Amikor csókolóztunk, nem számított, hogy két órája még farkas voltam, vagy, hogy újra farkas leszek. Nem számított, hogy ezernyi csapdával találjuk

Amikor csókolóztunk, nem számított, hogy két órája még farkas voltam, vagy, hogy újra farkas leszek. Nem számított, hogy ezernyi csapdával találjuk szembe magunkat, amint kilépünk ebből a pillanatból. Csak ez számított: hogy összeért az orrunk, a szája puhasága, a sajgás a bensőmben.

Maggie Stiefvater

forever örökké

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

Írta: Maggie Stiefvater A mű eredeti címe: Forever Fordította: Gazdag Tímea Szerkesztette: Dávid Anna Copyright © 2011 by Maggie Stiefvater All rights reserved Published by arrangement with Scholastic Inc., New York ISSN: 2060-4769 ISBN 978 963 245 526 6 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó magyar nyomdatermék NYOMDA ÉS PAPÍRIPARI SZÖVETSÉG Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Ach der geworfene, ach der gewagte Ball, füllt er die Hände nicht anders mit Wiederkehr rein um sein Heimgewicht ist er mehr. Ó, az eldobott, merész labda – hát nem másként simul kezedbe, ha visszatér, pusztán a hazatérésben elnehezülve? Rainer Maria Rilke

Előszó Shelby NAGYON-NAGYON HALK TUDOK LENNI. A sietség tönkreteszi a csendet. A türelmetlenségtől pocsékba megy a vadászat. Ráérek. Némán mozgok a sötétségben. Az éjszakai erdőben por száll; a holdfény, ahol beszűrődik az ágak között odafentről, csillagképeket varázsol a porszemekből. Az egyetlen zaj a lélegzetem, ahogy lassan beszívom a levegőt a fogaim között. A talppárnáim hangtalanok a nyirkos aljnövényzetben. Kitágulnak az orrlyukaim. A szívdobbanásaimat figyelem a közeli csermely motyogó csobogásában. Egy száraz gally elpattan a lábam alatt. Megállók. Várok. Lassan elindulok. Sokáig tart, amíg felemelem a mancsomat a gallyról. Csendben – gondolom. Metszőfogaim között hideg a leheletem. Zörgést hallok a közelben, figyelni kezdek. A gyomrom feszes és üres. Beljebb hatolok a sötétségbe. Hegyezem a fülemet – a pánikba esett állat közel van. Szarvas? Egy éjjeli rovar kattogó hanggal tölti ki a hosszúra nyúlt pillanatot, amíg újra elindulok. A szívem gyorsan ver a kattanások között. Milyen nagy lehet? Ha sebesült, nem számít, hogy egyedül vadászom. Valami megérinti a vállamat. Lágyan. Gyengéden. Meg akarok hátrálni. Hátra akarok fordulni, és rácsattintani a fogaimat. De túl halk vagyok. Egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig mozdulatlanul állok, aztán elfordítom a fejemet, hogy lássam, mi az, ami még mindig a fülemet súrolja pihekönnyű érintéssel.

Nem tudom megnevezni, lebeg a levegőben, forog a szélben. Ismét megérinti a fülemet, aztán újra és újra és újra. Az agyam izzik és erőlködik, küzd a nevéért. Papír? Nem értem, miért van ott; falevélként függ az ágon, pedig nem falevél. Nyugtalanít. Mögötte, a talajon szétszórva ismeretlen, ellenséges szagú dolgok hevernek. Valami veszélyes állat levedlett, hátrahagyott bőre. Vicsorogva elhátrálok tőlük, és hirtelen ott találom a zsákmányt. Csakhogy nem szarvas. Egy lány, tekereg a porban, a keze a földbe markol, nyöszörög. Ahol a holdfény megérinti, fehéren világít a fekete talajon. Félelem hullámzik felőle. Megtelik vele az orrom. Máris nyugtalan vagyok, érzem, ahogy a hátamon és a nyakamon szúrósan égnek mered a szőr. Nem farkas, de a szaga olyan. Nagyon csendben vagyok. A lány nem látja, hogy jövök. Amikor kinyitja a szemét, épp előtte állok, az orrom kis híján hozzáér. Lágyan zihál, forró lélegzete az arcomba száll, de amikor megpillant, abbahagyja. Egymásra nézünk. Míg a pillantása az enyémbe fúródik, másodpercről másodpercre több szőrszál mered az égnek a nyakamon és a gerincem mentén. Az ujjai begörbülnek a porban. Amikor megmozdul, kevésbé farkas szagú, és inkább emberi. Veszély sziszeg a fülemben. Megmutatom neki az agyaraimat; hátrahúzódom. Csak a visszavonulásra tudok gondolni, hogy csak fák legyenek körülöttem, távolabb kerüljek tőle. Hirtelen eszembe jut a fán lógó papír és a levedlett bőr a földön. Bekerítve érzem magam – az idegen lány előttem, mögöttem pedig a furcsa falevél. A hasam hozzáér az aljnövényzethez, amikor a lábam közé húzott farokkal lekuporodom. Olyan halkan kezdek morogni, hogy a nyelvemen érzem, mielőtt hallanám. Csapdába estem a lány és a lányszagú dolgok között, amelyek az ágak között mozognak, és a földön hevernek. A lány még mindig a szemembe néz, kihív, megfog. A foglya vagyok, és nem menekülhetek. Amikor felsikolt, megölöm.

Első fejezet Grace SZÓVAL MOST MÁR VÉRFARKAS VAGYOK ÉS TOLVAJ. A Boundary-erdő szélén találtam magam, emberbőrben. Hogy melyik szélén, azt nem tudtam, hiszen az erdő hatalmas. Farkasként könynyedén haladtam. Lányként nem annyira könnyen. Meleg, kellemes nap volt – nagyszerű a minnesotai tavaszhoz képest. Ha az ember nem pucér, és tudja, hol van. Fájtam. A csontjaimat mintha gyurmakígyókká gyúrták volna, aztán megint csontokká, aztán újra kígyókká. A bőröm viszketett, különösen a bokámnál, a könyökömnél és a térdemnél. Az egyik fülem csengett. Kótyagos voltam, és tanácstalan. Furcsa déjà vu-m támadt. Kellemetlenül éreztem magam, ráadásul rájöttem, hogy nemcsak hogy eltévedtem és meztelen vagyok, de a civilizációhoz közel vagyok meztelen. Miközben a legyek lustán zümmögtek körülöttem, felegyenesedtem körülnézni. Néhány kis ház hátsó részét láttam, épp a fák túloldalán. A lábamnál egy széttépett, fekete szemeteszsákot vettem észre, a tartalma szétszóródott a földön. Gyanúsan úgy festett, hogy talán a reggelim lehetett. Nem akartam jobban belegondolni. Igazából semmibe sem akartam jobban belegondolni. A gondolataim görcsökben és rohamokban tértek vissza, félig elfelejtett álmokként úsztak a szemem elé. És ahogy visszatértek a gondolatok, emlékeztem rá, hogy már átéltem ezt a pillanatot – ezt a kábult pillanatot, amelyben újra ember lettem – újra és újra. Tucatnyi egyéb helyszínen. Lassan felderengett, hogy nem először változtam át az idén. És ami közben történt, teljesen elfelejtettem. Vagyis majdnem teljesen. Összeszorítottam a szememet. Láttam az arcát, a sárga szemét, sötét haját. Emlékeztem, ahogy belesimul a kezem a tenyerébe. Emlékeztem, milyen volt mellette ülni egy járműben, amely nem volt többé.

De a nevére nem emlékeztem. Hogyan felejthettem el a nevét? Távolról hallottam egy elhaladó autó visszhangját. A hang egyre távolodott, mégis arra figyelmeztetett, hogy milyen közel is van a való világ. Kinyitottam a szememet. Nem tudtam rá gondolni. Egyszerűen nem. Majd eszembe jut. Minden eszembe fog jutni. Az ittre és a mostra kell koncentrálnom. Volt néhány lehetőségem. Az egyik, hogy visszavonulok a meleg, tavaszi erdőbe, és reménykedem benne, hogy hamarosan visszaváltozom farkassá. A nagyobb gond az volt, hogy pillanatnyilag kifejezetten, teljes mértékben embernek éreztem magam. A második lehetőség maradt tehát, hogy az előttem álló, kicsi, kék házban élő emberek könyörületére bízom magam. Végtére is úgy tűnt, a kukájukból már kiszolgáltam magam, és ahogy elnéztem, a szomszédok kukáiból is. Mindazonáltal sok probléma volt ezzel az ötlettel. Jelenleg ugyan teljesen embernek éreztem magam, de vajon meddig fog tartani? Ráadásul csupasz voltam, és az erdőből jöttem. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám ezt ki anélkül, hogy a kórházban vagy a rendőrségen kötnék ki. Sam. Hirtelen eszembe jutott a neve, és még ezer más dolog: bizonytalanul a fülembe suttogott versek, a gitár a kezében, a kulcscsontja alatti árnyék, és ahogy végigsimítja egy könyv lapjait. A könyvesbolt lakinak színe, a párnámon suttogó hangja, a fogadalmaink, amelyekből listát írtunk. És a többi is: Rachel, Isabel, Olivia. Ahogy Tom Culpeper egy döglött farkast hajít Sam és Cole elé. A szüleim. Istenem. A szüleim. Emlékeztem, hogy a konyhában állok, érzem, ahogy a farkas előmászik belőlem, és Sam miatt veszekszem a szüleimmel. Emlékeztem, hogy telitömöm a hátizsákomat ruhákkal, és Beck házába rohanok. Emlékeztem, ahogy fuldoklom a véremben… Grace Brisbane. Farkasként mindezeket elfelejtettem. És ismét el fogom felejteni az egészet. Lekuporodtam, mert hirtelen nehéz lett állni, és a csupasz lábam köré fontam a karomat. Egy barna pók mászott át a lábujjaimon, mielőtt megmozdulhattam volna. A madarak tovább énekeltek a fejem fölött. A

napfény, ahol teljes erejéből átjutott a fák között, foltokba gyűlt az erdő talaján. Meleg, tavaszi szél zúgott a faágak friss, zöld levelei között. Az erdő újra és újra felsóhajtott körülöttem. Míg nem voltam önmagam, a természet továbblépett, hétköznapian, mint mindig, de most itt voltam én, egy apró, lehetetlen valóság, és már nem tudtam, hová tartozom, vagy mit kellene tennem. Ekkor a meleg fuvallat, amely sajtos sütemény szinte elviselhetetlen illatát hozta felém, megemelte a hajamat, és felkínált egy lehetőséget. Valaki, bízva a kellemes időjárásban, kiakasztotta száradni a ruhákat. Megakadt a szemem a szélfútta holmikon. Egy sor gondosan felcsipeszelt lehetőség. Bárki is lakott a házikóban, láthatóan nagyobb nálam, de az egyik ruhának mintha lett volna egy öv a derekán. Az jó lehet. Eltekintve persze attól, hogy lopnom kell. Sok olyan dolgot csináltam, amit mások helytelenítenének, de a lopás nem volt közöttük. Pláne nem így. Ott egy csinos ruha, amelyet valószínűleg kézzel kellett kimosni, és gondosan kiteríteni. És volt alsónemű, zokni meg párnahuzat is a kötélen, ami valószínűleg azt jelenti, hogy a tulajdonosuk olyan szegény, hogy nem futja szárítógépre. Tényleg hajlandó lennék elvenni valakinek a legjobb ruháját, hogy visszajussak Mercy Fallsba? Tényleg én vagyok ez? Visszaadom majd. Ha végeztem. A fák mellett végigosonva kiszolgáltatottnak éreztem magam. Próbáltam alaposabban szemügyre venni a zsákmányt. A sajtos sütemény illata – valószínűleg ez vonzott ide farkasként is – azt súgta, hogy valaki biztos van a házban. Ezt az illatot senki nem hagyhatja magára. Most, hogy elkapta az orrom, nehéz volt másra gondolni. Rávettem magam, hogy a feladatra koncentráljak. Figyel vajon a sajtos sütemény készítője? Vagy a szomszédok? Ha okos vagyok, többnyire nem leszek szem előtt. Szerencsétlen áldozatom hátsó udvara olyan volt, mint a Boundaryerdő mentén a többi, tele a szokásos holmikkal. Növénytámaszok, kézzel ásott tűzrakóhely, tv-antenna sehová sem kötött vezetékekkel, kátrányos ponyvával félig letakart kézi fűnyíró. Repedt gyerekmedence teli homokkal és egy műanyag kertibútor-garnitúra, napraforgómintás párnákkal. Sok minden hevert szanaszét, de semmi sem volt alkalmas fedezéknek.

Viszont a lakók elég figyelmetlenek lehetnek, ha egy farkas észrevétlen ellophatta a szemetet a hátsó lépcsőről. Remélhetőleg azt sem veszik észre, ha egy meztelen középiskolás lány elvesz egy ruhát a szárítókötélről. Mély lélegzetet vettem, s közben arra a pillanatra vágytam, amikor végre valami könnyű feladattal kell szembenéznem (mint például egy matek röpdoga, vagy letépni a ragtapaszt a borotválatlan lábamról), és ezzel beiramodtam az udvarra. Valahol egy kis termetű kutya vadul ugatni kezdett. Megmarkoltam a ruhát. Túl is voltam rajta, mire észbe kaptam. Valahogy visszaértem az erdőbe, a kezemben gombóccá gyűrve a lopott ruha, kapkodtam a levegőt, és egy bokorban rejtőztem el, amely talán mérges szömörce lehetett. A házban valaki rákiabált a kutyára: Kuss legyen, mert kiraklak a szeméttel együtt! Hagytam lecsillapodni a szívverésemet. Aztán bűntudatosan, mégis diadalittasan felvettem a ruhát. Csinos, kék virágmintás holmi volt, az évszakhoz képest túl lenge és kicsit még nedves. Össze kellett fognom hátul, hogy jó legyen rám. Szinte szalonképes voltam. Tizenöt perc múlva elvettem egy pár klumpát egy másik ház hátsó lépcsőjéről (az egyik sarkán kutyakaka volt, valószínűleg ezért tették ki), én pedig olyan lezseren sétáltam az úton, mintha itt laknék. A farkasérzékeimmel, ahogy Sam mutatta nagyon rég, sokkal részletesebb képet alkottam a környékről, mint a szememmel. Ennek ellenére fogalmam sem volt, hol vagyok, de egyet tudtam: valahol Mercy Falls közelében. És volt egy tervféleségem is. Kijutni a környékről, mielőtt valaki felismeri a ruháját vagy a klumpáját. Találni egy üzletet vagy valami tereptárgyat iránymutatásképp, lehetőleg még azelőtt, hogy a klumpa kidörzsölné a lábamat. Aztán: valahogy visszajutni Samhez. Nem volt a világ legjobb terve, de másom nem volt.

Második fejezet Isabel ÚGY MÉRTEM AZ IDŐT, HOGY SZÁMOLTAM A KEDDEKET. Három kedd múlva kezdődik a nyári szünet. Grace hét keddel ezelőtt tűnt el a kórházból. Ötvenkilenc kedd múlva leérettségizem, és elhúzok a francba Mercy Fallsból. Hat kedd óta nem láttam Cole St. Clairt. A keddek voltak a hét legrosszabb napjai a Culpeper-háztartásban. Balhénap. Persze, mindennap lehetett volna balhénap, de a kedd tutira az volt. Abban az évben kezdődött, amikor a bátyám, Jack meghalt, és egy három emeletre és két órára terjedő ordítozásmaraton után, melynek során az anyám válással fenyegetőzött, apám elkezdett csoportterápiára járni velünk. Ami azt jelentette, hogy minden szerda ugyanúgy telt: anyám beparfümözte magát, apám végre tényleg letette a telefont, én pedig ültem az apám hatalmas, kék dzsipjében, és próbáltam úgy tenni, mintha a hátsó traktusnak nem lenne döglött farkas szaga. Szerdánként mindenki a legjobb formáját hozta. A tanácsadást követő néhány óra – vacsora St. Paulban, agyatlan vásárlás vagy családi mozi – szép és tökéletes volt. Aztán mindenki kezdett elúszni ettől az eszményképtől, óráról órára, míg keddre robbanások és ökölharc volt a műsoron. Keddenként igyekeztem távol tartani magam otthonról. A mostani kedden a saját határozatlanságom áldozata lettem. Miután hazaértem a suliból, nem igazán tudtam rávenni magam, hogy felhívjam Taylort vagy Madisont, hogy menjünk el valahová. A múlt héten elmentünk Duluthba Madisonék haverjaival, kétszáz dollárért vettem anyámnak egy pár cipőt, százért magamnak egy pólót, és hagytam, hogy a srácok elköltsenek harmincat fagyira, amit végül nem ettünk meg. Csak az érdekelt akkor, hogy sokkoljam Madisont a nagyvonalú hitelkártya-lengetéssel. És utólag sem láttam más értelmét az akciónak. A cipő anya ágya végében hevert, a póló furcsán állt rajtam idehaza, én

pedig nem emlékeztem a fiúk nevére, csak annyira, hogy az egyiküké Jvel kezdődik. Úgyhogy inkább a másik programomra szavaztam volna, hogy szokás szerint beszállok a saját dzsipembe, leparkolok valahol egy elgazosodott dűlőúton zenét hallgatni, nézek ki a fejemből, és úgy teszek, mintha máshol lennék. Általában elég időt tudtam így elütni, hogy mire hazaérjek, anyám ágyban legyen, és a veszekedés legrosszabb része véget érjen. Vicces volt, hogy odahaza, Kaliforniában, amikor még nem volt szükségem rá, millió módja akadt, hogy kijussak a házból. Valójában Grace-t akartam felhívni, és sétálni vele a belvárosban, vagy ülni a kanapéján, míg ő leckét ír. Nem tudtam, hogy ez megtörténhet-e még valaha. Olyan sokáig mérlegeltem a lehetőségeket, hogy lecsúsztam a szökési alkalomról. A foyer-ban ácsorogtam, kezemben a telefonommal, amely várta, hogy parancsot adjak neki, amikor apám lekocogott a lépcsőn, anyám pedig épp kinyitotta a nappali ajtaját. Csapdába estem két ellentétes időjárási front között. Más tennivalóm nem volt, csak bedeszkázni a nyílászárókat, és remélni, hogy a kerti törpét nem viszi el a tornádó. Megacéloztam magamat. Apám megpaskolta a fejemet. – Szia, nyuszifül. Nyuszifül? Pislogtam, miközben elment mellettem, gyakorlatiasan és erősen, egy óriás a kastélyában. Mintha egy évet visszautaztunk volna az időben. Rámeredtem, ahogy megállt az ajtóban anyám előtt. Vártam a pengeváltást. Ehelyett megcsókolták egymást. – Mit csináltatok a szüleimmel? – kérdeztem. – Ha! – felelt apám olyan hangon, amit talán derűsnek nevezhettem volna. – Értékelném, ha felvennél valamit, ami eltakarja a derekadat, mielőtt Marshall ideér, ha netán nem odafönt fogsz leckét írni. Anya pillantása azt sugallta, én megmondtam, bár semmit sem mondott a pólómról, amikor iskolából jövet beléptem az ajtón. – Marshall képviselő? – kérdeztem. Apámnak sok egyetemi barátja volt, akik magas pozícióban kötöttek ki, de Jack halála óta nem sokszor

találkozott velük. Hallottam a róluk szóló történeteket, különösen, ha ittak. – „Gomba Marshall?” Az a Marshall, akivel anya kavart, mielőtt összejöttetek? – Neked Mr. Landy – felelte apám, de már kifelé tartott, és nem tűnt túl idegesnek. Hozzátette: – Ne legyél bunkó anyáddal! Anya megfordult, és követte apámat a nappaliba. Hallottam, hogy beszélgetnek, és egyszer csak anyám felnevetett. Kedden. Kedd volt, ő pedig nevetett. – Miért jön ide? – kérdeztem gyanakodva, amikor utánuk mentem a nappalin át a konyhába. A pultot méregettem. Az egyik felén chips meg zöldségek hevertek, a másikon csiptetős táblák, dossziék és teleírt jegyzettömbök. – Még nem öltöztél át – mondta anya. – Elmegyek – válaszoltam. Egészen mostanáig nem döntöttem el. Apa barátai mindig azt hitték, hogy iszonyú viccesek, pedig iszonyúan nem voltak azok, így hát megszületett a határozat. – Miért jön Marshall? – Mr. Landy – javított ki apám. – Csak megbeszélünk pár jogi dolgot, és utolérjük magunkat. – Valami esetet? – A pult papírokkal borított része felé araszoltam, amikor valamin megakadt a szemem. És tényleg ott volt mindenhol az a szó, amiről azt hittem, látom. Farkasok. Kényelmetlen szúrást éreztem a szívemben fürkészés közben. Tavaly, mielőtt megismertem volna Grace-t, a bosszú édes szúrása lett volna, látni, hogy a farkasok megkapják a magukét, amiért megölték Jacket. Most viszont tiszta ideg lettem. – Ez arról szól, hogy a farkasok védett állatok Minnesotában. – Talán már nem sokáig – mondta apám. – Landynek van pár ötlete. Lehet, hogy sikerül kivégeznünk az egész falkát. Ezért ilyen boldog? Mert ő meg Landy és anya haverkodás közben kieszel egy tervet, hogy megöljék a farkasokat? Nem akartam elhinni, hogy szerinte ettől Jack hiányát könnyebb lesz elviselni. Grace is ott van abban az erdőben. Apám nem tudta, de arról beszélt, hogy megöli. – Fantastico – mondtam. – Elmentem. – Hová mész? – kérdezte anya.

– Madisonhoz. Anya letette az egyik chipses zacskót. Annyi volt belőle, hogy megetethették volna az egész amerikai kongresszust. – Tényleg Madisonhoz mész, vagy csak azt mondod, hogy Madisonhoz mész, mert tudod, hogy túl sok dolgom van, hogy ellenőrizzelek? – Jó – mondtam. – A Kenny büfébe megyek, és nem tudom, ki jön még. Boldog vagy? – Kicsattanok – felelte anya. Hirtelen megláttam, hogy a tőlem kapott cipő van a lábán. Ettől valahogy még furábban éreztem magam. Anya és apa mosolyog, anyán új cipő, én meg azon gondolkodom, hogy vajon kicsinálják-e a barátnőmet egy nagy kaliberű vadászpuskával. Felkaptam a táskámat, és kimentem a dzsiphez. Ültem a fülledt kocsiban, nem fordítottam el a kulcsot, nem indítottam, csak fogtam a mobilomat, és gondolkodtam, mit csináljak. Azt tudtam, mit kellene tenni, csak azt nem, hogy akarom-e. Hat kedd óta nem beszéltem vele. Talán Sam veszi fel a telefont. Sammel tudok beszélni. Nem, Sammel kell beszélnem. Mert Marshall Landy képviselő és az apám talán kitalál valamit a kis burgonyachipses haditanácson. Nincs más lehetőség. Az ajkamba haraptam, és beütöttem Beck házának számát. – Da. A vonal másik végén végtelenül ismerős volt a hang, és a hasamban suttogó idegesség vonyítani kezdett. Nem Sam. A hangom akaratom ellenére jeges volt. – Cole, én vagyok. – Nahát – mondta, majd letette.

Harmadik fejezet Grace

KORGÓ GYOMROM mérte az időt helyettem, úgyhogy mintha egy emberöltő telt volna el, mire egy üzlethez értem. Az első, ahová bementem, Ben Pecaboltja volt, egy nagy, szürke épület a fák között, amely mintha a sáros földből nőtt volna ki. A hólatyakos, kátyús, kavicsos parkolón keresztül a bejárathoz indultam. A kilincs fölötti táblán az állt, hogy ha szeretném visszaadni a bérelt teherautó kulcsát, az épület másik oldalán található dobozba bedobhatom. Egy másik felirat azt hirdette, hogy beagle kiskutyák eladók. Két kan és egy szuka. A kilincsre tettem a kezemet. Mielőtt lenyomtam volna, végiggondoltam a történetemet. Még mindig volt esély rá, hogy felismernek – kicsit megrázott, hogy fogalmam sincs, mikor változtam először farkassá, vagy mennyire lehet hírértékű az eltűnésem. Tudtam, hogy Mercy Fallsban egy eldugult vécé is a címlapra kerül. Beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Elfintorodtam; odabent hihetetlenül meleg volt, és állott izzadságszag terjengett a levegőben. A csalik, patkánymérgek és buborékfóliák sorai között a kasszához mentem. Egy kicsi öregember hajolt a pult fölé, és már messziről nyilvánvaló volt, hogy az ő csíkos inge a verejtékszag forrása. – A teherautók miatt jött? – egyenesedett fel, és rám pillantott szögletes szemüvegén át. Mögötte több sor ragasztószalag függött egy tűzős tábláról. Próbáltam a számon át lélegezni. – Jó napot! – mondtam. – Nem a teherautók miatt jöttem. – Levegőt vettem, kissé tragikusan, és folytattam a mondókámat. – Az a helyzet, hogy a barátnőmmel nagyon összevesztünk, mire kirakott a kocsijából. Szóval, itt rekedtem. Megengedi, hogy használjam a telefont? A férfi ráncolta a homlokát, rajtam pedig átfutott, hogy talán csupa sár vagyok és esetleg kócos. Megtapogattam a hajamat. Aztán így szólt: – És akkor? Elismételtem a történetet, ügyelve rá, hogy ugyanazt mondjam, és még mindig tragikus képpel néztem rá. Viszonylag tragikusan is éreztem magam. Nem volt nehéz. A férfi láthatóan kételkedett, ezért hozzátettem: – Telefon? Hogy felhívjak valakit, hogy vigyen el? – Hát jó – mondta. – Távolsági?

Felcsillant a remény. Nem tudtam, hogy távolsági-e vagy sem, úgyhogy azt mondtam: – Mercy Falls. – Eh – felelte, ami nem válaszolta meg a kérdést. – Hát jó. Egy gyötrelmes percig vártam. A háttérben hallottam, hogy valaki élesen felnevet. – Az asszony telefonál – mondta a boltos. – De ha letette, gondolom, használhatja. – Köszönöm – mondtam. – Egyébként hol vagyunk? Hogy meg tudjam mondani a barátomnak, hol vegyen fel. – Hát jó. – Nem gondoltam, hogy ez jelent bármit is, csak kitöltötte vele az időt, míg gondolkodott. – Mondja meg neki, hogy három kilométerre vagyunk Burntside-tól. Burntside. Mercy Fallstól majdnem fél óra autóval, kanyargós, kétsávos úton. Nyugtalanító gondolat volt, hogy ilyen messzire eljöttem, anélkül, hogy tudtam volna. Akár egy alvajáró. – Köszönöm – feleltem. – Azt hiszem, kutyaszaros a cipője – tette hozzá kedvesen. – Érzem a szagát. Úgy tettem, mint aki a cipőjét nézi. – Jaj, azt hiszem, tényleg. Már én is gyanítottam. – Még egy ideig eltarthat – mondta. Hirtelen nem esett le, hogy a telefonról beszél. Aztán rájöttem. – Körülnézek – mondtam. Ő pedig láthatóan megkönnyebbült, mintha attól tartott volna, hogy szórakoztatnia kell, amíg ott állok a pultnál. Nézegetni kezdtem a csalikat, ő pedig folytatta, amivel addig foglalatoskodott. A felesége tovább beszélt, és furcsa, ugató hangon nevetett, az üzletben pedig tovább terjengett az izzadságszag. Megnéztem a horgászbotokat, egy rózsaszín baseballsapkás szarvas fejet és a madarak elijesztésére szolgáló műbaglyokat. A sarokban álló tartályban élő kukacok voltak. Miközben bámultam őket és émelyegtem – vagy a látványtól, vagy az átváltozás távoli ígéretétől –, kinyílt az ajtó, és belépett egy zöld sapkás férfi. Az izzadt öregemberrel üdvözölték egymást. Egy élénk narancssárga színű vadászkutya-nyakörvvel babrál-

tam, és közben legnagyobbrészt a testemmel voltam elfoglalva, próbáltam eldönteni, hogy tényleg át fogok-e változni még ma. Aztán a beszélgetés ragadta meg a figyelmemet. A zöld sapkás azt mondta: – Mondom, valamit csinálni kell. Az egyik ma elvitte a szemetet a lépcsőről. Az asszony azt mondta, kutya lehetett, de láttam a nyomát, túl nagy volt. Farkasok. A farkasokról beszélgettek. Rólam. Lekuporodtam, mintha a legalsó polcon lévő kutyaeledelt nézegetném. Az öreg így válaszolt: – Culpeper próbál összehozni valamit, azt hallottam. A sapkás pasas morranása egyszerre hangzott fel az orrából és a szájából. – Mint ahogy tavaly? Az nem ért lószart se. Megvakargatta a hasukat. Tényleg ennyibe kerül idén a horgászengedély? – Bizony – felelte az öreg. – Most nem olyasmiről van szó. Úgy próbálja elintézni, ahogy Idahóban csinálták. Helikopterekkel meg… orvlövészekkel. Nem így hívják. Mesterlövész. Ez az. Legálisan próbálja. Felfordult a gyomrom. Mindig Tom Culpeperhez vezettek a szálak. Aki meglőtte Samet. Aztán Victort. Mikor lesz már elég? – Sok szerencsét hozzá, hogy átjusson a környezetvédőkön. A farkasok védettek, vagy ilyesmi. Az unokaöcsém jó nagy zűrbe keveredett, amikor meglőtt egyet pár éve. Majdnem tönkretette a kocsiját is. Culpepernek nem lesz könnyű dolga. Az öreg sokáig várt a válasszal, valamit zajosan összegyűrt a pult mögött. – Kérsz? Nem? Hát jó, de Culpeper más, ő egy nagyvárosi ügyvéd. És a fiát is megölték a farkasok. Ha valaki, hát ő megcsinálhatja. Egy egész falkát öltek le Idahóban. Vagy talán Wyomingban. Valahol ott. Egy egész falkát. – Nem azért, mert ellopták a szemetet – mondta a zöld sapkás. – Birkákat. Gondolom, az sokkal rosszabb, ha gyerekeket gyilkolnak, és nem birkát. Úgyhogy tán sikerül neki. Ki tudja. – Elhallgatott. – Hé, kisasszony! Kisasszony! Szabad a telefon.

A gyomrom újból megrándult. Magamban fohászkodva, nehogy a férfi felismerje a ruhát, felálltam, de ő csak futó pillantást vetett rám, és elfordult. Nem az a fajta volt, aki észreveszi, milyen ruha van egy nőn. Elaraszoltam mellette, az öreg pedig átadta a telefonkagylót. – Csak egy perc az egész – mondtam. Az öreg nem reagált, így aztán behúzódtam az üzlet sarkába. A férfiak tovább beszélgettek, de már nem a farkasokról. Fogtam a telefont, és rájöttem, hogy három számot hívhatok. Samét. Isabelét. A szüleimet. A szüleimet nem hívhattam fel. Nem is akarnám. Sam számát ütöttem be. Mielőtt lenyomtam a HÍVÁS gombot, nagy levegőt vettem, és behunyt szemmel arra gondoltam, milyen kétségbeesetten akarom, hogy felvegye a telefont, jobban, mint amennyire eddig beismertem. A szemem könnybe lábadt, és vadul pislogtam. A telefon kicsengett. Kétszer. Háromszor. Négyszer. Hatszor. Hétszer. Kezdtem beletörődni, hogy talán nem veszi fel. – Halló! A hangjába beleremegtek a térdeim. Hirtelen le kellett guggolnom, és fél kézzel a mellettem lévő fémpolcra támaszkodnom. A lopott ruha szétterült a padlón. – Sam – suttogtam. Csend lett. Olyan sokáig tartott, hogy attól féltem, letette. – Ott vagy? – kérdeztem. Felnevetett, furcsa, reszkető hangon. – Alig akartam elhinni, hogy tényleg te vagy. Te… Egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg te vagy. Hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim: ahogy félreáll a kocsijával, a karja a nyakam körül, biztonságban vagyok, megint önmagam vagyok, és úgy teszek, mintha soha többé nem kellene elhagynom. Annyira akartam, hogy belefájdult a gyomrom. – Eljönnél értem? – Hol vagy? – Ben Pecaboltjában. Burntside-ban.

– Jézusom! – Aztán: – Máris jövök. Húsz perc múlva ott vagyok. Jövök. – A parkolóban várlak – feleltem. Letöröltem egy könnycseppet, aminek észrevétlenül sikerült kiszöknie. – Grace… – elhallgatott. – Tudom – feleltem. – Én is.

Sam GRACE NÉLKÜL HIÁBA telt el ezernyi pillanat, egyetlenegyet sem tudtam teljesen megélni. Minden másodperc valaki más zenéjével vagy sosem olvasott könyveivel volt tele. Munkával. Kenyérsütéssel. Bármivel, csak kitöltse a gondolataimat. Próbáltam megőrizni a józan eszemet, azt játszottam, hogy már csak egy napot kell túlélni nélküle, másnap pedig besétál az ajtón, és az élet megy tovább, mintha sosem szakadt volna félbe. Grace nélkül örökmozgó voltam, mozgatott az álmatlanság és a félelem, hogy a gondolatok felhalmozódnak a fejemben. Minden éjszaka a napok fénymásolata volt, és minden nap az éjszaka fénymásolata. Minden rossz volt: a Cole St. Clairrel csordultig teli ház, a saját vérében fürdő Grace emléke, amint farkassá változik, az én változatlan, az évszakok által érinthetetlen testem. Vártam a vonatot, amely sosem érkezik meg az állomásra. De nem tudtam abbahagyni a várakozást, mert mi maradt volna belőlem? A tükörben néztem az életemet. Rilke azt mondta: „Ezt hívják Sorsnak: mindig szemben, és más semmi, szemben állani örökké!”' Grace nélkül nem volt másom, csak a dalok a hangjáról, és a dalok a visszhangról, ami azután maradt, hogy már nem beszélt. Aztán felhívott. Amikor a telefon megcsörrent, kihasználva a meleget, épp a Volkswagent mostam, súroltam róla a só és a homok maradékát, amelyet a téli havazás örökkévalósága festett rá. Az első ablakokat leeresztettem, hogy halljam a zenét, amíg dolgozom. Lüktető gitárdarab volt szép harmóniákkal és szárnyaló dallammal, amit ezentúl mindig annak a pil-

lanatnak a reményével fogok összekötni, azzal a pillanattal, amikor felhívott, és azt kérdezte: Eljönnél értem? A kocsi és a kezem csupa hab volt, de nem törődtem vele. Csak ledobtam a mobilomat az anyósülésre, és elfordítottam a kulcsot. Tolatás közben annyira kapkodtam, hogy nagyon-nagyon-nagyon felpörgettem a motort, és amikor egyesbe kapcsoltam, megcsúszott a talpam a kuplungon. A motor emelkedő hangja illett a szívem dobogásához. A fejem fölött hatalmas és kék volt az ég, fehér felhők úsztak rajta, tele apró jégkristályokkal, de túl magasan ahhoz, hogy hidegüket érezzem idelent a meleg talajon. Tíz perce úton voltam, amikor rájöttem, hogy elfelejtettem felhúzni az ablakokat, és a levegő fehér csíkokká szárította a habot a karomon. Utolértem egy kocsit, és megelőztem az előzni tilos jelzésnél. Tíz perc múlva itt lesz mellettem Grace. Minden rendben lesz. Máris éreztem a kezemre fonódó ujjait, a nyakamhoz simuló arcát. Mintha évek óta nem öleltem volna magamhoz, a tenyerem nem simult volna a bordáira. Évszázadok óta nem csókoltam meg. Emberöltők óta nem hallottam nevetni. Mindenem sajgott a reménykedéstől. Nem volt benne logika, mégis arra gondoltam, hogy miután két hónapja lekváros kenyéren, tonhalkonzerven és fagyasztott burritón élünk Cole-lal, ha Grace visszajön, jobban iparkodunk majd. Arra gondoltam, hogy van egy üveg spagetti szószunk és száraztésztánk. Hihetetlenül fontosnak tűnt, hogy rendes vacsorát készítsek a visszatérése alkalmából. Percről percre közeledtem hozzá. Tele voltam idegtépő aggodalmakkal, és a legnagyobbakban Grace szülei is szerepeltek. Biztosak voltak benne, hogy van valami közöm az eltűnéséhez, mivel miattam veszekedett velük, mielőtt átváltozott. A két hónap alatt, míg nem láttam, a rendőrség átkutatta a kocsimat, és kihallgattak. Grace anyja mindenféle ürüggyel elsétált a könyvesbolt előtt, amikor dolgoztam, és bebámult a kirakaton, miközben én úgy tettem, mintha nem venném észre. Grace és Olivia eltűnéséről cikkek jelentek meg a helyi lapban, és mindent elmondtak rólam a nevemet kivéve. Legbelül tudtam, hogy ez az egész egy gordiuszi csomó, amelyet lehetetlen kibogozni. A farkas Grace, a szülei, én pedig újonnan szerzett

testemben együtt Mercy Fallsban. De ha Grace velem lesz, minden rendbe jön. Majdnem elmentem Ben Pecaboltja mellett, amely megbújt a csenevész fenyőfák között. A Volkswagen zökkent egyet, amikor behajtottam a parkolóba. A mély kátyúkból sáros lé csapódott az alvázra. Lassítottam és figyeltem. Néhány bérelhető teherautó parkolt az épület mögött. És ott, mellettük, a fák közelében… A parkoló szélére álltam, és kiszálltam a kocsiból. Futni kezdtem. Átléptem egy vasúti talpfán, és megálltam. A lábamnál, a nedves fűben egy virágos ruha hevert. Néhány méterre megpillantottam egy elhagyott klumpát, és azon túl, egy lépéssel arrébb, az oldalán fekve a párját. Mély lélegzetet vettem, és letérdeltem, hogy felemeljem a ruhát. Markomba gyűrtem a Grace halvány emlékétől illatozó szövetet. Felegyenesedtem és nyeltem egyet. Idelátszott a Volkswagen sárral borított oldala. Mintha sosem mostam volna le. Visszaültem a kormány mögé, letettem a ruhát a hátsó ülésre, aztán az orrom és a szám elé emeltem a kezemet, és a kormányon könyökölve újra meg újra beszívtam az illatát. Egy darabig csak ültem ott, és a műszerfal fölött néztem a hátrahagyott klumpát. Mennyivel könnyebb volt, amikor én voltam a farkas!

Negyedik fejezet Cole Ez VAGYOK MOST, hogy vérfarkas vagyok: Cole St. Clair. Régen pedig én voltam a NARKOTIKA. Azt hittem, semmi sem marad belőlem, ha elvesszük a NARKOTIKA lüktető basszusát és a néhány százezer rajongó sikítását, meg a turnédátumoktól feketéllő naptárt. De itt voltam, hónapokkal később, és kiderült, hogy a lekapart var alatt kinőtt az új bőr. Az élet egyszerű örömeinek rajongója lettem: grillezett sajtos szendvics fekete pör-

kök nélkül a héján, farmer, ami nem szúrja a kényes részeimet, egy ujjnyi vodka, tíz-tizenkét óra alvás. Nem tudtam biztosan, hogyan illik ebbe Isabel. Az a helyzet, hogy a hét legnagyobb részében elvoltam anélkül, hogy a grillezett sajtra és a vodkára gondoltam volna. De Isabelről már nem tudtam elmondani ugyanezt. Nem olyan volt, mint valami fantasztikus álmodozás, jóféle izgalom. Inkább mint valami gombás fertőzés. Ha elfoglaltam magam, szinte megfeledkeztem róla, de amikor nem voltam mozgásban, az maga volt a halál. Majdnem két hónapja nem hallottam felőle számos, iszonyúan szórakoztató hangposta-üzenetem ellenére. 1. üzenet: „Szia, Isabel Culpeper. Az ágyamon fekszem, nézem a mennyezetet. Majdnem meztelen vagyok. Éppen… anyádra gondolok. Hívj fel!” Erre most felhív? Kizárt. Nem tudtam a házban maradni, amikor a telefon így nézett rám, úgyhogy cipőt húztam, és kimentem a délutánba. Mióta elhoztam Grace-t a kórházból, elkezdtem mélyebbre ásni abban a témában, hogy mi tett minket farkassá. A bozótban nem tudtam mikroszkóp alatt megvizsgálni magunkat, és valódi válaszokat kapni. De elterveztem néhány kísérletet, amelyekhez nem kellett laboratórium – pusztán szerencse, a testem és némi merészség. És valami azt súgta, hogy a kísérletek jobban mennének, ha rátehetném a kezemet valamelyik másik farkasra. Úgyhogy vadorzásba kezdtem az erdőben. Valójában felderítésbe. Victor így nevezte a késő éjszakai boltlátogatásainkat, amikor sajt ízű műkajákat vásároltunk össze. Felderítéseket szerveztem a Boundary-erdőbe a tudomány nevében. Úgy éreztem, muszáj befejezni, amit elkezdtem. 2. üzenet: Az „I've gotta get a message to you” című Bee Gees dal első másfél perce. Ma meleg volt, és mindennek éreztem a szagát, ami valaha is vizelt az erdőben. A szokásos úton mentem.

Cole, én vagyok. Istenkém, megőrültem! Ha nem Isabel hangja volt, akkor Victoré, és a fejemben elég nagy volt már a tömeg. Ha nem azt képzeltem, hogy leveszem Isabel melltartóját, a telefont akartam csengésre bírni, és ha ezt sem, akkor arra gondoltam, amikor Isabel apja a kocsibejárón hagyta Victor holttestét. Sammel együtt három kísértettel laktam. 3. üzenet: „Unatkozom. Szórakozásra van szükségem. Sam búslakodik. A saját gitárjával kellene megölnöm. Akkor lenne valami elfoglaltságom, és végre ő is megszólalna. Két legyet egy csapásra! Ezek a régi közmondások szerintem szükségtelenül erőszakosak. Mint amik a pestisről szólnak. Ismered őket? Persze, hogy ismered. Például: a pestis olyan, mint az ember idősebbik unokabátyja. Hé, Sam veled szóba áll? Nekem szart se mond. Istenem, de unatkozom! Hívj fel!” Csapdák. Inkább a kísérleteimre koncentráltam. Kiderült, hogy hihetetlenül nehéz elcsípni egy farkast. Beck pincéjében találtam egy csomó mindent, és hatalmas mennyiségű hurkot, csapdát, ketrecet csináltam, és épp ugyanennyire hatalmas mennyiségű állatot fogtam velük. De egy árva Canis lupust sem. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik volt kétségbe ejtőbb – egy-egy újabb felesleges állat elfogása, vagy, hogy rájöjjek, hogyan vegyem ki a csapdából vagy a hurokból anélkül, hogy odaveszne a fél karom vagy a szemem. Nagyon gyors lettem. Cole, én vagyok. Képtelen voltam elhinni, hogy mindezek után tényleg visszahívott, és az első szava nem valamiféle bocsánatkérés. Talán az a rész még hátravolt, és lemaradtam róla azzal, hogy letettem. 4. üzenet: Az Eagles „Hotel California” című dalában a „California” szó minden mozzanatát átvette a „Minnesota” szó. Felrúgtam egy korhadt rönköt, ami fekete szilánkokká robbant az eső áztatta erdő talaján. Szóval nem voltam hajlandó lefeküdni kábellel. Sok év óta az első tisztességes megmozdulásom. Anyám mindig azt mondta,

hogy jó cselekedet nem marad büntetlenül. Ez volt a jelmondata. Most is így érezhet a pelenkacseréimmel kapcsolatban. Reméltem, hogy Isabel még mindig a telefonját bámulja. Reméltem, hogy százszor visszahívott, mióta kijöttem. Reméltem, hogy ugyanolyan betegnek érzi magát, mint én. üzenet: „Szia, itt Cole St. Clair. Eláruljak két igazságot? Egy: sosem veszed fel a telefont. Kettő: sosem fogok leállni a hosszú üzenetekkel. Olyan ez, mint egy terápia. Beszélnem kell valakivel. Hé, tudod, mire jöttem rá ma? Victor meghalt. Tegnap is rájöttem. Nap mint nap rádöbbenek. Nem tudom, mit csinálok itt. Mintha nem lenne senki, akit…” Ellenőriztem a csapdákat. Minden csupa sár volt, az eső miatt, ami engem is fogva tartott a házban az elmúlt néhány napban. A föld tocsogott a lábam alatt, a csapdák hasznavehetetlenek voltak. A hegytetőn lévőben sem találtam semmit. Az út közelében elejtettem egy mosómedvét. A vízmosásban semmi. A fészer közelében felállított újfajta hurok pedig teljesen tönkrement, a cövekeket kitépték a földből, a drótok elgörbültek, a kisebb fákat letaposták, az étel pedig eltűnt. Mintha Cthulhut próbáltam volna elejteni. Úgy kellett gondolkodnom, mint egy farkasnak, ami figyelemre méltóan nehéz volt, amikor nem voltam az. Összeszedtem a tönkrement csapda alkatrészeit, és visszamentem a fészerbe, hogy megnézzem, van-e ott valami az újjáépítéshez. Akkora baj nincs az életben, amit egy drótvágóval ne lehetne megoldani. Cole, én vagyok. Nem hívom vissza. Döglött szagot éreztem. Még nem bomlott, de nemsokára fog. Semmi rosszat nem tettem. Isabel felhívhat hússzor, ahogy én őt. 6. üzenet: „Na jó, sajnálom. Az utolsó üzenet kissé a visszájára fordult. Tetszik ez a kifejezés? Samtől hallottam a minap. Hé, próbáljuk ki ezt az elméletet: szerintem Sam egy angol háziasszony, aki egy Beatles-tag testében reinkarnálódott. Régen ismertem egy bandát, akik álbrit akcentussal nyomták a buli-

kat. Mekkora szívás volt, nem is beszélve arról, micsoda seggfejek voltak! Már nem emlékszem a nevükre. Vagy szenilis vagyok, vagy eleget ártottam az agyamnak, hogy kiessenek bizonyos dolgok. Nem fair, hogy egyoldalú ez a dolog, ugye? Mindig magamról beszélek. Szóval, hogy vagy, Isabel Rosemary Culpeper? Mosolyogtál mostanában? Hot Toddies. Ez volt a banda neve. The Hot Toddies.” Káromkodtam, amikor a hurok megvágta a tenyeremet. Beletelt egy kis időbe, míg kiszabadítottam a kezemet. Ledobtam a fémgubancot a földre, és néztem. Ez a szar nem fog megfogni semmit mostanában. Hagyhatnám az egészet. Senki sem kért meg rá, hogy játsszam a tudóst. Mondanom sem kell, nem tudtam csak úgy lelépni. Télig nem leszek farkas, és addigra több száz kilométerre lehetek innen. Akár haza is mehetnék. Csakhogy az otthonom pusztán azt a helyet jelentette, ahol a fekete Mustangom parkolt. Nagyjából annyira tartoztam oda, mint ide, Beck farkasai közé. Grace nyílt mosolyára gondoltam. Samnek az elméletembe vetett hitére. Arra, hogy tudom, Grace miattam maradt életben. Volt valami halovány dicsőség abban, hogy ismét van célom. A számhoz emeltem véres tenyeremet, és kiszívtam a sebet. Aztán lehajoltam, és összeszedtem a csapda maradványait. 20. üzenet: „Bárcsak felvennéd!”

Ötödik fejezet Grace FIGYELTEM ŐT. A nyirkos aljnövényzetben feküdtem, magam alá húzott farokkal, sajgón, félve, de mintha nem tudtam volna magam mögött hagyni őt. A napfény egyre alacsonyabbról érkezett, végigsiklott a fák leveleinek

erezetén, de ő még maradt. Beleborzongtam a kiáltásaiba és a saját megigézettségem hatalmába. A mancsomra fektettem az államat, hátracsaptam a fülemet. A szél felém sodorta az illatát. Tudtam. Mindenem tudta. Azt akartam, hogy megtaláljon. El kellett futnom. A hangja távolodott, aztán közelebbről hallatszott, majd megint távolabb került. Volt, hogy olyan messze ment tőlem, hogy szinte alig hallottam. Félig felemelkedtem, arra gondoltam, hogy utánamegyek. Aztán elhallgattak a madarak, mert újra közeledett, én pedig gyorsan lekuporodtam, és elrejtőztem a levelek mögé. Egyre nagyobb területet fésült át, az indulása és a visszaérkezése közötti idő egyre nyúlt. Én pedig egyre idegesebb lettem. Kövessem? Hosszú idő után jött vissza. Ezúttal olyan közel volt, hogy láttam őt fektemből, elbújva, mozdulatlanul. Egy pillanatig azt hittem, észrevett, de egy mögöttem lévő pontra figyelt. A szeme formájától összerándult a gyomrom. Valami rángatta, húzta a bensőmet, és megint fájt. Tölcsért formált a kezéből, és az erdőbe kiáltott. Ha felálltam volna, biztosan meglát. Az erőtől, ami azt akarta, hogy meglásson, hogy odamenjek hozzá, felvinnyogtam. Szinte tudtam, mit akar. Szinte tudtam… – Grace? A szó belém döfött. Még mindig nem látott meg. Csak eldobta a hangját az ürességbe, válaszra várva. Túlságosan féltem. Az ösztöneim a földhöz szegeztek. Grace. Visszhangzott bennem a szó, és az ismétlések során elveszett a jelentése. Ő lehajtott fejjel megfordult, és lassan elindult az erdő szélét jelző átlós fények felé. Pánik fogott el. Grace. Elvesztettem a szó alakját. Elvesztettem valamit. Elvesztem. Én… Felálltam. Ha megfordult volna, nem téveszthetett volna el, sötétszürke farkasként álltam a fekete fák előtt. Maradnia kellett volna. Ha maradt volna, talán enyhítette volna a szörnyű érzést. Valami azt parancsolta, hogy ott álljak, láthatóan, olyan közel hozzá. Beleremegtek a lábaim.

Csak hátra kellett volna fordulnia. De nem fordult. Csak ment tovább, elvitte azt a valamit, amit elveszítettem, annak a szónak – Grace – a jelentését, és nem tudta, milyen közel volt. Én pedig maradtam, némán figyeltem, ahogy maga mögött hagy.

Hatodik fejezet Sam HARCI ÖVEZETBEN ÉLTEM. Amikor felgurultam a beállóra, a zene két kézzel csapott a kocsi ablakára. A ház lüktetett a basszusszólótól, az egész épület egy hatalmas hangszóró volt. A legközelebbi szomszédok kilométerekre laktak, így megúszták a Cole St. Clair nevű betegség tüneteit. Cole puszta léte akkora volt, hogy nem lehetett négy fal között tartani. Kifolyt az ablakokon, kirobbant a hangfalakból, hirtelen felordított az éjszaka közepén. Ha az ember elvette a színpadot, még mindig ott maradt a rocksztár. Mióta Cole beköltözött Beck házába – nem, az én házamba holdbéli tájjá alakította. Nem tehetett róla, hogy tönkretett mindent, a káosz a jelenléte mellékhatása volt. A házban található minden egyes CD-tokot a nappali padlóján terített szét, a reklámcsatornára kapcsolva hagyta a tévét, egy serpenyőben odaégetett valami ragacsosat, aztán otthagyta a tűzhelyen. A földszinti folyosó padlója mély gödrökkel és karomnyomokkal volt tele, amelyek Cole szobájától a fürdőszobába vezettek és vissza – farkasábécé. Megmagyarázhatatlan módon minden poharat kivett a szekrényből, és méret szerint elrendezte a pulton, nyitva hagyva minden szekrényajtót, vagy félig megnézett egy tucat régi, nyolcvanas évekbeli filmet, a kazettákat pedig visszatekercselés nélkül otthagyta a padlón a videolejátszó előtt, amit valahonnan a pincéből ásott elő. Elkövettem azt a hibát, hogy a szívemre vettem, amikor először jöttem haza ekkora rendetlenségre. Hetekig tartott, mire rájöttem, hogy

nem miattam csinálja. Saját maga miatt. Cole számára mindig minden róla szólt. Kiszálltam a Volkswagenből, és elindultam a ház felé. Nem terveztem, hogy sokáig maradok. Nagyon kiforrott listám volt azokról a dolgokról, amelyeket össze kellett szednem, mielőtt visszamegyek. Elemlámpa. Benadryl. A ketrec a garázsból. Megálltam a boltnál egy kis darált húsért, hogy bele tudjam tenni a gyógyszert. Próbáltam eldönteni, hogy farkasként létezik-e a szabad akarat. Hogy rémes alak vagyok-e, amiért azt terveztem, hogy elkábítom a barátnőmet, és iderángatom a házba, hogy a pincébe zárjam. Csak olyan sok más módja volt, hogy egy farkas könnyen odavesszen. Elég, ha egy pillanattal tovább van az autópályán, vagy néhány napnyi sikertelen vadászat után egymancsnyival beljebb merészkedik egy részeges, puskás paraszt hátsó udvarára. Éreztem, hogy el fogom veszíteni őt. Nem tölthettem el egy újabb éjszakát ezzel a gondolattal a fejemben. Amikor kinyitottam az ajtót, a basszus zenévé alakult. Az énekes a hangerőtől eltorzított hangon rám ordított: „Megfulladsz megfulladsz megfulladsz.” A hangszín ismerős volt, és hirtelen rájöttem, hogy NARKOTIKA szól, olyan hangosan, hogy a lüktető elektronikus hátteret összetéveszthettem a szívverésemmel. Zümmögött tőle a szegycsontom. Nem szólítottam Cole-t, úgysem hallotta volna. Az égve hagyott lámpák mutatták az útját. A konyhából végig a folyosón a szobájába, a földszinti fürdőszobába, aztán a nappaliba, ahol a hifi volt. Egy pillanatig fontolgattam, hogy megkeresem, de nem tudtam egyszerre rá és Grace-re is vadászni. Találtam egy elemlámpát a hűtő melletti szekrényben, egy banánt a konyhaszigeten, majd elindultam az előszobába. Azonnal megbotlottam Cole sáros cipőjében, ami a konyhából az előszobába nyíló ajtó küszöbén hevert. Már láttam, hogy a konyhapadló csupa kosz, a tompa, sárga fények megvilágítják Cole lábnyomait, ahogy a járkálásával mocskos örvényeket hagyott a szekrények előtt. Beletúrtam a hajamba. Egy szitokszó jutott eszembe, de nem mondtam ki. Beck mihez kezdett volna Cole-lal? Hirtelen eszembe jutott a kutya, amit Ulrik hozott haza munkából egyszer, egy majdnem felnőtt, barátságos rottweiler, akit érthetetlen

módon Sofőrnek kereszteltek. Olyan nehéz volt, mint én, a csípőjénél kissé rühes. Ulrik mosolyogva őrkutyákról meg Schutzhundokról mesélt, és azt mondta, hogy majd testvéremként fogom szeretni Sofőrt. Az érkezése után egy órán belül megevett egy kiló marhahúst, lerágta Margaret Thatcher önéletrajzának borítóját – szerintem megette az első fejezeteket is –, és egy gőzölgő ürülékkupacot hagyott a kanapén. Beck így szólt: „Vidd innen ezt az átkozott langoliert!” Ulrik Wichsernek nevezte Becket, és a kutyával együtt távozott. Beck azt mondta, ne mondjam, hogy Wichser, mert ezt csak tudatlan németek mondják, amikor tudják, hogy nincs igazuk, és Ulrik néhány óra múlva vissza is tért Sofőr nélkül. A kanapénak arra a részére soha többé nem ültem le. De nem rúghattam ki Cole-t. Nem volt hová mennie, innen csak lefelé vezetett az út. Mindenesetre nem arról volt szó, hogy Cole elviselhetetlen volt. Csak arról, hogy Cole töményen, az elfojthatatlan zajosságával együtt, elviselhetetlen volt. A ház annyira más volt, amikor teli volt emberekkel. A nappali két másodpercre elcsendesedett, amikor véget ért a szám, majd a hangszórókból újabb NARKOTIKA dal tört elő. Cole hangja kirobbant az előszobába, hangosabban és szemtelenebbül, mint a valóságban: Törj össze, hogy beleférjek a tenyeredbe, bébi sosem hittem, hogy megmentesz törj le egy darabot a barátaidnak, törj le egy darabot, hogy szerencséd legyen, törj le egy darabot és add el, add el, törj össze, törj össze

A hallásom már nem volt olyan érzékeny, mint farkasként, de még így is jobb volt, mint a legtöbb emberé. A zene olyan volt, akár az erőszak, valami fizikai létező, amely mellett el kellett nyomakodnom. A nappaliban nem láttam Cole-t – majd kikapcsolom a hifit, ha lejövök az emeletről átkocogtam hát a lépcsőhöz. Tudtam, hogy a földszinti fürdőszobában van a gyógyszer, de nem tudtam bemenni érte. A földszinti fürdőszoba és a fürdőkád túl sok emléket idézett fel, hogy bemenjek. Szerencsére Beck, aki tekintettel volt a múltamra, az emeleti fürdőben is tartott gyógyszereket, ahol nem volt fürdőkád. Még fent is éreztem a lábam alatt lüktető basszust. Becsuktam magam mögött az ajtót, és engedélyeztem magamnak egy kis kényeztetést, azaz lesikáltam a karomra száradt habcsíkokat, aztán kinyitottam a tükrös szekrényt. Tele volt más emberek létezésének kissé ízléstelen bizonyítékaival, ahogy a legtöbb közös fürdőszoba szekrénye. Kenőcsök, fogkrémek és mások tablettái, amelyeknek kockázatai és mellékhatásai már nem voltak fontosak, meg hajkefék mások hajával, és szájvíz, amelynek a szavatossága valószínűleg már két éve lejárt. Ki kellene takarítani. Túl kellene lépni rajtuk. Óvatosan kivettem a Benadrylt, és amikor becsuktam az ajtót, megpillantottam magamat a tükörben. A hajam hosszabb volt, mint bármikor életemben, sárga szemem az alatta éktelenkedő sötét karikák miatt világosabbnak tűnt, mint valaha. De nem a hajam vagy a szemem színe ragadta meg a figyelmemet. Volt valami az arckifejezésemben, amit nem ismertem fel, egyszerre volt gyámoltalan és gyenge; akárki volt is ez a Sam, nem ismertem őt. Felkaptam az elemlámpát és a banánt a mosdókagyló széléről. Grace percről percre messzebbre juthat. Lerobogtam a lépcsőn, kettesével, bele a forrásban lévő zenébe. A nappaliban még mindig senki, ezért odamentem a hifihez, hogy kikapcsoljam. Furcsa hely volt, a lámpák és a kockás kanapék mindenfelé árnyékot vetettek, és sehol senki, hogy a hangszórókból kirobbanó dühöt hallgassa. Inkább a lámpák, mintsem az egyedüllét miatt kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. Nem passzoltak egymáshoz tökéletesen, sötét fából készültek, krémszínű lámpaernyővel. Beck hozta haza őket egy nap, Paul pedig kijelentette, hogy a ház most már hivatalosan is úgy fest, mint a nagyanyjáé. Talán ezért nem használtuk őket, inkább az

erősebb mennyezeti világítást kapcsoltuk fel, amelytől kevésbé volt szomorú a kanapé kifakult pirosa, és az éjszaka is kiszorult a szobából. Most a két állólámpa fényköre színpadi fényekre emlékeztetett. Megálltam a kanapé mellett. A nappali mégsem volt üres. A fénykörön kívül egy farkas feküdt a kanapé mellett, reszketve és rángatózva, elnyílt szájjal, kivillanó fogakkal. Felismertem a bundája színét, a kimeredt, zöld szemét: Cole. Átváltozott. Az eszemmel tudtam, hogy épp átváltozik, de ettől még nyugtalanított. Figyeltem egy percig, vártam, hogy ki kell-e nyitnom az ajtót, hogy kiengedjem. Az üvöltő zene a dal végén elhallgatott, én még mindig hallottam, ahogy a ritmus visszhangzik a fülemben. Óvatosan a kanapéra ejtettem a cuccokat, és az óvatos figyelemtől égnek meredtek a szőrszálak a nyakamon. A farkas még mindig vonaglott, a feje újra és újra oldalra rándult, öntudatlanul erőszakos és gépies mozdulatokkal. A lábai előremeredtek. Nyál csurgott a nyitott szájából. Ez nem átváltozás volt. Hanem egy roham. Összerezzentem a meglepetéstől, amikor lassú zongorafutam szólalt meg a fülem mellett, de csak a következő szám volt a CD-n. Megkerültem a kanapét, és letérdeltem Cole teste mellé. Mellette egy alsónadrág hevert, és egy félig teli fecskendő. – Cole – suttogtam mit tettél magaddal? A farkas feje újra és újra a válla felé rándult. Cole énekelt a hangszórókból, a hangja lassan és bizonytalanul szólt az egyszerű zongorakíséret mellett, egy másik Cole volt, mint amit eddig hallottam: Ha én vagyok Hannibál, hol van az Alpok? Senkit nem hívhattam. Nem hívhattam ki a mentőket. Beck messze nem volt elérhető. Karynnak, a könyvesboltos főnökömnek pedig túl sokáig kellene magyarázkodnom, hiába bízhatnék meg benne. Grace talán tudná, mit kell tenni, de még ő is az erdőben van, távol tőlem. A kö-

zelgő veszteség érzése kiélesedett bennem, mintha a tüdőm csiszolópapírhoz súrlódott volna minden belégzéssel. Cole testén egyik roham a másik után hullámzott át, a feje újra és újra hátracsapódott. Volt valami nagyon zavaró a némaságában, hogy csak a feje súrlódását lehetett hallani, amint a szőnyeghez ért, miközben a hangszórókból már nem birtokolt hangja énekelt. A farzsebembe kotortam, és elővettem a telefonomat. Csak egyvalakit hívhattam. Beütöttem a számot. – Romulus – szólt bele Isabel csupán két csengés után. Autózajt hallottam. – Épp arra gondoltam, hogy felhívlak. – Isabel! – Valamiért a hangom nem volt elég komoly. Mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Azt hiszem, Cole-nak rohama van. Nem tudom, mit csináljak. Isabel nem is tétovázott. – Fektesd az oldalára, hogy ne nyelje félre a saját nyálát. – Farkas. Előttem Cole még mindig vonaglott, háborúban saját magával. Vércseppek tűntek fel a nyálában. Úgy gondoltam, elharaphatta a nyelvét. – Hát persze – felelte Isabel. Dühösnek tűnt, és kezdtem rájönni, hogy valóban aggódik. – Hol vagytok? – A házban. – Akkor jó. Mindjárt ott vagyok. – Te hol…? – Mondtam, épp arra gondoltam, hogy felhívlak. Két perccel később a dzsipje megállt a felhajtón. Húsz másodperc múlva észrevettem, hogy Cole nem lélegzik.

Hetedik fejezet Sam ISABEL ÉPP TELEFONÁLT, amikor belépett a nappaliba. Ledobta a táskáját a kanapéra, alig pillantott rám és Cole-ra. A telefonba beszélt:

– Ahogy már mondtam, a kutyámnak rohama van. Nincs autóm. Mit tehetek érte idehaza? Nem, nem Chloét keresem. Amíg várta a választ, rám nézett. Egy pillanatig egymásra meredtünk. Két hónap alatt Isabel megváltozott – az ő haja is hosszabb lett, de ahogy nekem, a különbség neki is a szemében rejlett. Idegen volt. Azon gondolkodtam, hogy vajon ugyanezt gondolja-e rólam? A telefonban valamit kérdeztek tőle. Közvetített: – Mióta tart? Az órámra néztem. Hideg volt a kezem. – Öhm… hat perce találtam rá. Nem lélegzik. Isabel megnyalta rágógumi színű ajkait. Elnézett mellettem, oda, ahol Cole még mindig rángatózott, mozdulatlan mellkassal, akár egy felélesztett hulla. Amikor megpillantotta mellette a fecskendőt, behunyta a szemét. Eltartotta a szájától a telefont. – Azt mondják, próbáljuk meg a jeget. A derekára. Kivettem két csomag fagyasztott hasábburgonyát a mélyhűtőből. Mire visszaértem, Isabel letette a telefont, és Cole előtt guggolt, magas sarkújában bizonytalanul billegve. Volt valami megdöbbentő a testtartásában, abban, ahogy a fejét tartotta. Olyan volt, mint egy gyönyörű és magányos műalkotás, szép, de elérhetetlen. Letérdeltem Cole másik oldalára, és a derekára nyomtam a csomagokat. Kissé tehetetlennek éreztem magamat. A halál ellen küzdöttem, és ez volt az összes fegyverem. – Most – szólt Isabel – harminc százalékkal kevesebb sótartalommal. Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy a krumpliszacskóra nyomott szöveget olvasta fel. Cole hangja szexin és gúnyosan áradt a hangszórókból: „Feláldozható vagyok.” – Mit csinált? – kérdezte a lány. Nem nézett a fecskendőre. – Nem tudom – feleltem. – Nem voltam itt. Isabel megigazította az egyik zacskót. – Hülye szar. Felfigyeltem rá, hogy a farkas rázkódó feje lelassult. – Abbahagyja – mondtam. Aztán, mert úgy éreztem, ha túl derűlátó vagyok, a sors megbüntet: – Vagy meghalt.

– Nem halt meg – mondta Isabel. De látszott, hogy nem biztos benne. A farkas mozdulatlan volt, a feje groteszk szögben oldalra billent. A kezem kivörösödött a jeges zacskó miatt. Hallgattunk. Grace már meszsze járhat a pecabolttól, ahonnan felhívott. Hülye tervnek tűnt, már nem volt sokkal ésszerűbb, mint egy zacskó krumplival megmenteni Cole életét. A farkas mellkasa mozdulatlan volt, nem tudom, meddig tartott, mire újra lélegzetet vett. – Hát – mondtam halkan. – A francba! Isabel ökölbe szorította a kezét az ölében. A farkas teste hirtelen újabb erőszakos rándulással megmozdult. A lábaival kalimpált és hadonászott. – A jeget – csattant fel Isabel. – Ébresztő, Sam! De nem mozdultam. Meglepett a megkönnyebbülés ereje, amikor Cole teste megmozdult és megrándult. Ezt az új fájdalmat felismertem – átváltozott. A farkas rángatózott, remegett, és valahogy levedlette a szőrét, ami hátragördült. A mancsai ujjakká csupaszodtak, a válla hullámzott, szélesedni kezdett, a gerince összevissza görbült. Mindene reszketett. A farkas teste lehetetlen mértékben megnyúlt, az izmok a bőrének feszültek, a csontok hallhatóan megcsikordultak egymáson. Aztán ott feküdt Cole, hörögve, elkékült ajkakkal, reszkető, levegőbe markoló ujjakkal. Még mindig láttam, ahogy a bőre nyúlik, és újraformálja magát a bordái felett minden reszketeg lélegzetvétellel. Zöld szeme félig lezárult, mintha túl sokáig tartott volna pislogni is. Hallottam, ahogy Isabel levegőért kap, és rájöttem, hogy szólnom kellett volna, hogy forduljon el. A karjára tettem a kezemet. Összerezzent. – Jól vagy? – kérdeztem. – Jól – felelte reflexből. Senki sem volt jól, miután ilyesmit látott. A következő dal a NARKOTIKA egyik legismertebb száma volt, Cole pedig felnevetett, némán, olyan nevetéssel, mint azoké, akik soha semmit nem találnak viccesnek. Isabel felállt, hirtelen kegyetlen lett, mintha a nevetés pofonként érte volna.

– Én itt végeztem. Megyek. Cole utánanyúlt, keze a bokájára fonódott. Kásás hangon megszólalt: – Isbelculprepr. – Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Résnyire. – Tuodmit kelltenned. – Várt. – A spszó után. Bíp. Isabelre néztem. A háttérben Victor posztumusz püfölte a dobokat. Cole-hoz így szólt: – Legközelebb odakint csináld ki magad! Samnek kevesebbet kell majd takarítania. – Isabel – szóltam élesen. De Cole-ra nem hatott. – Én csak… – kezdte, aztán elhallgatott. A szája már kevésbé volt kék, hogy lélegzett egy kicsit. – Én csak próbáltam rájönni… – Elhallgatott, és behunyta a szemét. A lapockái között még reszketett egy izom. Isabel átlépett a testén, és felkapta a táskáját a kanapéról. A banánra meredt, amit otthagytam, és úgy ráncolta a szemöldökét, mintha a banán lett volna a legfurcsább, amit ma látott. Nem tudtam elviselni, hogy magamra maradok a házban Cole-lal. – Isabel – mondtam. Tétováztam. – Nem kell elmenned. Ő visszanézett Cole-ra, a szája keskeny, kemény vonallá alakult. Valami nedvesség csillant a hosszú szempillái között. – Bocs, Sam. Amikor elment, úgy csapta be a hátsó ajtót, hogy a pulton hagyott összes pohár megcsörrent bele.

Nyolcadik fejezet Isabel AMÍG SZÁZ ALATT TARTOTTAM A SEBESSÉGMÉRŐ MUTATÓJÁT, csak az utat láttam. A Mercy Falls körüli keskeny utak sötétben mind egyformák voltak. Nagy fák, aztán kis fák, aztán tehenek, majd nagy fák, aztán kis fák és megint tehenek. Újra és újra. Omladozó sarkokon vágódtam be a dzsippel, és egyforma egyirányú utcákon robogtam végig. Az egyik kanyarnál olyan gyorsan fordultam be, hogy az üres kávéspohár kirepült a tartóból. Az ajtóról lepattanva görgött a padlón, amikor bevettem a következő kanyart. Még mindig nem éreztem elég gyorsnak. Le akartam hagyni a kérdést: Mi lett volna, ha maradsz? Még sosem büntettek meg gyorshajtásért. Ha az ember apja menő ügyvéd, akinek indulatkezelési problémái vannak, akkor fantasztikus elrettentő eszközzel bír. Általában már az is biztonságos vezetésre sarkallt, ha elképzeltem, milyen arcot vágna, amikor meghallaná a hírt. Ráadásul itt nem igazán volt értelme a gyorshajtásnak. Ez itt Mercy Falls, népessége: 8 fő. Ha az ember túl gyorsan hajt, azon kapja magát, hogy átrohant Mercy Fallson. De pillanatnyilag épp megfelelt volna a lelkiállapotomnak, ha üvöltözhettem volna egy zsaruval. Nem hazafelé indultam. Már tudtam, hogy huszonkét perc alatt hazaérnék onnan, ahol vagyok. Nem elég hosszú idő. Az volt a baj, hogy már ott volt a bőröm alatt. Megint közel kerültem hozzá, és Cole megfertőzött. Nagyon jellegzetes tünetei voltak. Ingerlékenység. Hangulatingadozás. Légszomj. Étvágytalanság. Közömbös, üveges tekintet. Kimerültség. Aztán gennyes kelések, mint a pestisnél. Végül halál. Tényleg azt hittem, hogy már kigyógyultam belőle. De kiderült, hogy csak lappangott a kór.

Nem csak Cole volt. Nem beszéltem Sammel apámról és Marshallról. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy apámnak nem sikerül feloldani a farkasok védelmét. Még a képviselő segítségével sem. A saját városukban mindketten nagykutyák voltak, de más volt nagykutyának lenni Minnesotában. Nem kellett furdalnia a lelkiismeretemnek, amiért nem figyelmeztettem ma Samet. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre, amikor a visszapillantó tükör megtelt villogó piros és kék fényekkel. A sziréna felsikított. Nem hosszan, csak rövid vonítással jelezte, hogy ott van. Hirtelen nem tűnt olyan ragyogó ötletnek, hogy egy zsaruval ordítozzak. Félrehúzódtam. Elővettem a jogosítványomat a táskámból. A forgalmit a kesztyűtartóból. Leeresztettem az ablakot. Amikor a zsaru mellém lépett, láttam, hogy barna egyenruhája van, és nagy, fura formájú kalapja, ami azt jelentette, hogy nem helyi zsaru, hanem országúti járőr. Az országúti zsaruk nem csak figyelmeztetni szoktak. Annyira elcsesztem! Rám villantotta az elemlámpáját. Hunyorogtam, és felkapcsoltam a világítást a kocsiban, hogy lekapcsolja. – Jó estét, hölgyem! Jogosítványt és forgalmi engedélyt kérek. – Kissé bosszúsnak tűnt. – Látta, hogy követem? – Hát, nyilván – feleltem. Az üresbe tett sebességváltóra mutattam. A zsaru egykedvűen rám mosolygott, ahogy apám szokott néha telefonálás közben. Elvette a jogsimat és a forgalmit, anélkül, hogy rájuk nézett volna. – Majdnem három kilométert követtem, mire megállt. – Elkalandoztam – feleltem. – Tilos úgy vezetni – mondta a zsaru. – Kap egy idézést, mert túllépte a sebességhatárt, rendben? Máris visszajövök. Kérem, ne indítsa el a járművet! Visszasétált a kocsijához. Nyitva hagytam az ablakot, bár a bogarak máris a tükrömben villódzó fényekhez csapkodták magukat. Elképzeltem, hogyan reagál majd apám a bírságra, és hátradőlve behunytam a szememet. Szobafogság. Elveszik a hitelkártyámat. Telefon ugrott. A

szüleimnek mindenféle kínzóeszköz a rendelkezésükre állt, amelyeket még Kaliforniában eszeltek ki. Nem kell aggódnom, hogy meg kellenee látogatnom Samet vagy Cole-t, mert a tizenkettedik osztály hátralévő idejére bezárnak a házba. – Hölgyem? Kinyitottam a szememet, és ránéztem. A zsaru ismét az ablakomnál állt, kezében a jogosítványommal és a forgalmival, a kis bírságcédula blokk pedig az irataim alatt. A hangja most más volt, mint az előbb. – A jogosítványában az áll, hogy ön Isabel R. Culpeper. Rokonságban áll Thomas Culpeperrel? – Az apám. A zsaru a blokkra tűzte a tollat. – Ó! – mondta. Visszaadta a jogsit és a forgalmit. – Gondoltam. Túl gyorsan hajtott, hölgyem. Nem akarom még egyszer látni. A kezemben tartott jogosítványra meredtem. Visszanéztem a férfira. – Mi lesz a…? A rendőr megbökte a kalapja karimáját. – Biztonságos utat kívánok, Miss Culpeper!

Kilencedik fejezet Sam TÁBORNOK VOLTAM. AZ éjszaka nagyobb részét térképeket bújva és stratégiákon gondolkodva töltöttem, hogy rájöjjek, hogyan szálljak szembe Cole-lal. Beck széke volt az erődítményem, előre-hátra hintáztam benne, lehetséges párbeszédek töredékeit firkálgattam le Beck régi határidőnaplójába, és pasziánszoztam, hogy megjósoljam a végkifejletet. Ha megnyerem, elmondom Cole-nak, hogy milyen szabályok szerint kell élnie, hogy itt lakhasson a házban. Ha elveszítem, nem mondok semmit, és várok, hogy kiderüljön, mi lesz. Ahogy nyúlt az éjszaka, sokkal bonyolultabb szabályokat találtam ki: Ha nyerek, de tovább tart,

mint két perc, levelet írok Cole-nak, és felragasztom a szobája ajtajára. Ha nyerek, és először a kör király jön ki, felhívom a munkából, és felolvasom neki a szabályokat. Két menet pasziánsz között elpróbáltam a mondatokat a fejemben. Léteznek olyan szavak, amelyek anélkül tudják közvetíteni az aggodalmamat, hogy lekezelőek lennének. Diplomatikus, megingathatatlan szavak. De reményem sem volt, hogy rájuk találok. Időnként kiosontam Beck irodájából, végig a homályos, szürke folyosón a nappali ajtajához, ahol megálltam, és figyeltem Cole rohamtól meggyötört testét, amíg meg nem láttam, hogy levegőt vesz. Aztán a türelmetlenség és a düh visszapenderített Beck irodájába további eredménytelen terveket szőni. A szemem égett a kialvatlanságtól, de nem tudtam aludni. Ha Cole felébred, beszélek vele. Ha épp megnyertem egy partit. Nem kockáztathattam, hogy magához tér, és nem beszélek vele azonnal. Nem tudtam biztosan, miért nem kockáztathatom – csak azt tudtam, hogy nem szabad elaludnom, hátha közben felébred. Amikor megcsörrent a telefon, úgy megijedtem, hogy Beck széke megperdült. Hagytam, hogy teljes kört tegyen, majd óvatosan felemeltem a hallgatót. – Halló! – Sam – szólt bele Isabel. A hangja élénk volt és közömbös. – Van egy perced csevegni? Csevegni. Különös gyűlölettel viseltettem a telefon, mint csevegő csatorna iránt. Nem hagyott időt szüneteknek, csendeknek, lélegzeteknek. Beszélsz, vagy nincs semmi, és ez számomra természetellenes volt. Óvatosan azt feleltem: – Igen. – Nem tudtam korábban szólni – kezdte. A hangja még mindig éles volt, a szavai jól artikuláltak, akár egy telefonos pénzbehajtóé. – Apám találkozik egy képviselővel, és arról fognak beszélni, hogy levetetik a farkasokat a védett állatok listájáról. Helikopterekről és mesterlövészekről beszéltek. Nem feleltem. Nem számítottam rá, hogy ilyesmit mond majd. Beck székének még volt némi lendülete, és hagytam, hogy megint körbeforduljon. Fáradt szemem mintha sóban pácolódott volna a koponyámban.

Azon gondolkodtam, felébredt-e Cole. Azon gondolkoztam, lélegzik-e. Eszembe jutott egy kicsi, jambósapkás srác, akit egy hókupacba löktek a farkasok. Arra gondoltam, milyen messze járhat Grace. – Sam! Hallottad, amit mondtam? – Helikopterek – feleltem. – Mesterlövészek. Igen. A hangja hűvös volt. – A háromszáz méterről fejbe lőtt Grace. Fájt, de csak távoli, feltételezett szörnyűségként, mint a katasztrófák a híradóban. – Isabel! Mit akarsz tőlem? – kérdeztem. – Amit mindig – felelte. – Hogy csinálj valamit. És abban a pillanatban Grace jobban hiányzott, mint az elmúlt két hónapban bármikor. Annyira hiányzott, hogy nem kaptam levegőt, mintha a távolléte a torkomon akadt volna. Nem azért, mintha minden megoldódott volna, ha itt van, vagy, mert akkor Isabel békén hagyott volna. Hanem abból az agyafúrt, önző okból, hogy ha Grace itt lett volna, ő másképp válaszolta volna meg a kérdést. Ő tudta volna, hogy amikor kérdezek, nem akarok választ hallani. Ő azt mondta volna, menjek aludni, én pedig képes lettem volna rá. És akkor véget ért volna ez a hosszú, borzalmas nap, és amikor felébredtem volna reggel, minden sokkal kézenfekvőbb lett volna. A reggel elveszítette a gyógyerejét, ha nagyra nyílt, rettegő szemmel talált. – Sam! Istenkém, magamban beszélek? – A vonal túlsó végén hallottam a hangjelzést, hogy kinyílt a kocsiajtó. Aztán egy éles lélegzetvételt, miközben az ajtó becsapódott. Rájöttem, hogy hálátlan voltam. – Bocsánat, Isabel. Csak… nagyon hosszú napom volt. – Nekem mondod? – Csikorgott a talpa a kavicson. – Ő jól van? Kimentem a folyosóra a telefonnal. Várnom kellett egy pillanatig, hogy a szemem hozzászokjon a lámpa fénytócsáihoz – olyan fáradt voltam, hogy minden fényforrásnak udvara és kísérteties csóvái voltak –, és vártam Cole mellkasának emelkedését és süllyedését. – Igen – suttogtam. – Alszik. – Nem mintha megérdemelné – felelte Isabel. Rájöttem, hogy nem tettethetem tovább, hogy semmit nem veszek észre. Valószínűleg már rég itt lett volna az ideje, hogy rákérdezzek.

– Isabel – kezdtem –, mi történt köztetek? Isabel hallgatott. – Hozzád semmi közöm – tétováztam. – De Cole-hoz van. – Jaj, Sam, kissé késő előhúzni a hatalmi kártyát. Nem hiszem, hogy undok akart lenni, de azért belém mart. Csak azért nem tettem le, mert eszembe jutott, mit mondott Grace. Isabel segítette át azon az időszakon, amikor Grace azt hitte, hogy meghaltam. – Csak mondd meg! Van valami közöttetek? – Nincs – vágta rá Isabel. Hallottam a valódi jelentést, és talán így is akarta. Az a nincs azt jelentette, már nincs. Az arca jutott eszembe, amikor meglátta a tűt Cole mellett, és elgondolkodtam, mekkora hazugság volt ez a nincs. – Sok mindent kell feldolgoznia. Ő nem jó parti senkinek, Isabel. Nem válaszolt rögtön. A fejemre préseltem az ujjaimat, éreztem az agyhártyagyulladás fejfájásának kísértetét. A számítógép monitorján sorakozó kártyalapokat nézve láttam, hogy nincs több lehetőségem. A stopper azt írta, hogy hét perc huszonegy másodpercig tartott, míg rájöttem, hogy vesztettem. – Te sem voltál az – mondta Isabel.

Tizedik fejezet Cole A NEW YORK NEVŰ BOLYGÓN apám, dr. M. D., pphD, Mensa, Inc. George St. Clair, rajongója volt a tudományos folyamatnak. Jóféle őrült tudós volt. Érdekelték a miértek. Érdekelték a hogyanok. Még akkor is, ha nem érdekelte, mi történt a tárggyal, az érdekelte, hogyan állíthatja fel az egyenletet, hogy megismételje a kísérletet. Engem az eredmény érdekelt. Az is érdekelt, nagyon is, hogy semmiképpen se legyek olyan, mint az apám. Valójában az életem legtöbb döntése során az vezérelt, hogy ne legyek dr. George St. Clair.

Fájdalmas volt egyetérteni vele egy számára fontos dologban, még ha nem is tudott róla. De amikor kinyitottam a szememet, és éreztem, hogy a bensőmet laposra verték, az első dolgom volt, hogy az éjjeliszekrényen tartott naplóért nyúljak. Egyszer már felébredtem, és a nappali padlóján találtam magam, életben – ez meglepetés volt –, majd a szobámba kúsztam aludni, vagy befejezni a haldoklás utolsó fázisát. A végtagjaimat mintha egy gyatra minőség-ellenőrzéssel működő gyárban rakták volna össze. A szürke fényben hunyorogva, amely lehetett a nap vagy az éjszaka bármely órája, élettelen ujjakkal kinyitottam a naplót. Át kellett lapoznom Beck kézírását, hogy a sajátomhoz érjek, aztán leírtam a dátumot, és lemásoltam a fejlécet, mint az eddigi napokon. A kezdő oldalon kicsivel határozottabb volt a kézírásom, mint most.

4.EPINEFRIN/PSZEUDOEFEDRIN KEVERÉK MÓDSZER:INTRAVÉNÁS INJEKCIÓ EREDMÉNY:SIKERES

(MELLÉKHATÁS:EPILEPSZIÁS ROHAM) Becsuktam a könyvet, és a mellkasomra tettem. Pezsgőt bontok a felfedezés örömére, mihelyt ébren tudok maradni. Amikor az előrehaladást kevésbé érzem majd betegségnek. Ismét behunytam a szememet.

Tizenegyedik fejezet Grace AMIKOR ELŐSZÖR változtam farkassá, nem tudtam a legfontosabb dolgot a túlélésről. Amikor először jöttem el a falkába, az ismeretlen dolgok jócskán felülmúlták azokat, amelyeket ismertem: nem tudtam, hogyan vadászszak, hogyan találjam meg a többi farkast, ha eltévedtem, hol aludjak.

Nem tudtam szólni a többiekhez. Nem értettem a gesztusaikat és a képek özönét, amelyeket használtak. De ezt tudtam: ha átadom magam a félelemnek, meghalok. Először azt tanultam meg, hogyan találjam meg a falkát. Véletlen volt. Egyedül, éhesen és olyan ürességgel, amelyet az evés nem töltött ki, hátravetettem a fejemet kétségbeesésemben, és belevonítottam a hideg sötétségbe. Inkább jajgatás volt, mint farkasüvöltés, tiszta és magányos. Visszaverődött a közeli sziklákról. És néhány pillanat múlva meghallottam a választ. Csaholó vonítás volt, de nem tartott soká. Majd egy másik. Beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, hogy a válaszomra vár. Újból felvonítottam, és a másik farkas ezúttal azonnal felelt rá. Még nem fejezte be az üvöltést, amikor egy másik is rákezdte, aztán egy újabb. Hogy visszhangzott-e az üvöltésük, nem hallottam, messze voltak. De a távolság semmi volt. Ez a test sosem merült ki. Megtanultam hát, hogyan találjam meg a többi farkast. Csak napok alatt értettem meg a falka működését. Volt egy nagy, fekete farkas, Láthatóan ő volt a vezér. Legerősebb fegyvere a tekintete volt: metsző pillantása képes volt a földre küldeni bármelyik falkatagot, kivéve egy nagy, szürke farkast, akit szinte ugyanennyire tiszteltek. Ő csak hátracsapta a fülét, leeresztette a farkát, kissé tisztelettudóan. Tőlük tanultam meg a dominancia nyelvét. Fogak kivillantva. Hátrahúzott ajkak. A háton felálló szőr. És a falka legalacsonyabb rangú tagjaitól megtanultam a behódolást. Has az ég felé, lesütött szem, az egész test a földön, hogy kicsinek látszszon. A legutolsó farkast, egy beteges, csipás állatot mindennap emlékeztették, hogy hol a helye. Acsarkodtak rá, a földre szorították, utoljára kellett ennie. Azt hittem, hogy a legalacsonyabb rendűnek lenni rossz, de volt valami rosszabb: ha rá sem hederítettek valakire. Volt egy fehér farkas, aki a falka szélén állt. Láthatatlan volt. Nem hívták játszani, még a falka szürkésbarna bohóca sem. Pedig még a madarakkal is játszott, csak a nősténnyel nem. Sosem. A vadászatok alatt sem volt jelen, bizalmatlanok voltak vele, észre sem vették. De nem volt teljesen igazságtalan, ahogy a falka kezelte: úgy tűnt, nemcsak én, de ő sem beszéli a falka nyelvét. De lehet, hogy túl jóindulatúan ítéltem

meg. Valójában mintha nem vesződött volna azzal, hogy felhasználja, amit tudott. Titkok voltak a szemében. Amikor egyetlenegyszer láttam, amint egy másik farkassal érintkezik, akkor épp a szürke farkasra vicsorgott, aki viszonzásul megtámadta. Azt hittem, megöli. De a nőstény erős volt. Dulakodás támadt a páfrányosban, és a végén a mókamester avatkozott be a verekedő farkasok közé állva. Szerette a nyugalmat. Amikor a szürke farkas végül megrázta magát, és elkocogott, a barnásszürke a fehér farkashoz fordult, és kivillantotta a fogait. Figyelmeztette a nőstényt, hogy a harcnak ugyan véget vetett, de őt sem akarja a közelben tudni. Ezek után úgy döntöttem, nem leszek olyan, mint ő. Még az ómega farkassal is jobban bántak. Ebben a világban nem volt helye a kívülállóknak. Így aztán a fekete alfa hímhez kúsztam. Próbáltam visszaemlékezni mindenre, amit tanultam. Amire nem emlékeztem teljes egészében, azt megsúgták az ösztöneim. Hátracsapott fülekkel, elfordított fejjel lekuporodtam. Megnyaltam az állát, és bebocsátásért esedeztem a falkába. A mókamester figyelt minket; felé pillantottam, és gyors farkas mosolyt villantottam rá, épp csak hogy lássa, összeszedtem a gondolataimat, és sikerült egy képet küldenem: a saját alakomat, amint a falkával futok, játszom, segítek vadászni. A fogadtatás olyan heves volt, mintha már vártak volna rám. Rájöttem, hogy a fehér farkast azért utasították el, mert ő akarta így. Megkezdődtek a tanulmányaim. Miközben körülöttünk kibomlott a tavasz, és olyan édes virágok nyíltak, hogy már-már rothadásszaguk volt, a föld pedig meglágyult és nedvessé vált, a falka kezelésbe vett. A szürke farkas megtanított, hogyan osonjak a zsákmány közelébe, hogyan fussak körbe, és kapaszkodjam a szarvas orrába, míg a többiek oldalról támadnak rá. A fekete alfa hím megtanított szagnyomokat követni a területünk határáig. A mókamestertől megtanultam, hogyan ássam el az élelmet, és jelöljem meg az üres rejtek-helyet. Különös örömet leltek a tudatlanságomban. Sokkal az után, hogy megtanultam, hogyan hívják egymást játszani, eltúlzott, játékos meghajlásokkal hívtak: a könyöküket a talajra eresztették, a farkukat pedig magasra csapva csóvál-

ták. Amikor már majd megtébolyodtam az éhségtől, sikerült egyedül elcsípnem egy egeret, ők pedig ott szökdécseltek körülöttem, és úgy ünnepeltek, mintha rénszarvast fogtam volna. Amikor lehagytak vadászat közben, visszajöttek hozzám egy darab hússal, ahogy egy kölyöknek hozták volna. Sokáig csak a kedvességük tartott életben. Amikor összegömbölyödtem az erdő talaján, és remegő testtel, halkan sírtam, és a bensőmet széthasította a lány, aki bennem élt, a farkasok figyeltek, vigyáztak rám, bár nem tudtam biztosan, mitől kellene megvédeniük. Mi voltunk a legnagyobbak az erdőben, eltekintve a szarvasoktól, és még értük is órákig kellett futnunk. És futottunk. A területünk hatalmas volt. Eleinte végtelennek tűnt. De mindegy, milyen messzire űztük a zsákmányt, kerültünk egyet, és visszatértünk ugyanahhoz az erdősávhoz, a hosszú, lejtős talajon nőtt, sápadt kérgű fákhoz. Otthon. Tetszik? Vonítottam éjjel, amikor ott aludtunk. A kielégíthetetlen éhség felduzzadt bennem, miközben az agyam gondolatok után kapdosott, amelyek nem illettek a fejembe. Az üvöltésem felébresztette a többieket, és együtt énekelve figyelmeztettük a világot a létezésünkre, sírtunk azokért a falkatagokért, akik nem voltak velünk. Folyton őrá vártam. Tudtam, hogy eljön, de azért üvöltöttem, és amikor üvöltöttem, a többi farkastól megkaptam az ő képeit: karcsú, szürke, sárga szemű. Visszaküldtem a saját képeimet egy farkasról az erdő szélén, aki némán, óvatosan engem figyelt. A képek, amelyek tiszták voltak, akár a vékony levelű fák előttem, még jobban sürgettek, hogy találjam meg őt, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá a kereséshez. És nem csak a szeme kísértett. A pillantása kijárat volt egy másik, majdnem-emlékbe, majdnem-képekkel, saját magam majdnem-változataival, amelyeket képtelen voltam utolérni, mert ravaszabbak voltak a leggyorsabb szarvasnál. Azt hittem, éhen veszek attól, hogy annyira akarom, bármi is volt az. Megtanultam túlélni farkasként, de azt még nem tudtam, hogyan éljek úgy, mint egy farkas.

Tizenkettedik fejezet Grace EGY DÉLUTÁNON VÁLTOZTAM ÁT. „Egy” délutánon, mert egyáltalán nem volt időérzékem. Fogalmam sem volt, hogy mikor voltam utoljára teljes egészében önmagam Ben Pecaboltjában. Csak azt tudtam, hogy amikor magamhoz tértem, Isabelék házának közelében voltam, a gazzal benőtt kis udvarban. Az arcom a nedves porba nyomódott, amely a jó néhány hónapja látott, színes mozaikot fedte. Elég sokáig feküdtem ott, hogy a kőkockák belenyomódjanak az arcomba. Alattam a tavon velős megjegyzésekkel cseréltek eszmét a kacsák. Felálltam, próbálgattam a lábamat, és lesöpörtem magamról a legtöbb port és ragacsos levéldarabokat. – Grace – mondtam. A kacsák abbahagyták a hápogást. Hihetetlenül elégedett voltam magammal, hogy emlékszem a nevemre. Farkasként drasztikusan lesüllyedtek a csodák iránti elvárásaim. Az, hogy hangosan kimondtam, azt is bizonyította, hogy eléggé ember vagyok, és megkockáztathatom, hogy Culpeperék házához menjek. A nap rám talált a faágak között, és melegítette a hátamat, ahogy a fák között lopakodtam. Megnéztem, hogy biztosan üres-e a kocsibejáró – végtére meztelen voltam aztán futásnak eredtem az udvaron át a hátsó ajtóhoz. Amikor Isabel legutóbb ide hozott, a hátsó ajtó nem volt bezárva, emlékeztem, hogy meg is jegyeztem. Isabel azt felelte, nem emlékszem, hogy valaha is bezártam volna. Ma is elfelejtette. Óvatosan benyitottam, és megtaláltam a telefont a makulátlan, rozsdamentes acél konyhában. Az étel illata annyira kínzó volt, hogy egy pillanatig csak álltam ott, a kagylóval a kezemben, csak aztán ütöttem be a számot. Isabel rögtön felvette. – Szia! – szóltam bele. – Én vagyok. A házatokban. Senki nincs itthon.

Felmordult a gyomrom. A kenyértartót méregettem, valami péksütemény csomagolása kandikált ki belőle. – Ne mozdulj! – mondta Isabel. – Jövök. Fél óra múlva Isabel az apja kitömött állatai között talált, a régi ruháiban, brióst rágcsálva. A szoba valójában elképesztő volt a maga rémisztő módján. Először is hatalmas volt: két emelet magas, homályos, akár egy múzeum, és kábé olyan hosszú, mint amilyen széles volt a szüleim háza. És tele volt több tucat kitömött állattal. Feltételeztem, hogy Tom Culpeper lőtte mindet. Legális egyáltalán rénszarvasra vadászni? Egyáltalán élnek rénszarvasok Minnesotában? Ha valaki láthatta volna őket, az én voltam. Talán inkább vehette őket Isabel apja. Elképzeltem, ahogy munkásruhába öltözött fickók kipakolják ide az állatokat, hungarocellbe csomagolt aganccsal. Isabel mögött hangosan csapódott be az ajtó, visszhangzott, akár egy templomban, a cipősarka kopogott a padlón. A léptek visszhangja tovább fokozta a templomszerű csend élményét. – Szörnyen boldognak látszol – szólt Isabel, mivel még mindig a rénszarvasra mosolyogtam. Megállt mellettem. – Jöttem, ahogy tudtam. Látom, megtaláltad a szekrényemet. – Igen – feleltem. – Köszönöm. Megcsippentette a póló egyik ujját, egy régi sárga póló volt, amelyen a SANTA MARIA AKADÉMIA felirat állt. – Ez a cucc szörnyű emlékeket idéz fel. Akkoriban Isabel C. voltam, mert a legjobb barátnőmet is Isabelnek hívták. Isabel D-nek. Öcsém, mekkora szemét volt! – Ha netán átváltoznék, nem akarok tönkretenni valami jobb darabot. – Végignéztem rajta, borzasztóan örültem, hogy látom. Akármelyik más barátom megölelt volna ilyen hosszú távollét után. De nem gondoltam, hogy Isabel bárkit is ölelgetett volna bármilyen körülmények között. A gyomrom összeszorulva emlékeztetett, hogy talán nem leszek olyan sokáig Grace, mint reméltem. Megkérdeztem: – Ezt mind apukád lőtte? Isabel grimaszolt. – Dehogy! Némelyiket szerintem halálra leckéztette. Sétáltunk pár lépést, és megálltam egy üvegszemű farkas előtt.

Vártam az iszonyatot, de nem jött. Kicsi, kerek ablakokon szűrődött be a fény, fénykörökbe vonva a kitömött farkas mancsait. A farkas öszszezsugorodott, poros volt és a bundája fénytelen, nem úgy nézett ki, mintha valaha élt volna. A szemét valami gyárban készítették valahol, és nem mondott semmit arról, hogy ki lehetett, állat vagy ember. – Kanada – mondta Isabel. – Megkérdeztem. Nem Mercy Falls-i farkas. Nem kell így bámulnod. Nem voltam biztos benne, hogy hiszek neki. – Hiányzik Kalifornia? – kérdeztem. – Meg Isabel D.? – Igen – felelte, de nem fejtette ki bővebben. – Felhívtad Samet? – Nem vette fel. – A telefon rögtön hangpostára kapcsolt, valószínűleg megint hagyta lemerülni. És a házban sem vette fel senki. Próbáltam megakadályozni, hogy az arcomon csalódottság tükröződjön. Isabel nem értette volna, és pedig nem akartam megosztani vele a bánatomat. – Nekem sem – mondta Isabel. – Hagytam neki üzenetet a munkahelyén. – Köszi – mondtam. De igazság szerint nem éreztem magam nagyon Grace-nek. Az utóbbi időben hosszabb ideig is ember maradtam, többnyire kínos módon zátonyra futva ismeretlen fák között, de még mindig nem tovább egy óránál. Néha még addig sem voltam ember, hogy valóban felfogjam a változást a farkas agyammal. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el. A napok némán masíroztak el mellettem… Megcirógattam a farkas orrát. Poros volt és kemény, mintha egy könyvespolcot simogattam volna. Azt kívántam, bár Beck házában lennék, és Sam ágyában aludhatnék. Vagy a saját házunkban, arra készülődve, hogy befejezzem a suli utolsó hónapját. De a legnagyobb gondom épp az volt, hogy farkassá változom, s minden egyéb aggodalmam eltörpült e mellett. – Grace – szólalt meg Isabel. – Apám próbálja rávenni egy képviselő barátját, hogy segítsen feloldani a farkasok védelmét. A levegőből akar vadászni rájuk. Ismét megcsavarodott a gyomrom. A gyönyörű, keményfa padlón a következő állathoz léptem, egy fantasztikusan hatalmas nyúlhoz, amely ugró mozdulatba dermedt. Pókháló volt a hátsó lábai között. Tom Culpeper – még mindig üldöznie kell a farkasokat? Nem hagyja abba? De tudtam, hogy nem. Az ő agyában nem bosszú volt ez, hanem meg-

előzés. Jogos elégtétel. Becsületbeli ügy. Meg akart óvni másokat attól, hogy ugyanolyan sorsra jussanak, mint a fia. Ha nagyon-nagyon akartam, megértettem a nézőpontját, és akkor Isabel kedvéért vagy két másodpercig nem úgy gondoltam rá, mint egy szörnyetegre. – Ugyanolyan vagy, mint Sam! – csattant fel Isabel. – Mintha nem is érdekelne! Nem hiszel nekem? – Dehogyisnem – feleltem. A tükörképünket figyeltem a fénylő fafelületen. Figyelemre méltóan jó volt látni a homályos, hullámzó, emberi tükörképemet. Vágyódni kezdtem a kedvenc farmerom után. Felsóhajtottam. – Csak kicsit unom már az egészet. Túl sok mindennel kell egyszerre foglalkoznom. – De ettől még foglalkozni kell vele. Nem érdekel, hogy tetszik-e vagy sem. És Samnek van gyakorlati érzéke a… – Isabel elhallgatott. Láthatóan Samnél bogarasabb embert el sem tudott képzelni. – Tudom, hogy foglalkozni kell ezzel – mondtam fáradtan. A gyomrom ismét összerándult. – El kell költöztetnünk őket, de pillanatnyilag nem tudok ezen gondolkodni. – Elköltöztetni? Lassan a következő állathoz léptem. Valami lúdféle volt, kiterjesztett szárnyakkal futott. Valószínűleg földet érés közben akarták megörökíteni. A ferde, délutáni fény játszott velem, és a lúd fekete szeme mintha rám kacsintott volna. – Nyilvánvaló, hogy el kell őket távolítani apád elől. Nem fogja abbahagyni. Kell, hogy legyen egy biztonságosabb hely. Isabel felnevetett, a rövid kacaj inkább szisszenés volt, mint a vidámságjele. – Imádom, hogy két másodperc alatt előjössz egy ötlettel, miközben Sam meg Cole két hónapja nem képes kitalálni semmit. Ránéztem. Fél szemöldökét felhúzva, gúnyosan pillantott rám. Valószínűleg a csodálatát próbálta kifejezni. – Hát, lehet, hogy nem működne. Egy falka vadállatot elköltöztetni… – Lehet, de ez legalább egy ötlet. Jó látni, hogy valaki használja az agyát. Fintorogtam. Néztük a ludat. Nem kacsintott újra. – Fáj? – kérdezte Isabel.

Rájöttem, hogy a bal kezemet nézi, ami teljesen magától az oldalamhoz nyúlt. – Csak egy kicsit – hazudtam. Nem vetette a szememre a hazugságot. Mindketten összerezzentünk, amikor Isabel telefonja megcsörrent. – Téged keresnek – mondta, még mielőtt kivette volna. A kijelzőre pillantott, aztán átadta a telefont. Megrándult a gyomrom. Nem tudtam, hogy a bennem lakó farkastól, vagy a hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan idegességtől. Isabel a karomra csapott, a bőröm bizsergett az érintéstől. – Mondj valamit! – Szia – mondtam. Inkább recsegtem. – Szia – felelte Sam alig hallható hangon. – Hogy vagy? Nagyon jól érzékeltem, hogy Isabel ott áll mellettem. A lúd felé fordultam. Az megint kacsintott. A bőröm mintha nem is a sajátom lett volna. – Már jobban. Nem tudtam, mit kellett volna mondanom két percben két hónap távollét után. Nem akartam beszélgetni. Hozzá akartam bújni és elaludni. És mindennél jobban akartam látni őt, látni a szemében, hogy ami közöttünk volt, az valóság, és ő nem idegen. Nem akartam nagy gesztusokat, választékos párbeszédet – csak tudni akartam, hogy van valami, ami még ugyanaz, annak ellenére, hogy minden más megváltozott. Hirtelen haragudni kezdtem az idétlen telefonra, a bizonytalan testemre, a farkasokra, akik megalkottak és tönkretettek. – Jövök – mondta. – Tíz perc. Az épp nyolc perccel lesz késő. Sajogtak a csontjaim. – Nagyon… – elhallgattam, hogy összeszorítsam vacogó fogaimat. Ez volt a legrosszabb, amikor tényleg kezdett fájni, de tudtam, hogy később sokkal fájdalmasabb lesz. – …szeretnék inni egy kakaót, ha viszszajövök. Hiányzik a csoki. Sam halk hangot hallatott. Tudta, és ez jobban fájt, mint az átváltozás, hogy tudja. – Tudom, hogy nehéz. Gondolj a nyárra, Grace! Emlékezz, hogy elmúlik. Égett a szemem. A vállam összegörnyedt, hogy megvédjen Isabeltől.

– Most akarom, hogy elmúljon – suttogtam, és iszonyú érzés volt beismerni. Sam megszólalt: – Te… – Grace! – sziszegte Isabel, a kezemből kikapva a telefonját. – El kell menned. Hazajöttek a szüleim! Összecsapta a mobilt, miközben a szomszéd szobából hangokat hallottam. – Isabel! – csendült fel Tom Culpeper hangja a távolból. Belül a testem nyúlt és hasadozott. Szerettem volna összegömbölyödni. Isabel egy ajtó felé penderített, én bebukdácsoltam egy másik szobába. – Befelé! Csend legyen! Majd én elintézem. – Isabel – ziháltam én nem tudok… A helyiség másik végében puskalövésként nyílt ki a nagy, régi zár, és ugyanebben a pillanatban Isabel az orromra vágta az ajtót.

Tizenharmadik fejezet Isabel EGY PILLANATIG NEM TUDTAM, hogy apám látta-e Grace-t. Kócos volt, és a pillantása sokkos, vagy meglepett, vagy valami más, leplezetlen érzéssel teli. Olyan erővel vágta ki az ajtót, hogy az a falnak csapódott, és vissza. A rénszarvas megrázkódott, azt hittem, feldől. Nem gondoltam még rá, hogy milyen szenzációs látvány lenne, ha a kitömött állatok elkezdenének felborulni, mint a dominó. Apám még azután is reszketett, hogy a rénszarvas megnyugodott. Dühösen néztem apámra, hogy leplezzem a nyugtalanságomat. – Hát ez drámai volt. – A zongoraszoba ajtajának támaszkodtam. Reméltem, hogy Grace semmit nem tör el odabent. – Hála istennek – szólalt meg az apám, mintha semmit sem mondtam volna. – Mi a francért nem vetted fel a telefonodat?

Hitetlenkedve néztem rá. Elég gyakran hagytam, hogy a szüleim hívásait a hangposta vegye fel. Én hívtam őket vissza. Végül. Nem kellett volna gyomorfekélyt kapniuk attól, hogy ma nem vettem fel őket. Anya is bejött a szobába. A szeme véreres volt, a sminkje meg egy kisebb katasztrófa. Belegondolva, hogy nála a könnyes szem általában divat kiegészítő, le voltam nyűgözve. Azt hittem, a zsaru miatt van, aki megállított, de nem tudtam elképzelni, hogy anya azon kiakad. Gyanakodva megkérdeztem: – Anya miért sír? Anyám hangja szinte vicsorgásnak hatott. – Isabel, nem véletlenül kaptál mobiltelefont! Kétszeresen is le voltam nyűgözve. Jó neki. Általában hagyta, hogy apám mondja a jobb sorokat. – Hol van a készülék jelen pillanatban? – kérdezte apám. – Jézusom – feleltem. – A készülék jelen pillanatban a táskámban van. Apám anyámra pillantott. – Mostantól elvárom, hogy vedd fel – mondta. – Hacsak nem vagy órán, vagy nem hiányzik egy végtagod, azt akarom, hogy ha látod, hogy mi hívunk, emeld fel a telefont, és tartsd a füledhez! Vagy elbúcsúzhatsz tőle. A mobiltelefon egy… – Előjog. Ja, tudom. – Halk zajokat hallottam a zongoraszobából, a hátam mögül. Hogy elfedjem a zörejeket, elkezdtem túrni a táskámat. Amikor a zaj abbamaradt, elővettem a mobilomat, hogy bebizonyítsam, megvan. Tizenkét nem fogadott hívást tárolt a szüleimtől. Cole-tól egyet sem, ami fura érzés volt, mert egy hónapig mindig volt egy. Homlokráncolva megkérdeztem: – Szóval, végül is mi van? Apám így felelt: – Travis hívott, és azt mondta, hogy a rendőrség most talált az erdőben egy holttestet. Egy lányét, és még nem azonosították. Ez nem volt jó. Örültem, hogy tudom, hogy Grace itt van a zongoraszobában, és fura, kaparászó zajokat hallat. Rájöttem, hogy anya még mindig jelentőségteljesen mered rám – válaszolnom kellett. – És feltételeztétek, hogy egy véletlenszerű holttest csak én lehetek? – A birtokhatárhoz közel találták, Isabel – csattant fel anya.

Ekkor az apám olyat mondott, amire valahogy számítottam: – Farkasok ölték meg. Hihetetlen harag kerített hatalmába hirtelen, Samre, Cole-ra, Gracere haragudtam, hogy semmit nem csináltak, amikor mondtam, hogy csináljanak valamit. Újabb zajok hallatszottak a zongoraszobából. Hangosabban beszéltem, hogy ne hallják. – Hát, én egész nap az iskolában voltam, vagy itthon. A suliban nehéz megöletnem magam. – Aztán, rádöbbenve, hogy bűnbánónak kellene látszanom, hozzátettem: – Mikorra fogják kideríteni, ki az? – Nem tudom – felelte apám. – Azt mondták, rossz állapotban van. Anya hirtelen megszólalt: – Megyek és átöltözöm. – Egy pillanatig nem tudtam összerakni, mi az oka a gyors lelépésének. Aztán rájöttem, hogy biztosan a bátyám halála jutott az eszébe, ahogy Jacket széttépték a farkasok. Érzéketlen voltam. Én tudtam, hogyan halt meg Jack valójában. És ekkor puffanás hallatszott a zongoraszobából. Elég hangos volt, hogy apám szeme összeszűküljön. – Ne haragudj, hogy nem vettem fel a telefont. Nem akartam felizgatni anyát. Valami felcsapódott a kocsi aljára hazafelé. Megnéznéd? Vártam, hogy visszautasít, és beront a másik szobába, ahol ott találja Grace-t, aki épp farkassá változik. De csak felsóhajtott és bólintott, és máris indult a másik ajtó felé. Persze semmi sem volt a kocsim alatt. De olyan sokáig vizsgálgatta, hogy volt időm visszarohanni a zongoraszobába, hogy ellenőrizzem tönkretette-e Grace a Steinway-t. Nem történt baj, az ablak nyitva volt, és az egyik spaletta az udvarra esett. Kihajoltam, és megpillantottam valami sárgát – a Santa Maria Akadémia pólómat az egyik bokorra akadva. Grace nem lehetett volna rosszabbkor farkas.

Tizennegyedik fejezet Sam Hát MEGINT LEKÉSTEM. A telefonhívás után órákat vesztegettem… semmire. Teljesen elragadott Grace hangja, a gondolataim egymást üldözték, ugyanazok a kérdések bukkantak fel újra és újra. Vajon találkozhattam volna vele, ha korábban megkapom az üzenetet, ha nem megyek ki a fészerbe életjelek után kutatva, ha nem kóborlok az erdőben, és nem üvöltözöm a nyírfalevelek között az égre elkeseredetten Cole rohama és Grace hiánya miatt – a saját létezésem súlya alatt? Fuldokoltam a kérdésektől, míg lement a nap. Órák teltek el, mintha átváltoztam volna, de nem hagytam el a saját testemet. Évek óta nem vesztettem el a fonalat ennyire az időben. Valaha ez volt az életem. Órákig bámultam ki az ablakon, míg magam alá húzott lábaim el nem zsibbadtak. Még akkoriban volt így, amikor először jártam Becknél – nyolcéves lehettem vagy ilyesmi, nem sokkal azután, hogy a szüleim magamra hagytak a sebeimmel. Ulrik néha egyszerűen felkapott, és a konyhába vitt, a többiek által élt életbe, de én néma, reszkető résztvevő voltam csupán. Órák, napok, hónapok teltek el, miközben elvesztem egy másik helyen, amely sem Samként, sem farkasként nem eresztett be. Beck törte meg végül a varázst. Egy zsebkendőt nyújtott felém. Elég furcsa ajándék volt, hogy viszszahúzzon a jelenbe. Beck újra meglóbálta felém. – Sam! Az arcod. Megtapogattam az arcomat. Nem annyira nedves volt, inkább ragacsos folyamatosan ömlő könnyeim emlékétől. – Nem sírtam – mondtam neki. – Tudom, hogy nem – felelte Beck. Miközben az arcomra nyomtam a zsebkendőt, Beck így szólt: – Mondhatok valamit? Egy csomó üres doboz van a fejedben, Sam. Kérdőn néztem rá. Ez elég furán hangzott, hogy felkeltse az érdeklődésemet.

– Egy csomó üres doboz van odabent, és bármit beléjük pakolhatsz. – Beck újabb zsebkendőt adott az arcom másik feléhez. Ekkoriban még nem bíztam maradéktalanul Beckben, arra gondoltam, hogy ez is valami rossz vicc, amit nem értek. A hangom még számomra is óvatosnak tűnt. – Miféle dolgokat? – Szomorúakat – felelte Beck. – Sok szomorú dolog van a fejedben? – Nem – mondtam én. Beck az alsó ajkába harapott, majd lassan elengedte. – Hát, nekem sok van. Ez megdöbbentett. Nem kérdeztem semmit, de felé hajoltam. – És sírni is szoktam miattuk – folytatta Beck. – Volt, amikor egész nap sírtam. Emlékszem, azt gondoltam, hogy biztos hazudik. Nem tudtam elképzelni, hogy Beck sír. Kőszikla volt. Még e beszélgetés közben is, kezével a padlón támaszkodva, nyugodtnak, magabiztosnak és megingathatatlannak látszott. – Nem hiszed el? Kérdezd meg Ulrikot! Neki kellett megbirkóznia vele – mondta Beck. – És tudod, mit csináltam azokkal a szomorú dolgokkal? Betettem őket a dobozokba. A szomorú dolgokat dobozokba tettem a fejemben, és becsuktam őket, aztán bepakoltam mindet egy sarokba, és rájuk dobtam egy takarót. – Agyragasztószalag? – javasoltam, és kicsit elvigyorodtam. Végtére is csak nyolcéves voltam. Beck furcsa, bizalmas mosollyal nézett rám, amit akkor még nem értettem. Most már tudom, hogy a megkönnyebbüléstől mosolygott, hogy végre kicsalt belőlem egy tréfát, mindegy, milyen szánalmasat. – Igen, agyragasztószalag is volt. Aztán agytakaró a tetejére. Most már nem kell azokat a szomorú dolgokat néznem. Gondolom, valamikor majd kinyithatom a dobozokat, ha akarom, de egyelőre inkább hagyom őket. – Hogy használtad az agyragasztószalagot? – El kell képzelni. Képzeld el, hogy dobozba teszed a szomorú dolgokat, és képzeld el, hogy leragasztod az agyragasztószalaggal. És képzeld el, hogy az agyad egyik felébe tolod a dobozokat, ahol nem botlasz

el bennük, amikor gondolkodsz, aztán dobjál rájuk egy takarót. Vannak szomorú dolgaid, Sam? Láttam az agyamban egy elhagyott sarkot, tele dobozzal. Költöztető dobozok voltak, mert azok a legérdekesebbek – elég magasak, hogy házat lehessen építeni belőlük –, meg sok-sok tekercs agyragasztószalag a tetejükön. Mellettük borotvapengék hevertek, arra várva, hogy újból felvágják a dobozokat és engem. – Anyu – suttogtam. Nem néztem Beckre, de a szemem sarkából láttam, ahogy nyelt egyet. – És még? – kérdezte alig hallhatóan. – A víz – feleltem. Behunytam a szememet. Láttam, ott, és úgy kellett kipréselni a következő szót. – Az én… A sebhelyeket piszkálgattam. Beck tétovázva a vállam felé nyújtotta a kezét. Nem húzódtam el, így hát átölelt, én pedig a mellkasának dőltem, kicsi voltam, nyolcéves és összetört. – Én – mondtam. Beck egy hosszú pillanatig némán ölelt. Behunyt szemmel mintha a gyapjúpulóverén át hallott szívverés lett volna az egyetlen dolog a világon. Aztán így szólt: – Tegyél be mindent a dobozokba, Sam, de magadat ne. Téged meg akarunk tartani. Ígérd meg, hogy idekint maradsz velünk. Sokáig ültünk így. Amikor felálltunk, minden szomorúságom a dobozokban volt, és Beck volt az apám. Kimentem a széles, ősöreg fatönkhöz a hátsó udvarba, és lefeküdtem rá, hogy lássam a csillagokat odafent. Aztán lehunytam a szememet, és lassan megpróbáltam bedobozolni az aggodalmaimat, egyenként becsomagolni mindet. Az egyik dobozba Cole önpusztító élete került, Tom Culpeper egy másikba. Még Isabel hangjának is került egy doboz, mert pillanatnyilag egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Minden doboz lezárása után kicsivel könnyebbnek éreztem magam, kicsivel jobban tudtam lélegezni. Az egyetlen dolog, amit nem voltam képes félretenni, az Grace hiányának szomorúsága volt. Azt megtartottam. Megérdemeltem. Kiérdemeltem.

És aztán már csak feküdtem a farönkön. Másnap dolgoznom kellett, úgyhogy aludnom kellett volna, de tudtam, hogy mi lesz: minden alkalommal, amikor lehunyom a szememet, a lábam fájni kezd, mintha futottam volna, a szemhéjam pedig rángatózni, mintha nyitva kellene lennie, és eszembe fog jutni, hogy neveket kell csatolnom a mobilomban a számokhoz, és arra fogok gondolni, hogy egy nap tényleg össze kell hajtogatni a mosott ruhát, amit egy hete vettem ki a gépből. És arra is gondolni fogok, hogy nagyon fontos lenne beszélni Colelal. A fatönk olyan nagy volt, hogy a lábam alig lógott le róla, a fa – amely valójában két összenőtt fa volt – hatalmas lehetett annak idején. Fekete sebhelyek látszottak rajta, ahol Paul és Ulrik tűzijátékot robbantott rajta. Fiatalabb koromban számolgattam az évgyűrűit. Többet élt, mint bármelyikünk. A fejem felett a csillagok lassan továbbgördültek, akár egy óriás készítette, bonyolult örökmozgó. Maguk közé, az emlékeim közé húztak. A hátamon fekve eszembe jutott, hogy réges-régen, amikor még másvalaki voltam, megtámadtak a farkasok. Az egyik pillanatban egyedül voltam, a reggel és az élet filmként nyúlt el előttem, minden kocka csak egy picit különbözött az előzőtől. Az észrevétlen átalakulás csodája. A következő pillanatban pedig ott voltak a farkasok. Felsóhajtottam. Felettem műholdak és repülőgépek haladtak könynyedén a csillagok között északkelet felől. Az agyam nyugtalanul kapkodott a jelen (az élesen a lapockámnak nyomódó öreg fatönk) és a múlt között – a hátizsák alám gyúródott, miközben a szántás menti hókupacba löktek a farkasok. Az anyám kék, a két ujján fehér csíkos télikabátba öltöztetett, és bolyhos kesztyűbe, amelyben nem mozogtak az ujjaim. Az emlékben nem hallottam magamat. Csak az ajkam mozgását láttam és hétéves önmagam pálcika végtagjait, ahogy a farkasok pofáját ütik. A testemen kívülről figyeltem magamat, egy kék-fehér kabátot, amely egy fekete farkas alá szorult. Szétterpesztett mancsai alatt a ruha anyagtalannak és üresnek látszott, mintha máris eltűntem volna, és otthagytam volna az emberi életem díszeit. – Ezt figyeld, Ringó!

Kipattant a szemem. Beletelt egy pillanatba, míg felfogtam, hogy Cole ül mellettem törökülésben a tönkön. Sötét, fekete alak volt a hozzá képest szürke ég előtt, és a kezében úgy fogta a gitáromat, mintha tüskés lenne. Egy D-dúr dallamot játszott, rosszul, sok hibával, és mély, reszelős hangján elkezdte: – Nyáron szerettem belé… – Esetlen akkordváltás után drámai hajlítás a szavakban: – Ó édes, nyári lány! Égett a fülem, amikor felismertem a saját szövegemet. – Megtaláltam a CD-det. – Cole nagyon sokáig meredt a gitár nyakára, mielőtt új akkordot fogott le. Minden ujját rossz bundra tette, a hang inkább ütős volt, mint dallamos. Kedves, elégedetlenkedő morranást hallatott, aztán rám nézett. – Amikor átkutattam a kocsidat. Csak a fejemet csóváltam. – Nyárból teremtetett meg, ó édes, nyári lány – tette hozzá Cole egy újabb elrontott D-dúr akkord kíséretében. Együtt érzőn megszólalt: – Szerintem nagyjából így végeztem volna, mint te, Ringó, ha anyám csecséből jegeskávét cucliztam volna, és vérfarkasok olvastak volna fel viktoriánus költészetet esti mese helyett. – Elkapta az arckifejezésemet. – Jaj, ne parázz már! – Nem parázok. Ittál? – Azt hiszem – felelte, hogy már megittam mindent, ami a házban volt. Úgyhogy nem. – Miért voltál a kocsimban? – Mert te épp nem – felelte Cole. Újra megpengette az akkordot. – Megragad az ember fejében, észrevetted? Telünk jó volna még, ó édes, nyári lány, de hevem nem elég, ó ronda, nyári banyám… Figyeltem, ahogy egy repülőgép átvánszorog az égen, villogó fényekkel. Még emlékeztem, milyen volt, amikor ezt a dalt írtam, azon a nyáron, mielőtt valójában találkoztam volna Grace-szel. Azok közül való volt, amelyek sietve jöttek, minden egyszerre, az ágyam végében görnyedtem a gitár fölé, próbáltam a szövegre illeszteni az akkordokat, mielőtt elszállt volna a dallam. A zuhany alatt énekeltem, hogy bevéssem a memóriámba. Ezt dúdolgattam, miközben a mosott ruhát hajtogattam a földszinten, mert nem akartam, hogy Beck hallja, amint egy

lányról énekelek. Egész végig a lehetetlent akartam, arra vágytam, amire mindannyian: túlélni a nyarat. Cole abbahagyta az éneklést, és így szólt: – Persze jobban tetszene mollban, de nem tudom megcsinálni. – Megpróbálkozott egy újabb akkorddal. A gitár válaszképp rámorgott. – A gitár – mondtam – csak a saját gazdájának engedelmeskedik. – Ja – ismerte el Cole –, de Grace nincs itt. – Sunyin rám vigyorgott. Megpengette ugyanazt a D-t. – Csak ezt az egyet tudom. Nézzenek oda! Tíz év zongoralecke, Ringó, aztán a kezembe adsz egy gitárt, és nyáladzó csecsemővé változom. Bár már hallottam zongorázni a NARKOTIKA-lemezen, meglepően nehéz volt elképzelni Cole-t, amint zongoraleckéket vesz. A zenetanuláshoz kell bizonyos tolerancia az unalom és a hibák iránt. Az is segít az embernek, ha képes nyugton ülni. Néztem, ahogy egy villámlás felhőről felhőre ugrik – a levegő kezdett elnehezedni a vihar előszelétől. – Túl közel van az ujjad a bundokhoz. Ezért zörög. Fogd le távolabb, és nyomd erősebben! Csak ujjheggyel, ne az ujjhegyeddel! Nem hittem, hogy jól magyarázom, mindenesetre Cole változtatott a fogáson, és tökéletesen megpengette az akkordot zörej vagy kimaradt húrok nélkül. Álmodozva felnézett az égre, és énekelt: – Csak egy jóképű srác, idekint a tönkön… – Rám nézett. – Énekeld a következő sort! Ez is olyan játék volt, amit Paullal játszottam. Próbáltam átgondolni, hogy idegesít-e, hogy Cole viccet csinál a zenémből, vagy inkább menjek bele a játékba. Egy kicsit hosszúra nyúlt szünet után nagyjából ugyanabban a hangnemben, kis lelkesedéssel hozzátettem: – Csak figyeli a műholdakat! – Szép, emókám – jegyezte meg Cole. A távolban vihar morajlott. Újabb D-akkordot játszott. – Jegyem van a szemétdombra, csak oda… Felkönyököltem. Cole pengetett nekem, én pedig énekeltem: – Mert amivé éjjel változom, az egy nagy kutya. Aztán megkérdeztem: – Ugyanazt az akkordot fogod játszani minden sorhoz? – Valószínűleg. Ezt tudom a legjobban. Egyslágeres sztár vagyok.

A gitárért nyúltam, és gyávaságnak éreztem. Olyan érzés volt Colelal játszani, mintha megbocsátottam volna az előző este eseményeit, meg amit a házzal művel minden héten, és amit magával minden egyes percben. De ahogy elvettem tőle a gitárt, és megpengettem a húrokat, hogy halljam, nincs-e elhangolódva, sokkal otthonosabb nyelvre akadtam, mintha komoly szavakkal elbeszélgettem volna vele az élet dolgairól. Megpengettem egy F-dúrt. – Na, ez a beszéd – mondta Cole. De nem énekelt új sort. Most, hogy felültem a gitárral, elfoglalta a helyemet, lefeküdt a tönkre, és felbámult az égre. Jóképűen, összeszedetten, mintha egy vállalkozó szellemű fotósnak pózolt volna, mintha az előző esti roham meg sem kottyant volna neki. – Azt játszd, amit mollban írtál! – Melyiket? – A búcsúzósat. A fekete erdőre néztem, és A-mollt játszottam. Egy pillanatig nem hallatszott más, csak valami rovar zümmögése a fák közül. Aztán Cole azt mondta. – Nem, énekeld el a dalt! A kis gúnyos felhang jutott eszembe, amivel a nyári lány szövegét énekelte. – Nem. Nem tudom… Nem. Cole felsóhajtott, mintha számított volna rá. A fejünk felett mennydörgés robajlott fel, egy látszólag közeledő viharfelhőből, amely titkot rejtő kézként borult a fák fölé. Szórakozottan pengettem a gitárt, mert megnyugtatott, és felnéztem. Elképesztő volt, ahogy a felhő, mintha a villámlások között is világított volna, összegyűjtötte a házak és a városok fényeit, amelyek felett elhaladt. Művészien festett a fekete égen: lilásszürke volt, a pereme éles. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyesmi létezik a természetben. – Szegény nyomorultak – szólalt meg Cole, a csillagokat bámulva. – Eléggé unhatják már, hogy mindig minket néznek, mi pedig mindig ugyanazokat a hibákat követjük el. Hirtelen hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy várok. Mert mindegy, mennyire emésztett, mennyire követelte az éberségemet

és lopta el a gondolataimat, a végtelen várakozás vége mégiscsak Grace volt. Cole mire várt? – Na? – kérdezte Cole. Abbahagytam a játékot. – Mit na? Cole felült, és a kezére támaszkodva továbbra is az eget nézte. Énekelni kezdett, teljesen fesztelenül – de persze miért feszengett volna? Pont kétezer fővel voltam kevesebb, mint amekkora közönséghez hozzászokott. „Viszlát: százféleképpen mondhatod, könnyeid százféleképp onthatod…” A-mollban pengettem, amivel a dal kezdődött, Cole pedig magát helytelenítve mosolygott, amikor rájött, hogy rossz hangnemben kezdte. Újból megpengettem, és ezúttal én énekeltem, és én sem voltam szégyenlős, hiszen Cole már hallotta a kocsim hangszóróiból, és így nem csalódhatott: Viszlát: százféleképpen mondhatod, Könnyeid százféleképpen onthatod, Kalapod fejedbe éppúgy nyomhatod, mielőtt kilépsz. Mondom: viszlát, viszlát, Kiáltom hangosan át, Mert mire hangom újra meglelem, Talán már nem tudom, hogy hogyan tehetem. Amikor azt énekeltem, viszlát, viszlát, Cole alátette a harmóniákat, amelyet a demóra is felvettünk. A gitár kissé fals volt – csak az A-húr, mindig az A-húr –, és a hangnem sem volt a helyén, mégis volt benne valami barátságos otthonosság. Elnyűtt kötélként feszült kettőnk között a szakadékon át. Nem volt elég az átkeléshez, de arra megfelelt, hogy elmondja, a szakadék nem is olyan széles, mint eredendően hittük.

A végén Cole sziszegő, haaaa haaaa haaaa hangokat hallatott, mintha ő lenne a közönség. Aztán hirtelen elhallgatott, és félrebillentett tejjel rám nézett. A szeme összeszűkült. Hallgatózott. Ekkor én is meghallottam őket. A farkasok üvöltöttek. Távoli hangjuk ritmikus és dallamos volt, egy pillanatig disszonáns, aztán visszatért a harmóniához. Nyugtalan, de gyönyörű volt ma éjjel a daluk – várakoztak, ahogy mi, többiek, valamire, amit nem igazán tudtunk megnevezni. Cole még mindig engem figyelt, ezért megszólaltam: – Ugyanez a dal az ő verziójukban. – Kicsit még dolgozni kell rajta – felelte Cole. A gitáromra nézett. – De nem rossz. Csendben ültünk aztán, hallgattuk a farkasok üvöltését a mennydörgések között. Sikertelenül próbáltam kivenni Grace hangját, de csak azokat hallottam, amelyekkel felnőttem. Próbáltam emlékeztetni magamat, hogy épp aznap délután hallottam az igazi hangját a telefonban. Nem jelent semmit, hogy most nincs hangja. – Nem kellene elázni – mondta Cole. Ráncoltam a homlokomat. – Vissza a táborba, gondolom. – Cole a karjára csapott, és lesöpört magáról egy láthatatlan rovart. Felállt, a farzsebébe dugta a két hüvelykujját, és az erdő felé fordult. – New Yorkban Victor… Elhallgatott. A házból telefoncsörgés hallatszott. Megjegyeztem magamnak, hogy később kérdezzem meg, hogy mi volt New Yorkban?, de amikor bementem, Isabel volt a vonal túlsó végén, és azt mondta, hogy a farkasok megöltek egy lányt, és hogy nem Grace volt az, de be kell kapcsolnom a francos tévét. Bekapcsoltam, és Cole-lal megálltunk a kanapé előtt. Karba tett kézzel várta, hogy végigzongorázzam a csatornákat. Ismét a farkasokról szóltak a hírek. Egyszer régen a Mercy Falls-i farkasok megtámadtak egy lányt. A közvetítés akkor rövid és tárgyilagos volt. A baleset szót használták. Tíz év telt el azóta, és egy másik lányt találtak holtan, a híradások pedig végtelen hosszúra nyúltak. Most a megsemmisítés volt a kulcsszó.

Tizenötödik fejezet Grace RÉMÁLOM VOLT. Körülöttem minden fekete volt. Nem az éjszakai szobám formákkal teli feketéje, hanem a fény nélküli helyek teljes, feneketlen sötétje. Víz fröccsent a csupasz bőrömre, a szél hordta eső csípése, aztán valahonnan a fejem fölül érkező víz loccsanását éreztem. Körülöttem az erdőre hulló eső hangját hallottam. Ember voltam. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Hirtelen fény robbant körülöttem. Kuporogva reszkettem, és épp láttam egy kígyónyelvű villámcsapást a fekete ágakon túl felettem, nedves, koszos ujjaimat előttem és a fatönkök lila kísérteteit körülöttem. Aztán fekete. Vártam. Tudtam, hogy jön, de még mindig nem voltam felkészülve rá, amikor… A mennydörgés mintha a testemből jött volna. Olyan hangos volt, hogy a fülemre csaptam a két tenyeremet, és a mellkasomra hajtottam a fejemet, mielőtt az eszem átvette volna az irányítást. Vihar volt. A vihar nem bánthatott. De a szívem hangosan kalapált a fülemben. Ott álltam a feketeségben – olyan sötét volt, hogy fájt –, és magam köré fontam a karomat. Minden ösztönöm azt súgta, hogy keressek menedéket, menjek biztonságos helyre. Aztán ismét: villámcsapás. Lila ég villanása, ágak göcsörtös keze és szemek. Nem vettem levegőt. Ismét sötét lett. Fekete.

Behunytam a szememet, és még láttam az alak negatívját: egy nagy állatot, néhány méternyire. A pillantása rezzenetlenül szegeződött rám. Lassan felmeredtek a szőrszálak a karomon, lassú, néma figyelmeztetésként. Hirtelen csak arra tudtam gondolni, ami tizenegy éves koromban történt. Az abroncshintán ültem, olvastam. Felpillantottam, és szemeket láttam – aztán lerángattak a hintáról. Fülsiketítő mennydörgés. Erőltettem a fülemet, hogy halljam a közeledése hangját. Egy villámlás újból megvilágította az erdőt. Két másodpercnyi fény, és ott volt. A villámfényt visszaverő, színtelen szempár. Egy farkas. Három méterre tőlem. Shelby volt az. A világ elsötétült. Futni kezdtem.

Tizenhatodik fejezet Sam FELÉBREDTEM. Pislogtam, egy pillanatig nem értettem, miért van világos az éjszaka közepén. Lassan észhez tértem, és eszembe jutott, hogy én hagytam égve a lámpát arra gondolva, hogy úgysem tudok majd elaludni. De itt voltam, az alvástól bizonytalan látással, az asztali lámpa féloldalas árnyékokat vetített a szoba egyik felébe. A jegyzetfüzetem félig lecsúszott a mellkasomról, elferdültek benne a szavak. Felettem a papírdarvak vadul rótták egyenetlen köreiket a mennyezeti ventilátor keltette légmozgásban. Mintha kétségbeesetten szökni próbáltak volna a saját világukból. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogok újra elaludni, kinyújtóztattam a lábamat, és meztelen lábujjaimmal bekapcsoltam a CDlejátszót az ágyam végében álló asztalon. Kézzel pengetett gitár szólt a hangszórókból, a hangok egy ritmusra szóltak a szívdobbanásaimmal.

Amikor álmatlanul feküdtem, azok az idők jutottak eszembe, amikor még Grace előtt éltem itt Beckkel és a többiekkel. A fejem fölött függő, emlékekkel teleírt papírdaruk népessége akkor még nem fenyegetett élőhelyük kinövésével, amikor számoltam a napokat a szavatossági időm lejártáig. Addig a napig, amikor elveszítem saját magamat az erdőben. Sokáig fent maradtam, elvesztem a vágyakozásban. A vágyakozás akkoriban elvont volt. Vágytam valamire, amiről tudtam, hogy nem kaphatom meg: egy életre, szeptember után, egy életre húszéves korom után, egy életre, amelyben több időt tölt Sam mint a farkas. De amire most vágytam, nem egy képzeletbeli jövő volt. Konkrét emlék volt, ahogy Brisbane-ék dolgozószobájában a székbe kucorodtam, a kezemben egy regénnyel – Az ember gyermeke –, Grace pedig az íróasztalnál ülve, a ceruzája végét rágcsálva leckét írt. Nem szóltam egy szót sem, mert nem kellett, csak kellemesen belém ivódott a szék bőrillata és a levegőben úszó, halvány sült csirke illata, meg Grace sóhajainak hangja, és a látvány, ahogy ide-oda forog a széken. Mellette popdalokat zümmögött a rádió, és a top 40 a háttérbe szorult, amikor Grace hamisan énekelt egy refrént. Egy idő után elveszítette az érdeklődését a lecke iránt, és mellém kucorodott a székbe. Engedj ide, mondta, bár nem volt hol helyet csinálni neki. Tiltakoztam, amikor belecsípett a combomba, és próbált bepréselődni mellém. Ne haragudj, hogy bántottalak, suttogta a fülembe, de nem igazán volt ez bocsánatkérés, mert az ember nem azért harap a másik fülcimpájába, hogy aztán elnézést kérjen. Belecsíptem, ő pedig nevetett, és a kulcscsontomhoz nyomta az arcát. Az egyik keze a szék támlája és a hátam közé férkőzött, és megérintette a lapockámat. Úgy tettem, mintha olvasnék, ő meg úgy tett, mintha mellettem pihenne, de egyfolytában csipkedte a lapockámat, én meg a szabad kezemmel őt csiklandoztam, amíg fel nem nevetett, még akkor is, ha közben csókolóztunk. Nincs is olyan jóízű dolog a világon, mint valaki nevetése a szádban. Egy idő után Grace tényleg elaludt a mellkasomon, én pedig sikertelenül próbáltam követni a példáját. Aztán újra kinyitottam a könyvet, és a haját cirógatva olvastam tovább a lélegzése háttérzenéjében. A teste

súlya a földhöz szegezte a gondolataimat, és abban a pillanatban sokkal inkább része voltam a világnak, mint valaha. Így hát most, a madzagjaikat sürgetően ráncigáló papírdarvakat nézve pontosan tudtam, mit akarok, mert már megkaptam. Nem tudtam visszaaludni.

Tizenhetedik fejezet Grace NEM FUTHATTAM GYORSABBAN, MINT EGY FARKAS. Egyikünk sem látott túl jól a sötétben, de Shelbynek ott volt egy farkas szaglása és hallása. Nekem csak csupasz lábam volt, amibe beleakadtak a tüskék, és tompa körmöm, ami túl rövid a védekezéshez, és olyan tüdőm, ami mintha nem jutott volna elég levegőhöz. Erőtlen voltam a viharos erdőben. Csak az emlékeimre tudtam gondolni: fogak a kulcscsontomon, az arcomat érő forró lehelet és a hó, amely felissza a vérem. Mennydörgés csattant fel újra, fájdalmasan gyors szívdobbanást hagyva maga után. A pánik nem segített. Higgadj le, Grace! A villámlások fényénél botladoztam előrenyújtott kézzel. Részben, hogy ne rohanjak neki valaminek, részben azt remélve, hogy találok egy fát, amelynek elég alacsonyan vannak az alsó ágai, hogy felmászhassak rá. Ez volt az egyetlen előnyöm Shelbyvel szemben – az ujjaim. De itt minden fa vagy sovány fenyő, vagy hatalmas tölgyfa volt – három-négy méter magasan voltak csak ágaik. És mögöttem valahol: Shelby. Shelby tudta, hogy megláttam, és már nem törődött azzal, hogy ne üssön zajt. Bár nem látott jobban nálam, hallottam, hogy a villámlások között kutat utánam, vezeti a szaglása és a hallása. Jobban féltem, amikor nem hallottam, mint amikor igen.

Villám lobbant. Mintha láttam volna… Némán mozdulatlanná dermedtem, vártam. Visszatartottam a lélegzetemet. A hajam az arcomra és a vállamra tapadt. Egy nedves tincs a szám sarkába ragadt. Könnyebb volt visszatartani a lélegzetemet, mint ellenállni a kísértésnek, hogy félresöpörjem a hajamat. Mozdulatlanul állva csak apró nyomoraimra tudtam gondolni: fájt a talpam. Csíptek a sáros lábamra záporozó esőcseppek. Biztosan megkarmolhatott egy láthatatlan tüskebokor. A gyomromat teljesen üresnek éreztem. Próbáltam nem gondolni Shelbyre. Próbáltam arra összpontosítani, hogy a szememet ne vegyem le arról, amit a biztonság kulcsának véltem, hogy amikor újra villámlik, képes legyek felmérni az utat. Újra villámlott, és ezúttal tisztán láttam, amit az előbb csak látni véltem. Épphogy csak, de ott volt. A fészer fekete körvonalai, ahol a falka a holmiját tartotta. Jó néhány méterre volt tőlem jobbra, felettem, mintha egy hegygerincen állt volna. Ha odaérnék, Shelby orrára vághatnám az ajtót. Az erdő elsötétült, aztán mennydörgés szakította át a csendet. Olyan hangos volt, hogy szinte minden más hangot kiszívott a világból néhány másodpercre. A hangtalan sötétségben rohanni kezdtem, előrenyújtott kézzel, próbáltam tartani az irányt a fészer felé. Hallottam, hogy Shelby követ, a közelemben van, hallottam, ahogy elpattant egy gally, amikor felém ugrott. Inkább éreztem, mint hallottam a közelségét. A bundája a kezemhez ért. Kúsztam, aztán csak lefelé zuhantam a kezem levegőbe markolt végtelen sötétség zuhantam Nem tudtam, hogy kiabálok, míg a levegő el nem fogyott, és el nem vágta a hangomat. Valami jeges és kemény dolognak csapódtam, és a tüdőm egyszerre kiürült. Csak egy pillanatig tartott, míg rájöttem, hogy vízbe zuhantam, aztán nyeltem belőle.

Nem volt fent vagy lent, csak feketeség. Csak a számat, bőrömet elfedő víz. És nagyon hideg volt. Nagyon hideg. Színek robbantak a szemem előtt. Az agyam levegőért könyörgött. A felszínre vergődtem, és hörögve levegőt vettem. A szám tele volt kavicsos, folyékony sárral. Éreztem, ahogy mászik le az arcomon a hajamból. Mennydörgés robajlott felettem, a hang mintha távolról érkezett volna. Úgy éreztem, mintha a föld közepében lennék. Annyira vacogtam, hogy alig tudtam állni, de kinyújtottam a lábamat, és a talaj után tapogatóztam. Amikor letettem a lábamat, a víz az államig ért. Jéghideg volt és mocskos, de legalább erőlködés nélkül a víz felett tudtam tartani a fejemet. A vállam akaratlanul rázkódott. Nagyon fáztam. Aztán, ahogy ott álltam a jeges vízben, megéreztem. Lassan, lassan közeledő hányinger, amely a gyomromban kezdődött, és felkúszott a torkomba. A hideg. Húzott magába, a testemet átváltozni kényszerítette. De nem változhattam át. Farkasként úsznom kellett volna, hogy a víz felett tartsam a fejemet. És nem úszhattam örökké. Talán kimászhattam volna. Félig úszva, félig tántorogva a jeges vízben, kinyújtottam a kezemet. Biztosan van innen kiút. A kezem sziklás földet talált, amely tökéletesen függőleges volt, és magasabbra nyúlt, mint én. A gyomrom összecsavarodott. Nem – mondtam magamnak. – Nem, nem változol át, most nem. Végigmentem a fal mentén, lehetséges menekülőút után tapogatóztam. A falak a végtelenségbe nyúltak felettem. Megpróbáltam felkapaszkodni, de az ujjaimat nem tudtam belevájni a tömör földbe, a gyökerek pedig elszakadtak a súlyom alatt, és visszacsúsztam a sárba. A bőröm a hidegtől és a közelgő átváltozástól remegett. Dermedt alsó ajkamba haraptam, hogy csillapítsam a reszketését. Kiabálhattam volna segítségért, de senki nem hallott volna. De mi mást tehettem? A helyzet ez volt: ha farkassá változom, meghalok. Csak egy ideig tudok úszni. Hirtelen iszonyatos halálnemnek tűnt, egyedül, egy olyan testben, amelyet senki sem fog felismerni. A hideg rángatott, az ereimbe ömlött, elszabadította bennem a kórt. Nem, nem, nem. De nem tudtam tovább ellenállni, éreztem, ahogy az ujjaim lüktetni kezdenek, ahogy a bőr új formát ölt rajtuk.

A víz csobogott körülöttem, miközben a testem elkezdte szétszakítani saját magát. Sam nevét sikoltottam a sötétségbe, amíg emlékeztem, hogyan kell beszélni.

Tizennyolcadik fejezet Sam – ITT TÖRTÉNNEK A CSODÁK – szólt Cole. – Most felveszed a jelmezedet? A Ferde Polc hátsó bejáratánál álltunk, a könyvesboltnál, ahol néha laktam. Rosszul aludtam a vihar miatt, és az előző esti rossz hírek miatt nem akartam bejönni dolgozni, de nem lehetett műszakot cserélni ilyen hirtelen. Úgyhogy elmentem dolgozni. Be kellett ismernem, hogy a munka csillapította kissé a nyugtalanságomat. Cole-tól eltekintve. Minden második nap magára hagytam, amikor dolgozni mentem, és nem foglalkoztam vele sokat. De aznap reggel, amíg pakolásztam, észrevettem, hogy csendben figyeli, ahogy készülődöm, mire megkérdeztem, nem akar-e velem jönni. Nem bántam meg, de előttünk volt még az egész nap. Cole a lépcső aljáról hunyorgott rám, két kezével a két korlátra támaszkodott. A haja átgondoltan kócos volt. Az egyszerű reggeli fényben őszintének és nyugodtnak látszott. Álca. – A jelmezemet? – kérdeztem vissza. – Aha, a szuperhős cuccot – felelte Cole. – Sam Roth, éjjel vérfarkas, nappal könyvkereskedő. Nem kell hozzá valami köpeny? – De – válaszoltam, miközben kinyitottam az ajtót. – A műveltségi szint ijesztő ebben a városban, még egy szakácskönyv eladásához is szuperhőscucc kell. Ha valaki bejön, maradj hátul, oké? – Senki sem fog felismerni egy könyvesboltban – mondta Cole. –Az utcai front is olyan szarul néz ki, mint a hátsó? A főutca összes üzlete ugyanabba a sikátorba nyílt. Összegraffitizett kukák, facsemetéknek tűnő gazok és a lépcsők aljában a haláltól meg-

menekült műanyag zsákok. A tulajdonosokon és a személyzeten kívül senki nem járt erre. Én szerettem az elhanyagoltságát, mert annyira menthetetlen volt, hogy nem éreztem úgy, hogy rendbe kell szednem. – Ezt a részt senki sem látja – feleltem. – Azt sem látnák, ha szép lenne. – Akkor olyan, mint a hatodik dal a lemezen. – Cole elégedetten vigyorgott magában a csak számára érthető poénon. – Nos, mi a terv? Kinyitottam a hátsó ajtót. – Terv? Délig dolgoznom kell. Isabel bejön valamikor, hogy elmondja, mit tudott meg tegnap éjjel. Aztán talán a fejedre húzok egy zsákot, és elmegyünk ebédelni. A hátsó helyiségben rendetlenség volt: papírok és dobozok várták, hogy a szemétbe kerüljenek. Nem volt érzékem a rendhez, Karynnek, a tulajdonosnak pedig rejtett irattározási rendszere volt, amelynek csak számára volt értelme. Amikor Grace először meglátta a kupit, láthatóan megrémült. Cole viszont figyelmesen tanulmányozni kezdett egy sniccert és egy csomag gumival összefogott könyvjelzőt, míg én felkapcsoltam a villanyt. – Tedd vissza azokat oda, ahol találtad – kértem. Miközben kinyitottam az üzletet, Cole a nyomomban járkált a háta mögé tett kézzel, mint egy gyerek, akinek megmondták, hogy ne törjön össze semmit. Egyáltalán nem illett ide, kényes ízlésű, elegáns úrként sétálgatott a napsütötte polcok között, és hozzá képest minden póriasnak tűnt. Azon gondolkodtam, hogy direkt viselkedik-e, ahogy szokott, vagy a személyiségéből fakad. Meg azon, hogy egy olyan ember, mint ő, egy tomboló energiagombóc, hogyan maradhatna életben egy ilyen helyen, mint Mercy Falls. Zavarba jöttem attól, hogy Cole figyel. Kinyitottam a bejárati ajtót, bekapcsoltam a pénztárgépet és a zenét. Kételkedtem benne, hogy Cole értékelné az üzlet szépségét, mégis büszkeség öntött el, amikor körülnézett. Olyan sok minden volt itt belőlem. Cole észrevette az üzlet hátsó traktusából felvezető, szőnyeggel borított lépcsőt. – Mi van az emeleten? – kérdezte. – Költészet és néhány különleges kiadvány. – És Grace emlékei, amelyek túl áthatóak voltak, hogy újraéljem őket.

Cole elvett egy lányregényt a polcról, kis ideig tanulmányozta, majd visszatette. Öt perce érkeztünk, de máris nyugtalan volt. Próbáltam felidézni azt az emberbaráti impulzust, amelynek következtében magammal hoztam. És ekkor, ahogy a pult felé fordultam, a szemem sarkából megpillantottam valamit. Az a fajta röpke pillantás volt, amely után elképed az ember, hogy hogyan vehetett észre annyi mindent. Feledni való villanás helyett pillanatfelvétel. És a pillanatfelvételen Amy Brisbane, Grace anyja sétált el a könyvesbolt nagy kirakata előtt a műterme felé. Egyik kezével, a mellkasa előtt átnyúlva, a táskája szíját markolta, mintha bármikor leeshetne a válláról. Fátyolszerű, halvány sálat viselt, kifejezéstelen arccal sétált, mintha nem szeretné, hogy észrevegyék. És ebből az arckifejezésből azonnal rájöttem, hogy hallott az erdőben talált halott lányról, és azon gondolkodik, vajon Grace volt-e. El kellett mondanom neki, hogy nem ő volt. Ám volt egy csomó apró bűntett, amelyeket Brisbane-ék követtek el. Könnyedén felidéztem Lewis Brisbane öklének emlékét, ahogy a kórházi szobában képen törölt. Azt sem feledtem, hogy az éjszaka közepén kidobtak a házukból. Hogy fontos napok teltek el anélkül, hogy láthattam volna Grace-t, mert hirtelen felfedezték a gyereknevelési elveket. Olyan kevés kincsem volt, és elvették tőlem. De Amy Brisbane arca – még mindig láttam magam előtt, bár marionett bábuként már ellépkedett az üzlet elől. Azt mondták Grace-nek, hogy én csak egy fellángolás vagyok. Tépelődve a tenyerembe csaptam az öklömet, újra és újra. Éreztem, hogy Cole figyel. Az az üres pillantás – tudtam, hogy az én arcom is ilyen. Az utolsó emberként, Grace-ként töltött napjait nyomorúságossá tették. Miattam. Utáltam ezt. Rettentő volt tudni, hogy mit akarok, tudni, mi a helyes, és tudni, hogy a kettő nem ugyanaz. – Cole – szóltam. – Vigyázz a boltra! Cole felhúzott szemöldökkel megfordult. Istenem, nem akartam ezt csinálni. Egyik felem szerette volna, ha Cole tiltakozik, és ezzel eldönti helyettem. – Senki nem fog bejönni. Csak egy perc az egész. Megígérem.

Cole vállat vont. – Csak tessék! Még egy másodpercig tétováztam, arra gondoltam, bárcsak úgy tehetnék, mintha mást láttam volna a járdán. Végül is csak egy arc volt, félig elrejtette a sál, csak egy pillanatra láttam. De pontosan tudtam, hogy ő volt az. – Ne gyújts fel semmit! – Kilöktem a bejárati ajtót. El kellett fordítanom a fejemet az erős fényben. A nap épp csak be tudott kandikálni az üzlet kirakatüvegén, de idekint ragyogva sütött. Hunyorogva láttam, hogy Grace anyja már majdnem az utca végére ért. Utána siettem a gidres-gödrös járdán, majdnem nekirohantam két középkorú hölgynek, akik gőzölgő kávéspohárral a kezükben beszélgettek, aztán a használtruhabolt előtt dohányzó idősebb hölgyet, végül egy babakocsit toló nőt kellett kikerülnöm. Aztán szaladni kezdtem, mert tudtam, hogy Cole vigyáz a boltra, amíg nem vagyok ott. Grace anyja meg sem torpant, mielőtt átment az úton. Lihegve megálltam a sarkon, hogy elengedjek egy teherautót, aztán a műterme lila bejárata előtt utolértem az árnyékos ajtófülkében. Közelről olyan volt, mint egy vedlett papagáj: a haja göndörödve bújt ki a pánt alól, a blúza csak félig volt betűrve a szoknya derekába és a sál, amit korábban észrevettem, kioldódott, így az egyik oldalon sokkal hosszabb volt, mint a másikon. – Mrs. Brisbane – szólítottam meg elakadó hangon. – Várjon! Nem tudom, pontosan mire számítottam. Talán arra, hogy undor vagy harag tükröződik majd az arcán. De ő csak nézett rám, mintha nem volnék – semmi. Talán csak bosszantanám. – Sam? – szólalt meg kis idő múltán, mintha nehezen jutott volna eszébe a nevem. – Nem érek rá. – Egy kulccsal babrált, de nem tudta kinyitni a zárat. Egy pillanat múlva lemondott róla, és kotorászni kezdett a táskájában. Hatalmas, rikító színű anyagokból varrt táskája volt, tele mindenfélével. Ha szükségem lett volna bizonyítékra, hogy Grace nem az anyja lánya, hát ez a táska megtette volna. Mrs. Brisbane nem nézett rám, miközben turkált benne. A teljes elutasítása láttán – mintha már nem lennék érdemes a haragjára vagy a gyanakvására – sajnálni kezdtem, hogy utána jöttem. Hátraléptem.

– Csak úgy gondoltam, talán jó, ha tudja. Nem Grace az. Összerándult és felnézett rám, olyan gyorsan, hogy a sál lecsúszott a nyakából. – Isabeltől hallottam – folytattam. – Isabel Culpepertől. Nem Grace volt az a lány, akit megtaláltak. Apró könyörületességem kevésbé tűnt már jó ötletnek, amikor rájöttem, hogy egy gyanakvó elme egy pillanat alatt szétcincálja a sztorimat. – Sam – mondta Mrs. Brisbane egyenletes hangon, mintha egy füllentésen kapott gyerekhez szólna. Szétterpesztett ujjai, akár egy próbababáé, mozdulatlanná dermedtek a táska felett. – Biztos vagy benne, hogy így van? – Isabel ugyanezt fogja mondani – feleltem. Behunyta a szemét. Éreztem egy kis elégedettséget a nyilvánvaló fájdalom láttán, amely Grace eltűnése miatt gyötörte, aztán borzasztó lelkiismeret-furdalásom támadt emiatt. Grace szülei valahogy mindig elérték, hogy úgy érezzem, mintha önmagam rosszabb kiadása lennék. Gyorsan, esetlenül lehajoltam, hogy felvegyem a sálját. A kezébe adtam. – Vissza kell mennem az üzletbe. – Várj csak! – felelte. – Gyere be egy pillanatra! Ugye van néhány perced? Tétováztam. Válaszolt helyettem. – Jaj, persze, dolgozol. Miattam… Miattam jöttél ki? A cipőmet bámultam. – Úgy láttam, hogy nem tudja. – Nem tudtam – felelt. Elhallgatott. Amikor ránéztem, a szeme csukva volt, és a sál szélével az állát dörzsölgette. – Az a szörnyű, Sam, hogy egy anyának meghalt a lánya, és én csak örülni tudok. – Én is – mondtam nagyon halkan. – Ha maga szörnyű, akkor én is, mert nagyon-nagyon örülök. Mrs. Brisbane ekkor rám nézett. Valóban rám nézett, leeresztette a kezét, és az arcomra meredt. – Szerintem te rossz anyának tartasz engem. Nem válaszoltam, mert igaza volt. Egy vállrándítással elkentem a választ. Ez volt a legközelebb a hazugsághoz.

Nézte, ahogy elhalad mellettünk egy autó. – Persze tudod, hogy veszekedtünk Grace-szel, mielőtt… mielőtt beteg lett. Miattad. – Felnézett rám, hogy lássa, tudok-e róla. A hallgatásomat igennek vette. – Sok hülye fiúm volt, mielőtt férjhez mentem. Szerettem fiúkkal lenni. Nem szerettem egyedül. Azt hiszem, Grace olyan, mint én, de valójában egyáltalán nem hasonlít rám, ugye? Mert ami közöttetek van, az komoly, igaz? Halkan feleltem. – Nagyon is, Mrs. Brisbane. – Biztosan nem jössz be? Nehéz itt sajnáltatni magamat, ahol mindenki lát. Nyugtalanul gondoltam az üzletben hagyott Cole-ra. Az emberekre, akik mellett elmentem az utcán. A két kávézó hölgyre. A dohányzó kereskedőre. A babakocsis nőre. Cole bajba kerülésének esélyeire. – Csak egy percre – mondtam.

Tizenkilencedik fejezet Cole A KÖNYVESBOLT nem a legszórakoztatóbb hely lődörgésre. Néhány percig kószáltam odabent, könyveket keresgéltem, amelyekben talán megemlítik a nevem, visszafelé simítottam a szőnyeg szálait a lépcsőn, és világosabb simításokkal beleírtam a nevemet, kerestem valami kevésbé ellenségesen békés zenét. A boltnak Sam szaga volt – vagy inkább Samnek volt olyan illata, mint az üzletnek. Tinta, régi ház és valami, aminek inkább volt növényillata, mint a kávénak, de nem volt olyan érdekes, mint a fűé. Az egész hely nagyon… kifinomult volt. Úgy éreztem magam, mintha engem nem érdeklő párbeszédek zajlanának körülöttem mindenhol. Végül találtam egy könyvet arról, hogyan éljük túl a legrosszabb körülményeket, és elhelyezkedtem a pult mögötti széken, a lábamat feltettem a pénztárgép mellé, és belelapoztam a könyvbe. A vérfarkasság

nem szerepelt a tartalomjegyzékben. Sem Felépülés függőségünkből vagy az Élj együtt magaddal című fejezet. Az ajtó csilingelt, én pedig nem néztem fel, gondoltam, csak Sam jött vissza. – Ó, te meg mit keresel itt? A hangjában rejlő megvetés és a rózsaillatú parfüm alapján már azonosítottam, mielőtt felnéztem volna. Istenkém, milyen gyönyörű volt! A szájának biztosan gyümölcsös cukorka íze volt. A szempillafestéke vastag, akár a vakolat, a haja pedig hosszabbnak tűnt, mint azelőtt – a jeges szőkeséget kétszer a csuklómra tudtam volna tekerni, nem mintha ilyesmiről képzelődtem volna. Amikor elengedte az ajtót, és az lassan becsukódott mögötte, ehető ajkai szétváltak. – Isten hozott a Ferde Polcban – szóltam felhúzott szemöldökkel. – Esetleg keresel valamit? Rengeteg önsegítő könyvünk van. – Hát te aztán tudhatod – felelte Isabel. Két papírpohár volt a kezében, amelyeket erélyesen letett a pultra a lábamtól távol. Valami megvetésféle látszott a szemében, amikor rám nézett. Vagy talán félelem tükröződött az arcán? Ismerte egyáltalán ezt az érzelmet? – Mi a francra gondolt Sam? Hiszen bárki megláthat! – Szép látványban lesz része – mondtam. – Muszáj szépnek lenni, ha ilyen nemtörődöm. – Muszáj szépnek lenni, ha ennyire törődik mások gondjaival. – Valami lassú és ismeretlen dolog kúszott az ereimben. Egyszerre volt meglepő és lenyűgöző, amikor rájöttem, hogy harag. Nem is tudom, mikor voltam utoljára dühös – talán még apám miatt, réges-rég –, és nem emlékeztem, mit kellene kezdeni vele. – Nem játszom veled fejtörősdit – mondta Isabel. A behozott kávéspoharakra néztem. Az egyik az övé volt, a másik Samé. Ez a nagyvonalúság nem volt jellemző az általam ismert Isabelre. – Sammel játszanál? – kérdeztem. Isabel egy pillanatig rám meredt, aztán megrázta a fejét. – Istenkém, Cole, mindig ennyire magabiztos vagy? Erre a kérdésre mindig igen volt a válasz, de nem értékeltem, hogy a legkevésbé nyilvános bűneimmel hozakodik elő. Előrehajoltam, hogy megvizsgáljam az italokat, míg Isabel a szemében lassan forrongó halál ígéretével figyelt. Levettem a poharak fedelét, és megnéztem, mi van

bennük. Az egyiknek gyanúsan egészséges illata volt. Talán zöld tea vagy lóhúgy lehetett. A másikban kávé volt. Beleittam a kávéba. Keserű volt és komplikált, de éppannyi tejszín és cukor volt benne, hogy iható legyen. – Az az enyém volt – jegyezte meg Isabel. Szélesen rámosolyogtam. Nem volt kedvem mosolyogni, de ezt azzal lepleztem, hogy még jobban mosolyogtam. – És most már az enyém. Ami azt jelenti, hogy szinte kvittek vagyunk. – Istenem, Cole, miben? Miben vagyunk kvittek? Ránéztem, és vártam, hogy rájöjjön. Ötven pont, ha harminc másodpercen belül leesik neki. Húsz pont, ha egy percen belül. Tíz pont, ha… Isabel egyszerűen karba tette a kezét, és kinézett az ablakon, mintha arra várna, hogy paparazzók lepnek meg. Annyira dühös volt, hogy éreztem a dühe szagát. Felgyújtotta a farkas érzékeimet, bizsergett a bőröm. Az eltemetett ösztöneim azt súgták, reagáljak. Harcoljak. Meneküljek. Egyik sem tűnt kivitelezhetőnek. Amikor nem szólt semmit, megcsóváltam a fejemet, és a kezemet, mintha telefont tartanék, a fülemhez emeltem. – Ó! – mondta, és megrázta a fejét. – Komolyan? Még mindig? A telefonok? Ugyan már, Cole! Nem akartam ezt csinálni veled. Mérgező vagy. – Mérgező? – kérdeztem vissza. Valójában hazudtam volna, ha azt mondom, nem hízelgett a jelző. Volt a szóban valami csábító erő. Mérgező. – Igen, a mérgezés. Egyik legfinomabb vonásom. Azért, mert nem feküdtem le veled? Vicces, hogy a csajok általában azért üvöltenek velem, mert lefeküdtem velük. Kemény kis nevetést hallatott: Ha. Ha. Ha. Kopogó léptekkel megkerülte a pultot, és megállt mellettem. Éreztem forró lélegzetét az arcomon, a dühe hangosabb volt, mint a hangja. – Azért ilyen az arcom, mert két napja ilyen közel álltam hozzád, figyeltem, ahogy rángatózol és folyik a nyálad, mert valamit a vénádba fecskendeztél. Egyszer kihúztalak abból a gödörből. Én is a szélén tántorgok, Cole. Nem bírok olyasvalaki közelében lenni, aki már benne van. Lehúzol magaddal. Próbálok kimászni.

És így működött rajtam Isabel varázsereje. Csipetnyi őszinteség máris kifogta a szelet a vitorlámból. A haragom kezdett elillanni. Levettem a lábamat a pultról, lassan, egyenként, és megfordultam a széken, hogy a szemébe nézhessek. Ahelyett, hogy elhátrált volna, ott maradt, a két lábam között állt. Kihívás. Vagy talán megadás. – Ez hazugság. Csak azért találtál meg a nyúlüregben, mert már odalent voltál. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a rúzsa illatát. Fájdalmas érzés volt, hogy a csípője csak egyujjnyira van a combomtól. – Nem fogom végignézni, ahogy kinyírod magad – mondta Isabel. Egy hosszú perc telt el némán, csak az utcáról szűrődött be egy kamion zúgása. A számat nézte, aztán hirtelen elfordította a fejét. – Jézusom, nem maradhatok itt. Mondd meg Samnek, hogy majd hívom. A csípőjére tettem mindkét kezemet, amikor megpróbált elfordulni. – Isabel! – Az egyik hüvelykujjam a csupasz bőrére simult, épp a farmerja dereka fölött. – Nem akartam megölni magam. – Csak betéptél? – Megint megpróbált megfordulni, de tartottam. Nem elég szorosan, hogy ott maradjon, de nem erőlködött túlzottan, hogy elengedjem, úgyhogy maradtunk, ahogy voltunk. – Nem akartam betépni. Farkassá akartam változni. – Mindegy. Értelmezés kérdése. – Isabel már nem nézett rám. Elengedtem, felálltam, hogy egymással szemben álljunk. Rég megtanultam, hogy az egyik legjobb fegyverem, hogy képes vagyok behatolni az emberek személyes terébe. Újra rám nézett, csak az ő szeme volt és az enyém, és felindultan igyekeztem, hogy a megfelelő dolgot mondjam a megfelelő időben a megfelelő embernek, az a ritka érzésem támadt, hogy tudom a megfelelő szavakat, és el is hiszem: – Csak egyszer mondom el, úgyhogy jobb, ha elsőre elhiszed. Gyógymódot keresek.

Huszadik fejezet Sam Az ASSZONY – Amy, próbáltam Árnyként gondolni rá Grace anyja helyett – megbirkózott az ajtóval, és beengedett egy homályos előszobába, amely a bejáratnál tompább lilára volt festve, majd egy ijesztően világos, vásznakkal teli helyiségbe. A fény a szemközti falon lévő ablakokon áradt a műterembe. Az ablak egy lepusztult parkolóra nézett, ahol traktorok álltak. A kilátástól eltekintve a hely minden szakmai igényt kielégített és elegáns volt – a falakat világosszürkére festették, akár egy múzeumban, és képzsinórok lógtak a mennyezet alatt futó díszlécről. Festmények függtek a falakon, és álltak egymásnak támasztva a sarokban, némelyik még nedvesnek látszott. – Víz? – kérdezte. A szoba közepén álltam, és próbáltam semmihez sem hozzáérni. Beletelt egy pillanatba, míg a víz szót elhelyeztem a szövegkörnyezetben: meginni, nem belefulladni. – Nem, köszönöm – válaszoltam. Azelőtt Amy munkáit furcsának és bizarrnak láttam – állatok városi környezetben, furcsa színű szerelmesek. De az új képekből valami kiszívta az életet. Hétköznapi helyeket ábrázoltak – sikátorokat, pajtákat, de mintha valami kopár bolygón lettek volna. Nem voltak rajtuk sem állatok, sem szerelmesek. Nem volt középpontjuk. Az egyetlen festmény, amelynek volt témája, a festőállványon állt. Hatalmas vászon, majdnem olyan magas, mint én, és a bal alsó sarkában ülő, nagyon kicsi alaktól eltekintve teljesen fehér. A lány háttal ült, a vállait felhúzta, sötétszőke haja a vállára omlott. Nem lehetett más, csak Grace. – Rajta, analizálj! – szólalt meg Amy, miközben a festményeket nézegettem. – Próbálok leszokni – feleltem. Hamisan csengett, amit mondtam, éppúgy, mint előző éjjel, amikor Cole-lal énekeltünk, ahelyett, hogy megmondtam volna neki a magamét. Az ellenséggel szövetkeztem.

– Akkor egyszerűen mondd, amit gondolsz! – kérte. – Idegesítesz, Sam. Mondtam már? Azt hiszem, kellett volna. Tessék, most mondom. Sosem mondtál semmit, amikor Grace-szel voltál, én pedig nem tudtam, hogyan kellene kezelnem ezt. Mindenki mond nekem valamit. Bárkit beszédre tudok bírni. Minél tovább hallgattál, annál inkább el kellett gondolkodnom rajta, hogy mi a baj. Ránéztem. Tudtam, hogy csak igazolom az állítását, de nem tudtam, mit mondjak. – Ugye csak szórakozol velem? – folytatta. – Mire gondolsz? Sok minden eszembe jutott, de a legtöbb gondolat nem ölthetett testet. Nem mondhattam ki. Dühös, vádló gondolatok kavarogtak bennem. A vászonra festett Grace-hez fordultam, aki háttal ült nekem. – Arra gondoltam, hogy ez nem az a Grace, akit én ismerek. Odasétált hozzám, és megállt mellettem. Finoman elhúzódtam tőle, de észrevette. – Értem. Én viszont csak ezt a Grace-t ismerem. Lassan folytattam: – Magányosnak látszik. Fázik. – Azon gondolkodtam, hol lehet. – Független. Makacs. – Amy hirtelen felsóhajtott, és elfordult tőlem, mire megriadtam. – Nem gondoltam volna, hogy szörnyű anya vagyok. Az én szüleim nem engedték, hogy legyen magánéletem. Elolvastak minden könyvet, amit a kezembe vettem. Elmentek minden rendezvényre, ahová én. Minden este takarodó volt. Főiskolás koromig mikroszkóp alatt éltem, aztán soha többé nem mentem haza. Még mindig nem beszélek velük. Még mindig a hatalmas nagyítójukon keresztül néznek rám. – Távcsövet utánzott a kezével. – Azt hittem, nagyszerűek vagyunk, Lewis meg én. Amint Grace kezdett önállósodni, hagytuk. Nem fogok hazudni… Én is nagyon boldog voltam, hogy újra társasági életet élhettem. Ő pedig remekül megvolt. Mindenki azt mesélte, hogy a gyerekeiknek viselkedési problémáik vannak, vagy rosszul teljesítenek az iskolában. Ha Grace rosszul kezdett volna tanulni, változtattunk volna. Nem olyan volt, mint egy vallomás. Inkább, mint egy művész nyilatkozata. A problémák apró darabokra szedve és megszűrve a sajtó számára. Nem néztem Amyre. Csak a vászonra festett Grace-re. – Egyedül hagyták.

Csend volt. Talán nem számított rá, hogy mondok valamit. Vagy talán arra nem számított, hogy nem értek egyet vele. – Ez nem igaz – mondta. – Én viszont azt hiszem el, amit ő mesélt nekem. Ott voltam, amikor sírt maguk miatt. Az igaz volt. Grace nem színészkedik. – Sosem kért többet – mondta Amy. Most viszont ránéztem – fixíroztam a sárga szememmel. Tudtam, hogy kellemetlenül érzi magát, mindenki kellemetlenül érezte magát ettől. – Tényleg? Amy néhány pillanatig állta a tekintetemet, aztán félrenézett. Magában valószínűleg azt kívánta, bár ott hagyott volna az utcán. De amikor újra rám nézett, az arca nedves volt, és az orra kezdett előnytelenül kivörösödni. – Oké, Sam. Nem süketelünk, igaz? Tudom, hogy volt, amikor önző voltam. Volt, hogy azt láttam, amit látni akartam. De ez kétirányú dolog, Sam. Grace sem volt a világ legszeretőbb kislánya. – Elfordult, hogy a blúzába törölje az orrát. – Szereti? – kérdeztem. A vállára támasztotta az állát. – Jobban, mint ő engem. Nem feleltem. Nem tudtam, mennyire szerette Grace a szüleit. Azt kívántam, bár vele lennék inkább, mint itt, ebben a műteremben, ahol nem tudom, mit mondjak. Amy a fürdőszobába ment. Hallottam, hogy hangosan kifújja az orrát. Jó néhány méterre tőlem megállt, egy zsebkendőt szorított az orrához. Úgy nézett, mint amikor az ember komolyabb akar lenni, mint szokott. – Te szereted őt? – kérdezte. Éreztem, hogy ég a fülem, bár nem szégyelltem, amit érzek. – Itt vagyok – feleltem. Amy a száját rágta, majd leszegett fejjel bólintott. Aztán rám nézett, és megkérdezte: – Hol van? Nem mozdultam. Egy hosszú pillanat múlva a szemembe nézett.

– Lewis szerint megölted. Nem éreztem semmit. Még nem. Abban a pillanatban a szavak csak szavak voltak. – A múltad miatt – folytatta. – Azt mondta, hogy túl csendes vagy és furcsa, hogy a szüleid tettek tönkre. Hogy kizárt dolog, hogy azok után valaki normális legyen, és hogy megölted Grace-t, miután rájöttél, hogy Lewis nem fogja hagyni, hogy újra találkozzatok. A kezem majdnem ökölbe szorult, de nem hagytam, mert tudtam, hogy rosszul venné ki magát. Két kezem halott súlyként, ernyedten lógott, mintha nem tartozna a testemhez. Amy figyelt, a reakciómat mérlegelte. Tudtam, hogy szavakat akar, de nem volt mit mondanom. Nemet intettem. Szomorú kis mosoly játszott az arcán. – Nem hiszem, hogy megtetted volna. De akkor… hol van, Sam? Lassan bomlott ki bennem a nyugtalanság. Nem tudtam, hogy mitől. Talán a beszélgetéstől, a festékszagtól vagy az üzletben magára hagyott Cole miatt, de ott volt. – Nem tudom – mondtam az igazat. Grace anyja megérintette a karomat. – Ha előbb megtalálod, mint mi, mondd meg neki, hogy szeretem – kérte. Grace-re gondoltam, és a markomba gyűrt üres ruhára. Grace-re, messze, messze, elérhetetlenül az erdőben. – Bármi történjék is? – kérdeztem, bár nem hittem, hogy úgy tudná megígérni, hogy el is higgyem. Elengedtem a csuklómat. Csak most vettem észre, hogy a hüvelykujjammal a hegeket dörzsölgettem. Amy hangja határozottan csengett: – Bármi történjék is. Én pedig nem hittem neki.

Huszonegyedik fejezet Isabel Az A BAJ COLE St. CLAIRREL, hogy elhiszed minden szavát, és nem tudod elhinni egyetlen szavát sem. Mert olyan csodálatos, hogy könnyű bízni abban, hogy véghezviszi a lehetetlent. De ugyanakkor olyan hihetetlen szemétláda, hogy soha nem bízhatsz meg benne. A baj az volt, hogy én hinni akartam. Cole a farzsebébe akasztotta az ujjait, mintha azt akarná bizonyítani, hogy nem nyúl hozzám, míg én meg nem teszem az első lépést. A könyvek előtt állva úgy nézett ki, mint valami könyvtári poszter, amelyen celebek támogatják az olvasás fontosságát. COLE St. CLAIR: SOHA NE HAGYD ABBA AZ OLVASÁST! Láthatólag jól érezte magát erkölcsi magaslatán. És átkozottul jól nézett ki. Hirtelen eszembe jutott egy eset, amin apa dolgozott. Nem igazán emlékeztem a részletekre – valószínűleg több különböző esetről lehetett szó –, csak valami lúzerre, aki a múltban már elkövetett valamit, de ezúttal valami mással vádolták. Anya olyasmit mondott, hogy megilleti az ártatlanság vélelme. Sosem felejtem el apám válaszát, mert szerintem ez volt életében az első és egyetlen okos dolog, amit mondott: „Az emberek nem változtatják meg magukat. Csak az változhat, amit kezdeni akarnak magukkal.” Úgyhogy, ha apámnak igaza van, akkor a rám bámuló, nyílt, zöld szempár mögött a régi Cole rejtőzik, aki tud ugyanolyan lenni, mint régen, képes heverni a padlón, elinni az eszét, és összeszedni a bátorságát, hogy kinyírja magát. Nem tudtam, hogy ezzel elbírok-e. Végül azt mondtam: – És a vérfarkasság elleni gyógymód… az epilepszia? Cole tárgyilagosan felelt. – Az csak mellékhatás volt. Megoldom. – Belehalhattál volna.

Elmosolyodott, széles, gyönyörű mosollyal, amiről nagyon jól tudta, hogy széles és gyönyörű. – De mégsem. – Nem hiszem, hogy ettől nem lesz öngyilkos vállalkozás. Cole elutasító hangon azt felelte: – A kockáztatás nem öngyilkosság. Egyébként még az ejtőernyősöknek is komoly segítségre van szükségük. – Az ejtőernyősöknek van ernyőjük! Cole vállat vont. – Nekem pedig ott vagy te és Sam. – Még csak nem is tudtuk, hogy… – elhallgattam, mert megcsörrent a telefonom. Arrébb léptem, és ránéztem a kijelzőre. Apa. Ha volt alkalom, amikor hagyni kellett volna, hogy a hangposta vegye fel, hát ez lett volna az, de a tegnapi hegyibeszéd után muszáj volt felvennem. Éreztem, hogy Cole néz, miközben kinyitottam a telefont. – Igen, mi van? – Isabel? – Apám hangja egyszerre volt meglepett és… élénk. – Ha csak nincs egy másik lányod – feleltem. – Ami sok mindent megmagyarázna. Apám úgy tett, mintha nem hallotta volna. Még mindig gyanúsan jókedvű volt. – Véletlenül téged hívtalak. Anyádat akartam tárcsázni. – Hát, most elértél. Miért akartad felhívni anyát? Úgy hallom, fel vagy pörögve – mondtam. Cole szemöldöke a homlokára szaladt. – Vigyázz a szádra – telelte apám automatikusan. – Most hívott Marshall. A lány volt az utolsó csepp a pohárban. Ígéretet kapott, hogy a farkas falkánk lekerül a védett állatok listájáról, és elintézik a légi vadászatot. Az önkormányzat csinálja, ezúttal nem puskás parasztok. Helikopterek. Rendesen fogják csinálni, mint Idahóban. – Máris zajlik az akció? – kérdeztem. – Csak az a kérdés, hogy mikorra tudják időzíteni – mondta apám. – Össze kell szedni a forrásokat és az embereket, s a többi. Az utolsó mondatra esett le a tantusz – „a források és emberek” az a fajta süket duma volt, hogy nyilván Marshalltól szedte apám, és egyszerűen elismételte nekem néhány perccel később. Ennyi.

Cole arcáról eltűnt a laza jóképűség. Elárulhatott valamit a hangom, mert szúrós tekintettel figyelt, amitől kiszolgáltatottnak éreztem magam. Elfordultam. Azt kérdeztem apámtól: – Nem tudod, mikor lesz a vadászat? Úgy értem, nagyjából? Valaki máshoz beszélt. Az a valaki nevetett, aztán ő is nevetett. – Tessék? Isabel, nem tudok most beszélni. Egy hónap múlva talán, azt mondják. De dolgozunk rajta, hogy előbbre hozzák, helikopterpilóta kérdése, meg hogy kijelöljék a területet, azt hiszem. Otthon találkozunk. Hé, te nem vagy iskolában? – A mosdóban vagyok – feleltem. – Ja, jó, a suliban nem kell felvenned a telefont – mondta apám. Hallottam a háttérben egy férfihangot. – Mennem kell. Szia, nyuszi-fül! Összecsaptam a telefont, és az előttem lévő könyvekre meredtem. Egy Teddy Roosevelt-életrajz fejjel lefelé állt a polcon. – Nyuszifül – mondta Cole. – Ne kezdd te is! Megfordultam, és egymásra néztünk. Nem tudtam biztosan, menynyit hallott a beszélgetésből. De nem volt nehéz kivenni a lényeget. Volt valami Cole arcán, amitől furán éreztem magam. Azelőtt az élet számára csupán valami vicc volt, amit kicsit mókásnak talált, de inkább bénának. Ám az új információ birtokában ez a mostani Cole… bizonytalan volt. Egy-két másodpercre, mintha egészen a mélyére láttam volna, aztán az ajtó csilingelt, és az új Cole eltűnt. Sam állt ott, és az ajtó lassan becsukódott mögötte. – Rossz híreket kaptunk, Ringó – szólalt meg Cole, és megint a jó öreg Cole volt. – Meghalunk. Sam kérdő pillantást vetett rám. – Apám csinálta – mondtam. – Vadászat lesz. A helikopterpilótára várnak. Sam egy pillanatig csak állt és bámult. Furcsa eltökéltség ült az arcán. A háta mögött a táblán az állt: ZÁRVA. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy már épp mondani akartam valamit, mire Sam megszólalt, szinte hivatalos hangon: – Kihozom Grace-t abból az erdőből. A többieket is, de ő lesz az első.

Cole felkapta a fejét. – Ebben segíthetek.

Huszonkettedik fejezet Sam Az ERDŐ SÍKOS VOLT a többnapos esőtől. Cole ment elöl, biztosan lépkedett, látszott, hogy sokszor járt ezeken az ösvényeken. Isabel nagy nehezen elment az iskolába, és amikor Karyn megérkezett, hogy leváltson, Cole-lal villámgyorsan visszamentünk Beck házába. A kocsiban Cole előadta briliáns ötletét, hogyan kapjuk el Grace-t: csapdával. Alig akartam elhinni, hogy tévedtem. Azt hittem, minden idejét azzal tölti, hogy kuplerájt csináljon a házból, pedig azzal volt elfoglalva, hogy próbálta elejteni az állatokat. A farkasokat. Persze tudtam, hogy Cole körül minden olyan kiszámíthatatlan, hogy ezen sem lenne szabad meglepődnöm. – Hány ilyen izét csináltál? – kérdeztem, miközben az erdőben gyalogoltunk. A közelgő vadászaton gondolkodtam, de közben figyeltem, hogy gyorsan haladjunk a fák között. A világ olyan nedves, nyirkos volt, hogy kellett némi összpontosítás. Az előző esti viharból maradt esővíz csepegett rám, amikor kapaszkodónak használtam az ágakat, a lábam pedig folyton megcsúszott. – Ötöt – mondta Cole, és megállt, hogy egy fatönkhöz ütögesse a cipőjét. Sárdarabok hullottak a talpáról. – Kábé. – Kábé? Cole továbbment. – A következőt Tom Culpepernek csinálom – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. Maximálisan egyetértettem vele. – És mit tervezel, ha elfogod valamelyik farkast? Cole műöklendezésbe kezdett, amikor átlépett egy kupac szarvasürüléken.

– Rájövök, mitől változunk át. És rájövök, hogy te tényleg meggyógyultál-e. Meglepett, hogy még nem kért tőlem vérmintát. – Lehet – folytatta elgondolkodva Cole –, hogy legközelebb befoglak egy szerény kísérletbe. Nyilvánvalóan jobban ismertem már őt, mint hittem. – Vagy nem – válaszoltam. Séta közben hirtelen villanást láttam, ami Shelbyre emlékeztetett. Megálltam, lassan körbefordultam, és óvatosan átléptem egy korbácsszerű, élénkzöld, tüskés ágat a lábamnál. – Mit csinálsz, Ringó? – kérdezte Cole, és megállt, hogy bevárjon. – Fura szagot éreztem… – Elhallgattam. Nem tudtam, hogyan magyarázzam el. – A fehér farkas? Az a macerás? Ránéztem, Cole arcán ravaszság ült. – Igen. Shelby – mondtam. Nem tudtam rájönni, milyen szag volt. – Rossz ómen. Láttad mostanában? Cole kurtán bólintott. Éreztem, ahogy a csalódottság gyökeret ver bennem. Már hónapok óta nem láttam Shelbyt, és derűlátón azt reméltem, elhagyta az erdőt. Előfordult máskor is, hogy valaki elhagyta a falkáját. A legtöbb falkában volt egy bűnbak, akit zaklattak, elkergettek az élelemtől, kilöktek a rangsorból. Ők gyakran több száz kilométerre is elmentek, hogy új falkát alapítsanak, valahol messze a kínzóiktól. Valamikor régen Salem, egy idősebb farkas, akit emberként nem ismertem, volt a Boundary-erdő falkájának ómegája. De eleget láttam Shelbyből, amikor az agyhártyagyulladással küzdöttem, hogy tudjam, a lány értéke sokat csökkent Paul szemében, és így a falka rangsorában is. Mintha tudta volna, mit tett velem és Grace-szel. – Hogy érted, hogy rossz ómen? – kérdezte Cole. Nem akartam elmondani. Ha beszéltem volna Shelbyről, elő kellett volna vennem az emlékét a dobozból, ahová gondosan elpakoltam. De nem akartam. Óvatosan csak annyit mondtam: – Shelby jobb szeret farkas lenni. Rossz gyerekkora volt valahol, és nem igazán van rendben. – Amint kimondtam e szavakat, elöntött irántuk a gyűlölet, mert éppen ugyanezt mondta rólam Grace anyja. Cole felmordult:

– Beck épp az ilyeneket szereti. – Elindult, bizonytalanul követte Shelby nyomait. Egy pillanat múlva utána indultam, de elmerültem a gondolataimban. Eszembe jutott, amikor Beck hazahozta Shelbyt. Azt mondta, adjunk neki időt, adjunk neki teret, valamit, amire szüksége van – de nem tudtuk megadni neki. Hónapok teltek el, aztán jött egy meleg nap, mint a mai. Beck azt mondta: Megnéznéd, mit csinál Shelby? Nem igazán hitte, hogy valamiben sántikál, különben ő maga ment volna. Odakint találtam, a kocsibejárón guggolt. Megijedt, amikor meghallotta, hogy jön valaki, de amikor látta, hogy én vagyok, nyugodtan viszszafordult. Levegő voltam számára: sem jó, sem rossz. Csak voltam. Úgyhogy nem mozdult, amikor egyenesen odaléptem, ahol guggolt, fehérszőke haja az arcába hullott. Egy ceruza volt a kezében, és zsigerekben kotorászott vele, belek elnyúló hurkait nyújtotta egyenesre a ceruza hegyével. Közöttük egy fémes zöld, olajosnak tűnő szerv látszott. A belek másik végén egy seregély rángatózott és kapálózott a lábával. Shelby a beleinél fogva szegezte a földhöz. – Ez történik velük, amikor megesszük őket – mondta Shelby. Csak álltam ott döbbenten, próbáltam meghallani valami érzelmet a hangjában. Egy másik ceruzával a madár megcsonkított begyére mutatott. Az én egyik ceruzám volt a szobámból. Batmanes. Frissen kihegyezve. Az a gondolat, hogy bement a szobámba, sokkal valószerűbb és iszonyatosabb volt, mint a betonút szegélyén heverő, rángatózó, megkínzott állat. – Te csináltad? – kérdeztem, pedig tudtam a választ. Mintha meg sem szólaltam volna, azt mondta: – Itt az agy. A strucc szeme nagyobb, mint az agya. A seregély szemére mutatott. Láttam a ceruza hegyét, amint a fénylő, fekete felszínre ereszkedik, és a bensőmben valami megfeszült. A seregély teljesen mozdulatlanul feküdt. A vér lüktetését látni lehetett a zsigereiben. – Ne… – szóltam. Shelby a seregély szemébe szúrta a Batmanes ceruzámat. Mosolygott rajta, de a mosolyának semmi köze nem volt az örömhöz. A pillantása felém mozdult, de a fejét nem fordította el.

Álltam, a szívem úgy vert, mintha engem támadtak volna meg. Egyenetlenül, betegesen kapkodtam a levegőt. Néztem Shelbyt és a seregélyt, feketén, fehéren, vörösen, és nehéz volt felidéznem, milyen érzés a boldogság. Sosem mondtam el Becknek. Bebörtönzött a szégyen. Nem állítottam meg őt. Az én ceruzám volt. Büntetésből sosem felejtettem el a látványt. Velem volt, és ezerszer nehezebb volt, mint annak a kis madárnak a teste. S mily durva szörny ha ütött órája kullog Betlehembe, hogy megszülessen? Azt kívántam, bár meghalt volna Shelby. Azt kívántam, hogy ez a szag, amit Cole-lal követünk, csak a kísértete legyen, ígéret helyett emlék. Régen elég lett volna, ha csak elhagyja az erdőt, és keres egy másik falkát, de én már nem az a Sam voltam. Most azt reméltem, olyan helyen jár, ahonnan nincs visszatérés. De a szaga ott maradt a nedves aljnövényzetben, és túl erős volt. Életben volt. Itt járt. Mostanában. Megálltam hallgatózni. – Cole! Azonnal megállt, hallotta a hangomban a figyelmeztetést. Kis ideig semmi sem történt. Csak az erdő zúgó, élő illata ébredt fel, ahogy melegedett az idő. Madarak kiáltoztak fáról fára. Messze, az erdőn kívül kutya ugatott, mintha jódlizna. És aztán – távoli, nyugtalan hang. Ha nem álltunk volna meg, a léptünk zaja elnyomta volna. De így tisztán hallottam egy bajbajutott farkas sípoló, nyüszítő hangját. – Az egyik csapdád? – kérdeztem halkan Cole-t. Nemet intett. Újra meghallottam. Rossz érzésem támadt. Nem hittem, hogy Shelby az. A számhoz emeltem az ujjamat, Cole pedig az álla mozdulatával jelezte, hogy érti. Ha egy sérült állat az, nem akartam elkergetni, mielőtt segíteni tudnánk. Hirtelen magunk is farkasok lettünk, emberbőrben – hangtalanul figyeltünk. Mint amikor vadásztam, hosszú, alacsony léptekkel haladtam,

a talpam alig érintette az erdő talaját. Az ember nem tudatosan lopakodik. Félrehúztam az emberséget, és ott volt épp alatta a tudás, arra várva, hogy visszaszólítsam a felszínre. A talpam alatt csúszós és sikamlós volt a nedves agyag és a homok. Amikor odaértem egy sekély vízmosáshoz, kinyújtottam a karomat, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és a cipőm megcsúszott, torz lábnyomot hagyva maga után. Megálltam. Füleltem. Hallottam, ahogy Cole az egyensúlyáért küzdve felszisszen mögöttem. A farkas nyöszörgése most közelebbről hallatszott. A kétségbeesése felszakított bennem valamit. Közelebb óvakodtam. A szívem hangosan dobolt a fülemben. Minél közelebb mentem, annál inkább éreztem valami rosszat. Hallottam a farkas sípolását, de víz hangját is, amit nem értettem. A vízmosás alján nem folyt folyó, és messze jártunk a tótól. Mégis: loccsanások. Madár énekelt felettünk hangosan, és szellő emelgette a leveleket körülöttem, felfedve sápadt hátoldalukat. Cole felém nézett, de nem igazán rám, hallgatózott. A haja hosszabb volt, mint amikor találkoztunk, a színe is jobb. Furcsa módon úgy nézett ki, mint aki ide tartozik, óvatos, feszült erdőlakónak látszott. A szél virágszirmokat sodort körénk, bár nem láttunk virágzó fát a közelben. Hétköznapi, gyönyörű, tavaszi nap volt az erdőben, mégis egyenetlenül lélegeztem, és csak arra tudtam gondolni, hogy Erre a pillanatra egész életemben emlékezni fogok. Hirtelen tisztán, tökéletesen éreztem, hogy fuldoklom. Víz, hideg és mocskos víz zárult össze a fejem felett, víz égette az orrlyukaimat, szorította a tüdőmet. Emléktöredék volt, egyáltalán nem helyénvaló. Ahogy a farkasok kommunikáltak. És ekkor rájöttem, hol a farkas. Nem lopakodtam tovább, az utolsó néhány méteren csörtetve csúszkáltam végig. – Sam! – kiáltott rám Cole. Alig tudtam időben megállni. A jobb lábam alatt elporlott a föld, és csobbanva leesett. Biztonságos távolba húzódtam, és lekukucskáltam. Alattam sokkolóan sárga volt az agyag, valószerűtlen karmolás a sötét levelek között. Egy víznyelő volt, viszonylag új, amennyire a felszínre került fagyökerekből, a csúszós falakból kilátszó, göcsörtös boszorkányujjakból láttam. A verem széle megsérült, ahol beomlott. Az

eső biztosan túl sok volt a föld alatti barlang tetejének. A földomláskor keletkezett lyuk két és fél, három vagy talán négy méter mély is lehetett, nehéz volt megállapítani. Az alja narancssárga vízzel vagy sárral volt teli, amely elég sűrű volt hozzá, hogy rátapadjon a falakra, de elég híg, hogy meg lehessen fulladni benne. A vízen egy farkas lebegett, sártól összetapadt, csimbókos szőrrel. Már nem nyöszörgött, csak lebegett. Még csak nem is kapálódzott. A bundája túl mocskos volt, hogy felismerjem. – Életben vagy? – suttogtam. A hangomra görcsösen rúgott egyet, és felemelte a fejét, hogy rám nézzen. Grace. Rádió voltam, egyszerre minden állomásra hangolva, túl sok gondolatom támadt, és egyik sem számított. Most már láttam kínlódásának nyomait: a vízvonal feletti lágy agyagban a karomnyomokat, a verem oldalából kikapart lyukakat, egy sima nyomvonalat, ahol a teste visszacsúszott a vízbe. Egy ideje már itt lehetett, és amikor rám nézett, láttam, hogy belefáradt a küzdelembe. Én is láttam a mindent tudó, elgondolkodó, megértéssel teli pillantást. Ha a hideg víz nem tartotta volna a testét farkas alakjában, valószínűleg ember lett volna. Ettől sokkal rosszabb volt. Cole levegő után kapott, mielőtt mondott volna bármit. – Valamit, amire felmászhat? Valamit, amin legalább… Nem fejezte be, mert már a víznyelő szája körül keresgéltem. De mit tehettem a farkas Grace-szel? A víz legalább két méterre volt, és ha sikerült is volna találni valamit – talán a fészerben –, ami elég hosszú, hogy leeresszem a verembe, olyannak kellett lennie, amin járni tud, mivel kapaszkodni nem tudott. Egyáltalán rá tudtam volna venni, hogy rálépjen valamire? Ha lett volna keze, ujjai, akkor sem lett volna könnyű, de legalább nem tűnt volna lehetetlennek. – Ez semmire sem jó – mondta Cole, egy ágat lökdösve a lábával. A verem közelében csak néhány korhadt fenyőfa hevert, amelyeket a vihar és a kor döntött ki, semmi használható. – Van valami a házban? – Egy létra – feleltem. De legalább harminc percbe telt volna odavissza megjárni az utat. Nem hittem, hogy Grace-nek lett volna még fél

órája. A fák árnyékában is hideg volt idefent, és a vízben még hidegebb lehetett. Mennyire kell hidegnek lennie, hogy kihűljön? Gyámoltalanul visszaguggoltam a verem szélére. Ugyanazt a rettegést éreztem, mint amikor Cole rohamát figyeltem, és lassan megmérgezett. Grace közelebb evickélt hozzám, és figyeltem, ahogy megpróbálja megvetni a lábát, kimerültségtől remegő végtagokkal. Egyujjnyira sem próbálta kiemelni magát a vízből, mielőtt a mancsai elérték volna a falat. A feje épp csak a felszín felett volt, reszkető fülei félárbocon. Körülötte minden kimerült volt, hideg, legyőzött. – Nem bírja ki, amíg idehozzuk a létrát – mondta Cole. – Már nincs annyi ereje. Rosszul lettem a gondolattól. Megverten így szóltam: – Grace az, Cole. Ekkor rám nézett, kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Alattunk a farkas fülei felém rebbentek, egy pillanatig rám nézett, barna szeme sárga szememen függött. – Grace – mondtam neki. – Ne add fel! Ez mintha megacélozta volna: újra úszni kezdett, ezúttal a fal másik részéhez. Fájt, ahogy felismertem Grace-t ebben a komor eltökéltségben. Megint megpróbált felmászni, egyik válla a mocsokban, a másik mancsa a meredek falat kaparta a víz felett. A hátsó lábát megvetette valamin a vízfelszín alatt. Felfelé nyújtózkodva, rángatózó izmokkal az agyagfalhoz simult, az egyik szemét behunyta, hogy ne menjen bele a sár. Reszketve nézett fel rám fél szemmel. Nagyon könnyű volt ellátni a sár mellett, a farkas mellett, minden mellett, és belenézni abba a szembe, egyenesen Grace szemébe. És ekkor a fal megadta magát. A homok és a sár elsodorta Grace-t. A feje eltűnt az iszapban. Volt egy végtelen pillanat, amikor a barna vízfelszín mozdulatlan volt. Azokban a másodpercekben, míg ő a felszínre küzdötte magát, én döntöttem. Levettem a dzsekimet, a víznyelő széléhez léptem, és mielőtt átgondoltam volna a lehetséges következményeket, beleugrottam. Hallottam, hogy Cole a nevemen szólít, későn.

Félig csúsztam, félig zuhantam a vízbe. A lábam valami síkoshoz ért, és mielőtt megállapíthattam volna, hogy a verem alja az vagy csak egy kiálló gyökér, elmerültem. A víz marta a szememet egy másodpercig, aztán becsuktam. Abban a fekete pillanatban eltűnt az idő, eltűntek a korlátai, aztán talajt fogtam, és a víz fölé emeltem a fejemet. – Sam Roth, te állat – szólalt meg Cole. Csodálat volt a hangjában, ami valószínűleg azt jelentette, hogy nem döntöttem kifejezetten jól. A víz a kulcscsontomig ért. Mocskos volt, nyúlós és keservesen hideg. A veremben állva úgy éreztem, mintha nem lenne bőröm. Csak a csontjaim voltak és a körülöttük áramló jeges víz. Grace a szemközti falnak préselődött, a fejét a sárnak támasztotta, az arcán óvatosság és valami más tükröződött, amit farkas vonásai nem tudtak kifejezni. Most, hogy tudtam, milyen mély a víznyelő, rájöttem, hogy a hátsó lábain állhat, és a falnak támaszkodik, hogy tartalékolja az erejét. – Grace – szóltam hozzá, és a hangomra a pillantása rettegéssé keményedett. Próbáltam nem a szívemre venni, hiszen a farkas ösztönnek elsőbbsége volt, mindegy, milyen emberi pillantást véltem felfedezni korábban. Mégis újra kellett gondolnom a tervet, hogy felemelem. Nehéz volt összpontosítani – annyira fáztam, hogy sajgott a bőröm. Minden régi ösztönöm azt súgta, hogy kifelé a hidegből, mielőtt átváltozom. Nagyon hideg volt. Felettem Cole a verem szélére guggolt. Éreztem a nyugtalanságát, hallottam a kimondatlan kérdést, de nem tudtam, mit válaszoljak. Grace felé mozdultam, hogy lássam, hogyan reagál. Védekezve hátrahúzódott, és elvesztette a talajt a lába alól. Eltűnt a vízben, és ezúttal jó néhány lélegzetvételnyi ideig nem jött fel. Amikor felbukkant, sikertelenül próbálta megtalálni az előző pihenőhelyet, de a fal nem tartotta meg. Erőtlenül kapálózott, az orrlyukai a víz felett fújtattak. Nem volt sok időnk. – Lemenjek? – kérdezte Cole. Nemet intettem. Annyira fáztam, hogy alig jött ki hang a torkomon. – Túl… hideg. Át… átváltozol. A közelemben a farkas sípolt, nagyon halkan, idegesen.

Grace – gondoltam a szememet behunyva. – Kérlek, emlékezz rá, hogy ki vagyok. Kinyitottam a szememet. Nem volt ott. Csak egy lassú, sűrű fodrozódás, ahol elmerült. Előrelendültem, a cipőm a verem aljának laza talajába süllyedt, és kotorászni kezdtem. Kínzó másodpercek teltek el, és csak az iszapot éreztem és gyökereket. A verem, ami odamentről kicsinek látszott, most hatalmasnak és feneketlennek tűnt. Csak arra tudtam gondolni: Meghal, mielőtt megtalálom. Az ujjaimtól centiméterekre fog kimúlni, víz ömlik az orrába, és sárral telik mega tüdeje. Életem hátralévő napjaiban újra és újra át fogom élni ezt a pillanatot. Ekkor végre valami szilárdabbat tapintottam. Éreztem a nedves szőrt. Köré fontam a karjaimat, hogy felemeljem, és a feje a víz fölé kerüljön. Nem kellett aggódnom, hogy megharap. Ernyedt volt, pihesúlyú a vízben, szánalmas és megtört. Gallyakból és sárból összeállt test, hideg, akár egy hulla, hiszen már órák óta idelent lehetett. Barna lé bugyogott az orrából. A karom egyre csak rázkódott. Sáros arcára hajtottam a homlokomat – nem rezzent. Éreztem, hogy a bordái a bőrömnek préselődnek. Újabb ragacsos, mocskos, vizes lélegzetet fújt ki. – Grace – súgtam. – Nem így van vége. Minden kilégzése nedves volt és reszelős. Az agyam ide-oda szökdécselt az ötletek és tervek között – ha jobban kiemelhetném a vízből, ha felmelegíthetném, ha a víz fölött tudnám tartani, míg visszanyeri az erejét, ha Cole idehozza a létrát – de egyikre sem tudtam összpontosítani. Lassan mozogtam, hogy a folyékony sár fölött tartsam az arcát, a lábammal tapogatóztam az után, amin korábban ő állhatott. Felnéztem a lyuk peremére. Cole eltűnt. Nem tudtam, mit érezzek. Végre találtam egy csúszós, vastag gyökeret, ami elbírta a súlyomat, és a falnak támaszkodtam, a karomban Grace farkas testével. Magamhoz öleltem, míg meg nem éreztem furcsa, gyors szívverését a mellkasomon. Didergett, vagy a félelemtől, vagy a kimerültségtől, nem tudtam. Azt sem tudtam, hogyan kerülünk ki a veremből. De egyet tudtam: nem eresztem el.

Huszonharmadik fejezet Cole FARKASKÉNT KÖNNYŰ VOLT FUTNI. Minden izom arra született. A farkas testének minden része összeforrt, együtt mozgott, a farkas elméje pedig egyszerűen nem fogta fel, hogy valamikor is kifáradhat. Olyan volt hát a futás, mintha sosem állna meg, aztán: megállás. Emberként ügyetlen voltam és lassú. A lábam hasznavehetetlen volt a sárban, és annyi szar rakódott a talpamra, hogy le kellett rúgni, hogy tovább tudjak menni. Mire célhoz értem, a fészerhez, nem kaptam levegőt, és sajgott a térdem. De nem értem rá megállni. Már volt egy fél ötletem, hogy mit viszek el a fészerből, hacsak nem adódik jobb lehetőség. Kinyitottam az ajtót, és belestem. A tárgyak, amelyek végtelenül praktikusnak tűntek legutóbb, most használhatatlannak és nevetségesnek látszottak. Ruhák. Ételek dobozban. Palackos víz. Televízió. Takarók. Letéptem az ELLÁTMÁNY feliratú ládák tetejét, azt kerestem, amiért valójában jöttem: valamiféle kábelt, gumiszalagot, kötelet, összetekeredett óriáskígyót. Bármit, amit az egyik láda szájára tudtam volna erősíteni, és liftet csinálhattam volna belőle a farkasnak. De semmi sem volt. Mint egy farkasóvoda. Nasi és szundikálás. Káromkodtam az üres helyiségben. Talán kockáztatni kellett volna a plusz időt, hogy visszamenjek a házba a létráért. A veremben didergő Samre gondoltam, karjában Grace-szel. Hirtelen bevillant egy emlék: Victor kihűlt teste egy lyuk mélyén, a rádobált földdel. Csak a gondolataim játszottak velem, és nem mondtak igazat – Victort betakartuk, amikor eltemettük –, de ez elég is volt. Nem fogok még egy farkast eltemetni Sammel. Főleg nem Grace-t. Kezdtem rájönni, hogy Sam nem képes működni Grace nélkül, és ez a fajta szerelem csak akkor létezhet, ha a két ember biztosan mindig egymás mellett marad. Ha az egyenlet egyik oldala eltűnik, meghal, vagy kicsivel kevésbé tökéletes a szerelmében, a lehető legtragikusabb,

szánalmas történetté változik, nevetséges lesz a maga képtelenségében. Grace nélkül Sam egy poén nélküli vicc. Gondolkozz, Cole! Mi a logikus válasz? Apám hangja. Behunytam a szememet, magam elé képzeltem a verem falait, Gracet, Samet, saját magamat odafent. Egyszerű. Néha az egyszerű megoldás a legjobb. Kinyitottam a szememet, felkaptam két ládát, kiborítottam a tartalmukat a fészer padlójára, csak egy törülközőt vittem még magammal. Mintha életem legjobb fegyverei mindig is a legártalmatlanabb tárgyak lettek volna: üres műanyag ládák, üres CD, jelöletlen fecskendő, a mosolyom egy sötét szobában. Bevágtam magam mögött a fészer ajtaját.

Grace HALOTT VOLTAM, NÁLAM MÉLYEBB ÉS NÁLAM NAGYOBB VÍZBEN LEBEGTEM. Csak bugyborékoló lélegzet agyag a számban fekete csillagok látomása egy pillanat aztán egy pillanat aztán megint Grace. Lebegtem, holtan a nálam hidegebb és erősebb vízben. Maradj ébren! A teste melege feszítette a bőrömet tépte Kérlek, ha értesz engem Kifordítottak minden sárga volt, arany, a bőrömre kenve Maradj ébren Ébren voltam ébren voltam

Cole

A VEREMBEN KÍSÉRTETIES CSEND HONOLT, amikor odaértem, és féligmeddig arra számítottam, hogy Samet és Grace-t holtan találom. Hajdanán elloptam volna ezt az érzést, és írtam volna egy dalt, de azok az idők elmúltak. És nem voltak halottak. Sam felnézett rám, amikor a lyuk széléhez kúsztam. A haja a fejéhez tapadt abban a természetes rendetlenségben, ami miatt az ember általában felemeli a kezét, és gondolkodás nélkül megigazítja, de Samnek persze nem volt szabad keze. A válla rázkódott a hidegtől, és miközben vacogott, a melléhez szorította az állát. Ha nem tudtam volna, mit tart a karjában, sosem jöttem volna rá, hogy a kicsi, sötét alak egy élő állat. – Fel a fejjel! – szóltam le. Sam épp akkor nézett fel, amikor ledobtam a ládákat. Összerezzent, ahogy a víz felfröccsent, hideg cseppekkel szórva be a bőrömet. Éreztem, ahogy a farkas összerándul bennem, de szinte azonnal el is enyészett az érzés. Arra emlékeztetett, hogy végül farkassá változom majd, és nem azért, mert tűvel böködöm magam, vagy valami más kísérletet végzek. Végül átváltozom majd, mert nem tehetek ellene. – Cole? – kérdezte Sam. Zavarodottnak tűnt. – Állj rá a ládákra! Egy talán elég is. Milyen nehéz? – Ne-nem. – Akkor fel tudod adni nekem. – Vártam, míg merev mozdulatokkal a felszínen bukdácsoló láda felé indul. Le kellett nyomnia a víz alá, és felfordítani, hogy lépcsőként szolgáljon. Grace-t ölelve megpróbált előrehajolni, hogy elkapja a szélét. A farkas feje ernyedten, ellenállás nélkül billent el a mellkasáról. Világos volt, hogy nem tud bánni a ládával anélkül, hogy elengedné Grace-t, Grace-t viszont nem engedhette el, mert megfulladt volna. Sam csak állt, bámulta a lebegő ládát, a karja remegett Grace súlya alatt. Teljesen mozdulatlan volt. A teje kissé oldalra billent, a vizet nézte, vagy valamit azon túl. A vállát leengedte. Victor megtanított, hogyan ismerjem fel, mit jelent ez. Minden nyelven ugyanazt: feladta. Van, amikor az ember hátralép, és hagyja, hogy a másik szólózzon, és van, amikor előrelép, és átveszi az irányítást. Az az igazság, hogy sosem illett hozzám a nyugodtság.

– Vigyázz! – szóltam le, és nem igazán adtam időt Samnek, hogy válaszoljon. Félig csúszva, félig zuhanva leugrottam a verembe. Kis időre megszédültem, amikor a testem nem tudta, meddig esik még, és amikor meg kellett támaszkodnom, de aztán elkaptam a verem oldalát, épp, mielőtt a folyékony sár felszíne alá merültem volna. – Azt a rohadt… – leheltem, mert a víz hideg volt, nagyon hideg. Nem láttam tisztán Sam arckifejezését, de felfogta, hogy mit akarok. – Jo-jobb, ha sietsz. – Gondolod? – kérdeztem. De Samnek igaza volt. A hideg víz ráncigáit, csavargatott, bökdösött, piszkálta a farkast odabent. Megbillentettem az első ládát, a víz beleömlött, a súlya lehúzta a felszín alá. Próbáltam kordában tartani a gyomromat, felfordítottam a ládát, és belenyomtam az iszapba. A másikért nyúltam, hagytam, hogy megteljen vízzel, és oldalvást rátettem. Fogtam a lebegő fedelet, és a tetejére nyomtam. – Ta-tartsd meg! – mondta Sam. – Ha-hadd vigyem fel, aztán… Nem fejezte be, de nem is kellett. Megigazította a karjában Grace-t, majd fellépett az első ládára. A szabad kezemmel segítettem megtartani az egyensúlyát. A karjának éppolyan volt a hőmérséklete, mint a sárnak. Grace döglött kutyának látszott a karjában, ahogy Sam a következő ládára lépett. Az egész tákolmány ingott, de próbáltam megtartani. – Siess! – szisszentem fel. Istenem, de hideg volt a víz, nem tudtam megszokni. Farkassá változom… de nem, nem változom, most még nem. Megmarkoltam a ládák szélét. Sam ott állt az építmény tetején, a válla épp a verem szélénél. Bocsánat – suttogta, aztán kilódította a farkas testét a szárazföldre. Alig volt egy méter, de láttam, hogy fáj neki. Hozzám fordult. Még mindig reszketett a hidegtől. Olyan közel jártam a farkashoz, hogy éreztem az ízét a számban. – Előbb te mész ki – mondta Sam, vigyázott, hogy ne remegjen a hangja. – Nem akarom, hogy átváltozz. Nem igazán én voltam a fontos, nem nekem kellett azonnal kimászni a lyukból, de Sam nem tűrt ellentmondást. Lemászott a ládákról, és nehézkesen a vízbe csobbant mellettem. A beleimben akkora csomó volt, mint a fejem, megszorult és kiengedett. Úgy éreztem, mintha a rekeszizmomban ujjak volnának, és lábujjhegyen lopakodnának fel a torkomba. – Igyekezz! – mondta Sam.

Bizsergett és zsongott a fejbőröm. Sam megmarkolta az államat, olyan keményen, hogy fájt. A szemembe bámult, én pedig éreztem, hogy a bennem lakó farkas válaszol a kihívásra, és ez a kimondatlan ösztön erőt adott a parancsának. Ezt a Samet nem ismertem. – Mássz! – parancsolta. – Kifelé! Ha pedig így mondta, muszáj volt. Rángatózó testtel felmásztam a ládákra, kitapogattam a víznyelő peremét. Pillanatról pillanatra erősödött bennem az érzés, hogy ember vagyok, és elhalványult farkas létem, bár éreztem a saját szagomat, az átváltozás szagát. Minden alkalommal végigsöpört rajtam, amikor megmozdítottam a fejemet. Egy kicsit megálltam, hogy összeszedjem magam, majd hason csúszva kimásztam a lyukból. A mozgásom nem volt valami szexis, ennek ellenére le voltam nyűgözve magamtól. Néhány méterre tőlem Grace az oldalán feküdt mozdulatlanul, de lélegzett. Alattam Sam bizonytalanul fellépett az első ládára, és próbálta megtartani az egyensúlyát. – Egy másodperc, és ledől ez a vacak – szólt Sam. – Megfognád a… – Meglesz – feleltem. Tévedett, nem volt egy másodperce sem. Épphogy sikerült felmásznia a második műanyag ládára, amikor megbillent az egész tákolmány. Felnyújtotta a kezét, és szinte ugyanabban a pillanatban elkaptam a karját. A ládák ledőltek. Nagyobb loccsanásra számítottam. Sam eközben a másik karját is fellendítette. Megvetettem a lábamat a víznyelő felázott peremén. Még jó, hogy Sam vékony, a végtagjai meg, mint a faágak, máskülönben mindketten a veremben végeztük volna. Aztán vége lett. Hátratámaszkodtam a karomra, kapkodtam a levegőt. Egyetlen porcikámat sem kímélte meg a víznyelő mocskos sara. Sam Grace mellett ült, és nézte a kis sárbuborékokat, ahogy ökölbe szorítja és ellazítja az ujjait. A farkas nyugodtan feküdt mellette, gyorsan kapkodta a levegőt. Sam megszólalt: – Nem kellett volna lejönnöd. – Dehogynem – feleltem. Felnéztem, és láttam, hogy valóban néz. Az erdő sötétjében nagyon világos volt a szeme. Meglepően farkasszerű. Eszembe jutott, ahogy megmarkolta az államat, és megparancsolta, hogy másszak. Ha másra

nem is, a farkas ösztöneimre hatott. Legutóbb akkor bámult valaki így az arcomba, és parancsolta meg, hogy figyeljek és összpontosítsak, amikor először változtam át. A hang pedig Geoffrey Beck hangja volt. Sam felemelte a kezét, és megérintette Grace oldalát. Láttam, ahogy a bundája alatt végigsimít a bordáin. – Van egy vers, ami így szól – kezdte. – „Wie lange braucht man jeden Tag, bis man sich kennt.” Tovább simogatta a farkas bordáit összeráncolt szemöldökkel, míg az nyugtalanul kissé megemelte a fejét. Sam az ölébe tette a kezét. – Azt jelenti, hogy „mily soká tart minden nap megismernünk egymást”. Nem bántam igazán tisztességesen veled. Nem számított, ha Sam mondta, de valahogy mégis. – Tartsd meg a sváb költészetet Grace-nek! – feleltem egy kis idő múlva. – Kezdesz furcsa lenni velem. – Komolyan mondom – Így Sam. Nem néztem rá, amikor válaszoltam: – Én is komolyan mondom. Még ha meggyógyultál is, hihetetlenül abnormális vagy. Sam nem nevetett. – Fogadd el a bocsánatkérésemet, Cole, és többé egy szót sem szólok róla. – Jó – feleltem. Felálltam, és odadobtam neki a törülközőt. – Bocsánatkérés elfogadva. A védelmedben mondom, hogy nem igazán érdemlem meg a tisztességes bánásmódot. Sam óvatosan a farkas teste köré tekerte a törülközőt. Grace megrándult az érintésétől, de túl kimerült volt, hogy valójában reagáljon. – Nem ezért hoztam fel – mondta végül. – Az embereknek nem kiérdemelniük kell a kedvességet. Kiérdemelni a gonoszságot kell. Hirtelen az jutott eszembe, hogy Isabellel hová vezetne egy ilyen beszélgetés. Ő nem értene egyet. De csak azért, mert Isabel számára a kegyetlenség és a kedvesség néha ugyanaz volt. – Mindegy – szólt Sam. De nem mondott mást. Grace testét szorosan a törülközőbe tekerte, hogy akkor se tudjon megmozdulni, ha összeszedi az erejét. A ház felé indult. Ahelyett, hogy követtem volna, visszaléptem a víznyelő peremére, és lenéztem. A ládák még ott lebegtek a híg sárban, annyira befedte őket a

koszos massza, hogy lehetetlen volt megállapítani az eredeti színüket. Nem moccant a vízfelszín, semmi nem árulta el, milyen mély. Beleköptem. A sár olyan sűrű volt, hogy nem is fodrozódott, amikor leért a felszínre. Pokoli lett volna ott meghalni. Mintha minden egyes halálnem, amelyet kipróbáltam, könnyű lett volna ehhez képest. Akkor nem tűnt annak, amikor a padlón fetrengve hajtogattam a senkinek, hogy elégelégelégeléglegyenvége. Sosem gondoltam végig igazán, hogy milyen kiváltság Cole-ként, és nem valami másként meghalni.

Huszonnegyedik fejezet Isabel A SZÜLEIMNEK VOLT EGY SZOKÁSUK, még mielőtt Jack meghalt. Kiválasztottak egy időpontot, persze olyat, amikor Jackkel épp csinálni akartunk valamit, néha házit, de sokkal gyakrabban a barátainkkal akartunk lenni, mondjuk, megnézni egy új filmet – mire elraboltak minket. Az Il Pomodoróba. vittek. Ez, a gyengébbek kedvéért, azt jelenti, hogy „A Paradicsom”, ha hozzám hasonlóan nem beszélnének hülyéül. Az Il Pomodoro másfél órányira van Mercy Fallstól a semmi közepén, ami sokat elmond róla, mert Mercy Falls eleve a semmi közepén van. Miért kell elutazni az egyik semmiből a másikba? Mert ugyan a legtöbben tökös ügyvédként ismerték apámat, aki egy velociraptor gyorsaságával és könnyedségével belezi ki az ellenfeleit, én tudtam az igazságot: apám érzelmes kiscicává változott az olasz tenorénekes édes dudorászásának kíséretében fokhagymás grissinit felszolgáló pasasok kezei között. Úgyhogy, miután átvészeltem a tanítási napot, és majd megdöglöttem, hogy vége legyen, és átmehessek Beck házához, megnézni, mire készül Sam és Cole, rá kellett jönnöm, hogy szülők általi gyermekrablás zajlik. Már egy éve is elmúlt, hogy utoljára megtörtént. Nem voltam felkészülve, a védelmi rendszerem nem volt bekapcsolva.

Alig léptem ki az iskolából, amikor megcsörrent a mobilom. Persze, hogy apám volt az, úgyhogy jogos haragját elkerülendő, felvettem. Kinyitottam a telefont, és intettem Mackenzie-nek. A válla felett megbillegtette az ujjait, vissza se nézett rám. – Igen, mi van? – kérdeztem. Megnyomtam az autóriasztó gombját, és kinyitottam a kocsit, hogy tudjam, milyen messze lehetek még tőle. – Ha végeztél, egyenesen gyere haza – mondta apám. A háttérben zubogott a víz, és egy sminktáska csattant. – Az Il Pomodoróba megyünk, és amint hazaértél, indulunk. – Ez most komoly? – kérdeztem. – Házim van, és korán kell kelnem holnap. Menjetek nélkülem, romantikus lesz. Apám könyörtelen jókedvűséggel nevetett: Ha. Ha. Ha. – Társasággal megyünk, Isabel. Egy kis ünnepség lesz. Mindenki szeretne találkozni veled. Rég voltunk már együtt. –- Anyám hangját hallottam a háttérben. – Anyád azt mondja, ha eljössz, kifizeti az olajcserét a járgányodon. Feltéptem a dzsip ajtaját, és a pocsolyára fintorogtam, amelyben álltam. A héten minden csupa víz volt. Meleg csapta meg az arcomat, ahogy kinyitottam az ajtót. Már elég meleg volt az idő, hogy felfűtse a kocsit. – Azt már akkor megígérte, amikor elmentem helyette a tisztítóba. Apám közvetítette az információt anyámnak. Kis szünet állt be. – Azt mondja, elvisz Duluthba valami izére, amit melírozásnak hívnak. Várjunk, ez a hajad? Nem igazán rajongok a… – Tényleg nem akarok menni – szakítottam félbe. – Terveim voltak. – Aztán beugrott valami. – Mit ünnepeltek már megint? A farkas vadászattal kapcsolatos? – Hát igen, de nem fogunk egész este arról beszélni – felelte apám. – Jó móka lesz. Majd… – Jó. Rendben. Megyek. Mondd meg anyának, hogy inkább vágatnom kell, mint festetni. És nem annál a majomnál, akinél ő szeret. A múltkor is úgy néztem ki, mint egy focistafeleség. Szerintem a kilencvenes évek mini sorozataiból tanult hajat vágni. – Beszálltam, indítottam, és próbáltam megfeledkezni az előttem álló estéről. Inkább azon gondolkodtam, hogy amit Grace-ért és Samért tettem, soha nem tenném meg senki másért.

– Boldoggá teszel, Isabel – mondta apám. A kormánykerékre fintorogtam. De valahogy el tudtam hinni neki. Valahányszor az II Pomodoróba mentünk, elgondolkodtam, vajon hogyan tudta beszippantani ez a hely a szüleimet. Kaliforniaiak voltunk, bárhol felismertük a minőségi kulináris élményt. Ennek ellenére itt ültünk a piros-fehér kockás abrosszal letakart asztalnál, és valami szerencsétlen főiskolás operaénekes énekelt, miközben gondosan átnéztük az étlapot, és rágcsáltuk a négy különböző kenyérfélét, amelyek közül egyik sem tűnt olasznak, hanem mind minnesotai lehetett. Az étterem sötét volt, a belmagasság kicsi, a falak hangszigetelve. Egy olaszamerikai sírkamra pestóval. Körülbelül tizenöten voltunk. Mindent elkövettem, hogy az ültetésnél apám mellett maradjak, hiszen azért jöttem el, hogy halljam, amit ő mond. Végül mégis közénk ültettek egy Dolly nevű nőt. A másik oldalamon a fia ült, aki úgy nézett ki, mintha a haját egy szélcsatornában lőtte volna be, háttal a huzatnak. A grissinim végét csipkedtem, és próbáltam úgy mozogni, nehogy hozzáérjek a könyökömmel az asztalszomszédaimhoz. Villanást láttam, valami átrepült az asztal felett, beesett a blúzomba, és megpihent a mellemen. Velem szemben egy másik szélcsatornaszökevény ült – talán egy tesó –, és vigyorogva pillogott a szomszédomra. Dolly észre sem vette, anyámmal beszélgetett apám másik oldalán. Az asztal fölé hajoltam. – Ezt ismételd csak meg – mondtam elég hangosan, hogy túlkiabáljam az operaénekest, Dollyt, anyámat és a grissini illatát –, és az elsőszülött gyerekedet eladom az ördögnek. Amikor hátradőltem, a mellettem ülő srác így szólt: – Elég idegesítő gyerek, bocsánat. – De tudtam, hogy valójában arra gondol: Micsoda jó kis beszélgetésindító, kösz, öcsém! Persze Grace azt mondta volna, hogy Talán csak kedves akar lenni, mert Grace mindig szépeket gondolt mindenkiről. Jack viszont velem értett volna egyet. Persze az utolsó alkalom járt a fejemben, amikor még ő is itt volt. Jack velem szemben ült, a háta mögött borosüvegek sorakoztak, épp ahogy most. Jack aznap seggfej volt, hiába próbáltam utólag kitörölni. Mintha nem hiányozna „rendesen”, ha megengedném magamnak, hogy

arra is emlékezzek, mennyire utáltam néha. Inkább azt próbáltam felidézni, milyen volt, amikor koszosan, vigyorogva állt a kocsibejárón, bár mostanában inkább csak a mosoly emlékére emlékeztem már, mint magára a mosolyra. Ha túl sokat gondoltam rá, súlytalanná váltam, és gyökértelen lettem. Az operaénekes végre abbahagyta a dalolást, az udvarias tapsot meghajlással fogadta, majd az oldalt álló kis színpadra ment, ahol egy hozzá hasonlóan erkölcstelen jelmezbe öltözött emberrel tárgyalt. Apám megragadta az alkalmat, és a kanalával megkocogtatta a poharát. – Pohárköszöntő azoknak, akik ma este isznak. – Nem állt fel, csak félig felemelkedett a székről. – Marshallra, amiért hisz abban, hogy véghezvihetjük. És Jackre, aki ma este nem lehet velünk… – Elhallgatott, aztán folytatta: – …de nyaggatna minket a maga pohár boráért, ha itt lenne. Szerintem gáz pohárköszöntő volt, de azért hagytam, hogy Dolly és a szomszéd kölyök koccintson velem. Gúnyos mosolyt vetettem a szemben ülő srácra, és elhúztam a poharamat, mielőtt a sajátját felemelhette volna. Majd később kiszedem a galacsint a blúzomból. Marshall az asztal végén ült. A hangja úgy zengett, mint apámé soha. Magával ragadó, kongresszusi hanghordozással beszélt, illett hozzá az olyasmi, mint hogy Kevesebb adóterhet a középosztálynak, meg Köszönjük az adományát, meg hogy Szívem, idehoznád a kacsás pulóveremet? Érces hangon ezt mondta: – Tudtátok, hogy nektek vannak a legveszélyesebb farkasaitok Észak-Amerikában? – Mosolygott, szélesen és elégedetten, hogy megoszthatja velünk ezt az információt. A nyakkendőjét meglazította, mint aki barátok között van, és nem dolgozik. – Míg a Mercy Falls-i falka nem aktivizálódott, csak két halálos farkas támadást jegyeztek fel Észak-Amerikában. Összesen. Emberek ellen, persze. Nyugaton jó néhány jószágot megöltek, az biztos, ezért állapították meg a kétszázhúsz fős farkas kvótát Idahóban. – Ennyi farkast lőhetnek le a vadászok? – kérdezte Dolly. – Abban biztos lehetsz – felelte Marshall. Olyan váratlanul jött elő a minnesotai akcentusa, hogy meglepődtem. – Az jó sok farkas – mondta Dolly. – Van itt ennyi farkas egyáltalán?

Apám bekapcsolódott a beszélgetésbe. Marshallhoz képest sokkal elegánsabb, kulturáltabb volt. Természetesen az Il Pomodoróban ültünk, szóval milyen lett volna, de akkor is. – Nincs. A Mercy Falls-i falkát csak húsz-harminc fősre becsülik. Legfeljebb. Belegondoltam, Sam hogy venné ezt a beszélgetést. Kíváncsi voltam, mire jutottak Cole-lal, mit akarnak csinálni, ha egyáltalán tesznek valamit. Eszembe jutott Sam furcsa, eltökélt arckifejezése az üzletben, és ettől üresnek és tehetetlennek éreztem magam. – Hát akkor mitől olyan veszélyes a mi falkánk? – kíváncsiskodott Dolly, az ujjaira támasztott állal. Nem volt nehéz felismerni ezt a trükköt, hisz én is elég gyakran használtam. Az érdeklődő tudatlanság csodálatosan vonzotta a figyelmet. – Attól, hogy ismerik az embereket – válaszolt apám. Intett az egyik pincérnek: Készen vagyunk. – A farkasokat a félelem tartja távol, és ha nincs félelem, egyszerű nagy testű, területvédő ragadozókká válnak. A múltban Európában és Indiában éltek megrögzött emberevő farkasok. – A hangjában nem volt nyoma érzelemnek. Amikor azt mondta, emberevő, nem arra gondolt, hogy Jack gyilkosai. Apámnak most célja volt, küldetése, és amíg erre összpontosított, minden rendben is volt. A régi apu bújt elő belőle, erős és idegesítő, de bárki büszke lehet rá, és csodálni lehet. Jack halála óta nem láttam ilyennek. Keserűen vettem tudomásul, hogy ha nem Sam, Grace és Cole forgott volna veszélyben, ebben a pillanatban boldog lehettem volna, annak dacára, hogy ott kellett ülnöm az Il Pomodoróban. Anyám és apám úgy mosolygott és csacsogott, mint régen. Nem nagy ár mindezért. Visszakaphatnám a szüleimet – de minden igaz barátomat el kellene veszítenem. – Ó, nem, jelentős populáció él Kanadában – magyarázta apám a szemközt ülő férfinak. – Ez nem a számok játéka – tette hozzá Marshall, mert senki nem mondta volna ki, ha ő nem. Senkinek nem volt erre valódi válasza. Mind összerezzentünk a meglepetéstől, amikor az énekes megint rákezdte. Láttam, hogy Marshall azt mondja: Jaj, istenem, de nem lehetett hallani a szoprán süvítése mellett.

Egyszerre éreztem meg, hogy rezeg a mobilom, és hogy valami csiklandozza a nyakamat a galléromnál. Felnéztem, és láttam, hogy a szemközt ülő hülyegyerek vigyorog rám ostobán, miután újabb galacsint hajított az ingembe. A zene túl hangos volt, hogy bármit is mondjak neki, de nem is volt baj, mert csak illetlenségek jutottak eszembe. Ráadásul valahányszor odanéztem, újra Jack jutott eszembe, ahogy itt ült velünk, most pedig azokról az állatokról beszélgetünk, amelyek megölték, és nem arról, hogy ő soha többé nem mehet étterembe. Összerezzentem, amikor valami hozzám ért, ezúttal a hajamhoz. A mellettem ülő srác érintett meg a halántékomnál. – …valami van a hajadban – ordította túl az énekest. Felemeltem a kezemet, hogy hagyjon békén. Apám Marshall felé hajolt az asztal fölött, jóindulatú ordítozásba merültek, próbálták túlkiabálni a Bizet-re hasonlító zajt. Hallottam, hogy azt kiáltja: – A levegőből mindent látni lehet. – Elővettem a telefonomat, és kinyitottam. Sam telefonszáma láttán furcsa, ideges csomó lett a gyomromban. SMS-t küldött, tele hibákkal. megtalaktuk. rossz uolt de Cole ugx viselkedeut mintegy hős. gomdoltam tudni akarod, s Neveket nem írt. Sam tudott okos lenni, ha akart. Bár nehéz volt a Cole és a hős szavakat egy mondatba helyezni. A hős valamiféle lovagiasságot sugallt. Próbáltam válaszolni az asztal alatt, hogy ne lássa a mellettem ülő segítőkész srác és Dolly a másik oldalon. Megírtam, hogy vacsorázom, és meghallgatom a vadászat részleteit, később pedig beszélünk. Vagy átmegyek. Amikor ott tartottam, hogy átmegyek, megint éreztem azt a rándulást a gyomromban, azt a feszült bűntudatot, amelynek nem tudtam az okát. Abbamaradt az éneklés, körülöttem tapsoltak – Dolly az arcához emelte a kezét, és a fülem mellett tapsolt –, de apám és Marshall tovább beszélgetett, egymás felé hajolva az asztal felett, mintha semmiféle zene nem szólt volna. Apám hangját tisztán lehetett hallani:

– …kihajtjuk őket az erdőből, ahogy azelőtt, de most több emberrel, állami engedéllyel, az Állatvédelmi Szolgálat engedélyével meg minden, és ha kiérnek a nyílt terepre északon, a helikopterek és a mesterlövészek átveszik. – Azt mondtad, Idahóban kilencven százalékos volt a siker? – kérdezte Marshall. Úgy tartotta a villáját az előétel felett, mintha jegyzetelt volna. – A többi nem számít – mondta apám. – A falka nélkül nem maradnak meg. Kettőnél több farkas kell, hogy zsákmányt tudjanak ejteni. A telefonom ismét vibrálni kezdett a kezemben, és kinyitottam. Ismét Sam. azt hittemmeg fog halni isabel. úgy megkonnyebbulteo hogy az mar faj. Hallottam, hogy az asztal túloldalán a srác felnevet, és tudtam, hogy megint rám dobott valamit, de nem éreztem. Nem akartam ránézni, mert láttam volna az arcát a fal előtt, ahol Jack ült valaha. Hirtelen éreztem, hogy rosszul leszek. Nem távoli lehetőség volt a rosszullét, hanem abban a pillanatban ki kellett mennem, nehogy kínos helyzetbe kerüljek. Hátratoltam a székemet, Dollynak löktem, aki egy ostoba kérdés közepén járt. Átmentem az asztalok, az énekesek és a Minnesota közelében sem honos tengeri herkentyűkből készített előételek között. Odaértem a mosdóba – egy helyiségből állt, nem voltak fülkék, minden egy térben volt, mint egy családi fürdőszobában, nem mint egy étteremben –, és becsuktam magam mögött az ajtót. A szám elé tett kézzel nekidőltem a falnak. De nem lettem rosszul. Sírva fakadtam. Nem lett volna szabad elengednem magam, hiszen vissza kellett mennem a többiekhez, a kivörösödött szemem és orrom pedig elárul majd. De nem tehettem róla. Mintha fojtogattak volna a könnyeim. Alig kaptam levegőt. A fejem tele volt az asztalnál ülő Jackkel, a seggfejségével, apám hangjával, amint a helikopteres mesterlövészekről beszél, hogy Grace majdnem meghalt anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna róla, a hülye kölyökkel, aki kenyeret hajigáit a ruhámba – ami valószínűleg amúgy is túl kivágott volt egy családi vacsorához –, Cole pil-

lantásával, ahogy lenézett rám az ágyon fekve, és azzal, ami végleg kiborított, Sam őszinte, megtört SMS-ével Grace-ről. Jack meghalt, apám mindig megkapta, amit akart, én Cole St. Clairt akartam, és gyűlöltem, és senki, de senki nem érzett irántam úgy, ahogy Sam érzett Grace iránt, amikor elküldte az SMS-t. A hátamat a mosdó alatti szekrénynek vetve ültem apadión. Eszembe jutott, milyen komiszul viselkedtem, amikor Beck házában a földön fekve találtam a kikészült Cole-t – nem legutóbb, hanem amikor azt mondta, ki kell jutnia a testéből, vagy megöli magát. Azt hittem, gyenge, önző, elkényeztetett. Most már értettem. Ha akkor valaki azt mondta volna, Isabel, én tudom, mitől múlik el, vedd be ezt a tablettát… lehet, hogy bevettem volna. Kopogtak az ajtón. – Foglalt – szóltam ki dühösen, amiért a hangom vaskos, és nem jellemző rám. – Isabel? – kérdezte anyám. Annyira sírtam, hogy elakadt a lélegzetem. Próbáltam egyenletesen válaszolni. – Mindjárt megyek. Megmozdult a kilincs. Siettemben nem zártam be az ajtót. Anyám belépett, és becsukta az ajtót. Megszégyenülten lesütöttem a szememet. Csak a lábát láttam. Azt a cipőt viselte, amit tőlem kapott. Ettől megint sírni akartam, és amikor megpróbáltam lenyelni a zokogást, szörnyű, fojtott hang tört ki belőlem. Anyám leült mellém a padlóra, ő is a mosdónak támaszkodott. Rózsaillata volt, mint nekem. A térdére támasztotta a könyökét, és megdörzsölte az összeszedett dr. Culpeper arcot. – Majd azt mondjuk, hogy hánytál – mondta. A tenyerembe temettem az arcomat. – Megittam három pohár bort. Úgyhogy nem vezethetek. – Elővette a kocsikulcsát, és odatartotta elém, hogy lássam az ujjaim között. – De te igen. – És apa? – Apa haza tud jönni Marshallal. Jó páros. Ekkor felemeltem a fejemet. – Meglátnak.

Nemet intett. – Majd ezen az ajtón megyünk ki oldalt. Nem kell elmennünk az asztal mellett. Felhívom apádat. – A táskájából kivett zsebkendővel megtörölte az államat. – Utálom ezt az istenverte éttermet. – Oké – mondtam. – Oké? – Oké. Felállt, én pedig megfogtam a kezét, hogy felsegíthessen. – Azért nem kellett volna a padlóra ülni. Mocskos, és elkaphatsz egy rotavírust, vagy MRSA-t vagy valamit. Mit keres az a kenyérdarab az ingedben? Óvatosan kivettem a galacsinokat a ruhámból. Egymás mellett állva a tükör előtt kísértetiesen hasonlítottunk egymásra, csak az én arcom egy könnyes, zilált romhalmaz volt, az övé meg nem. Épp az ellenkezője az ide vezető tizenkét hónapnak. – Oké – mondtam. – Menjünk, mielőtt megint elkezdenek énekelni.

Huszonötödik fejezet Grace NEM EMLÉKEZTEM, mikor ébredtem fel. Csak arra emlékeztem, hogy vagyok. Felültem, hunyorogtam az éles fényben, a két tenyerembe fogtam az arcomat, és megsimítottam a bőrömet. Mindenem fájt – nem ahogy az átváltozástól szokott, hanem mintha egy földcsuszamlás alatt ragadtam volna. Alattam hideg, könyörtelen kőpadló volt. Nem volt ablak, és a mosdókagyló feletti vakító izzók sora mindent állandó nappali fénybe borított. Beletelt egy percbe, míg eléggé összeszedtem magam, hogy körülnézzek, és még egybe, hogy felfogjam a látottakat. Fürdőszoba. A mosdókagyló mellett valami hegységet ábrázoló, bekeretezett képeslap. Üveg zuhanyfülke, nem kád. Csukott ajtó. A felismerés hirtelen tört rám

– Beck házának emeleti fürdőszobája. Ó! Amit ez jelentett, egyszerre vágott mellbe: visszajutottam Mercy Fallsba. Visszajutottam Samhez. Túl kába voltam, hogy rendesen értékeljem ezt. Talpra álltam. A lábam alatt a padló csupa sár és kosz volt. A színétől – beteges sárga – köhögni kezdtem, fuldokoltam a vízben, ami nem létezett. Mozgásra lettem figyelmes, és a szám elé kapott kézzel megdermedtem. De csak én voltam: a tükörben Grace csupasz változata, csupa borda, nagyra nyílt szemek, ujjakkal eltakart száj. Leengedtem a kezemet, és megérintettem a legalsó bordámat, majd, mintha célzásképp tenné, megkordult a gyomrom. – Kissé elvadultnak látszol – suttogtam magamnak, csak hogy lássam mozogni a számat. A hangom is azt jelezte, hogy önmagam vagyok. Ez jó volt. A mosdókagyló sarkán egy ruhakupac volt, olyan különös precizitással összehajtogatva, mintha az illető gyakran hajtogatna ruhát, vagy egyáltalán nem. Felismertem a hátizsákom tartalmát, amit magammal hoztam Beck házába, amikor hónapokkal ezelőtt idejöttem. Felvettem a kedvenc hosszú ujjú, fehér pulcsimat, fölé egy kék pólót – olyanok voltak, mint a régi barátok. Aztán farmert és zoknit húztam. Nem volt melltartóm és cipőm – mindkettő a kórházban maradt, vagy akárhol, ahol az ilyesmi marad vérző lányok után. Az eredmény a következő volt: lány voltam, aki farkassá változott, és majdnem meghaltam, és ami szinte egész nap zavarni fog, hogy melltartó nélkül kell lennem. A ruhák alatt egy levél volt. Egy kis fura csiklandást éreztem a gyomromban, amikor megpillantottam Sam ismerős kézírását, amely összefolyt, alig volt olvasható. GRACE! Valószínűleg ez volt a legszörnyűbb dolog, amit valaha tettem, hogy a barátnőmet bezártam a fürdőszobába. De nem tudtuk mit tegyünk, míg át nem változol. Idekésztettem a ruháidat. Az ajtó nincs bezárva, úgyhogy ki tudod nyitni, amint lesznek ujjaid. Alig várom, hogy lássalak. S

Boldogság. Ez volt az az érzés. Az üzenetét a kezemben tartva próbáltam felidézni a történteket, amelyekről írt. Próbáltam visszaemlékezni, hogy bezárt ide, hogy kihozott az erdőből. Mintha egy színész nevére próbáltam volna emlékezni, miután láttam halványan ismerős arcát. A gondolataim őrjítően táncoltak. Semmi, semmi, de aztán – fuldokoltam a sötétség és a sár emlékétől. Shelby. Emlékeztem Shelbyre. Nyelnem kellett egyet, nagyot, aztán újból felnéztem magamra a tükörben. Az arcom félt, a kezem a nyakamra simult. Nem szerettem, hogy fél az arcom, mintha egy másik lányé lett volna, akit nem ismertem fel. Álltam ott, és gondosan összeszedegettem mindent, míg a tükörben látott Grace-t felismertem, aztán megpróbálkoztam a kilinccsel. Ahogy Sam írta, nem volt bezárva, én pedig kiléptem a folyosóra. Meglepetten láttam, hogy éjszaka van. Hallottam a földszinti gépek zaját, a fűtésrendszerben suttogó levegőt, a ház hangjait, amelyeket akkor eresztett ki, amikor senki sem figyelt rá. Emlékeztem, hogy Sam szobája balra van, de a nyitott ajtóban sötétség volt. Jobbra egy másik ajtó nyitva állt a folyosó végén, és fény szűrődött ki rajta. Ezt a lehetőséget választottam. Ellépdeltem a Becket és a többieket ábrázoló, mosolygós fotók mellett és egy furcsa, falra szögezett zoknikból álló műalkotás mellett. Belestem az ajtórésen, és Beck szobáját láttam. Fél másodperc múlva rájöttem, hogy nincs valódi okom azt hinni, hogy Beck szobája. Csupa élénkzöld és kék volt, sötét fa és egyszerű minták. Az ágy melletti asztalon álló olvasólámpa egy kupac életrajzi könyvet és egy olvasószemüveget világított meg. Semmi azonosítható nem volt benne. Csak egy nagyon otthonos és egyszerű szoba volt, ahogy Beck is egyszerűnek és otthonosnak tűnt. De nem Beck hevert az ágyon, hanem Cole, keresztben elterülve, a lába lelógott a szélén, rajta volt a cipője, a lábfeje a padló felé mutatott. Egy kis bőrbe kötött könyv hevert mellette. A másik oldalán egy rakás papírlap és fényképek. Úgy tűnt, alszik a rendetlenség közepén. Elkezdtem kihátrálni, de amikor a lábam alatt megreccsent a padló, Cole belemorrant a kék takaróba. – Ébren vagy? – kérdeztem.

– Da. Felém fordult, amikor az ágy végéhez léptem. Mintha szállodai szobában lettem volna, szép, tiszta, ismeretlen helyiségben, mértékletes színharmóniával, világító asztali lámpával és az elhagyatottság érzetével. A padló közelében hidegebb volt, fázni kezdett a lábam. Cole felnézett rám. Az arca mindig megdöbbentett: olyan szép volt. Tudatos erőfeszítésre volt szükségem, hogy ezt félretéve valódi emberként beszéljek vele. Nem tehetett róla, hogy néz ki az arca. Meg akartam kérdezni, hol van Sam, de amikor végiggondoltam, bunkóságnak tűnt tudakozónak használni Cole-t. – Ez Beck szobája? – kérdeztem. Cole kinyújtotta a karját a takaró felett, és a hüvelykujját felfelé fordítva mutatott „igen”-t. – Miért alszol itt? – Nem aludtam – felelte Cole. Hátrafordult. – Sam sosem alszik. Próbálom megtudni a titkát. Letettem a fenekemet az ágy végére, nem igazán ültem, de nem is álltam. Kissé elszomorított, hogy Sam nem tud aludni. – Ezekben a papírokban vannak a titkai? Cole felnevetett. Rövid, rázkódó nevetés volt, mintha valamelyik lemezéről hallanám. Azt hiszem, szomorú hang volt. – Nem, ezek itt Beck titkai. – A bőrbe kötött határidőnapló felé nyúlt. – Beck naplója. – A másik kezét a különálló papírokra tette. Ekkor láttam meg, hogy még több van, rajtuk fekszik. – Jelzálog, végrendeletek, hitellevelek, fogászati leletek és receptek gyógyszerekről, amelyekkel Beck megpróbálta meggyógyítani a falkát. Egy kicsit meglepett, hogy ilyesmi is van itt, pedig nem kellett volna megütköznöm rajta. Sam sosem foglalkozott volna vele – a tények számára nem voltak érdekesek –, és valószínűleg sok mindenről amúgy is tudott, csak kiskorától haszontalannak tartotta. – Gondolod, hogy Beck örülne, hogy a cuccai között kutatsz? –Egy mosollyal enyhítettem a kérdés élét. – Ő nincs itt – felelte Cole. De aztán meggondolta magát, és őszinte hangon hozzátette: – Beck azt akarta, hogy vegyem át a helyét. Aztán elment. Csak így tudhatok meg bármit. Pokoli meló újra feltalálni a kereket.

– Azt hittem, Beck Samet választotta utódjának. – Aztán megválaszoltam a saját kérdésemet. – Ó! Gondolom, azt hitte, hogy Sam nem fog visszaváltozni. Ezért toborozott téged. Illetve ezért hozott ide valakit. Hogy miért éppen Cole-t választotta, az már kevésbé volt tudható. Biztosan látta ezt a srácot itt előttem, és azt hitte, jó falkavezér lenne. Biztosan látott Cole-ban valamit saját magából. Azt hiszem, én is láttam. Talán. Sam Beck gesztusait hordozta, de Cole… Beck személyiségének erejét? A magabiztosságát? Volt valami Beck egyéniségének erejéből Cole-ban. Ahol Sam kedves volt, ott Cole céltudatos. Megint hallottam Cole cinikus nevetését. És megint hallottam benne a virtust, de olyan volt, mint Isabel, akinél megtanultam, hogy ha kivonom belőle a cinizmust, meghallom az igazságot: a kimerültséget és a magányt. Még mindig hiányzott a sok apróság, amit Sam megtudott róla, de nem volt nehéz meghallani, ha az ember odafigyelt. – A toborzás olyan nemes kifejezés – mondta Cole, és felült. Maga alá húzta a lábát, mint az indiaiak. – Egyenruhás férfiakat, nagy célokat juttat az eszembe, meg katonákat, amint felesküsznek Amerika védelmére. Beck nem akarta, hogy meghaljak. Ezért választott engem. Azt hitte, hogy meg fogom ölni magam, és azt hitte, hogy megmenthet. Nem akartam hagyni, hogy ennyivel megússza. – Naponta ölik meg magukat emberek – mondtam. – Mit tudom én, harmincezer amerikai évente, vagy ilyesmi. Tényleg azt hiszed, hogy ezért választott téged? Én nem. Egyszerűen nem ésszerű. Nyilván nagyon különleges okból választott ki épp téged, főleg, ha belegondolunk, hogy híres vagy, és kockázatot jelentesz. Mondom, ésszerűség. Logika. Cole ekkor rám mosolygott. Hirtelen, széles mosolya kellemes volt a valódiságában. – Kedvellek – mondta. – Maradhatsz. – Hol van Sam? – A földszinten. – Kösz – mondtam. – És Olivia előkerült már? Az arca nem változott, ami bármit jelenthetett. A szívem kicsit öszszeszorult. – Ki? – kérdezte.

– Az egyik farkas – feleltem. – Az egyik barátom, akit tavaly haraptak meg. Velem egyidős. Fájt rágondolni, hogy odakint van az erdőben, és keresztülmegy azon, amin én is. Valami különös kifejezés villant át ekkor Cole arcán, túl gyorsan, hogy értelmezni tudjam. Egyszerűen nem tudtam olvasni az emberek arcából. Félrenézett, összekotort pár papírt, és letette egy halomban a földre, hogy aztán azonnal szétszóródjanak újra. – Nem láttam. – Oké – mondtam. – Megkeresem Samet. – Az ajtó felé indultam, de közben éreztem egy kis ideges buborékot a bordáim között. Sam itt volt, én is itt voltam, szilárdan a saját bőrömben. Megint vele lehettem. Hirtelen, minden ok nélkül, félni kezdtem, hogy találkozom vele, és valahogy megváltoznak a dolgok. Hogy amit éreztem, nem azonos azzal, amit láttam, vagy, hogy megváltozott, amit irántam érzett. Mi lenne, ha elölről kezdenénk? Ugyanakkor teli voltam a tudással, hogy a félelmeim teljesen alaptalanok, és a felismeréssel, hogy nem fognak elmúlni, míg nem találkozom Sammel. – Grace – szólalt meg Cole, amikor elindultam kifelé. Megálltam a küszöbön. Vállat vont. – Á, semmi. Mire kiléptem a folyosóra, Cole már ismét az ágyon feküdt, alatta, rajta és körülötte papírok, körülötte minden, amit Beck hátrahagyott. Könnyedén láthattam volna elveszettnek az emlékek és papírra vetett szavak között, de inkább úgy tűnt, mintha lebegne – fenntartotta a fájdalom, amely előtte állt.

Huszonhatodik fejezet Isabel

VOLT VALAMI a szüleimmel való autózásban, amitől rossz sofőrnek éreztem magam. Mindegy, mennyi időt töltöttem a volánt markolva, a szülői jelenléttől rögtön túl keményen fékeztem, túl hamar kanyarodtam, és amikor a rádió gombja után nyúltam, bekapcsoltam az ablaktörlőt. És ugyan sosem beszéltem olyanokhoz, akik nem hallottak meg (kiderült, hogy Sam Roth az egyik jelentős kivétel), ha valamelyik felmenőm mellettem ült a kocsiban, hirtelen azon kaptam magam, hogy megjegyzést teszek mások egyéni rendszámtáblájára, vagy a lassúságuk miatt bosszankodom, esetleg hangosan megfeddem őket, amiért kilométereken át kint felejtik az irányjelzőt, miközben be sem akarnak kanyarodni. Ezért történhetett, hogy amikor a fényszórók megvilágítottak egy teherautót, félig lehúzódva az útról, orrával az árok felé, azt mondtam: – Na, parkolásból csillagos ötös. Anyám, aki elálmosodott és a bortól jóindulatúvá vált, hirtelen felfigyelt rá. – Állj meg mögötte, Isabel! Lehet, hogy segítségre van szüksége. Én csak szerettem volna hazaérni, hogy felhívhassam Samet vagy Cole-t, és megtudjam, mi van Grace-szel. Öt percre voltunk otthonról; ezért kissé igazságtalannak éreztem ezt az univerzum részéről. A lámpáim fénykörének távolabbi szélén kissé lepusztultnak látszott a jármű. – Anya, pont te mondod mindig, hogy ne álljak meg, nehogy megerőszakoljon vagy felszedjen egy demokrata. Anya megrázta a fejét, és elővette a púderét. – Ilyet sosem mondtam. Úgy hangzik, mintha apád mondta volna. – Lecsapta a napellenzőt, hogy megnézze magát az apró, világító tükörben. – Én liberálist mondtam volna. Sétatempóra lassítottam. Úgy festett, hogy a teherautó – kiderült, hogy az a fajta, aminek a raktere benyúlik a vezetőfülke fölé, és a megvásárlásához valószínűleg be kell mutatni a személyit, hogy elmúltál ötven – egy részegé lehet, aki megállt hányni. – Egyébként is, mit csinálhatnánk? Nem tudunk… kereket cserélni. – Erősen próbáltam rájönni, miért áll félre valaki a hányáson kívül. – Ott egy zsaru – mondta anya. Valóban, megláttam, hogy egy rendőrautó is áll az út szélén, csak a fényeit eltakarta a teherautó. Anya lezseren hozzátette: – Lehet, hogy orvosi segítségre van szükség.

Anya abban a reményben élt, hogy valakinek orvosi segítségre van szüksége. Amikor kicsi voltam, mindig buzgón figyelte, hogy valaki megsérül-e a játszótéren. A gyorsétteremben a szakácsokat méregette, és várta a konyhai katasztrófát, hogy közbelépjen. Kaliforniában folyton megállt a baleseteknél. Szuperhős-jelmondata ez volt: „SZÜKSÉGE VAN VALAKINEK ORVOSRA? ORVOS VAGYOK!” Apám mondta egyszer, hogy nézzem el neki, nehéz volt megszereznie a diplomáját valami családi probléma miatt, és egyszerűen szerette elmondani bárkinek, hogy orvos. Oké, jó, önmegvalósítás, de komolyan, már azt hittem, túl van rajta. Nagyot sóhajtva megálltam a teherautó mögött. Jobban csináltam, mint ő, de nem sokkal. Anyám fürgén kiugrott a dzsipből, én pedig sokkal lassabban követtem. Három matrica volt a teherautó hátulján: FEGYVERBE; TEDD LE ÉS VEZESS, és egy váratlan INKÁBB LENNÉK MINNESOTÁBAN felirat. A teherautó másik oldalán a zsaru egy vörös hajú, fehér pólót viselő manussal beszélgetett. A férfin nadrágtartó volt, mivel csak hasa volt, de feneke nem. Ám ennél sokkal érdekesebb volt, hogy megláttam, hogy a vezetőülésen egy pisztoly hever. – Dr. Culpeper – mondta a rendőr barátságosan. Anyám elővette a cukormázhangját – ami lassan körülfolyta az embert, úgy, hogy közben rá sem jött, hogy megfullad. – Heifort biztos úr! Azért álltam meg, hogy megnézzem, nincs-e szükség rám. – Hát ez kedves magától, az egyszer szent – felelte Heifort. A fegyverövébe akasztott ujjakkal ácsorgott. – A kislánya? Csinos, mint maga, doki. – Anyám ellenkezett. Heifort kötötte az ebet a karóhoz. A vörös hajú pasi egyik lábáról a másikra állt. Röviden megbeszélték az aktuális szúnyoghelyzetet. A vörös férfi azt mondta, közel sem olyan rossz, mint később lesz. „Vérszívónak” nevezte őket. – Minek a fegyver? – kérdeztem. Mindenki rám nézett. Vállat vontam. – Csak kíváncsi vagyok. Heifort válaszolt:

– Nos. Úgy fest, hogy Mr. Lundgren úgy döntött, a saját kezébe veszi a farkas vadászatot, és lövöldözött egy kicsit. A vörös hajú Mr. Lundgren tiltakozni kezdett: – Ugyan, biztos úr, tudja, hogy mi történt. Véletlenül belefutottam, és a teherautóból lőttem. Ez azért nem ugyanaz. – Gondolom, hogy nem – szólt Heifort. – De itt egy döglött állat, és senki nem lövöldözhet semmire naplemente után. Még kevésbé egy harmincnyolcassal. Tudom, hogy ön is tudja, Mr. Lundgren. – Várjon – szóltam közbe. – Maga megölt egy farkast? – A dzsekim zsebébe dugtam a kezemet. Bár nem volt hideg, mégis megborzongtam. Heifert a kamion eleje felé intett fejcsóválva. – A férjem szerint senki nem vadászhat rájuk a légi vadászatig – mondta anyám kissé keményebb cukormázhangon. – Hogy ne ijesszék el őket, nehogy fedezékbe bújjanak. – Így igaz – felelte Heifort. Az árokhoz mentem, amerre Heifort mutatott, láttam, hogy a vörös hajú fickó gyászosan figyel. Egy oldalán fekvő állat bundájának a szegélye látszott a fűben. Édes Istenem, és lehetőleg Szent Antal, tudom, hogy sok hülyeséget kérek, de ez most fontos: hadd ne Grace legyen az! Bár tudtam, hogy Grace biztonságban van Sammel és Cole-lal, vettem egy nagy levegőt, és közelebb léptem. A koszlott bunda hullámzott a szellőben. Egy kicsi, véres lyuk volt a combjában, egy másik a vállán, és végül egy a koponya mögött. A feje elég undorítóan nézett ki, ahol kijött a golyó. Ha látni akartam, ismerős-e a szeme, le kellett térdelnem, de nem tettem meg. – Ez egy prérifarkas – mondtam vádlón. – Igen, hölgyem – felelte barátságosan Heifort. – jó nagy, mi? Kifújtam a levegőt. Még a magamfajta városi lány is meg tud különböztetni egy farkast egy prérifarkastól. Mégiscsak azt kellett feltételeznem, hogy Mr. Lundgren kicsit többet ivott a kelleténél, vagy egyszerűen ki akarta próbálni az új pisztolyát. – Nem sok ilyen problémájuk akad, ugye? – kérdezte anya Heiforttól. Úgy kérdezte, mintha nem annyira magának, hanem apámnak gyűjtene információt. – Hogy az emberek a saját kezükbe veszik a dolgokat. Vagy talán titokban tartják?

– Megtesszük, ami tőlünk telik – felelte Heifort. – A legtöbben támogatják az akciót. Nem akarják tönkretenni a helikopteresek dolgát. De nem lennék meglepve, ha lenne egy-két eset, mielőtt az igazi vadászatra sor kerül. A fiúk csak fiúk. – Utóbbit egy Mr. Lundgren felé tett intéssel mondta, mintha a férfi süket volna. – Ahogy mondtam, megteszünk minden tőlünk telhetőt. Anyám nem tűnt elégedettnek. A hanglejtése kissé fagyos volt. – Ezt mondom a betegeimnek is. – Homlokráncolva rám nézett. – Isabel, ne nyúlj hozzá! Mintha akartam volna. Visszamásztam az árokból anyához. – Ugye nem ivott ma este, doki? – kérdezte Heifort, amikor megfordultunk, hogy menjünk. Anyával egymásra néztek. Cukormázas ellenségesség. Anya hatalmas mosolyt villantott rá. – De igen. – Szünetet tartott, hogy a férfinak legyen ideje felfogni. – Ezért Isabel vezet. Gyere, Isabel! Amikor visszaszálltunk a kocsiba, és becsapódott az ajtó, anyám így szólt: – Parasztok. Utálom ezt az embert. Ettől örökre ki kellene gyógyuljak az emberbaráti természetemből. Egy pillanatig sem hittem. Amikor legközelebb úgy gondolja majd, hogy segíthet, megint kiugrik a kocsiból, mielőtt az megállhatna. Akár akarják, akár nem. Gondolom, én is olyan leszek, mint anyám. – Apáddal arról beszélgettünk, hogy visszaköltözünk Kaliforniába – mondta. – Amikor ennek vége lesz. Alig sikerült elkerülni, hogy összetörjem a kocsit. – És ezt mégis mikor akartátok nekem elmondani? – Amikor már jobban körvonalazódott. Van ott néhány munkalehetőség számomra, csak idő kérdése, és hogy mennyiért tudjuk eladni a házat. – Újból megkérdezem – mondtam kissé elakadt lélegzettel, hogy mikor akartátok elmondani? Anyám zavarba jött. – Hát, Isabel, te nemsokára főiskolára mész, és csak két helyi iskola van a listádon. Könnyebb lesz hazalátogatni. Azt hittem, utálsz itt lakni.

– Így is volt. Így van. Csak… nem tudom elhinni, hogy nem mondtátok el, hogy van más lehetőségem is, mielőtt… – Nem tudtam, hogyan fejezzem be a mondatot, ezért elhallgattam. – Mielőtt mi? A levegőbe löktem az egyik karomat. Ha nem kellett volna a kormányt fognom, mind a kettőt feltettem volna. – Semmi. Kalifornia. Nagyszerű. Juhé. – Gondoltam már rá. Hogy dobozokba tömködöm a nagykabátokat, társasági életem lesz, olyan helyen élek, ahol senki nem ismeri a bátyám halálának piszkos körülményeit. Lecserélem Grace-t, Samet és Cole-t egy mobilon megtervezett életre, télen-nyáron meleg napokra és tankönyvekre. Igen, mindig is egy kaliforniai fősuliról álmodtam. Láthatóan előbb beteljesülni készült, mint ahogy számítottam rá. – Nem hiszem el, hogy az a fickó összetévesztett egy prérifarkast egy farkassal – mélázott anyám, miközben beálltam a kocsifelhajtóra. Eszembe jutott, milyen volt, amikor ideköltöztünk. Azt gondoltam, a ház úgy néz ki, mint valami horrorfilm-díszlet. Most vettem észre, hogy égve felejtettem a lámpát a harmadik emeleti szobámban, amitől úgy nézett ki, mintha egy gyerekkönyvből másolták volna ide: nagy, terpeszkedő, Tudor-korabeli ház egyetlen sárgálló ablakkal a legfelső emeletén. – Nem is hasonlítanak egymásra. – Hát – mondtam –, egyesek azt látják, amit látni akarnak.

Huszonhetedik fejezet Grace SAMET A VERANDÁN TALÁLTAM MEG, a korlátot támasztotta. Hosszú, sötét, az éjszakában alig látható alak volt. Mókás volt, hogy pusztán a válla ívével, meg ahogy az állát tartotta, olyan sok érzelmet volt képes kifejezni. Még olyasvalaki számára is, mint én, aki azt gondolta, hogy a mosoly csak mosoly, és kész. Könnyű volt észrevenni a csalódottságot és a szomorúságot a háta vonalában, a bal térde hallásában, ahogy egyik karcsú lábfeje kifelé fordult. Hirtelen szégyenlős lettem, olyan bizonytalan és izgatott, mint amikor először találkoztunk. Anélkül, hogy felkapcsoltam volna a világítást a verandán, odatámaszkodtam mellé a korlátra. Nem tudtam, mit mondjak. Úgy éreztem, ugrándozni akarok, a nyakába csimpaszkodni, és a mellkasát ütögetve vigyorogni mint egy elmebeteg, vagy sírni. Nem tudtam, mi az eljárás ilyenkor. Sam hozzám fordult, és az ablakon kiszűrődő halvány fényben láttam, hogy borostás az álla. Míg nem voltam itt, idősebb lett. Felemeltem a kezemet, és megdörzsöltem a borostáját, ő pedig bánatosan elmosolyodott. – Fáj? – kérdeztem. A száliránnyal ellentétesen dörzsölgettem borostás állát. Hiányzott az érintése. – Miért fájna? – Mert visszafelé simogatlak. – Elsöprő boldogság volt, hogy itt állhatok, a kezemmel megérinthetem Sam borotválatlan arcát. Minden szörnyű volt, de minden rendben volt egyszerre. Mosolyogni akartam, és azt hittem, hogy a szemem már mosolyog is, mert ő is mosolygott, értetlenül, mintha nem tudná biztosan, mit kellene tennie. – Továbbá – mondtam –, szia! Sam elmosolyodott, és így szólt:

– Szia, angyalom! – Hevesen a nyakam köré fonta nyurga karjait, és megölelt, én pedig átöleltem a mellkasát, és megszorítottam, ahogy csak tudtam. Imádtam megcsókolni Samet, de ennél a csóknál csodálatosabb a világon nem volt. Csak a lélegzete a hajamon és a pólójának gyúródó fülem. Úgy éreztem, hogy ketten együtt egy erősebb élőlénnyé válunk. Sam még mindig a karjában tartva megkérdezte: – Ettél már valamit? – Egy szendvicset. És találtam egy pár klumpát is. Nem megenni. Sam halkan felnevetett. Nagyon örültem, hogy hallhatom, nagyon éheztem már a hangjára. – Vásárlásban nem vagyunk valami jók – mondta. A pólójába – amely öblítő illatú volt – mormogtam: – Nem szeretek vásárolni. Mindig ugyanaz, hétről hétre. Szeretnék annyit keresni, hogy egy nap legyen valaki, aki bevásárol helyettem. Ehhez gazdagnak kell lenni? Nem akarok puccos házat. Csak, hogy valaki bevásároljon. Sam gondolkodott. De nem lazult az ölelése. – Szerintem mindenkinek magának kell vásárolnia. – Fogadjunk, hogy az angol királynő nem vásárol magának. A lélegzete súrolta a hajamat. – De mindennap ugyanazt eszi. Angolnakocsonyát, tőkehalas szendvicset meg édes pogácsát Marmite-tal. – Nem hiszem, hogy tudod, mi az a Marmite – mondtam. – Kenyérre kenik és gusztustalan. Beck mondta. – Sam kiszabadította a karját, és a korlátra támaszkodott. Engem figyelt. – Fázol? Beletelt egy pillanatba, míg rájöttem a kérdés rejtett értelmére: Át fogsz változni? De jól éreztem magam, tényleg, határozottan én voltam. Nemet intettem, és odakönyököltem mellé a korlátra. Egy pillanatig csak álltunk a sötétben, és néztük az éjszakát. Amikor Samre pillantottam, láttam, hogy a jobb kezével a bal hüvelykujját szorongatja, hogy szinte kifutott belőle a vér. A vállára hajtottam a fejemet, az arcom és a bőre között csak a pólója anyaga volt. Az érintésemre Sam felsóhajtott – nem volt szomorú sóhaj majd így szólt: – Szerintem az ott az északi fény.

Felnéztem anélkül, hogy megmozdítottam volna a fejemet. – Hol? – Ott. A fák fölött. Látod? Ahol olyan rózsaszínes. Hunyorogtam. Milliónyi csillag volt odafent. – De lehet, hogy az éjjel-nappali fényei. Tudod, a város szélén. – Nyomasztó, földhözragadt gondolat – felelte Sam. – Szerintem inkább valami varázslatos. – Az aurora borealis nem varázslatosabb, mint egy éjjel-nappali áruház – mutattam rá. Egyszer írtam róla egy házi dolgozatot, úgyhogy a tudományos oldalára érzékenyebb voltam, mint egyébként lettem volna. Viszont be kellett ismernem, hogy kicsit én is varázslatosnak tartottam, hogy a napszél és az atomok a kedvünkért összejátszanak, hogy fényjelenséggel szórakoztassanak minket. – Ez is nyomasztó, földhözragadt gondolat. Felemeltem a fejemet, és ránéztem. – De ettől még gyönyörű. – Hacsak tényleg nem a benzinkút fényei – mondta Sam. Aztán rám nézett, töprengőn, amitől izegni-mozogni támadt kedvem. Nagy nehezen megszólalt, mintha hirtelen jutott volna eszébe az udvariasság: – Fáradt vagy? Bemegyek veled, ha akarod. – Nem vagyok fáradt – mondtam. – Csak veled akarok lenni egy kicsit. Mielőtt minden bonyolulttá válna. A homlokát ráncolta az éjszakára. Aztán egy levegővel azt mondta: – Nézzük meg, hogy tényleg az északi fény-e. – Van repülőgéped? – Volkswagenem van – felelte vitézül. – Valami sötétebb helyre kell mennünk. Távolabb a benzinkúttól. Minnesota vadonjába. Akarod? És most már ott volt az arcán a szégyenlős kis vigyor, amit imádtam. Mintha száz éve nem láttam volna. – Nálad van a kulcs? – kérdeztem. Megpaskolta a zsebét. Az emelet felé biccentettem. – Mi lesz Cole-lal? – Alszik, mint mindenki más – felelte Sam. Nem mondtam, hogy Cole nem alszik. Látta a tétovázásomat, és félreértette. – Te vagy ket-

tőnk közül a gyakorlatias. Szerinted rossz ötlet? Én nem tudom. Lehet, hogy rossz ötlet. – Menni akarok – mondtam. Határozottan megfogtam a kezét. –Nem leszünk sokáig távol. Beszálltunk a Volkswagenbe a sötét kocsibejárón, a kocsi életre kelt, és mintha valami sokkal nagyobb összeesküvésben vettünk volna részt, mint hogy fényeket kergetünk az égen. Bárhová mehettünk volna. A varázslat ígéretét üldöztük. Sam teljesen felcsavarta a fűtést, míg én hátrább állítottam az ülést – valaki egészen előrehúzta. Sam megszorította a kezem, aztán megmarkolta a sebességváltót, és kitolatott a kocsibejáróról. – Felkészültél? Rávigyorogtam, a kórház óta most először. A kórház előtti idők óta legelőször a régi Grace-nek éreztem magam, aki bármit megtehet, amit a fejébe vesz. – Úgy születtem. Végigsöpörtünk az utcán. Sam megsimogatta a fülem hegyét az egyik ujjával, mire a kocsi kissé kacsázni kezdett. Gyorsan visszavitte az útra, és halkan nevetgélt, míg egyenesbe hozta. – Nézz ki az ablakon – kérte. – Úgy tűnik, nem tudok vezetni. Merre menjek? Hol a legfényesebb? Bízom benned. Az ablaknak nyomtam az arcom, és a halvány fényt néztem az égen. Először nehéz volt megállapítani, honnan jön, úgyhogy először a legsötétebb útra irányítottam Samet, távolabb a házak fényeitől és a várostól. Ahogy teltek a percek, egyre könnyebb lett észak felé vezető utat találni. Minden kanyar messzebb vitt minket Beck házától, messzebb Mercy Fallstól és a Boundary-erdőtől. Hirtelen távol kerültünk a valódi életünktől, egy nyílegyenes úton találtuk magunkat a hatalmas ég alatt, amelyet százmillió csillag fénye lyukasztott át, és a világ végtelen volt körülöttünk. Egy ilyen éjszakán nem volt nehéz elhinni, hogy az embereknek nem is olyan rég a csillagok fénye is elég volt a tájékozódáshoz. – 1859-ben – mondtam – volt egy napkitörés, amitől olyan erős lett az északi fény, hogy az ember olvasni tudott a fényénél. Sam nem kételkedett. – Honnan tudod ezt? – Érdekes, hát megjegyeztem – válaszoltam.

Visszatért a mosolya. Az a kis jókedvű, ami azt jelezte, hogy elbűvölte a túlfejlett bal agyféltekém. – Mondj még valami érdekeset! – A sugárzás olyan erős volt, hogy az emberek lekapcsolták a generátorokat, és inkább azzal működtették a távírót – mondtam. – Nem igaz – mondta Sam, de nyilván hitt nekem. – Mondj valami más érdekeset! Megfogtam a kezét a sebességváltón. Amikor végigsimítottam a csuklóján, éreztem, hogy libabőrös lesz az érintésemtől. Az ujjam hegye megtalálta a sebhelyet a csuklóján, ahol a bőr természetellenesen sima volt, de a szélek ráncosak és göröngyösek. – Nem érzek semmit a hegeken – mondta. – Nincs benne érzékelés. A csuklójára fontam az ujjaimat, a hüvelykujjamat a bőrére nyomtam. Éreztem a pulzusa verdesését. – Mehetünk tovább – mondtam. Sam csendben volt, és először azt hittem, nem hallotta, amit mondtam. De aztán láttam, hogy a keze mozog a kormányon. A műszerfal fényénél észrevettem, hogy a jobb keze körmei alatt még ott a sár. Velem ellentétben ő nem hagyta maga mögött a sár emlékét. – Mire gondolsz? – kérdeztem. A hangja fojtott volt, mintha ki kellett volna szabadítania a szavakat, hogy kijöjjenek a torkán: – Tavaly ilyenkor nem akartam volna. – Sam nyelt egyet. – Arra gondoltam, hogy ha tehetném, megtenném. El tudod képzelni? El tudtam. El tudtam képzelni egy életet messze innen, elölről kezdeni mindent, csak mi ketten. De amint magam elé képzeltem – Sam zoknijai az ablak alatti radiátorra terítve, az apró konyhaasztalon heverő könyveim, piszkos kávésbögrék a mosogatóban –, eszembe jutott, mit hagynék magam mögött: Rachel, Isabel, Olivia, és végül a szüleim. Olyan meggyőződéssel hagytam el őket, az átváltozásom bizonytalan csodája közben, hogy a régi harag, amit irántuk éreztem, most tompa és távoli lett. Már nem volt hatalmuk a jövőm felett. Semminek sem volt hatalma felette, csak az időjárásnak. Aztán hirtelen Sam ablakán át megpillantottam az aurorát, tisztán és fényesen, és egyértelműen nem az üzlet fényei voltak. – Sam, Sam! Nézd! Fordulj, fordulj, fordulj, arra menjünk!

Felettünk az égen lassan tekeregve hullámos, girbegurba, rózsaszín szalag húzódott. Lüktetett és fénylett, akár egy élőlény. Sam balra fordult egy keskeny, alig lebetonozott útra, amely végtelen fekete szántóföldre vezetett. A kocsi bukdácsolt a kátyúkban, kanyargott, laza sóder zörgött alatta. Összekoccantak a fogaim, amikor áthajtottunk egy buckán. – Itt állj meg! – parancsoltam. Egy szántóföld közepén álltunk. Sam behúzta a kéziféket, és kilestünk a szélvédőn. Az égen éppen felettünk függött az aurora borealis. Elénk rózsaszín útként kígyózott a levegőben, és eltűnt a fák mögött. A szélén sötétebb, lila fénysáv húzódott. A fények pislákoltak és nyúltak, nőttek és összementek, előremozdultak és visszahúzódtak. Az egyik pillanatban összeálltak, út a mennyországba, a másikban darabokra estek, északra masírozó fényhadsereg lett belőlük. – Szeretnél kiszállni? – kérdezte Sam. A kezem már a kilincsen volt. Odakint foga volt a hidegnek, de egyelőre jól voltam. Odaálltam a motorháztetőre támaszkodó Sam mellé. Amikor hátratettem a kezemet mellette, éreztem, hogy a motorháztető forró, melegít a hideg éjszakában. Felnéztünk. A fekete mező felett az ég hatalmasnak tűnt, akár egy óceán. Ott volt bennem a farkas, mellettem pedig Sam. Mindketten furcsa teremtmények voltunk, és megéreztem a világnak valami lényegi részét, ennek az éjszakának, ennek a határtalan rejtélynek a lényegét. Nem értettem az okát, de a szívem gyorsabban kezdett verni. Hirtelen élesen érzékeltem, hogy Sam csak centiméterekre van tőlem, velem együtt figyeli az eget, a lehelete látszik az arca előtt. – Ilyen közelről nehéz elhinni – szóltam, és a hangom elfúlt, amikor azt mondtam, elhinni –, hogy nem varázslat. Sam megcsókolt. Valahol a szám oldalán ért az ajkamhoz, mert épp felfelé néztem, de valódi csók volt, nem óvatos. Felé fordultam, hogy rendesen megcsókoljuk egymást. Ismeretlen volt a borosta érintése, amikor pedig a keze a karomhoz ért, minden bőrkeményedést éreztem az ujjai hegyén. Minden nyers és éhes volt bennem. Nem értettem, hogyan lehet ilyen furcsa, új és riasztó valami, amit számtalanszor csináltunk már.

Amikor csókolóztunk, nem számított, hogy két órája még farkas voltam, vagy, hogy újra farkas leszek. Nem számított, hogy ezernyi csapdával találjuk szembe magunkat, amint kilépünk ebből a pillanatból. Csak az számított, hogy összeért az orrunk, hogy puha a szája, és sajog bennem minden. Sam elhúzódott, és a nyakamhoz simította az arcát. Így maradt, és hevesen ölelt. A karja olyan szorosan fonódott rám, hogy alig kaptam levegőt, a csípőcsontom fájdalmasan a motorháztetőnek préselődött, de soha, de soha nem mondtam volna, hogy engedjen el. Sam mondott valamit, de nem hallottam tisztán. – Tessék? – kérdeztem. Elengedett, és odanézett, ahol a tenyerem a motorháztetőre támaszkodott. A mutatóujjamra nyomta a hüvelykujja párnáját, és úgy tanulmányozta az ujjaink alakját egymás mellett, mintha valami csodát látna. – Hiányzott, hogy nézhessem az arcodat – mondta halkan, de közben nem nézett rám. Felettünk pislákoltak és váltakoztak a fények. Nem volt kezdetük vagy végük, de mintha eltávolodtak volna tőlünk. A körmei alatti sárra gondoltam, a halántékán éktelenkedő horzsolásra. Mi történt még, amíg az erdőben voltam? – Nekem meg hiányzott az arcom – mondtam. Viccesnek szántam ezt a megjegyzést, de amikor kimondtam, egyikünk sem nevetett. Sam elhúzta a kezét, és felnézett az aurora borealisra. Még mindig az égre bámult, mintha semmire sem gondolt volna, és hirtelen rájöttem, micsoda kegyetlenség, hogy nem szerelmes szavakkal feleltem a vallomására. Nem mondtam semmit, amire szüksége lett volna, pedig olyan sokáig voltam távol. De elmúlt a pillanat, amíg válaszolhattam volna, és nem tudtam, mit mondjak, ami nem elcsépelt. Arra gondoltam, azt mondom, szeretlek, de még attól is furcsán éreztem magam, hogy arra gondolok, hogy hangosan kimondom. Nem tudtam, miért lett volna furcsa, hiszen annyira szerettem, hogy fájt. Mégsem tudtam, hogyan mondjam el. Ezért hát kinyújtottam a kezemet, Sam pedig megfogta.

Sam A KOCSIBÓL KISZÁLLVA a fények még káprázatosabbak voltak. Mintha a hideg levegő mozgott és csillogott volna lilán és rózsaszínen körülöttünk. Kinyújtottam a kezemet, mintha meg tudnám érinteni az aurorát. Hideg volt, de jó hideg, amitől elevennek érzi magát az ember. A fejünk felett olyan tiszta volt az ég, hogy minden csillagot láttunk, amely lenézett ránk. Most, hogy megcsókoltam Grace-t, csak arra gondoltam, hogy megérintsem. A fejem tele volt a helyekkel, amelyek az érintésemre vártak: a könyökhajlata lágy bőre, a csípőcsontja feletti hajlat, a kulcscsontja. Szerettem volna megcsókolni újra, nagyon, többet akartam belőle, de csak fogtuk egymás kezét, és hátravetett fejjel megfordultunk, felnézve a végtelenbe. Olyan volt, mint a zuhanás, vagy mint a repülés. Őrlődtem, mert kirohantam volna ebből a pillanatból a több felé, és persze maradni is akartam, a folytonos várakozás és a folytonos biztonság állapotában. Ha hazamentünk volna, a farkas vadászat ismét valósággá válik, én pedig még nem készültem fel rá. Grace hirtelen megkérdezte: – Sam, elveszel feleségül? Összerándultam, ránéztem, de ő még mindig a csillagokat nézte, mintha csupán az időjárásról kérdezett volna. A szemében viszont volt valami kemény, hunyorgó pillantás, amely meghazudtolta nemtörődöm hanglejtését. Nem tudtam, milyen válaszra számít. Kedvem lett volna hangosan felnevetni. Mert hirtelen rájöttem, hogy igaza van – igen, az erdő elveszi tőlem a hideg hónapokra, de nem hal meg, nem veszítem el örökre. És itt és most az enyém. Ehhez képest minden aprónak, irányíthatónak, másodlagosnak tűnt. A világ hirtelenjében ígéretes, barátságos hellyé vált. Hirtelen megláttam a jövőt, és olyan hely volt, ahol ott akartam lenni. Grace még mindig a válaszra várt. Közelebb húztam magamhoz, míg össze nem ért az orrunk az északi fény alatt. – Szeretnéd? – kérdeztem.

– Csak tisztáznám a dolgot – felelte Grace. De mosolygott, pici, őszinte mosollyal, mert már olvasott a gondolataimban. A halántéka mellett szökevény, szőke hajszálak lebegtek a szellőben, biztosan csiklandozták, de ő nem moccant. – Úgy értem, hogy ahelyett, hogy bűnben élnénk. És ekkor felnevettem, még akkor is, ha a jövő veszélyes hely volt, mert szerettem őt, ő pedig szeretett engem, és a világ gyönyörű volt, beragyogta a rózsaszín fény. Megcsókolt. Nagyon finoman. – Mondd, hogy oké. – Kezdett dideregni. – Oké – mondtam. – Megbeszéltük. Mintha valami létező dolog lett volna, ott tartottam a tenyeremben. – Komolyan mondod? – kérdezte. – Ne mondd, ha nem gondolod komolyan. A hangom nem tűnt olyan őszintének, ahogy éreztem. – Komolyan gondolom. – Oké – felelte Grace, és elömlött rajta az elégedettség, hiszen megbizonyosodott az érzéseimről. Kis sóhajt hallatott, és elrendezte a kezünket, hogy az ujjaink összefonódjanak. – Most már hazavihetsz.

Huszonnyolcadik fejezet Sam OTTHON GRACE beesett az ágyamba, és nagyjából ugyanabban a pillanatban elaludt, én pedig irigyeltem, hogy ilyen jó barátságot ápol az álommal. Mozdulatlanul feküdt, a kimerült ember kísérteties, halálszerű álmában. Nem tudtam vele aludni, bennem minden éber volt. Az agyam folyamatosan visszajátszotta, újra meg újra levetítette a nap eseményeit, míg egyetlen hosszú képfolyam lett belőle, amelyet lehetetlen szétválasztani percekre. Magára hagytam az emeleten, és halkan lementem a földszintre. A konyhában a zsebembe túrtam, és a pultra tettem a kocsikulcsot. Nem

tűnt rendben lévőnek, hogy a konyha ugyanolyan. A mai este után mindennek meg kellett volna változnia. Az emeleten zümmögő televízió volt Cole jelenlétének egyetlen jele. Örültem az egyedüllétnek. Anynyi boldogsággal és bánattal voltam tele, hogy beszélgetésre gondolni sem tudtam. Még mindig éreztem Grace nyakamhoz simuló arcát, és láttam, ahogy felnéz a csillagokra, és várja a válaszomat. Még nem álltam készen rá, hogy felhígítsam azt a pillanatot azzal, hogy hangosan beszélek róla. Inkább lehámoztam magamról a dzsekit, és a nappaliba mentem – Cole ezt a tévét is bekapcsolva hagyta, bár le volt némítva. Kikapcsoltam, és felvettem a gitáromat a karosszék mellől. A hangszer kissé piszkos volt, miután kint járt a szabadban, a fényezésen is találtam egy új hibát, ahol Cole vagy én óvatlanul bántunk vele. Bocsánat – gondoltam, mert még mindig nem akartam megszólalni. Lágyan megpengettem a húrokat. A kinti és benti hőmérséklet közötti különbségtől kicsit elhangolódott, de kevésbé, mint számítottam rá. Használható volt, de inkább kihasználtam az alkalmat, hogy tökéletesítsem a hangzását. A nyakamba akasztottam a pántot, amely ismerős volt és könnyű, akár a kedvenc ingem, és Grace mosolyára emlékeztem. Aztán játszani kezdtem. G-dúr variációkat. A G az emberiség által ismert legszebb akkord, végtelenül boldog. El tudtam volna élni Graceszel egy G-dúr akkordban, ha hajlandó lett volna. Mindent, ami egyszerű és jó volt körülöttem, magába foglalt ez az akkord. Ez volt a második, amit Paul megtanított nekem, itt, az öreg, skót kockás kanapén ülve. Az első az e-moll. – Azért, mert minden életben kell, hogy hulljon egy kis eső – mondta akkor Beck a szobán áthaladva. Az egyik kedvenc filmjében szerepelt ez a mondat. Kicsit fájt most ez az emlék. – Azért – helyesbített Paul –, mert minden dalban kell, hogy legyen egy moll átkötés. A szörnyű e-moll a magamfajta újonc számára nagyon szókimondó volt. Sokkal nehezebb volt, mint a boldog G-dúr. De Paul könnyeddé tette a boldogtalanságot. Most már erre a Paulra emlékeztem, nem arra, aki gyerekként a hóba lökött. Most az emeleten alvó Grace-re gondoltam, nem a farkasra, aki a szemét viselte, és akit a víznyelőben találtunk.

Az életem nagyon nagy részét azzal töltöttem, hogy féltem, vagy a félelem emlékét éltem át. Soha többé. Játszottam a húrokkal, és közben végigmentem a folyosón a fürdőszoba irányába. A villany már égett, így nem kellett abbahagynom a zenélést, ahogy megálltam ott, és néztem a helyiség másik végében álló fürdőkádat. A látóterembe kétfelől sötétség kezdett benyomakodni, az emlékek tolakodtak. Tovább gitároztam, egy dalt játszottam arról, hogy a jelen hátratolja a múltat. Álltam ott, az üres kádra szegezett pillantással. Víz loccsant és nyugodott el Vérrel vegyülve A gitár súlya a pánton a földre szorított. A húrok nyomása az ujjaim alatt a jelenben tartott. Az emeleten Grace aludt. Beléptem a fürdőszobába; a tükörképem megijesztett, amikor megmoccant. Megálltam, és tanulmányoztam magamat. Az ott az én arcom volt? víz kúszott fel az ingem anyagában ez nem sam három kettő C-dúrra mozdultak az ujjaim. A fejem megtelt mindennel, amit azon az akkordon tudtam. Nyárból teremtetett meg, ó édes, nyári lány. A szavakba kapaszkodtam, amelyeket Grace mondott korábban. Elveszel feleségül? Grace olyan sokat tett azért, hogy megmentsen. Elérkezett az ideje, hogy saját magamat megmentsem. Az ujjaim nem álltak meg, miközben a kád felé léptem, a gitár énekelt, ha én nem is, és megálltam a fürdőkád előtt, belenéztem. Egy pillanatig csak egy hétköznapi, e világi tárgy volt, csak egy száraz edény, amely arra várt, hogy teletöltsék. Aztán csengeni kezdett a fülem. Anyám arcát láttam. Nem tudtam megtenni. Az ujjaim rátaláltak a G-dúrra, és nélkülem játszottak vagy ezernyi variációt, dalokat, amelyeket ismertek, miközben a gondolataim máshol

jártak. Dalokat, amelyek valami nálam nagyobb dologhoz tartoztak, a boldogság végtelen tartályához, amelyet bárki megcsapolhatott. Tétováztam, az akkordjaim visszaverődtek felém a csempéről. A falak rám zárultak, az ajtó távolinak tűnt. Beléptem a kádba, a cipőtalpam halkan nyikorgott a száraz felületen. A szívem kalapált. Méhek zümmögtek a fejemben. Inkább ezer perc, mint amit ott átéltem: percek és borotvapengék, percek, amelyekben minden, ami én voltam, lecsordult a lefolyón, percek, amelyekben kezek tartottak a vízben. De Grace is ott volt, és a víz felett tartotta a fejemet. Grace hangja visszaszólított magamhoz, Grace kézen fogott. És mindazoknál sokkal fontosabb volt ez a perc. Amikor én, Sam Roth, a saját akaratomból idejöttem, kezemben tartva a zenémet, erősen, végre erősen. Rilke azt mondta: Mert jöhet egy tél s végtelen télbe borulhat, mindent áttelel és túléli majd a szived.4 Így talált rám Cole egy óra múlva. Törökülésben az üres kádban, az ölemben a gitárommal, az ujjaim G-dúr akkordot pengettek, és énekeltem egy dalt, amit még soha.

Huszonkilencedik fejezet Sam Ébressz fel ébressz fel, mondtad de én is aludtam álmodtam

de most felébredek még ébredezem már látom a napot

Harmincadik fejezet Grace TELJESEN ÉBREN VOLTAM. A szobában minden néma és fekete volt, és biztos voltam benne, hogy épp erről a pillanatról álmodtam az imént, csak álmomban valaki állt az ágy mellett. – Sam – suttogtam, azt gondolva, hogy csak pár percet aludtam, hogy akkor ébresztett fel, amikor lefeküdt mellém. Sam mély, álmos hangot hallatott. Most már éreztem, hogy nem takarók vannak mellettem, hanem egy Sam-takaró. Normális körülmények között a jelenlétének ez a kis ajándéka felvillanyozott volna, aztán visszacsábított volna az álomba, de annyira biztosra vettem, hogy valaki megállt az ágy mellett, hogy nyugtalan lettem, amikor rájöttem, hogy Sam mellém fészkelte magát. A tarkómon felmeredtek a szőrszálak. Ahogy a szemem lassan hozzászokott a sötétséghez, megláttam Sam papírdarvait. Hintáztak, billegtek, láthatatlan szél mozgatta őket. Zajt hallottam. Nem igazán volt zörgés. Félbeszakított zörgés volt, mintha valami leesett volna, és elkapták volna. A lélegzetemet visszatartva hallgatóztam – valahonnan a földszintről jött a hang –, és újabb fojtott puffanást hallottam. A nappaliból? Valami felborított valamit a hátsó kertben? – Sam, kelj fel – szóltam sürgetőn. Összerezzentem, amikor megláttam a sötétben Sam szemének csillanását. Már ébren volt, és hallgatózott, mint én. – Hallottad ezt? – súgtam.

Bólintott. Nem is láttam, inkább hallottam a párnahuzathoz súrlódó feje hangját. – A garázs? – kérdeztem. Megint bólintott. A feltételezésemet újabb fojtott kaparászás igazolta. Sammel kimásztunk az ágyból, mint a lassított felvétel. Mindketten fel voltunk öltözve, az a ruha volt rajtunk, amelyben az aurora borealist kergettük. Sam ment elöl a lépcsőn, aztán a folyosón, így én láttam meg először a földszinti hálószobákhoz vezető folyosón Cole-t. A haja őrülten égnek állt. Sosem hittem volna, hogy foglalkozik a hajával – a gondtalan rocksztároknak nem kell azon melózniuk, hogy gondtalan rocksztároknak látsszanak –, de most nyilvánvaló volt, hogy ez a kóc a természetes állapota, ő pedig gondoskodik róla, hogy ne így nézzen ki. Csak egy melegítőalsó volt rajta. Inkább bosszúsnak tűnt, mint ijedtnek. Az ébrenlét helyett az alváshoz néhány fokkal közelebbi, mély hangon megszólalt: – Mi a franc van? Hárman álltunk ott, mezítlábas különítményként, és néhány percig ismét füleltünk. Semmi. Sam a hajába túrt, amitől az vicces legyezőformát öltött. Cole az ajkához emelte a mutatóujját, és a konyhán át a garázsba vezető ajtóra mutatott. Valóban, ha visszatartottam a lélegzetemet, csoszogást hallottam abból az irányból. Cole felfegyverezte magát a hűtőszekrény mellett tartott seprűvel. Én egy kést választottam a pulton álló fakockából. Sam ködös pillantást vetett ránk, és üres kézzel indult el. Megálltunk az ajtó előtt, újabb zörejre vártunk. Egy pillanat múlva meghallottuk, ezúttal hangosabban, mint addig. Cole felhúzott szemöldökkel rám nézett, és ugyanakkor kinyitotta az ajtót, majd a villanykapcsolóra csapott. És akkor: Semmi. Ámulva néztünk össze. A garázsban megszólaltam: – Van itt valaki? Cole csalódottan Samhez fordult. – Nem hiszem el, hogy egész végig itt állt egy másik kocsi, te pedig nem szóltál róla.

A garázs, mint minden garázs, tele volt fura és büdös dolgokkal, amiket az ember nem akar a házban tartani. A hely legnagyobb részét elfoglalta a lepukkant, piros, az állástól beporosodott BMW kombi, de volt ott fűnyíró, egy apró ólomkatonákkal teli munkapad és az ajtó felett egy wyomingi rendszámtábla BECK 89 felirattal. A pillantásom visszatért a kombihoz. – Psszt. Nézzétek! – szóltam. Egy szegélynyíró dőlt a kocsi motorházának. Beléptem a fiúk előtt a garázsba, és megigazítottam, aztán feltűnt a kissé nyitott motor-háztető. Tapogatózva rátettem a tenyeremet. – Ez eddig is így volt? – Igen. Az elmúlt tíz évben – felelte Sam mellém lépve. A BMW nem volt egy szépség, a garázs pedig még bűzlött a legutoljára kiömlött folyadéktól. Sam egy felborult szerszámosládára mutatott a BMW hátsó lökhárítójánál. – Bár az nem úgy volt. – Hallgassátok csak – mondta Cole. Hallottam, amit ő is: valami csoszogó zajt a kocsi alól. Le akartam hajolni, de Sam elkapta a karomat, és ő térdelt le. – A csudába – mondta. – Mosómedve. – Szegényke – mondtam én. – Vad csecsemőgyilkos is lehet – mondta Cole kimérten. – Kuss – szólalt meg Sam kedvesen, még mindig a jármű alá kémlelve. – Azon gondolkodom, hogy szedjük ki onnan. Cole ellépett mellettem, a seprűt botként tartva maga mellett. – Engem jobban érdekel, hogyan jött be. A kocsi hátuljához lépett, ahol résnyire nyitva volt a garázsajtó. Megkopogtatta a nyitott ajtót. – Sherlock megtalálta a titok nyitját.

Sam – SHERLOCK AZT IS KITALÁLHATNÁ, hogyan szedjük ki onnan ezt a fickót – mondtam. – Vagy csajt – felelte Cole, Grace pedig helyeslően nézett rá. A konyhából kihozott kést markolva határozott és szexi volt, mint valaki

más, akit nem tudtam a testéhez társítani. A Cole-lal vívott szócsata miatt féltékenynek kellett volna lennem, de ehelyett örültem neki – annak bizonyítéka volt, hogy kezdek barátként gondolni Cole-ra. Mindenki dédelget egy titkos fantáziát arról, hogy a barátai egymással is összebarátkoznak. A garázs végébe mentem, a csupasz talpamat kellemetlenül szúrta a beton. Egy rántással kinyitottam az ajtót. Az szörnyű zörgéssel a menynyezetre csúszott, előttem pedig elterült a sötét kocsibejáró a Volkswagenemmel. Kísérteties és magányos látvány volt. A hideg, éjszakai levegő új levelek és bimbók illatával volt teli, és csípte a karomat meg a lábujjaimat, ráadásul volt valami a hideg fuvallat és a hatalmas, széles éjszaka kombinációjában, amitől felgyorsult a szívverésem, és szólongatott. Egy pillanatra elvesztem a vágyakozás erejében. Némi erőfeszítéssel visszafordultam Cole-hoz és Grace-hez. Cole már a kocsi alatt kotorászott a seprűnyéllel, de Grace az éjszakába bámult a saját arckifejezésem tükörképével. Valami az elmélkedés és a vágyakozás között. Rajtakapott, hogy figyelem őt, de az arca nem változott. Úgy éreztem, mintha – mintha tudná, mit érzek. Nagyon hosszú idő óta először jutott eszembe, hogy milyen volt várni az erdőben, hogy átváltozzon, hogy mindketten egyszerre legyünk farkasok. – Gyerünk már, te átkozott – mondta Cole a kocsi alatt rekedt állatnak. – Olyan jót álmodtam épp! – Menjek a másik oldalra valamivel? – kérdezte Grace. Csak egy pillanatra nézett a szemembe, aztán visszafordult. – A kés kicsit talán túlzás – jegyeztem meg, ellépve az ajtótól. – Ott egy partvis. Grace a késre pillantott, aztán letette a madáritatóra – Beck egy újabb szépítési kísérlete a kertből. – Utálom a mosómedvéket – jelentette ki Cole. – Ezért problémás kissé a farkasok elköltöztetésének gondolata, Grace. Grace a partvissal felfegyverkezve, komor elszántsággal a kocsi alá dugta a takarítóeszköz szőrös végét. – Ez aligha alkalmas összehasonlítás. Láttam a mosómedve álarcos pofáját, amint kilesett a BMW alól. Hirtelen megiramodott, és elugrott Cole seprűnyele elől, elszaladt a nyi-

tott garázsajtó mellett, és elbújt a kocsi másik oldalán álló locsolókanna mögé. – Miért, te ostoba dög? – kérdezte Cole csodálkozva. Grace odalépett, és óvatosan meglökte a kannát. Egy pillanatnyi tétovázás után a mosómedve visszafutott a kocsi alá. Ismét csak elment a nyitott ajtó előtt. Grace, az ésszerű gondolkodás buzgó tanítványa, az égnek lökte a szabad kezét. – Ott az ajtó. Elfoglalja az egész falat. Cole, aki kicsivel lelkesebb volt, mint a feladat kívánta volna, ismét a kocsi alá kotort a seprűnyéllel. A mosómedve, a támadásnak megfelelően megrémülve, visszairamodott a locsolókannához. A félelem szaga erősebb volt, mint a bundájának a bűze, és kissé ragályos. – Ez az oka – mondta Cole, a seprűnyelet maga mellett tartva, akár egy mackógatyás Mózes –, hogy a mosómedvék még nem vették át a világuralmat. – És ez az oka – mondtam –, hogy folyton lövöldöznek ránk. Grace a sarokban kucorgó mosómedvére nézett. Szánakozás volt a pillantásában. – Semmi összetett logika. – Inkább nincs térérzékük – tettem hozzá. – A farkasok összetetten gondolkodnak. Egyszerűen csak nem emberi logikával. Nincs térérzékük. Nincs időérzékük. Nem érzékelik a határaikat. A Boundary-erdő túl kicsi nekünk. – Tehát valami jobb helyre költöztetjük a farkasokat – mondta Grace. – Ahol jobb az ember-négyzetkilométer arány. Ahol kevesebb Tom Culpeper van. – Mindenhol vannak Tom Culpeperek – mondtuk egyszerre Cole-lal, mire Grace bánatosan ránk mosolygott. – Meglehetősen távoli helynek kell lennie – mondtam. – És nem lehet magánterület, hacsak nem a miénk, és nem hiszem, hogy annyira gazdagok vagyunk. És nem élhetnek ott más farkasok, különben jó esélyünk van rá, hogy sok falkatársunkat megölik az elején. És kell, hogy legyen elég zsákmány, vagy éhen halunk. Ráadásul nem tudom, hogy kellene összefogdosni huszonvalahány farkast. Cole már megpróbálta, és nem volt szerencséje egyetlenegyet sem elkapni.

Grace felöltötte a makacs arcát, ami azt jelentette, hogy ezzel a humorérzéke is odalett. – Van jobb ötleted? Megvontam a vállamat. Cole a seprűnyél végével megvakarta meztelen mellkasát, és így szólt: – Hát, tudjátok, már költöztek egyszer. Mindkettőnk osztatlan figyelmét elnyerte. Cole lustán, mint aki hozzászokott, hogy apránként osztja meg az információkat, amiket mások hallani akarnak, így szólt: – Beck naplója már farkas korában kezdődik. De nem Minnesotában. – Oké – mondta Grace. – Szabad a gazda. Hol? Cole az ajtó feletti rendszámtáblára mutatott a seprűnyéllel. BECK 89. – Akkor kezdett visszatérni az igazi farkas populáció, és ahogy Ringó mondta, elkezdték ölni a részmunkaidős farkasokat, ő pedig úgy döntött, hogy az az egyetlen esélyük, hogy elköltöznek. Fura érzésem támadt, mintha elárultak volna. Nem Beck hazudott nekem arról, hogy honnan jött – biztos voltam benne, hogy sosem kérdeztem rá, hogy mindig is itt volt-e Minnesotában. És nem mintha a rendszámtábla szem előtt lett volna. Csak… Wyoming. Cole jóindulatú betolakodó lévén olyasmit tudott Beckről, amit én nem. Valami azt súgta, azért, mert volt mersze elolvasni Beck naplóját. A másik részem viszont azt mondta, hogy nekem nem kellett így tennem. – És elárulja, hogyan csinálta? – kérdeztem. Cole furcsán nézett rám. – Részben. – Hogyhogy részben? – Csak azt írja, hogy Hannah sokat segített nekik. – Sosem hallottam Hannah-ról – mondtam. Érzékeltem, hogy óvatos a hangom. – Nem kellett – felelte Cole. Megint azzal a furcsa arckifejezéssel. – Beck azt írta, hogy Hannah már nagyon régóta volt farkas, de nem maradt olyan sokáig ember, mint a többiek. Egy évvel a költözésük után már nem változott vissza. Beck azt írja, hogy sokkal jobban meg tudta tartani az emberi gondolatokat, amíg farkas volt, mint a többiek. Nem

sokat. De visszaemlékezett arcokra, és visszatalált olyan helyekre, ahol emberként járt. Már tudtam, miért nézett úgy rám. Grace is engem figyelt. Félrenéztem. – Hajtsuk ki innen ezt a mosómedvét! Pár pillanatig mozdulatlanul álltunk, kissé szétesve az alváshiánytól, míg mozgást nem hallottam a közelemből. Vártam egy kicsit, félrebillentett fejjel hallgatóztam, hogy megállapítsam a forrását. – Hát szia – jegyeztem meg. Egy műanyag szemeteskuka mögött, épp mellettem egy második, nagyobb mosómedve kuporgott. Ravasz pillantással nézett fel rám. Nyilvánvalóan sokkal jobban elrejtőzött, mint az első, mivel teljesen elkerülte a figyelmemet. Grace a nyakát nyújtogatta, próbált a kocsin átnézni. Semmi nem volt nálam, csak a puszta kezem, hát azt használtam. Lehajoltam, és megfogtam a szemetes fülét. És nagyon lassan a fal felé toltam, a másik oldalra kényszerítve a mosómedvét. Az állat hirtelen elrohant a fal mellett, egyenesen ki az ajtón az éjszakába. Megállás nélkül. Egyenesen ki a garázsajtón. – Ketten voltak? – kérdezte Grace. – A… – Elhallgatott, amikor az első mosómedve, a társa menekülésének sikere által felbátorodva, kirohant, és nem bújt vissza a locsolókanna mögé. Grace nagyot fújt. – Reméljük, nincs egy harmadik. Most bezzeg tudja, mi az ajtó lényege. A garázsajtóhoz mentem, hogy becsukjam, de közben megláttam, hogy Cole a mosómedvék után bámul. A szemöldökét nem túl előnyösen ráncolta. Grace beszélni kezdett, aztán követte a pillantásomat Cole-ig. Elhallgatott. Egy egész percig hallgattunk. A távolban vonítani kezdtek a farkasok, a nyakamon pedig égnek meredtek a szőrszálak. – Ez a válasz – szólalt meg Cole. – Ezt csinálta Hannah. Így visszük ki a farkasokat az erdőből. – Hozzám fordult. – Egyikünknek ki kell vezetnie a falkát.

Harmincegyedik fejezet Grace MINTHA EGY TÁBORBAN ÉBREDTEM VOLNA. Tizenhárom éves koromban a nagymamám befizetett egy kéthetes nyári táborba. Kék Ég Tábor Lányoknak. Imádtam – két, minden pillanatában megtervezett hét, elszámolható napok, kész célok, színes, 20x30 centis szórólapokra nyomtatva, amelyeket minden reggel megtaláltunk a kis postaládánkban. Épp ellenkezője volt annak az életnek, amit a szüleimmel éltem, akik csak nevettek a napirenden. Fantasztikus volt, és ekkor jöttem rá, hogy létezik más módja is a boldogságnak, mint amit a szüleim írtak elő. De az volt a helyzet a táborral, hogy nem volt otthon. A fogkefém piszkos lett, amikor anyám a hátizsákom kis zsebébe dugta, mert elfelejtett kis műanyag tokot venni neki, mielőtt elindultunk. Az ágy kényelmetlenül gyötörte a vállamat, amikor aludni próbáltam. A vacsora jó volt, de sós, és időben kissé távoli az ebédhez képest, és itt nem mehettem ki a konyhába egy kis perecért, ahogy otthon. Jó móka volt, és más, és csak egy picit rossz, amitől lehangoló lett. Itt voltam Beck házában, Sam hálószobájában. Nem volt otthon – az otthon még mindig kísértett a samponillatú párnák emlékével, és a régi, megviselt John Buchan-regényekkel, amelyeket egy könyvtári kiárusításon vettem, ezért kétszer olyan kedvesek voltak számomra; meg a folyó víz alatt borotválkozó apám zajaival, miközben munkába készült, a magában beszélő rádió halk, őszinte hangjával a dolgozószobából, na és a saját napirendem végtelenül kényelmes ésszerűségével. Létezett még egyáltalán számomra ez az otthon? Sam ágyában ülve, az alvástól kábán, meglepett, hogy ott találom őt mellettem, a falnak gömbölyödve, nekifeszített ujjakkal. Nem emlékeztem egyetlen reggelre sem, amikor előbb ébredtem nála, és kissé ideges lettem. Figyeltem, amíg meg nem láttam, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa az elvékonyodott póló alatt.

Kimásztam az ágyból, közben arra számítottam, hogy bármikor felébredhet, félig-meddig reménykedtem is ebben, de ő úgy maradt, mintha egyszerűen odahajították volna az ágyra. A kevés alvás és az éberség mérgező kombinációja lüktetett az ereimben, ezért tovább tartott kimenni a folyosóra, mint gondoltam, aztán újabb pillanat kellett, hogy eszembe jusson, merre van a fürdőszoba, amikor pedig odaértem, nem volt fogkefém, hajkefém, és csak Sam egyik pólóját tudtam felvenni, amelyen egy számomra ismeretlen együttes lógója virított. Kénytelen voltam az ő fogkeféjét használni, és minden mozdulat közben azt mondtam magamnak, hogy nem gusztustalanabb, mint megcsókolni, és szinte el is hittem. Találtam egy rossz külsejű borotvát és a hajkefét. Utóbbit használatba vettem, előbbit nem. A tükörbe pillantottam. Mintha a rossz oldalán éltem volna az életet. Az idő múlása itt semmit sem jelentett. – Szólni akarok Rachelnek, hogy életben vagyok – szólaltam meg hangosan. Nem tűnt hülyeségnek, míg el nem kezdtem azon agyalni, hogyan romolhat el a dolog. Visszanéztem a hálószobába – Sam még mindig aludt –, aztán lementem a földszintre. Egyik részem szerette volna, ha felébred, de a másik szerette ezt a nyugodt érzést, hogy egyedül vagyok, mégsem vagyok magányos. Arra emlékeztetett, amikor olvastam, vagy leckét írtam, és Sam is ott volt a szobában. Együtt, de némán, két hold, barátságos pályán. A földszinten Cole a kanapén hevert, egyik karját a feje fölé nyújtva aludt. Eszembe jutott, hogy a pincében van egy kávéfőző, és végiglopakodtam a folyosón, majd le a lépcsőn. A pince meghitt, de valahogy félrevezető hely volt – nem volt sem huzat, sem ablakok, minden fényt lámpák szolgáltattak, így lehetetlen volt megállapítani, milyen napszak van. Furcsa volt odalent a pincében, és furcsa, nem helyénvaló szomorúságot éreztem. Amikor legutóbb jártam idelent az autóbaleset után, amikor Sam átváltozott, Beckkel beszélgettem. Azt hittem, nem látom többé. És most Beck volt, aki elveszett. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, és leültem a székbe, amelyen Beckkel beszélgetve is ültem. Az ő üres széke mögött a polcon több száz könyv

állt, amelyeket sosem fog újra elolvasni. Minden fal tele volt velük. A kávéfőző egy kis, üres polcrészen állt. Vajon hány könyv lehet itt? Tíz lehetett úgy harminc centiméterenként. Talán megvan ezer is. Talán több. Láttam, hogy gondosan el vannak rendezve, dokumentumkönyvek téma szerint, megviselt regények szerzők szerint. Mire annyi idős leszek, mint Beck, szeretnék egy ilyen könyvtárat – gondoltam. Nem ezt a könyvtárat. Egy szóbarlangot, amelyet magam készítettem. Nem tudtam, hogy ez lehetséges-e. Egy sóhaj kíséretében felálltam, és végignéztem a polcokat. Láttam, hogy Becknek volt néhány tankönyve, leültem velük a padlóra, óvatosan magam mellé tettem a kávésbögrét. Nem tudtam biztosan, meddig olvastam, amikor hallottam, hogy halkan megreccsen a lépcső. Felnézve egy pár csupasz lábat láttam közeledni: Cole jött, alvástól kócosan, elgyötörtén. Az arcán, ahol a kanapé párnája megnyomta, egy vonal látszott. – Szia, Brisbane! – mondta. – Szia, St. Clair! – feleltem. Cole kihúzta a kávéfőzőt, és az egész cuccot odahozta, ahol a padlón ültem. Teletöltötte a bögrémet, és magának is öntött egy adagot, egész idő alatt hallgatag volt és komoly. Aztán elfordította a fejét, hogy elolvassa a könyvek címét. – Távoktatás, mi? Kissé nehéz kora reggel. Behúztam a nyakamat. – Mind Becké volt. Cole tovább olvasott. – Egyetemi felvételi. Távoktatási diploma honosítása. Hogyan legyünk tanult vérfarkasok anélkül, hogy lemondanánk a pincénk kényelméről? – Zavar, ugye? Az iskola. Felnéztem rá. Nem hittem, hogy feldúltnak látszom. Nem hittem, hogy feldúlt vagyok. – Nem. Oké, de. Zavar. Főiskolára akartam menni. Be akartam fejezni a középiskolát. Én szeretek tanulni. – Csak miután kimondtam, jutott eszembe, hogy Cole a NARKOTIKÁ-t választotta a fősuli helyett. Nem voltam biztos benne, hogy magyarázzam el az örömöt, amit akkor éreztem, amikor a főiskolán gondolkodtam. Nem tudtam, hogyan írjam

le a várakozást, amikor a felsőoktatási tájékoztatót nézegettem – azt a rengeteg lehetőséget –, vagy pusztán az örömet, amikor kinyitottam egy új füzetet, és mellette egy új tankönyvet. Annak a vonzását, hogy egy csomó más emberrel lehetek egy helyen, akik szintén szeretnek tanulni. Hogy lett volna egy saját kis lakásom, amelyben királynőként uralkodhattam volna, ahogy én akarok, mindig. Kissé ostobán hozzátettem: – Ez giccsesen hangzik, gondolom. De Cole elgondolkodva belenézett a kávésbögréjébe, és így szólt: – Hmm, tanulás. Magam is rajongója vagyok. – Maga elé húzta az egyik könyvet, és kinyitotta. A fejezetcím így szólt: A világ tanulmányozása a karosszékből, és alatta egy pálcikaember rajza volt, amint épp így tesz. – Mindenre emlékszel, ami a kórházban történt? Úgy tette fel a kérdést, hogy én kezdjem kérdezgetni őt. Aztán részletesen elmesélte az este történéseit, attól kezdve, hogy elkezdtem vért hányni, addig, hogy Sam elvitt a kórházba, Cole pedig összerakta, hogyan menthetne meg. Aztán elmondta, hogy apám megütötte Samet. Azt hittem, rosszul hallottam. – De nem ütötte meg igazából, ugye? Vagyis úgy érted, hogy… – Nem, szájon vágta – jelentette ki Cole. Belekortyoltam a kávémba. Nem tudtam, mi furcsább, azon gondolkodni, hogy apám megütötte Samet, vagy rádöbbenni, mennyi mindenből maradtam ki, míg a kórházban feküdtem, vagy farkas voltam. Felerősödött bennem az az érzés, hogy amikor farkas vagyok, elvesztegetem az időmet, órákat, napokat hagyok ki, amelyeket soha nem kaphatok vissza. Mintha hirtelen megfelezték volna az élettartamomat. De aztán inkább az kezdett érdekelni, hogy apám megütötte Samet. – Azt hiszem – kezdtem ez dühít. De Sam nem ütött vissza, ugye? Cole felnevetett, majd töltött magának még egy kis kávét. – És ezért nem gyógyítottak meg rendesen – mondtam. – Nem. Csak nem változtál át, ami nem ugyanaz. A St. Clair – remélem, nem bánod, hogy magamról neveztem el a vérfarkas mérget, a Nobel-békedíj vagy a Pulitzer vagy akármi miatt – már elhatalmasodott rajtad. – Ezért Sam sem gyógyult meg – mondtam. Letettem a bögrémet, és ellöktem magamtól a könyveket. Mert minden hiábavaló volt, minden,

amit megtettünk… Egyszerűen csak túl sok volt már. A nagy könyvtár és a saját, piros kávéfőzőm teljesen elérhetetlennek tűnt. – Hát – felelte Cole –, azt nem tudom. Végül is sikerült saját magát… Ó, nézd csak, itt a csodagyerekünk. Jó reggelt, Ringó! Sam szinte hangtalanul jött le a lépcsőn, és most az aljában állt. A lába vöröslött a forró zuhanytól. Kicsit kevésbé voltam borúlátó a láttán, bár a jelenléte nem oldott meg semmit, ami még nem volt megoldva. – Épp a terápiáról beszélgettünk – mondta Cole. Sam hozzám lépett. – Cole-nak pszichiáterre van szüksége? – Leült mellém törökülésben. Kávéval kínáltam, ő pedig megbízhatóan nemet intett. – Nem, a gyógyulásodról. Meg arról, amin most dolgozom. Csomó időt töltöttem azzal, hogy kitaláljam, hogyan változtathatjuk át magunkat. Sam fintorgott. – Nem változom át. – Nem gyakran – ismerte be Cole de átváltozol. Kicsi reménysugarat láttam. Ha valaki rá tud jönni, hogyan működnek a Boundary-erdő farkasai, szerintem Cole lehet az. Engem is megmentett, nem igaz? – Mint amikor megmentettél a farkasoktól – mondtam. – És a klinikán, amikor beadtuk neked az injekciót? – Nagyon távolinak tűnt az az éjszaka Isabel anyukájának a klinikáján, amikor azt akartuk, hogy a Sam-farkas emberré változzon. A szomorúság emléke ismét rám nehezedett. – Rájöttél valamire arról? Sam ingerlékenynek látszott, amikor Cole az adrenalinról kezdett beszélni, és a rendszerbe kerülő Cole St. Clairről, és hogy hogyan próbálta felhasználni Sam szokatlan átváltozásait a gyógymód alapjául. – De ha az adrenalinhoz van köze, akkor attól nem változnál át, ha valaki megijesztene? – kérdeztem. Cole vállat vont. – Kipróbáltam az EpiPent az színtiszta adrenalin, és működött, de alig. – Sam homlokráncolva rám nézett, én pedig azon gondolkodtam, vajon arra gondol-e, amire én gondolok, hogy az „alig” működés veszélyesen hangzik.

Cole folytatta: – Egyszerűen nem indította megfelelő reakcióra az agyamat, nem indította el az átváltozást úgy, ahogy a hideg vagy a St. Clairfelhalmozódás. Nehéz megismételni valamit, ha azt se tudod, valójában mit csinál. Mintha a szomszéd ketrecben lévő elefántot akarnád lerajzolni a hangja alapján. – Nos, már az is lenyűgöző, hogy rájöttél, elefánt – felelte Sam. – Beck és a többiek láthatóan még az állatfajtát sem találták el. – Felállt, és a kezét nyújtotta. – Csináljunk ebédet! De Cole még nem végzett. – Ugyan már! Beck csak nem akarta észrevenni – mondta elutasítóan. – Nem igazán akarta elveszteni a farkasként töltött időt. Tudjátok, ha a faterom is részt venne ebben, előkapna valami CT-t, MRI-t, ezernégyszáz elektródát, bedobna pár fiola mérgező gyógyszert meg egy vagy két akkumulátort, és három-négy halott vérfarkassal később meglenne a gyógymód. Francba, az öreg jól csinálja, amit csinál. Sam leengedte a kezét. – Szeretném, ha nem beszélnél így Beckről. – Hogy így? – Mintha olyan lenne… – Sam elhallgatott. A homlokát ráncolta, rám pillantva, mintha a mondat befejezése az én arcomban rejlene. Tudtam, mit akart mondani. Mint te. Cole száján nagyon halvány, kemény mosoly játszott. – És ez? – kérdezte Cole. Beck széke felé intett, én pedig arra gondoltam, hogy Beck vele is elbeszélgetett ebben a pincében. Valami miatt furcsa volt ezen gondolkodni: Cole-nak és Becknek volt közös múltjuk, amiről mi nem tudtunk. – Mi lenne, ha elmondanád, mit jelentett neked Beck, én pedig elmondom, nekem mit jelentett? Aztán Grace elmondhatná, melyik verzió tűnik a legvalódibbnak. – Nem hiszem… – kezdtem. – Tizenkét évig ismertem őt – vágott közbe Sam. – Te tizenkét másodpercig. Az én verzióm nyert. – Tényleg? – kérdezte Cole. – Elmondta, milyen volt ügyvédként? Mesélt a wyomingi életéről? Mesélt a feleségéről? Elmondta, hol találta Ulrikot? Elmondta, mit akart csinálni magával, amikor Paul rátalált? Sam így felelt:

– Elmondta, hogyan lett farkas. – Nekem is – mondtam, mert úgy éreztem, hogy segítenem kell Samnek. – Azt mesélte, Kanadában harapták meg, és Minnesotában találkozott Paullal. – Nem mondta, hogy meghalni ment Kanadába, Paul pedig megharapta, hogy ne ölje meg magát? – kérdezte Cole. – Azért mondta ezt, mert ezt kellett hallanod – szólt Sam. – Nektek pedig azért mesélt a kirándulásról meg Paulról, aki már itt volt Minnesotában, mert nektek ezt kellett hallanotok. Mondd meg, hogy jön a képbe Wyoming, mert erről egyikünknek sem mesélt. Nem Kanadából jött Mercy Fallsba, amikor felfedezte, hogy itt már vannak farkasok, és nem is kirándulás közben harapták meg. Leegyszerűsítette a történetet, hogy ne fessen magáról rossz képet a szemedben. Nekem azért egyszerűsítette le, mert nem hitte, hogy a meggyőzésem szempontjából lényeges. Ne mondd, hogy nem kételkedtél benne, Sam, mert az lehetetlen. A pasas elrendezte, hogy megfertőződj, aztán magához vett. Ezen biztosan elgondolkodtál már. A szívem szakadt meg Samért, de ő nem sütötte le a szemét, és nem fordult el. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. – Gondolkodtam rajta. – És ezt gondolod? – kérdezte Cole. – Nem tudom. – Biztosan gondolsz valamit. – Nem tudom. Cole felállt, és Sam mellé lépett. A puszta erő, ahogy odament, valahogy ijesztő volt. – Nem akarod megkérdezni tőle? Sam javára írtam, hogy ő nem ijedt meg. – Ez nem igazán lehetséges. – Mi van, ha mégis? – kérdezte Cole. – Mi van, ha negyedórára viszszakapnád őt? Meg tudom találni. Meg tudom találni, és van valamim, amivel rá tudjuk venni az átváltozásra. Nem hosszú időre. De arra elég lesz, hogy beszéljen. Nekem is van néhány kérdésem hozzá. Sam összevonta a szemöldökét, – A saját testeddel azt csinálsz, amit akarsz, de ne szórakozz azzal, aki nem tud beleegyezni.

Cole arcán sértettség látszott. – Ez adrenalin, nem nemi erőszak. Sam hangja kemény volt. – Nem fogom Beck életét kockáztatni, csak hogy megkérdezzem, miért nem mondta el, hogy Wyomingban élt. Ez volt a kézenfekvő válasz, amire Cole várt. Ám Cole arcán megint ott volt az az apró, kemény mosoly, épphogy, de ott volt. – Ha elkapjuk Becket, és emberré változtatjuk – mondta –, talán újrakezdheti, mint Grace. Ezért kockáztatnád az életét? Sam nem válaszolt. – Mondj igent! – kérte Cole. – Mondd, hogy keressem meg, és én megteszem. És ezért nem jött ki Sam és Cole egymással – gondoltam. Mert amikor arra került sor, Cole rossz döntéseket hozott jó okkal, Sam pedig erre nem volt képes. Most Cole Sam orra előtt lóbálta ezt a kísértő gondolatot, amelyre mindennél jobban vágyott, azzal együtt, amire a legkevésbé sem. Nem tudtam biztosan, melyik választ szeretném hallani a szájából. Láttam, hogy Sam nyel egyet. Hozzám fordulva azt kérdezte: – Mit mondjak? Nem tudtam, mit feleljek, amit még nem tudott. Karba tettem a kezemet. Ezernyi ellene és mellette szóló érvet tudtam volna felsorolni, de mind ugyanazzal a vágyakozással kezdődött, amit Sam arcán láttam. – Képesnek kell lenned tovább élned saját magaddal – mondtam végül. – Mindenképp meg fog halni, Sam – szólt Cole. Sam mindkettőnktől elfordult, és Beck könyveinek hosszú sorait nézve összefonta az ujjait a tarkóján. Egyikünkre sem nézve így szólt: – Jó. Rendben. Keresd meg őt! Cole-lal találkozott a pillantásunk, és én álltam a tekintetét. Az emeleten sikítani kezdett a teafőző, Sam pedig szótlanul felszökdécselt a lépcsőn, hogy elhallgattassa. Jó kifogás – gondoltam –, hogy kimehessen a szobából. A gyomromban bizonytalan csomó lett a gondolattól, hogy erőszakkal visszaváltoztatjuk Becket. Túl könnyedén fe-

lejtettem el, mennyi mindent kockáztattunk minden alkalommal, amikor többet akartunk megtudni saját magunkról. – Cole! Beck jelenti számára a mindenséget. Ez nem játék. Ne csinálj semmi olyat, amiben nem vagy biztos, jó? – Én mindig biztos vagyok abban, amit csinálok – felelte. – Volt, hogy abban nem voltam biztos, hogy lesz hepiend.

Harminckettedik fejezet Grace FURCSA VOLT AZ ELSŐ NAP a saját bőrömben. Nem boldogultam a ruháim és a megszokott dolgok nélkül, tudva, hogy a farkas még mindig kiszámíthatatlanul támolyog a végtagjaimban. Bizonyos fokig örültem az új farkasként átélt bizonytalanságnak, mert tudtam, hogy végül beáll a hőmérsékleten alapuló átváltozás, ahogy Sammel is volt, amikor találkoztunk. És imádtam a hideget. Nem akartam félni tőle. Próbáltam visszazökkenni valamiféle normális életritmusba, ezért felvetettem, hogy főzzünk rendes vacsorát, amiről viszont kiderült, hogy sokkal nehezebb, mint gondoltam volna. Sam és Cole meglehetősen érdekes élelmiszerekkel hordta tele a házat. A zömét a „mikrózható” ételek tették ki, és alig akadt valami, amit „hozzávalónak” nevezhettem volna. Mindenesetre találtam lisztet, tojást és tejet, hogy palacsintát süssek, amit mindig is megfelelő éteknek tartottam – Sam pedig szótlanul segített, míg Cole a nappali padlóján fekve bámulta a plafont. Hátrapillantottam a vállam felett. – Mit csinál? Ideadnád a fakanalat? Sam odaadta a fakanalat. – Az agya bántja, azt hiszem. – Mögém lépett, ahogy a tányérokért nyúlt, és egy pillanatra hozzám simult a teste, a tenyerét pedig a derekamra tette. Hirtelen heves vágy tört rám.

– Hé – mondtam, ő pedig a tányérokkal a kezében megfordult. – Tedd le azonnal, és gyere vissza hozzám! Sam elindult felém, de ekkor valamit megpillantottam a szemem sarkából. – Psszt. Mi az? – kérdeztem suttogva. – Állj! Sam mozdulatlanná dermedt, és követte a pillantásomat, miközben felfedeztem, mi ragadta meg a figyelmemet – egy állat mozgása a sötét hátsó udvarban. A füvet megvilágította a konyhaablakokon kiszűrődő fény. Egy pillanatra szem elől tévesztettem, aztán ott termett a letakart grillsütő mellett. A szívem pihekönnyű lett egy pillanatra, mert egy fehér farkas volt az. Olivia is fehér volt, és már nagyon régóta nem láttam. De aztán Sam azt súgta: – Shelby. – A nőstény mozgásából láttam, hogy igaza van. Nyoma sem volt benne Olivia ruganyos kecsességének, és gyors, gyanakvó mozdulattal emelte meg a fejét. A házra nézett, a szeme egyáltalán nem hasonlított Oliviáéra, majd lekuporodott, és a grillsütő mellé vizelt. – De kedves – mondtam. Sam a homlokát ráncolta. Némán figyeltük, ahogy Shelby az udvar közepére megy, ahol ismét megjelölte a területét. Egyedül volt. – Azt hiszem, rosszabbodott az állapota – mondta Sam. Odakint Shelby csak állt, és figyelte a házat. Hátborzongató érzés volt, mintha minket nézett volna, bár számára csupán mozdulatlan alakok lehettünk, ha egyáltalán észrevett bennünket. Még a konyhából is láttam, hogy égnek mered a szőr a nyakán. Mindketten megijedtünk, amikor Cole megszólalt mögöttünk: – Ez a nő elmebeteg. – Hogy érted? – kérdeztem. – Láttam a környéken, amikor a csapdákat állítottam fel. Bátor és piszkosul aljas. – Hát, ezt tudtam – mondtam. Kissé megborzongtam, ahogy elfogultság nélkül felidéztem azt az estét, amikor átvetette magát az üvegablakon, hogy rám támadjon. És aztán a szemét a villám fényében. – Annyiszor próbált megölni, hogy számon tartani sem érdemes.

– Meg van rémülve – szakított félbe halkan Sam. Még mindig Shelbyt figyelte, aki le nem vette róla a szemét. Kísérteties volt. – Rémült, magányos, dühös és féltékeny. Rád, Grace, és Cole-ra meg Oliviára, és arra, hogy a falka nagyon gyorsan változik, ő pedig már nem süllyedhet mélyebbre. Mindent elveszít. A palacsinta kezdett odaégni. Lekaptam a serpenyőt a tűzhelyről. – Nem tetszik, hogy itt ólálkodik. – Nem hiszem, hogy aggódnod kellene – mondta Sam. Shelby még mindig mozdulatlanul állt. – Szerintem engem hibáztat. Shelby hirtelen megugrott, és ezzel egy időben Cole hangja harsam fel a hátsó udvaron: – Takarodj innen, elmebeteg kurva! A nőstény elsuhant a sötétségbe, a hátsó ajtó pedig becsapódott. – Kösz, Cole – mondtam neki. – Ez hihetetlenül kedves volt. – Ez a legfinomabb modorom – felelte. Sam még mindig kifelé nézett, és ráncolta a homlokát. – Azon gondolkodom, hogy vajon… Megcsörrent a telefon a konyhaszigeten. Cole odahozta. A kijelzőre fintorgott, és a kezembe adta, ahelyett, hogy felvette volna. A készüléken Isabel száma állt. Beleszóltam: – Halló! – Grace! – Valami megjegyzést vártam arról, hogy ember vagyok, valami fölényeset és gúnyosat. De csak annyit mondott: Grace! – Isabel – válaszoltam, csak hogy mondjak valamit. Samre pillantottam, aki éppolyan zavarodottnak látszott, mint én. – Sam még ott van veled? – Aha. Akarsz… vele beszélni? – Nem. Csak biztos akartam lenni benne, hogy te… – Isabel elhallgatott. Mindenféle zajt hallottam mögötte. – Grace, elmondta Sam, hogy találtak egy halott lányt az erdőben? Akit farkasok öltek meg? Samre néztem, de ő nem hallotta, amit Isabel mondott. – Nem – feleltem nyugtalanul. – Grace! Már tudják, ki volt. Minden nagyon elhalkult bennem. – Olivia – mondta Isabel. Olivia.

Olivia. Olivia. Tökéletes precizitással láttam magam körül mindent. A hűtőszekrényen egy kajak mellett álló férfi mutatott békejelet egy fotón. Volt ott egy kopott, fog alakú hűtőmágnes, rajta egy fogorvosi rendelő nevével és telefonszámával. A hűtő mellett a pulton pár apró holmi sorakozott. Egy régi coca-colás üvegben egy ceruza és egy virág alakú toll. A konyhai csap tizenegy másodpercenként cseppent egyet, a vízcsepp az óramutató járásával megegyező irányban futott körbe a csap száján, míg összeszedte a bátorságát, és a lefolyóba vetette magát. Sosem vettem észre, hogy a konyhában mindennek meleg színe van. Barna, vörös és narancs volt minden, a pultok, a szekrények, a padlólapok és a szekrények ajtajára tűzött, megfakult fotók. – Mit mondtál? – követelőzött Sam. – Mit mondtál neki? Nem jöttem rá, miért engem kérdez, amikor semmit sem mondtam. Ráncoltam a homlokomat, és láttam, hogy a kezében van a telefon, de nem emlékeztem, hogy odaadtam volna neki. Azt gondoltam: Szörnyű barát vagyok, mert egyáltalán nem fáj. Csak nézem a konyhát, és arra gondolok, hogy ha az enyém volna, keresnék egy szőnyeget, hogy ne fázzon annyira a lábam a csupasz kövön. Biztosan nem szerettem Oliviát, mert egyáltalán nem akarok sírni. Szőnyegeken gondolkodom, és nem azon, hogy meghalt. – Grace – szólalt meg Sam. A háttérben láttam, ahogy Cole elfordul, a kezében a telefon, beszél. – Mit tehetek érted? Azt gondoltam, ez nagyon furcsa kérdés. Csak néztem rá. – Jól vagyok – feleltem. – Nem vagy jól – mondta Sam. – De igen. Nem sírok. Nincs is kedvem sírni. Sam a fülem mögé simította a hajamat, a tarkóm felé, mintha lófarokba fogná, úgy tartotta a kezében. A fülembe súgta: – De majd fogsz. A vállára hajtottam a fejemet, hihetetlenül nehéznek tűnt megtartani. – Fel akarok hívni néhány embert, hogy megtudjam, jól vannak-e. Fel akarom hívni Rachelt – mondtam. – Johnt. Fel akarom hívni Oliviát. – Későn döbbentem rá, mit is mondtam, és kinyitottam a számat, mintha visszaszívhatnám, és valami ésszerű dolgot szúrhatnék be a helyére.

– Jaj, Grace – mondta Sam, megérintve az államat, de a szánakozása távolinak tűnt. Hallottam, hogy Cole teljesen más hangon, mint amit megszoktam tőle, azt mondja a telefonba: – Hát, már nem sokat tehetünk érte, nem igaz?

Harmincharmadik fejezet Sam AZNAP ÉJJEL GRACE VIRRASZTOTT. Üres csészének éreztem magam, billegtem, inogtam az álom patakjának vizén lebegve – csak idő kérdése volt, hogy megtöltsön, és teljesen alámerüljek. A szobám a mennyezetre függesztett karácsonyfaizzóktól, a klausztrofóbiás égen pislákoló apró csillagképektől eltekintve sötét volt. Folyton ki akartam húzni a dugót, hogy sötétbe borítsam magunkat, de a fülembe sutyorgó kimerültség elvonta a figyelmemet. Nem értettem, hogy lehetek ennyire fáradt, amikor végre átaludtam a múlt éjszakát. Most, hogy Grace visszatért, a testem mintha visszakapta volna a kedvét az alváshoz, és nem tudott volna elszakadni tőle. Grace mellettem ült, a falnak támaszkodott, a lába az ágyneműbe gabalyodott, és a kezével a mellkasomat simogatta, amitől egyre álmosabb lettem. – Hé – mormoltam, és felé nyúltam. Az ujjam hegye épphogy súrolta a vállát. – Feküdj ide mellém, és aludj! Gyöngéden befogta a számat. Az arcán sóvárgás volt, ami nem volt rá jellemző, mintha egy másik lány viselt volna Grace-álarcot a félhomályban. – Nem tudok nem gondolkodni. – Ismerős érzés volt, és felkönyököltem. Az ujjai lecsúsztak a számról, vissza a mellemre. – Le kellene feküdnöd – mondtam. – Az segít. Az arca gyászos volt és bizonytalan – kislánnyá változott. Felültem, és magamhoz húztam. Együtt dőltünk az ágytámlának, a feje a mellkasomon nyugodott, ahol a keze volt eddig. A samponomtól illatozott. – Nem tudok nem gondolni Oliviára – suttogta Grace, bátrabban attól, hogy nem néztünk egymásra. – És azon is gondolkodom, hogy otthon kellene lennem, de nem akarok visszamenni, Sam. Nem tudtam biztosan, mit kellene mondanom erre. Én sem akartam, hogy visszamenjen, de tudtam, hogy nem itt kellene lennie. Ha ember

lett volna, egészséges, azt mondtam volna, hogy vissza kell mennünk, és beszélni a szüleivel. Megcsinálhattuk volna, megértethettük volna velük, hogy komoly a kapcsolatunk, aztán én egyedül éltem volna az ágyamban, míg ő nem költözhet be megfelelően. Utáltam volna, de együtt tudtam volna élni a helyzettel. Elmondtam volna neki, hogy a helyes úton akarok járni, és tényleg így is volt. De most nem volt helyes út. Grace most olyan lány volt, aki farkas is, és amíg azt mondja, hogy nem akar visszamenni, én pedig nem tudom, hogyan reagálnának a szülei, magam mellett kellett tartanom. Egy nap majd megfizetünk ezekért a lopott pillanatokért, de nem hiszem, hogy rosszak lennénk, csak mert megéljük őket. Végigfuttattam az ujjaimat a haján, találtam egy kis gubancot, ezért ki kellett szabadítanom a kezemet a tincsek közül, hogy újra végigsimíthassam. – Miattam nem kell visszamenned. – Végül majd ki kell találnunk valamit – mondta Grace. – Bárcsak tizennyolc éves lennék! Bárcsak rég elköltöztem volna otthonról! Bárcsak házasok lennénk! Bárcsak ne kellene hazugságon törnöm a fejemet! Legalább nem én voltam az egyetlen, aki úgy gondolta, hogy az igazságot nem vennék jól a szülei. – Semmit – mondtam a lehető legnagyobb meggyőződéssel – nem fogunk ma éjjel megoldani. – Miután kimondtam, némi iróniával felismertem, hogy ez éppen Grace saját logikája, annyiszor mondta nekem ugyanezt, hogy álomba csábítson. – Csak minden forog körbe-körbe-körbe – mondta. – Mesélj nekem valamit! Megállt a kezem, mert a simogatás ismétlődő mozdulataitól egyre álmosabb lettem. – Meséljek? – Mint amikor elmesélted, hogyan tanított Beck vadászni – felelte. Próbáltam kigondolni valami anekdotát, valamit, amit nem kell nagyon magyarázni. Valamit, amivel megnevettethetném. De Beck minden története zavarosnak tűnt most, hogy a kétkedés gyökeret vert bennem. Amit nem a saját szememmel láttam, hirtelen hiteltelenné vált. Kerestem egy másik emléket, és azt mondtam:

– A BMW kombi Ulriknak nem az első kocsija volt. Amikor először ide jöttem, egy kis Ford Escortja volt. Barna. És ritka ronda. Grace felsóhajtott, mintha ez megfelelő kezdés lett volna egy esti meséhez. Megmarkolta a pólómat, amitől azonnal felébredtem, és legalább négy dolog jutott eszembe, aminek semmi köze sem volt az esti meséhez, vagy kifejezetten önző módja lett volna egy gyászoló lány vigasztalásának. Nyeltem egyet, és az emlékre összpontosítottam. – Sok baj volt vele. Ha az ember áthajtott egy buckán, leért az alja. Szerintem a kipufogó volt. Egyszer Ulrik elütött egy oposszumot a városban, és egészen hazáig vonszolta. Grace hangtalanul felnevetett, mint aki tudja, hogy számítok rá. Folytattam: – Mindig olyan szaga volt, mintha valami elromlott volna benne. Mintha akadna a fék, vagy égne a gumi, vagy talán csak nem szedte le teljesen az oposszum maradványait. – Elhallgattam, eszembe jutottak az útjaink, ahogy ültem az anyósülésen, vártam az autóban, míg Ulrik beszaladt a boltba sörért, vagy, ahogy álltam az út mellett, Beck pedig szidta az elnémult motort, és engem kérdezett, hogy miért nem az ő kocsijával jöttünk. Ez még akkor volt, amikor Ulrik sokat volt ember, amikor a szobája az enyém mellett volt, és időnként szeretkezés zajaira riadtam fel, bár elég biztosra vettem, hogy Ulrik egyedül van. Ezt a részt nem meséltem el Grace-nek. – Ezzel a kocsival jártam a könyvesboltba – mondtam. – A BMW-t Ulrik egy pasitól vette, aki St. Paulban rózsát árult az út mellett, így megkaptam az Escortot. Két hónappal azután, hogy megszereztem a jogosítványomat, defektet kaptam. Tizenhat éves voltam, a szó legnaivabb értelmében. Úsztam a boldogságban, ugyanakkor halálra voltam rémülve, hogy először vezetek hazáig egyedül a munkából, és amikor a gumi kiadta azt a hihetetlen hangot, mintha egy puskát sütöttek volna el a fülem mellett, azt hittem, meghalok. – Tudtad, hogy kell kereket cserélni? – kérdezte Grace. Úgy kérdezte, mintha ő tudta volna. – Ugyan! Félreálltam a latyakban az út mellett, és a szülinapomra kapott mobilomon felhívtam Becket, hogy segítsen. Akkor használtam

először a telefont, ráadásul éppen arra, hogy közöljem: nem tudok kicserélni egy kereket. Totál lelombozó volt. Grace megint nevetett, halkan. – Lelombozó – ismételte. – Lelombozó – biztosítottam. Örültem a nevetésének. Visszatértem az emlékeimhez. Becknek jó ideig eltartott, mire odaért. Ulrik hozta el munkába menet. Az üres tekintetemre ügyet sem vetve vidáman integetett a BMW ablakából: „Később találkozunk, kölyök!” A kombi eltűnt a közelgő alkonyaiban, a hátsó lámpák neon vörösen világítottak a hótól szürke tájban. – Szóval, megérkezett Beck – mondtam. Észrevettem, hogy végül is bevontam Becket a sztoriba, bár nem akartam. Talán minden történetemben szerepelt. – Azt mondta: „Na, szóval kicsináltad a verdát?” Tetőtől talpig kabátba, kesztyűbe és sálakba bugyolálta magát, ennek ellenére máris vacogott. Füttyentett, amikor meglátta a komikusan leeresztett gumit. „Ez szép. Áthajtottál egy jávorszarvason?” – Így volt? – kérdezte Grace. – Nem – feleltem. – Beck gúnyolódott egy sort, aztán megmutatta, hol a pótkerék, aztán… Elhallgattam. Azt akartam elmesélni, hogy amikor Ulrik végül eladta az Escortot, megfőzött egy kiló szalonnát, és betette a csomagtartóba, amikor valaki jött megnézni, mert azt olvasta, hogy az igazi ingatlanügynök sütit süt, ha nőnek akarja eladni a házat. Ehelyett valahogy elkalandoztam az álmosságtól, és a történet úgy végződött, hogy Beck mosolya semmivé foszlott, míg egy autó fényszórói tűntek fel a domb mögött, majd el a másik oldalon – és egy kupac sál, kesztyű és kabát maradt utána az Escort mögött, én pedig ott álltam, kezemben a kerékkulccsal, és az emlékkel, hogy Beck félig kimondta a nevemet, aztán átváltozott. – És aztán? Próbáltam kitalálni, hogyan fordítsam meg a történetet, hogy vidámabb legyen, de eközben eszembe jutott valami, amire évek óta nem gondoltam. – Beck átváltozott. Én meg ott álltam a rohadt kerékkulccsal, és ugyanolyan hülye voltam, mint előtte.

Magamra maradtam, felszedtem a kabátját és a számtalan inget a földről, kiráztam belőlük a fagyott havat, és bedobtam az Escort hátuljába. Megengedtem magamnak, hogy bevágjam az egyetlen jó ajtót. Aztán a tarkómon összefont kézzel hátat fordítottam az útnak és a kocsinak. Mert Beck elvesztése nem kezdett fájni. Másfelől azonnal felfogtam, hogy ott ragadtam az úton. Grace halk, szomorú hangot hallatott, sajnálta azt a réges-régi Samet, bár annak a Samnek beletelt egy időbe, míg rájött, hogy mit veszített el abban a néhány percben. – Ott maradtam egy ideig, bámultam a kocsiban hagyott hasznavehetetlen holmikat, például Ulrik hoki maszkját, amely csak nézett rám, hogy Idióta vagy, Sam Roth. Aztán hallottam, hogy megáll mögöttem egy autó. Erről a részletről teljesen megfeledkeztem eddig, Grace. És mit gondolsz, ki állt meg, hogy megkérdezze, kell-e segítség? Grace a pólómhoz dörgölte az orrát. – Nem tudom. Ki? – Tom Culpeper – mondtam. – Nem! – Grace hátrébb húzódott, hogy rám nézhessen. – Ez komoly? – így sokkal inkább önmagának látszott a halvány fényben, a haja kócos volt attól, hogy a mellemen feküdt, a szeme sokkal élettelibb volt, a derekán pihenő kezem pedig veszettül kívánta, hogy becsusszanhasson a pólója alá, hogy a gerince árkában felfelé vándorolhasson, ott megérintse a lapockáját, ő meg csak rám gondoljon. De ezen a hídon nem kelhettem át egyedül. Nem tudtam, hol állunk. Várakozásban jó voltam. – Igen – mondtam ahelyett, hogy megcsókoltam volna. – Igen, Tom Culpeper volt az. Grace visszafeküdt a mellkasomra. – Őrület. – Te Geoffrey Beck sráca vagy, mondta Tom Culpeper. Még a félhomályban is láttam, hogy a dzsipje csupa jég, homok és só, a fényszórók pedig ferde fénysávot vetítettek rám és az Escortra. Némi gondolkodás után hozzátette: „Samnek hívnak, igaz? Látom, elkél a segítség.” Emlékszem, arra gondoltam, hogy micsoda megkönnyebbülés ilyen hétköznapi hangon hallani a nevemet, ami eltörli annak az emlékét, ahogy Beck kimondta, miközben átváltozott.

– Segített – folytattam. – Akkor másnak tűnt. Nem sokkal azután lehetett ez, hogy ide költöztek. – Vele volt Isabel is? – kérdezte Grace. – Nem emlékszem Isabelre – feleltem elgondolkodva. – Nagyon próbálok nem gonoszként gondolni rá, Grace. Isabel miatt. Nem tudom, mit gondolnék róla, ha nem lennének a farkasok. – Ha nem lennének a farkasok, akkor eszünkbe sem jutna – mondta Grace. – Ebben a történetben szalonna akart lenni – ismertem be. – Meg akartalak nevettetni. Grace nehézkesen felsóhajtott, mintha a világ súlya szorította volna ki belőle a szuszt, és tudtam, mit érez. – Nem baj. Kapcsold le a lámpát – felelte. Lenyúlt, és ránk húzta a takarót. Kissé farkasillata volt, és nem hittem, hogy átalussza az éjszakát, mielőtt farkassá változik. – Felkészültem, hogy véget vessek ennek a napnak. Én sokkal kevésbé voltam álmos, mint addig. Leejtettem a karomat az ágy széléről, és kihúztam a falból a csatlakozót. A szoba elsötétült, és egy pillanat múlva Grace kicsit szomorkásan azt súgta, hogy szeret. Szorosan a válla köré fontam a karomat, sajnáltam, hogy ilyen bonyolult dolog engem szeretni. A légzése már szépen lassult, amikor visszasúgtam neki. De nem aludtam el. Ébren maradtam, Tom Culpeperre gondoltam meg Beck-re, arra, hogy az igazi valójuk mélyen bennük rejlik eltemetve. Folyton Culpepert láttam, ahogy felém sétál a havon, az orra vörös a hidegtől, és teljesen készségesen segít egy srácnak, aki nem tudja lecserélni a kereket a fagyos éjszakában. És ennek a képnek az ismétlődő villanásai közepette folyton a farkasokat láttam, akik kiugrottak a reggelből, hogy a földre lökjék kis testemet, és örökre megváltoztassák az életemet. Beck volt az. Beck döntött úgy, hogy idehoz. Már jóval azelőtt eltervezte, hogy magához vesz, hogy a szüleim úgy döntöttek volna, hogy nem akarnak engem. Ők csak megkönnyítették a dolgát. Nem tudtam, hogyan élhetek ezzel a tudással anélkül, hogy felemésztene, anélkül, hogy megmérgezné a gyerekkorom minden boldog emlékét. Anélkül, hogy lerombolna mindent, amiben Beckkel részünk volt.

Nem értettem, hogy lehet valaki egyszerre isten és ördög. Hogyan pusztíthat el, és menthet meg ugyanaz az ember. Amikor minden, ami voltam, jó és rossz, az ő tetteinek fonalával volt összekötve, honnan tudhattam volna, hogy szeressem-e vagy gyűlöljem? Az éjszaka közepén Grace nagyra táguló szemmel felriadt, a teste reszketett. A nevemen szólított, akárcsak Beck oly sok éve az út mellett, és aztán, akárcsak Beck, magamra hagyott egy kupac ruhával és ezernyi megválaszolatlan kérdéssel.

Harmincnegyedik fejedet Isabel SAM MÁSNAP REGGEL hétkor hívott a mobiljáról. Általában épp iskolába készülődtem reggel hétkor, de hétvége volt, vagyis az ágyamon fekve épp a futócipőmet húztam fel. Azért futottam, mert hiú voltam, és a futástól szép lett a lábam. Kinyitottam a telefont. – Halló! – Nem is tudtam, mire számítottam. – Tudtam – szólt bele Cole. – Tudtam, hogy ha azt hiszed, Sam az, felveszed. – Istenkém. Komolyan? – Nagyon komolyan. Bejöhetek? Leugrottam az ágyról, az ablakhoz mentem, és kilestem. Csak egy elég rusnya kombi szélét láttam a kocsifelhajtó végén. – Te ülsz abban a bénamobilban? – Büdös – felelte Cole. – Mondanám, hogy gyere ki, és beszélgessünk a kocsiban, de akármi is árasztja ezt a szagot, elég durva cucc lehet. – Mit akarsz, Cole? – A hitelkártyádat. Rendelnem kell halászhálót, némi fémárut és pár nyugtatószert, amiről megesküszöm, hogy csak pult alól lehet. Ráadásul minden holnapra kell.

– Ugye most csak vicces akarsz lenni? – Elmondtam Samnek, hogy el tudom kapni Becket. Csinálok egy olyan csapdát, amilyen a verem volt, amibe Grace beleesett, és Beck kedvenc kajája lesz a csali, amit segítőkészen megemlített a naplójában egy konyhai tűzről szóló történetben. – Te tényleg csak viccelsz. Mert egyébként úgy hangzik, mintha egy őrült lenne a vonal másik végén. – Az illatok a legerősebb emlékeink. Felsóhajtottam, és hanyatt dőltem az ágyon. – Mi köze van ennek ahhoz, hogy megpróbáljuk elkerülni, hogy apám mindenkit megöljön? Csend támadt a telefonban. – Beck egyszer már elköltöztette a farkasokat. Meg akarom kérdezni, hogy csinálta. – És ebben egy halászháló, némi fémáru meg a gyógyszer fog segíteni? – Ha nem, akkor csupán jó időtöltés lesz. A mennyezetet bámultam. Egyszer régen Jack műtaknyot dobott a plafon és a tető találkozásához, és még mindig ott volt. Felsóhajtottam. – Rendben, Cole, rendben. Találkozzunk az oldalajtónál a kis lépcsőnél, mielőtt feljönnél. Parkold le azt az izét valahol, ahol a szüleim nem látják meg, amikor felébrednek. És ne hangoskodj! – Sosem hangoskodom – mondta Cole, és ugyanabban a pillanatban, amikor a telefon elnémult a kezemben, kinyílt a szobám ajtaja. A hátamon fekve az ajtóra néztem, és nem voltam meglepve, hogy Cole beengedte magát. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Combzsebes nadrág volt rajta, meg egy sima, fekete póló. Híresnek látszott, de kezdtem rájönni, hogy annak volt jelentősége, ahogy állt, nem annak, amit viselt. A szobámban, ami tele volt lebegő, könnyű anyagokkal, csillogó párnákkal, visszamosolygó tükrökkel, Cole valahogy nem volt a helyén, de kezdtem arra is rájönni, hogy nála annak volt jelentősége, hogy van, nem annak, hogy hol. – Szóval ma Tájfutó Barbie vagy – állapította meg. Észbe kaptam, hogy futócipőben és sortban vagyok. A szekrényemhez lépett, és a le-

vegőbe fújt a parfümömből. A fésülködőasztal tükrében látszó Cole az illatfelhőbe legyezett a kezével. – Ma Humortalan Barbie vagyok – feleltem. Cole felvette az asztalról a rózsafüzéremet, a hüvelykujjával megérintette az egyik gyöngyöt. Ismerős mozdulat volt, bár nem tudtam elképzelni, hogy Cole St. Clair belép egy templomba, és nem kap lángra. – Azt hittem, zárva van az oldalajtó. – Nem annyira. Behunytam a szememet. Ahogy ránéztem… fáradtnak éreztem magam. Ugyanaz a súly nyomott belül, amit az Il Pomodoróban is éreztem. Úgy gondoltam, lehet, hogy valójában egy olyan helyre lenne szükségem, ahol senki sem ismer, ahol mindent újrakezdhetek a korábbi döntéseim, beszélgetéseim és a korábbi elvárások nélkül. Az ágy felsóhajtott, amikor Cole mellém heveredett. Tiszta illata volt, mint a borotvahab és a tengerpart illata, és rájöttem, hogy biztosan gondja volt magára, mielőtt átjött. Ettől is furán éreztem magam. Megint behunytam a szememet. – Hogy fogadta Grace? Oliviát. – Nem tudom. Tegnap éjjel átváltozott, úgyhogy bezártuk a fürdőszobába. – Oliviával nem voltunk barátok – mondtam. Fontosnak éreztem, hogy tudja. – Igazából nem is ismertem. – Én sem. – Cole hallgatott egy kicsit. Majd más hangon folytatta: – Kedvelem Grace-t. Úgy mondta, mintha nagyon komoly dolog lenne, és egy pillanatra azt hittem, úgy érti „Én kedvelem Grace-t!”, amit nem is értettem igazán. De aztán tisztázta. – Bírom, ahogy Sammel bánik. Nem hiszem, hogy valaha is hittem a szerelemben, nem igazán. Csak azt gondoltam, olyasmi, amit James Bond csinált régen, hogy lefektessen bárkit. Feküdtünk az ágyamon, nem beszéltünk néhány percig. Odakint ébredeztek a madarak. A ház csendes volt; a reggel nem volt elég hideg, hogy bekapcsoljon a fűtés. Nehéz volt nem gondolni a mellettem fekvő Cole-ra, még ha csendben volt is, különösen, mert jó illata volt, és pontosan emlékeztem, hogyan csókol. Arra is pontosan emlékeztem, amikor legutóbb láttam Samet és Grace-t csókolózni, és annál is jobban emlékeztem rá, hogyan préselődött Sam keze Grace-hez, amikor megcsó-

kolta. A gondolattól megint csupa zaj és zsúfoltság támadt bennem, szétfeszített a vágy Cole iránt, és a kétség, hogy szabad-e kívánnom őt. Lelkiismeret-furdalásom támadt, piszkosnak éreztem magam, és fel voltam dobva, mintha már beadtam volna a derekamat. – Cole, fáradt vagyok – szólaltam meg. Fogalmam sem volt, hogy miért mondom ezt. Nem válaszolt. Csak feküdt, nem gondoltam volna, hogy ennyire nyugton tud maradni. A hallgatása idegesített, küzdöttem, hogy megkérdezzem, hallotta-e, amit mondtam. Végül, a mélységes csendben, amelyben azt is hallottam, ahogy szétváltak az ajkai, azt mondta: – Néha azon gondolkodom, hogy hazatelefonálok. Hozzászoktam, hogy Cole önző, de most úgy éreztem, hogy ez egy új hullámvölgy a kapcsolatunkban, ahogy eltéríti az én vallomásomat a sajátjával. – Azt hiszem, csak hazaszólok, és elmondom anyunak, hogy nem haltam meg. Azt hiszem, felhívom apát, és megkérdezem, hogy nem szeretne-e csevegni az agyhártyagyulladás sejtszintű működéséről. Vagy azt hiszem, felhívom Jeremyt, ő volt a basszgitárosom, és elmondom neki, hogy nem haltam meg, de nem akarom, hogy tovább keressenek. Elmondanám a szüleimnek, hogy nem vagyok halott, de soha többé nem megyek haza. – Olyan sokáig hallgatott ezután, hogy azt hittem, befejezte. Elég sokáig hallgatott, hogy lássam, amint a reggeli fény kicsivel világosabb lesz a levegős, pasztellszínű szobában, ahogy kezd felszállni a köd. Aztán így folytatta: – De már a gondolattól is kimerülök. Arra emlékeztet, amit akkor éreztem, mielőtt eljöttem. Mintha ólomból lenne a tüdőm. Mintha már rágondolni sem tudnék arra, hogy valamivel foglalkozzam. Mintha azt kívánnám, bár halottak lennének mind, vagy én, mert nem tudom elviselni a közös múltunk vonzását. Már mielőtt felemelném a telefont. Olyan fáradt vagyok, hogy soha többé nem akarok felébredni. De azóta rájöttem, hogy soha nem miattuk éreztem így. Saját magam miatt. Egész végig.

Nem válaszoltam. Ismét az Il Pomodoro mosdójában tett felfedezésemre gondoltam. Hogy azt akarom, vége legyen, egyszer s mindenkorra, hogy befejezettnek érezzem a dolgokat, hogy ne legyenek vágyaim többé. Arra gondoltam, milyen pontosan írta le Cole a saját kimerültségemet. – Én is része vagyok annak, amit magadban gyűlölsz – szólalt meg Cole. Nem kérdés volt. Persze, hogy ő is a része volt annak, amit magamban gyűlöltem. Minden a része volt annak a gyűlöletnek, amit magam iránt éreztem. Nem igazán volt személyes. Felült. – Megyek. Még éreztem a matracon a teste melegét, ahol feküdt. – Cole! Szerinted lehet engem szeretni? – Úgy, mint „ennivaló, meg…”? – Úgy, mint „szerethető” – mondtam. Cole pillantása rezzenetlen volt. Egy pillanatra az a furcsa gondolatom támadt, hogy pontosan látom, hogyan nézett ki fiatalabb korában, és azt is, hogyan fog festeni idősebben. A jövője éles, titkos villanása volt. – Talán – mondta. – De te senkinek sem hagyod, hogy megpróbálja. Behunytam a szememet, és nyeltem egyet. – Nem tudom, mi a különbség – mondtam – aközött, hogy nem harcolok, vagy, hogy megadom magam. A szemhéjam szorosan csukva volt, mégis megszökött a bal szememből egyetlenegy forró könnycsepp. Nagyon dühös voltam, amiért meglógott. Nagyon dühös voltam. Megmoccant alattam az ágy, ahogy Cole közelebb araszolt. Inkább éreztem, mint láttam, hogy fölém hajolt. Meleg és kimért lélegzete megérintette az arcomat. Két lélegzetvétel. Három. Négy. Nem tudtam, mit akarok. Aztán hallottam, hogy nem vesz levegőt, és egy másodperc múlva éreztem az ajkait a számon. Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált.

Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Cole keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: Több kell. Azt mondta: Ezt akarom. Minden tökéletesen hangtalan volt. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is levegőt vett volna. Aztán Cole lassan felült, én pedig kinyitottam a szememet. Az arca, mint mindig, közömbös volt, ezt az arcot öltötte magára mindig, amikor valami fontos volt. – Így csókolnálak, ha szeretnélek – mondta. Felállt, egészen hétköznapinak látszott, és felvette a kocsikulcsot az ágyról, ahová a zsebéből kiesett. Nem nézett rám, amikor kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. A ház olyan zajtalan volt, hogy hallottam a lépteit a lépcsőn lefelé, az első öt nagyon lassú és tétova volt, a többi sietős. A nyakamra tettem a hüvelykujjamat, ahol Cole ujja volt az előbb, és behunytam a szememet. Nem éreztem, hogy harcolok, vagy megadom magam. Nem tudtam, hogy van harmadik lehetőség, és ha tudtam volna is, nem gondoltam volna, hogy bármi köze lehet Coléhoz. Kifújtam a levegőt, hosszan, hangosan a számon át, amelyet az imént megcsókolt. Aztán felültem, és elővettem a hitelkártyámat.

Harmincötödik fejezet Sam NEM KIFEJEZETTEN volt kedvem munkába menni másnap reggel, mivel a világnak vége volt, de nem tudtam kitalálni egyetlen ellenállhatatlan és elfogadható kifogást sem Karyn számára, úgyhogy elindultam otthonról, és Mercy Fallsba hajtottam. Nem tudtam elviselni Grace farkas hangjait sem, amint vergődik a földszinti fürdőszobában, úgyhogy bizonyos fokig menekvés volt, hogy elmehettem, viszont mardosott a lelkiismeretem. Attól, hogy nem voltam ott, nem láttam és nem hallottam a rettegését, ugyanúgy rettegett tovább.

Gyönyörű nap volt, a héten először nem volt jele esőnek. Az égen, hónapokkal előresietve, a nyár álomszerű élénk kékje virított, és a falevelek a zöld szín ezernyi árnyalatában pompáztak, az elektromos, műanyag zöldtől a feketénél egy fokkal világosabb haj színéig. Ahelyett, hogy az üzlet mögött parkoltam volna le, a főutcán álltam meg, elég messze a városközponttól, hogy ne kelljen bedobnom a parkolóórába. Mercy Fallsban ez csak néhány háztömböt jelentett. A Volkswagen anyósülésén hagytam a dzsekimet, zsebre tettem a kezemet, és elindultam. Mercy Falls nem volt gazdag, de a maga módján érdekes, és ennek folytán meglehetősen virágzó belvárossal büszkélkedett. A bája, plusz a szép Boundary-tavak közelsége turistákat vonzott ide, a turisták pedig pénzt hoztak. Mercy Fallsban számos boltocska állt készen arra, hogy megszabadítsák őket a készpénzüktől. Az üzletek többnyire olyanok voltak, amelyek láttán a férjek a kocsiban várakoznak, esetleg benéznek inkább a Grieves Streeten lévő barkácsboltba, de én azért szívesen nézegettem a kirakatokat séta közben. A járda szélén gyalogoltam, hogy az óvatos reggeli napfény megtaláljon. Jó érzés volt a bőrömnek, egy kis vigaszdíj a szörnyű és csodás hét után. Elmentem egy üzlet előtt, amely ruhákat és csecsebecséket árusított, aztán visszafordultam a kirakatához. Egy fejetlen kirakatbaba állt ott, fehér nyári ruhában. Egyszerű holmi volt, vékony vállpánttal, közép tájt laza övvel. Azt hiszem, ezt az anyagot hívják madeira csipkének. Elképzeltem Grace-en, a keskeny pántokat a vállán, a csupasz bőre háromszögét a nyakánál, a térde alá érő szegélyt. Magam előtt láttam a csípőjét a vékony szövet alatt, és ahogy a kezem összegyűri a ruhát a derekán, ahogy magamhoz húzom. Gondtalan ruha volt, amely a nyárról és a bokáig érő fűről, meg az önhitt nap által világosszőkére festett hajról mesél. Egy darabig álltam és bámultam, azt akartam, amit jelképezett. Ostobaságnak tűnt ilyesmire gondolni, amikor olyan sok minden forgott kockán. Tétováztam, tovább akartam menni, folytatni az utamat. De Grace képe – a ruha szegélyét emelgető szél, amely a szövetet a hasára és a mellére simítja – odaszegezett a kirakat elé. Megvettem. Négy húszdolláros volt a tárcámban – Karyn múlt héten készpénzben fizetett –, és eggyel távoztam, kezemben egy kis táskával,

amelynek alján ott lapult a ruha. Visszamentem a kocsihoz, és ott hagytam, aztán a járdára szegezett tekintettel igyekeztem a Ferde Polcba. Melegség és bizonytalanság öntött el, hogy többnapi béremen megvettem a ruhát. Mi lesz, ha nem tetszik neki? Talán spórolnom kellene inkább a jegygyűrűre. Ha tényleg komolyan gondolta, hogy hozzám akar jönni, ami lehetetlennek látszott, a jegygyűrű akkor is nagyon távolinak tűnt még. Fogalmam sem volt, mennyibe kerül egy gyűrű, de talán el kellene kezdenem takarékoskodni. Mi lesz, ha elmondom, hogy ajándékot hoztam, és ő arra számít, én pedig csalódást okozok? Egyszerre éreztem magam a világ legöregebb tizenkilenc évesének és a legfiatalabbnak – mit műveltem, hogy gyűrűkön gondolkodom, és miért nem jutott eszembe korábban? Egyébként meg lehet, hogy a gyakorlatias észjárású Grace bosszús lesz, amiért neki vettem ajándékot, ahelyett, hogy a vadászattal törődtem volna. Ezekkel a gondolatokkal küszködve értem a könyvesboltba. Az agyam olyan messze járt a testemtől, hogy a boltot magányos, időtlen helynek láttam. Szombat lévén egy órával nyitás után Karyn lépett be a hátsó ajtón, és félrevonult az apró hátsó szobába rendezkedni és egyeztetni. Könnyed volt a kapcsolatunk: jó volt tudni, hogy ott van az üzletben, még ha nem is szóltunk túl sokat egymáshoz. Nem jött be senki, én pedig nyugtalan voltam, ezért hátramentem az irodába. A nap teljes erejével hatolt be a kirakatüvegen, hosszú karjai egészen odáig elértek. Vigasztalóan felforrósították a testemet, miközben az ajtófélfának támaszkodtam. – Szia! – mondtam Karynnek. Karyn már ott ült a számlák és könyvkatalógusok tengerében. Kedvesen mosolyogva nézett fel rám. Számomra minden kedves volt Karynnal kapcsolatban – azon nők egyike volt, akik mindig elégedettnek látszanak saját magukkal és a világgal, akár szőrmebundát, akár gyöngysort viselnek. Ha Grace eltűnése után mást gondolt rólam, nem mutatta ki. Szerettem volna elmondani neki, milyen nagy szükségem van erre a változatlan kedvességre. – Boldognak látszol – jegyezte meg. – Igen? – Boldogabbnak – mondta. – Volt forgalom?

– Minden csendes – vontam meg a vállam. – Felsöpörtem. És lemostam néhány pici kéznyomot a kirakatüvegről. – Gyerekek… kinek kellenek a gyerekek? – kérdezte Karyn. Költői kérdés volt. – Ha melegebb lesz – mélázott –, majd lesznek vásárlók. Vagy ha végre megjelenik az a Tate Flaugherty-folytatás, olyan lesz itt, mint egy szardíniásdobozban. Talán kidekorálhatnánk hozzá a kirakatot. Mi a véleményed egy alaszkai háttérről? Fintorogtam. – Szerintem Minnesota még sok is az alaszkai háttérből. – Aha. Jogos. A gitáromra gondoltam, az északi fényre a fejem fölött, a dalokra, amelyeket meg kellett írnom az elmúlt napokról. – Zenei életrajzokat is kitehetnénk – mondtam. – Szép kirakat lenne. Karyn rám mutatott a ceruzájával. – Ott a pont. – Leeresztette a ceruzát, és megkocogtatta az előtte lévő levelet. A mozdulat hirtelen Grace-t juttatta eszembe. – Sam, tudom, hogy Beck… beteg, és most nem ez az első számodra, de gondolkodtál már a továbbtanuláson? Pislogtam a kérdésétől, és összefontam a karomat magam előtt. Úgy nézett rám, mintha a karba tett kezem a válasz része lett volna. – Nem gondolkodtam még – feleltem. Nem akartam, hogy azt higygye, nincsenek céljaim, ezért hozzátettem: – Arra várok, hogy kiderüljön, Grace hová fog járni. Fél pillanattal később jöttem rá, hogy ez a kijelentés három különböző okból sem volt helyénvaló, többek között azért, mert Grace hivatalosan eltűnt. Karyn láthatólag nem sajnált, és nem jött zavarba. Hosszú, töprengő pillantást vetett rám, a szája vékony vonallá préselődött, és az egyik hüvelykujja megpihent az álla alatt. Azt éreztem, hogy valahogy tudja, tud rólunk, és arról, hogy Beckkel csak színjátékot játszunk. Ne kérdezd meg! – Csak azért gondoltam rá, mert ha nem mész suliba, megkérdezném, hogy nem akarsz-e teljes munkaidőben itt dolgozni. Nem erre számítottam, úgyhogy nem válaszoltam. Karyn folytatta:

– Tudom, hogy ez nem valami nagy pénz. De óránként két dollárral megemelem a fizetésedet. – Ezt nem engedheted meg magadnak. – Sok könyvet adsz el. Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy mindig te állsz a pult mögött. Amikor te vagy itt, nem kell aggódnom, hogy mi történik az üzletben. – Én… – Igazán hálás voltam az ajánlatért. Nem azért, mert szükségem volt a pénzre, hanem mert bizalomra volt szükségem. Az arcom átmelegedett, egy mosoly készülődött a szájam szélén. Karyn tovább erőltette: – Kicsit rossz a lelkiismeretem, hogy még egy évig próbállak távol tartani a főiskolától, de ha amúgy is vársz… Hallottam, hogy megszólal a bejárati ajtó csengője. Egyikünknek ki kellett mennie, aminek örültem. Nem azért, mert a beszélgetés kínos lett volna, vagy szörnyű, hanem épp ellenkezőleg. Szükségem volt egy percre, hogy feldolgozzam az elhangzottakat, hogy kartávolságra tartsam magamtól, és bízhassam az arcomban és a szavaimban, amikor megszólalok. Mintha túl hálátlan lettem volna, túl lassú. Megkérdeztem: – Gondolkodhatok rajta? – Azon lennék meglepve, ha nem tennéd – felelte Karyn. – Kissé kiszámítható vagy, Sam. Rávigyorogtam, és megfordultam, hogy előremenjek, így történt, hogy mosolyogtam, amikor a rendőr meglátott. Lehervadt az arcomról a mosoly. Valójában egy pillanatig még ott volt, az arcom még a másodpercekkel azelőtti érzéseimet tükrözte. A zsaru bármiért jöhetett. Azért is, hogy Karynnal beszéljen. Vagy csak egy gyors kérdés erejéig. De tudtam, hogy nem így van. Már láttam, hogy William Koenig az. Koenig fiatal volt, semmitmondó, ismerős. Azt akartam hinni, hogy a korábbi beszélgetéseink miatt jóindulattal van irántam, de az arca mindent elárult. Tudnom kellett. Az arckifejezése céltudatosan üres volt, mint amikor az ember megbánja, hogy korábban kedves volt valakivel. – Magát aztán nehéz megtalálni, Sam – szólalt meg Koenig, amikor lassan hozzá léptem. A kezem haszontalan függelékként csüngött az oldalam mellett.

– Tényleg? – kérdeztem. Szúrósnak, védekezőnek éreztem ezt a szót, bár könnyednek tűnt a hangom. Nem igazán érdekelt, hogy megtalált. Az viszont nem tetszett, hogy keresett. – Mondtam, hogy elsőnek itt kell keresnünk – felelte Koenig. Bólintottam. – Ez elég jó tipp. – Meg kellett volna kérdeznem, hogy Mit tehetek önért?, de nem igazán akartam tudni. Leginkább azt szerettem volna, ha magamra maradhatok, hogy feldolgozzam az elmúlt hetvenkét óra történéseit. – Valójában néhány kérdést kell feltennem – mondta Koenig. Mögötte csilingelt az ajtó, és belépett egy nő. Hatalmas, lila táska volt nála, ami vonzotta a tekintetet. – Hol találom az önsegítő könyveket? – kérdezte. Abszolút nem zavarta, hogy egy rendőr áll előttem. Talán teljesen hétköznapi dolog egy rendőrrel beszélgető ember. Nehéz volt ezt hinnem. Ha Koenig nem lett volna ott, azt mondtam volna, hogy minden valaha írt könyv önsegítő könyv, és legyen egy kicsit konkrétabb. Aztán egy helyett négy könyvvel távozott volna, mert én ezt csináltam. De Koenig ott volt, ezért csak annyit mondtam: – Ott. A háta mögött. – Az őrsön – mondta Koenig. – A saját érdekében. Ez rossz jel volt. – Sam? Rádöbbentem, hogy még mindig a lila táskát bámulom, amely lassan mozgott az üzletben. Megcsörrent a nő mobilja, és most abba óbégatott. – Oké – mondtam. – Vagyis kénytelen vagyok bemenni, nem? Koenig azt felelte: – Semmit sem muszáj. De idézés nélkül kevésbé ocsmány a dolog. Bólintottam. Szavak. Mondanom kellett valamit. Mit kellett mondanom? A hátul ülő Karynra gondoltam, aki azt hitte, itt elöl minden rendben, mert itt vagyok. – Szólnom kell a főnökömnek, hogy elmegyek. Rendben? – Természetesen. Éreztem, hogy utánam jön, amikor az üzlet hátsó traktusába mentem. – Karyn – szóltam, az ajtófélfának támaszkodva. Nem tudtam lezseren mondani, de megpróbáltam. Általában nem szólítom a nevén, ezért

furcsa volt kimondani. – Ne haragudj! El kell mennem egy kicsit. Koenig rendőr… szeretnének feltenni néhány kérdést. Egyetlen pillanatig ugyanolyan volt az arca, aztán minden megkeményedett rajta. – Hogy mit? Itt vannak? Hátratolta a székét, és felállt. A küszöbről nézte, hogy Koenig a sorok között állva az egyik papírdarumat figyeli. – Mi folyik itt? – kérdezte Karyn, azon az élénk, gyakorlatias hangon, amit a nehéz vevőkkel használt. Hallatszott rajta, hogy nem szórakozik, de nem volt benne semmi érzelem. A Bizniszkaryn, így hívtuk mindketten. Teljesen más emberré változott. – Asszonyom – szólt Koenig bocsánatkérőn. Ez volt az emberek természetes reakciója Bizniszkarynra. – Az egyik nyomozónk kérdéseket szeretne feltenni Samnek. Megkért, hogy kísérjem be őt egy bizalmas beszélgetésre. – Beszélgetésre – ismételte meg Karyn. – Olyan beszélgetésre, amelyet nem ártana egy ügyvéd jelenlétében megejteni? – Ez teljes mértékben Samtől függ. De jelen pillanatban nem vádoljuk semmivel. Jelen. Pillanatban. Karyn és én is hallottam. A jelen pillanatban a még nem megfelelője volt. Karyn rám nézett. – Sam, nem akarod felhívni Geoffrey-t? Tudtam, hogy az arcom elárult, mert megválaszolta a saját kérdését. – Nem elérhető, ugye? – Minden rendben lesz – ígértem. – Ez számomra zaklatásnak tűnik – fordult Karyn Koenighez. –Sam könnyű célpont, mert nem olyan, mint bárki más. Akkor is beszélgetnének vele, ha Geoffrey Beck a városban volna? – Minden tiszteletem, asszonyom – felelte Koenig. – Ha Geoffrey Beck a városban volna, valószínűleg őt hallgatnánk ki. Karyn összeszorította a száját, és nem látszott boldognak. Koenig kilépett a középső sorból, és az ajtó felé intett. Már láttam, hogy egy rendőrautó parkol szabálytalanul az üzlet előtt. Nagyon hálás voltam Karynnak, hogy kiállt értem. Mert úgy viselkedett, mintha felelős lenne értem. Azt mondta:

– Sam, hívj fel! Ha bármire szükséged van. Ha kellemetlenül érzed magad. Akarod, hogy veled menjek? – Minden rendben lesz – mondtam újra. – Minden rendben lesz – mondta Koenig is. – Nem próbálunk senkit a sarokba szorítani. – Sajnálom, hogy el kell mennem – mondtam Karynnak. Általában csak néhány órára nézett be szombat délelőtt. Most tönkretettem az egész napját. – Jaj, Sam! Nem csináltál semmi rosszat – felelte. Odajött hozzám, és erősen megölelt. Jácintillata volt. Koenighez fordulva így szólt: – Remélem, megéri maguknak, fiúk. Koeniget követve végigmentem a sorok között a bejárati ajtóhoz. Érzékeltem, hogy a nagy, lila táskás nő figyel, és a mobiltelefon még mindig a fülén van. A telefon elég hangos volt, hogy mindannyian halljuk, amint a vonal másik végén egy női hang megkérdezi: Letartóztatják? – Sam – szólalt meg Koenig. – Csak az igazat. Nem is tudta, mire kér.

Harminchatodik fejezet Cole MIUTÁN KILÉPTEM a Culpeper-házból, csak vezettem. Ulrik régi BMW kombija volt nálam, némi pénz, amit magammal hoztam, és senki sem mondta, hogy ne menjek. A rádióban egy régi előzenekarunk dala szólt. Vasúti katasztrófára emlékeztető zenét játszottak, amit határozottan előnyösnek tartottam, mert nehéz lett volna alulmúlni. Meg kellett volna köszönni nekik, hogy jó színben tüntettek fel minket. Az énekest Marknak, Mike-nak, Abelnek vagy valami hasonlónak hívták. Utána odajött hozzám, kegyetlenül részegen, és azt mondta, én voltam rá a legnagyobb hatással. Láttam a hasonlóságot. Most, egymillió évvel később, hallgattam, hogy a dj az együttes egyetlen slágereként jellemezte a dalt. Autóztam tovább. Sam telefonja még a zsebemben volt, és nem csengett, csak egyszer, de nem érdekelt. Mintha olyan üzenetet hagytam volna Isabelnek, ami nem igényelt viszszahívást. Elég volt elmondani. Az ablakok le voltak húzva, kitartottam a karomat, a szél birkózott vele, a tenyerem nedves lett a párától. A kétsávos út mentén ott hevert a minnesotai táj. Minden csupa csenevész fenyőfa és véletlenszerűen elszórt sziklák, meg lapos házak, és a fák közül meglepetésszerűen felcsillanó tavak. Arra gondoltam, hogy Mercy Falls lakói nyilván azért építettek ronda házakat, hogy ellensúlyozzák a természet szépségét. Hogy a hely ne robbanjon szét a túl sok festőiségtől vagy ilyesmi. Egyfolytában az járt az eszemben, amit Isabelnek mondtam. Hogy felhívom a családomat. Nagyobbrészt igaz is volt. Lehetetlen és kellemetlen lett volna megtenni. A Venn-diagramon külön halmazba tartoztak ők, és külön halmazba én, a metszetünkbe pedig nem tartozott semmi. De Jeremyn még mindig gondolkodtam. Jeremy, az állandó basszgitáros-jógamester. Vajon mihez kezdett nélkülem és Victor nél-

kül? Szerettem azt hinni, hogy a pénzéből elment Indiába vagy ilyesmi. Nem véletlen, hogy egyedül Jeremyt szerettem volna felhívni. Senki sem ismert annyira, mint Victor és ő. Ez volt az egész NARKOTIKA: ismerni Cole St. Clairt. Victor és Jeremy éveket töltött azzal, hogy segített a több százezer hallgató számára körülírni az én létezésem fájdalmát. Olyan gyakran megtették, hogy már nélkülem is ment. Eszembe jutott egy interjú, amikor olyan jól nyomták, hogy nem is zavartattam magam, hogy válaszoljak a kérdésekre. A szállodai szobánkban voltunk. Ez volt az első esemény aznap, mert el kellett érnünk a repülőgépünket. Victor másnapos volt és hisztis. Jeremy müzli szeletet evett az apró, üveglapos íróasztal mellett. A szobának volt egy keskeny erkélye, a semmire nézett, én pedig kinyitottam az ajtót, és kifeküdtem a betonra. Egy darabig a korlát aljába akasztott lábbal felüléseket csináltam, aztán csak bámultam a kondenzcsíkokat az égen. A riporter az egyik vetetlen ágyon ült törökülésben. Fiatal srác volt, élére vasalt, Jannak hívták. – Ki írja a dalokat? – kérdezte Jan. – Vagy együtt csináljátok? – Együtt, együtt – felelte Jeremy a maga lassú, könnyed stílusában. Ugyanakkor szedte fel a déli akcentust, amikor a buddhizmust. – Cole írja a szöveget, aztán kávét viszek neki, aztán Cole megírja a zenét, Victor meg perecet hoz. – Szóval, te írod a legtöbb számot, Cole? – emelte fel a hangját Jan, hogy jobban halljam az erkélyen. – Honnan jön az inspiráció? Kilátóhelyemről kétféle látvány tárult elém: az utca túloldalán álló épület téglafala, vagy a színtelen ég kockája felettem. Ha az ember hanyatt fekszik, minden város egyforma. Jeremy letört egy darabot a müzli szeletből. Hallottuk, ahogy a morzsák az asztalra potyognak. A másik ágyon Victor, mintha PMS-től szenvedne, megszólalt: – Erre nem válaszol. Jan úgy jött zavarba, mintha én lettem volna az első, aki visszautasítja. – Miért?

– Mert nem. Utálja ezt a kérdést – mondta Victor. Mezítláb volt; a lábujj ízületeit ropogtatta. – Ez egy hülye kérdés, öreg. Élet, oké? Onnan szerezzük az inspirációnkat. Jan leírt valamit. Balkezes volt, és sutának tűnt, ahogy írt, mintha egy Ken babát rosszul szereltek volna össze. Bíztam benne, hogy azt írja fel magának, hogy Ezt a kérdést soha többé nem teszem fel. – Oké. Rendben. A legutóbbi kislemezetek, az Egyik/vagy másik, felkerült a Billboard tízes listájára. Mit gondoltok erről a hihetetlen sikerről? – Veszek anyámnak egy BMW-t – felelte Victor. – Nem. Csak egy Bavariát. Onnan való a BMW, nem? – A siker szubjektív fogalom – mondta Jeremy. – A következő jobb lesz – feleltem én. Még nem mondtam ki hangosan, de amikor megtettem, igaznak tűnt. Megint leírt valamit. Jan a papírról olvasta fel a következő kérdést: – Ez azt jelenti, hogy negyven hét után kiütöttétek a Human Parts Ministryt a top tízből. Bocs, negyvenegy. Ígérem, hogy a végleges interjúban nem lesznek hibák. Szóval, Joey a Human Parts Ministryből azt nyilatkozta, hogy azt hitte, hogy a „Looking up or Down” hosszú életű sláger lesz, mert sokan azonosulnak a szöveggel. Gondoljátok, hogy a rajongóitok tudnak azonosulni az Egyik/vagy másik szövegével? Az Egyik/vagy másik a színpadon a kontroli-ládákból hallott Coleról, az éjszaka a szállodában fel-alá járkáló Cole-ról szólt. Az Egyik/vagy másik arról szólt, hogy a felnőttek körülvettek olyan életekkel, amelyekről el sem tudtam képzelni, hogy én éljem. Egy zümmögő hang volt a fejemben, ami azt mondta, csináljak valamit, de nem találtam semmit, ami jelentett volna bármit is. Az Egyik/vagy másik arról az énemről szólt, amely légyként csapkodta magát az ablaküvegnek újra meg újra. A korosodás értelmetlensége volt. Egy elsőre is jól játszható zongoradarab. Randira vinni Angie-t, aki úgy nézett ki a kardigánjában, mint a saját anyja. Zsákutcába vezető utak és íróasztal mögött végződő karrierek. Éjszaka a tornaterembe üvöltött dalok. Az a felismerés, hogy ilyen az élet, én pedig nem tartozom ide. – Nem – mondtam. – Szerintem a zenéről szól.

Jeremy végzett a müzli szelettel. Victor az ujjait ropogtatta. Figyeltem a baktériumméretű embereket a hangyaméretű repülőgépben a fejem felett. – Azt olvastam valahol, hogy fiúkórusban énekeltél, Cole – szólalt meg Jan a jegyzeteit böngészve. – Még mindig gyakorlod a katolikus vallást? És te, Victor? Jeremy, rólad tudom, hogy nem. – Hiszek Istenben – felelte Victor. Nem volt meggyőző. – Hát te, Cole? – erősködött Jan. Néztem az üres eget, vártam a következő repülőgépet. Vagy azt, vagy a házak üres falát. Egyik/vagy másik. – Elmondom, mit tudok Cole-ról – kezdte Jeremy. Kisebb-nagyobb szüneteket tartva, mintha szószéken állt volna, ezt mondta: – Cole vallása a lehetetlen lerombolása. Ő nem hisz a lehetetlenben. Nem hisz a wewben. Cole vallása, hogy arra vár, hogy valaki azt mondja, ezt nem lehet megcsinálni, és aztán megcsinálja. Bármit. Mindegy, hogy mi az, csak ne lehessen véghezvinni. Tessék, egy teremtéstörténet: kezdetben vala a tenger és a semmi, majd Isten a tengerből világot teremtett, a semmiből pedig Cole-t. Victor felnevetett. – Azt hittem, buddhista vagy – mondta Jan. – Részben – felelte Jeremy. A lehetetlen lerombolása. A fenyők olyan magasra nyúltak az út két oldalán, hogy úgy éreztem, egy alagútban haladok a világ középpontja felé. Mercy Falls meszsze volt mögöttem. Újból tizenhat éves voltam, és előttem húzódott az út, teli végtelen lehetőséggel. Tisztának éreztem magam, üresnek, feloldoztak bűneim alól. Bármeddig vezethettem, bárhová mehettem. Bárki lehettem. De éreztem magam körül a Boundary-erdő vonzását, és nem tűnt már akkora átoknak, hogy Cole St. Clair vagyok. Volt célom, és az maga volt a lehetetlen: megtalálni a gyógymódot. Nagyon közel jártam már. Az út repült az autó alatt, a kezem kihűlt a széltől. Hosszú idő óta először éreztem magam erősnek. Az erdő betöltötte az űrt, ami voltam, az a valami, amiről azt hittem, sosem lehet teljes, sosem lehet elégedett,

és ezért mindent elveszítettem – olyasmiket, amikről nem tudtam, hogy meg akarom tartani. És végül Cole St. Clair lettem, egy új bőrben. A világ a lábaim előtt hevert, és előttem állt a nap. Kivettem a zsebemből Sam mobilját, és Jeremyt hívtam. – Jeremy – szóltam bele. – Cole St. Clair – felelte lassan és könnyedén, mintha nem lenne meglepve. Csend lett a vonal másik végén. Ismert engem, nem kellett megvárnia, hogy én mondjam ki: – Nem jössz haza, ugye?

Harminchetedik fejezet Sam EGY KONYHÁBAN hallgattak ki. A Mercy Falls-i rendőrkapitányság kicsi volt, és láthatóan alkalmatlan egy kihallgatásra. Koenig elvezetett egy diszpécserekkel teli szoba előtt – hirtelen elhallgattak és rám bámultak –, majd két, íróasztalokkal és számítógépek fölé hajoló egyenruhásokkal teli iroda előtt, és végül megérkeztünk egy helyiségbe, amiben volt egy mosogató, egy hűtőszekrény és két italautomata. Ebédidő volt, minden bűzlött a mikrózható mexikói kajától, amit hányásszag fűszerezett. Iszonyú meleg volt. Koenig egy világos faszékre mutatott egy lehajtható asztalka mellett, és eltakarított pár szalvétát, egy citromos szelet maradékát és egy doboz üdítőt. A kukába hajított mindent, aztán kiment az ajtó elé, és nekem háttal megállt. Csak a tarkóját láttam, sörtére nyírt haja hátborzongatóan egyenes vonalát. Sötét égésnyomot fedeztem fel a haja tövénél. A sebhely a gallérja alá futott. Biztosan megvolt a maga története – talán nem olyan drámai, mint az én sebhelyeimé, de azért történet. Mindenkinek van egy története a külsején vagy a belsején esett sebek mögött, és ez a gondolat hirtelen kimerített. A múlt rám nehezedett. Koenig halkan beszélt valakihez a folyosón. Csak néhány szót értettem:

– Samuel Roth… nem… idézés… testet? …mit tud meg. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, émelyegni kezdtem, és hirtelen az a szörnyű érzésem támadt, hogy a forróság ellenére, a hőség miatt itt fogok átváltozni ebben a kicsi szobában, és nem lesz kiút. A karomra hajtottam a fejemet; az asztal még bűzlött az ételektől, de hűvös volt. A gyomrom megint összeszorult, és hónapok óta először nem éreztem magam biztonságban a bőrömben. Ne változz át! Kérlek, ne változz át! Minden lélegzetvételemmel ezt ismételgettem magamban. – Samuel Roth? Felemeltem a fejemet. Egy táskás szemű tiszt állt az ajtóban. Dohányszaga volt. Mintha a szobában minden kifejezetten a farkas érzékeim elleni támadás lett volna. – Heifort rendőr vagyok. Nem bánja, ha Koenig rendőr a szobában marad, míg beszélgetünk? Éreztem, hogy nem tudok megszólalni, ezért csak megráztam a fejemet. A karom az asztalon, a mellkasom súlytalan, és odabent mintha minden szabadon lebegett volna. Heifort kihúzta a szemközti széket – elég messzire, hogy legyen helye a pocakjának. Egy jegyzetfüzet és egy mappa volt nála, amit letett maga elé az asztalra. Mögötte Koenig jelent meg az ajtóban, karba tett kézzel. Végtelenül zsaruszerű volt számomra, nagyon hivatalos és öszszeszedett, de az ismerőssége mégis megnyugtatott. Úgy tűnt, a pocakos nyomozó nagyon örül, hogy kihallgathat. – A következő fog történni – kezdte –, fel fogunk tenni néhány kérdést, maga pedig a legjobb tudása szerint válaszol, rendben van? – A hangjában rejlő derű nem látszott az arcán. Bólintottam. – Hol az apukája mostanság, Sam? Jó ideje nem láttuk Geoffrey Becket. – Beteg – feleltem. – Könnyebb volt hazudni, mint régen. – Nagy kár – mondta Heifort. – Mi a baja? – Rákos – mondtam. Az asztalra meredve motyogtam; – Minneapolisban kezelik. Heifort leírta. Bár ne tette volna! – Tudja a klinika címét? – kérdezte.

Vállat vontam. Próbáltam szomorúságot vinni a vállrándításba. Koenig megszólalt: – Később majd segítek kideríteni. Heifort ezt is leírta. – Miről akarnak kérdezni? – szólaltam meg. Gyanítottam, hogy nem Beckről lesz szó, hanem Grace-ről. Magamban tiltakoztam, hogy őrizetbe vegyenek egy eltűnt lány miatt, akit tegnap éjjel még a karomba zártam. – Hát, ha már megkérdezte – mondta Heifort, és kivette a mappát a jegyzetfüzet alól. Elővett egy fényképet, és elém tette. Egy lábról készült közeli felvétel volt. Egy lány lába, karcsú és hoszszú. Mindkét lábfej és amennyit a csupasz lábszárból láttam, falevelek között hevert. A lábujjak között vér volt. Hosszú szünet állt be a következő lélegzetvételemig. Heifort egy újabb fotót tett az első tetejére. Összerezzentem, és elfordultam – egyszerre megkönnyebbülten és iszonyodva. – Ez jelent magának valamit? Egy meztelen lány túlexponált fotója volt, sápadt, akár a hó, vékony, mint egy suttogás, elterülve a faleveleken. Az arca és a nyaka katasztrófasújtott terület volt. Én pedig ismertem őt. Amikor legutóbb láttam, barna volt a napsütéstől, és vert a szíve. Jaj, Olivia! Nagyon sajnálom. – Miért mutatja ezt meg nekem? – kérdeztem. Nem tudtam a képre nézni. Olivia nem érdemelte, hogy farkasok öljék meg. Senki nem érdemelt ilyen halált. – Reméltük, hogy talán maga megmondja – felelte Heifort. Miközben beszélt, újabb fotókat rakott elém, mindegyik más szögből készült a halott lányról. Szerettem volna, ha abbahagyja. Abba kellett hagynia. – Geoffrey Beck telkének határától néhány méterre találták. Meztelenül. Miután elég hosszú ideig eltűntként tartottuk nyilván. Vérrel összekent, csupasz váll. Piszokkal teleírt bőr. Égnek forduló tenyér. Behunytam a szemem, de úgy is láttam a fényképeket. Éreztem, ahogy belém mélyednek, életre kelnek bennem, és hamarosan benépesítik majd a rémálmaimat.

– Nem öltem meg senkit – mondtam. Hamis volt a hangom. Mintha olyan nyelven beszéltem volna, amit nem értek, és rosszul ragozva nem lett volna értelmük a szavaknak. – Ezt farkasok tették – mondta Heifort. – Megölték a lányt. De nem hiszem, hogy ők hagyták pucéran azon a telken. Kinyitottam a szemem, de nem néztem a fotókra. Egy parafa tábla lógott a falon, rajta egy papír ezzel a szöveggel: LÉGY SZÍVES, TAKARÍTSD KI A MIKROSÜTŐT, HA AZ EBÉDED FELROBBAN. KÖSZ, VEZETŐSÉG. – Esküszöm, hogy semmi közöm ehhez. Nem tudom, hol volt. Nem én voltam. – Nagyon nehéz lett a szívem, mert tudtam, ki volt. Hozzátettem: – Miért tettem volna? – Őszintén mondom, fiam, hogy fogalmam sincs – mondta Heifort. Nem tudtam biztosan, miért mondta, hogy fiam, mert a hanghordozása teljesen ellentétes volt vele. – Valami perverz állat tette, és nehezen tudom beilleszteni a gondolatmenetembe. A következőket tudom: két fiatal lány, akiket maga is ismert, tavaly eltűnt. Maga látta őket utoljára. A nevelőapja felől hónapok óta nem hallott senki, és maga az egyetlen, aki tudja, hol van. Erre találunk egy holttestet a házuktól nem messze, meztelenül, csontsoványra fogyva, és úgy tűnik, ilyet csak egy igazán perverz állat csinálna. Most pedig itt ül előttem egy srác, akit bántalmaztak a szülei, és azt beszélik, ez elég jól elcseszi az embert. Óhajt hozzáfűzni valamit? Lassan és szívélyesen beszélt egész végig. Koenig egy hajóról készült képet tanulmányozott, amelynek semmi köze nem volt Minnesotához. Amikor Heifort először szólalt meg, egy kis haragdarabka kezdett kaparni és forogni, és egyre csak nőtt bennem. Mindazok után, amit átéltem, nem fognak egymondatos definícióvá alacsonyítani. Heifort szemébe néztem. Láttam, ahogy megfeszül kissé, és tudtam, hogy mint mindenkit, a sárga szemem nyugtalanítja. Hirtelen nagyon nyugodt lettem, és a hangomban Beck hangját hallottam: – Van itt valami kérdés, uram? Azt Kittem, az időmmel kell elszámolnom, vagy beszélnem az apámmal való kapcsolatomról, vagy elmondani, tettem-e valamit Grace-ért. De nagyon úgy tűnik, hogy igazából azt akarja, hogy a mentális egészségemről beszéljünk. Nem tudom,

mit hisz. Azzal vádol, hogy elraboltam a lányokat? Vagy, hogy megöltem az apámat? Vagy csak véletlenszerűen összefirkálok holttesteket? Vagy csak azt hiszi, hogy el vagyok cseszve? – Ácsi – szólalt meg Heifort. – Nem vádolom semmivel, Mr. Roth. Fogja vissza a dühöngő tinédzsert, mert senki nem vádolja semmivel. Nem bántam, hogy az elején hazudtam neki. A francokat nem vádolt semmivel! – Mit akar, mit mondjak? – Odalöktem neki Olivia fényképeit. – Ez szörnyű. De nekem semmi közöm hozzá. Heifort nem nyúlt a képekhez. Megfordult a széken, és jelentőségteljes pillantást váltott Koeniggel, ám Koenig arckifejezése nem változott. A férfi ekkor visszafordult hozzám, a szék felnyögött és recsegett alatta. Megdörzsölte az egyik táskás szemét. – Azt akarom tudni, hol van Geoffrey Beck és Grace Brisbane, Samuel. Elég régóta húzom már az igát, hogy tudjam, nincsenek véletlenek. És tudja, mi a közös nevező ezekben az esetekben? Maga. Nem szóltam semmit. Nem én voltam a közös nevező. – Tehát együttműködik velünk, és mond valamit erről az egészről, vagy a nehezebb utat választja? – kérdezte Heifort. – Nincs mit mondanom – válaszoltam. Heifort hosszan rám nézett, mintha azt várta volna, hogy az arcom elárul valamit. – Azt hiszem, az apukája nem tett jót magának, amikor kitanította az ügyvédmódira – mondta végül. – Ez minden hozzáfűznivalója? Sok mindent tudtam volna még mondani, de nem neki. Ha Koenig kérdezte volna, elmondtam volna, hogy nem akartam, hogy Grace eltűnjön. Hogy szerettem volna, ha Beck visszajön. Hogy nem a nevelőapám volt, hanem az édesapám. Hogy nem tudom, mi történt Oliviával, csak próbálom a víz fölött tartani a fejemet. Szerettem volna, ha békén hagynak. Ez volt minden. Csak hagyjanak békén, hogy egyedül jussak túl ezen. – Igen – mondtam. Heifort csak a homlokát ráncolta. Nem tudtam megállapítani, hogy hitt-e nekem vagy sem. Egy kis idő múlva megszólalt: – Azt hiszem, egyelőre végeztünk. William, gondoskodnál a fiúról? Koenig kurtán biccentett, miközben Heifort nagy nehezen felállt.

Ahogy távolodott, könnyebben vettem a levegőt. – Visszaviszem a kocsijához – szólt Koenig. Intett, hogy álljak fel. A lábam remegett, mint a kocsonya. Elindultam a folyosón Koenig felé, de amikor megcsörrent a mobiltelefonja, megállt. Leakasztotta az övéről, és megnézte a kijelzőt. – Pillanat, ezt fel kell vennem. Halló, William Koenig. Rendben, uram. Várjon! Mi történik most? Zsebre tettem a kezemet. Szédelegtem a kihallgatástól, az éhségtől és Olivia képeitől. A diszpécserszoba nyitott ajtaján át hallottam Heifort mennydörgő hangját. A diszpécserek felnevettek. Furcsa volt belegondolni, hogy ilyen könnyedén váltott – a lány halála miatti felháborodást munkahelyi tréfálkozásra cserélte a szomszéd szobában. Koenig a telefonon épp arról próbált meggyőzni valakit, hogy ha a felesége dühében elvitte a kocsiját, az nem lopás, amennyiben az autó közös tulajdon. Azt hallottam: – Szevasz, Tom! Valószínűleg több tucat Tom élt Mercy Fallsban. De azonnal tudtam, hogy ki az. Felismertem az aftershave-je illatáról és a bőröm bizsergéséről. A helyiség egyetlen ablaka a szemközti falon volt. Tom Culpepert láttam. A kulcsait csörgette a kabátja zsebében – olyan kabát volt, amit a kopott, a klasszikus és a négyszáz dolláros jelzőkkel lehetne leírni, és általában olyanok viselték, akik több időt töltöttek Land Roverjeikben, mint a szabadban. Az arca szürke volt és beesett, mintha nem aludt volna, de a hangja sima és fegyelmezett. Ügyvédhang. Próbáltam eldönteni, mi a rosszabb: megkockáztatni, hogy beszélnem kell Culpeperrel, vagy szembenézni a konyhában érzett hányásszaggal. Fontolgattam, hogy meghátrálok. – Tom! Szevasz, te elvetemült! Várj, mindjárt beengedlek. – Kisuhant a diszpécserszobából, bevett egy éles kanyart a folyosón, amely abba a helyiségbe vezetett, ahol Culpeper állt, és kinyitotta az ajtót. Vállon veregette Culpepert. Hát persze, hogy ismerték egymást. – Munkaügyben jöttél, vagy csak bajt keverni? – Csak megnézem a halottkém jelentését – felelte Culpeper. – Mit mondott róla Geoffrey Beck kölyke?

Heifort oldalra lépett, hogy Culpeper ellásson mellette odáig, ahol álltam. – Farkast emlegetnek – jegyezte meg Culpeper. Udvarias lett volna köszönni. Nem szóltam egy szót sem. – Hogy van az öreged? – kérdezte Culpeper. Nyilvánvalóan gúnyolódott. Nemcsak azért éreztem így, mert nem érdekelte, hogy van Beck, de azért is, mert Culpepertől igencsak távol állt azt mondani, hogy „az öreged”. Aztán még hozzátette: – Meg vagyok lepve, hogy nincs itt veled. – Ha tudna, eljött volna – mondtam erőltetettem – Ha már jogi tanácsadásról van szó, beszéltem Lewis Brisbane-nel. Brisbane-ék tudják, hogy a rendelkezésükre állok, ha szükség van rám. Nem igazán tudtam rávenni magam, hogy elgondolkodjam Tom Culpeper közreműködésén. A barátságos jövő hihetetlenül távolinak tűnt. Bármilyen jövő, amelyben reménykedtem, hihetetlenül távolinak látszott. – Te aztán tényleg teljesen agyhalott vagy, mi? – vetette oda Tom Culpeper csodálkozva, én pedig rájöttem, hogy túl sokáig hallgattam elveszve gondolataimban, és nem figyeltem oda, hogy közben milyen arcot vágok. A férfi a fejét csóválta, de nem kegyetlenül, inkább döbbenten a magam fajta, beilleszkedni képtelen egyének furasága miatt. – Egy bölcs tanács. Próbálkozz a beszámíthatatlansággal! Isten áldja Amerikát! Beck mindig is szerette a diliseket. Heifort javára írtam, hogy próbált nem mosolyogni. Koenig összecsapta a mobiltelefonját. Összeszűkült a szeme. – Uraim – szólt –, most visszaviszem Mr. Rotht a járművéhez, hacsak nincs rá szükségük. Heifort lassan és baljóslatúan nemet intett. Culpeper zsebre tett kézzel felém fordult. Nem volt harag a hangjában. Persze, hogy nem volt – hiszen minden adu nála volt ebben a játékban. – Ha legközelebb találkozol apáddal – mondta –, megmondhatod neki, hogy a farkasainak két héten belül vége. Már rég meg kellett volna történnie. Nem tudom, mit képzeltetek, de most vége van. És láttam, ahogy Tom Culpeper utánam néz, és nem volt bosszúvágy a tekintetében. Egyszerűen feltéptek benne egy sebet, amely túl friss

volt még. Hogyan ítélhettem volna el? Nem tudta az igazságot. Nem tudhatta. Azt hitte, ők csak állatok, mi pedig óvatlan szomszédok vagyunk, helytelen értékrenddel. De azt is láttam, hogy nincs vége, míg meg nem halunk. Koenig karon fogott, és visszanézett Culpeperre. – Azt hiszem, összekeveri a fiút az apával, Mr. Culpeper. – Lehet – felelte Culpeper. – De tudja, mit mondanak az almáról meg a tájáról. A mondás meglehetősen igaz volt. – Ideje indulnunk – mondta Koenig.

Harmincnyolcadik fejezet Grace SAM KÉSETT. Nem aggódtam. Nyugtalan voltam nélküle Beck házában. És szó szerint semmirekellő. Amikor farkas voltam, nem éreztem ennyire a céltalanságot. Sosem fogtam fel, hogy a napjaim milyen nagy részét töltötte ki azelőtt a házi feladat, a főzés, őrültségek tervezgetése Rachellel, még több házi feladat, Olivia, a könyvtár, meg a tornác kilazult deszkájának megjavítása, mert apa sosem kerített rá sort. Az olvasás az elvégzett munka jutalma volt, és munka nélkül nem tudtam letelepedni egy könyvvel, hiába volt tele Beck pincéje. Azelőtt csak az foglalkoztatott, hogy jól sikerüljön az érettségi, hogy ne kelljen aggódnom a főiskola miatt. Amikor pedig megismertem Samet, a feladatlistához hozzáadódott, hogy emberi alakban tartsam. Most egyik dolog sem volt aktuális. Olyan sok szabadidőm lett, hogy a szabadidő nem jelentett semmit. Úgy éreztem magamat, mint az iskolai szünetekben. Anya egyszer azt mondta, hogy nem tudom, hogyan kell pihenni, és hogy engem le kelle-

ne szedálni, amikor nincs suli. Akkor úgy gondoltam, ez kicsit erős volt tőle, de most már értettem. Kimostam azt a hat napra való ruhát, amit Becknél tartottam, elmostam a mosogatóban maradt edényeket, és végül felhívtam Isabelt, mert nem hívhattam senki mást, és ha nem beszéltem volna valakivel, bőgni kezdek Olivia miatt, ami senkinek sem lett volna jó. – Mondd meg, miért rossz ötlet elmondani Rachelnek, hogy életben vagyok – mondtam, amint Isabel felvette a mobilját. – Mert frászt fog kapni, aztán kiborul, jelenetet rendez, és végül a szülei rájönnek, ő meg nem tud hazudni, és mindenki megtudja – felelte Isabel. – Van még kérdés? Nincs. – Rachel tud ésszerűen viselkedni. – Épp most tudta meg, hogy az egyik barátnője torkát elharapták a farkasok. Nem fog ésszerűen viselkedni. Nem mondtam semmit. Csak úgy tudtam megőrizni a józan eszemet, hogy Olivia halálát elvonatkoztattam magamtól. Ha elkezdtem volna azon gondolkodni, hogyan történhetett, meg azon, hogy nem történhetett gyorsan, és nem érdemelt ilyen halált – ha elkezdtem volna azon gondolkodni, hogy milyen érzés volt a hóban fekve, miközben a bőrömet a farkasok nyúzták, és mi lett volna, ha nincs ott Sam… Nem akartam hinni a fülemnek, hogy Isabel így beszél rólunk. Le akartam tenni a telefont. Csak azért gondoltam meg magam, mert tudtam, hogy ha leteszem, egyedül leszek Olivia halálának újra és újra felvillanó képeivel. – Legalábbis velem így volt, amikor Jack meghalt. Nem lehetett volna azt mondani rám, hogy ésszerűen viselkedem. Nyeltem egyet. – Grace, ne szívd mellre! Ez tény. Minél előbb szembenézel a tényekkel, annál jobban leszel. Most fejezd be a tépelődést! Miért akarod elmondani Rachelnek? Pislogtam, míg ki nem tisztult a látásom. Örültem, hogy Cole nincs itthon. Ő azt hitte, valamiféle vaslédi vagyok, és nem szerettem volna meggyőzni az ellenkezőjéről. Csak Sam láthatta, hogy valójában romhalmaz vagyok, mert ha Sam tudta, az olyan volt, mintha én tudtam volna.

– Azért, mert a barátnőm, és nem akarom, hogy halottnak higgyen – mondtam Isabelnek. – És azért, mert szeretnék beszélni vele! Nem olyan buta, mint gondolod. – Nagyon érzelmes vagy – felelte Isabel. Nem bunkóságból. – Megkérdezted, szerintem miért nem jó ötlet, én pedig megmondtam. Nem fogom megváltoztatni a véleményemet. Felsóhajtottam. Szaggatott sóhaj volt, és szomorúbb, mint szerettem volna. – Jó – csattant fel Isabel, mintha kiabáltam volna vele. – Akkor beszélj vele! De ne engem hibáztass, ha nem tudja kezelni az igazságot. – Aztán felnevetett valami csak általa értett poénon, és folytatta: – A farkasos részt én nem mondanám el neki, csak az élőset. Feltételezve, hogy hallgatsz rám. – Mindig hallgatok rád. Kivéve, amikor nem. – A jó öreg Grace. Ez már jobban hangzik. Kezdtem azt hinni, hogy totál béna lettél. Magamban mosolyogtam, mert ez a szöveg maga volt az érzelmesség Isabel szájából. Aztán újabb ötletem támadt. – Megtennél nekem valamit? – kérdeztem. – Sosem lesz vége. – Hát, nem tudom, hogyan tudhatnám meg. Azt sem tudom, meg lehet-e tudni anélkül, hogy az emberek gyanakodni kezdjenek. De ha valakinek sikerülhet, az te vagy. – Hízelegj csak tovább, Grace! Minden apróság segít. – A hajad is nagyon jó – mondtam, ő pedig kurtán felnevetett, ahogy szokott. – Tudni szeretném, hogy leérettségizhetek-e, ha a nyári iskolába járok. – Ahhoz nem kellene embernek lenned? Nem mintha azok a barmok ebben a tanévben azok lennének. – Eljutok odáig – mondtam. – Egy ideje nem változtam vissza. Szerintem meg tudom csinálni. Majd ha nem leszek eltűnve. – Tudod, mi kell neked? – kérdezte Isabel. – Egy jó ügyvéd. Ezen már gondolkodtam. Nem ismertem Minnesota Állam törvényeit, nem tudtam, mi áll bennük a szökevényekről, márpedig biztosan annak voltam nyilvánítva. Hihetetlenül igazságtalannak tűnt, hogy a végén talán priuszom lesz emiatt, de meg kellett birkóznom vele.

– Ismerek egy csajt, akinek az apja ügyvéd. Isabel most tényleg felnevetett. – Megtudom – mondta. – Miközben a szabadidődben egy másik élőlénnyé változol át, te csak azért aggódsz, hogy be tudod-e fejezni a középiskolát. Üdítő, hogy bizonyos dolgok sosem változnak. Stréber. Pedálgép. Tanár pincsikutyája. Ó, pincsikutya! Ez elég vicces most, hogy bundát növesztesz. – Örülök, hogy el tudlak szórakoztatni – feleltem tettetett sértődöttséggel. Isabel megint felnevetett. – Én is.

Harminckilencedik fejezet Sam EZÚTTAL KOENIG a rendőrautó első ülésére tessékelt. A kocsi felforrósodott a nap osztatlan figyelmétől, Koenig pedig csúcsra járatott légkondival küzdött a hőség ellen. Olyan hideget fújt, hogy apró nedvességcseppek csapódtak az arcomba. A bennem lapuló farkas meg sem rezzent. Mindennek fenyőillatú tisztítószer szaga volt. Koenig kikapcsolta a rádiót. Addig a ’70-es évek rockzenéjét játszotta. A családomra helikopterről lövöldöző Culpeperen gondolkodtam. Nem beszéltünk, csak a Koenig vállára csíptetett rádió reccsent meg időnként. A gyomrom hallhatóan megkordult, Koenig pedig előttem áthajolva kinyitotta a kesztyűtartót. Az ajtaja a térdemre billent. Volt benne egy csomag ropi és két nyalóka. A ropit választottam. – Kösz – mondtam. Nem úgy kínálta, hogy a köszönet kényelmetlen legyen. Koenig nem nézett rám. – Tudom, hogy Heifortnak nincs igaza – mondta. – Tudom, hogy mi a közös pont, és az nem maga. Rájöttem, hogy nem kanyarodott el a könyvesbolt felé. Mercy Fallsból kifelé haladtunk. – Akkor mi? – kérdeztem. Várakozás volt a levegőben. Tényleg mondhatott volna bármit, hogy Beck, vagy hogy a Boundary-erdő. De tudtam, hogy nem ezt akarja. – A farkasok – felelte Koenig. Visszatartottam a lélegzetemet. A diszpécser kásás hangja recsegett a rádióból. – Tizenhetes egység! Koenig lenyomott egy gombot a rádión, és a válla felé hajtotta a fejét. – Úton vagyok egy utassal. Beszólok, ha végeztem.

– Vettem – felelte a nő. Koenig várt egy kicsit, aztán így szólt: – Most pedig halljam az igazságot, Sam, mert nincs több időnk körültáncolni. Mondja el az igazat, nem amit Heifortnak mondott. Hol van Geoffrey Beck? – Nem nézett rám beszéd közben. A gumik hangosan surrogtak az aszfalton. Messze jártunk Mercy Fallstól. Fák suhantak mellettünk, nekem pedig eszembe jutott az a nap, amikor Grace-ért mentem a horgászbolthoz. Mintha egymillió éve lett volna. Nem bízhattam benne. Kizárt dolog, hogy felkészült az igazságra, de még ha így is lett volna, ez volt az első számú szabály: senkinek nem beszéltünk magunkról. Különösen nem egy rendőrnek, aki az imént ott állt a szobában, miközben engem emberrablással és gyilkossággal vádoltak meg. – Nem tudom – motyogtam alig hallhatóan. Koenig összeszorította a száját, és a fejét csóválta. – Ott voltam az első farkas vadászaton, Sam. Nem volt törvényes, és megbántam. Az egész város Jack Culpeper halálától fuldoklott. Ott voltam, amikor áthajtották őket az erdőn, neki a tónak. Láttam egy farkast aznap éjjel, és soha, de soha nem fogom elfelejteni. Ki fogják hajtani azokat a farkasokat az erdőből, és egyenként leszedik őket a levegőből, Sam, láttam a terveket. Még egyszer megkérdezem, és maga elmondja az igazságot, mert a farkasokkal együtt maga is kifogyott a lehetőségekből, engem kivéve. Mondja meg, Sam! Hol van Geoffrey Beck? Behunytam a szememet. A lezárt szemhéjam mögött Olivia holttestét láttam. És Tom Culpeper arcát. – A Boundary-erdőben. Koenig hosszú, sziszegő hangot hallatott. – Grace Brisbane is – mondta. – Igazam van? Nem nyitottam ki a szememet. – És maga is. Ott volt. Mondja, hogy megőrültem. Mondja, hogy nincs igazam. Mondja, hogy amikor Geoffrey Beck szemét láttam annak a farkasnak az arcában, tévedtem. Most már kinyitottam a szememet. Látnom kellett az arcát, amikor kimondta. Egyenesen előremeredt, ki a szélvédőn, összevont szemöl-

dökkel. A bizonytalanságtól fiatalabbnak látszott, kevésbé volt félelmetes az egyenruhája. – Nem tévedett – feleltem. – Semmi rák. Nemet intettem. Koenig nem fordult felém, de aprót biccentett, mintha csak magának tenné. – Grace Brisbane-nek nem azért nincs nyoma, mert eltűnt, hanem mert… – Koenig elhallgatott. Nem tudta kimondani. Rádöbbentem, hogy sok múlik ezen a pillanaton. Hogy befejezi-e a mondatot, vagy sem. Hogy feldolgozza-e az igazságot, ahogy Isabel, vagy eltolja magától, és eltorzítja valamiféle hit szerint, vagy, hogy kevésbé furcsává változtatja, ahogy a szüleim tették. Csak néztem rá. – Farkas. – Koenig nem vette le a szemét az útról, és erősen szorította a kormánykereket. – Nem fogjuk megtalálni sem őt, sem Becket, mert farkasok. – Igen. Koenig megrázta a fejét. – Apám mesélt régen farkas történeteket. Mesélt egy főiskolai barátjáról, aki vérfarkas volt, mi meg nevettünk rajta. Nem tudtuk megállapítani, hogy mese vagy igaz. – Igaz. – A szívem kalapált a közöttünk lebegő titoktól. Hirtelen minden beszélgetésünket elkezdtem visszajátszani. Próbáltam rájönni, hogy mennyiben változott meg a véleményem róla, de nem tudtam. – Akkor miért… Nem hiszem el, hogy felteszem ezt a kérdést, de mégis. Miért maradnak farkasok, ha a falkát kivégzik? – Ez nem szándékos. A hőmérsékleten múlik. Télen farkasok, nyáron emberek. Ahogy telnek az évek, egyre rövidebb ideig vagyunk emberek, és végül örökre farkasok maradunk. Amikor átváltozunk, nem maradnak meg az emberi gondolataink. – Felhúztam a szemöldököm. Ez a magyarázat minden Cole-lal töltött nap után egyre kevésbé volt igaz. Furcsa, zavarba ejtő érzés volt, hogy valami, amire oly sokáig támaszkodtam, kezdett megváltozni, mintha azt tudtam volna meg, hogy hétfőnként többé nem lesz tömegvonzás. – Ez így persze nagymértékben le van egyszerűsítve. De az alapszabály ez. – Furcsa érzés volt azt monda-

ni, hogy nagymértékben le van egyszerűsítve, csak azért mondtam így, mert Koenig olyan hivatalosan beszélt. – Tehát Grace… – Azért tűnt el, mert még mindig bizonytalan az állapota ebben az időjárásban. Mit mondhatna a szüleinek? Koenig gondolkodott. – Vérfarkasnak születtek? – Nem. A jó öreg horrorfilmes módszer. Megharaptak. – És Olivia? – Tavaly harapták meg. Koenig halkan felhorkantott. – Egyszerűen hihetetlen. Tudtam. Folyton olyasmiket találtam, amik ezt sugallták, és nem tudtam elhinni. És amikor Grace Brisbane eltűnt a kórházból, és csak a véres kórházi hálóinget hagyta maga után… azt mondták, meghalt, de kizárt volt, hogy a saját erejéből tudott volna távozni. – Át kellett változnia – mondtam halkan. – Az őrsön mindenki magát hibáztatta. Keresték a módját, hogy keresztre feszítsék. Tom Culpeper mindenkinél jobban. Heiforttal és mindenki mással egy tálból cseresznyézik. – Most kissé keserűnek látszott, és ettől egészen másképp néztem rá. Láttam, hogy lecseréli az egyenruháját, otthon ül, sört vesz elő a hűtőből, megsimogatja a kutyáját, tévét néz. Valódi ember volt, valaki, akit leválasztottam az egyenruhás személyiségéről, akinek eddig elkönyveltem. – Nagyon szeretnék elítélni magát. – Hát ez remek – mondtam. – Mert csak azt tudom csinálni, hogy azt mondom, hogy nem csináltam semmit. Amíg Grace nem lesz elég stabil, hogy előkerüljön. Olivia pedig… – Miért ölték meg? A fejem tele lett Shelbyvel, a rám szegeződő pillantásával a konyhaablakon át, a kétségbeesésével és a haragjával, amit akkor láttam. – Nem hiszem, hogy ők tették. Egyetlen farkas áll minden probléma mögött. Már megtámadta Grace-t azelőtt is. Ő támadt rá Jack Culpeperre is. A többiek nem ölnének meg egy lányt. Nyáron nem. Más módja is van a zsákmányszerzésnek. – Meg kellett próbálnom, nagyon

szándékosan elhessegetni magamtól Olivia tönkretett testének az emlékét. Egy-két percig csendben autóztunk. – Összefoglalva, a helyzet a következő – jelentette ki Koenig, és most már eléggé elbűvölt, hogy bármit mondott, úgy beszélt, mint egy zsaru. – Engedélyük van, hogy kiirtsák a falkát. Tizennégy nap nem túl hosszú idő. Azt mondta, hogy néhányan valószínűleg nem lesznek képesek visszaváltozni addig, néhányan pedig egyáltalán nem fognak visszaváltozni. Tehát tömeggyilkosságról beszélünk. Végre! Ijesztő volt Tom Culpeper tervéről így hallani, de megkönynyebbültem. – És nem sok lehetőségünk van. Felfedheti a farkasok igazi kilétét, de… – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondtam gyorsan. – Azt akartam mondani, hogy nem hinném, hogy ez keresztülvihető. Elmondani Mercy Fallsnak, hogy van egy farkas falkája, amely gyógyíthatatlan, fertőző betegséget hordoz, miután felfedezték, hogy megöltek egy lányt… – Annak nem lenne jó vége – fejeztem be a mondatát. – A másik lehetőség pedig, hogy megpróbáljuk felhívni több állatvédő szervezet figyelmét, hogy mentsék meg a farkas falkát. Idahó-ban ez nem működött, és szerintem az időkeret miatt lehetetlen, de… – Arra gondoltunk, hogy elköltöztetjük őket – mondtam. Koenig elhallgatott. – Tovább! Átbotorkáltam a szavakon. Koenig olyan precíz és logikus volt, hogy megint azt éreztem, lépést kell tartanom vele. – Valahová, távol az emberektől. De akkor… rosszabb helyzetbe kerülhetünk, hacsak nem tudjuk, hogyan viselkednek arrafelé az emberek. És nem tudom, hogyan fog viselkedni a falka az új helyen, határok nélkül. Nem tudom, hogy eladjam-e Beck házát, hogy vegyek-e egy telket, vagy mi legyen. Nincs az a pénz, amin egy egész territóriumot vehetek nekik. A farkasok nagy területet járnak be, több hektárt. Ezért mindig lesz rá esély, hogy bajba keverednek.

Koenig összeszűkült szemmel dobolt a kormányon. Eltelt egy hoszszú, szótlan pillanat. Örültem neki. Szükségem volt rá. A vallomásom következménye kiszámíthatatlan volt. – Csak hangosan gondolkodom – szólalt meg végül Koenig. – De van egy birtokom, pár órányira a Boundary-tavaktól. Apámé volt, de én örököltem. – Én… nem… – kezdtem. – Egy félsziget – szakított félbe Koenig. – Elég nagy. Régen nyaralóhely volt, de családi okokból már nem használatos. A vége le van kerítve. Nem valami jó kerítés, csak csirkeháló néhol a fák között, de meg lehet erősíteni. Egy pillanatra összenéztünk, és tudtam, hogy ugyanarra gondolunk: talán ez az. – Nem hinném, hogy egy félsziget, még ha nagy is, elég lesz a falkának. Etetnünk kell őket – mondtam. – Akkor eteti őket – mondta Koenig. – Kirándulók? – kérdeztem. – Bányavidékre néz – felelte Koenig. – A bányatársaság hatvanhét óta nem működik, de a földhöz ragaszkodnak. Ezért nem volt jó nyaraló. A számba haraptam. Nehéz volt elhinni, hogy van remény. – De valahogy oda kell juttatnunk őket. – Csendben – tanácsolta Koenig. – Tom Culpeper nem fogja elfogadni alternatívaként a halálukkal szemben az áttelepítést. – És gyorsan – mondtam. Arra gondoltam, vajon Cole mióta próbál sikertelenül csapdába ejteni farkasokat, és hogy meddig tartana összefogdosni huszonvalahány farkast, és hogyan szállítjuk el őket több órányira északra. Koenig hallgatott. Végül: – Talán nem jó ötlet. De lehetőségként figyelembe veheti. Lehetőség. A lehetőség kézenfekvő cselekvést jelentett, és még ebben sem voltam biztos. De mi mást tehettünk?

Negyvenedik fejezet Grace A VÉGEÉRHETETLEN NAP végre véget ért, amikor Sam egy pizzával, és az arcán bizonytalan mosollyal hazajött. A pizza fölött mindent elmesélt, amiről Koeniggel beszélgettek. Törökülésben ültünk a szobája padlóján, az íróasztali lámpa és a karácsonyfaizzók világítottak, a pizzás doboz közöttünk hevert. A lámpa a ferde tető alatt volt, és ahogy a fal visszaverte a fényt, a szoba meleg és barlangszerű lett. A Sam ágya mellett álló CD-lejátszó be volt kapcsolva, egy füstös hang énekelt halkan zongorakísérettel. Sam elmesélt mindent, és egy-egy mozzanatot kis söprő mozdulattal kísért a szőnyegen, mintha tudat alatt félresöpörné az előző dolgot, hogy elmondhassa nekem a következőt. Az egész olyan volt, mint egy hajóroncs, én pedig a hullámok hegyén hánykolódtam, és önkéntelenül is arra gondoltam, mennyire szeretem nézni őt ebben a sárga fényben. Nem volt olyan lágy, mint amikor először találkoztunk, nem volt olyan fiatal, de a vonásai, a gyors gesztusai, ahogy elgondolkodva beharapta az alsó ajkát, mielőtt folytatta volna a mondandóját – mindenbe szerelmes voltam. Sam megkérdezte, mit gondolok. – Miről? – Az egészről. Mit csináljunk? Meglepően bízott a logikámban. Sok mindent kellett feldolgozni – Koeniget, hogy kitalálta a farkasok titkát, a költözés gondolatát, hogy a sorsunkat olyasvalakire bízzuk, akit alig ismerünk. Honnan tudhattuk volna, hogy megőrzi a titkunkat? – Kell még egy szelet pizza, hogy válaszolni tudjak – mondtam. – Cole nem kér? – Azt mondta, böjtöl. Nem hiszem, hogy tudni akarom, miért. Nem tűnt szomorúnak. Letéptem egy szelet pizza szélét, Sam elvette a maradékot. Felsóhajtottam. A Boundary-erdő elhagyásának gondolata leverő volt.

– Azt gondolom, hogy nem lehet végleges megoldás. Mármint a farkasoknak a félszigeten. Szükség lesz valami jobb ötletre, miután vége lesz a vadászatnak. – Először is ki kell vinnünk őket az erdőből. – Lecsukta a doboz fedelét, és körülrajzolta a lógót az ujjával. – Koenig nem mondta, hogy kihúz téged a bajból? Mármint az eltűnésemet illetően? Nyilván tudja, hogy nem raboltál el, és nem öltél meg – mondtam. – Van valami esély rá, hogy kiáll melletted? – Nem tudom. Erről nem beszéltünk. Próbáltam elnyomni a csalódottságot a hangomban, nem miatta voltam csalódott. – Nem gondolod, hogy ez elég fontos? – Lehet. A farkasoknak már csak két hetük van. A saját nevem tisztázásán majd azután gondolkodom. Nem hiszem, hogy a zsaruk bármit is találnának, amit rám lehetne fogni – mondta. De nem nézett rám. – Azt hittem, már nem gyanúsítanak. Azt hittem, Koenig tudja. – Csak Koenig tudja. Senki más. Nem mondhatja nekik csak úgy, hogy ártatlan vagyok. – Sam! Vállat vont, és nem nézett a szemembe. – Pillanatnyilag semmit sem tehetek. Fájdalmas volt arra gondolni, hogy kihallgatják a rendőrőrsön. Még fájdalmasabb, hogy a szüleim azt hiszik, képes ártani nekem. Az a lehetőség pedig, hogy gyilkossággal vádolják, egyszerűen elképzelhetetlen. Támadt egy ötletem. – El kell mondanom a szüleimnek – szóltam. Eszembe jutott a beszélgetésem Isabellel. – Vagy Rachelnek. Vagy valakinek. Valakinek tudnia kell, hogy életben vagyok. Ha nincs halott Grace, nincs krimi. – A szüleid pedig megértőek lesznek – jegyezte meg Sam. – Nem tudom, mi lesz, Sam! De nem fogom hagyni, hogy téged… hogy börtönbe kerülj. – Összegyűrtem a szalvétámat, és dühösen a dobozhoz vágtam. Alig tudtuk elkerülni, hogy elszakítsanak egymástól – rémisztő gondolat volt, hogy mindezek után, egy teljesen ember általi, tudománytalan esemény szétválaszthat minket. És ott ült Sam, bűntudatos arccal, mintha azt hitte volna, hogy ő a felelős a feltételezett halálomért. – Nem számít, milyen rosszak a szüleim, az rosszabb volna.

Sam rám nézett. – Bízol bennük? – Sam, ők nem fognak megpróbálni megölni – csattantam fel. Elhallgattam, és a szám elé kaptam a kezemet, kiszakadt belőlem egy sóhajtás. Sam arca nem rezzent. Az addig gondosan tépdesett szalvéta megállt a kezében. Eltakartam az arcomat. Nem tudtam a szemébe nézni. – Ne haragudj, Sam! – mondtam. – Ne haragudj! – A rezzenetlen arca, a mozdulatlan farkas pillantása… Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Hallottam, ahogy megreccsen a padló, amikor felállt. Elvettem a kezemet az arcom elől. – Légy szíves, ne menj el! – suttogtam. – Sajnálom. – Vettem neked valamit – mondta. – Kint hagytam a kocsiban. Behozom. – Megérintette a fejem búbját, ahogy halkan kiment, és becsukta az ajtót. Még akkor is úgy éreztem magam, mint a világ leggonoszabb embere, amikor megkaptam a ruhát. Elém térdelt, akár egy bűnös, és figyelte az arcomat, miközben kivettem a csomagból. Először azt hittem, hogy valami fehérnemű az, és egyszerre öntött el a megkönnyebbülés és a csalódottság, amikor egy csinos nyári ruha került elő. Mostanában mintha nem tudtam volna szétválogatni az érzelmeimet. Kisimítottam a felső részt a tenyeremmel, végigcirógattam az anyagot, néztem a finom pántokat. Forró, gondtalan nyárra készült ruha volt, de az a nyár nagyon távolinak tűnt. Samre néztem, és láttam, hogy a száját rágja, figyeli, hogy reagálok. – Te vagy a legkedvesebb srác a világon – mondtam. Szörnyen éreztem magam. Érdemtelennek. – Nem kellett volna venned semmit. Szeretek arra gondolni, hogy gondolsz rám, amikor nem vagyok veled. – Megfogtam az arcát. Elfordította a fejét, és a tenyerembe csókolt. A szája érintésétől összerándult bennem valami. A hangom kicsit elmélyült, amikor megkérdeztem: – Felpróbáljam? Beletelt pár percbe, míg a fürdőszobában rájöttem, hogyan kell felvenni, bár semmi bonyolult nem volt benne. Nem voltam hozzászokva a ruhákhoz, és úgy éreztem magam, mintha csupasz lennék. A kád szélére

álltam, hogy megnézzem magam a tükörben, hogy elképzeljem, mit gondolhatott Sam, amikor meglátta ezt a ruhát. Talán azt, hogy tetszene nekem? Vagy szexinek találta? Vagy szeretett volna adni nekem valamit, és ez volt az első, ami szembejött vele? Nem tudtam biztosan, mi volt a különbség aközött, hogy az eladólánytól kérdezi meg, mi tetszene a barátnőjének, és aközött, hogy meglátja egy fogason, és beleképzeli a testemet. A tükörben egy magabiztos, csinos főiskolás lányt láttam. Aki tudja, mi a legelőnyösebb számára. Végigsimítottam a ruha elején, a szoknyája csiklandozta a lábamat. Épp csak láttam a mellem domborulatát. Hirtelen úgy éreztem, hogy vissza kell mennem a szobába, hogy Sam láthasson. Azonnal látnia kellett, és meg kellett érintenie. De amikor visszamentem a szobába, és besurrantam az ajtón, hirtelen zavarba jöttem. Sam a padlón ült, behunyt szemmel támaszkodott az ágynak, hallgatta a zenét, és nagyon távol járt. Amikor becsuktam az ajtót, felnézett. A hátam mögött csavargatott ujjakkal fintorogtam. – Mit gondolsz? – kérdeztem. Sam feltápászkodott. – Ó! – mondta. – Csak az övét nem tudtam megkötni hátul – mondtam. Sam nagy levegőt vett, és hozzám lépett. Éreztem, hogy a szívem zakatol, bár nem értettem, miért. Megfogta a ruha oldalára varrt szalagokat, és mögém nyúlt. De ahelyett, hogy megkötötte volna, elengedte a két szalagot, és a hátamra simította a két tenyerét, éreztem a bőre forróságát a ruha vékony anyagán át. Mintha semmi sem lett volna a bőre és a bőröm között. Az arca a nyakamhoz simult. Hallottam a lélegzetvételeit. Kiszámított, fegyelmezett lélegzetvételeket. – Szóval tetszik? – suttogtam. És egyszer csak, hirtelen csókolóztunk. Úgy éreztem, nagyon régóta nem csókolóztunk így, mintha halálosan komoly volna – egy pillanatig csak arra tudtam gondolni, most ettem pizzát, aztán rájöttem, hogy Sam is. A keze a csípőmre siklott, összegyűrte a ruha anyagát, kiradírozta a kétségeimet, az ujjai feszesek voltak a vágytól. Csak ennyi. A tenyere forrósága a ruhán át, ahogy a csípőmön pihent, elég volt, hogy vadul összeránduljon a bensőm. Úgy kifulladtam, hogy szinte fájt. Egy kis sóhaj szökött ki belőlem.

– Abbahagyhatjuk – mondta Sam. – Ha nem állsz még készen. – Ne – mondtam. – Ne hagyd abba! Az ágyon térdelve csókolóztunk, ő pedig óvatosan érintett, mintha még sosem ért volna hozzám. Mintha nem emlékezett volna, milyen voltam azelőtt, és most újra felfedezné. Megérintette a lapockámat, ahol a ruha anyagához ért a bőröm. A tenyere végigsiklott a vállaimon. A ruha szegélyénél végigsimította a mellemet. Behunytam a szememet. Sok minden követelte a figyelmünket, de most csak Sam kezére tudtam gondolni, ahogy a szoknya alatt felfelé siklik a combom bőrén, nyári felhőként sodorva felfelé a ruhát körülöttem. Amikor kinyitottam a szememet, a tenyerem Sam kezére préselődött, és száz árnyék volt alattunk. Mind Sam volt, vagy én, de lehetetlen volt megállapítani, melyikünk melyik.

Negyvenegyedik fejezet Cole AZ úJ KEVERÉK OLYAN VOLT, AKÁR A MÉREG. Kicsivel éjfél után kimentem. Sötét volt a hátsó ajtó túloldalán, akár a halál, de azért hallgatóztam, hogy biztosan egyedül legyek. A gyomrom összeszorult az éhségtől, egyszerre volt fájdalmas és termékeny érzés. Szilárd bizonyítéka, hogy működöm. A böjtöléstől ideges voltam és figyelmes, valahogy feldobott. A lépcsőre tettem a jegyzetfüzetemet a kísérlet részleteivel, hogy Sam tudja, hová lettem, ha nem jönnék viszsza. Az erdő rám sziszegett. Ő nem aludt, bár mindenki más igen. A csuklóm belső oldalára helyeztem a tűt, és behunytam a szememet. A szívem máris úgy vergődött, akár egy nyúl. A fecskendőben lévő folyadék színtelen volt, mint a nyál, és híg, mint a hazugság. Az ereimben vér helyett penge és homok folyt, tűz és higany. A gerincem minden csigolyáját kések hasogatták. Pontosan huszonhárom másodpercem volt elgondolkodni, hogy ezúttal vajon kinyírtam-e magamat, és újabb tizenegy, hogy rájöjjek, azt remélem, nem. Még három, hogy azt kívánjam, bár maradtam volna az ágyamban. És maradt még kettő, hogy azt gondoljam: Szent szar. Kirobbantam a testemből, olyan gyorsan foszlott le rólam a bőr, hogy úgy éreztem, lehámlott a csontjaimról. Szétrobbant a szívem. A fejem fölött megpördültek a csillagok, aztán megálltak. A lépcső után kaptam, a falhoz, a talajhoz, valamihez, ami nem mozgott. A jegyzetfüzet lecsúszott a hátsó lépcsőn, a testem utána bukott, aztán futottam. Megtaláltam. A keveréket, amivel kirángatom Becket a farkas testből. Már farkas voltam, de még gyógyultam, az ízületeim összeálltak, a bőr összeforrt a gerincem mentén, a sejtjeim lépésről lépésre újjáépítették magukat. Hihetetlen gépezet voltam. Ez a farkas test, amit most viseltem, életben tartott, még ha ellopta is az emberi gondolataimat.

Cole St. Clair vagy. Egyikünknek képesnek kell lennie gondolkodni, ha el akarjuk költöztetni a farkasokat. Legalább arra kell emlékeznie, hogy összeszedje a farkasokat, és egy helyre vigye őket. Kell lennie valaminek, ami meg tudja győzni a farkas agyát, hogy észben tartson egy egyszerű célt. Cole St. Clair Próbáltam belekapaszkodni. Mi értelme volt átváltozni, uralni a farkast néhány pillanatig, ha nem tudtam megőrizni a diadalát? Cole Semmi nem volt az erdőben, amit ne hallottam volna. A szél sikoltott a fülem mellett, ahogy futottam. A mancsom biztos volt a lehullott ágak és a földi szeder indái között, a karmaim koppantak, amikor kiálló sziklára léptem. A talaj lejtett, egy vízátereszbe vezetett, én pedig átvitorláztam felette. A levegőben suhanva rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Fél tucat test ugrott velem, világos alakok a sötét éjben. A szaguk azonosította őket, sokkal jellemzőbben, mint a nevek. A falkám. A farkasok között biztonságban, biztosnak éreztem magam. Legyőzhetetlen voltam. Fogak csattantak játékosan a fülem mellett, képek villantak közöttünk: az áteresz szakadékká nő. A lágy talaj, ahol poros nyúlüreg várja, hogy kiássuk. Az ég fekete és végtelen felettünk. Sam Roth arca. Tétováztam. A képek oda-vissza száguldoztak, és ahogy mögöttem maradtak a farkasok, egyre nehezebb volt felfogni őket. Az én gondolataim nagyobbak voltak, hogy megtartsák a név és az arc fogalmát. Sam Roth. Sétára lassítottam, a fejemben a képpel és a szavakkal, míg elszakadtak egymástól. Amikor az egyik farkas visszakanyarodott, és nekem ütközött, felé kaptam, aztán rájöttem, hogy nem verekedni akar. A másik megnyalta az államat, elismerve a dominanciát, amit már kiköveteltem magamnak. Egy kis idő múlva megint odakaptam, hogy hagyjon nyug-

ton. Visszamentem arra, ahonnan jöttem, az orrommal a talajon, a fülemet hegyezve. Kerestem valamit, amit nem igazán értettem. Sam Roth. Lassan, óvatosan haladtam a sötét erdőben. Ha másra nem is, magyarázatra vadásztam a felém dobott képhez: egy ember arcához. A gerincem szúrni kezdett, ahogy égnek meredt a hátamon a szőr, gyorsan és megmagyarázhatatlanul. Aztán a szuka teste nekem csapódott. A fehér farkas a nyakamba mélyesztette a fogait, én pedig tántorogva kerestem az egyensúlyomat a teste súlya alatt. Meglepett, és a szorítása nem volt erős, így egy vicsorgással leráztam. Köröztünk egymás körül. A fülét hegyezte, figyelte a mozdulataimat; a sötétség elfedett. Az ő fehér bundája úgy tűnt ki a sötétből, akár egy seb. A testtartásában minden agressziót tükrözött. Nem éreztem rajta a félelem szagát, pedig nem volt nagytermetű. Meg fog hátrálni, de ha mégsem, a harc nem tart majd soká. Alábecsültem. Amikor másodszor is rám ugrott, a mancsait a vállam köré fonta, akár egy ölelésben, és fogást talált az állcsontom mögött. A szorítása egyre biztosabban közeledett a légcsövemhez. Hagytam, hogy hátradöntsön, és hasba rúgtam a hátsó lábaimmal. Csak egy pillanatra engedett el. Gyors volt, hatékony, vakmerő. Másodszor a fülemet kapta el, és még azelőtt éreztem kirobbanni belőlem a forróságot, hogy a vér nedvességét megéreztem volna. Amikor elfordultam tőle, éreztem, ahogy a bőröm felszakad a fogai között. Egymásnak rontottunk, a mellkasunk összecsapódott. A torkát megragadva bőrt és szőrt gyűrtem a fogaim között, és teljes erőmből belékapaszkodtam. Úgy folyt ki a szorításból, akár a víz. Most az arcomat érte a támadása, és a foga csontot ért. Jobb fogást talált, és csak ez számított. A szemem. Hátrafelé igyekeztem, kétségbeesetten próbáltam kimozdítani a szukát, mielőtt tönkretette volna az arcomat, a szememet. Nem volt büszkeségem. Vinnyogva hátracsaptam a fülemet, próbáltam megadni magam, de nem érdekelte. Morgás fodrozódott elő a torkából, vibrált a ko-

ponyámban. Éreztem, hogy ha nem ő marja ki, felrobban tőle a szemem. Közelebb csúszott a foga. Remegtek az izmaim. Már felkészültem a fájdalomra. Hirtelen felvisított, és elengedett. A fejemet rázva elhátráltam, az arcomat vér szennyezte, a fülem még mindig csengett a fájdalomtól. Előttem a fehér farkas megadóan kuporgott egy nagy, szürke hím előtt. Mögöttük egy fekete farkas állt, támadón hegyezve a fülét. A falka visszatért. A szürke farkas felém fordult, és láttam, hogy a fehér szuka fülei azonnal visszaemelkednek a megadó tartásból. A rászegezett pillantás nélkül minden lázadástól sistergett körülötte. Azt súgta, feladtam, egyelőre, amíg figyeltek. A szeme rezzenetlenül engem figyelt. Már értettem, hogy fenyegetés volt. Alatta kellett elfoglalnom a helyemet a falkában, vagy egy nap újból megverekedni vele. Talán akkor nem lesz ott a falka, hogy megállítsa. Nem akartam meghátrálni. Visszabámultam rá. A szürke farkas néhány lépést tett felém, közben a saját szétmarcangolt arcom képei jelentek meg a fejemben. Óvatosan megszagolta a fülemet. Óvatos volt. Egyre kevésbé tűntem farkasnak, és egyre inkább annak, ami akkor voltam, amikor nem voltam farkas. Furcsa testem keményen dolgozott, hogy meggyógyítsa az arcomat, és visszahúzzon az emberlétbe. Nem volt elég hideg, hogy abban a testben maradjak. A fehér farkas rám meredt. Éreztem, hogy már nincs sok hátra. Az agyam megint elkezdett tágulni. Mellettem a szürke farkas felmordult, én pedig összerezzentem, de aztán rájöttem, hogy a fehér nősténynek szánta a morgást. Ellépett tőlem, még mindig morgott, és most már a fekete farkas is hörögni kezdett. A fehér nőstény hátralépett. Egy lépést, majd még egyet. Magamra hagytak. Remegés futott végig a testemen, a szemem alatt ért véget egy szúrással. Változtam. A szürke farkas – Beck – a fehér nőstény felé kapott, távolabb hajtotta tőlem. Megmentették az életemet.

A fehér farkas még utoljára a szemembe nézett. Egyelőre.

Negyvenkettedik fejezet Isabel EGÉSZ HÉTVÉGÉN Grace telefonját vártam, hogy áthívjon Beck házába, és mire végül rájöttem, hogy ő meg arra vár, hogy szokás szerint meghívjam magam, hétfő lett. És addigra megérkezett Cole veszélyes játékokkal teli doboza, én pedig rájöttem, hogy átvihetem, és egyúttal találkozhatok Grace-szel. Nem kifejezetten azért mentem át, hogy lássam Cole-t. Tudtam én, hogy mi a jó nekem. Még ha nem is tetszett. Amikor Cole ajtót nyitott, félmeztelen volt, és kissé izzadt, mintha puszta kézzel ásott volna valahol. A bal szeme alatt monokli virított. Az egész arca széles, jóindulatú mosolyban úszott. Nagyon tetszetős arckifejezés volt, még ha elaludta is a haját, és csak melegítőnadrág volt rajta. Volt valami tagadhatatlanul drámai Cole-ban, még akkor is, ha a színpad a való élet volt. – Jó reggelt! – köszöntött. Kilesett a meleg napsütésbe. – Nagyon Minnesota van idekint. Észre sem vettem. Gyönyörű nap volt, tökéletes tavaszi nap, amit Minnesotának nehezére esett beilleszteni a hosszú hetekig tartó fagy vagy a nyári hőhullám közé. A gyepnek olyan illata volt, mint a ház elé összevissza elültetett bukszus bokroknak. – Már nincs reggel – feleltem. – A cucc a kocsiban van. Nem mondtad, milyen nyugtatok kellenek, úgyhogy elhoztam a legdurvábbat. Cole mocskos tenyerével megdörzsölte a mellét, és a nyakát nyújtogatta, mintha azt nézné, mit hordtam fel a lépcsőről a verandára. – Milyen jól ismersz! Gyere be, épp egy friss bödön gyorsítót főzök. Pokoli éjszakám volt. Harsogott a zene a nappaliban; nehéz volt elhinni, hogy Grace épp itt van. – Nem tudom, bemegyek-e – mondtam.

Cole nevetett. Nagyon lovagias nevetés volt, a megjegyzésemet szeszélyként elhessegette. Aztán mezítláb a dzsiphez sétált. – Első ülés vagy hátsó? – Egészen hátul. – Nem volt nagy doboz, és elbírtam volna, de inkább Cole karját szerettem volna látni ráfonódva. – Lépj be a műhelyembe, kicsi lány! – szólt. Követtem a házba. Hűvösebb volt, mint kint, és a szagról ítélve valami égett. Az üvöltő zene basszusa a cipősarkamban lüktetett; szinte ordítanom kellett, hogy meghalljon. – Hol van Sam és Grace? – Ringo elhajtott pár órája. Biztosan magával vitte Grace-t. Nem tudom, hová mentek. – Nem kérdezted meg? – Nem vagyunk házasok – felelte Cole, és szerényen hozzátette: – Még. A keze tele volt a dobozzal, ezért berúgta az ajtót maga mögött, és így szólt: – Konyha. A kaotikus zenei aláfestés mellett bementem előtte a konyhába, ahol a legerősebb volt az égett szag. Katasztrófa sújtotta övezet volt. A pult tele volt poharakkal, filctollakkal, fecskendőkkel, könyvekkel, egy kitépett és felborult cukros zacskó mutogatta kristályszemeit. Minden egyes szekrény ajtaja tele volt a Mercy Falls-i farkasok emberi alakjának képeivel. Próbáltam nem nyúlni semmihez. – Mi füstöl? – Az agyam – felelte Cole. A legutolsó szabad felületre tette a dobozt, a mikrosütő mellé. – Bocs a kupi miatt. Amitriptylin volt a vacsi. – Sam tudja, hogy droglabort csináltál a konyhájából? – Sam Roth által engedélyezve, ja. Kérsz egy kávét, mielőtt felállítjuk a csapdát? Kristálycukor ropogott a csizmám sarka alatt. – Nem mondtam, hogy segítek felállítani. Cole megvizsgálta egy bögre belsejét, aztán letette elém a konyhaszigetre, és telitöltötte kávéval. – A sorok között olvastam. Cukor? Tej? – Be vagy tépve? Miért nincs rajtad soha póló?

– Meztelenül alszom – felelte. Tejet és cukrot tett a kávémba. – Ahogy telik a nap, egyre több ruhát veszek fel. Egy órával ezelőtt kellett volna jönnöd. Rámeredtem. – És nem vagyok betépve. Bánt, hogy megkérdezted. – Nem tűnt sértődöttnek. Kortyoltam a kávéból. Nem volt szörnyű. – Valójában min dolgozol? – Valamin, amivel nem nyírom ki Becket – felelte. Egyszerre volt megszállottja és ellensége a konyhában felhalmozott vegyszereknek. – Tudod, mi lenne nagyszerű? Ha segítenél bejutni ma este az iskolai kémiaszertárba. – Úgy érted, betörni? – Úgy értem, hogy kell egy mikroszkóp. Csak ennyi tudományos felfedezést tudok tenni egy legóból és gyurmából épített kutatólaborban. Valódi felszerelésre van szükségem. Figyeltem őt. Ezt a Cole-t, az energikus és magabiztos Cole-t, akinek nehéz volt ellenállni. – Nem segítek betörni az iskolámba. Felvontam a szemöldökömet. Cole a kezét nyújtotta. – Jó. Akkor kérem vissza a kávémat! Nem is figyeltem, mennyire fel kellett emelni a hangomat, hogy túlkiabáljam a zenét, míg nem jött a számok közötti szünet, ahol le kellett halkítanom. – Most már az enyém – mondtam azt ismételve, amit ő mondott a könyvesboltban. – De anyám klinikájára segíthetek bejutni. – Nagyon mensch vagy – felelte. – Fogalmam sincs, az mit jelent. – Nekem sincs. Sam mondta nemrég. Tetszett a hangzása. Kábé ennyit kellett tudni Cole-ról az adott pillanatban. Látott valamit, amit nem egészen értett, tetszett neki, és a magáévá tette. Beletúrtam a táskámba. – Valami mást is hoztam neked. A kezébe adtam egy apró, fröccsöntött, fényes és fekete Mustangot.

Cole elvette, és a nyitott tenyerére tette. Mozdulatlanul állt, addig a pillanatig nem vettem észre, hogy folyton mozgásban van. Egy pillanat múlva megszólalt: – Fogadok, hogy jobb a fogyasztása, mint az igazinak. Halk, emelkedő hangú brummogás kíséretében végiggurította a pult szélén, mintha a motor pörögne benne. A konyhasziget végén a kis autó az égbe emelkedett. – De te nem vezetheted. – Nekem nem is áll jól a fekete – mondtam. Cole hirtelen meglendítette a karját, és elkapta a derekamat. Elkerekedett a szemem. – Neked minden jól áll. Tökéletes tíz pont, Isabel Culpeper. Táncolni kezdett. És hirtelen én is táncolni kezdtem. És ez a Cole még inkább rosszra csábított, mint az előbbi. Cole mosolya mindent valódivá varázsolt, fizikai tárggyá, ami a körém fonódó karjából állt, és a hozzám simuló, vékony testéből. Imádtam táncolni, de mindig tudatában voltam annak, hogy táncolok, tudtam, mit csinál a testem. Most, a lüktető zenével és a velem táncoló Cole-lal, a zenén kívül minden láthatatlanná vált. Én váltam láthatatlanná. A csípőm volt a doboló basszus. A kezem Cole testén a szintetizátor sírása. A testem a dal kemény, lüktető ritmusa volt. A gondolataim az ütemek közötti villanások, egy: a tenyerem Cole hasán két: az összeütköző csípőnk hár’: Cole nevet négy: egy emberré válunk Még úgy sem volt kevésbé elképesztő, hogy tudtam, Cole jó ebben, hiszen ezért csinálta. Ráadásul nem próbált nélkülem elképesztő lenni – a teste minden mozdulata együtt mozdított kettőnket. Nem volt egó, csak a zene és a testünk. Amikor véget ért a dal, Cole kifulladva hátralépett, egy félmosollyal az arcán. Nem értettem, hogy tudta abbahagyni. Addig akartam táncolni

vele, amíg nem bírja tovább a lábam. Össze akartam simulni vele, anynyira, hogy ne lehessen szétválasztani minket. – Függőséget okozol – mondtam. – Már tudhatnád.

Negyvenharmadik fejezet Sam MIVEL GRACE biztosabbnak érezte önmagát, a szabadban töltöttük a napot. Amikor beugrottam a Dollár Parade-be, hogy vegyek neki zoknit meg pólókat, meg a vegyesboltba mindenféléért, amiket felírt nekem, elbújt a kocsiban. Öröm volt a hétköznap, a rutin színlelése. Csak az nyomta rá a bélyegét, hogy Grace a kocsim foglya, hivatalosan eltűnt, én pedig a Boundary-erdőhöz kötődöm, még mindig a falkával összekeveredve. És mindketten Beck házának foglyai voltunk, várva az ítélethirdetésre. Hazavittük az élelmiszert, és papírdarut hajtogattam Grace bevásárló listájából, majd fellógattam a többi közé a hálószobám mennyezetére. Az ablak felé igyekezett a szellőztető légáramlatában, de amikor meglöktem a vállammal, összegabalyodott a mellette függő daruéval. – Szeretnék találkozni Rachellel – mondta Grace. – Oké – feleltem. Már a kezemben volt a kulcsom. Grace régi sulijához mentünk, jóval az utolsó óra vége előtt. Csendben ültünk, és vártuk az utolsó kicsengetést. Amint megtörtént, Grace a hátsó ülésre mászott, és lebukott, hogy senki se lássa. Volt valami fura és borzasztó odakint ülni a régi iskolája előtt, figyelni, ahogy a végzősök csoportokban szivárognak ki az épületből, és várnak a buszra. Ketten-hárman voltak egy társaságban. Mindennek élénk színe volt: élénk színű táskák lógtak a vállukon, rikító pólókon csapatszlogenek virítottak, friss zöld falevelek billegtek a parkoló mellett. A beszélgetésük a feltekert ablakok túloldalán némajátéknak látszott, és a hangok nélkül úgy éreztem, teljes egészében a testbeszédük-

kel kommunikálnak. Kezek csaptak a levegőbe, vállak ütköztek egymásnak, hátravetették a fejüket nevetés közben. Nem is lett volna szükségük szavakra, ha hajlandóak elég sokáig hallgatni, hogy megtanuljanak némán beszélni. A kocsi órájára néztem. Csak néhány perce vártunk, mégis sok időnek tűnt. Szép nap volt, inkább nyár, mint tavasz, azon napok egyike, amikor a felhőtlen, kék ég magasnak, elérhetetlennek tűnik. A középiskolások jöttek kifelé az iskolából, egyikük sem volt ismerős. Ezer éve volt, hogy Grace-re vártam iskola után, még amikor el kellett bújnom az időjárás elől. Sokkal idősebbnek éreztem magam mindannyiuknál. Végzősök voltak, így némelyikük egyidős volt velem, bármily felfoghatatlan is volt. Nem tudtam elképzelni magamat közöttük, hátizsákkal a vállamon, ahogy a buszra várok, vagy a kocsimhoz megyek. Mintha sosem lettem volna ilyen fiatal. Volt vajon egy alternatív univerzum, ahol Sam Roth sosem találkozott a farkasokkal, sosem veszítette el a szüleit, nem hagyta el Dulutht? Vajon hogy néz ki az a Sam, amikor iskolába megy, felébred karácsony reggel, puszit ad az anyukájának az érettségi napján? Lenne annak a sebhelyek nélküli Samnek gitárja, barátnője, jó élete? Úgy éreztem magam, akár egy kukkoló. Menni akartam. De akkor megpillantottam. Egyszerű, barna ruhában, lila csíkos harisnyában, Rachel egyedül ment a parkoló távolabbi végébe. Komor masírozás volt a sétája. Letekertem az ablakot. Kizárt, hogy ez ne tűnjön kriminek: A fiú kiszólt a kocsijából. A lány közelebb lépett, tudta, hogy a srácot gyanúsítja a rendőrség, de mindig olyan kedves volt… – Rachel! – kiabáltam utána. Rachel szeme elkerekedett, és sokáig tartott, mire valami kedvesebb kifejezést erőszakolt magára. Megállt vagy tíz méterre az ablakomtól, összezárt lábbal, mindkét kezével a hátizsák pántját fogta. – Szia! – mondta. Óvatos volt, vagy szomorú. – Beszélhetnénk egy percet? Rachel visszapillantott az iskolára, aztán rám. – Persze – felelte. Nem jött közelebb. Fájt az a távolság. Ráadásul azt jelentette, hogy amit mondani akarok, tíz méterről kell odakiabálnom neki a parkolóban. És ezt nem tehettem. – Nem bánod, ha kicsit, öhm, közelebb megyünk? – kérdeztem.

Rachel vállat vont, de nem jött közelebb. Járni hagytam a motort, és kiszálltam a kocsiból, becsuktam magam mögött az ajtót. Rachel nem mozdult, amikor hozzá léptem, de a szemöldöke mintha kicsivel közelebb húzódott volna a szeméhez. – Hogy vagy? – kérdeztem kedvesen. Rachel rám nézett, és az alsó ajkába harapott. Olyan hihetetlenül szomorú volt, hogy nehéz volt rossz döntésnek találni, hogy Grace-szel ide jöttünk. – Nagyon sajnálom, ami Oliviával történt – mondtam. – Én is – felelte Rachel. Bátran mondta ki. – John is elég rosszul van. Beletelt egy kis időbe, amíg eszembe jutott, hogy John Olivia bátyja. – Rachel, én Grace miatt jöttem. – Mi van Grace-szel? – kérdezte a hangján uralkodva. Azt kívántam, bárcsak bízna bennem, de sejtettem, hogy semmi oka rá. Fintorogva néztem a buszra felsorjázó diákokat. Mintha egy iskola reklámja lett volna: tökéletes kék ég, ragyogó, zöld levelek, szemkápráztatóan sárga iskolabuszok. Rachel csak adalék volt a képhez, a csíkokat mintha egy katalógusból rendelte volna az ember. Rachel Grace barátnője volt. Grace bízott benne, hogy megőrzi a titkot. Nem csupán egy titkot, hanem a mi titkunkat. Még Grace ítélőképességében bízva is meglepően nehéz volt elmondani az igazat. – Tudnom kell, hogy tudsz-e titkot tartani, Rachel. – Elég ronda dolgokat beszélnek rólad, Sam – mondta Rachel. Felsóhajtottam. – Tudom. Hallottam. Remélem, tudod, hogy nem bántanám Grace-t, de… muszáj megbíznod most bennem, Rachel. Egyszerűen csak tudni akarom, hogy ha valami fontosat, valami igazán fontosat mondok, titokban tudod-e tartani. Légy őszinte! Láttam, hogy akarja lebontani a falakat maga körül. – Tudok titkot tartani – felelte. A számba haraptam, és egy pillanatra behunytam a szememet. – Nem hiszem, hogy te ölted meg – mondta nagyon tényszerűen, mintha arról beszélne, nem hiszi, hogy ma este esni fog, mert nincsenek felhők az égen. – Ha ez segít. Kinyitottam a szemem. Segített.

– Oké. Na szóval, őrültségnek fog hangzani, de… Grace él, még mindig Mercy Fallsban van, és jól van. Rachel hozzám hajolt. – A pincében tartod megkötözve? Az volt a baj, hogy bizonyos fokig így is volt. – Vicces, Rachel. Nem tartom megkötözve akarata ellenére. Rejtőzködik, és nem akar még előjönni. Elég bonyolult a helyzet, hogy… – Úristen, te teherbe ejtetted – mondta Rachel. A levegőbe lökte mindkét karját. – Tudtam. Tudtam. – Rachel – szólongattam. – Rach! Rachel! Egyre csak mondta. – …mindazok után, amiről mindig beszéltünk, és mégsem, nem használja az agyát? Nem. Hát… – Rachel! Grace nem terhes. Rachel végigmért. Mindkettőnket kimerítette ez a beszélgetés. – Oké. Akkor mi van? – Nos, ezt egy kicsit nehéz lesz elhinned. Nem is igazán tudom, hogy mondjam el. Talán jobb lesz, ha Grace-től hallod. – Sam – szólt Rachel. – Mindenki részt vett a szexuális felvilágosításon. – Rachel, nem. Arra kért, hogy mondjam azt, hogy „Farkas-barkas, kellene egy kis báránypecsenye”. Gőzöm sincs, mit akar ez jelenteni, de azt mondta, ebből tudni fogod, hogy ő az. Láttam, ahogy a szavak végigfutnak rajta, miközben a jelentésüket felfogja, és elgondolkodik, hogy van-e valami hátsó szándékom velük. Óvatosan megkérdezte: – Akkor miért nem mondja el ő maga? – Mert nem vagy hajlandó odajönni a kocsihoz! – feleltem. – Ő nem szállhat ki az autóból, csak én. Eltűnt személy, emlékszel? Ha tényleg odajöttél volna, amikor szóltam, ott integetett volna a hátsó ülésen. Miközben a lány még mindig tétovázott, megdörzsöltem az arcomat. – Nézd, Rachel, csak menj oda, és nézd meg magad! Én itt maradok. Esélytelen, hogy fejbe verjelek egy sörösüveggel, és begyömöszöljelek a csomagtartóba. Ettől jobban érzed magad? – Ha kicsit távolabb állsz, akkor talán – mondta Rachel. – Sajnálom, Sam, de nézek tévét. Tudom, hogy megy ez.

Az orrnyergemre nyomtam az ujjamat. – Figyelj! Hívd fel a mobilomat! A kocsiban van. Grace is a kocsiban van. Felveszi, és beszélhetsz vele. A közelébe sem kell menned. Rachel elővette a mobilját a hátizsákja oldalsó zsebéből. – Mondd a számot! Diktáltam, ő pedig beütötte. – Kicseng – mondta. A Volkswagenre mutattam. A csukott ajtón át alig volt hallható a mobilom. – Nem veszi fel senki – mondta Rachel vádlón. Épp, ahogy kimondta, legördült a volán melletti ablak, és Grace kinézett az utasülésről. – Csak szólnék – suttogta hangosan –, hogy gyanakodni fognak, ha ott ácsorogtok. Most beszálltok, vagy mi lesz? Rachel szeme tökéletesen kerek formát öltött. Feltartottam a két kezemet a fejem mellé. – Most már hiszel nekem? – Elmondjátok, miért kell bujkálnia? – kérdezett vissza Rachel. Grace felé intettem. – Szerintem jobban hangzik, ha ő mondja el.

Negyvennegyedik fejezet Grace AZT HITTEM, hogy a létezésem puszta ténye elég lesz Rachelnek. Az a tény, hogy élek és lélegzem, elég erős bizonyíték volt Sam ártatlansága mellett, de Rachel még mindig bizonytalan volt. Jó pár percig tartott, hogy becsábítsuk a kocsiba, még azután is, hogy látott engem. – Csak mert Grace nálad van, nem jelenti azt, hogy biztos lennék ebben – mondta kételkedő arccal, belesve a hátsó ajtón. – Lehet, hogy varázsgombát adtál neki a pincében, és szeretnéd velem is ugyanezt tenni. Sam a napsütéstől hunyorogva visszanézett az iskolára. Valószínűleg ugyanarra gondolt, amire én: nevezetesen, hogy Mercy Fallsban senki

nem bízik benne, és ha valaki észreveszi, amint a parkolóban ácsorog egy bizonytalannak tűnő lánnyal, annak könnyen kellemetlen következményei lehetnek. Így szólt: – Nem tudom pontosan, hogyan ellensúlyozzam ezt az állítást. – Rachel, nem vagyok elkábítva – mondtam. – Csak szállj be a kocsiba! Rachel a homlokát ráncolta, majd Samre pillantott. – Amíg nem mondjátok el, miért rejtőzködsz, nem. – Ez elég hosszú történet. Rachel karba tette a kezét. – Foglald össze! – Nagyon-nagyon részletesen el kell magyarázni. Rachel nem mozdult. – Foglald össze! Felsóhajtottam. – Rachel, farkassá szoktam változni. Ne borulj ki! Egy ideig várta, hogy mondjak még valamit, hogy megmagyarázzam. De nem tudtam megkönnyíteni neki, főleg ha egyszer össze kellett foglalnom. – Miért borulnék ki? – kérdezte Rachel. – Csak mert őrült vagy, aki őrültségeket mond? Persze, hogy farkassá szoktál változni. Én is szoktam, zebrává. Nézd a csíkokat, megmaradtak. – Rachel – szólt Sam kedvesen. – ígérem, hogy sokkal több értelme lesz, ha megmagyarázzuk. Ha adnál egy lehetőséget Grace-nek, meghittebb körülmények között, még mindig furán hangzana, de nem lehetetlenül. Rachel ijedten ránézett, aztán megint rám. – Bocs, Grace! De nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne hagynom, hogy elvigyen a fészkébe. – Sam felé nyújtotta a kezét, aki úgy nézett rá, mintha fegyver lenne. Az ujjait billegtetve hozzátette: – Hadd vezessek én! – Vezess… hozzám? – kérdezte Sam. Rachel bólintott. Sam kissé idegesnek tűnt, de a javára írtam, hogy a hangja nem változott. – Miben különbözne ez attól, ha én vezetnék?

– Nem tudom! Jobban fogom érezni magam tőle. – A keze még mindig a kulcsot várta. – A filmekben senki nem autózik a saját halálába. Sam rám nézett. Az arca azt mondta: Grace, segíts már! – Rachel – szóltam határozottan. – Tudsz egyáltalán botváltós kocsit vezetni? – Nem – felelte. – De gyorsan tanulok. Jelentőségteljesen ránéztem. – Rachel! – Grace, be kell ismerned, hogy ez így elég furcsa. Mondd ki hangosan: eltűnsz a kórházból, Olivia pedig… Sam meg hirtelen előkerül veled, te tök jól vagy, és hát a varázsgomba gondolata egyre inkább valószínűnek tűnik, főleg, amikor elkezdesz farkasokról beszélni. Mert a következő lépés az, hogy Isabel Culpeper kerül majd elő azzal, hogy mindenkit a földön kívüliek raboltak el, és meg kell mondjam, ezt a jelenlegi sérülékeny érzelmi állapotomban nem tudnám befogadni. Szerintem… – Rachel – sóhajtottam. – Jó – mondta. A hátsó ülésre dobta a hátizsákját, és bemászott utána. Miközben hármasban Beck háza felé autóztunk, hirtelen megmagyarázhatatlan honvágyam támadt, valahogy kiborultam az elveszett életem gondolatától. Nem tudtam, mi hiányzott olyan borzasztóan – biztosan nem a szüleim, akikkel nem is találkoztam elégszer, hogy hiányozzanak –, míg rá nem jöttem, hogy az érzelmeket Rachel édes, eperillatú samponja váltotta ki bennem. És ez hiányzott. Délutánok és esték Rachellel a szobájába bekuckózva, vagy a szüleim konyhája, vagy, ahogy Oliviát követtük a fotós túráira. Nem honvágy volt, nem igazán, mert ahhoz otthonra is szükség lett volna. Embervágy. Életvágy. A hátsó ülés felé fordultam, és kinyújtottam Rachel felé a kezem. Az ujjaim nem voltak elég hosszúak, hogy elérjem. Nem szólt semmit, csak megfogta a kezemet, és erősen megszorította. Így maradtunk az út hátralévő részében, én félig hátrafordulva ültem, ő kissé előredőlt, a kezünk az ülésem támláján nyugodott. Sam sem szólt semmit, kivéve egy Ó, bocs?-ot, amikor túl gyorsan váltott sebességet, és a kocsi kissé megrázkódott.

Később, amikor megérkeztünk a házhoz, mindent elmondtam Rachelnek, az egész történetet, attól a pillanattól kezdve, hogy a farkasok lerántottak a hintáról, egészen addig a napig, míg majdnem meghaltam a saját véremben. És mindent, ami a kettő között történt. Sam idegesebb volt, mint valaha tapasztaltam, de én nem aggódtam. Attól a pillanattól fogva, hogy megfogtam Rachel kezét a kocsiban, tudtam, hogy ebben a furcsa, új életben Rachel azon dolgok egyike, amelyeket megtartok majd.

Negyvenötödik fejezet

Isabel AMIKOR EGY SZABÁLYSÉRTÉS IS elegendő volt, ellene voltam a bűncselekményeknek. Az iskolai szertárt használni betöréses lopás lett volna. Anyám irodájának pótkulcsát elvenni pusztán törvénytelen behatolás. Józan ész. Leparkoltam a dzsipet az út túloldalán, a vegyesbolt parkolójában, hogy ha valaki elhajt a rendelőintézet előtt, semmi különöset ne lásson. Nagyszerű bűnöző lettem volna. Talán még nem volt késő. Fiatal voltam, és ha az orvosi nem jön be, itt egy lehetséges pálya. – Ne törj össze semmit! – mondtam Cole-nak, amikor intettem, hogy menjen előre. Valószínűleg hiábavaló kérés volt, ha Cole St. Clair vett részt valamiben. Cole végigment a folyosón, a falra ragasztott posztereket méregetve. Az alacsony költségvetésű klinika anyám részmunkaidős projektje volt, a helyi kórházban szintén dolgozott. Amikor először megnyitotta a rendelőt, a falakat azokkal a műalkotásokkal díszítette, amelyek a házban már nem fértek el, vagy megunta őket. Szerette volna, ha a rendelő otthonos, mondta, amikor idejöttünk Mercy Fallsba. Jack halála után sok festményt eladott a házból, és amikor ezen túlesett, az otthoniakat pótlandó visszavitte a rendelőben lévőket. Most egy általam késői gyógyszerészeti korszaknak nevezett dekoráció volt a rendelőben. – Végig a folyosón, aztán jobbra – mondtam. – Nem az. Az a mosdó.

A délutáni fények már halványulni kezdtek, amikor bezártam magunk mögött az ajtót, de nem számított. Amikor felkapcsoltam a zúgó neont, rendelési idő lett, amikor minden időpont egyforma. Mindig azt mondtam anyának, hogy ha tényleg szeretné, hogy a rendelő otthonos legyen, valódi villanykörtéket használna. Akkor jobban hasonlítana egy házhoz, mint egy szupermarkethez. Cole már el is tűnt anyám apró laborjában, én pedig lassan követtem. Lógtam az iskolából, hogy elvigyem a csomagot Cole-nak, de nem aludtam – fent voltam, futottam. Aztán segítettem Cole-nak felállítani a hihetetlenül ipari külsejű veremcsapdát, óvatosan, hogy ne essek bele a víznyelőbe, ahonnan Grace-t kihúzták. Aztán megvártuk, míg bezár a rendelő, majd visszajöttem, a szüleimnek pedig azt mondtam, diák önkormányzati gyűlés van. Szívesen tartottam volna egy kis szünetet. Ráadásul nem sokat ettünk, én pedig kissé mártírnak éreztem magam az egész vérfarkasügyben. Megálltam a betegfelvételi pultnál, és kinyitottam az apró hűtőszekrényt. Kivettem két üveg gyümölcslevet, és hátravittem. A gyümölcslé is több a semminél. A laborban Cole már letelepedett egy székre, szemben a háttámlájával, és a pult fölé hajolt, ahol a mikroszkóp állt. Az egyik ujja a levegőben volt, a mennyezetre mutatott. Csak egy pillanatba telt, míg megállapítottam, hogy megszúrta a kezét, és azért tartja fel, hogy lelassítsa a vérzést. – Akarsz egy ragtapaszt, vagy jól vagy a szabadságszobor-pozitúrában? – kérdeztem. Letettem mellé a gyümölcslevet, aztán inkább lecsavartam a tetejét, és a szájához tartottam, hogy igyon. Köszönetképpen meglengette véres mutatóujját. – Nem találtam ragtapaszt. Ami azt jelenti, hogy nem is kerestem – mondta. – Ez itt metilalkohol? Ó, nézd, az! Találtam neki ragtapaszt, és odagurítottam mellé egy széket. Nem kellett sokat gurítgatni. A labor tulajdonképpen raktárhelyiség volt, fiókok és polcok voltak benne tele gyógyszermintákkal és próbaadagokkal, vattakorongos dobozok, tamponok, spatulák, tiszta szesz, hidrogénperoxid. Volt egy vizeletelemző készülék, egy mikroszkóp, vércentrifuga. Nem sok hely volt két széknek és két embernek. Cole egy üveglapocskára kente a vérét, és a mikroszkópon át megnézte.

– Mit keresel? – kérdeztem. Nem válaszolt. Annyira elgondolkodva vonta össze a szemöldökét, hogy már azt hittem, nem is hallotta, amit mondtam. Valahogy tetszett nekem így, miközben nem játszotta meg magát, csak… Cole volt, amennyire csak lehetett. Nem állt ellen, amikor megfogtam a kezét, és leitattam róla a vért. – Az ég szerelmére, mivel vágtad fel magad, egy kenőkéssel? – kérdeztem. Beragasztottam a sebet, és elengedtem a kezét. Azonnal a mikroszkóphoz nyúlt vele. A csend mintha egy örökkévalóságig tartott volna, de valószínűleg csak egy perc lehetett. Cole hátradőlt a széken, és nem nézett rám. Röviden, halkan, hitetlenkedve felnevetett, és a két keze ujjait toronysisakként összeillesztve ült. Aztán az ajkához emelte a kezét. – Jézusom! – mondta, aztán megint azt a kurta nevetést hallatta. Bosszantott. – Mi van? – Csak… nézd meg! – Hátratolta a székét, és odahúzta az enyémet. – Mit látsz? Semmit sem fogok látni, mivel nem tudom, mit kéne látnom. De a kedvére tettem. A mikroszkópra illesztettem a szememet, és belenéztem. És Cole-nak igaza volt. Azonnal láttam, amit ő. Több tucatnyi vörösvérsejt volt a lencse alatt, színtelen, normális sejtek. És volt két vörös pötty. Hátrahúzódtam. – Azok mik? – A vérfarkas – felelte Cole. Előre-hátra rángatta a székét a tengelyén. – Tudtam. Tudtam. – Mit tudtál? – Vagy maláriám van, vagy így néz ki a farkas. Ott van a sejtjeimben. Tudtam, hogy úgy viselkedik, mint a malária. Tudtam. Jézusom! Felállt, mert nem bírt ülve maradni. – Remek, csodagyerek. Mit jelent ez a farkasok számára? Gyógyítható, mint a malária? Cole a falra függesztett táblát nézte. A magzat növekedését mutatta ragyogó színekben, amelyeket a hatvanas évek óta nem látni. Legyintett.

– A malária nem gyógyítható. – Ne hülyülj! – mondtam. – Kigyógyítják belőle az embereket. – Nem – felelte Cole, és az egyik ujjával körülrajzolta az egyik magzatot. – Csak megakadályozzák, hogy megölje őket. – Tehát azt mondod, hogy nincs gyógymód. De meg lehet akadályozni, hogy… Grace-t már megmentetted a haláltól. Nem értem, mi itt a felfedezés. – Sam. Sam a felfedezés. Ez csak egy igazolás. Többet kell dolgoznom rajta. Papír kell – fordult felém. – Szükségem lenne… – Elhallgatott, az ideiglenes pörgés lassan leállt. Mintha visszatért volna a normálishoz, valami félkész tudományos felfedezéssel a kezében, amit nem is értettem. És a sötétedés utáni rendelőről eszembe jutott, amikor Graceszel Jacket hoztuk ide. Minden hibát és veszteséget felidézett bennem, és leginkább csak szerettem volna összegömbölyödni otthon az ágyamon. – Kajára – javasoltam. – Alvásra. Nekem erre van szükségem. Meg eltűnni innen a francba. Cole a homlokát ráncolta, mintha azt mondtam volna: „kacsára” és „jógára”. Felálltam, és szembefordultam vele. – Azokkal ellentétben, akikben farkas méreg tombol, egyeseknek holnap reggel suliba kell menniük, főleg mert a mai napot ellógtam, hogy itt lehessek. – Miért vagy kiakadva? – Nem vagyok kiakadva – feleltem. – Fáradt vagyok. Azt hiszem, csak haza akarok menni. – De a hazamenés ötlete mégsem hangzott olyan jól. – Ki vagy akadva – jelentette ki. – Már majdnem megvan, Isabel. Már majdnem találtam valamit. Szerintem… szerintem nagyon közel vagyok. Beszélnem kell Sammel. Ha rá tudom venni, hogy szóba álljon velem. És ekkor már csak egy fáradt, jóképű pasi volt, nem pedig egy több tízezres rajongótáború rocksztár, aki azon gondolkodik, hol van, sem egy zseni, akinek akkora az agya, hogy fellázad a kihasználás ellen, és megpróbálja kitalálni, hogyan árthatna magának helyette.

Ahogy így láttam őt, úgy éreztem, szükségem van tőle valamire, vagy valakire, és ez valószínűleg azt jelentette, hogy neki is kellett tőlem valami, vagy valaki, de a felfedezés olyan volt, mintha a pöttyöket néztem volna a tárgylemezen. Tudtam, hogy valakinek jelent valamit, de az nem ugyanaz, mintha nekem is jelentett volna valamit. És ekkor ismerős zajt hallottam – a folyosó végi ajtó zárjának kattanását, ahogy a zár nyelve elmozdul. Valaki más is volt az épületben. – Basszus, basszus, basszus! – sziszegtem. Két másodpercem volt, hogy előálljak egy tervvel. – Fogd a cuccot, és be a pult alá! – Cole felkapta a tárgylemezt, a gyümölcslevet és a ragtapaszt, én pedig megnéztem, hogy bent van-e az asztal alatt, aztán lekapcsoltam a villanyt, és mellébújtam. A folyosó végi ajtó lassú pattanások kíséretében kinyílt, aztán nehéz koccanással becsukódott. Anyám bosszús sóhaját hallottam, amely elég hangos és drámai volt, hogy egészen a laborig elhallatsszon. Reméltem, hogy azért bosszankodik, mert valaki égve hagyta a folyosón a villanyt. A sötétben csak Cole szemének csillanását láttam, ahogy visszaverte a folyosói fényt. Nem volt sok hely a pult alatt, összeért a térdünk, a lábunk egymáshoz préselődött, és nem lehetett megállapítani, melyik kinek a lélegzete. Mindketten teljes csendben voltunk, hallgattuk, ahogy anyám közeledik. Hallottam, hogy az egyik helyiségben kopog a cipője – valószínűleg a betegfelvételnél. Ott motoszkált egy ideig. Cole átrendezte a lábait, hogy a csizmám ne nyomódjon a bokacsontjának. Hallottam, ahogy reccsen egyet a válla, ahogy megmozdult. A mögöttem lévő falnak támaszkodott fél kézzel. Valahogy a lába közé került az egyik kezein, úgyhogy visszahúztam. Vártunk. Anyám nagyon tisztán azt mondta: – A francba! – Átment a folyosón az egyik vizsgálóhelyiségbe. Papírzizegést hallottam. A pult alatti zugban sötét volt, mint az éjszaka, túl sötét, hogy hozzászokjon a szemem, és úgy éreztem, több láb van kettőnk között, mint valójában lehetne. Anyám elejtette a papírokat, hallottam a suhogást, amint a padlóra és a vizsgálóasztalra hullottak. De ezúttal nem káromkodott. Cole megcsókolt. Meg kellett volna állítanom, hogy maradjunk csendben, de akartam. Nem mozdultam a fal mellől, csak hagytam,

hogy megcsókoljon, aztán újból megcsókoljon. Olyan csók volt, ami után sokára tér magához az ember. Megnézhetjük az összes csókunkat az első pillanattól fogva, hogy először találkoztunk, mikroszkóp alá tehetjük őket, és elég biztos vagyok abban, hogy mit látnánk. Még egy szakértő sem venne észre sok mindent az elsőn, de a következővel elkezdődött valami – számfeletti, könnyedén elpusztítható –, aztán több és még több, míg végül elérünk ehhez, amit még a gyakorlatlan szem is észrevesz. Annak bizonyítéka volt ez a csók, hogy valószínűleg sosem gyógyulunk ki egymásból, de talán meg tudjuk akadályozni, hogy belehaljunk. Anyám lépteit hallottam, aztán egy másodperc múlva felkapcsolódott a villany a laborban. Nehéz sóhaj hallatszott. – Miért, Isabel? Cole elhúzódott tőlem, és így olyanok voltunk, mint két oposszum a kuka mögött, anyám pedig hátralépett, és ránk nézett. Láttam, amint gyorsan ellenőrzi a legfontosabbat: minden ruhánk rajtunk van, semmi sem gyűrött, semmit nem fecskendeztünk magunkba. Cole-ra nézett, Cole pedig lustán rámosolygott. – Te… téged láttalak a… – kezdte anyám. Cole-ra hunyorgott. Arra vártam, hogy azt mondja, a NARKOTIKÁ-ban, bár nem hittem volna, hogy rajongó. De így folytatta: – A srác a lépcsőn. A házban. A pucér fiú. Isabel, amikor azt mondtam, nem szeretném, ha ilyesmit csinálnál a házban, nem úgy értettem, hogy a rendelőben csináljátok. Mit kerestek a pult alatt? Áh, nem is akarom tudni. Nem. Nem igazán volt mit mondanom. Anyám megdörzsölte az egyik szemöldökét azzal a kezével, amelyben egy sűrűn teleírt nyomtatványt tartott. – Istenkém, hol van a kocsid? – A túloldalon – feleltem. – Hát persze. – Megrázta a fejét. – Nem fogom elmondani apádnak, hogy itt találtalak, Isabel. Csak kérlek, hogy ne… – Nem határozta meg, mit kellett volna elkerülnöm. Helyette az ajtó melletti szemetesbe dobta a félig kiürített gyümölcsleves üveget, és lekapcsolta a villanyt. A cipője kopogása távolodott a folyosón, aztán hallottam a külső ajtó kattanását, ahogy kinyílt, majd becsukódott. A biztonsági zár zörgését.

A sötétben Cole láthatatlan volt, de éreztem, hogy ott van mellettem. Van úgy, hogy nem kell látni valamit, hogy tudjuk, ott van. Csiklandozást éreztem a bőrömön. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy Cole a karomon gurítgatja a műanyag Mustangját. Magában nevetgélt, halkan és ragályosan, mintha még mindig lenne miért csendben lennünk. A vállamnál visszafordította a kisautót, és lefelé indult a kezem felé. Amikor nevetett, a kerekek egy kicsit megcsúsztak a bőrömön. Ez volt a legvalódibb dolog, amit valaha hallottam Cole St. Clairtől.

Negyvenhatodik fejezet Sam NEM IS VETTEM ÉSZRE, mennyire hozzászoktam a szokások hiányához, míg csak nem lett újra rendszer az életünkben. Az életünkbe viszszatért a normalitás ragyogása azzal, hogy Grace a házban volt, Cole tudományos kísérletei pedig egyre koncentráltabbak lettek. Én magam ismét nappali életmódot éltem. A konyha ismét olyan hely volt, ahol enni lehetett: a pulton álló gyógyszeres üvegeket és macskakaparással írott jegyzeteket lassan felváltották a zabpelyhes dobozok és a kávéfoltos bögrék. Grace csak háromnaponta változott át, de akkor is csak pár órára, aztán reszketve visszabújt az ágyba, miután kiengedte magát a fürdőszobából, ahová bezárkózott erre az időre. A napok valamiképp rövidebbnek tűntek, amikor az éjszaka és az alvás megfelelő napirend szerint jött. Dolgozni mentem, könyvet adtam el suttogó vásárlóknak, és úgy jöttem haza, mint egy elítélt, akinek néhány napnyi felmentés adatott meg. Cole napjai a farkasok csapdázásával teltek, és minden este más szobában aludt el. Reggelente rajtakaptam Grace-t, hogy serpenyőkben állott müzlit tesz ki a mosómedvéknek, esténként pedig láttam, hogy sóvárogva nézegeti a főiskolák honlapjait, és Rachellel chatel. Mind valami megfoghatatlanra és lehetetlenre vadásztunk.

A farkas vadászatot majdnem minden este megemlítették a híradóban. De én… nem igazán voltam boldog. Csak feltételesen. Tudtam, hogy ez nem igazán az én életem, csak kölcsönvettem. Csak ideiglenesen viseltem, míg a sajátomat kiválasztom. A farkas vadászat időpontja távolinak és valószínűtlennek tűnt, de nem lehetett elfelejteni. Hiába nem tudtam, mit csináljak, a feladat továbbra is ott lebegett előttünk. Szerdán felhívtam Koeniget, és megkértem, mondja el, hogyan juthatok el a félszigetre, hogy rendesen megismerjem. Azt mondtam: megfelelően felderítsem. Koenig mindig hatással volt rám. – Úgy gondolom – szólt Koenig, hangsúlyozva a gondolom szót, amely azt súgta, valójában tudja –, hogy jobb, ha én viszem ki. Nem lenne jó, ha nem a megfelelő félszigetre menne. Szombaton elmehetünk. Nem tűnt fel, hogy viccelt, amíg le nem tettük, és aztán rosszul éreztem magam, hogy nem nevettem. Csütörtökön felhívtak egy újságtól. Mit tudok mondani Grace Brisbane eltűnésével kapcsolatban? Semmit, ezt kellett mondanom. Valójában azt kellett volna mondanom, amit a gitáromnak mondtam az éjjel nem veszítheted el, akit már évekkel azelőtt lecseréltél, hogy felhagytál a kereséssel felhagytál a kereséssel De a dal még nem volt kész a nyilvános fogyasztásra, úgyhogy letettem a telefont anélkül, hogy mondtam volna bármi mást. Pénteken Grace azt mondta, eljön velem a félszigetre. – Szeretném, ha Koenig látna – mondta. Az ágyamon ült, és zoknikat párosított, miközben én a törülközők hajtogatásának különböző módozataival próbálkoztam. – Ha ő tudja, hogy élek, nem lesz eltűnési ügy. A bizonytalanság emészthetetlen gombóccá állt össze a gyomromban. A tetteink következtében felmerült lehetőségek gyorsan és vadul kezdtek gyarapodni. – Azt fogja mondani, hogy vissza kell menned a szüleidhez.

– Akkor elmegyünk hozzájuk – felelte Grace. Az ágy végébe hajított egy lyukas zoknit. – Előbb a félsziget, aztán ők. – Grace – mondtam, de nem tudtam biztosan, mit akarok kérdezni tőle. – Soha nincsenek otthon – mondta nemtörődöm hangsúllyal. –Ha otthon lesznek, beszélek velük. Sam, ne nézz így rám! Unom már ezt a… hogy nem tudom. Nem tudok úgy lazítani, hogy várom, mikor sújt le a balta. Nem fogom végignézni, hogy azzal gyanúsítanak, hogy… azzal, hogy… akármivel, amiről azt hiszik, elkövetted. Hogy elraboltál. Hogy megöltél. Akármi. Nem tudok sok mindent rendbe szedni mostanában, de erre képes vagyok. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy így gondolnak rád. – De a szüleid… Grace nagy golyót gyúrt a páratlan zoknikból. Azon gondolkodtam, hogy vajon eddig felemás zoknikban mászkáltam-e? – Csak pár hónapjuk van, és nagykorú leszek, Sam, és akkor nem szólhatnak bele semmibe, amit csinálok. Választhatják a nehezebb utat, és örökre elveszítenek, amint beköszönt a születésnapom, vagy ésszerűen is viselkedhetnek, és egy nap majd újra beszélő viszonyban leszünk velük. Talán. Igaz, hogy apa megütött? Cole azt mondta, megütött. Látta a választ az arcomon. – Aha – mondta, és felsóhajtott, annak bizonyítékaként, hogy fájdalmat okozott neki a téma. – És ezért lesz problémás velük ez a beszélgetés. – Utálom a konfliktusokat – motyogtam. Ez volt a lehető legszükségtelenebb dolog, amit valaha mondtam. – Nem értem – szólalt meg Grace, kinyújtóztatva a lábait –, hogyan lehet valakinek ennyi páratlan zoknija, ha szinte sosem visel zoknit. Mindketten a csupasz lábamra néztünk. Grace kinyújtotta a kezét, mintha elérhetné a lábujjaimat onnan, ahol ült. Megfogtam a kezét, és belecsókoltam a tenyerébe. A kezének vaj, liszt és otthonillata volt. – Oké – mondtam. – Úgy csináljuk, ahogy te szeretnéd. Előbb Koenig, aztán a szüleid. – Jobb, ha van egy tervünk – felelte. Nem tudtam, hogy ez igaz-e. De igaznak éreztem.

Negyvenhetedik fejezet Isabel NEM FELEDKEZTEM EL Grace kéréséről, hogy tudjam meg, mi a helyzet a nyári iskolával, de beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogyan jussak a válasz nyomára. Tehettem volna úgy, mintha magam miatt érdeklődnék, de minél precízebbek lettek a kérdéseim, annál gyanúsabbá váltam. Végül véletlenül jöttem rá a megoldásra. A hátizsákom kipakolása közben megtaláltam McKay tanárnő, a tavalyi kedvenc tanárom levelét. Ez nem mondott sokat, de akkor is. A levele a „problémás időszak” terméke volt – anyám szavaival –, és McKay tanárnő azt írta, hogy boldogan segítene nekem, ha hagynám. Eszembe jutott, hogy McKay tanárnő szívesen válaszolt a kérdéseimre anélkül is, hogy feltette volna a maga kérdéseit. Sajnos mások is ezt gondolták róla, ezért mindig hosszú sor állt előtte az utolsó óra után. Nem volt irodája, csak az irodalomterem, ezért egy kívülálló számára úgy tűnhetett, mintha öt diák várna buzgón, hogy bejusson Chaucerről tanulni. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott, amikor Hayley Olsen kijött a teremből, és az előttem álló lány bement. Egyet előreléptem, és nekidőltem a falnak. Reméltem, hogy Grace tudja, hogy milyen sokat teszek érte. Mostanra otthon lophattam volna a napot. Álmodozhattam volna. Az ábrándjaim minősége az utóbbi időben jelentősen javult. Lépteket hallottam, aztán egy eltéveszthetetlen csattanást: egy hátizsák landolt a földön. Hátranéztem. Rachel. Rachel egy tizenéves karikatúrája volt. Volt valami hihetetlen öntudatosság abban, ahogy megjelent, a csíkok, a csicsás cuccai, a copfja, meg az összetekert csomók, amelyekben a haját hordta. Mindene azt mondta, csicsás, mókás, butuska, naiv. Viszont: van az ártatlanság és a képzelt ártatlanság. Egyikkel sem volt semmi bajom, de szerettem tudni, hogy melyikkel állok szemben. Rachel baromi jól tudta, milyennek akarják látni mások, és azt kapták. Rachel nem volt idióta.

Látta, hogy nézem, de úgy tett, mintha nem vette volna észre. Mindenesetre a gyanúm már megalapozódott. – Nicsak, te itt? – mondtam. Rachel olyan fintort villantott rám, ami csak addig tartott, mint egy filmkocka – túl gyors volt, hogy az emberi szem rendesen felfogja. – Nicsak! Felé hajoltam, és lehalkítottam a hangomat. – Nem azért jöttél, hogy Grace-ről beszélj, ugye? Elkerekedett a szeme. – Már van pszichiáterem, de ehhez semmi közöd. Jó volt a lány. – Rendben. Biztos. Akkor nem fogsz semmit sem meggyónni McKay tanárnőnek Grace-ről vagy a farkasokról – mondtam. – Mert az olyan hihetetlen baromság volna, hogy el sem tudom mondani. Rachel arca hirtelen kitisztult. – Tudod. Csak ránéztem. – Akkor tényleg igaz. – Rachel megdörzsölte a karját, és a padlóra pillantott. – Láttam. Rachel felsóhajtott. – Ki tudja még? – Senki. És így is marad, rendben? Kinyílt és becsukódott az ajtó. Bement előttem egy diák, aztán én következtem. Rachel bosszús hangot hallatott. – Figyelj, nem olvastam el a kötelezőt! Ezért jöttem. Semmi köze Grace-hez. Várj! Ez azt jelenti, hogy te viszont miatta jöttél. Nem tudtam biztosan, hogyan sikerült erre a következtetésre jutnia, de nem tudtam megmásítani a tényt, hogy igaza van. Fél másodpercig elgondolkodtam rajta, hogy elmondom Rachelnek, hogy Grace kérésére a nyári suliról érdeklődöm, főleg, mert szerettem volna az orra alá dörgölni, hogy Grace elsősorban bennem bízott meg, de nem lett volna sok haszna. – Csak a továbbtanulási pontok érdekelnek – mondtam. Álltunk a kínos csendben, ami azokra jellemző, akikben az egyetlen közös egy közös barát. Diákok jöttek a folyosó másik oldalán, nevettek,

és furcsa hangokat hallattak, mert srácok voltak, és a közép-iskolás fiúk jobbára ezt csinálják. Az iskola továbbra is burritoszagú volt. Tovább gondolkodtam a McKay tanárnőnek felteendő kérdéseimen. Rachel a falnak dőlve a másik oldalon álló szekrényeket nézte, és így szólt: – Nagyobbnak tűnik a világ, nem igaz? A kérdés naivitása valahogy idegesített. – Csak egy újabb halálnem. Rachel oldalról méregetett. – Te tényleg képes vagy alapból rohadék lenni, ugye? Ez csak addig működik, amíg fiatal vagy, és jó csaj. Később ehhez emelt szintű torit kell tanítanod. Összeszűkülő szemmel ránéztem. – Ugyanez elmondható a csipkelődésről is. Rachel szélesen, vadul mosolygott, a legártatlanabb mosolyával. – Szóval, szerinted jó csaj vagyok? Oké, Rachelnek igaza volt. Nem adhattam meg neki azt az elégtételt, hogy visszamosolygok, de a szemem elárult. Kinyílt az ajtó. Összenéztünk. Ami a szövetségeseket illeti, Grace-nek rosszabb dolga is lehetett volna. Amikor bementem McKay tanárnőhöz, úgy gondoltam, Rachelnek tényleg igaza volt. A világ napról napra nagyobbnak tűnt.

Negyvennyolcadik fejezet Cole ÚJABB NAP, újabb éjszaka. Sammel a háztól néhány kilométerre lévő éjjel-nappaliban voltunk, az ég fekete volt felettünk, akár a pokol. Mercy Falls alig másfél kilométerre volt, az üzlet leginkább a basszusa-tejet-elfelejtettem-pillanatokra épült ide. És mi pontosan ezért voltunk ott. Vagyis Sam ezért jött. Részben, mert nem volt tej, és részben, mert kezdtem rájönni, hogy Sam nem alszik anélkül, hogy valaki elküldené

lefeküdni, én viszont nem akartam rászólni. Általában Grace-re hárult ez a feladat, de felhívott minket Isabel, hogy megadja a mesterlövészek által használt helikopter típusát, és ettől mindnyájan kissé feszültek lettünk. Grace és Sam egy kis néma vitába merült, amit sikerült pusztán a pillantásukkal rendezni, aztán Grace győzött, mert elkezdett sütit sütni, Sam pedig a gitárjával búslakodott a kanapén. Ha Samnek meg Gracenek valaha gyerekeik lennének, puszta önvédelemből gluténérzékenyek lesznek. A sütihez tej kellett. Úgyhogy Sam tejért jött, mert a vegyesbolt kilenckor bezárt. Én viszont azért voltam itt, mert ha még egy másodpercet el kellett volna töltenem Beck házában, földhöz vágok valamit. Napról napra többet tudtam a farkastudományról, de a vadászat a nyakunkon volt. Úgy tűnt, hogy néhány nap múlva a kísérleteim pont annyira lesznek hasznosak, mint a dodókkal kapcsolatos orvosi kutatások. Ezért jöttünk éjjel tizenegykor az éjjel-nappaliba. Az üzletben egy polcnyi óvszerre mutattam, Sam pedig totál fapofával nézett rám. Vagy túl sokszor, vagy túl kevésszer volt dolga ilyesmivel, hogy viccesnek lássa. Leváltam róla, a sorok között járkáltam, teli voltam ideges energiával. A koszos kis benzinkút valódi világnak érződött. A valódi világ, hónapokkal azután, hogy kinyírtam a NARKOTIKA-t azzal, hogy Victorral együtt eltűntem. A valódi világ, ahol belemosolyogtam a biztonsági kamerákba, és valahol talán visszamosolyogtak rám. Countryzene vinnyogott halkan a mosdókat jelző felirat mellett („CSAK FIZETŐ VENDÉGEK SZÁMÁRA”). Az ablak üvegtábláit zöldes feketére festette a csak a benzinkúton kívül élő éjszaka. Rajtunk kívül senki sem volt ébren, én pedig ennél éberebb már nem is lehettem volna. Vizsgálgattam a csokikat, amelyeknek a neve jobban hangzott, mint az íze, szokásból átnéztem a napilapokat, hátha megemlítenek, megnéztem a méregdrága, megfázás elleni gyógyszereket, amelyek már nem hatottak az alvási szokásaimra vagy az autóvezetési képességemre, és rájöttem, hogy semmi sincs az üzletben, amit szeretnék. A zsebemben éreztem az Isabeltől kapott, kis fekete Mustang súlyát. Nem tudtam nem gondolni rá. Kivettem a zsebemből az autót, és odavezettem, ahol Sam állt a tejes hűtő előtt, zsebre dugott kézzel. Bár ott

állt a tejekkel szemben, az arcán megcímzetlen, gondterhelt kifejezés ült, a gondolatait valami más probléma foglalta le. – Két százalék zsírtartalom jó kompromisszumnak tűnik a zsírmentes és a zsíros tej között, ha a választással vannak gondjaid – mondtam. Szerettem volna, ha Sam a Mustangról kérdez, hogy mi a francot csinálok vele. Isabelre gondoltam, a hűtőben lévő fiolákra, arra, amikor először lettem farkas, az ablaknak feszülő, fekete éjszakára. – Kifutunk az időből, Cole – szólalt meg Sam. Az éjjel-nappali ajtajának elektromos csengője megszólalt, így nem mondott többet. Nem fordultam meg, hogy odanézzek, de ösztönösen bizseregni kezdett a tarkóm. Sam sem fordította arra a fejét, de láttam, hogy az arckifejezése megváltozott. Kiélesedett. Arra reagáltam tudat alatt. A fejemben emlékek villantak fel. Farkasok a fák között, éber, zajok után forduló fülek. Csípős levegő az orrunkban, a szarvasok illata a szélben, vadászat. A szótlan megegyezés, hogy ideje cselekedni. A kasszánál a jövevény és a pénztáros mormolva üdvözölte egymást. Sam a hűtő kilincsére tette a kezét, de nem nyitotta ki. Azt mondta: – Lehet, hogy valójában nem is kell tej.

Sam JOHN MARX VOLT AZ, Olivia bátyja. Sosem volt könnyű Johnnal beszélgetni – alig ismertük egymást, és minden találkozásunk feszült körülmények között zajlott. Most pedig a húga halott volt, és Grace eltűnt. Bárcsak ne jöttünk volna ide! Nem tehettem mást, folytattam, amit elkezdtem. John nem igazán állt sorba, a rágógumikat bámulta. Odamentem hozzá a kasszánál. Éreztem rajta, hogy ivott, ami nyomasztó volt, hiszen John olyan fiatal volt még. – Szia! – mondtam alig hallhatóan, hogy a javamra írhassa, hogy köszöntem. John férfiasan, kurtán biccentett. – Mi újság – mondta. Nem kérdés volt. – Öt huszonegy – mondta a pénztáros. Sovány pasas volt, nagy táskás szemekkel. Kiszámoltam a pénzt. Nem néztem Johnra. Imádkoz-

tam, hogy fel ne ismerje Cole-t. A biztonsági kamerára pillantottam, amely minket figyelt. – Tudja, hogy ez itt Sam Roth? – kérdezte John. Csend volt, míg a pénztáros rá nem döbbent, hogy hozzá szóltak. A férfi az átkozott sárga szememre pillantott, aztán vissza a pénzre, amit a pultra tettem, aztán udvariasan válaszolt. – Nem tudtam. Tudta, ki vagyok. Mindenki tudta. Hirtelen barátságos lettem a pénztárossal. – Köszi – mondtam, és elvettem visszajárót. Hálásabb voltam a válaszáért, mint az apróért. Cole ellökte magát a pulttól. Ideje volt indulni. – Nem mondasz semmit? – kérdezte John. Szenvedés hallatszott a hangján. Összerándult a szívem, amikor hozzá fordultam. – Sajnálom, ami Oliviával történt. – Mondd el, hogy miért halt meg – mondta John. Bizonytalan lépést tett felém. Alkoholszagot árasztott, valamilyen erős, tiszta italt ihatott. – Mondd meg, miért volt ott. Felemeltem a kezemet, tenyérrel a föld felé. Azt akarta jelenteni: Ennyi elég is. Ne gyere közelebb! – John, nem tu… John félrelökte a kezemet, mire Cole nyugtalanul megmoccant. – Ne hazudj! Tudom, hogy miattad. Tudom. Ez egy kicsivel könnyebb volt. Nem hazudhattam, de a válasz nem is igényelt hazugságot. – Nem én voltam. Semmi közöm ahhoz, hogy ott volt. A pénztáros megszólalt: – Ezt a beszélgetést jobb lesz odakint folytatni! Cole kinyitotta az ajtót. Beáradt az éjszakai levegő. John megmarkolta a pólómat a vállamon. – Hol van Grace? Annyi ember van a világon! Miért épp a húgom, és miért Grace? Miért ők, te beteges… És láttam az arcán, vagy hallottam a hangján, vagy éreztem a szorításán, hogy mit fog tenni, ezért aztán, amikor meg akart ütni, felemeltem a karomat, és kivédtem. Ennél többet nem tehettem. Nem voltam haj-

landó verekedni vele, emiatt nem. Amikor annyi szomorúságot nyelt már le, hogy a szavai összemosódtak. – Na jó, kifelé innen! – mondta a pénztáros. – Kint beszéljétek meg! Viszlát! Kellemes estét! – John – mondtam neki. Lüktetett a karom, ahol az ökle elérte. Adrenalin zúgott bennem: John idegessége, Cole feszültsége, a saját éberségem táplálta. – Sajnálom. De ez nem segít. – Kurvára igaz – felelte John, és rám vetette magát. Cole hirtelen kettőnk között termett. – Mi itt végeztünk – szólalt meg. Nem volt magasabb egyikünknél sem, mégis fölénk tornyosult. Az arcomat nézte, mérlegelte a reakciómat. – Ne rontsuk el ennek az embernek az estéjét! John, karnyújtásnyira tőlem, Cole másik oldalán rám meredt, a pillantása üres volt, akár egy szoboré. – Kedveltelek, amikor először találkoztunk – mondta. – El tudod képzelni? Hányingerem támadt. – Menjünk! – mondtam Cole-nak. A pénztároshoz fordultam: – Köszönöm. Cole mereven elfordult Johntól. Miközben becsukódott az ajtó, John hangja siklott utánunk: – Mindenki tudja, hogy mit tettél, Sam Roth. Az éjszakai levegőnek gázolaj- és fafüst szaga volt. Valahol tűz volt. Mintha a gyomromban égett volna a farkas. – Téged imádnak szájon vágni a népek – mondta Cole, még mindig tele energiával. A hangulatom táplálta Cole-ét, és fordítva, farkasok voltunk, mindketten. Bizseregtem és súlytalan voltam. A Volkswagen nem messze, a parkoló szélén állt. Hosszú, világos karcolás éktelenkedett a vezető oldali ajtón. Ebből legalább megtudtam, hogy nem véletlenül találkoztunk Johnnal. Az üzlet neonfénye csillogott a kocsin. Egyikünk sem szállt be. – Csak te lehetsz az – mondta Cole. Kinyitotta az ajtót, és a küszöbre fellépve a tetőre hajolt. – Aki kiviszi a farkasokat. Én megpróbáltam, de egy árva gondolatot sem voltam képes a fejemben tartani, amíg farkas voltam.

Ránéztem. Bizseregtek az ujjaim. Az üzletben felejtettem a tejet. Egyfolytában John ökle járt a fejemben, a közénk álló Cole és a bennem élő éjszaka. Abban a pillanatban nem tudtam nemet mondani, mert minden lehetségesnek tűnt. Azt mondtam: – Nem akarok visszamenni. Képtelen vagyok rá. Cole felnevetett. – Végül úgyis át fogsz változni, Ringo. Még nem gyógyultál meg teljesen. Közben akár megmentheted a világot is. Azt akartam mondani, hogy Légy szíves, ne akard, hogy ezt tegyem, de ugyan mit jelentett volna ez Cole-nak, aki már megtette, sőt, ennél rosszabbat is megtett saját magával. – Azt feltételezed, hogy hallgatni fognak rám – mondtam. Cole levette a tenyerét a Volkswagen tetejéről. Párás ujjlenyomatai másodpercek alatt elpárologtak. – Mindannyian hallgatunk rád, Sam. – A járdára ugrott. – Csak nem mindig szólsz hozzánk.

Negyvenkilencedik fejezet Grace SZOMBATON KOENIG RENDŐR eljött a házhoz, hogy elvigyen minket a félszigetre. A nappali ablakán kilesve néztük, ahogy beáll a kocsifelhajtóra. Izgalmas és meglehetősen furcsa érzés volt meghívni egy rendőrt a házba, azok után, hogy olyan sokáig próbáltuk elkerülni őket. Mintha Maugli meghívta volna Sir Kánt uzsonnára. Koenig délben ért oda Beck házához, vasalt, gesztenyebarna, hosszú ujjú póló volt rajta, és farmer, ami szintén ki lehetett vasalva. Kopogott – erélyes koppantásokkal, amelyek valahogy Isabel nevetésére emlékeztettek –, és amikor Sam kinyitotta az ajtót, Koenig összekulcsolt kezekkel állt, mintha a barátnőjét várná, hogy randira vigye. – Jöjjön be – mondta Sam.

Koenig belépett a házba, a kezét még mindig maga előtt tartotta. Mintha egy másik életben láttam volna utoljára épp így: állt az osztály előtt, miközben egy rakás középiskolás kérdésekkel bombázta a farkasokról. Olivia hozzám hajolt, és azt suttogta, helyes pasi. Most viszont itt állt nálunk, Olivia pedig halott volt. Olivia meghalt. Kezdtem megérteni azt az üres pillantást Sam arcán, amikor valaki a szüleiről mondott valamit. Semmit, de semmit nem éreztem, amikor azt gondoltam, Olivia meghalt. Érzéketlen voltam, akár Sam csuklóján a hegek. Láttam, hogy Koenig észrevett. – Jó napot! – mondtam. Mély lélegzetet vett, mintha készülne vízbe merülni. Bármit megadtam volna, ha megtudhatom, mi jár a fejében. – Hát akkor jó – szólt. – Itt van. – Igen – feleltem. – Itt vagyok. – Cole lépett ki mögöttem a konyhából, Koenig szemöldöke pedig leereszkedett. Cole visszamosolygott, kemény, magabiztos mosollyal. Figyeltem, ahogy a felismerés lassan Koenig arcára kúszik. – Hát persze – mondta. Karba tett kézzel Samhez fordult. Mindegy, hogy a karját mozdította, vagy csak állt, valami mindig azt sugallta, hogy nehéz lenne fellökni. – Tartózkodik még eltűnt személy a házban? Elvis? Jimmy Hoffa? Amelia Erhart? Csak szeretnék teljes képet kapni, mielőtt továbbmegyünk. – Ennyi – mondta Sam. – Legjobb tudásom szerint. Grace is szeretne velünk jönni, ha lehet. Koenig gondolkodott. – Maga is jön? – kérdezte Cole-t. – Mert ha igen, helyet kell csinálnom a kocsiban. És hosszú az út. Ha kicsi a hólyagjuk, most menjenek ki. Ennyi volt. A napi szabályok megállapítása után (én részben farkas, Cole pedig eltűnt rocksztár) rátértünk a lényegre. – Én nem megyek – felelte Cole. – Van egy kis férfimunka itt. Sam figyelmeztető pillantást vetett Cole-ra. Olyan pillantás volt, amelynek valószínűleg volt valami köze ahhoz, hogy a konyha végre konyhának látszott, és Sam szerette volna, ha úgy is marad.

Cole válasza rejtélyes volt. Vagy valami olyasmi. Ha Cole épp nem volt totál kirívó, akkor mindig rejtélyesnek tűnt. – Vidd magaddal a mobilodat! Ha esetleg el kellene érjelek. Sam megdörzsölte az arcát, mintha azt ellenőrizné, rendesen megborotválkozott-e. – Ne gyújtsd fel a házat! – Oké, anya – felelte Cole. – Jaj, menjünk már! Furcsa egy út volt. Egyáltalán nem ismertük Koeniget, ő pedig semmit nem tudott rólunk, kivéve, amit mindenki tudott. Nehéz volt, mert próbált kedves lenni, mi pedig nem tudtuk biztosan, hogy örüljünk-e neki. Bonyolult volt egyszerre hálásnak és beszédesnek lenni. Úgyhogy ültünk egymás mellett a széles első ülésen: Koenig, Sam és én. A furgonban kólaszag volt. Koenig tízzel a sebességhatár felett hajtott. Az út északkeletre vezetett, és a civilizáció hamarosan elmaradt mögöttünk. Az ég barátságos, felhőtlen kék volt, a színek mintha szupertelítettek lettek volna. Ha valaha is itt járt a tél, a táj már nem emlékezett rá. Koenig nem szólt semmit, csak megdörzsölte rövidre vágott haját. Ez a fiatal fickó, aki a semmi közepére vitt minket egy civil furgonnal, hétköznapi gesztenyebarna pólóban, nem úgy festett, mint az a Koenig, akire emlékeztem. Nem számítottam rá, hogy épp benne bízom majd meg. Sam egy akkordot gyakorolt a combomon. Feltételezem, a külső nem minden. A kocsiban csend volt. Egy idő után Sam az időjárásról kezdett beszélni. Szerinte egészen sima ügy volt. Koenig azt mondta, valószínűleg igaza van, de az ember sosem tudhatja, mit tartogat a számára Minnesota. Az öreglány meg tudja lepni az embert, így mondta. Tetszett nekem, hogy nőként beszél róla. Ettől sokkal jóindulatúbbnak tűnt valahogy. Aztán megkérdezte Samet, tovább akar-e tanulni, Sam pedig megemlítette, hogy Karyn teljes munkaidős állást ajánlott neki a könyvesboltban, és hogy gondolkodik rajta. Nem szégyen az – jegyezte meg Koenig. Én főtantárgyakon, kurzusokon és a darab papírok által minősített sikereken gondolkodtam, és szerettem volna, ha témát váltanak. – Mi a helyzet St. Clairrel? – kérdezte Koenig. – Cole-lal? Beck találta – mondta Sam. – Jótékony célú eset.

Koenig ránézett. – St. Clairnek vagy Becknek? – Ezt a kérdést én is sokszor feltettem magamnak mostanában – felelte Sam. Összenéztek, én pedig meglepődtem, hogy a zsaru egyenlő félként kezeli Samet, vagy ha egyenlőként nem is, de felnőttként. Olyan sokat voltam kettesben Sammel, hogy mindig megdöbbentem, hogyan reagálnak rá vagy kettőnkre. Nem értettem, hogy lehet valakihez ennyiféle módon közeledni. Mintha negyven különböző Sam létezett volna. Mindig is feltételeztem, hogy az emberek névértéken kezelnek engem, most mégis elgondolkodtam – lehet, hogy van negyvenféle Grace is? Mindnyájan összerezzentünk, amikor Sam mobilja megszólalt a táskámban – amelybe pakoltam váltóruhát is, ha netán átváltoznék, meg egy könyvet, ha netán elfoglaltnak kellene látszanom. – Felvennéd, Grace? – kérte Sam. Nem mozdultam, amikor megláttam a telefonszámot a kijelzőn, és nem ismertem fel. Felmutattam Samnek a készüléket, amikor újra megszólalt. Zavartan rázta meg a fejét. – Felvegyem? – kérdeztem, megbillentve a kezemben, mintha ki akarnám nyitni. – New York – mondta Koenig. Visszanézett az útra. – Az egy New York-i szám. Ez az információ nem mondott sokat Samnek. Vállat vont. Kinyitottam a mobilt, és a fülemhez emeltem. – Halló! A vonal másik végén könnyed férfihang válaszolt: – Ó! Oké! Helló. Ott van Cole? Sam csak pislogott, ebből tudtam, hogy ő is hallotta a hangot. – Azt hiszem, rossz számot hívott – mondtam. Az agyam azonnal feldolgozta, mit jelent ez. Cole Sam mobiljáról telefonált. Haza? Ilyet tett volna Cole? A hang nem jött zavarba. Lusta és sikamlós volt, mint az olvadó vaj. – Nem hívtam rossz számot. De értem. Jeremy vagyok. Együtt játszottunk. – Ezzel az illetővel, akit nem ismerek – feleltem. – Igen – mondta Jeremy. – Szeretném, ha megmondanál valamit Cole St. Clairnek, ha lehet. Szeretném, ha tudná, hogy a világ legnagysze-

rűbb ajándékát kapta tőlem, és ez elég nagy erőfeszítést igényelt a részemről, úgyhogy értékelném, ha nem csak letépné róla a csomagolást, aztán elhajítaná. – Figyelek. – Az ajándéka tizennyolc perc múlva adásba kerül Vilkas műsorában. Cole szülei is hallani fogják, gondoskodtam róla. Van ilyen adód? – Vilkas? Az melyiken van? – kérdeztem. – Nem mintha mondtam volna valamit. – Én tudom, mi az – szólt Koenig, továbbra is előrenézve. – Rick Vilkas show-ja. – Az – mondta Jeremy, aki meghallotta Koeniget. – Valakinek nagyszerű ízlése van. Cole biztosan nincs ott? – Tényleg nincs itt – feleltem. – Elárulnál nekem valamit? Amikor legutóbb láttam a mi merész Cole St. Clairünket, nem volt a legjobb állapotban. Valójában azt kell mondjam, a lehető legrosszabb állapotban volt. Csak azt akarom tudni, hogy most boldog-e? Végiggondoltam, mit tudok Cole-ról. Arra gondoltam, mennyit jelenthet neki, hogy van egy barátja, aki ennyire törődik vele. Cole nem lehetett tetőtől talpig szörnyű alak, ha valakit a múltjából ennyire érdekelt, hogy mi van vele. Vagy talán olyan klassz fickó volt, mielőtt szörnyű lett volna, hogy volt egy barátja, aki kibírta. Kissé megváltozott a véleményem Cole-ról, és mégsem. – Alakul. Fél másodpercnyi szünet után Jeremy így szólt: – És Victor? Semmit sem mondtam. Jeremy sem. Koenig bekapcsolta a rádiót, lehalkította a hangot, és elkezdte keresni az állomást. – Mindketten rég meghaltak – szólalt meg Jeremy. – Ott voltam. Láttál már olyat, hogy egy barátod meghal a saját testében? Ah, mindegy. Csak ennyire lehet feltámasztani az embert. Alakul. – Beletelt kis időbe, mire rájöttem, hogy a saját válaszomat ismételte meg. – Értem. Mondd meg neki, hogy hallgassa Vilkast, légy szíves, Cole megváltoztatta az életemet. Ezt nem fogom elfelejteni. – Nem mondtam, hogy tudom, hol van – feleltem. – Tudom – felelte Jeremy. – Ezt sem fogom elfelejteni.

A telefon elnémult a kezemben. Sam szemébe néztem. A majdnem nyári napfény ragyogott az arcán, és döbbenetesen, kísértetiesen sárgára festette a szemét. Fél másodpercre eszembe jutott, hogy vajon a szülei egy barna vagy kék szemű fiút is meg akartak volna-e ölni. Akármilyen gyereket, akinek nem volt farkasszeme. – Hívd fel Cole-t – mondta Sam. Beck házának számát tárcsáztam. A telefon csak csengett és csengett, épp letettem volna, amikor a vonal kattant egyet, és egy másodperc múlva: – Da. – Kapcsold be a rádiót, Cole! – mondtam.

Ötvenedik fejezet Cole AMIKOR AZ EGÉSZET ELKEZDTEM, és egész alatt az életet értem, az öngyilkosság egy vicc volt. Ha egy kocsiba kell ülnöm veled, felvágom az ereimet. Annyi valóságalapja volt, mint az egyszarvúaknak. Még annál is kevesebb. Annyira volt valódi, mint amikor egy rajzolt prérifarkas felrobban. Százezer ember fenyegetőzött öngyilkossággal naponta, és ezen százezer ember nevetett, mert ahogy egy rajzfilm, mókás volt és jelentéktelen. Már vége is volt, mielőtt az ember kikapcsolta volna a tévét. Aztán betegséggé vált. Valami, amit mások kaptak el, ha elég retkes helyen laktak, hogy a körmük alatt fertőzést szedjenek össze. Nem társalgási téma vacsora mellett, Cole, és ahogy az influenzába is, csak a gyengék haltak bele. Ha az ember szem előtt volt, nem beszélt róla. Nem akarta elvenni a többiek étvágyát. Egészen a középiskoláig nem merült fel lehetőségként. Legalábbis nem közvetlenül, nem úgy, mint például, hogy Lehet, hogy letöltőm ezt a lemezt, mert a gitárszóló annyira gáz, hogy táncolni akarok tőle, hanem úgy, mint ha felnövök, tűzoltó leszek vagy űrhajós, vagy mérleg-

képes könyvelő, aki minden hétvégén későig dolgozik, a felesége pedig megcsalja a postással. Olyan lehetőséggé vált, hogy Lehet, hogy ha felnövök, meghalok. Az élet olyan süti volt, ami a pulton jól nézett ki, de amikor beleharaptam, fűrészpor és só lett belőle. Jól nézett ki, amikor azt énekeltem: vége. A NARKOTIKA kellett hozzá, hogy az öngyilkosság céllá váljon. A szolgálat megérdemelt jutalma. Mire az emberek Oroszországban, Japánban és Iowában megtudták, mi az a NARKOTIKA, minden számított, és semmi sem, én pedig untam, hogy folyton azt próbálom megérteni, hogyan lehet egyszerre igaz a kettő. Rovarcsípés voltam, amit én vakartam véresre. Meg kellett tennem a lehetetlent, bármi volt is az, csak hogy rájöjjek, velem él-e. Az öngyilkosság a szavatosságom lejárati ideje lett, az a nap, amely után már nem kell próbálkoznom. Azt hittem, meghalni jövök Minnesotába. Délután negyed háromkor épp vége volt az első reklámszünetnek Rick Vilkasnál. Zeneisten volt a pali, aki élőben játszott minket a showjában, aztán megkért, hogy írjak alá egy posztert a feleségének, akiről azt mondta, csak a „Sinking Ship (Going down)” című dalunkra hajlandó szeretkezni vele. A kép alá odaírtam: „Ringasd a csónakot”, aztán a nevemet. Rick Vilkas rádiós személyisége magabiztos volt, egy szesztestvér, aki sör mellett, az oldaladhoz szorított könyököd mellett titkokat osztott meg veled halkan. A hangja Beck nappalijában bizalmasan szivárgott ki a hangszórókból. – Mindenki, aki hallgatja a műsoromat, tudja, basszus, mindenki, aki hallgat rádiót, tudja, hogy Cole St. Clair, a NARKOTIKA frontembere, és rohadt jó szövegíró, eltűnt úgy… majdnem egy éve? Tíz hónapja? Ja, tudom, tudom, a producerem a szemét forgatja. Mondj, amit akarsz, öregem, talán ő volt a világ első számú elcseszett zenésze, de dalt írni azt tudott. Hát megtörtént, elhangzott a nevem a rádióban. Biztos voltam benne, hogy sűrűn emlegettek az elmúlt évben, de most először hallottam. Vártam, hogy érezzek valamit – megbánást, bűntudatot, fájdalmat –, de semmi. A NARKOTIKA excsaj volt, akinek a fotója már nem ébresztett érzelmeket bennem.

Vilkas folytatta: – Hát, úgy fest, van egy hírünk, és mi közöljük először. Cole St. Clair nem halt meg, emberek. Nem tartja fogva a rajongó lányok falkája, de a feleségem sem. Épp most kaptunk egy közleményt az ügynökétől, amelyben az áll, hogy Cole St. Clair kábítószer-függőségéhez kapcsolódó gyógykezelésben részesül. Gondoljatok bele, el tudjátok képzelni, hogy a NARKOTIKA frontemberének drogproblémái vannak? Cole az együttes egy másik tagjával együtt übertitkos kezelésben és rehabilitációban részesült külföldön. Azt mondják, visszatért az Államokba, de kérte, hogy hagyják békén, míg „kitalálja, mihez kezdjen”. Na tessék, emberek! Cole St. Clair. Életben van. Nem, most még ne köszönjétek meg! Majd később. Reménykedjünk egy új koncertturnéban, oké? Hogy boldoggá tegyék az asszonyt. Tart, ameddig tart, Cole, ha hallgatsz minket. A rock megvár. Vilkas lejátszotta az egyik nótánkat. Kikapcsoltam a rádiót, és megdörzsöltem az arcomat. A lábam elgémberedett, amíg a hifi előtt kuporogtam. Hat hónappal ezelőtt a világon semmi sem lehetett volna rosszabb ennél. Semmit sem akartam jobban, mint hogy eltűntnek vagy halottnak higgyenek, hacsak azt nem, hogy valóban eltűnjek vagy meghaljak. Mögöttem a kanapén Isabel így szólt: – Akkor most hivatalosan is újjászülettél. Visszakapcsoltam a rádiót, hogy elcsípjem a dal végét. Az egyik kezem tenyérrel felfelé a térdemen feküdt, és mintha az egész világot tartottam volna benne. Mintha ez a nap lett volna a szabadulásom napja. – Igen – feleltem. – Úgy látszik.

Ötvenegyedik fejezet Sam AMINT MEGLÁTTAM a félszigetet, tudtam, hogy ez lesz a megoldás.

Nem a kimagaslóan kedvező bejárata miatt. A kapu durván elnagyolt farönkökből készült, az egyikbe beégették a feliratot: KÉS-TÓ PIHENŐ. Két oldalán cölöpkerítés futott egy darabig. Koenig halkan szitkozódott a kombinációs zár felett, míg meg nem adta magát, aztán megmutatta, hogy a cölöpkerítés dróthálónak adja át a helyét, amelyet U szögekkel néhány méterenként az örökzöld fákhoz erősítettek. Udvarias volt és tárgyszerű, akár egy ingatlanügynök, aki a potenciális vevőket vezeti körbe egy drága birtokon. – Mi van a vízparton? – kérdeztem. Mellettem Grace agyoncsapott egy szúnyogot. A hideg ellenére sok volt belőlük. Örültem, hogy korán jöttünk, mert foga volt a levegőnek. Koenig megrángatta a drótot, de nem engedett, ott maradt a fenyőfa gyökeréhez simulva. – Néhány méterre benyúlik a tóba, ahogy már mondtam. Mondtam már? Akarják megnézni? Nem voltam biztos benne, hogy meg akarom nézni. Nem tudtam, mit keresek. A fejünk felett egyfolytában kiáltozott egy madár, a hangja olyan volt, mint egy rozsdás hintáé. Kicsivel előttünk egy másik madár is énekelt, mintha valaki r hangokat görgetne, és azon túl újabb madár sivalgott, és távolabb egy másik – fák és madarak végtelen, sűrű rétegei terültek el körülöttünk. Több száz hektáron át nem volt emberi nyom a vidéken. Az öreg tűlevelű erdőben, amelyet rég elhagytak az emberek, szarvascsorda, lopakodó hódok, apró, a köves talajban kotorászó rágcsálók szagát éreztem, és ahogy az ideges izgatottság szétáradt az ereimben, sokkal inkább voltam farkas, mint jó ideje. – Én szeretném – mondta Grace. – Ha nem gond. – Ezért jöttünk – felelte Koenig, és biztos léptekkel, mint mindig, elindult a fák között. – Ne felejtsék el megnézni magukat a kullancsok miatt, ha végeztünk. Én mentem hátul, és elégedett voltam, hogy Grace láthatja az élet konkrét részleteit, miközben áthaladunk az erdőn, és próbáltam elképzelni itt a falkámat. A fák sűrűn nőttek, és nehéz volt közöttük járni. A talajt páfránytakaró borította, elrejtve a lyukakat és a sziklákat. A kerítés arra jó volt, hogy távol tartsa a nagyobb állatokat. A Boundaryerdővel ellentétben itt nem voltak természetes ösvények az aljnövényzetben. A farkasoknak itt nem lenne vetélytársuk. Nem lennének ve-

szélyben. Koenignek igaza volt: ha a farkasokat el kellett költöztetni, ennél jobb helyet keresve sem találhattunk volna. Grace megszorította a könyökömet. Akkora zajt csapott, amikor visszajött hozzám, hogy csak akkor vettem észre, hogy nagyon lemaradtam. – Sam – szólt lélekszakadva, mintha ugyanazon gondolkodott volna, mint én. – Láttad a házat? – A páfrányokat néztem – feleltem. Megmarkolta a karomat, és felnevetett, tisztán, boldogan, ahogyan már rég nem hallottam. – A páfrányokat – ismételte el, és belém karolt. – Örült. Gyere ide! Kézen fogva furcsán hóbortosnak éreztem magunkat Koenig jelenlétében, valószínűleg azért, mert amikor kiléptünk a tisztásra, ezt vette észre először. Baseballsapkát viselt a nyílt terepen zümmögő böglyök ellen – amitől valahogy hivatalosabb lett a külseje –, és megállt egy napszítta fakunyhó előtt, amely számomra hatalmasnak tűnt. Csupa gerenda és csupa ablak, ahogy a turisták elképzelik Minnesotát. – Ez a pihenő? Koenig ment elöl, félrerúgva a törmeléket az épület előtti betonról. – Ez. Régen sokkal szebb volt. Amire számítottam – nem, még csak nem is számítottam, pusztán reméltem –, az egy apró kunyhó volt, a nyaraló maradványa, ahol a falka tagjai meghúzhatják magukat, amikor emberré változnak. Amikor Koenig a nyaralót említette, azt hittem, hogy csak kissé felnagyítja a megfeneklett családi üzletet. Régen az épület biztosan csodás lehetett. Grace elengedte a kezemet, és odament a házhoz. A kezével árnyékolva a szemét, belesett az egyik piszkos ablakon. A feje fölött kúszónövény kapaszkodott a ház oldalán. A bokájáig ért a gaz, amely felverte az alapozás és a beton között támadt rést. Grace ehhez képest nagyon rendezettnek tűnt, mosott farmerban, a széldzsekimben, a vállára omló, szőke hajával. – Szerintem elég szép – mondta, örökre megkedveltetve magát velem. Úgy tűnt, Koenig is megkedvelte. Amikor rájött, hogy Grace nem gúnyolódik, megszólalt:

– Szerintem is. Bár nincs bevezetve az áram. Már nincs. Gondolom, vissza lehet köttetni, de akkor havonta egyszer megjelenik a villanyóraleolvasó. Grace az üvegnek nyomott arccal megszólalt: – Hű, mint egy horrorfilm kezdete. Az ott egy nagy kandalló, nem? Áram nélkül is lakhatóvá lehet tenni, ha ügyes az ember. – Odaléptem hozzá, és én is az ablakhoz nyomtam az arcomat. Odabent hatalmas kandalló terpeszkedett egy nagy, félhomályos helyiségben. Minden szürke volt és elhagyatott: a szőnyegek színtelenek voltak a portól, egy kiszáradt cserepes növény állt a földön, és egy kitömött állatfej függött a falon. Egy elhagyatott szálloda előcsarnoka volt, pillanatfelvétel az óceán mélyén heverő Titanicról. Hirtelen egy apró kunyhó sokkal kezelhetőbb megoldásnak tűnt. – Megnézhetjük a birtok többi részét is? – kérdeztem hátralépve. Óvatosan elhúztam Grace-t a kúszónövénytől. Mérges szömörce volt. – Csak tessék – felelte Koenig. Aztán egy kis szünet után így szólt: – Sam! – Volt valami fenyegető abban, ahogy kimondta a nevemet, én pedig arra gondoltam, hogy nem fog tetszeni a következő mondat. – Igen, uram? – Az uram kicsúszott a számon, és Grace nem is nézett felém, csak Koeniget figyelte. – Geoffrey Beck a törvényes nevelőapja, igazam van? – Igen – feleltem. A szívem összerándult a kérdésre. Nem azért, mert a válasz hazugság lett volna, hanem mert nem értettem, miért kérdezi. Talán meggondolta magát, és mégsem akar segíteni. Próbáltam lezsernek tűnni. – Miért kérdezi? – Próbálom eldönteni, hogy bűncselekményként értékeljem-e, amit magával tett – mondta Koenig. Ugyan messze nem volt értelme az egésznek ott, a minnesotai Seholországban, de tudtam, mire gondol. A hétköznapi ház előtti hóbuckában elterülő kisfiúra, a farkas forró leheletére. A szívem most aztán tényleg majd kiugrott a helyéből. Talán soha nem is akart segíteni nekünk. Talán az egész út, minden egyes beszélgetés csak arra szolgált, hogy gyanúba keverje Becket. Honnan tudhattam volna, hogy erről vane szó? Elvörösödtem. Talán naivitás volt azt hinni, hogy egy zsaru ilyen készségesen segít. Álltam Koenig pillantását, de a pulzusom felgyorsult.

– Nem tudhatta, hogy a szüleim megpróbálnak majd megölni. – De ettől csak még utálatosabb lesz az egész, azt hiszem – felelte Koenig olyan gyorsan, mint aki tudja, mit fogok felelni. – Ha a szülei nem próbálták volna megölni, és ezért nem kerülnek ki a képből, vajon mit tett volna Beck? Elrabolja magát? Ha ők nem könnyítik meg, elviszi? Grace közbevágott: – Nem vádolhat valakit olyasmivel, amit csak esetleg tehetett volna meg. Ránéztem. Vajon ugyanarra gondolt, mint én? Koenig folytatta: – De két farkas támadta meg, Sam, ártó szándékkal! – Nem ártó szándékkal – motyogtam, de lesütöttem a szememet. Koenig hangja komoly volt. – Amit magával tett, szerintem ártalmas volt. Grace, odamenne valakinek a gyermekéhez, és megharapná? Grace fintorgott. – És maga, Sam? Nem? Pusztán attól, hogy a világ legnagyobb része nem is tud a fegyverről, amelyet Geoffrey Beck maga ellen használt, az eset nem lesz kevésbé erőszakos. Egyfelől tudtam, hogy igaza van, de másfelől ismertem Becket, azt a Becket, aki azzá tett, ami voltam. Ha Grace kedves embernek tartott, nagylelkűnek, csak azért volt, mert ezt tanultam Becktől. Ha szörnyeteg lett volna, biztosan a saját képére formált volna belőlem egy apró szörnyeteget. A hosszú évek alatt mindvégig ismertem a falkába kerülésem körülményeit. A lassú autó, a farkasok, Sam Roth, a duluthi, középosztálybeli házaspár – egyikük a postán, a másikuk egy irodában csinálta azt, ami egy hétéves szemében munkának látszik – gyermekének halála. Egy visszatekintő felnőtt számára a farkas támadás nyilván nem volt véletlen. És felnőttként én is tudtam, hogy Beck állt mögötte. Hogy ő szervezte meg – a megszervezés nagyon céltudatos kifejezés volt, nehéz volt elvenni az élét. – Mást is tett magával, Sam? – kérdezte Koenig. Egy darabig nem értettem, mire gondol. Aztán felkaptam a fejemet. – Dehogy!

Koenig csak nézett rám szemrehányóan. Utáltam, amiért elvette tőlem Becket, de Becket még jobban gyűlöltem, hogy ilyen könnyedén el lehetett venni. Hiányzott a jó és a rossz, közötte pedig semmi sem volt. – Hagyja abba – kértem. – Csak hagyjon! Kérem. Grace kedvesen megszólalt: – Beck most már farkas. Azt hiszem, nehéz lenne vádat emelni ellene, és ha sikerülne, sem tudná letölteni a büntetését. – Elnézést kérek. – Koenig feltartotta a két kezét, mintha fegyvert szegeztem volna rá. – Zsaruagy. Igazuk van. Csak… mindegy. Nagyon nehéz kiverni az ember fejéből, ha elkezd rajta agyalni. A történetük. A falka története. Nem akarnak bejönni a házba? Én egy percre bemegyek. Szeretném megnézni, hogy biztosan nem maradt itt semmi, amiért a családtagok esetleg visszajönnének. – Én előbb sétálok egyet – mondtam. Üres voltam a megkönnyebbüléstől, hogy Koenig tényleg olyan, amilyennek tűnt. A tervvel kapcsolatban azonban minden nagyon törékenynek látszott. – Ha nem gond. Koenig kurtán bólintott, még mindig bocsánatkérő pillantással. Próbálta kinyitni az ajtót. Az tiltakozás nélkül kinyílt, és a férfi ránk sem nézve belépett az ajtón. Amikor eltűnt odabent, én az épület hátsó traktusa felé indultam, Grace pedig, miután leszedett egy kullancsot a farmerjáról, és összeroppantotta a körmével, követett. Nem volt konkrét elképzelésem, hogy hová megyek, csak el onnan, mélyebbre a vadonban, sokkal mélyebbre. Gondolom, a tavat akartam látni. A fapalánkokkal kirakott ösvény viszszavezetett a fák közé, aztán átadta a helyét a páfrányoknak és a tüskés bokroknak. Hallgattam a madarakat és a zajokat, amelyeket a léptünk keltett az aljnövényzetben. A délutáni napfény mindent arany és zöld színben fürösztött meg. Nagyon nyugodtnak, kicsinek és halknak éreztem magam. Grace megszólalt: – Sam, ez működhet. Nem néztem rá. Az ide vezető, hosszú útra gondoltam. Beck háza máris sóvárgó emlékké vált. – Ijesztő az a ház. – Kitakaríthatunk – mondta Grace. – Jó lehet. – Tudom – feleltem. – Tudom, hogy működni fog.

Előttünk egy jókora sziklaszirt állt, karcsú, a Volkswagennél hoszszabb, lapos tetejű szikla. Grace gyorsan felmászott rá. Utána botorkáltam. Magasabbra kerültünk, mint addig, de még innen sem láttuk a legmagasabb fák tetejét. Zümmögő érzésem támadt, mint más magas helyen, mintha kissé mozgott volna a talaj. Közelebb voltunk az éghez, mint odalent a földön. Sosem láttam ilyen magas fenyőfákat Mercy Fallsban. Az egyik fa közel állt a szirt tetejéhez, Grace pedig csodálkozó arccal végighúzta a törzsén az ujjait. – Milyen szép! – Meg kellett állnia, és a kezét a kérgen nyugtatva egészen hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen a tetejére. Volt valami szép abban, ahogy a szája elnyílt a csodálkozástól, valami szép a háta és a lábai vonalában, ahogy otthon érezte magát a hatalmas sziklaorom tetején, a semmi közepén. – Olyan könnyű téged szeretni! Grace elengedte a fát, majd felém fordult. Oldalra biccentette a fejét, mintha találós kérdést tettem volna fel, amelyen gondolkodnia kell. – Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte. Zsebre tettem a kezemet, és a sziklán túli tájat néztem. Ha jobban figyeltem, a zöld szín tucatnyi árnyalatát fedezhettem fel. Farkasként egyetlenegyet sem láttam volna. – Ez a megfelelő hely. De nekem kell idevezetnem őket, Grace. Cole ezt akarja. Nem tudjuk elfogni az összes farkast, és nem vagyunk elegen, hogy idefuvarozzuk őket. Az egyetlen esélyünk, hogy idevezetjük őket, és ezt csak egy olyan farkas tudja megtenni, akinek van némi emberi irányérzéke. Azt akartam, hogy Cole csinálja. Végiggondoltam: ha minden igazságos és logikus lenne, neki kellene megtennie. Ő szeret farkas lenni, ez az ő tudománya, az ő játéka. Ha a világ igazságos lenne, ő vezetné ide őket. De nem az. Azt mondta, hogy semmit nem tudott észben tartani, amikor farkas volt. Azt mondta, hogy akarta, de nem sikerült. Hallottam, ahogy Grace lassan és óvatosan levegőt vesz, de nem szólalt meg. – De te már nem változol át – mondta végül. Erre tudtam a választ. A legnagyobb bizonyossággal. – Cole meg tudja oldani.

Grace kihúzta az egyik kezemet a zsebemből, és a tenyerébe fogta az öklömet. Éreztem könnyed és egyenletes szívverését a hüvelykujjammal. – Már kezdtem biztosra venni ezt – mondtam a bőrét cirógatva. – Kezdtem azt hinni, hogy sosem kell újból megcsinálni. Kezdtem szeretni az embert, aki voltam. – El akartam mondani neki, mennyire nem akartam átváltozni, hogy mennyire nem akartam még csak rágondolni sem az átváltozásra. Hogy már kezdtem jelen időben gondolni magamra, a megőrzött élet helyett a mozgásban lévő életre. De nem bíztam a hangomban. Hiába ismertem volna be hangosan, attól még nem lett volna kicsivel sem könnyebb. Így aztán hallgattam. – Jaj, Sam! – mondta. A nyakam köré fonta a karját, és hagyta, hogy az arcom a karjához simuljon. Az ujjai a hajamba siklottak. Hallottam, ahogy nyelt egyet. – Amikor majd… De nem fejezte be a mondatot. Csak megszorított, olyan erősen, hogy a lélegzetem a testének feszült. Megcsókoltam a kulcscsontját, a haja csiklandozta az arcomat. Felsóhajtott. Miért volt minden olyan, mintha búcsúznánk? Az erdő zajos volt körülöttünk: madarak daloltak, víz csobogott, és a fák között susogott a szél. A lélegzése hangja volt, mielőtt megérkeztünk, és azután is itt lesz, hogy mi elmegyünk. A természetes világ ruhája bizalmas, kimondatlan bánatból szövődött, a miénk csupán egy újabb öltés volt a szegélyén. – Sam! – Koenig a szirt aljánál állt. Crace-szel elléptünk egymástól. Grace egy hajszála a számba került. Kivettem. – Csengett a telefonja, és letették, mire bekapcsolt a hangposta. Szerintem nincs itt elég térerő, hogy bárki elérje. Az otthoni száma volt. Cole. – Vissza kellene mennünk – mondta Grace, máris lefelé mászva, magabiztosan, ahogy felment. Megállt Koenig mellett, és együtt tanulmányozták a sziklát és a környező erdőt, míg én is leértem. Koenig nagyon apró biccentéssel intett az erdő felé. – Mit gondolnak? Grace-re néztem, ezért Koenig is így tett. Grace bólintott. – Maga is? – kérdezte tőlem Koenig. Bánatosan elmosolyodtam.

– Én is így gondoltam – mondta a rendőr. – Ez jó hely, hogy eltűnjön az ember.

Ötvenkettedik fejezet Cole EGY ÓRÁN BELÜL annyiszor hívtam Samet a mobilján, ahányszor Isabelt két hónap alatt. Ugyanazzal a hatásfokkal. Semmi. A szívemre vettem volna, de szerettem azt hinni, hogy megtanultam a leckét. Türelem. Az erény. Sosem volt a legerősebb oldalam. Hívtam Samet. A telefon addig csengett, míg a fülem elhitette velem, hogy minden csengés hosszabb az előzőnél. A percek végtelen hosszúra nyúltak. Zenét tettem fel, de a dalok is lassított felvételként nyúltak. Idegesített a refrén, mintha már százszor hallottam volna. Hívtam Samet. Semmi. Lekocogtam a pincelépcsőn, fel a konyhába. Rendet raktam magam után, nagyjából, de a jó szándék és a figyelemelterelés szellemében egy nedves papírtörlővel töröltem le a konyhapultot, és kis piramist hagytam ott megszökött kávészemekből és morzsákból. Hívtam Samet. Még több csöngés. Visszakocogtam a pincébe, aztán a szobámba, és biztonságba helyeztem a cuccaimat. Végigtúrtam a holmit, amit összeszedtem az elmúlt hónapokban. Nem igazán volt szükségem semmire, csak le kellett foglalnom a kezemet. Akár álltam, akár nem, a lábam futott, úgyhogy akár fel is állhattam. Hívtam Samet. Csengett, csengett, csengett, csengett. Csengett, csengett. Csengett, csengett. Fogtam egy melegítőt és egy pólót, és levittem a pincébe. Letettem egy székre. Elgondolkodtam, hogy vigyek-e hosszú ujjút vagy pulcsit.

Nem. A póló jó. Nem. Talán egy pulóver. Kivettem egy melegítő felsőt a szekrényből. Hívtam Samet. Semmi. Semmi. Hol a pokolban van? Irkáltam Beck jegyzetfüzetébe, amely most már az enyém volt. Viszszamentem a pincébe. Megnéztem a termosztáton Olyan magas hőmérsékletre tekertem, amilyenre csak lehetett. Behoztam a garázsból a hősugárzókat. Megkerestem a pincében a konnektorokat, és bedugtam mindet. Volt odalent egy grill is. Nem volt elég meleg. Nyárnak kellett lennie a falak között. Hívtam Samet. Két csengés. Három. – Mi van, Cole? – Sam volt az. A hangja zörgött, távoli volt, de ő volt az. – Sam – mondtam. Kissé nyűgös voltam már ekkor, de úgy éreztem, megérdemlem. Lenéztem a padlón előttem heverő farkas testére. Múlóban volt a nyugtatok hatása. – Elkaptam Becket.

Ötvenharmadik fejezet Sam MÍG COLE EL NEM FOGTA Becket, nem is tűnt fel, hogy ma van a Kínai Nap. Nagyon sokáig azt hittem, hogy a Kínai Nap egy valódi ünnep. Minden évben ugyanazon a májusi napon Ulrik, Paul vagy aki épp ott volt, elvitt engem és Shelbyt egy kis kirándulásra – lufit kaptam, múzeumba mentünk, menő kocsikat vittünk tesztvezetésre, amelyeket persze nem akartunk megvenni. Mindehhez hozzátartozott egy ínyenc ebéd Duluthban, a Szerencse Kertjében. Nem ettem sokat a tavaszi tekercsen és a szerencse sütin kívül, de az egész napi mulatozás miatt ez volt a kedvenc éttermem. Mindig egy tucat fehér dobozzal távoztunk, amelyekkel hetekig tele volt a hűtő. Jóval sötétedés után értünk haza, engem

pedig úgy kellett bevonszolni a házba, és felnoszogatni a lépcsőn, hogy ágyba bújjak. Beck sosem jött velünk. Paul minden évben más kifogással állt elő. Dolga van, és nem akarja, hogy a házban legyünk, vagy Nem aludta ki magát, vagy Nem szokta megünnepelni a Kínai Napot. Tényleg nem gondoltam bele soha. Csomó más dolog történt, ami lekötötte a figyelmemet. Igazság szerint fiatal voltam és önző, és ahogy a kicsik szokták, nem gondoltam a gondomat viselőkre, amikor nem voltam velük. Könynyű volt elképzelni, hogy Beck keményen dolgozik az otthoni irodájában aznap, ha egyáltalán képzeltem valamit. Ezért aztán a Kínai Nap évekig jött és elmúlt. Felkeltünk hajnalban, és elindultunk. Ahogy idősebb lettem, kezdtem észrevenni azokat a részleteket, amelyek kicsiként elkerülték a figyelmemet. Amikor elindultunk, Ulrik vagy Paul mindig mellétette a kagylót, és bezárták maguk mögött az ajtót, mintha senki sem lenne otthon. Mire tizenhárom vagy tizennégy éves lettem, már nem aludtam el rögtön, ahogy hazaértünk. Általában álmosságot színleltem, hogy viszszavonulhassak a szobámba egy új könyvvel vagy mással, amit aznap szereztem. Csak pisilni lopakodtam ki a szobából, mielőtt végleg lekapcsoltam a lámpát. Ám egyik alkalommal, amikor kimentem a szobából, hallottam… valamit. Még mindig nem emlékszem, miért torpantam meg a folyosón. Valami nem helyén való, ismeretlen hang volt. Ezért aztán csendben elmentem a fürdőszoba mellett Beck szobája felé. Az ajtó résnyire nyitva volt. Tétován hallgatóztam, magam mögé kémleltem, hogy biztosan nem lát-e senki. Aztán tettem még egy hangtalan lépést előre, hogy belássak Beck szobájába. Az ágya melletti asztalkán álló kis lámpa halványan megvilágította a szobát. A padló közepén egy tálca volt, érintetlen szendvicsekkel, barnuló almaszeletekkel, és egy teli kávésbögre, a szélén ronda karimával, ahol a tej elvált a kávétól. Néhány méternyire, az ágy végében, a padlón, nekem háttal Beck ült. Volt valami megdöbbentő a testtartásában, amit később soha nem tudtam elfelejteni. A térdeit a mellkasához húzta, mint egy kisfiú, a két kezét a tarkójára fonva lehajtotta a fejét, mintha valami közelgő csapás ellen védekezne. Nem értettem. És akkor újra meghallottam azt a halk zajt, és láttam, hogy megrázkódik a válla. Nem, nem is a válla, hanem az egész teste,

inkább remegett, mint rázkódott az időnként feltörő, néma zokogástól. Mintha már jó ideje sírt volna, és az utolsó, nagy rohamra tartogatta volna az erejét. Emlékszem, hogy semmit sem éreztem, csak teljes meglepetést, hogy Beckben van valami ilyesmi, és én sosem tudtam, soha nem vettem észre. Később megtudtam, hogy nem ez volt Beck egyetlen titka, talán csak ezt őrizte a legféltettebben. Magára hagytam Becket a saját bánatával, és lementem a földszintre Ulrikhoz, aki kedvetlenül kapcsolgatta a tévét a nappaliban. Egyszerűen megkérdeztem: – Mi baja van? Így szereztem tudomást Beck feleségéről, és hogy ezen a májusi napon halt meg kilenc évvel azelőtt. Épp, mielőtt engem megharaptak. Nem kötöttem össze a két dolgot, vagy ha mégis, nem volt fontos, nem úgy, hogy számítson. Hát most számított.

Ötvennegyedik fejezet Sam AMIKOR MEGÁLLTUNK a ház előtt, megint csengett a telefonom. Koenig üresbe sem tette a sebváltót. A fékpedálra lépett. Az órájára nézett, aztán a visszapillantó tükörbe, miközben kiszálltunk. – Nem jön be? – kérdezte Grace az ablakon behajolva. Nem úgy tűnt, hogy be akarna jönni. – Nem – felelte Koenig. – Biztos vagyok benne, hogy ami odabent folyik, az… Jobb szeretném, ha hihetően tagadhatnám le. Nem is láttam magukat. Később beszél a szüleivel, igazam van? Grace bólintott. – Igen. Köszönöm. Mindent. – Igen – mondtam én is. Nem volt igazán elég. A telefon még mindig csengett. Még mindig Cole hívott. Többet kellett volna mondanom Koenignek, de… Beck. Beck odabent volt.

– Hívjon, ha eldöntötte – kérte Koenig. – És Sam, vegye fel a telefont! Grace becsapta az ajtót, és kétszer megpaskolta a furgon oldalát, útjára bocsátva Koeniget. – Itt vagyok – szóltam bele a telefonba. – Elég soká tartott – mondta Cole. – Gyalog jöttetek? – Micsoda? – kérdeztem. A délutáni napfény erős és alacsony sugarakban hatolt át a fenyőfák között. Pislognom kellett, és félrenézni. Azt hittem, nem hallottam jól. – A kocsibejárón vagyok. Cole hallgatott egy sort. – Az is jó. Igyekezz már! És ha megharap, emlékezz, hogy a te ötleted volt. – Egyáltalán akarom tudni? – kérdeztem Cole-t. – Lehet, hogy rosszul számítottam ki a blöki nyugtató adagolását. Nem minden igaz, amit a neten olvas az ember. A farkasoknak, úgy látszik, nagyobb adagra van szükségük, mint az idegbeteg német juhászoknak. – Jézusom! Beck szabadon van a házban? Csak úgy jön-megy? Cole hangja kissé reszelős volt. – Szeretnék rámutatni, hogy a küldetés lehetetlen részét már elvégeztem helyetted. Kihoztam az erdőből. A szobádból te fogod kihozni. A bejárathoz siettünk. A fényben napfénnyel teli tükörnek tűnt minden ablak. Valamikor régen ilyenkor volt vacsora. A ház tele volt mikrobán melegített maradék kajával, rám váró matek házival, Iron Butterfly dobolt a hangszórókban, Ulrik pedig levegőben kalimpálva nyomta a dobszólót. Beck azt mondta volna: „Valaki azt mondta, hogy az európaiaknak remek ízlésük van. Az a valaki nagyon mellé-trafált.” A ház tele volt, vissza kellett vonulnom a szobámba egy kis nyugalomért. Hiányzott az a fajta zaj. Beck. Beck odabent volt. Cole sziszegő hangot hallatott: – Bent vagytok már? Isten áldja Amerikát és az ő összes fiait! Mi tart ilyen soká? A bejárati ajtó zárva volt. – Nesze, beszélgess Grace-szel – mondtam.

– Anyu nem fog más választ adni, mint apu – mondta Cole, de azért én átadtam a telefont Grace-nek. – Beszélj hozzá! Elő kell vennem a kulcsomat. – A zsebembe nyúltam, aztán kinyitottam az ajtót. – Szia – mondta Grace. – Bemegyünk. – És letette. Belöktem az ajtót, és hunyorogva szoktattam a szememet a benti félhomályhoz. Az első benyomásom a bútorokon lévő vörös csík volt, a hosszú, délutáni fénycsóva. Nem volt jele sem Cole-nak, sem farkasnak. Nem az emeleten volt. Megcsörrent a mobilom. – Psszt – szólt Grace, a kezembe adva a készüléket. A fülemhez emeltem. – Pince – mondta Cole. – Kövessétek az égő hús szagát! Nyitva találtuk a pinceajtót, és a lépcsőházból forróság sugárzott. Még fentről is éreztem a farkas szagát: idegesség és nedves erdőtalaj, növekvő tavaszi rügyek. Ahogy elindultam a halvány, barna fény felé, a gyomrom görcsbe rándult az idegességtől. A lépcső alján Cole állt karba tett kézzel. Végigropogtatta a jobb keze ujjait, aztán a ballal folytatta. A háta mögött megpillantottam a fojtogató hőség forrását: a hősugárzókat. – Végre – mondta. – Negyedórája sokkal kábább volt. Mi tartott enynyi ideig? Kanadában voltatok? Fel kellett találni a belső égésű motort indulás előtt? – Autóval pár órára van a hely. – A farkasra néztem. Valószínűtlen, kicsavarodott testhelyzetben feküdt, ahogy egy teljesen eszméletén lévő állat soha. Félig az oldalán, félig a hasán hevert. Behunyt szemmel, ernyedt fülekkel, ingó fejjel feküdt. A szívverésem felületes és gyors volt, mint egy gyertyalángban verdeső molylepke szárnya. – A gyorshajtás jó megoldás lett volna – jegyezte meg Cole. –A zsarukat nem szokták megbírságolni. – Miért kellenek a hősugárzók? – kérdeztem. – Ettől nem fog visszaváltozni. – Talán egy hivatásos vérfarkas kicsivel tovább maradhat ember, ha ez bejön – felelte. – Mármint, ha nem nyír ki mindannyiunkat először, ami lehetséges, ha még pöcsölünk egy kicsit. – Psszt – mondta Grace. – Sam, akkor csináljuk, vagy nem?

Rám nézett, nem Cole-ra. Rajtam állt. Mellé ültem a kanapéra. A jelenlétemre megrándultak a farkas ízületei, mintha válaszolt volna. A füle éberebben állt, és a pillantása megrebbent, rám nézett. Beck pillantása. Beck. Beck. Fájt a szívem. Vártam arra a pillanatra, amikor felismer, de nem jött el. Csak a pillantása, aztán a bizonytalan mancsnyújtogatás, ahogy a kábult testét próbálta mozdítani. Hirtelen röhejesnek tűnt beledöfni az adrenalinnal és isten tudja mivel teli fecskendőt. Ez a farkas annyira farkas volt, hogy Becket sosem tudtuk volna kirángatni belőle. Semmi sem volt benne Beck szemén kívül, amelyek mögött már nem ő volt ott. Az agyam egy dalszöveg után kapott, valami után, ami kihúzhatott volna a pillanatból, ami megmenthetett volna. Üres házra nem kell ablak mert senki nem néz be Bármi házra miért kell ablak ha senki ki sem nézne Letaglózott a gondolat, hogy újra láthatom Becket, hogy egyszerűen láthatom, őt magát. Eddig a pillanatig fel sem tűnt, hogy menynyire akarom. Szükségem volt rá. Cole leguggolt mellénk, kezében a fecskendővel. – Sam? – De valójában Grace-re nézett, aki viszont rám. Az agyam azonnal újrajátszotta azt a másodpercet, amikor a farkas rám emelte a szemét. A pillantásában nem volt felismerés. Fogalmunk sem volt, mit művelünk. Fogalmunk sem volt, milyen hatással lesz rá a szer. Cole már elszámította egyszer magát a Benadryllel. Mi lesz, ha megöljük Becket? Tudnék azzal a tudattal élni? Tudtam, milyen döntést hoznék – hoztam – ugyanilyen helyzetben. Vállaltam a halál kockázatát, hogy emberré válhassak. De nekem volt választási lehetőségem. Én képes voltam igent vagy nemet mondani. – Várj! – szóltam. A farkas kezdett talpra kászálódni, a felső ajka lassan, figyelmeztetően hátrahúzódott a fogairól. De akkor bevillant: ahogy a hóba löktek, az életemet elcserélték erre, kocsiajtók csapódtak, Beck eltervezte, hogy megharap, mindent elvesz

tőlem. Sosem volt választásom. Egyszerűen rám erőltették egy közönséges napon, amelynek ugyanolyannak kellett volna lennie, mint a többinek. Ő döntött helyettem. Tehát így volt igazságos. Akkor nincs igen vagy nem. Nincs igen vagy nem. Akartam, hogy sikerüljön. Azt akartam, hogy legyen ember, hogy választ követeljek minden kérdésemre, amelyet sosem tettem fel. Kényszeríteni akartam, hogy emberré váljon, hogy még egyszer utoljára láthassa az arcomat, és elmondhassa, miért éppen engem választott annyi ember közül a földön, miért engem, miért akárkit, miért? És azért is szerettem volna újra látni, hogy elmondhassam, mennyire hiányzik. Akartam. De nem tudtam, ő akarja-e. Cole-ra pillantottam. – Ne! Ne! Meggondoltam magam. Nem megy. Én nem az az ember vagyok. Cole ragyogó, zöld szeme egy pillanatig fogva tartotta a pillantásomat. – De én igen – mondta. És ezzel sebesen, akár egy kígyó, a farkas combjába döfte a tűt.

Cole – COLE! – csattant fel Grace. – Ezt nem hiszem el! Egyszerűen nem! Ekkor a farkas összerándult, eltántorgott tőlünk, a lány pedig elhallgatott. A farkas rázkódott, gyorsuló pulzusával egy időben rángások futottak végig a testén. Lehetetlen volt megállapítani, hogy a halálának vagy az újjászületésének vagyunk tanúi. Hullámzott a bundája, és durva, természetellenes mozdulattal felfelé rándult a feje. Egyre hangosabban szűkölt. Sikerült. A farkas szája néma kínnal kinyílt. Sam elfordította a fejét. Sikerült.

Abban a percben szerettem volna, ha apám ott áll, és figyel, hogy azt mondhassam neki: Ezt nézd meg! Én nem végezhettem kísérleteket, mint te, de nézd csak! Égtem a felfedezés örömétől. A farkas egy hirtelen, reszkető mozdulattal kihátrált a bőréből, és a lépcső alján elhevert a megviselt szőnyegen. Már nem volt farkas. Az oldalán feküdt, az ujjai a szőnyegbe markoltak, kemény és szálkás izmai kiálló csontokra feszültek a testén. A hátán színtelen sebhelyek látszottak, mintha bőr helyett héja lett volna. Megigézve néztem. Nem ember volt, hanem egy ember alakú állat szobra, amelyet állóképességből és vadászatból faragtak. Sam két karja bénán lógott az oldalánál. Grace dühösen rám meredt. De én Becket figyeltem. Becket. Akit kihúztam abból a farkasból. Végigfuttattam az ujjaimat a falon, míg megtaláltam a villanykapcsolót a lépcső alján. Amikor a sárga fény szétáradt a pincében, megvilágítva a falat szegélyező könyvespolcokat, Beck összerándult, és a szeme elé kapta a kezét. A bőre még mindig rángott és libabőrös volt, mintha nem lett volna biztos, hogy a jelenlegi alakjában marad. A zümmögő hősugárzók fojtogató meleget ontottak. A forróságtól olyan szilárd voltam az emberi bőrömben, hogy el sem tudtam képzelni, hogy bármi más lehetek. Ha ez a pokol nem tartja emberi formában, semmi sem képes rá. Sam némán felment a pincelépcsőn, és becsukta az ajtót, hogy ne legyen huzat. – Nagy szerencséd van, hogy nem sikerült félre – mondta Grace halkan, csak nekem. Felhúztam az egyik szemöldökömet, és Beckre pillantottam. – Hé! Ha kész vagy, adok valami ruhát. Majd később megköszönöd. Halk hangot hallottam, ahogy kifújta a levegőt, és testhelyzetet váltott, fájdalmas nyögést. Inkább farkashoz, mint emberhez illő mozdulattal feltámaszkodott, és végre rám nézett. Hónapokkal ezelőtt jártam, és a tönkretett testemben hevertem. Van más kiút is – mondta. – Kiviszlek ebből a világból. Eltüntetlek. Meg tudlak javítani.

A hosszú idő után – mintha évek teltek volna el azóta, hogy megfertőzött az átkozott farkas toxinnal – ismét itt volt. Meglehetősen tökéletes körforgás volt: a férfit, aki vérfarkassá tett, farkasból emberré változtattam. A tekintetéből viszont láttam, hogy az agya még mindig messze, messze jár. Furcsa, állati testhelyzetet vett fel, valahol az ülés és a guggolás között, és óvatosan figyelt. A keze remegett. Nem tudtam, hogy az átváltozástól-e, vagy attól, hogy piszkáltam. – Szólj, ha felismersz – kértem. Elvettem a székről a nadrágot és a pulóvert, de közben nem fordítottam neki hátat. A ruhákat gombóccá gyűrtem, és odahajítottam. Halkan puffanva értek földet előtte, de Beck nem figyelt. A mögöttem álló könyvespolcra pillantott, aztán a mennyezetre. Láttam, ahogy lassan megváltozik a tekintete, eltűnik belőle a menekülés vágya, és megjelenik a felismerés. Újra Beckké változott, a férfivá, ahelyett, hogy farkas maradt volna. Végül döcögősen magára rángatta a melegítőnadrágot, és szembefordult velem. A pulóvert a padlón hagyta. – Hogy csináltad? – Elfordította a tekintetét, mintha nem várna választ, és a kezére nézett, széttárva az ujjait. Alaposan megvizsgálta a kézfejét, majd a tenyerét. Összevonta a szemöldökét. Olyan furcsa, bizalmas gesztus volt, hogy félre kellett néznem. Valamiért Victor temetése jutott eszembe. – Cole – szólt akadozó hangon. Megköszörülte a torkát. – Hogy csináltad ezt? – Adrenalinnal. – Ez volt a legegyszerűbb válasz. – És az adrenalin pár cimborájával. – Honnan tudtad, hogy sikerülni fog? – kérdezte Beck, aztán mielőtt esélyem lett volna válaszolni, maga felelt a kérdésre. – Sehonnan. Én voltam a kísérleti példány. Nem válaszoltam. – Tudtad, hogy én vagyok az? Nem volt értelme hazudni. Bólintottam. Beck rám nézett. – Jobb is, hogy tudtad. Vannak az erdőben olyan farkasok, akiknek úgy kell maradniuk. – Egyszer csak észrevette, hogy Grace ott áll velem szemben. – Grace – mondta. – Sam… sikerült? Ő is…?

– Sikerült – felelte halkan Grace. A karját szorosan összefonta a teste előtt. – Sam ember. Azóta nem változott vissza. Beck lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és összeroskadt a válla. Figyeltem, ahogy nyel egyet. Csupasz megkönnyebbülés volt, és elég nehéz volt végignézni. – Itt van? Grace rám pillantott. Meghallottam Sam hangját a lépcsőről – ahogy még sosem: – Itt vagyok.

Sam BECK. Nem tudtam összetartani a gondolataimat. Legurultak a lépcsőn, a padlóra. a kéz a vállamon nedves betonon surrogó autógumi a hangja a gyermekkorom narrátora a külvárosi utca erdőszaga a kézírásom olyan, mint az övé farkasok átkiabál a házon, sam, lecke hó a bőrömön tarts ki, mondta, ne félj, ettől még sam vagy szétreped a bőröm új íróasztal, amin elférnek a könyveim én izzad a tenyerem a kocsija kormányán soha végtelen esték, mindig ugyanúgy, a grill mellett állva nem akartam te vagy a legjobb közülünk, Sam ezt

Ötvenötödik fejezet Grace AZ ELSŐ GONDOLATOM AZ VOLT, hogy Samnek beszélnie kell Beckkel, hogy rendeződjenek az érzelmei, a második pedig az, hogy Cole-nak beszélnie kell Beckkel a különböző tudományos elképzeléseiről, amelyeket saját magán próbált ki, viszont a harmadik gondolatom arra figyelmeztetett, hogy miért is volt szükségünk Geoffrey Beckre. – Beck – szólítottam meg, és kicsit furán éreztem magam, de egyik fiú sem kezdte el, így mi mást tehettem? – Nagyon sajnálom, hogy kérdéseket kell feltennünk, miközben így érzed magad. Látszott rajta, hogy szenved. Cole emberré tette, de csak épphogy. A helyiségben még mindig farkasszerű szagok és farkas energia keringett. Ha behunytam volna a szemem, és a rejtett érzékeimmel figyeltem volna Beckre, aligha emberként jelenik meg előttem. – Rajta – mondta. A pillantása Cole-ra, majd Samre és rám rebbent. – Tom Culpeper légi vadászatot szervezett. Egy hetünk van. – Vártam, hogy felfogja, hogy tovább kell-e magyaráznom, mit jelent ez. – A francba – felelte halkan Beck. Bólintottam. – Azon gondolkodtunk, hogy elvisszük a falkát. Tudnunk kell, hogyan. – A naplóm… – Beck váratlanul megszorította az egyik kezével a vállát. Elengedte. Nehezebb volt látni a fájdalmat, mint elszenvedni. – Elolvastam – szólalt meg Cole. Közelebb lépett. Úgy látszott, kevésbé zavarja Beck kínlódása, mint engem, talán jobban hozzászokott a fájdalomtól vergődő emberek látványához. – Azt írtad, Hannah vezette ki őket. Hogyan? Hogyan tudta észben tartani az útirányt? Beck felnézett a lépcsőn némán álló Samre, aztán válaszolt: – Hannah olyan volt, mint Sam. Képes volt megőrizni néhány gondolatát. Jobb volt, mint a többiek. Nem annyira, mint Sam, de nálam jobb. Ő meg Derrick elválaszthatatlanok voltak. Derrick jó volt a képek közvetítésében. Hannah és Paul összegyűjtötte a farkasokat, Derrick

pedig ember maradt. Észben tartotta az új hely képét, és átadta Hannahnak. Ő vezette a farkasokat. Derrick pedig őt. – Sam meg tudja csinálni? – kérdezte Cole. Nem akartam Samre nézni. Tudtam, hogy Cole amúgy is azt hiszi, hogy képes rá. Beck a homlokát ráncolta. – Ha valamelyikőtök képes emberként képeket küldeni neki. Most már ránéztem Samre, de az arca nem árulkodott a gondolatairól. Nem tudtam, hogy számítanak-e azok a rövid, irányíthatatlan pillanatok, amiket átéltünk, amikor megmutatta nekem az aranyló erdőt, pedig még ember voltam, és amikor képeket mutattam neki, amelyeken együtt vagyunk, amikor a klinikán épp befecskendeztük az agyhártyagyulladással fertőzött vért. Az utóbbi legalább közeli volt, intim. Mellette voltam. Nem olyan volt, mint egy kocsiablakból hajigálni a képeket, miközben az erdőben futunk. Újra elveszíteni Samet egy ilyen ingatag terv kedvéért… Gyűlöltem a gondolatát is. Olyan keményen küzdöttünk, hogy ebben a testben maradjon. Undorodott tőle, hogy elveszítse magát. – Én jövök – mondta Beck. – Most én kérdezek. De előbb egy kérés. Ha visszaváltozom, eresszetek vissza az erdőbe! Bármi történjék a farkasokkal, azt akarom, hogy velem is megtörténjen. Ha ők túlélik, én is. Ha ők meghalnak, én is meghalok. Világos? Arra számítottam, hogy Sam tiltakozni fog, de nem szólt semmit. Semmit. Nem tudtam, mit tegyek. Odamenjek hozzá? Volt valami távoli és rémisztő az arckifejezésében. – Megbeszéltük – mondta Cole. Beck nem tűnt csalódottnak. – Első kérdés. Beszéljetek a gyógymódról! Samet kéred, hogy vezesse a farkasokat, de ő ember. Tehát a gyógymód nem működött? – Működött – felelte Cole. – Az agyhártyagyulladás küzd a farkassal. Ha igazam van, időnként még át fog változni. De végül abbamarad. Egyensúly. – Második kérdés – folytatta Beck. Fintorgott, a homloka ráncaira volt írva a fájdalom, aztán kitisztult az arca. – Grace miért farkas? – Amikor látta, hogy élesen rápillantok, savanyú képpel az orrára mutatott. Valahogy jólesett, hogy a történtek ellenére emlékszik a ne-

vemre, és aggódik értem. Sam története dacára nehéz volt nem kedvelni őt. Amikor ott állt előttem, lehetetlennek tűnt, hogy valaha bántotta őt. Ha én néhány találkozás után ennyire ellentmondásosan viszonyulok hozzá, vajon hogyan érezhet Sam? – Nem érsz rá az egész választ végighallgatni – mondta Cole. –Rövid verzió: mert megharapták, és végül szembe kell nézni a következményekkel. – Oké, harmadik kérdés. Meg tudod gyógyítani? – A kúra megölte Jacket – szólalt meg most először Sam. Ő nem volt ott, ahogy én, nem látta, ahogy Jack belehal az agyhártyagyulladásba, ahogy elkékülnek az ujjai, miközben a szíve feladja a küzdelmet. Cole hangja elutasítóan csengett. – Ő emberként kapta el az agyhártyagyulladást. Az megnyerhetetlen csata volt. Te farkasként betegedtél meg. Sam Cole-ra koncentrált. – Honnan tudjuk, hogy igazad van? Cole széles gesztussal Beckre mutatott. – Mert eddig még nem tévedtem. De Cole már tévedett egyszer. Csak a végén mégis igaza lett. Ez fontos különbségnek tűnt. – Negyedik kérdés – szólt Beck. – Hová költöztetitek őket? – Egy félszigetre innen északra – felelte Cole. – Most egy zsarué. Tudomást szerzett a farkasokról, és segíteni akar. A szíve melegével. Beck bizonytalan pillantással nézte. – Tudom, mire gondolsz – mondta Cole. – Már eldöntöttem, hogy megveszem tőle. A kedvesség jó dolog. Egy nevemben elkövetett jó cselekedet még jobb. Riadtan néztem Cole-ra, ő pedig vékony vonallá préselt szájjal viszonozta a pillantásomat. Később beszélnünk kell erről. – Utolsó kérdés – szólalt meg Beck. A hangjáról eszembe jutott az a nap, amikor először beszélgettünk telefonon, amikor Jack túsza voltam. Volt a hangjában valami nagyon rokonszenves, annyira kedves, hogy majdnem megtört, amikor semmi másnak nem sikerült. És az arcán minden ezt erősítette meg: az álla őszinte szögletessége, a szája és a szeme körüli ráncok, amelyek azt súgták, sokat mosolyog, a szemöldöke aggodalmas, nyílt vonala. Megdörzsölte vörösesbarna haját, majd

felnézett Samre. Teljesen nyomorultnak látszott. – Szóba állsz még velem valaha?

Sam BECK ITT VOLT A SZEMEM ELŐTT, és máris úton volt a farkas felé, engem pedig minden szó elhagyott, amit valaha kimondtam. – Próbálok rájönni, mit mondhatnék. – Rám szegezte a pillantását. – Talán van tíz percem felnevelni a fiamat, akiről nem hittem, hogy megéri a tizennyolcadik születésnapját. Mit mondjak, Sam? Mit mondjak? Elfehéredett ujjpercekkel markoltam a korlátot magam előtt. Én kérdeztem most, nem Beck. Neki válaszolnia kellett. Mit várt tőlem? Nem tudtam egy lépést sem tenni anélkül, hogy ne az ő lábnyomába lépjek. Az egyik hősugárzó előtt guggolt, és nem vette le rólam a szemét. – Talán mindezek után nincs is mit mondani. Ó! Én… – Kicsit megrázta a fejét, és a padlóra nézett. A lábfeje fehér volt és sebhelyes. Mintha egy gyerek lábát láttam volna. Csend volt a szobában. Mindenki engem figyelt, mintha rajtam múlt volna a következő lépés. De az ő kérdése az enyém is volt: Mit mondjak tíz percben? Ezernyi dolgot kellett kimondani. Hogy nem tudom, hogyan segítsek Grace-nek, most, hogy farkas lett. Hogy Olivia meghalt, és a rendőrség figyel engem, Cole fiolákban tartja a sorsunkat, mit csináljunk, hogyan mentsük meg az életünket, hogyan legyek Sam, amikor a tél ugyanazt jelenti, mint a nyár? A hangom reszelős és halk volt. – Te vezettél? – Na igen – felelte Beck halkan. – Igen, ezt tudni akarod, ugye? A zsebemben volt a kezem. Szerettem volna kivenni és karba tenni, de nem akartam feszültnek tűnni. Grace mintha mozgott volna, pedig nyugodtan állt, de mintha mozdulni akart volna, csak a lába még nem döntötte el, hogy merre induljon. Szerettem volna, ha ott van mellettem. Nem akartam, hogy hallja Beck válaszát. Csupa lehetőség voltam. Beck megint nyelt egyet. Amikor újra rám nézett, az arckifejezése fehér zászló volt. Megadta magát az igazságnak. Felkínálta magát az ítélőszéknek.

– Ulrik vezetett. Hallottam, ahogy szinte némán, de felnyögtem, miközben elfordítottam a fejemet. Szerettem volna elővenni az egyik dobozt az agyamból, és belebújni, de pont Beck volt az, aki a dobozokról mesélt nekem. Úgyhogy ehelyett a hóban feküdtem az égre ásító bőrömmel, és volt ott egy farkas, aki Beck volt. Nem tudtam rá gondolni. Nem tudtam nem rá gondolni. Behunytam a szemem, és még mindig ott volt. Valaki megérintette a könyökömet. Grace volt az, figyelmesen nézte az arcomat, és úgy fogta a könyökömet, mintha üvegből lett volna. – Ulrik vezetett – ismételte meg Beck, kicsit hangosabban. – Paul meg én farkasok voltunk. Nem… Nem bíztam benne, hogy Ulrik képes koncentrálni. Paul nem akarta megtenni. Én erőltettem. Tudom, hogy nem kell megbocsátanod nekem. Mindegy, mennyi jót tettem azután. Amit veled csináltam, mindig rossz marad. – Elhallgatott. Reszketve szívta be a levegőt. Én nem ismertem ezt a Becket. – Legalább nézz rá, Sam! – súgta a fülembe Grace. – Nem tudhatod, viszontlátod-e még. Ránéztem, mert Grace kérte. – Amikor azt hittem, nem lesz még egy éved… – Beck nem fejezte be a mondatot. Megrázta a fejét, mintha a gondolatait akarná rendezni. – Sosem hittem, hogy az erdő elvehet tőlem. És megint meg kellett tennem. Találnom kellett valakit, aki a gondunkat viseli. De figyelj rám, Sam! Ezúttal megpróbáltam helyesen cselekedni. Még mindig engem nézett, hogy mit felelek erre. Nem volt válaszom. Eltávolodtam az egésztől. Valahol máshol jártam. Ha most próbáltam volna, találtam volna egy rakat szót, amelyet dalszöveggé ránthattam volna össze. Valamivé, ami eltávolított volna a pillanatból, és elvitt volna máshová. Beck észrevette. Ismert engem, ahogy senki más, ahogy még Grace sem. Így szólt: – Ne csináld… Sam! Ne menj el! Figyelj rám! El kell ezt mondanom. Tizenegy évnyi emléket kell felidéznem, Sam, tizenegy évig láttam az arcodat, minden alkalommal, amikor rádöbbentél, hogy át fogsz

változni. Tizenegy éven át kérdezgetted, hogy idén is meg kell-e történnie. Tizenegy évig… Ekkor elhallgatott, és reszkető ujjakkal a szája elé emelte a kezét. Sokkal kevesebb volt most, mint az a Beck, akit utoljára láttam. Ez nem a nyári Beck volt. Ez egy haldokló év Beckje volt. Az erő már nem a testében rejlett, mind a szemében volt. Cole hangja hirtelen robbant a csendbe: – Sam, tudod, hogy megpróbáltam megölni magam, amikor rám talált. Akkor már elég jó voltam benne. – A pillantása rajtam függött, kihívóan, rezzenetlenül. – Ha ő nincs, most halott lennék. Nem erőszakkal vett rá. Victort sem. Mindketten magunk választottuk. Nem olyan volt, mint nálad. Tudtam, hogy igazat mond. Tudtam, hogy akkoriban hogy volt, és azt is, hogy valószínűleg mindig is két Cole lesz: az egyik, aki egy mosollyal elhallgattatja a tömeget, és a másik, aki dalt suttog arról, hogy megtalálja az Alpokjait. És tudtam, hogy Beck azzal, hogy lehúzta Cole-t a színpadról, felfedte ezt a második, csendesebb Cole-t, és esélyt adott neki az életre. És nekem is. Beck megharapott, de nem ő, hanem a szüleim pusztítottak el. Összegyűrt papírgalacsinként érkeztem méghozzá, ő pedig lassan kisimított. Nemcsak Cole-t építette újjá. Nagyon sok változata volt. Egy dal számtalan verziója, és mind eredeti, és mind igaz, és mind rendben van. Lehetetlennek kellett volna lennie. Mindet szeretnem kellett volna? – Oké – mondta Beck. Egy pillanatig hallgatott, hogy összeszedje magát. – Rendben. Ha csak tíz percem van, Sam, ezt akarom mondani. Te nem a legjobb vagy közülünk. Te jobb vagy mindannyiunknál. Ha csak tíz percem van, elmondom, hogy menj és élj! Azt mondom… fogd a gitárodat, légy szíves, és énekeld a dalaidat annyi embernek, amenynyinek csak lehet! Légy szíves, hajtogass még vagy ezer olyan istenverte madarat. Csókold meg ezt a lányt még vagy egymilliószor, kérlek! Beck hirtelen elhallgatott, és a térdére hajtotta a fejét. A tarkójára kulcsolta mindkét kezét. Láttam, ahogy remegnek a hátizmai. A fejét fel sem emelve azt suttogta: – És engem felejts el! Bárcsak jobb ember lettem volna, de nem voltam. Felejts el, kérlek!

A két keze ökölbe szorult a tarkóján. Milyen sokféleképpen lehet elbúcsúzni! – Nem akarom – mondtam. Beck felemelte a fejét. A pulzusa láthatóan lüktetett a nyakán, gyorsan, keményen. Grace elengedett. Tudtam, hogy leküld a lépcsőn. Igaza volt. Kettesével szedtem a fokokat. Beck hiába próbált felállni, úgyhogy gyorsan letérdeltem hozzá. A homlokunk szinte összeért. Beck nagyon reszketett. Sok-sok nappal ezelőtt Beck térdelt le mellém, és én reszkettem a padlón. Ugyanolyan bizonytalan voltam akkor, mint Beck most. Mintha széthajtogattam volna minden papírdaruvá formált emléket, és valami ismeretlent találtam volna a testükre írva. Reményt hajtogattam azokba a madarakba. Egész életemben azt gondoltam, hogy a történetem újra meg újra ennyi: Volt egyszer egy fiú, akinek mindent kockára kellett tennie, amit csak szeretett. De a történet valójában így szólt: Volt egyszer egy fiú, akit a félelem élve felzabált. Végeztem a félelemmel. Aznap éjjel kezdődött, amikor kettesben voltam a gitárommal a fürdőkádban, és azzal fog véget érni, hogy megint eltűnők egy farkas testben. Nem fogok félni. – A francba – suttogta Beck, sóhajtásszerű-halkan. A forróság eleresztette. A homlokunkat egymásnak támasztva térdeltünk, apa és fiú, Beck és Sam, ahogy mindig is volt. Ő volt a mennyek minden angyala és a pokol összes ördöge. – Mondd, hogy gyógyítsunk meg! – kértem. Beck ujjai fehéren, majd vörösen préselődtek a padlóra. – Rendben – felelte halkan, és tudtam, hogy nekem mondja, csak nekem. – Csináljátok, amit kell. – Felpillantott Cole-ra. – Cole, te vagy… És ekkor felszakadt a bőre, én pedig ellöktem az útból a hősugárzót, mielőtt a földre zuhant volna. Cole előrelépett, és egy második tűt szúrt Beck könyökhajlatába. És a másodpercnek abban a töredékében, amikor Beck feje hátrafeszült a kíntól, a szemében megpillantottam a saját arcomat.

Ötvenhatodik fejezet Cole 7. ADRENALIN/PSZEUDOEFEDRIN KEVERÉK Módszer: intravénás injekció Eredmény: sikeres

(Mellékhatások: nincsenek) (Egyéb: a környezeti hatások még mindig indikálják az

átváltozást)

Ötvenhetedik fejezet Sam KOSZOSNAK ÉREZTEM MAGAM, miután Beck visszaváltozott, mintha bűncselekményben vettem volna részt. Olyan élesen emlékeztetett a régi életemre, amikor elbújtam a tél elől, és amikor volt családom, hogy éreztem, ahogy a gondolataim elsiklanak, hogy megvédjenek. Láthatóan nem csupán én voltam így ezzel: Cole bejelentette, hogy „kocsikázik egyet”, és elhajtott Ulrik régi BMW-jén. Miután elment, Grace a nyomomba eredt, miközben én kenyeret sütöttem, mintha az életem múlna rajta, aztán magára hagytam, hogy figyelje a sütőt, amíg én lezuhanyozom. Hogy lesúroljam magamról az emlékeket. Hogy emlékeztessem magamat, hogy egyelőre még van emberi kezem, emberi bőröm és arcom. Nem tudom, meddig voltam odabent, amikor hallottam, hogy a fürdőszoba ajtaja kinyílik, majd becsukódik.

– Ez jó – szólt Grace. Megnyikordult a lehajtott WC-tető, ahogy elhelyezkedett rajta. – Szép munka, Sam. Nem láttam őt, de éreztem a kenyér illatát. Zavarba jöttem, hogy ő is a fürdőben van, miközben én a víz alatt állok. A jelenlétében zuhanyozni intimebbnek tűnt, mint a szex. Ezerszer pucérabbnak éreztem magam még a sötét zuhanyfüggöny mögött is. A kezemben tartott szappanra pillantottam. Beszappanoztam az oldalamat. – Köszi. Grace csendben volt. Karnyújtásnyira ült tőlem a függöny másik oldalán. Nem láttam, így ő sem láthatott engem. – Tiszta vagy már? – kérdezte. – Jézusom, Grace! – feleltem, ő pedig felnevetett. Újabb szünet következett. A kezemet mostam. Beszakadt az egyik körmöm a gitárhúrtól. Megnéztem, hogy kell-e tennem vele valamit, de nem láttam rendesen a zuhanyfüggöny miatt. – Rachel azt mondta, hogy eljön velem holnap a szüleimhez – mondta Grace. – Holnap este. Akkor ér rá. – Ideges vagy? – Én voltam ideges, és még csak velük sem mehettem, Grace kérésére. – Nemtom. De túl kell esni rajta. Akkor leszállnak rólad. Ráadásul hivatalosan is életben kell lennem Olivia temetésére. Rachel azt mondta, elhamvasztották. – Elhallgatott. Hosszú csend állt be, tele semmivel, csak a zuhanyból zuhogó víz zaja hallatszott. – Ez a kenyér eszméletlen – mondta. Ez az. Témaváltás. – Ulriktól tanultam. – Micsoda tehetséges fickó! Német akcentussal beszél, és tud kenyeret sütni. – Megbökte a zuhanyfüggönyt odakintről. Amikor a meztelen csípőmhöz ért, nevetséges módon elhúzódtam. – Tudod, ezek mi is lehetnénk öt év múlva. Nem maradt megtisztítandó testrészem. A zuhanyzó rabja maradok, hacsak el nem érem a függöny mögül a törülközőmet, vagy rá nem veszem Grace-t, hogy adja oda. Nem hittem, hogy odaadná. – Kenyeret sütünk német akcentussal? – tapogatóztam.

– Pont erről beszélek. – Hallottam a hangjában a lesújtó élt. Örültem neki. Jól jött a komolytalanság. – Ideadnád a törülközőmet? – Ki kell jönnöd és megszerezned. – Boszorkány – motyogtam. Álltam a zuhanytálcában maradt forró vízben, és néztem a szappanhabot a csempén. Az ujjbegyeim feláztak, és a lábamon összetapadt a szőr, gubancos nyilakban mutatott a lábfejem felé. – Sam – szólalt meg Grace. – Gondolod, hogy Cole-nek igaza van a gyógymóddal kapcsolatban? Hogy az agyhártyagyulladás a farkasoknál működik? Nem kellene kipróbálnom? Túl nehéz kérdés volt a Beckkel töltött este után. Igen, akartam, hogy Grace meggyógyuljon. De magamnál több bizonyítékot akartam a sikerről. Szerettem volna, ha az a sors, ami Jacknek jutott, kevesebbszer fordulna elő. Én mindent kockára tettem, de most, hogy Grace élete volt a tét, más volt a helyzet. De hogyan élhetett volna rendes életet enélkül? – Nem tudom. Több adatra van szükség. – Hivatalosan hangzott, mintha Koenignek mondtam volna. Adatot gyűjtök. – Végül is télig nem kell aggódni – mondta. – Csak azon gondolkodom, hogy gyógyultnak érzed-e magadat. Nem tudtam, mit feleljek. Nem éreztem gyógyultnak magamat. Úgy éreztem magam, ahogy Cole mondta: szinte gyógyultnak. Túlélő voltam fantomvégtaggal. Még éreztem a farkast, ami voltam: a sejtjeimben élt, nyugtalanul aludt, várta, hogy az időjárás vagy egy adrenalin roham, vagy egy tű a vénámban előcsalja. Nem tudtam, hogy valóban ott van, vagy csak képzelem. Nem tudtam, hogy egy nap majd biztonságban érzem-e magam az emberi bőrömben, hogy biztosra vehetem-e az emberi testemet. – Gyógyultnak látszol – mondta Grace. A zuhanyfüggöny végénél csak az arcát láttam, ahogy benéz rám. Elvigyorodott, én meg felordítottam. Benyúlt a függöny mögé, és elzárta a csapot. – Tartok tőle – mondta, miközben elrántotta a zuhanyfüggönyt, és odanyújtotta a törülközőmet –, hogy ebbe öregkorunkra bele kell nyugodnunk.

Álltam ott vizesen, és nevetségesnek éreztem magam, Grace pedig velem szemben mosolygott kihívóan. Semmi más teendő nem volt, csak túllépni a zavaromon. Ahelyett, hogy elvettem volna a törülközőt, megérintettem az állát, és megcsókoltam. A hajamból víz futott le az arcomon át az ajkainkra. Összevizeztem a pólóját, de nem bánta. Meglehetősen vonzó volt egy ilyen élet ígérete. Lovagiasan megjegyeztem: – Jobb, ha ez ígéret. Grace zoknistól belépett a zuhanytálcába, és átölelt. – Azt garantálom.

Ötvennyolcadik fejezet Isabel HALK KOPOGÁST HALLOTTAM a hátsó ajtón. Csizmákon, egy ültető kanálon és egy csomag madáreledelen átlépve kinyitottam. Cole St. Clair állt az ajtókeret fekete négyszögében, zsebre tett kézzel. – Hívj be!

Ötvenkilencedik fejezet Grace RENDESEN BESÖTÉTEDETT, mire Rachellel a szüleim házához értünk vasárnap este. Rachelnek a minnesotai állami rendőrség által helytelenített, elképesztő vezetési stílusából kifolyólag nem volt jogosítványa, úgyhogy nekem kellett felvennem őt. Köszönésképp felmutatta a gyöngyvarrott táskáját, amelynek oldalán egy mosolygós arc volt, és soványka mosolyt villantott rám a sötétben. A sötétség miatt volt olyan valószerűtlen megállni a szüleim kocsibejáróján. Csak a tornác feletti

lámpa világította meg a futórózsát és a bejáró sarkát, mint régen. A ház pont ugyanúgy nézett ki, mint amikor eljöttem innen. Behúztam a kéziféket, és megálltam a kocsi mellett, amit az előző autóm biztosítási pénzéből vettem. Hirtelen bevillant egy másik este, amikor egy szarvas csapódott a Bronco szélvédőjébe, és azt hittem, Samet örökre elveszítem. Egyszerre éreztem úgy, mintha egymillió éjszaka telt volna el azóta, és úgy, mintha csak órákkal ezelőtt történt volna minden. Úgy tűnt, ez az este egyszerre a kezdet és a vég. Rachel kinyitotta a smiley-s táskát, és kivett belőle egy epres szájfényt. Heves elszántsággal a szájára kent két réteg gyümölcsös páncélt, majd vadul visszacipzározta a táskát. Aztán bajtársnőkként masíroztunk a bejárati ajtóhoz. A cipőnk csattanása volt az egyetlen csatakiáltásunk. Nem volt kulcsom, így be kellett kopognom. Most, hogy ott álltam, nem igazán akartam végigcsinálni. Rachel rám pillantott. – Olyan vagy nekem, mint a kedvenc nővérem, aminek semmi értelme, mert ugyanannyi idős vagy, mint én. Hízelgő volt, de csak azt feleltem: – Rachel, furákat mondasz. Mindketten nevettünk, de a nevetésünk bizonytalan, szinte hangtalan volt. Rachel a ruhája ujjával megérintette a száját, a lepkékkel teli lámpa fényében láttam a nyomát, hogy már korábban is megtette, a mandzsettáján egész kis puszikollekció éktelenkedett. Próbáltam kitalálni, mit fogok mondani. Próbáltam kitalálni, melyikük nyit ajtót. Majdnem kilenc óra volt. Talán egyikük sem nyit ajtót. Lehet, hogy… Apa nyitotta ki. Mielőtt reagálhatott volna, anyám kikiabált a nappaliból: – Ne engedd ki a cicát! Apa Rachelre meredt, aztán rám, és közben egy nyúl méretű, barna cirmos cica kúszott ki az ajtón, és iramodott el a kertbe. Nevetségesen elárulva éreztem magam. Az egyetlen lányuk eltűnt, ők meg egy kismacskával helyettesítenek? És ez volt az első dolog, amit mondtam: – Vettetek egy macskát?

Apám eléggé döbbent volt, hogy őszintén válaszoljon. – Anyád magányos volt. – A macska nagyon kis költségvetésű jószág. – Nem a legbarátságosabb válasz volt a részemről, de apám sem a legbarátságosabb kezdést kínálta fel. Arra számítottam, hogy az arcán látom majd a hiányom valamilyen jelét, de olyan volt, mint mindig. Apám drága ingatlanokat árult, és úgy is nézett ki, mint aki drága ingatlanokat árul. Jól karbantartott frizurája a ’80-as évek divatját idézte, a mosolya pedig jutányos árat ígért. Nem tudom, mit vártam. Véreres szemeket, táskákat, plusz tíz évet, vagy, hogy meghízott, vagy lefogyott – csak valami konkrét bizonyítékot arra, hogy nélkülem telt az idő, és arra, hogy neki sem volt könnyű. Csak ezt akartam. Az aggodalmuk kézzel fogható bizonyítékát. Bármit, ami igazolja, hogy rossz döntést hoztam azzal, hogy ma este idejöttem. De semmi sem volt. Ezért hát egyszerűen csak el akartam menni. Láttak. Tudták, hogy élek. Végeztem. De ekkor anyám lépett ki a sarok mögül. – Ki az? – Megdermedt. – Grace? – És a hangja elcsuklott ebben az egy szótagban, úgyhogy tudtam, hogy végül bemegyek. Mielőtt eldönthettem volna, hogy felkészültem-e egy ölelésre, anyám karja máris szorosan fonódott a nyakam köré, az arcom a pulcsija bolyhai közé merült. Hallottam, ahogy azt mondogatja, Istenem, köszönöm, Grace, köszönöm. Nevetett vagy sírt, de amikor elhúzódtam tőle, nem láttam sem mosolyt, sem könnyeket. Remegett az alsó ajka. Átöleltem magam, hogy ne reszkessek. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz visszajönni. Végül a reggelizőasztalnál ültem, a szüleim pedig velem szemben. Sok emlék élt bennem erről az asztalról. Majd mindegyikben egyedül ültem mellette, mégis dédelgetett emlékek voltak. Nosztalgikusak. A konyhának furcsa szaga volt, az evés, a tárolás, a szemét szaga. Nem az a szag, ami attól keletkezik, hogy a konyhát főzésre használják. A szokatlan szagtól álomszerűvé vált az élmény, egyszerre volt idegen és ismerős. Azt hittem, Rachel magunkra hagyott, és kiült a kocsiba, de pár perc csend után megjelent a folyosón, hóna alatt a cirmos cicával. Szótlanul letette a kanapéra, majd megállt mögöttem. Úgy festett, mint aki szíve-

sebben lenne máshol. Elég bátor dolog volt tőle, hogy velem jött, és büszke voltam rá. Mindenkinek olyan barátra lenne szüksége, mint Rachel. – Ez döbbenetes, Grace – mondta apám velem szemben. – Sok mindenen mentünk keresztül miattad. Anyám sírni kezdett. Ott, akkor gondoltam meg magam. Már nem akartam látni az aggodalmuk bizonyítékát. Nem akartam nézni, ahogy anyám sír. Nagyon sokáig reméltem, hogy hiányzóm nekik, kívántam, hogy eléggé szeressenek ahhoz, hogy fájjon nekik, ha elmegyek, de most, hogy láttam az anyám arcát, a bűntudattól és az együttérzéstől elszorult a torkom. Szerettem volna túl lenni végre ezen a beszélgetésen, és elindulni haza. Túl nehéz volt. – Nem akartam… – kezdtem. – Azt hittük, hogy meghaltál – mondta apám. – És egész idő alatt vele voltál. Hagytad, hogy… – Nem – mondtam. – Nem voltam vele egész idő alatt! – Csak megkönnyebbültünk, hogy jól vagy – mondta anya. De apa még nem tartott ott. – Telefonálhattál volna, Grace – mondta. – Felhívhattál volna, hogy tudjuk, hogy életben vagy. Csak ennyire lett volna szükségünk. Hittem neki. Rám nem igazán volt szüksége. A létezésem bizonyítékára volt szüksége. – Amikor legutóbb próbáltam beszélni veletek, azt mondtátok, tizennyolc éves koromig nem találkozhatom Sammel, és teljesen elbeszéltetek a fe… – Felhívom a rendőrséget, és szólok, hogy itt vagy – vágott közbe apa. Félig már felállt a székről. – Apa! – csattantam fel. – Először is, tudják. Másodszor pedig már megint ugyanazt csinálod. A felét sem hallod meg annak, amit mondok. – Nem csinálok semmit – mondta. Rachelre nézett. – Miért hoztad el Rachelt? Rachel a neve hallatán összerezzent. – Én vagyok a bíró. Apa feltartotta a kezét, mintha feladta volna. Ilyesmit akkor csinálnak az emberek, amikor eszük ágában sincs feladni. Aztán az asztallap-

ra fektette a tenyerét, mintha szeánszon lennénk, és az asztal mozogni próbálna. – Nincs szükségünk bíróra – mondta anya. – Semmi kellemetlen nem fog történni. – De igen – mondta apa. – A lányunk megszökött itthonról. Ez bűncselekmény, Amy. Minnesota törvényei alapján ez egy valós bűncselekmény. Nem fogok úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Nem fogok úgy tenni, mintha nem azért szökött volna meg, hogy a fiújával lakjon. Nem tudtam biztosan, mi volt ebben a kijelentésben, amitől hirtelen mindent kristálytisztán kezdtem látni. Apa tökéletes sorrendben ment végig a gyereknevelés mozzanatain: robotpilóta beállítással, amely pusztán a válaszokra reagált, és valószínűleg a tévéből tanulta, meg a hétvégi családi filmekből. Figyeltem őket. Anya az új cicáját dédelgette, amely az ölébe ugrott, apa pedig úgy meredt rám, mintha meg sem ismerne. Igen, felnőttek voltak, de most már én is. Ahogy Rachel mondta, hogy én vagyok a nővére. A szüleim úgy neveltek, hogy felnőtt legyek, amilyen gyorsan csak lehet, ezért nem kérhették ki maguknak, hogy az lettem. Apa testtartásának tükörképeként az asztalra simítottam a tenyeremet. Aztán kimondtam, amit már nagyon régóta szerettem volna: – Én pedig nem fogok úgy tenni, mintha kis híján nem haltam volna meg a kocsidban, apa. – Jaj, hagyd már – mondta ő. A gyomrom belefájdult a megbotránkozásba. – Nem, nem fogom hagyni. Ez csak egy tünet. Elfelejtetted, hogy otthagytad a gyereked a kocsiban. És azt megelőzően, miközben anya az emeleten festegetett, engem lerántottak a farkasok a hintáról. Ja, és a barátom itt aludt az ágyamban, de hetekbe telt, mire észrevettétek. Azt észrevettétek egyáltalán, hogy én itt alszom? Ötven kilométer hosszú pórázon tartottatok. Gondoljátok, hogy nem használtam ki? Rachel vadul szájfényezett. – Rendben – mondta anya. A macska a nyakába mászott. Lehámozta magáról, és Rachel kezébe adta, ami szerintem valószínűleg a bírói szabályokkal ellentétes volt. Bár Rachel jobban érezte magát a cicával. –

Rendben. Tehát hol is tartunk most? Nem fogok veszekedni. Istenkém, Lewis! Nem akarok veszekedni Grace-szel. Azt hittem, meghalt. Apa összeszorította a száját. Mély lélegzetet vettem, és megacéloztam magam. Rendesen kellett csinálnom. – Elköltözöm. – Dehogy költözöl – vágta rá apa azonnal. – Pontosan ezért költözöm el – feleltem. – Nem fogjátok megmondani nagy hirtelen, hogy mit csináljak. Nem fogjátok megvárni, míg kiválasztom a saját családomat, a saját életemet és boldogságomat, aztán azt mondani, hogy nem, Grace, nem szabad. Legyél szépen magányos, nyomorult és jeles tanuló megint! Ez nem igazságos. Egész máshogy alakult volna, ha jelen vagytok az életemben, mint Rachel vagy Sam szülei. Apám fintorgott. – Azok, akik megpróbálták megölni? – Nem. Beck – mondtam. Arra a délutánra gondoltam, Beckre és Samre, ahogy egymással szemben térdeltek, arra a néma, kívülállók számára is láthatóan erős kötelékre közöttük. Sam gesztusaira, ahogy a tarkóján összekulcsolja a kezét, ahogy Becktől eltanulta. Elgondolkodtam, hogy bennem vajon van-e valami a szüléimből, vagy aki vagyok, azt teljes mértékben a könyvekből, a televízióból és a tanáraimból szedtem össze? – Sam megtenne bármit, amire Beck kéri, mert Beck mindig mellette volt. Tudjátok, mellettem ki volt mindig? Én. Egyszemélyes család. – Ha azt hiszed, ezzel meggyőzöl, akkor tévedsz – mondta apám. – És a törvény az én oldalamon áll, úgyhogy nem is kell meggyőznöd. Tizenhét éves vagy. Nem hozhatsz döntéseket. Rachel felmorrant, és azt hittem, bíráskodik, de kiderült, hogy csak a kismacska harapott a kezébe. Nem igazán hittem, hogy könnyen meggyőzöm apát. Ez elvi kérdés volt, láttam, és apa ebből nem engedett. A gyomrom újból összeszorult, az idegesség a számban bizsergett. Kicsit halkabban így szóltam: – Egyezséget ajánlok. Nyári iskolába fogok járni, hogy befejezzem a középiskolát, aztán főiskolára megyek. Ha hagyjátok, hogy elköltözzem, tizennyolc éves korom után is szóba fogok állni veletek. Felhív-

hatjátok a zsarukat, kényszeríthettek, hogy maradjak, én pedig abban az ágyban alszom, és követem a vadonatúj szabályaitokat, aztán, amikor a születésnapom előtti éjjel az óra elüti az éjfélt, összecsomagolok, és soha többé nem jövök vissza. Ne gondoljátok, hogy viccelek. Nézzetek rám! Tudjátok, hogy halál komolyan mondom. És nekem ne dumálj a törvényről, apa! Megütötted Samet. Azt mondd meg, ez melyik oldalon áll a törvénykönyvben? A gyomrom katasztrófa sújtotta övezet volt. Erővel vettem rá magam, hogy ne mondjak mást, hogy ne dobálózzak a szavakkal. Tökéletes csend volt az asztalnál. Apám elfordult, és az ablakon át kinézett a hátsó verandára, bár a sötétségen kívül semmit sem lehetett látni. Rachel vadul simogatta a cicát, amely úgy dorombolt, hogy majd szétrepedtek a bordái, hangjával megtelt a szoba. Anyám ujjai az asztal szélén nyugodtak, összepréselte a hüvelyk- és a mutatóujját, és előrehátra húzgálta a kezét, mintha láthatatlan fonalat mérne ki. – Kompromisszumot javaslok – szólalt meg. Apa rámeredt, de ő nem nézett vissza rá. Csalódottság vett erőt rajtam. Nem tudtam elképzelni, milyen kompromisszum lehet akár egy kicsit is elfogadható. – Figyelek – feleltem színtelen hangon. Apa kitört: – Amy! Kompromisszum? Ezt nem mondod komolyan. Erre nincs szükségünk. – Ahogy te csináltad, úgy nem működött! – csattant fel anya. Apa haragos, csalódott pillantást vetett anyámra. – Nem hiszem el, hogy ezt elnézed neki – mondta. – Nem nézem el. Beszéltem Sammel, Lewis. Nem volt igazad vele kapcsolatban. Úgyhogy most én beszélek. – Hozzám fordult. – A javaslat a következő. Itt maradsz, amíg nem leszel tizennyolc éves, de felnőttként kezelünk. Találkozhatsz Sammel, és nem kell időre hazajárnod, amíg… – Hallgatott, miközben ott helyben találta ki a feltételeket. – Amíg jársz a nyári iskolába, és úgy látjuk, hogy lépést tartasz a felsőoktatási céljaiddal. Sam nem alhat itt, de itt lehet egész nap, nem érdekel, mi pedig megpróbáljuk jobban megismerni őt. Apára nézett. Apám szája mozgott, de csak megvonta a vállát. Mindketten rám néztek.

– És még valami – mondta anya. – Szóba állsz velünk tizennyolc éves korod után. Ez is része az egyezségnek. Az asztalra könyökölve a számra nyomtam az ujjaimat. Nem akartam lemondani a Sammel töltött éjszakákról, de ez igazságos megegyezésnek látszott, főleg mert másra nem volt esély. De mi lesz, ha átváltozom? Nem költözhetek vissza, amíg nem vagyok teljesen stabil. Ez hamarosan megtörténik. Talán most? Nem tudtam. Cole talán késik a gyógymóddal. – Honnan tudjam, hogy nem próbáljátok megint megváltoztatni a szabályokat? – kérdeztem akadozva. – Például Sam nem alku tárgya. Megtartom. Örökre. Ezt itt és most leszögezem. Ő az igazi. Apa újabb grimaszt vágott, de nem mondott semmit. Anya legnagyobb meglepetésemre bólintott. – Rendben van. Azt mondtam, hogy megpróbáljuk. És nem akadályozzuk meg, hogy találkozzatok. – És nincs több pofozkodás – szúrta közbe Rachel. Rosszallóan ránéztem. Csalásnak éreztem, hogy kivárta, amíg a konfliktus nagyjából megoldódott, és csak most akarja betölteni a bírói tisztet. – Rendben – mondta anya. –- Mit mondasz, Grace? Körülnéztem. Láttam a régi otthonomat, és ettől furcsán éreztem magam. Azt hittem, ez lesz az utolsó alkalom, hogy belépek ide. Hogy hatalmas botrány lesz, és becsukom ezt a könyvet, hogy sose lássam többé. Attól a lehetőségtől, hogy visszajövök ebbe a házba, és visszakúszom a régi életembe, egyszerre lélegeztem fel és merültem ki. Eszembe jutott, hogyan retteg Sam, hogy mégis átváltozhat, hiába hitte azt, hogy vége van, és tökéletesen megértettem. – Gondolkodnom kell rajta – mondtam. – Alszom rá egyet. – Nem alhatnál rá egyet itt? – kérdezte anya. Rachel nemet intett. – Nem, mert amúgy is haza kell még vinnie. A bíró szólt. Felálltam, hogy ez ne legyen kérdés. Nem értettem, miért ég még mindig a gyomrom az idegességtől, miután a legrosszabb részén túl voltam. – Gondolkodom rajta, és visszajövök, hogy megbeszéljük. Ekkor anya is felállt, olyan gyorsan, hogy a kismacska ijedten fújt

Rachel kezében, apró, tüsszentésszerű hangon. Anya megkerülte az asztalt, és megölelt – szoros, furcsa, idegen öleléssel, amitől rájöttem, hogy nem is emlékszem, mikor próbálkozott ezzel utoljára. Nem tudtam pontosan, hogyan viszonozzam az ölelést, most, hogy eljött az ideje. Csupa cici meg haj volt, úgyhogy… csak úgy megszorítottam. – Visszajössz? – súgta a fülembe. – Igen – feleltem, és komolyan is gondoltam. Apa felállt, és átölelte a vállamat, mintha tudta volna, hogy én is csupa cici meg haj volnék a számára, ha rendes öleléssel próbálkozna. – Tessék, a macskája – szólt Rachel, és visszaadta anyámnak a cicát. – Köszönöm, hogy visszahoztad – mondta anya. Nem tudtam eldönteni, hogy a macskáról beszél-e, vagy rólam. Rachel vállat vont, majd belém karolt. – Ez a dolgom. – És ezzel kivontatott a házból a kocsihoz. A szüleim az ajtóban állva néztek minket. Szánalmasan festettek. Kitolattam és az útra kanyarodtam. Szédültem és hányingerem volt. Egy percig csend volt a kocsiban. Aztán Rachel megszólalt: – Nem hiszem el, hogy egy macskával helyettesítettek. Felnevettem, és libabőrös lettem tőle. – Tudom, oké? Köszönöm, hogy eljöttél. Tényleg köszönöm. Azért voltak normálisak, mert te is ott voltál. – Azért voltak normálisak, mert halottnak hittek. Grace… jól érzed magad? Melléváltottam, és a kocsi hörgött egy sort, míg megtaláltam a helyes fokozatot. Nem voltam valami ügyes a botváltóval, és hirtelen túl sok erőfeszítésbe került összpontosítani. Ekkor megint összeszorult a gyomrom, egy időben a karomon végigfutó remegéssel, és rájöttem, hogy amit idegességnek véltem, az valami sokkal rosszabb. – Jaj, ne! – Elfogott a hányinger. – Félre kell állnom. Ne haragudj, azt hiszem… Az éjszakai út kihalt volt. A padkára rántottam a kocsit, és kilöktem az ajtót. Az autó mögött hánytam. Rachel arca fehér volt a félhomályban. Nem is vettem észre, hogy kiszállt. Csapkodott a kezével. – Mit csináljak? Nem tudok botváltóst vezetni!

Már kezdtem borzongani, erős, akaratlan rángásoktól vacogott a fogam. – Rach, nagyon sajnálom. Légyszi… – Elhallgattam, és összegörnyedtem a kocsi oldalánál. Istenem, de utáltam ezt a részt! Ropogtak a csontjaim. Ne, ne, ne! – Légyszi mit? Grace, a frászt hozod rám. Jaj, ne! Jaj, ne! – Rachel hirtelen felfogta, mi történik. – Hívd fel Samet – sikerült kinyögnöm. – Mondd, hogy átváltoztam, és jöjjön el érted. Cole majd… jaj! Cole el tud jönni a másik kocsival… jaj… Rachel… menj és… várj a kocsiban! Ne szállj… A térdeim nem tartottak meg. Ellazultak, készek voltak valami mássá formálódni. Hirtelen félni kezdtem, hogy mit gondol majd Rachel, ha látja az átváltozást. A kocsiban kellett várnia. Nem nézhette végig – az mindent tönkretett volna kettőnk között. A bőröm mintha valaki másé lett volna. Máris szörnyen nézhettem ki. De Rachel átölelt, hatalmas öleléssel tartotta a testemet, az arca feszült arcomhoz simult. Farkas bűzt árasztottam, és biztosan úgy néztem ki, mint valami szörnyeteg, ő pedig olyan erősen szorított magához, hogy még az iszonyú fájdalom ellenére is éreztem. Olyan bátor volt, hogy egy könnycsepp futott végig az arcomon. – Fáj? – suttogta Rachel, és elengedett. Vadul megráztam a fejemet. Ökölbe szorítottam a kezemet a testem mellett. – Csak szeretlek, és ettől… ettől… – Farkassá változol – mondta Rachel. – Tudom. – A kézfejével megtörölte az orrát. – Ilyen hatással vagyok az emberekre. Próbáltam mondani valamit, de kicsúszott alólam a talaj. A csillagok ragyogtak fölöttem, és eszembe jutott egy másik éjszaka: Sammel a csillagok alatt, ahogy néztük az északi fényt. A fejemben az aurora borealis rózsaszín fényei a Bronco összetört szélvédőjének szilánkjain tükröződő fénnyé változtak, ott voltunk Sammel, elbúcsúztunk, aztán már csak én voltam, darabokra törve, szilánkosan, akár az üveg, és valami újjá formálódtam.

Hatvanadik fejezet Sam FURCSAMÓD NYUGTALANÍTOTT, hogy lemaradtam egy Grace-szel töltött éjszakáról – csak úgy megtörtént, én pedig nagyon messze voltam onnan, ahol átváltozott. Miután hazavittem Rachelt, ki akartam menni megkeresni Grace-t, de Cole meggyőzött, hogy nincs értelme, nem jönne oda hozzám, és ha a szülei háza környékén változik vissza, legalább tudja majd, hogy hol van. Nem hittem, hogy nélküle el tudok aludni, de miután Cole lebeszélt róla, hogy visszamenjek, lefeküdtem, és bámultam a papírmadaraimat és a karácsonyfaizzókat, és úgy tettem, mintha csak várnék, hogy Grace bebújjon mellém az ágyba. A hosszú nap mögöttem nyúlt már el, és amikor végképp összekuszálódott bennem minden gondolat, rám talált az álom. Azt álmodtam, hogy a házban járkálok szobáról szobára. Minden szoba üres volt, de az üresség lélegzett, mintha csak hátra kéne fordulnom, és bárkit ott találhatnék magam mögött. A házat érezhetően lakták – nem múlt időben, hanem abban a pillanatban mintha a lakói csak kiugrottak volna megnézni, milyen idő van, és mindjárt visszajönnek. A hálószobákban minden ágyon hevert egy ruhákkal teli bőrönd vagy hátizsák, mellette gondosan a cipők, személyes holmik álltak indulásra várva. Ulrik ágyán a laptopja és a villanyborotvája. Paulén volt egy halom pengető és pár DVD, amelyeket sosem láttam. Még a kempingágyakkal berendezett szobában is volt holmi az ágyakon: Derek fülhallgatójának zsinórja a fényképezőgép tetején kígyózott, Melissa rajzfüzete a cipője mellett hevert. Beck ágya üres volt. Szobáról szobára járva lekapcsoltam a villanyt mindenhol. Viszlát, Beck szobája, amelyben sosem lakott. Viszlát, Ulrik szobája, ahol horrorfilmeket néztünk a laptopján. Lementem a földszintre anélkül, hogy a saját szobámba benéztem volna. Viszlát, nappali, ahol egyszer a kanapén ültem Grace-szel, aki szinte farkas volt már akkor, és ahol Isabel segített véget vetni Cole rohamának. Lekapcsoltam a villanyt. Viszlát, sárga szoba, ahol Cole élt, és Jack meghalt. Villany lekapcsolva fürdő-

szobában, amelyet tíz éven át kerültem. Viszlát, konyha, a szekrényekre tűzött fotóinkkal, ezer őszinte mosollyal. Lekapcsoltam a villanyt, és elindultam a pincébe. És ott, Beck könyvtárában, az olvasófotel lábzsámolyán megtaláltam Beck holmiját is – a bőröndjét és a cipőjét. A nyakkendője gondosan össze volt hajtogatva, mellette egy CD hevert, a borítóján kusza faágak látszottak. A címet a fehér részre írták: Még ébredezem. Körülöttem ott volt Beck, a könyvekben élt, amelyeket elolvasott. Minden lapon ott lakott. Ő volt minden hős, minden lovag, minden áldozat és minden támadó. Ő volt a kezdete és a vége mindennek. Die letzte all türen Doch nie hat man an alle schon geklopt (A legutolsó ajtó De senki, soha nem kopog be a többin)8 Ez volt a végső búcsú. Lekapcsoltam a lámpát. Csak egy hely maradt még. Lassan felmentem a földszintre, aztán az emeletre. Végigmentem a folyosón a szobámig. Odabent a papírmadarak reszkettek a zsinórjaikon, mintha földrengés előszelét éreznék. Láttam minden egyes emléket, amelyeket a madarak őriztek, a szárnyaikon képek villogtak, akár a televízió képernyőjén, mindegyik ragyogó dalokat énekelt, amelyeket korábban én is. Gyönyörűek voltak és rémültek, rángatózva akartak menekülni. – Rossz hírem van, Ringó – szólalt meg Cole. – Mind meghalunk. A telefoncsörgésre riadtam fel. A hirtelen zajra adrenalin zúgott át félálomban lévő testemen, és az első tiszta gondolatom érthetetlen módon az volt: Jaj, ne, ne itt. Fél pillanat múlva rájöttem, hogy csak a telefon cseng, és nem tudtam elképzelni, miért gondoltam azt. Felvettem a kagylót. – Sam? – szólt bele Koenig.

Nagyon-nagyon ébren volt. – Korábban kellett volna telefonálnom, de szolgálatban voltam, és… nem érdekes. – Koenig hallhatóan levegőt vett. – Előrehozták a vadászatot. – Hogy… micsoda? – Arra gondoltam, talán még alszom, de a darvak teljes nyugalomban lógtak felettem. Koenig kicsivel hangosabban folytatta: – Holnap. Hajnalban. Öt negyvenhétkor. Hirtelen felszabadult egy helikopter, és előbbre hozták. Keljenek fel! Nem kellett kétszer mondani. Tudtam már, hogy többé sohasem alszom.

Hatvanegyedik fejezet Isabel NEM IGAZÁN ALUDTAM, AMIKOR MEGCSÖRRENT A TELEFON. Kicsivel éjfél után járt az idő, és főleg önvédelemből próbáltam elaludni. A Culpeper-háztartásban tetőfokára hágott a feszkó, ahogy közeledett a vadászat és a Kaliforniába költözésünk időpontja, a szüleim pedig élvezték az elmúlt néhány hétben nélkülözött üvöltözéseket. Mintha anyám nyert volna – legalábbis az elmúlt húsz percben többet kiabált, mint apám –, de azért úgy festett, még néhány kör hátravan. Úgyhogy becsuktam a szobám ajtaját, és a fülhallgatókon át durva dalszövegek fehér zajával árasztottam el a fejemet. A szobám rózsaszínfehér gubó volt, a napfény nélkül kevésbé durva. A cuccaimmal körülvéve az év bármelyik napja lehetett volna, mióta ide költöztünk. Lemehettem volna a földszintre, és ordítozhattam volna Jackkel, hogy kiengedte a kutyámat, míg nem voltam ott. Felhívhattam volna azokat a barátaimat Kaliforniában, akik még emlékeztek rám, és terveket szövögethettünk volna a visszatérésemről, meg az otthonukhoz közeli főiskolákra tett túrákról. Egyszerre volt kedves és rémisztő a szoba változatlansága, és hogy az éjszaka így eljátszott velem.

Mindenesetre majdnem lemaradtam a hívásról, amikor megszólalt a mobilom. Hívó: BECK HÁZA – Szia – szóltam bele. – Találd ki, mit művelt a seggfej apád? – kérdezte Cole kissé lélekszakadva. Nem volt kedvem válaszolni. Nem pont ezt a nyitó mondatot vártam Cole-tól. – Kicseszett velünk – mondta, válaszra sem várva. – A vadászat hajnalban kezdődik. Előrehozták. Mintha csak végszóra tenné, az éjjeliszekrényemen megcsörrent a vezetékes telefon. Nem nyúltam hozzá, de az ágyról is láttam a hívóazonosítót: LANDY, MARSHALL. Ez azt jelentette, hogy apa meg én ugyanarról beszélünk két különböző emberrel. Odalent elcsitult a veszekedés. Sokáig tartott, míg felfogtam. – Mit fogtok csinálni? – kérdeztem. – Hát, először is bekapcsolom Samet – felelte Cole. – Grace az este átváltozott, és az erdőben van, úgyhogy Sam tartalékáramkörre kapcsolta magát. Na, erre felébredtem. Kivettem a fülemből az egyetlen fülhallgatót, és felültem. – Grace odakint van? Ez tarthatatlan. Több volt, mint tarthatatlan. Grace kontra Thomas Culpeper uraság, ez nem olyan csata volt, amit látni akartam volna, mert tudtam, hogyan végződne. – Tudom, hercegnőm – mondta Cole röviden. – Szeretném, ha odamennél az apádhoz, és megmondanád neki, hogy emelje fel a telefont, és állítsa meg őket. De azt is tudtam, hogy ennek mi lenne a vége. – Az nem lesz jó – feleltem. – Ez már túlnőtt rajta. – Nem. Érdekel. – Cole lassan, türelmesen beszélt, mintha gyerek lennék. – Odamész a szeméthez, és megállítod. Tudom, hogy képes vagy rá. Éreztem, ahogy bizseregni kezdek a hanghordozásától. – Oké, mindenekelőtt te ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak. Másodszor. Annyi fog történni, hogy lemegyek hozzá, minden ok nél-

kül totál magamra haragítom, és ha nagyon nagy szerencsém van, elkezd gondolkodni azon, hogy miért lettem hirtelen a farkasok legnagyobb barátja, és még az lehet, hogy ezzel kiengedem a szellemet a palackból, aztán majd küzdhetek vele az év hátralévő részében. Egyébként meg tudod, mit fog mondani? Hogy már nem rajta múlik. Ideje, hogy tedd a dolgodat. – A dolgomat? A dolgom akkor működik, ha Grace itt van, hogy működtesse. Grace nélkül van egy érzelmileg labilis farkasom és egy Volkswagenem. A házban az eddigi ordítozáshoz képest síri csend honolt. Próbáltam elképzelni, ahogy lemegyek, és belekötök apámba a vadászat miatt. Már belegondolni is röhejes volt. – Nem csinálom, Cole. – Tartozol nekem annyival, hogy megpróbálod. – Tartozom? – Élesen és kurtán felnevettem. Magamban gyorsan végigmentem a találkozásainkon, próbáltam rájönni, hogy volt-e valami igazság a szavaiban. Semmi nem jutott eszembe. Ha valaki egyáltalán tartozott valamivel, az csakis ő volt. És nem is kevéssel. –Miért tartozom én neked? Cole hangja teljesen higgadt volt. – A mocsokláda apád megölte Victort, és az arcomba vágta. Éreztem, hogy elvörösödöm. – Én nem az apám vagyok. Szarral se tartozom neked, Cole St. Clair. Elgondolkodtam volna azon, hogy lemegyek, és beszélek apámmal, de tudod mit, cseszd meg! – Na, ez kedves. Felnőtt módjára kezeled a problémáidat. Keresel egy szakkifejezést, átalakítod, és másvalaki problémájává teszed. Te tényleg apuci kislánya vagy. Ez fájt, annyira, hogy nevettem rajta. – Te beszélsz. Csak az a meglepő az egészben, hogy figyelemre méltóan józan vagy. Ha rosszul sül el a dolog, még mindig kinyírhatod magadat, nem igaz? Cole letette. A szívem vadul vert, a bőröm izzott, és hirtelen megszédültem. Leültem, és a szám elé kaptam a kezem. A szoba pontosan ugyanolyan volt, mint amikor felvettem a telefont.

A falhoz vágtam a mobilomat. Még röpült, amikor rájöttem, hogy apám megöl, ha tönkreteszem, és a készülék a falnak koccant, majd a padlóra zuhant, de nem esett szét. Pontosan ugyanolyan volt, mint addig. Semmi sem változott. Semmi.

Hatvankettedik fejezet Sam COLE ÚGY ROBBANT BE A KONYHÁBA, mint egy csőbomba. Majdnem hajnali egy óra volt, és négy és fél óra múlva a farkasok elkezdenek egyenként meghalni. – Semmi eredmény, Ringo. Culpeper nem fogja lefújni. – Zavaros volt a szeme, amit a hangján nem érzékeltem. Nem hittem, hogy Culpeper visszalép, de hülyeségnek tűnt nem megpróbálni. – Isabel jön? – Magam is meglepődtem, hogy a hangom normális volt, visszajátszotta saját magát, miközben a valódi énnek elment a hangja. – Nem – felelte Cole. Csak így. Egyetlen szóval. A kilégzése részeként. Olyan vadul tépte fel a hűtőszekrény ajtaját, hogy az ajtó polcain álló üvegek megcsörrentek. A kiszökő hideg levegő a bokámra tekeredett. – Szóval, minden rajtunk múlik. Koenig haverod jön? Jó lett volna: egy gyakorlatias ember a törvény jó oldalán, érzelmileg kevéssé érintve. Csodálatosan hangzott. – Azért tudta meg, mi történik, mert épp dolgozik. Reggel hatkor ér véget a szolgálata. – Tökéletes időzítés. – Cole fél kézzel felmarkolt pár üvegcsét és fecskendőt, majd a konyhaszigetre szórta előttem. Torz körökben gurulásztak és pörögtek a pulton. – Íme, a lehetőségek. Csengett a fülem. – Több is van?

– Három, hogy pontos legyek – felelte Cole. Sorban rájuk mutatott: – Ettől te változol farkassá. Ettől én változom farkassá. Ettől mindkettőnknek epilepsziás rohama lesz. Nem volt ez igazából három lehetőség. Csak egy. Mindig is csak egy volt. – Odamegyek, és kihozom Grace-t. – És a többiek? – Ő az első. – Ez volt a legszörnyűbb, amit életemben mondtam. De minden más hazugság lett volna. Grace volt az egyetlen, amire farkasként emlékezni tudtam, amikor semmi másra nem. Ő volt az egyetlen, akibe bele tudtam kapaszkodni. Akibe bele kellett kapaszkodnom. Megmentem a többieket is, ha tudom, de Grace az első. Nem hiszem, hogy túl meggyőző voltam, de Cole bólintott. A biccentésétől valódivá vált minden, és most, hogy volt tervünk, rosszul lettem. Nem csak úgy módjával, hanem igazán, a fülem zúgott, és a perifériás látómezőmben foltok pattogtak. Farkassá kell válnom. Nem a távoli jövőben. Most. – Oké, akkor a terv, újra. Én elmegyek a tóhoz – mondta Cole. Most ő volt a parancsnok. A nadrágja zsebébe csúsztatta a fecskendőt, amelytől farkassá változik majd, azután egy képzeletbeli térképen megmutatta a levegőben, hogy hová megyünk. – A Kétsziget-tónál lévő parkolóba. Ott fogok várni rátok. Rád. Grace-re. Akit csak magaddal tudsz hozni. Aztán át kell kelnünk a nyílt terepen az erdőnek azon az oldalán, jóval hajnal előtt. Olyanok leszünk, mint egy üvegkalickában, nem lesz fedezék. Készen állsz? El kellett ismételnem. Arra gondoltam, amikor a kádban ültem a gitárommal, és a „Még ébredezem”-et énekeltem. Arra gondoltam, amikor levettem Grace ruháját. Arra gondoltam, amikor Cole azt mondta, mindenki hallgat rám, de én sosem mondok semmit. Arra gondoltam, amitől én én voltam, és hogy mennyire félek elveszíteni mindezt. Nem veszítem el. – Készen állok. Nem volt több időnk. Odakint gondosan levetkőztem, és álltam, míg Cole megkocogtatta a fecskendőt, hogy a légbuborékok felemelkedjenek benne.

Meglepően világos volt, a holdnak alig egy hete volt, hogy megteljék, de az alacsonyan úszó felhők és a pára elfogta a fényét, és szétszórta mindenfelé. A ház mögötti erdő kísérteties és végtelen volt. – Mondd el, mire gondolsz – kérte Cole. Megfogta a karomat, és felfelé fordította a tenyeremet. A sebhelyeim egyenetlennek, rondának látszottak a holdfényben. Azt gondoltam… Grace keze a tenyeremben, a pincében reszkető Beck, Victort temetjük, emberré változom. Arra gondoltam, hogy Grace valahol engem keres. Azokra a gondolatokra összpontosítottam, amelyeket magammal akartam vinni. – Sam Roth vagyok. Megtalálom Grace-t. Megtalálom a farkasokat. Elviszem őket a tóhoz. Cole bólintott. – Hát az rohadtul jó is lenne! Oké, ennek vénába kell menni. Maradj nyugton! Mondd el újra! Várj, mondd meg, hol van a kulcsod, mielőtt megcsinálom. A szívem zakatolt az idegességtől, a félelemtől, a reménykedéstől. – A zsebemben. Cole lenézett. – Nincs rajtam nadrág – mondtam. Cole a lépcsőre pillantott. – Nincs bizony. Oké. Most ne mozdulj! – Cole – szóltam. – Ha nem sikerül… Hallotta a hangomon. – Ne! Találkozunk odaát. Cole a sebhelyeimtől a könyökhajlatomig követte a karomon a vénát. Behunytam a szememet. Belém siklott a tű.

Hatvanharmadik fejezet Sam

EGY MÁSODPERC, egy másodperc része, egy lélegzetvétel töredéke alatt a fájdalom minden gondolatomat eltörölte. Megolvadtak a véredényeim. A testem feltérképezte magát, új ereket nyitott, új csontokat tervezett magának, miközben a többit porrá zúzta. Nem volt egyetlen porcikám sem, amely nem volt lecserélhető. Már elfelejtettem a kínját. Nem volt könyörület. Amikor először átváltoztam, hétéves voltam. Anyám látta először. A nevére sem emlékeztem. Ropogott a gerincem. Cole a lépcsőre dobta a fecskendőt. A fák olyan nyelven énekeltek, amelyet csak farkasként érthettem. Amikor legutóbb csináltam ezt, Grace arca volt előttem. Amikor legutóbb csináltam, búcsú volt. Soha többé. Nincs több búcsú. Sam Roth vagyok. Megtalálom Grace-t.

Hatvannegyedik fejezet Isabel ÖT PERC KELLETT, miután Cole rám csapta a telefont, hogy végiggondoljam, amit mondott. Nem volt olyan rossz, mint gondoltam. Tíz perc, míg végiggondoltam, hogy azonnal vissza kellett volna hívnom. Negyedóra múlva nem vette fel a telefont. Húsz perc múlva azt gondoltam, nem kellett volna előjönnöm az öngyilkossággal. Huszonöt perc múlva rájöttem, hogy talán ez volt az utolsó, amit mondhattam neki. Miért mondtam? Talán Rachelnek igaza volt abban, hogy rohadék vagyok. Azt kívántam, bárcsak a fegyverzetemet a zsigerelés üzemmódról kábításra állítottam volna. Fél órába tellett rájönnöm, hogy nem fogok tudni tükörbe nézni, ha nem próbálok meg tenni valamit a vadászat ellen. Hívtam Cole számát, aztán még utoljára Samét – semmi –, majd lementem a földszintre. A fejemben elpróbáltam, mit fogok mondani

apámnak. Először a vitatkozást, aztán a könyörgést, és végül az aggodalmaim igazolását. Tudtam, hogy nem utalhatok Samre vagy Beckre, mert apámnál ezzel semmire sem mennék. Úgy általában nem vezetett sehová az egész. De legalább elmondhattam Cole-nak, hogy megpróbáltam. És utána talán nem érezném magam ilyen szarul. Utáltam. Utáltam az egészet. Utáltam olyan szörnyen érezni magamat valaki más miatt. A jobb szememre nyomtam a kezemet, de a könnycsepp biztonságban odabent maradt. A ház sötét volt. Fel kellett kapcsolnom a lámpát, miközben lementem a lépcsőn. A konyhában senki sem volt. A nappaliban sem. Végül megtaláltam anyámat a könyvtárban. A bőrkanapén heverészett, kezében egy pohár fehérborral. Egy kórházi valósághow-t nézett. A helyzet iróniája normális esetben szórakoztatott volna, de most csak arra tudtam gondolni, amit legutóbb mondtam Cole-nak. – Anya – szólítottam meg. Próbáltam lazának tűnni. – Apa hol van? – Hmm? – A hmm-jétől összeszedtem magam, keményebb lettem. A világ nem dőlt össze. Anyám még mindig hmm-mel válaszol, amikor kérdezek valamit. – Az apám. A lény, akivel párosodtál, hogy létrehozzatok engem. Hol van? – Nem szeretem, ha így beszélsz – felelte anyám. – A helikopterhez ment. – Á. Helikopterhez. Anyám alig pillantott fel a televízióról. Semmi új nem volt a hangomban, ami megriassza. – Marshall szerzett neki egy helyet. Azt mondta, hogy mivel apád olyan jó lövész, nem szabad elpazarolni. Istenem, hogy fogok örülni, ha ennek vége lesz! – Apa ott lesz a helikopteren, amiről lelövik a farkasokat – mondtam. Lassan. Mint egy idióta. Persze, hogy apám az első vonalban üget, a kezében egy elefántölő flintával. Persze, hogy Marshall elintézte neki. – Valami hihetetlen időpontban szállnak fel – mondta anya. – Úgyhogy elment Marshallal kávézni. Nekem meg a tévé jutott. Túl késő volt. Túl sokáig vitáztam magammal, és már túl késő volt. Semmit sem tehettem.

Cole azt mondta: Tartozol nekem annyival, hogy megpróbálod. Még mindig nem hittem, hogy bármivel is tartoznék. Mindenesetre ügyelve, hogy ne mutassam ki a mardosó idegességemet, kisurrantam a könyvtárból, és visszamentem a szobámba. Fogtam a fehér dzsekimet, a kocsikulcsot, a mobilomat, és kinyitottam a hátsó ajtót. Nem is olyan régen Cole állt ott, a farkas, és zöld szeme rám szegeződött. Elmondhattam volna neki, hogy meghalt a bátyám. Hogy nem vagyok kedves lány. Csak nézett rám, rezzenéstelenül, a saját maga választotta testben raboskodva. Minden megváltozott. Amikor elmentem, olyan keményen léptem a gázra, hogy kipörögtek a kerekek a murván.

Hatvanötödik fejezet Sam SAM ROTH VAGYOK. Megtalálom Grace-t. Megtalálom a farkasokat. Elviszem őket a tóhoz. Sam Roth vagyok. Megtalálom Grace-t. Megtalálom a farkasokat. Elviszem őket a tóhoz. Vágtában értem a fák közé. A mancsaim dobogtak a sziklákon, a szökkenéseim falták a távolságot. Minden idegvégződésem izzott. Úgy öleltem magamhoz a gondolataimat, akár egy ölnyi papírdarut. Elég szorosan, hogy ne essenek le. Nem túl szorosan, hogy össze ne zúzzam őket. Sam Roth vagyok. Megtalálom Grace-t. Megtalálom a farkasokat. Elviszem őket a tóhoz. Sam Roth vagyok. Megtalálom Grace-t. Megtalálom a farkasokat. Elviszem őket a tóhoz. Ezernyi hangot hallottam. Számtalan élet számtalan nyomát az erdőben. De nekem nem számtalan kellett. Csak egy. Nekem támaszkodott, belélegezte az édességbolt illatát. Minden szín, amelyet most nem láthattam, ott volt körülöttünk a falakon és a címkéken.

Sam vagyok. Megtalálom Grace-t. Megtalálom a farkasokat. Elviszem őket a tóhoz. Ragyogó éjszaka volt a félhold alatt, a néhány alacsonyan szálló felhőről és a köd rojtos pamacsairól verődött vissza a fénye. A végtelenbe láttam. De a látvány nem segített. Időnként lassítottam, hallgatóztam. Figyeltem a vonítását. Engem hívott, ebben biztos voltam. A farkasok üvöltöttek, én az ablakánál álltam. Idegenek voltunk, és úgy ismertük egymást, akár az ösvényt, amelyet nap mint nap bejártunk. Ne aludj a padlón – kérte. Sam vagyok. Megtalálom Grace-t. Megtalálom a farkasokat. Elviszem őket. Más hangokat is hallottam már, válaszoltak a kiáltására. Nem volt nehéz megkülönböztetni őket egymástól. Arra volt nehéz visszaemlékezni, hogy miért kellett megkülönböztetnem őket egymástól. A szeme barna és bonyolult, egy farkas arcában. Sam vagyok. Megtalálom Grace-t. Megtalálom a farkasokat. Megbotlottam, és a talpam megcsúszott a nedves agyagon. Hallottam, hogy a közelben valami vízbe esik. Egy hang szisszent fel valahol a fejemben. Valami veszély. Óvatosan lelassítottam, és ott volt előttem – egy hatalmas verem, az alján víz, amelybe bele lehet fulladni. Körüljártam, mielőtt hallgatózni kezdtem volna. Az erdő elnémult. Az agyam megbotlott, botorkált, sajgott – hátravetett fejjel felvonítottam, hosszú, remegő csaholással, amely segített enyhíteni a fájdalmamat. Néhány pillanat múlva meghallottam az ő hangját, és újból elindultam. Megtalálom Grace-t. Megtalálom a farkasokat. Madárraj robbant a levegőbe előttem, a pihenőhelyükről zavartam fel őket a közeledésemmel. A levegőbe emelkedtek, fehéren a fekete ég előtt, és a sok alak, a szárnyaik egyformasága, ahogy fölém emelkedtek, a szélben csapkodva, mögöttük a csillagokkal, eszembe juttatott valamit. Küzdöttem és küzdöttem, hogy megragadjam, de elsiklott előlem. A veszteség szörnyűnek tűnt, bár azt nem tudtam, mit veszítettem el. Megtalálom Grace-t. Ezt nem veszítem el. Ezt nem veszítem el. megtalál Grace

Volt, amit nem lehetett elvenni tőlem. Volt, amit nem bírtam feladni. Grace

Hatvanhatodik fejezet Cole KÉT óra harmincnégy. Egyedül voltam. A tó a parkoló mellett terült el, az állóvíz a tökéletlen hold tökéletes tükörképét verte vissza. Valahol a víz másik oldalán állt a Culpeperbirtok. Nem akartam erre gondolni. Kettő harmincöt. Egyedül voltam. Lehet, hogy Sam nem jön.

Isabel HÁROM ÓRA HUSZONEGY VOLT, és senki nem volt Beck házában. Találtam egy kupac ruhát és egy elejtett fecskendőt a hátsó ajtónál, odabent pedig Sam mobilját a konyhaszigeten – nem csoda, hogy nem vette fel. Elmentek. Tették, amit mondtam – véghezvitték Cole tervét a segítségem nélkül. Végigjártam a földszinti szobákat, a csizmám sarka kopogott a keményfa padlón, bár ha lett volna ott bárki, biztosan válaszolt volna. A folyosó végén volt az a szoba, ahol Jack meghalt. Felkapcsoltam a lámpát. A szoba azonnal abba a sértő, sárga fénybe burkolózott, amire emlékeztem. Rögtön láttam, hogy ez volt Cole szobája. Egy melegítőnadrág hevert a padlón. Üvegek, edények, tollak, papírok borítottak be minden lehetséges vízszintes felületet. Az ágy nem volt bevetve, és a gyűrött ágynemű tetején egy bőrbe kötött könyv hevert, olyan volt, mint valami napló.

Bemásztam az ágyba – olyan illata volt, mint Cole-nak, amikor átjött hozzám, és finom illata volt és hanyatt dőltem, arra gondolva, hogy Jack épp itt halt meg. Nehezen felidézhető emlék volt, és nem elég erős, hogy érzéseket is keltsen bennem. Ettől egyszerre könnyebbültem meg és lettem szomorú. Elveszítettem őt. Néhány pillanat múlva a naplóért nyúltam. A tollat benne hagyták könyvjelzőnek. Furcsa gondolat volt, hogy Cole talán lejegyezte a gondolatait. Nem hittem, hogy képes őszinte lenni, még papíron sem. Kinyitottam, és belelapoztam. Nem láttam semmit, amire számítottam, és mégis ott volt minden. Érzelmek nélküli őszinteség. Cole életének időrendje az elmúlt hónapban. Szavak ugrottak rám. Roham. Hidegrázás. Közepes siker. Irányíthatatlan kézremegés kb. két óra. Huszonhét perces átváltozás. Alapos hányás – böjtölni kéne? Amit a naplótól akartam, az nem volt leírva. Nem az, amire szükségem volt, hanem amit akartam. Átlapoztam az egészet, hogy megnézzem, bőbeszédűbb-e a többi bejegyzése, de nem volt az. Végül az utolsó oldalon megtaláltam, amire szükségem volt: találkozó a Kétsziget-tó parkolójában, 169-es út, északra a Kés-tóhoz. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hol lehet a parkoló a Kétszigettónál. A tó hatalmas volt. De már tudtam, hol kezdjem.

Hatvanhetedik fejezet Grace ÉS MOST VÉGRE ITT VOLT, hosszú idő után is emlékeztem rá.

A fehér kérgű fák erdejében álltam, amikor rám talált. Az énekem, amit neki szántam, két másik falkatagot is a közeibe vonzott, mire megpillanthattuk egymást. Minél közelebb ért, annál nyugtalanabb lettem. Nehéz volt szűkölés helyett vonítani. A többiek megpróbáltak vigasztalni, de csak az ő szemei képét mutattam nekik, próbáltam megértetni velük – valamit. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg az ő hangját hallom. Nem, amíg a szemét meg nem pillantottam.

És aztán ott állt ő, zihálva, bizonytalanul. A tisztásra ügetett, és tétovázott, amikor meglátta mellettem a másik két farkast. De az illata azonnal elárulta magát a többiek számára is, és képek süvítettek közöttünk, ahogy játszik, vadászik, a falka között. Hozzá szökdécseltem felemelt farokkal, felálló fülekkel, magamon kívül, remegve. Olyan erős képet dobott felém, hogy hirtelen megtorpantam. A körülöttünk álló fákat ábrázolta, a fehér fatörzseket, rajtuk a fekete sávokkal, a hulló levelek között pedig emberek álltak. Visszahajítottam neki egy másik képet, amelyen idevágtattam, hogy megtaláljam őt, a hangját használva ki, hogy közelebb vezessen. De ismét ugyanazt a képet kaptam tőle. Nem értettem. Figyelmeztetés volt? Ezek az emberek közelednek? Vagy emlék? Látta őket? A látvány megváltozott az elmémben: egy fiú és egy lány, tenyerükön falevelekkel, a képüket átjárta a vágyakozás, a sóvárgás. A fiú szeme az én farkasom szeme volt. Valami megsajdult bennem. Grace. Halkan felszűköltem. Nem értettem, és most már éreztem a veszteség és az üresség ismerős sajgását magamban. Grace. Olyan hang volt, amely semmit sem jelentett, és mégis mindent. A farkasom óvakodva közelebb lépett hozzám, várta, hogy a fülemet hegyezzem, aztán megnyalta az államat, az orrával a fülemet és a pofámat kezdte bökdösni. Mintha egész életemben arra vártam volna, hogy ideérjen, reszkettem az érzéstől. Nem tudtam nem hozzásimulni, az arcához dugni az orromat, de minden rendben volt, mert ő éppilyen heves volt. A vonzalomhoz kellett az érintés, a lökdösődés. Most végre olyan képet küldött, amelyet megértettem: kettőnkről, amint hátravetett fejjel együtt énekelünk, hívjuk az erdő farkasait. A dalunk tele volt sürgetéssel, veszéllyel. Ezt a két dolgot ismertem. Hátravetette a fejét, és felvonított. Hosszú, metsző kiáltást hallatott, szomorúan, tisztán, és a képeinél jobban megértette velem, mit jelent a szó: Grace. Egy pillanat múlva kinyitottam a számat, és én is énekelni kezdtem vele.

Együtt hangosabbak voltunk. A többi farkas csatlakozott hozzánk, az orrukkal bökdöstek, szűköltek, és végül vonítani kezdtek. Nem volt olyan szeglete az erdőnek, amely ne hallott volna minket.

Hatvannyolcadik fejezet Cole HAJNALI NEGYED HAT VOLT. Olyan fáradt voltam, hogy nem is tudtam az alvásra gondolni. Olyan fáradt voltam, hogy remegett a kezem, és a szemem sarkából fényeket és mozgást láttam ott, ahol semmi sem volt. Sam nem jött. Milyen furcsa világ ez, hogy én ide jöhettem, hogy mindenemet elveszítsem, és ehelyett mindent elveszítettem, csak saját magamat nem. Lehetséges, hogy túl sok Molotov-koktélt hajigáltam Isten kerítése tövébe. Végül is istenien vicces lehetett, hogy figyeli, amint megtanulok törődni valamivel, majd elpusztítani mindent, ami fontos volt nekem. Nem tudtam, mihez kezdek, ha nem sikerül. Valahol út közben rájöttem, hogy kezdem azt hinni, Sam tényleg meg tudja csinálni. Egyetlen porcikám, egy egészen apró sem hitte volna másképp, ezért most csalódottság robaj lőtt a mellkasomban, úgy éreztem, elárultak. Nem mehettem vissza az üres házba. A benne élő emberek nélkül nem volt semmi sem. És nem mehettem vissza New Yorkba sem. Már régóta nem volt otthonom. Hazátlan lettem. Valahol eközben én lettem a falka. Pislogtam, és megdörzsöltem a szememet. Ismét mozgást vettem észre a szemem sarkából, mindenféle lebegő izét, vigaszdíjként a félhomályos környezetemért. A kormánykerékre hajtott fejjel újból megdörzsöltem a szememet. De a mozgás igazi volt. Sam sárga pillantása óvakodva méregette az autót. És mögötte ott voltak a farkasok.

Hatvankilencedik fejezet Sam SEMMI SEM VOLT JÓ. Nyílt terepen jártunk, egy kupacba tömörülve, és túl közel a járműhöz. Az ösztöneim felborzolták a szőrt a hátamon. A holdfény fénylett a ködben, a világ természetellenesen fényes volt. Néhány farkas elkezdett behátrálni a fák sötétjébe, de én megugrottam, és biztosan a tó mellé tereltem őket. Képek villantak fel a fejemben: mi a tónál, mind együtt. Én és ő. Grace. Grace. megtalálni a farkasokat, a tó. Megtettem. És aztán? Nem volt és aztán. Grace kiszagolta a nyugtalanságomat. Megbökte a pofámat az orrával, nekem dőlt, de nem vigasztalt meg ezzel. A falka nyugtalan volt. Megint el kellett szakadnom, hogy visszatereljek néhány kóborlót a tópartra. A fehér nőstényfarkas – Shelby – rám vicsorgott, de nem támadott. A farkasok a járművet nézték, volt benne egy ember. És most, és most? Szinte hasogatott a tudatlanság. Sam. Összerándultam. A felismerés végigfutott rajtam. Sam, figyelsz rám? Aztán egészen tisztán egy képet láttam. A farkasok az úton futottak, előttük a szabadság, és mögöttük… mögöttük valami fenyegető. Körbefordult a fülem, próbáltam megtalálni a kép forrását. Visszafordultam a járműhöz, a pillantásom a benne ülő fiatal férfi szemébe fúródott. Megint láttam a képet, ezúttal sokkal tisztábban. Veszély közeleg. A falka az úton fut. Fogtam a képet, kisimítottam, és a többi farkas felé hajítottam. Grace azonnal felkapta a fejét. Épp az én munkámat végezte: visszatartott egy farkast, hogy bemenjen a fák közé. Kéttucatnyi test távolságából nagyon rövid ideig egymás szemébe néztünk.

A mancsaimban valami ismeretlen vibrálást éreztem. Valami közelgett. Grace felől egy újabb kép érkezett. Egy javaslat. A falkát láttam, én vezettem őket legelöl, el a mögöttünk közeledő bármilyen veszély elől. Ő mellettem futott, utánam vezette őket. Nem tudtam nem bízni az üzenetben, amit az autó felől kaptam, mert újra meg újra az érkezett vele: Sam. És ettől úgy éreztem, minden rendben van, még ha nem is igazán tudtam felfogni a lényegét. Egy képet küldtem a falkának. Nem kérést. Parancsot: mozgás! Hogy kövessenek. Jog szerint a parancsokat Paul osztotta, a fekete farkas, és az alárendelteket ezért megbüntette. Egy kis ideig semmi sem történt. Aztán szinte egyszerre futásnak eredtünk. Mintha vadásztunk volna, csakhogy amit üldöztünk, mintha látótávolságon kívül lett volna. A farkasok hallgattak rám.

Hetvenedik fejezet Cole SIKERÜLT. Bár abban a pillanatban, amint elindítottam a Volkswagent, szétszóródtak, és beletelt néhány pillanatba, míg összeszedték magukat. Majdnem hajnal volt már, nem értünk rá megvárni, míg hozzászoknak a kocsihoz. Úgyhogy kiszálltam, és közben, ahogy csak tudtam, adogattam nekik a képeket – egyre jobb voltam benne, bár a közelükben kellett lennem –, és futottam. Nem ostobamód közel hozzájuk. Leginkább az útpadkán maradtam, hogy tartsam az irányt, ők pedig jó pár méterre voltak tőlem. Csak próbáltam lépést tartani, hogy tudjam, merre mennek. Nem hittem volna, hogy valaha átkozom majd a lassúságukat. Ha összeszedettebbek lettek volna, nem tudtam volna a nyomukban marad-

ni. Nem tudtam biztosan, mi lesz, ha elfáradok. Abban a pillanatban úgy fűtött az adrenalin, hogy el sem tudtam képzelni. És azt kell mondjam, még a cinikus énemmel is, hogy nem semmi volt, ahogy a farkasok szökelltek, ugrottak, lebuktak, siettek egymás mellett. És nem semmi élmény volt újra látni Samet és Grace-t. Képes voltam képeket küldeni Samnek, persze, de nyilvánvaló volt, hogy nehezen érti meg őket. Sam és Grace másfelől, hogy mindketten farkasok voltak, a kapcsolatuk… Sam alig fordította el a fejét, és Grace lemaradt noszogatni egy farkast, aki megállt valami csodás illat miatt. Vagy Grace fogta el az egyik képet, és fordította le Samnek, a farka rezzenésével, és hirtelen irányt változtattak, ahogy én akartam. És mint mindig, miközben futottak, bár a falka türelmetlen volt, Sam és Grace folyton egymáshoz ért, bökdösték egymást, összeütköztek. Minden megvolt közöttük, ahogy az emberek mondják. De volt egy gondunk is: a Boundary-erdőtől északra nagy síkság terült el, csupán néhány facsoporttal. Amíg a falka az egyik ligettől a másikig haladt, könnyű célpont volt. Már elhajtottam emellett a sík mellett kocsival, és nem tűnt túl nagy területnek. De csak a kilencvennel haladó kocsiból nézve. Most gyalog haladtunk, tíz-tizenkét kilométert tettünk meg óránként. És a látóhatár szegélye már kezdett pirulni, ahogy a nap azt fontolgatta, hogy felkeljen. Túl hamar. Vagy talán mi késtünk sokat. A bozót több kilométerre nyúlt el előttünk. Kizárt volt, hogy napfelkeltéig átjutnak a farkasok. Csak abban reménykedhettem, hogy a helikopter lassan indul. Hogy a Boundary-erdő másik szélén kezdik a hajtást, és jobban fogja aggasztani őket, hogy miért nem látnak farkasokat. Ha szerencsénk van, ez lesz. Ha a világ igazságos.

Hatvanegyedik fejezet Isabel

MIRE MEGTALÁLTAM a parkolóban hagyott Volkswagent, hajnalodon. Szidtam Cole-t, hogy hátrahagyta Sam mobilját, a kocsit, de aztán megpillantottam a nedves földön a falka nyomait. Több farkas lábnyomot láttam, mint valaha. Mennyien lehettek? Tíz farkas? Húsz? Ahol várakoztak, letaposták a növényzetet, és a lábnyomok az útra vezettek. Ahogy a naplóban állt. A 169-es úton mentek. Annyira tudni akartam, hogy jó nyomon vagyok-e, hogy először nem jöttem rá, mit is jelent, hogy tisztán látom a nyomokat. A nap feljött, ami azt jelentette, hogy kifutunk az időből. Nem, már kifutottunk az időből, hacsak a farkasok nem jutottak messzire az erdőtől. Nagy, ronda, holdbéli üresség nyúlt el a Boundary-erdőből és Mercy Fallsból kivezető 169-es út mellett. Ha ott kapják el őket, teljesen ki lesznek téve apám és merész flintája kényének-kedvének. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha utolérem a farkasokat, minden rendben lesz. Ezért tövig nyomtam a gázt. Majd megfagytam. Ugyan nem volt olyan hideg, csak a rendes, kora reggeli fagy, de nem tudtam átmelegedni. Feltekertem a fűtést, és megmarkoltam a kormányt. Nem volt forgalom – ki járt volna ezen az isten háta mögött úton hajnalban, a farkasokat és a farkas vadászokat kivéve? Nem igazán tudtam, én melyik kategóriába vagyok sorolható. És hirtelen megpillantottam őket. A hajnali félhomályban sötét foltoknak látszottak a talajon, csak a szürke és a fekete különböző árnyalatainak tűntek, ahogy közeledtem. Persze a kihalt síkságon feltűnőek voltak, ahogy hosszú, kettes-hármas oszlopokban haladtak, tökéletes célpontokként. Amikor közelebb értem, elöl megláttam egy farkast, aki Grace volt – kizárt, hogy valaha elfelejteném a teste alakját, a hosszú lábait, vagy, ahogy a fejét tartotta –, és ott volt mellette Sam. Láttam egy fehér farkast is, és egy zavart, rövidke pillanatig azt hittem, Olivia az. De aztán rájöttem, hogy csak Shelby lehet, az őrült jószág, aki követett minket a klinikára akkor régen. A többi farkas idegen volt számomra. Csak farkasok voltak. És messze előttem, az út szélén egy ember futott. Az alacsonyan álló nap százszor hosszabbra nyújtotta az árnyékát a testénél. Cole St. Clair a farkasok mellett futott. Időnként kikerült egy-egy útszéli szemétkupacot, és néha átugrotta az árkot pár lépésre, majd vissza. Ugrás közben önkéntelenül kitárt karral egyensúlyozott, akár egy kisfiú. Volt valami

vad nagyság abban, ahogy Cole a farkasokkal futott. Valami, amitől újra a fülembe csengett az utolsó szavam, amit neki mondtam. Semmi más nem tudott úgy feltüzelni, mint a szégyen. Új célom lett. Bocsánatot fogok kérni tőle, ha ennek vége van. Ekkor tűnt fel, hogy valami zörög a műszerfalon. Rásimítottam a tenyeremet, aztán az ajtóra, próbáltam meghatározni, honnan jön a hang. És akkor rádöbbentem, hogy nem is a dzsipből hallatszik. Leengedtem az ablakot. Az erdő felől a közelgő helikopter rotorjának lapátjai szelték a levegőt.

Cole MINDEN OLYAN GYORSAN TÖRTÉNT, hogy nem is tudtam értelmesen összerakni az eseményeket. A helikopter ütemesen zúgott, a szívverésem a fülemben lüktetett. Hozzánk képest gyors volt és halk, és bármilyen robbanásnál hangosabb. A hajnali fényben fekete volt az égen, még én, az ember is szörnyetegnek láttam. Akár a halál. Valami bizsergett, óvatos megérzés. A rotor ritmusa épp egyezett az egyik régi dalom ritmusával, a szöveg kéretlenül a fejembe szökkent. Feláldozható vagyok. A farkasokra azonnali hatást gyakorolt. A hang ütötte meg először a fülüket, és kiszámíthatatlan mozgásba kezdtek, csoportokba verődtek, szétszóródtak. Aztán amikor maga a helikopter is közelebb ért, felfelé fordított fejjel rohantak tovább. Most már a lábuk közé kapott farokkal, hátracsapott füllel. Iszonyat. Nem volt fedezék. A helikopterben ülők engem nem láthattak, vagy ha láttak is, nem érdekelte őket. Sam félig felém fordította a fejét, várta az utasítást. Grace a közelben volt, próbálta összetartani a pánikba esett farkasokat. Én csak hajigáltam a képeket a nyílt térség másik végén álló erdőről, de a fák távolinak és elérhetetlennek tűntek. Végignéztem a farkasokon, a helikopteren, a talajon, próbáltam valami új tervet kieszelni, amely húsz másodperc alatt megmenthetné őket. Láttam, hogy Shelby lemarad mögöttük. Becket zaklatta, aki hátul

irányította a farkasokat. Beck odakapott, de a szuka fáradhatatlan volt. Mint egy szúnyog, újra meg újra visszatért. Eddig képtelen volt kihívni bárkit a falkából, és most, amikor Beck figyelmét elterelték, megragadta az alkalmat. Leszakadtak a falkától. Azt kívántam, bár jobban küzdöttem volna az erdőben. Bárcsak megöltem volna! Sam valahogy megérezte, hogy Beck lemaradt, és ő is lassított, Grace-re hagyva a vezetést. A pillantása Becken függött. A helikopter olyan hangos volt, hogy minden zajt elnyomott, mintha semmi mást nem hallottam volna soha. Megálltam. És ekkor gyorsultak fel az események. Sam Shelbyre vicsorgott, a nőstény pedig ott hagyta Becket, mintha soha nem is akart volna rátámadni. Egy pillanatig azt hittem, Sam rangja győzni fog. Aztán Shelby rávetette magát. Azt hittem, figyelmeztettem. Figyelmeztetnem kellett volna. Úgyis késő lett volna, még ha figyelnek is rám. Por szállt fel körülöttük, sörétes puskából lőttek odafentről, és mire rájöttem volna, mi az, Beck elesett. Talpra támolygott, a gerincéhez kapott, és újra lezuhant. A helikopter zajában alig hallható reccsenés hallatszott, és ezúttal elesett, és fekve is maradt. A teste roncs volt, darabokban. Nem tudtam rá gondolni. Beck. Rángatózott, kapdosott, kapart a lábával, de nem állt fel. Nem átváltozott. Haldoklott. A teste túlságosan összeroncsolódott, hogy meggyógyítsa magát. Nem tudtam odanézni. Nem tudtam nem odanézni. Sam megtorpant, és láttam, ahogy a szája szűkölésre nyílik, de nem hallottam. Mindketten megdermedtünk. Beck nem halhat meg. Óriás volt. Halott volt. Sam megdöbbenését kihasználva Shelby az oldalának vetette magát, és a földre lökte. Átbucskáztak egymáson, és sárral borítva álltak fel. Próbáltam kommunikálni Sammel, hogy rázza le a nőstényt, és menjenek tovább, de nem figyelt, vagy azért, mert csak Becket látta, vagy, mert Shelby lekötötte minden figyelmét. Meg kellett volna ölnöm a szukát.

Előttük a helikopter még mindig lassan haladt a farkasok után. Újabb porrobbanás látszott, majd még egy, de ezúttal nem esett el senki. Csak egy másodpercem volt arra gondolni, Talán Beck lesz az egyetlen, amikor a falka közepén egy farkas ugrás közben elesett, bukfencezett egyet, és rángatózott. Több percig tartott, míg a helikopterből végeztek vele. Katasztrófa volt. Kivezettem a farkasokat az erdőből, hogy lassan, egyenként leszedjék őket, hét lassú puskalövéssel. A helikopter bedőlt. Jó lett volna hinni benne, hogy abbahagyják az üldözést, de tudtam, hogy csak lordul egyet, hogy jobb szögből lőhessenek a falkára. A farkasok félelmükben nagyon szétszóródtak. Ahogy Sam és Shelby verekedni kezdett, gyakorlatilag minden előrehaladás megszűnt. Viszont nagyon közel jártak az erdőhöz. Ha elindultak volna, elrejtőzhettek volna benne. Csak szükségük volt néhány másodpercre, míg a helikopter nem rémisztgeti őket. De nem voltak másodperceink. És tudtam, hogy a falkától elmaradt Sam és Shelby lesz a következő. Még láttam magam előtt Beck halálát. Nem hagyhattam, hogy Sammel is megtörténjen. Nem is gondolkodtam. A messzire elém nyúló árnyékom nyúlt a nadrágom combzsebébe a fecskendőért. Leharaptam a védőkupakot a tűről, és magamba döftem. Nem értem rá gondolkodni. Nem értem rá nemesnek érezni a tetteimet. Csak gyors, szaggatott fájdalom rohant végig rajtam, aztán az adrenalin néma nyomása felgyorsította az átváltozást. Magam voltam a kín, aztán farkas voltam, és rohantam. Shelby. Öld meg Shelbyt! Mentsd meg Samet! Csak erre kellett emlékeznem, és a szavak máris kezdtek elhalványulni, amikor minden erőmmel Shelbyre vetettem magam. Csupa állkapocs és vicsorgás voltam. A fogaim a szeme köré martak, ahogy tanultam tőle. Megtekeredett és felém kapott, tudva, hogy ezúttal nem teszi zsebre, amit kap. Nem volt düh a támadásomban. Csak irgalmatlan elszántság. Ilyennek kellett volna lennie az előző verekedésnek is. Vérrel telt meg a szám, Shelby vérével és a saját vérző nyelvemből áradóval. El innen – löktem egy képet Sam felé. Grace mellett akartam tudni. Messze tőlem, a falkával, egy tömegként, ahelyett, hogy magányos, mozdulatlan célpont legyen.

Miért nem hagy már itt? EL INNEN! Nem tudtam ennél erősebben kérni. Volt módja a meggyőzésének, de az agyam már nem volt képes katalogizálni ezeket. Aztán Grace jelzett nekünk. A falka irányítatlanul szétszóródott, az erdő nagyon közel volt, de Sam nélkül elérhetetlen. A helikopter visszatért. Beck meghalt. Rémültek voltak. Sam. Őrá volt szükségük. Grace-nek volt rá szüksége. Nem akart magamra hagyni. Elengedtem Shelbyt, és minden erőmmel rávicsorogtam. Sam füle megrezzent, aztán eltűnt. Minden ízemben azt kívántam, bár vele mehetnék. Shelby megugrott, hogy kövesse, de lerántottam a lábáról. A földön, a sziklákon bukfenceztünk. Por ment a számba, szemembe. A nőstény magánkívül volt. Újra és újra ugyanazokat a képeket láttam, szinte agyonnyomtak a félelme, a féltékenysége, a haragja súlyával. Újra és újra ugyanazokat a képeket láttam. Őt, amint megöli Samet. Őt, amint megöli Grace-t. Őt, amint a falka élére hág a rangsorban. A torkába kapaszkodtam. Nem leltem örömömet a bosszúban. Shelby teste vergődött, de én kitartottam, mert muszáj volt.

Hetvenkettedik fejezet Grace A FALKA TELJESEN MEGZAVARODOTT. Először a farkasom képeket küldött nekem, és meglehetősen furcsa módon a velünk futó fiú is. Most egyikük sem volt velünk, és nekem muszáj volt a legjobb tudásom szerint összeterelni őket, de én nem ő voltam. Csak most tanultam meg, hogyan kell farkasnak lenni. Neki kellett összeszednie őket. De a saját nyomorúsága olyan hangosan zümmögött a fülemben, hogy nem hagyott helyet semmi másnak. Beck, Beck, Beck – hallottam, és mostanra valahogy megértettem, hogy így hívták az első farkast, aki elesett. A farkasom vissza akart menni Beck holttestéhez, de én már láttam a ké-

peket. A teste elpusztult, alig látszott már, hogy valaha élőlény volt. Elment. Az égen feketéllő, robajló gépezet fülsiketítő hanggal közeledett újra. Megfontolt ragadozó volt, nem sietett, hogy ránk rontson. Én magamon kívül próbáltam megértetni a farkasommal, hogy az irányításunk alatt összeállhat a falka, és megmenekülhet a fák fedezékében. Egész idő alatt a hozzám közelebbi farkasok körül futkostam, noszogattam őket, hogy mozogjanak a fák felé. Miközben a farkasom felém ügetett, az ő képei számomra érthetetlenek voltak. Százból egyet sikerült elcsípnem. Összekapcsolva egyiknek sem volt értelme. És mégis ott jött a szörnyeteg a fák fölött. A farkasomtól sürgető, széthullott gondolat érkezett: Cole. Shelby. És talán a gondolat erejétől, vagy talán a melengető napfénytől megéreztem az árnyékát annak, aki énbennem volt, és tudtam, kikre gondol. Hátranéztem, oldalirányban futva, hogy ne veszítsek a lendületemből. És valóban Cole-t és Shelbyt láttam lélegzetelállítóan kegyetlen csatában összekapaszkodva. Szinte túl messze voltak, hogy tisztán lássam, messze a lapos lejtő alján, amelyen futottunk. De semmi sem akadályozta a látásomat, amikor a fekete lény felüvöltött mögöttük a levegőben. Egy sor pukkanás hallatszott, a robajlásban szinte kivehetetlenül, és ekkor Shelby eleresztette Cole-t. Ő hátraiszkolt, amikor a nőstény céltalanul a levegőbe kapott. Mielőtt összeroskadt, felém fordult. Az arca vörös mocsok volt, vagy talán ahol az arca volt, ott volt a vöröslő mocsok. A helikopter alacsonyan robajlott. És egy másodperc múlva Cole is a földre zuhant.

Hetvenharmadik fejezet Isabel

VALAHOGY SOSEM HITTEM, hogy ez lesz belőle. Cole. A fehér farkas még rugdalózott az egyik elgyengült, hátsó lábával, de Cole – Cole mozdulatlanul feküdt ott, ahová esett. A szívem összeroppant a mellkasomban. Apám lövéseit apró porrobbanások jelezték távolabb a falka soraiban. Sam és Grace határozott, elnyúlt testtel, határozott iramban vágtatott a fák felé, amelyeket sosem érhettek el. A falka maradéka mögöttük haladt. Első gondolatom önző volt: Miért pont Cole? Miért az, aki érdekel? De aztán láttam, hogy a földön testek hevernek, hogy Cole csak egy a fél tucat elesett közül. És ő vetette bele magát, amikor látta, hogy Sam veszélyben van. Tudta, mi történhet… Késő. A helikopter meglódult, hogy kövessen egy elkóborolt állatot. A nap vad, vörös korong volt a látóhatár szegélyén, a fénye megcsillant a helikopterazonosító jelén. A gép ajtajai nyitva voltak, és a pilóta mögött két férfi ült a föld felé irányított fegyverrel, mindkét oldalon. Egyikük az apám volt. Bizonyosság ereszkedett rám. Nem tudtam… Nem menthettem meg Cole-t. De Samet és Grace-t még igen. Már majdnem az erdőben jártak. Nagyon-nagyon közel. Csak néhány pillanatra volt még szükségük. Az elkószált farkas meghalt. Nem tudtam, ki volt. A helikopter lassan került egyet, hogy újra irányba álljon. Hátranéztem Cole-ra. Nem is tudtam, mennyire reméltem, hogy él, amíg nem láttam, hogy nem mozdul. Nem láttam, hol találták el, de láttam, hogy körülötte minden csupa vér, és nagyon elnyúlva fekszik, nagyon kicsi, és nagyon-nagyon nem látszik híresnek. Legalább nem volt roncs, mint a többi farkas. Azt nem tudtam volna elviselni. Biztosan gyorsan vége volt. Azt mondtam magamnak, hogy így kellett lennie. Akadozott a lélegzetem. Nem tudtam arra gondolni. Nem tudtam arra gondolni, hogy meghalt. Mégis arra gondoltam.

És hirtelen nem érdekelt, hogy apám haragudni fog, hogy milliónyi gondot okozok, hogy minden apró kis lépés, amit egymás irányába tettünk, odalesz. Megállíthattam. És ahogy a helikopter visszafordult, lekormányoztam a dzsipet az útról, a gyomos földre, át az út menti töltésen. A dzsipet valószínűleg nem terepre tervezték, mert szökdécselt, és olyan hangokat adott, mint ami mindjárt darabjaira hullik, az alváz irányából pedig szökni vágyó pokoli lelkek hangja hallatszott, én meg azt hittem, eltöröm a tengelyt, ha ilyesmi előfordulhat egyáltalán. De a zörgés és a koccanások ellenére gyorsabb voltam a farkasoknál, és közéjük hajtottam, egyenest két falkatag közé, szétszórva őket, és magam elé kényszerítve. A lövöldözés azonnal abbamaradt. Hatalmas porfelhők szálltak fel mögöttem, és eltakarták előlem a helikoptert. Láttam, ahogy a farkasok Sam és Grace mögött beszökkennek az erdőbe, egyik a másik után. A szívem mintha felrobbanni készült volna. Leülepedett körülöttem a por. A helikopter fölöttem lebegett. Mély lélegzetet vettem, kinyitottam a napfénytetőt, és kibámultam rajta az ég felé. Még mindig por lebegett közöttünk, de a helikopter nyitott oldalából apám látott engem, tudtam. Még messze odafent is tudtam, milyen arcot vág. Sokk, félelem, szégyen egyszerre. Nem tudtam, mi fog történni. Sírni akartam, de csak bámultam felfelé, míg az utolsó farkas is eltűnt az erdőben. A mobilom felzizegett az ülésen mellettem. Apám SMS-t küldött. tűnj el onnan Visszaírtam. majd ha te is

Hetvennegyedik fejezet Sam CEREMÓNIA NÉLKÜL változtam újra emberré. Mintha nem lett volna csoda. Csak: a nap melege a hátamon, a forróság; a vérfarkas végigfutott változékony vénáimon, és aztán ott volt Sam, az ember. A pihenőnél voltam, Koenig pedig várt. Nem tett megjegyzést a pucérságomra, csak a kezembe adta a kocsijából kivett pólót és melegítőnadrágot. – Van egy nyomós kút ott hátul, ha meg akar mosdani – mondta, bár nem lehettem koszos. A bőr, amit viseltem, frissen volt vasalva. De azért megkerültem a házat, csodálva a lépteimet, a kezemet, a lassú, emberi szívverésemet. Amikor a víz kezdett előtörni a régi fémkútból, láttam, hogy a térdem és a tenyerem koszos lett, amikor átváltoztam. Lesúroltam a bőrömet, felvettem a ruhát, és ittam a kútból. Addigra a gondolataim visszatértek, vadul száguldoztak, és bizonytalan volt mind. Megcsináltam – elhoztam a falkát, visszaváltoztam önmagámmá, farkas voltam, és megtartottam magamat, ha nem is teljesen, de legalább a szívemet. Lehetetlennek tűnt, de itt voltam, álltam a nyaraló mellett, és a saját bőrömet viseltem. És aztán láttam Beck halálát, és a lélegzetem hullámzó, veszélyes tengeren hánykolódó hajóvá vált. Grace-re gondoltam, az erdőben, amikor mindketten farkasok voltunk. Micsoda érzés, hogy mellette futhattam, hogy megkaphattam, amiről évekig csak álmodtam, mielőtt rendesen, emberként megismertem volna őt. A farkasként együtt töltött órák pontosan olyanok voltak, amilyennek elképzeltem, nem állták el az utat a szavak. Egész teleket akartam így, de tudtam, hogy ismét arra ítéltettünk, hogy a hideg hónapokat külön töltsük. A boldogság a bordáim közé döfött szilánk volt. És Cole. Ő tette lehetségessé a lehetetlent. Behunytam a szememet.

Koenig a kút mellett talált rám. – Jól van? Lassan kinyitottam a szememet. – Hol vannak a többiek? – Az erdőben. Bólintottam. Valószínűleg keresnek egy helyet, ahol biztonságban érzik magukat, és lepihennek. Koenig karba tette a kezét. – Szép munka. Az erdő felé pillantottam. – Kösz. – Sam, tudom, hogy ezzel most nem akar foglalkozni, de vissza fognak jönni a holttestekért – mondta. – Ha szeretné el… – Grace hamarosan visszaváltozik – mondtam. – Szeretném megvárni őt. Az igazság az volt, hogy szükségem volt Grace-re. Nem tudtam viszszamenni oda nélküle. És ennél is jobban kellett látnom őt. Nem bízhattam a farkas emlékeimben, hogy meggyőzzenek, jól van, míg nem láttam a saját szememmel. Koenig nem erőltette. Bementünk a házba, ahol elővett egy újabb kupac ruhát, majd leterítette az ajtó előtt, kívül, akár egy áldozatot. Egy habszivacs pohárral jött vissza, benne kávéval, és közben a sajátját kortyolgatta. Borzalmas íze volt, de megittam, mert túl hálás voltam a kedvességéért, hogy visszautasítsam. Leültem új otthonunkban az egyik poros székre, a tenyerembe hajtottam a fejemet, néztem a padlót, és tallózgattam a farkas emlékeim között. Az utolsó dolog jutott eszembe, amit Cole mondott: Találkozunk odaát. Ekkor halk kopogás hallatszott, és Grace lépett be, egy kissé túlméretezett pólóban és melegítőben. Minden, amit mondani akartam – Elvesztettük Cole-t. Beck meghalt. Te élsz. –, elolvadt a nyelvemen. – Köszönöm – szólt Grace Koenighez. – A munkám az emberéletek megmentése – felelte Koenig. Ekkor Grace hozzám lépett, és szorosan megölelt, én pedig a vállába fúrtam az arcomat. Végül elhúzódott, és felsóhajtott: – Menjünk el értük!

Hetvenötödik fejezet Sam Az AZNAP REGGELI ÚTHOZ KÉPEST alig telt bele egy kis időbe odaérni a mezőre, ahol a helikopter rajtunk ütött. És ott feküdt Beck, szétroncsolt testtel. – Sam – szólalt meg Grace. A teste most olyan lapos és vékony volt, mintha semmi sem maradt volna benne. És talán így is volt. Talán a lövés mindent megsemmisített. De azok a részek, amelyeket maga után vonszolt, mielőtt meghalt… Eszembe jutott a madár, amit Shelby ölt meg a kocsibejárón. Sam. A szája elnyílt, a nyelve kilógott. Nem úgy, ahogy a kutyák lihegnek, hanem fura, természetellenes helyzetben. A nyelve láttán azt gondoltam, a test biztosan merev. Mint egy elütött kutya, tényleg, csak egy másik holttest. Sam mondj de a szeme valamit az ő szeme volt sam és olyan sok mindent akartam még mondani neki megijesztesz Jól leszek. Jól vagyok. Mintha egész végig tudtam volna, hogy meg fog halni. Hogy halott lesz. Hogy így találjuk meg a testét, összetörve, temetetlen, hogy eltávozik tőlem, és már sosem tudjuk rendbe hozni, ami elromlott. Nem fogok sírni, mert épp így kellett lennie. Elment, de már régen elment, és ez sem lesz más érzés, ez a teljes halál, ez az örökre szóló halál, ez a tavasz, a meleg időjárás reménye nélküli halál.

Semmit nem éreztem, mert nem volt mit érezni. Mintha ezerszer átéltem volna ezt a pillanatot, olyan sokszor, hogy már nem maradt bennem erő vagy érzelem, hogy hasson rám. Próbálgattam magamban: Beck meghalt, Beck meghalt, Beck meghalt, vártam a könnyeket, vártam, hogy érezzek, vártam valamit, A levegőnek tavaszillata volt, mégis télnek éreztem.

Grace SAM CSAK ÁLLT OTT RESZKETVE, a keze az oldala mellett, némán, és a lábunknál heverő testet nézte. Az arcán látott szörnyűségtől kicsordult a könnyem – Sam – kérleltem. – Kérlek! Sam így szólt: – Jól vagyok. És ekkor óvatosan leguggolt. Összegömbölyödött, a kezét a tarkójára kulcsolta, az arcát a térdéhez hajtotta, és olyan messze volt a sírástól, hogy nem tudtam, mit tegyek. Mellé guggoltam, és átöleltem. Rázkódott és rázkódott a teste, de száraz maradt a szeme. – Grace – suttogta, és abban az egy szóban hallottam a fájdalmát. A hajába túrt, újra és újra, a markába szorította és elengedte, szakadatlanul. – Grace, segíts! Segíts! De nem tudtam, mit tegyek.

Hetvenhatodik fejezet Grace KOENIG TELEFONJÁRÓL felhívtam Isabelt. Sam, Koenig meg én egy órán át gyalogoltunk a bozótban, számoltuk az elhullott farkasokat, és figyeltük, hogy Sam felismeri-e őket. Hét halott farkas volt addig, beleértve Becket. Shelby és Cole holttestét még nem találtuk meg. Sam néhány méternyire ácsorgott, az erdőbe bámult, a keze a tarkóján. Mint mindig, ez a gesztusa egyszerre volt Sam, de Beck is. Nem emlékeztem, hogy mondtam-e már neki. Nem tudtam, hogy ez most segítene, vagy fájna. – Isabel – mondtam. Isabel csak sóhajtott. – Tudom. Hogy érzed magad? Isabel hangja ismeretlen volt. Azt gondoltam, talán mert sírt. – Csak a szokásos. Életem hátralévő részére szobafogságban vagyok, ami kábé a jövő hétig fog tartani, mert addigra kinyírnak. Most a szobámban vagyok épp, mert belefáradtam az üvöltözésbe. Ez megmagyarázta a hangját. – Sajnálom. – Ne sajnáld! Kicsit későn értem oda, ugye? – Ne hibáztasd magad, Isabel! Tudom, hogy szereted magadat okolni, de semmivel sem tartozol a farkasoknak, és azért mégis ott voltál. Hosszú ideig nem szólt semmit, és azon gondolkodtam, vajon hitt-e nekem. Végül így szólt: – És elküldenek Kaliforniába, hogy lakjak a nagyinál, amíg ők eladják ezt a házat. – Micsoda? Olyan hangosan kérdeztem, hogy Sam homlokráncolva odanézett. Isabel hangjában egyáltalán nem volt érzelem.

– Ja. Leérettségizek, aztán felraknak egy gépre a cuccaimmal. Isabel Culpeper. Itt a nemesi vég. Behúzott farokkal visszasöprök Kaliforniába. Gondolod, hogy gyenge vagyok, amiért nem lépek le csak úgy egyszerűen? Most rajtam volt a sóhajtozás sora. – Ha megtarthatod a szüléidét, szerintem tartsd meg őket! A szüleid szeretnek téged, akkor is, ha apád egy seggfej. De ez nem azt jelenti, hogy azt akarom, hogy elmenj. – Isabel Kaliforniában? – Nem tudom elhinni. Biztosan nem gondolják meg magukat? Isabel gúnyolódott. Nyers hang volt, friss seb. – Mondd meg neki, hogy köszönöm – szólalt meg Sam. – Sam azt mondja, hogy mondjam meg, köszöni. Isabel felnevetett. Ha. Ha. Ha. – Hogy elhagyom az államot? – Hogy megmentetted az életünket. Egy pillanatig hallgattunk. A tó irányából madár kiáltott. Ha nem tudtam volna, hogy ma reggel itt jártam, nem is emlékeztem volna rá. Farkasként minden másnak tűnt ezen a helyen. – Nem mindenkiét – szólt Isabel. Nem tudtam, mit mondjak erre, mert igaz volt. Nem igazán az ő hibája volt, de ettől még nem mondhattam, hogy igaza van. Inkább így feleltem: – A mezőn vagyunk. Cole hol… ohm… hol… – Van egy töltés az út mellett – vágott közbe. – Ott vannak a kocsi nyomai. Pár méterrel a mögött. Mennem kell. Muszáj… A vonal elnémult. Felsóhajtottam, és eltettem a telefont. Továbbadtam az infót. Együtt elindultunk a leírt irányba, ahol megtaláltuk Shelby hulláját. Meglepően sértetlen volt, az arcát kivéve, amelyre rá sem tudtam nézni. Csupa vér volt. Szerettem volna részvétet érezni iránta, de csak arra tudtam gondolni, hogy: Miatta halt meg Cole. – Végleg elment – mondta Sam. – Farkasként halt meg. Szerintem ennek örülne. Shelby teste körül véres volt a fű, rákenődött, ráfröccsent, foltokban állt. Nem tudtam, milyen messze halt meg Cole. Ez az ő vére vajon?

Sam nyelt egyet, Shelbyre nézett, és tudtam, hogy ő képes volt átlátni a szörnyetegen. Én nem tudtam. Koenig motyogott valamit, hogy telefonálnia kell, és ott hagyott minket, adott egy kis helyet. Megérintettem Sam kezét. A lába csupa vér volt, mintha ő maga sérült volna meg. – Jól vagy? Megdörzsölte a karját; kezdett hideg lenni, ahogy a nap lement. – Nem gyűlöltem ezt, Grace. Nem kellett megmagyaráznia. Még emlékeztem rá, milyen örömmel töltött el, ahogy farkasként felém szökell, még ha nem is emlékeztem a nevére. Eszembe jutott, milyen volt vele képekkel beszélgetni, míg a falka élén haladt. Mind bíztak benne, ahogyan én is. – Mert te jobb voltál benne – mondtam halkan. Megrázta a fejét. – Mert tudtam, hogy nem tart örökké. Megérintettem a haját, ő pedig lehajolt, hogy megcsókoljon, halkan, akár egy titok. A mellkasára hajtottam a fejemet, és ott álltunk kerten, hidegtől rohamozva. Hosszú percek után Sam hátralépett, és az erdőre pillantott. Egy pillanatig azt hittem, hallgatózik, de persze a Boundary-erdőben most nem üvöltöttek farkasok. – Ez az egyik utolsó vers, amit Ulrik megtanított – mondta. „endlich entschloss sich niemand und niemand klopfte und niemand sprang auf und niemand öffnete und da stand niemand und niemand trat ein und niemand sprach: willkomm und niemand antwortete: endlich.” – Mit jelent? – kérdeztem. Először nem hittem, hogy Sam válaszolni fog. Hunyorgott az esti napfényben, és az erdőt figyelte, amelybe egy örökkévalósággal azelőtt

menekültünk, majd az erdőre nézett, ahol egy örökkévalósággal azelőtt éltünk. Teljesen más ember volt most, mint az a fiú, akivel először találkoztam, aki a hátsó lépcsőnkön vérzett. Az a Sam szégyenlős volt, naiv, gyengéd, elveszett a dalaiban és a szavaiban, én pedig mindig szerettem azt a Samet. De ez jó volt, ez a változás. Az a Sam ezt nem élte volna túl. Ami azt illeti, az a Grace sem, aki akkor voltam. Sam a Boundary-erdőt figyelve szavalta: „és végül senki sem dönt és senki nem kopog be és senki sem ugrik fel és senki sem nyit ajtót és senki sem áll ott és senki sem lép be és senki sem mondja: eljöttél hát és senki sem feleli: végre” Esti árnyékaink magasak voltak, akár a fák, és semmi sem állta útjukat. Mintha egy másik bolygón lettünk volna itt ezen a gyomos mezőn, a sekély vízfolyások hirtelen narancssárgán és rózsaszínen fénylettek, pontosan úgy, ahogy a naplemente. Nem tudtam, hol kereshetnénk Cole testét. Nem volt nyoma, csak a vér, amely a fűszálakra tapadt, és megállt a mélyedésekben. – Talán bevonszolta magát az erdőbe – mondta Sam színtelen hangon. – Az ösztön azt súgja neki, hogy bújjon el, még ha haldoklik is. Felgyorsult a szívem. – Gondolod, hogy… – Túl sok itt a vér – felelte Sam. Nem nézett rám. – Nézd meg! Emlékszel, hogy még egy egyszerű nyaklövésből sem tudtam felépülni egyedül? Ő sem tudja meggyógyítani magát. Csak remélem… Csak remélem, hogy nem félt, amikor meghalt. Nem mondtam ki, amire gondoltam. Hogy mind félünk. Együtt fésültük át az erdő szélét. Még sötétedés után is kerestük, mert mindketten tudtuk, hogy a szaglásunk többet segít, mint a látásunk.

De nem leltük semmi nyomát. Cole St. Clair végül azt tette, amihez legjobban értett. Eltűnt.

Hetvenhetedik fejezet Isabel AMIKOR BEKÖLTÖZTÜNK ebbe a házba, a zongoraszoba volt az egyetlen, amit szerettem. Utáltam, hogy elköltöztünk Kaliforniából egy olyan államba, ami egyenlő távolságra van mindkét óceántól, amellyel a földrész szolgálni tudott. Utáltam a ház öreg, penészes szagát, és az ijesztő erdőt körülötte. Utáltam, hogy a dühös bátyám ettől még dühösebb lett. Utáltam, hogy a szobám falai lejtősek voltak, utáltam, hogy recsegett a lépcső, és hiába volt tele a konyha drága készülékekkel, megjelentek a hangyák. De a zongoraszobát szerettem. Kerek helyiség volt, ablakok és falrészek váltakoztak rajta fele-fele arányban, és a rövid falrészeket mély burgundi színűre festették. Nem volt más a szobában, csak a zongora, három szék és a ház egyéb világítótesteihez képest elképesztő módon nem csicsás csillár. Nem zongoráztam, de szerettem azért leülni a zongoraszékre, háttal a zongorának, és kinézni az ablakon az erdőre. Bentről, biztonságos távolból nem látszott ijesztőnek. Lehettek odakint szörnyek, de semmi sem versenyezhetett a húszméteres udvarral, a két centi vastag üveggel és egy Steinway zongorával. A legjobb módja a természet felfedezésének – gondoltam. Még mindig voltak napok, amikor úgy gondoltam, hogy így a legjobb szembenézni vele. Aznap este leóvakodtam a szobámból, kerülve a szüleimet, akik fojtott hangon beszélgettek a könyvtárban, és besurrantam a zongoraszobába. Becsuktam az ajtót, hogy ne jusson ki semmilyen zaj, és törökülésben leültem a zongoraszékre. Éjszaka volt, így semmi látnivaló nem akadt az ablak túloldalán a hátsó ajtó feletti lámpa fénykörén kívül. De nem igazán számított, hogy láttam-e a fákat. Már nem voltak közöttük szörnyek.

Összefogtam magamon a kapucnis pulcsit, és felhúztam a lábamat. Oldalt ültem a zongoraszéken. Mintha Minnesotában mindig is hideg lett volna. Folyton a nyarat vártam, de úgy tűnt, sosem ér ide. Kalifornia abban a pillanatban nem tűnt olyan rossz ötletnek. El akartam ásni magamat a homokba, és hibernálódni, míg nem érzem ilyen üresnek magam. Amikor megcsörrent a mobilom, összerezzentem, és a zongora billentyűzetébe vertem a könyökömet, ami halk, fájdalmas döndülést hallatott. Nem vettem észre, hogy a zsebemben van a telefon. Elővettem, és a kijelzőn Sam mobilszámát láttam. Tényleg nem volt kedvem annak az Isabelnek lenni, akit megszoktak. Miért nem tudnak egy éjszakára békén hagyni? A fülemhez emeltem a telefont. – Mi van? Semmit nem hallottam a vonal másik végéről. Ránéztem a kijelzőre, hogy van-e térerő. – Mi van? Halló! Van ott valaki? – Da. Nem maradt egyetlen csont sem a testemben. Lecsúsztam a zongoraszékről, próbáltam a fülemnél tartani a telefont, próbáltam megtartani a fejemet, mert az izmaim totál alkalmatlannak tűntek a feladatra. A szívem olyan fájdalmasan kalapált a fülemben, hogy beletelt egy másodpercbe, míg rájöttem, hogy ha mondott még valamit, azt nem hallottam tőle. – Te? – vicsorogtam, mert mást nem tudtam kigondolni. Biztos voltam benne, hogy a mondat többi része majd jön. – Halálra rémisztettél! Ekkor felnevetett, ahogy a rendelőben hallottam nevetni, én pedig sírva fakadtam. – Most már van bennem és Ringoban valami közös – mondta Cole. – Apád rálőtt mindkettőnkre. Hányan mondhatják el ezt magukról? A torkodon akadt valami? Arra gondoltam, hogy feltápászkodom a padlóról, de a lábam még mindig ingatag volt. – Ja. Ja, a torkomon, Cole. – Elfelejtettem mondani, hogy ki hív. – Hol voltál?

Cole elutasítóan felmordult. – – Az erdőben. Újranövesztettem a búskomorságomat, vagy mi. És a combom egy részét. Nem biztos, hogy működnek még a nemesebb részeim. Nem bánnám, ha átjönnél, és benéznél a motorháztető alá. – Cole – mondtam. – El kell mondanom neked valamit. – Láttam – felelte. – Tudom, mit csináltál. – Sajnálom. Hallgatott. – Tudom. – Sam és Grace tudja, hogy életben vagy? – Velük majd később ejtem meg az örömteli találkozást – felelte. – Először téged kellett felhívnom. Megengedtem magamnak, hogy egy pillanatig sütkérezzem az utolsó mondatában. Memorizáltam, hogy később újra meg újra lejátszhassam magamnak. – A szüleim visszaküldenek Kaliforniába azért, amit csináltam. – Nem tudtam, hogyan máshogy mondhattam volna, mint hogy egyszerűen kimondom. Cole nem válaszolt. – Jártam Kaliforniában – mondta végül. – Elég varázslatos hely. Száraz hőség, tűzhangyák, szürke, külföldi kocsik nagy motorokkal. Elképzellek egy mutatós kaktusz mellett. Ínycsiklandóan festesz. – Mondtam Grace-nek, hogy nem akarok menni. – Hazudós. Te kaliforniai lány vagy – mondta. – Itt csak űrhajós voltál. Megleptem magamat egy nevetéssel. – Min nevetsz? – Csak azon, hogy már, mondjuk, úgy tizennégy másodperce ismersz, és abból hétben smároltunk, de még így is többet tudsz rólam, mint az összes barátom együttvéve ezen a hülye helyen – mondtam. Cole ezen eltöprengett. – Nos, eszméletlen jó emberismerő vagyok. A puszta gondolat, ahogy Beck házában ül, a kezében Sam mobiljával, és él, megmosolyogtatott, aztán még jobban mosolyogtam, végül elnevettem magam, és nem tudtam abbahagyni. A szüleim akár haragudhattak is rám életem hátralévő részében.

– Cole – mondtam. – Ne veszítsd el ezt a számot!

Hetvennyolcadik fejezet Grace EMLÉKSZEM, ahogy feküdtem a hóban, kicsi, piros folt, körülöttem farkasok – Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdeztem Samtől. Október volt, a hideg levegő lehántotta a fák zöld leveleit, vörösre és barnára festette a bozótot. Egy kis tisztáson álltunk. Olyan kicsi volt, hogy ha középen megálltam, és kinyújtottam a karomat, az egyik tenyeremmel meg tudtam érinteni egy nyírfa törzsét, a másik pedig súrolta egy fenyő ágait, és meg is tettem. Sam hangjában bizonyosság csengett. – Igen, ez az. Persze akkor kisebb voltam, és havas volt a táj – minden nagyobbnak tűnik a hóban. A farkasok ide vonszoltak a hintától, leszorítottak, és maguk közé valóvá tettek. Nagyon közel jártam a halálhoz. Lassan körbefordultam, vártam a felismerésre, egy emlékvillanásra, valamire, ami azt sugallja, tényleg ez az a hely. De az erdő hétköznapi erdő maradt körülöttem, és a tisztás hétköznapi tisztás volt. Ha egyedül sétáltam volna, valószínűleg egy vagy két lépéssel átszeltem volna, észre sem véve, hogy ez egy tisztás. Sam a hullott leveleket és a páfrányt sikálta a cipője talpával. – Szóval, a szüleid azt hiszik, hogy… Svájcban vagy? – Norvégiában – javítottam ki. – Rachel tényleg oda megy, nekem pedig vele kellene lennem. – Gondolod, hogy elhitték? – Nem igazán van okuk rá, hogy ne higgyék. Kiderült, hogy Rachel nagyon jó a megtévesztésben. – Aggasztó – mondta Sam, bár láthatólag nem aggódott. – Igen – értettem egyet vele. Amit nem mondtam el, de mindketten tudtunk, hogy nem fontos, hisznek-e nekem. Tizennyolc éves lettem, a nyáron megszereztem az

érettségit, ahogy megígértem nekik, ők pedig rendesen viselkedtek Sammel, és hagyták, hogy vele töltsem a napokat és az éjszakákat, ahogy megígérték. Most pedig mehettem főiskolára, vagy elköltözhettem, ahogy csak akartam. A táskámat már bepakoltam, Sam kocsijának csomagtartójában volt, a szüleim kocsibejáróján. Minden, amire szükségem volt, hogy elköltözzek. Egyetlen gondom a tél volt. Éreztem, ahogy mozgolódik a végtagjaimban, csomókba gyűlt a gyomromban, arra csábított, hogy farkassá változzam. Nem lesz főiskola, nem lesz költözés, még Norvégia sem, míg nem vagyok biztos benne, hogy ember tudok maradni. Figyeltem, ahogy Sam leguggol, és az erdő talaján kotorászik a levelek között. Valami megragadta a figyelmét, miközben matatott. – Emlékszel a mozaikra Isabeléknél? – kérdeztem. Sam megtalálta, amit keresett, egy élénksárga, szív alakú levelet. Felegyenesedett, és megpörgette a falevelet a hosszú száron. – Vajon mi lesz vele most, hogy kiürül a ház? Egy ideig mindketten hallgattunk, álltunk egymás mellett a kis tisztáson, körülöttünk a Boundary-erdő ismerős érzésével. A fáknak itt semmihez sem hasonló illata volt, fafüsttel és a tó felől érkező szellő illatával keveredett. A falevelek egymás között suttogtak, ami kicsit más volt, mint a félsziget faleveleinek hangja. Ezek között az ágak között emlékek voltak, a hideg éjszakában vörösen haldokoltak, ahogy a többi fa nem tudott. Feltételeztem, hogy egy nap majd az az erdő lesz az otthon, ez pedig az idegen hely. – Biztosan ezt akarod csinálni? – kérdezte halkan Sam. Az agyhártyagyulladással fertőzött vérre gondolt a fecskendőben, amely a nyaralóban várt rám. Ugyanaz a majdnem-gyógymód, ami segített Samnek, és megölte Jacket. Ha Cole elmélete helyes volt, és én farkasként küzdöttem meg az agyhártyagyulladással, az lassan legyőzte bennem a vérfarkast, és örökre emberré tett. Ha Cole tévedett, és Sam túlélése is bizonytalan volt, akkor elsöprő esélyekkel néztem szembe. – Megbízom Cole-ban – feleltem. Cole nagyon erős volt, nagyobb ember, mint amikor először találkoztunk. Sam azt mondta, örül, hogy Cole jóra használja a képességeit a rossz helyett. Én pedig örültem,

hogy a nyaraló az ő vára lett. – Minden másban, amit kiagyalt, igaza volt. A veszteség kicsit fájt, mert voltak napok, amikor szerettem farkas lenni. Szerettem, hogy ismerem az erdőt, hogy a része vagyok. Szerettem a szabadságát. De nagyobb részt gyűlöltem a feledést, a zavarodottságot, a tudni akarás fájdalmát, amikor képtelen vagyok többet tudni. Annak ellenére, hogy szerettem farkas lenni, jobban szerettem Grace lenni. – Mihez kezdesz, míg nem leszek itt? – kérdeztem. Sam válasz nélkül megfogta a bal kezemet, én pedig hagytam. A gyűrűsujjam köré tekerte a falevél szárát, mint egy élénksárga pántot. Megcsodáltuk. – Hiányozni fogsz – mondta. Elengedte a falevelet, az pedig a talajra lebegett kettőnk között. Nem mondta, hogy fél, Cole-nak nincs igaza, bár én tudtam, hogy így van. Megfordultam, hogy lássam a szüleim házát. A fákon át nem látszott, talán, majd ha tél lesz, de egyelőre elbújt az őszi levelek között. Behunytam a szememet, és még egyszer utoljára magamba szívtam a fák illatát. Ez volt a búcsú. – Grace – szólalt meg Sam, én pedig kinyitottam a szememet. A kezét nyújtotta. VÉGE

A szerző utószava KICSIT FURA BÚCSÚT INTENI egy világnak, amelyben majdnem négy évig éltem, egy sorozatnak, amely teljesen megváltoztatta az életemet, de eljött az idő. Most, hogy a végére értem, gondolom, ideje mondani valamit a történet azon részéről, amely a könyvek lapjain kívül létezik. Először is a farkasokról. Próbáltam hű maradni a valódi farkasok viselkedéséhez a sorozatban (bár azt nem javaslom, hogy bárki is megcsókolja őket). Azoknak az olvasóknak, akik szeretnének többet tudni a farkasok viselkedéséről, ajánlom az Élet a farkasokkal című dokumentumfilmet. Ulrik, Paul és

Salem szerepe alapvető egy farkas falkában: a békéltető, az alfa és az ómega. A falka kapcsolatrendszere elképesztő dolog. Az is igaz, hogy a farkasok helye a világunkban erősen vitatott. A vadászat, amelyet Tom Culpeper segített elő, valódi, az Egyesült Államok nyugati részén és Kanadában történt vadászatokon alapszik, amelyek során a telepesek és a farkasok megpróbáltak egyensúlyt teremteni. Tény, hogy a farkasok szép, de erős ragadozók, az emberek pedig a saját territóriumuk és a saját megélhetésük féltékeny őrzői, így sok farkas végzi vadászpuska lövése által, vagy egy helikopter árnyékában, mielőtt ez megtörténik. Másodszor Mercy Falls, Minnesota. Sok olvasóm jelezte, hogy lehetetlen megtalálni a térképen. Elnézést kérek. A Shiver – Borzongás eredetileg Ely-ban, Minnesota államban játszódott, létező helyen, aztán Bishop városában, szintén Minnesotában, amely nem létezik, végül pedig Mercy Fallsban. A fejemben Mercy Falls közel van Ely-hoz és a Boundary-tavakhoz. A fejemen kívül semmihez sincs közel, és nem is létezik. Minnesotában arrafelé nagyon is valódi szürkefarkas-populáció él. Más létező helyszínek is vannak a könyvekben, beleértve az édességboltot (amely a virginiai Williamsburgben működő Wythe Candyn alapul), a Ferde Polc könyvesboltot (amely a szintén Virginiában, Fredericksburgben működő Riverby Books könyvesbolton alapszik) és Ben Horgászboltját (amelynek az izzadékony tulajdonos személyiségi jogainak védelmében nem fogom felfedni a valódi helyét). Harmadszor az emberek. A szereplők némelyike nagyjából valódi személyekhez hasonlít. A hangmérnök, Demetra, létező személy, bár a való életben nincs nagy orra, és nem is nő. Grace szülei is valódiak, de nem az én szüleim. És Ulrik is élő ember, bár nem vérfarkas. Negyedszer a költészet. Sam kedvenceként Rilke a legfontosabb, de a kötetekben szerepel még Mandelstam, Roethke, Yeats és más német költők. Még ha az olvasó egy nehezen meggyőzhető, költészetellenes ember is, mint jómagam, akkor is javaslom, hogy olvassa el Stephen Mitchell gyönyörű Rilke-fordításait és a German Poetry in Transition 1945-1990 (Átalaku-

ló német költészet 1945-1990) című kötetet Charlotte Melin szerkesztésében. És végül: a szerelem. Sok-sok olvasóm kérdezett sóvárogva Sam és Grace kapcsolatának természetéről, és biztosíthatok mindenkit, hogy az ilyesmi teljesen valódi. A kölcsönös, tiszteletteljes, tartós szerelem tökéletesen fenntartható, míg az ember megesküszik rá, hogy nem éri be kevesebbel. Ez hát a búcsú Mercy Fallstól. Ideje új, feltérképezetlen világokra lelni.

Köszönetnyilvánítás Lehetetlen mindenkinek köszönetét mondani, aki közreműködött a sorozat életre hívásában, így a kimaradtakat biztosítom, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Meg kell köszönnöm a Scholastic Kiadónak, hogy támogatta a sorozatot, és nagyon elnéző volt a szeszélyeimmel kapcsolatban. Különösen köszönöm David Levithannak, a szerkesztőmnek, hogy nem küldött utánam vasvillás parasztokat, miután kihajítottam az egészet; a mindig mosolygó Rachel Counnak és a többi marketingesnek dörzsöltségükért; Tracy van Straatennek, Becky Amseinek és Samantha Grefe-nek a sütiért, a józan észért és a mosdószünetekért; Stephanie Andersonnak és a produkciós csapatnak, akik segítettek okosabbnak látszani, mint valójában vagyok; Christopher Stengelnek a folyamatos, hibátlan dizájnért; a hihetetlen külföldi jogok csapatában Rachel Horowitznak, Janelle DeLuise-nak, Lisa Mattinglynek és Maren Monitellónak – nem könnyű megoldani, hogy otthon érezzem magam 5000 kilométerre az otthonomtól, de nekik minden alkalommal sikerült. És ami a nem Scholastic Kiadós köszöneteket illeti, néhány embernek. Laura Rennertnek, az ügynökömnek, akinek a hangja a telefonban mindig olyan, mintha hazatért volna a józan ész. Brenna Yovanoffnak, amiért kiállt a sebesült gazella mellett, holott minden ellene szólt.

A Loewe csapatának – Jeanette Hammerschmidtnek, Judith Schwemmleinnek és Marion Perkónak – hogy megmentettek az utolsó utáni pillanatban. Több sütivel jövök nektek, csajok, mint amit egy utasszállító repülőgép fedélzeti csomagtárolójába be lehet gyömöszölni. Carrie Ryannek és Natalie Parkernek, hogy nagyon gyorsan olvastak, és felváltva paskolgatták a kézfejemet és csaptak a kezemre, mikor mi kellett. Köszönöm a szüleimnek és a testvéreimnek, hogy tudták, mikor jelenti a „Hagyjál, dolgozom!” azt, hogy „Vigyázz a gyerekre, légy szíves!”, és mikor jelenti azt, hogy „Ments meg, és vigyél el burritózni!” Főleg Kate-nek – tudod, hogy én vagyok az olvasó, akinek írok. Tessa, te is olyasmihez mentél férjhez, mint én, ami nem küld ajándékot a házassági évfordulóra. Ezt sosem fogom elfelejteni. Köszönöm Ednek, aki teát főzött, és hagyott aludni az egész éjszakai munka után, és mellettem szenvedett meg izzadt. Tudod, hogy az egészről te tehetsz, mert mi másért írtam volna szerelmi történetet, ha nem miattad? És végül köszönöm Iannak. Soha nem fogod elolvasni, de ettől még elmondom. Köszönöm, hogy emlékeztetsz.

Szerzőről MAGGIE STIEFVATER a Lament: The Faerie Queen’s Deception (Panasz: A Tündérkirálynő tévedése) és a folytatás, Ballad: The Gathering of Faerie (Ballada: A tündérek gyűlése) szerzője. Cynthia Leitich Smith, a Tantalize (Kínok) szerzője Maggie írását „muzikális, varázslatos és sugárzó románcnak, éles elmék és költői szívek lefoglalására tökéletesen alkalmas műnek” nevezte. Maggie Virginiában él férjével és két gyermekükkel. Honlapját a www.maggiestiefvater.com címen látogathatja meg.