Eckart Conze - Norbert Frei - Peter Hayes - Moshe Zimmermann
A Hivatal és a múlt – német diplomaták a Harmadik Birodalomban és a Német Szövetségi Köztársaságban1 Magyarország 1942 ősze óta a Wilhelmstraße egy alkalmat sem szalasztott el, hogy Magyarországot és a többi tengelyszövetségest meggyőzze a zsidóellenes rendelkezések szükségességéről. Ezek a meggyőző-kampányok a Hivatal saját szerepéről kialakított új felfogásához tartoztak. 1942 októberében Luther államtitkár-helyettes a budapesti követséget azzal bízta meg, hogy magyarázzák el a magyar kormánynak, hogy nem »német, hanem egész Európára kiterjedő érdek« a zsidók elüldözése, és hogy »azok a nagy erőfeszítések, amelyeket Németország ezen a téren véghezvisz, és amelyekért a világ előtt felel, illuzórikusak[ká válnának], ha Európa egyes területein a zsidók a velünk harcoló világzsidósággal kapcsolatban továbbra is az intellektuális és gazdasági befolyásolás lehetőségeivel bírnának«. 2 Ezeket a fáradozásokat azonban csak részben koronázta siker. A kormány hajlandó volt a magyar zsidókat gazdaságilag kihasználni, szakmailag diszkriminálni, az annektált vagy meghódított területeken élő zsidókat meggyilkolni. De mindezen hajlandósága ellenére, a budapesti kormány újra meg újra elutasította azt a német követelést, hogy a hazai zsidóságot Lengyelországba deportálják. 3 Miután Horthy Miklós kormányzó 1944. március 15-én Hitler által arra kényszerült, hogy kollaboráns kormányt állítson fel, Dietrich von Jagow követet Edmund Veesenmayer váltotta le. Veesenmayer ideiglenes ügyvivője (chargé d’affaires) és helyettese a követségi tanácsos Gerhart Feine volt. A külföldi zsidók ügyében a második titkár Adolf Hezinger, később a második titkár Theodor Horst Grell volt illetékes. Tekintettel magyar zsidókkal való bánásmódra, elrendelték, hogy »az SS és a rendőrség Magyarországon német erők [által] végrehajtandó feladataihoz, különösen a zsidókérdés területének rendőrségi feladataihoz, a birodalmi megbízott (ném. Reichsbevollmächtigter) stábját egy magasabb SS- és rendőri vezető egészíti ki, aki politikai utasítások szerint cselekszik.«4 A Külügyminisztérium (ném. Auswärtiges Amt, AA) és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (ném. Reichssicherheitshauptamt, RSHA) önállósága ezzel végérvényesen elmosódott. Ribbentrop éppen ezért tartott attól, hogy a biztonságiak meg fognak azzal próbálkozni, hogy »beleártsák magukat a birodalmi megbízott feladataiba és jogaiba« és arra figyelmeztette Veesenmayert, tegyen meg mindent annak érdekében, »hogy ez ne történjen meg«. Ribbentrop gyanúja odáig terjedt, hogy azzal bízta 1
in Eckart Conze - Norbert Frei - Peter Hayes - Moshe Zimmermann: DAS AMT UND DIE VERGANGENHEIT – DEUTSCHE DIPLOMATEN IM DRITTEN REICH UND IN DER BUNDESREPUBLIK [A Hivatal és a múlt – német diplomaták a Harmadik Birodalomban és a Német Szövetségi Köztársaságban]. Karl Blessing Verlag, München, 2010., pp. 260 – 267. 2 YV, TR 3/1242: Luther a budapesti követséghez, 1942. 10. 14. Lsd. még: United Restitution Organization (1959), pp. 95-96., Luther előadásjegyzete, 1942. 10. 9.; uo., Himmler Ribbentrophoz, 1942. 11. 30., pp. 119-220.; Luther jegyzete, 1943. 1. 16., pp. 124-125. 3 Gerlach/Aly (2002), pp. 37-90. 4 YV, 051/117, Hitler Veesenmayernek adott teljhatalma, 1944. 3. 19.; v.ö. United Restitution Organization (1959), pp. 164-165.
meg Veesenmayert, tudja meg, hogy a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnöke, Kaltenbrunner, budapesti látogatása során személyesen foglalkozott-e a zsidókérdés szabályozásával.5 Az SS-Brigadenführer Edmund Veesenmayer 1944-es magyarországi birodalmi megbízottá való kinevezéséig a Külügyminisztériumban nem rendelkezett semmilyen hivatalos címmel. Közvetlenül a háború kitörése után szolgálatából kifolyólag, csak speciális bevetések keretében, a birodalmi külügyminiszter különleges megbízottjaként dolgozott. De Veesenmayer éppen e minőségében volt a Külügyminisztérium legbefolyásosabb képviselője, például, amikor arról volt szó, hogy egy tervezett német támadás előkészítése során az ellenséges államokat szubverzív tevékenységgel gyengítsék vagy az – elsősorban zsidók ellen irányuló – megszállási politikát az elfoglalt országokban szigorítsák. Veesenmayer külügyminisztériumi mentorával, Wilhelm Kepplerrel együtt már Ausztria »Anschlussának« előkészítésénél tevékennyé vált.6 A Szlovák Köztársaság, mint a Harmadik Birodalom vazallus államának megalapítása is meghatározóan Veesenmayer részvételével zajlott le.7 Ribbentrop aztán röviddel a háború kitörése előtt Veesenmayert »információs céllal« 1939 forró hangulatába, Danzigba küldte. Albert Forster Gauleiter és a Külügyminisztérium között összekötőként az volt a megbízása, hogy a hónapok óta dagadó vámhivatalnoki vitában túlzott követelésekkel a lengyel oldalt olyan ellenlépések megtételére vegye rá, amelyek propagandisztikus módon háborús okként kihasználhatóvá válnak.8 A tárgyalások a terveknek megfelelően augusztus 25-én valóban kudarcot vallottak, ám anélkül, hogy Lengyelország meggondolatlan lépések megtételére ragadtatta volna el magát. Ettől függetlenül Veesenmayer a bevetéséért megkapta a Danzig-kereszt II. fokozatát.9 A Wilhelmstraße újonnan alapított propagandaosztályáról egy rövid közjáték után Veesenmayert ismét a külszolgálat hívta el. 1940 elején Manfred von Killinger SSObergruppenführert felderítőutakra kísérte Kelet- és Délkelet-Európába, amelyeken olyan benyomásokat gyűjtött, amelyek e térségbeli későbbi tevékenysége szempontjából hasznosnak bizonyulnak. 1941 tavaszának jugoszláv katonai puccsa után Veesenmayer Ribbentrop különleges megbízottjaként az usztasák által irányított Független Horvát Állam létrehozásában meghatározó szerepet játszott.10 Amikor Szerbiában közvetlenül a Szovjetunió német megtámadása után kitört a kommunista felkelés, Veesenmayert Felix Benzler, katonai parancsnok külügyminisztériumi megbízottjának politikai tanácsadójaként Belgrádba küldték. A zágrábi nacionalista kollaboráns kormány beiktatása javarészt Veesenmayertől eredt. Mint a Külügyminisztérium más képviselői a balkáni térségben, Franciaországban, Németalföldön és Belgiumban, Veesenmayer elszánt ellenzője volt a megkülönböztetés nélkül alkalmazott megtorlásoknak, mivel meggyőződése szerint ezek csak a felkelő mozgalmak elszaporodásához vezettek. Ehelyett az erőszak a helyi zsidók ellen való terelését támogatta, ami 1942 januárjában meghozta számára az SS-Oberführerré való kinevezést.11
5
YV, TR 3/1224 (PAAA, R 29794), Ritter Veesenmayerhoz, 1944. 3. 31. Matic (2002), pp. 33-59. 7 U.o. pp. 61-79. 8 ADAP, D VII, Nr. 172: Veesenmayer Weizsäckerhez, 1939. 8. 22; Nr. 173: Veesenmayer Weizsäckerhez, 1939. 8. 22.; Matic (2002), pp. 85-86. 9 : Matic (2002), pp. 88-90. 10 U.o. pp. 91-156. 11 U.o. pp. 157-171. 6
Jó egy évvel később Veesenmayert ismét egy válságos helyre küldték, amikor is Ribbentrop megbízásából titkos tárgyalások után kutatott Magyarország és Szlovákia között. Magyarország és Szlovákia a horizonton kirajzolódó vereség láttán azzal a gondolattal játszott, hogy közösen ugranak ki a »tengelyből«. Míg Veesenmayer Szerbiában a zsidók megsemmisítését azért is támogatta, mert a túszok lelövetésének zsidókra való korlátozása a nacionalista ellenállási mozgalom további megerősödése ellen hatott, addig hasonló bratislavai és budapesti fellépése az ottani kormányok lakmusztesztjeként hivatott szolgálni, és ezeket a kormányokat a tettestársságon keresztül ismét erősebben a Birodalomhoz hivatott kötni. A Külügyminisztérium képviselői közül Veesenmayerben egyedülálló módon kapcsolódott össze az embert megvető ideológia, valamint a jéghideg pragmatizmus. Ez a kombináció Hitlerre is benyomással bírt, és ez a német csapatok Magyarországra történő bevonulása után 1944. március 19-én Veesenmayer a Külügyminisztérium budapesti birodalmi megbízottjának kinevezéséhez vezetett. Ezzel párhuzamosan SS-rangját Oberführerről Brigadeführerre emelték. Ezzel a személyi döntéssel Ribbentrop érvényre juttatta magát Himmlerrel és Bormannal szemben, akik elutasították Veesenmayert, és ez által az SS-t Magyarországon a második helyre rendelték. Veesenmayer addigi politikáját folytatva kérlelhetetlen módon járt el a magyar zsidókkal és a Harmadik Birodalom potenciális ellenségeivel. Munkaerőként kényszerrel hurcoltatott el embereket, és az ország gazdasági kizsákmányolását forszírozta. 1944 márciusában az »Endlösung« végső karaktere nem volt többé titok. Mégis, a megsemmisítő apparátust Magyarországon is teljes erővel indították be – és mindezt a küszöbönálló német vereség tudatában, valamint a Külügyminisztérium döntő részvétele mellett tették. A magyarországi zsidóellenes akciót gyorsan és hatásosan kellett végrehajtani. Március 19-én Budapestre érkezett egy előbb Kaltenbrunner, majd Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló bevetési kommandó (ném. Einsatzkommando), és Veesenmayert utasították, hogy beszámolóit a Külügyminisztérium Karl Ritter nagykövet vezetése alatt álló salzburgi különleges stábján keresztül a Birodalmi Külügyminiszternek küldje meg. 12 Számtalan beszámolójából kiderül, hogy Veesenmayer még a legapróbb részletbe is mennyire be volt vonva, és hogy az intézkedéseket milyen szenvedéllyel követte. Újra meg újra jobbító szándékú javaslatokat tett. 1944 április elején beszámolt a budapesti lakosság reakciójáról a bombatámadásokkal és azokkal a röplapokkal kapcsolatban, amelyeken »minden megölt magyarért 100 zsidó életét követelték«. Veesenmayer ezt a kezdeményezést »a gyakorlatban nem« tartotta »keresztülvihetőnek, mivel akkor legalább 30.000-40.000 zsidót kellene lelőnünk«, bár az intézkedést, mint »elrettentő hatású propagandalehetőséget« támogatta. Ő maga »nem habozik, a következő támadásnál minden egyes megölt magyarért tíz hozzá illő zsidót lelövetni«.13 Veesenmayer ezen kívül részt vett a zsidódeportálás szervezésében és április közepén a Külügyminisztériumtól a tekintetben »azonnali eligazítást« kért, hogy az 5.000 deportált zsidót munkavégzés céljából Németországba hova irányítsa.14 Éppen a magyar példa mutatja meg a legnyilvánvalóbban, hogy a Külügyminisztérium és tisztviselői mind helyben, mind a köz-
V.ö. Weitkamp (2008), pp. 290-291. YV, TR 3/380, Veesenmayer Ritterhez, 1944. április 5. 14 YV, TR 3/675 (PAAA, R 29794), Veesenmayer Ritterhez, 1944. április 15. 12 13
pontban a zsidók meggyilkolásának majd’ korlátlan végrehajtóiként, illetve a végrehajtás segítőiként jártak el. 1944. április végén Adolf Hezinger Hauptsturmführert a követség, az SS és a magyar hivatalok összekötőjeként bízták meg. Feladatai közé tartozott a külföldi zsidók kezelése is.15 Hezinger kapcsolatban állt Eichmannal, felkereste az átmeneti táborokat, amelyekben külföldi zsidók után kutatott, akkor is, ha ott, saját vallomása szerint »összeesett«. 16 1944. május 22-én Eberhard von Thadden megérkezett Budapestre, hogy a zsidóellenes intézkedésekről, a külföldi zsidók kezeléséről, a zsidók vagyonáról és más kérdésekről informálódjon, de azért is, hogy Hezinger pótlásáról döntés szülessen. Adolf Eichmann Thaddent »további támogatásra« kérte, »olyan formában, amilyenben Hezinger eddig cselekedett. Csak ezáltal látja biztosítottnak, hogy a magyar csendőrség önmagában szükséges szigora és a saját külső bevetési egységei (ném. Außenkommandos) tagadhatatlan csökönyössége mellett a külföldiek kezelésében nem történnek túl nagy baklövések.«17 Thadden Berlinbe való visszatérése után két jelentést készített és 1944. július 13-án a Külügyminisztériumban a »reggeli ájtatosságon« (ném. »Morgenandacht«), az államtitkár elnöksége alatt naponta tartott osztályvezetői megbeszélésen beszámolt a magyar zsidók helyzetéről.18 Az államtitkárnak készített, a birodalmi külügyminiszternek benyújtandó jelentésében írt a deportálásokról (»naponta 12-14.000 a Főkormányzóságba [ném. Generalgouvernement] átrakodásra«), és az álcázó módszerekről is, amelyeket »a közvetlenül küszöbön álló radikális megoldás ellenére« azon »izgalmak« miatt alkalmazott, amelyeket az intézkedések a zsidók között kiváltottak.19 A »zsidómunka« a budapesti követségen Theodor Horst Grell diplomatára tartozott.20 Grell 1929-ben lépett be a pártba, 1933-ban az SS-be, 1937-ben a külügyi szolgálatba. 1939ben katonai szolgálatra jelentkezett, és arcát elcsúfító, súlyos sérüléseket szenvedett. 1941-ben a belgrádi német követségre helyezték, majd helyettes konzul lett a román Orsovaban. A berlini központ Németország-osztályán töltött idő után 1943-ban Marseille-be küldték. Budapestre való kinevezése előtt az R XV-ös (útlevél- és vízumkérelmek) referatúrát irányította a Wilhelmstraßéban. Másként, mint a rendkívüli küldött Hezinger, Grell része volt a követségi testületnek.21 Nem utolsósorban ő volt a felelős a külföldi zsidók deportálás előtti »szelektálásáért«, amellyel az SS, a Biztonsági Szolgálat (ném. Sicherheitsdienst des Reichsführer-SS, SD) és a Külügyminisztérium közötti megegyezés alapján »a budapesti követség egyik küldöttjét helyben« bízták meg. Eberhard von Thadden Grellt ezen kívül azzal bízta meg, hogy számoljon be a zsidóintézkedésekről, mivel a birodalmi külügyminiszter »hangsúlyt helyez arra, hogy direkt módon (azaz nem RSHA-jelentések révén) lehetőleg még gyorsabban és
V.ö. Weitkamp (2008a), pp. 293-294. U.o. 295-296.p. 17 Thadden beszámoló, 1944. 5. 25, in: United Restitution Organization (1959), pp 179-181. 18 V.ö. Weitkamp (2008a), pp. 298-300. 19 Thadden beszámolója, 1944. 5. 26, in: United Restitution Organization (1959), p. 183. 20 YV, JM 3568, pp.1-3., Grell tájékoztatása az ellene folytatott vizsgálat során, Kassel, 1949. 7. 22. 21 V.ö. YV, JM 6034: Veesenmayer kihallgatása, 1947. 10. 23; v.ö. Weitkamp (2008a), pp. 300-301., p. 304. Thadden a »zsidómunka« (ném. »Judenarbeit«) fogalmat használta: YV, TR 3/678: Thadden beszámolója, 1944. 5. 25. 15 16
jobban szerezzen értesüléseket«.22 A »zsidóügyek«, vélekedett Grell 1945 után, tevékenységeinek körülbelül 25-33 százalékát tették ki.23 Grell a külföldi zsidók szelektálásánál pontosan előírás szerint járt el. »Technikai nehézség« számára abból adódott, hogy »a személyek közül sokaknak egyáltalán nem voltak papírjaik, mert azokat a magyar csendőrség elvette tőlük«. A »vagonok feltöltését« a deportálás alatt »normális felettinek« nevezte.24 Tisztában volt azzal, hogy a deportálások célja nem pusztán szolgálati feladat, hanem »a zsidóság eltávolítása Magyarországról«. Számára a zsidók »a német háborús célok abszolút és veszélyes ellenségei« voltak. 25 A világháború után elismerte, hogy »nemzetiszocialistaként antiszemita is volt«, a bírósági eljárás alatt azonban azt állította, hogy antiszemitizmusa »megsemmisítési programot« nem tartalmazott, csupán csak »a német nép tisztántartását«. Eközben elismerte, hogy ha ismerte volna is a deportálások valódi célját, »teljes hivatalnoki és nemzetiszocialista meggyőződéséből… nyíltan nem lázadt volna fel«. De ezen a területen, jelentette ki kihallgatásakor, »kivonta« volna magát a további tevékenységből.26 1944 májusában a budapesti deportálások előkészítése alatt a külföld »heves reakciójával« számoltak a Külügyminisztériumban. Ezt megfékezendő Paul Karl Schmidt a sajtóosztályról egy álcázó stratégiát javasolt, amelyről Thadden először Veesenmayert értesítette, azáltal, hogy állásfoglalást kért tőle: »Sajtó/oszt. a miniszternél szándékozik javasolni, hogy az akcióhoz külső indítékokat és okokat találjanak… pl. robbanószerre bukkanást zsidó egyesületi házakban és zsinagógákban, szabotázsszervezeteket, felforgató terveket, rendőrök megtámadását«. »Egy ilyen akció« záróköve, ahogy Thadden a sajtóosztály írásából idézett, »egy különösen durva eset kell, hogy legyen, amire aztán a nagyrazziát fogják«.27 Veesenmayer azonban egy ilyen álcázó manővert azzal utasította el, hogy az nem keresztülvihető. »Nyomatékosan minden propagandisztikus akciótól való eltekintést« kért, »mert mindenhol ismert, hogy a zsidó egyesületi házak és a zsinagógák hetek óta a magyar rendőrség szigorú ellenőrzése alatt állnak… és hogy a zsidók mozgási szabadságukban erősen korlátozottak«. Ezen felül Veesenmayer nem tartott a külföld »erősebb reakciójától«, mivel »régóta ismert, hogy a gettósítást Budapesten is véghez viszik«. 1944. július 6-án a magyar kormány bejelentette, hogy Horthy a »zsidóakciót leállította«, mert »a kormányzó és a magyar kormány a zsidó kérdés miatt táviratok, felszólítások és fenyegetések pergőtüze alatt áll. Így például Svédország királya ismételten táviratozott, szintúgy a Pápa… Továbbá a török kormány, a svájci kormány, jelentős emberek Spanyolországból, végül de nem utolsó sorban számos honi híres személy.«28 Veesenmayer ismerte a döntés okát is, azaz a »félelmet, hogy Németország elveszíti a háborút. Ezért is ezen körök kétségbe-
YV, JM 3568: Grell vallomása, 1949. 7. 22, pp. 10-11. U.o. 13., p. 30. 24 YV, JM 3568: Grell vallomása, 1949. 8. 31., pp. 16-18.; v.ö. Weitkamp (2008a), pp. 305-306. 25 YV, JM 3568: Grell vallomása, 1949. 9. 5., p. 37. 26 U.o. 1949. 9. 7., p. 53. 27 Hír- és sajtóosztály az államtitkárhoz és a Bel. II-hez, 1944. 5. 27., in: United Restitution Organization (1959), p. 186.; YV, TR 3/630, Thadden a budapesti követséghez, 1944. május; v.ö. Hilberg (1985), pp. 849-851.; Weitkamp (2008a), pp. 307-308. 28 YV, TR 3/632: Veesenmayer a Külügyminisztériumnak, 1944. 6. 8.; v.ö. Weitkamp (2008a), p. 307. 22 23
esett fáradozása, hogy a jövőre vonatkozólag alibit szerezzenek.«29 És mivel a magyarok a deportálásokat húzták-halasztották, a Belügy II egy Veesenmayernek írt dokumentumban megismételte az érvet, hogy »a zsidók tartózkodási helye a német-magyar műveleti helyszínen a front közelebb kerülése esetén közvetlen veszélyt jelent« és célratörően megkérdezte, »hogy az SS van-e abban a helyzetben, hogy Budapesten jelenleg szükséges számú Kommando-t biztosítson«.30 Sztójay magyar kormányfő Veesenmayert szigorúan bizalmasan tájékoztatta a berni amerikai és angol követek »titkos táviratainak megfejtéséről«, amelyekben megemlítették a deportált zsidók várható sorsát, azaz azt, hogy »már 1,5 millió zsidót elpusztítottak és jelenleg az elszállított zsidók nagyobb részére hasonló sors« vár. A táviratokban ezen kívül azt javasolták, hogy azokat a »célállomásokat« bombázzák, »ahova a zsidók kerülnek«, valamint, hogy semmisítsék meg azokat a »vasúti pályákat, amelyek Magyarországot ezzel a helységgel összekötik«.31 Légkésőbb ettől a pillanattól kezdve a német diplomaták számára nyilvánvalónak kellett lennie, hogy időközben a szövetséges hatalmak is ismerték az igazságot. Horthy Hitler általi leváltásával és Szálasi Ferenc vezetése alatt a fasiszta nyilaskeresztes-mozgalom kormányának megalapításával 1944 októberében Veesenmayer szerint »a zsidókérdés [is] … [egy] új stádiumba lépett«.32 Munkaerőhiány miatt, így Veesenmayer, 50.000 zsidót kellett »gyalogmenetben munkaszolgálatra Németországba küldeni«.33 A munkaképes zsidók maradékát »[a] környéken katonai védmunkáknál kellene alkalmazni, és az összes többi zsidót gettókhoz hasonló táborokban a város peremére koncentrálni«.34 Ribbentrop Veesenmayernek küldött üzenete a következő volt: »Elsősorban határozottan a mi érdekünk, ha a magyarok most a legszigorúbban járnak el a zsidók ellen.«35 Október végén zsidók ezreit, többségükben nőket, a legrosszabb körülmények között hajtották gyalogmenetben Ausztriába; a halottak száma olyan magas volt, hogy még magát Szálasit is nyugtalanította.36 Veesenmayer azt jelentette Berlinnek, hogy Szálasi utasítást adott, »a zsidó nők deportálásának az ezzel kapcsolatban fellépett hiányosságok miatt, többé nem gyalogmenetben, hanem kizárólag szállítóeszközök rendelkezésre bocsátásával való engedélyezésére, ami a vagonszerzés lehetetlensége miatt gyakorlatilag a deportálás leállításával ér fel«. 37 A külföldről jövő nyomás miatt korlátozott mentési lehetőségek adódtak. Amikor Magyarország hozzájárult ahhoz, hogy 7.800 zsidó kivándorlását engedélyezze, akkor közülük 7.000 zsidónak olyan Palesztina-igazolása volt, amelyet a Magyarországon Nagy-Britannia érdekeit képviselő svájci követség közvetítésével állítottak ki. Moshe Krausznak, a zsidó mentőbizottság (Va’adat Ezra Vehazala) tagjának és a Palesztina Hivatal vezetőjének sikerült az egyéni igaADAP, E VIII, Nr. 102: Vessenmayer Ribbentropnak Ritterről, 1944. 7. 4; v.ö. Hilberg (1985), p. 852. 30 YV, JM 3126: Veesenmayer a birodalmi külügyminiszternek, 1944. 7. 8. 31 U.o.: Előadásjegyzet Bel. II. az államtitkárról előterjesztésre a birodalmi külügyminiszternek, 1944. 10. 12; v.ö. Weitkamp (2008a), pp. 311-312., p. 403. 32 ADAP, E VIII, Nr. 102: Vessenmayer a birodalmi külügyminiszternek Ritterről, 1944. 7. 4; v.ö. YV, JM 3126, P XII b, a Külügyminisztérium sajtóosztályának külföldi-sajtó-beszámolói: Bern, 1944. 7. 8, XVII. lap; London, 1944. 7. 9, 4. lap; v.ö. Hilberg (1985), pp. 851-851. 33 U.o. 34 U.o. 35 YV, JM 3126 (PAAA, R 100894): Ribbentrop Veesenmayernek, 1944. 10. 20. 36 V.ö. Hilberg (1985), pp. 856-857. 37 YV, JM 2214 (PAAA, R 100894): Veesenmayer a Külügyminisztériumnak, 1944. 11. 21. 29
zolványokat potenciális családi igazolványokká alakítania, és ez által a megmentendő zsidók számát nagymértékben növelnie. Meggyőzte a svájci konzul-helyettest, Carl Lutzot, hogy 40.000 zsidó számára oltalomlevelet állítson ki.38 Erre fel Veesenmayer Berlinben kifogásolta, hogy: »a svájci követség közölte, hogy 8.700 család mintegy 40.000 személyének Palesztinába való kivándorlási igazolásával rendelkeznek … Ezek a számok jelentősen különböznek attól a számtól, amit az említett feljegyzés 2 d pontja körülbelül 7.000 személlyel megnevez.«39 E mentési kísérletek ellenére a magyarországi német »zsidóakció« felfedte, hogy a német hivatalok időközben milyen rutinos eredményességgel regisztrálták és vezették a megsemmisítésbe a zsidókat Európában. Német diplomaták, a magyar esetet tekintve elsősorban Veesenmayer, Hezinger és Grell, a helyszínen együttműködtek az intézkedésekben, és azon fáradoztak, hogy a lebonyolítás sima legyen. A kooperáció az RSHA-val súrlódásmentes volt. Ilyen módon legalább 400.000 zsidót deportáltak 1944 tavaszán Magyarországról Auschwitzba; ahol körülbelül 180.000-et közülük meggyilkoltak.40
Fordította: Kerekes Gábor
V.ö. Bauer (1994), 153., 158., pp. 231-232.; Grossman (1986), p. 138. YV, JM 3493 (PAAA, R 100893): Veesenmayer a Külügyminisztériumnak, 1944. 7. 25.; v.ö. u.o. Veesenmayer a Külügyminisztériumnak, 1944. 7. 29.; Weitkamp (2008a), p. 316. 40 Gerlach/Aly (2002), p. 415.; Hilberg (1985), p. 1300. 38 39
