ALLY CONDIE MATCHED EGYMÁSHOZ RENDELVE

ALLY CONDIE

MATCHED EGYMÁSHOZ RENDELVE

A trilógia első kötete

A mű eredeti címe MATCHED

Fordította BALOGH ANNA

ISBN 978 963 539 751 8 Copyright © 2010 by Allyson Braithwaite Condie © Balogh Anna, Hungarian translation, 2011 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2011

Scottnak, aki rendületlenül hisz

ELSŐ FEJEZET Merre induljak a sötét éjszakában, most, hogy végre tudok repülni? Szárnyaim nem fehér, tollas angyalszárnyak, hanem zöld selyembő l vannak. A legkisebb fuvallat hatására remegni kezdenek. Engedelmesen követik mozdulataimat a levegőben. Nem félek se a hátam mögött lévő sötétségtől, se a szemem előtt ragyogó csillagoktól. Mosolygok magamon, amiért ilyen ostoba dolgokról álmodozom. Az ember persze nem tud repülni, de a Társadalmunk létrejötte előtti időkben élők történeteket találtak ki repülni tudó, emberszerű lényekről. Egyszer én is láttam egy angyalokat ábrázoló festményt. A fehér szárnyú, aranyglóriát viselő teremtmények mintha maguk se értették volna, hogy a festő miért biggyesztette őket a kék égre és lábuk miért nem ér le a földre. Angyalok sohasem léteztek, csupán a képzelet szülöttei. Ma este mégis könnyű megfeledkezni erről a tényről. A légi vonat oly könnyedén suhan el a csillagok között, a szívem pedig oly szaporán ver, hogy én is bármelyik pillanatban fel tudnék röppenni az ég felé, akár egy angyal.  Min mosolyogsz? – kérdezi Xander.  Mindenen – válaszolom, és közben elsimítok egy gyűrődést zöld selyemruhámon. Már olyan régóta várom, hogy eljöjjön végre a nagy Párosító Bankett napja. Itt láthatom először a jövendőbeli férjemet, itt tudhatom meg, hogy hívják. Számolom a perceket. Bármilyen gyorsan is száguld a légi vonat, nekem ez a sebesség mégis nagyon lassúnak tűnik. Csendesen siklik az éjszakában. Szüleink halkan beszélgetnek, a mi szívünkben pedig villámok cikáznak az izgalomtól. Xander bizonyára hallja, hogy milyen hangosan ver a szívem.  Izgulsz? – kérdezi. Bátyja közben a saját Párosító Bankettjéről beszél anyukámnak. Nemsokára nekünk is lesz miről mesélnünk.  Egyáltalán nem – válaszolom. Xander a legjobb barátom. Talán túlságosan is jól ismer.  Nem mondasz igazat! – villantja rám hirtelen kék szemét. – Ideges vagy.  Te nem?  Én egyáltalán nem. Készen állok a dologra. Hiszek neki. Xander magabiztos típus.  Persze nem baj, ha egy kicsit izgulsz, Cassia – nyugtat meg kedvesen. – Az emberek majdnem 93 százaléka izgul a saját Párosító Bankettje előtt.  Jól bemagoltad az összes, a Párosító Bankettről szóló hivatalos tudnivalót? – kérdezem.

 Majdnem – feleli Xander vigyorogva. Nevetnem kell. Nem érti, hogy miért kérdezem. Persze, én is kívülről fújom a tudnivalókat. Természetes, hogy az ember készül egy ilyen fontos eseményre.  Szóval te a kisebbséghez tartozol – állapítom meg. – Ahhoz a 7 százalékhoz, akik az izgalomnak semmi jelét nem mutatják.  Természetesen – bólogat.  Amúgy honnan tudtad, hogy ideges vagyok?  Mert állandóan nyitogatod azt a valamit – mondja Xander, a kezemben lévő aranyszínű tárgyra mutatva. – Nem is tudtam, hogy műtárgyakat őrizgetsz. – Országunkban még számos múltbéli kincs található. A törvények szerint minden állampolgárnak egy darab műtárgy lehet a birtokában. Nem könnyű szert tenni rájuk, de nem is lehetetlen. Szerencsés ember az, akire az ősei valamilyen műtárgyat hagytak.  Néhány órája még fogalmam se volt róla, hogy műtárgytulajdonos vagyok – mondom. – A nagypapámtól kaptam a születésnapomra. Az ő anyukájáé volt.  És hogy hívják? – kérdezi Xander.  Púderkompakt, azaz púdertartó – világosítom fel. – Nagyon tetszik az elnevezés. A kompakt szó jelentése: kicsi. Én is kicsi vagyok. A hangzását is szeretem: kommm-pakkkt. Ahogy mondom, szinte hallom, ahogy a kis tárgy egy pattintásra bezáródik.  A monogram és a számok mit jelentenek?  Azt nem tudom biztosan – mondom, miközben ujjaim végigszaladnak az arany púdertartóba vésett betűkön és számokon: ACM 1940. – De ide nézz! – pattintom fel újra a púdertartó tetejét, hogy Xander belülről is láthassa a műtárgyat. Van benne egy kis tükör, valódi üvegből, és egy kis mélyedés, melyben az eredeti tulajdonos az arcpúderét tartotta. Jelenleg a három tablettámat őrzöm benne, melyeket Társadalmunk minden polgárának magánál kell hordania vészhelyzet esetére: egy zöld, egy kék és egy piros tablettát.  Kényelmes megoldás – jegyzi meg Xander. Kinyújtja a kezét, és észreveszem, hogy ő is műtárgytulajdonos – mandzsettáját csillogó platinagombok díszítik. – Apámtól kaptam őket kölcsön, de ezekben sajnos nem lehet tartani semmit.  Viszont jól mutatnak – dicsérem meg a kincseket, majd sötét öltönyéről és fehér ingéről Xander csillogó kék szemére és aranyló fürtjeire téved a tekintetem. Mindig jóképű fiú volt, már kiskorában is, de ilyen elegánsan felöltözve még soha nem láttam. A fiúk nem variálhatnak annyit az öltözködés terén, mint a lányok. Egyik öltöny ugyanolyan, mint a másik. Az ing és a nyakkendő színét illetően viszont nagyobb a választási lehetőségük. Az elegáns darabok anyaga mindenesetre sokkal finomabb, mint a hétköznapi ruháké. – Jól nézel ki – mondom. Boldog lehet az a lány, akinek Xander lesz a Párja.

 Tényleg? – vet rám kérdő pillantást. – Ez minden?  Xander – szól rá anyukája szórakozottan és kissé szemrehányóan.  Te viszont gyönyörű vagy! – mondja Xander. Bár már nagyon régóta ismerjük egymást, belepirulok a bókba. Tényleg gyönyörűnek érzem magam ma este ebben a halványzöld, bő szoknyás, uszályos ruhában. Semmi ehhez hasonló nem volt még rajtam. A sima szatén szinte simogatja a bőrömet, karcsúvá és kecsessé tesz. A Városháza felé közeledve a szüleim nagyot sóhajtanak. A nem mindennapi alkalomhoz illően az épület fehér és kék díszkivilágításban úszik. Még nem érkeztünk meg a nagyterembe vezető márványlépcsőhöz, de meg vagyok győződve róla, hogy ragyog a tisztaságtól. Egész életemben vártam a pillanatra, hogy ezen a márványlépcsőn besétálhassak a Városháza dísztermébe. Eddig mindig csak a távolból szemléltem az épületet, még sohasem jártam itt. Úgy szeretném kinyitni a púdertartót és megnézni magamat a tükörben! Csupán azért, hogy meggyőződjek róla, tökéletesen nézek– e ki. Persze nem szeretnék túl hiúnak sem tűnni, így inkább csak a púdertartó réz-arany fedelét használom tükörnek. A gömbölyű felület kissé eltorzítja a vonásaimat, de ett ől még felismerem magam: sötét szem, rézbarna haj, melyet a púdertartó az eredetinél még aranylóbb fényűvé varázsol, egyenes kis orr és egy parányi gödröcske az államon, melyet a nagyapámtól örököltem. Egyszóval a tükörképen felfedezni vélem az összes külső vonást, amelyektől az vagyok, aki vagyok: a pontosan tizenhét esztendős Cassia Maria Reyes. Utazás közben a púdertartót forgatom, és csodálom, hogy milyen tökéletesen egymásba simul a fedele és az alja. Remélem, hogy a Párommal is ilyen tökéletesen összeillünk majd. Eleve szerencsésnek mondhatom magam, amiért a születésnapom pont a mai napra, azaz tizenötödikére esik. A Párosító Banketteket ugyanis minden hónap tizenötödikén tartják. Titkon reméltem, hogy a születésnapomon lesz majd a Bankettem, de nem nagy esélyt láttam rá. Miután betöltöttük a tizenhetet, egy évig bármelyik Párosító Bankettre behívhatnak bennünket. Amikor két hete a családi számítógépen megérkezett az értesítés, hogy a mai napra hívtak be, nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, hogy minden tökéletesen alakul majd, akár a mesében. Vannak, akiknek sokat kell várniuk a Bankettig, nekem szerencsére egy napot sem kell... persze, egész életemben erre a pillanatra vártam.  Cassia! – szól rám anyukám mosolyogva. Pislogva, riadtan nézek fel rá. A szüleim felállnak és a leszálláshoz készülődnek. Xander is feláll, kisimítja az ingujját. Hallom, amint mély lélegzetet vesz. Mosolygok magamban. Talán egy kicsit mégis izgul.  Megérkeztünk – mondja. Mosolya kedvességet és jóságot áraszt. Örülök, hogy őt is ugyanarra a Bankettra hívták be. Gyerekkorunkban annyi közös

élményben volt részünk, úgy néz ki, hogy életünknek ezt a fejezetét is közösen zárjuk le. Mosolyogva visszanézek Xanderre, és az egyik kedvelt, Társadalmunkban igen gyakran használt jókívánsággal köszönök el tőle: – Optimális eredményt kívánok!  Én is neked, Cassia – mondja. Közben leszállunk a légi vonatról, és a Városháza felé gyalogolunk. A szüleim két oldalról karon fognak. Valósággal körbevesznek szeretetükkel, ahogy eddig is tették. Ma este csak hárman jöttünk, az öcsém, Bram nem jöhetett el, mert még nem töltötte be a tizenhetet, még túl fiatal. Az első Párosító Bankett, amelyen részt vehetsz, a sajátod. Viszont én majd elmehetek Bram bankettjére, mert idősebb vagyok nála. Mosolyognom kell, ha Bram leendő Párjára gondolok. Hét év múlva minden kiderül. A mai este azonban rólam szól. Könnyű ráismerni az est főszereplőire; nemcsak fiatalabbak vagyunk a többieknél, hanem öltözetünk is szembetűnő. Gyönyörű estélyi ruhákban és egyedi öltönyökben lejtünk végig a parketten, míg a szüleinken és idősebb testvéreinken hétköznapi ruha van. Az ő visszafogott megjelenésük még jobban kiemeli a mi bimbózó szépségünket. A városi hivatalnokok büszke mosollyal fogadnak, szinte repes a szívem, amikor belépünk a Kupolaterembe. Xander integet, miközben a terem másik végén található ülőhelyére igyekszik. Rajta kívül még egy Lea nevű lányt ismerek, aki élénkpiros estélyit visel. Szerintem jól választott, mert a felt űnő ruhában sugárzó szépsége még jobban érvényesül. Kicsit idegesnek tűnik, szüntelenül egy műtárgynak tűnő, piros karkötőt tekerget a csuklója körül. Kissé meglep, hogy itt látom Leát; azt gondoltam volna róla, hogy a szingli létet választja, és nem kíván a hivatalos, állami Párosítási Rendszer részese lenni.  Nézzétek csak ezt a porcelánkészletet! – kiált fel apukám, miközben a helyünket keressük az asztaloknál. – Arra a Wedgwood étkészletre emlékeztet, amit tavaly találtunk. Anyukám hitetlenkedve néz rá. Apu figyelmét még a Párosító Banketten sem kerülik el az ilyesmik. Olyan területek, épületek helyreállításával foglalkozik, ahol új lakóövezeteket akar kialakítani a kormány. Egy nem is olyan régen letűnt társadalom maradványai után kutat. Most például az előző társadalom könyvtárának romjainál dolgozik, ahol szét kell válogatnia a mai Társadalmunk által értékesnek, illetve értéktelennek ítélt műveket. Anyukám megnevettet. Az arborétumban dolgozik, és nem tudja megállni, hogy ne tegyen megjegyzést a virágokra, hiszen ez meg az ő szakterülete.  Ó, Cassia! Nézd a liliomokat a középső vázában! Már olyan régóta nem láttam liliomokat – mondja, és megszorítja a kezem.

 Kérem, üljenek le! – adja ki az utasítást egy hivatalnok az emelvényről a vendégeknek. – Mindjárt érkezik a vacsora. Mulatságos, hogy mindenki milyen gyorsan helyet foglal. Bár a porcelán étkészlet és a virágok is csodálatosak, és természetesen elsősorban azért jöttünk ide, hogy megismerjük jövendőbeli partnerünket, de azért már mindenki nagyon éhes. Gyakran mondják, hogy nagy pazarlás ennyi pénzt költeni a fiatalok vacsorájára a Párosító Banketten. Az izgalomtól egy falat se megy le a torkukon – szólal meg egy jó kedélyű úr a szomszéd asztalnál. Igaza van. Az egyik, rózsaszín ruhás lány is csak bámulja a tányérján lévő ételt, de hozzá sem tud nyúlni, annyira ideges. Nekem nincs ilyen problémám, bár én sem vagyok az a kimondottan falánk típus. Mindent megkóstolok szép sorjában: a sült zöldségeket, a pikánsan fűszerezett húst, a ropogós salátákat és a krémes sajtot. Élvezem a friss kenyér mennyei ízét. Mintha nem is banketten, hanem egy bálon lennénk. A pincérek kecses mozdulatokkal szolgálják fel a vacsorát. Az egyes fogások nagyon elegánsan vannak tálalva és díszítve. Mintha az ételek is báli ruhában lennének. A fehér szalvétákat, az ezüstkanalakat és a csillogó kristálypoharakat a zene ütemére emelgetjük az asztaloknál. Apukám szeme is felcsillan, amikor a vacsora végén felszolgálnak egy étcsokoládéból készült tortaszeletet, friss tejszínhabbal a tetején.  Csodálatos! – suttogja olyan halkan, hogy csak anyu és én halljuk. Anyu kicsit ki is neveti ezért a megjegyzéséért. Közben apu gyengéden megszorítja a kezét. A süteményt megkóstolva azonnal megértem apu lelkesedését. Nagyon gazdagnak tűnik, de nem fullasztóan tömény. Tele van zamatos, fekete étcsokoládéval. Ez a legfinomabb étel, amit a karácsonyi ünnepi vacsora óta ettem. Bárcsak Bram is megkóstolhatná! Azon gondolkodom, mi lenne, ha egy darabot meghagynék neki belőle. De az a baj, hogy sehogy se tudnám hazavinni. Nem fér bele a púdertartómba. Anyu pénztárcájába se rejthetem, még akkor sem, ha esetleg megengedné. Meg aztán anyu úgyse megy bele ilyesmibe, ő mindig betartja a szabályokat. Így hát sajnos nem tudok csomagolni a sütiből. Csak itt és most van rá lehetőségem, hogy élvezzem az ízét. Alighogy bekaptam az utolsó falatot, bemondják:  Most pedig a Párok ismertetése következik. Nyelek egy nagyot, és egy pillanatra elönt a düh: még az utolsó falat torta zamatát sem hagyják élvezni.  Lea Abbey – mondják. Lea izgatottan tekergeti a karkötőjét, miközben várja, hogy a képernyőn

felvillanjon leendő Párjának az arca. Ügyel rá, hogy ne nagyon emelje fel a kezét, nehogy a másik városban várakozó fiú észrevegye rajta az idegességet. Elég, ha egy gyönyörű, szőke lányt lát a képernyőn. Érdekes, hogy mennyire ragaszkodunk a múltbéli dolgokhoz, még akkor is, ha a jövőnkről van szó. Természetesen a fiatalok párosításának is megvan a maga rendszere. Országszerte ábécé sorrendben, a lányok vezetékneve szerint ismertetik a Párok nevét a városházákon. Kicsit sajnálom a fiúkat, mert nem tudhatják előre, mikor fogják őket szólítani, hogy üdvözöljék a képernyőn megjelenő, az ország másik pontján várakozó Párjukat. A vezetéknevem Reyes, tehát valahol a névsor közepének vége felé kerül majd rám a sor. Én leszek tehát a Vég kezdete. A képernyőn egy szőke, jóképű fiú arca jelenik meg. Mosolyog, amint megpillantja Leát. Láthatóan Lea is örül.  Joseph Peterson – mondják be a mikrofonba. – Lea Abbey, a Párod Joseph Peterson. Az est háziasszonya egy kis ezüstdobozt ad át Leának. A képernyőn látszik, hogy Joseph Peterson is kap egy ugyanilyen dobozt a másik helyszínen. Lea visszaül a helyére, és kíváncsian nézi az ezüstdobozt. Legszívesebben azonnal kinyitná. A dobozban egy mikrokártya található, mely a Párjáról szóló legfontosabb információkat, illetve elérhetőségeit tartalmazza. Mindenki kap egyet. A későbbiekben ez az ezüstdoboz az esküvőn használatos karikagyűrűk tárolására szolgál majd. A szünetekben, amikor épp egy másik helyszínen történik valami, a teremben lévő képernyőn egy fiatal Pár fényképe jelenik meg, a háttérben fehér egyenruhát viselő hivatalnokkal. A Párosítási Rendszer nagyon bonyolult. Régi idők táncait juttatja eszembe, azzal a különbséggel, hogy ezt a táncot Társadalmunk kormánya koreografálja. Elsötétül a képernyő. Egy másik lány nevét mondják be, aki szintén feláll. A banketten egyre többen tartanak kis ezüstdobozt a kezükben. Néhányan a fehér asztalterítőre teszik, mások viszont egy percre sem engedik el; ügyelnek rá, hogy jövőjüket már a kezdetektől a kezükben tartsák. Úgy látom, hogy senki máson nincs zöld ruha. Miközben várok a soromra, egyik kezemben a púdertartót szorongatom, a másikkal anyu kezébe kapaszkodom. Izzad a tenyere. Most veszem csak észre, hogy a szüleim is izgulnak.  Cassia Maria Reyes. Én következem. Felállok, elengedem anyu kezét, és a képernyő felé fordulok. Érzem, ahogy ver a szívem. Legszívesebben, Leához hasonlóan, én is elkezdenék játszadozni a kezemmel zavaromban, de nem teszem. Emelt fővel, büszkén nézem a kivetítőt. Higgadtan várok. Eldöntöttem

magamban, hogy leendő partnerem ma a lehető legjobb formában lévő Cassia Maria Reyest fogja megpillantani: egy szép tartású, nyugodt és bájos lányt. De nem történik semmi. Telnek a másodpercek, és nyugodtan, mosolyogva figyelem a képernyőt. Ez minden, amit tehetek. Körülöttem elkezdenek suttogni az emberek. A szemem sarkából észreveszem, hogy anyukám felém nyújtja a kezét, mintha újra meg akarná fogni az enyémet, de aztán meggondolja magát. Egy zöld ruhás lány hevesen dobogó szívvel várakozik a Városháza dísztermében. Én vagyok ez a zöld ruhás lány. A képernyő továbbra is sötét marad. Ez csak egyetlen dolgot jelenthet.

MÁSODIK FEJEZET Az emberek halk suttogásáról a Városháza kupolája alatt szárnyukat verdeső madarak jutnak eszembe.  Cassia, a Párod itt ül közöttünk ma este – fordul felém mosolyogva az est háziasszonya. A vendégek is mosolyognak, és egyre nagyobb lesz a zaj. Országunk oly népes, olyan sok nagyvárosunk van, hogy szinte elenyésző az esélye annak, hogy egy városban élj a hozzád tökéletesen illő emberrel. Már jó néhány éve nem volt példa ilyesmire errefelé. Ezek a gondolatok keringenek a fejemben. Behunyom a szemem, és próbálom elképzelni, hogy mit is jelenthet ez valójában. Nem elvont értelemben, hanem konkrétan, az itt ülő zöld ruhás lány számára, azaz számomra. Lehet, hogy már ismerem is a Páromat. Lehet, hogy ő is ugyanabba a gimnáziumba jár, mint én, talán nap mint nap látjuk egymást. Valaki, aki...  Xander Thomas Carrow – közli a műsorvezető. Xander feláll. Bámuló szemek, fehér asztalterítők, csillogó kristálypoharak és fényes ezüstdobozok tengere választ el tőle. Nem hiszem el. Biztos csak álmodom. Az emberek tekintete rám és a sötét öltönyt és kék nyakkendőt viselő fiúra szegeződik. Az álmodozásból Xander mosolya ébreszt fel. Ismerem valahonnan ezt a mosolyt, és én is visszamosolygok rá. A közönség kitörő tapsa és a liliomok illata meggyőz, hogy nem álmodom, minden a valóságban történik. Az álmok soha nem ilyen hangosak, és nincs ilyen erős illatuk. A viselkedési szabályokat kissé megszegve integetek Xandernek, aki széles mosollyal fogadja köszönésemet.  Helyet foglalhattok! – mondja a bemondónő. Ő is nagyon örül neki, hogy boldogok vagyunk. Persze el is várják, hogy azok legyünk. A Társadalom rendelt minket egymáshoz, mert tulajdonságaink, jellemvonásaink alapján tökéletes párt alkotunk. Óvatosan szorongatom az est háziasszonyától kapott ezüstdobozomat. Már sejtem, hogy mit rejthet. Xanderrel nem csupán ugyanabba az iskolába járunk, hanem ugyanabban az utcában is lakunk. Amióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátom. Nincs szükségem a mikrokártyára, ha kíváncsi vagyok Xander gyerekkori fényképeire, hiszen a legtöbb fotója élénken él az emlékezetemben. Kedvenceinek listáját sem kell letöltenem a számítógépről, mert azokat is kívülről fújom. Kedvenc színe a zöld. Kedvenc szabadidős elfoglaltsága az úszás. Kedvenc szórakozása a társasjátékozás.  Gratulálok, Cassia – suttogja fülembe apukám megkönnyebbült arccal. Anyu nem szól semmit, de sugárzik a boldogságtól és szorosan magához ölel. Közben mögötte feláll egy másik lány, és a képernyő felé fordul.

 Hogy magának milyen szerencsés családja van! Nem kell egy teljesen ismeretlen valakire bíznia a lányát – súgja oda egy közelben ülő férfi apunak. Meglep, hogy milyen boldogtalan a hangja. Megjegyzésével már-már megsérti az illemszabályokat. Az ő lánya az a rózsaszín ruhás, izgatott lány, aki most is elég feszülten fészkelődik a székén. Nem ismerem, biztos egy másik gimnáziumba jár. Lopva még egy pillantást vetek Xanderre, de az emberektől nem látom az arcát. Közben újabb lányokon a sor. Mindegyikőjüknél felvillan a képernyő, és megjelenik rajta a Párjuk arca. Én vagyok az egyetlen, akinél sötét maradt. Mielőtt hazaindulnánk, az est háziasszonya Xanderrel és a szüleimmel együtt félrehív, mert szeretne néhány szót váltani velünk.  Ez egy nagyon szokatlan helyzet – mondja. Azonnal helyesbíti is önmagát: – Akarom mondani... a helyzet nem ismeretlen számunkra, de elég ritkán fordul elő ilyesmi – néz ránk mosolyogva.  Mivel ti már régóta ismeritek egymást, kissé másképp fognak alakulni a dolgok. Már bizonyára tudjátok a legfontosabb információkat a másikról – mondja a kis ezüstdobozainkra mutatva.  A mikrokártyáitokon van néhány új, udvarlással kapcsolatos tudnivaló. Ezeket olvassátok el alaposan, amint időtök engedi.  Ma este elolvassuk – ígéri meg Xander őszinte mosoly kíséretében. Vigyáznom kell, nehogy elnevessem magam, mert Xander pont úgy válaszol, mint ahogy az iskolában a tanároknak szokott, amikor házi feladatot kap. A Párosításról szóló hivatalos anyagot és az udvarlással kapcsolatos útmutatót is el fogja olvasni, be fogja magolni. Elpirulok, ha a hivatalos anyag egyik bekezdésére gondolok: ,A Házassági Szerződést huszonegy éves korban kell aláírni azoknak az állampolgároknak, akik részt kívánnak venni az állami Párosítási Rendszerben. Tudományos kutatások igazolják, hogy a férfiak és nők egyaránt huszonnégy éves korban érik el termékenységük csúcsát. A Párosítási Rendszer lehetővé teszi, hogy a párok huszonnégy éves koruk körül vállaljanak gyermekeket, ugyanis így a legvalószínűbb, hogy egészséges utódok születnek. Alá fogjuk írni a Házassági Szerződést Xanderrel. Közös gyerekeink lesznek. Viszont nem kell azzal töltenem a következő néhány évet, hogy jobban megismerjem a Páromat, hiszen jobban ismerem, mint a saját tenyeremet. Furcsa, de mégis van belül némi hiányérzetem. A következő néhány napban társaim epekedve bámulják Párjuk fényképét, dicsekednek a többieknek az iskolai ebédszünetben, és alig várják, hogy újabb és újabb dolgok derüljenek ki jövendőbelijükről, izgulnak az első, majd a második randi előtt stb. Xander és én kimaradunk mindebből. Nekem nem kell találgatnom, hogy vajon hogy nézhet ki, nem kell az első randevúról álmodoznom.  Min gondolkozol? – kérdezi Xander.  Azon, hogy mennyire szerencsések vagyunk – felelem, és tényleg így is

gondolom. Azért vannak még felfedezésre váró dolgok Xanderrel kapcsolatban. Eddig csak barátok voltunk, most ő lett a Párom. Az est háziasszonya kedvesen megjegyzi:  Csak azt ne mondd, hogy szerencsés vagy, Cassia! Társadalmunkban a szerencse ismeretlen fogalom. Bólogatok. Természetesen igaza van. Nem használhatok ilyen elavult, pontatlan kifejezéseket. Ma már csak valószínűség létezik. A valószínűség pontosan kifejezi, hogy mekkora az esélye annak, hogy valami megtörténik. A műsorvezetőnő hozzáteszi:  Fárasztó volt ez a mai este, és már elég késő van. Ráér később elolvasnotok az udvarlásról szóló útmutatót. Van időtök bőven. Igaza van. Társadalmunk legfőbb erénye, hogy elegendő időt biztosít számunkra. A korábbi társadalmak polgárainál tovább és jobban élünk. Ez nagyrészt abból adódik, hogy a Párosító Rendszernek köszönhetően fizikailag és érzelmileg is egészséges utódok születnek. Én is részese lehetek mindennek. A szüleim és Xander szülei szemmel láthatólag nagyon örülnek az egész helyzetnek. Miközben lefelé sétálunk a Városháza lépcsőjén, Xander odahajol hozzám és a fülembe súgja:  Úgy érzem, mintha a szüleink hoztak volna össze minket.  Az egész olyan hihetetlennek tűnik – válaszolom. Remekül érzem magam, bár egy kicsit mintha forogna velem a világ. Nem hiszem el, hogy mindez valóban megtörténik: gyönyörű, zöld ruhában pompázom, egyik kezemben aranyat, a másikban ezüstöt tartok, és itt sétál mellettem a legjobb barátom, aki mellesleg nem más, mint a Párom.  Számomra nincs ebben semmi hihetetlen – jelenti ki Xander vidáman. – Tulajdonképpen én ezt már régen tudtam. Ezért nem is voltam ideges. Igyekszem én is tréfásan felfogni a dolgot:  Én is régen tudtam, és én meg épp ezért izgultam annyira. Sokat nevetgélünk, észre se vesszük, hogy közben berobog a légi vonat. Xander felém nyújtja a kezét, és félszegen felsegít a szerelvényre.  Ide üljünk – mondja komolyan. Egy pillanatra azt se tudom, hogy mit tegyek. Érintése annyira szokatlan, ráadásul mindkét kezem tele van. Végül Xander megfogja a kezem, és maga után ránt az ülésre.  Köszönöm – mondom, miután bezáródott a vonat ajtaja.  Szívesen, máskor is – mosolyog, és tovább fogja a kezem. Bár a kis ezüstdoboz, melyet szorongatok, némileg útban van, Xander érintése most mégis lerombol minden, köztünk lévő akadályt. Utoljára gyerekkorunkban fogtuk így egymás kezét. Ezzel a kézfogással ma este átléptük a barátságot a szerelemtől elválasztó, láthatatlan határvonalat. Bizsereg a karom. A ma esti banketten részt vevő lányok közül csak nekem adatik meg, hogy a Párom megérintsen. A többiek nem részesülnek ebben a kiváltságban.

Egyre távolodunk a hideg, ezüstösen csillogó Városházától. A légi vonat az utcai lámpák lágyabb, sárga fényében úszó városrészek felé veszi az irányt. Hazafelé tartunk a Juharfa kerületbe. Miközben a vonat tovaszáguld, egy pillantást vetek Xanderre. Aranyszőke haja remek összhangot alkot az utcák aranysárga fényével. Nagyon jóképű. Arca magabiztosságot és jóságot sugároz. Majdnem minden vonását ismerem. Eddig mindig más szemmel néztem rá. Tudtam, hogy közöttünk nem lehet több barátságnál. És ezzel ő is tisztában volt. Olyan furcsa, hogy most már nem azt várja tőlem, hogy barátként tekintsek rá. Egyszerre minden megváltozott. A tízéves öcsém, Bram már vár ránk a verandán. Amikor elmeséljük a banketten történteket, nem hisz a fülének.  Tényleg Xander a Párod? Ez azt jelenti, hogy hozzá fogsz férjhez menni? De fura.  Te vagy fura! – vágok vissza. Félreugrik, nehogy elcsípjem. – Ki tudja, lehet, hogy a te leendő Párod is ebben az utcában lakik. Lehet, hogy Bram befogja a fülét.  Nehogy megmondd, hogy ki az! Nehogy megmondd!  Serena – árulom el. Bram elfordul, mintha nem is hallaná, amit mondok. Serena a szomszédban lakik. Állandóan szekálják egymást Brammel.  Cassia – szól rám anyukám egy rosszalló pillantás kíséretében, úgy, hogy lehetőleg senki ne hallja. Nem szabad rosszat mondani a szomszédokról és a környékbeli lakókról. Juharfa kerület messze földön híres arról, hogy az itt élők mennyire jó és szoros kapcsolatban élnek egymással. Igazi, példaértékű közösség vagyunk. Megint én viszem el a balhét Bram miatt, gondolom magamban.  Semmi probléma, anyu, csak ugratjuk egymást. – Tudom, hogy anyukám úgyse fog rám sokáig haragudni, különösen nem a Párosító Bankettem estéjén, ahol rá kellett döbbennie, hogy milyen gyorsan röpül az idő. Hamarosan felnőtté válok.  Gyere be! – mondja apukám szigorúan. – Itt az ideje ágyba bújni. Holnap majd mindent megbeszélünk.  Süti is volt? – kérdezi Bram, miközben apu kinyitja az ajtót. Mindannyian rám néznek és várnak. Meg se moccanok. Semmi kedvem ilyen korán bemenni. Ha bemennék, az azt jelentené, hogy a ma este véget ért. Ez az, amit egyáltalán nem szeretnék. Nem szeretném levenni ezt az elegáns estélyit és újra hétköznapi ruhákba bújni. Nem szeretném, ha visszatérnének a szürke hétköznapok, melyekkel egyébként semmi bajom, de a mai este pompájától messze elmaradnak.  Mindjárt bemegyek, csak pár percet hadd maradjak még! – kiáltom oda apunak.  Jó, de ne maradj kint nagyon soká – mondja apu kedvesen. Nem szeretné,

ha megszegném a kijárási tilalmat. A városi kijárási tilalomról van szó, úgyhogy megértem apu aggodalmát.  Ne izgulj, nem fogom megszegni – nyugtatom meg. Leülök a házunk előtti lépcsőre, persze úgy, nehogy baja essen a kölcsönzött ruhámnak. Gyönyörködöm a csodálatos anyag esésében. A mai este az enyém. Csak és kizárólag a mai este, ez az ellentmondásos éjszaka, ami egyszerre sötét és ragyogó, váratlan és ismerős dolgokkal teli. Bámulom a kora tavaszi égbolton fénylő csillagokat. Nem sokat időzök kint, mivel holnap, szombaton nagyon sok feladat vár rám. Kora reggel jelentést kell küldenem az osztályozó központnak, ahol próbaidősként dolgozom. Majd szombat este lesz egy kevés szabadidőm. Az ehhez hasonló, ritka alkalmakat azért kapjuk, hogy a barátainkkal töltsünk néhány órát valamilyen, iskolán kívüli programon. Xander is ott lesz. A hálószobámban kirázom a púdertartó alján lapuló tablettáimat. Megszámolom őket – egy, kettő, három; kék, zöld, piros -, majd visszacsúsztatom megszokott helyükre, a kis fémhengerbe. A kék és a zöld tabletta hatását már ismerem. Viszont szerintem senki se tudja biztosan, hogy a piros tabletta mire jó. Már évek óta rémhírek keringenek róla. Bemászom az ágyamba, és próbálom elfelejteni a piros tablettát. Most először úgy érzem, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül álmodhatok Xanderről.

HARMADIK FEJEZET Mindig is érdekelt, hogyan nézhetnek ki az álmaim papíron, számokkal leírva. Valaki ott fent, az államgépezetben tudja a választ, de ez nem én vagyok. Társadalmunkban adatleolvasó chipeket kell viselnünk álmunkban. Letépem a fülem mögötti chipet. Vigyázok, nehogy megsértsem a bőrömet, mivel a fülem mögötti terület nagyon sérülékeny. Mindig fájdalmas ez a művelet, különösen akkor, ha néhány hajszál is hozzáragad a címkéhez. Örülök, hogy nem kell tovább viselnem az azonosítót, így boldogan visszacsúsztatom a dobozába a kis készüléket. Ma este Bramen a sor, ő viseli a chipet, az ő álmait fogják nyomon követni. Érdekes, hogy nem Xanderről álmodtam, nem tudom, hogy miért. Viszont jól elaludtam, így igencsak össze kell kapnom magam, nehogy elkéssek a munkahelyemről. Amikor betoppanok a konyhába a tegnapi báli ruhámmal a kezemben, látom, hogy anyu már kikészítette a nemrég érkezett reggelit. Szürkésbarna zabkása, pont az, amire számítottam. Társadalmunkban az emberek azért esznek, hogy egészségesek legyenek és jól teljesítsenek. Az ételek íze nem számít, az ünnepeket és a munkaszüneti napokat kivéve. Kalóriabevitelünket egész héten át szabályozzák. A tegnapi bankett kivételt képez ebben a tekintetben: ott mindent megehettünk, amit elénk tettek, anélkül, hogy falánkságunk bármilyen káros következménnyel járt volna. Bram csintalanul rám vigyorog. Még pizsamában van.  Na, mi újság? Csak nem azért aludtál ilyen sokáig, mert Xanderről álmodtál? – kérdezi, mielőtt bekapna még egy nagy kanál zabkását. Nagyon közel jár az igazsághoz, de nem akarom elárulni neki a titkaimat. Igen, Xanderről szerettem volna álmodni annak ellenére, hogy végül mégse róla álmodtam.  Nem – válaszolom hűvösen az öcsémnek. – Szerintem inkább azzal kellene foglalkoznod, nehogy elkéss az iskolából. Bram még túl fiatal, így neki még nem kell dolgoznia szombatonként, hanem csak iskolába kell mennie. Ha nem indul el azonnal, megint el fog késni. Remélem, senki nem jelenti fel.  Bram, gyerünk, öltözz már! – szól rá anyu. Szerintem anyunak óriási megkönnyebbülés lesz, ha Bram gimibe megy, mert ott félórával később kezdődik a tanítás. Miközben Bram nagy nehezen elindul, anyu szemügyre veszi a ruhámat.  Annyira gyönyörű voltál tegnap este. Úgy sajnálom, hogy vissza kell vinni ezt a ruhát. – Együtt gyönyörködünk benne néhány percig. Tetszik, ahogy az anyaga visszaveri a fényt, szinte játszik vele. Mintha a zöld selyem életre kelne a

fény hatására. Egyszerre sóhajtunk egy nagyot. Anyu elneveti magát, és ad egy puszit az arcomra.  Ne szomorkodj, küldenek majd egy darabot ebből az anyagból emlékbe – vigasztal.  Persze – bólogatok. Minden estélyi ruha belső részén hagytak egy darabokra vágható sávdíszt, amelyből minden lány, aki valaha viselte az adott ruhát a bankettjén, kap egy darabot. A mikrokártyát tartalmazó ezüstdoboz és ez a textildarab egy életen át emlékeztet majd a Párosító Bankettemre. De mégis rossz érzés, hogy soha, de soha többé nem láthatom ezt a ruhát, az én zöld ruhámat. Első látásra beleszerettem ebbe az estélyibe, azonnal tudtam, hogy ez a ruha kell nekem. Amikor kiválasztottam, még a ruhaelosztó központban dolgozó hölgy is elmosolyodott, miközben beütötte a 73-as számot a számítógépbe.  A személyes adataid és a pszichológia alaptörvényei alapján könnyű volt kitalálni, hogy emellett fogsz dönteni – mondta. – Eddig is a társaidtól eltérő dolgokat választottál. A lányok szeretik a szemük színét szépen kihangsúlyozó ruhákat. Csak mosolyogtam, ő pedig hátraküldte a segítőjét a ruhámért. Felpróbáltam, és rögtön láttam, hogy igaza van. Mintha rám öntötték volna. A szegélye és a derekának a szabása is tökéletesen passzolt. Megfordultam a tükör előtt, nem győztem gyönyörködni önmagamban.  Ebben a hónapban te vagy az egyetlen lány, aki ezt a ruhát viseli a Párosító Bankettjén. A legnépszerűbb a 22-es számú rózsaszín estélyi – világosított fel a hölgy.  Nem baj – válaszoltam. Egyáltalán nem zavar, ha egy kicsit különbözöm a többiektől. Bram gyűrött ruhában, rendezetlen frizurával újra megjelenik az ajtóban. Szinte leolvasom anyu arcáról a fejében zakatoló gondolatokat: melyik a jobb megoldás? Ha megfésülöm és elkésik az iskolából, vagy ha hagyom, hogy ilyen ápolatlanul menjen el itthonról? Bram meghozza a döntést anyu helyett.  Találkozunk este – mondja, és elviharzik a suliba.  Nem hiszem, hogy odaér – aggódik anyu, és az ablakon át a légi vonat megállóját bámulja. Hirtelen felvillannak a sínek, jelezvén, hogy közeledik a szerelvény.  Szerintem odaér – nyugtatom meg anyut. Közben Bram megszegi a nyilvános helyen való futás tilalmát is. Hallom dübörgő lépteit, ahogy leszegett fejjel rohan a járdán. Iskolatáskája szüntelen hozzácsapódik vézna hátához. A megállóhoz érve lelassít. Megigazítja a haját, majd laza léptekkel a szerelvény felé veszi az irányt. Remélhetőleg senki sem látta futás közben. Bram szerencsésen elérte a vonatot, amely szinte azonnal el is indult az iskola felé.

 Kinyír ez a gyerek – sóhajt anyukám. – Korábban kellett volna keltenem. Mindannyian elaludtunk, annyira nagy hatással volt ránk a tegnapi esemény.  Tényleg nagy hatással volt – válaszolom.  El kell érnem a következő, a városközpontba tartó légi vonatot – mondja anyu, és keresztbe veti táskáját a vállán. – Mit csinálsz ma a szabadidődben?  Szerintem Xander és a többiek játszani szeretnének a szabadidőközpontban. Már az összes előadást láttunk, a zene pedig...  Rándítok egyet a vállamon. – Öreg néniknek és bácsiknak való.  Például nekem – fejezi be anyu helyettem a mondatot.  Szabadidőm hátralevő részében pedig meglátogatom nagyapát.  A hivatalnokok általában nem engedik, hogy a megszokott szabadidős tevékenységektől eltérő dolgot csináljunk. De az Utolsó Bankett előestéjén engedélyezik, sőt el is várják, hogy meglátogassuk a halál küszöbén álló idős rokonainkat.  Nagyon fog neki örülni – lágyul el anyukám.  Apu már elmesélte nagyapának, hogy ki lett a Párom?  Azt mondta, hogy munkába menet beugrik hozzá és elmondja – mosolyog anyukám.  Jó. Mert szeretném, ha nagyapa minél előbb tudna róla. Tudom, hogy ő is épp olyan sokat gondolt a bankettemre, mint én az övére. Gyorsan bekapom a reggelimet, majd kis híján lekésem a vonatot, de aztán végül mégis elérem. Kényelmesen hátradőlök az ülésen. Lehet, hogy nem Xanderrel álmodtam az éjjel, de most van időm álmodozni róla. Ahogy a városközpont felé tartó légi vonat átsuhan a kerületeken, csak bámulok kifelé az ablakon, és magam elé képzelem az elegáns öltönyt viselő Xandert. A kő– és betonrengeteg még nem falta fel telesen a zöld területeket. Hirtelen az égből szállingózó fehér pelyhekre leszek figyelmes. A többi utas is azonnal felkapja a fejét.  Hó? Júniusban? – kérdezi a mellettem ülő nő.  Az nem lehet – dörmögi a folyosó másik oldalán ülő férfi. Az emberek nagyon izgatottak, mindenki fészkelődik és az ablak felé fordul. Lehet, hogy mégis igaz? És a kis fehér pihék valóban egymás után landolnak a talajon. Mégis valamiért nagyon furcsa ez a hóesés, csak nem tudom, hogy miért. A körülöttem lévő riadt arcokra nézek, és vigyáznom kell, nehogy elnevessem magam. Talán nekem is dermedten kellene itt ülnöm? Lehet. De mégis, olyan szép, olyan váratlan és olyan megmagyarázhatatlan ez a hóesés. Megáll a légi vonat. Néhány hópehely beszáll a kinyíló ajtókon. Sikerül egyet elkapnom, de nem olvad el a kezemben. A hóesést övező rejtély azonban nyomban szertefoszlik, amint megpillantom a hópehely közepén sötétlő pici,

barna magocskát.  Ez nem hópehely, hanem nyárfamag – világosítom fel magabiztosan a körülöttem ülőket.  Bizony ám! – mondja az előbbi férfi, és szemmel láthatólag örül, hogy végül fény derült a rejtélyre. Júniusra nem jellemző a hóesés, viszont szállingózó nyárfamagokat igen gyakran látni.  De miért van belőlük ennyi? – kérdezi egy másik, riadt hölgy. Azonnal érkezik a válasz. Az egyik, nemrég felszállt utas épp a hajához és ruhájához tapadt fehér pihéktől igyekszik megszabadulni.  Épp most irtjuk ki a folyó mentén húzódó nyárfaligetet. A kormány valamilyen hasznosabb fával szeretné beültetni a területet – magyarázza. Az utasok hisznek neki; senki nem ért a fákhoz. Örülnek, hogy a szokatlan júniusi hóesés nem egy újabb, közelgő felmelegedés előjele. Hála istennek, a Társadalom vezetése szokásához híven ezúttal is ellenőrzése alatt tartja a dolgokat. Anyukámtól, aki egyébként az arborétumban dolgozik, tudom, hogy a férfi válaszában lehet valami igazság. A nyárfa nem terem gyümölcsöt, és tüzelőanyagnak sem használható. Ráadásul a szállingózó magok rendkívül sok kellemetlenséget okoznak az embereknek: messze szállnak, mindenhez hozzátapadnak és kihajtanak, ahol csak tudnak. Anyukám szerint a nyárfa igazi gyomfa. Mégis nagyon kedveli ezt a fát, pont a gyönyörű, fehér vattapamacsokban megbúvó kis, barna magjai miatt. A parányi, piszkosfehér ejtőernyők lelassítják a magokat a levegőben, hogy még tovább szállhassanak, jobban meglovagolhassák a szelet, amely messzi tájakra repíti őket. Egyszer talán kikelnek, és nyárfa lesz belőlük. Jobban szemügyre veszem a tenyeremben lévő apró magocskát. Mennyi titkot rejt ez a parányi, barna magház! Nem is tudom, hogy mit tegyek vele. Végül bedugom a zsebembe, a tablettatartó doboz mellé. A pici, hópehelyszerű pihe az írás-olvasás órán tanult Erdőszélen, téli estén1 című költemény egyik sorára emlékeztet. A Száz Válogatott Vers közül ez az egyik kedvencem. Társadalmunk néhány évvel ezelőtt úgy ítélte meg, hogy a kultúra egyre inkább egy óriási, műalkotások kavalkádját felvonultató halmazra emlékeztet, amit lehetetlen áttekinteni. Bizottságokat állítottak fel, melyek feladata minden műfajból a száz legjobb, a jövő nemzedékek számára megőrzésre szánt alkotás kiválasztása volt: száz dal, száz festmény, száz novella, száz vers. A többi művet megsemmisítették. Örökre eltűntek a föld színéről. Társadalmunk vezetése úgy gondolta, hogy ez a legjobb megoldás. Ha nem látjuk a fától az erdőt, nehéz kiszűrni az igazi értékeket. Dédnagymamám tagja volt a száz legjobb verset kiválasztó, kultúrtörténészekből álló bizottságnak. Nagyapa ezerszer elmesélte, hogy az 1

Robert Frost: Erdőszélen, téli estén.

édesanyja hogyan működött közre a versekről való döntés meghozatalánál. Lefekvéskor gyakran énekelt neki versrészleteket altatódal gyanánt. Ahogy nagyapa szokta mondani: „Máig élnek bennem a verssorok, melyeket anyám az ágyamnál a fülembe suttogott. ” Aztán dédmama meghalt. Holnap nagyapa is megy utána. Közben magunk mögött hagyjuk a hóviharra emlékeztető pihefelhőt. Rádöbbenek, hogy mennyire nagyon szeretem az Erdőszélen, téli estén verset. Tetszenek a benne lévő rímek, ismétlődő szavak. Altatódalként is megállná a helyét, főleg, ha eltekintünk a szavak jelentésétől, és hagyjuk, hogy a rímek csengése magával ragadjon. A vers mondanivalója viszont nem túl megnyugtató: „S hosszú még az út hazáig!”.  Ma számokat kell osztályoznod – közli Norah, aki munkafelügyelő az osztályozási központban. Sóhajtok egy nagyot, de nem reagál rá. Szemügyre veszi a kártyámat, majd visszaadja. A Párosító Bankettről semmit nem kérdez, pedig a friss hírekből tudnia kell, hogy tegnap este volt. Nem lep meg a viselkedése. Norah nem nagyon kommunikál velem, mivel egyike vagyok a legjobb osztályozó munkatársaknak. Három hónapja nem követtem el hibát, tulajdonképpen azóta nem is beszéltünk egymással. Mielőtt elfoglalnám a helyemet, rám szól: – Várj! Az adatlapod szerint itt az ideje, hogy letedd a hivatalos vizsgát osztályozásból. Bólintok. Már hónapok óta ez a vizsga jár a fejemben. Gyakran gondolok rá, de azért nem annyira gyakran, mint a Párosító Bankettre. Bár a számok osztályozása elég unalmas, ez a munka jó ugródeszka lehet más, érdekesebb állások megkaparintásához. Lehetnék például, apukámhoz hasonlóan, restaurálási munkálatoknál dolgozó felügyelő. Ennyi idős korában ő is különféle adatokat osztályozott. Nagyapa is ezt csinálta. A legnagyobb osztályozó a családban természetesen a dédnagymamám, aki tagja volt az úgynevezett Százas Bizottságnak. A Párosítást felügyelő hivatalnokok szintén osztályozó munkatársként kezdik karrierjüket. De engem a Párosítás nem érdekel. Szeretek történetek és adatok között válogatni, de nem szeretném, ha hús-vér embereket bíznának rám.  Készen állsz? – kérdezi Norah. Ő is éppolyan jól tudja, mint én, hogy igen. Sárga fény kandikál be az osztályozó központ ablakain. Ahogy végigsuhanok a termen, nyúlánk alakom árnyékot vet a többi kolléga számítógépére. Mindenki elmélyülten dolgozik, senki sem néz fel egy másodpercre sem. Én is helyet foglalok szűk fülkémben, ahol épphogy elfér egy asztal, egy szék és a számítógép, melynek segítségével osztályozunk. A többiektől vékony, szürke falak választanak el, senkit nem láthatok. Olyanok vagyunk, mint a gimnázium kutatókönyvtárában a mikrokártyák: szépen bedugnak mindegyikőnket egy szűk kis résbe. A kormányzati számítógépek természetesen sokkal gyorsabban tudnak osztályozni nálunk, de azért még emberi munkára is szükség van. Soha nem lehet

tudni, hogy a technika mikor mondja fel a szolgálatot. Pont ebbe bukott bele az előző társadalom is. Az emberek túl sok technikai eszközt használtak, ami végzetes következményekkel járt. A mostani Társadalom csak a legszükségesebb technológiára támaszkodik (pl. számítógépek, leolvasó– és íróprogramok). Az információbevitel is sokkal jobban specializálódott. Egy táplálkozási szakembernek például nem kell értenie a légi vonatok programozásához, viszont senki nem várja el egy programozótól, hogy ételeket készítsen. A nagyfokú specializálódás segítségével elkerülhető az emberek túlterheltsége. Nem szükséges mindenkinek mindenhez értenie. A Társadalom jól a fejünkbe vési a tudás és a technológia közti különbséget: a tudás soha nem hagy cserben. Becsúsztatom a kártyámat a helyére, és kezdődhet a szortírozás. Bár a szókapcsolatok, képek és mondatok állnak hozzám igazán közel, azért a számok válogatásában sem vagyok rossz. A képernyő előbb megmutatja, hogy milyen alakzatokat kell keresnem, majd elkezdenek lefelé gördülni a számok. Mintha parányi, fehér katonák lennének egy nagy, fekete csatatéren, és arra várnának, hogy egyenként lekaszaboljam őket. Mindegyiket megérintem, és ujjaim segítségével különböző halmazokba húzom őket. Ujjaim lágy pötyögése a képernyőn halk hóesésre emlékeztet. Én vagyok a vihar. Sebesen repítem a helyükre a számokat, mintha könnyű hópelyhek lennének. A teszt felénél megváltozik az alakzat, melyet keresnem kell. A rendszer azt is figyeli, hogy milyen gyorsan reagálok a változásra. Soha nem lehet tudni, mikor változtatnak a keresendő alakzaton. Két perc múlva megint újabb alakzat jelenik meg a portálon, és én ismét azonnal kapcsolok. Nem tudom, miért, de mindig előre megérzem a változást. Osztályozás közben csak a feladatra összpontosítok. Ebben a kis szürke fülkében nincs időm Xanderről, a bőrömet kellemesen simogató zöld ruháról vagy a csokitorta mennyei ízéről álmodozni. Valahogy az is kimegy a fejemből, hogy nagyapa holnap fogja elfogyasztani élete utolsó vacsoráját a Búcsúbankettjén. Nem gondolok se a júniusi hóesésre, se a többi, lehetetlennek tűnő, de mégis létező dologra. Elfelejtem a vakító napsugarakat, a hűvös fényű holdat és a kertünkben álló juharfa arany, zöld és vörös színekben játszó koronáját. Később majd lesz időm foglalkozni ezekkel és még sok minden mással. De most megszűnik a világ, és csak az osztályozás létezik számomra. Osztályozok, osztályozok, osztályozok... Egyszer csak az összes adat eltűnik a képernyőről; a feladat végére értem. Íme, a munkám eredménye: egy üres lap. Amikor hazatérek a légi vonattal Juharfa kerületbe, a nyárfamagoknak már se híre, se hamva. Szeretnék róluk mesélni anyukámnak, de a család már nincs otthon, elmentek valahová szórakozni. Egy villogó üzenetet hagytak nekem a családi portálon: Sajnáljuk, Cassia, hogy nem tudtunk megvárni. Aludj jól!

A konyhából sípoló hangot hallok; megérkezett a vacsorám. A fóliába csomagolt ételtároló edény lecsusszan a csatornán, amelyen keresztül a házhoz szállított ételeinket kapjuk. Hamar felkapom, annyira hamar, hogy még azt is hallom, ahogy az ételszállító szerelvény végiggurul a házunk mögötti síneken. A vacsorám még gőzölög. Biztos új igazgató van az élelmezési osztályon. Azelőtt mindig langyosan érkezett az étel, most tűzforró. Gyorsan bekapom, mert már pontosan tudom, hogy mit szeretnék kezdeni azzal a pár szabad órával, ami a majdnem üres házunkban a rendelkezésemre áll. Sohasem lehetek teljesen egyedül; a portál zúg a háttérben, jelezve, hogy az állami szervek egy pillanatra se veszik le rólunk a szemüket, minden mozdulatunkat követik. De ez így van rendjén. Most pont szükségem van a portálra. Szeretném megnézni, hogy mi van a mikrokártyámon, anélkül, hogy a szüleim vagy Bram a hátam mögött lesnék, hogy mit olvasok. Szeretnék többet megtudni Xanderről a ma esti randi előtt. Amikor behelyezem a mikrokártyát, a portál zúgása egyre határozottabbá válik. A képernyő kivilágosodik, a szívem pedig az izgalomtól egyre szaporábban ver annak ellenére, hogy Xandert már régóta jól ismerem. A Társadalom vezetése vajon milyen információkat közöl leendő férjemről? Tényleg mindent tudok róla? Van-e esetleg valami, amit még nem hallottam?  Cassia Reyes, Társadalmunk örömmel mutatja be a Párodat! – szólal meg egy hang. Rögtön a lejátszott hangüzenet után Xander arca jelenik meg a képernyőn. Elmosolyodom. Nagyon jó ez a kép Xanderről. Mosolya ragyog, akár a valóságban, kék szemével kedvesen pillant rám. Alaposan megnézem az arcát, mintha még sohasem láttam volna róla ezt a fotót, mintha tegnap este, a banketten találkoztam volna vele először. Tüzetesen tanulmányozom arcának minden egyes szegletét, ajkainak ívét. Nagyon jóképű fiú. Soha nem mertem volna gondolni, hogy ő lehet a Párom. Most, hogy hozzám rendelték, nagyon izgatott vagyok, és minden érdekel vele kapcsolatban. Kicsit aggódom, hogy milyen hatással lesz ez az egész a barátságunkra, persze azért egyúttal nagyon boldog is vagyok. Már épp az Udvarlási Útmutató című feliratot készülök megérinteni, de mielőtt sor kerülhetne rá, Xander arca hirtelen eltűnik a képernyőről. A portál sípolni kezd, és az előbbi hang újra bemondja: – Cassia Reyes, Társadalmunk örömmel mutatja be a Párodat! Majdnem megáll a szívem, nem hiszek a szememnek. Egy másik fiú arca jelenik meg a képernyőn. Az arc nem Xanderé.

NEGYEDIK FEJEZET  Tessék? – bámulok döbbenten a monitorra. Megérintem az arcot, de a pixelek apró porszemekké alakulnak, és a fénykép eltűnik. Majd szavak jelennek, meg, de időm sincs őket elolvasni. A képernyő ismét teljesen üres.  Mi folyik itt? – kérdezem hangosan. Még mindig semmi. Úgy érzem, hogy a lelkemben is üresség tátong. A tegnap esti banketten látott üres képernyő nem kavart fel ennyire. Ott legalább tudtam, hogy miért üres. Most viszont teljesen tanácstalan vagyok. Hasonló esetről még nem hallottam. Nem értem a dolgot. Társadalmunkban az a fogalom, hogy hiba, nem létezik. De akkor ez mi? Senkinek sem lehet két Párja.  Cassia! – kiabál Xander az ajtónk elől.  Máris megyek! – válaszolok. Kirántom a mikrokártyát a számítógépből, és zsebre vágom. Veszek egy mély lélegzetet, majd kinyitom az ajtót.  Megtudtam a mikrokártyáról, hogy nagyon szeretsz spinningelni – mondja hivatalos hangon, miközben becsukom magam mögött az ajtót. Az előbb történtek ellenére elnevetem magam, mivel az összes létező sport közül a spinninget utálom a legjobban. Ezt Xander is nagyon jól tudja. Állandóan ezen veszekszünk. Szerintem nagy hülyeség az egész. A végtelenségig tekersz egy biciklit, ami meg se moccan. Xander azt kérdezi, hogy akkor miért szeretek a futópadon futni. Ott se haladok semerre.  Az más – válaszolom, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért.  Egész nap az én fotómat bámultad a portálon? – Annak ellenére, hogy tréfásan kérdezi, majdnem eláll a lélegzetem. Ő is megnézte a mikrokártyáját. Vajon az én arcom jelent meg a képernyőn? Olyan furcsa, hogy titkolódznom kell Xander előtt.  Természetesen nem – próbálom én is tréfásra venni a dolgot. – Szombat van, a munkahelyemen voltam.  Én is dolgoztam, de attól még elolvastam rólad az összes információt, és az Udvarlási Útmutatót is tanulmányoztam. – Nem is gondolja, hogy úgy kellenek most nekem ezek a szavak, mint a fuldoklónak a mentőöv. Most legalább már nem aggódom annyira. Persze attól még össze-összecsapnak a fejem felett a hideg hullámok, de levegőt legalább már kapok. Xander még mindig abban a hitben él, hogy én vagyok a Párja. Semmi furcsa dolgot nem látott, amikor megnézte a mikrokártyáján lévő információkat. Ez azért megnyugtató.  Az Udvarlási Útmutatót is végigolvastad? – kérdezem.  Természetesen. Miért, te nem?

 Én még nem olvastam el az egészet. – Kicsit furcsán érzem magam, amikor ezt bevallom, de Xander jót nevet rajta.  Nem tűnt túl érdekesnek, kivéve talán egy tanácsot – kacsint rám jelentőségteljesen.  Tényleg? – kérdezem zavartan. Közben látom, amint az utcánkban a hozzánk hasonló korú fiatalok a szabadidőközpont felé tartanak. Integetnek, kiabálnak, hasonló ruhában vannak, mint mi. Ma este mégis van valami különös a levegőben. Néhányan közülük minket bámulnak. Jó alaposan megnéznek, majd hirtelen elfordítják fejüket. Később többször vissza-visszapillantanak. Nem vagyok hozzászokva más emberek rám meredő tekintetéhez. Xander és én teljesen átlagos, egészséges fiatalok vagyunk, akárcsak a hozzánk hasonló korú tinik. Remekül beilleszkedünk a többiek közé, nem vagyunk különcök. Most viszont mégis úgy érzem, hogy nem tartozom közéjük. Mintha vékony fal választana el a bámészkodóktól. Látjuk egymást, de mégsem léphetünk át rajta.  Minden rendben van? – kérdezi Xander. Á, dehogy! Sőt, minden veszve van. Rájövök, hogy jobban tettem volna, ha nem hozom szóba az Udvarlási Útmutatót. Ha nem vagyok képes villámgyorsan összeszedni magam, Xander hamarosan mindenre rájön. Túl jól ismerjük egymást. A sarokra érve Xander belém kapaszkodik, és karon fogva hagyjuk el a Juharfa kerületet. Néhány lépés megtétele után végigcsúsztatja a karomon a kezét, egészen addig, amíg ujjaink össze nem kulcsolódnak. Közel hajol hozzám, és a fülembe súgja:  Az egyik udvarlási tanács szerint, ha akarjuk, kifejezhetjük az egymás iránt érzett fizikai vonzalmat. Persze hogy én is akarom. A feszültség közepette nagyon jóleső és teljesen újszerű érzés, ahogy fogja a kezem. Mintha elválaszthatatlanok lennénk. Meglep, hogy Xander mindezt milyen természetesen csinálja. Séta közben észreveszem, hogy a szembejövő lányok mind irigykedve néznek rám. Lerí róluk a féltékenység. Megértem őket, és próbálok nem túlságosan feszélyezettnek tűnni. Senki nem gondolta volna a városban, hogy az aranyhajú, karizmatikus és okos Xander Párja a helybeli lányok közül kerül majd ki. Mindig azt hittük, hogy egy másik tartományban élő valakit rendelnek majd hozzá De nem így történt. Én lettem Xander Párja. A szabadidőközpont felé vezető úton mindvégig erősen kapaszkodom Xanderbe. Talán akaratlanul is összetartozásunkat akarom bizonyítani azzal, hogy nem engedem el a kezét. Hiába jelent meg az a másik arc a képernyőn, mi egy Párt alkotunk, hivatalosan egymáshoz lettünk rendelve. Biztos csak valami kártyahiba történt.

Viszont van egy bökkenő. Ismerem azt a fiút is, akinek az arca felvillant a képernyőn.

ÖTÖDIK FEJEZET  itt egy szabad asztal! – kiált fel Xander a terem közepén. Hozzánk hasonlóan a többi, kerületünkben élő fiatal is a szabadidőközpontban szeretné eltölteni ezt a szombat délutánt. A központra egyébként ki lehetne tenni a „Megtelt” feliratot. A barátaink közül is sokan itt vannak. – Cassia, szeretnél játszani?  Nem, kösz, inkább csak figyelem, ahogy játszotok.  És te? – kérdezi Xander a legjobb barátnőmtől, Emtől.  Csak rajta! – mondja neki Em. Mialatt Xander megfordul és odaadja a kártyáját a játékot felügyelő hivatalnoknak, összekacsintunk Emmel. Ha játékról van szó, Xander mindig belelkesedik és izgalomba jön. Emlékszem, hogy kiskorunkban is milyen komoly játszmákat vívtunk, soha sem hagytuk nyerni a másikat. Gondolkozom rajta, hogy mikor kezdett alábbhagyni a játékok iránti érdeklődésem, de nem jut eszembe. Xander leül az asztalhoz, és mond valamit, amin mindenki nevet. Mosolygok magamban. Számomra sokkal élvezetesebb nézni, ahogy játszik, mint részt venni magában a játékban. Ráadásul a sakk a kedvence. Szereti, mert különleges képességeket igényel.  Na, milyen érzés ismerni a Párodat? – kérdezi Em. A nagy kacagás és hangzavar közepette alig hallom a hangját. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni; ez az, amire mindenki kíváncsi. Nem mondhatok mást, csak az igazat.  Xander Párjának lenni csodálatos érzés. Em megértően bólint:  Mostanáig egyikőnk sem gondolta, hogy valaha egy párt alkothattok. Aztán hirtelen valóra vált a dolog.  Tudom – válaszolom közönyösen. Xander amúgy a legjóképűbb srác a környéken. Valaki áthívja Emet egy másik asztalhoz. Xander fogja a szürke bábukat, és szépen lerakja őket a táblán lévő szürke és fekete mezőkre. A szabadidőközpontban az egyhangú színek dominálnak: a falak szürkék, a diákok barna, a már állandó munkahellyel rendelkező fiatalok pedig sötétkék ruhát viselnek. A lehangoló környezetbe csak jelenlétünk, hajunk csillogása és vidám nevetésünk visz némi derűt. Xander az utolsó bábut is elhelyezi a táblán, majd a többiek előtt azt mondja:  Ha megnyerem a játszmát, a Páromnak ajánlom a győzelmet.

Mindenki felém fordul, Xander pedig csintalanul vigyorog. Elpirulok, és jó erősen ránézek. Közben valaki kopogtat a vállamon. Hátrafordulok. Egy hivatalnok hölgy áll mögöttem.  Te vagy Cassia Reyes? – kérdezi.  Igen, én vagyok – válaszolom, és még egy pillantást vetek Xanderre. Ő teljesen bele van merülve a játékba, nem is látja, hogy mi történik körülötte.  Kijönnél velem egy pillanatra? Nem akarom sokáig rabolni az idődet. Semmi ok az izgalomra. Csupán egy hivatalos ügyről van szó. Vajon tudja, hogy mi történt, amikor bedugtam a számítógépbe a mikrokártyát?  Persze, megyek – válaszolom. Egy hivatalnoknak nem is adhatsz más választ. Még egyszer visszanézek a barátaimra. Mindenki a játékot és a bábukat mozgató játékosokat figyeli. Senki sem veszi észre, hogy kimegyek, még Xander sem. Miközben a fehér ruhás hivatalnokkal a kijárat felé tartunk, valósággal elnyel a tömeg.  Hadd mondjam el még egyszer, hogy nincs semmi okod az aggodalomra – nyugtat meg a hivatalnok mosolyogva. Kedvesnek tűnik a hangja. A szabadidőközpont előtti parkba vezet. Bár idegesít a jelenléte, a benti fullasztó tömeg után jólesik egy kis friss levegőt szívni a kertben. Átvágunk a gondosan lenyírt gyepen, és egy utcai lámpa alatt álló fémpadhoz megyünk. Rajtunk kívül nincs egy lélek sem a parkban.  Nem kell elmesélned, hogy mi történt, mert mindenről tudok – mondja a hivatalnok. – Nem a Párod arca jelent meg a képernyőn, ugye? Kedves tőle, hogy nem mondatta el velem a történetet. Csak bólogatok.  Biztosan nagyon aggódsz. Meséltél már valakinek a történtekről?  Még nem – válaszolom. Int, hogy üljek le mellé a padra. Szót fogadok.  Remek. Cassia, hadd nyugtassalak meg – mondja mélyen a szemembe nézve. – Semmi sem változott, még mindig Xander Carrow a Párod.  Köszönöm szépen, köszönöm szépen! – ismételgetem. Azt se tudom, hogy fejezzem ki a hálámat. Kezdenek szép lassan letisztulni a dolgok, és végre valahára elengedhetem magam. Sóhajtok egy nagyot, mire a hivatalnok elmosolyodik.  Amúgy engedd meg, hogy gratuláljak a Párodhoz. A tartományban, de meg merem kockáztatni, hogy az egész országban nagy port kavart a hír. Az emberek mindenütt rólatok beszélnek. Ilyen párosításra hosszú évek óta nem volt példa – mondja, majd rövid szünet után így folytatja: – Ugye nem hoztad magaddal a mikrokártyádat?  De igen, magammal hoztam – válaszolom, és kihúzom a kártyát a zsebemből. – Nem akartam otthon hagyni, nehogy valaki megnézze. A hölgy rögtön a kártya után nyúl.

 Kitűnő. Bízd csak rám, majd én vigyázok rá – mondja, és beteszi az aktatáskájába. Közben szemem a tablettatartó dobozára téved, amely jóval nagyobb, mint ami az átlagembereknek van. Elkapja a pillantásomat. – A magas rangú hivatalnokok több tablettát hordanak maguknál, veszélyhelyzetek esetére – világosít fel. Bólogatok, ő meg folytatja a mondandóját: – De ezzel te ne foglalkozz! Viszont tedd el ezt a kártyát! Aktatáskájának oldalzsebéből előhúz egy másik mikrokártyát. – Én magam ellenőriztem a rajta lévő adatokat. Egyetlen hibát sem találtam.  Köszönöm szépen. Néhány másodpercig egyikőnk se szólal meg, majd szépen becsúsztatom a mikrokártyát a zsebembe. Körbenézek, vetek egy pillantást a pázsitra, a fémpadokra és a park közepén álló kis szökőkútra, amely másodpercenként lövelli a magasba a vízsugarakat. Majd még tüzetesebben szemügyre veszem a mellettem álló hölgyet, megpróbálom megfejteni, hogy milyen jelvény van a blúzzsebére tűzve. Mivel fehér ruhában van, tudom, hogy hivatalnok, de nem vagyok benne biztos, hogy melyik minisztériumban dolgozik.  A Párosításügyi Minisztérium képviseletében vagyok itt, hibás információk kijavításával foglalkozom – mondja, miután leolvasta arcomról a kíváncsiságot. – Szerencsére nincs túl sok dolgunk. Társadalmunk jövője szempontjából a fiatalok párosítása kiemelt jelentőséggel bír, ezért a Párosítási Eljárást államunk nagyon szigorúan szabályozza, és gördülékenyen működik. Szavai a Párosítási Rendszerről szóló hivatalos anyag egyik paragrafusát juttatják az eszembe, melyben ez áll: A Párosítási Rendszernek kettős célja van. Egyrészt igyekszünk biztosítani, hogy a lehető legegészségesebb gyermekek születhessenek, hiszen ők alkotják majd a jövő Társadalmát. Másrészt a boldog és kiegyensúlyozott családi élet lehetőségét szeretnénk nyújtani azoknak az állampolgároknak, akik részt kívánnak venni a Párosítási Eljárásban. Éppen ezért a Társadalom számára kiemelten fontos, hogy az egymáshoz leginkább illő fiatalokat rendeljük egymáshoz.  Még soha nem hallottam, hogy ilyen jellegű hiba előfordult volna – jegyzem meg.  Attól tartok, hogy, bár nem túl gyakran, de néha azért történnek ehhez hasonló esetek. – Egy pillanatra elhallgat, majd egy olyan kérdést tesz fel, amelyre nem szívesen válaszolok:  Felismerted a másik fiút, akinek az arca megjelent a képernyőn? Hirtelen ostoba ötletem támad: a legjobban tenném, ha hazudnék. A legjobb lenne nemmel válaszolni és azt mondani, hogy még soha, sehol nem láttam azt a fiút. Újra a szökőkútra téved a tekintetem, bámulom a kilövellő és aláhulló víztömeget. Tisztában vagyok vele, hogy határozatlanságom úgyis mindent elárul. Így hát inkább őszintén válaszolok a hivatalnok hölgy kérdésére.  Igen, felismertem – mondom.

 Meg tudnád mondani, hogy hívják? – kérdezi. Természetesen a nő mindent tud, így nincs mit tennem, csak az igazat mondhatom.  Igen, Ky Markham a neve. Pont ez a legfurcsább. Ritka hiba történik, ráadásul olyasvalakivel keverik össze a Páromat, akit ismerek. Úgy gondolom, hogy ennek az esélye...  ...szinte minimális – fejezi be helyettem a mondatot a hölgy. – Ez valóban így van. A minisztériumban azon gondolkozunk, hogy nem valamilyen szándékosan okozott hibáról, tréfáról lehet-e szó. Ha megtaláljuk az elkövetőt, súlyos büntetés vár rá. Nagyon gonosz dolog ilyesmit csinálni. Nemcsak amiatt, hogy téged teljesen kiborított és összezavart a dolog, hanem Ky miatt is.  Ő is tud róla?  Nem, fogalma sincs az egészről. Különösen a státusza miatt volt gonosz dolog belekeverni őt egy ilyen tréfába.  A státusza miatt? – kérdezem csodálkozva. Ky Markhamről azt kell tudni, hogy tízéves korában költözött a kerületünkbe. Jóképű, csendes fiú. Nagyon csendes. Nem bajkeverő típus. Mostanában nem találkozom vele olyan gyakran, mint régebben. Még a tavalyi év elején kinevezték a munkahelyére, és azóta nem jár iskolába a többiekkel. A hivatalnok bólogat, és kicsit közelebb hajol hozzám, annak ellenére, hogy nincs a közelünkben senki, aki hallgatózna. Az utcai lámpa fénye alatt igencsak melegem van, ezért hátrébb lépek egy kicsit.  Bizalmas információt mondok. Ky Markham sohasem lehetne a Párod. Ky soha, senkinek nem lehet a Párja.  Talán szingli akar maradni? – kérdezem. Nem tudom, hogy miért bizalmas ez az információ. Sok osztálytársam van, aki egyedülállóként képzeli el az életét. Még a Párosítási Rendszerről szóló hivatalos anyagban is található egy paragrafus erre vonatkozólag: Kérjük, gondold át alaposan, hogy alkalmas vagye párkapcsolatra! Ne feledd, hogy a szinglik is fontos tagjai Társadalmunknak! Bizonyára tudod, hogy Társadalmunk jelenlegi vezetője is szingli. A párkapcsolatban élő és az egyedülálló állampolgárok egyaránt teljes, kiegyensúlyozott életet élhetnek. Gyermekeket viszont csak a párkapcsolatban élők vállalhatnak. A hivatalnok hölgy közelebb hajol hozzám:  Nem, Ky nem szingli. Ky Markham megtűrt státuszban van. Ky Markham megtűrt státuszú? Élnek közöttünk megtűrt státuszú állampolgárok. A száműzöttekkel szemben őket nem tekintik veszélyesnek, nem telepítik ki őket az országból. Általában valamilyen szabálysértés miatt válik valaki megtűrt státuszúvá. A Társadalom védi őket, nem fedi fel kilétüket a többi ember előtt. Csak a Társadalmi Osztályok Minisztériumában és az adott szakterületen dolgozó hivatalnokok

juthatnak hozzá az ilyen jellegű titkos információkhoz. Nem kérdezek semmit, de a hölgy pontosan tudja, hogy mire gondolok.  Igen, Ky Markham megtűrt státuszban van. Nem a saját hibájából adódóan. Édesapja követett el szabálysértést. A Társadalom vezetése nem hagyhatta figyelmen kívül ezt a tényt, még akkor sem, ha később Markhamék örökbe fogadták. Ky továbbra is megtűrt státuszú maradt, ami azt jelenti, hogy nem vehet részt a Párosítási Eljárásban. – A hölgy sóhajt egyet, majd így folytatja: – A mikrokártyákat csak néhány órával a Párosító Bankett előtt készítjük el, ekkor történhetett a hiba. Már vizsgáljuk, hogy ki töltötte fel Ky fényképét a te mikrokártyádra.  Remélem, hogy sikerül elkapni a tettest – mondom. – Nagyon gonosz dolog volt ilyesmit csinálni.  Ígérem, hogy mindent megteszünk – mosolyog rám a hivatalnok hölgy, majd az órájára pillant. – Mennem kell. Remélem, hogy sikerült eloszlatnom az aggodalmadat.  Igen, köszönöm szépen – mondom. Próbálok nem Ky-ra gondolni, hanem annak örülni, hogy végre minden rendben van. Hiába igyekszem azonban, Ky nem megy ki a fejembő l. Annyira sajnálom. Bárcsak ne tudnék róla semmit! Egész más, ha valaki önszántából akar szingli maradni.  Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy amit most Ky-ról hallottál, bizalmas információ – hívja fel a figyelmemet kedvesen, de szigorúan a hölgy. – Csak azért árultam el mindezt, mert jobb, ha tudod, hogy Ky soha nem lehet a Párod.  Természetesen, senkinek nem fogom elmondani.  Helyes. Legjobb, ha titokként kezeled. Természetesen, ha szeretnéd, összehívhatunk egy megbeszélést, amelyen megmagyaráznánk a történteket a szüleidnek, Xandernek és az ő szüleinek...  Ne! – jelentem ki határozottan. – Szó sem lehet róla! Nem szeretném, ha bárki tudna róla, kivéve...  Kivéve kit? Nem válaszolok. A hölgy hirtelen megragadja a karomat. Nem erőszakosan, de azt érzem, hogy választ vár a kérdésre.  Kit?  Kivéve a nagyapámat, aki hamarosan nyolcvanéves lesz – felelem végül. Elengedi a karomat.  Mikor lesz a születésnapja?  Holnap. Néhány pillanatra elgondolkozik, majd beleegyezően bólogat.  Ha úgy érzed, hogy valakivel mindenképp meg kell osztanod a dolgot, a

nagypapád a legjobb választás. De ugye ő az egyetlen, akinek el akarod mondani?  Igen, nem akarom, hogy rajta kívül bárki tudjon róla. Nagyapa nem számít, mert... – Képtelen vagyok befejezni a mondatot. A hivatalnok hölgy is tudja jól, hogy miért. Nagyapának már nem sok van hátra, azt hiszem, hogy ez a tény elég indok.  Örülök, hogy így érzed – fejezi ki egyetértését a hölgy. – Be kell vallanom, hogy így az én dolgom is sokkal könnyebb. Amikor elmeséled a történetet a nagyapádnak, feltétlenül említsd meg, hogy ha bárkinek továbbadja a hallottakat, számíthat rá, hogy beidézzük. Úgy gondolom, nem hiányzik neki most egy ilyen tortúra. Ha megszegi a titoktartási szabályt, örökre elveszítheti a szöveteinek konzerválására vonatkozó előjogait.  Értem. A hivatalnok mosolyogva feláll.  Segíthetek még valamiben? – kérdezi. A beszélgetés végén megkönnyebbülök. Szeretnék visszamenni a zsúfolásig megtelt terembe. Hirtelen nagyon magányosnak érzem magam itt kint, a parkban.  Köszönöm szépen, most már mindennel tisztában vagyok – válaszolom. A hölgy az épületbe vezető ösvényre mutat.  Örülök, hogy segíthettem. A legjobbakat, Cassia! Még egyszer megköszönöm a kedvességét, majd elindulok befelé. Ő még kint marad a parkban, megvárja, amíg bemegyek. Lehet, hogy csak képzelődöm, de úgy érzem, mintha az ajtóig követné minden egyes mozdulatomat. Belépek a központba, és meg sem állok Xander asztaláig. Xander kérdőn néz rám. Ezek szerint mégis észrevette, hogy kimentem a teremből. Minden rendben? Bólogatok. Most már tényleg minden a régi. A dolgok visszatértek a megszokott kerékvágásba. Sőt! Még szebbnek látok mindent, mint azelőtt. Újra felhőtlenül tudok örülni a ténynek, hogy Xander lett a Párom. Mégis úgy érzem, jobb lett volna, ha a hivatalnoknő nem árul el semmit Kyról. Most, hogy ismerem a helyzetét, más szemmel fogok ránézni, mint korábban. Rengetegen vagyunk a szabadidőközpontban. A forró és fülledt levegőről a trópusi óceánok légkörét szimuláló játék jut eszembe, amit biológiaórán játszottunk egyszer az iskolában. A korallzátonyok környékén hemzsegtek a halak mindaddig, amíg a globális fölmelegedés el nem pusztította őket. Borzalmasan fülledt a levegő itt, a teremben: szinte érzem a párolgó izzadság ízét a számban, levegő helyett vizet szívok be az orromon. Valaki belém botlik, miközben hallom, hogy az egyik hivatalnok közleményt

olvas be a hangosbemondóba. A tömeg egy pillanatra elhallgat, mindenki figyel:  Valaki elvesztette a tablettatartóját. Kérem, hogy senki ne mozduljon, amíg meg nem találjuk a dobozt. Mindenki azonnal kővé mered. Még hallom a dobókockák utolsó koccanását, hallom Xander utolsó bábujának halk koppanását a sakktáblán. Aztán síri csend lesz. Senki sem moccan. Nagyon komoly dolog, ha valaki elveszti a tablettatartóját. A mellettem álló lányra pillantok, aki tágra nyílt szemmel néz vissza rám, még a száját is elfelejti becsukni rémületében. A helyzet ismét a szimulációs játékra emlékeztet. A tanár egyszer csak leállította a szimulátort, mert valamit el akart magyarázni. A halak meredt üvegszemekkel bámultak ránk a kivetítőről mindaddig, amíg újra el nem indította a gépet. Mi is arra várunk itt, a teremben, hogy a hivatalnok megnyomja az indítógombot és utasítást adjon, hogy mit kell tennünk. Bár a testem mozdulatlan, gondolataim messze kalandoznak. Vajon úsznak-e ebben a fullasztó izzadságtengerben megtűrt státuszú halak? Apropó víz! Újabb, ezúttal valós vizes élmény elevenedik meg előttem, abból a korszakból, amikor úgy tízévesek lehettünk Xanderrel. Akkoriban több szabadidőnk volt, és majdnem az egész nyarat az uszodában töltöttük. Xander imádott úszni a gyönyörű, kék, klóros vízben; én pedig általában a medence rücskös, cementből készült szélén üldögéltem, és lábammal a vizet fröcsköltem. Egyszer csak a habok közül előbukkant Xander, riadt ábrázattal.  Elvesztettem a tablettatartómat – mondta halkan. Rögtön ellenőriztem, hogy az enyém még megvan-e. Szerencsére még mindig oda volt csíptetve egy fémkarikával a fürdőruhám bal pántjához. A hivatalnokok pár hete küldték ki a tablettatartóinkat. Akkoriban még csak az első, kék tabletta volt benne. Az, amelyik veszélyhelyzetekben megmenti az életünket. Ha megfelelő mennyiségű vízzel nyeljük le, a kék tablettában lévő tápanyagok több napig képesek életben tartani bennünket. A medence csordultig volt vízzel. Pont ez volt a baj. Vajon hogy tudja Xander ebben a hatalmas víztömegben megtalálni a tablettatartóját?  Szerintem valahol lent van, a medence fenekén. Kérjük meg az úszómestert, hogy engedje le a vizet – javasoltam.  Nem, ne szólj róla senkinek – tiltakozott Xander összeszorított foggal. – Ha szólsz, lehet, hogy beidéznek a hatóságok, amiért elvesztettem. Megtalálom én magam. – Fontos lépés az önállóság felé vezető úton, hogy megtanuljunk vigyázni saját tablettáinkra. A tabletták elvesztése azt jelzi, hogy még nem állunk készen a felelősségvállalásra. Kezdetben a szüleink vigyáznak a tablettáinkra, majd ahogy egyre érettebbek leszünk, egyenként megkapjuk a tablettákat. A kék tablettát tízéves korunkban bízzák ránk. Tizenhárom évesen vesszük át a zöldet. A zöld tabletta nyugtató hatású, és fokozott izgalommal járó helyzetekben

alkalmazandó. Végül tizenhat éves korunkban kerül hozzánk a piros tabletta, amelyet csak magas rangú hivatalnokok utasítására szabad bevenni. Először próbáltam segíteni Xandernek, de a klór nagyon csípte a szememet. Újra és újra alámerültem, de egy idő után már semmit sem láttam, így jobb híján visszaültem a medence partjára. Onnan pásztáztam tekintetemmel a visszaverődő napsugaraktól csillogó vizet. Gyerekkorunkban egyáltalán nem hordtunk órát. Szüleink mérték helyettünk az időt. Mégis úgy éreztem, hogy Xander a kelleténél tovább van lent a medence alján. Közben sokan beugrottak a vízbe. A szívverésemből és a medence falát csapkodó hullámok ritmusából következtettem az eltelt időre. Talán megfulladt? Egy pillanatra elvakított a vízfelszínről fehéren visszaverődő napfény. Úgy éreztem, hogy sápadok, teljesen le vagyok bénulva a félelemtől. Aztán felálltam, vettem egy nagy levegőt, és elkiáltottam magam:  Segítség, segítség! Xander a medence alján van! – Még mielőtt sikítozni kezdtem volna, a hátam mögött megszólalt egy ismeretlen hang:  Félsz, hogy belefullad?  Igen – mondtam a kérdezőre pillantva. Napbarnított bőrű, sötét hajú fiú állt mögöttem. Eddig még soha nem láttam. Nem is volt több időm szemügyre venni, mert hirtelen mozdulattal a habokba vetette magát. Rövid idő múlva felbukkant Xander feje a víz felszínén. Diadalittas vigyorral emelte magasba a vízálló tablettatartó dobozt.  Megvan – lihegte.  Jól vagy, Xander? – kérdeztem megkönnyebbülve.  Persze hogy jól vagyok – nyugtatott meg magabiztosságot sugárzó tekintettel. – Miért ne lennék jól?  Olyan sokáig voltál a medence alján. Attól féltem, hogy belefulladtál. És egy másik fiú is azt hitte... – Hirtelen pánikba estem. Hová tűnhetett a másik fiú? Még levegőt venni se jött fel azóta.  Milyen másik fiúról beszélsz? – kérdezte Xander zavartan.  Aki lement megkeresni téged a medence aljára. – Ekkor vettem csak észre, hogy a kék víztömeg alatt egy sötét folt lebeg. – Ott van!  kiáltottam. – Jaj, mindjárt megfullad! – Ebben a pillanatban a fiú erős köhögés közepette feljött a víz felszínére. A haja gyönyörűen csillogott a napsugarak fényében. Arcán egy már majdnem begyógyult karmolás nyoma piroslott. Jól megnéztem magamnak ezt a fiút. Országunkban mindenki egészséges és biztonságban él, így ritkák az ilyen jellegű sérülések. De elsősorban nem emiatt vettem szemügyre. Sokkal inkább az keltette fel az érdeklődésemet, hogy ismeretlen, idegen valakivel állok szemben. Néhány percbe telt, amíg a fiú légzése normalizálódott. Engem nézett, de

közben Xanderhez beszélt:  Na, nem fulladtál bele?  Én nem, de te kis híján igen.  Tudom – folytatta a fiú. – Meg akartalak menteni, jobban mondva, segíteni akartam rajtad.  Nem tudsz úszni? – kérdeztem.  Azt hittem, hogy tudok – válaszolta a fiú. Erre elnevettük magunkat Xanderrel. A fiú mosolyogva rám nézett. Saját maga is meglepődött rajta, hogy ilyen félelmetes helyzetben mosolyogni tud. Engem is váratlanul ért a mosolyából áradó melegség. A fiú ismét Xander felé fordult:  A barátnőd nagyon aggódott miattad.  De már megnyugodtam – mondtam megkönnyebbülve, abban a tudatban, hogy most már mindenki biztonságban van. – Látogatóban vagy itt nálunk? – érdeklődtem, remélve, hogy a fiú hosszabb időt tölt el országunkban. Azonnal rokonszenvessé vált, amikor segíteni akart Xanderen.  Nem – mondta, még mindig mosolyogva. Hangja is megnyugodott, akár csak a körülöttünk lévő víz. Mélyen a szemembe nézett, és folytatta: – Itt élek. Most itt, a tömeg közepén rám tekint egy ismerős szempár. Hasonló megnyugvás, megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam. Olyan valakié ez a szempár, akiért egyszer nagyon, de nagyon aggódtam. Féltettem, hogy megfullad, kitöri a nyakát, lehúzza valaki a víz alá, és soha többé nem láthatom. De szerencsére nem így történt. Ky Markham is itt van a szabadidőközpontban, és épp engem néz. Ösztönösen elindulok felé. Az első lépés megtételekor érzem, hogy valami összeroppan a talpam alatt. Ráléptem az elveszett tablettatartóra, amely nyomban összetört. Ráadásul a benne lévő tablettákat is sikerült porrá zúznom. Kék-zöldpiros porrá. Azonnal megállok. A hivatalnokok rögtön ott teremnek körülöttem, a közelemben állók pedig kiabálnak:  Megvan! Összetört! Az egyik hivatalnok karon fog. Kéri, hogy mondjam el pontosan, mi történt. Tekintetemmel Ky-t keresem, de már felszívódott valahol a tömegben. Ugyanolyan hirtelen, mint amikor se szó, se beszéd belevetette magát a habokba azon a forró nyári napon, vagy amilyen gyorsan a fényképe eltűnt számítógépem képernyőjéről.

HATODIK FEJEZET  Egy új fiút ismertem meg ma az uszodában – meséltem aznap este a szüleimnek. Ügyeltem rá, hogy ne ejtsek szót Xander tablettatartójáról. Nem akartam bajba keverni a barátomat. Nehéz volt megállni, hogy ne mondjam el. Úgy éreztem, hogy a torkomon akad a titok, akár egy tabletta. Akárhányszor nyeltem egyet, éreztem, hogy ott van, és megfulladok, ha el nem árulom. De végül sikerült visszafogni magam. Szüleim egymásra néztek.  Új fiú? Biztos vagy benne? – kérdezte apu.  Igen. Ky Markhamnek hívják. Vele úsztunk.  Á, akkor ő lakik Markhaméknél – mondta apu.  Azt mesélte, hogy örökbe fogadták – világosítottam fel a szüleimet. – Hallottam, ahogy Aidát anyunak, Patrickot apunak szólítja. A szüleim ismét egymásra néztek. Oria tartományban az örökbefogadás intézménye gyakorlatilag ismeretlen. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy valaki kopog az ajtón.  Maradj, Cassia! Majd én kinyitom. A konyhából hallottam, hogy Mr. Carrow, Xander apja az. Mély hangja szinte dübörgött az előszobában. Országunk polgárai nem léphetnek be egymás lakásába. Elképzeltem magamban, ahogy Mr. Carrow a küszöbön toporog. Mintha Xandert látnám idősebb kiadásban: ugyanaz a szőke haj és nevető kék szemek.  Beszéltem Patrick és Aida Markhammel – mondta. – Gondolom, titeket is izgat a történet. Ky árva gyerek. A Külső Tartományokból érkezett.  Tényleg? – kérdezte anyukám kissé aggodalmas hangon. A Külső Tartományok országunk határán kívül fekszenek. Sokkal keményebb és vadabb ott az élet. Az emberek gyakran alacsonyabb rendű, fejlődésben lemaradt tartományokként emlegetik őket, mert ezeken a területeken ismeretlen a Társadalmunkra jellemző rend és tudás. A Külső Tartományokban rengeteg megtűrt státuszú ember él, de szép számmal akadnak száműzöttek is. Persze róluk senki nem tud semmi biztosat. Régebben egyes házakban elzárva éltek, de mára ezeknek a házaknak a többsége üresen áll.  Ky a hatóságok belegyezésével tartózkodik az országban – mondta Mr. Carrow. – Patrick még a kormánytól kapott tartózkodási engedélyt is megmutatta. Sőt, felhatalmazott, hogy nyugodtan meséljem el a dolgot bárkinek, akit érdekel. Molly, Abran! Gondoltam, megosztom veletek a hírt.  No, akkor most már mindent tudunk – szólt közbe anyukám. Igyekeztem a

sarokra somfordálni és kinézni a folyosóra. Szüleim háta kissé eltakarta Xander apját, aki még mindig a lépcsőn toporgott a sötét éjszakában. Xander apja halkabban kezdett beszélni, így nagyon figyelmesen kellett hallgatóznom, hogy kivegyek valamit a szavaiból a folyosón lévő családi számítógép zúgása közepette.  Molly! Látnod kellett volna Aidát és Patrickot. Mintha kezdene visszatérni az életkedvük. A fiú Aida unokaöccse. A nővére fia. Anyukám megigazította a haját. Akkor szokta ezt csinálni, amikor kellemetlenül érzi magát egy adott helyzetben. Mindannyian jól ismertük Markhamék történetét, de kínosan kerültük a témát. A kormányzat ritka hibát követett el. Nem lett volna szabad hagyni, hogy egy száműzött státuszú bűnöző szabadon kószáljon az utcákon és besurranhasson a kormányhivatalba, ahol Patrick dolgozott. A fia épp meglátogatta aznap. Ez lett a veszte: meggyilkolták, miközben az épület másik szárnyában tárgyaló édesapjára várt. Ráadásul a gyilkos az irodájába visszatérő Patrickre is rátámadt. Hosszú időbe telt, mire Patrick felgyógyult a sérüléséből.  Ezek után természetes, hogy Aida szerette volna felnevelni elárvult unokaöccsét – jegyezte meg anyukám együttérzően.  Gondolom, hogy a kormányzat is úgy gondolta, hogy ennyivel tartoznak Patricknak, ezért engedélyezték Ky örökbefogadását.  Na de Abran! – szólt közbe anyu szemrehányóan. Mr. Carrow is egyetértett apuval:  Logikus. Így akarták kárpótolni Markhaméket a balesetért. A másik fiúval próbálták feledtetni a családot ért szörnyű és igazságtalan veszteséget. Jól ismerem a hivatalnokok gondolkodásmódját. Később anyu bejött a szobámba, hogy ágyba dugjon. Letelepedett mellém, és kedvesen kérdezte:  Hallottad, hogy miről beszéltünk?  Persze.  Markhamék unokaöccse, fogadott fia holnap kezdi az iskolát.  Ky? Ugye Ky-nak hívják?  Igen – mondta. Ahogy lehajolt, hosszú, szőke hajkoronája a vállára omlott, az arcát díszítő szeplők parányi csillagokra emlékeztettek. Rám mosolygott. – Ugye kedves leszel hozzá? – kérdezte. – Ugye segítesz neki beilleszkedni? Nem lehet könnyű új fiúként érkezni egy jól összeszokott csapatba.  Segítek neki, megígérem. Később kiderült, hogy anyukám tanácsa teljesen felesleges volt. Másnap Ky mindenkinek köszönt és bemutatkozott a suliban. Gyorsan, csendben és gördülékenyen zajlott az egész. Végigjárta a termeket, és mindenkivel kezet rázott. Amikor megszólalt a csengő, elvegyült a többi diák között. Minden

meglep ően simán ment. Nem sokáig álldogált egyedül a küszöbön. Nagyon könnyen beilleszkedett a közösségbe, néhány perc elteltével úgy beszélgetett az osztálytársaival, mintha mindig is ide tartozott volna, mintha mindig is a mi országunkban élt volna. Így visszatekintve mondhatom, hogy Ky könnyedén, lazán kezelte az embereket. Mintha mindig a felszínen úszkált volna. Kivéve, amikor azon a nyári napon lement a medence aljára Xanderért.  Valamit el kell mesélnem – mondom nagyapának, miközben egy széket húzok a karosszéke mellé. Szerencsére a hivatalnokok nem tartottak túl hosszú ideig fogva a szabadidőközpontban azután, hogy ráléptem a tablettákra, így időben el tudtam jönni nagyapához. Nagyon örülök neki, mert ez az utolsó előtti alkalom, hogy meglátogathatom. Ahányszor csak eszembe jut, nagy űrt érzek a lelkemben.  Jó hír? – kérdezi. Most is az ablak mellett ül, mint esténként általában. Nézi, ahogy lemegy a nap és kigyúlnak a csillagok. Néha azon tűnődöm, hogy vajon a világ másik felén felkelő napot is látja-e ilyenkor este. Milyen érzés lehet lefeküdni azzal a tudattal, hogy már nem sok van hátra? Biztos azért figyeli a naplementét és a sötétedést, mert szeretné kiélvezni az élet minden egyes percét, még a más ember számára unalmasnak és jelentéktelennek tűnő perceket is. A természet ragyogó színei felszívódnak az éjszakában, beleolvadnak a sötétségbe. A szürke és a fekete átveszi a hatalmat a világ felett. A néhány kigyulladó utcai lámpa fénye szinte alig látszik a végtelen, sötét mezőn. Akár világító macskaszemek is lehetnének. Egyedül a légi vonat pályája ragyog a levegőben, mint valami gyémántokból kirakott ösvény. Az elsuhanó szerelvények fényárban úsznak. Innen, nagyapa ablakából jól látom az utasokat.  Különös dolog történt, nagyapa! – mondom. Nagyapa felkapja a fejét, és abbahagyja az evést. Valami piteszerű süteményt vacsorázik. Soha sem ettem még ilyesmit, de nagyon ínycsiklandozóan néz ki. Sajnos a törvények szigorúan tiltják, hogy megkóstoljam nagyapa ételeit.  Minden a legnagyobb rendben van, még mindig Xander a Párom  kezdem. Társadalmunkban jól megtanítják, hogy a híreket miként kell bejelenteni: mondandónkat a megnyugtató, biztos tényekkel kezdjük, majd fokozatosan adagoljuk a felkavaró új információt. – Az a baj, hogy hibás mikrokártyát kaptam. Miközben otthon nézegettem Xander fényképét a portálon, hirtelen eltűnt az arca, és egy másik fiú képe jelent meg a képernyőn.  Egy másik fiúé? Bólogatok. Megpróbálom nem túl feltűnően bámulni nagyapa vacsoráját. A süteményt borító cukorszemcsékről a hókristályok jutnak eszembe. A tányéron lévő érett, vörös bogyók láttán összefut a nyál a számban. Egy másik fiút láttam. Ez a mondat olyan mélyen belém vésődött, hogy legalább annyira nehéz lenne

eltávolítani a tudatomból, mint a ragadós süteményt arról az ezüstvilláról.  És mit éreztél, amikor megpillantottad a másik fiúnak az arcát a képernyőn? – kérdezi nagyapa kedvesen, kezét az enyémre téve. – Nagyon kétségbeestél?  Egy kicsit. Inkább megzavarodtam, mert a másik fiút is ismerem. Nagyapa tágra nyílt szemmel, meglepetten néz:  Tényleg?  Igen, Ky Markhamnek hívják. Patrick és Aida fia. A Juharfa kerületben lakik, egy utcára tőlünk – mesélem.  És mivel magyarázta a hibát az illetékes hivatalnok?  Nem a Társadalom felelős a hibáért. A Társadalom soha nem követ el hibát – mondom.  Persze – mondja nagyapa kimért, monoton hangon. – De az emberek hibázhatnak.  A hivatalnok hölgy szerint is ez történhetett. Valószínűleg valaki Ky fényképét töltötte fel a mikrokártyámra a bankett előtt.  És vajon miért? – töpreng nagyapa.  A hölgy szerint gonosz tréfát akart űzni velem az illető, mert... – itt kicsit halkabban folytatom – ...szóval Ky státusza miatt. Ky ugyanis megtűrt státuszban van. Nagyapa hirtelen feláll, ledobja a tálcát a földre. Csodálkozom rajta, hogy mennyire lefogyott. De így is szálfaegyenesen áll.  Szóval a mikrokártya szerint a Párod egy megtűrt státuszú fiú?  Csak egy pillanatra jelent meg az arca – próbálom megnyugtatni. – A neve pedig nem is szerepel a párosítandó fiatalok listáján. Nagyapa nem tud leülni az izgalomtól, hiába próbálom biztosítani róla, hogy minden a legnagyobb rendben van.  Azt is elmondták, hogy Ky miért lett megtűrt státuszú?  Az apja miatt, ő követett el valami szabálysértést. Nem Ky a hibás – felelem. Meg vagyok győződve róla, hogy igazam van, és ezt nagyapa is tudja jól. A hivatalnokok nem engedélyezték volna az örökbefogadást, ha Ky valamiféle veszélyt jelentene a Társadalomra. Nagyapa szemével a tálcát keresi. Fel akarom venni, de nem hagyja.  Ne! – kiált fel éles hangon, majd recsegő-ropogó derékkal lehajol. Mintha valami régi, nyikorgó, fából faragott bútordarab lenne. Az utolsó morzsát is összeszedi, majd rám néz nyílt, őszinte szemével. Tekintete még mindig élénk, fiatalos. – Egyáltalán nem tetszik a dolog. Kinek állna érdekében, hogy megváltoztassa a mikrokártyádon szereplő adatokat? – kérdezi.  Nagyapa! Kérlek, ülj le! Csak egy rossz tréfáról van szó. Hamarosan elkapják a tettest, és intézkednek az ügyben. Ezt közvetlenül a Párosításügyi Minisztérium egyik munkatársától tudom

 magyarázom. Bárcsak ne szóltam volna semmit az egészről. Milyen alapon gondoltam, hogy jó hatással lesz majd nagyapára, ha elmondom? Most aztán tessék.  Szegény fiú – szomorkodik nagyapa. – Önhibáján kívül bélyegezték meg. Jól ismered?  Jóban vagyunk, de nem vagyunk túl közeli barátok. Néha látjuk egymást szombat délutánonként a szabadidős programokon – magyarázom. – Egy éve nevezték ki a munkahelyére, azóta nem találkozunk túl gyakran.  Hol dolgozik? Ezt nem nagyon akarom elárulni nagyapának, mert annyira lehangoló munkahelyről van szó. Mindannyian meglepődtünk annak idején, hogy Ky-t ennyire alantas állásba helyezték, hiszen nevelőszülei, Patrick és Aida köztiszteletben álló emberek.  Az ételhulladékok eltávolításával foglalkozó központban dolgozik. Nagyapa elfintorodik:  Hú, nagyon kemény és lélekölő munka!  Tudom – mondom. Észrevettem, Ky keze állandóan vörös a forró mosogatóvíztől annak ellenére, hogy a munkások kesztyűben dolgoznak. De Ky soha nem panaszkodik.  És a hivatalnok hölgy megengedte, hogy mindezt elmeséld nekem? – kérdezi nagyapa hitetlenkedve.  Igen. Direkt megkérdeztem, hogy elmondhatom-e neked. Csak és kizárólag neked. Nagyapa arcán kaján vigyor jelenik meg:  Ugye azért, mert a halottak már nem mondják el senkinek?  Nem azért. – Imádom a vicceit, de a halálával kapcsolatban nem tudok viccelődni. Annyira közeli. Nagyon fog hiányozni, ha itt hagy.  Azért pont neked akartam elmesélni, mert biztos voltam benne, hogy te megérted a problémát.  Aha – mondja nagyapa, majd felhúzott szemöldökkel megkérdezi: – Szerinted megértettem? Elmosolyodom:  Nem annyira, mint amennyire vártam. A szüleim is így reagáltak volna, ha nekik mondom el.  Persze hogy megértettem. Mindig is úgy vigyáztam rád, mint a szemem fényére. Na azért nem mindig, gondolom magamban, és morcosan nézek nagyapára. Nem engedte például, hogy a medence partján ücsörögjek gyerekkoromban. Egy nyári napon lejött az uszodába, és megkérdezte Xandertől:  Cassia mit csinál?

 Mindig itt szokott üldögélni a medence partján – válaszolta Xander.  Miért? Talán nem tud úszni? – Kis híján felökleltem a tekintetemmel. Miért nem engem kérdezett? Hisz én is tudtam volna válaszolni a magam nevében.  Tud, csak nem szeret – mondta Xander.  Jobban mondva, nem szeretek beugrani a medencébe – világosítottam fel nagyapát.  Értem. A trambulinról sem?  Azt különösen utálom.  Rendben – mondta. Leült mellém a medence szélére. Bár akkoriban még fiatalabb és erősebb volt, mégis úgy tűnt, mintha öregebbnek nézne ki a barátaim nagyszüleinél. Nagyapa és nagymama az utolsó olyan emberek közé tartoztak, akiket „érettebb” korukban párosítottak össze a hivatalnokok. Már harmincöt évesek voltak, amikor egymáshoz rendelték őket. Egyetlen gyermekük, édesapám, négy évvel Párosító Bankettjük után jött a világra. Manapság senki sem szülhet gyereket a harmincegyedik születésnapja után. A napsugarak fényében nagyapa minden egyes ősz hajszála tisztán látszott, még akkor is, ha nem összpontosítottam kifejezetten a részletekre. Annak ellenére, hogy az előbb nagyon feldühített, sajnálatot éreztem iránta.  Izgalmas játék – jegyezte meg, és ő is elkezdte fröcskölni lábával a vizet. – Előre látom, hogy a jövőben sem akarsz majd egyebet csinálni, csak egy helyben üldögélni – mondta. Éreztem a hangján, hogy ugrat, ezért mérgesen elfordultam tőle. Felállt, és elindult a trambulin felé.  Uram! Uram! – kiabálta az ügyeletes úszómester.  Van uszodabérletem, és kitűnő egészségnek örvendek – nyugtatta meg nagyapa, és elindult felfelé a trambulinhoz vezető létrán. Ahogy fokról fokra lépkedett, egyre erősebbnek tűnt. Még csak rám se nézett, rögtön beugrott a vízbe. Még mielőtt eltűnt volna a habokban, már rohantam is a forró cementen az ugrótorony felé. Talpamat a talaj égette, szívemet pedig a bizonyítási vágy. És én is beugrottam utána.  Ugye, az uszodai esetre gondolsz? – kérdezi nagyapa.  Igen – mosolygok. – Már ott sem vigyáztál rám. Gyakorlatilag rávettél egy halálugrásra – mondom. A halál szó hallatán görcsbe rándul a gyomrom. Nem akarom kimondani ezt a szót. Nem tudom, hogy miért félek tőle ennyire. Se nagyapa, se a Társadalom nem fél tőle. Nekem sem lenne szabad. Nagyapa észre se veszi, hogy összerezzenek.  Tudtam, hogy készen állsz az ugrásra, csak még nem született meg benned az elhatározás – folytatja. Mindketten elhallgatunk és csendben emlékezünk. A faliórát kínosan kerülöm

a tekintetemmel. Hamarosan haza kell indulnom, nehogy megsértsem a kijárási tilalmat. Viszont nem szeretném, ha nagyapa azt hinné, hogy számolom a perceket és már várom, hogy minél előbb vége legyen a látogatásnak, vége legyen az életének. De ha jobban belegondolok, az én időm is pereg. Az emberek minden közösen töltött perccel időt rabolnak el a másik életéből. Nagyapa észreveszi, hogy elkalandozott a figyelmem, és megkérdezi, mi jár a fejemben. Őszintén válaszolok, úgysem lesz már túl sok alkalmam rá, hogy beszélgessünk. Megfogja a kezem, és azt mondja:  Örömmel pazarlom rád életem perceit. – Annyira szép gondolat ez, és oly kedvesen mondja, hogy megismétlem a szavait, kifejezve ezzel, hogy én is ugyanúgy érzek iránta. Annak ellenére, hogy már majdnem nyolcvanéves és a teste egyre gyengébb, nagyon erősen szorítja a kezemet. Ismét úrrá lesz rajtam a szomorúság.  Még valamit szeretnék neked mondani – nézek nagyapára. – Beiratkoztam a hegymászószakkörbe a nyárra. Nagyapa szeme felcsillan:  Újra bevezették a természetjárást? – Évekkel ezelőtt ez volt nagyapa egyik kedvenc szabadidős elfoglaltsága. Azóta is rengeteget beszél róla.  Igen, újraindul ezen a nyáron. A korábbi években soha nem láttam a programban.  Vajon ki fogja vezetni? – töpreng nagyapa. Aztán kinéz az ablakon. – Arra is kíváncsi lennék, hogy merre visznek benneteket kirándulni. – Megpróbálom követni nagyapa távolba meredő tekintetét. A Társadalom szinte már teljesen kipusztította a vadont. Ellenben rengeteg mesterségesen kialakított zöld területünk van, például parkok, szabadidőparkok, sportpályák stb.  Lehet, hogy az egyik nagyobb szabadidőparkba visznek – mondom.  Vagy lehet, hogy a Hegyre – mondja lelkesen. A Hegy az egyetlen terület a városban, ahol még nem irtották ki az erdőt, ahol még az érintetlen természettel találkozhatunk. Innen is jól látszik az arborétumból kiemelkedő zöld hegyorom. Valamikor katonai célra használták a területet, de a katonaság azóta a Külső Tartományokba tette át a székhelyét, így a Hegyet többé nem használják kiképzési célra.  Szerinted a Hegyet másszuk meg? – kérdezem izgatottan. Még soha nem voltam ott. Az arborétumban természetesen már többször voltam, de a Hegyre soha nem engedtek fel.  Nagyon fogod élvezni, ha egyszer felmehetsz a csúcsra – mondja nagyapa lelkesen. – Varázslatos érzés feljutni a legmagasabb pontra. A Hegyet megmászni nem olyan, mintha szimulátorral játszanál: senki se biztosítja az utat, nektek magatoknak kell megküzdeni a vad és érintetlen természettel...  Szerinted tényleg meg fogjuk mászni a Hegyet? – kérdezem izgatottan. Úgy

látszik, nagyapa lelkesedése megfertőzött.  Remélem, hogy igen – mondja nagyapa az arborétum irányába tekintve. Vajon azért ül az utóbbi időben olyan sokat az ablaknál, mert fiatalkori emlékeit keresi a távolba meredve? Mintha gondolatolvasó lenne, megkérdezi: – Ugye az jár a fejedben, hogy csak egy rozzant öregember vagyok, aki fiatalkori emlékein tűnődik itt, az ablak mellett? Elmosolyodom:  Nincs ebben semmi kivetnivaló – nyugtatom meg nagyapát. Sőt! Az élet vége felé ez az ember fő feladata.  Pedig nem is az emlékeimen tűnődöm – mondja nagyapa.  Hanem?  Gondolkodom! – Már megint tudja, mi jár a fejemben. – Gondolkodni és emlékezni nem ugyanaz. A gondolkodás tágabb fogalom, magában foglalja az emlékezést.  Mire gondolsz?  Sok mindenre. Egy versre. Egy eszmére. Nagyanyádra. Nagymamám viszonylag fiatalon, hatvankét éves korában halt meg a rák egyik utolsó, akkoriban még gyógyíthatatlan fajtájában. Sajnos nem ismerhettem. Tőle örököltem a púdertartót, melyet egyszer még anyósától, nagyapa édesanyjától kapott ajándékba.  Szerinted nagymama mit szólna a Páromhoz és ahhoz, ami a mikrokártyámmal történt? – kérdezem nagyapától. Nagyapa elgondolkozik, majd végül megszólal:  Szerintem megkérdezné, hogy szoktál-e tűnődni. Szeretném megkérdezni nagyapától, hogy pontosan mire céloz, de közben megszólal a csengő, jelezve, hogy hamarosan berobog a hazafelé tartó utolsó légi vonat. Nincs más választásom, indulnom kell. Nagyapa feláll, hogy elbúcsúzzon tőlem:  Cassia! Ugye még nálad van a púdertartó, amit tőlem kaptál?  Persze – válaszolom kissé meglepődve a kérdésen. Jelenleg az a púdertartó a legértékesebb tárgy, amim van, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is az marad.  Elhozod holnap az Utolsó Bankettemre? – kérdezi nagyapa. Könnyes lesz a szemem. Biztos még egyszer látni szeretné, mert a nagymamámra, a feleségére emlékezteti.  Persze hogy elhozom, nagypapa.  Köszönöm. Miközben megcsókolom, félek, hogy könnyeimmel benedvesítem az arcát. Igyekszem visszatartani a sírást. Egyszer persze úgyis sírva fakadok. Remélem,

hogy nem nagyapa Utolsó Bankettjén kerül rá sor. Sokan leszünk holnap ebben a kis szobában: család, barátok. Figyeljük, ahogy nagyapa átlép a túlvilágra. Talán együtt könnyebb lesz elviselni a gyásszal járó fájdalmat. A folyosón hallom, ahogy a ház többi lakója magában vagy a vendégeivel beszélget. A portálok zúgása is átszűrődik az ajtókon. Sok idős ember nem hall jól, ezért mindig kihangosítják a készülékeket. Néhány lakásban csend van. Nagyapához hasonlóan talán mások is az ablak mellett ülnek, és a világból már régen eltávozott rokonaikra, ismerőseikre gondolnak. Megkérdezné, hogy szoktál-e tűnődni. Nem megy ki a fejemből ez a mondat. Beszállok a liftbe, megnyomom a gombot. Szomorúság tölti el a lelkem. Furcsán érzem magam, teljesen meg vagyok zavarodva. Vajon nagyapa mit akart ezzel mondani? Tudom, hogy nagyapa órái meg vannak számlálva. Már régóta tudom. Ahogy bezárul a lift ajtaja, úgy érzem, mintha én is kezdenék kifutni az időből. Sejtem, hogy mire utalhat az a mondat: lehet, hogy mégis Ky az igazi Párom? Talán nem is történt semmiféle hiba. Egyébként bennem is felmerült már ez a kérdés. A számítógép képernyője előtt rögtön ő jutott eszembe. Olyan hirtelen pattant elő a semmiből a képernyőn a fénykép, hogy először fel sem ismertem. Nem láttam a szeme színét, a vonásait, csak egy sötét arcot. Ösztönösen azt kérdeztem: Ky, te vagy az?

HETEDIK FEJEZET Vasárnap van, nagyapa nyolcvanadik születésnapja. Ma végleg itt hagy minket. A régi világban az emberek mindennap feltették magukban a kérdést: vajon a mai volt az utolsó napom? Esténként, amikor ágyba bújtak, nem lehettek biztosak benne, hogy másnap reggel felébrednek. Társadalmunkban az emberek előre tudják, hogy melyik nap kell örök nyugovóra térniük. Az Utolsó Bankett igazi luxusvacsora. A beszabályozott élet, a Társadalom által biztosított kiváló életminőség örömünnepe. A tudomány mai állása szerint nyolcvanévesen a legjobb meghalni. Nyolcvan év épp elég hosszú idő ahhoz, hogy az életet a maga teljességében megtapasztalhassuk. Később az idősek gyakran feleslegesnek, haszontalannak érzik életüket, és borzasztó számukra az aggastyánkor. Az előttünk lévő társadalmakban az öregek gyakran zuhantak depresszióba, mert úgy gondolták, hogy terhet jelentenek a többi ember számára. A Társadalom is csak egy bizonyos fokig tud javítani az idősek életminőségén. Az emberi test nyolcvanéves kor után bekövetkező hanyatlását lehetetlen megállítani. A Párosítási Rendszer segítségével elérhetjük, hogy minden gyermek egészséges génekkel jöjjön a világra, de a nyolcvanéves kor ennek ellenére korlátok közé szorítja az emberi életet. Régen nem így működtek a dolgok. A Társadalmunk előtti korban mindenki máskor halt meg, különböző okokból. Épp ezért nagy volt a bizonytalanság. Bárhol meghalhattál: az utcán, a kórházban (mint pl. a nagymamám) vagy akár a vonaton. Volt, aki magányosan halt meg. Senkinek sem lenne szabad elhagyatva távozni az élők közül. Pirkadatkor, az első légi vonattal indulunk nagyapához. A kékben és rózsaszínben úszó hajnali égbolt alatt csendben osonunk a háza felé vezető járdán. Legszívesebben levenném a cipőmet, és mezítláb folytatnám az utat a harmatos pázsiton, de ma jobb, ha minden a tervek szerint zajlik. Az egész család gondolataiba merülve, síri csöndben ballag. Ma egyikőnk sem megy dolgozni vagy szórakozni. A mai napot nagyapának szenteljük. Holnap minden visszatér a normál kerékvágásba, mindenki megy a maga dolgára, nagyapa viszont már nem lesz itt velünk. Mindannyian tisztában vagyunk a forgatókönyvvel, tudjuk, hogy ez az élet rendje. Miközben beszállunk a liftbe, próbálom tudatosítani magamban ezt a gondolatot.  Nyomd meg a gombot, kapsz egy libacombot! – próbálok viccelődni Brammel. Kiskorunkban, ha meglátogattuk nagyapát, mindig veszekedtünk Brammel, hogy ki nyomja meg a gombot. Bram mosolyog, és megnyomja a 10est. Utoljára, gondolom magamban. Többet úgyse jövünk ebbe a házba, mert

nem lesz miért. Sokan nincsenek ilyen szoros kapcsolatban a nagyszüleikkel, mint én nagyapával. A vidéken élő nagyszüleimmel nekem is sokkal lazább a viszonyom. Néhány havonként beszélünk a portálon keresztül, és néhány évente meglátogatjuk egymást. Manapság sok unoka csak számítógépen keresztül, a távolból követi nagyszülei Utolsó Bankettjét. Sohasem irigyeltem az ilyen gyerekeket; sokkal inkább sajnáltam őket. És ezt ma is pontosan így gondolom.  Mennyi időnk van még hátra a Bizottság megjelenéséig? – érdeklődik Bram.  Úgy félóra – válaszolja apu. – Mindenkinek megvan az ajándéka? Bólogatunk. A család minden tagja ad valamit nagyapának. Nem tudom, hogy a szüleim milyen ajándék mellett döntöttek, csak azt, hogy Bram az arborétumból hozott egy szikladarabot, amelyet a Hegy közelében talált. Bram észreveszi, hogy figyelem, és egy pillanatra kinyitja a tenyerét, hogy újra láthassam az ajándékát. Kerek, barna, kissé sáros kődarab. Tojásra hasonlít. Tegnap, amikor hazahozta, elmesélte, hogy egy kupac puha tűlevél alatt találta. Először azt hitte, hogy egy madárfészekre bukkant.  Nagyapa biztosan nagyon fog neki örülni – mondom Bramnek.  A te ajándékod is tetszeni fog neki! – Bram újra tenyerébe zárja a kis szikladarabot. A lift ajtaja kinyílik, megérkeztünk. Én egy levelet hoztam nagyapának ajándékba. Korán keltem ma reggel, és különféle idézeteket kerestem a számítógépen a levélíró program segítségével. Mielőtt kinyomtattam volna, találtam egy verset, amely nagyapa születése táján íródott. Ezt is belevettem a levélbe. Az iskola befejezése után az embereket általában nem érdekli tovább a költészet. Nagyapa a kivételek közé tartozik. A Száz Válogatott Vers mindegyikét többször elolvasta. Egyszer csak kinyílik az egyik lakás ajtaja a folyosón, és egy idős hölgy kukucskál ki rajta: – Mr. Reyes Bankettjére sietnek? – érdeklődik. Meg sem várja, hogy válaszoljunk. – Ugye zártkörű bankett lesz?  Igen – mondja apu. Udvariasan vált néhány szót a nénivel, pedig jól tudom, mennyire szeretne már az édesapjánál lenni. Beszélgetés közben le sem veszi szemét nagyapa ajtajáról.  Bárcsak nyilvános lenne – dörmögi az öreg hölgy. – Szívesen megnézném, hogy zajlik egy ilyen Bankett. Kevesebb mint két hónap múlva én következem. Fogadok, hogy az én Bankettem nyilvános lesz – nevet éles hangon. – Utána se tudnának átjönni hozzám, és mesélni róla egy keveset? Közben anyu odalép apukám mellé, hogy minél hamarabb kimentse a helyzetből.  Talán – mondja mosolyogva. Kézen fogja aput, és sarkon fordul. A néni csalódottan sóhajt, és bereteszeli az ajtót. Mrs. Nash, olvasom a névtábláján. Úgy rémlik, mintha nagypapa már mesélt volna erről a hölgyről.

Állítólag kíváncsiskodó teremtés.  Miért pont nagyapa Bankettjének napján jön elő ezzel? Nem tud türelmesen várni a sorára? – morogja Bram, miközben kinyitjuk nagyapa lakásának ajtaját. Mintha ismeretlen helyen járnánk. Az egész lakás csendes, visszafogott hangulatot áraszt. Mintha nem lakna itt senki. Talán azért támad ez az érzésem, mert nagyapa ma nem az ablak mellett ül. A nappaliban lévő ágyában pihen. Gyenge teste olyan, mint egy ütött-kopott könyv. Várja, hogy a halál elolvassa az utolsó néhány oldalát, és pontosan a kitűzött időpontban örökre becsukja.  Oda tudnátok tolni az ablakhoz? – kérdezi nagyapa, miután köszöntött bennünket.  Természetesen – válaszolja apukám, és az ablakon becsókoló hajnali napsugár irányába húzza nagyapa ágyát. – Emlékszel, hogy gyerekkoromban te csináltad ezt az én ágyammal? Tudod, amikor azt a sok oltást kaptam. Nagyapa mosolyog.  Akkor nem itt laktunk.  Igen, teljesen más volt a kilátás. A szomszéd udvarán és a közelben futó síneken kívül nem láthattam mást az ablakból, de azt is csak akkor, ha lábujjhegyre álltam.  Igen, de a síneken túl láthattad az eget – meséli kedvesen nagyapa. – Az eget majdnem mindenhol láthatod. De vajon mi lehet az égen túl? Mi következik az élet után? Egymásra nézünk Brammel. Ahogy az várható volt, nagyapa ma sokat elmélkedik az élet nagy kérdéseiről. A nyolcvanadik születésnapjukon az öregek egészségi állapota hirtelen hanyatlásnak indul. Nem mindenki hal meg ugyanabban az órában, de éjfél előtt kivétel nélkül mindenki átlép a túlvilágra.  Közvetlenül a Bizottság látogatása után jönnek a barátaim – magyarázza nagyapa. – Ha elmentek, szeretnék mindegyikőtökkel négyszemközt beszélni egy keveset. Veled kezdeném, Abran.  Rendben – bólogat apukám. A Bizottság nem tölt túl hosszú időt nagyapánál. Három férfi és három nő érkezik hosszú, fehér laboratóriumi köpenyben. Hoznak magukkal néhány dolgot: nagyapa bankettruháját, a szövetek konzerválásához szükséges felszerelést és egy mikrokártyát a nagyapa életéről szóló filmmel, amelyet megnézhet a portálján. Szerintem, a mikrokártyát kivéve, nagyapa sokkal jobban fog örülni a mi ajándékainknak. Pár perc elteltével nagyapa megjelenik a bankettruhájában. Ez nem sokban különbözik a hétköznapi öltözettől: egy egyszerű ingből, nadrágból és zokniból áll. Annyi az eltérés, hogy a ruhadarabok jobb minőségű anyagból készültek, és a színt nagyapa maga választhatta ki. Alig kapok levegőt a meglepetéstől, amikor látom, hogy a világoszöld színt választotta. Még ebben is hasonlítunk egymásra. Azon töprengek, vajon a

születésemkor észrevette-e, hogy a bankettjeink ennyire közel lesznek egymáshoz. Születésnapjainkat alig néhány nap választja el egymástól. Türelmesen várjuk nagyapával együtt, hogy a Bizottság befejezze az ilyenkor szokásos hivatalos ceremóniát.  Kedves Mr. Reyes! Ez a mikrokártya az életéről szóló fényképeket és videofelvételeket tartalmazza – mondják. – Az összeállítás Társadalmunk legkiválóbb történészeinek munkája. Tiszteletünk jeléül szeretnénk átadni önnek ezt a csekély ajándékot.  Köszönöm szépen – fejezi ki háláját nagyapa. A mikrokártyát tartalmazó doboz nagyon hasonlít arra a kis ezüstdobozra, melyet a Párosító Banketten kaptunk, azzal a különbséggel, hogy ez aranyszínű. Nagyapa gyerek-, ifjú– és felnőttkori fotói vannak rajta. Sokat ezek közül a képek közül évek óta nem látott. Képzelem, milyen izgatott, hogy ma újra megnézegetheti őket. A filmben rövid összefoglaló is található nagyapa életéről, amit az egyik történész olvas fel. Nagyapa minden oldalról szemügyre veszi, megtapogatja a kis aranydobozt, ugyanúgy, ahogy nem olyan rég én tettem a kis ezüstdobozommal a Párosító Banketten. A tenyerében tartja az életét. Majd az egyik hölgy veszi át a szót. Kedvesebbnek tűnik a többieknél, de lehet, hogy csak azért érzem így, mert kisebb termetű és fiatalabb.  Mr. Reyes! Eldöntötte már, hogy kire szeretné hagyni a mikrokártyáját?  A fiamra, Abranra – válaszolja nagyapa. A hölgy előveszi a szövetminta vételéhez szükséges eszközt. A Társadalom vezetése úgy rendelkezett, hogy az idősek iránti tisztelet jeléül a szövetmintát a nyilvánosság kizárásával, szűk családi körben kell levenni.  Ezúttal szeretnénk hivatalosan is bejelenteni: az adatok alapján konzerválásra érdemesnek találtuk a szöveteit. Biztosan tudja, hogy nem minden ember szövetei felelnek meg a kritériumoknak, ezért legyen nagyon büszke rá, hogy ön a kiválasztottak között van. Nagyapa átveszi az eszközt, és megköszöni a hölgy közreműködését. A hölgy kérdését megelőzve közli a Bizottsággal, hogy a szövetminta leadásával is fiát, Abrant bízza meg. A nő beleegyezően bólogat.  Egyszerűen törölje le az arcát, és tegye ide a mintát – mutatja a hölgy. – Majd zárja le a kémcsövet. A mintát a fiának a levétel után huszonnégy órán belül le kell adnia a Konzerválásügyi Minisztériumban. Ha ezt elmulasztja, nem tudjuk garantálni a konzerválás eredményességét. Örülök, hogy az állami szervek érdemesnek találták nagyapát arra, hogy a szövetmintáját lefagyasszák. Így talán nem veszítettük el őt örökre. Lehet, hogy egyszer a tudósok kidolgoznak egy módszert, amelynek segítségével fel lehet támasztani a halottakat. Egyelőre nem beszélnek ilyesmiről, de mindenki sejti, hogy előbb-utóbb sor kerül rá. A Társadalomnak eddig minden kit űzött célt

sikerült elérnie.  Mr. Reyes! Egy órán belül kiszállítják utolsó vacsoráját és az ételeket vendégei számára – közli a hölgy mellett álló férfi, és átnyújtja nagyapának a nyomtatott menüt. – Szeretné még esetleg módosítani a rendelést? Nagyapa átolvassa a menüt, és a fejét rázza:  Nem, köszönöm. Minden rendben van.  Akkor érezze jól magát az Utolsó Bankettjén – mondja a férfi, és zsebre vágja a menüt.  Köszönöm – válaszolja nagyapa kényszeredett vigyorral. Mintha tudna valamiről, amiről a Bizottságnak sejtelme sincs. Távozásuk előtt a Bizottság tagjai kezet fognak nagyapával és gratulálnak. Nagyapa mélyen a szemükbe néz. Sejtem, hogy mi jár a fejében: most vajon az életemhez gratuláltok, vagy annak örültök, hogy végre itt hagylak benneteket?  Először essünk túl ezen – mondja nagyapa szikrázó szemmel a szövetminta levételére szolgáló eszközre pillantva. Mindannyian nevetünk. Nagyapa letörli az arcát, majd a steril kémcsőbe helyezi a levett mintát, végül lezárja a kémcsövet. A Bizottság távozásával véget ér a feszült hangulat, mindenki felszabadult.  Eddig minden úgy zajlik, ahogy a nagykönyvben meg van írva – mondja nagyapa, és átadja a kémcsövet apukámnak. – Ennél tökéletesebb halált nem is kívánhatnék. Látom, ahogy apukám arca egy pillanatra görcsbe rándul a fájdalomtól. Tudom, hogy nem szívesen hallja nagyapa szájából a halál szót, de ma egyikőnk sem szeretné kijavítani az öreget. A fájdalom megfiatalítja, gyermekivé teszi apukám arcát. Talán édesanyja halála jut eszébe, amely olyan szokatlan és nehéz volt egy ilyen gördülékenyen zajló Utolsó Banketthez képest. Apukám holnaptól árva lesz. Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak Markhamék meggyilkolt fiára. Az ő halálát senki sem ünnepelte, nem vettek szövetmintát, senki nem köszönt el tőle. Nagyon ritka az ilyen hirtelen haláleset, körülbelül egy a millióhoz az esélye – nyugtatom meg magam.  Nagyapa! Átadhatjuk az ajándékainkat? – érdeklődik Bram.  Bram! – szól rá apukám szemrehányóan. – Lehet, hogy előbb a mikrokártyán lévő filmet szeretné megnézni. Igyekezni kell, mert hamarosan a vendégek is ideérnek.  Ó, a mikrokártyára tényleg nagyon kíváncsi vagyok. Alig várom, hogy végigperegjenek előttem életem legfontosabb pillanatai  mondja nagyapa. – A vacsora is megérkezhetne már!  Mit rendeltél? – kíváncsiskodik Bram. A menü nagyapa és a vendégek számára is ugyanaz, de a törvény előírja, hogy nekünk a tálcáról kell ennünk, nagyapának pedig kizárólag a saját tányérján lévő falatokból szabad

fogyasztania, nem oszthatja meg velünk utolsó vacsoráját.  Desszerteket – vigyorog nagyapa. – Tortát, pudingot, kekszeket és még valamit. De előbb lássuk, hogy milyen ajándékokat hoztatok. Bram ragyog a boldogságtól:  Hunyd be a szemed! Nagyapa engedelmeskedik, és kinyújtja kezét. Bram óvatosan nagyapa tenyerébe csúsztatja a követ. Néhány földdarab nagyapa takarójára hullik. Anyu már ugrik is, hogy leseperje őket, de látva, hogy nagyapát nem zavarja különösebben, ha kissé koszos lesz a takarója, mosolyogva visszaül a helyére.  Egy szikladarab – csodálkozik nagyapa. Közelebb hajol, és jobban szemügyre veszi a követ. – Tudom, hol találtad – fordul mosolyogva Bramhez. Bram behúzza a nyakát és vigyorog. Nagyapa jó erősen szorítja a követ.  Ki a következő? – kérdezi vidáman.  Én majd később, a búcsúzkodáskor szeretném átadni az ajándékomat – mondja halkan apukám.  Akkor már nem sokáig örülhetek neki – viccelődik nagyapa. Hirtelen a levelemre gondolok. Nem szeretném, ha a többiek előtt felolvasná, ezért csatlakozom apuhoz:  Én is inkább a végén adnám oda az enyémet. Közben kopogás hallatszik az ajtón: megjöttek nagyapa barátai. Pár perc múlva újabb barátok érkeznek, egyre többen és többen leszünk. Nem sokkal később beállít az ételfutár is a nagyapa által rendelt süteményekkel. Nagyapa utolsó vacsoráját külön tányéron, a vendégeknek szánt desszerteket pedig tálcákon hordja be. Nagyapa azonnal lehúzza a vacsoráját takaró fóliát, és a forró gyümölcs mennyei illata betölti a szobát.  Gondoltam, szeretitek a gyümölcstortát – néz mélyen a szemembe nagyapa. Rámosolygok. Miután int, eltávolítom a tálcákat borító fóliákat is, és az egész társaság nekilát az evésnek. Először végigkínálom az összes vendéget, majd én is felkapok a tálcáról egy meleg, gyümölccsel töltött leveles pitét, és megkóstolom. Vajon a halál is ilyen jóízű? Miután a vendégek jóllaktak, leteszik a villájukat a tányérjukra, és nagyapával beszélgetnek, aki az ágyában ül, hátát egy vastag, fehér párnának támasztva. Bram folytatja az evést; igyekszik annyi süteményt magába tömni, amennyit csak bír. Nagyapa szórakozottan mosolyog rá a szoba másik sarkából.  Nagyon finom – mondja Bram süteménnyel teli szájjal. Úgy érzem, rá kellene szólnom, hogy vendégségben nem illik ennyire mohónak lenni. De a nagyapából kitörő vidám, jól ismert kacagás visszatart. Csak mosolygok Bram viselkedésén. Ha nagyapát nem zavarja a dolog, akkor engem miért zavarna? Apukám semmit nem eszik, csupán játszadozik a kerek, fehér tányérján lévő pitével. Észre sem veszi, hogy közben folyik belőle a gyümölcsös töltelék. A

padlóra is kerül egy csepp. A nagyapa életéről szóló film megtekintése után apukám feláll, hogy elbúcsúzzon a vendégektől:  Örülök, hogy eljöttek! – mondja. Anyukám közben szalvétájával feltörli a padlóra csöppent tölteléket. Nagyapa halála után új lakó költözik majd ebbe a lakásba, biztosan nem szeretné látni az Utolsó Bankett nyomait. De szerintem anyunak nem ez jár a fejében, hanem inkább apukám miatt aggódik, nehogy valami apróságon felidegesítse magát ma este. Miután az utolsó vendég is távozott, anyu elveszi apu tányérját.  Végre a családé a főszerep – mondja. Nagyapa helyeslően bólogat.  Hála istennek! Rengeteg mondanivalóm van mindegyikőtök számára. Eddig semmi furcsát nem találtam nagyapa viselkedésében, kivéve, amikor a jövőről próbált beszélni. Hallottam, hogy sok öreg a halála előtti percekben teljesen kifordul önmagából, kiborul és sírógörcsöt kap. A családjuk szomorúan figyeli önmagukhoz méltatlan, hisztérikus viselkedésüket. De nem tehetnek semmit. El kell fogadniuk az idős rokont olyannak, amilyen. Bár nem beszéltük meg előre a dolgot, anyu, Bram meg én félrevonulunk a konyhába, és engedjük, hogy apu menjen be elsőként nagyapához. Bram elálmosodott a sok süteménytől, amit magába tömött, ezért fejét az asztalra hajtva, ütemesen szuszogva szunyókál. Anyukám végigsimítja fia göndör, barna fürtjeit. Szerintem Bram egy újabb óriási tálca süteményről álmodik. Nekem is komoly erőfeszítésembe kerül nyitva tartani a szemem, de nem szeretnék semmiről lemaradni ezen a nagy napon. Apu után Bram következik, majd anyukámon a sor, hogy négyszemközt beszéljen nagyapával. Anyu ajándéka egy falevél, amely az arborétumból, nagyapa kedvenc fájáról származik. Tegnap szedte, így a széle már kissé rozsdás és felfelé pöndörödik, de belső része még zöld és élettel teli. Mialatt várakozunk, anyu elárulja, hogy nagyapa szerette volna az arborétumban, a szabad ég alatt tölteni a mai napot. Természetesen a hatóságok azonnal elutasították kérését. Végre én jövök. A szobába lépve nyitott ablakok fogadnak. Nincs túl hideg ma este, jólesik, ahogy egy enyhe fuvallat megmozgatja a levegőt. Az éjszaka közeledtével azonban fokozatosan csökken a hőmérséklet.  De jó ez a kis huzat! – mondja nagyapa. Az ágya melletti széken ülök. Átadom az ajándékomat. Megköszöni, majd gyorsan végigfut a levélen. Igazán szép gondolatokat, nemes érzéseket írtam bele. Örülnöm kellene, de tudom, érzem, hogy még korai lenne az örömöm.  Cassia! Ezek a gondolatok nem tőled származnak – néz rám szelíden. Könnyes szemmel a kezemre pillantok. A kezemre, amellyel nem vagyok képes önálló gondolatokat papírra vetni. Társadalmunk többi polgárához hasonlóan én is csak a mások által kitalált gondolatok átvételéhez értek, ami csalódást kelt nagyapában. Bárcsak én is, Bramhez hasonlóan, egy darab sziklát hoztam volna! Még üres kézzel érkezni is jobb érzés, mint csalódást okozni

nagyapának.  Neked is vannak önálló gondolataid, Cassia – próbál vigasztalni nagyapa. – Néhányat már hallottam, és meg kell hogy mondjam, nagyon tetszettek. Gyakori látogatásaid többet jelentettek számomra puszta ajándéknál. Mégis a szívembe zárom ezt a levelet, hiszen tőled kaptam. Nem akarlak megbántani, csak azt szeretném, ha hinnél a saját szavaidban. Érted, hogy mire gondolok? A szemébe nézek és bólogatok. Tudom, hogy őszinte tekintetemnél nincs most nagyobb ajándék számára. Tényleg nem kerül semmibe, hogy megadjam neki ezt az örömet. Aztán eszembe jut valami. A múltkori utam óta még mindig ott lapulnak a zsebemben a nyárfamagok. Gondolok egyet, és odaadom őket nagyapának.  Ó, drágám! Nagyon köszönöm. Nem teljesen emléktelen, és nem egészen védtelen jövünk az Istenből, ki otthonunk, de fénycsóvát vonunk2 - veszi tenyerébe és vizsgálja meg közelebbről a magokat nagyapa. Vajon nagyapa már elindult a halál felé vezető úton? Nem értem, hogy pontosan mire céloz. Az ajtóra nézek. Tanácstalan vagyok. Lehet, hogy be kellene hívnom anyut vagy aput?  Na, azért én is megérem a pénzem – vigyorog csintalanul nagyapa. – Arra tanítottalak, hogy mindig a saját gondolataidat mondd, ezzel szemben én mások sorait idézem. Hadd nézzem azt a púdertartót! Meglepett arccal adom oda neki. Kézbe veszi, jó erősen a tenyeréhez csapja, és elcsavar rajta valamit, mire kinyílik a púdertartó alja, és kiesik belőle egy darab papír. Tátva marad a szám. Megsárgult, vaskos papírcetliről van szó, nem pedig a manapság nyomtatáshoz használt sima és hófehér papírról. Nagyapa óvatosan kisimítja a cédulát. Megpróbálom nem túl feltűnően bámulni az írást, hátha nem is szeretné, ha elolvasnám. Azt azonban nem nehéz megállapítani, hogy a sorokat nem napjainkban vetették papírra. A betűtípus, amellyel a szöveg íródott, már rég kiment a divatból: a parányi, fekete írásjelek egymás hegyén-hátán tömörülnek a cetlin. Nagyapa ujjai remegnek. Nem tudom, hogy a közelgő halál vagy a kezében lévő papírdarab van-e rá ekkora hatással. Szeretnék segíteni neki, de úgy érzem, hogy ezt a helyzetet önállóan kell megoldania. Nagyapa gyorsan elolvassa a papíron lévő szöveget, majd behunyja a szemét. Leolvasom az arcáról, hogy valami régi, mély érzelmet kavart fel benne az írás, de nem tudom, hogy pontosan miről lehet szó. Rám néz gyönyörű, ragyogó szemével, és újra összehajtogatja a lapocskát.  Cassia! Vigyázz rá! Még a púdertartónál is többet ér.  De annyira... – Elhallgatok, mert nem merem kimondani a veszélyes szót. 2

William Wordsworth: Óda. A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből (ford: Ferencz Győző).

Nem maradhatok tovább. Hallom, ahogy az előszobában Bram és a szüleim türelmetlenkednek. Nagyapa egy meleg pillantás kíséretében átadja a cédulát, amely számomra óriási jelentőséggel bír: kihívás és ajándék egyben. Megköszönöm. Nagyapa csak akkor engedi el a papirost, amikor érzi, hogy biztosan tartom a tenyeremben. A púdertartót is visszaadja. A papírcetlit könnyedén visszacsúsztatom a helyére. Miután egy pattintással bezártam a kis műtárgyat, nagyapa felém hajol, és a fülembe suttogja:  Cassia! Most olyasvalamit kaptál tőlem, amit még nem érthetsz. De remélem, hogy hamarosan meg fogod érteni. Sokkal jobban, mint a többi ember. És soha ne feledd: néha nem árt álmodozni egy kicsit! Nagyapa kitart, ameddig csak lehet: nem akar minket itt hagyni. Egy órával éjfél előtt, az éjszaka kellős közepén ránk néz, és elkezdi ismételgetni a következő mondatot: Szeretlek benneteket! Szeretlek benneteket! Szeretlek benneteket! Ezeknél szebb szavakkal el sem lehetne búcsúzni az élettől, a szeretteitől. Mi pedig tiszta szívből, egyszerre válaszoljuk: Szeretünk, nagyapa! Ő pedig csak mosolyog, majd hátradől és behunyja a szemét. Egész élete az állam által írt forgatókönyv szerint zajlott. Halála is pontosan a törvény által előírt órában következett be. Kiváltságnak érzem, hogy foghattam a kezét, miközben távozott az élők sorából.

NYOLCADIK FEJEZET  Nincs egyetlen új film sem – panaszkodik Sera. – Már két hónapja mindig ugyanaz megy. – A szokásos szombat esti szabadidős programról beszélgetünk a barátainkkal. Em kérdőn néz rám:  Ugye jobb, ha a másik két program helyett a mozit választjuk? – Bólogatok. Általában mindig ugyanabból a három szabadidős programból választhatunk: játékterem, mozi és koncert. Nagyapa halála óta alig telt el egy hét, és még mindig nagyon furcsán érzem magam. Örökre elment, de a púdertartómba rejtve rám hagyott néhány, régi világból átmentett mondatot, amelyeket az egész világon csak én olvashatok. Elvileg nem is szabadna tudnom a létezésükről.  Szóval Cassia is a vetítésre szavaz – folytatja Em. – És te melyik programot választod? – fordul Xander felé, miközben ujjaival szexin tekergeti egyik fekete hajfürtjét. Szerintem Xander legszívesebben visszamenne a szabadidőközpontba, de én nem szeretnék. A legutóbbi, szabadidőközpontban tett látogatásunk nem maradt túl kedves emlék számomra, hiszen ráléptem a tablettákra, ráadásul a hivatalnok hölgy is megkeresett. Xander kitalálja, hogy mi jár a fejemben:  Ne izgulj, nem a te hibádból történt. Különben is, nem te ejtetted le a tablettákat. Örülj neki, hogy semmi komolyabb következménnyel nem járt az eset, még be se idéztek – mondja.  Tudom, de mégse mennék vissza szívesen a szabadidőközpontba. A koncert szóba se jöhet. A legtöbb fiatal nem rajong érte, ha beültetik őket egy terembe, ahol hangszórókon keresztül hallgathatják, ahogy egy zenekar eljátssza a Száz Legjobb Dalt. Ráadásul a zene sokszor felvételről megy. Nem nagyon hallottam róla, hogy országunkban bárki is főállású zenészként dolgozna. Talán nincs is szükség zenészekre. Elég a dalokat egyszer elénekelni és rögzíteni, majd a felvételt újra és újra lejátszani.  Menjünk moziba – mondja végül Xander. – Ismeritek azt a Társadalmunkról szóló filmet, amelyben annyi légi felvételt mutatnak?  Még egyszer se láttam – szólal meg Ky Markham mögöttem. Ky. Megfordulok, hogy jobban szemügyre vegyem. A játékteremben töltött emlékezetes este óta először találkozik a tekintetünk. Azóta nem láttam sehol. Inkább úgy fogalmaznék, hogy élőben nem láttam, mert különben egész héten fel-felvillant emlékezetemben az arca úgy, ahogy nemrég a számítógépem képernyőjén: először élesen láttam az arcvonásait, majd hirtelen szertefoszlott a

látomás. Vajon mit jelenthet ez a jelenség? Miért jár állandóan Ky a fejemben? Miért nem tudok túllépni az egész eseten? Talán nagyapa mégis igazat mondott. Néha nem árt álmodozni egy kicsit. De nem hiszem, hogy épp Ky-ról kellene álmodoznom. Talán nagyapa valami komolyabb, költészettel kapcsolatos dologra gondolt.  Rendben, akkor nézzük meg azt a filmet – mondja Sera. – Ky! Hogyhogy még nem láttad? – teszi fel a teljesen jogos kérdést Piper. A legújabb filmeket minden fiatalnak meg kell néznie. Ezt viszont már több hónapja vetítik, szóval Ky már számtalan alkalommal megnézhette volna. – Nem voltál velünk, amikor közösen láttuk?  Nem. Aznap szerintem késő éjjelig dolgoztam – válaszol Ky kedves, de mégis megindító hangon. Senki máséhoz nem tudnám hasonlítani a hangszínét. Miután az ember sokadszorra hallja, rájön, hogy a hangjában van valami zenei. Mindig elhallgatunk, amikor Ky a munkájáról kezd el beszélni. Nem tudjuk, mit illik ilyenkor mondani. Annyit már sikerült megtudnom, hogy az ételhulladék-eltávolító központba való kinevezése egyáltalán nem érte váratlanul. Mindig is tudta, hogy megtűrt státuszban van. Sokkal régebben hordozza magában a titkait, mint én az enyéimet. Ky-tól a Társadalom is elvárja, hogy megtartsa a titkait. De nem tudom, mi lenne, ha az én titkaimra fény derülne. Ky újra felém fordítja az arcát. Most veszem csak észre, hogy eddig mekkora tévedésben éltem. Azt hittem, hogy barna szeme van. Most látom csak, hogy sötétkék, amit egyszerű ruhája még jobban kiemel. A kék a legelterjedtebb szemszín Oria tartományban, de Ky szemében mégis van valami nagyon különleges. Nem tudom pontosan megfogalmazni, micsoda. Talán a mélysége? Kíváncsi vagyok, hogy milyennek lát ő engem. Számomra Ky személyisége kifürkészhetetlen, titokzatos mélységet hordoz. Vajon ő engem milyennek lát? Egyszerűnek és felszínesnek? Bárcsak lenne egy mikrokártyám Ky-ról! Talán a Párosításügyi Minisztériumtól kérhetnék egyet, mivel a Xander adatait tartalmazó mikrokártyára úgy sincs szükségem, róla már mindent tudok. Mosolyt csal az arcomra a gondolat. Ky továbbra is engem néz. Talán meg fogja kérdezni, hogy éppen min gondolkozom? Természetesen nem kérdezi meg. Ky nem kérdések útján szerzi az információkat. Ky a Külső Tartományokból származó, megtűrt státuszú fiú. Ennek ellenére viszonylag könnyen beilleszkedett közénk. Tapasztalatait a dolgok alapos megfigyelésével szerzi. Követem tehát a példáját: én is féltve őrzöm titkaimat. Piper megy be elsőnek a moziba, majd Sera, Em, Xander és én követjük. Végül Ky zárja a sort. Még nem eresztették le a vásznat, és a fények sem aludtak

ki, így van némi időnk beszélgetni.  Jól vagy? – suttogja Xander a fülembe a kérdést. – Ugye nem az összetaposott tabletták, hanem a nagypapád miatt vagy ilyen szomorú? Xander jól ismer.  Igen – mondom. A kezem után nyúl, és gyengéden megszorítja. Furcsa, hogy most egyszerre visszatérnek a gyerekkori szokásaink, melyeket a felnőtté válás során szép lassan levetkőztünk, annak ellenére, hogy végig szoros barátság fűzött össze minket. Ez most több puszta baráti kézfogásnál: összetartozásunkat jelzi, azt, hogy egy párt alkotunk. Xander kérdőn néz rám. Várja, hogy mondjak valamit, de én csak hallgatok. Nem mesélhetek Xandernek Ky-ról, mivel Ky épp a másik oldalamon ül. A céduláról sem szólhatok semmit ennyi ember előtt. Xandert tehát ezúttal nem avathatom be a bizalmas ügyeimbe. Mégsem tűnik elég nyomósnak ez a két érv. Közben Em kérdez valamit Xandertől, én pedig magam elé bámulok, és az jár a fejemben, milyen furcsa, hogy a Párosító Bankett után nem sokkal máris titkolódznom kell Xander előtt.  Jó néhány hét után végre megint veletek tudom tölteni a szombat estémet – jegyzi meg Ky. Ránézek. A kialvó fények lágyabbá varázsolják arcvonásait. Mintha csökkenne a köztünk lévő távolság. Úgy érzem, mintha szavai elkeseredettségről árulkodnának. Az igazat megvallva még soha nem láttam Ky-t ennyire szomorúnak.  A munkám nagyon lefoglal. Örülök, hogy benneteket nem zavar különösebben, ha sokszor nem tudok részt venni a közös programokon.  Semmi baj, attól még a barátaid vagyunk – vigasztalom, de magamban felteszem a kérdést: tényleg a barátai vagyunk? Ky-t nem ismerem olyan jól, mint a többieket.  Barátok – ejti ki Ky halkan a szót. Lehet, hogy ilyenkor a régi barátaira gondol, akik a Külső Tartományokban élnek? A terem lassacskán elsötétül. Anélkül, hogy odanéznék, érzem, hogy Xanderrel ellentétben Ky már nem engem néz. Csak bámulok a körülöttem lévő nagy sötétségbe. Mindig is szerettem a moziban a vetítés előtti néhány másodperces várakozást a sötétben. Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy hamarosan elkezdődik a film, és teljesen egyedül leszek. De mi lenne, ha mégse kezdődne el a film? A vetítés előtt mindig tele vagyok bizonytalansággal. Nem is tudom, hogy mit találok annyira varázslatosnak ebben a néhány másodpercben. Hamarosan kigyúlnak a filmvásznat megvilágító fények, és elkezdődik a vetítés. Nem vagyok egyedül: egyik oldalamon Xander, a másikon Ky ül. A film Társadalmunk keletkezéséről szól. Kitűnő felvételeket láthatunk; a kamera végigpásztáz a kéklő óceánon, a zöldellő tengerparton, havas hegycsúcsokon. Aranyló gabonatáblákban, majd a

Városháza fehér kupolájában gyönyörködhetünk. (A közönség üdvrivalgásban tör ki, amikor a Városházát mutatják.) A zöld és arany színekben úszó filmkockák segítségével bejárhatjuk országunk összes tartományát, városát. Országszerte ujjonganak az emberek, amikor saját városukra kerül a sor, még akkor is, ha nem először látják a filmet. Társadalmunk bemutatása büszkeséggel tölt el mindenkit. A film természetesen azzal a céllal készült, hogy az ország polgárainak lelkében erősítse a hazaszeretet érzését. Ky nagyot sóhajt. Ránézek. Meglepve látom, hogy kizökkent a rá jellemző nyugalomból. Tágra nyílt szemmel bámulja a filmvásznat, mintha ő maga is repülne a megjelenő tájak felett. Észre sem veszi, hogy figyelem. A hatásos kezdet után a film nagy része eléggé száraz és tényszerű. Szép sorjában bemutatja, hogy miként működtek a dolgok a világon a Társadalmunk létrejötte előtti időkben, a statisztikák és előrejelzések kora előtt. Ky arcán újra megjelenik a rá jellemző, végtelen nyugalmat árasztó közöny. A vetítés közben figyelem, hogy van-e valami változás a látottak hatására. De nincs. Amikor a Párosítási Rendszert bemutató részhez érünk, Xander felém fordul. Még a homályban is jól látom, hogy elmosolyodik. Visszamosolygok, mire Xander még erősebben szorítja a kezem. Azonnal elfelejtem Ky-t. De csak a vetítés végéig. A film végén megnézhetjük, hogy Társadalmunk milyen módszerrel igázta le az előző társadalmat. Nem tudom, hogyan készítették ezt a részt, de elég nevetségesre sikeredett. Kissé túllőttek a célon: kopár, vörös tájat, düledező házakat látunk. A veszélyes, elhagyatott utcákon néhány mogorva, csalódott színész járkál fel-alá. A semmiből hirtelen előbukkan néhány baljós érzést keltő, fekete repülőgép, melyeket megpillantva az emberek üvölteni kezdenek és fejvesztve menekülnek. A háttérben felcsendül Társadalmunk himnusza. Hatáskeltés céljából néhány, kiáltásra emlékeztető, magasabb hang szakítja meg a basszus mély, ütemes egyhangúságát. Nagyon eltúlzott ez a jelenet. Nevetségesnek hat, különösen a nagyapánál töltött órák után, ahol magam is testközelből megtapasztalhattam, milyen is az igazi halál. Ezen a filmen néhány színész drámai arcot vágva hanyatt esik. Ruhájuk pillanatok alatt rikító vörös vérben ázik. Hallom, ahogy Xander kuncog magában mellettem. Tudom, hogy ő is ugyanazt gondolja, mint én. Kellemetlenül érzem magam, amiért ilyen hosszú ideig nem foglalkoztam Ky-jal. Felé fordulok, hogy megosszam vele jókedvemet. Ky sír, csendesen sír. Bár tenyerével igyekszik azonnal letörölni az arcán legördülő könnycseppet, én mégis észreveszem, hogy sír. Szemében újabb és újabb könnycseppek keletkeznek, nem is tudom, hogy lát-e még valamit a könnytengertől. Ennek ellenére le nem venné szemét a filmvászonról. Nem vagyok hozzászokva a szenvedő emberek látványához, így inkább

elfordulok. A film az elején látott, mindent elsöprő tájképek ismétlésével ér véget. Ky hatalmasat sóhajt. Érzem, hogy nagyon fáj neki ez a sóhajtás. Nem nézek rá egészen addig, amíg újból ki nem gyúlnak a fények a moziban. A világosban viszont újra a régi, higgadt Ky-t láthatom, akit jól ismerek. Vagy legalábbis azt gondolom, hogy jól ismerem. Mindebből senki semmit nem vett észre. Ky sem tudja, hogy figyeltem. Nem szólok, nem kérdezek semmit. Egyszerűen ilyen vagyok. De Cassia, vajon nagyapa is azt szeretné, hogy ilyen légy? – villan át agyamon hirtelen a gondolat. Hát, igen, Ky. Lehet, hogy most épp megint engem néz? Talán várja, hogy összetalálkozzon a tekintetünk. Várok még egy percet, majd vetek rá egy pillantást. Már nem engem néz, ha egyáltalán engem nézett előtte.

KILENCEDIK FEJEZET Két nappal később az arborétum főépülete előtt állok egy csoport diákkal. A minket körülvevő kora reggeli ködben emberek és fák alakja rajzolódik ki a semmiből.  Voltál már kirándulni az erdőben? – kérdezi a mellettem álló lány. Őt még nem ismerem, biztos egy másik kerületben lévő iskolából jött.  Még nem – válaszolom, de igazából már a ködből felbukkanó, Ky Markhamre hasonlító figurára összpontosítok. Igen, ő az! Csendes, megfontolt, de erőt sugárzó léptekkel közeledik. Amint meglát, integet. Nyilván ő is a hegymászást választotta a nyári szabadidős programok közül. Visszamosolygok rá, én is integetek neki, majd bővebben válaszolok a lány kérdésére. – Nem, eddig inkább csak sétáltam. Hegyet mászni még soha nem voltam.  Még senki se volt, mivel a hegymászás évekig nem is szerepelt a választható szabadidős tevékenységek listáján – szól közbe Lon, egy fontoskodó fiú, akivel egy gimnáziumba járok.  A nagyapám nagyon szeretett hegyet mászni – mondom. Lon nem hajlandó befogni a száját.  Szeretett? Múlt időben? Miért, talán már nem él? Nincs időm válaszolni a kérdésre, mert egy zöld katonaruhát viselő tiszt jelenik meg előttünk. Az idősebb korosztályhoz tartozik; rövid, göndör haja őszbe hajlik. Kreol bőre és egyenes tartása nagyapát juttatja eszembe.  Üdvözlök mindenkit! – mondja éles, határozott hangon. Mondatai rövidek és szigorúságról árulkodnak. Nem tűnik túl kedvesnek, szóval a megjelenésén kívül másban egyáltalán nem hasonlít nagyapára. Nem kellene mindenkiben és mindenben nagyapát keresnem! Bármennyire szeretném, nagyapa nem fog feltámadni, nem fog előbukkanni a fák közül. – Én vezetem a hegymászószakkört. Szólítsatok uramnak! Lon megint okoskodik:  A Hegyet is meg kell majd másznunk? A tiszt szigorú tekintetétől azonban még neki is inába száll a bátorsága.  Senki sem szólalhat meg az engedélyem nélkül. Világos? – rivall rá a katona. Mindannyian megszeppenve bólogatunk.  Nos, nem is húzom tovább az időt, vágjunk bele! A katonatiszt rámutat az egyik mögötte lévő hegyre. Nem arra a bizonyos Hegyre, hanem csak az egyik alacsonyabbra, melyet az arborétum dolgozóin kívül nem mászhat meg más. Ezek a kisebb hegyek nem túl magasak, de

anyukám szerint az aljnövényzet és a bozót miatt nem könnyű feljutni a tetejükre.  Másszátok meg! Fent várlak benneteket – adja ki a parancsot a tiszt. Ezt most vajon komolyan gondolja, hogy bármiféle útbaigazítás, edzés nélkül induljunk neki? A tiszt már el is tűnt a bozótban. Nyilván komolyan gondolja. Megrázom a fejem, nehogy a többiek észrevegyék a szájam sarkában megjelenő halvány mosolyt. Elsőként eredek a tiszt után. Így, nyár közepén üdén zöldellnek a fák, illatukról nagyapa jut eszembe. Talán ő is itt jár valahol az erdőben. Hirtelen támad egy ötletem. Az erdő ideális helynek tűnik, hogy elővegyem és elolvassam a nagyapától kapott cédulát. Hallom, ahogy a többiek körülöttem és mögöttem küzdenek az ágakkal. Az erdő nagyon zajos hely tud lenni, főleg akkor, ha ennyi ember tapossa egyszerre az aljnövényzetet. Néha pofon vág egy-két gally, reccsennek az ágak a talpunk alatt. Valaki nagyot káromkodik a közelemben. Lehet, hogy Lon. Igyekszem gyorsabban szedni a lábam. Keményen meg kell küzdenem néhány bokorral, de azért elég jól haladok. Az agyam hozzá van szokva a dolgok osztályozásához, így nagyon szeretném, ha be tudnám azonosítani a körülöttem lévő madarak énekét, ha ismerném a növények és virágok nevét. Anyukám valószínűleg kívülről fújja mindet. Nem hiszem, hogy valaha is az övéhez hasonló speciális ismeretekre teszek szert ezen a területen, kivéve persze, ha egyszer arborétumban fogok dolgozni. Egyre nehezebb a dolgunk, egyre meredekebb hegyoldalt kell megmásznunk, de azért nem lehetetlen teljesíteni a feladatot. Ez a kis hegy az arborétum része, így nem lehet mondani, hogy teljesen vad területről lenne szó. Jó sáros lett a cipőm, rengeteg falevél ragadt a talpához. Megállok egy pillanatra, mert szeretném levakarni a sarat a cipőmről, hogy gyorsabban tudjak haladni. Itt, az arborétumban azonnal eltávolítják a fák lehulló ágait és leveleit, így nem találok semmilyen, kaparásra alkalmas eszközt. Végül az egyik fa göcsörtös kérgéhez dörgölöm a cipőm talpát. Azonnal könnyedebbnek érzem a lépteimet, kezdek felgyorsulni. Megpillantok egy sima, kerek, csiszolt tojásra emlékeztető szikladarabot, amely nagyon hasonlít Bram ajándékához. De most nincs időm a kis, barna kődarabbal foglalkozni, inkább igyekszem utat törni az ágak között, és próbálok nem foglalkozni a kezemen éktelenkedő karcolásokkal. Még az sem rettent el, ha néha arcon csap egy-egy erős, tűlevelekkel teli fenyőág. Nagyon örülök, hogy én leszek az első, aki felér a hegy csúcsára. Ritkul az erdő, egyre karcsúbbnak, légiesebbnek tűnnek az előttem lévő fák. A napsugarak és a kék ég ragyogása különös eleganciát kölcsönöz a tájnak. Már majdnem fent vagyok. Most nézz rám, nagyapa! – gondolom magamban. Persze tudom, hogy

nagyapa úgyse hallja, amit mondok. Nézz rám! Hirtelen megfordulok, és nekivágok a bozótnak. Utat török magamnak az ágak között, végül lekuporodom egy kis levélszigetre, ahol remélem, hogy senki nem fog zaklatni. Sötétbarna ruhám nagyon jól álcáz. Remegő kézzel húzom elő a papírost. Talán azért dugtam be reggel a zsebembe a púdertartót, mert sejtettem, hogy az erdőben lesz alkalmam elolvasni a kis cédulát? Nem is tudom, hol tudnám máshol elolvasni. Otthon bárki megzavarhat. A légi vonaton, az iskolában vagy a munkahelyemen szintén. Itt, az erdő mélyén, a dús növényzet kellős közepén nagyon párásnak érzem a reggeli levegőt. Még sincs síri csend. Bogarak zümmögése, madarak éneklése hallatszik. Ahogy a karom véletlenül hozzáér egy levélhez, egy harmatcsepp pottyan a papírdarabra. Mintha érett gyümölcs esett volna le a fáról. Lássuk, mit adott nekem nagyapa! Tenyeremben tartom a titkot. Kinyitom a papirost. Jól sejtettem; nem ma vetették papírra ezeket a mondatokat. Bár a betűtípust nem ismerem, a formátum sok mindent elárul. Persze. Nagyapa egy verset hagyott rám. Dédnagymamám. A Száz Válogatott Vers. Nem is kell ellenőriznem az iskolai portálon, rögtön tudom, hogy ez a vers nincs benne a válogatásban. Dédnagymamám nagy kockázatot vállalt azzal, hogy elrejtette ezt a papirost, a nagyszüleim pedig azzal, hogy megőrizték. Milyen lehet az a vers, amely miatt megéri az embernek mindenét kockára tennie? Már az első sor könnyekre fakaszt. Nem tudom, miért, de úgy érzem, hogy eddigi életem során semmi se ragadta még meg úgy a lelkem, mint ez az egyetlen sor. Csöndben ne lépj az éjszakába át3. Ismerős és ismeretlen szavak következnek. Tudom, hogy mi tetszett benne nagyapának: Csöndben ne lépj az éjszakába át, Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. Tovább olvasva az is világossá válik, hogy mi a vers üzenete számomra: A bölcs bár végül rendjén lát homályt, Mert nem volt villám-cikázó ajak, Csöndben nem lép az éjszakába át.

3

Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át (ford: Nagy László).

Az én szavaimból nem cikáznak a villámok. Épp erről beszélt nagyapa a halála előtt, amikor odaadtam neki a mások gondolataiból összeollózott levelemet. Semmi, amit eddig tettem, nem okozott semmiféle változást a világban. Most egyszerre világossá vált, hogy mit jelent szenvedélyesen küzdeni a vágyainkért. Végigolvasom a verset, magamba szívom minden egyes sorát, mint valami éltető nedűt. Zöld öböl, meteorok, vad könnyek... Nem értek mindent, hiszen régies nyelven íródott. De a lényeget értem. Érzem, hogy nagyapa miért szerette annyira ezt a verset. Nekem is nagyon tetszik. Az elejétől a végéig. Fény és szenvedély különös elegye. A cím alatt a következő olvasható: Dylan Thomas, 1914 – 1953. A papír másik oldalán egy másik verset találok, címe: A réven túl4. A szerzője még Dylan Thomasnál is korábban élt: Lord Alfred Tennyson, 1809 -1892. Úristen, de régen éltek mindketten! – mondom magamban döbbenten. Nagyapához hasonlóan ők se térnek többé vissza közénk. Mohón nekiesem a másik versnek is. Mindkét költemény minden egyes sorát többször is elolvasom. Gondolataimból egy ág hangos reccsenése zökkent ki. Gyorsan összehajtogatom és elteszem a papírt. Túl sokat időztem a verssorok felett. Sietnem kell, hogy behozzam az elvesztegetett időt. Rohannom kell. Nem fogom vissza magam. Most végre nem a futópadon vagyok, mindent beleadhatok. Rohanok felfelé a bozóton át a hegy tetejére. Futás közben ismételgetem magamban Dylan Thomas versének sorait. Annyira vad és gyönyörű az egész. Csöndben ne lépj, csöndben ne lépj, csöndben ne lépj! Már majdnem a csúcson vagyok, amikor eszembe jut valami: nem véletlenül nem választották be ezt a költeményt a Száz Legjobb Vers közé. Ez a vers küzdelemre buzdít. Mielőtt a tisztásra érnék, egy ág megkarcolja az arcom. Nem törődöm vele. Végre felküzdöttem magam a hegytetőn lévő tisztásra. Körbenézek, tekintetemmel a katonatisztet keresem. Még se híre, se hamva. Viszont valaki megelőzött. Ez a valaki pedig nem más, mint Ky Markham. Legnagyobb meglepetésemre kettesben vagyunk. Se a katonatiszt, se a társaink nem értek még fel. Ky a megszokottnál sokkal lazábbnak tűnik. Könyökére támaszkodva fekszik a fűben. A nap felé fordul, és behunyt szemmel ábrándozik. Védtelenebbnek látszik, mint máskor. Ahogy figyelem, rádöbbenek, hogy csukott szeme miatt tűnik furcsának. Ky-t ugyanis a tekintete teszi távolságtartóvá. Amint meghallja, hogy közeledem, kinyitja a szemét és rám néz. Egy pillanatra mintha megmutatná az igazi énjét, de aztán újra a távolságtartó Ky-t látom. Azt a Ky-t, 4

Alfred Tennyson: A réven túl (ford: Tellér Gyula).

akinek ő maga is látszani akar. Egyszer csak előbukkan a katonatiszt a fák közül. Szinte egy gally se rezzen a léptei alatt. Kíváncsi lennék, hogy észrevett-e az erdőben? A tiszt egy pillantást vet a kezében lévő adatleolvasóra, és megszólal:  Cassia Reyes? – Az előrejelzések szerint nekem valószínűleg másodikként kellett célba érkeznem. Nem lehetett olyan hosszú az a pár perc, amíg a verseket olvasgattam.  Igen – válaszolom.  Ül le ott, és várj! – utasít a tiszt, a hegy tetején lévő füves tisztásra mutatva. – Gyönyörködj a kilátásban! A szerkentyű szerint jó néhány perc van még hátra a többiek érkezéséig – mondja újra az adatleolvasóra pillantva, aztán eltűnik az erdőben. Néhány percet várok, megpróbálok lenyugodni, majd elindulok Ky felé. A futástól még mindig szaporán ver a szívem. Na, és persze az erdőből kiszűrődő hangok sem hatnak nyugtatólag rám.  Szia! – üdvözöl Ky, amint a közelébe érek.  Szia! – Leülök mellé a fűbe. – Nem is tudtam, hogy te is a hegymászást választottad.  Nem én választottam, hanem anyukám. – Furcsa, hogy a legnagyobb természetességgel anyukámnak nevezi a nagynénjét, Aidát. Az is elgondolkoztat, hogy Ky-nak hogyan sikerült beilleszkedni az itteni életbe, hogyan sikerült elfogadtatnia magát a környékbeli lakókkal. Úgy tűnik, annak ellenére, hogy új fiú és más, mint a többiek, nem volt nehéz elvegyülnie közöttük. Eddig soha sem tapasztaltam, hogy Ky bármiben is élen járt volna. Most azonban őszintén kikívánkozik belőlem a megállapítás:  Ma mindenkinél jobb voltál. – Mintha mindez nem lenne magától értetődő.  Igen – pillant rám Ky. – Persze hogy az voltam. A Külső Tartományokban nőttem föl, ahol nagyon sokat gyakoroltuk az ilyen jellegű fizikai tevékenységeket. – Próbál hivatalosnak tűnni, mintha adatokat mondana fel, de azért észreveszem a homlokán fénylő izzadságcseppeket. Ismerős mozdulattal kinyújtja a lábát. Látszik, hogy sokat futott. Biztosan nagyon gyors futó. Vajon a Külső Tartományokban is futópadokon futottak? Ha nem, akkor hová és ki elől kellett szaladniuk? Többek között ezek a kérdések merülnek fel bennem. Nem tudom megállni, hogy ne tegyek fel Ky-nak egy indiszkrét kérdést:  Anyukáddal mi történt? Nem számított a kérdésre. Tudja jól, hogy nem Aidára gondolok. Még senki sem kérdezett eddig ilyesmit tőle. Nem is tudom, mi vitt rá, hogy feltegyem; talán nagyapa halála meg a fák között olvasott versek, amelyek miatt egyszerre sérülékenynek és a többiektől különbözőnek érzem magam. Remélem, nem látott senki az erdő közepén. De ha mégis, jobb, ha bele se gondolok, hogy mi vár rám. Bocsánatot kellene kérnem Ky-tól, amiért ilyen tapintatlan voltam, de nem

teszem. Nem azért, mert nem tartom tolakodónak a kérdést, hanem mert legbelül remélem, hogy mégis válaszol rá. Rosszul gondolom.  Nem kellett volna feltenned ezt a kérdést – mondja Ky. Közben nem is néz rám, úgyhogy miközben beszél, csak oldalról látom az arcát. Szépen kirajzolódik előttem az arcéle, a reggeli ködtől és a fákról lehullott harmatcseppektől nedves, sötét haja. Ky-nak igazi erdőszaga van. Az orrom alá dugom a kezem, hátha én is hordozom az erdő illatát. Lehet, hogy csak képzelődöm, de az én ujjaimból csak papír– és tintaszag árad. Ky-nak teljesen igaza van. Nem kellene ilyesmiket kérdeznem, különösen akkor, ha magam is jól tudom a választ. Hirtelen ő is feltesz nekem egy illetlen kérdést:  Te kit veszítettél el?  Mire gondolsz pontosan?  Mindenről tudok – válaszolja a legnagyobb természetességgel. Mélyen a szemembe néz. A szeme még mindig gyönyörű kék. A nyakamon és a fejem tetején érzem a perzselő napsugarakat. Behunyom a szemem, és hátrabillentem a fejem, úgy, ahogy azt az előbb Ky tette, hogy még jobban élvezhessem a napsugarak szememre és orromra adott forró csókjait. Mindketten csendben vagyunk. Amikor újra kinyitom a szemem, egy pillanatra elvakít a napfény.  A nagypapámat vesztettem el a múlt héten – mondom ki végül.  Váratlanul? – kérdezi Ky.  Nem – felelem, de közben úgy érzem, hogy mégis volt valami váratlan a dologban. Tudtam, hogy meg fog halni, de nem számítottam rá, hogy előtte ilyen komoly lelki útravalóval lát el. – Nem, nem váratlanul – ismétlem. – Pontosan a nyolcvanadik születésnapján halt meg.  Ez a világ rendje – mondja Ky kissé elgondolkozva. – Az emberek ebben az országban a nyolcvanadik születésnapjukon halnak meg.  Igen. Ahonnan te jöttél, ott ugye nem így van? – kíváncsiskodom. Hiába figyelmeztetett pár másodperce, már megint sikerült feltennem egy, a múltjára vonatkozó kérdést. Ezúttal azonban válaszol.  Ahol én születtem, ott nehezebb megérni a nyolcvanéves kort. Remélem, nem látszik az arcomon, hogy mennyire meg vagyok döbbenve. Ezek szerint mindenki máskor hal meg? Az erdő széle felől kiabálás és ágak reccsenése hallatszik. A bokrok közül újból előbukkan a katonatiszt, és minden célba érkezőtől megkérdezi a nevét. Miközben feltápászkodom, hallom, ahogy a zsebemben összekoccan a púder– és a tablettatartó. Ky azonnal rám néz, én pedig még levegőt se merek venni. Vajon sejti-e, hogy épp a fejemben keringő verssorokat próbálom megjegyezni?

Tudom, hogy úgysem lesz több lehetőségem elolvasni a cédulát. Sőt! Előbbutóbb meg kell szabadulnom tőle. Itt, Ky mellett a tisztáson üldögélve, a reggeli nap sugaraiban fürdőzve úgy érzem, hogy minden megvilágosodik előttem. Most jövök csak rá, hogy mi lehetett az az éles reccsenés ott, az erdő közepén, miközben a verssorokat olvastam. Valaki figyelt. Ky mély levegőt vesz, és odahajol hozzám:  Láttalak az erdőben – suttogja. Lágy és mély hangja olyan, akár egy távoli vízesés csobogása. Ky ügyel rá, nehogy valaki véletlenül meghallja a szavait. Egyszer csak megérint. Életemben először. Nagy, meleg tenyerével végigsimítja a karomat, olyan gyorsan, hogy alig van időm élvezni a semmihez sem hasonlítható, mennyei érzést.  Vigyázz! Az ilyesmiért... – Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot.  Tudom. Ne aggódj, meg fogom semmisíteni – nyugtatom meg. Annyira szeretném én is megérinteni a karját, de nem merem. Arca továbbra is nyugodt, bár hangszínén érződik az izgatottság.  Meg tudod semmisíteni a papirost úgy, hogy ne kapjanak el?  Szerintem igen.  Tudok neked segíteni – mondja, és közben a katonatisztre pillant. Most veszek csak észre valamit, amit Ky eddig olyan ügyesen palástolt: mindig úgy viselkedik, mintha éppen valaki figyelné. Biztos a katonatiszt is figyeli.  Ha engem figyeltél az erdőben, hogy tudtál megelőzni? – teszem fel az újabb kérdést. Ky meglepődik a kérdésemen, majd rávágja:  Futottam.  Én is futottam.  Valószínűleg gyorsabban futok. – Hirtelen úgy érzem, hogy szórakozik velem. Halvány mosolyt vélek felfedezni az arcán. De ez csak egy pillanatnyi érzés, hamarosan ismét a komoly, aggódó Ky beszél hozzám: – Szeretnéd, ha segítenék?  Nem, köszönöm. Elboldogulok vele egyedül is. – Nem akarom, hogy teljesen bolondnak nézzen és azt higgye, merő szórakozásból keresem a veszélyt, ezért elárulok neki valamit, amit lehet, hogy nem kellene: – A nagyapámtól kaptam. Lehet, hogy jobb lett volna hamarabb megszabadulni tőle, de... olyan szépen csengenek azok a verssorok.  Tudod őket fejből is?  Most még igen! – Végül is a memóriám az állandó osztályozásnak köszönhetően remek formában van. – De szerintem sajnos hamar kimennek majd a fejembő l.  És szeretnéd örökre az emlékezetedbe vésni őket?

Ky biztos teljesen ostobának néz.  Annyira gyönyörűek – ismétlem bágyadtan. Közben a katonatiszt kiált egy nagyot. Egyre többen érkeznek a tisztásra. Mindkettőnket félrehív valaki, így abbamarad a beszélgetés, elköszönünk egymástól, és a hegy más-más pontján folytatjuk a társalgást. Mindenki a távolba mered. Ky és barátai beszélgetés közben a Városháza kupoláját bámulják. A katonatiszt a Hegyet nézi. A körülöttem állók figyelme az arborétum éttermére összpontosul, találgatjuk, hogy mit fogunk kapni ebédre, mikor indulunk vissza az iskolába és vajon menetrend szerint érkezik-e a légi vonat. Valaki nagyot nevet az egész kérdésen, hiszen köztudott, hogy a légi vonatok mindig menetrend szerint közlekednek. Eszembe jut az egyik verssor: míg lábad bús oromra hág. Ismét hátrabillentem a fejem, és behunyt szememet a nap felé fordítom. A nap sokkal erősebb nálam; tűzvörös korongja csak úgy izzik a sötét láthatáron. Úgy zúg a fejem a benne cikázó számtalan kérdéstől, mintha zümmögő erdei bogarak hada szállta volna meg. Mi történt veled a Külső Tartományokban? Milyen szabálysértést követett el apukád, ami miatt megtűrt státuszba kerültél? Szerinted bolond vagyok, amiért meg akarom őrizni a verseket? Mi olyan ellenállhatatlan a hangodban számomra? Tényleg te lennél az igazi Párom? Később döbbenek csak rá, hogy a legfontosabb kérdés eszembe se jutott. Ugye, nem mondod el senkinek a titkomat?

TIZEDIK FEJEZET Ma este furcsa hangulat uralkodik a környékünkön; valami nincs rendben. A légi vonat megállójában várakozó emberek némán maguk elé merednek. A felszálló utasok nem köszönnek a leszálló utasoknak úgy, ahogy errefelé illik. Az egyik, kék zsalugáteres ablak alatt egy fehér hivatalnoki légi autó áll. Ez a kék zsalugáteres ablak pedig a mi házunk ablaka. A peron fémlépcsőiről lefelé szökdécselve minden idegszálammal a változás jeleit próbálom felfedezni. A járdán nem látszik semmi, ugyanolyan tiszta és fehér, mint mindig. A miénkkel szomszédos házak zárt ajtaja viszont már sokkal többet sejtet: az emberek zárt ajtók mögött szeretik átvészelni a vihart. Minden jel arra mutat, hogy a légi autó finoman landolt a házunk előtt lévő pázsiton. A fehér függönyön keresztül látszik, hogy a nappalinkat ellepték a hivatalnokok. Gyorsan felszaladok a lépcsőn, de a bejárati ajtó előtt egy pillanatra megtorpanok. Mitévő legyek? Kopogjak? Próbálok megnyugodni és józan ésszel gondolkodni. Nem tudom miért, de Ky kék szeme jelenik meg előttem. Valahogy segít tisztábban látni a dolgokat. Rájövök, hogy a jó helyzetfelismerés megkönnyíti a problémák megoldását. Végül is nem tudom, hogy miért jöttek. Lehet, hogy csak az ételelosztó rendszert ellenőrzik minden egyes házban. Hallottam, hogy volt már példa ilyesmire a kerületünkben. Lehet, hogy a látogatásuknak semmi köze nincs hozzám. Vagy talán elárulják a szüleimnek, hogy a mikrokártyámon Ky arca jelent meg? Esetleg tudják, hogy mit kaptam nagyapától? Még nem volt időm megsemmisíteni a verseket. A cédula még mindig itt lapul a zsebemben. Esetleg látta valaki Ky-on kívül, ahogy olvasgattam őket az erdőben? Ki tudja? A katonatiszt talpa alatt is reccsenhetett az a gally. Akárhogy is nézem, minden szál hozzám vezet. Nem tudom, mi történik, ha valaki megsérti a szabályokat. Itt, a kerületünkben nem fordult még elő ilyesmi. Kisebb dolgok miatt, mint pl. Bram késése, néha beidéznek embereket, de ezek tényleg csak apró, jelentéktelen hibák, nem pedig komoly, szándékosan elkövetett szabálysértések. A saját házam ajtaján azért mégse kellene kopognom. Veszek egy nagy levegőt, és lenyomom a kilincset. Már várnak odabenn.  Végre itthon vagy! – üdvözöl Bram megkönnyebbülten. Görcsösen szorongatom a zsebemben lévő papirost, és a konyha irányába fordítom a tekintetem. Talán eljutok valahogy a szemétégető csőhöz, és sikerül bedobnom a verseket. A cső persze úgyis érzékeli, ha idegen anyagot dobnak bele. Különben sem tartunk itthon ilyen vastag papírt. A manapság használatos

papíráruk – szalvéták, a nyomtatóba használt géppapír, borítékok stb. – teljesen más jellegű papírból készülnek. Ennek ellenére biztonságosabb, ha megsemmisítem a cédulát. Miután hamuvá égett, úgyse tudja majd senki rekonstruálni a verssorokat. Az előszobában belebotlok egy orvosbiológus hivatalnokba, aki a konyhába igyekszik. Gyorsan kihúzom a kezemet a zsebemből.  Mi folyik itt? Apa, anya hol van? – érdeklődöm.  A szobájukban vannak – világosít fel Bram remegő hangon. – A hivatalnokok épp apát motozzák. Vajon miért? Apukámnál nincsenek versek. Nem is tud róluk. Persze a mi Társadalmunkban ez nem számít. Ky is az apja által elkövetett szabálysértés miatt került megtűrt státuszba. Lehet, hogy az egész család bajba kerül miattam? Talán a versek számára mégis a púdertartó a legbiztonságosabb hely. A nagyszüleim is évekig ebben őrizték a kis papirost.  Mindjárt visszajövök – mondom Bramnek, majd besurranok a szobámba, ahol gyorsan kiveszem a szekrényből a púdertartót. Egy gyors mozdulattal letekerem az alját, és visszateszem a kis papírcetlit.  Jött valaki? – kérdezi a folyosón lévő hivatalnok Bramtől.  Csak a nővérem – válaszolja Bram rémülten.  Hova ment? – kérdezi a hivatalnok. Még egyet tekerek a púdertartón. Nem tudom rendesen bezárni. Kilóg a papír széle.  A szobájában van, átöltözik. Hegymászószakkörön volt, tiszta sár mindene. – Úgy hallom, hogy Bram hangja már sokkal nyugodtabb. Nagyon ügyesen eltereli a hivatalnok figyelmét, bár nem is tudja, hogy miért kell fedeznie. Lépéseket hallok az előszoba felől. Újra kinyitom a púdertartót, és igyekszem még jobban begyömöszölni a papír szélét. Tekerek egyet rajta. Hallom, hogy halk kattanással bezáródik. Na, végre! Egyik kezemmel gyorsan lehúzom a ruhám cipzárját, a másikkal meg visszarakom a púdertartót a polcra. Hirtelen kinyílik az ajtó. Felháborodva kiáltom:  Öltözködöm! A hivatalnok bólint egyet, és végigméri piszkos ruhámat.  Rendben. Kérlek, gyere ki az előszobába, ha kész vagy. Siess! Idegességtől izzadó kézzel húzom le magamról a kellemes erdőszagot árasztó ruhadarabokat, és bedobom őket a szennyesládába. Miután minden, költészetre emlékeztető dologtól megszabadultam, bebújok egy tiszta hétköznapi ruhába, és már indulok is. Az előszobában Bram a fülembe súgja: apu nem adta le nagyapa szövetmintáját. Elvesztette. Ezért vannak most itt a hivatalnokok. – Bram most már nem tűnik annyira riadtnak, sokkal inkább kíváncsinak. – Miért öltöztél át

olyan gyorsan? Nem is voltál annyira sáros.  De igen, nagyon is koszos volt mindenem – suttogom. – Pszt! Hallgasd! – A szüleim szobájából különféle hangfoszlányok szűrődnek ki. Anyukám felemeli a hangját. Nem hiszem el, amit Bram az előbb mondott. Apa elvesztette volna nagyapa szövetmintáját? Elönti a lelkemet a szomorúság. Ez rossz, nagyon rossz hír. Apa óriási hibát követett el. Nemcsak azért, mert bajba sodorta magát és az egész családot, hanem azért is, mert így örökre elvesztettük nagyapát. A szövetminta nélkül ugyanis senkit sem lehet feltámasztani. Remélem, a hivatalnokoknak azért sikerül valami szövetmintadarabot találniuk a házunkban.  Várj! – mondom Bramnek, és bemegyek a konyhába. Egy orvosbiológus hivatalnok épp a szemetes mellett áll, és valamilyen eszközt lenget ide-oda, felle. Lép egyet, majd a konyha egy másik pontján újra kezdi a műveletet. A kezében lévő tárgy oldalán a következő felirat olvasható: Biológiai Érzékelő Eszköz. Egy kicsit megkönnyebbülök. Persze. Ez az eszköz érzékeli a nagyapa szövetmintáját rejtő kémcső oldalára ragasztott vonalkódot. Nem fogják felforgatni az egész házat. Lehet, hogy a verseket meg se találják, viszont nagyapa szövetmintáját igen. Hogy veszíthetett el apa egy ilyen fontos dolgot? Hogy veszíthette el a saját édesapját? Tiltásom ellenére Bram mégiscsak utánam jön a konyhába. Belém karol, és visszatérünk az előszobába.  Anyu még mindig vitatkozik a hivatalnokokkal – mondja, a szüleink szobájára mutatva. Jó erősen megfogom a kezét. A hivatalnokoknak nem kellene feltétlenül megmotozniuk apukámat. Ott az Érzékelő Eszköz a kezükben, amelynek segítségével könnyen megtalálhatják a mintát. Szerintem inkább nevelő célzattal alázzák meg ennyire aput. Azt szeretnék, ha egy életre megjegyezné, hogy nem szabad ilyen könnyelműen kezelni a fontos dolgokat.  Anyut is megmotozzák? – kérdezem Bramtől. – A család minden tagja részesül a megaláztatásban?  Nem hiszem. Anyu csak szeretett volna apu mellett lenni, ezért ment be a szobába. Hirtelen kinyílik az ajtó. Félreugrunk Brammel, és utat engedünk a kilépő hivatalnokoknak. Fehér laborköpenyükben szép szál, nett embereknek néznek ki. Egyikőjük leolvassa arcunkról a riadtságot, és halvány, bátorító mosoly jelenik meg a szája sarkán. Minket ez azonban nem vigasztal. Nagyapa szövetmintájának elvesztését és apukám megalázását nem lehet egy halvány mosollyal feledtetni. De ami megtörtént, az megtörtént. Apukám fáradtan és szomorúan lépked a hivatalnokok mögött. Anyu arca viszont rákvörös a dühtől. Követi a menetet az előszobába. Brammel az ajtónál

állunk, és várjuk, hogy mi fog történni. Nem találták meg a mintát. Egyre jobban aggódom. Az orvosbiológusokból álló csapat egyik tagja szemrehányóan kérdezi a szoba közepén álló apukámat:  Hogy tehetett ilyet? Apukám csak rázza a fejét:  Fogalmam sincs. Tudom, hogy óriási hibát követtem el. – Mindezt olyan egyhangúan mondja, mintha már legalább százszor elismételte volna a mondatot. Mintha már rég lemondott volna róla, hogy a hivatalnokok higgyenek neki. Tartása most is egyenes, de az arca a szokásosnál fáradtabbnak és öregebbnek tűnik.  Remélem, tisztában van vele, hogy az édesapját többé nem lehet feltámasztani – mondja a hivatalnok. Apukám csak bólogat, elgyötört arccal. Haragszom rá, amiért elvesztette a mintát, de azért pontosan tudom, hogy most milyen szörnyen érzi magát. Nincs ezen mit csodálkozni. Mégiscsak nagyapáról van szó. Minden dühöm dacára nagyon szeretném megfogni a kezét, de a sok hivatalnok előtt nem merem. Különben is, annyira képmutató vagyok. Ma én is megszegtem a szabályokat, ráadásul szándékosan.  Számítson rá, hogy a munkahelyén megbüntetik – szól oda apukámnak egy másik hivatalnok nagyon durván. Szerintem őt is be kellene idézni a stílusáért. Senkinek nem lenne szabad ilyen hangnemben beszélni. Még akkor sem, ha apu hibát követett el. Nem szabadna ennyire személyes síkra terelni a dolgot. – Nem is értem, hogy merik önre bízni a restaurálandó műtárgyakat, ha egy egyszerű szövetmintára sem képes vigyázni. Ráadásul egy ilyen fontos szövetmintára – méltatlankodik a hivatalnok hölgy. Egy harmadik hivatalnok csendesen megjegyzi:  Igen, a saját édesapja szövetmintáját vesztette el. Ráadásul a minta eltűnését be sem jelentette a hatóságoknak. Apukám a fejét fogja:  Nem mertem bejelenteni – mondja. Apu maga is tisztában van a helyzet komolyságával, nem szükséges, hogy a hivatalnokok felhívják rá a figyelmét. A halottakat pár órával a haláluk után elhamvasztják, így nincs esély rá, hogy nagyapától újabb szövetmintát vegyenek. Nagyapa tényleg örökre elment. Végérvényesen és visszahozhatatlanul. Anyukám összeszorítja az ajkát, szeme szinte szikrákat szór. Nem apura haragszik, hanem a hivatalnokokra, akik sértő megjegyzéseikkel tovább alázzák apukámat. Annak ellenére, hogy már mindent elmondtak, mégsem indulnak még. Néhány perc síri csend következik, egy pisszenést se hallani. Mindegyikünknek az jár a fejében, hogy nagyapa örökre elment. Csengetnek a konyhában, megérkezett a vacsora. Anyukám kimegy, cipője

tekintélyt parancsolóan kopog a parkettán. Hallom, ahogy átveszi és az asztalra helyezi az ételt.  Vacsoraidő van – fordul a hivatalnokok felé komolyan. – Attól tartok, hogy nem kaptunk annyi adag ételt, ahányan vagyunk. A hivatalnokok megsértődnek, hiszen anyu nyilvánvalóan ki akarja tessékelni őket. Maguk sem tudják, mit gondoljanak. Egy nyílt tekintetű, magabiztos, de végtelenül udvarias hölgy áll előttük. Ráadásul nagyon csinos teremtés, hullámos, szőke tincsei a derekát verdesik, arca mindig üde és pirospozsgás. Elvileg nem a külső számít, de anyu esetében mégis sokat nyom a latban. A családi vacsorát persze a hivatalnokok sem akarják megzavarni, úgyhogy rövidre fogják mondandójukat.  Mindenesetre jelentést teszünk a dologról – mondja a legmagasabb férfi. – Uram, biztos vagyok benne, hogy idézésre számíthat a legmagasabb állami szervek részéről. Egy esetleges újabb hiba elkövetése már szabálysértésnek minősül. Apu bólogat, anyu pedig a konyhaajtóból hátranézve próbálja jelezni, hogy kész a vacsora. Ha hagyjuk kihűlni, még a tápértéke is csökkenhet. A hivatalnokok, elég udvariatlanul, épphogy csak biccentenek, majd az előszobán át, a családi portál előtt elhaladva a bejárati ajtó felé veszik az irányt. Távozásuk után az egész család megkönnyebbülten felsóhajt.  Bocsánatot kérek, még egyszer bocsánat – mondja apu, és kérdőn anyura néz.  Ne izgasd magad emiatt – nyugtatja meg anyu, aki tisztában van vele, hogy a kormányzati adatbázisban apukám neve mellett mostantól egy kitörölhetetlen bűncselekmény szerepel. Azt is tudja jól, hogy nagyapa soha nem térhet vissza erre a világra. Anyu ennek ellenére szereti apukámat. Néha – mint például most is – úgy érzem, hogy talán túlzottan is szereti. Ha anyu nem haragszik apura, én hogy tudnék haragudni rá? Mielőtt feltálalná a fóliába csomagolt vacsorát, átöleli aput, és a vállára hajtja a fejét. Apu pedig megsimogatja anyu fejét és arcát. Ahogy így elnézem őket, eszembe jut, hogy pár év múlva lehet, hogy én is így fogok ülni a vacsoraasztalnál Xanderrel. Olyan szorosan egybefonódik majd az életünk, mint ahogy annak a nagy fának a gyökerei összefonódtak a földdel, amelyet anyu nemrég az arborétumban átültetett. Mutatta nekem is, amikor egyszer meglátogattam. Fiatal facsemete volt, és szinte megfojtották a körülötte élősködő gyomnövények, ezért át kellett ültetni máshová. Anyu alig tudta kihúzni, mert gyökerei annyira erősen kapaszkodtak a földbe, amelyben felcseperedett. Vajon Ky-nak is ilyen nehéz volt otthagynia a szülőföldjét? Hozott-e magával valamit a Külső Tartományokból? Nehéz lett volna, hiszen a hivatalnokok alaposan megmotozták, mielőtt átlépte a határt. Nagyon gyorsan be kellett

illeszkednie. Azért csak hozott valamit. Például megfoghatatlan titkokat, amelyek belülről táplálják lelkileg, és nap mint nap a hazájára emlékeztetik. Ökölbe szorított kézzel tréningezek a futópadon, szinte dübörögnek a lábaim. Jó lenne magam mögött hagyni a házunkban uralkodó szomorú és szégyenteljes hangulatot, és valahol kint futni a természetben. Patakokban folyik rólam az izzadság, már a fitnesz topom is teljesen átázott. Megpróbálom letörölni kezemmel a nedvességet, majd a kijelzőre pillantok. A futópad képernyőjén meredek görbe látható, mintha egy hegyre futnék fel. Remek. Túl vagyok az edzés nehezén, a leggyorsabb részen. A futószalag folyamatosan megy a lábam alatt körbe, körbe. Régen az atléták futópályán versenyeztek, talán onnan kapta a nevét. Nyugodtan nevezhetnénk követőgépnek is. Nemcsak a lépéseket követi, hanem a futó összes adatát is jelzi. Ha túl sokat futsz, mazochistának vagy anorexiásnak minősítenek, és fel kell keresned egy pszichológus hivatalnokot. Ha megállapítják, hogy azért futsz ilyen keményen, mert valóban szereted ezt a sportot, adnak egy sportolói engedélyt. Én is kaptam. Egy kicsit fáj a lábam. Egyenesen előrenézek, megpróbálom magam elé képzelni nagyapa arcát és rá összpontosítani. Ha tényleg nincs már rá esély, hogy visszatérjen közénk, jó lenne, ha legalább a lelkemben örökké élne. Egyre meredekebb lesz az emelkedő, próbálom tartani a tempót. Újra szeretném átélni a hegymászás élményét úgy, ahogy azt délelőtt, a természetben átéltem. Ágak, bokrok, sár és napsütés, beszélgetés egy jóképű fiúval a hegytetőn, aki belső értékeinek csak a töredékét mutatja kifelé. Közben sípol a futógép. Már csak öt perc van hátra a kitűzött táv és időtartam teljesítéséig. Azért van szükségünk edzésre, hogy tartsuk az optimális pulzusszámot és testtömegindexet. Ezért örvendünk mindannyian tökéletes egészségnek, ezért élünk sokáig. Rendelkezünk mindennel, amiről azt tanultuk az iskolában, hogy a hosszú élethez elengedhetetlen (pl. boldog házasság, egészséges test). Hosszú életünket kitűnő életminőség jellemzi. Nyolcvanadik születésnapunkon, családi körben ér minket a halál. Az előző korok szörnyű betegségeit, mint pl. a rákot és a szívbetegségeket már teljesen sikerült kiirtaniuk a tudósoknak. Társadalmunk közel tökéletes életminőséget biztosít minden egyes polgárának. Ilyesmire még nem volt példa a történelem folyamán. A szüleim az emeleten beszélgetnek, öcsém a házi feladatát írja, én meg futok a semmibe. Egyszóval mindenki teszi a dolgát, végzi a kitűzött feladatát. Ez így van rendjén. Csak úgy dübörög a lábam a futószalagon, próbálom kiadni magamból a bennem forrongó dühöt. Egy-kettő-egy-kettő-egy-kettő. Fáradt vagyok, már alig bírom. Megint sípol egyet a masina, és elkezd lassulni a lábam alatt a futószalag. Egyszer csak leáll. Pontosan akkor, amikor

kell, pontosan az illetékes társadalmi szervek által előre beprogramozott módon. Lehajtom a fejem, és néhány másodpercig levegőért kapkodok. Hiába futottam fel a képzeletbeli hegy csúcsára, innét nem látni semmit. Bram az ágyam szélén ülve vár rám. Valamit tart a kezében. Először azt hiszem, hogy a púdertartómat szorongatja. Jaj, nehogy megtalálja a verseket! – sietek felé aggódva. De aztán észreveszem, hogy csak nagyapa órájáról van szó. Ez Bram féltve őrzött műtárgya.  Néhány perce küldtem egy számítógépes üzenetet a hivatalnokoknak – mondja Bram, és rám mereszti fáradt, szomorú szemét.  Miért üzentél nekik? – kérdezem rémülten. A történtek után vajon mit akart közölni a hivatalnokokkal? Bram a magasba emeli az órát.  Talán erről vehetnének szövetmintát. Nagyapa annyiszor fogdosta. Mintha adrenalininjekciót kaptam volna, újra feltámad bennem a remény. Gyorsan kiveszek egy törülközőt a ruhásszekrényemből, és letörlöm vele az arcomat borító izzadságcseppeket.  És mit szóltak? Mit válaszoltak? – kérdezem Bramtől.  Azt írták, hogy az óra nem elég a szövetminta levételéhez. Nem működik a dolog – mondja, és ingujjával letörli az óra fényes számlapját, nehogy az ujjai nyoma rajta maradjon. Kérdőn néz az órára, mintha tőle várná a választ. De az óra hallgat. Bram már azt sem tudja, hogy mennyi az idő. Különben is, nagyapa órája évtizedek óta nem jár, csupán szép műtárgy. Egy nehéz, ezüstből és üvegből készült óráról van szó. Egyáltalán nem hasonlít azokra a pehelykönnyű, vékony műanyag szalagokra, melyeket manapság karórának neveznek.  Szerinted hasonlítok nagyapára? – pillant rám Bram kérdőn. Felcsatolja karjára az órát. Csak úgy lötyög a vékony kis csuklóján. Bram vékony, barna szemű, egyenes tartású, apró termetű fiúcska. Egy pillanatra tényleg nagyapát juttatja eszembe.  Hasonlítasz – mondom. Közben azon tűnődöm, hogy én is hasonlítok-e nagyapára. Két dolog biztosan közös bennünk: én is szeretek hegyet mászni, és én is szívesen olvasom a Száz Legjobb Verset. Álmodozni is nagyon szeretek. Sokat gondolok a vidéken élő nagyszüleimre, Ky Markhamre, a Külső Tartományokra, általában minden ismeretlen dologra és ismeretlen helyekre, ahová talán soha nem juthatok el. Bram mosolyog a válaszomon, és büszkén pillant az órájára.  Bram, ne vidd el ezt az órát az iskolába! Bajt hozhat rád.  Tudom.  Apu esetében láthattad, hogy milyen az, amikor rászállnak valakire a hivatalnokok. Remélem, nem fogod magadra haragítani őket azzal, hogy

megszeged a műtárgyakra vonatkozó szabályokat.  Persze hogy nem fogom – mondja. – Ügyes fiú vagyok. Nem szeretném elveszíteni ezt a karórát. – Bram a Párosító Banketten kapott ezüstdobozom után nyúl. – Tarthatom ebben? Jó helynek tűnik. Igazi különleges hely – mondja félszeg vállrándítás kíséretében.  Rendben. – Nem szívesen, de végül beleegyezem a dologba. Bram kinyitja az ezüstdobozt, és óvatosan a mikrokártyám mellé helyezi az órát. Rá se néz a polcon lévő púdertartóra, aminek külön örülök. Később, sötétedés után, amikor Bram már elaludt, kiveszem a kis papírcetlit a púdertartóból. Most nem nézem meg, hanem rögtön becsúsztatom a ruhám zsebébe, hogy másnap be tudjam dobni egy, a lakásunktól lehetőleg minél távolabbi szemétégetőbe. Nem szeretném, ha itt, a környéken bárki rajtakapna. Amúgy is túlzottan a figyelem középpontjában vagyunk mostanság. Lefekszem és a mennyezetet bámulom. Megpróbálom újra magam elé képzelni nagyapa arcát. Valahogy most nem megy. Türelmetlenül az oldalamra fordulok. Valami kemény tárgyat érzek magam alatt. A tablettatartóm. Akkor eshetett ki, amikor átöltöztem. Nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni. Felülök. Az utcai lámpa fénye a ködön át halványan beszűrődik a szobába, és épp elég világos van ahhoz, hogy lássam a tablettákat, amelyeket a tartó fedelét fölkattintva kigurítok az ágyamra. Az elején mind egyformának tűnnek, még a színükről sem tudom őket megkülönböztetni. Hamar hozzászokik a szemem a fényviszonyokhoz, és már tisztán látom mind a hármat. A titokzatos vörös tabletta. A kék, amely vészhelyzetekben menti meg az életünket. Vészhelyzetek még mindig előfordulnak, hiszen a Társadalom nem mindenható. Mégiscsak a természet az úr. Na, és persze a zöld tabletta. A legtöbb ismerősöm időnként beveszi a zöld tablettát. Például vizsga előtt. Vagy a Párosító Bankett estéjén. Vagy bármikor, amikor szükségük van egy kis nyugtatóra. Egy héten egyszer nyugodtan be lehet venni anélkül, hogy a hivatalnokoknak feltűnne a dolog. Én még soha nem vettem be a zöld tablettámat. Nagyapa miatt. Olyan büszkén mutogattam neki az elején, hogy nekem már ilyenem is van.  Nézd! – csavartam le az ezüst tablettatartó tetejét. – Már van egy kék és egy zöld tablettám. Már csak a pirosat kell megkapnom ahhoz, hogy felnőtté váljak.  Hűha! – ámuldozott nagyapa. – Legjobb úton vagy a felnőtté válás felé, az biztos. – A lakása előtti parkban sétáltunk. Rövid szünet után megkérdezte: – Próbáltad már a zöld tablettát?  Még nem, de a jövő héten előadást kell tartanom a Száz Legjobb Festmény egyikéről kultúrtörténet órán. Lehet, hogy előtte beveszem. Nem szeretek közönség előtt beszélni.  Melyik festményről? – érdeklődött nagyapa.

 A tizenkilencedikről – feleltem. Nagyapának kis időbe tellett, amíg beazonosította a képet. A Száz Legjobb Festményt nem ismerte olyan jól, mint a Száz Legjobb Verset, de azért mégis tudta, hogy melyikről van szó.  Thomas Moran festette, ugye? – nézett rám kérdőn. Bólogattam.  Nagyon szeretem a színvilágát annak a képnek – mondta.  Nekem különösen az ég tetszik. A felhők és a szurdokok annyira drámaian vannak megfestve – osztottam meg vele én is a véleményem. Eléggé baljós hangulatot árasztó festményről van szó: hömpölygő, szürke fellegek, csipkézett, vörös sziklák. Nekem is nagyon tetszett.  Igen, tényleg gyönyörű kép – mondta nagyapa.  Akárcsak ez itt! – mutattam a körülöttünk zöldellő parkra. Persze a park szépsége egész más. A nyíló virágok olyan színekben pompáztak, amelyeket nekünk tilos viselnünk: a rikító rózsaszínek, sárgák és a tüzes vörösek szinte elvakítottak, a virágillat pedig kellemesen átjárta a levegőt.  Zöld tabletta, zöld telek – mosolygott rám nagyapa. – Zöld lány, zöld szemek.  Nagyapa, benned egy költő veszett el – mondtam nevetve.  Köszönöm. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Cassia, én a helyedben nem venném be a zöld tablettát! Egy kiselőadás kedvéért biztos, hogy nem, de talán azután sem, soha. Szerintem te a zöld tabletta nélkül is boldogulsz az életben. Elég erős vagy. Ma éjszaka oldalra fordulok itt, az ágyamon, és a zöld tablettát szorongatom a kezemben. Nem hiszem, hogy beveszem, ma este semmiképpen nem. Nagyapa szerint boldogulok nélküle is, elég erős vagyok. Behunyom a szemem, és nagyapa költői szavait mondogatom magamban. Zöld tabletta. Zöld telek. Zöld lány. Zöld szemek. Mély álomba zuhanok. Álmomban nagyapától kapok egy csokor rózsát. A zöld tabletta helyett fogadd el tőlem inkább ezt a rózsacsokrot. Minden rózsának egyenként letépdesem a szirmait. Meglepve látom, hogy minden rózsasziromra egy-egy szó van írva a két versből. Kicsit összezavar, hogy a szavak nem helyes sorrendben vannak. Mindegyik szirmot beveszem a számba, és egyenként megízlelem őket. Elég keserű ízük van, szerintem a zöld tabletta is ilyen keserű lehet. De tudom, hogy nagyapának igaza volt: meg kell emésztenem minden egyes szót, ha azt akarom, hogy egy életre velem maradjanak. Reggel arra ébredek, hogy még mindig a zöld tablettát szorongatom a tenyeremben. A számban pedig még mindig érzem a szavak keserű ízét.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A folyosó felől hallom, hogy megérkezett a reggeli. A konyhában megszólal a csengő, majd a házhoz szállított adagok az ételek fogadására szolgáló vájatban landolnak. Reccsenés. Bram felborított valamit. Székek nyikorgása morgással fűszerezve. Anyu és apu biztos jól leszidja Bramet. Az étel szaga az ajtó alatti résen keresztül a szobámba is beszűrődik, átjárja házunk vékony falait, és minden betölt. Vitaminok és valamilyen fém, talán a csomagolófólia elegye adja ezt a jól ismert szagot.  Cassia! – szól anyukám a konyhából. – Gyere, mert lekésed a reggelit! Tudom. Szándékosan le akarom késni a reggelit. Nem szeretnék apuval találkozni és a tegnapi eseményekről beszélgetni. Azt sem szeretném, ha csak ülnénk a reggeli felett, és nem beszélnénk az egészről, vagy ha úgy tennénk, mintha mi sem történt volna, mintha nem veszítettük volna el örökre nagyapát.  Jövök – mondom kelletlenül, és kikászálódom az ágyból. A folyosón hallom, hogy a portálunkon épp bemondanak valamilyen közleményt. Annyit sikerül kivennem, hogy hegymászószakkörről van szó. A konyhába érve látom, hogy apu már elment dolgozni. Bram vigyorogva bújik bele az esőkabátjába. Hogy felejthette el ilyen hamar a tegnap este történteket?  Esni fog az eső – tájékoztat. – Épp az előbb mondták be, hogy elmarad a mai hegymászószakkör. Bram jól a fejébe nyomja a sapkáját.  Na, sziasztok! – köszön el tőlünk, és már szalad is a légi vonathoz. Ezúttal nem késik, mert nagyon szereti az esőt.  Úgy néz ki, hogy ma lesz egy kis szabadidőd – fordul felém anyukám. – Mivel fogod tölteni? Rögtön van ötletem. A hegymászószakkör többi tagja a közösségi teremben beszélget majd vagy házi feladatot ír az iskola könyvtárában. Én máshová szeretnék menni, egy teljesen más könyvtárba.  Meglátogatom aput – válaszolom anyunak. Anyu tekintete ellágyul, és mosolyogva mondja:  Biztos örülni fog neki, hogy hiányoltad ma reggel. Bár, ha jól tudom, ma elég sokáig kell dolgoznia.  Tudom. Csak épp beköszönök. – Azt persze már nem teszem hozzá, hogy ma el kell tüntetnem valami veszélyes dolgot a föld színéről, valami olyasmit, ami nem szabadna, hogy nálam legyen. Inkább egy régi könyvtárban lenne a helye. Feltételezve persze, hogy a Társadalom mindent archivál, amit a szemétégetőben elégettek.

Miközben kezembe veszem a fóliában található háromszög alakú pirítóst, a papíroson lévő két versre gondolok. Sok szóra emlékszem, de nem az összesre. Pedig én mind a két verset szeretném teljes egészében az eszembe vésni. Egyelőre minden sor utolsó szavára emlékszem csak. Vajon vethetek-e még egy futó pillantást a papírra, mielőtt végleg megsemmisítem? Hogy tudnám örökre megjegyezni ezeket a szavakat? Bárcsak tudnék írni! Az iskolában egész nap a számítógép billentyűzetén pötyögtetünk. Ha le tudnám írni a verssorokat, idős koromig megőrizhetném őket. Az ablakon át megpillantom a légi vonat megállójában várakozó Bramet. Még nem esik az eső. Bram fel-le ugrándozik a peron fémlépcsőin. Mosolygok magamban. Remélem, senki nem szól rá, hogy hagyja abba. Pontosan tudom, hogy miért ugrál: mivel az igazi mennydörgésre még várni kell, Bram megpróbál mesterséges mennydörgést előidézni a dübörgéssel. A megállóhoz érve Ky az egyetlen, akivel találkozom. Az iskolába menő vonat már elment, a következő a városközpontba megy. Ha egy szabadidős elfoglaltság elmarad, Ky-nak azonnal munkára kell jelentkezni. Neki még néhány szabad órája sem lehet. Elnézem, ahogy méltóságteljesen, emelt fővel sétál a peronon. Eszembe jut, hogy milyen magányos lehet ez a fiú. Hiába próbál beilleszkedni közénk, az állami szervek mégis a többiektől eltérően kezelik. Ky a lépteimet hallva megfordul.  Cassia – kiált meglepődve. – Mi az, lekésted a vonatodat?  Nem – felelem, és ügyelek rá, hogy legyen köztünk néhány lépés távolság, nehogy zavarba hozzam. – A városba tartó vonatra várok. Apukámat megyek meglátogatni. Tudod, elmaradt a mai hegymászás. Ky is a kerületünkben lakik, így ő is tud a hivatalnokok tegnapi látogatásáról. Ennek ellenére nem hozza szóba a dolgot. Errefelé egyáltalán nem tapintatlanok az emberek, mindenki tudja, hogy nem való más dolgaiba beleavatkozni. Az állami szervek úgyis megmondják, mi az, ami rád tartozik. Közelebb lépek a megállóhoz és Ky-hoz. Arra számítok, hogy elindul felfelé a peronhoz vezető lépcsőn. De nem azt teszi, hanem ő is egy lépéssel közelebb lép hozzám. Háta mögött magaslik az a bizonyos fákkal borított, arborétumban található Hegy. Vajon megmásszuk-e egyszer? Néhány kilométerre tőlünk már teljesen elsötétült az ég, és heves mennydörgés jelzi az égiháború közeledtét. Ky felnéz az égre:  Eső lesz – mondja szinte alig hallhatóan. – Apukád irodájába mész?  Nem, tovább megyek. Apu most egy ásatáson dolgozik, Brookway kerület határán.  Vissza tudsz érni időben olyan messziről a suliba?  Szerintem igen. Egyszer már sikerült megtennem ilyen rövid idő alatt az

utat. Ky szeme a sötétszürke felhőkhöz képest nagyon világosnak tűnik. Nyugtalanító gondolatom támad: lehet, hogy Ky szeme valójában színtelen, és átlátszó üvegszeme csak ruhájának színét tükrözi? Amikor barna ruha volt rajta, barnának láttam a szemét. Most, hogy kék ruhát visel, kéknek látom. Talán Ky nemcsak a szeme színét változtatja. Az életben is mindig olyannak mutatja magát, amilyennek a hivatalnokok éppen látni szeretnék.  Mire gondolsz? – kérdezi.  A szemed színére – mondom meg az igazat. Ky nem számított erre a válaszra, de azért elmosolyodik. Szeretem, amikor mosolyog. Ilyenkor úgy néz ki, mint néhány évvel ezelőtt az uszodában. Már nem is emlékszem, hogy ott is kék volt-e a szeme. Bárcsak jobban megfigyeltem volna.  És te min gondolkozol? – kérdezem. Szokványos válaszra számítok. Például, hogy azt mondja: „Arra gondolok, hogy milyen feladataim lesznek ma a munkahelyemen” vagy „Arra, hogy mivel fogom tölteni a szabadidőmet szombaton délután.” De ő is meglepő válasszal áll elő.  A hazámra gondolok – mondja a legnagyobb természetességgel. Hosszasan és mélyen egymás szemébe nézünk. Érzem, hogy Ky sokat tud rólam. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mit. Vajon mindent tud rólam vagy csak néhány dolgot? Ky hallgat. Nem csinál mást, csak néz rám azzal a színváltós szemével, amelyről az előbb még azt hittem, hogy földszínű, de aztán kiderült, hogy égszínkék. Én is jól a szemébe nézek. Szerintem soha nem bámultuk egymást annyit, mint az utóbbi két napban. A csendet a bemondónő hangja zavarja meg: „Figyelem, légi vonat érkezik az A peronra.” Némán rohanunk felfelé a fémlépcsőkön, szinte versenyt futunk a távolban úszó felhőkkel. Mi nyertünk: épphogy felérünk a peronra, amikor befut elénk a légi vonat. A többiekkel együtt felszállunk. A vonat tele van sötétkék hétköznapi ruhát viselő emberekkel, de néhány hivatalnok is akad az utasok között. Nincs két, egymás mellett lévő szabad hely. Először én ülök le, majd Ky is talál magának egy ülést velem átellenben. Könyökét a térdére támasztva előrehajol. Üdvözlik egymást egy másik munkással. Tele van a vonat, az utasok le-fel járkálnak az ülések közötti folyosón. Ettől függetlenül tovább figyelem Kyt, amikor épp nincs takarásban. Jó is, hogy ma apukám munkahelye felé vettem az irányt. A cédula megsemmisítése mellett így lehetőségem nyílik arra is, hogy Ky-jal egy vonaton utazzak. Lehet, hogy a sors keze van a dologban. Először ő száll le a vonatról, hátra se fordul, rám se néz.

A légi vonat peronjáról nézve úgy tűnik, mintha a régi könyvtár helyén lévő romhalmazt óriási fekete pókok lepték volna el. A hosszú, rovarlábakra emlékeztető, fekete szemétégető csövek a romos épület egészét behálózzák. A könyvtár nagy része persze teljesen megsemmisült. Lesétálok a lépcsőkön, és a könyvtár felé tartok. Elvileg nem tilos erre járnom, de azért semmi keresnivalóm itt. Jó lenne, ha senki se venne észre. Közelebb érve belepillantok egy szemétégető cső torkába. Látom, ahogy a sötétkék ruhás munkások a szemétégető csövekkel felszippantják a papírhalmokat. Apukám mesélte, hogy nemrég már azt hitték, mindent elégettek, amikor felfedezték, hogy az alagsorban több acélládányi könyv van elásva. Mintha valaki megpróbálta volna az utókornak átmenteni ezeket a könyveket. Apukám a többi restaurátorral együtt alaposan átnézte a ládák tartalmát. Semmi különöset nem találtak, ezért úgy döntöttek, hogy az egészet megsemmisítik. Az egyik emberen fehér ruha van. Ő hivatalnok, ráadásul nem más, mint az apukám. Ritkán látom őt egyenruhában, munka közben. A látványa egyszerre hat rám vigasztalóan és nyugtalanítóan. Örülök, hogy a tegnap történtek után nem fokozták le, legalábbis még nem. Mindenesetre furcsa őt hivatalnoki szerepkörben látni. Eszembe jut még valami. Nagyapa is hivatalnok volt, mielőtt hetvenévesen nyugdíjba vonult. De apu mégsem teljesen olyan, mint nagyapa, mondogatom magamban. Egyikőjük sem töltött be magas rangú tisztséget, mondjuk, a Párosításügyi vagy a Honvédelmi Minisztériumban. A legszigorúbb hivatalnokok általában ilyen helyeken, magas beosztásban dolgoznak. Családunk tagjai gondolkodó emberek. Nem jellemző ránk, hogy tűzzel-vassal erőltetnék másokra bizonyos szabályokat. A politikai életben való buzgó részvétel helyett mi inkább tanulunk, a világról szóló ismereteinket gyarapítjuk. Ilyenek vagyunk. A szintén hivatalnok dédnagymamám lopta el a verseket. Apukám felnéz az égre, és észreveszi a közelgő viharfelhőket. Gyorsan és következetesen kell dolgozniuk. Apu egyszer otthon azt mondta, hogy nem égethetnek el csak úgy mindent. Ezek a csövek az otthoni szemétégető berendezésekhez hasonlóan működnek: a megsemmisített anyag mennyiségére és tartalmára vonatkozó adatokat pontosan rögzítik. Már csak néhány kupac könyv van hátra; látom, ahogy a munkások apukám utasításait követve, szép sorjában haladnak. Sokkal gyorsabb, ha a könyveket oldalanként égetik el, nem pedig egészben, ezért mielőtt bedobnák őket a szemétégető csövekbe, a könyvek gerince mentén egyenként kitépdesik az oldalakat. Apukám ismét felnéz az égre, és int a munkásoknak, hogy siessenek. Nem szeretnék elkésni az iskolából, de azért még jó darabig figyelem őket. Nem én vagyok az egyetlen megfigyelő. A szemétégető csövek és a könyvek közötti résen keresztül látom, ahogy egy fehér ruhás hivatalnok árgus szemmel követi a munkálatokat és ellenőrzi apukámat.

A munkások egy szemétégető csövet vonszolnak az egyik, megsemmisítésre előkészített könyvkupachoz. A könyvek borítója összevissza töredezett, majd' szétesik mindegyik. A munkások a szemétégető cső felé lökdösik és jól megtapossák őket. Bakancsuk talpa alatt csak úgy ropognak a könyvek borítói, mintha száraz falevelek lennének. Eszembe jut, hogy ősszel a környékünkre is szoktak hozni egy szemétégető berendezést, amelynek csöveibe rendszerint bedobáljuk a lehullott juharleveleket. Anyukám mindig sajnálja elégetni a faleveleket, mivel kitűnő trágya lehetne belőlük. Apukám szerint a papírhulladékot újra lehetne hasznosítani, ezért neki meg a könyvekért fáj a szíve. A magas rangú hivatalnokok úgy vélik, hogy van néhány dolog, amit nem érdemes megőrizni. Gyorsabb és hatékonyabb, ha megsemmisítjük őket. Az egyik papírlapnak lába kél. A közelgő vihar előszeleként érkező fuvallat felkapja, és szinte a lábamig sodorja, pedig fent állok a magasban, a régi könyvtárnak helyet adó szurdok tetején. A lap olyan közel lebeg hozzám a levegőben, hogy majdnem el tudom olvasni a rajta lévő szöveget. Ahogy elhal a fuvallat, a papírlap is szépen visszaszáll a mélybe. Látom, hogy se apukám, se a másik hivatalnok nem figyel rám. Apu a könyvek megsemmisítésével van elfoglalva, a hivatalnok pedig apu mozdulatait lesi. Eljött az én időm! Előhúzom zsebemből a nagyapától kapott papírt, és ledobom a mélybe. Mielőtt leesne, táncol egy kicsit a levegőben. Egy élénk fuvallat majdnem ezt is felkapja, de az egyik munkás észreveszi a szálldosó lapot, és egy szemétégető csővel azonnal beszippantja az égből érkező verssorokat. Bocsánat, nagyapa! Ott állok és várok mindaddig, amíg az utolsó szétmarcangolt könyvet be nem lapátolják a szemétégetőbe, amíg az utolsó szavak hamuvá nem lesznek. Túl sok időt töltöttem a könyvtárban, majdnem elkésem az iskolából. A kapuban Xander vár rám. Udvariasan kinyitja előttem a kapu egyik szárnyát.  Minden rendben? – kérdezi.  Szia, Xander! – Valaki ráköszön, de Xander oda se néz, csak biccent egyet. Hirtelen úgy érzem, hogy mindent el kellene mondanom neki. Nemcsak a tegnap este történteket, hanem mindent. Mesélnem kellene Ky a számítógépünkön megjelent fényképéről, találkozásunkról az erdőben és arról is, hogy Ky meglesett, miközben a cédulát olvastam a bozótban. A versekről is szólnom kellene, na meg arról is, hogy mit éreztem, amikor megsemmisítettem őket. Ehelyett csak a fejemet rázom. Nincs kedvem semmiről se beszélgetni. Xandernek felcsillan a szeme, és másra tereli a szót.  Hú, majdnem elfelejtettem, el kell mondanom valamit. Egy új szombat délutáni szabadidős program került fel a listára.

 Tényleg? Valami új film? – kérdezem. Közben nagyon hálás vagyok, amiért nem feszegeti tovább az előző témát.  Á, nem. Sokkal jobb annál. A volt általános iskolánk előtti virágágyásokat kell teleültetnünk virágokkal, aztán ott, a helyszínen vacsorázhatunk. Hogy is szokták mondani? Megvan... piknikezhetünk. Lesz fagyi is. Xander lelkesedése mosolyra fakaszt.  Xander, mindez nagyon szépen hangzik, de ne dőlj be. A piknik csak ürügy. Fagyival próbálják rávenni a diákokat az ingyen munkára. Vigyorogva néz rám:  Tudom, de jó lenne valami mást is kipróbálni, nem csak játszani. Engem remekül kikapcsolna. Ugye te is szeretnél virágokat ültetni? Nem nehéz bekerülni, már fel is írtalak a listára. Mérges vagyok, hogy a tudtom nélkül felírt, de félszeg mosolyát látva bosszúságom azonnal elillan. Ő is tudja jól, hogy túllőtt a célon. A Párosító Bankett előtt nem mert volna ilyesmit tenni. Látom azonban, hogy nagyon bántja a dolog, ezért megbocsátok neki. Ráadásul közhasznú munkáról van szó, amire én is gondolkodás nélkül feliratkoztam volna. Xander jól ismeri a gondolkodásomat, ezért helyettem is figyeli a programokat.  Rendben, köszi, hogy felírtál – mondom Xandernek. Becsapja a kaput, és besétálunk az aulába. Közben azon tűnődöm, hogy Ky vajon mit csinál majd szombat este. A munkahelyen nem szokták meghirdetni a választható szabadidős programokat. Mire hazaér és tudomást szerez róla, szerintem már nem lesz szabad hely, mivel újdonságról van szó, és a fagyi is sokakat vonz. Felírhatnánk őt is. Csak oda kellene sétálnom az egyik számítógéphez itt, az iskolában, és... A folyosón megszólal a csengő, kezdődik a tanítás. Xanderrel besurranunk a terembe, leülünk és előhúzzuk laptopjainkat. Az alkalmazott tudományok órán általában Piper is mellettünk ül, de most nem látom.  Hol van Piper?  Elfelejtettem említeni, hogy a mai nappal végleg kinevezték a munkahelyére – feleli Xander.  Tényleg? Hova? Ismét megszólal a csengő. A tanárra kell figyelnem, így az óra végéig nem tudhatom meg a választ. Pipernek már saját munkahelye van! Nem jellemző, hogy valakit olyan fiatalon kinevezzenek egy munkahelyre, mint például Ky-t vagy Pipert. Általában tizenhét éves korunk után vesznek fel minket állandó státuszba. Szépen, egyenként mindenkit kineveznek, senki sem marad a suliban. Remélem, hogy Xandert és Emet még sokáig nem nevezik ki. Nagyon hiányoznának, különösen Xander. Xander a tanárt figyeli, mintha ez lenne számára a legkellemesebb tevékenység az életben. Ujjaival a billentyűzeten pötyögtet, lábát türelmetlenül himbálja a pad alatt, mintha ezzel akarná kifejezni

végtelen tudásszomját. Nehéz lépést tartani vele, annyira okos és gyors felfogású. Mi lesz, ha lemaradok és Xander előbb kezdhet el dolgozni? Hirtelen nagyon felgyorsultak a dolgok. A tizenhetedik születésnapomig csigalassúsággal zajlott az életem. Volt időm rácsodálkozni minden egyes kavicsra, falevélre. Unalmas, de ugyanakkor várakozással teli volt életemnek ez a szakasza. Most, mintha teljes erőmből, levegő után kapkodva rohannék előre. Sokszor úgy érzem, hogy el sem jutok az esküvőm napjáig. Vajon lassíthatok-e még ezen az eszeveszett tempón? Leveszem a szemem Xanderről. Próbálom tudatosítani magamban: attól, hogy Xander kezd el előbb dolgozni, mi még összetartozunk, egymáshoz vagyunk rendelve. Nem fog elhagyni soha. Ráadásul fogalma sincs róla, hogy Ky arcát láttam a képernyőn. Ha mindent elmondanék neki, vajon megértené a dolgot? Szerintem igen. Nem hiszem, hogy kapcsolatunk és barátságunk emiatt veszélybe kerülne. Ez az a két dolog, amit semmiképp nem szeretnék kockára tenni. Ismét a tanárnőre figyelek. A háta mögötti ablakon keresztül jól látszik a sötét, alacsonyan vonuló eső felhőkkel teli ég. Vajon a Hegy tetejéről is ugyanilyennek látszanak a felhők? Felmászhatunk-e olyan magasra, ahonnét szikrázó napsütésben, felülről kacaghatunk a városunk fölött tornyosuló baljós fellegeken? Akaratlanul is eszembe jut, ahogy Ky a hegy tetején sütkérezett a kellemes, meleg reggeli napsugarakban. Egy pillanatra behunyom a szemem, és elképzelem, hogy ott vagyok mellette. Az óra közepén egyszer csak elered az eső, és elkezdődik az égiháború. Milyen lehet az eső a játékközpont melletti parkban, ahol a hivatalnok hölggyel beszélgettem? Biztos csak úgy ömlik a víz a szökőkútból, és a padot, amelyen ültünk is kegyetlenül veri a zivatar. Szinte hallom, ahogy a fémpad valósággal visszapattintja, eltaszítja magától az esőcseppeket. A szomjas pázsit és a tikkadt föld ellenben hangtalanul, éltető égi nedűként szívja magába őket. Úgy elsötétült az ég, mintha éjszaka lenne. Az iskola tetejét is vadul veri az eső. Az ereszcsatornán patakokban folyik le a víz. Fogalmunk sincs, hogy mekkora özönvíz lehet odakint, mivel az osztálytermünk egyetlen ablaka előtti esőfüggönytől semmit se látunk. Tennyson versének egyik sora jut eszembe: Messze vihet az ár. Ha megőriztem volna a nagyapától kapott verseket, engem is elvitt volna az ár, elveszítettem volna az irányítást a dolgaim felett. Azt tettem, amit tennem kellett. Nagyon jól döntöttem. Ennek ellenére úgy érzem, mintha rám zúdulna az özönvíz, kimosná lelkemből a megkönnyebbülés jóleső érzését, és csupán a keserű sajnálkozást hagyná meg: a versek odavesztek, örökre és végérvényesen.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Este a munkahelyemen érdekes osztályozási feladatot kapunk. Norah teljesen felvillanyozva magyarázza a teendőket:  Párosításra váró fiatalok halmazánál fogjuk vizsgálni a fizikai tulajdonságokat – mondja. – Szemszín, hajszín, magasság és testsúly.  A Párosításügyi Minisztérium is felhasználja majd az eredményeinket? – érdeklődöm. Norah csak nevet:  Természetesen nem, az egész csak gyakorlás. A feladat célja, hogy megnézzük, az adatok alapján észrevesztek-e bizonyos törvényszerűségeket, amelyeket a hivatalnokok már észrevettek. Természetesen.  Cassia, még valami – teszi hozzá Norah kicsit halkabban. No, nem azért vesz vissza a hangerejéből, mert valami titokról van szó, hanem egyszerűen nem szeretné elvonni az éppen dolgozók figyelmét a munkájukról. – A hivatalnokok azt üzenik, hogy a következő vizsgádon személyesen is jelen lesznek. Ez jó jel. Azt jelenti, hogy személyesen is szeretnének meggyőződni róla, képes vagyok-e nyomás alatt dolgozni. Talán valamilyen érdekesebb, osztályozással kapcsolatos munkakörre szemeltek ki.  És mikor esedékes a vizsga? – kérdezem. Látom rajta, hogy tudja, de nem mondhatja el.  Hamarosan – válaszolja Norah titokzatosan, és megereszt egy halvány mosolyt, ami nemigen jellemző rá. Aztán sarkon fordul, én pedig beülök a fülkémbe, hogy nekilássak a munkának. Ez jó! – gondolom magamban. Ha sikerül lenyűgöznöm a hivatalnokokat, még a végén kaphatok valami jó kis állást. Újra minden jóra fordult. Nem gondolok többé nagyapára, az elveszett szövetmintára, az elégetett versekre vagy az apukám után nyomozó hivatalnokokra. Az sem izgat többé, hogy Ky-nak soha nem lehet Párja és hogy soha nem kaphat az élelmiszerhulladék-eltakarításnál jobb munkát. Semmi nem érdekel. Itt az ideje, hogy mindent kisöpörjek a fejemből és az osztályozásra koncentráljak. Elképesztő, hogy ha szemszín alapján csoportosítjuk az embereket, milyen kevés kategória közül választhatunk. Kék, barna, zöld, szürke, mogyoróbarna – és ezzel a lehetőségek száma gyakorlatilag ki is merült, még akkor is, ha Társadalmunkban sok népcsoport képviselői megtalálhatók. Az előző társadalmakban genetikai mutáció eredményeként albínók is születtek, ma már

ilyesmi nem fordulhat elő. Hajszínből is csak négyfajta létezik: fekete, barna, szőke és vörös. A kevés választási lehetőség ellenére számtalan variáció lehetséges. Például az adatbázisban sok fiúnak van Ky-hoz hasonló sötét haja és kék szeme, de abban biztos vagyok, hogy egyik sem néz ki pont úgy, mint ő. Ha külsőleg mégis lenne egy hasonmása, biztos nem úgy mozogna, mint Ky, és nem lenne olyan fegyelmezett, tisztességes és titoktartó, mint ő. Szinte állandóan látom magam előtt az arcát, és most már tudom, hogy nem a Társadalom tehet róla, hanem csak és kizárólag én. Ahelyett, hogy Xanderre gondolnék, állandóan Ky jár a fejemben. Összerezzenek, amikor elkezd sípolni a mellettem lévő parányi nyomtató. Hibáztam, ráadásul a rendelkezésre álló időkereten belül észre se vettem a hibámat. A nyomtató máris kidobja a kis cédulát, melyen a következő olvasható: HIBA A 3568-AS VONALON. Általában nem szoktam hibákat elkövetni, szóval most biztos mindenki felkapja majd a fejét. Gyorsan visszatérek a szóban forgó vonalhoz, és kijavítom a hibát. Csak nehogy a jövő héten történjen ilyesmi, amikor a hivatalnokok is itt lesznek... Nem fog. Egyszerűen nem engedem, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon. De mielőtt újból belemerülnék az osztályozásba, egy pillanatra Ky tekintetére és érintésének melegére gondolok.  Valaki szólt, hogy egy veled egykorú lány jelent meg ma a munkahelyemen – mondja apukám, aki kijött elém a légi vonat megállójához. Általában akkor csinál ilyesmit, ha szeretne egy-két szót négyszemközt váltani velünk, mielőtt hazaérünk. – Te voltál? Bólintok.  Az eső miatt elmaradt a mai hegymászás, ezért úgy gondoltam, hogy suli előtt meglátogatlak, mert reggel nem is találkoztunk. Nagyon elfoglaltnak tűntél, ráadásul nekem sem volt túl sok időm, ezért nem mentem oda hozzád. Sajnálom, hogy nem tudtam tovább maradni.  Máskor is meglátogathatsz, ha van kedved. A jövő héten végig bent leszek az irodában. Az sokkal közelebb van.  Tudom. Lehet, hogy meglátogatlak – felelem. Távolságtartónak érzem a válaszaimat. Remélem, apu nem veszi észre, hogy még mindig haragszom rá a szövetminta elvesztése miatt. Tudom, hogy túl kellene már lépnem rajta. Apunak ráadásul elég kellemetlen az ügy, de valahol mégis teljesen kikészít. Nagyapa nagyon hiányzik. Apu helyében kínosan vigyáztam volna a szövetmintát rejtő kémcsőre, hiszen az jelentette az utolsó esélyt. Apu rövid szünetet tart, majd a szemembe néz:  Cassia! Azért látogattál meg a munkahelyemen, mert szerettél volna valamit kérdezni vagy mondani?

Nagyapáéra emlékeztető, kedves arca most elég gondterheltnek látszik. Egyszerre úgy érzem, mindent el kell mondanom.  Nagyapa adott nekem egy papírdarabot – kezdem. Apu hirtelen elsápad. – A púdertartómban tartottam, régi szavakkal volt teleírva.  Uhhhhh, várj egy kicsit – mondja apu izgatottan. Egy pár jön velünk szembe a járdán. Mosolyogva köszönünk, majd utat engedünk nekik. Amikor már jól eltávolodtunk tőlük, apukám megáll. A házunk elé értünk, de látszik apu arcán, hogy nem szeretné, ha a beszélgetést bent folytatnánk. Egyetértek vele. Szeretném, ha még itt, az utcán válaszolna egy kérdésemre. A házban a családi számítógép minden szavunkat figyeli. Félek, hogy nem lesz többé alkalmunk beszélgetni erről a dologról.  És mit csináltál azzal a papírdarabbal? – kérdezi apu.  A munkahelyeden megsemmisítettem. Ez tűnt a legjobb, legbiztonságosabb megoldásnak. Némi csalódottságot látok apu arcán, de aztán helyeslően bólogat:  Jól tetted. Tényleg ez a legjobb megoldás, különösen a mostani helyzetben. Tudom, hogy a hivatalnokok látogatására céloz, és akaratlanul is kikívánkozik belőlem a kérdés:  Hogy vesztetted el a mintát? Apukám tenyerébe temeti az arcát. Hirtelen olyan meggyötörtnek tűnik, hogy ijedten hátrább lépek.  Nem veszítettem el – sóhajt nagyot apu. Nem akarom hallani a mondat további részét, de már késő, nem tudom belé fojtani a szót. – Még nagyapa halálának napján megsemmisítettem. Az ő kívánsága volt. Nem akart szokványos módon távozni az élők sorából. A „halál” szó hallatán összerezzenek. Apu tovább folytatja:  Nagyapa nem szeretett volna feltámadni. Szabadon akart dönteni a sorsáról.  De a végső döntés lehetősége a te kezedben volt – suttogom mérgesen. – Nem kellett volna megsemmisítened. Most örökre elvesztettük nagyapát. Igen, elvesztettük. Éppúgy, mint a Dylan Thomas-verset. Jól tettem, hogy megsemmisítettem. Mégis mit gondolt nagyapa, mi egyebet tehetek majd vele? A családunkat ettől függetlenül nem nevezném lázadónak. Nagyapa a versek megőrzésén kívül soha nem követett el szabálysértést. Társadalmunkban egyszerűen nincs értelme lázadni. Rengeteget köszönhetünk az államnak: a jó életszínvonalat, a halhatatlanságra való esélyt. Mindezt csak úgy veszíthetjük el, ha szánt szándékkal ártunk magunknak. Úgy, ahogy azt nagyapám kérésére apu tette. Könnyes szemmel hátat fordítok apunak, és berohanok a házba. A lelkem mélyén azért együtt érzek vele, és megértem, hogy miért teljesítette nagyapa kívánságát. Azzal, hogy állandóan a verssorokat ismételgetem és megpróbálok a

zöld tabletta nélkül élni, én is engedelmeskedem nagyapának. Nehéz megmondani, hogy mikor vagyunk erősek, mikor döntünk jól. Vajon rosszul döntöttem-e, amikor eleresztettem a verseket, és hagytam, hogy reményekkel teli nyárfamagokként a biztos halálba szálljanak? Gyengeségemet jelzi-e, hogy állandóan Ky Markham érintésére gondolok? Most azonnal megálljt kell parancsolnom Ky Markham iránti érzelmeimnek. A Párom Xander. Hiába járt Ky számomra ismeretlen, titokzatos helyeken, hiába lett könnyes a szeme a moziban. Még az sem érdekes, hogy észrevett az erdőben. Az életben a két legfontosabb dolog a szabályok betartása és a biztonság. Más nem számít. Nagyon erősnek kell lennem ezen a téren. Ki kell törölnöm emlékezetemből a pillanatot, amikor Ky mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy a hazájára gondol.

TIZENHARMADIK FEJEZET  Cassia Reyes – mutatkozom be az étel elosztónak, és felmutatom a személyazonosító kártyámat. A munkás végighúzza adatleolvasóját a fóliába csomagolt étel oldalán lévő vonalkódon, majd odaadja a vacsorámat. Az adatleolvasó ismét sípol, Xander is megkapja a vacsoráját. – Nem láttad valahol Emet, Pipert vagy Ky-t?  kérdezi. Az általános iskola melletti játszótéren plédek vannak leterítve. Igazi piknikhangulat uralkodik: ma este a szabadban, a füvön ülve vacsorázunk. A személyzet az udvaron rohangál, megpróbálják mindenkinek kiosztani a neki járó adagot. Nagy a zűrzavar. Most már látom, hogy miért nem szerveznek túl sűrűn ilyen jellegű programokat. Sokkal egyszerűbb, ha az ételeinket házhoz vagy az iskolába, munkahelyre szállítják.  Szerintem Ky és Piper nem tudtak időben feliratkozni, mivel mindketten dolgoznak – mondom. Valaki az udvar közepéről integet.  Nézd csak, Xander, ott van Em – kiáltok fel. Xanderrel átverekedjük magunkat a plédek tengerén, és odamegyünk hozzá. Útközben üdvözöljük osztálytársainkat, barátainkat. Mindenki jókedvű, lenyűgözi őket az újfajta program. Odasétálok Xanderhez, aki közben lemaradt valahol. Vigyázok, nehogy rálépjek valakinek a pokrócára vagy vacsorájára. Xander kaján vigyor kíséretében megjegyzi:  Majdnem leejtettem miattad a vacsorámat! – Én is cukkolom egy kicsit, sőt, viccesen hátba is vágom. Xander lehuppan Em mellé a plédre, és szemügyre veszi az ételt: – Ma mit kaptál?  Húsos zöldségragu – válaszolja Em fintorogva.  Ne felejtsétek el, hogy fagyi is lesz! – jegyzem meg. Már majdnem befejeztem az evést, amikor Xandert elhívja valaki.  Mindjárt jövök! – mondja, és eltűnik a tömegben. Próbálom követni a szememmel. Sokan köszönnek neki, megfordulnak utána. Em közelebb hajol hozzám, és megszólal:  Azt hiszem, valami nincs rendben velem. Ma reggel bevettem a zöld tablettát. Igen, már be is vettem. Megpróbáltam egy későbbi időpontra tartalékolni, de nem tudtam megállni. Tudod, hogy van ez. Majdnem megkérdezem Emtől, hogy pontosan mire gondol, de aztán rájövök, hogy a Párosító Bankettjére, ami a hétvégén esedékes. Még jó, hogy időben kapcsolok, biztos nem örült volna neki, ha csak úgy elfelejtkezem egy ilyen fontos eseményről. Em elég ideges típus, ezért érthető, hogy a Párosító Bankettre

tartalékolta a zöld tablettát.  Ó, Em – ölelem át együtt érzőn. Az utóbbi időben akaratunk ellenére kissé eltávolodtunk egymástól. Így szokott ez lenni, ha az embereknek egyre több munkájuk lesz, és közeledik az idő, amikor el kell kezdeniük teljes munkaidőben dolgozni. Néha nagyon hiányzik Em. Különösen az ilyen estéken, mint ez a mai. A nyári estéken mindig eszembe jut a gyerekkorom, amikor még nagyon sok szabadidőm volt. Rengeteg időt töltöttem Emmel. Mindketten ráértünk.  Ne izgulj, nagyon jó lesz a Párosító Bankett – nyugtatom meg Emet. Minden pontosan olyan szép és jó lesz, mint ahogy azt előre beharangozták.  Tényleg? – néz rám kérdően Em.  Persze. Melyik ruhát választottad? – Csak háromévente terveznek új ruhákat, így Em ugyanazokból választhatott, mint én.  Egy sárga ruha. A 14-es számú. Emlékszel rá? Jó rég volt már, amikor a Párosításügyi Hivatalban válogattam a ruhák között.  Attól tartok, nem emlékszem – felelem töprengve. Em egészen izgalomba jön a ruha leírása közben:  Tudod, az a nagyon világos, pillangó ujjú ruha... Végül mégis eszembe jut.  Ó, Em, nekem is nagyon tetszett az a ruha, biztos gyönyörű leszel benne – mondom őszintén. A sárga szín nagyon jól áll Emnek. Remekül passzol krémszínű bőréhez, fekete hajához és sötét szeméhez. Ragyog majd, akár a tavaszi napsugár.  Annyira izgulok – mondja.  Tudom, de ez érthető is ebben a helyzetben.  Annyira más lett minden, miután Xander lett a Párod. Azóta annyit gondolok... tudod...  Az, hogy nekem Xander lett a Párom, nem azt jelenti, hogy még egyszer...  Tudom, mindannyian tudjuk, de mégis mindenkinek ez jár a fejében. Em egy pillantást vet szinte még érintetlen vacsorájára. Egyszer csak megszólal a csengő, mire mindenki összeszedi a cuccait. Indulhat a munka. Em sóhajtva feláll. Látszik rajta, hogy izgul. Emlékszem, hogy én is nagyon ideges voltam a Párosító Bankett előtt. Hirtelen támad egy ötletem:  Em! Van egy púdertartóm. Ha akarod, kölcsönadom neked a holnapi bankettre – mondom. – Aranyból van, tökéletesen menne a ruhádhoz. Holnap reggel elhozom. Em csodálkozva néz rám:  Műtárgytulajdonos vagy? Tényleg kölcsönadod?  Természetesen. Te vagy az egyik legjobb barátnőm.

A fekete műanyag cserepekben zsenge rózsák várják, hogy elültessük őket az általános iskola előtti kertben. Az általános iskolában mindig vidám hangulat van. Szinte látom magam előtt a rikító sárga falakat, a padlót borító zöld csempéket és az osztálytermek kék ajtaját. Itt biztonságban érzi magát az ember. Legalábbis, amikor kicsi voltam, mindig úgy éreztem. Most is folyton azt mondogatom magamban: Cassia, nyugodj meg! Cassia, nyugodj meg! Itt nincsenek versek, apa problémái is elmúltak már. Biztonságban vagy mindenütt. Kivéve persze a hegytetőt, ahol annak ellenére, hogy biztonságban akartam érezni magam, mindig valahogy Ky-ra tévedt a tekintetem. Bárcsak megint beszélgethetnék vele! De a hétköznapi dolgokon kívül nem merek felhozni semmi más témát. Túl kockázatos lenne. Hátranézek, és tekintetemmel megint Ky-t keresem, de sehol se látom.  Ez milyen virág? – kérdezi Xander ásás közben. A talaj vastag és fekete. Nehéz fellazítani, aprítani a rögöket.  Zsenge rózsa – felelem. – Biztos van a ti kertetekben is. Nálunk elég sok virágzik. Azt már nem mondom el Xandernek, hogy a zsenge rózsa nem tartozik anyukám kedvenc virágai közé. Szerinte ugyanis a kertekben és köztereken látható zsenge rózsát már annyiszor keresztezték, hogy egyáltalán nem hasonlít önmagára. A hagyományos, régi típusú rózsa nagyon sok törődést igényelt; minden egyes rózsabimbó megjelenése valóságos győzelem volt a kertész számára. A zsenge rózsa azonban nagyon szívós és mutatós virág, hosszú távra nemesítették. – Vidéken nincs zsenge rózsa – szokta mondani anyukám. – Másfajta virágok vannak, főleg vadvirágok. Kiskoromban anyu gyakran mesélt a vidéken növő vadvirágokról. Ezeknek a meséknek soha nem volt cselekménye. Talán nem is voltak igazi mesék, inkább csak leírások. Mégis gyönyörűnek találtam őket, és minden este álomba ringattak.  Anna királynő csipkéje – mondta anyukám kedvesen, gyengéden. – Vadsárgarépa. Amíg elég zsenge, meg lehet enni a gyökerét. Virága fehér csipkére emlékeztet, és olyan szép, akár a csillagok.  Ki volt Anna királynő? – kérdeztem álmosan.  Nem emlékszem pontosan. A Száz Válogatott Történelmi Lecke egyikében szerepel valahol. De nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy lásd magad előtt a csipkét. Szinte lehetetlen megszámolni a sok apró, fehér virágot, persze azért megpróbálhatod... – mondta anyukám. Xander a kezembe ad egy apró zsenge rózsát. Kihúzom a kis műanyag cserépből, és beültetem a földbe. Az erős, szálkás gyökerek körkörösen behálózták a cserép alját, mivel nem tudtak másfelé nőni. Mielőtt elültetném, megpróbálom kiegyenesíteni a gyökereket. A földről eszembe jut, hogy hegymászás közben mennyi sár ragadt a cipőmre. A hegymászás kapcsán pedig

Ky-ra gondolok. Már megint. Vajon hol lehet most? Miközben Xanderrel kertészkedünk, játszadozunk és beszélgetünk, elképzelem, ahogy Ky dolgozik vagy zenét hallgat a majdnem üres nézőtéren. Az is lehet, hogy a szabadidőközpontban toporog a tömegben, és kipróbál valamilyen szerencsejátékot, amit úgyis el fog veszíteni. Látom a szeméből a filmvetítés alatt kicsorduló könnycseppet. Nem! Igyekszem elhessegetni az ehhez hasonló gondolatokat. Nem gondolok rá többet. Eldöntöttem, és kész. Amúgy eddigi életem során soha nem volt még lehetőségem önállóan dönteni. Xander érzi, hogy nem figyelek oda rá eléggé. Körbenéz, hogy nincs-e valaki a közelben, majd suttogva megkérdezi:  Cassia, még mindig aggódsz apukád miatt?  Nem tudom – adok kitérő választ. És ez igaz is. Magam se tudom, hogy mit érzek vele kapcsolatban. Bosszúságom akaratlanul is megértéssé, együttérzéssé alakul át. Ha most nagyapa rám nézne tüzes tekintetével, és megkérne, hogy tegyek meg egy utolsó szívességet, vajon tudnék-e nemet mondani? Lassan beköszönt az este, egyre sötétebb lesz az ég. Alig pislákol már felettünk valami halvány fény. Megszólal a csengő, jelezve, hogy fejezzük be a munkát és kezdjük el ellenőrizni a beültetett területet. A piros virágok csak úgy hullámzanak az alkonyi tájat simogató kellemes szellőben.  Bárcsak minden szombaton ez lenne a program – jegyzem meg. Olyan jó érzés valami szépet alkotni. A virágszirmok piros foltokat hagytak a kezemen, melynek a friss földtől és a zsenge rózsától nagyon jó illata van. Imádom az erős virágillatot annak ellenére, hogy anyukám szerint a régi rózsáknak sokkal finomabb illatuk volt. Miért baj, ha egy virág sokáig él? Miért baj, ha egy ember sokáig él? Miközben az általam elültetett rózsákat bámulom, rá kell jöjjek, hogy az egész családunk mást se csinált egész életében, mint osztályozott. Alkotni nem alkottunk semmit. Apukám, nagyapához hasonlóan, régi műtárgyakat osztályoz. Dédnagymamám pedig verseket válogatott. A vidéken élő nagyszüleim magokat ültetnek, növényeket termesztenek, de minden egyes munkafolyamatot a hivatalnokok utasításai szerint kell végezniük. Anyu az arborétumban szintén a hivatalnokok irányítása alatt ülteti a növényeket. Úgy, ahogy mi csináltuk ma délután. Nem alkottam semmi újat, csak végrehajtottam a parancsot és betartottam a szabályokat, aminek eredményeképp létrejött valami gyönyörű dolog. Minden pontosan a hivatalnokok számításai szerint történt.  Nézzétek, ott jön a fagyi! – kiált fel Xander. A virágágyások melletti járdán a munkások begurítják a fagylaltos kocsit. Xander megragadja az egyik kezem, Em a másikat, és már húznak is a kocsi felé, hogy lehetőleg az elsők között részesüljünk a jeges nyalánkságból.

A munkások hamar szétosztják a fagylaltos kelyheket, mivel fagyiból mindenki ugyanolyat kap, nem úgy, mint a vacsoránál. Az ételeinket általában személyre szabottan dúsítják vitaminokkal, különféle tápanyagokkal, ezért nem mindegy, hogy ki melyik csomagot kapja. A fagylalt nem számít ételnek. Közben valaki elhívja Emet. Xanderrel a többiekt ől kissé távolabb foglalunk helyet. Hátunkkal az iskola erős cementfalának támaszkodunk, és kényelmesen kinyújtjuk a lábunkat. Xandernek nagyon hosszú lába van. A cipője viszont már kissé ütött-kopott. Szerintem hamarosan új cipőre lesz szüksége. Kanalát belemártja az egyetlen gombóc fehér fagylaltba, és nagyot sóhajt:  Több hold földet teleültetnék virágokkal ezért a fagylaltért. Egyetértek vele. A jéghideg, édes nyalánkság mennyei ízű. Nagyon jólesik, ahogy lecsúszik a torkomon. Még azután is sokáig érzem a helyét, amikor már régen elolvadt. Az ujjaim még mindig a föld kellemes illatát hordozzák, ajkam pedig édes, mint a cukor. Annyira fel vagyok villanyozva, hogy szerintem nehezen fogok tudni elaludni ma este. Xander nekem akarja adni az utolsó kanál fagyiját.  Köszi, nem kérem. Edd csak meg! – utasítom vissza finoman. De Xander nem enged, csak mosolyog. Nem szeretnék udvariatlan lenni. Így hát elveszem tőle az utolsó kanál fagylaltot, és gyorsan bekapom. Rendes étkezések alkalmával nem kóstolhatjuk meg a másik ételét, ma este azonban mindent szabad. A fel-le járkáló felügyelő hivatalnokok ránk se hederítenek.  Köszönöm – mondom. Nem tudom, miért, de annyira meghatódom Xander kedvességétől, hogy gyorsan mondanom kell valami viccet, nehogy elérzékenyüljek. – Ugyanazzal a kanállal ettük a fagyit. Olyan, mintha csókolóztunk volna. Xander nem ért egyet velem:  Valószínű, hogy te még soha nem csókolóztál, ha azt hiszed.  Dehogyisnem – vágom rá. Elvégre tinik vagyunk; amíg össze nem párosítanak bennünket, addig azzal járunk, aki épp megtetszik, flörtölünk és csókolózunk. De ez az egész nem több puszta játéknál. Tisztában vagyunk vele, hogy a Párosító Bankett napján örökre mellénk rendelnek valakit. Ha szinglik maradunk, tovább flörtölhetünk, és soha nem ér véget számunkra a játék.  Volt valami az Udvarlási Útmutatóban a csókolózásról, amire emlékeznem kéne? – ugratom Xandert. Xander csintalan tekintettel közelebb hajol hozzám, és a fülembe súgja:  Nem, Cassia! A csókolózásnak nincsenek szabályai. Egymáshoz vagyunk rendelve, egy Párt alkotunk, és kész. Sokszor néztem már Xander szemébe, de ilyen körülmények között még soha. Majdnem teljesen sötét van, a szívemet izgalom és idegesség járja át. Körbenézek, de senki se figyel ránk. Ha figyelnének is, csupán két, árnyszerű alakot látnának, akik összebújnak a félhomályban.

Közelebb hajolok hát Xanderhez. Ha meg akarok győződni róla, hogy a Társadalom tényleg Xandert szánja-e nekem, a legjobban teszem, ha megcsókolom. Egy csóknál nincs jobb bizonyíték. És tényleg igazam van. Xander csókja édesebb, mint amire számítottam. Ismét megszólal a csengő az iskolaudvaron. A csók után még hosszasan bűvöljük egymást Xanderrel.  Még van időnk – pillant a karórájára Xander. Tekintete nyíltságot és magabiztosságot sugároz.  Jó lenne maradni még – sóhajtok. Izzik körülöttünk a levegő, érzem, hogy kipirult az arcom. Végre igazi, friss levegőt szívhatunk, és nem légkondicionált vagy fűtött termek mesterséges, állott levegőjét. Összeszorítom az ajkam, hogy még tovább érezzem Xander csókjának ízét. Az első igazi csókét, amit életemben kaptam.  Szerintem nem engedik, hogy tovább maradjunk – szólal meg Xander. Tudom, hogy igaza van. A pincérek már kezdik összeszedegetni a fagylaltos kelyheket, és szólnak, hogy az este hátralevő részét töltsük valahol másutt, valami világosabb helyen. Em is otthagyja a barátait, és kecses léptekkel felénk tart.  A barátaim benéznek a moziba, de én túl fáradtnak érzem magam most ehhez – mondja. – Ti mit csináltok? – Miközben felteszi a kérdést, látom, hogy igyekszik még egyszer tudatosítani magában a tényt, hogy Xander és én összetartozunk. Szerintem megfeledkezhetett róla, és nem szeretne zavarni, nem szeretne a felesleges harmadik szerepébe kerülni. Xander azonban könnyed, baráti hangon válaszol a kérdésére:  Szerintem játékterembe menni már nincs elég időnk. Nincs valahol a közelben egy hangversenyterem? Nem lenne kedvetek benézni? Em megkönnyebbülten, tágra nyílt szemmel néz rám. Mintha azt kérdezné, hogy ő is jöhetne-e velünk. Mosolyogva bólogatok. Persze hogy jöhet, hiszen a barátunk. Miközben a légi vonat megállója felé tartunk, arra gondolok, hogy nemrég még jóval többen voltunk. Aztán Ky elment dolgozni, majd hamarosan kinevezték Pipert is a munkahelyére. De fogalmam sincs például arról se, hogy hol van ma este Sera. Em egyelőre itt van, de eljön az idő, amikor ő se tarthat már velünk, így ketten maradunk Xanderrel. Már hosszú hónapok óta nem voltam koncerten. Meglepve látom, hogy a hangversenyterem tele van kék ruhás emberekkel. Munkások, fiatalok és idősebbek vegyesen. Sokan az esti műszak után tértek be ide. Gyakran jönnek hangversenyre, szerintem másra a hosszú munkaidő után nincs is nagyon idejük. A városból jövet megállnak, hogy hallgassanak egy kis zenét. Sokan közülük elbóbiskolnak a fáradtságtól a nézőtéren, de ez senkit nem zavar. Páran beszélgetnek az előadás alatt.

Ky is itt van. A kék munkásruhák tengerében szinte azonnal kiszúrom az alakját. Ő is észrevesz minket. Integet, de nem áll fel. Besurranunk a terembe, és helyet foglalunk az ajtóhoz legközelebb eső székeken. Em a Párosító Banketten szerzett tapasztalatairól kérdezi Xandert. Úgy látszik, tényleg nagyon izgul. Xander vicces történeteket mesél neki arról, hogy aznap este azt se tudta izgalmában, hogy kell feltenni a mandzsettagombot vagy megkötni a nyakkendőjét. Megpróbálok nem Ky-ra figyelni, de egyszer csak azt veszem észre, hogy feláll és felénk tart. Elmosolyodom, amikor lehuppan a mellettem lévő székre.  Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a zenét – mondom neki tréfásan.  A többi munkáshoz hasonlóan gyakran jövök koncertre. Láthatod, hogy mindenki ide jár.  Nem unalmas? Már annyiszor meghallgattuk a Száz Válogatott Dalt. – A színpadon éneklő nő tiszta, magas hangja csak úgy süvít a teremben.  Minden alkalommal másnak hallom a dalokat – feleli Ky.  Tényleg?  Persze. Attól függ, hogy épp milyen lelkiállapotban érkezel a hangversenyre. Nem tudom, hogy Ky pontosan mit akar ezzel mondani. Xander hirtelen megrántja a karomat:  Nézzétek, Em rosszul van! – Odanézek. Em remeg és levegő után kapkod. Xander feláll és helyet cserél vele, megfogja a kezét, és szinte testőrként védi a remegő lányt. Jobb, ha nem a sor szélén ül, hanem közöttünk. Ösztönösen közelebb hajolok hozzá, nehogy észrevegye valaki, hogy rosszul van. Ky is közelebb húzódik; most másodszor fordul elő, hogy hozzám ér. Bár nagyon aggódom Emért, és az ajkamon Xander csókjának az ízét is érzem még, nem tudom nem észrevenni Ky közeledését. Olyan jólesik ez az érintés. Mindannyian közrefogjuk Emet. Bármi történjék is, jobb, ha nem hívjuk fel magunkra a hivatalnokok figyelmét. Se Emnek, se nekünk nem lenne túl jó. A koncertterem igazgatójának szerencsére még nem tűnt fel semmi. A tömegben a munkásokat jobban figyelik, mint a diákokat. Ezzel időt nyerünk.  Vedd elő a zöld tablettát! – mondja Xander kedvesen Emnek. – Pánikrohamod van. Az orvosi rendelőben sok beteget láttam, akik pánikrohamot kaptak. Ilyenkor a legjobb gyógyszer a zöld tabletta, csak sokan annyira izgulnak, hogy még a zöld tablettájukról is elfelejtkeznek. – Bár Xander hangja magabiztosnak tűnik, azért észreveszem, hogy az ajkát harapdálja idegességében. Aggódik Em miatt, ráadásul nem szeretné ismeretlen emberek előtt elárulni, hogy az egészségügyben dolgozik.  Nem tudod bevenni – suttogom Em fülébe. – Em ma már bevett egy zöld tablettát, és még nem volt ideje beszerezni egy másikat – mondom a többieknek.

Többet nem árulok el. Em bajba kerülhet, ha a hivatalnokok megtudják, hogy egy nap két tablettát vett be. Xander és Ky egymásra néznek. Még soha nem láttam Xandert ennyire tanácstalannak. Miért nem csinál már valamit? Tudom, hogy képes lenne rá. Egyszer elesett egy gyerek az utcánkban, ömlött belőle a vér. Xander tudta, hogy mi a teendő ilyen helyzetben, de meg se moccant. Inkább megvárta, amíg a mentősök megérkeznek és beviszik a gyereket a kórházba. Ky sem tesz semmit. Hogy lehettek ilyenek? – mérgelődöm magamban. Segítsen már valaki! Ky és Xander farkasszemet néz, majd Ky hirtelen megszólal:  Vedd elő a te tablettádat! – mondja Xandernek. Először Xander nem érti, hogy mit akar. Bevallom, én sem. De aztán mindkettőnk egyszerre fogja fel. Xander egy percet sem habozik, azonnal előkapja a zöld tablettáját:  Tessék, itt van! – Most, hogy már tudja, mit kell tennie, gyorsan, könnyedén cselekszik, úgy, ahogy azt megszoktuk tőle. A saját zöld tablettáját Em szájába teszi. Nem tudom, Em felfogja-e, hogy mi történik vele, annyira remeg félelmében. Reflexszerűen lenyeli a tablettát, szerintem még az ízét se érzi. Em pillanatok alatt megnyugszik.  Köszönöm szépen – fejezi ki háláját behunyt szemmel. – Bocsássatok meg! Annyira izgulok a bankett miatt, nagyon sajnálom.  Nincs semmi baj – suttogom Xanderre, majd Ky-ra pillantva. Mindkettőjüknek komoly szerepe volt a helyzet megoldásában. Először azon tűnődöm, hogy vajon Ky miért nem adta oda Emnek a saját zöld tablettáját. Aztán eszembe jut, hogy Ky megtűrt státuszban van, és a megtűrt egyének nem hordhatnak maguknál tablettákat. Talán Xander is gyanít már valamit. Lehet, hogy Ky most lebukott. Azért nem hiszem, hogy Xandernek bármi sejtése lenne a dologról. Miért is foglalkozna ilyesmivel? Ebben a helyzetben egyértelmű volt, hogy neki kell kölcsönadnia a tablettáját, nem pedig Ky-nak. Végül is Xander sokkal régebb óta ismeri Emet, mint Ky. Xander kényelmesen hátradől a székében, elkapja Em kecses csuklóját, és megméri a pulzusát. Majd elégedetten bólogat:  Em jobban van, most már minden rendben. Átkarolom Emet, behunyom a szemem, és átadom magam a zenének. A hölgy éneke nemsokára véget ér, most épp a Társadalom himnuszának basszus hangjai dübörögnek, és az utolsó versszak előtt a kórus is bekapcsolódik. Szinte egyszerre zendül fel a győzedelmes dallam, a kórus tagjai között akkora az összhang. Akárcsak közöttünk. Együtt fedeztük Emet az előbb, és természetesen a zöld tabletta esetét is titokként kezeljük majd. Boldog vagyok, hogy minden a legnagyobb rendben van, és annak pedig

külön örülök, hogy odaígértem Emnek a púdertartómat a bankett estéjére. Mert mit ér egy nagyszerű dolog, ha nem osztjuk meg senkivel? Ez olyan, mintha lenne egy versünk, amely gyönyörű, akár egy vadvirág, de soha nem mondanánk el senkinek, hanem elégetnénk. Hirtelen magamhoz térek, és Ky-ra pillantok. Nem néz rám, de tudom, hogy minden mozdulatomat figyeli. Kellemes, lassú zene szól. Ky mellkasára téved a tekintetem: ütemesen veszi a levegőt. Hosszú, fekete szempillái remekül illenek a hajához. Ky-nak igaza van. Soha nem fogom még egyszer olyannak hallani ezt a dalt, mint amilyennek ma este hallom.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Másnap a munkahelyemen mindenki felkapja a fejét, amikor belép néhány hivatalnok a terembe. Érkezésük valóságos dominóeffektust vált ki. Egymás után mindenki az ajtó felé fordul. A fehér ruhás hivatalnokok hozzám jöttek. Mindenki számított a látogatásukra, engem sem ér váratlanul a dolog. Felállok, hogy köszöntsem őket. Először a fülkéinket elválasztó átlátszó falon keresztül találkozik a tekintetünk. Elérkezett a vizsga várva várt napja. Intenek, hogy menjek utánuk. Majd kiszakad a szívem, olyan hevesen dobog, de emelt fővel követem őket egy kis szürke szobába, ahol csupán egyetlen asztal és néhány szék található. Helyet foglalok, majd Norah jelenik meg a küszöbön. Ő is izgatottnak tűnik, de azért biztatóan mosolyog rám.  Nincs szükségük semmire? – kérdezi a hivatalnokoktól.  Köszönjük szépen, nincs – válaszol egy ősz hajú hivatalnok, aki sokkal idősebbnek tűnik a másik kettőnél. – Mindent magunkkal hoztunk. Némán rendezgetik a dolgokat, egyik hivatalnok sem beszél feleslegesen. Úgy tűnik, hogy hármuk közül az ősz hajú úr a főnök. Rajta kívül még két hölgy alkotja a csapatot, mindketten gyorsan és hatékonyan dolgoznak. Egy adatleolvasó chipet rögzítenek a fülem mögé, egy másikat pedig a pólóm belső részére, a nyakamhoz. Békésen tűrök mindent, még amiatt se reklamálok, hogy a gél, amivel bekennek, kicsit csípi a bőröm. A két nő hátrább lép, az idősebb hivatalnok pedig egy laptopot tesz elém az asztalra.  Felkészültél? – kérdezi.  Igen – válaszolom. Remélem, hogy a hangom is kiegyensúlyozottnak és tisztának tűnik. Kihúzom magam, és emelt fővel várom a feladatot. Ha sikerül lepleznem a félelmemet és magabiztosan teszem a dolgom, lehet, hogy mindent elhisznek majd nekem. Persze az adatleolvasó chip könnyen lebuktathat, főleg, ha jelzi, hogy milyen szaporán ver a szívem.  Kezdheted! – hangzik az utasítás. Az első feladat amolyan bemelegítés: számokat kell osztályozni. Rendes tőlük, hogy ezt adták. Biztos azzal a céllal, hogy a nehezebb feladatok előtt némi önbizalomra tegyek szert. Osztályozom a képernyőn megjelenő számokat, rendet teszek a zűrzavarban, és próbálok törvényszerűségeket felfedezni. Közben szép lassan megnyugszik a pulzusom. Egyszerre elfelejtem a fejemben kavargó gondolatokat. Elfelejtem Xander csókját, apu ügyét, Ky múltját, az Emért való aggódást a hangversenyteremben és nem utolsósorban az önmagammal való meghasonlást,

hiszen más vagyok, mint akinek lennem kellene, és másik fiút szeretek, mint akit szeretnem kellene. Egyenként elengedem az összes gondomat, úgy, ahogy egy első osztályos kisgyerek szélnek ereszti az első iskolai napon kapott lufikat. Mind-mind tovaszállnak, és a könnyű szellő messze repíti őket. Nem nézek utánuk, nem keresem őket, egyáltalán nem hiányoznak. A problémák csak leblokkolnák az agyamat. El kell felejtenem mindet, ha a legjobbamat akarom nyújtani, ha meg akarok felelni a hivatalnokok elvárásainak.  Kiváló teljesítmény – dicsér meg az idős úr, miközben betáplálja számítógépébe a pontszámomat. – Egészen kiváló. Köszönjük szépen, Cassia. A hölgyek leveszik rólam az adatleolvasó chipeket. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Megengednek maguknak egy mosolyt, mivel a vizsga után már senki se vádolhatja őket részrehajlással. Készen vagyunk. Úgy érzem, átmentem.  Nagyon örültünk – nyújtja felém kezét az ősz hajú hivatalnok a kis asztal felett. Felállok és kezet fogok a vizsgabizottság tagjaival. Vajon érzik-e a bennem áramló energiát? A vizsga után annyira megkönnyebbültem, hogy csak úgy száguld az ereimben az adrenalin.  Bizonyítottad kiemelkedő tehetségedet az osztályozás terén.  Köszönöm szépen a dicséretet, uram. Még egyszer visszafordul, és azt mondja:  Mostantól külön figyelünk rád, kislányom! Becsapja maga mögött a nehéz, fémből készült ajtót. A vastag ajtó csapódása mintha egy korszak lezárulását és egy új fejezet kezdetét jelezné. A mély hangot síri csönd követi. Most jövök csak rá, hogy Ky miért szeret elvegyülni a tömegben. Nyomasztó érzés tudni, hogy ezentúl a hivatalnokok jobban odafigyelnek rám. Mintha már hosszú ideje el akartak volna kapni, mintha egy ketrec ajtaját csapták volna rám az előbb. Most végre megfogtak. Kimondták, hogy megfigyelés alatt állok. Ez már nem álom, hanem valóság: a kőkemény és nyomasztó valóság. Em bankettjének éjszakáján korán lefekszem és hamar elalszom. Ma éjszaka ráadásul az adatleolvasó chipet is viselnem kell, és remélem, hogy egy teljesen átlagos, tizenhét éves lányra jellemző adatokat mutat majd. Álmomban újra átélem a vizsga pillanatait. Em jelenik meg a képernyőn, és nekem kell eldöntenem, hogy ki legyen a Párja. Teljesen ledermedek. Lemerevedik a kezem, leblokkol az agyam.  Mi a probléma? – kérdezi az ősz hajú hivatalnok.  Nem tudok dönteni – válaszolok. Az úr Em fényképére pillant, és elmosolyodik:  Ó, semmi baj. Nála van a púdertartód, igaz?  Igen.  Ő is a púdertartóban viszi majd a bankettjére a tablettákat, úgy, mint ahogy

te tetted annak idején. Mondd meg neki, hogy vegye be a piros tablettát, és minden rendben lesz. Pillanatokon belül már a banketten találom magam, és igyekszem átfurakodni az estélyi ruhát viselő lányokból, öltönyös fiúkból és hétköznapi ruhákba bújt szülőkből álló tömegen. Összevissza forgatom, lökdösöm őket, hogy jobban lássam az arcukat. Mindenki sárga ruhában van. Annyira egyformák, hogy alig ismerem meg őket. Képtelen vagyok osztályozni, szinte elvakít a nagy sárgaság. Megfordítok egy lányt. Nem ő az. Véletlenül kilökök egy süteményes tálcát az egyik pincér kezéből, miközben egy kecses léptű lány után szaladok. A tálca a földön landol, a sütemények porrá zúzódnak. Ez a lány sem Em. Egyre ritkábban állnak az emberek. Egy sárga ruhás lány toporog egyesegyedül az üres képernyő előtt. Em az. Mindjárt sírva fakad. Átküzdöm magam a tömegen, és odaszólok neki:  Nincs semmi baj. Vedd be a tablettát, és minden rendben lesz. Em szeme azonnal felcsillan, és előhúzza a púdertartómat. Kiveszi belőle a zöld tablettát, és nyomban bekapja.  Neeeeem! – üvöltök rá, de már sajnos későn. – Ne azt! A... Beveszi a kék tablettát is.  ...pirosat vedd be! – fejezem be a mondatot, miután végre sikerült átverekednem magam a körülötte állók csoportján.  Nincs piros tablettám – mondja, hátat fordítva a képernyőnek. Szomorúan mutatja a púdertartót, ami valóban üres. – Nincs meg a piros tabletta.  Beve heted az enyémet – ajánlom fel. Ezúttal tényleg nagyon szeretnék segíteni rajta, nem pedig csak ücsörögni és nézni, ahogy szenved. Előhúzom a tablettatartómat, letekerem a tetejét, és a tenyerébe teszem a piros tablettámat.  Ó, Cassia, hálásan köszönöm. – Figyelem, ahogy beveszi és lenyeli a tablettát. Közben mindenki leáll a teremben, és mindenki minket bámul, különösen Emet. Milyen hatása lehet a piros tablettának? Rajtam kívül senki nem tudja. Mosolygok, hiszen biztos vagyok benne, hogy a piros tabletta jó hatással lesz Emre. Em háta mögött hirtelen kigyullad a képernyő, és megjelenik rajta Em Párja. Épp időben, mert így legalább saját szemével láthatja, ahogy Em összeesik és meghal. Teste nagyot koppan a padlón. A nehézkes koppanás éles ellentétben áll azzal a kecsességgel, amit rebegő szempillái, ruhájának esése és angyalszárnyként kinyíló karja kölcsönöz neki.

Arra ébredek, hogy ráz a hideg és izzadok. Kell néhány perc, amíg megnyugszom. A hivatalnokok kinevetik a feltételezést, miszerint a piros tabletta halált okoz, de attól még az a hír járja. Nem csoda, hogy álmomban is a piros tabletta öli meg Emet. Persze nem minden álom válik valóra. Azt hiszem, talán egy félórát alhattam. A fülem mögötti adatleolvasó nagyon kényelmetlen, jó lenne, ha nem kellene viselnem ma este. De legalább nem egy visszatérő rémálomról van szó, nem mondhatják, hogy valami gonosz gondolat motoszkál a fejemben. Szerintem nem tudják azt sem, hogy pontosan miről álmodtam. Legfeljebb annyit tudhatnak, hogy álmodtam. Szerintem nincs abban semmi rendellenes, ha egy tinilányt néha rémálmok gyötörnek. Az adatok ellenőrzésénél talán észre se veszik majd, hogy egyáltalán álmodtam. Bár az ősz hajú hivatalnok megmondta, hogy különösen figyelnek rám. Bámulok a sötétségbe. Valami nagyon feszíti a mellkasom, alig kapok levegőt. Gondolkozni viszont nem esik nehezemre. Nagyapa Utolsó Bankettje óta a verseken rágódom. Sokszor azt kívánom, bárcsak ne adta volna oda nagyapa azt a papirost a versekkel. Máskor meg kifejezetten örülök, hogy olvashattam őket. Tökéletesen leírják, hogy mi zajlik a lelkemben: „megszakad a napvilág”. Ha nem tudnám szavakba önteni az érzéseimet, léteznének-e a tudatomban, érezném-e őket egyáltalán? Előveszem a mikrokártyát, amelyet a hivatalnok hölgytől kaptam a parkban, és lábujjhegyen elindulok a családi számítógéphez. Látnom kell Xander arcát. Szeretném biztosan tudni, hogy minden rendben van. Hirtelen megállok. Anyukám épp a számítógép előtt áll, és a képernyőn keresztül beszélget valakivel. Ki hívhatta fel őt ilyen későn? Apukám a díványon ülve várja, hogy anyu befejezze a beszélgetést. Int, hogy menjek oda és üljek le mellé. Amikor észreveszi a mikrokártyát a kezemben, elmosolyodik, és igazi apához méltón viccelődni kezd:  Nem találkozol eleget Xanderrel az iskolában? Még lefekvés előtt is szeretnél vetni rá egy csábos pillantást? Közben átkarol és megölelget:  Tudom, tudom. Én is így voltam anyáddal. Akkoriban az első randi előtt kinyomtathattunk egy fényképet a Párunkról.  Mit szóltak a nagyapáék, amikor megtudták, hogy anyu vidéki lány? Apu egy pillanatra elgondolkozik, majd így felel:  Az igazat megvallva, egy kicsit mindketten aggódtak. Soha nem gondolták, hogy vidéki lány lesz a Párom. De nemsokára nagyon megkedvelték. – Közben észreveszem apu arcán azt a különös mosolyt, ami általában akkor jelenik meg, amikor a szerelemről mesél. – Már az első találkozás után nagyon jó véleményt alakítottak ki róla. Látnod kellett volna anyádat akkor, ott.  Hogyhogy a városban találkoztatok? Miért nem vidéken? –

kíváncsiskodom. Az a szokás, hogy az első randevút a lány otthonához közel tartják. Mindig jelen van egy hivatalnok a Párosításügyi Minisztériumból is, hogy felügyelje a dolgokat.  Anyukád szeretett volna bejönni a városba, még akkor is, ha elég sokat kellett vonatoznia. Kíváncsi volt a városra. Emlékszem, hogy a szüleimmel és a hivatalnokkal vártuk őt a pályaudvaron. Itt apu rövid szünetet tart. Érzem, hogy felidézi magában a találkozást, újra átéli a pillanatot, amikor anyu leszáll a vonatról.  És utána mi történt? – sürgetem kissé türelmetlenül. Próbálom visszazökkenteni a jelenbe. Mindent tudni szeretnék a kettejük kapcsolatáról.  Amikor leszállt a vonatról, nagyanyád felkiáltott: „Napsugarak csókját viseli az arcán!” – Emlékezés közben apu arca is ragyog. – Nagyanyádnak tényleg igaza volt. Soha nem találkoztam még olyan lánnyal, akiből ennyire áradt volna a melegség és az életkedv. A szüleim minden aggodalma egy másodperc alatt elszállt. A családom első látásra szerelmes lett belé aznap. Észre se vesszük, hogy közben anyukám a küszöbön állva figyeli, ahogy beszélgetünk. Köszörül egyet a torkán, majd hozzáteszi:  És én is belétek szerettem. – Anyu szomorúnak tűnik, talán épp a nagyszüleim járnak a fejében. Mára csak ő, apukám és esetleg a találkozásukat felügyelő hivatalnok tudják pontosan, hogy mi történt akkor, ott.  Ki hívott fel ilyen későn? – érdeklődöm.  Valaki a munkahelyemről – mondja anyu. Elég kimerültnek tűnik. Leül apu mellé a díványra, és a vállára hajtja a fejét. Apu pedig átöleli a derekát.  Holnap el kell utaznom egy hivatalos útra – folytatja anyu.  Miért? Anyu ásít egyet, és nagyra nyitja kék szemét. A sok, szabadban végzett munkától még mindig napbarnított az arca. Most kicsit idősebbnek néz ki, mint egyébként. Először fedezek fel ősz hajszálakat dús, aranyszőke fürtjei között. Ma éjszaka valami miatt nem ragyog úgy, ahogy szokott.  Késő van már, Cassia! Itt az ideje, hogy ágyba bújj. Már nekem is aludnom kellene. Reggel mindent elmesélek. Nem ellenkezem. Fogom a mikrokártyát, és elköszönök anyutól:  Rendben. Jó éjt! – Mielőtt visszaindulnék a szobámba, anyukám odahajol hozzám, és ad egy puszit. A szobámba érve a falakon keresztül hallgatom tovább, hogy miről beszélnek. Valamiért nagyon izgat ez a hivatalos út. Miért pont most megy? Hova megy, és mennyi ideig lesz távol? Nagyon ritkák az ilyen hivatalos utak. A szomszéd szobából apukám hangját hallom. Igyekszik nagyon halkan beszélni:  Na és? Minden rendben? Nem is tudom, hogy mikor hívtak fel utoljára

ilyen késői időpontban.  Nem tudom. Valami zajlik a háttérben, de nem tudom pontosan, hogy mi. Néhány botanikus kollégámmal Grandia tartományba kell utaznunk, ahol el kell mondanunk a véleményünket egy ott termesztett növényről. – Anyu hangja nagyon kedvetlennek tűnik. Ez nála azt jelenti, hogy későre jár az idő, és már nagyon fáradt. Ezt abban az időben vettem észre először, amikor esténként a virágokról mesélt. Anyu biztos érezné, ha valami baj lenne. Anyukám az egyik legokosabb nő, akit valaha ismertem.  Mennyi időre utazol el? – kérdezi apu.  Körülbelül egy hétre. Szerinted nem fogok túlzottan hiányozni a gyerekeknek? Egy hét nagyon hosszú idő.  Biztos megértik, hogy el kell menned – válaszolja apu, majd így folytatja: – Azt hiszem, hogy Cassia még mindig ki van borulva az elveszett szövetminta miatt.  Tudom, de nem kellene ennyire aggódnia – feleli anyu. Még a falon keresztül is hallani, hogy mekkorát sóhajt. – Remélem, hamarosan belátja, hogy csupán egy véletlen hibáról van szó. Hiba? Micsoda hiba? Szó sem volt hibáról – gondolom magamban. Aztán hirtelen eszembe jut: anyu semmit sem tud az egészről. Apu nem árulta el neki az igazat. Titkolóznak egymás előtt. Szörnyű gondolatom támad. Lehet, hogy a szüleim kapcsolata mégsem olyan tökéletes. Bánt, hogy ilyesmire kell gondolnom. Lehet, hogy a Xanderrel való kapcsolatom se lesz tökéletes? Másnap reggel újabb zivatar öntözi meg a juharfák leveleit és a zsenge rózsákat. Épp a gőzölgő zabkásámat kanalazom, amikor bemondják a portálon:  Cassia Reyes! A rossz időjárás miatt, a hegymászószakkör mai foglalkozása elmarad. Helyette kérjük, hogy jelenj meg a gimnázium tanulószobáján. Ez azt jelenti, hogy ma nem találkozhatom Ky-jal. A légi vonat megállója felé tartok, és nagyon fülledtnek és nyirkosnak érzem a levegőt ma reggel. Az esőcseppek a párával keveredve valóságos gőzfürdőt varázsolnak a talaj fölé. Nyirkos időben rézvörös hajam összevissza borzolódik és göndörödik. Felnézek az égre, de nem látok egyebet, csak összefüggő felhőtakarót. A légi vonat telesen üres. Nincs itt se Em, se Xander, se Ky. Valószínűleg másik vonattal utaznak vagy még el sem indultak. Hiányérzetem van, úgy érzem, hogy lemaradtam valamiről. Vagy inkább valakiről? Lehet, hogy engem is hiányolnak valahol. Az iskolába érve rögtön felmegyek a kutatókönyvtárba, ahol számtalan

számítógép áll a diákok rendelkezésére. Szeretnék többet megtudni Dylan Thomasról és Lord Alfred Tennysonról. Főleg az érdekel, hogy van-e olyan versük, amely bekerült a Száz Válogatott Vers közé. Nem hinném, hogy van, de azért biztos, ami biztos, utánanézek. Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá. A leggyorsabb út az lenne, ha begépelném a nevüket a keresőbe. Viszont a rendszer azonnal kimutatná, hogy valaki rájuk keresett, és a szálak hozzám vezetnének. Sokkal biztonságosabb megoldásnak tűnik, ha belépek a Száz Legjobb Vers adatbázisába, és végigolvasom a szerzők listáját. Ha szép sorjában végigmegyek a költőkön, úgy fog tűnni, mintha egy iskolai feladathoz keresnék anyagot, és nem pedig egy konkrét dolog érdekelne. Sok időbe telik, mire átrágom magam a listán, de végre eljutok a T betűhöz. Tennysontól találok is egy verset. Szívesen végigolvasnám, de nincs rá időm. Thomas viszont nem szerepel a jegyzékben. Itt van viszont Thoreau. Rákattintok A Hold című5 versére. Vajon írt még mást is? Biztosan, de ez számomra örök titok marad. Miért pont azt a két verset adta nekem nagyapa? Üzenni akart rajtuk keresztül? Talán azt szeretné, hogy legyek finom és szelíd? Mit jelenthet ez? Vagy épp azt akarja, hogy szálljak szembe a hatalommal? Netán öngyilkosságra buzdít? Mert ha felveszem a kesztyűt a hatalom ellen, az egyet jelent az öngyilkossággal. Nem halnék meg, de ha megszegném a szabályokat, mindent elvennének tőlem, ami fontos számomra. Elvennék például a Páromat. Elvennék annak a lehetőségét, hogy egyszer saját családom legyen. Nem lehetne jó szakmám sem. Semmim se lehetne. Nem hiszem, hogy ez lenne nagyapa kívánsága. Egyszerűen nem tudok rájönni. Rengeteget gondolkoztam már a dolgon, odavissza forgattam a szavakat a fejemben, de nem megy. Bárcsak megint láthatnám azt a két verset papírra vetve. Talán úgy könnyebben kitalálnám. Jó lenne, ha nemcsak az agyamban léteznének. Kívülről nézve minden egész más. Egy valamire azonban már rájöttem. Hiába égettem el a papirost és próbálom azóta is elfelejteni a verssorokat, soha nem fog menni. Ez a két költemény megsemmisíthetetlen, velem maradnak egy életen át. Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy Em a menzán ücsörög. Szinte ragyog a boldogságtól. Integet, amint megpillant. Ezek szerint jól sikerült a bankett, nem kapott pánikrohamot, és nem halt meg. Egyenesen odaszaladok hozzá, és leülök mellé.  Na, milyen volt? – kérdezem kíváncsian, bár már tudom a választ, hiszen Em sugárzó tekintete mindent elárul. Mindenki mosolyog az asztalnál.  Tökéletes volt – mondja Em. 5

Henry David Thoreau: A Hold.

 Ezek szerint nem Lon lett a Párod – eresztek meg egy gyenge viccet. Lon bankettje ugyanis néhány hónappal ezelőtt volt. Em nagyot kacag:  Nem, nem... A Páromat Dalennek hívják. Acadia tartományból jött. – Acadia tőlünk több száz kilométerre, keletre található. Sűrű erdővel borított vidék. Oriával ellentétben Acadiában nem találkozhatunk szelíd dombokkal és folyóvölgyekkel. Viszont kőben gazdag terület, és tengere is van, amivel mi sajnos nem büszkélkedhetünk.  És? – próbálok még több információt kihúzni Emből. Közben az összes barátunk letelepedett az asztal mellé, hiszen mindenki kíváncsi Em leendő férjére.  Amikor felállt, először nem hittem el, hogy ő lehet a Párom. Nagyon magas. A képernyőn keresztül rám mosolygott. Egy cseppet sem tűnt idegesnek.  Legalább jóképű?  Természetesen – folytatja Em. – Szerencsére ő se tűnt csalódottnak, amikor engem meglátott.  Miért is lett volna csalódott? – Em még az egyszerű, szürkésbarna hétköznapi szerelésében is ragyog. El tudom őt képzelni tegnap abban a sárga ruhában. Szerintem a napra lehetett nézni, de rá nem. – Tehát jóképű. Kifejtenéd egy kicsit bővebben? – Zavarba ejt, hogy a hangomon tisztán és világosan érződik a féltékenység. Engem senki se kérdezgetett Xanderről a bankettem után. Persze Xandert mindenki ismerte, nem volt a dologban semmi titokzatos. Em kitérő választ ad:  Hasonlít Xanderre – mondja. Em tekintette a tőlünk nem messze álló Xanderre téved. Xander épp most kapta meg a vacsoráját, és kissé meglepettnek tűnik. Talán észrevette rajtam a féltékenységet? Mi van velem? Próbálom leplezni a dolgot:  Em Párjáról beszélgetünk. Kicsit hasonlít rád. Xander a rá jellemző magabiztossággal válaszol:  Tehát bizonyára rendkívül jóképű. – Leül mellém, de rám se néz. Nagyon zavarban vagyok. Biztos, hogy hallotta a beszélgetésünket.  Természetesen – válaszolja Em. – Nem is tudom, hogy miért izgultam annyira. – Gondolom, hogy a hangverseny jár a fejében, mert picit elpirul. Aztán Xanderre pillant. – Minden tökéletesen sikerült, pont úgy, ahogy megjósoltad.  Bárcsak kinyomtathatnád a fényképét! – szólalok meg. – Annyira kíváncsi vagyok. Em részletesen leírja a Párját, sok mindent elmesél róla, amit a mikrokártyán olvasott. Nem nagyon tudok odafigyelni, teljesen máshol jár az eszem.

Aggódom, hogy megbántottam Xandert. Szeretném, ha rám nézne és megfogná a kezemet, de sajnos nem teszi. A menzáról kifelé menet Em megfogja a karom:  Nagyon szépen köszönöm a púdertartót. Legalább tudtam mit szorongatni izgalmamban. Helyeslően bólogatok.  Ugye Ky visszaadta neked ma reggel?  Nem. – Megáll bennem az ütő. Hol a púdertartóm? Miért nincs Emnél?  Hogyhogy nem adta vissza? – kérdezi Em elsápadva.  Nem adta – mondom. – De hogy került hozzá?  A Párosító Bankett után találkoztam vele a vonaton. Aznap este későn tért haza a munkából. Szerettem volna, ha minél előbb megkapod a púdertartódat, ezért bíztam rá. – Em nagy levegőt vesz, majd folytatja: – Tudtam, hogy hamarabb fogsz találkozni Ky-jal a hegymászószakkörön, mint velem. Szívesen elvittem volna személyesen is hozzátok, de a kijárási tilalom miatt nem mehettem.  A ma délelőtti hegymászást az időjárás miatt törölték.  Tényleg? – A hegymászás az egyetlen nyári szabadidős elfoglaltság, amit nem lehet rossz időben csinálni. Még úszni is lehet, persze fedett uszodában. Em nagyon dühös: – Ó, ezt tudhattam volna. De azt nem értem, hogy Ky miért nem adta oda neked? Tudta jól, mennyire fontos számodra ez a műtárgy. Ráadásul külön felhívtam rá a figyelmét. Jó kérdés. Nem szeretném, ha Em a púdertartóm miatt idegeskedne. Nem szeretném elrontani a boldogságát.  Szerintem megbízta Aidát, hogy adja oda a szüleimnek – találgatom, és igyekszem lazának és vidámnak tűnni. – Vagy pedig a holnapi hegymászószakkörön biztosan visszaadja.  Ne aggódj! – mondja Xander, most már egyenesen a szemembe nézve. Kedves szavaival azonnal elsimít minden köztünk kialakult feszültséget. – Kyban megbízhatsz.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Másnap a légi vonat megállójához közeledve már sokkal határozottabban szemlélem a dolgokat, sokkal derűsebbnek látom a világot. A hűvös éjszaka megtette azt, ami a tegnapi esőnek nem sikerült: felfrissítette a levegőt. Végre! A felhők közül kikandikáló napsugarak énekre fakasztják a madarakat, és meleg fényük átjárja a lelkemet. A természet szépsége mindenkit örömmel tölt el. Nem én vagyok az egyetlen, aki észreveszi a szépet. Miközben a hegymászószakkör foglalkozásán az első sorból hallgatom a katonatiszt útmutatásait, valaki hátulról a kezembe nyomja a púdertartót. Ky az. Érzem ujjainak érintését. Szerintem a kelleténél egy kicsit tovább felejti a kezemen az ujjait. Elrakom a púdertartót a zsebembe. De miért itt adja vissza? – gondolom magamban. Még mindig jóleső bizsergés tölt el. Miért nem otthon adja oda? Féltve őrzött kincsemet örömmel adtam kölcsön Emnek, de most talán még jobban örülök, hogy végre visszakaptam. Ez a púdertartó az egyetlen kapocs, ami a nagyszüleimhez köt, így mostantól esküszöm, hogy soha többé ki nem adom a kezemből. Remélem, hogy Ky megvár és együtt indulunk el az erdőbe, de nem így történik. Amikor a katonatiszt belefúj a sípjába, Ky azonnal nekiindul anélkül, hogy rám nézne. Derűs hangulatom nyomban szertefoszlik. Végül is az a fontos, hogy visszakaptam a púdertartót – próbálom nyugtatgatni magamat. Mégiscsak adott valamit. Ky teljesen eltűnik a fák között. Mégis hiányérzetem van... Csak három perccel később, az erdőben veszem észre, hogy Ky mégsem adta vissza a púdertartómat. Valami mást adott helyette. Egyelőre nem tudom, mit. Kihúzom a zsebemből, hogy jobban szemügyre vegyem. Az apró tárgy nagyon hasonlít a púdertartómra: egy aranydoboz, amely szintén pattintással nyitható és csukható. De mégse az én púdertartóm. Négy betű díszíti – É, K, D, Ny -, a közepén pedig egy kis nyíl forog jobbrabalra, de aztán végül mindig felém mutat. Nem tudtam, hogy a megtűrt státuszú egyéneknek is lehetnek műtárgyaik, de ezek szerint Ky is műtárgytulajdonos. Vajon szándékosan adta nekem ezt a kis ajándékot, vagy véletlenül összecserélte a púdertartómmal? Most mitévő legyek? Visszaadjam vagy várjak, amíg mond valamit? Rengeteg titkot rejt ez a rengeteg! Újra mosolygok: más színben látom az erdőt, a szívemet újra napfény járja át.

 Uram, uram, jöjjön! Útközben Lon elesett és megsérült! – kiáltjuk. A katonatiszt káromkodik az orra alatt, és mérgesen néz ránk. Még csak Ky és én értünk fel a hegytetőre.  Maradjatok itt, és figyeljétek, hogy ki mikor ér fel. Rendben? – hangzik az utasítás. A tiszt a kezembe nyomja a laptopot és az adatleolvasót, és mielőtt bármit válaszolhatnék, már el is tűnik az erdőben, hogy megkeresse a sérült fiút. Most megkérhetném Ky-t, hogy gyorsan cseréljük ki a műtárgyakat, de végül meggondolom magam, és nem szólok semmit. Valami miatt ragaszkodom az aranydobozban lévő titokzatos, ide– oda forgó nyílhoz. Csak néhány napig hadd legyen az enyém!  Mit csinálsz? – kérdezem Ky-tól. Kezével ismerős alakzatokat, görbéket és vonalakat rajzol a porba.  Írok – felejti rajtam kék szemét. Persze. Ezért tűnnek ennyire ismerősnek ezek a jelek. Ky régi típusú, kacskaringós betűkkel ír. A púdertartómon lévő felirat is ilyen stílusban íródott. Már többször találkoztam ezzel a betűtípussal, de én magam nem tudok így írni. Manapság már senki se tud. Mindenki csak gépel. Megpróbálhatnánk utánozni a régi betűket, de nincs mivel. Ma már nem léteznek hagyományos íróeszközök. Ahogy Ky-t elnézem, azért mindennek meg lehet találni a módját.  Hol tanultad ezt az írást? – érdeklődöm. Nem merek leülni mellé, hiszen figyelnem kell a célba érkezőket, és rögzítenem kell az adataikat. Azért igyekszem minél közelebb letelepedni hozzá. Elfintorodik. Most veszem csak észre, hogy épp a leírt szavakon állok. Kicsit hátrább lépek. Ky elmosolyodik, és szó nélkül folytatja a munkát. Van köztünk egy alapvető különbség: én osztályozom, ő pedig teremti a dolgokat. Bármikor le tud írni néhány mondatot, ha épp kedve tartja. Egyszerűen a porba vagy a homokba kanyarintja a szavakat, esetleg egy fa törzsébe vési.  Senki se tudja, hogy tudok írni – szólal meg Ky. – Most én is elárultam neked az egyik titkomat. Döntetlenre állunk.  Csak az egyiket? – kérdezem, az aranydobozban lévő forgó nyílra gondolva. Ky ismét elmosolyodik. A tegnap esti eső néhány cseppjét felfogták a lekonyuló vadvirágok vaskos szirmai. Belemártom az ujjam a vízbe, és megpróbálok néhány betűt kanyarintani az egyik szélesebb sziromra. Elég nehézkesen megy. A képernyő tapogatásához szokott ujjaim nincsenek hozzászokva az íves, kifinomult betűk rajzolásához, nem könnyű uralni a mozdulataimat. Az általános iskolás évek óta nem volt ecset a kezemben. A víz kristálytiszta és átlátszó, ezért nem nagyon tudom elolvasni betűimet. Azt azért látom, hogy nem tökéletesek. Ky is belemártja ujját az egyik vízcseppbe, és egy csillogó C betűt rajzol az egyik levélre. Könnyedén, elegánsan formázza meg a betűt.  Megtanítasz írni? – kérdezem.

 Szerintem nem tehetem.  Persze, egyikünknek se szabadna ilyesmivel foglalkozni – mondom. Közben recseg-ropog az aljnövényzet, hangokat hallunk a fák közül. Valaki jön. De szeretném megállítani az időt egy pillanatra! Meg kell tanulnom ezeket a betűket, mielőtt bárki ideérne.  Nem szabad versekkel, írással foglalkoznunk, de... – egy pillanatra elhallgatok, majd még egyszer megkérdem:  Ugye, megtanítasz? Ky nem válaszol. Már nem vagyunk egyedül. Sokan felértek a hegytetőre, hallom, ahogy az erdőben kiabálnak. A katonatiszt és Lon se lehetnek messze. Be kell táplálnom a nevüket a laptopba, így most inkább magára hagyom Ky-t. Azért még egyszer visszanézek, és látom, ahogy összekulcsolt karral bámulja a távoli hegyeket. Hamar kiderül, hogy Lon túl fogja élni a szerencsétlenséget. A katonatiszt megnyugtatja a szörnyülködő társaságot, és megállapítja, hogy Lon csak a bokáját ficamította ki. A tiszt azért mindenkinek felhívja a figyelmét, hogy ne rohanjunk a hegyről lefelé, hanem nézzünk jól a lábunk alá. Nagyon szeretnék Ky mellett sétálni a hazafelé vezető úton, de ő inkább a katonatisztnek segít, és együtt támogatják Lont. Nem is értem, hogy miért kellett egyáltalán felráncigálni Lont a hegy tetejére. Hallom, hogy a tiszt valamit motyog Ky-nak az előírt irányszámokról. Mindenesetre látszik, hogy nem érnek rá velem foglalkozni. A tiszteknek is jelentést kell tenniük a munkájukról, de mégis meglep a dolog. Egy Livy nevű lány mellett megyek, aki az utóbbi napokban nagyon sokat fejlődött a hegymászásban, és mindig nagyon lelkes. Livy csak mondja és mondja a magáét... én meg közben arra gondolok, hogy Ky milyen lendületesen kanyarintotta oda a virágsziromra azt a C betűt, a nevem kezdőbetűjét. Már a puszta gondolattól is gyorsabban ver a szívem. Elég későn érünk vissza. Sietnem kell, hogy elérjem a hazafelé tartó légi vonatot. Ky a munkahelyére igyekszik, neki a városba tartó szerelvényre kell felszállnia. Már teljesen lemondtam róla, hogy ma beszélhetek vele, amikor egyszer csak érzem, hogy valaki elviharzik mellettem, és gyengéden a fülembe súgja: Igen. Talán Ky nem is most mondta ki ezt a szót, hanem még fenn, a hegytetőn. Talán egy lágy fuvallat csak mostanra juttatta el a fülembe az üzenetét.

TIZENHATODIK FEJEZET Egyre könnyedébben írom le a C betűt. Minden hegymászóedzésen rohanok felfelé a hegytetőre. Szinte sprintelek. Gyorsan regisztráltatom magam a tisztnél, majd leülök Ky mellé. Mielőtt Ky bármit is mondana, felkapok egy vesszőt, és már rajzolom a csodaszép C betűt a lába mellé a sárba.  Mi lesz a következő lecke? – kérdezem tréfásan. Ky jót nevet.  Nincs is szükséged rám. Meg tudsz te tanulni magadtól is írni. Nézz utána a betűknek a laptopodon vagy az olvasókönyvedben! – tanácsolja.  De azok nem olyanok, mint a te gyönyörűen rajzolt betűid. Láttam már korábban is a tiédhez hasonló írást, de fogalmam sincs, hogy mi a neve.  Folyóírás – feleli kedvesen. – Egyike a régi világban használt írásfajtáknak. Kicsit nehezebben olvasható, de tényleg nagyon szép.  Nagyon szeretném megtanulni – mondom. Semmi kedvem másolgatni a ma használatos kocka alakú, lapos betűket. Sokkal jobban tetszenek Ky girbegurba, kacskaringós betűi. Ky egy pillantást vet a katonatisztre, aki mereven a távolba bámul. Mintha arra várna, hogy ma is megbotoljon és megsérüljön valaki. Hamarosan a többiek is felérnek, úgyhogy nem sok időnk van.  Szóval melyik lesz a következő betű? – kérdezem ismét Ky-tól.  Az A – feleli, és már rajzol is egy kis a betűt. A két végén hagy egy-egy kunkort, ezek segítségével tudjuk majd hozzákötni a többi betűt. – Az a a második betű a nevedben. Ezért tanítom másodiknak  magyarázza, majd a kezem fölött megragadja a vesszőt, amellyel írok.  Fel, körbe, le – vezeti a kezem. Nagyon jó érzés, ahogy Ky keze az enyémhez nyomódik. Különösen a lefelé irányuló mozdulatoknál érzem a belőle áradó melegséget. Ha felfelé kanyarintunk egy betűt, kicsit lazul a kezemre nehezedő nyomás. Összpontosítás közben az ajkamat harapdálom. Szinte nem merek levegőt se venni, amíg el nem készül az a. Sajnos nagyon hamar kész vagyunk. Az a betűm maga a tökély. Remegve fújom ki a levegőt. Szeretnék Ky szemébe nézni, de helyette inkább az egymás mellé simuló kezünkre figyelek. Ebben a megvilágításban nem is tűnik olyan pirosnak a keze. Inkább barnának és erősnek. A céltudatos emberekre jellemző az ilyen kéz. Lépteket hallunk a fák közül. Gyorsan abbahagyjuk az írást. Livy érkezik a tisztásra. Soha nem volt még harmadik, így majd' kicsattan az örömtől. Amíg Livy a katonatiszttel beszélget, bakancsunk talpával igyekszünk megsemmisíteni a porba rajzolt betűket.  De miért épp a nevem betűin kezdjük a tanulást?

 Mert ha legalább a nevedet le tudod írni, elmondhatod magadról, hogy tudsz írni. – Értem, hogy Ky mit akar ezzel mondani, sőt, a következő kérdését magamtól is kitalálom. – Miért? Talán valami mást is le szeretnél írni? – kérdezi. Bólogatok. Megértően, ragyogó szemmel néz rám.  A verseket arról a papírdarabról, ugye? – suttogja, és közben Livyt és a katonatisztet bámulja.  Igen.  Tudod őket kívülről? Bólogatok.  Elmondhatnál belőlük mindennap egy-egy sort – mondja. – Lassacskán én is megjegyezném őket, így legalább már két ember emlékezetében élnének a verssorok. Elgondolkozom egy pillanatra. Ha elmondom Ky-nak a verseket, tovább nehezítem a helyzetemet. Ráadásul Ky-t is veszélybe sodrom. Érdemes-e a bizalmamba fogadnom? Megtegyem-e? A hegytetőről látszó gyönyörű tájra téved tekintetem. Se a kristálytiszta ég, se a Városháza távoli kupolája nem ad választ a kérdésemre. Eszembe jut, hogy a Párosító Bankettem előtt a mesebeli angyalokra gondoltam. Most miért nem szállnak le hozzám pihe-puha szárnyaikon? Miért nem suttogják a fülembe a választ? Vajon megbízhatok-e ebben a régmúlt idők betűit porba rajzoló fiúban? Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy hol, de valahol belül, a szívem vagy a lelkem mélyén valami azt súgja, hogy bízzak Ky– ban. Állítólag az emberi testnek eme titokzatos részei az angyalok oltalma alatt állnak. Közelebb hajolok Ky-hoz. Nem nézünk egymásra, hanem egyenesen előremered a tekintetünk, nehogy valaki véletlenül észrevegye a köztünk vibráló érzéseket. Elsuttogom neki az egyik sort. Szinte beleremegek minden egyes szóba, hiszen most osztom meg először valakivel a titkomat: „Csöndben ne lépj az éjszakába át/Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.” Ky behunyja, majd újra kinyitja szemét. Valami érdes, papírszerű dolgot csúsztat a kezembe.  Ezen gyakorolhatsz – mondja. – Ha kész vagy, ne felejtsd el megsemmisíteni. Alig várom a tanítás és a munka végét, hogy alaposan szemügyre vehessem a Ky-tól kapott papirost. Előbb azonban még vacsorázok egy jót. Későn értem ma haza, sokat kellett dolgoznom. Hallom, ahogy apu és Bram a folyosón lévő számítógépen játszanak. Egyedül vagyok a konyhában. Úgy érzem, itt az ideje elővenni Ky ajándékát. Csalódottan veszem tudomásul, hogy csak egy szalvétáról van szó. Egy teljesen átlagos szalvétáról, amilyet a suli, az arborétum menzáján vagy

bármelyik étteremben osztanak. Vajon miért adott nekem Ky egy szalvétát? Ráadásul használt, barna és gusztustalanul koszos. Legszívesebben azonnal bedobnám a kukába. De jobb, ha nem teszem! A belsejébe szavak vannak írva. Csodálatos, folyóírással írt szavak. Olyan szépnek tűntek a betűk ott fenn, a zöld hegytetőn, a finom szellő halk suttogása mellett. Számomra még itt, az egyhangú, szürkéskék konyhánkban is csodálatosak, még akkor is, ha a lágy szellő helyett csupán a szemétégető monoton zúgása adja a zenei aláfestést. A sötét betűk erdei siklókra emlékeztetnek, olyan elegánsan kanyarodnak, tekerednek a barna papíron. Ahol nyirkos lett a szalvéta, enyhén elmosódott az írás. És nem csupán szavak díszítik a szalvéta belsejét. Ky különféle jeleket is rajzolt. Vajon mit jelenthetnek? Nem nevezhetők se képnek, se versnek, se dalszövegnek. A dolgok osztályozásához szokott agyam mégis az sugallja, hogy az alakzatok között lehet valami összefüggés. Mégis sehová nem köthetők. Soha nem találkoztam még hasonló jelekkel. Azt sem tudom, hogy mivel lehet ilyeneket rajzolni. Mindig a levegőbe vagy a porba írom a szavakat, amikor gyakorlok. Régen állítólag az emberek különféle íróeszközöket használtak, de elképzelni se tudom, hogy nézhettek ki ezek. A suliban általában a képernyőhöz erősített ecsetekkel rajzolunk. Az alkotásainkat pedig azonnal megsemmisítik, szinte meg se száradhat rajtuk a festék. Úgy érzem, hogy Ky egy nagyon régi titkot birtokol. Valószínűleg nagyapám és dédnagymamám sem ismerték ezt az ősrégi titkot. Ky alkotó, teremtő ember. Két élet – olvasom a szalvétára írt szavakat. Két élet – suttogom magamban halkan. Szerencsére a lakás egyéb zajai elnyomják és a családi portál számára érzékelhetetlenné teszi a körülöttem lebegő két szót. Annyira halkan ejtem ki őket, hogy a saját szívverésemtől szinte alig hallok valamit. Dübörög a szívem; még az erdőben vagy a futópadon se vert ennyire szaporán. Be kellene mennem a szobámba. Ott legalább nem zavarna senki. A ruhásszekrényemben lógó ruhák némák és mozdulatlanok. De nem tudom levenni szemem az ábráról. Nem tudom megfejteni, hogy mit jelenthet. Egy idő után rájövök, hogy a keszekusza vonalakból Ky arca rajzolódik ki. Igen, ő az! A szalvéta mindkét oldalára lerajzolta magát. A rajzolt alak állkapcsának és szemének formája, valamint vékony, de izmos testalkata segít kitalálni, hogy róla van szó. Mindkét képen kitárja a karját, és az ég felé fordítja tenyerét, mintha fentről várna valamit. Tenyerében tartja a nagy ürességet. Más hasonlóság azonban nincs a két rajz között. Az első képen Ky még nagyon fiatalnak tűnik, és az ég felé néz. Optimistán várja, hogy a kezébe hulljon valami. A második ábrán viszont már jóval idősebbnek néz ki, arca is soványabb. Lesütött szemmel, csüggedten nézi a földet.

A szalvéta aljára a következő gondolatot írta: Hogy melyik az igazi? Én nem kérdezem, ők nem mondják. Két élet. Azt hiszem, megértettem. Ky élete a szülőföldjén, és Ky élete Oria tartományban. De mit jelenthet az utolsó mondat? Talán egy verssor, dalrészlet? Vagy Ky saját szavai.  Cassia! – szól rám apukám a küszöbről. Gyorsan begyömöszölöm a szalvétát a fóliába, és a vacsoramaradékkal a tálcámon elindulok a szemétégető felé.  Igen – felelem. Még ha észre is vette, nem láthatott egyebet, mint egy közönséges szalvétát, mondogatom magamban, még egy utolsó pillantást vetve a tálcámon lévő barnás papírra. Rendszerint minden étkezés után kidobjuk a szalvétákat. Ráadásul ez közönséges papírból van, nem úgy, mint a nagyapától kapott cetli. A szemétégető cső nem fogja jelezni a különbséget. Milyen elővigyázatos fiú ez a Ky! Apura nézek.  Keresnek a portálon – mondja. Apu nem is figyel rá, hogy mi van a kezemben, inkább mélyen a szemembe néz. Talán onnan könnyebb kiolvasni a gondolataimat. Mindenesetre veszélyesnek érzem a tekintetét. Mosolygok, és igyekszem minél nyugodtabbnak tűnni.  Kicsoda? Em? – kérdezem, és közben bedobom az ételmaradékot a szemetesbe. A szalvétát viszont egyelőre megtartom.  Nem. A Párosításügyi Minisztériumból keres egy hivatalnok.  Ó! – A hír hallatán úgy döntök, hogy mégis jobb helye lesz annak a szalvétának a szemétégetőben. – Máris megyek – mondom apukámnak. Szinte érzem, ahogy Ky ajándéka izzik, majd hamuvá válik lenn, a mélyben. Nem értem, hogy miért nem vagyok képes jobban ragaszkodni egyes dolgokhoz. A nagyapától kapott versek után Ky történetétől is gyorsan megszabadulok. Csak arra lennék képes, hogy mindent tönkretegyek? Aztán eszembe jut, hogy maga Ky kért meg rá, hogy semmisítsem meg az írását. A költők, akik a verseket írták, már rég meghaltak. Ky viszont még mindig köztünk él, tehát nem veszett el véglegesen az alkotása. Úgy érzem, hogy egyedül Ky-ra kell vigyáznom, őt nem szabad könnyen eleresztenem. Követem apukámat. A folyosón Bram majd felöklel a szemével, mert a hivatalnok hívása miatt félbe kellett szakítania a játékát. Próbálom leplezni az idegességemet, és játékosan fenékbe billentem. A képernyőn látható hivatalnokkal még soha nem találkoztam. Termetes, jó kedélyű ember, egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy aszkéta életmódot folytató értelmiségi. Valahogy nem ilyennek képzelem a Párosításügyi Minisztérium adatbázisait naphosszat bámuló hivatalnokokat.  Szervusz, Cassia! – üdvözöl. Úgy tűnik, mintha ingének fehér gallérja kicsit szorítaná a nyakát. A szeme körüli terület pedig tele van nevetőráncokkal.

 Jó estét kívánok! – üdvözlöm én is. Szívesen vetnék még egy pillantást a kezemre, hogy ellenőrizzem, nem maradtak-e rajta betűnyomok. De nem merem megtenni, inkább a hivatalnok szemébe nézek.  Már több mint egy hónap eltelt a Párosító Banketted óta.  Igen, uram.  A többi pár már az első webkamerás randevújára készül. A mai napot a veled hasonló korú tinik első randevújának előkészítésével töltöttem. Természetesen a ti esetetek Xanderrel más. Egy ilyen számítógépes randevú nevetséges lenne. – A hivatalnok közben nagyot kacag. – Egyetértesz velem?  Igen, uram – válaszolom megszeppenve.  A Párosító Tanács tagjaival úgy döntöttünk, hogy ti inkább menjetek el egy igazi randevúra. Persze egy hivatalnok is veletek tartana, hiszen a többiek webkamerán keresztüli beszélgetését is felügyeljük.  Természetesen. – A szemem sarkából látom, hogy apukám a szoba küszöbéről figyel, őrködik felettem. Örülök, hogy ő is itt van velem. A Xanderrel való találkozás miatt nem izgulok, annak azonban egyáltalán nem örülök, hogy egy hivatalnok is velünk jön. Remélem, nem az a hölgy lesz, akivel a szabadidőközpont előtti parkban beszélgettem.  Kitűnő. Holnap este elmentek vacsorázni. Vacsoraidőben Xander a házatok előtt fog várni a minisztérium által kijelölt hivatalnokkal.  Várom őket. A hivatalnok kijelentkezik, de a számítógépünk sípol, jelezve, hogy van még egy hívásunk.  Milyen népszerűek vagyunk ma este – jegyzem meg apunak. Örülök, hogy valami eltereli a figyelmét, és nem kell a randevúmról beszélgetnem vele. Apukám izgatottan siet a portál elé. Anyu az.  Cassia, beszélhetnék néhány percet négyszemközt apukáddal? – kérdezi. – Ma este nincs sok időm. Szeretnék gyorsan elmondani neki néhány dolgot. – Anyu elég fáradtnak tűnik, még mindig a munkaruhája van rajta, a nevét és beosztását jelző kis kitűzővel.  Persze hogy beszélhetsz – válaszolom. Közben az ajtóhoz megyek, mert kopogás hallatszik. Xander az.  Van még néhány percünk takarodóig – mondja. – Nincs kedved kijönni és beszélgetni velem egy kicsit a lépcsőn?  Dehogynem. – Becsukom magam mögött az ajtót, és kimegyek. Ránk világít a veranda feletti lámpa, ezért egy úgy érzem, mintha reflektorfényben lennénk, mintha az egész világ, de legalábbis az egész Juharfa kerület figyelné, ahogy kettesben üldögélünk a betonlépcsőn. Nagyon kedvelem Xandert, de Ky iránt egész mást érzek.

Érdekes, hogy akár Xander, akár Ky társaságában vagyok, úgy érzem, mintha reflektorfényben lennénk. Mindkettőjüknek különleges kisugárzása van, szinte izzik körülöttük a levegő.  Tudsz róla, hogy holnap este randevúra megyünk kettesben? – kérdezi Xander mosolyogva.  Hármasban – vágom rá nevetve. Látom, hogy nem érti, ezért hozzáteszem: – Ne felejtsd el, hogy egy hivatalnok is velünk jön. Xander csak morog magában:  Persze. Hogy is felejthettem el.  Úgy szeretném, ha kettesben lehetnénk.  Én is – sóhajt nagyot. Néhány másodpercig néma csendben ülünk. Hallgatjuk, ahogy a szél végigsöpör az utcánkon és megrezegteti a juharfák leveleit. Az esti fény ezüstszürke színt kölcsönöz a faleveleknek. Az éjszaka sötétje szinte kiszívta eredeti színüket. Eszembe jut, amikor egyik este nagyapával szemléltük az esti tájat, és hasonló gondolataim támadtak. Ilyennek láthatták a világot hajdanán a színvakok. A fejlett orvostudománynak köszönhetően, a színvakság mint betegség már évtizedek óta nem létezik.  Szoktál álmodozni? – kérdezi Xander.  Folyamatosan álmodozom – felelem.  A leendő Párodról is álmodoztál a Bankett előtt?  Néha igen. – Már nem követem a szél játékát a falevelekkel, hanem inkább Xander szemébe nézek. Jobban tettem volna, ha kezdettől fogva rá figyelek. Látom, hogy nem ezt a választ várta. Válaszommal becsuktam egy ajtót Xander előtt ahelyett, hogy kinyitottam volna. Talán ő állandóan rólam álmodozott, és szerette volna tudni, hogy én is sokat gondoltam-e rá. Lehet, hogy hozzám hasonlóan, néha ő is bizonytalan néhány dologban, és szüksége van a megerősítésre. Ez talán abból adódik, hogy nem vagyunk szokványos pár. Túl jól ismerjük egymást. Észrevesszük a bizonytalanságot a másik érintésében, tekintetében. Nap mint nap találkozunk, nem egymástól több ezer kilométer távolságra élünk és ábrándozunk a másikról. Bár néha van köztünk némi nézeteltérés, azért a fontos dolgokban nagyon is jól megértjük egymást, elvégre összetartozunk. Megfogjuk egymás kezét, ujjaink összefonódnak. A biztonság jóleső érzése lesz úrrá rajtunk ilyenkor. Mindig szívesen gondolok vissza a verandán együtt töltött estékre. Szeretném, ha Xander újra megcsókolna. Későre jár az idő, ráadásul a levegőt ismét zsengerózsa-illat járja át, éppúgy, mint azon a bizonyos estén, amikor először megcsókolt. Szeretném, ha most is megcsókolna. Így legalább megbizonyosodhatnék róla, hogy valódiak az iránta táplált érzelmeim. Vajon melyik van rám nagyobb hatással: Xander csókja vagy Ky kezének simítása? Közben befut az utolsó, város felől érkező légi vonat. A késő estig dolgozó

munkások egymás után ugranak le a szerelvényről. Szedik a lábukat, hogy még takarodó előtt hazaérjenek. Xander feláll.  Azt hiszem, jobb, ha én is elindulok hazafelé. Holnap találkozunk a suliban.  Rendben. Akkor holnap. Jó éjt! – mondom. Megszorítja a kezemet, majd elvegyül a járdán hazafelé ballagó emberek között. Még kint maradok egy kicsit a házunk előtt. Figyelem az embereket, üdvözlöm a fel-felbukkanó ismerősöket. Persze belül nagyon jól tudom, hogy kire várok. Már minden reményemet elvesztettem, amikor egyszer csak megáll a házunk előtt. Ahogy megpillantom, elindulok lefelé a lépcsőn, hogy beszéljek vele néhány szót.  Már napok óta tervezgetem, hogy eljövök hozzátok – szólal meg Ky. Először majd' megáll a szívem az izgalomtól, mert azt hiszem, hogy meg akarja fogni a kezemet. Aztán látom, hogy egy hivatalokban használatos, barna borítékot szorongat. Valószínűleg az apjától kapta. Biztos a púdertartómat rakta bele, úgyhogy már nyúlok is utána. Kezünk sajnos nem ér össze, bármennyire is szeretném. Már megint mi van velem?  Nálam van a... – itt félbeszakítom a mondatot, mert nem tudom, hogy minek nevezzem Ky forgó nyilát.  Tudom – mosolyog. Ma este a hold nagyon alacsonyan vánszorog az égbolton. Olyan a színe, mint az aranyló búzakalásznak vagy inkább a sárgadinnyének, amit az őszi szünetben kaptunk desszertként. A hold megvilágítja Ky arcát, de a szeme még a holdnál is fényesebben ragyog.  Bent van a házban – mutatom. – Ha van egy kis időd, várj egy percet, beszaladok, és kihozom.  Rendben, de ráér még, egyáltalán nem sürgős – mondja Ky halkan, szinte bátortalanul. – Szeretném, ha alaposan tanulmányoznád. Most is azon gondolkozom, hogy milyen színű lehet Ky szeme. Az éjszaka sötétje vagy a hold fénye tükröződik-e benne? Kicsit közelebb lépek, hogy jobban lássam, de váratlanul megszólal a takarodót jelző csengő. Mindketten összerezzenünk.  Holnap találkozunk – köszön el Ky, majd sarkon fordul.  Akkor holnap – válaszolom neki is. Van még öt percem, úgyhogy kint maradok még egy kicsit. Mozdulatlanul ülök, és a tekintetemmel az utca végéig követem Ky lépteit. A holdra pillantok, és behunyom a szemem. Ky szavai jelennek meg előttem: Két élet. Mióta a mikrokártyával kapcsolatos hibára fény derült, magam sem tudom, hogy melyik az igazi életem. Hiába próbálta eloszlatni kételyeimet a hivatalnok hölgy a parkban, egyszerűen nem hagy nyugodni a dolog. Rádöbbentem, hogy életünk különböző ösvényeken, különböző irányokba haladhat. A házba visszatérve kiveszem a borítékból a púdertartót, és előszedem a Ky-

tól kapott műtárgyat a rejtekhelyéről, az egyik tartalék ruhám zsebéből. Egymás mellé rakva a két, kör alakú aranytárgy között jól látható a különbség. A forgó nyíl aranydobozának a felülete sima, csupán néhány karcolás van rajta. A púdertartóm viszont fényesebben csillog, és feltűnő, vésett betűk díszítik. Egyszer csak gondolok egyet, és lecsavarom a púdertartó alját. Megnézem, hogy van-e benne valami. Ky látta az erdőben, amint a verseket olvasgattam. De vajon azt is megfigyelte, hogy honnan vettem ki a papirost? Lehet, hogy valamilyen üzenetet rejtett a púdertartómba. De sajnos nincs benne semmi. Visszateszem a polcra. Elhatározom, hogy a Ky-tól kapott műtárgyat a borítékba teszem és úgy rakom vissza titkos helyére, a szekrényem mélyén lévő ruhám zsebébe. Előtte még egyszer kinyitom a dobozt, és egy pillantást vetek a jobbra-balra forgó nyílra. A nyíl egyszer csak megáll, és határozottan egy irányba mutat. Én viszont összevissza forgolódom álmomban; fogalmam sincs, hogy merre induljak, mitévő legyek.

TIZENHETEDIK FEJEZET Ma nagyon hamar felérek a hegytetőre. Megtisztítom az ösvényt az utamban álló ágaktól, sziklákat ugrok át, és keresztülverekszem magam a bozóton. Többször jártam már erre, jól ismerem az utat. Néha még a saját lábnyomommal is szembetalálkozom. Úgy érzem, hogy valami nagyobb kihívásra lenne szükségem: jó lenne, ha magasabb hegycsúcsokat kellene megmásznunk. Ott van például az a bizonyos Hegy, amelyről nagyapa mesélt. Tele van kidőlt fákkal, meredek oldalain még szinte érintetlen a természet... Bárcsak megmászhatnánk egyszer! Szerintem egyenesen felszaladnék a tetejére. A csúcsról gyönyörű kilátás tárulna elém. Ha Ky is velem tartana, kettesben állhatnánk a hegytetőn, és még jobban megismerhetnénk egymást. Alig várom, hogy találkozzam Ky-jal és életének történetéről beszélgethessünk. Vajon mi lesz a folytatás? A tisztásra érve rávigyorgok a katonatisztre.  Ma komoly vetélytársra akadtál – mondja, miközben bepötyögi az időeredményem a laptopjába. Mit jelentsen ez? Körbenézek, tekintetemmel Ky-t keresem. Egy hosszú, szőke hajú lány ül mellette, aki nem más, mint Livy. Ky éppen Livy viccein nevet. Meg se moccan, semmi jelét nem adja, hogy örülne, ha odamennék. Rám se néz. Megszokott helyemet Livy foglalja el. Vissza kell szereznem a helyemet és Ky-t is! Egy lépéssel közelebb lépek. Livy egy vesszőt tart a kezében. Ky nem kéreti magát sokáig, megfogja a vesszőt épp Livy keze felett, és különböző jeleket kanyarintanak a porba. Vajon Livyt is írni tanítja? Egy lépés előre, majd több lépés hátra. Úgy döntök, hogy jobban teszem, ha otthagyom. Nem vagyok kíváncsi se Livy napsugaraktól csillogó hajára, se majdnem egymáshoz érő kezükre, se a porba írt betűkre. Ky rám se hederít. Egy másik lány ül a napsütötte, szellő által simogatott helyemen. Egy másik lány fülébe suttogja a csak és kizárólag engem illető szavakat. Különben is, hogy tudnék beszélni Ky-jal, amíg itt ül ez a lány? Hogy tudnánk írni tanulni? A válasz egyszerű: sehogy. A szakkör végén, a hegy lábánál a katonatiszt rövid beszédet tart:  Gyerekek! Ezzel a heggyel végeztünk. Holnap más lesz a feladat. Reggel az arborétum előtti megállónál találkozunk, és együtt indulunk az új helyre.  Na, végre! – szólal meg mögöttem Ky alig hallhatóan. – Már kezdtem Sziszifusznak érezni magam. Fogalmam sincs, hogy ki az a Sziszifusz. Legszívesebben hátrafordulnék és

megkérdezném Ky-tól, de mégse teszem. Írni tanította Livyt. Vajon Livynek is elmeséli majd az élete történetét? Talán csak én gondolom, hogy fontos vagyok Ky-nak. Lehet, hogy már sok lány ismeri Ky életének történetét, és mindegyikőjük szerelmes lett belé, amikor leírta a nevüket a porba. Ne legyen igazam, de egyszerűen nem megy ki a fejemből, ahogy Ky Livy keze fölött fogta a vesszőt. A katonatiszt sípszavára szétoszlik a társaság. Igyekszem félrevonulni. Alig telik el néhány pillanat, máris Ky lépteit hallom a hátam mögött.  Nincs semmi mondanivalód számomra? – kérdezi kedvesen. Tudom, hogy mire céloz. Újabb sorokat szeretne hallani a versből. Elfordítom a fejem. Neki bezzeg semmi mondanivalója nincs számomra. Ezek után miért kellene elárulnom neki legbensőbb titkaimat? Bárcsak ne utazott volna el az anyukám! Furcsa, hogy épp mostanra ütemezték ezt az utat. A nyár a legmozgalmasabb évszak az arborétumban, annyiféle növényről kell gondoskodni. Bevallom, önző módon a saját szempontjaimat nézem, amikor hiányolom anyut. Hogy fogok nélküle felkészülni az első hivatalos randevúmra Xanderrel? Felveszek egy egyszerű, tiszta ruhát. Közben a zöld estélyire gondolok. Szívesen magamra ölteném most is. Biztos vagyok benne, hogy eszünkbe juttatná az egy hónappal ezelőtti feledhetetlen pillanatokat. Apu és az öcsém már vár rám a folyosón.  Gyönyörű vagy – dicsér meg apu.  Jól nézel ki – erősíti meg Bram is apu véleményét. Megszokásból megköszönöm a bókot. Bram mindig ezt mondja. Még a Párosító Bankettem estéjén is csak ennyi tellett tőle. De akkor legalább őszinte volt.  Anyu megpróbál felhívni az este folyamán. Mindent hallani akar a randevúról – mondja apukám.  Remélem, hogy sikerül felhívnia. – A gondolat, hogy beszélhetek anyuval, vigasztalóan hat rám. Közben a konyhában megszólal a csengő.  Megérkezett a vacsora – mondja apukám. – Maradjunk itt veled, vagy jobban szeretnéd, ha nem zavarnánk a randi előtt? Bram már indul is a konyhába. Rámosolygok apukámra:  Szerintem inkább menj te is vacsorázni Brammel! Apu puszit nyom az arcomra:  Ha csengetnek, visszajövök – nyugtat meg. A hivatalnok jelenléte benne sem ébreszt túl nagy bizalmat. Elképzelem magamban, ahogy apu ajtót nyit, és udvariasan közli a hivatalnokkal:  Sajnálom, uram, de Cassia ma este nem megy sehova. – Xanderre viszont

biztos kedvesen néz majd, nehogy azt higgye, hogy rá haragszik. Szinte látom, ahogy apu finoman, de határozottan becsukja az ajtót. Úgy vigyáz rám, mint madár a fiókájára. Eddig mindig biztonságban éreztem magam a családi fészekben. Eddig! De a házunk most már egyáltalán nem nevezhető biztonságosnak. Itt jelent meg előttem Ky arca a családi portálon. Itt motozták meg a hivatalnokok apukámat. Van egyáltalán biztonságosnak nevezhető hely ebben a kerületben, városban, országban és világban? Várakozás közben igyekszem nem állandóan Ky szavait ismételgetni magamban. Már így is túl nagy szerepet játszik az életemben, nem szeretném, ha ma este is ő járna a fejemben. Csengetnek. Megérkezett Xander a hivatalnokkal. Túl korainak érzem ezt a randevút, nem tudom, miért. Pontosabban, nagyon is jól tudom, hogy miért. Ha túlzottan a ma esti találkozás hatása alá kerülök, biztos vagyok benne, hogy gyökeres fordulatot vesz az életem. Az ajtó másik oldalán Xander várja, hogy beeresszem. A helyzet tökéletesen mutatja, hogy mi nem stimmel ebben a Társadalomban. Magunktól soha, senkit nem engedhetünk be az otthonunkba. Amikor pedig tényleg be kell engednünk valakit, nem tudjuk, hogy mit tegyünk. Veszek egy mély lélegzetet, és kinyitom az ajtót.  Hová megyünk? – kérdezem a légi vonaton. Egymás mellett ülünk mind a hárman. A fiatalos kinézetű hivatalnok elég unott képet vág. Soha nem láttam még olyan tökéletesen vasalt ruhát, mint amilyen rajta van.  Lefoglaltunk számotokra egy kisvendéglőt, ott fogunk ma este vacsorázni. Vacsora után hazakísérlek benneteket – magyarázza. Még a szemünkbe se néz, miközben beszél, hanem kifelé bámul az ablakon. Nem tudom, mi a célja ezzel: meg akar nyugtatni bennünket, vagy pont azt akarja, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat? Ez utóbbi célt sikerül is elérnie. Micsoda? Csak nekünk van lefoglalva az étterem? – gondolom magamban. Kérdőn nézek Xanderre. Nem mondja ki hangosan a véleményét, de arcáról azonnal leolvasom a választ: – Ez az ürge meg minek van itt velünk? – Alig tudom visszatartani a nevetést. Xandernek teljesen igaza van. Mi értelme volt lefoglalni számunkra egy éttermet, ha úgysem lehetünk kettesben? Kezdem sajnálni az összes Párt, akik számítógépen keresztül, hivatalnokok felügyelete alatt beszélgethetnek egymással először. Xanderrel legalább már régóta ismerjük egymást személyesen is. Az étterem egy parányi épületben található az egyik megálló közelében. Általában szinglik járnak ide, de a szüleink is beugranak néha, ha éppen el akarnak bújni a világ zajától. – Nagyon szép hely – jegyzem meg. A bejárat felé közeledve próbálok beszélgetést kezdeményezni, de nem nagy sikerrel. A vörös

téglaépületet zöldellő kis kert veszi körül. A kertben azonnal kiszúrok egy zsenge rózsákkal és törékeny vadvirágokkal teliültetett virágágyást. A zsenge rózsa mindenütt megtalálható ezen a vidéken. Egyszer csak tisztán megelevenedik bennem egy régi emlék. Hihetetlen, hogy ez eddig még nem jutott eszembe. Jó pár évvel ezelőtt a szüleim hazatértek egy esti programról. Aznap nagyapa vigyázott ránk. A szüleink mindent megbeszéltek nagyapával, mielőtt bejöttek a szobánkba elköszönni tőlünk. Miközben anyu lehajolt, hogy felhúzza a takarómat, kiesett a hajából egy rózsaszín-sárga virág. Gyorsan felkapta és visszadugta a füle mögé, hogy ne is lássam. Túl álmos voltam, hogy megkérdezzem, honnan szerezte. Elalvás közben motoszkált fejemben egy kérdés: vajon hogy jutott hozzá a virághoz? Köztudott, hogy tilos letépni őket. Aztán a mély álom örökre kitörölte a fejemből a kérdést. Ma már tudom a választ. Apukám bizonyos helyzetekben, ha a szeretteiről van szó, szemet huny a szabályok felett. Anyu és nagyapa esetében is volt már rá példa. Apukám néha úgy viselkedik, mint Xander a hangversenyteremben, amikor a szabályokat áthágva segített Emnek. Xander megfogja a karom, és visszahoz a jelenbe. Nem tudom megállni, hogy ne vessek néha egy-egy pillantást a hivatalnokra. Nem is törődik velünk. Belülről az étterem sokkal szebben néz ki, mint egy átlagos menza.  Oda nézz! – kiáltja Xander. Az asztalok közepén pislákoló mesterséges gyertyafény régi idők romantikáját idézi. A Társadalmunk előtti időkben az emberek gyertyát égettek az étkezőasztalon, ezzel is fokozva a meghitt hangulatot. Az étteremben ülő emberek mind minket figyelnek, miközben a számunkra foglalt asztal felé tartunk. Vitathatatlanul mi vagyunk a legfiatalabb vendégek. Főként a szüleinkkel egykorú emberek és nálunk jó néhány évvel idősebb, fiatal házaspárok ülnek az asztaloknál. Elvétve néhány randevúzó szinglit is lehet látni, de nem túl sokat. A környéken lévő kerületeket inkább családok lakják: rengeteg friss házas, fiatal szülő, illetve huszonegy év alatti fiatal. Xander még mindig fogja a kezemet, és jó feltűnően a szemébe néz a bámészkodóknak. Közben halkan morgolódik:  Utálom, ha valaki bámul. A suliban legalább már mindenki túl van az első csodálkozáson, megszokták, hogy együtt vagyunk.  Én is utálom – mondom. Szerencsére a hivatalnok nem néz minket túl feltűnően. Asztalunk az étterem hátsó részén található. Nem kell sokat várakoznunk, a pincér már hozza is a vacsoránkat. A fémasztalon szépen tükröződik a mesterséges gyertya lángja. Még asztalterítőt sem tettek rá. Ráadásul ugyanazt a személyre szabottan kiadagolt ételt kapjuk, amit otthon ennénk. Azért kellett előre lefoglalni az asztalt, hogy a dietetikusok időben ide tudják hozni a vacsoránkat. Nyilvánvaló, hogy ez a kisvendéglő nem hasonlítható a Városházához, de ez a második legszebb hely,

ahol valaha ettem.  Finom és forró ételt kapunk ma este – jegyzi meg Xander. Felemeli az ételhordó fedelét, és belenéz az edénybe: – Ezt nézd, mekkora adag! Azt akarják, hogy erősödjek, ezért egyre nagyobb és nagyobb adagokat kapok. Xander tésztát kapott valamilyen mártással. Tényleg óriási adagnak tűnik.  Ezt mind meg tudod enni? – kérdezem.  Viccelsz? Persze hogy meg tudom – válaszolja Xander kissé sértődötten. Vetek egy pillantást a saját vacsorámra is. Az én adagom Xanderé mellett szinte semminek tűnik. Lehet, hogy csak képzelődöm, de az utóbbi időben mintha egyre kisebb adagokat kapnék. Nem tudom, hogy miért. Pedig a hegymászástól és a futógéptől nagyon jó kondiban vagyok. Szerintem inkább több kalóriára lenne szükségem, nem pedig kevesebbre. De lehet, hogy csak képzelődöm. Úgy tűnik, hogy a mellénk kirendelt hivatalnokot egyre kevésbé izgatjuk. Villájára tekeri a tésztát, és közben a többi vendéget lesi. Ugyanazt eszi, mint mi. Az a hír járja, hogy egyes minisztériumokban dolgozó hivatalnokok jobb ételeket kapnak. Szerintem viszont ennek a fele se igaz. Legalábbis, amikor nyilvános helyen esznek, biztos, hogy ugyanazt kapják, mint az átlagemberek.  Hogy megy a hegymászás? – érdeklődik Xander, majd bekap egy nagy falatot.  Nagyon tetszik – válaszolok őszintén. Kivéve a mai napot – gondolom magamban.  Jobban, mint az úszás? – tréfálkozik. – Nem mintha sokat úsztál volna, inkább mindig csak a medence szélén üldögéltél.  Dehogynem úsztam – mondom viccesen. – Csak elég ritkán... Mindenesetre a hegymászás sokkal érdekesebb, mint az úszás.  Az nem lehet – mondja Xander. – Az úszásnál nincs jobb sport. Hallottam, hogy nem csináltok egyebet a hegymászószakkörön, csak azt az alacsony kis hegyet másszátok meg újra meg újra.  Ti meg az úszóedzésen csak rójátok a hosszakat abban a kis medencében – vágok vissza.  Az egész más. A víz állandó mozgásban van, nincs két nap, amikor ugyanolyan. Xandernek ez a gondolata kísértetiesen emlékeztet Ky-nak a hangversenyteremben, a dalokról tett megjegyzésére.  Igazad van, de a hegy is állandó mozgásban van. A szél mozgatja, átrendezi a tájat, a növények állandóan nőnek és változnak... – Itt elhallgatok. Arra leszek figyelmes, hogy a mellénk rendelt hivatalnok kissé oldalra billenti a fejét, és hallgatózik. Végül is ez a feladata, nemde? Miközben a villámmal a tányéromon lévő ételt forgatom, az az érzésem

támad, mintha betűket kanyarítanék a porba Ky-jal. Az egyik tészta például nagyon hasonlít egy C betűre. Álljon meg a menet! Nem szabad Ky-ra gondolnom. Néhány szál tésztát sehogy sem tudok feltekerni a villámra, hiába igyekszem. Végül feladom, és egyszerű mozdulatokkal belapátolom őket a számba. Kilógó végüket beszívom, akár egy porszívó. Annyira zavarba jövök, hogy majdnem sírva fakadok. Leteszem a villát. Xander átnyúl a tányéromhoz, és megigazítja. Közben mélyen a szemembe néz. Tekintetéből kiolvasom, hogy mit akar kérdezni. Mi baj van? Megrázom a fejem, és rámosolygok. Semmi. A hivatalnokra pillantok. Látom, hogy megint nem velünk van elfoglalva, elmélyülten hallgat valamit a fülhallgatóján. Azért jobb az óvatosság, hiszen nem véletlenül ül itt mellettünk.  Xander, miért nem csókoltál meg a múltkor este? – kérdezem. Zavarban kellene lennem, de nem vagyok. Egyszerűen érdekel a dolog.  Túl sokan voltak körülöttünk – feleli meglepetten. – Tudom, hogy a hivatalnokokat nem zavarná különösebben, mivel te vagy a Párom – pillant rá a mellettünk ülő hivatalnokra. – De tudod, mégsem könnyű mások szeme láttára csókolózni.  Ezt miből gondolod?  Egyébként nem vetted észre, hogy az utóbbi időben milyen sok hivatalnok járkál az utcánkban?  Lehet, hogy a mi házunkat figyelik? Xander kérdő tekintettel néz rám:  Miért pont a ti házatokat figyelnék? Azért, mert olyan verseket olvasok, amelyeket nem lenne szabad, olyan dolgokat tudok meg, amelyekről nem szabadna tudnom, és mindeközben szerelmes leszek egy olyan fiúba, aki soha nem lehet a Párom. Persze ez már megint csak kitaláció. A következőt felelem Xandernek:  Mert apukám... – és itt elcsuklik a hangom. Xander elpirul:  Ó, persze, ez eszembe se jutott... De nem hiszem, hogy miatta szállták volna meg az utcánkat. Nem valami magas rangú hivatalnokokról van szó, inkább átlagos rendőrökről. Az utóbbi időben nemcsak a mi kerületünkben, hanem az összes kerületben sokkal gyakrabban járőröznek. Nem is tudtam, hogy tegnap éjjel tényleg tele volt hivatalnokokkal az utcánk. Ky viszont sejthette. Lehet, hogy épp ezért nem jött fel velem beszélgetni a tornácra. Talán ezért nem mer hozzám érni. Fél, hogy elkapják. Persze lehet, hogy csak béna vagy nem is akar megérinteni. Lehet, hogy csak barátnak tekint, és örül, hogy végre valaki kíváncsi az életére. Talán a barátságon kívül másra nem is gondol. Először én is barátként kezeltem. Egyszerűen szerettem volna többet

megtudni erről a köztünk élő, nem túl bőbeszédű fiúról. Miután az ő fényképe jelent meg a mikrokártyámon, fokozódott a kíváncsiságom. Most viszont úgy érzem, hogy miközben többet és többet tudok meg róla, magamat is egyre jobban megismerem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fognak a szavai, nem számítottam rá, hogy az általa írt történetben magamat vélem felfedezni. Szerelmesnek lenni valakinek az életébe vajon ugyanaz, mint beleesni magába az emberbe?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Ma egy újabb légi autó landolt az utcánkban, ezúttal Emék háza előtt parkol.  Mi folyik itt? – kérdezem Xandert, aki szemmel láthatóan szintén nagyon megijedt. A velünk lévő hivatalnok is érdeklődve figyeli az eseményeket, de szemmel láthatóan nem csodálkozik semmin. Legszívesebben megragadnám az ingénél fogva, és jól kiráznám a gatyájából.  Miért figyelsz minket? Mit tudsz te rólunk? – sziszegem magamban. Egyszer csak kinyílik Emék házának ajtaja, és három hivatalnok lép ki rajta. Hirtelen felénk fordul a mellénk rendelt hivatalnok:  Remélem, mindketten jól éreztétek magatokat ma este. Holnap reggel azonnal elküldöm jelentésemet a randevúról a Párosításügyi Bizottságnak.  Köszönjük – mondom, miközben a hivatalnok elindul a légi vonat megállója felé. Nem is tudom, miért köszöntem meg neki, mikor semmiféle hálát nem érzek iránta. A hivatalnokok Emék házából a szomszédos házba tartanak, és egy nagy ládát visznek a kezükben. Biztos valami közérdekű ügyről van szó. Egyikőjük sem mosolyog, sőt, inkább elég lehangoltnak látszanak. Nem tetszik a dolog.  Ne menjünk át megnézni, hogy jól van-e Em? – kérdezem Xandertől. Alighogy megszólalok, Em kinéz a bejárati ajtón. Azonnal odaszalad hozzánk.  Cassia! Minden az én hibám, minden az én hibám! – kiáltja remegő hangon, könnyes szemmel.  Mi a te hibád? Mi történt? – kérdezem. Közben tekintetemmel a hivatalnokokat követem; szerencsére már bementek a szomszéd házba. Em szomszédai már előre kinyitották az ajtót, mintha számítottak volna a hivatalnokok érkezésére.  Mi folyik itt? – kérdezi Xander felháborodva. Tekintetemmel próbálom nyugtatgatni. Em még jobban elsápad, és belém karol.  A hivatalnokok begyűjtik az összes műtárgyat – suttogja halkan.  Micsoda? Em remegő hangon folytatja:  Azt mondták, hogy a Párosító Bankettemen láttak a kezemben egy műtárgyat. Azt szeretnék most begyűjteni. Sajnos elmondtam nekik, hogy tőled kaptam kölcsön a műtárgyat, és már vissza is adtam. – Em nagyot nyel. Eszembe jut a zöld tablettás este. Átölelem Emet, és Xanderre nézek. Em még mindig remegő hangon tovább folytatja: – Nem kellett volna elárulnom nekik, de annyira féltem! Most már biztos, hogy elveszik tőled a púdertartót. Házról házra járnak. Házról házra. Hamarosan odaérnek hozzánk. Szeretném megvigasztalni Emet,

de most sokkal fontosabb, hogy megmentsem a púdertartót, bármilyen lehetetlennek is tűnik a feladat. Haza kell mennem. Még egyszer átölelem Emet.  Em! Nem a te hibád. Ha nem szóltál volna semmit, akkor is tudnák, hogy nálam van a púdertartó. Az ilyesmit mindig regisztrálják. Ráadásul a saját bankettemen is láthatták. Aztán eszembe jut még valami, és rajtam is úrrá lesz a félelem. Ky műtárgya. Ott lapul még mindig a ruhásszekrényembe dugva. A púdertartóról bizonyára tudnak a hivatalnokok, de azt nem tudják, hogy Ky-tól is kaptam egy műtárgyat. Mindketten bajba keveredhetünk. Hogy tudnám elrejteni?  Haza kell mennem – mondom. Eleresztem Emet, és már rohanok is hazafelé. Vajon hány percem van még? Öt? Tíz? Em egyre jobban sír, de tényleg nincs időm tovább vigasztalni. Igyekszem minél hamarabb hazaérni és minél kisebb feltűnést kelteni. Alig teszek meg pár lépést, Xander is csatlakozik hozzám. A kívülállók számára olyanok lehetünk, mint egy randevúról hazatérő átlagos szerelmespár.  Cassia! – szólal meg Xander. Rá se nézek. Állandóan arra gondolok, hogy mekkora baj történhet néhány perc leforgása alatt. Ky már így is megtűrt státuszban van. Ha rájönnek, hogy műtárgytulajdonos, lehet, hogy száműzött lesz belőle? Fedezhetném. Mondhatnám például a hivatalnokoknak, hogy a műtárgy az enyém, hegymászás közben találtam az erdőben. De vajon hinnének-e nekem?  Cassia! – mondja Xander ismét. – Én szívesen elrejtem a műtárgyadat. Mondd azt a hivatalnokoknak, hogy elvesztetted. Add elő meggyőzően a dolgot.  Nem várhatom el, hogy ilyesmit tegyél értem.  Dehogynem. A ház előtt várlak, amíg megkeresed a púdertartót. Elfér a tenyeredben, ugye? – Bólogatok. – Amikor kijössz, tegyél úgy, mintha nagyon belém lennél zúgva és nehezen menne a búcsúzkodás. Ölelj át, és közben csúsztasd be a púdertartót az ingem alá! A többi már az én dolgom. Eddig nem ismertem Xandert erről az oldaláról. Vagy mégis? Játék közben is mindig így viselkedik: megfontolt, hidegvérű és merész. Mindig bejön neki a kockázatvállalás, legalábbis játék közben.  Xander, ez nem játék!  Tudom – mondja hajthatatlanul. – Nagyon fogok rá vigyázni.  Biztos vagy benne? – Nem szabadna belemennem a dologba. Annyira befolyásolható vagyok. De mégis: mi bajom lehet belőle, ha megmenti a púdertartómat? Értem vállal kockázatot.  Bízhatsz bennem – nyugtat meg. Hazaérve becsapom magam mögött a bejárati ajtót, majd egyenesen a szobámba rohanok. Örülök, hogy a családunkból senki sem vesz észre. Remegő

kézzel kinyitom a ruhásszekrényem ajtaját, és odébb lököm a fogasokon lógó gönceimet, míg végre megtalálom azt a ruhát, amelyiknek a zsebébe a Ky-tól kapott műtárgyat rejtettem. Kinyitom a barna borítékot, és kicsúsztatom belőle a kis nyilat rejtő dobozt. A borítékot bedugom a zsebembe. Majd a púdertartót is felkapom a polcról. Két műtárgyat tartok a kezemben. Két gyönyörű, aranyból készült műtárgyat. Ellenállhatatlan kísértést érzek, hogy a Ky-tól kapott forgó nyíl helyett a púdertartómat csúsztassam Xander zsebébe. Ez azonban óriási önzés lenne részemről. Így csak egy sima műtárgyat mentenék meg. Ha azonban sikerülne valahogy elrejtenünk a Ky-tól kapott nyilat, elkerülhetnénk, hogy a hivatalnokok kihallgassanak bennünket és Ky-t száműzzék. Egyáltalán, hogy engedhetném csak úgy elveszni Ky múltjának utolsó darabját? Ez így Xander számára is sokkal biztonságosabb. A hivatalnokok nem tudnak Ky műtárgyának létezéséről, így remélhetőleg nem is fogják keresni. Szépen begyűjtik és elviszik a púdertartómat úgy, ahogy azt előre eltervezték. Még házkutatást sem kell végezniük, és fel sem merül bennük, hogy esetleg odaadtam valaki másnak. Végigszaladok a folyosón, és kinyitom a bejárati ajtót.  Xander! Várj egy pillanatig! – kiabálom. Igyekszem lazának és természetesnek tűnni. – Nem adsz egy csókot búcsúzóul? Xander megfordul, és őszinte, természetes arccal rám néz. Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki a ravaszságnak akár a legkisebb jelét is felfedezné a tekintetében. Nekem persze nem kell bemutatni Xandert. Szökdécselve leszaladok a lépcsőn, ő pedig kitárja a karját. Összeölelkezünk, odaszorít magához, én meg átkarolom a nyakát. Amikor a kezem a gallérja alá ér, hirtelen eleresztem a nyilacskát rejtő dobozt. Érzem, ahogy becsúszik az inge alá. Tenyeremet még néhány másodpercig rajta tartom Xander jó meleg hátán. Egymás szemébe nézünk, majd a füléhez hajolok.  Ne nyisd ki! – suttogom Xandernek. – Rejtsd el valahol a házatokban. Nem az, amire számítasz. Xander bólogat.  Köszönöm! – mondom, majd szájon csókolom. Őszintén átérzem ezt a csókot. Bár egyre jobban belehabarodom Ky-ba, Xandert is szeretem, és nem tudom elfelejteni, amit értem tesz.  Cassia! – szól utánam Bram a lépcsőről. Hát igen. Bram is el fog ma veszíteni valamit. Egyre dühösebb leszek, ha nagyapa órájára gondolok. Miért kell mindent elvenniük? Xander kitépi magát az ölelésemből. Sietnie kell, mert el kell dugnia valahová a műtárgyamat, mire hozzájuk érnek a hivatalnokok.  Szia! – köszön el egy mosoly kíséretében.  Szia!

 Cassia! – kiabál Bram remegő hangon. Még nem látom sehol a hivatalnokokat. Biztos valamelyik háznál időznek.  Szia, Bram! – válaszolom, és próbálok oldottnak tűnni. Jobb, ha Bram nem is tud róla, hogy mi történt az előbb köztem és Xander között. – Hol van a...?  A műtárgyakat szedik össze – mondja kétségbeesetten. – Aput is berendelték, hogy segítsen. Persze. Ezt gondolhattam volna. Szükségük van egy szakemberre, aki eldönti, hogy egy adott műtárgy valódi-e vagy hamis. Most más miatt kezdek aggódni. Csak nem azt várják aputól, hogy szolgáltassa be a saját gyerekeinél lévő műtárgyakat? Vajon nem füllentette-e azt a hivatalnokoknak, hogy elvesztettem a púdertartómat? Remélem, nem ment bele újabb kegyes hazugságokba miattunk. Vajon milyen buta hibát követett el a szeretteiért már megint?  Ó, ne – sóhajtok. Próbálok úgy tenni, mint aki most hallja először az egészet. Remélhetőleg Bram nem tudja meg, hogy Em már korábban értesített az utcában zajló eseményekről. – A mi műtárgyainkat is magával vitte? – kérdezem.  Nem – feleli Bram. – Senkinek nem kell bevinni a saját családjában lévő műtárgyakat.  Tudta előre, hogy be fogják gyűjteni őket?  Egyáltalán nem. Teljesen megrendült, amikor a családi portálon keresztül felhívták. Azonnal indulnia kellett. Mondta, hogy engedelmeskedjünk a hivatalnokoknak, és ne aggódjunk. Átölelem Bramet, és igyekszem megvigasztalni, mert tisztában vagyok vele, hogy hamarosan el fog veszíteni egy számára nagyon fontos emléket. Az utóbbi években most először fordul elő, hogy odabújik hozzám. Utoljára kisfiúkorában ölelt meg ilyen szorosan. Akkoriban nagyon büszke volt a nővérére. Bárcsak meg tudtam volna menteni az óráját! A színe sem túl szerencsés: arany helyett ezüstből készült. Ráadásul a hivatalnokok is tudnak a létezéséről. Nem tehettem semmit – próbálom nyugtatgatni magam. Mélyen Bram szemébe nézek:  Menj, és vess rá még egy utolsó pillantást! Nézegesd, amíg meg nem érkeznek a hivatalnokok, és próbáld meg jól az emlékezetedbe vésni. Bram szeme megtelik könnyekkel.  Bram! – ölelem meg újra. – Ne búsulj! Más baleset is történhetett volna azzal az órával. Elveszíthetted volna, összetörhetted volna. Még vethetsz rá egy utolsó pillantást. Amit egyszer jól az emlékezetedbe vésel, azt soha, senki nem törölheti ki onnan, soha, senki nem veheti el tőled.  Ne próbáljam meg elrejteni valahová? – kérdezi. Mérgesen törli le a szeméből kicsorduló könnycseppet. – Segítesz?  Nem – mondom gyengéden. – Jó lenne megmenteni az órádat, de nagyon

kockázatos vállalkozásnak tűnik. Mindennek van határa, Bram. Most inkább nem kockáztatnék. Amikor a hivatalnokok megérkeznek, a díványon, egymás mellett ülve várjuk őket. Bram egy ezüsttárgyat szorongat, én egy aranyat. Mindketten kihúzzuk magunkat, és büszkén a hivatalnokok szemébe nézünk. Bram tekintete még egyszer a fényes ezüstórára téved, én pedig gyönyörködöm még egy kicsit a púdertartómban. Az aranydoboz kanyarulata enyhén eltorzítja a tükörképem, pont úgy, ahogy a Párosító Bankettemen. Emlékszem, ott többször fölmerült bennem a kérdés, hogy tényleg csinos lány vagyok-e. Most egy másik kérdést ismételgetek: Cassia, elég erős vagy? Szemem csillogása és karakteres állam azt sugallja: Igen! Igen! Igen! Egy alacsony, kopaszodó hivatalnok szólal meg először:  A kormány szerint a műtárgyak birtoklása társadalmi egyenlőtlenség kialakulásához vezet. Ezért úgy döntöttünk, hogy mindenkitől begyűjtjük a tulajdonában lévő műtárgyakat, regisztráljuk őket, majd a városi múzeumban kerülnek kiállításra.  Tudomásunk szerint a ti házatokban két darab törvényesen tartott műtárgy található – folytatja egy másik, magas hivatalnok. Mintha külön kihangsúlyozná, hogy törvényeseti tartott műtárgyakról van szó. Persze lehet, hogy megint csak képzelődöm. – Egy ezüst karóra és egy arany púdertartó. Csak hallgatunk.  Ezek azok? – kérdezi a kopasz hivatalnok a kezünkben lévő tárgyakra mutatva. Eléggé kimerültnek látszik. Nem csoda, szörnyű lehet ilyen munkát végezni. Ha arra gondolok, hogy apukám is műtárgyakat koboz el az emberektől – öregektől, mint nagyapa, vagy gyerekektől, mint Bram -, valósággal felfordul a gyomrom. Csak bólogatok.  Most adjuk oda őket? – kérdezem.  Nálatok lehetnek még néhány percig. Az előírás szerint először rövid házkutatást kell tartanunk. Csendben várakozunk, amíg átkutatják a házunkat. Az egész nem tart túl sokáig.  Semmi értékeset nem találtam – jegyzi meg az egyik hivatalnok a kollégájának a folyosón. Szinte lobog bennem a düh. Igyekszem csukva tartani a szám, nehogy szikrákat szórjak, és a házunkban hemzsegő hivatalnokok a lángok martalékaivá váljanak. Hogy nincs nálunk semmi értékes? Azt csak hiszitek! Talán azért, mert nem kezdünk el vitatkozni veletek. Ha tudnátok például, hogy milyen értékes gondolatok vannak a fejemben. Verssorok, melyeket rajtam kívül senki sem

ismer. Nagyapám is a saját elveit követve halt meg, nem érdekelték őt az általatok felállított normák. Vannak itt értékes dolgok, de ti soha nem fogjátok megtalálni őket, mert azt se tudjátok, hogy hol kell őket keresni. Visszajönnek a szobába, mi pedig felállunk. A hivatalnokok érzékelőeszközöket lengetnek körülöttünk, nehogy valamit rejtegessünk. Természetesen semmit sem találnak nálunk. Az egyik hivatalnok hölgy előrébb lép. Gyűrűsujján gyűrű helyett fakó bőrszalagot visel. Úgy tűnik, tőle is elkoboztak ma valamit. Miközben nézegetem a púdertartómat, arra gondolok, hogy milyen hosszú utat járhatott be a kezemben lévő műtárgy, míg végül hozzám került. Családunk egyik tagjáról a másikra szállt. Most viszont örökre meg kell válnom tőle. A hivatalnok egyszer csak kiveszi a kezemből. Bramtől is elveszi az óráját.  A múzeumban bármikor megnézhetitek őket – mondja.  De az nem ugyanaz – tiltakozik Bram, majd büszkén kihúzza magát. Mintha itt lenne velünk nagyapa. Kezdek reménykedni, hogy talán mégse veszítettük el örökre. – Felőlem elveheti – mondja Bram duzzogva a hivatalnoknak. – Hiába viszi akárhová, a szívemben örökké őrzöm azt az órát. Bram visszabandukol a szobájába. Jó erősen bevágja maga mögött az ajtót, jelezvén, hogy egyedül kíván lenni. Dühömben szívesen püfölnék valamit, de inkább zsebre dugom a kezem. Benne találom az összegyűrt barna borítékot, amely nemrég még egy számomra nagyon értékes tárgyat rejtett. Közönséges borítékról van szó, nem pedig műtárgyról. Még az érzékelőeszközök sem jelezték, hogy nálam van. Kihúzom a zsebemből, és mérgemben kettétépem. Legszívesebben apró darabokra szaggatnám. Nagyon tetszik a kettészakított papír látványa. Most jólesik rombolni, szétszaggatni valamit. Kinézek még egy vonalat a borítékon, és tovább folytatom a pusztítást. Alig kapok levegőt, mire végre felfogom, hogy már megint majdnem tönkretettem valamit. Most veszem csak észre, hogy a boríték újabb szalvétát rejt. Ky életének újabb epizódja található rajta. Van tehát még valami, amiről a hivatalnokok lemaradtak. Nyelni, vedelni... csak úgy dübörögnek a szalvéta tetejére írt szavak. Erőteljesek és fenségesek, akárcsak Ky maga. Szinte látom, ahogy írja őket, és közben bőre a szalvétát súrolja. Miközben a lenti képet nézegetem, az ajkamat harapdálom. A rajzon kétféle Ky-t látok, egy fiatalabb és egy idősebb Ky-t. Mindketten felfelé fordítják a tenyerüket. Az első kép hátterét kietlen, sziklás táj alkotja. A másodikon Ky a városban, egy juharfa előtt áll. Mindkét rajzon esik az eső. Az elsőn hátrabillenti a fejét, kinyitja a száját és lenyeli az égből hulló esőcseppeket.

A másik képen leszegett fejjel, rémülten áll az esőben, figyeli, ahogy az egyre nagyobb és nagyobb víztömeg nyaldossa a hátát. Majdnem ellepi a víz, majdnem megfullad. Ha esik az eső, emlékezem – így szól a kép alá írt szöveg. A szavak elolvasása után felemelem a tekintetem, kinézek az ablakon, és gyönyörködöm a lemenő nap izzó korongjában. Felhőknek nyoma sincs a kristálytiszta égen. Megfogadom, hogy ha esik az eső, én is emlékezni fogok. Ha másra nem, erre a szalvétára, ezekre a rajzokra és szavakra biztosan. Ky lelkének egy darabjára.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Másnap reggel nagy csend van a városba tartó légi vonaton. Senki nem akar beszélgetni a tegnap történtekről. Akiktől elvették valamilyen műtárgyukat, bánatukban nem szólalnak meg. Akiknek pedig nem volt semmilyen műtárgyuk, együttérzésük jeléül hallgatnak. De ki tudja, lehet, hogy inkább elégedetten nyugtázzák, hogy végre mindenki egyenlő. Mielőtt leszállna az uszodánál, Xander odahajol hozzám, ad egy puszit, és halkan a fülembe súgja:  A zsenge rózsák alatt, Ky-ék háza előtt! Leszáll a vonatról, és elvegyül a többi, uszodába tartó diák között, én pedig tovább utazom az arborétum felé. A fejemben csak úgy hemzsegnek a kérdések. Vajon Xander hogy tudta észrevétlenül eldugni a műtárgyat Markhamék virágágyásában? Tudta-e, hogy a műtárgy Ky-é, vagy csak a véletlen folytán esett a választása Markhamék házára? Tisztában van-e vele, hogy mit érzek Ky iránt? Bármit tudjon vagy sejtsen, egy biztos: aligha választhatott volna jobb rejtekhelyet. Mindenkinek rendben és tisztán kell tartania az udvarát, így senkinek sem lesz gyanús, ha Ky felássa a kertjüket. Csak meg kell mondanom neki, hogy pontosan hol ásson. A vonat az arborétum felé robog. Ky a többiekhez hasonlóan a tájat bámulja. Igyekszik kerülni a tekintetemet. Talán látta, amikor Xander megcsókolt? Rosszul eshetett neki?  A mai foglalkozáson párban fogtok dolgozni – közli a katonatiszt, a híres Hegy lábánál. – A párokat a korábbi eredményeitek alapján állítottuk össze. Ezek szerint Ky párja Cassia, Livy párja Tay... Livy láthatóan csalódott. Megpróbálom nem kimutatni az érzéseimet. Miután a tiszt a lista végére ért, tovább folytatja mondandóját:  Most teljesen más lesz a feladatotok, mint eddig volt. Itt nem kell felérnetek a csúcsra. A kormány arra kért bennünket, hogy kutassuk fel és jelöljük meg a Hegyen lévő különféle akadályokat – magyarázza a mellette tornyosuló, piros rongydarabokkal teli zsákokra mutatva. – Minden pár vigyen magával egy zsákot. A piros szalagokat kössétek a kidőlt fák ágaira, jelöljétek meg velük a nagyon sűrű, áthatolhatatlannak tűnő bozótokat. Később egy felderítő csapat érkezik majd ide, amelynek a Hegy rendbetétele és turistaösvények kialakítása lesz a feladata. Szóval kiépítik a Hegyet. De jó, hogy nagyapa ezt nem érte meg!  Mit csináljunk, ha elfogynak a rongydarabok? – nyafog Lon. – A Hegy nagyon elhagyatott terület, tele van akadályokkal. Szerintem minden egyes fára

tűzhetnénk egy rongyot.  Ha elfogytak a rongydarabok, építsetek egy kis kőhalmot az akadály mellé a közelben található kövekből – adja ki az utasítást a katonatiszt, majd Ky-hoz fordul: – Tudod, hogy kell kőhalmot építeni?  Persze! – vágja rá Ky.  Mutasd be! – parancsolja a tiszt. Ky összeszed a földről néhány követ, és szép kis kőhalmot épít belőlük. A nagyobb kövekkel kezdi. Gyorsan és biztosan dolgozik, úgy, mint amikor engem tanított írni. Elég ingatagnak tűnik a kőhalom, de végül nem esik szét.  Látjátok? Ilyen egyszerű – mondja a katonatiszt. – Ha megfújom a sípom, gyertek vissza. Ha eltévedtek, fújjátok meg ti is a sípotokat!  Mindenkinek kioszt egy-egy fémsípot. – Nem hiszem, hogy bármi probléma lenne. Ugyanazon az úton gyertek le a Hegyről, amelyen felmentetek. Korábban jót nevettem magamban a katonatiszt irántunk mutatott kendőzetlen utálatán. Mára azonban kezdem megérteni a lényeget. Gusztustalannak tartom, hogy a hivatalnokok egyetlen vezényszavára mindenki felmászik a hegyekre, szó nélkül átadja legértékesebb műtárgyait. Soha, senki nem próbál meg ellenállni. Alig teszünk meg néhány lépést, máris egymásra nézünk Ky-jal. Az az érzésem támad, mintha meg akarna érinteni, mintha már nyúlna is felém. Végül mégse történik semmi. Csalódottabb vagyok, mint reggel, amikor kinyitottam a szekrényemet, és nem találtam a helyén a púdertartót.  Jól vagy? – kérdezi Ky. – Tegnap este, amikor a hivatalnokok mindenütt házkutatást végeztek, épp nem voltam otthon. Csak később hallottam a hírt.  Köszi, jól vagyok.  A műtárgyam... Szóval csak a saját műtárgya izgatja.  A virágágyásotokban, a zsenge rózsák alá van elrejtve. Ásd ki! – suttogom sziszegve.  Nem érdekel – feleli. Bár még mindig nem érintett meg, a szemében izzó tűz már kellőképpen felmelegített. – Egész éjjel nem tudtam aludni. Attól féltem, hogy bajba sodorlak. Te sokkal fontosabb vagy számomra, mint az a nyilacska. Ky halkan mondja ki ezeket a mondatokat itt, az erdőben, de a szívemben mégis mintha zengenének a szavai. Hangosabban zengnek, mintha egy kórus tagjai egyszerre énekelnék végig a Száz Válogatott Dalt. Látom rajta, hogy én járok a fejében. Legszívesebben végigsimítanám ujjaimmal a szeme alatti karikákat. A szem az egyetlen testrész Ky-on, ahol sebezhetőnek látom. Biztos jó érzéssel töltené el az érintés. Aztán szépen sorjában felfedezném ujjaimmal arcának minden szegletét. Az arccsontjánál kezdeném, majd az ajkán át a nyaka felé haladnék. Hosszasan időznék nyakának és vállának találkozásánál. Szeretem a csomópontokat az emberi testen, például a szem és az arc, a csukló és a kéz

közötti területet. Megrémülök saját gondolataimtól, itt az idő, hogy visszatérjek a valóságba. Nem ragadtathatom el magam ennyire, ezért jobbnak látom lassítani egy kicsit.  És hogy sikerült elrejteni? – kérdezi Ky döbbenten.  Valaki segített.  Xander – mondja Ky. Ezt meg vajon honnét tudja?  Igen, Xander – bólogatok. Néhány másodpercig hallgatunk. Végignézek rajta. Sarkon fordul, és elindul a fák közé. Nagyon lassan haladunk, mert a kusza aljnövényzet jelentősen megnehezíti a dolgunkat. A kidőlt fákat sem takarította el senki, így azok keresztben hevernek az erdei ösvényeken, mintha elhullott ősi állatok csontvázai lennének.  Tegnap... – szólalok meg minden bevezetés nélkül. Valamit mindenképp meg kell kérdeznem Ky-tól. – Szóval tegnap írni tanítottad Livyt? Ky megáll és rám néz. A fák lombja alatt zöldnek látom a szemét.  Dehogyis – vágja rá. – Livy csak kíváncsi volt, hogy mit csináltunk a múltkor. Nem voltunk elég óvatosak, kifigyelte, hogy írunk. Ostobának érzem magam, ugyanakkor nagy kő esett le a szívemről.  Azt mondtam neki, hogy fákat rajzoltam veled – folytatja Ky. Azonnal felkap egy gallyat, és falevélszerű alakzatokat rajzol vele a porba. Még mindig a kezét csodálom, és nem tudom, hogy mit szóljak a történtekhez.  Az általános iskola befejezése után senki se rajzol többé.  Tudom, de legalább nem tilos rajzolni. Aki akar, rajzolhat. Az egyik zsákból kihúzok egy vörös rongydarabot, és rákötöm az egyik kidőlt fa ágára. Lesütöm a szemem, és csomót kötök a rongydarabon.  Elnézést kérek a tegnapi viselkedésemért – mondom. Mire felnézek, Ky már tovább is ment.  Nem kell elnézést kérned – feleli Ky, miközben kihúz néhány összekuszálódott kúszónövényt az egyik bokorból, hogy szabaddá tegye az utat. Odadobja nekem az indákat, én meg csodálkozva kapom el őket. – Jó érzés néha látni, hogy féltékeny vagy – jegyzi meg viccesen. Mosolya napfényként ragyog a sötét erdőben. Próbálom nem viszonozni a mosolyát.  Ki mondta, hogy féltékeny vagyok?  Senki, de észrevettem – feleli. – Tudod, régóta figyelem az embereket.  Miért akartad, hogy megtartsam a kis dobozban lévő nyilat? – kérdezem. – Nagyon szép, de nem vagyok benne biztos, hogy...  A szüleimen kívül senki se tudja, hogy műtárgytulajdonos vagyok – magyarázza Ky. – Amikor Em megbízott, hogy adjam vissza neked a púdertartót,

láttam, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Szerettem volna, ha te is megismered az én műtárgyamat. Hirtelen nagyon magányos fiúnak tűnik. Talán büszkeségből nem mond ki még egy mondatot, amelyet így, kimondatlanul is könnyű kitalálnom. Szerettem volna találkozni veled. Világos, hogy nem a nyilat rejtő aranydoboz vagy Ky történetének epizódjai a fontosak. Ky azt szeretné, ha végre valaki foglalkozna vele. Szeretné, hogy én legyek az a valaki. A legszívesebben hozzáérnék. De úgy érzem, hogy nem csalhatom meg Xandert azután, amit értem tett. Tegnap este nemcsak rajtam, hanem Ky-on is segített. De mégis van valami, ami csak az enyém, és amihez Xandernek semmi köze. A versek. A verssorokat szépen, egyenként továbbra is megoszthatom Ky-jal. Csak néhány sort szeretnék elmondani neki, de amikor elkezdem, nem tudom abbahagyni, így elmondom az egész verset. Különben is, ezek a sorok összetartoznak. Úgy alkották meg őket, hogy összetartozzanak, együtt jelentsenek valamit.  Elég felkavaró ez a költemény – mondja Ky.  Tudom.  Nem tudom, miért, de én mégis megnyugszom tőle – csodálkozik. Síri csendben, lelkünkben a versbéli nehéz gondolatokat cipelve átverekedjük magunkat egy újabb bozóton. Végre megfogalmazódik bennem a válasz:  Szerintem azért hat rád nyugtatóan, mert érzed, hogy nem te vagy az egyetlen, akit felkavar.  Légy szíves, mondd el még egyszer! – kéri Ky kedves, de rekedtes hangon. Mintha még levegőt se kapna néhány másodpercig. A hátralévő időben, amíg a katonatiszt sípja meg nem szólal, a Hegyen felfelé haladva mondogatjuk egymásnak a verset, mintha egy dalt dúdolnánk. Egy dalt, amelyet csak mi ketten ismerünk a világon. Mielőtt elhagynánk az erdőt, Ky még megtanítja leírni a nevemet a porba. Lekuporodunk egy kidőlt fa mellé. A biztonság kedvéért van nálunk egy piros rongydarab arra az esetre, ha valaki véletlenül rajtakapna, hogy nem a feladatra koncentrálunk. Az s betű nem megy könnyen, de aztán amikor végre sikerül leírnom, nem győzök gyönyörködni kecses alakjában. Mintha egy szélben táncoló liliom lenne. Az i betűt már sokkal könnyebben megtanulom, csak egy pontot kell biggyesztenem egy egyenes vonal fölé. Az a-t pedig már a múltkor is tudtam. Szép lassan, kötött írással leírom az összes, nevemet alkotó betűt. Ky végig irányítja a mozdulataimat. Nem érünk egymáshoz, de miközben a porba

kanyarintom a Cassia nevet, végig érzem a kezéből és a testéből áradó meleget.  Jé, a nevem! – kiáltok fel örömömben. Hátrább lépek, és távolabbról szemlélem az alkotásom. Elég rozoga, ákombákom betűk, Ky sokkal biztosabb kézzel ír. Ha valaki netalántán erre tévedne, lehet, hogy fel sem ismerné őket. De az a lényeg, hogy én el tudom őket olvasni. – Mi lesz a következő feladat? – kérdezem Ky-t.  Megtanuljuk leírni az ábécét. Rögtön az a betűvel kezdjük, majd holnap a b következik. Ha már az összes betűt ismered, magad is írhatsz verseket.  És ki olvassa őket? – kérdezem nevetve.  Például én – feleli Ky kacagva, és egy újabb összehajtott szalvétát ad a kezembe. A zsíros ujjlenyomatok és ételnyomok között megbúvó betűk Ky titkait rejtik. Bedugom a zsebembe. Közben elképzelem, ahogy Ky a munkától kivörösödött, érdes ujjaival papírra veti életének újabb epizódját. Eszembe jut, hogy mekkora kockázatot vállal minden egyes alkalommal, amikor elcsen egy papírszalvétát a menzáról. Évekig nagyon óvatosan élt, de most kész a kockázatvállalásra, mert találkozott valakivel, aki kíváncsi rá, akinek szívesen beszél magáról.  Köszönöm szépen, hogy megtanítasz írni – mondom.  Én tartozom köszönettel neked, amiért megmentetted a műtárgyamat. Na meg persze a versért is – válaszolja ragyogó tekintettel. Érzem, hogy az a titokzatos szempár most miattam ragyog. Sok mondanivalónk van egymás számára, de nem sietjük el a dolgot, hiszen beszélni is csak most tanulunk. Szépen, egymás mellett kisétálunk az erdőből. Nem fogjuk meg egymás kezét. Még nem.

HUSZADIK FEJEZET Suli után Emmel sétálok hazafelé a légi vonat megállójától. Amikor a többiek már kellőképp lemaradtak, Em egyszer csak megfogja a karomat.  Annyira sajnálom – suttogja csendesen.  Em! Ne izgasd többet magad emiatt! Nem haragszom – próbálom megnyugtatni mélyen a szemébe nézve, de látom, hogy Em még mindig szomorú a történtek miatt. Már sokszor előfordult, hogy a másik énemet vélem felfedezni Emben. Most viszont eszembe se jut ilyesmi. Annyi minden változott az utóbbi időben. Ettől függetlenül Em még mindig a legjobb barátnőm. Ezen a tényen az sem változtat, hogy most kezdünk kicsit eltávolodni egymástól. Szinte együtt nőttünk fel, közösek a gyökereink, aminek nagyon örülök.  Nem kell állandóan bocsánatot kérned – mondom neki. – Boldog vagyok, hogy kölcsönadtam a púdertartómat, így legalább mindkettőnknek örömet szerzett, még mielőtt a hivatalnokok begyűjtötték.  Még mindig nem fogtam fel az egészet – mondja Em. – Annyi műtárgy van már a múzeumban, mi értelme volt begyűjteni ezeket is? Korábban soha nem hallottam, hogy Em bármilyen rendszerellenes, lázadó kijelentést tett volna, ezért jót vigyorgok magamban. Lehet, hogy mégse vagyunk annyira különbözőek.  Mi a ma esti program? – terelem másra a szót. Em is szemmel láthatóan örül a témaváltásnak.  Beszéltem Xanderrel, ő a játékterembe szeretne menni. Te mit szólsz hozzá? Hogy őszinte legyek, én a legszívesebben visszamennék az alacsonyabbik hegy tetejére. Nincs nagy kedvem a zsúfolt, fülledt játékteremben nyomorogni, amikor a tiszta, csillagos égbolt alatt is üldögélhetnénk és beszélgethetnénk. De felőlem mehetünk a játékterembe is. Legalább így a többieknek se tűnik majd fel, hogy nincs minden a legnagyobb rendben az életemben. Ky soraiból pedig mindenhol erőt meríthetek. Ha szerencsém lesz, talán még láthatom is. Remélem, hogy csatlakozik hozzánk. Em ébreszt fel az álmodozásból:  Nézd csak, ki van ott! Anyukád vár rád. Emnek igaza van. Anyukám tényleg a házunk előtti lépcsőn ül és minket figyel. Azonnal integet, és elindul felénk. Mi is szapora léptekkel rohanunk felé.  Hazajött! – kiáltom. Most döbbenek csak rá, hogy legbelül kicsit tartottam tőle, hogy soha nem tér haza.  Miért, hol volt? – kíváncsiskodik Em. Úgy gondolom, hogy anyu távolléte családunk belső ügye, nem kellene idegeneknek mesélnem róla. Nem létezik erre

vonatkozó törvény, de az emberek mégse árulnak el magánjellegű információkat ismerőseiknek.  Hamarabb hazajött a munkahelyéről – próbálom tisztázni a helyzetet. Ráadásul még igazam is van. Em elköszön és hazamegy. A házuk előtti juharfa nincs valami jó állapotban, mindössze tíz, hervatag zöld levél árválkodik rajta ahhoz képest, hogy nyár közepe van. A mi házunk előtt álló fa bezzeg majd kicsattan az egészségtől. A kertünkben lévő virágok is ragyogó színekben pompáznak. Végre találkozhatom anyukámmal. Az általános iskolás éveket juttatja eszembe ez a találkozás, amikor anyu munkaideje mindig a tanítás előtt ért véget. Anyu és Bram gyakran vártak az utca végén. A légi vonat megállójáig soha nem jutottak el, mert Bram még nagyon kicsi volt, és mindent meg akart nézni útközben, minden kavicsnál meg kellett vele állni. Apukám gyakran mondogatta, hogy Bramből kiváló osztályozó munkatárs válhat, mivel megkülönböztetett figyelmet szentel a részleteknek. Ahogy Bram felcseperedett, úgy tűnt, hogy a tejfogaival együtt ezt a képességét is elvesztette. Anyukám a járda közepén átölel.  Ó, Cassia! – szólal meg. Arca kicsit sápadtnak és fáradtnak tűnik. – Annyira sajnálom, hogy nem voltam itthon, amikor az első hivatalos randevúdra mentél.  Valami másról is lemaradtál tegnap este – mondom, a vállára hajtva a fejem. Anyu magasabb nálam, és nem hiszem, hogy valaha is utolérem növésben. Törékeny, alacsony alkatomat apai ágról örököltem. Nagyon hasonlítok nagyapára. Anyu ruhájából kellemes virág– és mosóporillat árad. Jó mélyen belélegzem. Annyira örülök, hogy hazajött.  Hallottam, mi történt – feleli. Anyu soha nem mond semmi rosszat a kormányról. Talán csak akkor lázadt fel, amikor a hivatalnokok megmotozták apát. Nem is várom anyutól, hogy felháborodjon a műtárgyakat elkobzó hivatalnokok magatartásán. Ha ezt tenné, akkor a saját férje ellen beszélne. Elvégre apu is hivatalnok. Szerencsére mégse ő vette el tőlünk féltve őrzött kincseinket. Jóllehet, más házaknál az övé volt ez a hálátlan szerep. Mikor tegnap este apa hazajött, megölelt minket, majd szó nélkül elvonult a szobájába. Talán nem bírta nézni az arcunkra kiülő szomorúságot, és gyötörte a lelkiismeret-furdalás, hogy ő is hasonló fájdalmat okozott másoknak.  Végtelenül sajnálom, Cassia – mondja anyu a hazafelé vezető úton. – Tudom, hogy milyen fontos volt számodra az a púdertartó.  Én inkább Bramet sajnálom.  Tudom, neki is majd' megszakadhatott a szíve. A házba belépve hallom, hogy csengetnek. Megérkezett a vacsoránk. A konyhában látom, hogy csak két adagot szállítottak.

 Apu és Bram nem kap vacsorát? – kérdezem.  Apu korábbi időpontra kérte a vacsorájukat, hogy el tudjanak menni Brammel sétálni még az esti rekreációs órák előtt.  Tényleg? – kérdezem meglepetten. Nagyon ritka, hogy valaki ilyesmit kér.  Igen. Apu úgy gondolja, hogy Bramet biztosan nagyon megviselték az utóbbi hetek eseményei. Örülök neki, hogy a táplálékelosztással foglalkozó hivatalnokok teljesítették apa kívánságát. A mai beszélgetés biztos jót tesz majd Bramnek.  Te miért nem mentél velük? – kérdezem anyutól.  Veled akartam találkozni – mosolyog rám, majd körbenéz a konyhában. – Már olyan régen nem vacsoráztunk együtt. És persze arra is kíváncsi vagyok, hogy mi történt a randevún. Egymással szemben ülünk, és most tűnik csak fel igazán, hogy anyu arca mennyire elgyötört.  Előbb mesélj te az utadról! – vágok közbe. – Mit láttál?  Még nagyon frissek az élményeim – mondja halkan, szinte az orra alatt. Aztán kihúzza magát, és erőteljesebb hangon folytatja: – Látogatást tettünk egy másik arborétumban, és megnéztünk néhány növényt, azután vidékre utaztunk. Elég hosszú volt.  De most már minden megy tovább a régi kerékvágásban. Igaz?  Többé-kevésbé. Még le kell adnom egy hivatalos jelentést az arborétumot felügyelő hivatalnokoknak.  Miről kell, hogy szóljon ez a jelentés? – kíváncsiskodom.  Nem árulhatom el, a titoktartás kötelez – sajnálkozik anyu. Mindketten elhallgatunk. Most valahogy cseppet sem érzem kínosnak a némaságot. Sőt, inkább nyugtatólag hat rám a köztünk lévő meghittség és csönd. Anyu gondolatai valahol messze járnak, talán épp az arborétumban. Lehet, hogy már a jelentésen töri a fejét. Nem zavar. Elengedem magam, és hagyom, hogy az én gondolataim is messze kalandozzanak. Természetesen Ky-ról álmodozom.  Xanderről ábrándozol? – mosolyog rám anyu sokatmondóan. – Annak idején nekem is mindig apád járt a fejemben. Visszamosolygok. Nincs értelme megmondanom, hogy egy rossz fiúra gondolok. Bár Ky semmiképp se nevezhető rossz fiúnak. Lehet, hogy megtűrt státuszban van, de nincs benne semmi rossz. Egyedül csak a kormányunkról és a Társadalom osztályozási elveiről mondható el, hogy velejéig rossz. A Párosítási Rendszerr ő l nem is beszélve. Viszont ha a rendszer rossz, hamis és semmi köze a valósághoz, akkor mi a helyzet a szüleim közötti szerelemmel? Ha a rendszert szolgáló hivatalnokok rendelték őket egymáshoz, akkor szerethetik-e egymást tiszta szívből, őszinte szerelemmel? Nem megy ki a fejemből ez a kérdés. Szeretném, ha igen lenne a

válasz. Szeretném, ha a szerelmük igaz lenne. Szeretném, ha a köztük lévő érzelmek tiszták és igazak lennének, és nem függnének semmilyen politikai, társadalmi rendszertől.  Készülődnöm kell, mert hamarosan indulunk a játékterembe – mondom anyunak. Látom, hogy nagyot ásít. – Menj, pihend ki magad! Holnap majd beszélünk.  Lehet, hogy tényleg lepihenek egy kicsit – feleli. Mindketten felállunk. Bedobom az üres műanyag dobozt a szemetesbe, ő pedig a sterilizálóba viszi a vizespalackomat. – Mielőtt elindulsz, gyere be elköszönni a szobámba!  Rendben. Mindketten elvonulunk. Van még néhány percem indulásig. Mi lenne, ha Ky történetét olvasgatnám? Jó ötlet. Elő is húzom a zsebemből az összegyűrt szalvétát. Szeretnék még többet megtudni Ky-ról, még a ma esti találkozás előtt. Úgy érzem, hogy mindketten a Hegyen, az erdő közepén mutatjuk meg az igazi énünket, ott érezzük magunkat igazán felszabadultnak. Szombat esténként, ha a többiek is velünk vannak, minden sokkal nehezebb. Az emberek világa nagyon bonyolult, teli van csapdákkal. Itt még kőhalmok se segítik a tájékozódást. Kivéve persze, ha mi magunk építjük fel saját kőhalmainkat, és hozunk létre titkos jeleket. Az ágyamon ülve olvasok. Egyszer csak a ruhásszekrényre téved a tekintetem, oda, ahol a púdertartó helye volt. Most fáj csak igazán a veszteség. Tovább olvasom Ky történetét. Közben potyognak a könnyeim, és rádöbbenek, hogy nem is tudom, mi az a veszteség. Ky egy falut rajzolt a szalvéta közepére, kis házakkal, parányi emberekkel. Az emberek hason vagy hanyatt fekszenek. A Ky-t két különböző életszakaszban ábrázoló figurák kivételével senki sem áll egyenesen. A fiatalabb Ky-nak már nem üres a keze. Az egyik kezében parányi testre emlékeztető betűket tart, melyek alig férnek el a tenyerén. Ha az ember összeolvassa őket, az anya szót kapja. A másik kezében lévő betűkből az apa szó jön ki. A fiatal Ky vállát ez a két szó húzza lefelé. Tekintetét még mindig az ég felé fordítja. Esőfelhők helyett ezúttal valami baljós, halált hozó porfelhő lebeg a falu felett. Talán puskapor, mint ahogy azt egy filmben láttam. Az idősebbik Ky hátat fordít a falunak és a fiatal Ky-nak. Tenyerét jó erősen ökölbe szorítja. Mögötte hivatalnokok hada figyeli minden egyes mozdulatát. Halvány mosolyra görbülnek ajkai, de ezt a mosolyt senki sem veszi észre. Egyszerű, hétköznapi ruhát visel. Látszik, hogy gondosan kivasalta, mielőtt felvette. mikor először eredt el az eső szép kövér cseppekben finom zsályaillatúvá vált a levegő a fennsíkon lestem a lehulló cseppeket vártam a csodát

hirtelen elsötétültek a kék fellegek és a várva várt csoda az egekben rekedt A játékteremben alig vannak hivatalnokok, pedig az egész épület tele van fiatalokkal. Azért felfedezek három hivatalnokot, akik a legnagyobb asztalon történő eseményeket figyelik. Fehér egyenruhát viselnek, és a szokásosnál feszültebbnek tűnnek. Ez elég különös. Szombat esténként általában tizenkettő vagy még több alacsonyabb rangú hivatalnok teljesít szolgálatot a játékteremben. Fő feladatuk a rend felügyelete és a játékszabályok betartatása. Furcsa, hogy ma csak ilyen kevesen vannak. Szerintem valami nem működik úgy az állami gépezetben, ahogy kellene. Végre valami jó is történik, legalábbis az én szempontomból. Itt van Ky is! Miközben Xander vezetésével átverekedjük magunkat a tömegen, mélyen Ky szemébe nézek. Remélem, a tekintetemből rájön, hogy mekkora hatással volt rám élete történetének újabb fejezete. Mögém lép. A legszívesebben hátranyúlnék és megfognám a kezét, de túl sokan vannak körülöttünk. Mindössze annyit tehetek, hogy vigyázok rá, nehogy bajba kerüljön. Őrzöm magamban a gondolatokat, melyeket az első adandó alkalommal szeretnék megosztani vele. Igyekszem minél jobban eszembe vésni a szavait és rajzait. Persze a legjobban annak örülnék, ha a papírra vetett dolgok soha nem történtek volna meg vele. Szemtanúja volt a szülei halálának. Hirtelen csapott le rájuk a halál, mint derült égből a villám. Ky akárhányszor esőfellegeket lát, a szülei halálára gondol. Xander megáll a terem közepén. A legnagyobb meglepetésemre egy olyan játékasztalra mutat, amelynél két ember játszik egymás ellen. Xander nem „párbajozós” típus. Inkább csoportos játékokban vesz részt, ahol jóval nagyobb a tét, de a felelősség megoszlik a játékosok között. A csoportos játékoknál sokkal jobban próbára tudja tenni képességeit, nagyobb számára a kihívás, több a variációs lehetőség. Na, és persze nem ő van a figyelem középpontjában.  Játszunk egyet? – kérdezi Xander. Megfordulok, hogy lássam, kit hív ki egy partira. Ky-t.  Rendben – vágja rá Ky rezzenéstelen arccal. Mélyen Xander szemébe néz, és várja a következő lépést.  Mit szeretnél játszani? Ügyességi vagy szerencsejátékot? – kérdezi Xander. Úgy tűnik, mintha valódi párbajra hívná Ky-t. Egyikőjük arcáról sem lehet leolvasni az érzelmeket.  Mindegy – feleli Ky.  Akkor mit szólnál egy szerencsejátékhoz? – Xander kérdése kicsit meglep. Tudom, hogy utálja a szerencsejátékokat. Sokkal jobban kedveli az ügyességet igénylőket. Em, Piper és én figyeljük, ahogy Xander és Ky leülnek az asztalhoz és

végighúzzák a személyazonosító kártyájukat az adatleolvasón. Xander kiteszi az asztalra és két ütéssel megigazítja a játékhoz szükséges kártyapaklit. A piros kártyák közepét fekete jelek díszítik.  Szeretnél kezdeni? – kérdezi Ky-t. Ky bólogat, és felkészül a húzásra.  Mit játszotok? – kérdezi valaki mellettem. Livy az. Biztos vagyok benne, hogy Ky miatt jött el ma este, annyira feltűnően gyönyörködik minden egyes mozdulatában. A keze nem a tiéd – gondolom magamban felháborodva. Közben rádöbbenek, hogy nem is az enyém. Nekem Xandert kellene néznem, neki kellene szurkolnom.  Fogolydilemmát játszanak – szólal meg mellettem Em.  Az meg mi? – érdeklődik Livy.  Hogy lehet nem ismerni a fogolydilemmát? – fordulok Livy felé csodálkozva. A fogolydilemma egyike a legegyszerűbb és legelterjedtebb játékoknak. Em próbálja halkan elmagyarázni Livynek a játékszabályokat, nehogy zavarja a játékosokat:  Egyszerre letesznek az asztalra egy-egy kártyát. Ha mindkét kártya páros, mind a ketten kapnak két-két pontot. Ha mindkét kártya páratlan, mind a ketten egy-egy pontot kapnak. Livy félbeszakítja Emet:  És mi történik, ha az egyik kártya páros, a másik meg páratlan?  Ha az egyik kártya páros, a másik meg páratlan, akkor a páratlan kártyát letevő játékos három pontot kap, a páros kártyát letevő játékos pedig nem kap pontot – magyarázza Em. Livy Ky arcára összpontosít. Kezdek féltékeny lenni. Nem hiszem, hogy Livy annyi mindent leolvasna Ky arcáról, mint én. De ha mégis, kétlem, hogy bármit is tudna a személyiségér ől, múltjáról. Vajon akkor is érdeklődne Ky iránt, ha tudná, hogy Ky megtűrt státuszban van? Belém nyilall még egy gondolat:  Vajon engem akkor is érdekelne-e Ky, ha nem lenne megtűrt státuszú? Amikor még nem hallottam róla, hogy melyik osztályhoz tartozik, nem is nagyon foglalkoztam vele. Persze azután kezdett fokozottan érdekelni, amikor megpillantottam a fényképét a képernyőn. Különben sem lenne szabad senki iránt érdeklődnünk mindaddig, amíg össze nem párosítanak vele. Görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy Livy akár még nálam is tisztábban láthatja Ky igazi értékeit. A napnál is világosabban látszik, hogy érdekli a fiú. Szó sincs összetett, mély és titokzatos érzelmekről, csupán egyszerű vonzalom az egész. De aztán mégis elbizonytalanodom. Soha nem lehet tudni. Lehet, hogy hozzám hasonlóan Livy is titkol valamit. Mindenkinek lehetnek titkai. Újra a

játékra figyelek, és közben alaposan szemügyre veszem Ky-t és Xandert. Arcuk szinte rezzenéstelen, egyikőjük sem pislog, áll meg vagy tesz szokatlan mozdulatot a parti közben. Az eredményt tekintve döntetlenül végződik a játék. A kör végén Ky-nak és Xandernek is ugyanannyi pontja van. Mindketten ugyanannyi játszmát nyertek és veszítettek.  Menjünk, sétáljunk egy kicsit – javasolja Xander a kezem után nyúlva. Szeretnék még egy pillantást vetni Ky-ra, mielőtt Xanderrel összefonódnak ujjaink, de nem sikerül. Nekem is játszanom kell életem játszmáját. Ky biztosan megérti. De vajon Xander is ilyen megértő? Ha tudna a Ky-hoz fűződő lelki kapcsolatomról meg a hegytetőn lezajlott beszélgetésekről, nem is tudom, hogy mit gondolna. Igyekszem elhessegetni magamtól a gyötrő gondolatot. Azt azért észreveszem, hogy Livy azonnal odapattan Ky mellé, és beszélgetni kezdenek. Xanderrel kimegyünk a folyosóra. Lehet, hogy most megcsókol? Mit mondjak neki, ha tényleg megcsókol és szerelmes szavakat suttog a fülembe?  Ky szándékosan veszíti el a játszmákat – szólal meg.  Micsoda?  Szándékosan nem akar nyerni.  De végül is döntetlent játszottatok, Ky nem veszített. – Nem értem, hogy Xander mire céloz.  Nem a ma esti játékra gondolok, mert ma szerencsejátékot játszottunk. Az ügyességi játékokat veszíti el szándékosan. Már jó ideje figyelem. Mindig nagyon megfontoltan lép, de biztos vagyok benne, hogy szándékosan nem akar nyerni. Xanderre nézek. Fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak. Xander vigyorogva tovább folytatja:  Egy ügyességi játékot könnyű elveszíteni, különösen, ha sokan játsszák. De például a sakkban is teheted szándékosan rossz helyre a bábukat úgy, hogy lépéseid a többiek számára természetesnek tűnjenek. De ma szerencsejátékot játszottunk, csak mi ketten. És Ky nem veszített. Megvan neki a magához való esze. Tudta jól, hogy figyeltem. – Xander itt kicsit elbizonytalanodik. – Csak azt nem tudom, hogy miért csinálja ezt.  Mit csinál miért? – szólok közbe.  Hogy miért akarja szándékosan elveszteni a játszmákat. Tudja jól, hogy a hivatalnokok szemmel tartanak minket. Tisztában van vele, hogy azonnal felfigyelnek a tehetséges játékosokra. Ha jól teljesítünk, nagyobb az esélyünk a jó munkahelyre való kinevezésre. Egyszerűen nem értem Ky viselkedését. Miért nem akarja csillogtatni tehetségét a hivatalnokok előtt? Mert Ky szerintem

különben nagyon okos.  Ugye erről nem beszélsz senkinek rajtam kívül? – kérdezem. Egyre jobban kezdek aggódni Ky-ért.  Természetesen nem – válaszolja Xander elgondolkozva. – Biztos megvan rá az oka. Tisztelem annyira Ky-t, hogy senkinek ne szóljak semmit. Xandernek teljesen igaza van. Ky nem véletlenül viselkedik úgy, ahogy viselkedik. Persze én könnyen beszélek, hiszen olvastam Ky életének történetét a szalvétákon. Itt elsősorban arra a részre gondolok, amelyet a paradicsomfoltos szalvétára írt. A paradicsomfoltok akár vérfoltok is lehetnének: vérfoltok a múltból.  Játsszunk még egyet! – hívja ki Ky Xandert egy újabb partira, miután visszatértünk a terembe. Úgy érzem, mintha Ky ránézett volna összefonódott ujjainkra, de nem vagyok benne biztos. Ky ügyesen palástolja az érzelmeit.  Rendben. Szerencse– vagy ügyességi játékot? – kérdezi Xander.  Ügyességit – hangzik a válasz. Arcáról azt olvasom le, mintha ezúttal nem akarna veszíteni, mintha most meg szeretné mutatni, hogy nyerni is tud. Em a fiúkra mutat.  Ugye milyen primitív játékokat tudnak játszani? – kérdezi. Ennek ellenére követjük őket egy másik játékasztalhoz. Livy is velünk tart. Ky és Xander közé ülök. Úgy érzem magam, mintha egy kis fémdarab lennék két nagy mágnes között, és egyszerre vonzanának ellenkező irányba. Mindketten készek voltak kockázatot vállalni értem: Xander megmentette a forgó nyilat, Ky pedig leírta a verset és megajándékozott élete történetével. Xander a Párom és egyben a legjobb barátom. Egyike a legértékesebb embereknek, akiket valaha ismertem. Nagyon jólesett, amikor megcsókolt. Erős vonzalmat érzek iránta, és ezer szállal kötődünk egymáshoz, rengeteg a közös élményünk, emlékünk. Ky nem a Párom, de lehetne az. Megtanított leírni a nevemet, megmutatta, hogy miként tudom örökre megőrizni a verseket és hogyan kell kőhalmot építeni, amely rozoga kinézete ellenére nem dől össze. Még soha nem csókoltam meg. Nem tudom, hogy lesz-e rá valaha lehetőségem, de szerintem Ky csókja mennyei lehet. Majdnem zavaró a jelenléte. Akárhányszor bábut helyez a szürkefekete táblára, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megfogjam, és a szívem fölé tegyem a kezét. Pont oda, ahol a legjobban fáj. Meggyógyítana-e Ky keze? Vagy teljesen összetörné a szívem? Mindenesetre legalább véget érne ez a szüntelen, kínzó vágyakozás. Xander merészen és intelligensen játszik, Ky inkább mélyről fakadó, jól megalapozott megérzéseire hagyatkozik. Mindketten nagyon erősek, méltó ellenfelei egymásnak.

Ky következik. Miközben némán gondolkodik, Xander minden rezzenését figyeli. Ky keze a tábla felett lebeg. Már látom, hogy hova kellene raknia a bábut ahhoz, hogy nyerjen. Biztos vagyok benne, hogy ő is látja. Részletesen kidolgozta magában a taktikát, az utolsó lépésig. Xanderre néz, majd ismét a táblára összpontosít. Mindketten átérzik a kihívás komolyságát, mintha eljött volna a végső leszámolás pillanata. Úgy tűnik, hogy a sakkjátszma csak ürügy. Ky végre megmozdul, és olyan lépést tesz, amely után Xander újra elkezdhet reménykedni. Ky ráadásul egy cseppet sem habozik, biztos mozdulattal helyezi a bábut a mezőre. Kényelmesen hátradől a székében, és a mennyezetet kezdi bámulni. Mintha halvány mosolyt látnék az ajkain, de lehet, hogy csak képzelődöm. Körülbelül annyi ideig volt látható a mosoly, mint egy azonnal elolvadó hópehely a vonatsíneken. Ky lépése semmiképp se nevezhető zseniálisnak; sokkal jobb mezőre léptem volna a helyében. Ennek ellenére nem mondanám azt sem, hogy telesen rossz helyre rakta a bábut. Úgy döntött, mint ahogy egy átlagos képességű játékos döntött volna. Felém fordítja a tekintetét, és hosszasan a szemembe néz. Olyan hosszasan, mint amilyen hosszasan az előző lépése előtt a sakkfigurát tartotta a kezében. Nézése nagyon beszédes, teli van gondolatokkal, melyeket nem mondhat ki hangosan. Ky ismeri ennek a játéknak minden csínját-bínját, még akkor is, ha most épp vesztett. Az összes játékot kiválóan ismeri, olyannyira, hogy akár szándékosan is képes veszíteni.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Másnap alig tudok az osztályozásra koncentrálni. Vasárnap mindig dolgoznunk kell, nincsenek szabadidős programok, így nem valószínű, hogy hétfőig találkozhatom Ky-jal. Pedig milyen jó lenne az életéről beszélgetni és ismét elmondani neki, hogy mennyire sajnálom a szüleit. Egyszer, még amikor Markhamékhez került, az egész családunk üdvözölte és részvétét fejezte ki Kynak. Most, hogy ismerem a történteket, egész más a helyzet. Korábban csak annyit hallottam, hogy meghaltak a szülei, de nem ismertem a részleteket. Azt sem tudtam, hogy Ky tehetetlenül nézte, amint a halál sötét esőfellegek képében megjelenik az égen, és aláhullik. Nagyon nehéz szívvel dobtam a szemétégetőbe a szalvétát, amely Ky életének erről a szakaszáról szólt. Az apukám munkahelyén lévő könyvekhez és a nagyapától kapott versekhez hasonlóan, Ky életének története is szép lassan hamuvá lett. Vagy mégsem? Legalább van két ember, akinek emlékezetében a történet tovább él. Norah villogó üzenete szakítja félbe a munkámat: Küldj jelentést a felügyelőállomásnak! Hátrafordulok, és tekintetemmel Norah-t keresem, de meglepődve látom, hogy Norah helyett a vizsgabizottságot alkotó hivatalnokok állnak mögöttem. Azonnal felpattanok a székről, annyira váratlanul ér a dolog. Visszajöttek. Minden mozdulatomat figyelik, ahogy végigsétálok a folyosón. Úgy érzem, hogy elismerő pillantásokat vetnek rám, így kezdek kicsit megkönnyebbülni.  Gratulálunk! – mondja az ősz hajú hivatalnok. – Nagyon jó eredményt értél el a vizsgán.  Köszönöm szépen – fogadom illendően az elismerő szavakat. Ezúttal azonban tényleg őszintén örülök.  A következő lépés az lesz, hogy valós élethelyzetben kell elvégezned egy osztályozási feladatot. Hamarosan érted jövünk és elkísérünk a vizsga helyszínére. Bólogatok. Hallottam már hírét az ilyen jellegű vizsgáknak. Valódi dolgokat kell osztályozni, például valódi adatokat, híreket, hús-vér embereket vagy iskolás gyerekek egy csoportját. Megnézik, hogy képes vagy-e a valóságban alkalmazni a tanultakat. Ha képes vagy, véglegesen kineveznek egy munkahelyre. Az egész nagyon gyorsan zajlik. Az utóbbi időben mintha felgyorsultak volna az események. Az állami szervek mintha gyorsabban intézkednének a szokásosnál. Olyan hamar begyűjtötték például a műtárgyakat. Vagy említhetném anyu sürgős hivatalos útját. De az is érdekes, hogy az év első

felében meglepően sok osztálytársam kapott munkahelyi kinevezést. A hivatalnokok kérdőn néznek rám.  Köszönöm szépen – felelem. Délután anyu üzenetet kap a munkahelyén: Tisztelt Hölgyem! Menjen haza, és kezdjen el azonnal csomagolni! Újabb üzleti útról van szó, lehet, hogy még az előzőnél is hosszabb. Apunak és Bramnek nem tetszik a dolog. Az igazat megvallva nekem se. Az ágyon ülve figyelem, ahogy anyu csomagol. Két csereruhát, egy pizsamát, fehérneműt és zoknikat pakol a bőröndbe. Kinyitja a tablettatartót, és ellenőrzi a tablettákat. A zöld tabletta hiányzik. Rám néz, de én elfordítom a fejem; úgy teszek, mintha nem venném észre. Lehet, hogy ezek a hivatalos utak keményebbek, mint amilyennek tűnnek. Számomra a zöld tabletta hiánya nem anyu gyengeségére utal, hanem sokkal inkább a lelkierejére. Olyan nehéz munkát végez, hogy néha be kell vennie a zöld tablettát. Ahhoz viszont óriási lelkierőre van szükség, hogy mindezt eltitkolja előttünk. Ezzel is minket próbál védeni.  Cassia! Molly! Itt vagytok? – lép be a szobába apukám. Jobbnak látom, ha indulok. Odamegyek anyuhoz, és átölelem. Jól a szemébe nézek, és rámosolygok. Szeretném, ha tudná, hogy mindent láttam az előbb. Ennek ellenére nincs miért szégyenkeznie. Tudom jól, hogy mennyire nehéz titkot tartani. Lehet, hogy az osztályozáshoz való érzékemet aputól és nagyapától örököltem, de ami az érzelmi dolgokat illeti, inkább anyura ütök. Hétfő reggel az erdőben sétálunk Ky-jal. Ismét piros rongyokat aggatunk a fákra. Jó lenne ott folytatni Ky-jal, ahol a múltkor abbahagytuk. Nem szívesen zavarom meg az erdő csendjét egy ilyen „külterületekről betelepült szörnyeteggel” az oldalamon, de tudom, hogy Ky mekkora szenvedésen ment keresztül, ezért úgy gondolom, nem érdemli meg, hogy tovább kínozzam.  Ky! Nagyon sajnálom, de eldobtam a szalvétákat – mondom. Nem szól semmit. Piros rongydarabot erősít egy tüskés csipkebokorhoz. Kicsit remeg a keze. Ismerem jól, hogy milyen az, amikor valaki egy pillanatra elveszti az önuralmát. Szeretném megvigasztalni. Gyengéden végigsimítom a hátát. Azt akarom, érezze, hogy mellette állok. Ahogy hozzáérek az ingéhez, hátrafordul és rám mereszti nagy, szomorú szemét. Riadtan hátrébb lépek. Mintha azt kérné, hogy ne mondjak semmi többet. Éppen elég, hogy annyi mindent tudok az életéről. Talán túl sok mindent.  Ki az a Sziszifusz? – próbálom elterelni a figyelmét. – Egyszer említetted a nevét. Tudod, amikor a katonatiszt bejelentette, hogy a Hegyen lesznek a foglalkozások.

 Egy legendabéli figura. – Ky feláll és járkálni kezd. Úgy tűnik, hogy ma képtelen egy helyben maradni. – Apukám nagyon gyakran mesélt róla. Szerintem ő maga is Sziszifuszra szeretett volna hasonlítani. Sziszifusz nagyon fortélyos és cseles ember volt. Állandóan átverte a Társadalmat és a hivatalnokokat. Ky korábban soha nem beszélt az apjáról. Olyan egyhangúan mondja mindezt, hogy nem derül ki, mit is gondol valójában a jó néhány éve halott emberről. Az egyik rajzon Ky mindenesetre az apja nevét tartja a tenyerében.  Azt beszélik, hogy Sziszifusz egyszer megkérdezte egy hivatalnoktól, hogyan működik a fegyvere. Miután megtudta a választ, Sziszifusz kikapta a kezéből a puskáját, és a hivatalnokra szegezte. Biztosan látszik rajtam a megrendülés, de úgy tűnik, hogy Ky egy cseppet sincs meglepve a reakciómon. Kedvesen tovább magyaráz:  Sziszifusz legendája nagyon régi történet. Akkoriban a hivatalnokok még fegyvert viseltek. Manapság már nem hordanak maguknál fegyvert. Ky nem mondja ki, de mindketten jól tudjuk: Nincs is szükségük többé fegyverekre. Az alacsonyabb státuszba sorolás lehetőségével épp eléggé rettegésben tartják az embereket. Ky sarkon fordul és elindul a fák közé. Utána eredek. Minden lépését, hátizmainak minden rezzenését figyelem. Szorosan mögötte haladok, utat tör nekem a bozótban. Hirtelen úgy érzem, hogy Ky eggyé válik az erdővel, az erdő illata Ky illata. Soha sem szagoltam még zsályát. Ky azt mondta, hogy előző életében a zsályaillat volt a kedvence. Remélem, hogy hozzám hasonlóan ennek az erdőnek az illatát is szereti.  Az akkori társadalom úgy gondolta, hogy különleges büntetést szab ki Sziszifuszra, amiért megpróbált túljárni a hivatalnok eszén. Ráadásul Sziszifusz még állampolgársággal sem rendelkezett. Egy igazi senki volt. Egy külső tartományokból származó, nemkívánatos egyén.  Végül mi lett vele? – kérdezem.  Megbízták egy feladattal. Egy hatalmas sziklát kellett felgörgetnie egy magas hegy tetejére.  Ez nem hangzik annyira szörnyűnek – mondom megkönnyebbülten. Ha Sziszifusz története jól végződik, lehet, hogy Ky élete is egyenesbe jön.  Pedig egyáltalán nem volt könnyű. Akárhányszor felért a csúcsra, a szikla az utolsó pillanatban mindig visszagurult, és kezdhette elölről az egészet. Soha nem sikerült felgörgetnie a sziklát a hegycsúcsra, hiába próbálkozott.  Aha – felelem. Most már értem, hogy miért jutott Ky eszébe Sziszifusz, amikor újra és újra fel kellett másznunk az alacsonyabb hegyre. Nap mint nap ugyanazt csináltuk: reggel felmásztunk, délután visszajöttünk. – De legalább mi feljutottunk a csúcsra – jegyzem meg.  Igen, de soha nem tölthettünk fenn túl sok időt – emlékeztet Ky.

 Sziszifusz is abból a tartományból származott, ahonnan te? – kérdezem. Egy pillanatra megállok, mintha a katonatiszt sípját hallanám. De kiderül, hogy csak egy élesebb hangú madár szólalt meg a lombok között.  Nem tudom, sokszor el sem hiszem, hogy Sziszifusz egyáltalán létezett – tűnődik Ky.  Akkor miért mondtad el a történetét? – kérdezem. Nem értem. Egy pillanatra becsapva érzem magam. Miért mesélt Ky erről az emberről, és miért kívánja, hogy átérezzem a helyzetét, amikor semmi bizonyíték nincs rá, hogy egyáltalán élt? Ky tágra nyitott szemmel néz rám. Szemének csillogása a mesebeli végtelen óceánt vagy a saját élete történetében is fontos szerepet játszó kék égboltot juttatja eszembe.  Még ha Sziszifusz nem is élt, nagyon sok ember végzett hozzá hasonló, reménytelennek tűnő feladatot. Így szerintem a történet mindenképp igaz. Miközben tovább haladunk, elgondolkozom Ky szavain. Újabb és újabb fákat jelölünk meg, és átküzdjük magunkat a kusza aljnövényzeten. Ismerős szag csapja meg az orromat itt, az erdő mélyén: a bomlás szaga. Rothadásnak azonban nem nevezném. Nagyon nemes, gazdag illat. A növények szép lassan újra eggyé válnak a földdel, a fák porrá lesznek. A Hegynek is lehetnek titkai. Ky arra tanított, hogy nincsenek teljesen jó vagy rossz helyek. Eddig mindig abszolút igazságokban gondolkodtam. Azt hittem, hogy a Társadalmunk tökéletes. Amikor azonban ránk törtek a hivatalnokok és begyűjtötték műtárgyainkat, velejéig gonosznak láttam a Társadalmat. Mostanra teljesen elbizonytalanodtam. Egyértelműen Ky zavart meg. Ugyanakkor ő az, aki egyúttal segít is tisztábban látni a dolgokat. Remélem, hogy én is hasonló hatással vagyok rá.  Miért veszted el szándékosan a játszmákat? – kérdezem egy tisztásra érve. Megmerevedik az arca:  Mert el kell, hogy veszítsem őket.  Mindig? Soha nem akarsz nyerni?  Mindig nyerni akarok – magyarázza. Tekintete újra izzik. Félreránt két nagyobb ágat, hogy utat csináljon nekem, de egy tapodtat se lépek előre, ott maradok mellette, szinte érzem a leheletét. A falevelek árnyéka és a napsugarak érdekes mintákat rajzolnak az arcára. Az ajkamat nézi. Nehezemre esik beszélni, de végül mégis valahogy sikerül kinyögnöm egy mondatot:  Xander tisztában van vele, hogy szándékosan nem akarsz nyerni.  Tudom – mondja nyugodtan, és halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában, pont úgy, ahogy tegnap este. – Egyéb kérdések?  Még egy lenne – mondom. – Milyen színű a szemed? – Szeretném tudni, hogy milyennek látja önmagát az igazi Ky.

 Kék, mindig is kék volt – feleli kissé meglepetten.  Nem úgy láttam.  Milyennek láttad? – kérdezi zavartan és szórakozottan. Már nem az ajkamat figyeli, hanem a szemembe néz.  Sokszínűnek – válaszolom. Először barnának, aztán zöldnek, utána meg szürkének. De a legtöbbször kéknek.  Most milyennek látod? – Tágabbra nyitja a szemét, és közelebb hajol. Hagyja, hogy jó hosszasan és mélyen belenézzek. Annyi mindent látok benne. Kavarognak benne a színek: kék, fekete stb. Tudom jól, hogy mi mindent látott ez a szempár, és azt is tudom, hogy most mit lát. Engem. Cassiát. Látja a bennem dúló érzelmeket, látja, hogy ki vagyok.  Nos? – néz rám kérdőn Ky.  Sokszínűnek – vágom rá végül. – Nagyon sokszínűnek. Néhány pillanatig némán állunk az erdő kellős közepén, egymás tekintetébe merülve, a hegymászásról egészen megfeledkezve. Először én mozdulok. Odébb lépek, átgázolok néhány lehullott levélen, és felmászom egy kidőlt fára. Ky is követi a példámat. Kezdek szerelmes lenni. Már szerelmes is vagyok. De nem Xanderbe. Biztosan tudom, hogy őt is szeretem, de csak bizonyos mértékig. Abban is biztos vagyok, hogy Ky-t másképp szeretem; valami egészen mást érzek iránta. Újabb piros rongydarabokat kötök a fára, és közben őszinte szívből kívánom, hogy bukjon meg a Társadalom, az összes rendszerével együtt, beleértve a Párosítási Rendszert, és hadd éljek Ky-jal örökké. De nem önző kissé ez a kívánságom? Ha a Társadalom megbukna, lehet, hogy néhányan jobban élnének, de nem mindenki. Ki vagyok én egyáltalán, hogy meg akarjak változtatni dolgokat? Egyre mohóbb vagyok és többet akarok. Ha esetleg tényleg megváltozna a Társadalom, hogy magyaráznám meg az eddig védőburokban élt lányoknak, hogy ezentúl maguknak kell Párt választaniuk és hogy a párválasztás mennyi veszéllyel jár? Mindennek én lennék az oka. A válasz egyszerű: jelentéktelen kis senki vagyok. Csupán egy vagyok a sok ember közül. Egész eddigi életem során szerencsés voltam.  Cassia! – szólal meg Ky. Félrehúz egy újabb ágat, lehajol, és elkezd írni az erdő talaját borító vastag porba. Egy pók riadtan menekül, amikor Ky odébb söpör néhány falevelet. – Nézd! – Egy újabb betűt kanyarint a porba: a K-t. Örülök, hogy kicsit eltereli a figyelmemet a nyomasztó gondolatokról. Lekuporodom mellé. Az új betű nagyon nehéznek tűnik, többször neki kell veselkednem. Hiába gyakoroltam sokat a többi betűt, az ujjaim azért még nem szoktak hozzá kellőképpen az íráshoz; a képernyő tapogatása sokkal könnyebben megy. Végül mégis sikerül. Kérdőn nézek Ky-ra, aki elismerően vigyorog.  Szóval a K betűt tanítottad – mondom mosolyogva. – Furcsa. Azt hittem, hogy ábécé sorrendben haladunk.

 Aszerint kezdtük, de úgy gondolom, hogy a K betű nagyon fontos.  Akkor most melyik lesz a következő betű? – kérdezem ártatlan tekintettel, mintha mit sem sejtenék. – Csak nem az Y?  Akár azt is vehetjük – bólogat Ky csintalan mosollyal. Szinte zeng az erdő a katonatiszt sípszavától. Most, hogy tényleg hallom, nem is tudom, hogyan keverhettem össze az előbb a madárfüttyel. Az egyiken érződik, hogy mesterséges, fémes hangú, a másik magas, tiszta és csodálatos. Sóhajtok egy nagyot, és a tenyeremmel szépen elsimítom a porba rajzolt betűket. Mindketten fogunk egy-egy szikladarabot, és elkezdünk kőhalmot építeni. Lépésről lépésre, szép lassan elkészül a kis torony. Amikor felrakom az utolsó követ a tetejére, Ky a kezemre teszi a kezét. Nem húzom ki alóla az enyémet. Nem szeretném, ha összedőlne a kőhalom. Egyrészt élvezem, ahogy Ky meleg, érdes keze az enyémhez simul, másrészt jólesik fogni a hűvös köveket. Hátra fordulok, közben ujjaink szép lassan egymásba fonódnak.  Nekem soha nem lehet Párom – mondja Ky. – Megtűrt státuszban vagyok. – Mélyen a szemembe néz, és várja a reakciót.  Örülj neki, hogy nem vagy száműzött – próbálok viccelődni. Hamar belátom, hogy jobb, ha nem teszem. Ky helyzete egyáltalán nem nevetséges.  Még az is lehetek – feleli kényszeredett humorral. Egész más, amikor az ember választhat, és amikor még a választás esélyét sem kapja meg. Egyszer csak belém nyilall a magány hátborzongató érzése. Milyen lehet örökre egyedül élni, és tudni, hogy nincs más választási lehetőséged? Most jövök csak rá, hogy a hivatalnokok által közölt statisztikák mit sem érnek. Tudom, hogy sok boldog ember él ebben az országban, és örülök a boldogságuknak. De itt van Ky. Száz ember közül ő az egyetlenegy, aki nem lehet boldog, nem élhet kiteljesedett életet. Valami még sincs rendben. Innentől kezdve nem érdekel sem a Hegy lábánál fel-le járkáló katonatiszt, sem a többi, fák között kószáló fiatal. Senki és semmi nem érdekel. Veszélyben vagyunk, nagyon nagy a baj.  Ha mégis lehetne Párod, milyennek képzeled el? – kérdezem kedvesen Kytól.  Pont olyannak, mint amilyen te vagy – feleli. – Te lennél a Párom. Még mindig nem csókol meg, csak egymásba kapaszkodunk, és érezzük, ahogy szinte egyszerre vesszük a levegőt. Ezek után tényleg nem fogom visszatartani magam. Még a szüleim, a családom kedvéért sem. Még Xander kedvéért sem.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Néhány nap múlva az iskolában ülök nyelv és közismeretekórán. A tanár arról beszél, hogy a számítógépen keresztül zajló kommunikációnál mennyire fontos az üzenetek tömörsége. Példaként egy üzenet jelenik meg az osztályteremben lévő kivetítőn, amely így hangzik: „Cassia Reyes. Hivatalos üzenet. Szabálysértés. Hamarosan érted jön egy hivatalnok.” Mindenki hátrafordul és rám néz. Síri csend lesz a teremben: senki nem pötyögtet tovább számítógépe billentyűzetén, meg se moccannak az ujjak. A tanár lába is a földbe gyökerezik, nem is tud tovább magyarázni. Nagyon régen nem volt rá példa, hogy valaki szabálysértést kövessen el. Ráadásul nagyon ritkán szokták nyilvánosságra hozni az ilyen eseteket. Felállok. Végül is számítottam rá. Nem lehet, hogy valaki sorozatos szabálysértést kövessen el büntetlenül. A laptopomat a tablettatartóval együtt becsúsztatom a táskámba. Nagyon fontos, hogy indulásra kész legyek, mire megérkezik a hivatalnok. Szinte biztos vagyok benne, hogy azt a hölgyet küldik ki hozzám, akivel a szabadidőközpont előtti parkban beszélgettem, és aki megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben van Xanderrel. Talán nem mondott igazat? Vagy igazat mondott, de én azóta mindent megtettem, hogy megcáfoljam a szavait? A tanár egy bólintással köszön el tőlem. Nagyra értékelem ezt az udvarias gesztust. A hosszú folyosón egy lélek sincs, a padló szinte ragyog, látszik, hogy nemrég mosták fel. Még el sem szaladhatnék, mert elesnék a síkos járólapokon. Nem várom meg, amíg értem jönnek. Végigsétálok a folyosón. Óvatosan lépkedek, nehogy megcsússzak és elessek, nehogy feltűnő legyen, hogy rohanok. A hivatalnok hölgy már vár rám az iskola udvarán. Sok ösvényen átvágok, míg a mellette lévő padhoz érek. Rendületlenül vár rám. Fel sem áll, hogy üdvözöljön. Nem ülök le azonnal. Ragyogó idő van, a hölgy fehér egyenruhája és a fémpad vakítóan veri vissza a napfényt. Azon gondolkozom, hogy vajon a történtek után más színben látjuk-e a világot.  Szervusz, Cassia! – köszön rám.  Jó napot kívánok!  A különböző minisztériumokban gyakran emlegetik a neved az utóbbi időben. – Int, hogy üljek le. – Szerinted miért? Sokféle oka lehet – gondolom magamban. Hol is kezdjem? Műtárgyakat

rejtegettem, lopott verseket olvasgattam, írni tanultam. Szerelmes lettem egy olyan fiúba, aki nem a Párom, ráadásul a Párom előtt titkolom a kapcsolatomat.  Fogalmam sincs – válaszolom. A hölgy nevetve folytatja:  Ó, Cassia! – A múltkor olyan őszintén elbeszélgettünk. Tudhattam volna, hogy ez az őszinteség nem tart örökké. – Ülj le szépen ide mellém! Engedelmeskedem. A fejünk felett tűz a nap, szinte alig tudom kinyitni a szemem, annyira vakít. A nő papírvékony bőrén cseppekben folyik az izzadság. A rossz fényviszonyok között nem látom valami élesen a vonásait, az egyenruháján lévő jelvény is kisebbnek és elmosódottabbnak tűnik, mint múltkor. Próbálok lehiggadni és nem pánikolni, nehogy véletlenül kikotyogjak valamit. Itt különösen a Ky-jal kapcsolatos dolgokra gondolok.  Ne szerénykedj! – mondja a hölgy. – Szerintem te is tudod, hogy milyen jól teljesítettél az előző vizsgádon. Hála istennek! Ezek szerint a vizsgán nyújtott teljesítményemmel kapcsolatban akar valamit mondani. De akkor miért szerepelt az üzenetben a „szabálysértés” szó?  Ebben az évben te érted el a legmagasabb pontszámot. Természetesen szinte az összes minisztérium szeretne a munkatársai között tudni. Például nekünk, a Párosításügyi Minisztériumban mindig nagy szükségünk van kiváló osztályozó munkatársakra – mondja mosolyogva. A beszélgetés közben ugyanúgy megkönnyebbülök, mint a szabadidőközpont melletti parkban. Megvigasztal, biztosít róla, hogy helyem van a Társadalomban. Nem is tudom, hogy miért utálom ezt a hölgyet annyira. Aztán néhány perc múlva eszembe jut. A nő sajnálkozó hangon folytatja mondandóját:  Természetesen elmondtam a vizsgabizottság tagjainak, hogy amennyiben nem változtatsz a magatartásodon, már ami a magánéletedet illeti, ellenezni fogjuk a minisztériumba való kinevezésedet. Arra is felhívtam a figyelmüket, hogy más, osztályozással kapcsolatos munkára sem leszel alkalmas, ha így folytatod. Miközben hozzám beszél, nem is néz a szemembe, hanem a park közepén lévő szökőkutat bámulja. Most veszem csak észre, hogy teljesen kiszáradt. A nő felém fordul. Majd kiugrik helyéről a szívem, olyan szaporán ver. Lüktető ujjaim hegyén érzem minden egyes dobbanását. Ez a nő sok mindent tud rólam. No, azért remélem, hogy nem mindent.  Cassia! – mondja kedvesen. – A tinikre jellemző, hogy forrófejűek és lázadók. Ez a felnőtté válási folyamat természetes része. Egyébként az adataidból kiderül, hogy rólad már korábban megjósolták, hogy hajlamos leszel a lázadásra. Hallani se akarom, hogy miről beszél.  Persze, Cassia, semmi ok az aggodalomra. Lehet, hogy most nagyon

szerelmes vagy Ky Markhambe, de hidd el, hogy huszonegy éves korodra szinte biztos, hogy elmúlik az egész.  Ky és én csak barátok vagyunk. Együtt szoktunk hegyet mászni.  Nem gondolod, hogy túl sokat vagytok együtt? – kérdezi a hölgy kissé szórakozottan. – Az egymáshoz rendelt fiatalok majdnem négyötöde megcsalja a Párját a Párosító Bankettet követő évben. Nincs ebben semmi különös. Ezt utálom a legjobban a hivatalnokokban: úgy tesznek, mintha mindenről tudnának, mintha pontosan ismernék minden gondolatomat, tervemet, álmomat. Pedig igazából egyáltalán nem ismernek. A képernyőn megjelenő adatokon kívül nem tudnak rólam semmit.  Általában ilyenkor nem szoktunk közbeavatkozni, megvárjuk, amíg maguktól elrendeződnek a dolgok. A te helyzeted azonban Ky megtűrt státusza miatt sokkal veszélyesebb. Ha egy olyan fiúval flörtölnél, aki teljes jogú tagja Társadalmunknak, az egész más lenne. De Ky sajnos nem ilyen fiú. Ha tovább folytatjátok a kapcsolatot, te magad is könnyen megtűrt státuszúvá válhatsz. Ky Markhamet pedig természetesen visszaküldenénk a Külső Tartományokba. – Szinte megfagy bennem a vér a rémülettől. A hölgy végignyalja kiszáradt ajkát, és tovább folytatja: – Érted, amit mondok?  Nem fordíthatok teljesen hátat Ky-nak. Ő a párom a hegymászószakkörben, ráadásul ugyanazon a környéken lakunk... A nő félbeszakít:  Természetesen továbbra is beszélhetsz vele. Vannak viszont határok, melyeket nem léphetsz át. Például nem csókolózhattok – közli mosolyogva. – Ugye nem szeretnéd, ha Xander tudna a dologról? Ugye nem szeretnéd elveszíteni őt emiatt? Látszik rajtam, hogy ideges vagyok. Tudom, hogy a hölgy igazat mond. Nem akarom elveszíteni Xandert.  Cassia! Nem bántad meg, hogy a Párosítási Eljárásban való részvétel mellett döntöttél? Nem szerettél volna inkább szingli maradni?  Nem ez a probléma.  Akkor mi?  Szerintem jó lenne, ha az emberek maguk választhatnák ki a Párjukat – mondom bátortalan hangon.  Hova vezetne ez, Cassia? – kérdezi a hölgy higgadtan. – A következő lépés talán az lenne, hogy az emberek maguk dönthetnének arról is, hogy hány gyereket akarnak, hol és hány éves korukig akarnak élni? Hallgatok, de nem azért, mert egyetértek a hölggyel. Nagyapára gondolok. Csöndben ne lépj!  Milyen szabálysértést követtem el? – érdeklődöm.  Tessék?

 Amikor az előbb kihívatott az óráról, az üzenetben az állt, hogy szabálysértést követtem el. A hivatalnok nő csak nevet. Könnyed, vidám kacajától kiráz a hideg.  Hibás üzenet volt. Egy újabb hiba. Úgy látszik, ha rólad van szó, sorozatosan hibát követnek el az állami szervek. – Kicsit közelebb hajol hozzám, és tovább folytatja: – Egyelőre semmilyen szabálysértést nem követtél el, Cassia. Egyelőre. A hölgy feláll, én meg csak a kiszáradt kutat bámulom. Szeretném, ha teli lenne vízzel és a magasba lövellné a vízsugarakat.  Csupán figyelmeztetni szerettünk volna, Cassia. Érted már?  Persze hogy értem – mondom a hivatalnoknak. Tudom, hogy van némi igazságalapja annak, amit elmondott. Valamilyen szinten persze hogy értem. Tudom, hogy neki az a feladata, hogy fenntartsa a biztonságot és a rendet a Társadalomban. Bizonyos mértékig tisztelem is ezért. A fennálló társadalmi rendet azonban mindennél jobban utálom. Könnyű leolvasni a hölgy arcáról az elégedettséget. Érzi, hogy felülkerekedett. Szerintem ő is látja rajtam, hogy nem szeretném veszélybe sodorni Ky-t. Amikor hazaérek, Bram vidáman szalad felém a folyosón:  Csomagod érkezett! – kiáltja lelkesen. – Biztos valami klassz dolog. Képzeld, a postás ujjlenyomatot vett tőlem, amikor átvettem. Bemegyünk a konyhába, ahol az asztalon egy kis csomag vár rám. A barna csomagolópapírt látva rögtön arra gondolok, hogy Ky mennyi mindent tudott volna írni ezekre az oldalakra. De többet nem csinálhat ilyesmit. Túl kockázatos lenne. Nagyon óvatosan nyitom ki a csomagot, nehogy megsérüljön a papír. Bram már majdnem meg ő rül, annyira türelmetlen.  Gyerünk már! Siess! – Végül is érthető az izgatottsága: nem minden nap kap valaki csomagot. Amikor végre kinyitom, mindketten nagyot sóhajtunk. Bram csalódottságában, én pedig nem is tudom megfogalmazni, hogy miért. Vágyódás? Nosztalgia? A csomagban a bankettemen viselt zöld ruha egy darabja található. A hagyományokhoz híven két, kristálytiszta üveglap közé préselték a kis selyemdarabot, és az egészet vékony ezüstkeretbe foglalták. Az üveg és a selyemdarab is vakítóan veri vissza a fényt. Az ajándék az elkobzott púdertartómban lévő tükörre emlékeztet. Felidézem magamban a Párosító Bankett éjszakáját, amelyen mindenki a paletta legkülönfélébb színeiben tündökölt: rózsaszín, vörös, arany, zöld, lila és kék báli ruhák lejtettek a táncparketten.

 Ez minden, amit kaptál? Csupán az estélyi ruhád egy darabját? – kérdezi Bram morogva.  Miért, mire számítottál? – Kicsit meglepődik a nyers hangú kérdésemen. – Azt hitted, hogy visszaküldik a műtárgyainkat? Vagy azt gondoltad, hogy az órád lesz benne? A műtárgyainkat soha többé nem kaphatjuk vissza. Se a púdertartót, se a karórát. És nagyapát se. Öcsém teljes megriadva, duzzogva kivonul a szobából.  Bram! – kiabálok utána. – Bram! Hallom, ahogy becsapja a szobája ajtaját. Felkapom a dobozt, amelyben a bekeretezett emlék érkezett. Most látom csak, hogy pont akkora, mint egy óradoboz. Tehát jogosan reménykedett az öcsém. Én meg jogtalanul gúnyoltam ki. A legszívesebben felkapnám a bekeretezett ruhadarabot, és kivinném a park közepére, a szökőkút mellé. Ott várnék a hivatalnok hölgyre. Ha meglátna, biztosan megkérdezné, hogy mit csinálok ott. Én pedig büszkén elmondanám neki is, és minden kíváncsiskodónak, hogy az állam csak szeleteket juttat nekünk az igazi életet jelentő tortából, és soha nem örülhetünk az egésznek. Nem szeretném, ha az életem csupán mintákból, szeletekből és töredékekből állna. Nem elégszem meg az ízzel, az egész fogást akarom. Az állami vezetés igyekszik a lehető legkevesebb szabadságot biztosítani az embereknek. Épp csak annyit, nehogy túlfeszítse a húrt, nehogy lázadás törjön ki. Olyanok vagyunk, mint az a kiskutya, akit egyszer a nagyszüleim vidéki birtokán láttam. Ha odadobnak neki egy apró csontot, azonnal elégedetten hentereg a ház előtt, rögtön mindent megbocsát a gazdájának. A kormány hosszú évek alatt építette ki a jelenlegi rendszert, tehát nem új keletű dologról van szó. Nem is értem, hogy miért lázadozom ellene állandóan, már rég meg kellett volna szoknom az egészet. Bár nagyon szégyellem magam, végül fogcsikorgatva én is elfogadom a csontot. Csak Ky-nak ne legyen bántódása. Ez az egy dolog lebeg a szemem előtt. Még mindig nem veszem be a zöld tablettát. Erősebbnek érzem magam a többieknél. De nem vagyok elég erős ahhoz, hogy Ky történetének utolsó részét olvasatlanul a lángok közé dobjam. Arról a papirosról van szó, melyet egyszer az erdőből hazafelé vezető úton nyomott a kezembe. Ez az utolsó, tényleg ez az utolsó! – mondogatom magamban. Most rajzolt először színes képet. Az alacsonyan járó nap tűzpiros korongját pont kettészeli a vonal, melynek mentén Ky félbehajtotta a szalvétát. Talán ezzel azt akarta kifejezni, hogy a nap mindkét fiú életében fontos szerepet játszik. A fiatalabbik Ky kiejtette kezéből az apa és az anya szót. Sőt, a képről is teljesen eltűntek ezek a szavak. Ky talán elfelejtette őket. Az is lehet, hogy nagyon

mélyen a szívébe véste szülei emlékét, ezért nincs már rá szüksége, hogy papírra vesse őket. A fiatalabbik Ky az idősebbik Ky felé nyúl. nem volt könnyű cipelnem a terhet ezért inkább ledobtam magamról egy új élet kedvéért egy új helyen mindenki tudja hogy ki voltam tisztán emlékszem mindenre éppúgy mint az emberek akik évek óta figyelnek Az idősebb Ky keze bilincsbe van verve a képen, és egy hivatalnok őrzi. A kezét tűzvörösre festette. Nem tudom, hogy miért. Lehet, hogy a sok munka tette vérvörössé. Vagy a szüleinek a vérét évek múltán se tudja lemosni róla, még akkor se, ha nem ő volt gyilkosuk? A hivatalnok keze is vörös. Ky csupán néhány határozott ecsetvonással ábrázolta a hivatalnokot, mégis könnyen felismerem az arcát. Ő az! Az én hivatalnok hölgyem ment Ky-ért is.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Másnap reggel olyan éles, metsző sikításra ébredek, hogy azonnal kipattanok az ágyból, és letépem a fülemről az álomleolvasó chipeket.  Bram! – kiáltok. Nincs a szobájában. Végigszaladok a folyosón, megnézem a szüleim szobáját is. Anyu tegnap érkezett haza, úgyhogy itthon kell lenniük. A szüleim szobája is üres. Minden jel arra utal, hogy csak úgy itt hagytak csapot-papot, és elrohantak valahová: lepedőjük és takarójuk gubancban hever a szőnyegen. A küszöbön megtorpanok. Régóta nem volt rá példa, hogy bevetetlenül hagyták volna az ágyukat. Annak ellenére, hogy nagyon meg vagyok rémülve, rácsodálkozom a meglehetősen intim látványra.  Cassia! – hallom anyu hangját.  Hol vagy? – kérdezem kétségbeesetten körbenézve. Anyu pizsamában rohan felém a folyosón. Hosszú, szőke haja folyamként hömpölyög a háta mögött. Szinte angyali, képzeletbeli lénynek tűnik, egészen addig, amíg a karjába nem vesz és nem érzem szívének szapora dobogását.  Mi történt? – kérdezi. – Minden rendben?  A sikítás... – nyögöm ki, és körbenézek, hogy vajon honnan jöhet. Most veszem csak észre, hogy a sikításhoz egy másik hang is társul: mintha fémet dörzsölnének fához.  Ez nem sikítás – mondja anyukám szomorúan. – A fűrészek hangját hallod. Épp most vágják ki a juharfákat. Az ajtóhoz sietek, Bram és apu már a bejárati ajtó küszöbén áll. Hozzánk hasonlóan más családok is pizsamában követik az eseményeket. Egy újabb intim pillanat. Ritkán fordul elő, hogy az ember egy szál pizsamában láthatja a szomszédait. Azért persze előfordult már ilyesmi. Például Patrick Markham a fa halála után fel-le sétált pizsamában az utcán. Xander apukája talált rá és vezette haza. A fűrész mélyen behatol a juharfánk törzsébe, gyorsan és élesen. Először azt hiszi az ember, hogy a sikító hangon kívül nem történik semmi. A halott fa még áll egy darabig, aztán egy nagy huppanással a földre zuhan.  Miért csinálják ezt? – kérdezem anyut. Anyu mintha nem is hallaná a kérdésemet. Apukám válaszol helyette:  Tudod, a juharfák egyre nagyobb problémát okoznak. Ősszel nehéz eltakarítani a lehullott leveleiket. Továbbá nem egyforma magasra nőnek. A miénk például óriási, Eméké pedig túl alacsony. Ráadásul sok fa beteg, ezért a hatóságok úgy döntöttek, hogy mindegyiket kivágják.

A mi fánkat figyelem. A levelei még mindig a nap felé fordulnak, igyekeznek tápanyaggá alakítani a napfényt, mintha még mindig élnének. Juharfa nélkül egész másképp néz ki az udvarunk. Minden kisebbnek tűnik. Emék házára is vetek egy pillantást. Az ő udvarukon nem sokat változtat, hogy eltűnt az a csenevész kis fa, amely soha nem akart túl nagyra nőni. Az egész nem volt vastagabb egy szál ropinál, a tetején néhány levéllel.  Emék nem veszítettek olyan sokat, mint mi – jegyzem meg.  Mindenki nagyon szomorú – mondja anyu haragtól feldúltan. Múlt éjjel nem tudtam aludni, ezért lekuporodtam a szobám fala mellé, és hallgattam, hogy miről beszélgetnek a szüleim a szomszédos szobában. Annyira halkan beszéltek, hogy szinte alig értettem valamit. Mindenesetre anyu elég fáradtnak és szomorúnak tűnt. Végül abbahagytam a hallgatózást, és visszabújtam az ágyamba. Anyukám mérgesnek látszik, ahogy a ház előtt, keresztbe tett karral szemléli az eseményeket. Miután kivágták a fánkat, a munkások fűrészeikkel együtt máris továbbmentek a szomszédba. Maga a fakivágás könnyű művelet. A gyökereket annál nehezebb lesz majd kitépni. Apukám magához szorítja anyukámat. Ő nem szereti annyira a fákat, mint anyu, de ő is nagyon sajnál minden elpusztított élőlényt, ezért teljes mértékben megérti anyu érzéseit. Anyukám nagyon szereti a növényeket; aput inkább a dolgok története érdekli. Ennek ellenére nagyon szeretik egymást. Én pedig nagyon szeretem mindkettőjüket. Ha szabálysértést követek el, nemcsak Ky-t és Xandert bántom meg, hanem mindenkit, akit szeretek.  A juharfánk kivágása figyelmeztető jel – szólal meg anyu.  Nem csináltam semmi rosszat – kiáltja Bram. – Hetek óta nem késtem az iskolából.  Nem biztos, hogy a figyelmeztetés neked szól – feleli anyu. – Lehet, hogy valaki másnak. Apu átkarolja anyu vállát:  Molly, hidd el, én nem... Nem tudom, hogy miért, de magától kinyílik a szám. Tudniuk kell, hogy mindenért én vagyok a felelős. De mielőtt elkezdeném a mondandómat, anyu közbeszól.  Nekem szól a figyelmeztetés – mondja. Sarkon fordul és bemegy a házba. Látom, ahogy megtörli könnyes szemét. Közben lelkembe hasít a bűntudat, éppúgy, ahogy az előbb a fűrész beléhasított a fa élő húsába. Meg vagyok róla győződve, hogy a figyelmeztetés nem anyukámnak szól. Ha a hivatalnokok tényleg látják az álmaimat, nagyon örülhetnek annak, amit tegnap láthattak. Tegnap Ky történetének utolsó epizódját is bedobtam a

szemétégetőbe, majd szüntelenül azon gondolkoztam, hogy mit is jelentett az utolsó kép: amikor a hivatalnokok Ky-ért jöttek, a nap korongja vérvörösen izzott a láthatáron. Álmomban végig a Ky-t körülvevő, fehér egyenruhás hivatalnokok és a vörös égbolton izzó napkorong járt a fejemben. Nem tudom, hogy felkelő vagy lemenő nap volt-e. Álmomban nem tudtam, merre van kelet és nyugat. Ky semmi jelét nem mutatta a félelemnek. Kezei nem remegtek, a tekintete is nyugalmat árasztott. Persze tudtam, hogy nagyon fél. A vörös napsugaraktól úgy látszott, mintha vérben úszott volna az arca. Nem szeretnék a valóságban szemtanúja lenni ennek a jelenetnek. De azért végtelenül kíváncsi vagyok. Hogy menekült meg? Mi történt? Két dolog feszíti a lelkem: egyrészt biztonságra vágyom, másrészt szeretnék mindent tudni. Nem tudom, hogy melyik vágy az erősebb. Anyuval a vonaton ülünk, és az arborétum felé tartunk. Szinte meg se szólal, csak ül velem szemben, és néha rám mosolyog. Mélyen a gondolataiba merül. Amikor a hivatalos útról kérdezem, óvatos, megfontolt válaszokat ad, így nem is faggatom tovább. Ky ugyanazon a légi vonaton utazik, mint mi. Leszállás után kettesben a Hegy felé vesszük az irányt. Megpróbálok kedvesen, de visszafogottan viselkedni vele, úgy, ahogy azt régen tettem. Közben persze éget a vágy, hogy újra megérinthessem a kezét, a szemébe nézhessek, és az életéről kérdezhessem. Izgat a történet folytatása. Alig néhány másodperce sétálunk az erdőben, és máris úgy érzem, hogy nem bírom tovább, fel kell tennem a kérdést. Belékarolok, és elindulunk a múltkor megjelölt helyre. Amikor megérintem, rám mosolyog, és a mosolya jóleső melegséggel tölt el. Nehéz elengednem a kezét ilyenkor. Hogy tehetek ilyet? Tudom jól, hogy Ky biztonsága sokkal fontosabb a szerelmünknél, mégsem tudok az eszemre hallgatni.  Ky, tegnap megkeresett egy hivatalnok. Tud a kapcsolatunkról, a minisztériumban is beszélnek róla. Ky csak bólogat:  Persze hogy tudnak mindent.  Talán téged is megkerestek? – kérdezem.  Meg. Ahhoz képest, hogy Ky egész életében menekült a hivatalnokok elől, most meglepően nyugodtnak tűnik. Soha nem éreztem még, hogy ilyen mély nyugalom sugárzott volna sokatmondó tekintetéből.  Nem is vagy ideges? – kérdezem. Ky válasz helyett az ingzsebébe nyúl, kihúz egy papirost, és átadja nekem. Ez a papír sokkal fehérebb és simább, mint a barna szalvéták és csomagolópapírok,

amelyeket korábban használt. Nem is a saját írása van rajta. Nyomtatott írásnak tűnik, de van benne valami nagyon különös.  Ez meg mi? – kérdezem.  Egy kis születésnapi ajándék neked, utólag. Egy vers. Leesik az állam – egy vers? Tényleg? Ky igyekszik megnyugtatni:  Ne aggódj! A papírt hamarosan megsemmisítjük, nehogy bajba kerüljünk. Nem nehéz megjegyezni a sorokat. – Ky arca ragyog a boldogságtól. Most veszem csak észre, hogy Ky kicsit hasonlít Xanderre, legalábbis nyílt, vidám tekintete biztosan. Eszembe jut a Párosító Bankett utáni nap, amikor egymás után villant fel az arcuk a számítógépem képernyőjén. Most viszont már csak Ky arcát látom. Csak Ky létezik számomra, senki más. Tehát egy vers.  Te írtad?  Nem. Ugyanaz az ember írta, aki azt a másikat. Tudod, a Csöndben ne lépj az éjszakába át című verset.  Az meg hogy lehet? – kérdezem hitetlenkedve. Az iskola adatbázisában nem találtam más verset Dylan Thomastól. Ky csak a fejét rázza, és kitérő választ ad:  Nem egész versről van szó, csupán egyetlen versszakról. – Nem hagyja, hogy megkérdezzem, honnét szerezte a verset, hanem tovább magyaráz. – Azért szerettem bele ebbe a versbe, mert egy születésnapot emleget benne a költő, és a megismerkedésünk napja jut róla eszembe. Szinte látom, ahogy a medence partján ülsz a szikrázó napsütésben. – Ky elég zavartnak és szomorúnak tűnik. – Nem tetszik? – kérdezi. Csak tartom a kezemben a fehér papirost, de a könnyeimtől semmit se látok.  Itt van! – adom oda Ky-nak a verset. – Felolvasnád? – Megfordulok, és elindulok az erdei ösvényen. Ky gyönyörű ajándéka akkora hatással van rám, hogy szinte elvakít, és alig tudok magamhoz térni. Lelkemben óriási harc dúl szerelmünk beteljesedésének lehetősége és lehetetlensége között. Alig bírom. Mögöttem Ky elkezdi olvasni a verset. Megállok, és hallgatom. Vízben születtem Madarak, a fák szárnyas lakói repítették nevemet A szántóföldek és fehér ménesek felett Egy esős őszi reggelen Fekete fellegek úsztak felettem Felkerekedtem és Örökre elhagytam szülőföldemet Újból elindulok. Nem törődöm sem a kőhalmokkal, sem a vörös rongydarabokkal. Nem hagyom, hogy hátráltassanak. Nem érdekel az sem, hogy

egy egész madárraj száll fel ijedtében, amint meghallják csörtető lépteimet. Fehér foltok a kék égen. Mintha a Városháza kupoláját látnám. Mintha angyalok szállnának fel.  A te nevedet repítik szerte a világban – szólal meg Ky mögöttem. Hátranézek. Ky a fák között áll a verssel a kezében. A madárraj csiripelése lassacskán elhalkul. Újra csend lesz úrrá a táj felett. Nem tudjuk, ki tegye meg az első lépést: Ky vagy én. Azon vesszük észre magunkat, hogy szorosan egymás mellett állunk. Ajkunk még nem ér össze, de már egyszerre vesszük a levegőt. Ky felém hajol, és mélyen a szemembe néz. Talpa alatt recsegnek az ágak. Mintha a verssorok ropogását hallanám. Behunyom a szemem. Egyszer csak érzem, ahogy forró ajkával megcsókolja az arcom. Eszembe jutnak a nyárfapihék. Olyan gyengéden simogattak azon a reggelen, a légi vonaton. Finoman, selymesen, tele ígéretekkel.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Ky három ajándékkal lep meg a születésnapomon. Egy verssel, egy csókkal és mennyei érzést keltő reménnyel. Bár az utóbbi időben egyre kilátástalanabbnak tűntek a dolgok, kezdem elhinni, hogy minden jóra fordulhat. Kinyitom a szemem, és ujjaimmal megérintem a csók helyét.  Én nem adtam neked semmilyen szülinapi ajándékot. Még azt sem tudom, hogy mikor van a születésnapod – mondom.  Ne aggódj emiatt – feleli.  Mit tegyek? – kérdezem tanácstalanul. – Hadd higgyem el, hogy minden igaz, ami közöttünk történt. És te is higgy benne! Szót fogadok neki. Ky csókja az egész napomat bearanyozza. Érzem, ahogy ég az arcomon, ahogy felforrósítja a véremet. Korábban is adtam és kaptam csókot, de Ky csókja más. Nagyon fontos mérföldkő az életemben, fontosabb, mint a Párosító Bankett napja, azaz a születésnapom. Úgy érzem, hogy Ky csókja és szavai valaminek a kezdetét jelzik. Már a közös jövőnkről álmodozom, de tudom, hogy ez az álmom soha nem teljesülhet be. Munka közben igyekszem a feladatra összpontosítani. Elképzelem, hogy minden kiválasztott szám egy titkos kód, egy titkos üzenet Ky-nak, mellyel tudtára adom, hogy féltve őrzöm a titkunkat. Nem árulok el senkinek semmit, a legfontosabb, hogy biztonságban legyünk. Minden, sikeresen megoldott feladat legalább egy kis időre eltereli a gondolataimat a kapcsolatunkról. Mivel ma éjszaka nem kell viselnem az adatleolvasó chipeket, arról álmodhatok, amiről akarok. Legnagyobb meglepetésemre nem a Hegyen történtek jelennek meg előttem, hanem arról álmodom, hogy Ky a házunk előtti lépcsőn ül, és figyeli, ahogy a szél rezegteti a juharfánk leveleit. Álmaimban Ky egy étterembe visz, ahol udvariasan kihúzza nekem a széket. Közben olyan közel hajol hozzám, hogy a köztünk lévő forróság még az asztalon égő gyertyák lángját is megremegteti. Elképzelem, ahogy Ky-ék kertjében zsenge rózsákat ültetünk, és megtanít a forgó nyíl használatára. Minden, Ky– jal kapcsolatos álmom olyan egyszerű és hétköznapi. Pont ezért tudom, hogy csak álmodom. Társadalmunkban az egyszerű, hétköznapi örömökről ugyanis legtöbbször csak álmodhatunk – bármennyire is szeretnénk, nem élvezhetjük őket.  De hogy gondolod ezt? – kérdezem másnap Ky-tól a Hegyen, az erdő mélyén, ahol már senki nincs a közelünkben. – Mégis, hogy gondolod, hogy működhet a kapcsolatunk? A hivatalnok hölgy azzal fenyegetett, hogy visszaküld

a Külső Tartományokba, ha tovább folytatjuk. Ky néhány pillanatig nem is válaszol. Úgy érzem, mintha ordítva tettem volna fel a kérdést, holott igyekeztem olyan halkan beszélni, amilyen halkan csak tudok. Amikor elhaladunk a kőhalom mellett, amelynél a múltkor megcsókolt, Ky rám néz. Esküszöm, újra érzem a csókját, de ezúttal nem az arcomon, hanem az ajkamon.  Hallottál már a fogolydilemmáról? – kérdezi.  Természetesen. – Vajon szándékosan ugrat? – Ezt játszottad Xanderrel. Mindannyian jól ismerjük a játékot.  Nem, nem a játékra gondolok. A Társadalom megváltoztatta a játékszabályokat. Akarom mondani, a szabályok mögötti filozófiát. Fogalmam sincs, hogy miről beszél.  Errő l még nem hallottam – válaszolom.  Ha két ember közösen elkövet egy bűncselekményt, elkapják, majd különkülön kihallgatják őket, szerinted mi történik? Még mindig teljesen meg vagyok zavarodva:  Nem tudom. Mi?  Dilemmába kerülnek. Beárulják-e egymást abban a reményben, hogy a hivatalnokok esetleg kíméletesebben bánnak majd velük? Kössenek-e vádalkut? Vagy inkább mindketten hallgassanak, és ne mondjanak el semmit a társukról? Ez utóbbi tűnik a legjobb megoldásnak, így legalább biztonságban vannak – magyarázza Ky. Megállunk néhány kidőlt fánál.  Biztonságban – mondom. Ky bólogat.  De ez általában soha nem így történik.  Miért?  Mert a foglyok majdnem mindig elárulják a bűntársukat. Azt hiszik, hogy ha vallanak, könnyebben szabadulhatnak. Azt hiszem, most már tudom, hogy mit akar kiszedni belőlem. Egyre könnyebben kitalálom a gondolatait. Talán azért, mert ismerem az élete történetét. Adok neki egy vörös rongydarabot. Megfogjuk egymás kezét, ujjaink szorosan összefonódnak. Mostantól nem fogjuk vissza magunkat.  A tökéletes forgatókönyv szerint nem árulják el egymást – folytatja Ky.  És szerinted a mi kapcsolatunk tökételes forgatókönyv szerint zajlik? – kérdezem.  Mi soha nem leszünk biztonságban – mondja Ky, és tenyerével végigsimítja az arcát. – Ezt már biztosan tudom. Ennek ellenére megbízom benned. Igyekszünk minél tovább, minél nagyobb biztonságban maradni. Ez azt jelenti, hogy Ky szavai puszta ígéretek, úgy, mint az első, gyengéd

csók, melyet az arcomra nyomott. Ajkaink nem találkoznak. Még nem. Ha találkoznának, szabálysértést követnénk el, ami a Társadalom ellen való bűn. Ráadásul Xandert is megcsalnám. Mindketten tisztában vagyunk a következményekkel. De meddig vezetjük még félre a hivatalnokokat? Mire várunk még? Ky szemének csillogásából látom, hogy ő is éppúgy vágyik arra a csókra, mint én. Életünkben más dolgok is helyet kapnak: Ky rengeteget dolgozik, én pedig a suli mellett osztályozni járok. Ha visszatekintek a közelmúlt eseményeire, rájövök, hogy csak a Ky-jal a Hegyen töltött percekre emlékszem igazán, minden más feledésbe merült. Kivéve persze egy feszült hangulatú estét, amikor moziban voltunk. Xander végig fogta a kezem, Ky pedig úgy tett, mintha semmit nem venne észre. A legszörnyűbb pillanat az volt, amikor a vetítés végén kigyulladtak a fények a teremben, és a már jól ismert hivatalnok hölgy tekintete rám tévedt. Látta, hogy Xander fogja a kezem. Alig észrevehetően rám mosolygott, majd eltűnt. Nem sokkal utána Xanderre néztem, és belém hasított a vágyakozás fájdalma. Olyan valós és mély fájdalom volt ez, hogy még a mai napig is érzem, ha arra az estére gondolok. Nem Xander után vágyódom, hanem sokkal inkább a kapcsolatunk kezdetét idézem fel magamban. Nem feszültek közöttünk titkok, nem volt semmi bonyodalom. De mégis. Annak ellenére, hogy nagyon aggódom Xanderért, és hibásnak érzem magam a kialakult helyzetért, a jelen kizárólag Ky– ról és rólam szól. Szeretnék még többet tudni róla, szeretnék még több betűt megtanulni. Néha Ky megkérdezi, hogy emlékszem-e bizonyos dolgokra.  Emlékszel Bram első, iskolában töltött napjára? – kíváncsiskodik, miközben az erdei ösvényen szedjük a lábunkat. Igyekszünk behozni az írással töltött percek miatti lemaradást.  Természetesen – mondom, közben a rohanástól alig kapok levegőt. Persze már attól is teljes izgalomban vagyok, hogy fogja a kezem. – Bram otthon akart maradni. Mindenki számára emlékezetes jelenetet rendezett a légi vonat megállójában – mesélem. A gyerekek általában a hatodik születésnapjuk utáni őszön kezdik az általános iskolát. Az iskola nagyon fontos szakasz az életükben, itt készülnek fel az életre. Az első tanítási napon a gyerekek egy szelet süteményt és egy csokor élénk színű lufit kapnak a tanítónénitől. Nem is emlékszem, hogy Bram melyiknek örült jobban. Süteményt nagyon ritkán kapunk, lufikhoz pedig szinte csak az első iskolai napon lehet hozzájutni. Ekkor kapta meg a laptopját is, de Bramet ez a legkevésbé sem izgatta. Az első tanítási nap reggelén Bram megmakacsolta magát, és nem akart felszállni a légi vonatra.  Nem akarok menni – nyafogott. – Inkább itthon maradok.

Reggel a megálló tele volt munkába és iskolába induló emberekkel. Mindenki a hisztiző Bramet figyelte. A szüleim hiába noszogatták, nem akart felszállni. Apukám nagyon ideges lett, de anyu természetesnek vette a dolgot.  Nem kell aggódni – nyugtatott meg. – Az óvodai hivatalnokok előre figyelmeztettek, hogy készüljek fel az ehhez hasonló helyzetekre. Előre megjósolták, hogy az általános iskola kezdetekor gondok lesznek Brammel. – Aztán anyu letérdelt Bram mellé, és győzködni kezdte: – Gyere, Bram, szálljunk fel a vonatra! Gondolj a lufikra meg a süteményre, amit majd a suliban kapsz.  Nem kérem őket – jelentette ki Bram durcásan, majd mindenki legnagyobb meglepetésére sírni kezdett. Bram korábban még soha nem sírt, még akkor sem, amikor nagyon kicsi volt. Anyu összes önbizalma egy pillanat alatt elszállt. Átkarolta, és szorosan magához ölelte Bramet. Az öcsém anyu második gyereke. Miután engem viszonylag gyorsan és könnyedén megszült, évekig várt rá, hogy ismét teherbe essen. Bramet néhány héttel a harmincegyedik születésnapja előtt hozta a világra. Az utolsó pillanatban, mivel Társadalmunkban a nők harmincegy éves koruk után már nem szülhetnek gyereket. Az egész család nagyon örült Bramnek, anyu különösen. Tudtam, hogy ha Bram tovább sír, nagy bajba kerülhet a családunk. Akkoriban minden utcában lakott egy hivatalnok, akinek a problémák felderítése volt a feladata. Jó hangosan odaszóltam Bramnek:  Szegény kisfiú! Nem kapsz laptopot, és soha nem tanulsz meg se írni, se olvasni.  Ez nem igaz! – ordított Bram. – Meg fogok tanulni.  És hogyan? – kérdeztem. Hunyorított egyet, de legalább abbahagyta a sírást.  Nem érdekel, ha nem tudok írni és olvasni – mondta.  Azért ez nem semmi – jegyeztem meg döbbenten. A szemem sarkából láttam, hogy valaki kopog a légi vonat megállója mellett lakó hivatalnok házának ajtaján. Na, ne! Bramet már az óvodában is épp elégszer feljelentették. Közben befutott a légi vonat. Azonnal tudtam, hogy mit kell tennem. Felkaptam az iskolatáskáját, mélyen Bram szemébe néztem, és a következőt mondtam neki:  Te tudod, hogy mit akarsz. Választhatsz: vagy felnősz, vagy örökre csecsemő maradsz. Bram nagyon durcás képet vágott. A kezébe adtam az iskolatáskát, és a fülébe súgtam:  Ismerek egy-két jó játékot a laptopon.

 Tényleg? – csillant fel a szeme.  Igen – bólogattam. Azonnal kikapta a kezemből a táskát, és felpattant a vonatra. Még csak vissza se nézett. Én is felszálltam a szüleimmel. Anyukám szorosan magához ölelt:  Köszönöm – mondta. Természetesen semmiféle játékok nem voltak a laptopon. Nekem kellett kitalálnom néhányat. De nem véletlenül vagyok olyan kiemelkedő az osztályozásban. Bram néhány hónap alatt rájött, hogy senkinek nincs olyan testvére, aki alakzatokat és képeket rejtett volna el a laptop képernyőjén megjelenő betűrengetegben. Ráadásul időmérő órát is telepítettem a gépére, úgyhogy Bramnek a lehető leggyorsabban kellett teljesítenie a feladatokat. A játékon keresztül hamar rájöttem, hogy Bram nem őstehetség az osztályozás terén. Akkoriban nagyon sokat foglalkoztam különféle játékok kitalálásával. Szinteket állítottam fel, a rekordok megdöntéséért pedig jutalom járt. Reméltem, hogy Bram szeretni fogja a feladatokat és játék közben a képességei sokat fejlődnek. Még akkor sem hisztizett, amikor rájött, hogy mi a célja az egésznek. Végül is nagyon jól szórakoztunk, és egyáltalán nem csaptam be: valóban tudtam, hogy mit lehet kihozni egy laptopból a játékok terén.  Ez volt az a nap... – szólal meg Ky.  Melyik nap? – szakítom félbe.  A nap, amikor először felfigyeltem rád.  És mire figyeltél fel? Arra, hogy betartom és az öcsémmel is szigorúan betartatom a szabályokat? – kérdezem kissé sértődötten.  Nem – feleli Ky a legnagyobb természetességgel. – Tetszett, ahogy törődtél az öcséddel. Elég leleményes és intelligens voltál ahhoz, hogy megfelelő módon foglalkozz vele – mosolyog. – Az már korábban is szemet szúrt, hogy mennyire csinos vagy, de igazán azon a bizonyos első iskolai napon figyeltem fel rád.  Ó! – mondom meghatódva.  És velem mi a helyzet?  Már hogy érted?  Te mikor figyeltél fel rám először? Érthető okokból nem mondhatom el neki. Azt azért mégsem árulhatom el, hogy a Párosító Bankett utáni reggelen valami hiba folytán az ő arca jelent meg a képernyőn. Akkor figyeltem fel először rá mint fiúra. Igazán azután kezdtem női szemmel nézni őt, miután a hivatalnokok ráirányították a figyelmem.  A kisebbik hegy tetején – füllentem. Jobban örültem volna, ha az igazat mondhatom. Nincs még egy ember a világon, aki jobban ismerné a lelkem, jobban értené a lényegem, mint Ky. Később veszem csak észre, hogy ma este Ky nem mesélt újabb epizódot az élete történetéből. Persze, én se kérdeztem. Talán azért, mert már én is szerepelek

a történetben; az élete részévé váltam. Ky is az életem főszereplője lett. Ketten írjuk tovább a történetet, és mostantól csak a közös történetünk számít. De mégis, nem hagy nyugodni a kérdés: A vérben izzó nap alacsonyan járt az égen, a hivatalnokok elhurcolták Ky-t. Mi történhetett utána?

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Ky-jal való kapcsolatom igencsak viharos. Néha úgy érzem, hogy nem tudom uralni az egészet. Mégis, olyan erős köztünk a kötelék, hogy szabadulni sem tudok. Csak úgy cikáznak körülöttem a szenvedélyes érzelmek, összeborzolják a hajamat. A vad vihar könny– és izzadságcseppeket hagy az arcomon. Most veszem csak észre, hogy igazán élek, élek, élek. Mint minden viharban, itt is vannak nyugodtabb pillanatok, kisebb szünetek, de aztán szavainkkal újra villámokat szórunk egymás irányába. Együtt szaladunk fel a Hegyre. Kezünkkel meg-megérintjük egymást és az utunkba akadó fákat. Állandóan beszélgetünk. Rengeteg titkunk van egymás számára, el se tudunk mindent mondani. Úgy tűnik, hogy a rendelkezésünkre álló idő soha, soha, de soha nem elég.  Fontos szerepe van a levéltárosoknak – szólal meg Ky. – Amikor a Százas Bizottság minden műfajban kiválasztotta a legjobb műveket, a levéltárosok már akkor tudták, hogy a kiselejtezett művek hamarosan értékes árucikké válnak. Igyekeztek néhányat megmenteni közülük. A levéltárosok illegális portálokat hoztak létre, melyeken a megmentett dolgokat tárolták. Ilyen portálon őrizték a Thomas-verset is, melyet tőlem kaptál.  Tényleg? – kérdezem meghatódva. Nem is gondoltam, hogy néhányan előre gondolkodnak és verseket mentenek meg az utókor számára. Vajon nagyapa tudta? Nem úgy tűnik. Soha nem adta a levéltárosoknak a verseit. Ky megfogja a karom.  Cassia! A levéltárosok nem önzetlenül őrizték meg a verseket. Üzletet láttak a dologban, ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy minél több verset mentsenek meg. Manapság bárki megveheti ezeket a költeményeket, persze nagyon magas áron. – Itt Ky rövid szünetet tart. Mintha túl sokat árult volna el, mintha neki is sokba került volna az a vers.  És te hogy jutottál hozzá a vershez? – kérdezem félénken. Ha jól tudom, Ky birtokában csak két értékes dolog van: a forgó nyilacska és a Csöndben ne lépj az éjszakába át című költemény. Nem kívánnám, hogy megváljon a műtárgyától, hiszen ez az egyetlen és utolsó emlék, amely a családjához köti. De ha arra gondolok, hogy áruba bocsátja közös tulajdonunkat, az említett költemény sorait, egyenesen elfog az iszony. Puszta önzésből nem szeretném, ha bárki más ennek a versnek a birtokába jutna. Most döbbenek csak rá, hogy ebből a szempontból nagyon hasonlítok a hivatalnokokra.  Valamit adtam érte – feleli kissé szórakozottan. – Ne foglalkozz az árával.  A műtárgyat?

 Ne aggódj, nem azt. De nem is a közös versünket. Egyébként, ha egyszer... fogalmuk sincs róla, hogy létezik ilyen vers. Rákérdeztem, hogy hány Dylan Thomas-művük van, és nincs sok. A születésnapos vers és egy elbeszélés. Ez minden.  Egyébként, ha egyszer...?  ...ha egyszer szeretnéd eladni a verset, valami másért cserébe, a levéltárosoknak rengeteg információ van a birtokában, és kapcsolatokkal is rendelkeznek – folytatja Ky óvatosan. – Mondd azt nekik, hogy a nagyapádtól kaptad – javasolja homlokát ráncolva. – Mivel nincs meg az eredeti papír, lehet, hogy nehéz a vers hitelességét igazolni... de szerintem még így is nagyon értékes lesz.  Nem szeretnék ilyen emberekkel kereskedni – jegyzem meg, de aztán megbánom az elhamarkodott kijelentésemet. Nem akarom, hogy Ky gyávának tartson.  Nem teljesen gonosz emberek a levéltárosok – magyarázza. – Próbállak meggyőzni, hogy semmivel se jobbak vagy rosszabbak, mint bárki más. A hivatalnokoktól sem sokban különböznek. A levéltárosokkal éppolyan óvatosan kell bánni, mint más emberekkel.  És hol találom őket? – kérdezem. Kissé rémisztően hat rám a tény, hogy Ky ennyire fontosnak tartja, hogy közölje velem ezeket az információkat. Vajon mire számít? Miből gondolja, hogy el szeretném adni a verset?  A múzeumban – feleli. – Menj le az alagsorba, és állj meg az „Oria tartomány dicsőséges története” című kiállítás bejáratánál. Manapság senki sem kíváncsi erre a tárlatra. Ha elég hosszasan időzöl az ajtó előtt, lehet, hogy valaki felajánlja, hogy ingyenes tárlatvezetést tart neked. Fogadd el. Ebből már tudni fogják, hogy egy levéltárossal szeretnél kapcsolatba lépni.  És ezt honnan tudod? – kérdezem meglepetten. Komolyan mondom, néha csodálom Ky életrevalóságát. Ky válasz helyett csak a fejét rázza:  Jobb, ha nem mondom el, Cassia. Errefelé senki se kíváncsi a múltra. Kéz a kézben rohanunk tovább az ágak között. Ky a Száz Legjobb Dal egyikét dúdolja, azt, amelyiket együtt hallgattunk a koncerten.  Imádom ezt a dalt – mondom elragadtatva. Ky csak bólogat.  Gyönyörű hangja van a nőnek, aki énekli – teszem hozzá.  Bárcsak igazi lenne – jegyzi meg Ky.  Ezt meg hogy érted? – kérdezem. Értetlenül néz rám:  A nő hangja nem eredeti, hanem mesterséges, de tökéletes hang. Manapság minden énekesnek ilyen van. Nem is tudtad? Hitetlenkedve csóválom a fejem:

 Nem lehet igaz. Miközben énekel, hallom, ahogy veszi a levegőt.  A légzés is mesterséges – világosít fel Ky. Tekintete a távolba mered, mintha nem is itt járnának a gondolatai. – Az állami vezetés pontosan tudja, hogy az emberek szeretik az eredeti dolgokat, ezért légzést is alkottak a hanghoz.  De ezt honnan tudod?  Hallottam már néhány hús-vér embert énekelni.  Az iskolában én is. Meg apu is sokat énekelt.  Nem, az nem ugyanaz – rázza a fejét. – Akiket én hallottam, mindent beleadtak az éneklésbe, jól kieresztették a hangjukat. De ebben az országban nincsenek ilyenek. Viszont meg kell hagyni, hogy a világ legszebb, legtökéletesebb eredeti hangja meg sem közelíti annak az énekesnőnek a tökéletes műhangját. Elképzelem, ahogy Ky hazájában, a rajzokon ábrázolt tájon teljes odaadással hallgatja az ottani énekeseket. Fel-felpillant a felettünk lévő faágak közül kikandikáló napkorongra. Próbálja megsaccolni az időt. A napban jobban bízik, mint az órájában, azt már korábban is észrevettem. Figyelem, ahogy egyik szemét letakarja a tenyerével, és a Thomas-vers egyik sora jut eszembe: A vad, ki naphoz kapkod s búg imát. Szeretném hallani Ky énekét. Ky kihúzza a zsebéből a verset, amelyet a születésnapomra adott.  Jól megjegyezted? – kérdezi. Tudom, mire céloz. Itt az ideje megsemmisíteni. Kockázatos lenne túl sokáig őrizgetni.  Igen – válaszolom. – De azért hadd vessek rá még egy pillantást.  Szemem újra végigfut a sorokon, majd tekintetemet ismét Ky-ra emelem. – Nem is keserít el annyira, hogy meg kell semmisítenünk – mondom. – Szerintem ezt a verset mások is ismerik, valahol biztosan megőrzik majd. Ky csak bólint.  Szeretnéd, ha hazavinném és bedobnám a szemétégetőbe? – kérdezem.  Szerintem akár itt is hagyhatnánk – feleli Ky. – Ássuk el valahova. Eszembe jut a kertészkedés Xanderrel. Persze ennek a versnek semmi köze ahhoz. Tiszta, szép és kerek költemény, bárhonnan került is hozzánk. Bár ismerjük a szerző nevét, semmi egyebet nem tudunk róla. Azt sem tudjuk, hogy mi volt a szándéka, mire gondolt, amikor papírra vetette ezeket a szavakat. Vajon akkoriban léteztek laptopok? Erre valahogy a Száz Történelemóra egyikén sem kaptunk választ. Vagy esetleg kézzel írt a költő, úgy, ahogy Ky szokott? Szerencsés embernek tartotta-e magát, amiért az utókor számára papírra vethette ezeket a gyönyörű szavakat? Ky elveszi tőlem a papírt.  Várj! – kiáltok fel. – Ne ássuk el az egészet! – Ky visszaadja a papirost, én

meg próbálom kisimítani a tenyeremmel. Nem valami hosszú versről van szó, az egész nagyon rövid, mindössze egy versszak. Könnyű lesz elásni. A madarakról szóló sor mentén óvatosan eltépem. Madarak, a fák szárnyas lakói repítették nevemet. Egyre kisebb és kisebb részekre tépem. Végül felültetem a parányi papírdarabokat egy könnyű fuvallat szárnyára. Hagyom, hogy a szellő tovarepítse őket. Nem tudom, hogy végül hol kötnek ki, de az egyik épp a mellettem lévő ágon landol. Talán egy madár majd felkapja, beépíti a fészkébe és elrejti az emberek szeme elől úgy, ahogy én magam is tettem a másik Thomasverssel. Miközben Ky-jal a vers másik részét próbáljuk elásni, rájövök, hogy mégiscsak ismerjük a költőt. A versein keresztül ismerjük. Eljön majd az idő, amikor meg kell osztanom a verseket másokkal. Biztos vagyok benne, hogy eljön. Egy napon Xandernek is el kell mondanom, hogy mi zajlik itt, a Hegyen. De még nem érkezett el az idő. Korábban a saját biztonságom kedvéért elégettem a verseket. Most már nem tehetem. Ezek a versek már a közös tulajdonaink. Mindegyiket foggal-körömmel védem. Védem a közös titkainkat, védem a kapcsolatunkat.  Mesélj a Párosító Bankettedről! – kéri Ky egy másik alkalommal. Talán Xanderről szeretne hallani? Ky mintha gondolatolvasó lenne, mosolyogva hozzáteszi:  Nem Xanderre vagyok kíváncsi. – Imádom, amikor rám mosolyog. Mostanában gyakran van benne részem, de mégis szinte ki vagyok éhezve a mosolyára. Néha végigsimítom ujjaimmal az ajkait ilyenkor. Most is ezt teszem. Érzem, ahogy lüktetnek, miközben kimondják az újabb mondatot: – Magadról mesélj!  Nagyon ideges és izgatott voltam... – itt megállok.  Mire gondoltál? Legszívesebben azt felelném, hogy rá gondoltam, de nem akarok neki még egyszer hazudni. Egyébként Xanderre sem gondoltam.  Az angyalokra – válaszolom végül.  Angyalokra?  Régi mesék angyalaira. Tudod, azokra, akik felszállnak a mennybe.  Szerinted vannak még, akik hisznek az angyalokban? – kérdezi.  Fogalmam sincs. Nem tudom. Te hiszel bennük?  Én benned hiszek – suttogja. – Soha nem gondoltam, hogy valakiben ennyire hinni tudok. Közben tovább rohanunk a fák között. Érzem, hogy a Hegy teteje felé közeledünk. Hamarosan végre befejezzük feladatunkat. Már nem kell utat

törnünk a bozótban. A Hegy lábánál, legalábbis az út első szakaszán, szépen kitaposott ösvény és turistajelzések fogadják a kirándulókat. Nem először járunk erre. Ennek ellenére van még néhány felfedezésre váró rész. Ennek nagyon örülök. Annyira örülök, hogy legszívesebben az angyalokkal osztanám meg örömömet, nekik fejezném ki hálámat.  Mesélj még valamit! – kéri Ky.  Egy zöld estélyi ruha volt rajtam.  Zöld? – néz a szemembe Ky. – Még soha nem láttalak zöldben.  Mindig csak barnában és feketében látsz. Barna hétköznapi viseletben és fekete úszódresszben – mondom elpirulva.  Visszavonom az előbbi kijelentésemet – folytatja. Közben megszólal a katonatiszt sípja. – Ha jobban belegondolok, már láttalak zöldben is. Sőt mindennap látlak, itt, a zöld fák között. Másnap megkérdezem Ky-tól:  Miért sírtál a moziban, a film vetítése közben?  Észrevetted? Bólogatok.  Nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. – Tekintete megint a távolba mered, és elég keménynek tűnik. – Nem tudtam, hogy léteznek ilyen felvételek. Akár az én kis falumat is mutathatták volna. Biztos vagyok benne, hogy azokat a filmkockákat valahol a Külső Tartományokban készítették.  Várj! – szakítom félbe. Szinte magam előtt látom az árnyakként menekülő embereket. – Szóval azt mondod, hogy ez a film...  ...a valóságról szól – fejezi be Ky az általam kezdett mondatot. – Nem színészek adnak elő egy elképzelt történetet a színpadon. Ezek az események a Külső Tartományokban nap mint nap megtörténnek. Akkoriban, amikor otthagytam a szülőföldemet, egyre gyakrabban fordult elő ilyesmi. Jaj, ne! Hamarosan indulnunk kell lefelé, ezt Ky is jól tudja. Addig is, jó szorosan megölelem itt, az erdő közepén. A fák lombjai és a madarak csicsergése remekül fedeznek. Mintha az egész Hegy a cinkosunk lenne. Néhány másodperc múlva azonban kiszabadítom magam Ky öleléséből. Le kell még írnom néhány szót. A levegőben gyakoroltam a betűket, de szeretném őket a porba rajzolni.  Csukd be a szemed! – mondom Ky-nak, és lehajolok. Érzem, hogy mögöttem állva lélegzik. – Tessék! – mutatok az alkotásomra. Szeretlek. Ricsit zavarban vagyok. Úgy érzem magam, mint egy általános iskolás kislány, aki ügyetlenül begépeli a laptopjába ezt a szót, és most szégyellősen megkér egy kisfiút, hogy olvassa el. Írásom ákombákom, nem olyan szép,

folyamatos, mint Ky-é. Vajon miért könnyebb leírni egyes dolgokat, mint elmondani őket? Nagyon bátornak, de ugyanakkor sérülékenynek érzem magam itt, az erdő közepén. Már nem vonhatom vissza a leírt szót. A neveinken kívül a „szeretlek” az első szó, melyet valaha leírtam. Bár nem egy költőtől származik, szerintem nagyapa biztosan megértené. Ky rám néz. A filmvetítés óta most látok először könnyeket a szemében.  Nem várom el, hogy te is leírd – mondom félénken. – Csak szerettem volna, ha tudod.  Nem is akartam leírni – válaszolja. Inkább kimondja, itt, a Hegy tetején. Az összes féltve őrzött, rejtegetett, megmentett szó közül nekem ez a legfontosabb. Soha, de soha nem felejtem el.  Szeretlek. Végzetes villámcsapás. A Ky szájából érkező forró villám örökre a szívembe nyilall. Eljött az idő. Érzem. Tudom. Farkasszemet nézünk egymással, egyszerre vesszük a levegőt, már nem bírjuk tovább. Ky becsukja a szemét. Az enyém még nyitva van. Milyen lesz majd megízlelni az ajkait? Akár egy elmondott titok, egy betartott ígéret? Mint abban a bizonyos versben – egy esős őszi reggelen -, ahol az ezüstös esőcseppek között vad villámok cikáztak? Megszólal a síp, szertefoszlik az álom. Szerencsére. Így legalább biztonságban vagyunk. Egyelőre.

HUSZONHATODIK FEJEZET Futólépésben szaladunk le a Hegyről. Útközben a fák között fénylő fehér foltokra leszek figyelmes. Tudom, hogy ezúttal nem holmi riadt madárrajról van szó, akik az első neszre tovaszállnak. Ezeknek a fehér figuráknak eszük ágában sincs menekülni.  Hivatalnokok – mondom Ky-nak, ő pedig bólintással veszi tudomásul a tényt. Jelentést teszünk a katonatisztnek, aki egy kicsit gondterheltnek tűnik, talán a hivatalnokok jelenléte miatt. Vajon sikerült-e megfelelnie az elvárásoknak? Magában biztos időpocsékolásnak érzi az egészet. Egy magas rangú katonatisztnek nem az lenne a feladata, hogy egy csapat rakoncátlan gyerek élén „meghódítsa a nagy Hegyet”. Jobban szemügyre veszem az arcát. Látom, hogy a fegyelem a hosszú évek során mély barázdákat vésett bele. Nem is olyan fiatal ez a katonatiszt. A hivatalnokok között ismerős arcokat vélek felfedezni. Itt vannak például az osztályozási vizsgámat felügyelő biztosok. A mostani bizottságnak a szőke hivatalnok hölgy az elnöke.  Szervusz, Cassia! – üdvözöl. – Azért jöttünk, hogy elkísérjünk az osztályozási vizsgád gyakorlati részének helyszínére. Gyere velünk! – mondja, tiszteletteljes pillantást vetve a katonatisztre.  Menj! – adja ki az utasítást a tiszt, majd odaszól a többieknek, akik most tértek csak vissza a Hegyről: – Hazamehettek! Holnap ugyanitt találkozunk. A hegymászószakkör többi tagja kíváncsian figyeli az eseményeket, de azért nem aggódnak túlzottan. Sok, velem egykorú fiatalt hamarosan végleg kineveznek valamilyen munkahelyre, ezért a hivatalnokok gyakori vendégnek számítanak az iskolában és a szakkörökön.  Légi vonattal megyünk – magyarázza a szőke hölgy. – A vizsga néhány óra hosszat fog tartani, vacsorára haza is érsz. A megálló felé közeledünk, jobb oldalamon kettő, bal oldalamon egy hivatalnok kísér. Most aztán nincs menekvés. Nagyon izgulok, még egy búcsúpillantást se merek vetni Ky-ra. Felülünk a város irányába tartó vonatra. Ky elsétál mellettem, és köszön. Nagyon tökéletesnek, de ugyanakkor elég hűvösnek hallom azt a „sziát”. Velünk egy kocsiban utazik. Végigmegy az ülések között, és letelepedik az ablak mellé. Szerintem minden külső szemlélő meg lenne róla győződve, hogy Ky nem érez semmit irántam. Mellesleg erről majdnem sikerült meggyőznie engem is. Nem szállunk le a Városházánál vagy valamelyik belvárosi megállónál. Továbbmegyünk. Egyre több kék ruhás munkás száll fel a vonatra, nevetgélnek

és beszélgetnek egymással. Az egyik munkás vállon veregeti Ky-t, mire ő hangosan felnevet. A kocsiban rajtunk kívül nincs is más hivatalnok vagy diák. Ott ülünk négyesben a kék munkaruhák tengerében. A szerelvény kanyarog, akár egy sebes folyó. Milyen nehéz szembeszállni egy egész Társadalommal! Kifelé bámulok az ablakon, és közben őszintén remélem, hogy megérzéseim nem válnak valóra. Remélem, hogy nem ugyanoda tartunk. Remélem, hogy nem Ky sorsáról kell döntenem. Ez megint valami trükk lesz. A hivatalnokok vajon figyelik, hogy miként reagálok? Micsoda ostoba kérdés – gondolom magamban. Hát persze hogy figyelik. Behemót, egymás hegyén-hátán tornyosuló szürke épületek jellemzik ezt a városrészt. Az út mentén néhány táblát is látok, de túl sebesen halad a légi vonat ahhoz, hogy elolvassam a feliratokat. Az ipari negyedben vagyunk. Közben Ky feláll. Nem használja a plafonról lelógó fogantyúkat, két lábán egyensúlyozva várja, hogy megálljon a szerelvény. Majdnem úgy tűnik, hogy minden rendben lesz. A hivatalnokokkal biztosan szépen tovább utazunk, egészen a repülőtérig, ahol a leszállópályák mentén fényes, piros zászlókat lobogtat a szél. Úgy néznek ki, mintha sárkányok lennének vagy kidőlt fákat jelölő rongydarabok fenn, a Hegyen. Lehet, hogy vidékre megyünk, ahol növényeket és juhokat kell majd osztályoznom. Azonban egyszer csak felállnak a mellettem ülő hivatalnokok. Nincs mit tenni, követnem kell őket. Nyugalom – mondogatom magamban. Nézz körül! Épületeket és munkásokat látsz. Nem tudhatod előre, hogy miket, kiket kell majd osztályozni. Nem kell azonnal végletes következtetéseket levonni. Ky nem is figyeli, hogy én is leszállok-e. A hátát és a kezét bámulom. Próbálom rajta is felfedezni a bennem jelen lévő feszültséget. Lépései azonban végtelenül nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnnek. A többi munkással az üzem bejárata felé tart. Minden kék ruhás ember ugyanazon az ajtón megy be. Ky a törzse mellett lazán lóbálja hosszú karjait. Nincs semmi a tenyerében. Hamarosan eltűnik az épületben. A szőke hivatalnok hölgy a főbejárathoz vezet, valami előszobafélébe. A többiek adatleolvasó chipeket adnak át neki, melyeket a fülem mögé, a csuklómra és a tarkómra illeszt. Gyorsan és ügyesen dolgozik. Most, hogy teles megfigyelés alatt állok, igyekszem még jobban ellazulni. Nem akarom, hogy észrevegyék, hogy idegesebb vagyok a szokásosnál. Mély lélegzeteket veszek, még a verset is átköltöm: Csöndben lépj! – mondogatom magamban. Csak most az egyszer csöndben lépj!  A városi ételelosztó központban vagyunk – tájékoztat a hivatalnok. – Mint ahogy már korábban is említettük, szeretnénk felmérni, hogy képes vagy-e valódi embereket valódi élethelyzetekben osztályozni bizonyos szempontok alapján. Nagy szükségünk van a kormány munkáját hatékonyabbá tevő osztályozó munkatársakra.

 Értem – válaszolom. Legbelül persze messze nem érzem ilyen magabiztosnak magam.  Nos, akkor kezdhetjük – mondja a hivatalnok, és kinyitja a bejárati ajtót, ahol egy másik hivatalnok üdvözöl minket. Valószínűleg ő a központ vezetője. Az ingét díszítő narancssárga és sárga csíkok arra utalnak, hogy az Élelmezésügyi Minisztériumban dolgozik. – Hányan vizsgáznak ma? – kérdezi. Kezdek reménykedni, hogy nem én vagyok az egyetlen vizsgázó. Megnyugtatóan hat rám a gondolat.  Csak ez a lány vizsgázik – válaszolja a szőke hölgy. – Ő viszont kiemelkedő eredményt ért el az írásbelin.  Remek. Szóljanak, ha végeztek – mondja az intézmény vezetője, majd sarkon fordul és távozik. Én meg csak toporgok egy helyben. A fülledt melegben próbálom érzékelni a körülöttem lévő illatokat és látnivalókat. Egy üresen tátongó teremben állunk, amely nagyobb, mint az iskolai tormacsarnok. Úgy néz ki, mint egy acéldoboz. A fémpadlót néhol csatornák tarkítják, a szürkére festett falak mentén rozsdamentes acélból készült gépek állnak hosszú, párhuzamos sorokban. A terjengő gőz az épület tetején és oldalán lévő nyílásokon hagyja el a helyiséget. Ablakok nincsenek. A gépektől kezdve, a fóliatálcákon át a csapból folyó forró vízig minden egyöntetűen szürke. Csupán a munkások sötétkék egyenruhája és pirosra mart keze visz némi színt az egyhangúságba. Sípszó hallatszik. A bal oldali ajtón munkások újabb csapata érkezik, miközben a többiek a jobboldali ajtón át kimerülten, görnyedten távoznak. Kérges tenyerükkel letörlik homlokukról az izzadságot, vissza se néznek a fülledt terembe, egyenesen a friss levegő felé veszik az irányt.  A most munkába állók eddig a sterilizálószobában voltak, ahol az illetékesek minden külső szennyeződést alaposan eltávolítottak az egyenruhájukról – meséli a hivatalnok könnyed, közvetlen stílusban.  Mindenki kapott egy számot az egyenruhájára. A vizsgafeladatod ehhez a műszakhoz kapcsolódik majd. A hivatalnok felfelé néz. Most veszem csak észre, hogy a teremben számos, fémből készült őrtorony található. Mindegyiknek a tetején egy-egy hivatalnok áll. A három torony közül a terem közepén lévő üres.  Felmegyünk – mondja a hivatalnok hölgy. Szó nélkül követem őt a légi vonat lépcsőihez hasonló fémlépcsőkön. A lépcsők egy parányi emelvényre vezetnek, melyen alig van hely mind a négyünknek. Az ősz hajú hivatalnokról ömlik a veríték, és nagyon vörös az arca. Az én hajam szépen hátra van tűzve. Nincs más dolgunk, mint állni és figyelemmel követni az eseményeket. Nekünk semmit nem kell dolgoznunk. Tudtam, hogy Ky kemény munkát végez, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire keményet. Rengeteg koszos kád található a csarnokban, mindegyik

mellett van egy mosogatótál és egy tároló az újrahasznosítandó edényeknek. Az épület végében, egy hatalmas nyíláson át érkezik a piszkos, mosogatásra váró edények végeláthatatlan folyama a lakások és az éttermek szemétszállító csöveiből. A munkások steril védőkesztyűt viselnek, azt viszont nem értem, hogy a műanyag vagy latexkesztyű hogyhogy nem olvad a bőrükre, miközben forró vizet engednek az edényekre. A tiszta edényeket bedobják a tárolóba. Nincs megállás. Folyamatosan érkeznek az edények, folyik a forró víz és száll a gőz. Ugyanazt érzem, mint amikor megpillantok egy különösen nehéz osztályozási feladatot a képernyőn. Teljesen megsemmisülök, félek, hogy leblokkol az agyam. De most nem számokat kell osztályoznom, hanem hús-vér embereket. Megpillantom Ky-t. Próbálom összeszedni magam és megőrizni a nyugalmamat. A görnyedt hátakra, a vörös, kimart kezekre és a nyílásokon át érkező evőeszközök folyamára összpontosítok. Az egyik munkás felemeli a kezét. Az egyik magasban trónoló hivatalnok leereszkedik hozzá, hogy megvitassák a problémát. A munkás egy edényt ad a hivatalnoknak, aki adatleolvasóját végighúzza az edény oldalán található vonalkódon. Nem sokkal később a hivatalnok beviszi az edényt a csarnok mellett található tágas irodába, a munkás pedig tovább teszi a dolgát. A szőke hölgy kérdő pillantást vet rám:  Mit szólsz ehhez? Nem tudom, hogy pontosan mire kíváncsi, ezért inkább nem tárom fel valódi gondolataimat, hanem csak mellébeszélek:  Természetesen gépekkel sokkal hatékonyabban lehetne végezni ezt a munkát.  Arról szó se lehet – feleli a hölgy vidáman. – A törvények szerint az ételhulladékok eltávolítását emberi személyzetnek kell végeznie. Ennek ellenére szeretnénk a munkások egy részét felszabadítani ez alól a tevékenység alól, és más projektekbe bevonni, más feladatokra kiképezni.  Nem tudom, hogy lehetne hatékonyabbá tenni ezt a munkafolyamatot – mondom. – A legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ha növelnénk a munkaidőt, de... már most is nagyon kimerültnek tűnnek az emberek. – A hangom felmondja a szolgálatot a fullasztó gőzben.  Nem azt várjuk, hogy valamiféle megoldással rukkolj elő – mondja a hölgy kissé szórakozottan. – A vezetők már megtették a szükséges lépéseket és meghosszabbították a munkaidőt. Ez azt jelenti, hogy a munkásoktól megvonták a szabadidős tevékenységekre fordítható órákat. Az intézkedés eredményeképpen a személyzet egy része más szakmát fog tanulni. Kezdem felfogni a dolgokat, bár jobb lenne, ha nem is tudnék az egészről semmit.

 Szóval nem a munkakörülményekkel kapcsolatos dolgokat kell osztályoznom, hanem...  Így van. Az embereket kell osztályoznod. Rosszul vagyok. A hivatalnok a kezembe ad egy laptopot.  Három óra áll a rendelkezésedre. Tápláld be ide azoknak a munkásoknak a sorszámát, akik szerinted a leghatékonyabban dolgoznak. Ők lesznek azok, akiket átirányítunk a másik projekthez – magyarázza. A munkások hátára ragasztott számokat bámulom. Végül is ugyanazt kell csinálnom, mint a munkahelyemen. A vizsgabiztosok arra kíváncsiak, hogy az agyam automatikusan kiszűri-e a leggyorsabban dolgozó munkásokat. A számítógépek persze könnyedén elvégzik ezt a feladatot, de a hivatalnokok szeretnének meggyőződni róla, hogy én is képes vagyok rá.  Cassia, és még valami! – fordul hátra a fémlépcsőkön lefelé lépkedő hölgy. – A te döntésed alapján járunk majd el. Ez is a vizsga része. Látni szeretnénk, hogy akkor is tudsz-e osztályozni, ha tisztában vagy vele, hogy a döntésednek valós következményei lesznek. A nő igyekszik nagyon kedvesen beszélni. Látja a rémületet az arcomon, de ennek ellenére tovább folytatja:  Ne izgulj, Cassia! Csupán alantas fizikai munkások egy csoportjának sorsáról kell döntened. Sok sikert!  És mi lesz az a másik projekt? Esetleg el kell majd hagyniuk a várost? – kérdezősködöm. A hölgy szemmel láthatóan megbotránkozik.  Erre a kérdésre nem válaszolhatunk, mivel semmi köze a feladatodhoz – feleli szigorúan. A még mindig ziháló ősz hajú hivatalnok kíváncsiskodva hátrafordul. A nő jelzi, hogy már úton van lefelé. Előtte azonban még odasúgja nekem:  A hatékonyabban dolgozó munkások jobb állásba kerülnek, Cassia. Mindössze ennyit kell tudnod. Irtózom ettől a feladattól. Mi lenne, ha fognám a laptopot, és az egyik mosogatótálba hajítanám. Ky vajon mit tenne a helyemben? Mégsem hajítom el a laptopot. Veszek néhány mély lélegzetet. A hátam már tiszta víz az idegeskedéstől, és a hajam is a szemembe lóg. Megigazítom a rakoncátlan tincset, kihúzom magam, és a munkásokra összpontosítok. Ide-oda cikázik a tekintetem. Igyekszem nem az arcokra, hanem kizárólag a számokra összpontosítani. Próbálom kiszűrni, hogy ki az, aki gyors, és ki az, aki lassú. Elkezdem osztályozni az embereket. Az a legbosszantóbb az egészben, hogy nagyon jól osztályozok. Azt teszem,

amit egyszer Ky tanácsolt: soha nem nézek hátra. Tempó, munkamódszer és állóképesség alapján rangsorolom őket. A lassan, de következetesen dolgozók egyébként sokkal eredményesebbek, mint gondoltam. Persze van néhány gyorsan és nagyon ügyesen dolgozó élmunkás. Rögtön észreveszem, hogy kik azok, akik nem bírnak lépést tartani társaikkal. A rákvörös kezek megállás nélkül babrálnak a forró gőzben, közben az ezüstedények csak folynak-folynak lefelé a csőben. Akad tisztítani való bőven. Nem látok se arcokat, se embereket, csak gépiesen dolgozó bábukat. Mindjárt letelik a három óra, és be kell adnom a feladatot. Úgy érzem, hogy kiválóan sikerült. A legjobban dolgozó munkások sorszámát külön csoportba írtam. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, és megnézem, hogy hányas sorszámú munkás került pont középre, a két csoport határára. Szememmel a sürgő-forgó munkások hátán már keresem is a számot. Ky az! Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Mintha nekem üzenne. Senki sem képes rajta kívül ilyen jól beilleszkedni a Társadalomba, senki sem képes úgy eljátszani a „teljesen átlagos fiú” szerepét, mint ő. Néhány másodpercig szemem a kék ruhás, sötét hajú Ky-ra tapad. Legszívesebben a jobbik csoportba sorolnám. Tudom, hogy ott lenne a helye. Ők azok, akik majd az új projekten dolgozhatnak és egy jobb munkahelyre kerülnek. Lehet, hogy el kell hagyniuk a várost, de legalább nem kell örökké ezt az alantas munkát végezniük. Nem tudom, hogy meg merjem-e tenni. Mi lesz velem Ky nélkül? Mi lenne, ha lesétálnék a létrán, a fülledt, hangos terem közepén kézen fognám Ky-t, és szépen kivezetném a napfényre, a friss levegőre. Képes lennék rá. Ha a jobbik csoportba sorolom, nem kell többé itt dolgoznia, és sokkal jobb élet vár rá. Kezemben a döntés joga. Egyszerre felülkerekedik bennem a vágy, hogy segítsek rajta. Ez a vágy sokkal erősebb az önző vágynál, amely azt súgja, hogy tartsam a közelemben. A történetben szereplő fiú mindent megtett a túlélés érdekében. Vajon mit súgnának most az ő ösztönei? Szerintem a rosszabbik csoportot választaná.  Kész vagy? – kérdezi a hivatalnok hölgy az alsó lépcsőfokok egyikén állva. Bólogatok. A nő felmászik mellém. Közben egy másik, középen lévő számra kattintok, nehogy észrevegye, hogy Kynál időztem. Ránéz a számra, majd az illetőt keresi a tekintetével.  A közepes képességű munkások esetében mindig nagyon nehéz eldönteni, hogy hova kerüljenek – mondja együtt érzően. Csak bólogatok, ő pedig tovább folytatja:  Az alantas munkát végző fizikai munkások ritkán érik meg a nyolcvanéves kort – suttogja. – Tudod, sokan közülük megtűrt státuszban vannak, ezért a Társadalmat nem igazán érdekli, hogy meddig élnek. Sokan nagyon korán meghalnak. Persze, azért nem annyira korán, mint a korábbi társadalmak tagjai

vagy a Külső Tartományok lakói, hanem általában úgy hatvan-, hetvenéves koruk körül. Az alantas munkák, például az ételhulladék-eltakarítás, az óvintézkedések ellenére nagyon károsak az egészségre.  De... – kezdem teljesen elképedve. A hölgy egyáltalán nem lepődik meg az arcomra kiülő rémület láttán. Biztos ez a pszichikai teszt is a vizsga része. Egy látszólag sima osztályozási feladat befejezése előtt a vizsgázó tudomására hoznak egy eddig ismeretlen tényt. Felmerül bennem a kérdés: Mi folyik itt? Miért olyan nagy a tétje ennek a vizsgának? Valami történik a háttérben, ami ellen Ky és én nem sokat tudunk tenni.  Természetesen mindaz, amit elmondtam, bizalmas információ – hangsúlyozza a hivatalnok hölgy. Az adatleolvasójára pillant: – Két perced van hátra. Most kellene a legjobban koncentrálnom, de egész más kérdések járnak a fejemben. Próbálom megtalálni rájuk a választ. Vajon a munkások miért halnak meg idő előtt? Miért nem oszthatta meg velünk nagyapa a vacsoráját az Utolsó Bankettjén? Miért dolgozik ennyi megtűrt státuszú ember a mosogatóüzemben? Mérget kevernek az idősek vacsorájába. Most már a napnál is világosabb. A Társadalom rendkívül büszke rá, hogy soha, senkit nem ölnek meg, és arra is, hogy eltörölték a halálbüntetést. De az itt látottak és a Külső Tartományokról hallottak alapján úgy tűnik, hogy más módszerrel intézik el a dolgot. Csak az erősek maradnak életben. Természetes kiválasztódás, Isten és természetesen a hivatalnokok segítségével. Most, hogy isteni szereppel ruháztak fel, minden meg kell tennem Ky-ért. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy korán meghaljon. Azt sem engedhetem, hogy nyomorúságos körülmények között, alantas munkával töltse a napjait. Jobb sorsot érdemel. Annyira azért még hiszek a Társadalomban, hogy ezt gondoljam. Annyi embert ismerek, aki jól él. Miért ne tartozzon Ky is közéjük? Ky sorsát fontosabbnak érzem a saját sorsomnál. Így hát Ky-t a jobbik csoportba sorolom. Szépen, a legnagyobb természetességgel becsukom a laptopot, mintha semmilyen lelki vívódást nem okozott volna a döntés meghozatala. Teljesen fel vagyok dúlva. Remélem, hogy helyesen döntöttem.  Mesélj még valamit a szülőföldedről! – mondom Ky-nak másnap, a Hegy tetején. Remélem, hogy nem találja túl elkeseredettnek a hangom, és nem fog kérdezősködni az osztályozási vizsgával kapcsolatban. Szeretnék többet tudni róla, szeretnék megbizonyosodni döntésem helyességéről. Tegnap valami örökre megváltozott. Mostantól mindenütt figyelnek bennünket, még itt, az erdő mélyén is. Halkan beszélgetünk, és igyekszünk nem túl hosszasan belefeledkezni egymás

tekintetébe.  A Külső Tartományokban minden piros és narancssárga. Errefelé nem találkozol túl gyakran ezekkel a színekkel.  Valóban így van – felelem. Közben próbálok néhány piros színű dolgot az emlékezetembe idézni. Egy-két estélyi ruha a Párosító Banketten. A szemétégetőben lobogó tűz lángja. Vér.  Miért zöld, barna és kék minden ebben az országban? – kérdezi Ky.  Talán azért mert ezek a színek a növekedésre utalnak. Ráadásul Oria tartományban a mezőgazdaság a legfontosabb ágazat – magyarázom. – A kék például a víz színe. A barna az őszé és a betakarításé, a zöld pedig a tavaszt idézi.  A tavasz színe eredetileg a piros volt. A piros egyben az újjászületés, a kezdet színe is – világosít fel Ky. És Ky-nak igaza van. Elég csak a tavaszi fákon pattanásig feszülő, piros rügyekre gondolni. Vagy Ky mosogatólé által vörösre mart kezére. Remélem, hogy a döntésem egy új élet kezdetét jelenti a számára.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Figyelem! Figyelem! – villog a felirat a futópad képernyőjén. Túl korán elérte az edzésen megengedett maximális sebességet. Beütök még néhány számot, és csak azért is gyorsabban futok. Figyelem! Figyelem! Túllépte az optimális pulzusszámot. Amikor túl keményen edzek a futópadon, általában mindig időben leállok. Van úgy, hogy eljutok a megengedett határig, de soha nem lépem át. Mostanság viszont elég gyakran feszegetem a határokat. Előbb utóbb át kell ugranom, át kell törnöm őket. Eljött az idő. De egyedül nem tehetem. Vinnem kellene a szeretteimet is. Figyelem! Figyelem! Már megint túl gyorsan futok. Fáradt vagyok, tudom jól. Mégis meglep, amikor egyszer csak leesek a futópadról. Kicsúszik alólam a talaj, nincs is időm észbe kapni. A felforrósodott futószalag tovább szalad a testem alatt, érzem, ahogy égeti a bőröm. Egy pillanatig rémültem fekszem az izzó padon, aztán erőt veszek magamon, és legurulok a hideg földre. A szalag még mindig nem áll le. Egyszer úgyis érzékelnie kell, hogy már nem vagyok rajta. Le fog állni. A hivatalnokok előbbutóbb értesülni fognak róla, hogy nem tudtam tartani az előírt tempót. Viszont ha időben visszapattanok a szalagra, talán észre se veszik, hogy mi történt. Térdemen teljesen lehorzsolta a bőrt a futópad. Szinte látszik a nyers hús. Ömlik belőle a piros vér. Hirtelen összeszedem magam, és újra felpattanok a futószalagra. Elkapom a ritmust. Puff, puff, puff, puff – dübörögnek szép szabályosan a lépteim. Patakokban folyik a vér a térdemből és a könyökömből, csorog a könny a szememből. Kínkeservesen, de azért tartom a tempót. A ruháim majd szépen elrejtik a sebeket, senki sem fogja holnap észrevenni, hogy leestem. Senkinek nem tűnik majd fel semmi, csak akkor, amikor már késő. Edzés után felmegyek apu szobájába, aki a számítógépre mutatva üdvözöl:  Épp időben jöttél. Hívásod van. Látom, hogy a vizsgabizottság tagjai sorakoznak a képernyőn.  Kitűnően sikerült a vizsgád – szólal meg a szőke hölgy, mint a bizottság elnöke. – Gratulálunk. Hamarosan híreket kapsz a munkahelyi kinevezéseddel kapcsolatosan. Bólogatok. Közben szakad rólam a veríték, sebeimből pedig tovább csordogál a vér. Nem baj, a nő úgyis csak az izzadság– cseppeket látja – gondolom magamban. Kicsit lejjebb húzom az ingem ujját, nehogy észrevegyék a sérüléseimet.

 Köszönöm szépen. Már alig várom – felelem. Hátrább lépek, jelezve, hogy befejeztem a beszélgetést. A hivatalnok hölgynek azonban van még egy kérdése:  Biztos, hogy nem szeretnél változtatni a döntéseden, mielőtt az a gyakorlatban végrehajtásra kerül? Az utolsó esély, hogy változtassak a dolgokon. Megjegyeztem Ky sorszámát. Már a nyelvemen van, csak ki kellene mondanom. De aztán eszembe jut, amit a várható élettartamról mesélt a hölgy, és rögtön magamba fojtom a szavakat.  Nos, Cassia? – sürget a hivatalnok.  Semmit nem szeretnék változtatni. Gyorsan otthagyom a számítógépet, közben majdnem nekimegyek apukámnak.  Gratulálok – dicsér meg apu. – Elnézést. Remélem, nem zavar, hogy hallgattam a beszélgetést. Nem mondták, hogy magánjellegű témáról lenne szó.  Semmi baj – nyugtatom meg. – Még soha nem gondolkoztál rajta, hogy... – itt elakadok, nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Végül megkérdezem tőle, hogy mindig tökéletesnek érezte-e az anyukámmal való kapcsolatát, soha nem vágyott-e valaki másra.  Hogy micsoda? – néz rám kérdően.  Semmi, semmi – válaszolom. Jobbnak látom, ha hanyagolom a témát, hiszen apu kérdéséből úgyis kiderül a válasz. Persze hogy soha nem gondolt másra. Első látásra egymásba habarodtak anyuval, és soha nem foglalkoztak azzal, hogy mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok. Bemegyek a szobámba, és kinyitom a ruhásszekrényt. Nemrég még itt őriztem a púdertartómat és a verset. Most már csak ruhákat és cipőket tartok itt, na meg a báli ruhám bekeretezett darabját. Nem találom az ezüstdobozomat, ezért teljesen pánikba esem. Talán véletlenül ezt is elvitték a hivatalnokok a műtárgyakkal együtt? Természetesen nem. Jól ismerik az ezüstdobozokat, soha nem tévesztenék össze őket múltbéli tárgyakkal. A Párosító Banketten kiosztott dobozok a jövőbe mutatnak. Épp a cókmókjaim között turkálok, amikor anyu belép a szobámba. Tegnap késő este tért haza harmadik, Oria tartományon kívüli útjáról. – Keresel valamit? – kérdezi. Felegyenesedem.  Már megtaláltam – mutatok az üveg alá préselt ruhadarabra. Nem akarom elárulni neki, hogy a banketten kapott ezüstdoboz nincs meg. Elveszi tőlem a keretet, és az ablak elé tartja. A zöld ruhadarab csillog a napfényben.  Hallottál a régi üvegablakokról? – kérdezi. – Általában a templomok vagy a paloták ablakai készültek színes üvegből.  Festett üvegből – mondom. – Apu sokat mesélt róluk. Csodálatosan hangzik: a fény átragyog az Isten iránti tisztelet jeléül készített, színes

üvegablakokon.  Nagyon helyes, hogy mesélt – mosolyog anyu. – Végre leadtam a jelentést. Nagyon elfáradtam.  És, minden rendben van? – érdeklődöm. Szeretném megkérdezni, hogy mire gondolt a múltkor, amikor a fákkal kapcsolatban megjegyezte, hogy a kivágásuk rossz előjel. De mégis, jobbnak látom, ha inkább nem tudok semmit az egészről. Épp elég kimerítő volt számomra az embereken végzett osztályozási feladat. Már így is túl sok mindenről tudok. Egyébként anyu most boldogabbnak tűnik, mint pár héttel ezelőtt, és nem szeretném, ha újra elkeseredne.  Szerintem minden rendben lesz – mondja.  Örülök neki. – Mindketten a báli ruha darabját bámuljuk.  Kell még valahova utaznod mostanában? – kérdezem.  Nem hinném – feleli. – Szerintem most egy időre vége, legalábbis remélem. – Még mindig nagyon kimerültnek látszik, de úgy tűnik, a jelentés beadása után nagy kő esett le a szívéről. Elveszem tőle az emléket, és közben új ötletem támad.  Megnézhetem a te estélyi ruhád bekeretezett darabját? – kérdezem. Utoljára a Párosító Bankettem előtt mutatta. Nagyon izgultam aznap este, ezért anyu előszedte a bekeretezett emléket, és elmesélte az ő bankettjének a történetét, amely boldog szerelemmel végződött. Rengeteget változott a világ azóta.  Természetesen – mondja, és követem a hálószobájába. A bekeretezett ruhadarab anyu ruhásszekrényének egyik parányi fiókjában fekszik. A szüleim ebben őrzik az ezüstdobozaikat, amelyben a mikrokártyáik és a karikagyűrűk voltak. A gyűrűket csak az esküvői szertartás idejére kapták, így nem tarthatták meg őket. Ráadásul az esküvőn a mikrokártyákat is vissza kellett adniuk a hivatalnokoknak. Tehát a szüleim ezüstdobozai üresen állnak itt, a ruhásszekrény fiókjában. Alaposabban szemügyre veszem a ruhadarabot. Anyukám kék estélyit viselt a Párosító Bankettjén, és a kitűnő konzerváló technikáknak köszönhetően a bekeretezett szaténdarab még mindig eredeti fényében pompázik. A két színes ruhát egymás mellé teszem az ablakpárkányra. Mintha üvegablakok lennének, olyan szépen átragyog rajtuk a napfény. Rajtuk keresztül egész más színben, sokkal szebbnek látom a világot. Anyu is érzi, hogy mi jár a fejemben.  Igen, szerintem is pont így nézhettek ki az üvegablakok – szólal meg a háttérben. A legszívesebben mindent elmesélnék neki, de nem tehetem. Még nem érkezett el az idő, túl bizonytalan vagyok. Úgy érzem, mintha be lennék zárva egy üvegkalickába, amelynek minden pillanatban át akarnám törni a falait. Egyelőre még félek, hogy fájni fog. Pedig már annyira szeretném teleszívni a tüdőmet a külvilág friss levegőjével.

Anyu átölel.  Mesélj, mi bánt? – érdeklődik. – Valami szerelmi ügy? Helyet csinálok anyunak az ablakpárkányon. Nem tudok mit válaszolni, ezért inkább csak rázom a fejem. Hogy értené meg anyu a történteket? Anyu, aki kezdettől fogva tökéletes szerelemben él az egykor hozzá rendelt férfival? Biztos nem értené, hogy miért vállaltam ennyi kockázatot a fiúért, akit szeretek. Hogy magyarázzam meg neki, hogy mindent ugyanígy csinálnék másodszor is? Utálom a rendszert, amelynek anyukám az egész életét, szerelmét és családját köszönheti. Utálom a rendszert, amelyben születtem. Inkább visszakérdezek:  Miből gondolod, hogy valami bánt? Ő is leveszi ruhájának bekeretezett darabját az ablakpárkányról.  Először csak azt vettem észre, hogy egyre szerelmesebb vagy – kezdi. – Nem aggódtam, mert tudtam, hogy kiváló fiút rendeltek hozzád. Xander tényleg tökéletes. Ráadásul itt élhettek, Oria tartományban, mert a családja is a közelünkben lakik. Anyaként nem is tudtam volna ideálisabb Párt elképzelni a számodra. Rövid szünetet tart, majd folytatja:  Aztán eléggé lekötött a munkám. Ma döbbentem csak rá, hogy valami nincs rendben. Egyáltalán nem Xanderbe vagy szerelmes, Cassia. Ne mondd tovább – nézek rá könyörgő tekintettel – Légy szíves, ne mondd meg, hogy kit szeretek. Kérlek. Őszintén néz rám, éppen ezért nagyon komolyan veszem a szavait. Tudom, hogy jót akar. – Cassia! Egy remek ember felesége vagyok. Van két gyönyörű gyerekem és egy hivatásom, amelyet nagyon szeretek. Elégedett vagyok az életemmel. – Felemeli a bekeretezett kék szaténdarabot. – Tudod, mi történik, ha betöröm ezt az üveget? Bólogatok.  A ruhadarab szétporlik és megsemmisül – felelem  Így van – helyesel. – A ruha megsemmisül, és vele együtt az egész eddigi életem is semmivé válik. Megfogja a karom:  Emlékszel, hogy mit mondtam aznap, amikor a fákat kivágták? Persze hogy emlékszem.  Azt mondtad, hogy szerinted a fakivágás figyelmeztető jel.  Igen – feleli elpirulva. – Nem volt igazam. Annyira ideges lettem, hogy nem voltam képes racionálisan gondolkodni. Nem volt szó semmiféle figyelmeztető jelről, egyszerűen ki kellett vágni a fákat. Érzem a hangján, hogy nagyon, de nagyon szeretné elhinni, hogy igaz, amit mond. Majdnem el is hiszi. Bár nagyon kíváncsi vagyok, nem akarok túl nyomulósnak se tűnni a kérdésemmel:

 Miért volt annyira fontos az a jelentés? Mennyivel volt fontosabb a korábbi jelentéseknél? Anyukám sóhajt egy nagyot, és titokzatos választ ad a kérdésemre:  Nem tudom, hogy az orvosok hogyan tudnak emberekkel dolgozni és gyerekeket a világra segíteni. Borzasztó nehéz lehet emberi életekről dönteni. Bár nem mondom ki, de benne van a levegőben a következő kérdésem: Ezt meg hogy érted? Anyu pár másodpercig nem tudja, hogy mit válaszoljon. Türelmesen várok. Szórakozottan felkapja báli ruhája darabját, és elkezdi tisztítani vele az ablakot.  Először Grandia tartományból, majd máshonnan is azt jelentették, hogy egy különös növény ütötte fel a fejét. Grandiában, az arborétumban tűnt fel, egy hosszú évekig parlagon heverő területen, melyet főleg új növényekkel való kísérletezésre használtak. Majd a Második Tartomány mezőgazdasági területein is felfedezték. A kormány kérésére másodmagammal el kellett utaznom ezekre a helyekre, és jelentést kellett tennem a növényről. Két dologra voltak kíváncsiak. Egyrészt, hogy alkalmas-e emberi fogyasztásra. Másrészt, hogy a növény termesztői nem szerveznek-e valamiféle lázadást a kormány ellen. Lélegzetemet visszafojtva figyelek. Társadalmunkban a kormány engedélye nélkül tilos élelmiszereket előállítani, ugyanis a vezetés az élelmiszereken keresztül tudja ellenőrzése alatt tartani az embereket. Egyesek az élelmiszernövények termesztéséhez értenek, mások jól ismerik a betakarítás minden csínját-bínját. Vannak, akik feldolgozásra szakosodtak, az ételeket pedig hivatásos szakácsok készítik el az alapanyagokból. Mindenki valaminek a specialistája, senki nem ért azonban az ételek előállításához szükséges összes munkafolyamathoz. Állami irányítás nélkül képtelenek lennének életben maradni az emberek.  Mind a hárman azon a véleményen voltunk, hogy a növény emberi fogyasztásra alkalmas. A termesztő az arborétumban három táblát ültetett be Anna királynő csipkéjével – meséli anyu lelkesen. – Korábban is láttam már egyegy hajtást, de képzelheted... egy teljes mező tele virító, szélben lobogó...  ...vad sárgarépával – fejezem be a mondatot.  Vad sárgarépával, igen – mondja anyu kissé szomorúan. – A második ember egy olyan növényt termesztett, melyet még soha nem láttam. Még az előzőnél is szebb fehér virágai voltak. Az egyik kollégám ismeri, liliomnak hívják. Ehető a gumója. A termesztők ennek ellenére tagadták, hogy a növények ehetőek lennének. Azt állították, hogy eddig nem ismerték egyiket sem, és a virágjuk miatt kezdték el termeszteni őket, kutatási célból. Anyu szomorúan kezdett beszélni az Anna királynő csipkéjével borított földről. Mostanra azonban a hangja keménnyé és határozottá vált.  A hazafelé vezető úton végig vitatkoztunk a kollégáimmal. Az egyik szakember meg volt győződve róla, hogy a termesztők igazat mondtak. A másik

szerint hazudtak. A két kolléga egymásnak ellentmondó jelentést nyújtott be. Mindenki az én véleményemre volt kíváncsi. Kértem az illetékeseket, hogy hadd látogassak el még egyszer a termesztőkhöz. A tét ugyanis nem volt kicsi. A kormány a jelentéseink alapján vagy más tartományba helyezi át a termesztőket, vagy pedig alacsonyabb státuszba sorolja őket. Az én jelentésem lesz a mérleg nyelve. Anyu abbahagyja az ablaktisztítást, és ránéz a kék ruhadarabra, mintha valami fontos üzenet lenne rá írva. Rádöbbenek, hogy tényleg fontos üzenetet hordoz a kék ruha. Anyu Párosító Bankettjének napjára emlékeztet, arra a napra, amikor a szüleimet egymáshoz rendelték. A négyzet alakú kék szaténdarab anyu szeretett életének történetét testesíti meg.  Mindig is tudtam... Már az első látogatásunkkor, amikor a termesztők szemébe néztem, azonnal tudtam, hogy min törik a fejüket – folytatja anyu. – Második látogatásunkkor az Anna királynő csipkéjét termesztő farmer elárult még valamit, ami végleg meggyőzött. A szakemberek előtt úgy tett, mintha a számítógép képernyőjén kívül még soha nem találkozott volna a növénnyel. Elmondása szerint viszont a szülővárosom közelében nőtt fel, arrafelé pedig vadon nőtt a virág, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy élőben is láthatta. Ennek ellenére még mindig bizonytalan voltam. Hazajöttem, és találkoztam veletek. Benneteket elnézve rájöttem, hogy az igazat kell leírnom a jelentésben. Ha biztosítani szeretném a családom boldogságát és biztonságát, meg kell felelnem a Társadalom elvárásának. A biztonság szót olyan halkan és finoman mondja ki anyu, mintha selymet simogatna.  Értem – felelem röviden. És valóban értem a helyzetet. Anyu sokkal nagyobb befolyással van rám, mint a hivatalnokok, mert őt szeretem és csodálom. A szobámba visszatérve megtalálom az ezüstdobozt. Beleesett az egyik téli csizmámba. Kinyitom, és kiveszem belőle a Xander adatait és az udvarlási tanácsokat tartalmazó mikrokártyát. Ha nem lett volna semmilyen hiba, ha csak és kizárólag Xander arca jelent volna meg a képernyőn, nem történt volna meg velem mindez. Nem szerettem volna bele Ky-ba, és az osztályozási feladatnál is könnyebb lett volna döntést hoznom. Minden simán, a legnagyobb rendben zajlott volna. De még minden jóra fordulhat. Ha minden a számításaim szerint alakul, Ky elhagyja a várost, és egy jobb élet vár rá. Én pedig újra elkezdhetem felépíteni a saját életemet. Xanderrel persze mindez nem lesz nehéz. Nagyon tudnám szeretni. Már most is szeretem. Éppen ezért mesélnem kell neki Ky-ról. A Társadalmat nem baj, ha néha félrevezetem, Xanderhez azonban őszintének kell

lennem. Bár nem lesz könnyű, el kell mondanom neki az igazat, mert az életemet nem építhetem hazugságra. Nagyon fáj, ha arra gondolok, hogy el kell mesélnem a dolgot Xandernek. Ky elvesztése szintén fájdalmas. Összevissza forgolódom az ágyban, a tablettatartóval a kezemben. Próbálj meg másra gondolni! – mondogatom magamban. Emlékszem, amikor először láttam Ky-t hátradőlve sütkérezni az alacsonyabbik hegy tetején. Akkor lettem belé szerelmes. Végül is nem hazudtam neki. Attól, hogy a Párosító Bankett utáni reggelen megjelent az arca a képernyőn, még nem néztem rá más szemmel. Inkább a környezet tette mássá. Merengő, sötétkék szemével védtelennek tűnt. Észrevettem, hogy figyel. Fáradtan fekszem az ágyamon, testem és lelkem sebektől sajog. Most döbbenek csak rá, hogy a hivatalnokoknak igazuk van. Ha egyszer valamit nagyon akarsz, minden megváltozik. Én pedig egyszerre akarok mindent. Egyre többet és többet. Én akarom kiválasztani a leendő munkahelyemet, a férjemet. Szeretnék gyümölcstortát reggelizni és futópad helyett az utcán edzeni. Kényemkedvem szerint gyorsítani és lassítani. Én magam szeretném eldönteni, hogy milyen verseket olvasok és milyen szavakat írok le. Annyi mindent szeretnék. Tele vagyok vágyakkal. De akire a legjobban vágyom, az Ky.  Kifutunk az időből – mondja Ky.  Tudom – válaszolom. Már én is számolom a napokat. Végül is Ky itt, a városban kapott új állást, de a nyári szabadidős programoknak hamarosan vége. Nem lesz lehetőségem ilyen sűrűn találkozni vele. Néhány másodpercig ábrándozom. Lehet, hogy az új munkája mellett több szabadideje lesz? Akkor részt vehetne az összes szombat esti programon. – A hegymászószakkörből már csak pár hét van hátra – jegyzem meg.  Nem arra gondolok, amire te – feleli, majd kicsit közelebb hajol hozzám. – Nem érzed? Mintha valami változás lenne a levegőben, mintha valami történne a háttérben. Persze hogy érzem. Számomra az egész világ változik. Körbenéz, mintha attól tartana, hogy figyelik.  Valami nagy változás készül – suttogja halkan. – Szerintem a Társadalmat háború fenyegeti.  Miből gondolod?  Megérzés – mosolyog rám. – És persze az anyukád által mondottak alapján. Az is feltűnő, hogy az utóbbi időben egyre kevesebb hivatalnok van jelen a szabadidős programokon. Ráadásul hallottam, hogy a munkahelyemen is hamarosan változások elé nézünk. – Mélyen a szemembe néz, én pedig lehorgasztom a fejem.

 Elárulod, hogy miért voltál ott egyik nap? – érdeklődik kedvesen. Nyelek egy nagyot. Kíváncsi voltam, hogy mikor kérdez rá.  Gyakorlati vizsgám volt osztályozásból. A munkásokat kellett két csoportba sorolnom.  Értem – mondja. Tekintetével jelzi, hogy további részletekre kíváncsi. Bárcsak többet mondhatnék, de nem jönnek a számra a szavak. Inkább témát váltok:  A múltkor nem folytattad az életedről szóló mesét. Mi történt azután, miután érted jöttek a hivatalnokok? Egyáltalán, ez mikor történt? Tudom, hogy nem túl régen, mert... – itt elcsuklik a hangom. Ky egy piros rongydarabot köt az egyik fára, majd rám néz. Évekig csak felszínes érzelmeket tudtam kiolvasni a tekintetéből, így a mostani mély érzései az újdonság erejével hatnak rám. Még soha nem láttam ilyennek az arcát, mint most.  Mi baj van? – kérdezem.  Félek – hangzik a rövid válasz. – Félek, hogy mi lesz a következő gondolatod.  A történtekkel kapcsolatos gondolatom? – Ezek után Ky még az én gondolataimtól fél?  Még tavasszal történt. Hivatalnokok érkeztek a munkahelyemre, félrehívtak egy kis szobába, és érdeklődtek, hogy elgondolkoztam-e már azon, milyen lenne az életem, ha nem megtűrt státuszban lennék.  Ky összeszorítja az állkapcsát, miközben mesél. Szívből sajnálom. Tekintetem láttán az arca még jobban lemerevedik. Nem szeretné, ha sajnálnám, így elfordítom a fejem, és inkább csak hallgatom, amit mond. – Azt válaszoltam nekik, hogy még soha nem gondolkoztam el rajta, és nem szoktam felizgatni magam a számomra megváltoztathatatlan dolgokon. A hivatalnokok ezután közölték, hogy hibát követtek el, mert bekeverték az adataimat a párosítandó fiatalok adatai közé.  A te adataidat? – kérdezem meglepetten. Nekem azt mondta a hivatalnok hölgy, hogy nem keverték be Ky adatait a párosításra váró fiatalok adatai közé, hanem csak valamilyen hiba folytán jelent meg a fényképe a képernyőmön. Ezek szerint a hölgy hazudott. Sokkal nagyobb hibáról volt szó, mint amekkorának feltüntette. Ky tovább folytatja:  Ráadásul, mivel nem vagyok teljes jogú állampolgár, az egész teljesen szabálytalanul történt. – Ky olyan keserűen mosolyog, hogy rossz nézni. – Aztán mutattak egy fényképet egy lányról. Ha nem lennék megtűrt státuszú, ő lett volna a Párom – meséli Ky, és közben egy nagyot nyel.  És ki volt az a lány? – kérdezem dadogva. Csak azt ne mondd, hogy én

voltam. Csak azt ne mondd, hogy én voltam, mert akkor tudni fogom, hogy csak azért néztél, mert a hivatalnokok rám irányították a figyelmedet.  Te voltál – vágja rá Ky. Eddig abban a hitben éltem, hogy Ky irántam érzett szerelme tiszta és makulátlan, de sajnos rá kell döbbennem, hogy a hivatalnokok és a Párosító Rendszer keze ebben is benne van. Érzem, hogy valami megsemmisül, javíthatatlanul tönkremegy a lelkemben. Márpedig, ha a szerelmünk a hivatalnokok műve, akkor az egyetlen dolog, amit az életemben az ő akaratuk ellenére véghez tudtam vinni, az... – képtelen vagyok befejezni magamban a mondatot. Összemosódnak előttem a színek. Az egész erdő zöldben úszik, nem is látom a lefelé vezető utat jelző piros rongyokat. Sőt mi több, zaklatott lelkiállapotomnak köszönhetően az ösvényen végigszaladva több rongyot vadul letépek az ágakról.  Cassia! – kiáltja mögöttem Ky. – Cassia! Mi a baj? Csak rázom a fejem.  Cassia! – szól rám Ky még egyszer. – Valamit eltitkolsz előlem. Alulról éles és tiszta sípszó hallatszik. Bár nagyon közel kerültünk, de mégsem értünk fel a Hegy csúcsára.  Azt hittem, hogy az arborétumban ebédeltél – mondja Xander az iskola menzáján.  Végül úgy döntöttem, hogy mégis itt ebédelek – válaszolom. A konyhai személyzet elég rossz szemmel nézett rám, amikor kértem egyet a tartalék adagok közül, de miután ellenőrizték az adataimat, szó nélkül kiszolgáltak. Bár lehet, hogy már van valamiféle hivatalnoki megjegyzés a nevem mellett. Ky bejelentése után azonban ilyesmire még gondolni sincs erőm. Most veszem csak észre, hogy milyen sok étel van a tányéromon. Ez egy átlagos adag, nem kifejezetten az én számomra mérték ki. Az utóbbi időben egyre kisebb adagokat kapok. Vajon mi lehet a céljuk ezzel? Talán túl kövérnek tartanak? Végignézek a karomon, lábamon. Nagyon izmos vagyok a sok hegymászástól. Nem hiszem, hogy kövérnek tartanának. Most veszem csak észre, hogy a szüleim se foglalkoznak velem eleget. Normál körülmények között már rég észrevették volna, hogy milyen kicsik az adagjaim, és reklamáltak volna az illetékeseknél. Sehol sem mennek úgy a dolgok, ahogy kellene. Hátratolom a székemet.  Szeretnék beszélni veled – mondom Xandernek. Az órájára pillant:  Hova megyünk? Nincs sok idő a becsengetésig.  Tudom, de nem megyünk messzire. Gyere utánam!  Rendben – feleli zavarodottan.

Végigvezetem az osztálytermek előtti folyosón, és a hátsó ajtón át kimegyünk az udvarra, ahol egy parányi mesterséges tó található. Az alkalmazott tudományok órát szoktuk itt tartani néha. Kettesben vagyunk. El kell mondanom neki mindent. Mégiscsak a Páromról van szó. Megérdemli, hogy első kézből, tőlem halljon Ky-ról, és ne egy hivatalnoktól a parkban. Veszek egy nagy levegőt, és vetek egy pillantást a tóra. Nem olyan szép kék, mint az uszoda, ahova járunk. Ezüstösen csillogó felszíne alatt inkább barnászöld a vize, mert hemzseg benne az élet.  Xander – mondom halkan, mintha most is az erdőben bujkálnánk. – El kell mondanom valamit.  Hallgatlak – feleli. Mindig nyugodt, türelmes és magabiztos. Igazi Xander. Jobb, ha gyorsan elmondom, amit akarok, nehogy még a végén elbizonytalanodjam.  Úgy érzem, hogy szerelmes lettem valaki másba – mondom kedvesen, alig hallhatóan. Xander azért mindent ért. Xander rázni kezdi a fejét és azt kiáltja:  Ne! – Tenyerével befogja a számat, nehogy tovább tudjam mondani. De nem emiatt hallgatok el, sokkal inkább a szeméből sugárzó megbántottság az, ami belém fojtja a szót. Viszont látszik rajta, hogy kíváncsi a részletekre.  Ne! – ismétli el újra Xander, majd hátat fordít. Nem tudom elviselni, ahogy viselkedik. Elé ugrom, és próbálok a szemébe nézni. Rám se néz. Azt se tudom, mit mondjak. Nem merem megérinteni. Türelmesen várom, hogy a szemembe nézzen. Ez minden, amit tehetek. Amikor végre rám néz, látom, hogy szeméből még mindig fájdalom tükröződik. Nem érte váratlanul a dolog, inkább mintha belé hasított volna a felismerés. Talán előre érezte, hogy ez fog történni? Lehet, hogy ezért hívta ki párbajra Ky-t a szabadidőközpontban?  Bocsánatot kérek – mondom hadarva. – A barátom vagy. Természetesen téged is szeretlek. – Életemben először mondom ki előtte ezt a mondatot. Annyira meggondolatlanul és erőltetetten beszélek, hogy szavaim nem is fejezik ki kellőképpen a mondanivalóm komolyságát.  Engem is szeretsz? – kérdezi hűvösen. – Már megint, milyen játékot játszol?  Nem játszom semmiféle játékot – suttogom. – Igenis szeretlek, csak másképp. Xander nem szól semmit. Hisztérikus vihogás tör elő belőlem. Pont olyan, mint a múltkori veszekedésünk alkalmával, amikor nem akart hozzám szólni. Évekkel ezelőtt történt a dolog. Rájöttem, hogy már nem élvezem annyira a játékokat, mint korábban. Xander az őrület határán volt.  Miért nem akarsz játszani? Te vagy a legjobb játékos – győzködött. Nem

adtam be a derekam, ezért nem szólt hozzám többet. De hiába, továbbra sem voltam hajlandó játszani. Két hétbe tellett, mire végre kibékültünk. Ez azon a napon történt, amikor nagyapa után beugrottam a medencébe a trambulinról. Rémülten, de boldogságtól sugárzó arccal jöttem a felszínre. Xander odaúszott hozzám, és gratulált az ugráshoz. Pillanatok alatt elfelejtettük a veszekedést. Vajon mit gondolna nagyapa arról az ugrásról, amelyre most készülök? Mit tanácsolna? Talán azt, hogy lábujjaimmal a végsőkig kapaszkodjak a trambulin szélébe, mindaddig, amíg véresre nem töri a lábam? Vagy azt mondaná, hogy vessem magam bátran a habokba?  Xander! A hivatalnokok csúf tréfát űztek velem. A Párosító Bankett utáni reggelen beraktam a mikrokártyámat a számítógépbe. Felvillant az arcod a képernyőn, de nagyon hamar el is tűnt. – Itt nyelek egy nagyot. – Aztán egy másik fiú fényképe jelent meg, Ky-é.  Ky Markhamé? – kérdezi Xander hitetlenkedve.  Igen, az övé.  De Ky nem a Párod – mondja. – Nem is lehetne a Párod, mivel...  Miért ne lehetne a Párom? – kérdezem. Honnan tudna Xander Ky státuszáról?  Azért, mert én vagyok a Párod – feleli. Néhány másodpercig hallgatunk. Xander már nem fordít hátat. Nem könnyű elviselni, ahogy farkasszemet néz velem. Ha a számban lenne a zöld tabletta, esküszöm, beleharapnék. Szeretném érezni a keserű ízét, mielőtt hatni kezdene. Emlékszem rá, hogy egyszer Xander azt mondta a menzán, hogy Ky megbízhatatlan. Xander meg volt győződve róla. És arról is meg volt győződve, hogy bennem megbízhat. Vajon most mit gondol rólunk? Xander közelebb hajol hozzám. Kék szemével mélyen a szemembe néz. Tenyere is ott lebeg a kezem felett. Behunyom a szemem, egyrészt azért, hogy ne lássam fájdalmas tekintetét, másrészt, nehogy a kísértésnek engedve megfogjam a kezét és megcsókoljam.  Pedig én is megjelentem azon a képernyőn, Cassia – mondja halkan Xander. – De te Ky-t akartad látni. – Alig mondja ki a mondatot, felpattan, és az ajtót becsapva maga mögött, faképnél hagy az iskola kertjében. Annyit azért még szívesen elmondanék Xandernek, hogy kezdetben nem Ky-t választottam. No meg azt is, hogy azóta sem feledkeztem meg róla. Egyenként elfogynak mellőlem az emberek, akikkel bizalmasan tudtam beszélgetni: nagyapa, anyu és most Xander is. Elég erős vagy, hogy a saját lábadon is megállj – mondogatta nagyapa a zöld tablettával kapcsolatban. A tűző nap alatt állok, egyes-egyedül. Se fák, se árnyék, se hegytető, ahonnét

visszatekinthetnék eddigi életemre. Ha lenne is, a szememben lévő könnyektől úgyse látnék semmit.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Otthon este újra előveszem a zöld tablettát. Tisztában vagyok a hatásával, emlékszem, hogy Emen is azonnal segített. Meg fog nyugtatni. Számomra a megnyugvás szónak különös varázsa van. Egy szó, amely mindent kisimít, amely megöli és megszépíti a félelmet. Csöndben. Gyengéden. Visszateszem a tablettát a dobozába, és egy másik, a közelemben lévő zöld tárgy felé fordulok. Az üveglapok közé préselt, bekeretezett báli ruha felé. Egy zoknit húzok a kezemre, és óvatosan megnyomom a kis emléktárgyon lévő kapcsot. Repedés fut végig az üveglapon, ezért elengedem a kapcsot. Könnyebb eltörni valamit, mint gondolnánk. Vajon a Társadalom kémei tudják, hogy képes vagyok nagyon könnyen eltörni dolgokat? Még egyszer nekirugaszkodom, megpróbálom jó erősen lenyomni a kapcsot. Könnyebben menne, ha senki sem figyelne, senki sem hallgatózna a háttérben. Ha vastagabbak lennének a körülöttem lévő falak, ha az életem nem lenne nyitott könyv, egyszerűen fognám az üveglemezt és a falhoz vágnám vagy darabokra törném egy kővel. Gátlástalanul szétzúznám. Az üveg szikrázva törne millió apró szilánkra, szinte megvakulnék a fénytől. Mindez persze csak álom, jobban teszem, ha óvatos vagyok. Még egy ezüstszínű repedés keletkezik a tükörsima felületen. Az üveg alatt lapuló zöld ruhának semmi bántódása nem esett. A repedés mentén óvatosan szétnyitom az üveglapot, és kihúzom alóla az anyagot. Leveszem a zoknit, és alaposan megvizsgálom a kezemet, hogy nem sérült-e meg. Nem vérzik, szerencsére sehol sem vágta el az üveglap. A durva tapintású gyapjúzokni után mennyei érzés végighúzni ujjaimat a simogató selymen. Kellemesen hűsít, akár a jéghideg, tiszta víz. Vízben születtem – gondolok Ky történetére, miközben elégedett mosollyal az arcomon szépen összehajtogatom a selyemdarabot. A tablettatartó dobozzal együtt bedugom a holnapi ruhám zsebébe, majd gyorsan beugrom az ágyamba. Vízről álmodom. Ide– oda dobálnak a hullámok, úgyhogy nem hiszem, hogy az adatleolvasó chipek követni tudják a gondolataimat. Hagyom magam sodorni. Ma éjjel kettesben vagyunk: én, Cassia és az álmaim. Ma nem a katonatiszt vezeti a hegymászószakkört. Egy fiatalabb hivatalnok helyettesíti, aki nagyon gyorsan beszél. Azt hiszi, hogy ha valaki hivatalnoki rangban van, illik hadarnia. Végignéz a csoporton. Szemlátomást örül, hogy hatalmat gyakorolhat felettünk és parancsokat

osztogathat.  Az állami vezetés úgy döntött, hogy idén nyáron hamarabb be kell fejezni a szabadidős programokat – tájékoztatja a szakkör tagjait.  Ma jöttünk utoljára hegyet mászni. Kérem, hogy szedjétek le a fákról az összes piros rongydarabot, és rúgjátok fel a kőhalmokat. Ky-ra pillantok. Egyáltalán nem tűnik meglepettnek. Arra azért ügyelek, hogy ne bámuljam az arcát túl hosszasan, ne lássa rajtam, hogy mindenáron választ várok a kérdéseimre. Nagyon udvariasak voltunk egymáshoz reggel, az arborétum felé vezető úton. Tudjuk jól, hogy illik viselkednünk mások előtt. Tegnap szépen otthagytam az erdőben. Egész úton az járt a fejemben, hogy vajon mit szólhatott hozzá. Vajon miként fogadja majd az osztályozási vizsgán hozott döntésemet meg az ajándékot, amelyet ma szeretnék átadni neki? Lehet, hogy Xanderhez hasonlóan faképnél hagy?  Miért kell letépnünk a rongyokat, felrúgnunk a kőhalmokat? – kíváncsiskodik Lon. – A fél nyarunkat az ösvények kijelölésével töltöttük. Ky arcán halvány mosoly jelenik meg. Észreveszem, hogy szimpatizál Lonnal, amiért fel meri tenni ezeket a kérdéseket annak ellenére, hogy valószínűleg soha nem kap rájuk választ. Bátor fiú, még akkor is, ha kérdései néha idegesítőek és fárasztóak.  Hallgass! – rivall rá a hivatalnok Lonra. – Lássatok neki a munkának. Ez az utolsó alkalom, hogy Ky-jal elindulunk felfelé a Hegyen. Saját, jól bejáratott kis ösvényünkön hamarosan az erdőbe érünk. Épp egy piros rongydarabot próbálok meg lehúzni egy bokorról, amikor Ky elkapja a kezemet.  Hagyd! – mondja. – Ne vesztegessük az időt, inkább siessünk fel a csúcsra. Egymás szemébe nézünk. Soha nem láttam még ilyen bátornak. Mondani szeretnék valamit, de nem engedi:  Persze, csak akkor, ha te is szeretnél feljutni. Hangjában benne van a kihívás. Nem erőszakos, de látszik, hogy kérdése nem puszta érdeklődés. Tényleg kíváncsi a válaszomra. Döntésem nagyban befolyásolja majd a rólam alkotott képét. Nem foglalkozik a múlttal. Nyílt arccal, ragyogó tekintettel fordul felém, izmai megfeszülnek és tettre készek. Mintha kórusban mondanák:  Gyerünk! Elszántságom jeléül előremegyek az általunk kijelölt ösvényen. Nem telik bele sok idő, hátulról belém karol. Ujjaink összefonódnak. Engem is egyre jobban éget a vágy: Fel kell jutnunk kéz a kézben a csúcsra. Nem nézek se balra, se jobbra, csak szorosan Ky-hoz simulok. Amikor az erdő még ismeretlen, érintetlen részéhez érünk, megállok:

 Várj! Ha tényleg meg akarjuk hódítani a Hegyet, ki kell húznunk még néhány keszekusza ágat, hogy valóban szabadon és tisztán élvezhessük a kilátást. A türelem mellett némi aggodalmat vélek felfedezni Ky arcán. Aggódik, hogy nem érünk fel időben. Hiába sivítana a hivatalnok sípja, úgyse hallanánk. Szívünk egyszerre dobog, egy ütemre szívjuk be és fújjuk ki a friss levegőt.  Tegnap nagyon megrémültem – szólalok meg végül.  Mitől?  Attól, hogy a hivatalnokok mesterkedésének köszönhetően szerettünk egymásba – mondom. – Felhívták rám a figyelmedet, a számítógépem képernyőjén pedig egy „véletlen” hiba folytán a te fényképed jelent meg a Párosító Bankett utáni reggelen. Már régóta ismertük egymást, de nem jutott volna eszünkbe, hogy... – nem tudom tovább folytatni. Ky mindenesetre érti, mire gondolok.  Azért remélem, nem taszítasz el magadtól csupán azért, mert a hivatalnokok megjósolták a szerelmünket – néz rám kérdően.  Nem szeretném, ha a hivatalnokok alakítanák az életemet – felelem.  Persze – mondja Ky helyeslően. – Nem is szabad engedni nekik.  Sziszifusz és a szikla esete – mondom tűnődve. – Nagyapa biztos értené a történetet. Ő is csak görgette-görgette a maga szikláját, a Társadalom elvárásainak megfelelően élt, de mindig a saját fejével gondolkodott. Ky csak mosolyog, majd finoman megrántja a kezemet:  Igazad van, de mi akkor is fel fogunk jutni a csúcsra. Talán még marad időnk a kilátásban is gyönyörködni. Na, gyere!  Még valamit el kell mondanom – nézek Ky szemébe.  Az osztályozási vizsgával kapcsolatos? – kérdezi Ky.  Igen... Ky itt félbeszakít:  Már hallottam róla. Abba a csoportba kerültem, akiket új munkahelyre neveznek ki. Mindennel tisztában vagyok. Tényleg mindent tud? Azt is, hogy ha a hulladékeltakarító üzemben dolgozna tovább, rövidebb ideig élne? Vajon hallott-e róla, hogy sorsa csak egy hajszálon múlt? Tudja-e, hogy mit tettem érte? Kiolvassa tekintetemből a kérdéseket:  Tudom, hogy két csoportba kellett minket sorolnod. Valószínűleg nem volt könnyű eldöntened, hogy melyikbe kerüljek.  Szeretnéd tudni, hogy minek alapján döntöttem?  Sejtem – feleli mosolyogva. – A hivatalnokok biztos sokat meséltek a munkások várható élettartamáról és a mérgekről. Szerintem ezért raktál a jobbik csoportba.  Igen – felelem meglepetten. – A mérgekről is hallottál?

 Természetesen. A munkások többsége magától is rájön a dolgokra, csak nem vagyunk abban a helyzetben, hogy panaszt emeljünk. Itt még mindig hosszabb élet vár ránk, mint a Külső Tartományokban.  Ky! – Nehezemre esik a kérdés, de tudnom kell rá a választ. – Lehet, hogy el kell hagynod a várost? Rám néz. Az égboltról ránk ragyognak az aranyló nap szikrázó sugarai.  Még nem tudom. Eddig nem említették. De azt érzem, hogy már nincs sok időnk hátra. A Hegy tetejére érve egészen új helyzetben találjuk magunkat. A nevünk szerencsére még mindig a régi: őt Ky-nak hívják, engem meg Cassiának. Újdonság viszont, hogy kettesben állunk egy teljesen ismeretlen helyen, amelyet még nem hódított meg a Társadalom. Elénk tárul a szürkében, kékben, zöldben és aranyban úszó világ. Azért nem teljesen ismeretlen számomra ez a világ. Nagyapa ablakából és az alacsonyabbik hegy tetejéről is gyakran néztem a Hegy felé, és pont ilyennek képzeltem el a kilátást a csúcsról. Most végre itt vagyok fenn, a magasban. Mintha szárnyaim lennének. Úgy érzem, fel tudnék szállni az égre, repülni tudnék a felhők között.  Szeretném, ha vigyáznál erre – mondja Ky, és kezembe adja műtárgyát, a forgó nyilat.  Nem tudom, hogyan kell használni – mondom hűvösen. Próbálom leplezni óriási örömömet. Mert belül persze éget a vágy, hogy birtokoljam Ky életének, lényének egy darabját.  Xander majd megtanítja a használatát – mondja kedvesen. Ky válasza váratlanul ér. Mit akar ezzel mondani? Remélem, hogy nem búcsúajándéknak szánta a műtárgyat. Talán arra szeretne rábeszélni, hogy bízzak meg Xanderben? Azt akarja, hogy Xandert válasszam? Mielőtt lehetőségem lenne bármit is kérdezni, közel húz magához, és a következő szavakat suttogja a fülembe:  Ha az élet mégis elszakítana tőled, ennek a kis nyílnak a segítségével mindig rám találsz. Az arcom tökéletesen belesimul a nyaka és a válla közötti hajlatba. Itt kiválóan hallom szíve minden egyes dobbanását, magamba szívom bőrének finom illatát. Teljes biztonságban érzem magam ezen a helyen. A lelkem sehol máshol nem nyugszik meg úgy, mint Ky lelkére tapadva. Ky egy újabb papírdarabot nyom a kezembe.  Életem történetének utolsó része – mondja. – Őrizd meg jól. Egyelőre ne olvasd el!  Miért?  Várj, várj még egy kicsit vele – feleli halk, határozott hangon.  Én is hoztam neked valamit – mondom, és elő húzom zsebemből a zöld

selyem estélyi ruhám darabját. Odatartja az arcom mellé, hogy jobban el tudja képzelni, milyen lehettem a Párosító Bankettemen.  Gyönyörű vagy! – mondja csodálattal. Átölel itt, a Hegy csúcsán. Ha a távolba nézek, felhőket, fákat és a Városháza kupoláját látom. A látóhatárt parányi háztetők díszítik. Egy pillanatra úgy érzem, hogy a lábam alatt hever az egész világ. Ismét Ky szemébe nézek.  Cassia – ejti ki gyengéden a nevemet. Mindketten behunyjuk a szemünket, és hagyjuk, hogy vágyaink vezéreljenek. Érzem, ahogy átölel, érzem, ahogy a sima selymen keresztül simogatja a hátam. Egyre közelebb és közelebb húz magához.  Cassia! – szólít meg még egyszer, halkan. Már csak egy hajszál választja el ajkainkat egymástól. Végre, végre valahára. Mintha szeretett volna mondani még valamit. De nincs többé szükség a szavakra, ajkunk érintése mindennél többet ér, csókunk önmagáért beszél.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Kerületünk lakói vérfagyasztó sikolyra ébrednek, ezúttal emberi sikolyra. Kinyitom a szemem. Nagyon korán van még, az ég is inkább fekete, mint kék. Még csak nem is pirkad. A látóhatáron megjelenő halvány fény inkább ígéret, mint valóság. Egyszer csak valaki kis híján kitépi a szobám ajtaját. A félhomályban látom, hogy anyu az.  Cassia! – kiáltja zihálva. Láthatóan nagy kő esik le a szívéről, amikor megpillant. Lekiabál apunak a földszintre: – A helyén van.  Bram is – hangzik apu válasza. Az egész családunk kimegy a folyosóra, és a bejárati ajtó felé tart. Éles sikoly hallatszik az utcáról. Még soha nem hallottunk ilyet. Juharfa kerületben ritkán fordul elő, hogy valaki nagy bajba kerüljön. Szerencsére az államnak még nem sikerült kiölnie belőlünk a segítő ösztönt. Apukám kinyitja az ajtót, és mindannyian kinézünk. A megszokottnál tompábban világítanak az utcai lámpák. A hivatalnokok szürke egyenruhája szinte beleolvad a félhomályba. Az utca közepén egy sötét alak lépked, hivatalnokok és katonatisztek gyűrűjében. A sikoly egy asszony torkából jön. Az utcai lámpák tompa fénye mellett is azonnal felismerem Aida Markhamet. Úgy látszik, hogy neki egész életében a fájdalom jut osztályrészül. Könnyes szemmel, sikítva szalad a hivatalnokok és katonatisztek menete után. De vajon kit kísérnek? Ky-t.  Ky! – kiáltom teli torokból. Utána iramodok. Rohanok, mint a szélvész, semmi sem állíthat meg. Itt nincs sípszó, nincsenek szemembe csapódó gallyak. Repül a lábam a fű és a beton felett. A szomszédok kiskertjén, virágágyásain átvágva próbálom utolérni a légi vonat megállója felé tartó csoportot. Az egyik katonatiszt leválik a csoportról, és Aida felé siet. Aida a jajveszékelésével az egész utca figyelmét felhívja magára, a szomszédok a nyitott ajtóknál állva mind őt bámulják. Még gyorsabban szedem a lábam, érzem, ahogy Emék háza elé érve csak úgy ropog a talpam alatt a dermedt pázsit. Már csak néhány ház, és utolérem őket.  Cassia! – kiált rám Em a kapualjból. – Hová szaladsz? Aida sikításától Ky nem is hallotta kiáltásomat. A menet már majdnem a peronhoz vezető lépcsőhöz ért. Amikor elhaladnak egy lámpa alatt, jól látszik, hogy Ky keze bilincsben van. Pont úgy, ahogy a rajzon.

 Ky – kiabálok még egyszer. Erre már felkapja és felém fordítja a fejét. Sajnos nem vagyok még elég közel, hogy a szemébe nézzek. Pedig muszáj a szemébe néznem. Egy másik katonatiszt is kiválik a csoportból, és felém tart. Várhattam volna még egy kicsit azzal a kiáltással, amíg közelebb kerülök. Mindegy. Teljes erőmből rohanok, mindjárt ott vagyok mögöttük. Közben igyekszem felfogni az eseményeket. Lehet, hogy az új munkahelyére viszik? De miért hajnalban? És Aida vajon miért olyan zaklatott? Nem örül neki, hogy a fia végre valami jobb munkát kap, és nem edényeket fog mosogatni naphosszat? Miért verték Ky-t bilincsbe? Talán szembeszállt a hivatalnokokkal? Lehet, hogy a tegnapi csók miatt van ez az egész felhajtás? Lehet, hogy látott valaki a Hegy tetején? Befut a légi vonat. Ez azonban nem az a jól ismert, ezüst-fehér szerelvény, amellyel nap mint nap a városba utazunk, hanem szénszürke távolsági vonat. A városközpontból indulnak ilyenek. Már messziről lehetett hallani a hangját, sokkal nehézkesebben és hangosabban zakatol, mint a fehér színű vonat. Valami nagy baj lehet. Ky szavai is ezt jelzik. Amikor a hivatalnokok és a tisztek felfelé rángatják a peronlépcsőn, túlélési ösztönén felülkerekedik egy egészen másfajta ösztön. A nevemet kiáltja:  Cassia! Benne van minden ebben az egyetlen szóban. Szeret. Fél. Fülembe csengenek a szavak, melyeket tegnap a Hegy tetején mondott búcsúzóul. Tudta előre. Biztos, hogy nem egy új munkahelyre megy, hanem valahová nagyon messze, ahonnan nem valószínű, hogy egyhamar hazatér. A peron fémlépcsőjén egy lefelé szaladó katonatiszt bakancsa dübörög. Hátam mögött lopva közeledik valaki a puha pázsiton. Hátrafordulok. Egy másik katonatiszt siet felém. Aida már abbahagyta a sikítást. Engem is fel akarnak tartóztatni. Nem hagyhatom, hogy elkapjanak, még nem. Fizikailag nem vagyok elég erős és gyors, így nem tudnám félrelökni a lépcsőn lefelé szaladó tisztet, nem tudnék verekedni velük vagy elfutni előlük. Csöndben ne lépj az éjszakába át! Nem tudom, hogy Ky súgja-e most nekem ezeket a szavakat vagy pedig én magam próbálok bátorságot önteni saját magamba. Az is lehet, hogy nagyapa szelleme jár errefelé valahol a félhomályban, és ő ülteti a szél hátára az angyalszárnyú szavakat, hogy minél hamarabb eljussanak az unokájához. Futólépésben a peron elé kanyarodom. Ky azonnal észrevesz, és a tisztek figyelmének pillanatnyi lankadását kihasználva felém fordul a kivilágított peronon. Beteljesülhet a vágyam, még egyszer mélyen belenézhetek élettel teli,

tüzes szemébe. Tudom jól, hogy soha, de soha nem fogja feladni a küzdelmet. Még akkor se, ha küzdelme láthatatlan, csendes, belső harc lesz. Én se vagyok az a típus, aki könnyen feladja; örökre hű társa leszek a harcban. Nem kiáltok neki semmit. A hivatalnokok hangjától és a légi vonat fékezésétől úgysem hallaná a szavaimat. A zaj közepette inkább az égre mutatok. Remélem, érti, hogy mi mindent akarok ezzel mondani: nevét örökre a szívembe írom. Nem lépek át csöndben. Mesebeli angyallá változom, és addig repülök az égen, amíg rá nem találok. Tekintetéből látom, hogy mindent ért. Ajkai némán mozognak: a verset, amelyet szaval, csak két ember érti a világon. Könnyeimmel küszködöm. Igyekszem tartani magam. Nem szabad sírnom, most nagyon nagy szükségem van rá, hogy mindent tisztán lássak. A katonatiszt utolér, elkapja a karom, és hátrahúz.  Hagyja békén a lányomat, nem tett semmi rosszat – szól rá apukám. Nem hittem volna, hogy apu ilyen gyorsan tud futni. Közben látom, hogy anyu és Bram is szalad felénk a pázsiton. Őket követi Xander és családja.  Csupán állandóan keveri a bajt – vágja rá mogorván a katonatiszt.  Persze, mert maguk letartóztatták a legkedvesebb gyerekkori barátját – vág vissza apu. – Nem véletlenül sír az anyja is annak a szegény fiúnak. Mi folyik itt? Apu nagyon dühbe gurulhatott, hogy így fel merte emelni a hangját a katonatiszttel szemben. Közben vetek egy pillantást anyura is, figyelem, hogy miként reagál apu viselkedésére. Legnagyobb meglepetésemre Xander apja is megszólal:  Hova viszik azt a fiút? Egy fehér kabátos hivatalnok veszi kézbe az irányítást, határozott hangon néhány hivatalos tőmondatban szól az egybegyűltekhez:  Szeretnénk elnézést kérni az utca lakóitól, hogy így tönkretettük a reggelüket. A fiatalembert új állásba neveztük ki, ezért érte jöttünk, hogy elvigyük új munkahelyére. Mivel ez Oria tartományon kívül található, édesanyja túl hevesen reagált látogatásunkra. De vajon miért van jelen ennyi katonatiszt és hivatalnok? Miért raktak bilincset Ky kezére? A hivatalnok semmitmondó válasza ellenére néhány perc múlva mindenki beleegyezően bólogat. Xander kivételével, aki már majdnem azon a ponton van, hogy jól megmondja a véleményét a hatóságoknak. Szerencsére előbb rám néz, és meggondolja magát. A nagy rohanás után szépen, lassan megnyugszom, és egyre inkább körvonalazódik bennem a szörnyű felismerés. Mindez miattam történik. Az osztályozási vizsgán hozott döntésem és a Hegy tetején adott csókom miatt kell Ky-nak elhagynia az országot. Akárhogy is vesszük, én vagyok a hibás

mindenért.  Uram, ön hazudik – mondja Patrick Markham a hivatalnok felé fordulva. Mindenki ránéz. Pizsamájában, szenvedéstől elgyötört, beesett arccal áll a félhomályban. Tartásában van valami méltóságteljes – ezzel a belső tartással szemben a hatóságok tehetetlenek. Még egy embert ismerek, akinek Patrickhoz hasonló belső tartása van. Bár nem vér szerinti rokonok Ky-jal, mindketten óriási lelkierővel rendelkeznek. Patrick Markham egy pillantást vet rám, majd tovább folytatja mondandóját:  A hivatalnokok közölték Ky-jal és munkatársaival, hogy új munkahelyre nevezik ki őket. Egy sokkal jobb állást emlegettek. Ezzel szemben a Külső Tartományokba küldik őket harcolni. Majdnem elájulok a hír hallatán, anyukámnak kell támogatnia, hogy ne essek össze. Patrick még mindig beszél:  A háborúban nem túl jól alakulnak a dolgok, ezért küld a kormány egyre több katonát a frontra. A határ menti falvakat egytől egyig megsemmisítette az ellenség. Mindenki meghalt. – Itt Patrick rövid szünetet tart, majd szinte magában dörmögi: – Tudhattam volna, hogy elsősorban a megtűrt státuszú fiúkat viszik el katonának, tudhattam volna, hogy Ky biztosan rajta lesz a listán. A történtek után... – mondja remegő hangon. Aida felé fordul, és dühös, de megbocsátó hangon a következőket mondja: – Mi nem számítottunk rá, de Ky előre megérezte a dolgot. Látták, ahogy szembeszállt a hivatalnokokkal? Látták az izzó tekintetét, amikor a katonatisztek betuszkolták a vonatba? – Aida a férje nyakába borul, Patrick pedig szorosan magához öleli. Aida zokogásától zeng a dermedt reggeli táj.  Meg fog halni. Ha valakit elvisznek a frontra, az egyenlő a halálos ítélettel. Aida a hivatalnokok felé fordul, és jajveszékelve az arcukba ordítja:  Megölik a fiamat! Két hivatalnok nyomban Aida és Patrick mellett terem, és bilincsbe verve elvezeti a házaspárt. A hivatalnokok durva tenyerükkel befogják Markhamék száját, nehogy sikítozzanak és feleslegesen beszéljenek. Még soha nem láttam, hogy hivatalnokok ennyire erőszakosan léptek volna fel. Miért nem veszik észre, hogy viselkedésükkel Aida és Patrick szavait igazolják? Egy rendőrautó száll le a levegőből, és még több hivatalnok száll ki belőle. Közben Markhaméket a rendőrautó felé terelgetik. Aida megpróbál a férje keze után nyúlni, de a bilincs nem engedi, hogy ujjaik találkozzanak. Férje ujjainak érintése az egyetlen dolog a világon, ami jelen helyzetben megvigasztalná, de a kegyetlen hatóságok még ezt az egyetlen kis örömet is elveszik tőle. Behunyom a szemem. Bárcsak ne hallanám szüntelenül Aida keserves sikolyát. Soha életemben nem felejtem el a szavait: meg fog halni. Bárcsak anyukám felkapna, hazavinne és bedugna az ágyamba, úgy, mint amikor kicsi

voltam. Akkoriban még nem féltem a sötétségtől, akkoriban nem akartam állandóan a szabadságért küzdeni.  Elnézést! – szólal meg valaki. Jól ismerem ezt a hangot, ő a hivatalnok hölgy, akivel a parkban beszéltem. Az egyik kollégája áll mellette, aki kabátján a legnagyobb kormányzati rangjelzést viseli: az utcai lámpa fényében csak úgy csillog az egyenruháját díszítő három aranycsillag. Mindenki elhallgat.  Kérem, hogy mindenki vegye elő a tablettatartóját – mondja a hölgy kedvesen. – Vegyék ki belőle a piros tablettát. Mindannyian engedelmeskedünk. Benyúlok a zsebembe, és megragadom a három tablettát rejtő dobozt. Kék, piros és zöld. Élet, halál és felejtés, elérhető közelségben.  Vegyék ki a piros tablettát, a tablettatartókat pedig helyezzék a miniszter úr előtti gyűjtődobozba! – utasítja a hölgy az egybegyűlteket. – Miután ezt megtették, új tablettatartókat fognak kapni, új tablettákkal. Továbbra is mindenki szót fogad. A többiekhez hasonlóan én is bedobom a kis fémhengert a gyűjtődobozba, de közben igyekszem kerülni a hivatalnok hölgy tekintetét.  Most pedig kérem, hogy vegyék be a piros tablettát. A miniszter úrral ellenőrizzük, hogy valóban beveszik-e. Semmi ok az aggodalomra. Közben egyre több katonatiszt jelenik meg az utcában. Mintha osztódással szaporodnának. Nem engedik ki házaikból azokat a szomszédokat, akik a hajnali sikolyra nem rohantak ki azonnal az utcára. Minket pedig, akik elmerészkedtünk idáig, az állomásig, és tudomást szereztünk a kerületünkben és az országban zajló eseményekről, igyekeznek minél jobban elszigetelni, elrejteni a szomszédok szeme elől. Szerintem a többi családból nem váltott ki ennyire heves indulatokat a hivatalnokok hajnali látogatása. Persze nem hinném, hogy a többi, megtűrt státuszban lévő fiú szülei is olyan magas pozícióban lennének és annyira jól értesültek lennének az állami ügyeket illetően, mint Patrick Markham. A nevelt fiát azonban még neki sem sikerül megmenteni. Mindenről én tehetek. Nem isteni vagy angyali döntést hoztam, hanem egy hivatalnok fejével gondolkoztam. Elhittem, hogy a döntésemmel jó irányba befolyásolhatom egy másik ember életét. Az adatok nem számítanak, végső soron én magam hoztam meg a döntést. A csók pedig... Jobb, ha nem is gondolok rá. Rápillantok a tenyeremben lapuló parányi piros tablettára. Ha meghalnék tőle, most azt sem bánnám. De várjunk csak! Valamit megígértem Ky-nak, amikor a Hegy tetején az égre mutattam. Néhány órával később máris föl akarom adni a küzdelmet? Észrevétlenül leejtem a tablettát a földre. Ott piroslik a zöld fűben. Ky

egyszer azt mondta, hogy a piros a születés és a megújulás színe.  Egy új kezdetért – mondom magamban, rálépek, és a földbe tiprom a tablettát. Szinte vérzik a cipőm talpa alatt. Utoljára a szórakoztató központban éreztem ilyesmit, amikor véletlenül ráléptem a leejtett tablettákra, és közben Kyra néztem. Most viszont bármennyire is keresem a tekintetemmel, sehol se látom. Eddig még senki nem nyelte le a tablettát. Hiába van itt az egyik legmagasabb rangú hivatalnok, az emberek félnek a piros tablettától, annyi minden rosszat hallottak már róla.  Na, ki lesz az első?  Én – lép elő anyukám.  Neeee! – mondom, de apu hátulról visszaránt. Kitalálom magamtól is, hogy mi jár a fejében: Ezt értünk teszi, Cassia. Különösen érted. Apu érzi, hogy minden rendben lesz.  Én is beveszem – lép apukám anyu mellé. A jelenlévők mind kíváncsian figyelik, ahogy a szüleim lenyelik a piros tablettát. A hivatalnok belenéz anyuék szájába, és helyeslően bólogat.  Pár másodperc alatt feloldódik – magyarázza. – Ez túl rövid idő ahhoz, hogy felöklendezzék. De nem is lenne értelme. Egyáltalán nem ártalmas, csak egy kicsit kitisztítja az ember fejét. Csak egy kicsit kitisztítja az ember fejét. Persze. Most már tudom, hogy miért kell bevennünk a piros tablettát. Azért, hogy a jelenlévők közül senki se emlékezzen a Ky-jal történtekre és arra, hogy Oria tartomány vesztésre áll a háborúban, amelyben a határ menti falvak összes lakóját lemészárolta az ellenség. Most jövök csak rá, hogy miért nem kellett bevennünk a tablettát, amikor Markhamék valódi fiát meggyilkolták. A hatóságok jól az állampolgárok eszébe akarták vésni, hogy a száműzött státuszú emberek milyen kegyetlen tettekre képesek és mennyire veszélyesek. Hálával tartozunk tehát a kormánynak, amiért távol tartja őket. Lehet, hogy szándékosan engedték közénk azt a száműzött státuszú bűnözőt, aki megölte Markhamék fiát? Lehet, hogy az esetet elrettentő példának szánták? Ky további sorsáról is csak a hivatalnokok közléseiből értesülhetünk. Ki tudja, mi mindent hazudoznak majd össze róla. Lehet, hogy a piros után a zöld tabletta következik, hogy miután mindent kitöröltek az agyunkból, nyugodtan és elégedetten éljünk? Nem akarok nyugodt lenni, nem akarok elfelejteni semmit. Bármennyire fáj, emlékezni akarok Ky egész történetére, a legfájdalmasabb részekre is. Anyukám felém fordul. Félek, nehogy üres üvegszemek nézzenek vissza rám. Szerencsére sem rajta, sem apukámon semmi elváltozást nem látok. Hamarosan minden jelenlévő felsorakozik a piros tablettával a kezében.

Mindenki szeretne minél hamarabb túl lenni az egészen, és szeretné, ha élete visszatérne a megszokott kerékvágásba. Mi lesz, ha kiderül, hogy megsemmisítettem a tablettámat? A talpam alatti pázsitra téved a tekintetem. Lehet, hogy a piros tabletta legalább egy parányi területen kiégette a gyepet? De szerencsére nem. A fű ugyanolyan zöld, mint azelőtt. Vörös tablettatörmeléknek nyomát se látni. Biztos sikerült teljesen szétzúznom a cipőm talpával. Bramről rémület és izgatottság sugárzik. Túl fiatal még, hogy piros tablettát hordjon magánál, ezért apukám adja oda neki a póttablettáját. Az ismerős hivatalnok hölgy elkezdi ellenőrizni az embereket. Egyre jobban közeledik hozzám. Én azonban egyelőre Bramet és Emet figyelem, ahogy lenyelik a tablettájukat. Emnél eszembe jut az a szörnyű álmom a Párosító Bankettjéről. Szinte megfagy bennem a vér, amikor szájába veszi a pirulát. De szerencsére nem történik semmi. Legalábbis semmi látható nem történik. Aztán Xanderen a sor. Nehéz szívvel rám néz. Legszívesebben kerülném a tekintetét, de mégse teszem. Bólint egyet, és felemeli maga elé a piros tablettát, mintha egy pohár pezsgővel a kezében koccintáshoz készülődne. Nem látom, ahogy lenyeli, mert közben megérkezik elém a hivatalnok hölgy.  Kérlek, mutasd meg a tablettádat! – mondja.  Itt van. – Kinyújtom a karom, de a tenyeremet zárva tartom. Halvány mosolyt vélek felfedezni a hölgy arcán. Tudom jól, hogy vannak nála tartalék tabletták, de egyelőre nem vesz elő egyet sem. A hölgy tekintete egy pillanatra a lábam körüli fűcsomókra téved, majd újra mélyen, jelentőségteljesen a szemembe néz. Felemelem a karom, és úgy teszek, mintha valamit a számba tennék és lenyelnék. A nő továbbmegy. Bár pont ezt akartam elérni, nagyon utálom a hölgyet, amiért szándékosan továbbment. Látszik rajta, hogy mindent tud. Szikrázó tekintetével akarta emlékezetessé tenni számomra a mai napot, örökre eszembe vésni szörnyű tettemet.

HARMINCADIK FEJEZET Végre kivilágosodik, és a sötét éjszakát acélszürke, fülledt reggel váltja fel. Igazi jellegtelen, unalmas reggel. Annyira idegennek érzem a környékbeli házakat, hogy akár egy film díszletei is lehetnének. Lehet, hogy ha nekimennék a falaknak, átsétálnék a mozivásznon és kilépnék oda, ahol minden véget ér: a nagy, fekete semmibe. A félelem mint érzés megszűnt számomra létezni. Úrrá lett rajtam a végtelen közöny, ami sokkal rosszabb. Miért foglalkoznék egy szürke bolygóval, ahol szürke emberek laknak? Semmit nem érzek egy olyan hely iránt, ahol nincs többé Ky. Most jövök csak rá, hogy mit is jelentett számomra. Ha Ky velem van, elkezdek érezni. De sajnos a saját szememmel láttam, hogy örökre elment. Miattam. Vajon Sziszifusz is hozzám hasonlóan csinálta? – tűnődöm. Mielőtt újra nekiindult volna, hogy meghódítsa a csúcsot, megállt, és összeszedte minden erejét. Összpontosított, nehogy elveszítse uralmát a szikla felett. Mert ha csak egy pillanatra lankad a figyelme, a szikla könnyen visszagurulhat, és agyonnyomhatja Sziszifuszt. Miután a hivatalnokok és a katonatisztek hazaterelgették a népet, szinte azonnal hatni kezdett a piros tabletta. Az elmúlt tizenkét óra eseményei nyomtalanul kitörlődtek családtagjaim emlékezetéből. Egy óra múlva új tablettákat hozott a postás. Érkezett egy kísérőlevél is, melyben a hatóságok a tudtunkra adták, hogy a korábbi tablettákat hibásnak találták, ezért korán reggel begyűjtötték őket. A családban rajtam kívül mindenki szó nélkül elfogadja a magyarázatot. Nincs is idejük foglalkozni vele, van épp elég gondjuk. Anyukám például nem tudja, hova tette a laptopját tegnap este. Bram nem emlékszik, hogy befejezte-e a házi feladatát.  Kapcsold be a számítógépet, és nézd meg, drágám! – mondja neki anyukám idegesen. Apu csak bámul maga elé a semmibe, de legalább ő nem tűnik annyira zavarodottnak, mint anyu és Bram. Szerintem neki a munkája során már többször be kellett vennie a piros tablettát. Nem ismeretlen számára a helyzet, úgyhogy nem törődik különösebben a tabletta által okozott tájékozódási zavarokkal. Jó, hogy van egy nyugodt ember a családban, mert úgy tűnik, hogy a hivatalnokok továbbra sem hagynak minket békén.  Bizalmas ügyben keressük Molly Reyest – szólal meg egy automata hang a családi portálon. Anyukám meglepetten kapja fel a fejét:

 El fogok késni a munkahelyemről – tiltakozik finoman a megkeresés ellen. Persze az üzenet küldője nem hallja anyu válaszát. Nem látják azt sem, ahogy büszke léptekkel a portálhoz sétál és felteszi fejére a fülhallgatót. Elsötétül a képernyő, a megjelenő képet csak anyu láthatja.  Most mit csináljak? – kérdezi Bram. – Várjak még egy kicsit?  Ne! Indulj el az iskolába! – feleli apu. – Nem szeretnénk, ha késnél. Bram még visszaszól az ajtóból:  Mindig, mindenről lekések. – Legszívesebben megmondanám neki, hogy azért mégse késett le mindenről, de aztán jobbnak látom, ha nem emlékeztetem a ma reggel történtekre. Pár perc alatt mintha minden megváltozna. Úgy érzem, hogy újra a földön járok. Újra teljes valójukban szemlélem a körülöttem lévő embereket. Mindaz, amit átéltem, nem álom, hanem maga a kőkemény valóság. El kell indulnom, hogy megkeressem Ky-t. Most, azonnal.  Délelőtt bemegyek a városba – mondom apunak.  Elmarad a mai hegymászószakkör? – kérdezi. Néhány másodperc múlva már a fejét rázva javítja önmagát: – Jaj, bocsánat. Most jut csak eszembe, hogy idén nyáron korábban értek véget a szabadidős programok. Ezért ment ma Bram uszoda helyett iskolába. Úgy érzem, ma reggel elég nagy homály van az agyamban. – Apu mindezt természetesnek veszi. Meg vagyok győződve, hogy történt már vele korábban is ilyesmi. Apu amiatt se aggódott különösebben, hogy anyu vette be elsőnek a piros tablettát. Mintha előre tudta volna, hogy nem lehet semmi baja tőle.  A hegymászás helyett elfelejtettek új programot szervezni a hivatalnokok, ezért gondoltam, hogy bemegyek a városba suli előtt – mondom apunak. Úgy tűnik, a hivatalnokok már megint tévedtek. Egy újabb apró hiba az olajozottan működő gépezetben. A Társadalomban valami nagyon nincs rendben. Apu nem válaszol. Anyukámra néz, aki sápadt, szinte hamuszürke arccal bámulja a képernyőt. – Molly? – szól oda neki. Bizalmas üzenet fogadása közben nem szabad megzavarni senkit, de ennek ellenére apu egyre közelebb lép anyuhoz. Végül még a kezét is a vállára teszi.  Az én hibám – fordul felé anyukám. Most először veszem észre, hogy nem apu szemébe néz, miközben hozzá beszél, hanem egy távoli pontot bámul. – A családunkat azonnali hatállyal kitelepítik. Vidékre kell költöznünk – mondja.  Tessék? – kapja fel apu a fejét a hír hallatán. – Ez nem lehet igaz. Leadtad a jelentést, és az igazat írtad benne.  Szerintem az állami vezetés nem szeretné, ha a piros növényeket véleményező bizottság tagjai továbbra is magas pozíciókat töltenének be – magyarázza anyukám. – Túl sokat láttunk. Félnek, hogy esetleg mi is elkezdjük termeszteni a növényt. Inkább kihelyeznek bennünket vidékre, valami

alacsonyabb munkakörbe. Ott könnyebben az ellenőrzésük alatt tarthatnak. Valószínűleg az általuk meghatározott növényeket kell majd termesztenünk a végkimerülésig.  Legalább közelebb leszünk nagyihoz és nagyapához – próbálom vigasztalni anyut.  Nem Oria tartományon belüli területre telepítenek, hanem egy másik tartományba. Holnap indulunk. – Döbbent, üres tekintetét újra apu felé fordítja, és látom, ahogy újra feltámadnak benne az érzelmek. Ráeszmél valamire, újra érezni kezd. Miközben figyelem, egyre nagyobb késztetést érzek, hogy megvalósítsam a legfőbb célomat. Annyira nagy a tét, hogy szinte összeroskadok a feladat súlya alatt. Mielőtt elindulunk, meg kell tudnom, hová vitték Ky-t.  Mindig is vidéken szerettem volna élni – jegyzi meg apukám, miközben anyu a vállára hajtja a fejét. Szegény anyukámnak még sírni sincs ereje, annyira megrázta a hír.  Pedig mindent az elvárásaik szerint csináltam – suttogja. – Pontosan azt tettem, amit kértek.  Meglátjátok, minden jóra fordul – próbálja vigasztalni a családot apukám. Talán ha bevettem volna a piros tablettát, még hinnék is neki. Markhamék háza előtt egy hivatali autó áll. Az utóbbi pár hétben a hivatalnokok túl sok időt töltöttek a kerületünkben. Em nagy lendülettel kitárja házuk ajtaját:  Hallottátok a hírt? – kérdezi izgatottan. – A hivatalnokok összegyűjtik Markhamék dolgait. Patrickot áthelyezik a Központi Kormányba. Óriási megtiszteltetés. A mi kerületünk lakója! – újságolja. – Kár, hogy nem tudtunk elköszönni Ky-tól. Már most nagyon hiányzik – teszi hozzá szomorú arccal.  Nekem is – mondom nehéz, sajgó szívvel. Én vagyok az egyetlen, aki tisztán emlékszik a ma reggeli eseményekre. Kivéve néhány hivatalnokot. Persze közülük sem tudja mindenki, hogy mi történt valójában. Csak két ember tud róla, hogy nem vettem be a piros tablettát: én és a hivatalnok hölgy.  Mennem kell – köszönök el Emtől, és már el is indulok a légi vonat megállója felé. Vissza se nézek Markhamék házára. Patrick és Aida örökre elköltöztek. Száműzött státuszba kerültek vagy csak kitelepítették őket valahová, egy jó messzi tartományba? Lehet, hogy nekik is be kellett venniük a piros tablettát? Elképzelem, ahogy új lakóhelyükön a távolba merednek, és azon tűnődnek, hogy mi történhetett fogadott fiukkal. Őket is szeretném majd megtalálni egyszer. Egyelőre azonban Ky felkutatása a legfontosabb feladatom. Találnom kell egy helyet, ahol valamiféle információra akadhatok vele kapcsolatban. A Városháza felé robog a légi vonat. Bármerre téved a tekintetem, mindenről

ő jut eszembe. Az ülések, amelyeken ült, a vonatpadló, melyen mindig lazán és könnyedén egyensúlyozott. Lehajtom a fejem, és csak bámulok magam elé a semmibe. Még a vonat ablakán se merek kinézni, nehogy megpillantsam a Hegyet, ahol tegnap beszélgettünk. A következő megállónál kinyílnak az ajtók, és a felszálló utasokkal együtt bejön egy kis kellemes, friss szellő. Hogy loboghatnak a szélben a piros rongydarabok, melyeket Ky-jal a fákra kötöttünk! Egy új élet kezdetét jelzik. Őszintén szólva nem ilyennek képzeltem ezt az új életet. Végre bemondja a hangosbemondó, hogy a Városháza következik. Nem hiszem, hogy sikerül véghezvinnem a tervemet. Életemben másodszor állok a Városháza lépcsőjén. Ezúttal nem nyitott kapuk várnak. A jövőbe vezető, titkokkal teli, fényárban úszó folyosó is eltűnt. Napközben a Városházára fegyveres őrök vigyáznak. Az épület üzleti tárgyalások színhelye, a múlt és a jelen eseményeinek biztonságos otthona. Nem fognak beengedni, de ha mégis, nem hiszem, hogy bármit is megtudhatnék. Lehet, hogy sok hivatalnok már el is felejtette a történteket. Ne feledjük, az ő zsebükben is ott lapul a piros tabletta. Sarkon fordulok. A gyalogátkelőn remek ötletem támad, és megint elfog a heves szívdobogás. Ez az! Miért nem gondoltam erre korábban? A múzeum. A múzeum egy hosszúkás, alacsony, fehér épületben található. Ablakai homályos üvegből készültek, hogy a bent lévő műtárgyakat ne érje fény. A szemben álló Városházának ellenben hosszúkás, átlátszó ablakai vannak. A Városháza mindent lát, ami a Társadalomban történik. De lehet, hogy amit én keresek, az pont a múzeum sötét falai között található. Reménytől dobogó szívvel, szaporán szedem tehát a lábam a múzeum felé, s egyetlen lendülettel kitárom a hatalmas, fehér kaput.  Jó napot kívánok! – üdvözöl a teremőr, aki egy kerek, fehér asztalnál ül. – Miben segíthetek?  Csak nézelődöm – válaszolom. Igyekszem lazának tűnni. – Van ma egy kis szabadidőm, és...  ...és a múzeumot választottad. Remek – mondja a teremőr elégedetten és egyúttal csodálkozva. – Azt javaslom, hogy rögtön a második emeleten kezdd a szemlélődést. Ott vannak kiállítva a legnépszerűbb műtárgyaink. Nem szeretném túlzottan felhívni magamra a figyelmét, ezért azonnal a lépcső felé veszem az irányt. A visszhangzó fémlépcső kísértetesen hasonlít a peronhoz vezető lépcsőhöz, amelyen Ky-t reggel a vonathoz hurcolták a hivatalnokok. Ne gondolj most rá! Őrizd meg a nyugalmadat! Emlékszel, amikor még az általános iskolai osztályoddal egyszer ellátogattatok ide? Ky még nem is költözött a kerületbe. Akkoriban még volt időtök rácsodálkozni a múltra. A középiskolában már csak a jövő dolgai számítanak. Emlékszel, a múzeum alagsorában ebédeltetek? Minden gyerek nagyon örült, hogy végre nem az iskolai menzán kell

ennie. Xander szőke haja csak úgy világított a tömegben. Úgy tett, mintha figyelne a tárlatvezetőre, de közben állandóan vicceket mesélt a többieknek. Xander. Ha el kell költöznöm, újabb darabot tépnek ki a szívemből. Sajnos már nincs visszaút. Egy nyíl jelzi, hogy merre van a műtárgykiállítás. Ezért jöttem, úgyhogy jobbra fordulok. Szeretném látni, hogy hová tették azt a sok mindent, amit elkoboztak tőlünk. Talán itt találom majd a púdertartómat, Xander mandzsettagombjait és Bram karóráját is. Mielőtt végleg elköltözünk a Külső Tartományokba, Brammel is eljöhetnék ide megnézni a kiállítást. A terem közepén állva rögtön látom, hogy a fent említett dolgok egyike sem szerepel a kiállított tárgyak között. A többi üvegszekrény mind tele van műtárgyakkal, de az új, hosszúkás alakú vitrin teljesen üres. Középen egy nyomtatott betűs felirat olvasható, amely meg sem közelíti Ky gyönyörű kézírását: HAMAROSAN TOVÁBBI MŰTÁRGYAK ÉRKEZNEK. Felülről egy lámpa világítja meg a feliratot. Nem csodálkoznék, ha örökké az üres üvegszekrényben maradna ez a kis papírcetli, annyira sterilnek és érintetlennek tűnik minden ebben a teremben. De akár a Párosító Banketten viselt zöld ruhám darabja is állhatna a vitrinben a felirat helyett. Összetörtem a kis üveglapot, elajándékoztam a zöld selyemruha darabját, és döntöttem az osztályozási vizsgán. Számomra most az egyetlen és legfontosabb feladat, hogy megtaláljam Ky-t. Nélküle úgy érzem, hogy értelmetlen az életem. Lehet tehát, hogy a műtárgyaink sohasem kerülnek be ebbe a vitrinbe. Talán soha nem kerül ide be semmi. Nem tudom, mi történhetett féltve őrzött kincseinkkel. Szerintem megsemmisítették őket. Lesétálok a lépcsőn az alagsorba, hogy megnézzem az Oria Tartomány Dicsőséges Története című kiállítást. Végső soron ezért jöttem a múzeumba, nem pedig elkobzott műtárgyakat nézegetni. A múlt helyett inkább a jövőbe kell tekintenem. Az üvegszekrény mellett állok, a városokat, a szántóföldeket és a folyókat tanulmányozom tartományunk térképén. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a hátam mögött valaki közeledik. Egy alacsony, egyenruhás férfi áll meg mellettem.  Szeretnél többet megtudni Oria tartomány történetéről? – kérdezi. Egymás szemébe nézünk. Úgy érzem, hogy ragyogó, éles tekintete szinte a vesémig hatol. Magamban már most eldöntöm, hogy soha nem fogom eladni neki a verset. Lehetek ennyire önző. A báli ruha darabja mellett ez az egyetlen ajándék, amit valaha Ky-nak adtam. Ráadásul az egész világon csak mi ketten ismerjük ezeket

a sorokat. Így hát azonnal szertefoszlik az ötletem, amivel idejöttem. Hiába írnám le a verset a hivatalnoknak, lehet, hogy nem árulna el semmit Ky-ról. Nem bocsáthatom csak úgy áruba a kincsünket.  Köszönöm, nem – válaszolom a férfinak. Nem fogadom el a tárlatvezetést annak ellenére, hogy valójában nagyon is kíváncsi vagyok Oria tartomány történetére. Nem hinném, hogy a ma élő hivatalnokok közül bárki el tudná mondani a valós tényeket. Mielőtt hazaindulnék, még egy pillantást vetek az országra. A térkép közepén terülnek el a legnagyobb tartományok, mint valami jóllakott, kövér, pöffeszkedő földesurak. Körülöttük helyezkednek el a Külső Tartományok, melyeknek területét vonalak szabdalják részekre, de egyiknek sincs neve.  Várjon csak! – szólok oda a férfinak.  Igen? – fordul felém kíváncsian.  Nem tudja véletlenül, hogy mi a neve a Külső Tartományoknak? Kérdésemet hallva érdektelenül legyint. Azt hitte, hogy valamilyen műtárgyat szeretnék eladni. Csalódnia kell.  Külső Tartományok. Így hívják őket – magyarázza. Bámulom az üres, parcellákra osztott Külső Tartományokat. Amúgy a térkép tele van nehezen olvasható betűkkel és információkkal. Átfutok gyorsan az egészen, szinte magam sem tudom, hogy mit keresek. Aztán egyszer csak az osztályozáshoz szokott szemem megakad egy szón: Sziszifusz-folyó. A Nyugati Tartományokon, majd két Külső Tartományon folyik keresztül, végül a szomszédos országok egyikében folytatja az útját. Ky valószínűleg ezen két tartomány egyikében született. Gyerekkorában itt érhette őket az a bizonyos támadás, és szerintem most is errefelé lehet a háborús zóna. Közelebb hajolok a térképhez, hogy még jobban szemügyre vegyem a helyet. Ismét közeledő lépéseket hallok a hátam mögül, ezért megfordulok.  Biztos, hogy nem tudok segíteni? – kérdezi az alacsony ember. Nem szeretnék semmivel kereskedni! – üvöltöm majdnem a képébe. De észreveszem, hogy őszintén segíteni szeretne. A Sziszifusz-folyóra mutatok a térképen. Ez a vékony kék vonal az egyetlen szál, amely elvezethet Ky-hoz, ez az egyetlen reménysugár.  Hallott valamit erről a folyóról?  Fiatalabb koromban hallottam róla egy történetet – feleli halkan a teremőr. – Az alsó folyásánál volt egyszer valami nagy szennyezés. Utána senki nem élhetett tovább a partjain. Ez minden, amit hallottam róla.  Köszönöm szépen – felelem. Összevetem a férfi által elmondottakat a korábban hallott, az idősek haláláról szóló információkkal. Lehet, hogy a Társadalom szándékosan beszennyezte a folyó ellenséges területekre eső szakaszát? Ky és családja nem haltak meg. Valószínű, hogy ők a folyó felső

szakasza mellett éltek, a két Külső Tartomány valamelyikében.  Persze az egész csak mendemonda – teszi hozzá a teremőr, látva az arcomon felcsillanó reményt.  Mi nem az manapság? – felelem látszólag közömbösen. Kisétálok a múzeumból, és hátra se nézek többet. Az ismerős hivatalnok hölgy már vár rám a múzeum előtti parkban. Egy fehér padon ül, fehér ruhában. Alakját hátulról megvilágítják a nap aranyfehér sugarai. Túl sok a fény, majdnem megvakulok. Kísértetiesen hasonlít a helyzet az első, szabadidőközpont melletti találkozásunkra. Mi lenne, ha most is közölné, hogy a Párom kiválasztásánál valami hiba történt? Ezúttal lehet, hogy másképp alakulnának a dolgok, összejöhetnénk Ky-jal, és boldog kapcsolatban élhetnénk. Sajnos ez a forgatókönyv elképzelhetetlennek tűnik, különösen itt, Oria tartományban. A hölgy int, hogy menjek és üljek le mellé a padra. Elég furcsa helyet választott találkozónk helyszínéül. De ha jobban belegondolok, mégis ideális ez a múzeum bejárata melletti csendes, üres pad. Ky-nak igaza volt, a madár se jár erre. Társadalmunkban senkit nem érdekel a múlt. A faragott kőpad hűvösnek és keménynek tűnik, láthatóan nyomott hagyott rajta az idő vasfoga. Végigsimítom kezemet a kövön, és azon tűnődöm, honnan bányászták ki ezeket a szép, nagy szikladarabokat, és egyáltalán ki tudta őket megmozdítani. Ezúttal én szólalok meg először:  Hibát követtem el. Vissza kell hozniuk Ky-t.  Ky Markham esetében egyszer már elnézőek voltunk. A megtűrt státuszú egyének többségének nem jár ilyen kedvezmény – magyarázza a hölgy. – A te döntésed tette fel a pontot az i-re. Megerősítetted a feltevésünket. Azok az emberek, akik figyelmen kívül hagyják az adatokat és érzelmi alapon döntenek, általában maguk keverik a bajt.  Csak és kizárólag ön tehet mindenről – mondom a hölgynek. – Ön találta ki az egész vizsgafeladatot.  A döntés joga viszont csak és kizárólag a te kezedben volt – válaszolja a hölgy. – És meg kell mondjam, a lehető legjobb döntést hoztad. Lehet, hogy most nagyon csalódottnak érzed magad, Ky családja pedig romokban hever lelkileg, de ami Ky képességeit illeti, szükség volt erre a döntésre. Ky mindig is arra törekedett, hogy titkolja átlagon felüli képességeit.  Szerintem jobb lett volna, ha ő döntheti el, hogy menni vagy maradni akar. Meg kellett volna hagyni neki a választás jogát – mondom a hölgynek.  Ha mindent megengednénk, szétesne az egész rendszer – magyarázza a nő türelmesen. – Szerinted hogyan tudnánk másképp ilyen hosszú életet biztosítani

az embereknek? Szerinted hogyan sikerült volna másképp kiirtanunk a föld színéről a rákot mint betegséget? Mindenről a kormány rendelkezik, még a génekről is.  Az igaz, hogy hosszú életet biztosítanak az embereknek, de a végén szándékosan megölik őket. Hallottam a méregről, amit az idősek ételeibe kevernek.  Viszont nagyon magas életminőséget biztosítunk az itt élőknek, egészen az utolsó leheletükig. Tudod, hogy a korábbi társadalmak szerencsétlen polgárai mit meg nem adtak volna az ehhez hasonló életminőségért? A végén meg beadjuk nekik...  ...a mérget.  Igen, a mérget – mondja rezzenéstelen arccal. – Hihetetlenül humánus módszer. Az emberek kedvenc ételeibe keverjük bele, nagyon alacsony dózisban.  Szóval azért eszünk, hogy meghaljunk – jegyzem meg. A hölgy igyekszik eloszlatni aggodalmamat:  Mindenki azért eszik, hogy egyszer meghaljon, függetlenül attól, hogy mi mit csinálunk. Az a baj, Cassia, hogy nem tiszteled a rendszert, és semmibe veszed azt a sok jót, amit a rendszer biztosít számodra. Alig tudom megállni, hogy ne nevessek. A hivatalnok hölgy észreveszi a szájam sarkában bujkáló mosolyt, és elkezdi sorolni a szabálysértéseket, melyeket az elmúlt két hónapban elkövettem. Amúgy a legsúlyosabbról nem is tud. Érdekes, hogy a korábbi évekből egyetlen példát sem említ. Ha valóban követni tudná az emlékeimet és a gondolataimat, tudnia kellene, hogy eleinte őszintén hittem a rendszerben, be akartam illeszkedni, mindent a törvények szerint csináltam, és alig vártam, hogy hozzám rendeljék a Páromat. A régi énem még mindig hisz a rendszerben.  Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek a kísérletnek – mondja sajnálkozó hangon a hölgy. – Sajnos a hivatalnokok egyéb feladataik miatt nem tudják tovább nyomon követni sorsotok alakulását. Különben is a helyzet most...  Miféle kísérletnek?  A rajtad és Ky-on végzett kísérletnek.  Most már minden világos – kiáltok fel. – Hallottam, hogy mindent elmondtak Ky-nak. Tudom, hogy sokkal nagyobb hibáról van szó, mint amit az első találkozásunkkor említett. Szóval Ky nevét tényleg bekeverték a párosítandó fiatalok közé.  Persze, szó sem volt semmiféle hibáról. Nemrég úgy éreztem, hogy a gödör alján vagyok, innét már csak felfelé vezethet az út. Úgy látszik, tévedtem.  Ky-t szándékosan kevertük be a párosítandó fiatalok közé – mondja a nő. – Néha, megfigyelési céllal, bedobunk egy-egy megtűrt státuszú fiatalt is a

halmazba. A nagyközönség általában semmit nem tud a kísérletről, nem is kell róla tudnia. Te viszont jó, ha tudod, hogy mindvégig figyelemmel követtük a kísérlet alakulását.  A valószínűsége, hogy ő legyen a Párom...  ...szinte a nullával egyenlő – fejezi be a mondatomat a hivatalnok. – Szóval most már érted, hogy miért izgatott minket annyira a dolog. Azért mutattuk meg neked Ky fényképét a portálon, hogy kíváncsivá tegyünk. Nem véletlenül jártatok ugyanarra a hegymászószakkörre, nem véletlenül kellett párban dolgoznotok. Mi meg szépen követtük az események alakulását, legalábbis egy ideig. A hölgy mosolyogva tovább folytatja mondandóját:  Nagyon izgalmas volt. Számtalan eshetőségre felkészültünk. Szándékosan csökkentettük az ételadagjaidat, hogy megnézzük, miként reagálsz a stresszre. Reméltük, hogy egyszer csak megtörsz. De nem adtad fel! Persze, soha nem voltunk túl kegyetlenek, az ételeid azért mindig elegendő mennyiségű kalóriát tartalmaztak. Erős egyéniség vagy, Cassia. Soha nem vetted be a zöld tablettát.  Miért fontos, hogy erős egyéniség vagyok?  Nagyon érdekes vagy emiatt – feleli a hölgy. – Különösen a kísérlet szempontjából. Végül is kiszámítható vagy, de szokatlan viselkedésedet érdekes figyelemmel követni. Izgalmas lett volna megnézni, hogy mi lesz veled, ha minden az előzetes jóslatok szerint alakul – sóhajt szomorúan a hölgy. – Szerettem volna cikket írni az esetedről. Semmi sem bizonyította volna jobban a Párosítási Rendszer helyességét. Éppen ezért nem engedtem, hogy bevedd a piros tablettát ma reggel a vasútállomáson. Az egész eddigi munkám feleslegessé vált volna, ha mindent elfelejtesz. Most legalább látom, hogy a történtek ismeretében milyen végső döntést hozol. Annyira elönt a harag, hogy azt se tudom, mit válaszoljak. Érdekes lett volna megnézni, hogy mi történik, ha minden az eredeti forgatókönyv szerint alakul. Az egész történet, az elejétől a végéig előre ki volt tervelve. Minden egyes mozzanat.  Sajnos a munkám most máshova szólít – folytatja a hölgy, végigfuttatva kezét laptopjának billentyűzetén. – Nincs többé időnk rá, hogy figyelemmel kísérjük a kapcsolatotokat, ezért véget kell vetnünk a történetnek.  Miért meséli el nekem mindezt? – kérdezem. – Miért fontos, hogy minden egyes részletről tudjak? A hölgy meglepetten a szemembe néz:  Mert a Társadalom többi polgárához hasonlóan fontos vagy számunkra, Cassia. A kísérlet alanyaként jogod van tudni, hogy pontosan mi történt. Jogod van dönteni. Tisztában vagyunk vele, hogy nem vársz tovább, most fogod meghozni a döntést. A hölgy akaratlanul is hisztérikusnak tűnik, miközben kimondja a döntés szót.

Legszívesebben nevetnék rajta, de inkább nem teszem, nehogy sírásnak tűnjön a nevetésem.  Xandernek is elmondott mindent? – kérdezem. Úgy tűnik, hogy a hölgy a megsértődik a kérdésemen.  Természetesen nem. Xander még mindig a Párod. Neki a háttérben kellett maradnia mindvégig, azért, hogy az ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani a kísérletet. Mit sem sejt az egészről. Kivéve persze, amit én meséltem el neki – gondolom magamban. A hölgy ezek szerint nem is tudja, hogy beszéltem Xanderrel. Vannak dolgok, amiket még a hivatalnokok se tudnak. Ez a felismerés mintha némileg kárpótolna a történtekért, mintha kimosná lelkemből a felgyülemlett mérget. A nőnek, úgy tűnik, fogalma sincs a szerelemről.  Ky azonban más eset – szólal meg a hölgy. – Neki mindent elmondtunk. Úgy tettünk, mintha figyelmeztetnénk, valójában azonban azt szerettük volna elérni, hogy csak azért is több időt töltsön veled. Számításunk szépen be is vált. – A nő önelégülten mosolyog, mert azt hiszi, hogy most hallom először a történetnek ezt a részét. Pedig nagyot téved.  Szóval folyamatosan figyelt bennünket – mondom.  Nem folyamatosan, csak szúrópróbaszerűen – válaszolja. – Így képet alkothattunk róla, hogy miről beszélgettetek. A Hegyen és a dombon folytatott párbeszédeiteket nem mindig tudtuk figyelemmel kísérni. Ezek a területek még mindig Carter katonatiszt úr felügyelete alatt állnak, és nem nézte jó szemmel, amikor megjelentünk. Hallgatok. Várom, hogy kérdezzen. Tudom, hogy előbb-utóbb úgyis kérdezni fog. Hiába mondja, hogy mindennel tisztában van, érzem, hogy hajtja a kíváncsiság, még többet szeretne tudni.  Szóval, mi történt közted és Ky között? – teszi fel végül a kérdést. A csókról nem tud. Nem emiatt hurcolták el tehát Ky-t. Az a Hegy tetején töltött pillanat még mindig a miénk, csak és kizárólag az enyém és Ky-é. A mi tiszta és érintetlen titkunk, senki a világon nem piszkított bele. Erőt meríthetek belőle további utamon. A csókból, a versből, a porba írt és kimondott szerelmi vallomásból.  Ha mindent bevallasz, segítek rajtad. Állást szerzek neked itt, a városban, így nem kell a Külső Tartományokba költöznöd a szüleiddel – hajol közelebb a hölgy. – Mondd el őszintén, hogy mi történt! Elfordítom a tekintetem. A hölgy ajánlata nagyon csábító. Félelem tölt el, ha arra gondolok, hogy el kell hagynom Oria tartományt. Nem szeretném itt hagyni Xandert és Emet, nem szeretném itt hagyni a sok, nagyapára emlékeztető helyet. De, ami a legfontosabb, nem szeretném itt hagyni azt a várost és a kerületet, amelyben rátaláltam Ky-ra. Ky azonban nincs már itt. Meg kell találnom őt.

A fogoly dilemmája. Bárhol legyen is, Ky hűséges hozzám. Nekem is annak kell maradnom. Nem adom fel a küzdelmet.  Köszönöm, inkább nem – utasítom el határozottan a hölgy ajánlatát.  Azt hittem, hogy mindent elmesélsz – mondja. Csalódottságát látva megint majdnem elnevetem magam. Szívesen megkérdezném, hogy nem fárasztó-e mindig a törvények szerint cselekedni, de úgyis tudom, mit válaszolna.  És a számításaik szerint hogy végződik a történet? – kérdezem.  Miért fontos tudnod? – mosolyog a hölgy. – Hamarosan úgyis kiderül. Minden az előzetes terveink szerint alakul majd. Elmondhatom, ha annyira kíváncsi vagy. Nincs szükségem rá, hogy halljam. Nem vagyok kíváncsi a hivatalnokok jóslataira. Azt hiszik, hogy mindenhatók, közben sok mindenről nem is tudnak. Nem tudják például, hogy Xander elrejtette Ky műtárgyát. Fogalmuk sincs arról sem, hogy Ky tud írni, vagy, hogy nagyapa verseket ajándékozott nekem. Vajon mi mindenről nem hallott még a hölgy?  Tehát azt állítja, hogy mindent előre kiterveltek? – kérdezem ösztönösen, mintha meg akarnék bizonyosodni a dologról. – Ky-t is szándékosan keverték be a párosítandó fiatalok közé?  Így van – feleli a nő. – Szándékosan kevertük be a nevét. Figyelem az arcát, miközben beszél. Ilyen közelségből arcizmainak legkisebb rándulását, szemének minden mozdulatát vagy hangjának legkisebb rezdülését is észreveszem. Nem szokott hozzá, hogy hazudnia kell: nem volt soha megtűrt státuszban, nem volt alkalma eleget gyakorolni, így elég nehezen megy neki. Nem tudja úgy irányítani arcának vonásait, mint ahogy Ky tette a játszmák alatt. Bár a hölgynek előre kiadták az utasításokat a taktikát illetően, mégis bizonytalannak tűnik. Fogalma sincs róla, hogy ki keverte be Ky nevét a párosításra váró fiatalok nevei közé. Újra az arcát nézem. Látszik, hogy még a saját szavaira sem tud koncentrálni. A szinte lehetetlen egyszer már megtörtént: két olyan fiút párosítottak össze velem, akiket már korábbról ismertem. Miért ne történhetne meg újra a szinte lehetetlen? Meg fogom találni Ky-t, képes vagyok rá. Felállok, hogy hazainduljak. Mintha esőszagot éreznék a levegőben, pedig egyetlen felhő sincs az égen. Eszembe jut, hogy Ky történetének utolsó része még olvasatlanul lapul a zsebemben.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Xander a házunk előtti lépcsőn ül. Szeret itt üldögélni nyaranta. Nyújtott lábbal, könyökével a mögötte lévő lépcsőfokra támaszkodva pihen. Testtartásáról már a távolból is felismerem. A tűző nyári napsugarak alatt teste árnyékot vet a betonra. Mintha a valódi Xander mellett egy sötét, tömzsi hasonmása ülne. Figyeli, ahogy közeledem az ösvényen. Égszínkék szemében még mindig fájdalom ül. De jó lenne, ha a piros tabletta nemcsak az utolsó tizenkét óra történéseit törölte volna ki Xander emlékezetéből, hanem a korábbi eseményeket is. Bárcsak ne emlékezne az általam mondottakra. Nagy fájdalmat okoztam neki. Bár az igazság mindkettőnknek fájt, azért mégsem bánom teljesen, hogy őszintén elmeséltem a dolgot. Mi mást tehettem volna? Tudnia kellett róla, és kész.  Rád várok – üdvözöl. – Hallottam, hogy mi történt a családoddal.  A városban voltam – felelem.  Gyere, ülj ide mellém! – mondja. Nem is tudom, mitévő legyek. Tényleg őszintén azt akarja, hogy leüljek mellé? Vagy csak színházat akar játszani a járókelők előtt? Xander kérlelőn néz rám: – Na, gyere!  Biztosan szeretnéd, hogy leüljek?  Igen – jelenti ki határozottan. Most már hiszek neki. Fájdalom gyötri. Engem is. Lehet, hogy erre a választási lehetőségre célzott a hölgy? El kell döntenem, hogy a lelkemet kínzó két fájdalom közül melyik az erősebb? Nem sok idő telt el a Párosító Bankett óta, de nagyon sokat változtunk. Nincs már rajtunk a báli ruha, elkobozták a műtárgyainkat, és nem hiszünk többé a Párosítási Rendszerben. Csak állok egy helyben, és a változásokon gondolkozom. Korábban mennyi mindenben hittünk vakon.  Mindig azt várod, hogy én beszéljek először, ugye? – kérdezi Xander halvány mosollyal az arcán. – Aztán a vita végén mindig te kerülsz ki győztesen.  Xander! – mondom gyengéden, szorosan hozzábújva. Átölel, egymás vállára hajtjuk fejünket. Olyan mélyet sóhajtok, hogy majdnem beleremegek. Nagy megkönnyebbülést érzek utána. Olyan jó érzés Xander karjában pihenni. Csak a miénk ez az ölelés, a mindent árgus szemekkel figyelő hivatalnokoknak semmi köze hozzá. Xander itt ül mellettem, hús-vér valójában. Nagyon fog hiányozni. Némán végignézünk az utcánkon. Utoljára. Lehet, hogy egyszer még visszatérek a városba, de biztos nem fogok többé itt élni. A kitelepítettek általában csak látogatóba jöhetnek vissza. De jobb ez így. A legtisztább, ha valaki egyértelműen megszegi a szabályokat. Ha felkutatom Ky-t, senki sem

vitatja majd, hogy durva szabálysértést követtem el. Teljesen egyértelmű lesz az eset.  Hallottam, hogy holnap indultok – mondja Xander. Bólogatok, és közelebb hajolok hozzá. – Mondanom kell valamit – mondja.  Mit? – kérdezem kíváncsian. Előrenézek, és közben érzem, hogy közelebb húzódik hozzám a lépcsőn. Vajon mit akar mondani? Talán nem hiszi el, hogy megcsaltam? Vagy rajtam kívül bárki mást szívesebben látna Párjaként? Megérdemelném, hogy a szemembe mondja ezeket a dolgokat, de nem hiszem, hogy Xander képes lenne rá.  Emlékszem a ma reggeli eseményekre – szólal meg. – Tudom, hogy mi történt Ky-jal.  Ez meg hogy lehet? – kapom fel a fejem azonnal.  Rám nem hat a piros tabletta – suttogja halkan a fülembe, nehogy valaki meghallja. Markhamék háza felé fordul. – Ky-ra se volt semmilyen hatással.  Tessék? – ámulok el szavai hallatán. Hogy lehet, hogy a két, teljesen különböző fiúról egyszer csak váratlanul kiderül, hogy egy komoly közös kapocs köti őket össze? Lehet, hogy senkire se hat a piros tabletta? Teljesen meg vagyok zavarodva. – Ezt honnan tudod? Xander még mindig a sárga redőnyös házikót bámulja, ahol néhány órával ezelőtt még Markhamék laktak. Ky itt ismerkedett meg a körülötte lévő világgal, itt fejlesztette tökélyre túlélési módszereit. Nem elképzelhetetlen, hogy Xander is sokat tanult Ky– tól.  Egyszer, még régen rávettem Ky-t, hogy vegye be a piros tablettát – folytatja Xander. – Ez akkoriban történt, amikor ideköltözött. Barátságos voltam vele, de legbelül féltékeny voltam rá. Észrevettem, hogy tetszik neked.  Tényleg? – Nem emlékszem erre az esetre, de örülnék neki, ha Xander igazat mondana. Őszintén remélem, hogy már korábban, még a hivatalnokok beavatkozása előtt szerelmes lettem Ky-ba.  Nem szívesen emlékszem vissza a történetre – meséli Xander. – Egyik nap elhívtam Ky-t úszni. Útközben említettem neki, hogy tudok a nála lévő műtárgyról. Tényleg tudtam róla. Egyszer épp egy barátomtól jöttem hazafelé, és a szomszédos kerületben találkoztam Ky-jal, aki épp a forgó nyíl segítségével próbálta megtalálni a haza vezető utat. Nagyon óvatosan vette elő a tokból, nehogy valaki meglássa. Szerintem életében akkor használta először és utoljára azt a kis szerkezetet. Nem volt szerencséje, mert mindent láttam. Majd meghasad a szívem, ahogy elképzelem a helyzetet. Az elveszett, kockázatot vállaló Ky – erről az oldaláról még nem ismerem. Ez a fiú még mindig tartogat számomra titkokat. De ez mindenkire igaz. Azt sem gondoltam volna például, hogy Xander ennyire kegyetlen tud lenni.  Rávettem Ky-t, hogy szerezzen vagy lopjon valahonnan két szem piros

tablettát. Gondoltam, úgysem tudja teljesíteni a feladatot. Azzal fenyegettem, hogy ha nem hozza el a tablettákat a másnapi úszóedzésre, mindenkinek elmesélem, hogy egy iránytű tulajdonosa. Ezzel nagy bajba keverhettem volna Patrick Markhamet.  És végül mit csinált?  Ismered Ky-t. A világért se sodorta volna veszélybe a nagybácsikáját – nevet Xander. Annyira megrendít a történet, hogy akaratlanul is ökölbe szorítom a kezem. Xander vajon komolyan gondolja, hogy vicces, amit mesél? Szerintem a történet egyáltalán nem mulatságos.  Másnap Ky elhozta a tablettákat. Tudod, kitől lopta őket? – kérdezi Xander nevetve. – Találd ki!  Fogalmam sincs. Kitő l?  A szüleimtől – feleli Xander, komolyabb arcot vágva. – Akkoriban egyáltalán nem találtam ennyire nevetségesnek a dolgot. A szüleim is teljesen kiborultak aznap este, mert sehol nem találták a piros tablettáikat. Én persze rögtön tudtam, hogy mi történt, de nem árulhattam el semmit. Nem mondhattam el nekik, hogy én vettem rá Ky-t a lopásra – meséli Xander. Most veszem csak észre, hogy egy hatalmas, barna borítékot tart a kezében. Ky története jut róla eszembe. Talán épp egy újabb epizódot hallok Xander előadásában. – Óriási felfordulás volt, hivatalnokok jöttek hozzánk. Nem tudom, hogy emlékszel-e az esetre. A fejemet rázom. Nem emlékszem.  A hivatalnokok arra voltak kíváncsiak, hogy nem vettük-e be a tablettákat. Végül valahogy sikerült megállapítaniuk, hogy nem. A szüleim teljesen pánikba estek, és váltig állították, hogy nem tudják, mi történt. Őszinteségük meggyőzően hatott a hivatalnokokra, akik a végén abban maradtak, hogy a szüleim egy uszodai látogatás alkalmával veszíthették el a tablettáikat, még a hét elején. Viszont nagyon gondatlannak minősítették őket, amiért nem jelentették előbb a történteket. A szüleim korábban nem követtek el semmilyen szabálysértést, így egy sima idézéssel megúszták az esetet.  És biztos vagy benne, hogy tényleg Ky lopta el a szüleidtől a tablettákat?  Igen, ő volt – mondja Xander nagyot sóhajtva. – Másnap elmentem hozzá, és kész voltam rá, hogy darabokra tépjem. A bejárati ajtó előtt várt rám. A magasba emelve mutogatta a piros tablettákat. Bárki, aki arra járt, láthatta. Természetesen nagyon megijedtem, azonnal kitéptem őket a kezéből, és durván ráförmedtem. Ky higgadtam azt felelte, hogy nem szabad mások életével játszadozni – emlékszik Xander lesütött szemmel. – Aztán azt javasolta, hogy kezdjük mindent elölről, vegyük be mindketten a piros tablettát, és felejtsük el a történteket. Azt mondta, hogy nem lesz semmi bajunk.  Nagyon gonosz volt, ha ilyet mondott – jegyzem meg rémülten. Meglepve tapasztalom, hogy Xander nem ért velem egyet.

 Ky tudta, hogy rá semmilyen hatása nincs a piros tablettának. Nem tudom, honnan, de tudta. Azt hitte, hogy rám majd hat. Remélte, hogy az összes rosszindulatú gondolatot kitörli a fejemből, és újra barátok lehetünk.  Szerinted hányan állítják, hogy a piros tabletta miatt felejtettek el dolgokat, amikor valójában nem is hat rájuk? – kérdezem Xandertől.  Szerintem, akik nem akarják magukra vonni a hivatalnokok figyelmét, azok mind ezt állítják – pillant rám Xander. – Biztos vagyok benne, hogy rád sincs semmilyen hatással.  Hát, ez nem egészen így van – válaszolom. Nem szeretnék mindent elárulni neki. Már így is túl sokat tud rólam. Pár másodpercig az arcomat vizslatja, majd megszólal:  Miközben a tablettákról vitatkozunk, majdnem elfelejtettem odaadni a búcsúajándékomat. – Egy borítékot csúsztat a kezembe, majd a fülembe súgja: – Ne most nyisd ki! Néhány apró emléket raktam bele. Az igazi ajándék persze a maréknyi kék tabletta, amely jól jöhet még, ha egyszer hosszabb útra indulnál. Biztos sejti, hogy meg akarom találni Ky-t. Ebben a vállalkozásban akar a segítségemre lenni. Xander még a történtek után sem hagy cserben. Érdekes, hogy amikor Ky-t letartóztatták, és rohantam a menet után az utcán, eszembe sem jutott, hogy esetleg Xander állhat az ügy mögött. Ilyesmi soha nem jutna eszembe vele kapcsolatban. Még mindig bízom benne. A fogoly dilemmája. Ezt a veszélyes játékot játszom nap mint nap Ky-jal és Xanderrel. A hivatalnok hölgy nem is gondolja, hogy mind a hárman nagyon, de nagyon vigyázunk egymásra.  Ó, Xander! Honnan szerezted ezeket a kék tablettákat?  A kórház patikájában mindig tartanak tartalék tablettákat – magyarázza Xander. – Hamarosan lejár a szavatosságuk, ezért kidobták őket. Szerintem lejárat után néhány hónapig még biztosan hatnak.  De hiányolják majd őket a hivatalnokok. Xander vállat von:  Lehet, de legyél nagyon óvatos. Én is az leszek. Sajnálom, hogy nem tudtam valami finom ételt hozni neked.  Hihetetlen, hogy mi mindenre képes vagy értem – nézek Xander szemébe hálásan. Xander nagyot nyel.  Nemcsak érted, hanem mindhármunkért. Újra feléledt bennem a remény. Ha összefogunk, és közös erővel változtatunk néhány dolgon, lehet, hogy... hamarosan mindannyian szabad akaratunkból dönthetünk.  Köszönöm szépen, Xander – mondom. Az iránytű és a Xandertől kapott kék tabletták segítségével megtalálhatom Ky-t. Xander még a Ky iránti szerelmem

beteljesedését támogatja.  Ky egyszer említette, hogy te majd megtanítasz a forgó nyíl használatára – mondom Xandernek. – Most már tudom, mire célzott. Felismerted az iránytűt, amikor az inged alá csúsztattam?  Igen, bár hosszú idő telt el azóta, mióta utoljára láttam. De ígéretemhez híven nem nyitottam ki.  Tudod, hogy kell használni?  Miután Ky kezében láttam, próbáltam kitalálni, hogy milyen elven működik. Később Ky-nak is tettem fel kérdéseket ezzel kapcsolatban.  Lehet, hogy a szerkentyű segítségével megtalálhatom Ky-t.  Különben miért várod tőlem, hogy elmagyarázzam a használatát? – kérdezi Xander. Nem tudja többé leplezni a lelkében felgyülemlett, fájdalommal keveredő keserűséget és dühöt. – Azért, hogy megkeresd Ky-t és boldogan éljetek? És velem mi lesz? Ki marad nekem?  Ne mondj ilyeneket! Itt vannak a kék tabletták is. Így most már biztosan meg tudom találni Ky-t, ugye? Ha végre elhagytam az országot, és sikerül változtatnunk néhány dolgon, lehet, hogy te is választhatsz magadnak valakit.  Már választottam – mondja a szemembe nézve. Teljesen tanácstalan vagyok. – Most mit szeretnél hallani? Azt kívánjam, hogy a történtek után következzen be minél hamarabb a világ vége?  kérdezi Xander némi iróniával, régi önmagát idézve.  Nem a világ vége, hanem új, jobb világ kezdete – felelem. Szavaim súlya engem is megrémít. Tényleg egy új világot akarunk?  Egy új világ kezdete, amelyben Ky ismét közöttünk élhet.  Ky – tűnődik Xander szomorúan. – Néha úgy érzem, hogy nekem köszönheted a kapcsolatotokat. Ahelyett, hogy a magam érdekeit néztem volna, Ky malmára hajtottam a vizet. Nem is tudom, mit válaszoljak erre. Hogy mondjam meg neki, hogy nincs igaza. Néhány perccel ezelőtt még én is ezt gondoltam, de tévedtem. Igen, Xander mindvégig segítette a Ky-jal való kapcsolatom kialakulását. Hogy magyarázzam meg neki, hogy miatta is akarom ezt az új világot? Mert ő is fontos a számomra, mert őt is szeretem.  Megtanítalak az iránytű használatára – mondja végül Xander. – Számítógépen küldöm el majd a használati utasítást.  A portálon keresztül küldött üzeneteket bárki elolvashatja – mondom.  Majd úgy teszek, mintha szerelmes levelet küldenék. Végül is még mindig te vagy a Párom. Szerencsére nem esik nehezemre színészkedni egy kicsit. – Majd a fülembe suttogja: – Cassia! Ha szabadon választhattál volna, akkor is engem választottál volna? Kérdése kissé meglep. Ezek szerint nem is tudja, hogy az elején őt

választottam. Amikor a családi portálon egymás után megjelent Xander és Ky arca, a biztosra, a már ismertre vágytam. Éppen ezért a jóképű és kedves Xandert választottam.  Természetesen téged választottalak volna – válaszolom. Egymásra nézünk, és elnevetjük magunkat. Nem bírjuk abbahagyni, majd kicsordul a könnyünk a nevetéstől. Végül Xander odébb húzódik, és levegő után kapkod.  Lehet, hogy a végén egymás mellett kötünk ki – mondja. – A történtek után nem csodálkoznék rajta.  Lehet – bólogatok.  Akkor miért akarod megváltoztatni a világot? – kérdezi Xander. Hirtelen elkomolyodom. Mostanra értettem csak meg nagyapát, hogy miért nem szerette volna, ha megőrzik a szövetmintáját. Nem szeretett volna örökké élni egy olyan országban, ahol mások rendelkeznek vele. – Xander! Itt nem pusztán kettőnk kapcsolatáról, hanem egy sokkal komolyabb dologról van szó. Az emberek szabad akarata a tét – magyarázom. Rám néz.  Tudom – feleli. Xander talán már évek óta tisztában van a helyzet komolyságával, hiszen Ky-hoz hasonlóan tájékozott, sokat tapasztalt fiú.  Hányszor vettük be? – kérdezem suttogva Xandertől. Zavarodottan néz rám.  Hányszor vettük be a piros tablettát? – kérdezem.  Egy esetről biztosan tudok – válaszolja Xander. – A hivatalnokok nem vetetik be túl gyakran az állampolgárokkal. Azt hittem, hogy Markhamék fiának halála után sor kerül rá, de végül mégsem. Határozottan emlékszem viszont, hogy egyszer a kerület összes lakója bevette.  Még én is?  Ebben nem vagyok biztos – mondja. – Nem láttam a saját szememmel, hogy bevetted volna. Nem tudom.  És mi történt aznap? – kérdezem kíváncsian. Xander a fejét rázza:  Nem mondom el – suttogja. Nem erőszakoskodom tovább. Én se mondtam el neki mindent, például a Hegyen kapott csókról vagy a versről egy szót se szóltam. Az igazság felfedésekor gyakran nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Nem mindegy, hogy mit és mennyit mondunk el a másiknak. Az igazság néha fáj, és az okozott seb néha begyógyíthatatlan. Inkább a borítékra pillantok.  A tablettákon kívül mit raktál még bele? Xander megrántja a vállát.  Nem sok mindent. Igyekeztem minél jobban elrejteni a tablettákat. Csak

néhány zsenge rózsát tettem bele, tudod, olyanokat, amilyeneket együtt ültettünk. Szerintem hamar elhervadnak. Aztán a Száz Válogatott Festmény egyikét is kinyomtattam. Tudod, azt, amelyről egyszer előadást kellett tartanod az iskolában. Nem hiszem, hogy ez a kép is túl sokáig tartana – mondja. Igaza van. A számítógépről lenyomtatott fényképek nagyon hamar tönkremennek. Xander szomorúan rám néz: – A következő néhány hónapban biztos nagy hasznát veszed ezeknek az ajándékoknak.  Köszönöm szépen – mondom. – Sajnos én nem hoztam neked semmit... annyira gyorsan zajlottak az események. – Itt elhallgatok egy pillanatra. Sokkal fontosabb feladatom volt ma reggel, mint hogy Xandernek ajándékot készítsek. Igyekeztem az utolsó percig Ky közelében maradni. Ismét őt választottam Xander helyett.  Semmi baj, de azért adhatnál egy... – mondja, mélyen a szemembe nézve. Tudom, hogy mire gondol. Egy csókot szeretne kapni annak ellenére, hogy ismeri a Ky iránti érzelmeimet. Bár Xander és én hivatalosan még mindig egymáshoz tartozunk, de tudom, hogy ez lenne a búcsúcsók. Édes és örökké emlékezetes maradna Xander számára, úgy, ahogy Ky búcsúcsókja is az maradt a számomra. Úgy érzem azonban, hogy ezt a kérését nem tudom teljesíteni.  Xander... Nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot.  Jól van – mondja. Mindketten felállunk. Közelebb húz magához. Ölelése melegséget és biztonságot áraszt, mint mindig. Szorosan egymáshoz simulunk. Majd Xander egyszer csak sarkon fordul, és szó nélkül elindul az ösvényen. Hátra se néz. Minden egyes lépését figyelem, egészen addig, amíg a házukhoz nem ér. Az új hazánkba vezető út egyáltalán nem bonyolult. Először légi vonattal a városközpontba utazunk, ahol átszállunk a Keya tartományba tartó távolsági vonatra. Magunkkal vihetünk egy kisméretű kézipoggyászt, de a legtöbb holminkat később szállítják új lakóhelyünkre. A légi vonat megállója felé vezető úton szomszédok és barátok búcsúznak el a családunktól és kívánnak minden jót a jövőre nézve. Tudják, hogy kitelepítettek minket, de azt nem, hogy miért. Nem is illik ilyesmit kérdezni. Az utca végére érve látjuk, hogy új névtáblát állítottak fel a hatóságok: PARK KERÜLET – olvasható rajta a felirat. A fákat kivágták, a régi nevet megváltoztatták. Juharfa kerület gyakorlatilag megszűnt. Mintha soha nem is létezett volna. Markhamék után a mi családunk is elment. A többiek Park kerületben élnek majd tovább. A virágágyásokat már tele is ültették zsenge rózsákkal. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy milyen gyorsan tüntették el Ky-t,

telepítették ki Markhamékat és a mi családunkat. Mintha nem is léteztünk volna. Emlékszem, hogy gyerekkoromban még Kő kerületnek hívták ezt a negyedet. A házunk ajtajához vezető ösvény hatalmas kőlapokkal volt kirakva. Nem most történik először ilyesmi. Állandóan megváltoztatják a kerületünk nevét. Vajon még milyen szörnyű titkokat rejthet ez a környék? Mi lapul a sziklák, fák és virágok mögött, a házak falai között? Az embereknek vajon miért kellett bevenniük a piros tablettát azon a bizonyos napon? És miért nem beszél róla Xander? Akik elhagyták a kerületet, hová mehettek? A többiek nem tudnak írni, de én tudok. Le fogom írni valamire a nevem az utókornak. Sokáig, sokáig olvashatják majd. Előbb felkutatom Ky-t, aztán keresek egy helyet a nevemnek. Az izgalomtól és a fáradtságtól anyu és Bram elalszik a távolsági vonaton. A történtek után furcsának találom, hogy pont anyu miatt telepítettek ki minket. Pedig a hivatalnokok elvárásait szem előtt tartva írta meg a jelentést. Bár a saját bevallása szerint is túl sok mindenről tudott, amiről nem szabadott volna. De nem tehetett mást. A hosszú úton útitársaink is akadnak. Nem katonák, ők külön szerelvénnyel utaznak. Van néhány, a miénkhez hasonló család, egykét egyedülálló, munkamániás fiatal, az utolsó kocsiban pedig velem egykorú fiatal lányok csoportja utazik pár hónapos gyakorlatra. Érdeklődéssel figyelem őket. Ezeket a lányokat nem nevezték ki állandó munkahelyre, ezért egy ideig ide-oda küldözgetik őket alkalmi munkákra. Néhányan szomorúnak, csalódottnak és megkeseredettnek tűnnek. Van köztük olyan is, akinek a szeme minden nehézség ellenére ragyog, és kíváncsian szemléli a tájat, amelyen keresztülhaladunk. Talán túl sokat foglalkozom velük. Jobb lenne, ha inkább a saját feladatomra koncentrálnék, nevezetesen arra, hogy megtaláljam Ky-t. A feladat végrehajtásához minden a rendelkezésemre áll: kék tabletták, egy iránytű, a Sziszifusz folyóról szerzett ismereteim és a nagyapa által rám hagyott biztató szavak (Csöndben ne lépj...). Apukám észreveszi, hogy figyelem a lányokat. Miközben anyu és Bram alszanak, gyengéden a fülembe súgja:  Nem tudom pontosan, hogy mi történt tegnap, de azt hallottam, hogy Markhamék elköltöztek a kerületből. Biztos nagyon szomorú vagy emiatt. Próbálom más témára terelni a beszélgetést. Ránézek alvó anyukámra.  Anyuval miért nem vetették be a piros tablettát a növények véleményezése után? – kérdezem apukámtól. – Ha bevette volna, most nem kellene elköltöznünk.  A piros tablettát? – kérdezi apukám kissé meglepődve. – A piros tablettát csak rendkívüli esetekben szabad bevenni. Anyu esete nem számít rendkívülinek. – Legnagyobb meglepetésemre apu tovább folytatja. Felnőttként beszélget velem, sőt, mi több, egyenlő félként kezel. – Nézd, Cassia! Az átlagembereknél

mindig is világosabban láttam a dolgokat. Sok jel arra mutat, hogy a Társadalomban valami nincs rendben. Elkobozták a műtárgyakat. Anyukádat más tartományok arborétumaiba küldték hivatalos útra. Aztán ott van a tegnapi emlékezetkihagyásom, és még sorolhatnám a furcsa dolgokat. Valami nem működik a gépezetben. Az állam vesztésre áll a háborúban, csak azt nem tudom megmondani, hogy ki az ellenség: saját polgárai vagy valamilyen külső támadó? Mindenesetre a repedés nyomai már látszanak. Helyeslően bólogatok. Ky majdnem ugyanezt mondta. Apukám így folytatja:  Más dolgokat is észrevettem. Úgy tűnik, mintha szerelmes lennél Ky Markhambe. Bárhová került is, biztos vagyok benne, hogy fel fogod kutatni – nyel nagyot apu. Anyukámra pillantok. Már felébredt. Szeretettel és megértéssel figyel. Pontosan tudja, hogy mit tett apu, és ismeri az én terveimet is. Bár ő nem merte volna megsemmisíteni a szövetmintát vagy megcsalni a Párját, azért szeret minket. Annak ellenére szeret, hogy mi megtettük ezeket a dolgokat. Apukám mindig is kész volt áthágni a szabályokat, ha a szeretteiről volt szó. Anyukám pont az ellenkezőjét teszi: ő mindig betartja a szabályokat, nehogy a szeretteinek bántódása essék. Talán pont ezért illenek tökéletesen egymáshoz. Hiszek benne, hogy a szüleim szeretik egymást. Óriási dolog, hogy hiszek és bízom a szerelmükben. Bármi történjen is, a beléjük vetett hitemet semmi sem rendítheti meg.  Mi nem tudunk számodra olyan életet biztosítani, amilyet szeretnél – mondja apukám könnyes szemmel. Anyura pillant, aki fejbiccentéssel biztatja, hogy folytassa. – Jó lenne, ha tudnánk. Igyekszünk azonban megteremteni számodra a választás lehetőségét, hogy te magad, szabadon dönthess az életedről. Behunyom a szemem. Az angyalok, Ky és nagyapa segítségét kérem, nagy szükségem van most az erejükre. Majd újra apura nézek:  Hogyan?

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Kezemmel a földet túrom, és nagyon fáradt vagyok. Nem hagyom azonban, hogy a kimerítő munka elűzze fejemből a gondolatokat. Pedig a hivatalnokok pont olyan munkásokat szeretnének látni, akik csak dolgoznak, de nem gondolkoznak. Csöndben ne lépj! Szóval nem adom fel a harcot. Ky-ra gondolok, és rendületlenül harcolok tovább. Nagyon fáj, hogy nincs itt velem, néha alig tudom elviselni a fájdalmat. És közben megállás nélkül ültetem a magokat. Vajon kikelnek-e majd, és a nap sugarai felé veszik-e az irányt? Vagy valami miatt soha sem törnek a felszínre, és szép lassan megrohadnak a föld alatt? Ky-ra gondolok, Ky-ra gondolok, szüntelenül Ky-ra gondolok. Aztán a családomra. Bramre. A szüleimre. Ky, Xander és a családom révén sok tapasztalatot szereztem a szerelemről és a szeretetről az utóbbi időben. Új lakóhelyünkre érve a szüleim elküldtek egy három hónapos munkatáborba, mert szerintük túlságosan lázadóvá váltam. A faluban dolgozó hivatalnokok ellenőrizték az adataimat, és az ő véleményük is egyezett a szüleimével. Apukám ki is választott számomra egy turnust: kemény mezőgazdasági munka, kísérletképpen téli gabonát ültetünk az egyik nyugati tartományban. Magánál a programnál azonban sokkal fontosabb az a tény, hogy ezen a tartományon keresztül folyik a Sziszifusz folyó. A szüleim és Xander közben igyekeznek minden, Ky-jal kapcsolatos hírről értesíteni. Határozottan érzem, hogy itt lehet valahol a közelben. Xanderre gondolok. Tisztában vagyok vele, hogy boldogok lehettünk volna. Nehéz ezt így utólag tudni. Meleg, erős tenyerével fogta volna a kezemet, és a szüleiméhez hasonló, boldog házasságban élhettünk volna. Minden tökéletes és nagyon szép lett volna. Itt, a munkatáborban nem vagyunk bilincsbe verve, de mégsem járhatunk szabadon. Nem bántanak, nem ütlegelnek, de igyekeznek minél jobban kimeríteni bennünket. Egyszerűen agyondolgoztatnak. Végtelenül kimerült vagyok. Amikor eljutok arra a pontra, hogy legszívesebben feladnám az egészet, Ky történetének utolsó részére gondolok. Indulásunk előtt még gyorsan elolvastam. Cassia. Hosszúkás, ékes, jól olvasható betűkkel a lap tetejére írta a nevem. Gyönyörűre sikeredett ez a szó. Több is puszta szónál, valóságos szerelmi vallomás, szívből jövő dallam, gyönyörű műalkotás. Ezúttal csak egy fiút rajzolt a szalvétára. Egy mosolygós Ky-t. Ky múltja és jelene ötvöződik abban a mosolyban. Nincs semmi a tenyerében. Kitárja a karját,

mintha felém nyúlna. A szalvétára a következő mondatokat írta: Cassia! Bármi történjék is, már tudom, hogy melyik az igazi életem. Az életem Te vagy! Jó érzés, hogy van valaki a világon, aki ismeri a történetemet, a gondolataimat és a lelkemet. Talán a kedvenc versünk is erre utal. Én már biztosan nem lépek át csöndben az éjszakába. Szeretlek. A történetnek ezt a részét is meg kellett semmisítenem, de a szívemben még mindig ott parázslik az a Szeretlek! szó. Erőt ad, egy új korszak kezdetét jelzi. Ky útravalója nélkül talán már nem is emlékeznék a versre, rég feladtam volna az egészet. De Ky szavai ébren tartják bennem a reményt. És ott van persze a vers, ott van a maroknyi kék tabletta, az iránytű, a családom és Xander, akik fáradhatatlanul küldik az üzeneteket a tábori számítógépre, és segítenek célom elérésében. Miközben a magokat a fekete földbe szórom, eszembe jut a Párosító Bankettem éjszakája, amikor arról ábrándoztam, hogy szárnyaim vannak és repülök. Sem a hátam mögötti sötétség, sem az előttem ragyogó csillagok nem keltenek bennem félelmet. A legjobb lenne talán egy maroknyi földdel a kezünkben repülni, így legalább soha nem felejtenénk el, hogy honnan jöttünk és hogy milyen nehéz tud néha lenni a gyaloglás. Azt veszem észre, hogy ujjaimmal szavakat próbálok a porba kanyarintani. A saját szavaimat. Nem könnyű, még nem megy tökéletesen az írás. Leírom őket a földbe, majd rájuk lépek, és a betű alakú mélyedésekbe szórom bele a magokat. Remélem, hogy egyszer kihajtanak. Ellopok az egyik máglya alól egy szénné égett fadarabot, és szavakat írok vele egy szalvétára. Később kis híján megégetem a kezem, amikor a lángok közé hajítom a szalvétát. Figyelem, ahogy a szavak meghalnak, hamuvá válnak. Szavaim nem élhetnek sokáig. Meg kell semmisítenem őket, nehogy valaki rájuk akadjon. Mégis minden egyes szóra tisztán emlékszem. Írás közben örökre megjegyzem őket. Minél többet gyakorlom az írást, annál könnyebben jutnak eszembe igazán fontos szavak. Tudom, hogy egyszer újra találkozni fogok Kyjal, és két csók között a fülébe suttogom a leírt szavakat. Akkor egyszerre feltámadnak majd a semmiből, a hamuból, és újra élettel teli, hús-vér szavakká válnak.

CROSSED A TRILÓGIA MÁSODIK KÖTETE 2012 TAVASZÁN JELENIK MEG