valószínűleg az állását is elveszítette volna-, hogy ott üldögéljen mellettem, amíg szunyókálok. Sophie dühös üzenetet hagyott nekem, amelyben azt követelte, hogy magyarázzam meg, miért van az, hogy ha én megjelenek egy buliban - vagy bárhol máshol, ha már itt tartunk —, akkor valami katasztrófa fog

bekövetkezni. Ő is látta a híreket, és az egyik barátja szólt neki, hogy Nash meg én ott voltunk abban a buliban. Sophie-nak szerencsére láthatóan fogalma sem volt arról, hogy Nash eltűnt, ami azt jelentette, hogy nem kell visszahívnom, hogy kiderítsem, látta-e őt az eltűnése előtt. Harmony a vonalas számunkat hívta Nasht keresve, aki nem vette fel a telefonját. De mivel ő még csak akkor ért haza, nem volt tisztában azzal, pontosan mikor tűnt el a fia, és egyelőre nem tűnt nagyon zaklatottnak. Bár ez kétségkívül meg fog változni, ha továbbra sem kap semmi hírt felőle. Különösen, amint értesül Doug haláláról a hírekből. Az üzenet végén azt mondta, lehet, hogy megtalálta a módját, hogyan lehetne engem álmomban a mi világunkban tartani. Bármilyen hálás voltam is ezért a morzsányi reményért, ráültem a kezemre, nehogy felvegyem a telefont, és kikérdezzem a részletekről, mert akkor hazudnom kellett volna neki, és valami oknál fogva rosszabb lett volna most Nash anyjának hazudni, mint a saját apámnak. Egy órával a hívása után a kanapén üldögéltem, és az utolsó doboz energiaitalomat iszogattam, miközben a leghangosabb akciófilmet néztem, amelyet csak találtam, s egy rövid ujjú pólóban meg egy farmerben reszkettem. Letekertem a fűtést, és kinyitottam az összes ablakot abban a reményben, hogy a hideg levegő majd ébren tart. Ám a koffein, a hőmérséklet és a zaj ellenére éppen lecsukódott volna a szemem, amikor a vonalas telefon riasztott fel éles csipogásával. A híváskijelzőn az állt, hogy „Ismeretlen szám”, úgyhogy visszadobtam a kagylót a helyére anélkül, hogy felvettem volna. Azonban a tekintetem még mindig a dokkolóra szegeződött, amikor az üzenetrögzítő felvette. Az apám hangja töltötte be a teret, amint arra kéri a hívót, hogy legyen szíves, hagyjon üzenetet a sípszó után, majd zavaró, gépi sípolás hasított kimerült, túlhajtott agyamba. Az üzenetrögzítő pár másodpercig csupán halk fehér zajt rögzített, és én már majdnem kezdtem volna elen261

gedni magam, azt feltételezve, hogy téves hívás volt... amikor egy ismerős hang szólított a nevemen. Olyan gyorsan megpördültem, hogy kis híján leestem a kanapéról. - Kayleeeee - mondta Avari, és a pokolfajzat hangja a mi hétköznapi, emberkéz gyártotta üzenetrögzítőnkön annyira disszonánsnak tűnt, hogy beleszédültem. — Tudom, hogy ott vagy. Hol máshol lennél a fiúd nélkül, aki melegen tartana, vagy az apád nélkül, aki vigyázna rád? Micsoda? Olyan gyorsan pattantam fel a kanapéról, hogy a térdemet beütöttem a karfájába, a sérült karomat pedig lehorzsoltam a durva kárpiton - de alig éreztem a fájdalmat, annyira siettem a telefonhoz. - Mit tud maga az apámról? - kértem rajta számon, még mielőtt a telefon egyáltalán a fülemhez ért volna. - Azt tudom, hogy egy méterre ül tőlem, öntudatlanul, de lélegzik. Egyelőre. - Hazudik! - kiáltottam fel, miközben a fejemben ott lüktetett a pánik a szívdobogásom ritmusára. - 0 nem tud átkelni. Avari felnevetett, olyan hangon, mint amikor jeget törnek a betonon. - Mr. Hudson sem, mégis itt ül ő is, arra várva, hogy te megmentsd őket. Neeeeem... Hazudik. Nincs más lehetőség. - Bizonyítsa be! A pokolfajzat ismét felnevetett, és érdes kacagása elég éles volt ahhoz, hogy lekaparja a húsomat a csontomról. - Az apád nagydarab ember, azonban körülbelül annyira félelmetes, mint egy plüssmackó. És amikor álmában sír, ahogyan most is teszi, „Kayci-Maci”-nak nevez téged. Továbbá egy Darcv nevű nőt szólongat, akiről feltételezem, hogy a te balsorsú anyád lehetett. Elöntött a kétségbeesés, és leereszkedtem a kanapéra. Pár másodpercig semmit nem hallottam, egyedül a saját szívverésemet, és semmit nem

262

éreztem, csak a reménytelen, szinte kellemes bénultságot, amely az egész testemet eltöltötte. - Mit akar? - kérdeztem, amikor ismét képes voltam megszólalni. A hangom úgy csengett, mintha egy hosszú cső túlsó végéről suttogna. - Ezt a kérdést már megválaszoltam - felelte Avari. - És a kívánságom azóta sem változott. Most azonnal kelj át, és én elengedem őket. Vagy... megtart mindhármunkat, és én hivatalosan is magaménak tudhatom a világ legostobább kislánya címet. De ha nem vagyok hajlandó odamenni, akkor vajon megöli őket? Lesz lehetőségem blöjfólni, vagy húzni egy kicsit az időti

A könnyeimtől úszni kezdett körülöttem a szoba. A kezem megfeszült a telefonon. A libabőrömnek semmi köze nem volt a hideg helyiséghez. - Kaylee? Mi a baj? - kérdezte Tód, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy a dohányzóasztal túlsó végén áll, és aggodalmasan figyel engem. Én pedig kivételesen túlságosan fel voltam dúlva ahhoz, hogy megijesszen a váratlan megjelenése. - És miért hidegebb ez a szoba, mint a jegesmedvepisi? - Psszt... - suttogtam, miközben letakartam a kagylót az egyik kezemmel, a másikkal pedig letöröltem az arcomról a forró könnyeket. Tód csak legyintett a figyelmeztetésemre: - Senki más nem hall engem. Ki az? - Nála van az apám... — De még mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, ismét megszólalt a pokolfajzat: - Az idő egyetlen lúdvércre sem vár, Cavanaugh kisasszony. Idejössz, vagy sem? - Avari? A telefonban? - Tód állkapcsa megvonaglott a dühtől, és a kaszás úgy pördült meg, mintha meg akarna ütni valamit, bár semmi nem volt a közelében. - Hogy az ördögbe...? - Majd visszafordult velem szembe, és összeszűkült a tekintete. - Kiben van? 263

Ö, a fenébe. Ez eszembe sem jutott. Ismét eltakartam a kagylót, és olyan gyorsan bucskáztak le az ajkamról a szavak, hogy még én is alig értettem őket; igaz, Tód számára ez láthatóan nem volt probléma. — Emmában. Csak ő lehet. Nem tudsz rajta segíteni? Tód elhntorodott, és a két keze ökölbe szorult kétoldalt. — Nem tudom. Mindjárt jövök. - Ezzel eltűnt, én pedig kettesben maradtam a jéghideg nappalinkban magának a Gonosznak a hangjával. — Hogy sikerült közel férkőznie hozzá? - követeltem magyarázatot, miközben elvettem a tenyeremet a kagylóról. Igen, csak az időt húztam, viszont azt is tudnom kellett, mivel verte át az apámat, hogy megakadályozhassam, hogy ismét megtegye. Különben, ha meg is vásárolom tőle az apám szabadságát vagy akár az életét, az olyan lesz, mintha jeget szorongatnék a tenyeremben júliusban: egyszerűen csak ismét elolvadna. — Az én találékonyságom határtalan, Cavanaugh kisasszony, és veled ellentétben nekem nincsenek erkölcsi fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy a saját érdekemben használjam is. Felálltam, és járkálni kezdtem a nappaliban, miközben beszéltem; — Ezzel azt akarja mondani, hogy vannak emberei? Avari ismét felnevetett, és ezúttal mintha őszinte vidámság csengett volna a hangjában. — Azt hiszem. Nagyon-nagyon sok emberem van. Ami azt illeti, egygyel több is, mint egy órával ezelőtt. Ismét fellángolt bennem a harag a célzás miatt, de mindent megtettem, hogy magamba fojtsam. Avari fel akar dühíteni. Megpróbál elsietett döntésre kényszeríteni, amelybe nagy valószínűséggel mindhárman belehalnánk. A szemem sarkában megmoccant valami, és amikor felnéztem, láttam, hogy Tód tért vissza. — Nem Emma az — mondta olyan sebesen zihálva, mintha meg kellett

264

volna erőltetnie magát ahhoz, hogy megszerezze ezt az információt. Vagy mintha túl dühös lenne ahhoz, hogy rendesen vegye a levegőt. - O éppen az anyjával és az egyik nővérével ebédel. És nem is az én anyám az. Azt ellenőriztem. A fenébe! Ki másról lehet szó? - Szóval, mi a helyzet a te embereiddel, Cavanaugh kisasszony? — kérdezte Avari, áldott tudatlanságban a másik beszélgetésem felől. - Mit vagy hajlandó megtenni azért, hogy megmentsd őket? Én ismét letakartam a kagylót, és leereszkedtem a dohányzóasztal szélére, miközben a fejemben kavargóit a düh, a frusztráció és a kimerültség. - Bárki lehet az... - nyögtem ki Tódnak, s elkeseredetten néztem fel rá. - Hányán is élnek most a bolygónkon, hatmilliárdan? Tód megrázta a fejét. - Ő nem képes találomra megszállni valami idegent, Kaylee. A gazdatestnek kell, hogy legyen valamilyen kapcsolata az Alvilággal. Olyasvalakinek kell lennie, aki ott hagyta a lelke lenyomatát, vagy úgy, hogy átkelt, vagy úgy. hogy akárhogyan is, de belekóstolt a halálba. Emmát is ezért sikerült megszereznie. O szeptemberben gyakorlatilag halott volt pár percen keresztül, nem? Bólintottam, és a gondolataim éppen úgy szálltak szerteszéjjel, mint a pitypang bóbitája a szélben. Em meghalt, én pedig átkeltem. Mi így kerültünk kapcsolatba az Alvilággal. Ebből az következik•, hogy most már mindketten szabad prédái vagyunk a démoni megszállásnak? - És valószínűleg veled is kapcsolatban kell lennie az illetőnek. Különben honnan tudná a telefonszámodat? Nincs benne a telefonkönyvben, ugye? - Kaylee? - terelte vissza magára a figyelmemet Avari türelmetlensége, miközben Tód új információjának feldolgozása megindult az agyam mélyén. - Nem arról van szó, hogy mit vagyok hajlandó kockáztatni! - csat-

265

tantam fel a telefonban, a tűrőképességem határához érve. - Hanem arról, hogy mit kapok cserébe ezért a kockázatért. És az nagyjából a nullával egyenlő, mert mindketten tudjuk, hogy ha átmegyek, maga nem lesz hajlandó elengedni őket. - Végtére is, a kapzsiság démonával társalogtam. - Elképzelhető - felelte a pokolfajzat, és képzeletben magam előtt láttam, ahogy egy arc nélküli, kölcsönvett fej bólint. — De ezt a kockázatot vállalnod kell, ha látni akarod még valaha az apádat és a barátodat. Én eltakartam a kagylót, és Tód szemébe néztem. - Olyasvalaki, aki belekóstolt a halálba, és kapcsolatban áll velem. Mint Emma... — Jaj, ne. Ne, ne, ne. - Sophie az. — Lecsukódott a szemem a borzalomtól, de tudtam, hogy igazam van. - Avari Sophie-ban van. Tód elfintorodott, majd ismét eltűnt. - Nos? - kérdezte Avari a fülemben. - Melyiket tartod többre? Az ő életüket vagy a saját szabadságodat? De erre nem tudtam válaszolni, mert ez nem volt tisztességes kérdés: ha átkelek, mindkettőről lemondok. - Adja valami bizonyítékát a jó szándékának - követeltem. - Egy jelet, ami arra utal, hogy tartani fogja a szavát. Avari nevetése olyan hangos volt, hogy valószínűleg a szomszédos dimenziókban is hallották. - Mire gondolsz? - kérdezte egyértelműen vidám hangon. - Adjam a cserkészbecsületszavamat? Én csak a szememet forgattam. Honnan szerzi ez a kulturális iníormációit, a Hannah Montanából? - Most azonnal küldje vissza egyiküket - egyértelműsítettem. - És amikor átkeltem, akkor visszaküldheti a másikat. - Persze eszembe sem jutott átkelni, mert egy pillanatra sem hittem el, hogy tényleg visszaadná akár az apámat, akár Nasht. Úgyhogy a következő kérdésénél elakadt a szavam a döbbenettől: - Melyiküket?

266

- Micsoda? - kérdeztem vissza, amikor végre felfogtam, mit mondott. - Melyiküket vagy hajlandó lecserélni magadra? Melyiküket fogod megmenteni? - Ja, persze - csattantam fel, s megpróbáltam még pár szónyi bátorságot összekaparni magamban, miközben nagyon reméltem, hogy a merészségembe senki nem fog belehalni. — Mintha hajlandó lenne bármelyiküket is elengedni. Avari halkan felnevetett, és a hangja úgy szökdécselt fel a gerincemen, mint a régóta halott csontokon mászó pókok. - Csak felkeltette annyira az ajánlatod az érdeklődésemet, hogy tényleg visszaküldjem az egyiküket... De kizárólag azért, mert a döntés meghozatala során átélt kínszenvedéseid ritka és különleges csemegének ígérkeznek. Mintha valaha is hagynám, hogy a szenvedéseimből táplálkozzon... De ez akkor is lehetőséget adott arra, hogy egyiküket elevenen kihozzam onnan, most rögtön, ami azt jelenti, hogy nekem és Tódnak csupán két potyautassal kell majd megszöknünk az Alvilágból három helyett. - Szóval, melyikük lesz az? Az apád vagy a szeretőd? Melyiküket szereted jobban? Nem tudom. Az apámat, aki szeret engem, de sorsomra hagyott az öccsénél...? Vagy a fiúmat, aki szeret engem, de hazudott nekem, befolyásolt engem, és hagyta, hogy egy pokolfajzat bújjon a testembe...? Semmi nem garantálja, hogy elevenen kijutok az Alvilágból, bármelyikük is marad Avari... birtokában. Úgyhogy az egyetlen ember, aki mindenképpen biztonságban lesz - feltéve, hogy a pokolfajzat emberei nem jutnak ismét a közelébe —, az lesz, akit most azonnal visszaküld. És én nem bírok választani. - Ez az ajánlat két perc múlva lejár, Kaylee... - Avari bizalmaskodó suttogásától mocskosnak éreztem magam, és még sokkal rosszabb dolgokra számíthattam, amikor az ő területén találkozunk. Olyan dolgokra, 267

amelyek lehet, hogy már meg is történtek az apámmal vagy Nashsel. Én viszont nem tudom eldönteni, melyiküket mentsem meg... Szerencsére, még mielőtt kinyöghettem volna egy elkeseredett, ösztönös választ, tompa puffanást hallottam a telefonból, majd egy csattanást, ahogy valami földet ér. Egy másodperccel később Tód hangja szólalt meg a vonalban. - Igazad volt. Sophie volt az. - Mit csináltál? - követeltem magyarázatot. Átmeneti megkönnyebbülésemet beárnyékolta az aggodalom az unokahúgomért, aki nem egészen önként adta át a testét az ellenséges megszállóknak. Még akkor sem, ha egyébként az ellenségeskedés egyáltalán nem állt tőle távol. Tód felnevetett. - Olyanokat nem lehet megszállni, akik nem tudják irányítani a testüket. Az olyan lenne, mint anélkül ellopni egy lovat, hogy az ember meg tudná fogni a kötőféket... úgy hogyan lehetne irányítani az állatot? Csak

nem egy

háziállathoz hasonlította

az imént

Tód

az

anokahúgomat? Nem illendő dolog, hogy tetszik a hasonlat, etinek ellenére tetszik... De akkor is... -

Szóval, mit tettél vele? - ismételtem meg.

- Tarkón vágtam egy univerzális távirányítóval. Ez az izé hatalmas. Olyan, mint egy kilencvenes évekbeli mobiltelefon. - Az lett volna a feladat, hogy a gazdatest bántalmazása nélkül szabadulj megAvaritói! - Ja, azt a kiegészítést nem kaptam meg. Lehet, hogy a következő alkalommal, amikor utasítgatni akarsz engem, miközben én megmentem az életed, egy kicsit pontosabban kellene fogalmaznod. Bár, őszintén szólva, ez a nyafogós kis hárpia örülhet, hogy csak egy púp van a fején, mert ez már nagyon régóta váratott magára. Hát, ezzel nem tudtam volna vitatkozni. l

ik 268

- Egy távirányítóról van szó, nem kőtörő kalapácsról. Egyébként sem jött még el az ideje. Rendbe fog jönni. - Nagyon remélem, a te érdekedben. - Felsóhajtottam, és ismét leereszkedtem a kanapéra, elkeseredetten reménykedve abban, hogy nem most írtam alá az apám halálos ítéletét. Vagy Nashét. - Az az igazi kérdés, hogy mi módon akadályozhatjuk meg, hogy ez ismét megtörténjen? Mivel lehet az elejét venni annak, hogy Avari mindenkit megszálljon, akit ismerek? - Már a közvetítői alkalmasságon kívül? Úgy értem, hány embert ismersz, aki kapcsolatban áll az Alvilággal? Szerencsére nem sokat. Legalábbis tudomásom szerint. De azért vannak páran - Emma, Sophie, Brendon bácsi, Harmony -, és én nem szeretném, hogy bármelyikük is megsérüljön. Főleg nem miattam. - Egyébként is - folytatta Tód, aki közben váratlanul megjelent a nappalink közepén, a kezében még mindig Sophie-ék vonalas készülékével -, én azt hiszem, hogy előttünk van annak a kulcsa, amivel távol tarthatod Avarit a barátaidtól és a családodtól. - Tényleg? - dobtam vissza az én telefonomat a tartójába, miközben Tód ünnepélyesen bólintott, ügyet sem vetve a kagylóból sistergő fehér zajra. - Alec. - Az attendáns? - Végre teljesen felébredve megindultam a nyitott konyhaablak felé. - Igen. - A pillantásával követett engem, de rá jellemző módon Tód egyáltalán nem segített, miközben a testsúlyom nagy részét bevetve csukott állapotba kényszerítettem az első súlyos üvegtáblát. - A megszállás hatalmas energiamennyiséget felemészt, és a legtöbb pokolfajzat elvétve képes csak rá, akkor is csupán rövid időszakokra. Legfeljebb pár percre. Avari viszont most már egy hónapja rendszeresen megszáll téged, nem igaz?

269

Én bereteszeltem a konyhaablakot, majd átsétáltam a nappali két ablakához. — Amennyire meg tudom állapítani. - Már a gondolattól is rosszul lettem. Hogyan hagyhatta Nash, hogy Avari ezt tegye velem? Megpróbálta valaha kirúgni belőlem a gonosz testrablót? Még ha azért megbocsátok is Nashnek, hogy nem szólt a Démonleheletről — végtére is, aközben szokott rá, hogy nekem segített -, abban nem voltam biztos, hogy azt is meg tudom bocsátani neki, hogy belém engedte Avarit. És még ha megbocsátani meg tudnám is, elfelejteni soha... — És most két nap alatt kétszer is képes volt rá, mivel rátette a kezét Nashre és az apádra — folytatta Tód, visszarángatva a gondolataimat a témára. - Ami arra utal, hogy kiegészítő energiaforrásként használja őket... Ez logikus is egy kapzsiságdémon esetében, nem gondolod? - A kaszás a nyomaték kedvéért felhúzta a fél szemöldökét. — De. - És ez azt az elméletemet is megerősíti, hogy Avarinak esze ágában sincs visszaadni őket, bármit is teszek. Különösen most, hogy elszúrtam az iménti megegyezési kísérletét. — Viszont attendánsok nélkül, akik szinten tarthatnák az energiáit, Avarinak nem lesz annyi ereje sem, hogy a saját ruhásszekrényét megszállja, nemhogy a Kaylee Cavanaugh-társulat összes tagját. — Oké, ez logikusan hangzik... - Lassan bólintottam, miközben odamentem a hűtőhöz egy újabb kóláért. - De nem fog újabb attendánsokat szerezni? Tód szája őszinte mosolyra húzódott, amit régóta nem láttam rajta. — Meg fogja próbálni. Csakhogy mi arra építünk, hogy az olyan attendánsok, mint amilyenek most vannak neki, ritkán fordulnak elő. —Várj, apa és Nash lúdvércek... ezt értem. Ellenben Avari már jóval azelőtt megszállt engem, hogy bármelyikükre rátette volna a kezét, még akkoriban, amikor Alec volt az egyetlen két lábon járó éléskamrája. És Alec ember, nem? Azt mondta magáról, hogy emberi attendáns.

270

A kaszás lassan megrázta a fejét. - Nem tudom pontosan, mi lehet ez az Alec, de lekenném rá az utóéletemet, hogy nem egyszerű ember. Ha az lenne, akkor nem tudta volna Emmát olyan hosszú ideig megszállni. Sem kétszer egy éjszaka alatt. Szóval, Tódnak igaza van. Úgy lehet Avari emberteleion-üzemmódját kiiktatni, ha elraboljuk tőle Alecet. Nem beszélve az apámról és Nashről. Ám mivel épp az imént száműzte fizikailag az unokahúgom testéből egy ismeretlen harmadik személy, a pokolfajzat valószínűleg ki fogja találni, hogy nemcsak hogy át fogok menni az embereimért, de erősítést is viszek magammal. Valami azt súgta, hogy nem lesz olyan könnyű visszajutnunk az Alvilágból, mint azt Alec gondolja...

271

Vi

Tódnak délben jelentkeznie kellett a munkahelyén, azonban mielőtt eltűnt volna a nappalimból három perccel ezelőtt, megesküdött, hogy ötre visszaér. Hogy keres valakit, aki beugrik helyette - bár az előző lógásaival valószínűleg felégette már maga mögött ezeket a hidakat. Aztán eltűnt az én valóságomból, és egyedül hagyott a hiányzó apámmal és barátommal kapcsolatos gondolataimmal. Továbbá Sophie telefonjával. Remek. Csüggedt sóhajjal fogtam a készüléket és a kulcsaimat, majd úton az ajtó irányába, magamra vettem a kabátomat. Sophie-ék felé egész úton különböző magyarázatokat próbáltam kiagyalni arról, hogy mi módon került hozzám a telefonja, és hogy miért ébredt a nappalija padlóján, egy nagy púppal a fején. De minden erőfeszítésem szükségtelennek bizonyult: Sophie akkor is eszméletlen volt, amikor odaértem. A régi kulcsom még mindig működött, és amikor kinyitottam a bejárati ajtót, őt arccal lefelé fekve találtam meg a nappali szőnyegén, csukott szemmel. Olyan törékenynek nézett ki a rám meresztett, jelképes karmai híján, és anélkül, hogy a szemében keserű diadal csillogott volna, amiért az ő

272

élete jobb az enyémnél. Ájultan sebezhetőnek és tragikusan emberinek tűnt, olyannyira, hogv a szokásosnál sokkal könnyebb volt emlékeztetnem magam arra: hozzám hasonlóan ő sem maga választotta az életét. Az pedig egyértelműen nem a saját döntése volt, hogy egv aljas alvilági lény térítse el a testét, akinek még csak a létezéséről sem tudott. Még ha azt a taslit a tarkójára megérdemelte is. Es ha már itt tartunk... Letérdeltem a makulátlan fehér szőnyegre a hatalmas távirányító mellett, és gyengéden megtapogattam az unokahúgom tarkóján lévő púpot. Sophie arcizmát sem rándította. Mekkora erővel üthette meg Tód? Csüggedten leültem a dohányzóasztalra, elővettem a mobilomat, majd kikerestem a nagybátyám számát a telefonjegyzékemben. O a második csörgésre felvette. -

Kaylee? Mi a baj?

Jézusom, inkább mi nem baj? Tényleg ötletem sem volt, hogy mivel kezdjem, ha nem akarom teljesen kiborítani. - Oké, Brendon bácsi, el kell neked mondanom valamit, de előtte meg kell ígérned, hogy nem fogsz szólni Harmonynak. Megesküdtem Tódnak, hogy bármi is történjék, ebbe nem keverjük bele az anyját. Valami kattant, és a háttérzene elhallgatott, csak a forgalom és az autó motorjának zaja maradt. Brendon bácsi a kocsijában van. Remélhetőleg hazafelé tart. -

Történt valami Nashsel?

Én felsóhajtottam. -

ígérd már meg, különben nem mesélhetem el, amíg vége nem lesz.

-

Kaylee, kezdesz megijeszteni...

-

Akkor ígérd meg.

Brendon bácsi nagyot sóhajtott. -

Megígérem.

- Köszönöm. - Vettem egy mély levegőt, majd - tekintetbe véve, mennyire kimerült és stresszes voltam, és mennyire féltem - amilyen 273

összefüggően csak tudtam, kiadtam magamból az egész történetet. - Avari, a kapzsiság démona tartja fogságban Nasht és az apámat az Alvilágban, és miután elrabolta őket, megszállta Sophie-t, hogy fel tudjon hívni, és megpróbáljon rábeszélni arra, hogy felajánljam értük magamat. De én tudom, hogy igazából nem akarja visszaküldeni őket. Úgyhogy Tód tarkón vágta Sophie-t az univerzális távirányítótokkal, hogy eltávolítsa Avarit a testéből. Ez sikerült is, de Sophie most ájultan fekszik a nappaliban egy nagy púppal a fején. Nem tudnál hazajönni, és megnézni? És esetleg megengedni, hogy pár órát szunyókálhassak a kanapétokon? A vonal túlsó végén pár másodpercre csend lett. Aztán a nagybátyám kiengedte a levegőt, amelyet egészen idáig visszatartott. - Mindjárt ott leszek. - A telefon elnémult a kezemben, és én elmosolyodtam, mert ki sem tudtam volna fejezni, mekkora megkönnyebbülést okozott, hogy ennyire különböznek az apámmal. Huszonöt perccel később a nagybátyám belépett a saját házának bejárati ajtaján, és szinte éppen annyira megkönnyebbültnek tűnt, amiért még mindig ott talál, mint amennyire felzaklatta, hogy Sophie azóta is eszméletlen. - Azt hiszem, ez részben azért van, mert annyira kimerítette a démoni megszállás - magyaráztam, miközben letérdelt mellettem. - Emma is nagyon sokáig aludt utána. - Emma Marshall? - kérdezte a nagybátyám, miközben gyengéden megfordította a lányát. - A pokolfajzat őt is megszállta? En komoran bólogattam. - Tód azt mondta, hogy amennyiben alszik az illető, bárkibe bele tud bújni, aki kapcsolatba került az Alvilággal. Em és Sophie mindketten kapcsolatba kerültek vele, mivel mindketten voltak már halottak. - Igen, de ez rengeteg energiájába kerül egy pokolíajzatnak. Biztosan nem tudja túl gyakran vagy túl hosszú ideig csinálni. - Hátrasimította Sophie haját az arcából, majd felhúzta a szemhéját, hogy ellenőrizze a 274

pupilláját. - Különben másról sem hallanánk, mint arról, hogy milyen bűntényeket követtek el egyes emberek „álmukban”. Én megvontam a vállam, és a dohányzóasztal peremére ültem. - Hát, van egy attendánsa is, és Tód úgy gondolja, most, hogy elrabolta őket, az apámból és Nashből is táplálkozik. Brendon bácsi arckifejezése keményebbé vált, mint amilyennek én valaha is láttam. - Megölöm! — Remélhetőleg Avarit, nem Todot. Tód eleve halott. De vajon Avari él, vagy nem? - Az nagyszerű lenne, csak szerintünk te nem tudnál megölni egy pokolfajzatot, és nem tudsz egyedül átkelni sem. - Vigyél át magaddal! - állt fel Brendon bácsi egyetlen, összefüggő mozdulattal, a lányát is felemelve, mint egy alvó kisgyermeket. - Kizárt - ráztam meg a fejem. - Neked itt kell maradnod, és figyelned Sophie-t, nehogy Avari ismét megszállja. - Es mert te sem megvédeni nem tudod magad, sem megszökni nem tudsz az Alvilágból... — Ne hagyd őt itt kiszolgáltatottan pusztán azért, mert bosszút akarsz állni, Brendon bácsi! - Én nem csupán bosszút akarok állni. - A nagybátyám olyan gyorsan masírozott végig a folyosón, és lépett be Sophie szobájába, hogy csak futólépésben tudtam tartani vele az iramot. - Vissza akarom kapni a bátyámat. És Harmony már így is elég embert elveszített... Nem hagyhatjuk, hogy Nasht is elveszítse. - Én is vissza akarom őket kapni. - Összefontam a karom a mellkasomon, s leültem az unokahúgom íróasztalának peremére. - És ma éjjel vissza is fogjuk őket szerezni. De neked itt kell maradnod, és megígérted, hogy nem szólsz Harmonynak... Ha mégis megtennéd, ő azonnal Nash után rohanna, és megöletné magát. Vagy még rosszabb történne vele... És az a te hibád lenne. Brendon bácsi olyan arcot vágott, mintha megőrültem volna. Már megint. 275

- Ugyanez veled is megtörténhet, Kaylee. Akkor mit mondjak majd az apádnak? Én felhúztam a szemöldökömet, miközben ő gyengéden letette a lányát az ágyára. -

Ha most nem jövök vissza, akkor nem marad apa, akinek

szólhatnál. A nagybátyám olyan mélyet sóhajtott, hogy azt hittem, az egész teste leereszt majd. - Egy óra. - Kihúzta magát, csúnyán nézett rám, és tudtam, hogy ez a legtöbb, amit kaphatok tőle, és ezt is kizárólag azért, mert nem hagytunk neki más lehetőséget. — Te és Tód egy órát kaptok az Alvilágban, utána elindulunk utánatok Harmonyval. Megértetted? Bólintottam. -

De öt előtt nem kelhetünk át. Álhatók addig egyet itt?

Brendon bácsi közelebb húzta a széket az ágyhoz, és leült rá, miközben a sajátjába hajtogatta a lánya ernyedt kezét. -

Tudod, hogy mindig szívesen látunk itt, Kaylee.

Aha. Amíg Sophie nincs magánál. - Remek. Pont olyan lesz, mint a régi szép időkben. — Azt leszámítva, hogy most egy alvilági démon feni a fogait a lelkemre és Sophie testére. Valami kemény bökte meg a könyökömet, és én erőlködni kezdtem, hogy kiszabaduljak az álom karjai közül, amely úgy nyelt el magába, mint egy lefolyó. Egy meleg, puha, békés lefolyó... Ismét megbökött valami, elég erővel ahhoz, hogy belesajduljon a sérült karom. -

Miért alszol itt a kanapénkon? Ez nem egy utcai pad.

Sophie. Amikor kinyitottam a szemem, ott bámult engem teljes sminkben, mindkét kezét csontos csípőjére téve. De a megkönnyebbülésemet, hogy életben látom kicsit beárnyékolta a szeméből sütő megvetés 276

- Végre kirúgott az apád? - vigyorgott Sophie gúnyosan, majd az arckifejezése a rettegés és ingerültség maszkjába torzult. - Ugye, nem költözöl vissza? En a sértetlen karommal ülő helyzetbe toltam magam, és egy kicsit megmozgattam a fejemet a nyakamon, hogy ellazuljon benne a görcs. Nem voltam annyira ostoba, hogy köszönetét várjak, amiért segítettem megszabadítani az unokahúgomat az őt megszálló démontól, vagy amiért felhívtam az apját, amikor megsérült, bár egy kis udvariasságnak azért örültem volna. Vagy akár csak egy kis csendnek, amíg alszom. Persze nem tudhattam biztosan, mennyit mesélt el neki Brendon bácsi, azonban kételkedtem benne, hogy sok igazság szerepelt volna a magyarázatában, akár az én szerepemet illetően. Szokás szerint. - Csak szunyókáltam egy kicsit - válaszoltam, miközben előrehajoltam, hogy kihalásszam a cipőmet a kisasztal alól. - Hát, szunyókálj valahol máshol. Én a karneválra készülődöm, és nem hiányzik, hogy itt legyél, és kiszívj minden normalitást a szobából. A Téli Karnevál. A fenébe. Sophie elindult a szobája és az ajtaján lógó báli ruhája felé, majd félúton megtorpant, hogy a válla felett hátrapillantson rám. - Laura úgy gondolja, hogy az egészet le kellene fújnunk amiatt, ami Douggal történt, de én nem gondolom, hogy Doug azt szeretné, ha a tragikus halála kivenné az ételt az éhező gyermekek szájából, nem igaz? És egyébként is, egy perc néma, csenddel fogunk indítani, és jövő héten egy egész búcsúztatót rendezünk. Én értetlenül meredtem Sophie-ra. Bármilyen korainak és tragikusnak tarthatják is Doug halálát bizonyos körökben, én komolyan kételkedtem abban, hogy Fuller valaha is sokat gondolt volna olyan szájakra, amelyek nem szexi, könnyűvérű tinilányokhoz tartoznak. Igaz, ha Sophie érveket gyűjt a bulija megtartása mellett - egy barátja halála és a saját fiúja ideg-összeroppanása ellenére —, akkor én semmivel nem fogom tudni 277

megváltoztatni a véleményét. Es a Téli Karnevál nélkül nem lesz okuk az alvilágiaknak arra, Hogy összegyűljenek, nekünk pedig nem lesz lehetőségünk arra, hogy visszaraboljuk Nasht és az apámat. Fél lábon beugrándoztam a konyhába, miközben a másik lábamra felhúztam a cipőmet. A főzőlap feletti órán négy ötvenöt állt. Kezdtem elkésni. - Hol van Brendon bácsi? - Egyik karomat bedugtam a kabátom ujjába, s elindultam a bejárati ajtó felé. - A karácsonyi égőket ellenőrzi a garázsban. - Sophie lesimított egy ráncot a felakasztott ruhája szoknyáján, anélkül, hogy felém pillantott volna. - Nekem nagyon fáj a fejem, és a villogó fények csak rontottak a helyzeten. Megemeltem a fél szemöldökömet, és próbáltam nem gúnyosan vigyorogni, miközben előhalásztam a kulcsomat a kabátzsebemből, majd kezemmel a kilincsen elbizonytalanodtam, és megfordultam, hogy kritikusan végigmérjem az unokahúgomat: - Hogy érzed magad? Nehéz lett volna nem észrevenni a váratlan pírt Sophie arcán. - Apa elmondta neked, hogy elestem? — A szája hosszú, kemény vonallá szűkült. - Esküszöm, Kaylee, hogy ha bárkinek is elárulod, hogy alvajártam, gondoskodom arról... - Alvajártál? - nevettem fel. Nem tudtam elfojtani. Az összes nevetséges magyarázat közül, amelyet Brendon bácsi beadott az unokahúgomnak, hogy fedezze a múltbéli lúdvérctevékenységeit, ez volt az, amelyiket már tényleg túlzásnak tartottam. - Te szoktál alvajárni? Sophie tekintete megkeményedett. - Még soha nem fordult elő. De nem csodálkozom, hogy véletlenül pont felbukkansz, amikor először megtörténik. - Az arckifejezése még komorabbá vált. - Te valahogy mindig ott vagy, amikor nagyon fura dolgok történnek. Olyan vagy, mint a két lábon járó balszerencse.

278

- Jó szórakozást a karneválon, Sophie! - mondtam, és kinyitottam az első ajtót. - Biztos vagyok benne, hogy rendkívül esélyes vág)' a Jéghárpia koronájára. - Azzal becsaptam az ajtót, mielőtt válaszolhatott volna. A kocsibeálló felénél jártam, amikor Tód materializálódott előttem a megszokott, bő farmernadrágjában és sötét pólójában. - Jól vagy? - Elaludtam. Egyébként Sophie is jól van. A kaszás megvonta a vállát. -

Ki nem hagynám a lehetőséget, hogy megüssem az unokahúgodat. Erre elvigyorodtam, félig-meddig abban reménykedve, hogy amikor

legközelebb megszállják Sophie-t, engem ér a megtiszteltetés. -

Készen állsz?

- Olyan készen, amilyen készen csak állni fogok. - Tód elmasírozott mellettem az autó felé, a sportcipője csikorgott a betonon. - Szerinted Alec túl fogja élni? - Addy azt mondta, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Nash vagy az apád közelébe nem akarják odaengedni, de úgy gondolja, hogy Alecnek a közelébe tud jutni. Később majd megfizet érte... — Tód álla kimeredt, és szorosan ökölbe szorított kezeit a zsebébe dugta. - Nem lett volna szabad hagynunk, hogy belekeveredjen. - Ez az ő döntése volt, Tód. Ha segíteni akar, minden joga megvan hozzá. És ha nem tud Alec közelébe férkőzni, akkor nagyjából cseszhetjük. - Tudom. - Tód arcáról egyértelműen lerítt a belső vívódás, miközben beszállt az utasülés ajtaján, és letelepedett azzal a furcsa, szelektív materializálódással, amely a kaszások sajátja. Biztosan pokoli lehetett, hogy választani kényszerült a szeretett lány és a saját testvére közül. Talán éppen olyan nehéz volt, mint amikor nekem kellett Nash és az apám között döntenem. Azzal a különbséggel, hogy Tódnak nem sikerült kibújnia a döntés meghozatala alól. Az iskola parkolója már félig tele volt, amikor odaértünk, a rózsa279

szín-lila naplemente széles, színes csíkokat vetett a soksornyi szélvédőre. Amikor majd tényleg elkezdődik a karnevál, az út mindkét oldalán autók fognak sorakozni. Szerencsére az utca túloldalán lévő park még mindig majdnem üres volt, és a hideg időjárásnak köszönhetően senki nem ült a szökőkút mellett. Legalábbis a mi valóságunkban. Olyan közel parkoltam le, amilyen közel tudtam, majd bevackoltam magam abba a tűnőfélben lévő melegségbe, amelyet a kabátom nyújtott, miközben Tóddal elsétáltunk a szökőkútig. Az egy egyszerű, kagylóhéjszerű téglakor volt, sima betonperemmel, amely egy nagyobb víztükröt vett körbe, és a fagyközeli hőmérséklet ellenére még mindig fröcskölt. Abban reménykedtünk, hogy mivel fél órával korábban érkeztünk, az Alvilágban is olyan ritkás lesz a tömeg, mint a mi világunkban. - Szeretnéd, ha először én ugranék be, ellenőrizni a helyzetet? - kérdezte Tód, miután egyetlen pillantást vetett a szememben minden bizonynyal ott örvénylő rémületre. - Az nagyszerű lenne. - Igazából azt szerettem volna legjobban, ha kideríti, hol tartják fogva Nasht és az apámat, hogy közvetlenül mellettük tudjunk átkelni, majd rögtön meg is tudjunk szökni, mielőtt bárki észrevenné, hogy átkeltünk. Sajnos valószínűleg valami olyan épületben tartották őket fogva az Alvilágban, amelynek az e világi megfelelőjébe nem tudtam volna bejutni. Éppen ezért volt szükségünk Alecre. - Mindjárt jövök - mondta löd. - És ha valami oknál fogva nem jönnék vissza, akkor ne kelj át egyedül. Rendben? Bólintottam ugyan, de mindketten tudtuk, hogy hazudok. Ha Tód nem fog visszajönni, akkor senki nem marad, aki velem jöhetne, és én nem leszek hajlandó hagyni, hogy Nash vagy az apám ott haljon meg az Alvilágban. Vagy valami még rosszabb történjen velük. Tód felvillantotta az egyik féloldalas, kerubi mosolyát, majd egy szemvillanás alatt eltűnt. 280

Én a szökőkút szélén ültem, éppenhogy csak a jeges vízpermet hatótávolságán kívül, felkészülve arra, hogy addig várjak, ameddig kell. Ez az időtartam nagyjából tizenöt másodpercnek bizonyult. - Ez így nem fog menni - mondta Tód, és szinte már azelőtt meghallottam az első szavát, hogy testet öltött volna előttem. - Minden tele van velük. Olyan, mint azok a nagy halloweenbulik, amelyeket a belvárosban szoktak tartani, kivéve, hogy a jelmezek valódiak. És mindenki éhesnek tűnik. Remek. A pulzusom hangosan zúgott a fülemben, a szívem pedig olyan erősen vert, hogy belesajdult. - Meglátott valaki? Tód megvonta a vállát. - Nem tudom, de nem hinném, hogy ez számít. A kaszások nem túl étvágygerjesztőek. Kettőnk közül te vagy az, aki miatt aggódnunk kell. - Rendben, altkor mit javasolsz? Vegyek fel jelmezt? - kérdeztem a bozontos vérfarkasmaszkra gondolva, amely a szekrényem tetején leledzett. Tód összehúzta a szemöldökét: - Nincs az a jelmez, amelyikben te úgy nézel ki, mint egy valódi szörnyeteg. Némelyik egyébként nem különbözik annyira nagyon tőlünk... - A hangja elhalt, és én abban a pillanatban megláttam a szemében az ötletet, amint felmerült benne: - Viszont a fesztiválra mindenki kiöltözött, úgyhogy ha van báli ruhád, vagy valami ilyesmi, akkor el tudod adni magad hárpiának vagy látogatóba érkezett szirénnek... Beugorhatok egy boltba, és kereshetek neked valamit. - Ezzel hátralépett, és kritikusan végigmért. — Hányas a méreted? - Nem kell... - mondtam, mert a szemem sarkából észrevettem valami mozgást az iskola parkolójában. Ha nem ismertem volna egész életemben, lehet, hogy soha nem tudtam volna beazonosítani az unokahúgomat ilyen távolról, de az a vékony testalkat meg a nem létező csípő könnyed, ritmusos ringása összetéveszthetetlen volt, miközben Sophie végigsétált a járdán egy sovány barátnőjével, aki csak Laura Bell lehetett. Es ha Sophie 281

megérkezett, akkor nyilván a báli ruhája is. - Gyere, azt hiszem, tudom, hol szerezhetünk ruhát. - Feltéve, hogy bele tudom passzírozni az én normál méretű testemet az ő csontvázmérctű ruhájába. Laura autóját a harmadik sorban találtuk meg, és miután meggyőződtünk arról, hogy egyedül vagyunk a parkolóban, Tód belebújt az ajtaján keresztül, az egyik lábát kilógatva beült a volán mögé, majd belülről kinyitotta a csomagtartót. Én megemeltem a fedelét, miután kinyílt, majd kiemeltem belőle a hosszú, fehér ruhásdobozt, abban reménykedve, hogy a szoknya elég hosszú lesz ahhoz, hogy eltakarja a sportcipőmet. Mert még ha sikerül is belepasszíroznom magam Sophie ruhájába, a harminchatos cipője soha nem fog rám jönni, és az, hogy mezítláb rohangáljak az Alvilágban, nem opció. Főleg, miután majdnem meghaltam, amikor egy karmazsinfutó indája a bokámra tekeredett odaát. A saját hátsó ülésem féltakarásában átöltöztem a ruhába, de ahhoz ki kellett szállnom és vennem egy mély levegőt, hogy dód fel tudja rángatni a cipzárat a csípőmről. És végre megértettem, miért tartja magát olyan egyenesen a szépségversenyek összes résztvevője: nincs más választásuk. Én levegőt venni sem tudtam abban a hülye ruhában, nemhogy görnyedezni. - Tyűha! — Tód hátralépett, hogy alaposabban is meg tudjon nézni, és nekem le kellett pillantanom, hogy kiderüljön, mit bámul. Sophie ruhája túl kicsi volt rám, ami azt jelentette, hogy csekély erőíorrásaim felpolcolódtak a pánt nélküli, arannyal hímzett fűző fölé, a derekamat pedig összepréselte a kínzó szűkítés. A szoknya több réteg összehúzott anyagból terült szét, és éppenhogy csak hozzáért a földhöz a cipőm körül. Sophie-n hosszabb lett volna, de nekem nem állt szándékomban egy lopott ruha hossza miatt panaszkodni. - Tényleg azt hiszed, hogy be tudok majd olvadni közéjük ebben az izében? - szemeztem Tóddal szkeptikusan, hirtelen biztosra véve, hogy7 a kaszás egy rettenetes, rosszul időzített tréfát űz velem. 282

Tód elvigyorodott. - Igazából meglehetősen biztos vagyok abban, hogy ki fogsz ríni a tömegből, de jó értelemben. - De még mindig embernek nézek ki. - Különösen a kilógó karomon és vállamon mindenütt megjelenő libabőrrel. - A szirének is. Egyébként valószínűleg azt feltételezik majd, hogy van egy harmadik láb is a szoknyád alatt. - Milyen megnyugtató... - dünnyögtem, miközben becsaptam az első ajtót. Léptem egyet előre, és ráébredtem, hogy odacsuktam Sophie szoknyáját az autóba. Dühösen kinyitottam az ajtót, kihúztam belőle a szoknyát, majd elfintorodtam a fehér, gyönggyel hímzett szaténon még a gyorsan halványuló napfényben is nagyon feltűnő olajfolt láttán. Sophie meg fog ölni. - Essünk túl rajta. Eta van egy kis szerencsénk, akkor át tudom csempészni az embereimet, majd vissza tudom vinni Sophie ruháját, még mielőtt észrevenné, hogy eltűnt. És a körülményekre való tekintettel én örömmel hagynám, hadd tűnődjön a megmagyarázhatatlan foltról élete hátralévő részében. - Oké, szóval, próbálj úgy járkálni odaát, mint aki odatartozik, de ne vedd fel a szemkontaktust senkivel - mondta Tód a kezemet megfogva, miközben félig vezetett, félig maga után húzott az úton. - És ha bármikor úgy tűnik, hogy rosszul alakulnak a dolgok, azt akarom, hogy azonnal gyere vissza. Azzal senkinek nem használsz, ha elfogatod magad. - Ugyanez igaz rád is - jegyeztem meg, majd összeszorítottam az állkapcsomat, hogy ne vacogjon a fogam, miközben megálltunk a még mindig fröcskölő szökőkút előtt. - Vettem. — Tód ismét elvigyorodott, ám ezúttal erőltetettnek tűnt a mosolya. - Készen állsz? - Kicsit sem. - De azért némán búcsút intettem az emberi világnak, és lehunytam a szemem, miközben Tód keze az enyémre kulcsolódott. Odafelé ő akart átvinni, hogy én a visszaútra tartogathassam a hangom. 283

Mivel a kaszásoknak nem kell haláldalt kierőltetniük magukból, ők szinte egy pillanat alatt át tudnak kelni, és én szédítőnek találtam ezt a folyamatot a saját megszokott rutinomhoz képest. Miközben a szemem még mindig csukva volt, megváltozott körülöttem a csupasz karomat és vállamat simogató levegő minősége. Ugyanolyan hideg volt, mint a decemberi fagy az emberek világában, mégis valahogy csípősebbnek tűnt. Veszélyesebbnek. Az én valóságom hangjai gyorsan eltűntek. Már nem hallatszott a távoli motorzúgás és az iskola tornatermében halkan zümmögő zene, nem zúgtak felettünk a park lámpái, és a szél sem zörgött a körülöttünk lévő fák csontvázkarjai között. Ehelyett különös beszélgetések folyamatos zsongása szivárgott a fülembe, amelyekben még az ismerős szavakat is idegen hanglejtéssel, hangszínben vagy hangsúllyal mondták. A szökőkút könnyed csicsergése is megváltozott, mintha immár a víznél nehezebb valami fröcskölne a bal oldalamon lévő téglapárkányra. Kinyitottam a szemem, és levegő után kezdtem kapkodni. Ott álltam a mellett a kőből készült parki szökőkút mellett Sophie fehér Hókirálynő-ruhájában, amely anélkül szivárgott át teljes egészében az egyik valóságból a másikba, hogy akár egyetlen atomja is kilógott volna az új környezetéből. Azt leszámítva, hogy a szökőkútból immár egy vékony pataknyi vér szökött a magasba, hogy utána lehulljon a hátborzongató, sötétvörös tóba az alján. Ezt tényleg sejthettem volna előre. De a szökőkút csak a kezdet volt. A mi világunk parkjával ellentétben a szürke köd birodalmában Tód és én már nem voltunk egyedül. Távolról sem.

284

_ Jól vagy? — suttogta Tód olyan közel hajolva hozzám, hogy éreztem a fülemen a leheletét, amely meleg volt az Alvilág csontig hatoló hidegéhez képest. - Ühüm - dünnyögtem, attól tartva, hogy a félelmem valahogy elárulja a fajomat. Tód keze megszorította az enyémet, s a fizikai jelenléte - amelyet amúgy sem tudott volna elkerülni az Alvilágban - megnyugtatott engem. Körülöttünk testek nyüzsögtek nyugtalan csoportokba tömörülve vagy céltalanul kószálva a fű nélküli parkban. Egyesek olyan erőtlen és súlytalan szavakat susogtak, mint a szél, míg mások mély, öblös hangon mennydörögtek. Akárhova is fordultam, csillogó, hullámzó ruhákat láttam hatalmas, többszárú tolldíszekkel, amelyek számomra ismeretlen madarakról származtak. Kristályos drapériák hosszú végei takartak olyan alakokat, amelyeknek a nemét nem tudtam meghatározni. Többen is maszkot viseltek, és miközben néztem őket, észrevettem egy háromlábú férfit, akinek farka volt, s aki leeresztette maga elől a négy csillogó lila szemmel megfestett maszkját, amely mögül egy sima, fehér bőrdarab került elő ott, ahol az arcának kellett volna lennie. Én

285

levegő után kapkodtam, Tód pedig megszorította a kezemet, miközben sietve végighúzott a tömegen. Megállt egy masszív, kanyargós törzsű fa mellett, amely a mélyarany különböző árnyalataiban pompázott, és behúzott a vastag, tüskés, rozsdaszínű levelekkel borított ágak közé. - Ha be akarsz olvadni - suttogta -, akkor talán segít, ha nem rezzensz össze és kapkodsz levegő után minden egyes alkalommal, amikor meglátsz egy alvilágit. Úgy hallottam, azok elég gyakran előfordulnak errefelé. - Tudom... Elnézést. - De az arc nélküli arc új volt számomra. Csakúgy, mint az alacsony, vaskos teremtmények gonosz, görbe karmai ujjak helyett, meg a hosszú, éles csőrük ott, ahol az orruknak kellett volna lennie. - Alecet látod? - Nem tudom. Hogy néz ki? - Soha nem láttad még? - Én frusztráltan felnyúltam, hogy leseperjek egy tüskés, narancssárgás termést a hajamról, majd még éppen időben megállítottam a mozdulatot. Egyáltalán nem tudhattam, hogy a fa, amely alatt állunk, nem ugyanolyan mérgező-e, mint a karmazsinfutó, amely majdnem megölt engem egy hónappal korábban. - Mikor láthattam volna Avari attendánsát? Te azt hiszed, hogy minden alkalommal felvonultatja előttem az egész személyzetét, amikor meglátogatom Addisont? Csodálatos. - Azt tudjuk, hogy ember. - Megvontam a vállam. - Vagy legalábbis úgy gondolja magáról, hogy ember. - De persze én is. Tód kibámult a tömegre. - Oké, szóval, olyasvalakit keresünk, aki valószínűleg éppen annyira kilóg a tömegből, mint mi. Mennyire lehet ez nehéz? Mint kiderült, átkozottul nehéz volt. Minden tele volt emberekkel - az „ember” szót úgy értelmezve, hogy a saját erejükből mozgó lényekkel -, és míg a nagy többségük rettenetesen nézett ki az én humanoidokhoz szo-

286

kott szemem számára, ahogy alaposabban végignéztem a pluszvégtagok, hiányzó kitüremkedések, fordított ízületek, szárnyak, szarvak, karmok és a helyenként felbukkanó csápok rengetegén, feltűnt közöttük egy-egy hétköznapinak kinéző lény is, megfelelő arányokkal és megszokott számú végtaggal. E teremtmények egy része közelebbről megvizsgálva egyértelműen nem embernek tűnt. Az egyik hétköznapinak látszó nőről kiderült, hogy tökéletesen kerek animeszeme van, élénkkék írisszel, amelyet gazdag, mély levendulaszínű gyűrűk vesznek körbe. Egy férfi bőrét mindenütt apró ráncok borították, mint egy szőrtelen szfinx macskáét, és én másodpercekig küzdöttem a rettenetes késztetés ellen, hogy meghúzzam a karjáról lelógó bőrt, és kiderítsem, mennyire lehet kifeszíteni. Ugyanakkor mások akár a harmadik iskolai órámról sem lógtak volna ki, vagy a szülők közül, akik iskola után jöttek az osztálytársaimért. A formák, méretek és színek változatossága tényleg lenyűgöző volt, és majdnem túl szédítő ahhoz, hogy feldolgozzam, miközben a sokk és a félelem még mindig ott zúgott az ereimben. Úgyhogy amikor a tekintetem végre megállapodott egy ismerős profilon a tömegben, alig bírtam megállni, hogy ne üvöltsem keresztül a nevét a tömegen, pedig abba biztosan belehaltunk volna. Ehelyett elkaptam Tód karját, és megpróbáltam a sajátoméval vezetni a pillantását. - Addison... — suttogtam, s lábujjhegyre álltam, hogy olyan közel kerüljek a füléhez, amennyire csak tudok. Addy, mintha meghallotta volna, hirtelen megfordult, nekem pedig a lélegzetem is elakadt a torkomban a mély rémülettől, amelyet ki sem tudtam volna fejezni. Addison profilja éppen olyan volt, amilyenre emlékeztem; élénkkék szem, sűrű szempillák, makulátlan arc és orr. Azonban az arca másik fele váladékozó, vörös sebekből és fekete, megkeményedett bőrből állt, amely a koponyájától - amelyről gyönyörű, szőke hajának 287

nagy része leégett - egyenesen a kulcscsontjáig tartott, ahol a bőre eltűnt a felsője alatt. Erősebbé vált a szorításom Tód karján, de ő lefeszegette magáról az ujjaimat, s megszorította őket, mielőtt elengedte a kezem. Leszakítottam a tekintetem Addyről, hogy Tódra pillantsak, akin sem elszörnyedést, sem sokkot nem láttam. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, majd gyors, eltökélt léptekkel Addison felé indult. Én Sophie ostoba, hosszú szoknyáját mindkét kezemmel megemelve rohantam utána, és akkor értem utol, amikor Tód éppen kikerült egy magas, csontvázszerű nőt, akinek sötét szemei és olyan mély arcgödrei voltak, amelyekbe egy-egy biliárdgolyó is belefért volna. - Mi történt vele? - suttogtam menet közben, és az Addison miatti elszörnyedésem csaknem elhalványította a körülöttünk lévő teremtmények keltette félelmemet. — Ügy tűnik, ma meggyújtotta. - Ma? Tód komoran biccentett, amikor Addy tekintete rátalált, és a félig megégett szája szomorú mosolyra húzódott. - Melyik szót nem érted az „örök kínszenvedés”-ből? Tegnap lenyúzta a bőrét, miközben Addison sikoltozott, és látszott a foga az arcán keresztül. De az egyik oldalát mindig tökéletesen épen hagyja, hogy Addy gyászolhassa a saját szépségét. A szobájának az összes fala üveg, és a sérülések a teste egyik teljes felét beborítják. Nem tudtam hangot adni az elszörnyedésemnek; sem szavaim, sem gyomrom nem voltak hozzá. Csupán kérdéseket tudtam kinyögni, és a hangom megbicsaklott, amikor kikényszerítettem a jéghideg levegőre: — Honnan van egyáltalán teste? Mi eltemettük őt. Láttam a koporsóban. — Avari adta vissza neki. Kikerültem egy férfit, akinek gyanús dudor hullámzott a széles, fehér

288

inge alatt, és az utolsó pillanatban eresztettem le a tekintetemet, hogy elkerüljem az övét. - De ez a valódi? Tód állkapcsa megfeszült. - Elég valódi ahhoz, hogy a fájdalom minden másodpercét érezze. Ekkor odaértünk Addisonhoz, és én szorosan összezártam a számat, mert egyikünket sem akartam kínos helyzetbe hozni a tudatlanságommal. Tód az egyik karját a derekára fonta, és bár Addy elhntorodott, nem bontakozott ki az öleléséből. A kaszás egyetlen szó nélkül odavezetett minket ugyanahhoz a furcsa fához, és csak azután fújta ki a levegőt, hogy eltakartak minket a súlyos ágak. Ekkor láthatóan még Addy is megnyugodott egy kicsit. - Kaylee, gyönyörűen nézel ki! - Odanyúlt egyik tönkretett kezével - az ujjai karomszerű helyzetbe görbültek friss, kidudorodó hegeitől -, hogy megérintse Sophie makulátlan fehér szaténruháját. - Kösz. - Azt kívántam, bárcsak én is ugyanezt mondhatnám neki, azonban mindössze egy halvány mosolyt tudtam kierőltetni magamból, hogy elrejtsem az elszörnyedésemet. — Az unokahúgomé. Nem a te hibád, gondoltam már legalább tizenkettedszerre, miközben a szoknyára szegeztem a pillantásomat, nehogy Addison sebeit bámuljam. Nem én tettem ezt vele; ö tette magával, amikor eladta a lelkét. En nem csináltam mást, csak kudarcot vallottam, amikor meg kellett volna mentenem... - Megtaláltad? - kérdezte Tód, kirángatva engem a saját bűntudatomból és tagadásomból. Addy lelkesen bólintott, majd elhntorodott, amikor az arca jobb oldalán megfeszült a bőr. - Kiengedtem. Itt kell találkoznia velünk, miután megtalálta az öcsédet. És az apádat — tette hozzá, együtt érzőn rám pillantva. — Hé, ott is van! Megfordultam, hogy átkukucskáljak két alacsonyan lógó ág között, és a szemem majdnem kiugrott az üregéből. Az a kukafedelet lóbáló hú

289

sétált felénk sietős léptekkel a tömeg szélén, akit a borotvagabona-mezőben láttam, amikor az Alvilágban ébredtem. - Te! - mondtam, miközben ő csatlakozott a mi kis privát összejövetelünkhöz, az ágak alatt átbújva. - Te is - felelte a fiú ugyanazon a hangon, amelyet utoljára Emma szájából hallottam. - Ti ismeritek egymást? — Tód szeme elkeskenyedett, miközben egyikünkről a másikunkra nézett. De én nem tudtam leszakítani a tekintetemet Avari attendánsáról. -

Te vagy Alec?

- Mióta csak megszülettem - vonta meg a vállát a fiú, miközben sötét szeme engem fürkészett. - Bár nagyjából a nevem az egyetlen, ami megmaradt az életemből. -

Szerdán láttalak a borotvagabonában.

Alec bólintott. -

Téged kerestelek, és a házatok jó kiindulópontnak tűnt.

Reinek. Egy szarkasztikus humorérzékkel megáldott démoni attendáns. - De meg kell, hogy mondjam, jobban nézel ki ünnepi ruhában, mint pizsamában - folytatta, elismerően méregetve Sophie ruháját, illetve benne engem. Hirtelen azt kívántam, bárcsak kabát lenne rajtam, és nem kizárólag a hideg ellen. - Várj, te miért kerested őt szerdán? - kérdezte Tód. - Nash csak tegnap tűnt el. - Igen, de én két és fél évtizede akarok szabadulni innen, és ő évek óta a legjobb esélyemnek látszott erre. En mindkét kezemet csípőre tettem. Bármennyire is szerettem volna tudni, hogy ki ez, és honnan sejtette, hogy ki tudom szabadítani, pillanatnyilag fontosabb gondjaim is voltak. -

Nem viszlek sehova, amíg oda nem vezetsz Nashhez és az apámhoz.

290

- A Prime Life-ban vannak? - tudakolta Tód. A Prime Life-nak, az egyik legnagyobb biztosítótársaság épületének az alvilági változata Avari bázisa, amikor otthon tartózkodik. Addison merev, láthatóan fájdalmas mozdulattal megrázta a fejét. - Ott nem találtam őket. És mindent megnéztem, ahova bejárásom van. - Odabent vannak - mutatott Alec a nyüzsgésbe, s az ujját követve egy épületet pillantottam meg, amelyik az előtte gyülekező tömeg felett tornyosult. Az Eastlake Gimnáziumot. Vagy legalábbis az alvilági változatát. - Miért vannak az iskolában? - kérdeztem, miközben a rémület vasmarkába szorította a gyomromat. - Avari valami nagy dolgot tervez, és azt hiszem, azt akarja, hogy mindketten a közelében legyenek, hogy energiát adhassanak neki - magyarázta az attendáns, Addison pedig bólintott. - A közelében akarja tudni őket? - visszhangoztam, miközben ismét az iskola második emeletére pillantottam, amit éppenhogy csak ki tudtam venni a tömeg mögött. - Ez azt jelenti, hogy nincsenek konkrétan vele? - Nem, nem kell ugyanabban a szobában lenniük — felelte Alec. - Csak elég közel kell lenniük ahhoz, hogy energiát tudjon szívni belőlük. Megvontam a vállam, a remény vékony lüktetése futott végig rajtam. - Vagyis egyszerűen a közelükbe tudunk férkőzni? - Elméletben... - kezdte Addison, és ez elegendő is volt számomra. - Menjünk! - A humanoidnak tűnő lények elég ritkák ahhoz az Alvilágban, hogy négyen együtt feltűnést kelthessünk, úgyhogy Alec és Addy külön-külön indultak el, egyikük balra, másikuk jobbra. Tód és én a számok ereje miatt együtt maradtunk, mivel egyikünk sem érezte magát otthon itt, és egyikünknek sem volt semmilyen védekezőképessége. Középen indultunk el, abban reménykedve, hogy a tömeg szélén, ahol a legkevesebb ember jár, elkerülhetjük a feltűnést. A sokaság egészben elnyelt minket, és én hagytam magam. Menet 291

közben mély levegőket vettem, hogy lecsillapítsam a pulzusomat, nehogy egy ragadozó meghallja a zakatolását. Sophie szoknyája suhogott a bokám körül, más, nekem teljességgel ismeretlen, irizáló anyagokból készült ruhákhoz dörzsölődve, amelyek közül több is mintha magától mozgott volna a tulajdonosán. Egy farok súrolta a kezemet, s ettől megborzongtam. Lágy, meleg szellő simogatta az arcomat és a fedetlen dekoltázsomat, s miközben elhaladt mellettem, szavakat suttogott a fülembe, amelyeket hallottam és éreztem is, noha semmit nem értettem abból, amit üzent. Miközben átkeltünk a zsúfolt úton, Tód kezébe kapaszkodtam, hálásan azért, amiért annyira jelen valónak tűnt az Alvilágban, annak ellenére, hogy a testi sebezhetőségétől minden bizonnyal kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát. Amikor végre kiértünk a tömeg szélére, az iskola előtti járdára, kifújtam a levegőt. Még mindig éltünk, és már majdnem odaértünk. - Készen álltok? - Addison jelent meg Tód mellett, és fogta meg a kezét, pont ugyanabban a pillanatban, amikor Alec is felbukkant a jobb oldalamon. Mindketten bólintottunk. Majd kinyílt az iskola dupla bejárati kapuja, és a tekintetem a szó szerint kápráztató alakra szegeződött, aki megjelent benne. - Ki ez? - meredtem a lányra, aki teljesen embernek tűnt, azt leszámítva, hogy gyönyörű, erős, belső fény világított belőle. Mintha belülről égett volna, mint egy emberi gyertya, és olyan fényesen ragyogott, hogy belesajdult a szemünk, amikor ránéztünk. A két szeme két sötét tűhegynek látszott szikrázó arcában, a vonásait nem is tudtam kivenni, és bár rövid, testhez simuló ruhája patyolatfehér volt, szürkésnek tűnt a bőréhez képest, amely úgy csillogott-villogott, akár a napfény az óceánban. Egyik fénylő kezében vékony, sötét hengert tartott, amelyről a távolból nem tudtam megállapítani, micsoda. 292

- Az Lana. Az egyik lámpás - suttogta Alec, miközben a lány leült a legfelső lépcsőfokra, mint egy iskolás, aki az anyukáját várja. - O évtizedek óta Avari egyik kis kedvence. Ez az egész ünnepség a lámpásokért van. Róluk szól. És Avarinak emberemlékezet óta most először kettő is van belőlük. Lana és a nővére, Luci. Ok csak tegnap érkeztek meg. - Mik ezek? - kérdeztem, képtelenül arra, hogy levegyem a szememet az eleven töklámpásként világító lányról, noha a fénye nagyon zavart. - A lámpások az egyetlen általam ismert teremtmények, akik mindkét világban egyszerre tudnak létezni, pontosan ugyanabban az időben és ugyanazon a helyen. - Alec lassan távolodni kezdett a tömegtől, mi pedig követtük. A hideg alvilági szél mintha megtolt volna bennünket. - Ha most átkelnél, akkor azt látnád, hogy ugyanúgy ül ott a te világodban, ahogyan itt. A lámpások két lábon járó liminalitások. Látod, ugye, hogy Lana úgy világít, mintha valaki egy izzót tolt volna fel a hátsójába? - kérdezte Alec, mire én a körülmények ellenére elvigyorodtam a hasonlaton, majd bólintottam. - Ezt hívják liminális fénynek; úgy folyik az ereiben, ahogyan bennünk a vér. Ennek a fénynek a koncentrációja átmeneti időre egybe tudja forrasztani az Alvilág és a te világod egymásnak megfelelő részeit, amikor ő egy liminális térben világít, például egy ablakban vagy egy küszöbön. A váratlan, brutális rádöbbenés úgy tekeredett ki bennem, mint egy korbács, majd nagyot csattant az agyamon. - Át tud valaki menni ezen az... összeforrt részen? Mint egy ajtón? - suttogtam, már akkor rettegve a választól, amikor feltettem a kérdést. - Lehet... — kezdte Alec. Láttam, ahogy Tödön is végigsepert a felismerés, és a kaszás megkereste a pillantásomat. - Viszont ahhoz gyorsan kell mozognia. A lámpások számára olyan a világítás, mintha véreznének, és ha nem vigyáznak magukra, akkor elvéreznek. - De most mondtad, hogy ketten vannak, nem igaz? - kérdeztem, 293

mire az attendáns bólintott. Sötét fürtjei szinte beleolvadtak az épület árnyékába. - Szóval, ha együttműködnek... - .. .akkor csak feleannyit kell vérezniük - fejezte be Alec, és homlokának mély ráncai arra utaltak, hogy kezdi ő is megérteni a dolgot. - így szerezte meg őket - állapította meg Tód, én pedig bólintottam. - Ezek a lámpások vitték el Nasht és az apádat. Lecsukódott a szemem a váratlan, kegyetlen bizonyosságtól. - És én megakadályozhattam volna őket. - Elogyan? - kérdezte Addison, miközben a járdáról az iskola előkertjének okkersárga füvére lépett. A lépcsőre mutattam, amelyen ott ült Lana, immár összekulcsolva a kezét a térdén. - Azt hiszem, mindkettejükkel találkoztam tegnap éjjel. Everett-tel jöttek el Doug Fuller bulijára. Nash elkergette őket, de biztosan visszatértek, miután Em és én elmentünk... Miután Doug meghalt. - Micsoda? — Tód szemében megvillant a harag, és én pontosan tudtam, mit érez. - Ezek a lámpások... lefogadom, hogy ők voltak azok, akik dekoratív kiegészítőként parádéztak Everett mellett tegnap éjjel. Csak akkor nem világítottak. Alec egyik kezével megdörzsölte a homlokát, mintha a fejfájását akarná elmulasztani: - Csak itt tudnak világítani. A te világodban úgy néznek ki, mint a többi ember. Én a szememet forgattam: - Aha, azt leszámítva, hogy teljesen egyformák, és tökéletesen gyönyörűek. - Annyira, hogy minden további nélkül kisebbségi komplexust tudnak ébreszteni egy átlagos lányban, ha a tulajdonságaik közül leszámítjuk a gonoszságot. - Most átkelek, és megbizonyosodom arról, hogy igazam volt.

294

- Szeretnéd, ha veled mennék? — kérdezte lód, de én megráztam a fejem. - Maradj itt velük! - Tudtam, hogy nem akarja otthagyni Addyt, és szerettem volna, ha rajta tartja a szemét Alecen, akit nem állt szándékomban magammal vinni, amíg meg nem találjuk Nasht és az apámat. - Mindjárt jövök. Gyorsan megkerültem az épület sarkát - mert anélkül szerettem volna átkelni, hogy bármelyik világban meglátnának -, s ezúttal meglehetősen könnyedén az ajkamra jött a néma sikolyom, amely majdnem ugyananynyira megrémített, mint az, hogy kénytelen vagyok használni. A parkoló hátsó sarkának közelében bukkantam fel a saját világomban, majd egész úton az iskola bejáratáig a falhoz tapadtam, nehogy meglássanak. Sophie szaténruhája sustorgott a durva téglákon, és kétszer is ki kellett szabadítanom az anyagot, amikor beakadt. Az unokahúgom meg fog ölni. Mármint, ha életben maradok olyan sokáig, hogy megölhessen. Az épület sarkánál kikukucskáltam, és megláttam Lanát - egyértelműen az egyik Everett-tel lévő lány volt — a bejárati lépcsőn üldögélni, pontosan ugyanott, ahol az Alvilágban. Csak itt egy díszes elemlámpát tartott a kezében, amely nem világított - egyelőre. Visszatértem az Alvilágba, és anélkül sétáltam oda a csoporthoz, hogy Sophie szoknyájának emelgetésével fárasztottam volna magam menet közben. - Ő az - mondtam, vacogva a hidegtől. — A lámpások azok a lányok a buliról. - És mit keresnek itt? - kérdezte Addison, miközben kinyílt az iskola kapuja, és Luci is csatlakozott a testvéréhez a lépcsőn, a kezében egy ugyanolyan kikapcsolt elemlámpával. - Azt várják, hogy ünnepelni kezdjék őket?

295

- Egyértelműen várnak valamit - feleltem, és amint ezek a szavak elhagyták a számat, a lányok egy emberként az égre pillantottak, az iskolától kelet felé, ahol a nap éppenhogy csak elkezdett leereszkedni a látóhatár mögé, az emberek világának tükörképeként, az Alvilág véraláfutásra emlékeztető zöld-lila égboltján. - Ajaj... - Új, súlyos rettegés béklyózta sportcipős lábamat a járdára. - Mi az? - kérdezte Tód, de én Alec felé fordítottam a pillantásom - a válaszok embere felé. - Milyen hatást tudnak gyakorolni az újabb liminalitások erre az átjáróra, amelyet a lámpások hoznak létre? A nagy liminalitások, mint például egy évente egyszer bekövetkező esemény...? - Vagyis a téli napforduló. Alec szeme riadtan becsukódott, miközben a kaszás láthatóan megfeszült. - Azok felerősítenék a liminális fény erejét. - És ettől nagyobbá válna bármennyivel az átjáró? Vagy tovább nyitva maradna? Az attendáns bólintott, mert szavakra már nem volt szükség. Végre megértettük Avari Liminális Fesztiváljának célját. - Arra használja a téli napfordulót, hogy áthidalja a szakadékot, amikor a legjobban elvékonyodik a két világ közötti fátyol — suttogtam, és a rettegés önmaga rekedtes árnyékává változtatta a hangomat. Miközben ezt végigmondtám, a lámpás nővérek felálltak, és beálltak a dupla bejárati ajtó két oldalára egymással szemben. Ekkor illeszkedett a helyére az utolsó kirakósdarabka. - A fenébe! - folytattam hevesen, majd gondolkodás nélkül megragadtam Addison heges kezét. - Mindjárt kezdik. - Mit kezdenek? - kérdezte ő, határozottan kihúzva hólyagos kezét az enyémből. - Fiát nem érted? Avari az egészet előre kitervelte! Az iskola, a gimisektől nyüzsgő karnevál, a téli napforduló... Az alkony egy liminális idő296

pont, a lámpások liminális teremtmények, a bejárati ajtó egy liminális hely, a kamaszkor pedig egy liminális korszak az ember életében. Lana és Luci alkonyatkor megvilágítják fényükkel a küszöböt. És amikor elkezdődik a karnevál, akkor az a pár száz középiskolás nem a nagyterembe fog besétálni, hanem az Alvilágba, mint az áldozati bárányok a vérpadra.

297

A fejem a jobb karom összevarrt sebével egy ritmusra lüktetett, a szívem pedig úgy sajgóit, mint korábban még soha. Az összes nehéz helyzet körül, amelybe belesétáltam, mióta kiderült, hogy lúdvérc vagyok, semmi nem volt ehhez hasonlítható. Pár száz kamasz elrablása egyenesen a saját iskolájuk bejárati kapuján keresztül... Ezeket az eltűnéseket az emberi rendfenntartó szervek soha nem fogják megérteni sem, nemhogy megoldani. És csak mi akadályozhatjuk meg az egészet. - Ha valamiféle kikényszerített migrációt tervez, akkor miért fáradt azzal, hogy áthozza Nasht és az apádat? - kérdezte Addison, miközben dód lopva a tömeg jobb széle felé navigált minket. Hirtelen már nem tűnt olyan jó ötletnek közvetlenül a lámpásokkal szemben ácsorogni. - Hogy még több ereje legyen. - Alec megdörzsölte a karját, hogy legyőzze a csípős, hideg szél keltette borzongását. - Én azt hittem, csak telhetetlen, ami logikus lenne, és valószínűleg félig-meddig igaz is. De minden energiára szüksége van, amit meg tud szerezni... és arra is, amit Kaylee-től remélt. Zsákszám kell öntenie az energiát Latrába és Luciba, hogy életben tartsa őket, amíg nyitva tartják a bejáratot.

298

- Vajon ezt túlélné Nash és az apám? - kérdeztem, miközben én is a libabőrös karomat dörzsölgettem. - Nem. És ők sem - biccentett Alec a lámpások felé. - Bár kétlem, hogy ezt tudnák. - Szóval, hogyan akadályozzuk meg? - kérdeztem. - Vegyük el a zseblámpájukat? Alec megrázta a lejét: - A zseblámpák csak fókuszpontok... álcák az emberek átveréséhez. A lámpások a saját fényüket sugározzák, és őket nem lehet anélkül kikapcsolni, hogy megölnéd őket. Arra pedig még nem álltam készen, bármekkora veszélyt jelentettek is az emberiségre. Mert mindannak ellenére, amit tettek, Lanát és Lucit éppen ügy használta csak Avari, ahogyan Nasht és apát, és a halál igazságtalan büntetésnek tűnt ezért. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy valószínűleg úgyis meghalnának, amikor Avari megkapja, amit akar. - És mi lenne, ha elrabolnánk a lányokat? - kérdeztem, továbbra is alternatív megoldást keresve a gyilkosság ellenében. - És hova vinnénk őket? - Tód a fogát csikorgatta dühében, ujjai Addy jó kezének ujjai közé fonódtak. - Velük nem olyan egyszerű átkelni. Ok mindkét helyen vannak egyszerre. - Nem lehetne egyszerűen csak... elkergetni őket az ajtóból? Esetleg szétválasztani őket? - tettem mindkét kezemet Sophie ruhájának derekára, azt kívánva, hogy bár ne úgy lennék felöltözve, mint egy porcelánbaba, amikor talán életem utolsó pillanatait élem. - Ha nem lesznek együtt, és nem lesznek a küszöbön, akkor nem lesznek képesek kinyitni ezt a kaput sem, igaz? - Hát, azt a nagyot, amelyikre Avari számít, nem - helyeselt Alec. - Úgyhogy ez akár működhet is, legalábbis annyi időre, amennyi alatt kiszabadítjuk innen apádat és Nasht. Az megfosztja Avarit attól az erőtől, amelyre szüksége lesz ahhoz, hogy ez sikerüljön neki. 299

- Ha meg akarjuk csinálni, akkor minél előbb, annál jobb - suttogta Tód, miközben elhalkult körülöttünk a tömeg zsivaja, és kísérteties csend lett. A közönség szinte egy emberként fordult az iskola kapuja felé, láthatóan a tő műsorszámra készülve - a leszüretelésre váró táplálékkal teli épületre. — Mert mindjárt elmúlik rá az esélyünk. Mi is arrafelé fordultunk, nehogy kilógjunk a tömegből, bármennyire is felkavarodott a gyomrom attól, hogy a farkasok között kell ücsörögnöm, arra várva, hogy a birkákat levágják. Vagy megegyék. Vagy kiszürcsöljék. Vagy valami. - Ezt a mi világunkból kellene csinálnunk — mondtam olyan halkan, hogy alig hallottam magam. - Nehogy Avari közbeléphessen. - Rajta vagyok - szorította meg Tód ismét Addy jó kezét, majd elkapta a pillantásomat, és a szája sarkából beszélni kezdett hozzám: - Elkapom az egyik két lábon járó fáklyát, utána visszajövök, hogy' segítsek Nashsel és az apáddal. Te elboldogulsz itt? Én bólintottam, ügyelve arra, nehogy meglátsszon rajtam a bizonytalanság: - Aha. Elboldogulok. De dolgozz gyorsan! Tód egy szempillantás alatt eltűnt. Aztán egy újabb pillanattal később az egyik lámpás velőtrázóan felsikoltott, majd Lanát hirtelen felkapta valami... amit nem láttunk. Ez elég bizarr volt, engem egy régi kaszabolós film együk jelenetére emlékeztetett, amelyben a rémálmában ragadt kamasz lányt egy láthatatlan erő felrepítette a hálószobája fala mentén. Lana hátraesett, belökte a bejárati ajtót, majd eltűnt a szemünk elől. Körülöttünk - meglepetésében és felháborodásában - felüvöltött a tömeg; a hangok a magas sikolyoktól egészen az olyan mély morgásokig terjedtek, amelyekbe a csontjaim is beleremegtek. Több tiltakozást mintha inkább a fejemben hallottam volna, nem is a fülemben.

300

Pár pillanattal később, miközben a csőcselék több tucat tagja a döbbent, magára hagyott Luci felé kezdett rohanni, Tód ismét megjelent mellettem, az arcán olyan széles mosollyal, amilyet addig csak az A/ice Csodaországban című filmben láttam. És micsoda bizarr egy csodaországba zuhantam én... - Hol van? - álltam lábujjhegyre, hogy Tód fülébe kiabáljak, miközben körülöttünk agyzsibbasztó tetőpontjára hágott az üvöltözés. - A rajzterem melletti szertárban. Le kellett ütnöm, de ez egy legalább ideig visszatartja majd. Keressük meg Nasht és az apádat, utána meneküljünk innen a fenébe, mielőtt Avari ismét összerakja Tojás Tóbiást. - Ekkor a tekintete találkozott Addisonéval, és bánat öntötte el az arcát. Meglógta a kezét, mintha mentegetőzne, amiért itthagyja, Addy azonban csak mosolygott, és megrázta a fejét: - Menj, keresd meg az öcsédet! Mindig is tudtuk, hogy ez előbb vagy utóbb véget fog érni, és én hálás vagyok az együtt töltött időnkért... Azért az időért, amelyet rám áldoztál. Tód bólintott, megszorította Addison kezét, és megfordult, hogy kövesse Alecet meg engem. Mi az iskola túlsó vége felé rohantunk, rejtőzködve a felháborodott tömegben. Alec gyors volt, és miközben a leje beleveszett előttem a sokaságba, a lábam valami puha és dudoros dolgon landolt. Amikor azt, amire ráléptem, kirántották alólam, elveszítettem az egyensúlyomat, és egy borzalmas, bégető üvöltés harsant fel a fejem felett. A jobb lábam belegabalyodott Sophie ruhájának szegélyébe, s az egyik kezemet automatikusan a fülemhez kaptam, hogy megvédjem a hallásomat, a másikat meg magam elé, hogy megakadályozzam az arcom aszfaltra csapódását. De még mielőtt a tenyerem földet ért volna, valaki talpra rántott, és ettől tompa recsegéssel végigszakadt a ruhám. Tód húzott vissza, és vont a saját mellkasára, mialatt a tőlünk jobbra álló teremtmény rettenetes magasságba ágaskodott fel. Szürke, bőrszerű szárnyak verdestek a hátán, 301

és borzolták fel Sophie ruháját, a farka pedig - amelyre, mint kiderült, ráléptem - a lábai körül csapkodott, hogv eltalálja a bokámat. - Nagyon sajnálom! - kiabáltam oda, miközben Tód sietve elhátrált velem együtt a szörnyeteg elől, amelynek a pofacsontjai szó szerint olyan élesek voltak, hogy le lehetett volna nyúzni velük a bőrt az arcomról. A teremtmény ismét felüvöltött, majd letérdelt, mint egy támadásra készülő bika. De ekkor masszív jobb szárnya megkarcolta a háta mögött álló szőrös izé vállát, és az alvilágiak hirtelen úgy estek egymásnak, mint két hatalmas, kimeresztett körmű macska. Tód és én elrohantunk, határtalan örömmel nyugtázva, hogy a jelek szerint nem tűnünk elég veszélyesnek ahhoz, hogy magunkon tartsuk a szörnyeteg figyelmét. Előttünk ott ugrándoztak Alec barna tincsei a tömegben, és miközben követtük őt, Tód időről időre elhúzott engem egy-egy újabb trappoló szörnyeteg útjából. Meg sem álltunk levegőt venni, amíg be nem értünk az épület sarka mögé. A kihalt, szürke felület — amely a mi világunkban az iskola udvara volt - még mindig üresen állt, és aránylag békésnek ígérkezett, legalábbis addig, amíg az alvilágiak rá nem ébrednek, hogy az épületnek több bejárata is van. Todot és Alecet az ebédlő bejáratához vezettem, és szélsebesen nekiláttunk átkutatni minden egyes termet, bekukucskálva a zárt ajtók ablakán, minden alkalommal bebújva a sarkok mögé, ha íelénk tartó léptek — súlyos, kemény puffanások vagy éles, gyors csattogások - hangzottak fel. A földszint üres volt, leszámítva azt a szertárt, amelyben Tód az eszméletlen lámpást helyezte el, úgyhogy felrohantunk a széles lépcsőn, és ismét nekiláttunk a kutatásnak, egyik szobából a másikba iramodva. S végül az utolsó jobb oldali ajtó szögletes ablakán keresztül észrevettem az apámat, aki egy elformátlanodott, behorpadt fém tanári asztalon feküdt ugyanabban a flanelingben, amelyet munkába indulva vett fel.

302

A szívem a torkomba ugrott, és erőlködnöm kellett, hogy levegőt kapjak, miközben elkeseredetten csavargattam az ajtó gombját. De az nem volt hajlandó elfordulni, és az ajtó sem engedett. - Apa! - üvöltöttem, eszeveszetten könyörögve neki, hogy térjen magához, és engedjen be minket. Hogy segítsen nekünk segíteni neki. Ő azonban nem mozdult, és csak amikor kényszerítettem magam, hogy leálljak, és koncentráljak, akkor láttam, hogy még lélegzik. - Add ide, hadd próbáljam meg én. - Tód félretolt az egyik kinyújtott kezével, és nekem eszembe jutott, hogy az Alvilágban nem képes átsétálni a falakon. Alec és én hátrébb álltunk, a kaszás pedig a tettek mezejére lépett. A lába a levegőbe lendült, és közvetlenül a kilincs alatt ért az ajtóhoz, visszhangzó reccsenést váltva ki. Ám az ajtó nem nyílt ki, úgyhogy Tód hátrált egy kicsit, és ismét megpróbálkozott, immár egy szívből jövő nyögést is elengedve, miközben előrelendült a lába. Ezúttal több fa hasadt szét, és az ajtó a ritkán használt zsanérok fémes csikorgásával kitárult. Én berohantam Tód mellett, és térdre estem a padlón az apám közelében. - Apa? - simogattam meg cserzett, borostás arcát. A szeme nem nyílt ki, de felnyögött, és a feje oldalra hullt. - Azt hiszem, jól van - pillantottam fel Tódra, majd egyik kezemet az apám vállára helyeztem. - Most átkelek vele, de mindjárt visszajövök. - Vigyél magaddal engem is! - Alec hangja remegett, és most először láttam valódi rettegést zöldes szemében. - Kérlek! Rám már nincs szükséged. - Te nem mész sehova, amíg meg nem találjuk Nasht - kötöttem az ebet a karóhoz, apáméra simítva a kezem. Ugyan lelkifurdalásom támadt a tudattól, hogy ha otthagyjuk Alecet, akkor őt valószínűleg éppen úgy megbüntetik, mint Addyt, vagy még csúnyábban, amiért szerepet játszott az apám szökésében... De bármilyen kérges lelkűnek tűntem is, bármit is tett ellenem, Nash még így is többet jelentett számomra bárki másnál. 303

Még egy olyan idegennél is, aki segített nekem megkeresni az apámat. — Mindjárt jövök. Mielőtt akár az attendáns, akár a kaszás tiltakozhatott volna, lehunytam a szemem, és rutinosan előhívtam a sikolyomat. Közben megpróbáltam nem gondolni arra, hogy minél többször kelek át, később annál nehezebb lesz megakadályoznom, hogy véletlenül csináljam - mint azt a közelmúltbéli alva sikoltozásom is bebizonyította számomra. A kinti különös kakofónia ismerősebb, jóindulatú, izgatott zsongássá szelídült. Kinyitottam a szemem, és az egyik spanyolterem előtt találtam magam, üres asztalokkal meg spanyolországi, mexikói, dél-amerikai turistaposzterekkel körülvéve. Az apám ott ült mellettem, és amint megbizonyosodtam arról, hogy még mindig lélegzik, felálltam, s előkotortam a mobilomat a zsebemből, a saját valóságom viszonylagos biztonságát látva egy leheletnyit nyugodtabban. Emlékezetből nyomkodtam be a számot, mire az ismerős gépi hangjelzés csendült fel a fülemben. - Kaylee? - szólt bele Brendon bácsi feszülten. - Jól vagy? Visszahoztad őket? - Apát igen, és ide kell jönnöd, hogy elvidd innen. Jobbra az utolsó osztályteremben van, az első emeleten. Az ajtó nyitva van. - Az iskolában vagy? Keresztülrohantam a termen, s elfordítottam a zárat, hogy kinyíljon az ajtó. - Igen, de vissza kell mennem Nashért meg Alecért, különben Avari arra fogja használni a lámpásokat, hogy egy nagy kaput nyisson az Alvilágra, amelybe mindenki egyenesen belesétál... - Nem, ez lehetetlen, Kaylee. Sophie is ott van. - Tudom. Az ő ruhájában vagyok. - Micsoda? - A telefonon keresztül hallottam, hogy becsapódik egy ajtó, majd felbőg egy motor. A nagybátyám már útra is kelt. - Kaylee, neked el kell tűnnöd onnan! 304

- Nem tehetem, Brendon bácsi. Vissza kell mennem Nashért és Alecért. Hívd fel Sophie-t, és mondd meg, hogy menjen haza! És azt is, hogy elnézést a ruhája miatt. - Várj, Kaylee, ki az az Alec...? De én leraktam anélkül, hogy válaszoltam volna, majd megcsókoltam ájult apám arcát, és előhívtam a sikolyomat, hogy még egyszer átkeljek. Az alvilági osztályteremben Alec keze a koponyája két oldalán szorongatta sötét tincseit, mintha ki akarná szaggatni őket. Tód az ajtóban állt, s a folyosót bámulta, hátha felbukkan benne valaki. - Rendben, menjünk, és keressük meg Nasht - szólaltam meg, mire mindkét fej hirtelen felém fordult. - Visszajöttél... - mondta Alec. A hangjában a megkönnyebbülés és a hitetlenkedés küzdött az elsőségért. - Hát persze hogy visszajöttem. Azt hitted, itt hagynám Nasht? — Az attendáns összevonta a szemöldökét, amitől muszáj volt elmosolyodnom. - Vagy téged? Menjünk! De még csak a folyosó feléig sikerült eljutnom, amikor a kintről váratlanul beszűrődő, egyhangú diadalüvöltéstől megfagyott az ereimben a vér. Két marékra kaptam fehér szaténszoknyámat, és a legközelebbi osztályterem ablaksorához rohantam, amely - hála az iskola H alakjának a széles előkertre nyílt. Megrántottam az arcom előtt lógó poros függönyzsinórt, aminek eredményeképpen felszaladt az alumíniumredőny, és beengedte a kinti haldokló, vérszegény fényt. Az iskola előtt összegyűlt tömeg majdnem megduplázódott, amióta bejöttünk. És minden egyes bizarr, elfuserált arc a széles bejárati emelvény felé fordult, ahol immár három ismerős alak állt. Középen egy magas, sötéten elegáns férfi, aki csak Avari lehetett, a félresikerült éjszakai dzsembori házigazdája. Es mindkét oldalán egy-egy ragyogó, fehérbe öltözött nőalak állt.

305

Avari megtalálta az eltűnt lámpást, így az esti program a tervezett kerékvágásban haladt tovább. Ennek igazolásaképpen Alec hirtelen előregörnyedt, és a gyomrára szorította két karját, mintha belülről csavargatnák a beleit: - Belőlem nyeri az energiáit. Ez túl sok és túl gyors az apád része nélkül. .. - Az attendáns levegő után kezdett kapkodni, és a szemmel látható fájdalmai ellenére erőlködve felállt. - Táplálja őket, és ebbe bele fogok halni. Meg a barátod is... - Tód, csinálj már valamit! - kiáltottam fel teljes pánikban, képtelenül arra, hogy elszakítsam a tekintetemet a kinti nagyjelenettől. - Bármibe is kerüljön, csak ne nyissák ki azt a kaput. A kaszás az én elkeseredett, őszinte arcomról a kinti eseményekre, az immár hullasápadt attendánsta, majd ismét rám pillantott: - Nem hagylak itt, Kaylee. - Nem lesz semmi bajom. Itt van nekem Alec, nem igaz? - erősködtem, mire az attendáns erőtlenül bólintott, noha az arca már viasszerű volt a fájdalomtól. - Át fogunk kelni, amint megtalálom Nasht. És most menj, vagy egyikünknek sem marad erre esélye! Tód egy újabb szemvillanásnyi hezitálás után bólintott, majd eltűnt az Alvilágból, pontosan abban a pillanatban, amikor egy váratlan, éles fénysugár kísérteties „ááá...” hangot váltott ki a lenti tömegből, illetve hangos nyögést Alecből. És miközben az összes szempár az iskola előtt ragyogó világosságra szegeződött, nekem az ellenkező irányban egy váratlan, sötétebb mocorgás keltette fel a figyelmemet. Valami mozgott a tömegben. Valami, ami egyenletesen távolodott a lámpásoktól, miközben mindenki más fokozatosan közeledett feléjük. Én hunyorogni kezdtem az éles fény fájdalmas ragyogása miatt, és végül sikerült kivennem Addison félfejnyi hosszú, egyenes, szőke haját, amelynek a másik felét leégették sebhelyes, rózsaszín koponyájáról. Közvetlenül maga mögött pedig egy olyan alakot húzott a jobb kezével, ame306

Ivet bárhol, bármelyik valóságban felismertem volna, még így is, hogy hétrét görnyedt fájdalmában. Nasht.

- Ott van! - kiáltottam fel kutyasíp-magasságú hangon. Egyik kezemet a hideg ablaküvegre tapasztva odamutattam, Alec szenvedő pillantása pedig követte az enyémet, miközben az attendáns az ablakpárkányt szorongatta, hogy megőrizze az egyensúlyát. - Látod? A fa felé halad, a tömeg végében! - A felé a fa felé, amely alatt alig negyedórája még mi csoportosultunk. Alec bólintott, és elnyomott egy nyögést. - Látom. Sajnálatos módon Addison, miközben messzebbre vonszolta Nasht az alvilágiaktól és Avari új kedvenceitől, egyben tőlünk is eltávolította, s én nem lehettem biztos benne, hogy időben oda tudunk jutni hozzájuk. Legalábbis anélkül, hogy észrevennének minket. De meg kellett próbálnunk. - Gyere! - kaptam fel Sophie sáros szoknyáját, majd kihúztam Alecet a szobából, végig a folyosón. Bíztam benne, hogy nem fog megbotlani vagy végképp összeesni. A lépcső tetején megálltam, és a mutatóujjamat a nemzetközi - és remélhetőleg dimenzióközi - gesztussal az ajkamra nyomtam. Azután amilyen halkan csak az edzőcipőmben tudtam, elindultam lefelé a lépcsőn, a kezemet szorosan az övére fonva. A legalsó lépcsőfokról tisztán láttam Avarit meg a ragyogóan fénylő lámpásokat az átlátszó üvegajtók mögött. A pulzusom gyorsabban kezdett zakatolni, egy pillanatra mégis megálltam, hogy megbámuljam őket; abban bíztam, hogy nem hallják meg a dzsekim alatt egy ütveíúrónál is hangosabban zakatoló szívemet. - Mit csinálsz? - kérdezte Alec, miközben bágyadtan elhúzott a bejárattól. - Nincs itt másik kijárat?

307

En pislogtam, mert könnyezni kezdett a szemem; így védekezett a szemhéjam mögé még mindig vörös karikákat vetítő éles fény ellen. - De igen. A tornateremé. - Az egyik kezemet immár Alec dereka köré fonva mutattam az utat a folyosón, be a tornaterem kétszárnyú ajtaján. Félig én cipeltem őt az üres fapadlón át - amelyen most semmilyen kosárpálya-felfestés nem látszott -, majd megálltam a legközelebbi kijáratnál, miközben gondolatban keresztbe tettem az ujjaimat. Utána lassan kinyitottam az ajtót, éppen csak annyira, hogy kikukucskáljak rajta. Az összegyűltek izgatott, tömeges dünnyögése azonnal felerősödött, de egyetlen teremtményt sem láttam az épületnek ezen az oldalán. Hátranéztem, biccentettem Alecnek, majd kitártam az ajtót annyira, hogy kiférjünk rajta - ismét beleakasztva Sophie ruhájának szegélyét valami éles dologba. Kiszabadítottam az anyagot, tartottam az ajtót Alecnek, aztán hagytam, hogy óvatosan becsukódjon. Ekkor jött a neheze: keresztül kellett lopakodnunk az iskola udvarán, a tömeg körül és mögött, éppen úgy, ahogyan Addison, anélkül, hogy elkapnának. Es lehet, hogy sikerült is volna - csakhogy abban a pillanatban ránk szakadt a pokol. A bejárati ajtónál lévő erőteljes ragyogás hirtelen félhomályos derengéssé sötétült, a sokaság izgatott motyogása pedig friss, felháborodott kiáltásokba váltott át. Tód elvégezte a feladatát. De legnagyobb sajnálatunkra ezúttal az iskolától elfelé rángatta Lucit a tömeg mi világunkbeli verziójában, az összes szempárt ránk irányítva. — Gyere! — kiáltottam fel, és a fa felé iramodtam, Alecet is magam után húzva. Szerencsére most, hogy a pokolfajzat már nem etette a kis kedvenceit, az attendáns ereje fokozatosan visszatért, s végül már a saját lábán szaladt. I íz lépésre voltunk a fától, amikor Avari előlépett az ágak alól, egyik kezét kegyetlenül Addison megégett karjára fonva, a másikat Nashére.

308

Annyira megijedtem, hogy majdnem kiugrott a szívem a mellkasomon. Hülye pokolfajzat-mágia! Nashnek láthatóan fogalma sem volt arról, ki fogja, vagy akár arról, hogy hol van. Ez nagyon megdöbbentett engem: még soha nem láttam őt ilyennek. A szeme a semmibe révedt, s miközben figyeltem, konkrétan megfordult a fejében. Nash olyan magasan repült, mint egy nemzetközi űrállomás. O nem fog tudni segíteni a saját megmentésében. - Sejtettem, hogy előbb-utóbb felbukkansz - mondta Avari, és egy halk reccsenés a lábára irányította a figyelmemet, amely alatt immár egy vékony, törékeny üvegréteg indult meg a szürke füvön felénk. - Túl késő - feleltem, miközben álltam a tekintetét. - Az egyik lámpása eltűnt, és így semmilyen méretű átjárót nem tud nyitni. - Egyelőre. — A pokolfajzat protokolláris egyetértéssel bólintott, a jégréteg pedig megvastagodott, eltakarva maga alatt a szürke talajt. - Csakhogy a nyári napforduló alig hat hónap múlva lesz, és biztos vagyok benne, hogy addig találunk magunknak valami szórakoztató elfoglaltságot. Ha már úgyis mind itt vagyunk... Alec megszorította a kezem, és hátrafelé kezdett húzni; hideg ujjai reszkettek a kezemben. - Kelj át! - sziszegte anélkül, hogy levette volna a szemét a pokolfajzatról. Avari lassan, magabiztosan megrázta a fejét, meggyűrve keményített fehér ingének gallérját. - Enélkül nem fog elmenni. - Kegyetlenül rántott egyet Nashen, s olyan erősen húzta álló helyzetbe, hogy elfintorodtam. - Az ő gyengesége a lojalitás. Attól kiszámíthatóvá válik, és pontosan megmutatja, hova kell céloznom. Bárcsak ti, többiek is ennyire gyengék lennétek... Ah, de akkor miben találnék szórakozást?

309

- Kaylee, kelj át! - könyörgött Alec, a karomat rángatva, ám én ismét megráztam a fejem. - Nem fogom itthagyni. - Nem is lesz rá szükség - mondta Addison. S még mielőtt rájöhettem volna, mi a szándéka, kirántotta a karját a pokolfajzatéból, és mögéje pördült, fájdalmában felsikoltva, mert sebzett bőre a váratlan mozdulattól felszakadt. Vér csordult végig rajta: vörös csíkjain Avari ujjai megcsúsztak, amikor utánanyúlt. Addy sikolyai újabb magasságokba emelkedtek, amikor megpróbált elfutni, és közben még jobban felhasadt a bőre. A pokolfajzat megragadta Addison hajának elszenesedett maradványait, s mérges mordulással ellökte magától Nasht. Az előretántorodott - Alec és én felé rugaszkodtunk. Nash térdre rogyott, mi pedig letérdeltünk mellé. - Vigyétek el! - sikította Addy. Én arra számítottam, hogy megpróbálja elhúzni tőlünk Avarit. Ehelyett rácsimpaszkodott, ujjait a felsőteste körül összefonva, amitől a pokolfajzat egyre dühösebb lett, s már láttam, ahogy egy vékony, kékes jégréteg kúszik végig Addyn, megfagyasztva a friss sebeiből csörgő vért. - Most! - sikoltotta. Avari rettenetes hangon felhorkantott, és szétvetette a két karját, amivel - szó szerint - megtörte Addison szorítását. Addy heges alkarja széthasadt, s több hátborzongató, fagyott darabban a földre hullott. Addison ismét felsikoltott, és a magasba emelte sérült karját, miközben összezúzott teste a földre zuhant. Ennél többet nem bírtam végignézni. Zakatoló szívvel elkaptam Nasht és Alecet is, majd lehunytam a szemem. Ezúttal Addisont sirattam a dalommal, akinek a fájdalma - amely csak a halálával kezdődött - egy örökkévalóságon át fog tartani, vagy amíg Avari meg nem hal. És egyik sem tűnt rövid időnek. Miközben a torkom szúrni és égni kezdett a csapdába esett sikolyomtól, amely felsértette, Avari dühös üvöltése elhalkult a fülemben, és az Alvilág természetellenes hidege ártalmatlan decemberi széllé alakult

310

át, amely csupasz karomat és vállamat simogatta a tönkretett báli ruha felett. A bal oldalamon Alec lerogyott a fagyott fűre, és megkönnyebbült zokogás szakadt fel belőle. Négykézlábra ereszkedett, s úgy kapkodta a jeges levegőt, mintha még soha nem érzett volna édesebb ízt a normális, hétköznapi oxigénnél. Nash behajlított térdekkel ácsorgott, és a tekintete éppen olyan szívet tépően üres volt az emberi világban is, mint korábban az Alvilágban. Fogalma sem volt arról, hogy átkeltünk. Harmony bizonyára tudni fogja, mit tegyen, hogy visszahozza azt a Nasht, aki három hónapja kért fel táncolni engem - még ha soha többé nem is fog emlékezni arra, ez milyen érzés volt. Én kimerültén leereszkedtem Nash mellett az átfagyott talajra, és hanyatt vágódtam Sophie ruhájában. Alig éreztem a hideget a csupasz vállamon, és a hajamba gabalyodott fű sem érdekelt. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy élek. Hogy mindnyájan élünk. Kivéve Addisont - bár ebbe a gondolatba belesajdult a lelkem, be kellett ismernem, hogy érte semmit nem tudok tenni. A felettünk hullámzó faágak csontvázszerűnek tűntek az emberi világban, hiányoztak róluk a furcsa, tüskés termések, viszont mögöttük a hatalmas, tiszta égboltot láttam, a csodálatosan ismerős csillagképekkel. A szürke.köd innenső oldalán egyedül voltunk, mert az emberek az iskola előtt gyülekeztek, ahol a gimnazisták és a felnőttek egyaránt sorba álltak, hogy beléphessenek az épületbe. Én felkönyököltem, és láttam, ahogy kinyílik az iskola kapuja... és egyik karneváli vendég sem tűnik el egy fájdalmasan ragyogó szakadékban. Tód elvégezte a feladatát. Nagyjából. Hirtelen valami zavargás vonta magára a figyelmünket balról, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy a kaszás teljes testi valójában rohan felénk, Lucit, a lámpást is maga után vonszolva - emberi formájában - a

311

dermedt talajon. Pár lépéssel mögöttük két túlsúlyos iskolai biztonsági őr szaladt lihegve, arcuk kipirult a hidegtől, löd belépett a faágak alá, és hirtelen elejtette Luci karját. A szemében megkönnyebbülés kavargón, és fájdalom, amiért otthagyta Addyt. Aztán aggódó pillantást vetett Nashre, és egy pislantással eltűnt szem elől. Remélhetőleg azért, hogy' visszatérjen a kórházba, és befejezze a félbehagyott műszakját. Feltéve, hogy még van állása. - Hová tűnt? - A biztonsági őr előttem állt meg. Kétrét görnyedt, s a kezeivel a térdére támaszkodva zihált. Fin felálltam, és a kezemet Sophie tönkretett szoknyájába töröltem. - Kicsoda? — kérdeztem ártatlanul tágra nyílt szemekkel, miközben a döbbent lámpás tátott szájjal bámult. Az őr a homlokát ráncolta: - A... hú. Aki őt rángatta... - Itt csak mi vagyunk - mondta Alec, miközben az ingujjába törölte az örömkönnyeit. Ügy nézett ki, mint aki épp majdnem halálra kacagta magát. - Jól vagy? - kérdezte a másik őr Lucitól, aki csak bólogatni tudott, mert kétségkívül annyira megdöbbentették a köd mindkét oldalán lejátszódó események, amelyeket egyszerre látott. - J-jól vagyok - dadogta magas, tiszta hangon. - Köszönöm. - Szólj, ha ismét felbukkanna - mondta az első őr, aztán mindketten elindultak vissza, a karnevál felé, zavartan ingatva a fejüket. Miután eltűntek, mi, többiek, a furcsa kis csapat szedett-vedett tagjai: a lúdvérc, az exattendáns és a lámpás csak zavartan szemeztünk egymással, egyformán letaglózva attól, hogv kis híján elkaptak bennünket. - Megint elküld majd minket értük - szólalt meg végül Luci, futó pillantást vetve Nashre, mintha ő egyáltalán nem is érdekelné. Mintha neki nem is számítana, melyik világot foglalja el a hú. - Igen, de ha visszaviszitek Nasht és az apámat Avarinak... vagy' ha 312

bárki másnak átadjátok, aki elég erős ahhoz, hogy emberi generátorként használja őket, akkor akár le is lőheted magad... Meg a nővéred is. Luci kérdőn nézett rám, én pedig ráébredtem, hogy - most először - tényleg figyel rám: - Mit akarsz ezzel mondani? - Mindkettőtöket megölt volna - válaszoltam, és a fél karommal közelebb húztam Nasht. O nem állt ellen, de magától nem is mozdult. - Avari ki akart véreztetni titeket, amíg bele nem haltok abba, hogy fenntartjátok a kis gyaloghídját a semmibe. És eztán is megtenné, ha lehetőséget adnátok rá neki. - Szorosan magamhoz öleltem a reszkető Nasht, akinek fagyos bőre az enyémtől szippantotta el a meleget. Luci csak pislogott rám, döbbent arckifejezésében bizalmatlanság játszott: - Hazudsz! Én vállat vontam: -

Rendben. Higgy, amit akarsz. Mindketten tudjuk, hogy Tód meg

tudott volna ölni, ha akar. Kétszer is... És biztos vagyok benne, hogy megkísértette a gondolat, tekintetbe véve, hogy elraboltátok az öccsét. De még csak a karodat sem sértette fel, miközben elrángatott a biztos halálból. Mit árul el ez neked arról, hogy ki akar neked ártani, és ki nem? - Luci homlokráncolása elmélyült, és immár valódi félelem suhant át az arcán. Mindamellett egyetlen bűnbánó pillantást sem vetett Nashre, és az apámról sem kérdezett még semmit. - Nézd, engem nem érdekel, hova mész vagy mit csinálsz, amíg távol tartod magad tőlünk. Viszont ha életben akarsz maradni, akkor fognod kéne a nővéredet, és Avaritól jó messzire menned. Luci végül bólintott. Még akkor is bólogatott, amikor Alec és én elsétáltunk, magunk között támogatva az imbolygó Nasht. - Kaylee Cavanaugh, te ribanc! - sikoltott fel egy éles hang, amikor pár perccel később kinyitottam a kölcsönautóm ajtaját. - Az egy hatszáz 313

dolláros estélyi, és te tönkretetted! Mi az ördögöt csinálsz te az én ruhámban? - esett nekem Sophie, két oldalán két másik Hókirálynő-versenyzővel, akik hosszú báli ruhát viseltek, miközben rajta még mindig egy farmer és egy angórapulóver díszelgett a rózsaszín, steppelt kabát alatt. - A világot mentem meg - válaszoltam, becsukva Nash ajtaját, mialatt Alec beült a hátsó ülésre. Megkerültem a kocsit, és bebújtam a saját helyemre, majd begyűrtem a terjedelmes, tönkretett szoknyát a lábam köré. - Szívesen. Ezzel becsaptam az ajtót, és elhajtottam, faképnél hagyva Sophie-t meg a barátnőit, akik döbbenten bámultak utánunk.

314

Remegett a kezem, amikor leállítottam az autót, és kihúztam a slusszkulcsot az indítómotorból. Nashék tornácának lámpája beragyogott a szélvédőn, és megvilágította Nash arcát, de én másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogyan tartott engem sötétben a barátom, miközben én a Gonosz ellen harcoltam, akivel ő összejátszott. Nash a saját utasoldali ablakának támaszkodva bámulta a kivilágítatlan házat. Az anyja nem volt otthon, és remélhetőleg nem is tudta, min mentünk keresztül. De ez nem fog sokáig tartani: hamarosan mindent el kell majd mesélnünk neki, mert ha nem, akkor az apám fogja. Egyelőre viszont túl értékes volt ez a kis külön bejáratú, átmeneti menedék á káosz elől ahhoz, hogy elvesztegessük. Mivel máshova nem tudtam vinni, Alecet nálunk hagytam az apámmal és a nagybátyámmal, amikor bementem átöltözni. Apa nagyon aggódott értem, borzasztó dühös volt Nashre, és érthető módon halálra ijesztette ez az egész ügy, bár ezt elég jól leplezte a látszólag bátor viselkedésével. Brendon bácsi megkönnyebbült, mert mindenki életben maradt, és mert Sophie nem zuhant az Alvilágba. És semennyire nem érdekelte a tönkretett báli ruha. Megígérte, hogy segít megnyugtatni az apámat, 315

De azon túl, hogy hazaviszem őt, nem volt semmilyen tervem. Amikor az ölembe ejtettem a slusszkulcsot, Nash felém fordult az ülésében. — És most? — A bőre a hideg ellenére sápadt volt és verejtékes, ám a tekintete tiszta. Összefüggően beszélt, és még nem jelentek meg rajta az elvonási tünetek. Ha beszélni akarunk, akkor azt most kell megtennünk. — Nem tudom. - A kulcsommal babráltam, és megpróbáltam a szétszakadozó gondolataimra koncentrálni. Csakhogy azok nem akartak koncentrálódni. Kényelmesen zavarosak akartak maradni, hogy nekem ne kelljen szembenéznem azzal, mit veszítettem el majdnem. Hogy miről kell még lemondanom valószínűleg. — Kaylee... — Odabent. - Kinyitottam a kocsiajtót anélkül, hogy Nashre néztem volna. - Nem akarom ezt itt csinálni. - A kocsibeállón. A szomszédok szeme előtt, akik esetleg éppen kinéznek az ablakon. Miközben Nash kinyitotta a házat, én bezártam az autót. O tartotta nekem a bejárati ajtót, majd bezárta mögöttem, miután besétáltam mellette a nappaliba. Aztán követtem őt a folyosón, be a szobájába - mindketten ismertük az utat, még sötétben is —, utána becsuktam az ajtót a hátam mögött. Úgy éreztem, ezúttal Harmony sem neheztelne ezért, még akkor sem, ha itthon lenne. Az esti terveim között sem Nash keze, sem az ágya nem szerepelt. Nash a sarokba rúgta a cipőjét, majd áthúzta a pólóját a fején, és ledobta a földre. Levetette magát az ágyára, és nekitámaszkodott a végének, de engem most kivételesen nem csábított a látvány. Nash pokolian nézett ki. Avari majdnem teljesen kiürítette. Kihúztam a székét az íróasztala alól, és felé fordultam. Anélkül, hogy levettem volna a kabátomat. — Nash, én azt sem tudom, hogy hol kéz... 316

—Sajnálom, Kaylee. Annyira sajnálom. - Úgv rűnt, mintha meg akarna érinteni, de több esze lenne annál, mintsem hogy megpróbálja. - Nem is tudom, hogy mondjam el neked, mennyire sajnálom. - Nash engem nézett, és a reakciómat tanulmányozta, én pedig csak a kezemet tudtam bámulni az ölemben, miközben visszapislogtam a ki nem ontott könnyeimet. — De ez nem elég, igaz? - Két hónappal ezelőtt elég lett volna. Akkoriban Nash volt az életem égboltján fénylő nap, amely minden mást túlragyogott a világomban. Egykor úgy gondoltam, ő túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mint kiderült, igazam volt. - Kaylee? - szólalt meg Nash, és olyan volt a hangja, akár a vékony, törékeny üveg. Egyetlen keményebb szó tőlem, és összetörik. — Nem tudom. - Rákényszerítettem magam, hogy ránézzek, annak ellenére, hogy a szemében kavargó fájdalom és bánat a lelkem mélyét sebezte meg. Nem akartam ennyi szenvedést okozni. Viszont érezni sem akartam, és ezúttal nem Nash volt az egyetlen, akinek fájt valami. - Hazudtál nekem. — Tudom. Mindenkinek hazudtam. - Nash hangjában szégyen csendült, ám ez nem volt elég. A megbánás nem teszi jóvá azt, ami eltört. A bocsánatkérések nem hozhatják vissza azt, ami elveszett. Amit elveszítettünk. — De nekem hazudtál, Nash. - Újabb könnyeket nyeltem vissza, majd megköszörültem a torkomat. — Azt mondtad, hogy szeretsz. Utána hazudoztál nekem, használtad ellenem a Befolyásodat, megpróbáltad elérni, hogy az apám elmebetegnek nézzen, és hagytad, hogy Avari megszálljon, és olyan dolgokat... el sem tudom képzelni, milyen dolgokat tegyen a testemmel. — Kavlee, én... Ültömben kihúztam magam, és ebben a pillanatban a harag mindennél erősebb volt bennem.

317

- Csak azt ne mondd, hogy sajnálod. Az nem hoz helyre semmit. - Nem voltam biztos benne, hogy bármivel helyre lehetne hozni bármit... most már. - Ha korábban jobban odafigyeltem volna... Ha többet gondoltam volna Nashre, és kevesebbet arra, hogy szobafogságban vagyok... akkor láttam volna, mi történik, még mielőtt ennyire elfajultak volna a dolgok. Ha éppen annyira ügyeltem volna rá is, mint a balek barátaira, akik a saját, szabad akaratukból kezdtek drogozni... Ha korábban szóltam volna az apámnak... Ha eleve soha nem vittem volna le azokat a hülye lufikat az Alvilágba... Milliónyi „ha-akkor”-ral megakadályozhattam volna az egészet. Milliónyi dologgal kapcsolatban kívántam, hogy bár másképpen csináltam volna. De végső soron az jut nekem, ami megtörtént. Az én hibáimmal és Nash hibáival. No meg azzal a kérdéssel, hogy együtt tudok-e élni ezekkel a hibákkal. — Hányszor? - követeltem választ olyan halkan, hogy a saját szavaimat is alig hallottam. A körmömet piszkáltam, mert nem bírtam nézni, ahogy Nash a választ keresve vergődik. - Hányszor engedted, hogy... használjon engem? Nash felsóhajtott, és az ágy megnyikordult, ahogy közelebb húzódott hozzám, de én nem néztem fel. - Nem tudom. Nem számoltam. El akartam felejteni. Meg kellett volna próbálnod megakadályozni. - Tippelj! - Odébb gurultam az ágytól, amíg a szék támlája az asztalnak nem ütközött. - Amikor szobafogságban voltál, akkor nem találkoztunk túl gyakran. Úgyhogy... talán hetente egyszer. Az utolsó iskolahétig. - Azon a héten kétszer? - kérdeztem, Nash pedig lesújtva bólintott. - Vagyis összesen hatszor? Nash megvonta a vállát: - Azt hiszem. - És mit csináltam? - tudakoltam, noha messze nem voltam biztos abban, hogy valóban hallani szeretném. 318

- Kaylee, ezt nem akarod... - Nem, te nem akarod - csattantam fel. Mert a lelkifurdalás nagyon nyomasztotta, azt láttam. Mégis tudnom kellett. - Mondd el. - Legnagyobbrészt csak beszélt rajtad keresztül. Elmondta nekem, hol és mikor találkozhatok Everett-tel. Rákényszerített, hogy emlékezzem dolgokra, hogy elvehesse a fizetségét. - Ez engem végtelenül felzaklatott. - De egyszer ennél több is történt, ugye? - Kivéve, ha Avari hazudott. Bárcsak, bárcsak hazudott volttá. Nash lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a feje az ágy támlájának csapódjon. - Az első alkalommal. - Kinyitotta a szemét, és az enyémbe nézett, hogy lássam az íriszében kavargó őszinte színeket. A brutális őszinteséget. - Nem tudtam, mi történik, Kaylee. Esküszöm, hogy fogalmam sem volt róla. Még csak azt sem tudtam, hogy ez lehetséges. - Mi történt? - Apád a munkahelyén volt, én pedig átmentem egy filmmel. Te elaludtál a kanapén, és én hagyni akartalak pihenni. De utána felébredtél, és... csókolózni kezdtünk. - Ennyi? - Láttam rajta, hogy nem csak ennyiről van szó. A gondolat, hogy Avari az én számmal csókolta meg, visszataszító volt, azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy szégyenpír ütközzön ki tőle Nash arcán. - Nem. Te... ő hagyta, hogy... megérintselek. Levette a felsődet. Tudnom kellett volna, hogy nem te vagy az, de... - Igen, tudnod kellett volna! - A fejemben a harag és a szégyen elemésztő forgószele tombolt, s elég gyorsan, erősen pörgött ahhoz, hogy beleszédüljek. Összehúztam a dzsekimet a felsőm felett, mintha ezzel valahogy eltüntethetném azt, amit már úgyis látott. Amit megérintett. De nem tudtam visszacsinálni. Megtörtént, amikor nem tudtam megakadályozni, és Nash sem tett ellene semmit. Felálltam, túl gyorsan kapkodva a levegőt. Megrémített a gondolat, hogy ennyire nem voltam ura a testem319

nek. En nem vagyok képes erre. Ez egyszerűen túl sok nekem. A bensőmben égő haraggal Nash felé pördültem: - Te nem emlékszel, milyen érzés volt sok első alkalmunk, én pedig még csak ott sem voltam ennél... Mégis, hogyan dolgozzam ezt lel? - Mindkét kezemmel az arcomat dörzsöltem. - Nem tudlak követni, Nash. Lehet, hogy számodra nem volt nagy dolog, ami aközben történt, hogy én nem voltam ott, az, amit velem csináltál, de számomra különleges lett volna... Olyasmi, amit nekem kellett volna megadnom neked, ehelyett valaki más adta meg, és most már nem lehet visszacsinálni... És én vissza akarom kapni, de te nem tudod visszaadni nekem... - Újabb könnyeket pislogtam vissza, és megpróbáltam inkább a haragomra koncentrálni. Nash is felállt, de hagyott nekem teret. - Kaylee, esküszöm, hogy nekem fogalmam sem volt arról, mi történik. - Nem is akartad tudni! Megláttad, amit akartál, és elvetted, és fel sem merült benned, hogy valami nincs rendben, amíg... - Elhallgattam, és összehúztam a szemem, miközben a gyomrom összeszorult a váratlan, irtóztató rádöbbenéstől. - Mikor tudtad meg? Te álltái le? Kitaláltad, vagy ő mondta meg neked? Nash lesütötte a szemét. A kezét ökölbe szorította és bedugta a zsebébe. - Mi éppen... Mondott valamit, és nem a te hangodon. A gyomrom kavargása komoly hányingerré fokozódott. - Szóval, ő állított le téged, valószínűleg azért, mert úgy gondolta, szórakoztatóbb, ha tudsz a dologról. Milyen messzire mentél volna el, ha nem tette volna? Megálltál volna egyáltalán? Várt valaha valakinél Nash Eludson három hónapot arra, hogy megadja magát? Elvárható volna-e tőle ennyi akaraterő, amikor nem mondtam nemet? Nash leolvasta az arcomról a félelmemet: - Kaylee, nem. Kitaláltam volna. - Előrelépett, én meg addig hátrál320

ram, amíg a hátam a falnak nem ütközött, és már nem volt hova mennem. Nash megtorpant, és némán könyörgött nekem, hogy hallgassam meg. Hogy próbáljam megérteni. - Én ismerem a határaidat. Ismerlek téged. Kitaláltam volna. Megálltam volna. - Miért higgyem ezt el neked? - Kihasználva éreztem magam, becsapottnak és mocskosnak, és bár tudtam, hogy ez nem kizárólag Nash hibája, nem bírtam nem gyűlölni egy kicsit, amiért hagyta megtörténni. - Azt mondtad, hogy csak szívatlak... Meg hogy engem bárki más már rég otthagyott volna... És mégis megálltál volna, ha úgy tűnik, hogy engedek? Egyszer már megpróbáltad a Befolyásoddal leszedni rólam a ruhát. - Kaylee, ez nem igazságos. Nem gondolkoztam. Én... - Be voltál lőve? - emeltem meg mindkét szemöldökömet, Nash pedig elkeseredetten bólintott. - Igen. Be voltál. És igazad van... ez nem volt igazságos. Akkor meg miért higgyek most neked? - Mert soha többé nem sikerült átvernie. - Nash a szemembe nézett, és állta is a tekintetemet, hagyta, hogy meglássam az igazságot. - Ismerlek téged. Szeretlek, Kaylee. Tudom, hogy valószínűleg nem leszel képes megbocsátani nekem... a fenébe is, szerintem én magam sem leszek képes... de esküszöm az életemre, hogy soha többé nem fog megtörténni. Egyik része sem. Nem lesz több dér. Nem lesz több hazugság. Nem lesz több Befolyás. Kérlek, csak egy esélyt adj, hogy bebizonyítsam! Hajlandó lennél még egy esélyt adni nekem? -Én... Azonban mielőtt kitalálhattam volna valami választ, Tód jelent meg a székben, amelyben pár perccel korábban még én ültem. - Hahó! Félbeszakítottam valamit? - Álra - válaszolta Nash. - Tűnj el innen! De Tód engem nézett, és állának kemény vonalán láttam, hogy jóval azelőtt hallgatózott már, hogy megmutatkozott volna. Hallotta, hogy" mit csinált velem Avari. Hogy Nash mit hagyott, hogy mit csináljon velem. 321

- Te is azt akarod, hogy elmenjek? - kérdezett meg Tód, háttal a fivérének. Nash némán kérlelt, hogy igent mondjak. Tód türelmesen várakozott. - Nem - feleltem, egyenesen Nashre bámulva. O összeráncolta a homlokát, és beesett a válla. - Rendben. — Tód felállt, és elrúgta a gurulós széket az útjából. - Épp az imént néztem rá a kényszerzubbonyos barátodra. Viszont előbb... - Ezzel a kaszás meglendítette az öklét, még mielőtt bármelyikünk is megsejtette volna, hogy mi a szándéka. Tód nagyon szilárd ökle Nash állát találta el: a feje hátranyaklott, a teste a falnak tántorodott. Tód úgy rázogatta a kezét, mintha fájna. - Ezt ezért, amit hagytál, hogy Kaylee-vel tegyen. Nash ellökte magát a faltól, és a bátyja felé csapott - de az ökle egyenesen keresztülszáguldott a kaszás légnemű fején. Tód elfintorodott, aztán visszafordult felém, miközben az öccse füstölgött. Én a meglepetéstől elakadt lélegzettel bámultam mindkettejükre. Tód felém lökte a gurulós széket, én pedig leültem. Nash az ágyára ereszkedett le, s az állát dörzsölgetve a testvérét bámulta. - És hogy van Scott? - kérdeztem, miközben még mindig a rövidre fogott ökölharcot próbáltam felfogni, illetve azt elkerülni, hogy Nash utolsó kérdésére válaszolnom kelljen. - Még mindig hangokat hall? - Csak azt az egyet — válaszolta Tód. — A nővérszobái csevegések alapján ma éjjel sokkal rosszabbul lett. Gondolom, Avari azóta dühöng, hogy átkeltünk. És ha Avari Scotton tölti ki a dühét, akkor azt tudni sem akarom, hogy Addvval mit művelhetett. - Milyennek tűnik? - kérdezte Nash, aki inkább a padlót bámulta, mint hogy a bátyjára nézzen. - Őrültnek - vonta meg a vállát Tód. - Ügy nézi a falakat, mintha el 322

séget, hogy elűzzék az árnyékokat. Még éjszaka is. Különben addig üvölt, amíg be nem nyugtatózzák. — Ennek a puszta gondolata is előhívta belőlem azokat az emlékeket, amikor én voltam ágyhoz szíjazva. - Láthatóan úgy gondolják, hogy az árnyékoktól való félelme a neurózisának a része. Mi viszont tudtuk az igazságot: az árnyékok tényleg Scott Carterre fenték a fogukat. Mert Avari ott volt az árnyékokban. - Anya azt mondja, hogy most már össze vannak kötve: Scott olyan sokat szívott a leheletéből, hogy Avari immár állandósult, hardveres kapcsolatban áll az agyával. Az a szemétláda az árnyékokkal játszik, és nyilván közvetlen úton ültet gondolatokat a fejébe. Én nyeltem egyet elszörnyedésemben. - Ez velem nem fog megtörténni - erősködött Nash, aki láthatóan leolvasta az arcomról a félelmemet. Vagy a szememből. - Ela Avari képes volna közvetlen kapcsolatot teremteni velem, már megtette volna. - De nem volt képes. Az én sorozatos megszállásom ennek a tanúbizonysága. Bólintottam. Nash valószínűleg a lúdvércségéből kifolyólag immúnis erre a lelki kapcsolatos dologra. - Szóval... te beszéltél anyával? - ráncolta a homlokát Nash, a bátyjára emelve a tekintetét. - Aha. Nem mondtam el neki mindent, de azt el kellett mondanom, hogy átkeltél. Már útpn van hazafelé. - Tód szigorúan pillantott az öcscsére. - Ezt vedd figyelmeztetésnek. - Kösz. - Nash felállt, hogy jelezze Tódnak, az ő jelenlétére már nincs szükség. Még mindig dühös volt, amiért megütötték, azonban láthatóan ráébredt, hogy ha verekedni próbál a kaszással, azzal sem ér el többet, mint ha vitába száll vele. Tód kérdőn nézett rám; én felsóhajtottam, és bólintottam. Nem fogom tudni örökké elhárítani Nash kérdését.

323

- Kösz, Tód - mondtam. Majd ösztönösen felálltam, és megöleltem, mielőtt eltűnt volna. Nem tudtam biztosan, azt akarom-e megköszönni, hogy segített megmenteni Nasht és az apámat, vagy hogy figyel Scottra, vagy hogy érdekli, mi történik velem. Talán mindhármat. Ezeken túl sokkal hálásabb voltam neki azért a lehetőségért, amelyet ő mutatott meg nekem: egy férfi tényleg szerethet annyira egy nőt, hogy bármi áron megvédje őt. Tód ennyire szerette Addyt. És én arra vágytam, hogy Nash is ennyire szeressen engem. Miután elengedtem, a kaszás pár hosszú másodpercig még kutatóan nézett a szemembe, aztán egyetlen szó nélkül eltűnt. Én zakatoló pulzussal, lassan Nash felé fordultam. A padlót sasoltam, s közben az opciókat, a lehetőségeimet és az érzelmeimet mérlegeltem. - Kaylee? - suttogta Nash, és amikor felnéztem, engem bámult. Még mindig a válaszomra várt, mintha Tód félbe sem szakította volna. - Tisztában vagyok vele, hogy semmit nem használ, ha ígérgetni kezdek, mert most nem bízol bennem... De esküszöm, minden napomat azzal fogom tölteni, hogy visszanyerjem a bizalmadat. Hadd bizonyítsam be! Adj nekünk még egy esélyt, Kaylee! - Ezzel felállt, és a szeme könnyektől csillogott. - Kérlek! Szükségem van rád. Nem tudtam, mit mondjak. Az, hogy szüksége van rám, édeskevés azok után, amit elkövetett ellenem. A szerelemnek sokkal többet kellene jelentenie, mint a kábítószereknek. Nekem is többet kellett volna jelentenem.. . Nash valóban szeretett engem. A szemében láttam, és nagyon szerettem volna, ha ez elég lett volna. Viszont Avari soha nem fog meghalni, és bár Nash most éppen nincs beszíwa, mindig is függő marad tőle. És mi lesz, ha ismét elkezd drogozni? Néhány osztálytársamat, a szabad akaratomat meg a bizalmamat már elveszítettem, sőt, csaknem az apámat meg őt is... Mennyi veszteséget tudok még elviselni, ha Nash ismét letéved az ösvényről? 324

- Nem bírok, Nash. Még nem. Sajnálom. - A szemem könnybe lábadt, de visszapislogtam a könnyeimet, és kinyitottam az ajtót. - Kaylee, várj! - Nash lehúzta a kezemet a kilincsről, megfogta, s észrevettem, hogy ő is sír. - Mit szeretnél? Mondd el, és én megteszem! Kérlek! Fájdalmasat sóhajtottam, aztán több másodpercig bent tartottam a levegőt, miközben nyeldekeltem a könnyeimet, amelyeket nem akartam kiontani. Végül Nash szemébe néztem, és megpróbáltam nem észrevenni az íriszeiben az őszinte fájdalmat és megbánást. - Azt szeretném, ha minden visszacsinálódna... Meg akarom menteni Dougot, meggyógyítani Scottot, megvédeni Emmát. Helyre akarom állítani az emlékeidet, hogv tudjad, milyen érzés volt ez az első alkalommal... - Azzal lábujjhegyre álltam, és hosszan, lassan megcsókoltam Nasht. Közben forró könnyek gurultak végig az arcomon, mert tudtam, hogy - legalábbis egyelőre - búcsúzom tőle. Majd a mellkasára borultam, és hallgattam a szívverését... ami máris hiányzott. - Nash, azt akarom, hogy meggyógyulj, hogy visszakaphassalak. - Ezzel kirántottam a kezemet a szorításából, kiléptem a folyosóra, behúztam magam mögött az ajtót, s az autómhoz rohantam. És egészen hazáig sírtam.

325