ALLY CONDIE
CROSSED Összefonódva
CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ
A mű eredeti címe CROSSED
Fordította BALOGH ANNA
ISBN 978 963 539 766 2 Copyright © 2011 by Allyson Braithwaite Condie © Balogh Anna, Hungarian translation, 2012 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2012 Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 21 Telefon és fax: 329-0879 e-mail:
[email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 2045 Törökbálint, DEPO II. / Tel.: 06/23-332-105 Fax: 06/23-232-336 Tördelés: (VaGy) Borsodi Nyomda Kft., Miskolc, 2012 Felelős vezető: Ducsai György igazgató
Iannek, aki felnézett, és mászni kezdett
DYLAN THOMAS Csöndben ne lépj az éjszakába át Csöndben ne lépj az éjszakába át, Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. A bölcs bár végül rendjén lát homályt, Mert nem volt villám-cikázó ajak, Csöndben nem lép az éjszakába át. A jó, ki hullám üttön jajt kiált, Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap, Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág. A vad ki naphoz kapkod s búg imát, S ím késve eszmél: csupa kín a nap, Csöndben nem lép az éjszakába át. A zord tudja, bár verje vaksiság, Hogy lehet meteor-szemű, ki vak, Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág. Apám, míg lábad bús oromra hág, Düh s könny között átkozd, vagy áldd fiad. Csöndben ne lépj az éjszakába át, dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. (Ford.: Nagy László)
LORD ALFRED TENNYSON A szirten át Est-csillag, s alkony-ég, A hívás értem kiált, S a szirten túl a néma messzeség, Hol bárkám vízre szállt. Álomszuszék – dagály tetőz velem, Se habja, hangja, bár; Hogy visszavonzza mélyi végtelen: Fordulna már. Homály és estharang, S túlnan vég-sötét, Könny-ízű búcsúszó mind elmaradt, S ár sodra tép. A Tér-Időn, ím túlra indulok, Ez ár most messzi ránt, S a Kormányos arca tán felragyog, Csak jussak a szirten át! (Ford.: Rossner Roberto)
ELSŐ FEJEZET
KY
Sötétkék folyóban állok. Vize az éjjeli égbolt színét tükrözi. Mozdulatlan vagyok. Csak a víz áramlik körülöttem. Érzem sodrását a lábamon, hallom, ahogy szinte sziszegve küzdi át magát a parthoz közeli kusza növényzeten. – Gyere ki azonnal onnét! – rivall rám a parton őrködő katonatiszt, szemembe világítva elemlámpájával. – Maga parancsolta, hogy vigyem be a holttestet a vízbe – válaszolom, és úgy teszek, mintha félreértettem volna az utasítást. – De azt nem mondtam, hogy te is menj be! – kiabálja. – Engedd el, és gyere ki! Hozd a kabátját is! Úgysem lesz többé szüksége rá. Egy pillantást vetek Vickre, aki segít vízre bocsátani a halott fiú testét. Vick nem lép bele a folyóba. Nem erről a vidékről származik, de a tábor többi lakójához hasonlóan ő is ismeri a Külső Tartományok mérgezett folyóiról szóló rémhíreket. – A tisztnek igaza van – suttogom Vicknek. – A katonatisztek és a hivatalnokok azt akarják, hogy rettegjünk a folyóktól. Óva intenek tőle, hogy megkóstoljuk a vizüket, vagy megpróbáljunk átkelni rajtuk. – Szövetmintára nincs szükség? – kérdezem a katonatiszttől. Közben már Vick is a folyó szélén toporog. A jéghideg víz a térdemet nyaldossa. A halott fiú feje hátracsuklik, nyitott szeme az égre mered. A halottak nem látnak. Én viszont igen. Rám egyébként is jellemző, hogy túl sok dolgot látok. Az agyamban különös módon társítom a szavakat és a képeket, bárhol 9
járok, észreveszem a részleteket. Mint például most. Vick bátor, de most látszik rajta, hogy fél. A halott fiú karja himbálódzik, rojtos ingujjáról a cérnaszálak belelógnak a folyó vizébe. Vékony bokája sápadtan fénylik, miközben Vick közelebb húzza a parthoz. A tiszt azt parancsolja, hogy vegyük le a fiú lábáról a bakancsot. Levesszük. A tiszt a parton állva, a fűzőjénél fogva lengeti a fekete lábbelit, mintha ezzel jelezné a munka ütemét. A másik kezében lévő kerek elemlámpával pedig egyenesen a szemembe világít. Odadobom neki a fiú kabátját. A földre ejti a bakancsot, hogy el tudja kapni. – Elengedheted – mondom Vicknek. – A fiú teste nem nehéz, egyedül is elboldogulok vele. Közben Vick is bejön a folyóba. Már a halott fiú lába is csurom víz, fekete ruhája is átázott. – Nem így kellene kinéznie egy Utolsó Bankettnek – kiáltja oda dühösen Vick a katonatisztnek. – Legalább a fiú saját maga választotta ki tegnap este, hogy mit akar enni? Ha igen, megérdemli a sorsát. Régen fordult elő velem, hogy nem egyszerűen dühösnek érzem magam, hanem a düh valósággal elönti a számat. Alig bírom lenyelni. Éles, akár a fém. Mintha egy darab fémfóliát kellene megrágnom. A fiú a tisztek hibájából halt meg. Nem adtak neki elég vizet, és kiszáradt. El kell rejtenünk a holttestet. Elvileg nem ebben a táborban kellene meghalnunk, hanem megvárni, amíg a falvakba küldenek, és az ellenség gondjaira bíznak. Persze történnek váratlan események. A Társadalom azt szeretné, hogy féljünk a haláltól. Márpedig én nem félek. Sokkal inkább attól rettegek, hogy nem megfelelő körülmények között és módon halok majd meg. – Így járnak a megtűrt státuszúak – magyarázza türelmetlenül a tiszt. Közelebb lép. – Tudjátok jól, hogy számukra nem létezik utolsó vacsora, és az utolsó gondolataikat sem mondhatják el. Na, engedjétek el, és gyertek ki a folyóból! Így járnak a megtűrt státuszúak. Lesütöm a szemem. Látom, hogy a folyó vize ugyanolyan fekete, mint az égbolt. Még mindig nem engedem el a testet. 10
Az állampolgárok élete az Utolsó Banketten ér véget, az utolsó gondolataik kimondásával. A tárolt szövetminták esélyt jelentenek a halhatatlanságra. Ami az Utolsó Bankettet vagy a szövetmintát illeti, nem sokat tehetek. Gondolataim viszont vannak. Állandóan az agyamban cikáznak, képek és számok társaságában. Suttogok hát néhány sort, amelyekről úgy érzem, hogy illenek a folyó és az elmúlás hangulatához: A Tér-időn, ím túlra indulok, Ez ár most messzi ránt, S a Kormányos arca tán felragyog, Csak jussak a szirten át! Vick csodálkozva néz rám. – Menjünk! – mondom. Azon nyomban el is indulunk.
11
MÁSODIK FEJEZET
C ASSIA
Szinte belém ivódott a szenny. A mosdókagyló sarkából folyó forró víztől rákvörös lesz a kezem. Ky-ra gondolok. Az ő kezei is éppígy néztek ki. Természetesen mindenről Ky jut eszembe. Egy darab szappannal még egyszer jól átdörzsölöm az ujjaimat. November hónap színére emlékeztet. Bizonyos szempontból szeretem a koszt. Bőröm minden egyes redőjébe behatol, szinte térképet rajzol a tenyeremre. Egyszer, amikor fáradt voltam, ránéztem a tenyeremet díszítő térképre, és támadt egy ötletem: talán ezt az útvonalat követve megtalálhatom Ky-t. Ky elment. Távoli tartomány, munkatábor, szennyes kezek, testi és szellemi fáradtság. S mindez azért, mert Ky elment, és mert meg akarom találni. Furcsa, hogy bár nincs jelen, mégis úgy érzem, mintha itt lenne velem. A hiánya olyan éles és intenzív, hogy szinte pótolja őt. Tekintetemet elszakítom a mosdókagylótól és körbenézek a helyiségben. A fal felső részén sorakozó parányi ablakokon nem szűrődik be más, csak az éjszaka sötétje. Ma este vagyunk itt utoljára. Holnap továbbindulunk, újabb feladat vár ránk. Az utolsó. Azt a tájékoztatást kaptam, hogy ezt követően a fővárosba, Társadalmunk legnagyobb városába kell majd mennem, ahol az egyik osztályozóközpontban végleges állást kapok. Valódi, tisztességes állást, nem pedig valami kemény, szemétben turkálós munkát, mint ez a mostani. A három hónap alatt több táborban kellett 12
dolgoznom. Eddig mindegyik itt volt, Tana tartományban. Nem kerültem közelebb Ky-hoz. Ha valaha meg akarom találni, itt az idő, hogy a keresésére induljak. Indie, a faházban lakó másik lány odafurakodik mellém a mosdókagylóhoz: – Hagytál meleg vizet nekünk is? – kérdezi. – Persze – válaszolom. Valamit motyog az orra alatt, miközben megnyitja a vízcsapot és felkapja a szappant. Mögötte sorban áll még néhány lány. Mások a fal melletti emeletes ágyakon gubbasztva várakoznak. Ma van a hetedik nap. Ma kell érkeznie az üzeneteknek. Óvatosan kinyitom a parányi zsákot az övem alatt. Mindegyikőnknél van egy ilyen csomag, mindenhová magunkkal kell vinnünk. Teli van üzenetekkel. A többi lányhoz hasonlóan én is addig őrzöm a papírcetliket, amíg olvashatatlanná nem válnak. A zsenge rózsa törékeny szirmaira emlékeztetnek, amelyeket Xandertől kaptam, amikor elhagytam a kerületet. Természetesen azokat is megőriztem. Várakozás közben a régebbi üzeneteket olvasgatjuk a lányokkal. A cetlik széle hamar megsárgul, és a papirosok bomlásnak indulnak – azt akarják, hogy a rajtuk lévő szavak is minél előbb feledésbe merüljenek, miután elolvastuk őket. Bram legutóbb azt írta, hogy keményen dolgozik a földeken, példásan tanul és sohasem késik el az iskolából. Nevetnem kell, mert az utolsó kijelentése szerintem kicsit sántít. Üzenete egyúttal könnyeket csal a szemembe: elmondása szerint megnézte a nagyapáról szóló filmet. Azt, amelyik az aranydobozban található mikrokártyán volt nagyapa Utolsó Bankettjén. A történész összefoglalta nagyapa életét, majd a legvégén felolvasta nagyapa legkedvesebb emlékeit – írja Bram. A család minden tagjáról volt egy kedves emléke. Rólam például az a szó jutott eszébe, amit először mondtam ki gyermekkoromban: „Még!”. Veled kapcsolatban legszívesebben a „vörös kertben” töltött napra emlékezett. A bankett napján nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a mikrokártyán található filmnek. A múlt helyett inkább a jelenre 13
koncentráltam, nagyapa életének utolsó pillanataira. Szerettem volna újra megnézni a filmet, de végül nem került rá sor. Bárcsak ne így alakult volna! De még a filmnél is jobban szeretnék emlékezni a „vörös kertben” töltött napra. Sokszor üldögéltünk és beszélgettünk nagyapával egy padon, tavasszal a vörös bimbók, nyáron a vörös zsenge rózsák vagy éppen ősszel a vörös falevelek között. Lehet, hogy Bram kihagyta a többes szám jelét az üzenetéből. Talán nagyapa nem egy, hanem több napra gondolt. A tavaszi, nyári, őszi vörös kertben együtt töltött napokra. A szüleim nagyon lelkes üzenetet küldtek. Megtudták ugyanis, hogy a következő helyszín lesz a munkatábor utolsó állomása. Megértem a boldogságukat. Hittek a szerelmemben, és megadták nekem az esélyt, hogy felkutassam Ky-t, de most már egyáltalán nem bánják, hogy hamarosan véget ér a kaland. Csodálom őket, amiért egyáltalán engedték, hogy próbálkozzak. A legtöbb szülő nem így viselkedett volna hasonló helyzetben. Miközben visszagyömöszölöm a papírcetliket a zsákba, a kártyapartikra és Ky-ra gondolok. Mi lenne, ha a következő feladat kapcsán jutnék el hozzá valahogy? Mi lenne, ha elbújnék a léghajón, és valahol a Külső Tartományok felett váratlanul lepottyannék az égből, akár egy kő? Ha sikerülne a tervem, vajon mit szólna hozzám ilyen hosszú idő után? Felismerne egyáltalán? Tudom, hogy máshogy nézek ki, és nem csak a kezem lett más. Hiába kapok teljes adag ételeket, a sok munkától eléggé lefogytam. A kialvatlanságtól karikás a szemem. Bár a Társadalom itt nem figyeli az álmainkat, mégsem tudok aludni. Ébren álmodozom az ágyamon régi és új szavakról, egy csókról, amely a Társadalom háta mögött csattant el. Persze aludni a legjobb. Ky úgyis az álmaimban jelenik meg a legvalóságosabban. Csak akkor láthatunk embereket élőben vagy számítógépen keresztül, amikor a Társadalom engedélyt ad rá. Voltak idők, amikor a Társadalom hagyta, hogy az emberek magukkal hordják szeretteik fényképeit. Így legalább, ha meghalt vagy elutazott valaki, nem felejtettük el, hogy nézett ki. Sajnos már évek óta nem hordhatunk magunknál fényképeket. Sőt a Társadalom most már azt a gyakorlatot is megszüntette, miszerint az új párok az első élő 14
találkozást követően kapnak egymásról egy-egy fényképet. Erről az egyik üzenetből értesültem, amelyet azóta megsemmisítettem. A Párosításügyi Minisztérium küldte ki az értesítést az összes, a párosítási eljárásban részt venni kívánó fiatalnak. Az üzenet egy részlete így hangzott: A párosítási eljárás kialakításánál a maximális hatékonyság és a lehető legoptimálisabb eredmények elérése vezérelt bennünket. Vajon a mi esetünkön kívül előfordultak-e más hibák is a rendszerben? Újra behunyom a szemem. Szeretném, ha Ky arca megint felvillanna előttem. Azonban minden, az utóbbi időben magam elé idézett kép hiányosnak, elmosódottnak tűnik. Vajon hol lehet most Ky, és mi történik vele? Tartja-e még benne a lelket a zöld selyemdarab, amelyet indulás előtt kapott tőlem? Vajon az emlékem lelket önt-e még belé? A kis táskából kihúzok még egy papírlapot, és óvatosan kisimítom az emeletes ágyon. A papírból egy zsengerózsa-szirom pottyan ki. Olyan a tapintása, mintha maga is papírból lenne. A széleken a rózsaszín sárgás árnyalatú. A mellettem lévő emeletes ágyon ülő lány észreveszi, hogy mit csinálok, ezért lemászom az alattam lévő ágyra. Általában, amikor előhúzom ezt a bizonyos papirost, körém sereglenek a lányok. Végül is nem lehet belőle bajom, hogy őrizgetem, nem illegális dologról vagy csempészáruról van szó. Egy szabályokat tartalmazó portálról nyomtattam ki a lapot. Itt, a táborban viszont üzeneteken kívül mást nem nyomtathatunk ki, szóval a birtokomban lévő műremek igencsak értékesnek számít. – Lehet, hogy most látjuk utoljára – mondom a többieknek. – Hamarosan darabokra hullik. – Nem jutott volna eszembe a Száz Legjobb Festmény egyikét magammal hozni – jegyzi meg Lin a képre pillantva. – Nekem se, de valaki a kezembe nyomta – magyarázom. Xandertől kaptam, még a kerületben, a búcsúzásunkkor. A Száz Legjobb Festmény közül ez a tizenkilencedik. Thomas Moran Szakadék a Colorado felett című képéről van szó, amelyről egyszer előadást kellett tartanom az iskolában. Akkor megjegyeztem, hogy ez 15
a kedvenc festményem. Xander bizonyára még évek múlva is emlékezett rá. A képet félelmetesnek, de egyúttal izgalmasnak is találtam. Az égbolt nagyon látványos, a táj pedig gyönyörű és veszélyeket sejtető. Teli van magasságokkal és mélységekkel. Féltem az ehhez hasonló helyek monumentalitásától, ugyanakkor sajnáltam, hogy soha nem láthatom élőben: vörös sziklákba kapaszkodó zöld fák, az égen hömpölygő kékesszürke felhők. Sötétarany fény világítja meg, foglalja egységbe az egész vidéket. Miközben a festményről beszéltem, Xander talán érezte hangomon a táj iránti vágyódást, és erre emlékezett, amikor nekem adta. Xander olyan játékos, aki figyel a finom részletekre. Ez a festmény is egy kártya a kezében. Amikor ránézek vagy megérintem a zsenge rózsa szirmait, eszembe jut, hogy mennyire közeli kapcsolatban voltam vele. Annyi mindenről tudott. Fáj, hogy el kellett hagynom. Jól sejtettem, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor a lányokkal együtt nézegethetjük a festményt: egyszer csak darabokra hullik a papír. Szinte egyszerre sóhajtunk fel. A szájunkból kiáramló fuvallat felkapja a kép darabjait. – Elmehetnénk és megnézhetnénk a festményt a portálon – javaslom a többieknek. A tábor egyetlen, óriási számítógépe, amely a legnagyobb teremben található, búgva figyeli a tábor lakóit. – Nem. Már túl későre jár – szólal meg Indie. Egyetértek vele. Vacsora után a faházban kell maradnunk. – Akkor nézzük meg holnap, reggeli közben – mondom. Indie csak elutasítóan legyint, és elfordítja a fejét. Igaza van. Nem tudom, hogy miért, de nem ugyanolyan a portálon keresztül megnézni ezt a festményt. Először azt hittem, hogy a kép puszta birtoklása teszi különlegessé a nézelődést. De aztán rájöttem, hogy mégsem. Sokkal inkább az a tény, hogy közben senki sem figyel minket, senki nem mondja meg, hogy mit kellene látnunk, mit kellene észrevennünk rajta. Ebben a varázslatos élményben volt tehát részünk. Nem tudom, hogy a táborba jövetelem előtt miért nem hordtam magamnál állandóan képeket és verseket. A sok pazar műalkotás 16
mind elérhető a portálon, csak ki kell nyomtatni őket. Csupa gondosan kiválasztott szépség, és mi mégsem vesszük elég alaposan szemügyre őket. Miért nem vettem például észre a szurdok közelében lévő zöld mezők zsenge falevélhez fogható simaságát, nyiladozó pillangószárnyakra emlékeztető selymességét? Indie egy gyors mozdulattal lesöpri a papírdarabokat az ágyamról. Közben oda se néz. Ebből tudom, hogy érzékenyen érintette a festmény elvesztése. Még azt is pontosan tudja, hogy merre szálltak a papírdarabok. Könnyes szemmel viszem őket a szemétégetőhöz. Jó van ez így – mondom magamban. Megbújik még néhány elpusztíthatatlan dolog a papírlapok és a virágszirmok között. Például egy tablettatartó és egy ezüstdoboz a Párosító Bankettről. Ky iránytűje és a Xandertól kapott kék tabletták. Az iránytűt és a tablettákat általában nem hordom magammal a kis táskában. Túl értékesek. Nem tudom, hogy a tisztek szoktak-e kutatni a dolgaim között, de abban biztos vagyok, hogy a többi lány igen. Ahányszor új táborba érkezünk, az első nap fogom az iránytűt meg a kék tablettákat, kiviszem őket az udvarra, és elásom jó mélyre a föld alá. Később értük jövök. Mindamellett, hogy illegálisan vannak nálam, mindkettő értékes ajándék: az aranyszínű, fényes iránytű mutatja, hogy melyik irányba kell elindulnom. A Társadalom pedig mindig arra tanított, hogy ha egy korty vízzel bevesszük a kék tablettát, az pár napig életben tart bennünket. Xander több tucat kék tablettát lopott nekem. Hosszú ideig életben maradhatok a segítségükkel. Az iránytű és a kék tabletták együtt biztosíthatják számomra a túlélést. Bárcsak eljuthatnék a Külső Tartományokba, ahol hasznukat vehetném! A maihoz hasonló, továbbutazás előtti estéken mindig meg kell keresnem az iránytűt és a tablettákat. Remélem, még nem felejtettem el, hova rejtettem őket. Ma este én értem be utoljára az épületbe. Kezem még tele volt sötét sárfoltokkal, melyeket a mezőn szedtem össze. Ezért siettem rögtön a mosdókagylóhoz. Remélem a mögöttem álló, éles szemű Indie nem vette észre a sárfoltokat. Remélem, hogy a csomagomból nem hullottak ki apró földdarabok, 17
és senki sem hallja a kis ezüstdoboz, az iránytű és a tablettatartó összekoccanása folytán keletkező csengőszót, az ígéret hangját. Ezekben a táborokban megpróbálom titkolni a többiek előtt a tényt, hogy teljes jogú állampolgár vagyok. Bár a Társadalom bizalmasan kezeli az emberek státuszára vonatkozó információkat, véletlenül meghallottam, hogy egyes lányok tablettatartó dobozaik leadásáról beszéltek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy – vagy a saját, vagy a szüleik hibájából – elvesztik az állampolgárságukat. Megtűrt státuszúak lesznek, akárcsak Ky. A megtűrt státusznál csak egyetlen alacsonyabb besorolás létezik: a száműzött státusz. Az ide tartozókról szinte soha nem lehet hallani. Mintha nem is élnének. Nekem úgy tűnik, mintha a száműzöttek helyét a megtűrtek vették volna át – legalábbis a Társadalom kollektív tudatában. Oria tartományban senki nem beszélt az alacsonyabb osztályba sorolás szabályairól, és állandóan azon aggódtam, hogy a családom alacsonyabb státuszba kerülhet miattam. Ky története alapján és a lányok beszélgetéseiből elkapott foszlányok segítségével mostanra magamtól is kitaláltam a szabályokat, amelyek a következők: Ha egy szülőt alacsonyabb osztályba sorolnak, akkor az egész család alacsonyabb státuszba kerül. Viszont, ha egy gyermekkel történik mindez, kizárólag ő viseli a törvénysértés következményeit, a család helyzete változatlan marad. Ky-t édesapja miatt sorolták alacsonyabb státuszba. A Markham fiú a halála után került Oria tartományba. Most fogom fel csak igazán, hogy Ky esete mennyire ritka: csupán azért térhetett vissza a Társadalomba a Külső Tartományokból, mert egy másik fiú gyilkosság áldozata lett. Patrick és Aida is magasabb státuszban lehettek, mint gondoltuk. Vajon mi történhetett velük azóta? Kiráz a hideg, ha eszembe jutnak. Még egyszer elismétlem magamban: azzal, hogy elindulok megkeresni Ky-t, nem teszem tönkre a családomat. Lehet, hogy engem alacsonyabb státuszba sorolnak, de őket nem. Próbálok belekapaszkodni ebbe a gondolatba: a családom és Xander is biztonságban lesz, vessen bárhová a sors. 18
– Üzenetek érkeztek – közli a szobánkba belépő éles hangú és kedves tekintetű katonatiszt hölgy. Fejbólintással üdvözöl bennünket, majd elkezdi olvasni a neveket. – Mira Waring. Mira előlép, mi pedig figyelünk, és számolunk magunkban. Mira három üzenetet kap, mint általában szokott. A tiszt kinyomtatja és előre elolvassa az üzeneteinket, hogy ne kelljen hosszasan várakoznunk a portál előtt. Indie nem kap semmit. Nekem is csak egyetlen üzenet jött, a szüleim és Bram közösen írták. Xandertől semmi. Korábban nem telt el hét, hogy ne küldött volna pár sort. Mi történt? Megszorítom a táskámat, hallom, ahogy összegyűrődik benne a papiros. – Cassia! – szól rám a másik tiszt. – Gyere velem a nagyterembe! Szeretnénk mondani neked valamit. A többi lány meglepődve néz rám. Hirtelen végigfut a hátamon a hideg. Tudom, ki lehet az. Az ismerős hivatalnok hölgy szeretne velem beszélni a portálon keresztül. Magam elé képzelem arcát, jéghideg vonásait. Nem akarok menni. – Cassia! – szól rám a tiszt. Még egy pillantást vetek a lányokra. Egyszerre nagyon barátságosnak és hangulatosnak tűnik a kis faház. Követem a tisztet. Az ösvényen át a nagyteremben lévő portálhoz vezet, melynek búgása az egész termet betölti. Mielőtt a képernyőre néznék, egy pillanatra lesütöm a szemem. Szedd össze magad! Ne engedd, hogy beléd lássanak, a tekintetedből bármit is kiolvassanak, kezed és arcod remegéséből az érzéseidre következtessenek! – mondom magamban. – Cassia! – szólal meg egy másik, ismerős hang. Felnézek, és nem hiszek a szememnek. Ő az. A képernyő üres. Ő pedig itt áll előttem, a valóságban. Itt van. Ép és egészséges. Nem esett bántódása. Itt van. 19
Nincs egyedül, egy hivatalnok áll a háta mögött. De mégis, ő az... Itt van. Egy pillanatra vörös, vonalakkal tarkított tenyerembe temetem az arcomat, annyira váratlanul ér a látvány. – Xander – nyögöm ki végül.
20
HARMADIK FEJEZET
KY
Már másfél hónap telt el azóta, hogy a folyóban útjára indítottuk a fiú holttestét. A koszban fetrengek. Lövések záporoznak az égből. Csak muzsika az egész – mondogatom magamban, mint mindig. A súlyos lövések basszus hangjának, a sikolyok szopránjának és saját félelmem tenorjának elegye ez a zene. Ne menjetek! – mondom a többieknek is, de az idecsábított ágyútöltelék fiúk soha nem hallgatnak rám. A Társadalomnak hisznek. Amikor idehozták őket, közölték velük, hogy mindössze hat hónapon keresztül kell a falvakban dolgozniuk, utána hazatérhetnek, és visszakapják állampolgárságukat. Persze senki nem bírja hat hónapig. Amikor feltápászkodom, fekete épületek és darabokra szaggatott zsályák vesznek körül. A narancssárga homokkal borított földön megégett holttestek hevernek szanaszét. Hirtelen megszakad a muzsika, én meg csak szitkozódom. Szállnak a léghajók. Tudom, hogy mi nem tetszik nekik. Ma, korán reggel a fagyos talajon csikorgó lépteket hallottam a hátam mögött. Nem fordultam hátra, nem akartam tudni, hogy ki követ. – Mit csinálsz? – szólított meg. Nem ismertem fel a hangját, de nem baj. A táborból mindig új embereket küldenek ki ide, a falvakba. Mostanában egyre hamarabb halunk meg. Már akkor tudtam, amikor felraktak Oria tartományban arra a bizonyos vonatra, hogy nem harcolni küldenek. Arra megvan a 21
megfelelő technológiájuk, megvannak a képzett tisztjeik, akik persze nem megtűrt vagy száműzött státuszúak. A Társadalom szemében mi csupán testek vagyunk. Ágyútöltelékként használnak bennünket. Mindig oda visznek, ahol éppen támadást akarnak kiprovokálni a segítségünkkel. Szeretnék elhitetni az ellenséggel, hogy a Külső Tartományok lakott, életképes területek annak ellenére, hogy rajtunk kívül még nem láttam errefelé senkit. Lepottyantanak ide bennünket az égből, minimális ellátmánnyal. Épp addig elég, amíg az ellenség meg nem gyilkol. Senki nem tér haza innen. Kivéve engem. Én hazatértem. Egykoron ugyanis a Külső Tartományokban éltem. – Hó – mondtam a mellettem álló fiúnak. – A havat nézem. – Nem is esik a hó errefelé – jegyezte meg gúnyosan. Nem válaszoltam, csak a hozzánk legközelebb eső fennsík tetejét bámultam. Érdemes nézni a vörös sziklákat borító fehér havat. Olvadás közben a hópelyhek kristálytiszta, szivárványokkal teli vízcseppekké válnak. Korábban voltam már fenn a hegy tetején olyankor, amikor éppen havazott. Csodálatos volt, ahogy a szállingózó hópelyhek pehelypaplanként beborították a téli álmukat alvó növényeket. Hallottam, hogy a fiú mögöttem sarkon fordult és visszaszaladt a táborba. – Nézzétek a fennsíkot! – kiáltotta a többieknek, akik azonnal izgalomba jöttek. – Felmegyünk, és lehozzuk a havat – kiabálta valaki pár másodperccel később. – Gyerünk! – Nem fog sikerülni – mondtam nekik. – Túl hamar elolvad. Senki nem hallgatott rám. A hivatalnokok továbbra is szomjaztattak, csupán egy kevés, menzaízű vizet ihattunk. A legközelebbi folyó vize szennyezett, az eső pedig nem esik túl gyakran ezen a vidéken. Egy korty hideg víz. Most már értem, hogy miért akartak felszaladni a hegyre. – Biztos vagy benne, hogy nem jössz? – szólt vissza egyikőjük. Ismét csak bólintottam. 22
– Vick, te se jössz? – kiáltotta valaki. Vick felállt. Egyik kezével eltakarta kék szemét, és köpött egyet a fagyott zsályákra. – Nem megyek – válaszolta. – Ky szerint elolvad, még mielőtt felérnénk. Különben is, még meg kell ásnunk néhány sírt. – Te mindig sírokat akarsz ásatni velünk – panaszkodott az egyik fiú. – A Társadalom azt szeretné, hogy farmerként dolgozzunk. – Igaza volt. Azt akarják, hogy a falusi pajtákból szerzett lapátok segítségével vessük el a téli gabonák magvait, a holttesteket pedig hagyjuk ott heverni, ahol vannak. Másoktól is hallottam, hogy az ágyúlöltelékekkel más falvakban is ezt csináltatják. A hullákat otthagyják a Társadalom, az ellenség vagy a vadállatok számára. Tegyenek velük, amit akarnak. Vick és én azonban eltemetjük a holtakat. A folyóban útjára eleresztett fiú volt az első. Azóta senki nem akadályozta meg a tevékenységünket. Vick hűvösen nevetett. A hivatalnokok és a tisztek távollétében egyfajta nem hivatalos vezér lett közöttünk. A többiek gyakran elfelejtik, hogy a Társadalomban Vicknek valójában semmilyen hatalma nincs. Elfelejtik, hogy ő is csak egy megtűrt státuszú egyén. – Ky-hoz hasonlóan, én sem kényszerítelek benneteket semmire. Tudjátok jól, hogy ki az, aki kényszerít. Ha szeretnétek szerencsét próbálni odafönn, a hegyen, csak rajta! Nem tartok vissza senkit. Ahogy a nap egyre feljebb emelkedett az égen, a fiúk is egyre magasabbra másztak. Egy darabig néztem őket. A fennsík elég messze volt a falutól, így fekete ruhájukban rajzó hangyabolyra emlékeztettek. Felálltam, és visszamentem dolgozni. Sírokat ástam az előző esti légitámadásban elhunytaknak. Vick és a többiek mellettem dolgoztak. Hét sírt kellett kiásnunk. A támadás erejéhez képest ez nem is olyan sok. Ráadásul száz fiúra lőttek. Hátat fordítottam a hegymászóknak. Nem akartam látni, hogy mire felérnek, elolvad az összes hó. Teljesen feleslegesen másztak fel. A halottakra gondolni szintén időpazarlás. Ahogy errefelé mennek a dolgok... Azt hiszem, nincs sok vesztegetni való időm. 23
Nem tudom megállni, hogy fel ne idézzek egy emléket. A Juharfa kerületben töltött első éjszakámon kifelé bámultam a hálószobám ablakán, és semmi, de semmi nem tűnt ismerősnek, nem emlékeztetett az otthonomra. Ezért inkább hátat fordítottam az ablaknak. Csak akkor kaptam újra levegőt, amikor Aida bejött a szobába. Anyámra hasonlított. Kinyújtotta a kezét, melyben egy iránytűt szorongatott. – A szüleimnek két lánya volt, de csak egy műtárgya. Megegyeztünk anyukáddal, hogy közösen fogjuk birtokolni ezt a műtárgyat. Egyszer nála lesz, egyszer pedig nálam. Aztán anyukád meghalt. – Aida kinyitotta a tenyeremet, és belé csúsztatta az iránytűt. – Testvériesen megosztoztunk a műtárgyon és rajtad is. Tessék, a tiéd. – Nem lehet az enyém – válaszoltam. – Megtűrt státuszban vagyok. Nekünk nem lehetnek műtárgyaink. – Nem baj, azért legyen csak a tiéd – mondta Aida. Később az iránytűt Cassiának ajándékoztam, hogy vigyázzon rá. Ő pedig egy zöld selyemdarabot adott cserébe. Tudtam, hogy nem lehet örökre az enyém, egy napon úgyis elveszik tőlem. Éppen ezért, amikor lefelé sétáltunk a Hegyről, megálltam egy pillanatra, fogtam a selyemdarabot, és rákötöttem egy fára. Villámgyorsan, nehogy észrevegye. Szeretek visszagondolni a Hegy tetején, a szélben és esőben töltött percekre. Nem mindig mondhatjuk meg, hogy milyen tárgyakat szeretnénk megtartani. Csak arról dönthetünk szabadon, hogyan szabadulunk meg a tárgyaktól. Cassia. Rá gondoltam, amikor először megpillantottam a fennsíkot borító havat. Cassia! Felmászhatnánk a csúcsra, még akkor is, ha már az összes hó elolvadt. Üldögélnénk és szavakat írnánk a még nedves homokba. Megtehetnénk, ha nem hagytál volna el. Aztán eszembe jut: nem is te hagytál el engem, hanem én hagytalak el téged.
24
Egy bakancs tűnik fel az egyik sír mellett. A talpa szélébe vésett rovásokról tudom, hogy kié. A fiúk közül sokan jelölik így a túlélt napokat. Senki más bakancsán nincs ennyi végigszenvedett napot jelölő rovás. – Nem haltál meg – szólal meg Vick. – Nem – válaszolom, majd nagy nehezen talpra állok. Kiköpöm a földet a számból, és egy lapát után nyúlok. Vick mellettem ás. Nem beszélünk azokról a fiúkról, akiket ma már biztosan nem fogunk tudni eltemetni. Azokról, akik megpróbáltak felmászni a havas csúcsra. Hallom, ahogy a faluban a többiek kiabálják: – Három újabb halott! – A fennsíkra pillantanak, és elhallgatnak. Senki sem fog visszatérni a kíváncsi fiúk közül. Magamban a lehetetlenben reménykedem: talán ihattak a tiszta, jéghideg hóból, mielőtt szitává lőtték őket. Talán haláluk pillanatában legalább nem szomjaztak.
25
NEGYEDIK FEJEZET
C ASSIA
Xander
itt áll előttem szőke hajával, kék szemével és meleg mosolyával. Bár a hivatalnok még nem adott rá engedélyt, nem tudom megállni, hogy meg ne érintsem. Xander sem tétovázik sokat. – Cassia! – szólít meg. Odahúz magához, és szorosan átöleljük egymást. Nem ellenkezem, arcom a mellkasához simul. Ruhája ismerős illatot áraszt: az otthonomra és Xanderre jellemző illatot. – Hiányoztál – mondja Xander a fejem felett dörgő, mély hangon. Xander most valahogy a megszokottnál erősebbnek tűnik. Ragyogó érzés vele lenni. Hátrahajlok, elkapom a fejét, és két csókot nyomok az arcára, veszélyesen közel az ajkához. Amikor hátrébb lépek, mindkettőnknek könny szökik a szemébe. A könnyező Xander – olyan furcsa látvány, hogy szinte levegőt is alig kapok. – Hiányoztál – mondom neki én is. Azon gondolkozom, vajon tényleg Xander elvesztése okoz-e nekem ekkora fájdalmat. A Xander mögött álló hivatalnok elmosolyodik. Találkozásunk úgy zajlik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A hivatalnok kicsit hátrébb lép, tapintatosan helyet engedve nekünk. Közben begépel valamit a laptopjába. Valószínűleg valami ilyesmit: találkozásukkor mindkét kísérleti alany az előzetes várakozásoknak megfelelően viselkedett. – Hogyhogy itt vagy? – kérdezem Xandertől. Annyira jó újra látni őt. Túlságosan is jó. Vajon most is a hivatalnok hölgy tesztel?
26
– Öt hónap telt el azóta, hogy egymáshoz rendeltek bennünket – mondja Xander. – A párok, akiket velünk azonos hónapban párosítottak össze, mostanság találkoznak először személyesen. A Párosításügyi Minisztérium még nem törölte el az erre vonatkozó szabályt. – Xander szomorúan rám mosolyog. – Felhívtam rá a figyelmüket, hogy azért, mert nem élünk többé egymás közelében, nekünk is jár egy randevú. A párok általában a lány lakóhelyén találkoznak. Xander szándékosan nem azt mondta, hogy a lány otthonában. Igaza van. Itt élek, de ez a munkatábor nem az otthonom. Oria tartományt nevezhetném otthonomnak, mert Xander és Em ott lakik, és én is ott nőttem fel. De akár Keya tartományt is otthonomnak tekinthetném. Bár én még nem voltam ott soha, a családom ott él. És van még egy hely a világon. Egy hely, ahol Ky tartózkodik. Erre is úgy gondolok, mintha az otthonom lenne, bár még sem a nevét nem tudom pontosan, sem azt, hogy hol található. Xander a kezem után nyúl. – Engedélyt kaptunk, hogy elmenjünk sétálni kettesben – mondja. – Szeretnél jönni? – Természetesen – válaszolom nevetve. Percekkel ezelőtt itt álltam és a kezemet próbáltam letisztítani. Nagyon egyedül éreztem magam. Most itt van velem Xander. Olyan érzésem támad, mintha a Juharfa kerületben elsétálnék egy kivilágított ablakú ház előtt, és úgy tennék, mintha nem érintene érzékenyen a veszteség, hogy el kellett költöznöm onnan. Mintha hirtelen az aranyló lámpafényben úszó, meleg szobában találnám magam, anélkül, hogy rátettem volna a kezem a kilincsre, anélkül, hogy benyitottam volna. A hivatalnok a kijáratra mutat. Most veszem csak észre, hogy nem ugyanaz a hivatalnok áll itt, aki a Juharfa kerületben elkísért minket az éttermi randevúnkra. Azt a randevút kifejezetten Xandernek és nekem szervezték a képernyőn át való beszélgetés helyett, mivel mi már régóta ismertük egymást. Akkor este egy fiatal hivatalnok jött velünk. Ez a mostani is fiatal, de sokkal kedvesebbnek tűnik. Észreveszi üdvözlő pillantásom, és bólint egyet. Formális és udvarias, de mégis melegséget árasztó gesztus ez tőle. 27
– Mostantól nem minden párt kísér hivatalnok a randevúra – magyarázza. – Így sokkal hatékonyabb a megfigyelés. – Vacsorázni már túl késő van – mondja Xander. – De mit szólnál hozzá, ha bemennénk a városba. Mi érdekelne? – Azt se tudom, hogy mi van a városban – válaszolom. Elég zavaros emlékeim vannak arról a napról, amikor a távolsági vonat megérkezett, és néhány lépést tettünk a járműig, amely a táborba szállított minket. A majdnem csupasz fákon néhány vörös és aranysárga levél csillogott a kék égbolt alatt. De vajon jó városra gondolok? Nem egy másik tábor közelében lévő városra emlékszem? A fényesen csillogó levelek arra utalnak, hogy ez még valamikor kora ősszel lehetett. – Itt sokkal kisebbek az épületek, létesítmények – magyarázza Xander. – De minden, ami a Juharfa kerületben létezik, megtalálható itt is: hangversenyterem, szabadidőközpont, egy-két mozi. Mozi. Már olyan rég nem jártam moziban. Hirtelen úgy gondolom, hogy a mozit fogom választani. Már a nyelvemen van a válasz. Elképzelem, ahogy a terem elsötétül. Dobogó szívvel várom, hogy megjelenjenek a képek a vásznon, és a zene elnyomja a beszélők hangját. Aztán bevillan egy másik emlék. Eszembe jutnak a lövések és Ky könnyekkel teli szeme a kivilágosodó teremben. – Múzeum is van? – kérdezem Xandertől. Valami megjelenik Xander szemében. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi. Derültség? Meglepődés? Közelebb hajolok, hátha jobban látom. Xander általában nem tűnik titokzatosnak. Nyílt és őszinte. Olyan, akár egy történet, amelyet akárhányszor elolvasok, mindig tetszik. Most azonban nem tudnám kitalálni, hogy mi jár a fejében. – Persze, múzeum is van – válaszol a kérdésemre. – Szeretném megnézni, ha téged is érdekel – mondom. Xander bólogat. Kis időbe telik, amíg beérünk a városba. A környéket belengi a mezőgazdasági területekre jellemző jellegzetes szag – az égő fa, a hűs levegő és az erjedő alma illata. Úgy érzem, hogy szeretem ezt a vidéket. De tudom, hogy ez a vonzódás csupán a mellettem álló fiúnak köszönhető. Xander közelében minden hely, minden ember 28
jobbnak, szebbnek tűnik. Az esti levegő be nem teljesült dolgok keserédes illatát hordozza. Amikor Xander az utcai lámpa meleg fénye alatt megáll és rám néz, egy pillanatra a lélegzetem is eláll. Tekintete be nem teljesült dolgokról árulkodik. Csalódást kelt bennem, hogy a múzeum csak egyemeletes. Annyira kicsi. Lehet, hogy nem olyan, mint az Oria tartomány-beli múzeum? – Fél óra múlva zárunk – közli a bejárati pultnál ülő férfi. Egyenruhája foszladozik, kopottnak és megviseltnek tűnik, akár az arca. Végigcsúsztatja kezét az íróasztal tetején, és elénk tol egy laptopot. – Írjátok be a neveteket! – parancsol ránk. Elsőként a hivatalnok gépeli be a nevét. Közelről ugyanolyan fáradtnak néz ki a szeme, mint az asztalnál ülő, idősebb férfié. – Köszönöm – mondom, miután bepötyögtem a nevemet. A laptopot visszatolom a férfi elé. – Nálunk nincs sok látnivaló – magyarázza. – Nem baj – valaszolom. Vajon a minket kísérő hivatalnok nem találja furcsának, hogy éppen a múzeumra esett a választásunk? Legnagyobb meglepetésemre azonnal elfordul, ahogy belépünk a fő kiállítóterembe. Mintha azt akarná, hogy négyszemközt beszélgessünk. Az üvegvitrinhez sétál, és előrehajol. Laza eleganciával összekulcsolja a kezét a háta mögött. Kedves ez a hivatalnok. Természetesen ilyenek is léteznek. Nagyapa is ilyen volt. Megkönnyebbülök, amikor szinte azonnal megpillantom a tárgyat, amelyet keresek: a Társadalom térképét a terem közepén, egy üveglap mögött. – Menjünk oda! – mondom Xandernek. – Nézzük meg azt a térképet! Xander bólint. Miközben a folyók, városok és tartományok nevét betűzöm, Xander a másik oldalamra perdül, és kezével hátrasimítja a haját. Ky-jal ellentétben, aki az ehhez hasonló helyeken általában rezzenéstelenül áll, Xandert mindig magabiztos mozdulatok jellemzik. Talán ezért olyan eredményes játékos – ahogy felhúzza a 29
szemöldökét, ahogy mosolyog, ahogy folyamatosan mozgatja a kártyákat. Megijedek, amikor mögöttem megszólal valaki. – Azon a kiállított tárgyon nem a legfrissebb információk szerepelnek – mondja a férfi, aki az előbb a pult mögött ült. Körbenézek a teremben, hátha megpillantok egy másik, itt dolgozó embert. Észreveszi a riadalmamat, és szomorúan mosolyog. – A kollégáim éppen a múzeum zárásával vannak elfoglalva. Ha kíváncsi vagy valamire, én vagyok az egyetlen, akitől kérdezhetsz. Futó pillantást vetek a hivatalnokunkra. Még mindig a bejárathoz legközelebb lévő vitrin előtt áll, és úgy tűnik, mintha elmélyülten bámulná a kiállított tárgyat. Xanderre nézek. Megpróbálok a tekintetemmel, szavak nélkül üzenni neki. Kérlek! Először azt hiszem, hogy nem érti, vagy nem akarja érteni. Megszorítja a kezemet, mélyen a szemembe néz, és kissé az állkapcsát is összeszorítja. Aztán az arca ellágyul, és bólint. – Siess! – suttogja. Elengedi a kezem, és a terem másik oldalán lévő hivatalnokhoz sétál. Meg kell próbálnom, még akkor is, ha nem hiszek benne, hogy ez az ősz öregember válaszolni tud a kérdésemre. Egyre kevésbé reménykedem. – Tana tartomány dicsőséges története felől szeretnék érdeklődni – mondom az öregembernek. Szünet. Nagyot dobban a szívem. Az öreg férfi vesz egy nagy levegőt, majd elkezd beszélni. – Tana tartomány kiváló földrajzi adottságokkal rendelkezik, és mezőgazdaságáról híres – magyarázza monoton hangon. Fogalma sincs róla. Elcsüggedek. Oria tartományban Ky azt mondta, hogy a nagyapától kapott verseknek egyszer még nagy hasznát veszem. Sőt, azt is említette, hogy ha a tartomány történetéről kérdezzük a múzeumi levéltárosokat, azzal a tudtukra adjuk, hogy üzletelni szeretnénk velük. Reméltem, hogy itt is hasonlóan működik a dolog. Butaság volt feltennem ezt a kérdést. Lehet, hogy Tana tartományban nem is léteznek múzeumi levéltárosok. De ha léteznek is, nem biztos, hogy épp egy ilyen kis, lehangoló múzeum zárásával vannak elfoglalva. 30
A férfi folytatja a mondókáját: – A Társadalom előtti időkben árvizek pusztítottak Tana tartományban. A Társadalom azonban már jó néhány éve az ellenőrzése alatt tartja őket. Mezőgazdasági szempontból a tartomány az ország egyik legtermékenyebb területe. Nem nézek hátra Xanderre vagy a hivatalnokra. Csak az előttem lévő térképet bámulom. Már korábban is próbálkoztam ilyen jellegű kérdésekkel, de soha nem működött a dolog. Először azért, mert nem tudtam rávenni magam, hogy bárkivel is megosszam a verset, amelyről csak Ky és én tudtunk. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a férfi abbahagyja a beszédet. Egyenesen rám néz. – Egyéb kérdés? Nem kellene erőltetni a dolgot. Legjobb lenne rámosolyogni Xanderre, elfelejteni mindent és elfogadni, hogy ez a férfi semmit nem tud az egészről. Azonban hirtelen eszembe jutnak a nemrég látott, kék égen izzó falevelek. Nagy levegőt veszek. A kocka el van vetve. – Igen, lenne még egy kérdésem – mondom halkan. Nagyapától két verset kaptam. Ky-nak és nekem Thomas verse tetszik jobban, de most valahogy a másik jut az eszembe. Nem emlékszem Tennyson költeményének minden sorára, de az egyik versszak tisztán a fülembe cseng, mintha én írtam volna. Talán a férfi által emlegetett árvizek idézték az emlékezetembe: A Tér-Időn, ím túlra indulok, Ez ár most messzi ránt, S a Kormányos arca tán felragyog, Csak jussak a szirten át! Ahogy elsuttogom a szavakat, a férfi arca teljesen megváltozik. Okossá, éberré és élénkké válik. Biztos pontosan idéztem a verssorokat. – Érdekes vers – szólal meg. – Ha jól emlékszem, nincs a Száz Válogatott Vers között.
31
– Tényleg nincs – válaszolom. Remeg a kezem, és újra reménykedni kezdek. – De mégis értékes. – Attól tartok, hogy nem az – válaszolja a férfi. – Kivéve, ha megvan az eredeti példány. – Nincs – felelem. Megsemmisült. Én magam semmisítettem meg. Jól emlékszem arra a pillanatra, a restaurálási munkálatok helyszínén. Előttem van, ahogy a papírdarab felröppent a levegőbe, majd a szemétégetőben landolt. – Sajnálom – mondja a férfi. Arckifejezése őszintének tűnik. – Mit szeretnél megtudni cserébe? – érdeklődik kíváncsian. A Külső Tartományokra mutatok. – Tudom, hogy ide küldik a megtűrt státuszú embereket – mondom halkan. – Érdekelne, hogy pontosan hova. Szeretnék eljutni oda. A fejét rázza. Nem. Talán nem tudja a választ. Vagy nem akarja elmondani. – Van nálam még valami – folytatom. Úgy fordulok, hogy a hátamtól se Xander, se a hivatalnok ne lássa, mi van a kezemben. Benyúlok a táskámba. Ujjaim egyszerre érintik a tablettákat rejtő fóliát és az iránytű kemény fedelét. Egy pillanatra elbizonytalanodom. Melyiket áldozzam fel? Forogni kezd velem a világ, teljesen összezavarodom. Eszembe jut az osztályozási vizsga, amikor Ky sorsáról kellett döntenem. A teremben terjengő gőz és izzadságszag, az előttem álló döntés okozta fájdalom... Higgadj le! – mondogatom magamban. Hátranézek Xanderre, és sikerül elkapnom a pillantását még mielőtt a hivatalnok felé fordulna. Szinte látom, ahogyan Ky a légi vonat peronjáról rám nézett, még mielőtt elhurcolták volna a Külső Tartományokba. Most is pánikba estem, ugyanúgy, mint akkor. Érzem, hogy kezdek kifutni az időből. Végül meghozom a döntést, és kihúzom a táskámból a tárgyat, amelyet fel fogok ajánlani a férfinak. Jó magasra emelem, hadd nézze meg jól. Igyekszem megakadályozni a kezem remegését és meggyőzni magam, hogy jól döntöttem. A férfi csak mosolyog, és bólogat. 32
– Na, igen, ez már tényleg ér valamit – szólal meg. – Viszont napokba, hetekbe kerülne elintézni azt, amit szeretnél. – Csak a ma este áll a rendelkezésemre – válaszolom. Még mielőtt bármit is szólnék, a férfi kiveszi a kezemből a tárgyat. – Ezután hova mész? – kérdezi. – A hangversenyterembe. – A koncert végén nézd meg, hogy mi van a széked alatt – suttogja. – Megteszem, ami tőlem telik. – Kialszanak felettünk a fények. A férfi tekintete is egyre homályosabbnak tűnik. – Záróra van. Induljatok! – mondja ugyanolyan fakó hangon, mint ahogy a beszélgetésünk elején magyarázott. A koncert közben Xander odahajol hozzám. – Megkaptad, amit akartál? – suttogja mély hangon. Lehelete szinte a nyakamat súrolja. A másik oldalán ülő hivatalnok csak előre bámul. Ujjaival széke karfáját ütögeti a zene ütemére. – Még nem tudom – felelem. A levéltáros azt mondta, hogy a hangverseny után nézzem meg, mi van a székem alatt. Kísértést érzek, hogy előbb megnézzem, pedig nem lenne szabad. – Köszönöm a segítségedet – mondom Xandernek. – Igen, bármikor szívesen segítek – ismeri el Xander. – Tudom – válaszolom. Eszembe jutnak az ajándékok, amelyeket tőle kaptam: a festmény és a táskámban lapuló kék tabletták. Még a Ky-tól kapott iránytűt is Xander mentette meg, amikor a kerületünkben a hivatalnokok az összes műtárgyat begyűjtötték. – Még nem tudsz ám mindent rólam – szólal meg Xander. Csintalan vigyor fut végig az arcán. Összefonódott kezünkre pillantok. Hüvelykujjával a bőrömet simogatja. Majd ismét a szemébe nézek. Bár mosolyog, van valami komolyság az arckifejezésében. – Valóban – fejezem ki egyetértésemet. – Még nem tudok mindent rólad. Egymásba kapaszkodunk. Körülöttünk, felettünk a Társadalom dalai zengnek, de a gondolatainkat nem veheti el tőlünk senki. 33
Amikor a hangverseny végén felállok, kezemmel végigsimítom a szék alját. Tényleg ott van egy négyzet alakú papírdarab. Szerencsére könnyen ki tudom húzni. Bár legszívesebben már most elolvasnám, inkább becsúsztatom a zsebembe. Közben furdal a kíváncsiság, hogy vajon mit kaphattam a felajánlott tárgyért cserébe. A hivatalnok visszakísér minket a tábor nagytermébe. Amikor belépünk, a hivatalnok körbenéz a teremben, szemügyre veszi a hosszú asztalokat és az egyetlen, óriási tábori számítógépet. Amikor rám néz, úgy érzem, mintha szánalom ülne a tekintetében. Büszkén felemelem a fejem. – Tíz percetek van, hogy elbúcsúzzatok egymástól – közli. Most, hogy visszajöttünk a táborba, sokkal élesebbnek tűnik a hangja. Előhúzza a laptopját, és int a várakozó katonatisztnek, hogy majd vigyen vissza a kis faházba. Szinte egyszerre veszünk mély lélegzetet Xanderrel, majd jó nagyot nevetünk. Tetszik, ahogy a majdnem teljesen üres csarnokban visszhangzik a kacagásunk. – Miért bámult olyan hosszasan? – kérdezem Xandertől a távozó hivatalnokra nézve. – Bemutató a Párosítás történetéről – suttogja Xander. Mélyen a szemembe néz. Tudnom kellene, hogy mire céloz, de nem értek semmit. Talán nem figyeltem eléggé a hivatalnokra. – Még kilenc percetek van – figyelmeztet anélkül, hogy ránk nézne. – Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy – mondom meghatódva. – Nagyon örülök, hogy engedélyezték a találkozást. – Pont útba esett ez a tábor – mondja Xander. – Elhagytam Oriát. Épp átutazóban vagyok Camas tartomány felé. – Tessék? – pislogok meglepetten. Camas az ország határán, közvetlenül a Külső Tartományok mellett fekszik. Hirtelen elbizonytalanodom. Bár szeretem nézni a csillagokat, soha nem tájékozódom a segítségükkel. Az én tájékozódási pontjaim emberek: Xander az egyik pont, a szüleim a másik pont; Ky pedig a végső úti cél. Ha Xander elmozdul, az egész térkép megváltozik. 34
– Végleges kinevezést kaptam – világosít fel. – A munkahely a központban van, akárcsak a tiéd. Azt akarják azonban, hogy először a határ menti tartományokban szerezzek tapasztalatot. – Miért? – kérdezem halkan. Xander nagyon kimérten válaszol: – Bizonyos dolgokat ismernem kell a munkakör sikeres betöltéséhez. Csak a határ menti területen tanulhatom meg őket. – Aztán visszatérsz a központba – mondom. Helyes döntés, hogy Xandert a központba helyezik. A fővárosban a helye. Természetesen Társadalmunk vezetői is látják a benne rejlő lehetőséget. – Akkor tényleg elmész – jegyzem meg szomorúan. Mintha hirtelen düh öntené el az arcát. – Tudod, hogy milyen érzés, amikor valakit elhagynak? – kérdezi. – Persze – felelem idegesen. – Nem tudhatod – vágja rá. – Nem ugyanolyan érzés, mint amikor Ky elhagyott. Ky nem akart menni. Egész más, amikor valaki maga dönt róla, hogy menjen vagy maradjon. – Nem én akartalak elhagyni. A családunkat másik tartományba telepítették – magyarázom. Xander kifújja a levegőt. – Még mindig nem érted – mondja. – Már a kitelepítésetek előtt elhagytál. – Komoly, kék szemével a hivatalnokra, majd rám pillant. Megváltozott, mióta utoljára láttam, sokkal keményebb lett. És sokkal óvatosabb. Még Kynál is óvatosabb. Most már tudom, mire gondol. Miután Ky-t választottam, fokozatosan kezdtem eltávolodni Xandertől. Xander a még mindig összefonódott kezünkre néz. Követem a tekintetét. Erős keze van, ujjízületei kemények, írásban nem a legjobb, viszont nagyon gyors és magabiztos, ha kártyapartikról vagy egyéb játékokról van szó. Annak ellenére, hogy nem Ky fogja a kezemet, valaki olyannal vagyok fizikai közelségben, akit szeretek. Úgy kapaszkodom Xanderbe, mintha soha nem akarnám elengedni. Egyik énem legalábbis nem akarja. A nagyteremben hűvös a levegő, kezdek dideregni. Hogy is hívják ezt az évszakot? Késő ősznek vagy kora télnek? Nem tudnám 35
megmondani. A Társadalom már annyiféle különleges gabonát termel, hogy az évszakok közti határvonalak teljesen elmosódtak. Szinte nem lehet tudni, hogy mikor van itt a vetés, az aratás ideje és hogy mikor kell a földeket parlagon hagyni. Xander elhúzza a kezét, és előrehajol. Mélyen a szemembe néz. A szájára téved a tekintetem. Eszembe jut az egykori csókunk. Édes és ártatlan csók volt. Ha a történtek után újra megcsókolna, szerintem másnak érezném a csók ízét. – Még mindig el akarsz menni a Külső Tartományokba, hogy megtaláld Ky-t? – kérdezi Xander. Érzem a fogai közül kiáramló forró levegőt a kulcscsontomon. – Igen – válaszolom halkan. A hivatalnok figyelmeztet az idő múlására. Már csak néhány percünk van hátra. Xander kényszeredetten mosolyog, megpróbál könnyednek tűnni: – Tényleg nekivágsz az útnak? Mindenáron fel akarod kutatni Kyt? – Szinte látom a szavakat, melyeket a hivatalnok a jelentésébe ír, miközben minket figyel. A nőnemű párosított egyén izgatottnak tűnt, miután a hímnemű párosított egyén tájékoztatta, hogy hamarosan Camas tartományba kell utaznia terepfeladatok elvégzése céljából. Végül a hímnemű egyénnek sikerült megvigasztalnia a nőnemű egyént. – Nem, nem mindenáron – felelem. – És hol húzod meg a határvonalat? – kérdezi Xander. – Mi az, amit soha nem adsz fel? Nyelek egy nagyot: – A családomat. – Én persze nem számítok – háborodik fel. Állkapcsa megfeszül, és leveszi a szemét rólam. Gondolj csak vissza az eddigiekre! – mondom magamban. Nem tudod, hogy én is szeretlek? Elfelejtetted, hogy évekig barátok voltunk? Tudod, bizonyos szempontból még mindig a Párodnak érzem magam. – Dehogynem számítasz! – mondom gyengéden. – Téged sem akarlak elveszíteni. Nézd csak! – Megkockáztatom a dolgot, és előhúzom a táskámat. Megmutatom neki a kék tablettákat, melyeket 36
továbbra is féltve őrzök. Bár azzal a céllal adta őket, hogy a segítségükkel megtaláljam Ky-t, mégiscsak az ő ajándékai. Xander tágra nyitja a szemét. – Ezek szerint Ky iránytűjét adtad oda a múzeumi férfinak? – Igen – felelem. Xander mosolyog. Csodálkozás, ravaszság és boldogság elegye ül az arcán. Nemcsak Xander lepődött meg a dolgon, hanem én magam is. Xander iránt érzett szeretetem bonyolultabb, összetettebb érzés, mint gondoltam. De nem szabad szem elől tévesztenem célomat, ami nem más, mint Ky felkutatása. – Lejárt az idő – szól ránk a hivatalnok. – Szia! – búcsúzom el Xandertől megrendülten. – Szerintem még találkozunk – mondja halkan. Megcsókol, megint közvetlenül a szájam mellett. Ha ajkaink egy kicsit is elmozdulnának, hirtelen minden, de minden megváltozna.
37
ÖTÖDIK FEJEZET
KY
Vickkel felemelünk egy holttestet, és a kiásott sír felé cipeljük. Most is elmondom a sorokat, melyeket mostanában minden halott fiú felett elszavalok: A Tér-Időn, ím túlra indulok, Ez ár most messzi ránt, S a Kormányos arca tán felragyog, Csak jussak a szirten át! Nem hiszem, hogy ennél jobban ki lehetne fejezni a lényeget. A halál egy pillanat műve, testünk nagyon hamar bomlásnak indul. Ennek ellenére próbálom elhitetni magammal, hogy a halál hulláma elsodor bennünket valahová, és valaki vár ránk az út végén. Ez a remény mondatja el velem minden alkalommal a verssorokat. Ennek ellenére tudom, hogy a halottak semmit nem hallanak az egészből. – Miért szavalod el mindig ezeket a mondatokat? – kérdezi Vick. – Tetszik a hangzásuk. Vick vár. Szeretné, ha többet beszélnék, de nem teszem. – Érted a jelentésüket? – kérdezi végül. – A reményről szólnak. Valaki reménykedik – magyarázom diplomatikusan. Egy a Társadalom előtti időkből való vers utolsó sorai. Egy vers sorai... Nem a Cassiával közös versünké. Azokat a szavakat soha, senkinek nem mondom el. Megvárom, amíg újra Cassia fülébe suttoghatom őket. Az idézett költeményt a másik vers mellett találta Cassia a púdertartóba rejtve, az erdő közepén. 38
Nem tudta, hogy figyelem. Mögötte álltam, és néztem, ahogy olvassa a papírdarabra írt sorokat. Lestem, ahogy kimondja először egy számomra ismeretlen, majd egy ismerős vers szavait. Amikor Kormányosról kezdett beszélni, előreléptem, és egy gally megreccsent a lábam alatt. – Nekik már úgyis mindegy – jegyzi meg Vick az egyik halottra mutatva, másik kezével bosszúsan hátrafésülve vörösesszőke sörényét. Se a hajunkat nem tudjuk levágni, se borotválkozni nem tudunk. A tisztek nem adnak ollót vagy borotvát, nehogy fegyverként használjuk őket, és esetleg megöljük vele társainkat vagy magunkat. Persze errefelé nem sokat ér az emberi élet. Általában hamar meghalnak a fiúk. Eddig csak Vick és én töltöttünk el itt olyan hosszú időt, hogy a hajunk hossza gondot okozzon. – Szóval csak egy régi versről van szó? – kérdezi Vick. Megrántom a vállam. Nem jól teszem. Vicket általában nem izgatja, ha nem kap választ valamire, de most kérdőn néz rám. Gondolkozom, hogyan tudnám leszerelni. Rá is nagy hatással vannak az egyre gyakoribb bombázások, egyre idegesebb. Valamivel nagyobb termetű, mint én, de nem sokkal. Én viszont már évekkel korábban hozzászoktam a határ menti harcokhoz. Egy életre az emlékezetembe vésődtek, akárcsak a csúcsokat borító hótakaró. Ha a helyzet kritikussá válik, megfeszülnek az izmaim, és azonnal feltalálom magamat. Vick hirtelen megáll. – Soha nem vésel rovátkákat a bakancsodba – mondja, már higgadtabban. – Tényleg nem – ismerem el. – Miért? – Senkinek nem kell tudnia – hárítom el az érdeklődést. – Mit nem kell tudnia? Azt, hogy milyen hosszú időt bírtál ki itt? – kíváncsiskodik tovább Vick. – Senkinek semmit nem kell tudnia rólam. Elhagyjuk a sírokat, és a falu határában lévő homokkő szikláknál ebédszünetet tartunk. A vöröses-narancssárgás barna homokkövek 39
gyerekkorom színeit idézik. Száraz, durva állaguk is a régi. Ha rájuk nézek, szinte érzem a novemberi hideget. Puskám keskenyebb végével jelet karcolok a sziklába. Nem szeretném, ha kiderülne a többiek előtt, hogy írni is tudok, ezért nem írom le Cassia nevét. Inkább csak egy görbe vonalat, egy hullámot rajzolok. Akár az óceán hulláma is lehetne vagy a szél által simogatott zöld selyemdarab fodra. Egy karcolás, csupán egy karcolás. Élvezem, ahogy a homokkövet, melyet rendszerint más erők, a szél és a víz alakítanak, most én formálom. Általában a viselkedésemet is mások elvárásai szerint alakítom. Amikor azonban Cassiával voltam a Hegy tetején... ott a valódi énemet mutattam. Nem hiszem, hogy le tudnám rajzolni az arcát. Mindenesetre karcolok még egy görbe vonalat a sziklába. Hasonlít a C betűre, melyet először megtanítottam Cassiának. Szinte magam előtt látom Cassia kézmozdulatát. Vick közelebb hajol, megnézi az alkotásomat. – Semmire sem hasonlít – állapítja meg. – Illetve olyan, mint a fogyó Hold vékony sarlója – mondom. Vick a fennsíkra emeli a tekintetét, ahová nemrég léghajók szálltak le, hogy elszállítsák a holttesteket. Korábban ilyesmire nem volt példa. Nem tudom, hogy végül mi lett a testek sorsa, de szívesen felmásztam volna a fennsíkra, hogy emléket állítsak az elhunyt fiúknak. Így most semmi nem jelzi, hogy valaha is ott jártak. A hótakaró már az érkezésük előtt elolvadt. Hamar véget ért számukra az élet, még a jövőjükön sem volt idejük gondolkozni. – Szerinted szerencsés volt az a fiú, aki a táborban halt meg, még mielőtt a falvakba jöttünk volna? – kérdezem Vicktől. – Szerencsés – mondja Vick kissé zavartan, mintha nem lenne tisztában a szó jelentésével. Lehet, hogy tényleg nem hallotta még. Társadalmunk nem nagyon kedveli és népszerűsíti a szerencse fogalmát. Itt, a fronton nemigen van benne részünk.
40
A faluban töltött első éjszakán volt egy nagyerejű légitámadás. Mindannyian igyekeztünk búvóhelyet keresni. Egy-két fiú kiszaladt az utcára a puskájával, és az égre lőtt. Vick meg én néhány társunkkal együtt egy háznál találtunk menedéket. Az ő nevükre már nem emlékszem, azóta mind meghaltak. – Miért nem mész te is ki az utcára, és lősz a támadókra? – kérdezte Vick akkor. Mióta a halott fiút elengedtük a folyóban, nem sokat beszéltünk egymással. – Semmi értelme – feleltem. – A lőszer, amit kaptunk, nem valódi – mondtam, és letettem a puskámat a földre, magam mellé. Vick is letette az övét. – És erre mikor jöttél rá? – kérdezte. – Akkor, amikor megkaptuk a lőszereket idefelé jövet – válaszoltam. – Te nem tudtad? – De igen – bólogatott Vick. – Szólnunk kellett volna a többieknek. – Tudom – mondtam. – Buta voltam. Azt hittem, kicsit több időnk van. – Időnk, az aztán nincs – állapította meg Vick. Egyszer csak úgy éreztük, mintha szétlőnének mindent odakinn. Valaki elkezdett sikítani. – Bárcsak rendesen működne a puskám – sóhajtott Vick. – Lelőnék mindenkit, aki a léghajó fedélzetén van. Darabokban hullanának le az égről, mint a tűzijáték. – Kész vagyok – mondja Vick, és kis négyzetté hajtogatja össze az ezüstszínű fóliát. – Szerintem menjünk dolgozni. – Csak azt nem értem, hogy miért nem egyből kék tablettákat adnak inkább – jegyzem meg. – Többet az étkeztetésünkről sem kellene gondoskodniuk. Vick úgy néz rám, mintha nem tartana normálisnak: – Nem tudod? – Mit kellene tudnom? – kérdezem. – A kék tabletták egyáltalán nem mentenek meg vészhelyzetben, csak megállítanak egy pillanatra. Ha beveszel egyet, lelassulsz és egy helyben maradsz egészen addig, amíg valaki rád nem talál. De az is 41
előfordulhat, hogy már a várakozás közben meghalsz. Két szem kék tabletta azonnal végez veled. Csak rázom a fejemet, és felfelé nézek, az égre. Nem keresek kimondottan semmit, csak bámulom a felettem lévő nagy kékséget. Kezemmel még a napot is eltakarom, hogy még jobban láthassam az eget. Teljesen tiszta, sehol egy felhő. – Bocsánat, hogy elmondtam, de sajnos ez az igazság – szólal meg Vick. Kőkemény arcán mintha aggodalom jeleit látnám. Annyira nevetséges az egész, hogy elkezdek kacagni. Vick sem bírja visszatartani a nevetését. – Tudhattam volna. Ha valami történne a Társadalommal, nem akarnák, hogy bárki is túlélje a rendszert. Pár órával később Vick kezében elkezd sípolni a miniszámítógép. Kihúzza az öve alól, és megnézi, mi van a képernyőn. Vick az egyetlen közöttünk, akinek miniszámítógépe van. Körülbelül akkora, mint egy kisebb adattároló. A miniszámítógép annyival tud többet az adattárolónál, hogy kommunikálni is lehet rajta keresztül. Vick mindig magánál hordja, néha azonban elrejti egy kis időre, különösen akkor, amikor az új fiúkat tájékoztatja a faluval és a fegyverekkel kapcsolatos dolgokról. Biztosak vagyunk benne, hogy a Társadalom a miniszámítógépen keresztül minden lépésünket követi. Azt nem tudom, hogy a beszélgetéseinket is le tudják-e hallgatni úgy, mint ahogy azt az asztali számítógépeken keresztül teszik. Vick szerint igen. Szerinte a Társadalom mindig, mindent lehallgat. Szerintem ennyire részletekbe menően azért nem érdekli őket az életünk. – Vajon mit akarhatnak? – pillant a képernyőre. – Éppen úton vagyunk – válaszol nekik, miután elolvasta az üzenetet. A többiek is felsorakoznak mellénk. A léghajók felé tartunk, melyek a falu szélén szálltak le. A tisztek most is nagyon sietnek. Nem szeretnek sokáig időzni ezen a vidéken. Vajon az ellenség miatt vagy miattunk? Fogalmam sincs. Nem tudom, kit tartanak veszélyesebbnek. 42
Csapatunk élén egy fiatal katonatiszt áll. Arra a férfira emlékeztet, aki még Oria tartományban a hegymászó szakkört vezette. Úgy tűnik, mintha nem lenne biztos benne, hogy miért is van itt és mi a feladata. – Nos! – fordul felénk a katonatiszt. – Mi történt a fennsíkon? Nem haltak volna meg ennyien közületek, ha mindenki lent maradt volna a faluban. – Ma reggel a fennsíkon hó esett – magyarázom. – Azért mentek fel a fiúk, mert inni akartak. Állandóan szomjasak vagyunk. – Biztos vagy benne, hogy csak emiatt mentek fel? – Persze. Három ok határozza meg tetteinket – válaszol helyettem Vick. – Éhség, szomjúság, halálfélelem. Ennyi. Ha nem hiszi el, hogy szomjasak voltak, gondoljon a két másik lehetőségre. – Lehet, hogy a kilátás miatt mentek fel – veti fel a katonatiszt. Vick ijesztő hangon nevet: – Kik jönnek a helyükre? – Már a léghajón vannak – tájékoztat a tiszt. – Az egész csapatot egy új faluba visszük, és nagyobb, jobb ellátmányt adunk nektek. – És több vizet – mondja szemtelenül Vick. Annak ellenére, hogy teljesen fegyvertelen és ki van szolgáltatva a katonatisztnek, mégis úgy tűnik, mintha ő adná a parancsokat. A tiszt elmosolyodik. Bár a Társadalom nem az emberségéről híres, néhány tisztviselőnek mintha mégsem lenne kőből a szíve. – És több vizet – dörmögi magában mosolyogva a katonatiszt. Vickkel csak káromkodunk az orrunk alatt, amikor megpillantjuk az új katonákat. Fiatalok, sokkal fiatalabbak nálunk. Olyan tizenháromtizennégy évesnek néznek ki. Tágra nyílt szemmel, félelemtől reszketve toporognak. A legfiatalabbnak tűnő fiú kicsit Cassia öccsére, Bramre hasonlít, de valamivel barnább a bőre. Sőt még az enyémnél is barnább. Tekintete is ugyanúgy ragyog, mint Bramé. Biztos vagyok benne, hogy mielőtt leborotválták volna, neki is göndör haja volt. – Szerintem alig maradtak már emberek az országban – súgom oda halkan Vicknek. – Lehet, hogy pont ez a Társadalom célja – válaszolja. 43
Mindketten tudjuk, hogy a Társadalom le akarja lövetni a megtűrt státuszúakat. Ezért hoztak ki bennünket is a frontra. Miért nem állunk ellen? Miért nem harcolunk? Felvetődik bennem még egy kérdés, amelyre nem tudom a választ: Miért utál bennünket ennyire a Társadalom? Nem engedik, hogy tisztán lássunk. Vakon repülünk. A léghajón a pilótafülkét kivéve egyetlen ablak sincs, így csak leszállás után tudjuk meg, hogy hová érkeztünk. Nem ismerem magát a falut, csak a környékét. A narancssárga földet, melyen sétálunk, fekete sziklák borítják. A sárga fűben néhány zöldellő nyári növény virít. A Külső Tartományokban gyakoriak ezek a növények. Aztán hirtelen rájövök, hogy mégiscsak jól ismerem az elém táruló vidéket. A szülőföldemen vagyok. Belém nyilall valami. A láthatáron ott áll gyermekkorom legemlékezetesebb jelképe. A Faragott Hegylánc. Innen nem látom az egészet, csupán néhány itt-ott kiemelkedő, vörös vagy narancssárga homokkő sziklát. De ha közelebb megyünk, a szélénél jól látszik, hogy a Faragott Hegyláncot igencsak nagy sziklák alkotják. A csúcsos képződmények hatalmas hegyeknek tűnnek. A Faragott Hegyláncot nem egyetlen kanyon és hegy alkotja, hanem egymáshoz kapcsolódó, kilométerekre nyúló völgyek és gerincek hálózata. A föld az óceán hullámaihoz hasonlóan emelkedik ki és hullik alá. A csipkézett hegygerincek között a Külső Tartományok jellemző színeiben, narancssárgában, vörösben és fehérben pompázó, mély kanyonok húzódnak. A távolba nyúló, tüzes színekben izzó homokkő csúcsokra kék árnyékot vetnek a messzi felhők. Jól ismerem a Faragott Hegyláncot, hiszen sokszor jártam a szélénél. A hegyek közé viszont még soha nem jutottam el. – Min vigyorogsz? – kérdezi tőlem Vick. Mielőtt válaszolnék, odajön hozzánk a Bramre hasonlító fiú, és megszólítja Vicket. – Szia! Eli vagyok – mutatkozik be. 44
– Jól van – válaszolja Vick, és ingerülten a többi fiú felé fordul, akik vezetőnek választották annak ellenére, hogy nem akart az lenni. Persze nem mindenki olyan, mint Vick. Sokan nem tudják megállni, hogy ne legyenek azonnal vezetők. A vérükben, a gondolkodásukban van. Más szerepben el sem tudják képzelni magukat. És mindig vannak, akik követik őket, szót fogadnak nekik. Jobbak a túlélési esélyeid, ha másokat követsz – mondom magamban. Apád is azt hitte, hogy vezetőnek született. Egész életében erre a szerepre vágyott. De nézd meg, mi történt vele. Vick háta mögé lépek. – Nem tartasz nekünk beszédet? – kérdezi Eli. – Épp most érkeztünk. – Semmi közöm ehhez az egészhez – válaszolja ingerülten Vick. Most mintha előtörne belőle a düh, mellyel általában igyekszik megfékezni a benne fortyogó energiákat. – Nem vagyok a Társadalom szócsöve. – De te vagy az egyetlen közöttünk, akinek olyan izéje van – mondja Eli, a Vick övéhez csíptetett miniszámítógépre mutatva. – Szeretnétek, ha beszédet mondanék? – kérdezi Vick. Az újonc fiúk mind őt bámulják és bólogatnak. Ugyanazt az előadást fogják hallani, mint amit mi hallottunk, amikor leszálltunk a határ menti falvak környékén a léghajóval. A Társadalom azt kívánja, hogy tegyünk úgy, mintha falubeliek, civilek lennénk. A cél az, hogy az ellenség minél hamarabb elhagyja a területet. Azt mondták, hogy csak hat hónapig leszünk itt. Utána visszatérhetünk a Társadalomba, és eltörlik megtűrt státuszunkat. Az újoncok szerintem az első támadás után rájönnek majd, hogy senki nem marad itt életben hat hónapig. Még Vick bakancsán sincs eddig túl sok rovátka. – Utánozzatok minket! Viselkedjetek úgy, mintha falubeliek lennétek! Ezt várják ugyanis tőlünk – magyarázza Vick. Rövid szünetet tart, előhúzza öve alól a miniszámítógépet, és odalöki az egyik ágyútöltelék fiúnak, aki már pár hete a táborban van. – Fuss vele egy kört! – adja ki az utasítást. – Figyelj rá, hogy legalább a falu határáig be legyen kapcsolva. 45
A fiú elindul. Amint a számítógép hallótávolságon kívül kerül, Vick folytatja a beszédet. – A lőszer, amit kaptunk, nem valódi. Szóval nincs értelme védekezni vele – figyelmezteti a többieket. Eli félbeszakítja. – A kiképzőtáborban pedig ezzel végeztették velünk a lőgyakorlatot – tiltakozik hevesen. Nem bírom ki vigyorgás nélkül annak ellenére, hogy teljesen rosszul vagyok a ténytől, hogy egy ilyen fiatal gyereket ideküldtek. Megszólalásig olyan, mint Bram. – Nem számít – mondja Vick. – Ezek itt mind hamis töltények. Eli igyekszik megemészteni a választ, de szinte azonnal fel is merül benne még egy kérdés. – Ha ez egy igazi falu, akkor hol vannak a nők és a gyerekek? – Gyereknek például itt vagy te. – Nem vagyok gyerek – tiltakozik Eli. – De lány sem vagyok. Hol vannak a lányok? – Nincsenek lányok – folytatja Vick. – Errefelé nem élnek nők. – Az ellenség biztosan sejti, hogy nem vagyunk igazi falubeliek – mondja Eli. – Szerintem már rég rájöttek. – Igazad van – feleli Vick. – Mindenképp megölnek bennünket, de ez senkit nem zavar. Most viszont itt az ideje, hogy munkához lássunk. Úgy kell tennünk, mintha egy parasztoktól hemzsegő faluban élnénk. Kezdjük hát el a földművelést! Kiindulunk a földek felé. Forrón tűz a nap a fejünk felett. A duzzogó Eli a hátam mögött ballag. – Itt legalább van elég ivóvizünk – mondom Vicknek, a csordultig telt tábori kulacsra mutatva. – Ezt is neked köszönhetjük. – Ne köszönjetek nekem semmit – vágja rá, majd halkan hozzáteszi: – Azért annyi nincs, hogy megfulladjunk benne. Gyapotot kell termesztenünk. Szinte lehetetlen feladat. A rossz minőségű gyapotpamacsok a növény tokjában hamar szétesnek. – Végül is mindegy, hogy vannak-e itt lányok és gyerekek – mormogja Eli mögöttem. – Az ellenség úgyis tudja, hogy nem valódi faluról van szó. Az igazi parasztok nem olyan ostobák, hogy gyapotot termesszenek ezen a vidéken. 46
Először nem is válaszolok neki. Vick kivételével senkivel nem állok szóba munka közben. Távol tartom magam a többiektől. Ma azonban elgyengülök. A mai gyapotültetvény és a tegnapi hótakaró látványa eszembe juttatják Cassia történetét a júniusi hóesésről, amikor nyárfamagok lepték el a kerületet. A Társadalom ki nem állhatta a nyárfákat, mert a nyárfa elsősorban a Külső Tartományokban őshonos. Faragásra kiválóan alkalmas. Ha találnék egy nyárfát, a kérgébe vésném Cassia nevét. Úgy, ahogy a Hegyen tettük. Elkezdek Elivel beszélgetni, csak azért, hogy eltereljem a figyelmemet. – Igen, elég nagy ostobaság ez az egész – magyarázom Elinek. – De mégis valószerűbb, mint néhány a Társadalom eddigi projektjei közül. Egyes környékbeli falvakat azzal a céllal alapítottak, hogy termelő közösségeket hozzanak létre megtűrt státuszúak számára. A Társadalom többek között gyapot termesztésével bízta meg az ide telepítetteket. Ez még akkoriban történt, amikor több víz volt a környéken. Szóval nem teljesen lehetetlen errefelé mezőgazdasággal foglalkozni. – Ó – mondja Eli csodálkozva. Nem is tudom, hogy miért próbálok reményt ébreszteni benne. Talán azért, mert az előbb eszembe jutottak a nyárfamagok. Vagy mert Cassiára gondolok. Később látom, hogy Eli szipog. Talán ő maga is szégyelli, ezért inkább nem szólok semmit. Miközben a szántóföldről visszasétálunk a faluba, megrántom a fejem Vick előtt. Ebből a jelből tudja, hogy szeretnék vele beszélni úgy, hogy a miniszámítógép nincs a közelben. – Tessék! – löki oda Vick a miniszámítógépet Elinek. – Fuss egy kört vele! – Eli bólogat, és a kis szerkentyűvel a kezében elnyargal. – Mi baj? – kérdezi Vick. – Ezen a vidéken nőttem fel – mondom, leplezni próbálva meghatottságomat. Itt volt az otthonom. Borzasztó látni, hogy mit csinált vele a Társadalom. – A szülőfalum csak néhány kilométerre feküdt innen. Kiválóan ismerem a vidéket. 47
– Most mi lesz? Megszöksz? – teszi fel a kérdést Vick. Jól rátapintott a lényegre. Ez itt az igazi kérdés, amelyet magamnak is állandóan felteszek. Megszökjek-e? Ez a gondolat jár fejemben a nap minden órájában. – Gondoltál már rá, hogy esetleg visszamész a szülőfaludba? – kérdezi Vick. – Esetleg tudna ott segíteni rajtad valaki? – Nem – mondom szomorúan. – A szülőfalum már eltűnt. Vick a fejét rázza: – Akkor nincs értelme elszökni. Nem juthatunk túl messzire anélkül, hogy valaki észre ne vegyen. – A legközelebbi folyó pedig nagyon messze van – teszem hozzá. – Arra sem menekülhetünk. – Akkor merre? – kérdezi Vick. – Keresztül! – vágom rá. – De min keresztül? – kérdezi Vick izgatottan. – A kanyonokon – felelem, a közelben lévő Faragott Hegyláncra mutatva. Legalább másfél kilométer hosszú, és a keskeny szurdokok bejáratai innen szinte láthatatlanok. – Ráadásul, ha beljebb megyünk, még édesvizet is találhatunk a kanyonokban. – A katonatisztek mindig azt mesélik, hogy a Külső Tartományokban található kanyonokban hemzsegnek a száműzöttek – mondja Vick. – Ezt én is hallottam – erősítem meg a hírt. – Néhányan közülük községeket hoztak létre, és segítenek az arra utazóknak. Olyanok mesélték, akik már jártak arrafelé. – Várj csak! Ismersz olyan embereket, akik már jártak a kanyonokban? – kérdezi Vick. – Igen – felelem. – Olyanokat, akikben meg is bíznál? – Például édesapám is járt már ott – mondom, mintha le akarnám zárni a beszélgetést. Vick csak bólogat. Közben megteszünk néhány lépést. – Szóval, mikor indulunk? – kérdezi Vick. – Nem könnyű kérdés – mondom. Örülök, hogy Vick is velem akar jönni, azonban egyelőre próbálom leplezni megkönnyebbülésemet. Nem szívesen vágnék neki a kanyonoknak 48
egyedül. – Ha azt szeretnénk, hogy a tisztek ne jöjjenek utánunk, és nem akarunk elrettentő példaként szolgálni a többiek számára, a legjobb, ha a következő bombázás alatt indulunk. Amikor egyébként is nagy káosz uralkodik. Egy éjszakai támadáskor, amikor telihold van, és jók a látási viszonyok. Szerintem nem gondolnának rá, hogy megszöktünk, mindenki azt hinné, hogy odavesztünk a csatatéren. Vick csak nevet. – Ne felejtsd el, hogy a Társadalom katonatisztjei és az ellenség is rendelkeznek infravörös érzékelővel. Bárki is tüzel majd fentről, látni fogja, ahogy menekülünk. – Tudom – mondom. – Legfeljebb hiányzik majd nekik három ágyútöltelék. De marad itt a fronton épp elég. – Három? – kérdezi Vick. – Eli is velünk jön – jelentem ki, bár mostanáig magam sem gondoltam, hogy őt is visszük. Csönd. – Nem vagy normális – szólal meg végül Vick. – Kizárt dolog, hogy az a gyerek az indulásig életben marad. – Tudom – mondom. Vicknek igaza van. Csak idő kérdése, hogy Eli itt hagyja a fogát. Túl fiatal, lobbanékony természetű, ráadásul túl sokat kérdez. Persze, csak idő kérdése, és mi is ugyanúgy meghalunk. – Akkor miért visszük magunkkal? – Van egy lány Oria tartományban – világosítom fel Vicket. – Az ő öccsére emlékeztet. – Ez még nem elég indok arra, hogy velünk jöjjön. – Számomra elég – mondom. Elhallgatunk. – Könnyen ellágyulsz – figyelmeztet Vick. – Vigyázz, mert a gyengeség a vesztedet okozhatja. Lehet, hogy soha nem láthatod viszont azt a lányt. – Ha nem vigyáznék az öccsére, hiába találkoznék újra a lánnyal, nem ismerne meg többé – magyarázom Vicknek.
49
HATODIK FEJEZET
C ASSIA
Társaim
hangosan veszik a levegőt álmukban. Amikor biztos vagyok benne, hogy senki nincs már ébren, az oldalamra fordulok, és a zsebemből előhúzom a levéltárostól kapott papírt. Elég ragadósnak és olcsónak tűnik, nem hasonlít a nagyapától kapott vastag, krémszínű laphoz, amelyen a versek voltak. Ez is régi, de nem annyira, mint nagyapa papírja. Apukám meg tudná állapítani a pontos korát, de most sajnos nincs velem. Engedte, hogy elvigyenek a munkatáborba. A papír elég furcsa hangokat ad, miközben kihajtogatom. Remélem, a lányok azt hiszik, hogy csak a takaró suhog vagy egy bogár csapkod a szárnyával. Ma este mindenki nehezen aludt el. Amikor hazaértem a találkáról, mondták a lányok, hogy még senki nem tudja, holnap hová fog utazni. A tiszt megígérte, hogy a következő úti célról reggel tájékoztat bennünket. Megértem a lányok nyugtalanságát, én is feszültnek érzem magam. Eddig előző este mindig tudtuk, hogy hova küldenek minket másnap. Mi történhetett? A Társadalomban mindig, mindennek megvan az oka. A papírlapot úgy helyezem el az ágyon, hogy a kívülről beszűrődő fehér holdfény megvilágítsa. Bár nem izgulok különösebben, mégis nagyon szaporán ver a szívem. Remélem, megérte az árát. Nem gondolok már semmire, csak a papírra koncentrálok. Ne! Öklömet a számhoz szorítom, nehogy hangosan kiáltsak és felébresszem az alvó lányokat. A lapon nem térkép vagy utasítások 50
állnak, hanem egy történet. Az első sor elolvasása után rögtön tudom, hogy nem tartozik a Száz Válogatott Elbeszélés közé: Egy férfi felfelé görgetett egy hatalmas sziklát a hegyen. A csúcsra érve a szikla legurult a hegy lábához. A férfi újra kezdte. A közeli faluban élő emberek észrevették az esetet. – Ítélet – állapították meg. Soha nem segítettek a férfinak, mert féltek az ítélethozók haragjától. Csak nézték, ahogy erőlködik. Néhány évvel később az új generáció észrevette, hogy a férfi és a kő mintha fokozatosan belesüppednének a hegyoldalba. Leginkább a lemenő naphoz vagy holdhoz hasonlítottak. A szemlélődők a sziklának és a férfi alakjának már csak a felét látták kiemelkedni a hegyoldalból. Az egyik falubeli kislányt nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Egy napon felmászott a hegy tetejére. Amikor közelebb ért a sziklát görgető emberhez, ámulva látta, hogy a sziklát kőbe vésett nevek, évszámok és helynevek egész sora díszíti. – Mit jelentenek ezek a szavak? – kíváncsiskodott a kislány. – A világ bánatát – válaszolta a férfi. – Újra és újra felgurítom őket a hegyre. – Elkoptatod velük a hegyet?– kérdezte a kislány, a szikla alatti mély barázdára pillantva. – Teremtek valamit – magyarázta a férfi. – Ha végeztem vele, te veszed majd át a helyemet. A kislány egyáltalán nem rettent meg. – És mit hozol létre? – kérdezte. – Egy folyót – felelte az ember. A kislány lefelé indult a hegyről, és közben azon törte a fejét, hogy lehet folyót teremteni. Nem sokkal később eleredt az eső, és a felgyülemlett víz elkezdett lefelé zúdulni a kő nyomán képződött árokban, messzire sodorva a férfit. A kislány most már látta, hogy a férfinak igaza volt. Ezután átvette a helyét, elkezdte felfelé görgetni a követ. Kormányosként terelgette a világ bajait a folyómederben. Így alakult ki a kormányos mesterség. Kormányos volt a férfi, aki felfelé görgette a követ, és elsodorta az ár. Kormányos volt a nő, aki átkelt a folyón, és feltekintett az égre. A Kormányos lehet öreg vagy fiatal. Hajának, szemének színe sem 51
számít. Élhet sivatagban, szigeteken, erdőkben, hegyekben vagy síkságon. A Kormányos vezeti a Felkelést, a Társadalom elleni lázadást. A Kormányos soha nem hal meg, mert ha egy Kormányos felett eljár az idő, egy másik ember veszi át tőle a szerepet. Így gurul a szikla az idők végezetéig. Valaki megfordul, megmoccan a szobában. Szinte megfagy bennem a vér. Megvárom, amíg az összes lány újra mély álomba szenderül és egyenletesen lélegzik. Ekkor elolvasom a papírlap aljára írt utolsó sort. A Társadalom határain kívül a Kormányos örökké él. Váratlanul belém nyilall a reménnyel teli, égető fájdalom. Most fogom csak fel, hogy miről is szól valójában ez a történet. Lázadás zajlik: egy valódi, szervezett és hosszú ideje tartó lázadás, amelynek vezetője is van. Ky és én nem vagyunk tehát egyedül. A Kormányos szó alapján jöttem rá. Vajon már nagyapa is tudott a lázadásról? Talán ezért ajándékozta nekem a verseket? Lehet, hogy az egyiket eddig rosszul értelmeztem. Nem tudok nyugton maradni. Ébredj, Cassia! – suttogom magamban olyan halkan, hogy alig hallom a saját hangomat. Nem vagyunk egyedül. Egyik lábamat kiteszem az ágy szélére. Most lemászhatnék, felébreszthetném a többi lányt, és elújságolhatnám nekik a Felkelés hírét. Lehet, hogy már tudnak róla, bár nem hiszem. Annyira reményvesztettnek tűnnek. Kivéve Indie-t. Bár ő tüzesebb a többieknél, nem úgy néz ki, mintha valami célja lenne az életben. Szerintem ő sem hallott még a Felkelésről. Indie-nek kellene elmesélnem a történetet. Egy pillanatra úgy érzem, hogy el is mondom neki. Óvatosan lemászom az emeletes ágyról. Egyszer csak hallom, hogy az éjszakai ügyeletes tiszt az ajtónk előtt sétál. Megdermedek. A veszélyes papiros itt lobog a kezemben, akár egy fehér zászló. Ekkor úgy döntök, hogy nem mondok el senkinek semmit. Inkább azt teszem, amit a veszélyes szavakkal tenni szokás. Megsemmisítem a papírlapot. 52
– Mit csinálsz? – kérdezi Indie a hátam mögött. Nem hallottam, hogy közeledik. Ijedtemben majdnem ráugrom, de még időben sikerül visszafogni magam. – Kezet mosok megint – mondom, és ellenállok a kísértésnek, hogy hátraforduljak. Ahogy a jéghideg víz az ujjaimra ömlik, olyan érzésem támad, mintha egy folyó csordogálna a sötét szobában. – Az előbb nem mostam meg eléggé. Te is tudod, hogy a hivatalnokok milyen idegesek, ha összepiszkítjuk az ágyunkat. – Fel fogod ébreszteni a többieket – mondja Indie. – Így is nehezen aludtak el. – Sajnálom – felelem. Tényleg sajnálom, de nem tudom más módon eltüntetni a papirost. A legjobb, ha vízbe fullasztom a rajta lévő történetet. A papiros apró darabokra tépése kínzó pillanatokat okozott számomra. Először az ajkam közelébe emeltem a lapot, és egy jó nagyot fújtam rá, hogy a művelet ne legyen olyan hangos. Remélem, sikerült elég apró darabokra szakítanom ahhoz, hogy ne tömítse el a lefolyót. Indie a mosdó fölé nyúl, és elzárja a csapot. Mintha sejtene valamit. Talán a Felkelésről még nem tud, de valami miatt gyanús lehetek számára. Kipp-kopp, kipp-kopp – hallatszik, ahogy a tiszt fel-alá járkál a betonon. Indie és én villámgyorsan az ágy felé vesszük az irányt. Őrült tempóban felmászom a létrán, és kikukkantok az ablakon. A katonatiszt egy pillanatra megáll a faházunk előtt, hallgatózik, majd továbbmegy. Még egy rövid ideig ülve maradok, figyelem, ahogy eltávolodik az ösvényen. Egy másik faház ajtajánál is megáll. Felkelés. Kormányos. De ki lehet az? Talán Ky is tud a dologról? Lehet. A sziklát felfelé görgető férfi Sziszifuszt juttatja az eszembe. Ky még Juharfa kerületben mesélt róla. Egyébként Ky is darabokban ajándékozta oda nekem élete történetét. Soha nem gondoltam, hogy a részek egységes egészet alkotnak. 53
Az utóbbi időben kizárólag azzal vagyok elfoglalva, hogy megtaláljam Ky-t. Tudom, hogy térkép, sőt iránytű nélkül is menni fog. Többször elképzeltem magamban a találkozás pillanatát. Miközben magához ölel, egy verset suttogok majd a fülébe. Az álmom egyetlen szépséghibája, hogy még nem írtam meg ezt a verset. Soha nem jutottam túl az első soron, pedig az utóbbi hónapokban számtalanszor próbálkoztam. A folytatás azonban gondot okoz, hiszen magam sem tudom, hogyan alakul és végződik majd a szerelmünk. Magamhoz szorítom a zsákomat, és nagyon óvatosan lefekszem. Szinte érzem, ahogy a sejtjeim egyenként, szépen lassan a lepedőhöz tapadnak. Végül egész testem az ágyra nehezedik. Minden egyes porcikám, a könnyű hajvégektől nehéz combjaimon át a lábam ujjáig. Ma éjjel biztosan nem fogok aludni. A tisztek kora reggel jönnek értünk, akkortájt, amikor Ky-ért jöttek. Most nem hallok sikolyokat, de valami mégis riadalommal tölt el. Talán túl nehéznek érzem a levegőt. Vagy talán a fákon gubbasztó, dél felé tartó vándormadarak hajnali énekében fedezek fel néhány változásra utaló jelet? Felülök az ágyamon, és kinézek az ablakon. A katonatisztek a közeli faházakból lányokat vonszolnak ki, akik sírnak, és megpróbálják kitépni magukat a tisztek kezei közül. Szinte az ablakra tapadok, hogy jobban lássam az eseményeket. Szaporán ver a szívem. Tudom, hogy hová viszik a lányokat. Ó, hogyan tarthatnék én is velük? Végigpergetem magamban a számokat. Hány kilométer lehet az út? Mekkora a valószínűsége, hogy valaha az életben még egy ilyen lehetőségem adódik? Szerintem egyedül soha nem jutnék el a Külső Tartományokba, de talán most, a Társadalom segítségével eljuthatok. Két katonatiszt szélesre tárja faházunk ajtaját. – Két lányra van szükségünk ebből a faházból. A nyolcas és a hármas számú ágyon fekvőkre – ordítja az egyik. A nyolcas ágyon az egyik lány felül. Riadtnak és fáradtnak tűnik. A hármas számú ágy, Indie ágya, azonban üres. 54
A tisztek kiabálnak, én pedig kinézek az ablakon. Az ösvényt szegélyező fák mellett valaki magányosan álldogál. Indie az. Még a hajnali félhomályban is felismerem ragyogó hajáról, egyenes tartásáról. Indie is hallhatta, hogy mi készül, és valahogy kisurrant a faházból. Észre sem vettem. Meg akar szökni. Miközben a hivatalnokok igyekeznek kirángatni helyéről a nyolcas ágyon ülő lányt, és Indie-ről tesznek jelentést a miniszámítógépeiken, én sem tétlenkedem. A tablettatartómból a zöld, kék és vörös tablettákat a csomagomban lévő kék tabletták mellé csúsztatom. Az egészet a levelek alá rejtem, és imádkozom, nehogy valaki alaposan átkutassa a csomagomat. A tablettatartót a matrac alá dugom. A lehető legtöbb, állampolgári státuszomra utaló jeltől meg kell szabadulnom. Most veszem csak észre, hogy valami hiányzik a csomagomból. Az ezüstdoboz, melyet a Párosító Banketten kaptam. Újra átlapozom a papírokat, végigtapogatom a takarókat, tekintetemmel végigpásztázom a padlót. Pedig sehol nem ejtettem le, és nem vesztettem el. Egyszerűen eltűnt. Amúgy egyébként is meg kellett volna szabadulnom tőle. Már tervezgettem is, hogy hogyan. Most viszont nagyon felkavar, hogy eltűnt. Hol lehet? Nincs időm aggódni miatta. Lecsusszanok az ágyamról, és követem a tiszteket meg a síró lányt. A faházban lévő lányok úgy tesznek, mintha aludnának. Éppúgy viselkednek, mint a kerületünkben élő emberek azon a reggelen, amikor Ky-t elhurcolták. Fuss, Indie! – suttogom magamban. Remélem, hogy mindkettőnk vágyai beteljesülnek. Ha szeretsz valakit, és valaki szeretett téged, ha megtanultál írni és beszélni, hogy lehetsz ilyen tehetetlen? Próbáld meg akár a sárból kiolvasni vagy a szél suttogásából kihallani a szavaikat! Mert ha egyszer szerelmes leszel, mindennek vége. Nem tudod megváltoztatni az érzelmeidet. 55
Ky mélyen ül a tudatomban, a szívemben. Üres kezemben érzem tenyerének melegét. Meg kell találnom. Iránta érzett szerelmem szárnyakat ad, és elég erőt érzek magamban a repüléshez. Egy léghajó száll le a tábor udvarának közepére. A katonatisztek, akik közül sokat eddig még nem is láttam, nyugtalannak és zaklatottnak tűnnek. A pilóta-egyenruhát viselő tiszt mond pár mondatot, és felpillant az égre. Mindjárt felkel a nap. – Egyvalaki hiányzik – mondja a tiszt. Ekkor szépen, észrevétlenül becsusszanok a sorba. – Biztos benne? – kérdezi egy másik katonatiszt hölgy, szemével végigpásztázva a sort. Miután megszámolta a jelenlévőket, szemmel láthatóan megkönnyebbül. Szép hosszú, barna haja van. Nagyon kedvesnek tűnik ahhoz képest, hogy katonatiszt. – Szerintem teljes a létszám – állapítja meg. – Tényleg – feleli döbbenten az első tiszt. Ő is megszámol bennünket. Úgy érzem, hogy a tekintete egy kicsit tovább időzik rajtam. Mintha tudná, hogy az előbb nem álltam itt. Ismét eszembe jut, hogy vajon figyeli és irányítja-e a cselekedeteimet a velem foglalkozó hivatalnok hölgy. Vajon még mindig megfigyelés alatt tart a Társadalom? Miközben felszállunk a léghajóra, egy másik katonatiszt Indie-t próbálja a fedélzetre rángatni. A tiszt arcán karmolás nyomai láthatók, egyenruhája pedig sáros. Indie ruhájának redőiből is szüntelenül szóródik a piszok. – Szökni próbált – mondja a tiszt, és a mellettem lévő ülésre löki. Még a kezét is megbilincseli. Indie, velem ellentétben, meg sem rezzen a bilincs kattanására. – Most meg mintha túl sokan lennénk – szólal meg a katonatiszt hölgy. – Na és? Nem számít... Mindannyian megtűrt státuszúak – mondja a férfi. – Indulnunk kell. – Most motozzuk meg őket? – kérdezi a hölgy. Ne! Meg fogják találni a tablettákat a csomagomban. – Majd fent, a levegőben ráérünk – feleli a férfi. – Induljunk! 56
Indie felém fordul, találkozik a tekintetünk. Amióta ismerem, most először érzem úgy, mintha rokoni, baráti szálak kötnének össze bennünket. Ebben a táborban ismertük meg egymást, és most együtt indulunk el egy új kalandra. Olyan furcsa volt ez a reggeli akció. A zaklatottság és szervezetlenség nem jellemző a Társadalomra. Bár örülök, hogy sikerült besurranni a rendszer falán lévő résen, mégis úgy érzem, mintha ezek a falak minden oldalról rám nehezednének. Összenyomnak és vigasztalnak egyszerre. Egy hivatalnok száll fel a léghajóra. – Minden készen áll a felszálláshoz? – kérdezi. A tisztek bólogatnak. További hivatalnokok érkezésére számítok, mert általában mindig hármasban járkálnak. Most viszont senki nem érkezik, így becsukódik az ajtó. Rajtunk kívül csak a hivatalnok és három katonatiszt van a fedélzeten. Az egyik tiszt vezeti a gépet. Beszélgetésükből kiderül, hogy a hivatalnok a legmagasabb rangú tisztviselő közülük. A léghajó felszáll. Most ülök életemben először léghajón. Eddig mindig légi autóval, légi vonattal közlekedtem. Csalódottan tapasztalom, hegy a léghajó falán nincsenek ablakok. Nem ilyennek képzeltem el a repülést. Így sem az alattunk lévő tájat, sem az éj közeledtével kigyúló csillagokat nem láthatom. Csak a pilótafülkében van ablak. A Társadalom nem szeretné, ha látnánk, hogy merre repülünk.
57
HETEDIK FEJEZET
KY
M
– Megindenki téged amit néz –mond. figyelmeztet Vick. fel teljesen az összes se hallom, Nem robbant henger alakú lövedék, amit az ellenség tegnap ránk szórt a magasból. Néhányban még maradt némi puskapor. Belegyömöszölök egy kicsit a puskám csövébe. Amióta itt vagyunk a fronton, úgy tűnik nekem, hogy az ellenség egyre primitívebb és egyre kevésbé hatékony lőszereket használ. Lehet, hogy tényleg vesztésre állnak. – Mit csinálsz? – kérdezi Vick. Nem válaszolok. Csak a puskám megtöltésére koncentrálok. Ujjaim koromfeketék lesznek a puskaportól. Vick megragadja a karomat. – Hagyd abba. – mondja halkan. – Az összes fiú téged figyel. De miért is foglalkozom vele, hogy a többiek mit gondolnak? – A hozzád hasonló őrültek tönkreteszik a közhangulatot – magyarázza Vick. – Te magad mondtad, hogy nem mi vagyunk a vezetőik – mondom Vicknek, majd a fiúkra nézek. Eli kivételével egyik se néz a szemembe. Egy vigyorral a tudtára adom, hogy nem őrültem meg. – Ky! – szólal meg végül Vick. – Azon munkálkodsz, hogy újra lőszert csinálj a maradék puskaporból? – Nem hiszem, hogy működne – felelem. – Szerintem csak egy óriásit robbanna az egész. Úgy kellene kezelni a puskát, mint egy gránátot. Elhajítani, aztán elfutni jó messzire. Vick szereti mérlegelni a lehetőségeket. 58
– Szikladarabokat vagy esetleg más anyagot is rakhatnánk a puskába. Azt is kigondoltad, hogy fogunk gyutacsot csinálni? – Még nem – válaszolom. – Az a legnehezebb feladat. – Miért? – kérdezi Vick halkan, hogy a többiek ne hallják. – Szerintem nagyon jó ötlet, de nem lesz könnyű szökés közben felrobbantani. – Nem magunknak készítem – mondom Vicknek, és ismét a többi fiúra nézek. – Mielőtt megszöknénk, megtanítjuk a többieknek, hogyan kell robbantani. Kezdünk kifutni az időből. Amondó vagyok, hogy a temetkezési munkálatokat ma hagyjuk meg másnak. Vick feláll, és a csoport felé fordul: – Ky és én ma nem szeretnénk a halottak temetésével foglalkozni – kezdi a mondandóját. – Itt az alkalom, hogy ti helyezzétek örök nyugalomra a holtakat. Néhányan az újoncok közül, ha jól tudom, még soha nem csináltak ilyesmit. A többiek elindulnak, én pedig koromfekete kezemre pillantok, melyet a tegnap ránk szórt, sok fiú halálát okozó puskapor borít. Próbálom felidézni, hogy annak idején a szülőfalumban hogyan guberáltuk ki a maradék puskaport a romok alól. A Társadalom és az ellenség azt hitte, hogy egyedül ők rendelkeznek lőszerrel. Mi azonban tudtuk, hogyan kell használni a puskaporukat, sőt, saját lőszert is előállítottunk, ha szükség volt rá. Kovakő segítségével gyújtottunk például kisebb tüzeket. – Még mindig úgy gondolom, hogy inkább egy olyan éjszakán szökjünk meg, amikor nincs légitámadás – mondja Vick. – A tisztek azt hinnék, hogy magunkat akarjuk felrobbantani, ha elég meggyőzően adjuk elő a dolgot – érvel a körülöttünk lévő robbanószerekre mutatva. Van benne valami igazság. Mindig is biztos voltam benne, hogy üldözőbe vesznek, így nem is foglalkoztam a többi lehetőséggel. A harc és az elesettek azonban elvonják a tisztek figyelmét, és nagy a valószínűsége, hogy a fiúk közül többen követik példánkat és szökni próbálnak. Nem szeretném, ha bárki is velünk jönne. A Társadalom is hamar észrevenné, ha többen hiányoznánk, és a végén ugyanúgy a nyomunkba erednének. Fogalmam sincs, mi vár ránk a Faragott Hegylánc szurdokaiban. Nem akarok vezér lenni, csupán szeretném túlélni az egészet. 59
– Ma este indulunk – mondom Vicknek. – Mit szólsz hozzá? Szerinted lesz ma este légitámadás? – Rendben – egyezik bele Vick. Ezt megbeszéltük. Megszökünk, méghozzá rövidesen. Vick és én a lehető leggyorsabban megpróbáljuk robbanószerkezetekké alakítani a puskákat. A többiek a sírásásból hazatérve látják, hogy min munkálkodunk. Puskaport és sziklákat gyűjtenek a számunkra. Sok fiú munka közben dúdol és énekel. Szinte megfagy bennem a vér, amikor felismerem az egyik dalt. Pedig semmi meglepő nincs a dologban, mert a Társadalom himnuszát éneklik. A Társadalom a Száz Válogatott Dal kijelölésével még az éneklés örömétől is megfosztotta az embereket. Ezek ugyanis olyan bonyolult dalok, hogy csak a Társadalom által előállított mesterséges hangok tudják könnyedén elénekelni őket. A himnusz az egyetlen, amely emberi hangra íródott. Bár abban is van egy szoprán dallam, melyet zenei előképzettség nélkül lehetetlen elénekelni. A legtöbben csak a mély, dübörgő basszus sorok vagy a könnyebb alt és tenor részek előadására képesek. A himnuszt éneklik most a fiúk. Akik a Külső Tartományokból jöttek, ragaszkodnak a régi énekekhez. Munka közben gyakran énekeltük ezeket a dalokat. Egyszer egy nő azt mondta, hogy a folyók, kanyonok és a Faragott Hegylánc közelében nem nehéz megőrizni a régi dalokat. Eredetileg csak arra akartam emlékezni, hogyan készítettek robbanószerkezetet az emberek régen. Automatikusan beugrik azonban, hogy kik és miért készítették ezeket a fegyvereket. Vick a fejét rázza. – Hiába gyártunk fegyvereket, a többiek akkor is meg fognak halni – mondja. – Tudom – felelem. – De legalább lesz mivel védekezniük. – Egyszer – válaszolja Vick. Van egy mélyedés a vállán, amelyet még sohase láttam. Mintha teherként nehezedne rá a felismerés, hogy ő a csapat vezetője. – Ezekkel a fegyverekkel nem sokat lehet kezdeni – jegyzem meg, és újra munkához látok. – Valóban nem – fejezi ki egyetértését Vick. 60
Igyekszem tudatosan nem nézni a többi fiúra, de vannak bizonyos dolgok, amiket így is észreveszek. Egyikőjük arcán például horzsolás nyoma látszik. Egy másik pedig tele van szeplőkkel. Arra a fiúra hasonlít, akinek a holttestét eleresztettük a folyóban. Vajon testvérek voltak? Ez az, amit soha nem kérdeztem, és nem is fogok megkérdezni tőle. Mindannyian bő ruhákban és meleg, elegáns kabátban várják a halált. – Mi az igazi neved? – kérdezi Vick váratlanul. – Ky – felelem. – De mi a teljes neved? Várok egy percet. Évek óta most gondolok először az eredeti nevemre. Ky Finnow. – Roberts – mondja Vick, kissé türelmetlenül, látva rajtam a bizonytalanságot. – Az én vezetéknevem Roberts. Vick Robertsnek hívnak. – Markham – nyögöm ki végül. – Ky Markham. – Azért mondom a Markhamet, mert Cassia is ezen a néven ismer. Azóta ez az igazi nevem. Bár magamban nagyon jólesett kimondani az eredetit. Finnow. A szüleim neve. A köveket gyűjtő fiúkra pillantok. Tetszik a céltudatosságuk, és jó érzéssel tölt el a tudat, hogy legalább valamicskét segítek rajtuk. Magamban azonban tisztában vagyok vele, hogy ez a segítség nagyon kevés. Nem menekülhetnek a halál elől.
61
NYOLCADIK FEJEZET
C ASSIA
A hivatalnokok megígérik, hogy hamarosan kabátokat hoznak, mert látják, ahogy didergünk a hidegben. – Még a Társadalom előtti időkben, a Globális Felmelegedés előtt sok minden megváltozott a Külső Tartományokban – magyarázza az egyik hivatalnok. – Gyakran lehűl a levegő, de nem annyira, mint régebben. Éjszaka még mindig könnyen meg lehet fagyni, de ha kabátot viseltek, nem lehet gond. Most már tehát biztos, hogy a Külső Tartományokban vagyunk. Indie és a lányok csak bámulnak maguk elé, még csak nem is pislognak. Néhányan jobban remegnek a többieknél. – Hasonló feladatotok lesz, mint az előző munkatáborokban – folytatja csendesen a hivatalnok. – Gyapotot kell ültetnetek. Azt akarjuk, hogy az ellenség szemében ez a vidék lakott és életképes területnek tűnjön. Mindez stratégiai lépés a Társadalom részéről. – Akkor tehát igaz a hír? A Társadalom tényleg háborúzik az ellenséggel? – kérdezi az egyik lány. – Ezt így nem jelenthetjük ki – nevet a hivatalnok. – A Társadalom hatalma szilárd, de az ellenség kiszámíthatatlan. Szerelnénk, ha a Külső Tartományokat sűrűn lakott, virágzó területnek látnák. A Társadalom azonban nem kívánja tőletek, hogy túl hosszú ideig éljetek itt, ezért hathavonta új csoportokat hozunk ide. Hat hónap elteltével hazatérhettek és teljes jogú állampolgárokká válhattok.
62
Ebből egy szó se igaz – gondolom magamban. Még akkor sem, ha igaznak tűnik. – Most pedig a tisztek bevisznek benneteket a függöny mögé és megmotoznak – mondja a hivatalnok a két katonatisztre mutatva. – Megkapjátok az egyenruhátokat és a kabátotokat is. Most fognak megmotozni. Nem engem szólítanak először. Kétségbeesetten próbálom elrejteni a tablettákat valahová, de nem találok megfelelő helyet. A léghajó belseje teljesen sima, sehol egy mélyedés, sehol egy repedés. Még az ülések is kemények és simák, a biztonsági övek is kemények és feszesek. Nem tudom hová eldugni a tablettákat. – Szeretnél valamit elrejteni? – kérdezi Indie suttogva. – Igen – felelem. Miért is hazudnék? – Én is – mondja halkan. – Vigyázok a rejtegetnivalódra, ha szólítanak! Én is neked adom majd az enyémet, ha én kerülök sorra. Kinyitom a táskámat, és előveszem a tablettacsomagot. Indie azonnal kikapja a kezemből és eltünteti annak ellenére, hogy bilincs van a kezén. Mi lesz a következő lépése? Vajon ő milyen tárgyat akar elrejteni a hivatalnokok elől? És hogy fogja előszedni megbilincselt kezével? Nincs időm tovább töprengeni. – Te vagy a következő – mutat rám a barna hajú hivatalnok. Ne nézz hátra Indie-re! Tégy úgy, mintha mi sem történt volna!! – mondogatom magamban. A függöny mögött alsóneműre kell vetkőznöm. A tiszt átkutatja agyonnyúzott barna ruhám zsebeit, majd új, fekete egyenruhát ad át. – Nézzük a táskát! – kapja ki kezemből a kis csomagomat. Átnézi az üzeneteket. Igyekszem meg sem rezzenni, amikor a Bramtől kapott egyik régi levél darabokra hullik. A tiszt visszaadja a táskámat. – Felöltözhetsz – mondja. Éppen az utolsó gombot gombolom az ingemen, amikor a tiszt odakiáltja a vezető hivatalnoknak: – Nem találtam semmit. – A hivatalnok fejbólintással veszi tudomásul a tényt. 63
Visszaülök Indie mellé, és az újonnan kapott kabátom zsebébe csúsztatom a kezem. – Kész vagyok – suttogom halkan, úgy, hogy még ajkaim rezdülését se lehessen észrevenni. – Már a kabátod zsebében van – mondja Indie. Érdekelne, hogy tudta ilyen gyorsan véghezvinni a dolgot. Nem szeretném azonban, ha valaki hallaná a beszélgetésünket. Szinte szédülök, annyira megkönnyebbültem. Nem semmi, amit Indie értem tett. Néhány pillanattal később a tiszt Indie-re mutat. Indie feláll, és leszegett fejjel, teste előtt összekulcsolt kézzel, engedelmesen odasétál. Nagyon jól csinálja! – gondolom magamban. Úgy tesz, mintha meg lenne törve. A léghajón a velem átellenben ülő lány, akit az előbb motoztak meg, zokogásban tör ki. Talán ő is megpróbált elrejteni valamit, és nem sikerült neki? Ha Indie nem lép közbe, én is kudarcot vallottam volna. – Megértem, hogy sírsz – jegyzi meg egy másik lány közönyösen. – A Külső Tartományokba megyünk. A hivatalnok észreveszi a síró lányt, és egy zöld tablettát hoz neki. Indie a motozásról visszatérve nem szól semmit. Felém se pillant. Érzem a tabletták súlyát a kabátom zsebében. Legszívesebben ellenőrizném, hogy tényleg mind megvannak-e a Xandertől kapott kék tabletták és a három saját tablettám, de sajnos nem tehetem. Indie-vel kölcsönösen megbízunk egymásban. A csomagom ugyanolyan nehéz, mint amikor odaadtam. Rögtön észrevenném, ha kicsivel is nehezebb lenne. Indie biztosan valami kicsi és könnyű dolgot akart elrejteni. Vajon mit? Talán később majd elmondja. A tisztek minimális felszereléssel látnak el bennünket: kétnapi élelem, egy pótruha, egy tábori kulacs és egy batyu, amelyben a holmikat cipeljük. Se kés, se éles eszközök, se puska, se más fegyver. Ja, és egy könnyű zseblámpa, melynek szélei úgy le vannak gömbölyítve, hogy fegyverként még véletlenül se lehetne használni. 64
Különleges anyagból készült, meleg, de könnyű kabátokat kaptunk. Azon gondolkozom, hogy miért költöttek ránk ennyi pénzt. A jó minőségű kabátjaink ugyanis azt sejtetik, hogy mégiscsak fontos számukra a sorsunk. A kapott felszerelések közül a kabát jelképezi legjobban a belénk fektetett pénzt. A hivatalnokra pillantok. Megfordul, ismét kinyitja a pilótafülke ajtaját, és résnyire nyitva is hagyja. Láthatom a fénylő csillagképekhez hasonló alakzatokkal díszített műszerfalat. Tényleg annyi gomb van rajta, mint égen a csillag, de a pilóta mégis könnyedén kiigazodik közöttük. – Úgy zúg ez a léghajó, mintha folyó lenne – mondja Indie. – Sok folyó található a szülőföldeden? – érdeklődöm. Indie csak bólogat. – Csak a Sziszifusz folyóról tudok, amely ezen a vidéken folyik keresztül – mondom. – A Sziszifusz folyóról? – kérdezi Indie. Ránézek a hivatalnokra és a tisztekre, nehogy hallgatózzanak. Fáradtnak tűnnek. A katonatiszt hölgy egy pillanatra még a szemét is lehunyja. – A Társadalom megmérgezte a Sziszifusz folyót – mesélem Indie-nek. – Nem maradt életben semmilyen élőlény, sem a vizében, sem a partján. Mindent kiirtottak. Indie a szemembe néz: – Egy folyót soha nem lehet teljesen elpusztítani. Mozgó és állandó változásban lévő dolgokat nem lehet elpusztítani. A hivatalnok a léghajó fedélzetén járkál, a pilótával és a tisztekkel beszélget. Mozgása egy kicsit Ky-éra emlékeztet. Ő egyensúlyozott így a robogó légi vonaton. Minden egyes apró irányváltást előre megérzett. Ky-nak még iránytűre sem volt szüksége a tájékozódáshoz. Én is iránytű nélkül utazom. Egyre közelebb repülök Ky-hoz, és egyre távolodom Xandertől. Egy távoli, ismeretlen világ felé tartunk. – Hamarosan megérkezünk – szólal meg a barna hajú katonatiszt hölgy. Szánakozva néz ránk. Sajnálja az egész csapatot, köztük engem is. 65
Pedig engem senkinek nem szabad sajnálnia. Végre eljuthatok a Külső Tartományokba. Elképzelem, ahogy a leszállásnál Ky vár rám. Néhány pillanat múlva találkozhatom vele. Talán a kezét is megérinthetem, és később, a sötétben, az ajkát is. – Mosolyogsz – jegyzi meg Indie. – Tudom – felelem.
66
KILENCEDIK FEJEZET
KY
Nehezen száll le az éjszaka. Mindannyian várjuk, hogy a hold végre megvilágítsa a vidéket. Az égbolt először kék lesz, majd rózsaszínbe fordul, végül ismét visszavált kékbe. Ez az árnyalat azonban már sokkal sötétebb és mélyebb, a feketéhez közeli. Elinek még nem szóltam semmit a szökési tervünkről. Az előbb Vickkel elmagyaráztuk a többieknek, hogyan kell megtölteni a puskákat. Most arra várunk, hogy itt hagyjuk őket és eltűnjünk a Faragott Hegylánc tátongó szurdokaiban. Egyszer csak éles sípolás jelzi, hogy a miniszámítógépre üzenet érkezett. Vick a fülébe dugja a fülhallgatókat. Vajon mit gondol rólunk az ellenség? Rólunk, ágyútöltelékekről, akiket a Társadalom nem akar megvédeni. Lelőnek minket, aztán ugyanolyan számban újra ellepjük a vidéket, mint a kiirthatatlan patkányok, egerek, bolhák vagy férgek. Sejti-e az ellenség a Társadalom taktikáját? – Figyeljetek! – kiáltja Vick. – Kaptam egy üzenetet az ügyeletes hivatalnoktól. – Morajlás fut végig a csapaton. A fiúk keze koromfekete a puskaportól, szemük pedig reménytől csillog. Nehéz nem észrevenni a lelkesedésüket. Szavak cikáznak fejemben, és egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy ismerős verssorokat mondogatok magamban. Azokat, amelyeket a halott fiúk felett szoktam szavalni. – Hamarosan új falulakók érkeznek – mondja Vick. – Hányan? – kérdezi valaki.
67
– Fogalmam sincs – válaszolja Vick. – A hivatalnok mindössze annyit mondott, hogy különböznek az eddigi katonáktól. Úgy kell bánnunk majd velük, mint a falu többi lakójával, és felelősséggel tartozunk majd értük. Mindenki elhallgat. Ebben a dologban semmi különös nincs. Már korábban is említették, hogy ha megöljük egymást vagy sérülést okozunk egymásnak, a hivatalnokok nagyon gyorsan lecsapnak ránk. Korábban is láttunk már erre példát. A Társadalom világosan kikötötte: nem tehetünk kárt egymásban. Ezt a feladatot hagyjuk meg az ellenségnek. – Lehet, hogy ezúttal egy nagyobb csoport érkezik – mondja az egyik fiú. – Lehet, hogy meg kellene várnunk őket, és együtt kellene tüzelnünk az ellenségre. – Nem – mondja Vick, tekintélyt parancsolóan. – Ha ma este jön az ellenség, akkor ma este kell támadnunk. – Közben a kerek, fehér hold egyre feljebb emelkedik az égen. – Mindenki foglalja el a helyét! – adja ki az utasítást Vick. Miután a többiek távoztak, Vick megkérdezi: – Szerintetek a hivatalnokok mit értenek azon, hogy az érkezők különböznek majd az eddigi katonáktól? Vick arcizmai egy pillanatra teljesen lemerevednek. Tudom, hogy ugyanarra gondolunk. Lányokat fognak küldeni. – Igazad van – fordul felém Vick. – Igyekeznek megszabadulni a megtűrt státuszú egyénektől. – Fogadni mernék, hogy előttünk már az összes száműzöttet szitává lövették – mondom. Még mielőtt befejezném a mondatot, látom, hogy Vick hatalmas ökölcsapást készül mérni az arcomra. Még épp idejében sikerül elugranom, így szerencsére nem talál el. Ösztönösen gyomron ütöm. Vick megtántorodik, de nem esik el. Elinek elakad a lélegzete. Farkasszemet nézünk Vickkel. Vicknek nem az ütés fáj. Őt is többször megütötték már, tudja kezelni az ilyen jellegű fájdalmat. Nem értem, hogy miért váltott ki belőle ilyen heves reakciót, amit mondtam. Tudom, hogy soha nem fogja elmondani az okát. A titkainkról mindketten hallgatunk. – Azt hiszed, hogy száműzött vagyok? – kérdezi Vick csendesen. Eli távolabb lép tőlünk. 68
– Nem, nem hiszem – felelem Vicknek. – És ha az lennék? – kérdezi Vick. – Boldog lennék – mondom. – Azt jelentené, hogy valaki túlélte a támadást, vagy pedig azt, hogy a Társadalom taktikáját illetően tévedtem. Vickkel az égre pillantunk. Mintha mozogna valami odafönn. Mindketten ugyanarra gondolunk. Az ellenség. Telihold ragyogja be az éjszakát. – Jönnek! – kiáltja Vick. A többiek is elkezdenek kiabálni, futótűzként terjed a hír. A fiúk hangja félelemről és dühről tanúskodik, de úgy érzem, mintha egyúttal örülnének, hogy végre szembeszállhatnak az ellenséggel. Vick és én csak összenézünk, és tudom, hogy az ő fejében is ugyanaz a gondolat jár. Nagy a kísértés, hogy itt maradjunk és harcoljunk. Ennek ellenére rázom a fejem. Nem. Tőlem Vick maradhat, de én nem. El kell szabadulnom innen, vissza kell mennem Cassiához. Fények cikáznak a Hold által megvilágított tájon. Rohanó, sötét alakok sikolya hallatszik. – Most! – adja ki a parancsot Vick. Eldobom a puskámat, és megragadom Eli karját. – Gyere velünk! – mondom a kissé megzavarodott fiúnak. – Hova? – kérdezi. A Faragott Hegylánc irányába mutatok. Eli tágra nyílt szemekkel néz rám. Oda? – Igen, oda – mondom határozottan. – Indulás! Eli kissé habozik, majd bólint, és mindannyian futásnak eredünk. A puskát a földre dobom, esélyt hagyva ezzel egy másik fiúnak. A szemem sarkából látom, hogy Vick is eldobja a puskáját és a miniszámítógépet is. Az az érzésem támad, mintha valamilyen hatalmas állat gerincén rohannánk. Az egyébként aranyló sárga, magas fűcsomók most ezüstösen csillognak a holdfényben. Mintha szőrpamacsok lennének az óriási állat hátán. A Faragott Hegylánchoz közeledve egyre sziklásabb területre érünk. Itt leszünk a legjobban kitéve az ellenség támadásának. 69
Fél mérföld megtétele után úgy érzem, mintha Eli vissza akarna menni. – Dobd el azonnal azt a puskát! – ordítok rá. Mivel nem fogad szól, fogom magam, és kiütöm a kezéből. A puska csörömpölve zuhan a földre. Eli megtorpan. – Eli! – ordítom. Közben megkezdődik a bombázás. Halljuk, ahogy a táborban maradt fiúk kétségbeesetten kiáltoznak. – Fuss! – kiáltom Elinek. – Ne figyelj oda! – Igyekszem én is elterelni a figyelmemet a többiek ordításairól és haláltusájáról. A homokkő sziklákhoz érkezünk. Elivel végre utolérjük Vicket, aki megállt, hogy körbenézzen. – Arra! – mutatom az irányt. – Menjünk vissza, és segítsünk nekik! – mondja Eli. Vick nem válaszol, hanem ismét futásnak ered. – Ky? – néz rám kérdően Eli. – Fuss, Eli! Csak fuss! – parancsolom. – Benneteket nem is érdekel, hogy a többiek közben meghalnak? Bumm! Bumm! Bumm! Halljuk, ahogy a fiúk mögöttünk az általunk megtöltött puskákkal szánalmas kis lövéseket adnak le az ellenségre. Ahol mi futunk, az ellenségnek se híre, se hamva. – Nem szeretnél életben maradni? – kérdezem Elitől. Mérges vagyok, mert állandó okvetetlenkedésével a hátunk mögött zajló eseményekre tereli a figyelmemet. Egyszer csak megremeg a föld a lábunk alatt. Valami hatalmas tárgy csapódik be. Tovább rohanunk Elivel, a puszta életösztön hajt bennünket előre. Nem gondolok másra, csak arra, hogy minél gyorsabban fussak. Évekkel korábban voltam már hasonló helyzetben. Apám arra tanított, hogy ha bármilyen veszélyhelyzet állna elő, fussak a Faragott Hegylánc felé. Szót fogadtam neki. A túlélési ösztön mindig is nagyon erős volt bennem. Emlékszem, hogy a hivatalnokok egy léghajóval szálltak le elém. Ők néhány perc alatt megtették azt a több mérföldes utat, ami nekem több órába telt. Letepertek a földre. Küzdöttem ellenük. Egy éles 70
szikla megsebesítette az arcomat. Minden nehézség ellenére egyetlen dolgot sikerült megmentenem a szülőfalumból: az édesanyámtól kapott ecsetet. A léghajó fedélzetén találkoztam egy lánnyal. Ő volt az egyetlen a falunkból, aki rajtam kívül túlélte a támadást. Repülés közben a hivatalnokok piros tablettát nyomtak a kezünkbe, és utasítottak, hogy vegyük be azonnal. A piros tablettáról korábban mindenféle rémhíreket hallottam. Azt hittem, hogy meg fogok halni tőle, ezért a számat összeszorítva tiltakoztam. – Na, gyere csak szépen! – mondta az egyik hivatalnok együtt érzőn, majd erőszakkal kinyitotta a számat, és belé nyomott egy zöld tablettát. Mesterségesen előidézett nyugalom lett úrrá rajtam, így nem tudtam ellenállni, amikor a piros tablettát is belém tömte. A kezemet azonban nem lazította el a zöld tabletta. Olyan erővel szorítottam az édesanyámtól kapott ecsetet, hogy kettétört. Nem haltam meg. A lányt és engem egy függöny mögé vittek, ahol megmosták a kezünket, az arcunkat és a hajunkat. Miközben agyunkból törlődtek az emlékek, nagyon kedvesen bántak velünk. Tiszta ruhákat kaptunk. A hivatalnokok egy új történetet találtak ki, biztosan azért, hogy eltereljék a figyelmünket a valós eseményekről. – Nagyon sajnáljuk, de el kell mondanunk valamit – fordultak felém szomorú tekintettel. – Az ellenség csapást mért a földekre, ahol sokan dolgoztak a falubeliek közül. Nem sokan sérültek meg, de a szüleitek sajnos életüket vesztették. Gondoltam. De miért mondják el nekünk mindezt? Azt hiszik, hogy úgyis elfelejtjük majd? Nem sokan sérültek meg... Mekkora hazugság! Szinte mindenki meghalt. Saját szememmel láttam. Ráadásul nem is voltak kint a földeken. A lány zokogva bólintott. Mindent elhitt a hivatalnokoknak, pedig tudnia kellett volna, hogy hazudnak. Ekkor jöttem rá, hogy a hivatalnokok pontosan azt várják, hogy ne emlékezzünk semmire. Úgy tettem, mint aki mindent elfelejtett. A lányhoz hasonlóan csak bólintottam, és próbáltam kifejezéstelen pókerarc mögé rejteni az érzelmeimet.
71
A lánnyal ellentétben én nem sírtam. Tudtam, hogy ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni. A hivatalnokok pedig rögtön rájönnének, hogy mindent láttam. Kivették a kezemből a törött ecsetet, és megkérdezték, honnan van. Hirtelen pánikba estem. Nem jutott eszembe. Talán mégis hatott a piros tabletta? Aztán egyszerre beugrott minden. Édesanyámé volt az ecset. A faluban találtam, amikor a bombázás után lerohantam a fennsíkról. A hivatalnokok szemébe néztem, és a következőt mondtam: – Nem tudom, találtam. Hittek nekem. Megtanultam, hogyan kell úgy hazudni, hogy soha el ne kapjanak. Úgy tűnik, hogy egyre közelebb érünk a Faragott Hegylánchoz. – Melyik kanyonba menjünk? – kiáltja Vick. Közelről lehet csak látni, hogy a Faragott Hegylánc teli van mély kanyonokkal. Mindegyik más, mindegyik máshová vezet. Nem tudom. Korábban még sosem jártam erre, csak édesapám mesélt a kanyonokról. Most viszont én vezetem a csapatot, gyorsan kell döntenem. – Abba! – mutatok a legközelebbi hasadékra, melynek bejáratánál rengeteg szikla hever. Valahogy jó választásnak tűnik. Mintha egy gyerekkoromban hallott mesére emlékeztetne. Erre már nem világítják meg a vidéket az ellenség léghajóinak jelzőfényei, így kizárólag a holdra számíthatunk. Mindkét kezünket használnunk kell, ha a sziklákon keresztül be akarunk jutni a szurdokba. Közben elvágja a kezemet az egyik éles szikla. A bogáncsok pedig mindenütt a ruhámhoz tapadnak, mint valami potyautasok. Mögöttünk hatalmas dörrenést hallok. Ez a hang azonban nem hasonlít az ellenség által leadott lövésekre. Ráadásul nem is a falu felől jön, hanem a közelből. A mögöttünk lévő fennsíkról. – Mi ez? – kérdezi Eli. – Fuss! – mondjuk neki szinte egyszerre Vickkel. Igyekszünk minél gyorsabban kúszni a sziklák között annak ellenére, hogy 72
testünkön több vágás, vérző seb és horzsolás található. Üldöznek bennünket. Pár pillanat múlva Vick megáll, én viszont tovább kúszom mellette. Most aztán minél mélyebbre kell hatolnunk. – Óvatosan! – szólok vissza a többieknek. – Nagyon sziklás a talaj. – Hallom, ahogy a hátam mögött Eli és Vick ütemesen veszik a levegőt. – Mi volt ez? – kérdezni Eli még egyszer, miután a hasadék mélyére értünk. – Valakik utánunk jöttek, de lelőtték őket – magyarázza Vick. – Nem állhatunk meg egy pillanatra sem! – jelentem ki, miközben bemászok egy nagy, kiálló szikla alá. Eli és Vick követnek. Vick légzése nagyon érdesnek tűnik. Ránézek. – Minden rendben – nyugtat meg. – Amikor poros terepen futok, gyakran vannak légzési nehézségeim. – És ki lőtte le őket? Az ellenség? – folytatja a kíváncsiskodást Eli. Vick nem válaszol. – Na, mondd már meg! Ki lőtte le őket? – erőszakoskodik Eli. – Nem tudom – feleli Vick. – Tényleg nem tudom. – Tényleg nem tudod? – kérdezi Eli. – Tényleg nem – mondja Vick. – Senki se tud itt semmit Ky-on kívül. Azt hiszi, hogy egy lány elvezeti az igazsághoz. Bármilyen fáradt vagyok, szavait hallva elönt a düh. Mielőtt bármit tehetnék, Vick gyorsan hozzáteszi: – Ki tudja, lehet, hogy igaza van – mondja. – Menjünk! Te mész előre! Levegővétel közben csípi a torkomat a jéghideg levegő itt, a szurdokban. A szememnek is hozzá kell szoknia a sötétséghez. Időbe telik, amíg kirajzolódnak előttem a sziklák és a növények. – Erre gyertek! – mondom a többieknek. – Világítsatok az elemlámpátokkal, ha szükségetek van rá, de ne túl erősen! Szerintem a holdfény is elegendő. A Társadalom mindig igyekszik eltitkolni előlünk a dolgokat. A szelet azonban nem érdekli, ha valami a tudomásunkra jut. Ahogy egyre beljebb haladunk a kanyonban, füstszag és fehér por 73
formájában felénk fújja a faluban történtek hírét. Az égből hulló fehér hamuról először azt hiszem, hogy hó.
74
TIZEDIK FEJEZET
C ASSIA
Leszálláskor én szeretnék elsőként kilépni a léghajó ajtaján. Látni akarom, hogy Ky ott van-e. De aztán eszembe jut, hogy a kerületben mindig arra tanított, vegyüljek el a többiek között. Ezért inkább a lányokkal maradok, és a csoport közepéről nézem a hosszú sorokban előttünk álló, fekete kabátos fiúkat. Ky nincs közöttük. – Ne felejtsétek el, hogy a falu új lakóit is ugyanúgy kell kezelni, mint a többieket – magyarázza nekik a hivatalnok. – Erőszakról szó sem lehet. Állandó megfigyelés alatt tartunk benneteket. – Senki se válaszol. Úgy tűnik, mintha nem lenne közöttük vezető. Mellettem Indie egyik lábáról a másikra áll. Mögöttünk az egyik lány a könnyeivel küszködik. – Gyertek előre az elemózsiátokért! – parancsolja a hivatalnok. Senki nem lökdösődik. A fiúk szépen sorba állnak, és elvonulnak mellettünk. Biztosan esett az eső tegnap este, mert a bakancsukat vastag, vörös sárréteg borítja. Mindegyik fiúnak alaposan megnézem az arcát. Egyesek rémültnek tűnnek, mások inkább ravasznak és veszélyesnek. Egyikről sem sugárzik a kedvesség. Biztos mindannyian sokat láttak, tapasztaltak. Miközben a hivatalnoktól felveszik az ellátmányt, figyelem a hátukat, kezüket és arcukat. Nem marakodnak az élelemért, mindenkinek jut egy csomag. Tábori kulacsukat belemerítik a nagy, kék vizeshordókba.
75
Azt veszem észre, hogy osztályozom őket. Aztán arra gondolok, hogy mi lenne, ha önmagamat kellene besorolnom. Vajon adnék magamnak esélyt a túlélésre? Megpróbálom kívülről nézni a lányt, aki figyeli, ahogy a hivatalnok és a tisztek szedik a csomagjaikat, hogy visszautazzanak a léghajóval. Furcsa ruhát visel, és a közelében lévő ismeretlen emberek mozdulatait lesi. Miután a tisztek és a hivatalnok távoztak, a kócos, barna hajú, alacsony lány egyenes tartással hallgatja, amint az egyik fiú tájékoztatást tart az újonnan érkezett lányoknak a körülményekről. Szó sincs itt semmiféle gabonatermesztésről! Az ellenség minden éjszaka bombázza a falut. A Társadalom nem ad fegyvereket az ideszállított fiataloknak. Régebben adtak, de hiába, mert egyik puska se működött. A Társadalom célja, hogy a tábor lakóit kiirtassa az ellenséggel. Senki nem tudja, hogy miért van ez így. A lány rendületlenül, egyenesen áll, amikor társai már rég térdre rogytak félelmükben. Ő ezeket a dolgokat mindig is tudta. Nem szökhet el csak úgy, nem adhatja meg magát, nem temetheti könnyes arcát a porba. Neki meg kell találnia valakit. Az összes lány közül ő az egyetlen, akinek arcán halvány mosoly jelenik meg. Igen – mondom magamban. Ez a lány mindent túl fog élni. Indie kéri tőlem a csomagomat. Kihúz valamit a tabletták közül. Most jut eszembe, hogy nem is tudom, tulajdonképpen mit akart elrejteni. Nem alkalmas rá a helyzet, hogy megkérdezzem. Egy sokkal sürgetőbb kérdésre kell választ kapnom: hol lehet Ky? – Keresek valakit – szólalok meg hangosan. – Ky-nak hívják. – Miután a fiú tájékoztatott bennünket a valós helyzetről, néhányan elmennek a helyszínről. – Sötét hajú és kék szemű – folytatom még hangosabban. – Városból jött, de jól ismeri ezt a vidéket is. Sok verset tud. Közben arra gondolok, hogy Ky vajon felhasználta-e ezeket a verssorokat. Elcserélte-e őket valamire? Különféle színű szempárok bámulnak rám: kék, barna, zöld, szürke szemek. Egyik sem Ky-é. Egyik kék szempár sem tökéletes, mindegyikből hiányzik valami. 76
– Pihenj inkább! – tanácsolja a fiú, aki az előbb beszélt. – Éjjel nagyon nehéz aludni. Általában akkor támadnak. – Ő is nagyon kimerültnek tűnik. Ahogy elfordul, kezében miniszámítógépet látok. Talán ő lenne a vezető a fiúk közt? Vagy csak megszokásból informálja a tábor új lakóit? Mások is hátat fordítanak. A többiek közönye magánál a helyzetnél is rémisztőbb számomra. Nem úgy tűnik, mintha ezek az emberek bármiféle lázadásról vagy Felkelésről hallottak volna. Ha már senkit semmi nem érdekel, mindenki feladta az egészet, akkor ki fog segíteni nekem, hogy megtaláljam Ky-t? – Nem tudok aludni – válaszol helyettem az egyik lány. – Mi van, ha ez életem utolsó napja? Ő legalább beszél. A többiek szinte kővé dermedtek és megnémultak a sokktól. Látom, hogy az egyik fiú odasétál az egyik lányhoz, és súg neki valamit. A lány megrándítja a vállát, ránk néz, majd eltűnik a fiúval. Szaporábban ver a szívem. Ne hívjam vissza a lányt? Ki tudja, mit fog vele csinálni a fiú. – Láttad a bakancsukat? – súgja a fülembe Indie. Bólintok. Észrevettem a sarat, de a bakancsok vastag, gumiból készült talpát is jól megnéztem. Hasonlítanak a mi bakancsunkhoz, kivéve abban, hogy a talpuk szélét rovátkák díszítik. Van egy sejtésem, hogy mit jelölhetnek ezek a bemetszések. Szerintem az itt töltött napok számát. Összeszorul a szívem, mivel egyik fiú bakancsán sincs túl sok rovátka. Ky pedig már majdnem tizenkét hete elhagyta a kerületet. Lassan mindenki eltűnik valamerre. Elmennek aludni vagy a maguk dolgára. Néhány éhesnek tűnő fiú körbevesz minket. Most ne osztályozz! – mondom magamnak. Csak nyisd ki jól a szemed! Nagyon kevés rovátka látható a bakancsukon. Ők talán még ezért nem olyan közönyösek. Ők az új fiúk. Valószínű, hogy nem ismerik Ky-t, mivel nincsenek itt túl hosszú ideje. Cassia, még mindig osztályozol. Ne tedd! Csak nyisd ki a szemed! Az egyik, hátul álló fiú kezét égésnyomok tarkítják, bakancsát pedig fekete por borítja, majdnem a térdéig. Észreveszi, hogy a kezét 77
figyelem, ezért mélyen a szemembe néz. Olyan jelzést ad le felém, amely egyáltalán nem tetszik. De továbbra is állom a tekintetét. Igyekszem minél több dolgot kiolvasni belőle. – Te ismered őt – mondom neki. – Ismered a fiút, akiről beszélek. A fiú csak bólogat annak ellenére, hogy nem várom el tőle, hogy bevallja az igazat. – Hol van? – kérdezem. – Meghalt – válaszolja. – Hazudsz. – Próbálom visszafojtani feltörni készülő könnyeimet és a lelkemben dúló aggodalmat. – Örülnék, ha elmondanád az igazat. – Miből gondolod, hogy bármit is el akarok mondani neked? – kérdezi. – Nincs sok időd a beszédre – figyelmeztetem. – Egyikünknek sincs. Indie mellettem áll, és tekintetével a látóhatárt vizslatja. Figyeli, hogy mi közeledik felénk. Többen is körénk gyűlnek, és hallgatódznak. Először úgy tűnik, mintha a fiú beszélni akarna, de aztán nevetve elfordul. Egyáltalán nem aggódom. Tudom, hogy úgyis visszajön. Láttam a szeme csillogásából. Fel vagyok készülve a beszélgetésre. A napok egyszerre tűnnek hosszúnak és rövidnek. Mindenki csak vár. A fiúk csapata visszatér, de valami mégis távol tartja őket tőlünk. Talán a régi vezető, aki mindvégig mellettünk marad, kezében a miniszámítógéppel, melyen bármikor jelentést tehet a Társadalomnak a nemkívánatos eseményekről. Vagy talán attól félnek a fiúk, hogy sérülést okoznak valamelyikünknek és visszajön a hivatalnok? Épp vacsorázom a többi lánnyal, amikor látom, hogy az égett kezű fiú felém tart. A tányérommal a kezemben felállok. Nagyon kis adagokat kapunk. Aki régebben itt van, szerintem már majdnem az éhhalál szélére került. – Hülye! – motyogja mellettem Indie, de végül ő is feláll. Mióta a léghajón segítettünk egymásnak, szövetségesekké váltunk. 78
– Meg akarsz vesztegetni? – kérdezi a fiú mérgesen, amikor észreveszi, hogy felé nyújtom a húst és szénhidrátot tartalmazó ragu maradékát. – Természetesen – felelem. – Te vagy az egyetlen, aki ott voltál, és tudod, mi történt vele. A fiú habozik. Hátrahajol, kezével végigsimítja a haját. Ez a szokás szerintem még régről maradt meg nála, mert most már neki is rövid haja van, mint a többi fiúnak. – Rendben – válaszolja végül. – De nem ebben a táborban találkoztam vele, hanem az előzőben. Lehet, hogy nem is ugyanarra a fiúra gondolunk. Annál a Ky-nál, akivel én találkoztam, valóban voltak versek. – Milyen versek? – érdeklődöm. – Olyanok, amilyeneket halottak fölött szokás szavalni – válaszolja a fiú egy vállrándítás kíséretében. – El tudnád mondani őket? – Nem sokra emlékszem. Valami Kormányos szerepelt bennük. Meglepetten pislogok a hír hallatán. Ky ismerte Tennyson versét is. De honnan ismerhette? Aztán eszembe jut a nap, amikor az erdőben először kinyitottam a púdertartót. Ky később említette is, hogy meglesett. Talán a hátam mögül ezt a verset is elolvashatta. Az is lehet, hogy hallotta, amint suttogva újra meg újra elszavalom a verssorokat az erdő közepén. Elmosolyodom. Szóval a második vers is a közös kincsünk. Indie kíváncsian néz egyszer rám, másszor a fiúra. – A Kormányos milyen szerepet játszott a versben? – kérdezi. A fiú megrántja a vállát. – Fogalmam sincs. Az a fiú mindig akkor mondta el a sorokat, amikor valaki meghalt. Ennyi – mondja, majd szomorú nevetés tör ki belőle. – Legutóbb biztosan órákon át szavalta azt a verset – teszi hozzá. – Mi történt? – kérdezem. – Nagy erejű támadás érte a falut. Talán ez volt az eddigi legerősebb bombázás. – Pontosan mikor? 79
A fiú a bakancsára néz. – Tegnapelőtt éjjel – mondja végül, mintha maga sem fogná még fel az eseményeket. – De mégis úgy tűnik, mintha sokkal régebben történt volna. – Láttad Ky-t azon az éjszakán? – kérdezem, és közben majd kiugrik a szívem a helyéről. Ha igaz, amit a fiú mond, Ky tegnapelőtt éjszaka még élt és itt volt a közelben. – Biztos vagy benne, hogy az ő arcát láttad? – Nem az arcát, a hátát – mondja a fiú. – A barátjával, Vickkel elszaladtak, és a csatatéren hagyták a haldokló fiúkat. Mentették a bőrüket, és hagytak minket meghalni. Csak hatan éltük túl a támadást. A hivatalnokok engem idehoztak, de a másik öt fiút nem tudom, hová vitték. Csak én kerültem ebbe a táborba. Indie kérdően rám pillant. Biztos vagy benne, hogy Ky-ról beszél? Ky-ra nem jellemző, hogy cserbenhagyja az embereket, viszont nagyon is jellemző rá, hogy reménytelennek tűnő helyzetekben meglátja és megragadja az utolsó esélyt. – Szóval a bombázás éjszakáján elmenekült, és itt hagyott benneteket... – Nem tudom befejezni a mondatot. Síri csend uralkodik. – Nem hibáztatom őket ezért – szólal meg a fiú. Úgy tűnik, mintha keserűsége kimerültségbe csapna át. – A helyében én is ezt tettem volna. Ha többen velük tartunk, biztosan elkapnak. Amúgy segítettek rajtunk, mert megmutatták, hogy kell megtölteni a puskáinkat. Így legalább vissza tudtunk lőni az ellenségre. Szerintem tudták, hogy mi fog történni azon az éjszakán. Tökéletesen időzítették a szökést. Rengetegen meghaltak akkor, sokan saját magukat lőtték le. Szerintem a Társadalom nem is tudja, hogy ki halt meg és ki nem. Azt azonban észrevettem, hogy Ky és a barátja megszökött. – Azt nem tudod, hogy most hol lehetnek? – kérdezi Indie. – Valahol ott, a hegyek közt – mondja, az innen alig látható homokkő képződményekre mutatva. – A falu, ahol táboroztunk, a sziklákon túl volt. Ky Faragott Hegyláncnak hívta azokat a hegyeket. Szerintem szörnyű körülmények között lehetnek. Maga a halál lakik arrafelé. A völgyek száműzöttektől, skorpióktól hemzsegnek, és 80
gyors áradások teszik veszélyessé a területet. Mégis... – Itt félbeszakítja mondandóját, és az égre pillant. – Magukkal vittek egy gyereket is – folytatja. – Elinek hívják. Mindössze tizenhárom éves. Szerintem ő volt a legfiatalabb közöttünk. Soha be nem állt a szája. Azt nem tudom, miért jó nekik, hogy magukkal vitték. Közülünk is választhattak volna valakit. Biztosan tudom, hogy Ky-ról beszél. – De ha láttad, hogy megszöknek, miért nem követted őket? – kérdezem. – Mert láttam, hogy mi történt azokkal, akik megpróbáltak utánuk eredni – feleli szárazon a fiú. – Elkéstek, így a léghajókról szitává lőtték őket. Csak nekik, hármójuknak sikerült eltűnniük az egyik kanyonban – emlékezik a fiú. Közben hátrapillant a hegyekre. – Milyen messze van innen a Faragott Hegylánc? – kérdezem. – Elég messze – mondja. – Úgy negyven-negyvenöt kilométernyire lehet. – Aggódó pillantást vet rám: – Egyedül akarsz nekivágni az útnak? A tegnap éjjeli eső elmosta a lábuk nyomát. – Szeretném, ha segítenél – mondom a fiúnak. – Mutasd meg, hogy pontosan merre mentek! Vigyor jelenik meg az arcán. Nem mondhatom, hogy túl rokonszenves megnyilvánulás, de ebben a helyzetben megértem. – És mit kapok cserébe, ha elmondom? – kérdezi. – Valami olyasmit, aminek segítségével életben maradhatsz a kanyonokban – válaszolom. – A Társadalom egészségügyi központjából szerezte egy barátom. Többet is elárulok, ha épségben elvezetsz minket a Faragott Hegylánchoz. – Közben Indie-re nézek. Meg se kérdeztem, hogy velem tart-e, mert természetesnek veszem, hogy igen. Egy csapatot alkotunk. – Rendben – mondja izgatottan a fiú. – De nem szeretném, ha ismét fóliaízű maradékkal kínálnátok. – Indie kissé meglepődik, én azonban tudom, hogy a fiú miért megy bele a kalandba: ő maga is szeretne velünk tartani és megszökni a táborból. Egyedül nem merne elindulni. Az előző táborból sem mert, és most sem. Szükségünk van egymás támogatására. – Legközelebb nem kínálunk meg semmi ilyesmivel, ígérem. – Egész éjjel futnunk kell – mondja. – Képesek vagytok erre? 81
– Persze – felelem. – Én is – szólal meg Indie. Egy pillantást vetek rá. – Én is jövök – erősíti meg szándékát. Ez a lány tényleg tudja, hogy mit akar. Velünk tart, ez nem lehet kérdés. Ez lesz életünk leghosszabb futása. – Akkor minden rendben – állapítom meg. – Ha besötétedik és már mindenki elaludt, értetek jövök – ígéri a fiú. – Addig is keressetek valami pihenőhelyet. A falu szélén például van egy régi bolt. Az lenne a legjobb. Az ott bujkáló fiúk nem fognak bántani benneteket. – Oké – mondom. – És mi van, ha közben elkezd támadni az ellenség? – Ha lövik a falut, megvárom a támadás végét, és megkereslek benneteket. Remélem, hogy még életben lesztek. Kaptatok elemlámpákat? – Persze. – Hozzátok azokat is! A holdfény is sokat számít, de sajnos már nincs telihold. A fekete hegygerinc mögül felkel a fehér hold. Most veszem csak észre, hogy a hegygerinc eddig is ott volt. Nem tudtam, hogy arrafelé miért nem díszítették csillagok a sötét eget. Ugyanolyan csillagok vannak errefelé is, mint Tana tartományban. Élesen világítanak a tiszta, éjszakai égbolton. – Mindjárt visszajövök – mondja Indie, és mielőtt bármit válaszolhatnék, elsurran. – Vigyázz magadra! – intem óvatosságra, de hiába, mert már nem hallja a szavaimat. – Általában mikor szokott jönni az ellenség? – kérdezi egy lány. Egy ablak mellett állunk, melynek üvege már rég kitört. Az üres ablakokon keresztül jéghideg levegő járja át az egész épületet. – Azt soha nem lehet tudni – válaszol egy fiú. Beletörődés sugárzik az arcáról. – Ha jönnek, akkor legjobb a pincékbe menekülni. Nem minden faluban vannak pincék, de ebben igen. – Sokan megkockáztatják, hogy a felszínen maradnak – meséli egy másik fiú. – Én például nem szeretem a pincéket. Nem tudok józanul gondolkodni odalent. 82
Úgy beszélnek ezek a fiúk, mintha egész életükben itt lettek volna. Pedig amikor elemlámpámmal a bakancsuk szélére világítok, nem látok többet öt-hat rovátkánál. – A szabad ég alatt várom majd a támadást – mondom a többieknek. – Megtehetem, ugye? Nincs semmilyen, erre vonatkozó szabály? – Maradj az árnyékban, és véletlenül se kapcsold be az elemlámpát! – tanácsolja a fiú, aki nem szereti a pincéket. – Ne hívd fel magadra a figyelmet! Lehet, hogy épp feletted repülnek és arra várnak, hogy valakit megpillantsanak. – Rendben, szót fogadok. Épp kifelé indulok, amikor látom, hogy Indie besurran az ajtón. Megkönnyebbülten sóhajtok. Nem szökött meg. – Gyönyörű ez a vidék – állapítja meg mellém lépve. Igaza van. Ha az eseményektől eltekintünk, a vidék valóban nagyon szép. A hold fehér fénye megvilágítja a cementjárdákat. Megpillantom a fiút. Nagyon óvatosan lépked. Ügyel rá, hogy mindvégig az árnyékban maradjon, de tudom, hogy egyre közelebb ér. Nem lepődünk meg Indie-vel, amikor egyszer csak mellettünk terem. – Mikor indulunk? – kérdezem a fiútól. – Most, azonnal! – feleli. – Különben nem érnénk oda pirkadat előtt. Követjük a falu szélére. Látom, hogy mások is az árnyékban lopakodnak. Mindenki igyekszik kihasználni azt a kis időt, ami még hátra van számára ezen a Földön. Észre sem vesznek bennünket. – Mások nem próbálnak megszökni innen? – kérdezem. – Nem fordul elő túl gyakran – válaszol a fiú. – És lázadást sem szerveznek? – faggatom tovább, amikor a falu szélére érünk. – Ilyesmiről sem esik szó a fiúk között? – Nem, nem nagyon – mondja a fiú egykedvűen, majd megáll. – Vegyétek le a kabátotokat! Ránézek. Nevetve lehúzza a kabátját, és hátizsákjának vállpántjára köti. – Jó ideig nem lesz szükségetek kabátra, mivel hamarosan jó melegetek lesz – magyarázza. 83
Levesszük a kabátunkat Indie-vel. Fekete ruhánk beleolvad a sötét éjszakába. – Kövessetek! – parancsolja a fiú. Mindannyian futásnak eredünk. Másfél kilométer megtétele után még mindig fázik a kezem. Emlékszem, hogy Juharfa kerületben mezítláb szaladtam Ky után azon a bizonyos reggelen. Itt nehéz bakancsban, sziklák között kell futnom. Ha rosszul lépek, könnyen kificamodhat a bokám. Mégis sokkal könnyebbnek érzem a lépteimet, mint akkor. Sőt, még a sima felületű futópadon se futottam ennyire lazán. Tele vagyok adrenalinnal és reménnyel. Ha Ky várna a célban, bármeddig kitartanék. Útközben megállunk, hogy igyunk. Érzem, ahogy a jéghideg víz végigszalad a szervezetemen. Végigkövetem az útját, a torkomtól egészen a gyomromig. Borzongással tölt el ez a lefelé csordogáló hideg patak, ezért gyorsan visszacsavarom a tábori kulacs tetejét. Egyszer csak elkezdek fáradni. Megbotlom egy sziklában, túl későn kerülök ki egy bokrot. Szúrós magvai a ruhámhoz tapadnak, és felsértik lábszáramon a bőrt. Ízületeink csak úgy ropognak a fagyban. Szerencsére nincs hó. Olyan metszően hideg a levegő, mint éjszakánként a sivatagokban. Ilyenkor még a szomjúságot sem érzed, mert amikor bekapkodod a levegőt, olyan, mintha jéghideg vizet innál. Csak akkor veszem észre, hogy cserepes a szám, amikor nyelvemmel megnyalom az ajkamat. Nem nézek hátra. Nem vagyok kíváncsi sem a bennünket üldözőkre, sem a ránk a magasból lecsapni akarókra. Elég, ha előrenézünk. A hold is elég jól megvilágítja a terepet, de az árnyékosabb helyeken megkockáztatjuk, hogy bekapcsoljuk az elemlámpákat. A fiú is bekapcsolja az övét, majd káromkodni kezd: – Elfelejtettem felnézni az égre – mondja. Amikor felpillantok, észreveszem, hogy miközben a kisebb szakadékok és éles sziklák kerülgetésével voltunk elfoglalva, eltértünk a helyes iránytól. – Fáradt vagy – mondja Indie a fiúnak. – Engedd meg, hogy én vezessem a csapatot! 84
– Én is szívesen vezetem – vágok közbe. – Várj! – kiáltja Indie fáradt, feszült hangon. – Szerintem te vagy az egyetlen, akinek még lesznek erőtartalékai a végén és akinek a segítségével biztosan célba érhetünk. Ruhánk beleakad a tüskés bokrokba. Különös, éles szag terjeng a levegőben, szárazság érzetét keltve. Talán zsályaillat? – találgatom magamban. Ky kedvenc illata volt a szülőföldjén. Pár mérföld megtétele után már nem egymás után, hanem egymás mellett futunk. Nem a leghatékonyabb, de nagy szükségünk van rá, hogy érezzük egymás közelségét. Mindannyian nagyokat esünk. Több sebből vérzünk. A fiúnak megsérült a válla, Indie lábát pedig karcolások borítják. Jómagam egy kisebb szakadékba estem bele, és minden tagom sajog. Futásunk most már inkább vánszorgásnak nevezhető, annyira lassan haladunk. – Maraton – lihegi Indie. – Azt hiszem, így nevezik az ilyen hosszú távú futóversenyeket. Hallottam egy történetet róluk. – Elmeséled? – kérem. – Nem hiszem, hogy most szeretnétek hallani ezt a történetet. – Dehogynem! – vágom rá. Mindenre kíváncsi vagyok, ami eltereli a figyelmemet a kemény fizikai erőfeszítésről és a hátralévő kilométerekről. Úgy érezzük, mintha ólomból lenne a lábunk. El sem hiszem, hogy Indie ilyen állapotban még beszélni tud. A fiú és én már hosszú mérföldek óta meg sem szólalunk. – Valahol a világ végén történt. Egy üzenetet kellett kézbesíteni – kezdi Indie. Nehezen veszi a levegőt, akadozva beszél. – Egy férfi kézbesítette. Huszonhat mérföldet futott. Úgy, mint mi. Sikerült neki. Átadta az üzenetet. – És mi történt utána? Megjutalmazták? – kérdezem levegőért kapkodva. – Leszállt érte egy léghajó, és megmentették? – Nem. Átadta az üzenetet, aztán meghalt. Elnevetem magam, bár inkább levegő után kellene kapkodnom. Indie sem bírja ki nevetés nélkül. – Mondtam, hogy nem lesz jó, ha elmondom. – Legalább az üzenet megérkezett – jegyzem meg. 85
– Igen – ért egyet Indie. Látom, hogy mosolyog. Most jövök csak rá, hogy tévedtem, amikor először kissé hűvösnek, barátságtalannak tartottam. Valójában nagyon is melegszívű lány. A benne lévő tűz tart életben, hajt előre ebben a nehéz helyzetben. A fiú köhög, és köp egyet. Több időt töltött a táborban, mint mi, ezért eléggé legyengült. Abbahagyjuk a beszélgetést. Néhány kilométerre a Faragott Hegylánctól a levegőnek egész más szaga van. Nem tiszta növényillat terjeng, hanem sötét, füstös és égett szag. Ahogy végignézek a vidéken, mintha pislákoló parazsat látnék. Mintha a hold is másképp, sárgás-narancssárgán világítana. Újabb szag csapja meg az orromat. Még sohasem éreztem azelőtt, de mintha a halál szaga lenne. Mindannyian néma csendben futunk. Ha nem terjengene körülöttünk ez a szag, már régen nem futnánk. Egy darabig még szinte levegőt se veszünk. Úgy tűnik, mintha soha nem érnénk célba. Lépteim ritmusára ismételgetem magamban annak a bizonyos versnek a sorait: A Tér-időn, ím túlra indulok. Hiába. Nem gondoltam volna, hogy a verssorok igazából semmi sem számítanak. – Nekünk szavalod a verset? – töri meg a fiú zihálva az órák óta tartó csendet. – Mi még élünk – válaszolom. A halottak soha nem érzik magukat ennyire fáradtnak. – Megérkeztünk – mondja a fiú, és hirtelen megáll. Egy halom sziklára mutat. Nehéz lesz leereszkedni köztük, de talán nem lehetetlen. Sikerrel vettük ezt az akadályt is. A fiú kétrét görnyed a kimerültségtől. Egymásra nézünk Indie-vel. Megérintem a fiú vállát, hátha rosszul van. Kis idő múlva azonban kiegyenesedik. – Menjünk! – mondom a többieknek. Nem tudom, hogy miért állt meg. – Én nem megyek veletek. Inkább arrafelé veszem az irányt – mutat a Faragott Hegylánc egyik kanyonjára. 86
– De miért? – kérdezem. Közben Indie is megszólal: – Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk-e benned? Mi van, ha nem a jó irányba vezettél? A fiú csak a fejét rázza. – Egészen biztosan ez a kanyon az – nyugtat meg bennünket, és már nyújtja is felénk a kezét a fizetségért. – Siessetek! Mindjárt itt a reggel – mondja halk, szinte érzelemmentes hangon, de elég meggyőzően ahhoz, hogy higgyek neki. – Ma este végül mégsem támadott az ellenség. Észre fogják venni a táborban, hogy megszöktünk. Biztos leadják a jelentést a miniszámítógépen. El kell tűnnünk a kanyonokban – magyarázza a fiú. – Gyere velünk! – mondom. – Nem megyek – mondja, és a szemembe néz. Látszik a tekintetéből, hogy csak a szökés miatt kellettünk neki. Egyedül nehéz lett volna elfutnia idáig. Nem tudom, hogy miért, de mostantól szeretné a saját útját járni. Benyúlok a táskámba, és előhúzom a tablettákat. Ügyetlenül kicsomagolom őket. Jéghideg a kezem, pedig a hátamon patakokban csurog lefelé a verejték. A fiú már a szurdok felé néz, amelyben minél előbb el akar tűnni. Szeretném, ha velünk tartana, de az ő kezében van a döntés joga. – Tessék! – nyújtok felé néhány levelet a nálam lévő tablettákból. A fiú szemügyre veszi őket, az átlátszó csomagoláson keresztül is jól látszik a rajtuk lévő felirat: Kék. Kék. Kék. Kék. A fiú csak nevet. – Kék, az összes kék – nevet még hangosabban. Alig mondta ki a szót, azt vesszük észre, hogy az égbolt színe is kékre vált, mert közben felkelt a nap. – Vigyél magaddal néhányat – mondom, közelebb lépve hozzá. Látom, hogy rövidre nyírt hajának végén megfagytak az izzadságcseppek, és a szempilláit is zúzmara díszíti. Rázza a hideg. Talán fel kellene vennie a kabátját. – Vegyél el néhányat! – kínálom még egyszer. 87
– Nem – löki el a kezemet. A tabletták a földre esnek. Felszisszenek, és letérdelek, hogy összeszedjem őket. A fiú megáll. – Talán mégis viszek párat – mondja, és látom, ahogy szinte lecsap a tablettákra. Elkap egy levelet, és letör néhány kis bogyót. A többit a kezembe nyomja, és elrohan. Esélyem sincs visszatartani. – Több tablettám is van – kiáltok utána. Elvezetett minket idáig, ezért hálám jeléül odaadhatnám neki a nyugtató hatású zöld tablettát, vagy esetleg a pirosat, hogy elfelejtse a szörnyen hosszú futást és a halál szagát, amely annak a porig égett falunak a közelében terjengett, ahol a barátai odavesztek. Újra utánakiabálnék, de sajnos még a nevét se tudom. Indie meg se moccan. – Gyerünk, menjünk utána! – mondom neki. – A tizenkilences festmény – mondja halkan. Először nem értem, mire céloz, de aztán látom, hogy tekintete a sziklákon túlra szegeződik. A reggeli fényben szépen kirajzolódik a Faragott Hegylánc. – Ó! – suttogom. – Ó! Nagyot változik a táj errefelé. Kanyonok nyílnak, szakadékok tátongnak előttem, akármerre nézek. Árnyékok, meredek hegyormok és vízesések vidéke ez. A vörösben és kékben úszó tájat néhol zöld foltok tarkítják. Indie-nek igaza van. Ahogy világosodik, egyre jobban kivehetők a csipkézett sziklák és a tátongó kanyonok. A látvány a Xandertől kapott festményre emlékeztet. A Faragott Hegylánc itt áll előttünk, a maga teljes valójában. Jóval nagyobb a világ, mint amekkorának gondoltam. A Faragott Hegylánc vonulatai több mérföldre nyúlnak, több hektár erdő borítja a hegyoldalakat. A sziklák és bozótok között úgy el tudunk tűnni a Társadalom szeme elől, mintha nem is léteznénk. Hirtelen eszembe jut a gimnázium, ahol a biológia specializáción különféle ábrákat nézegettünk az emberi csontvázról és testről. A tanár kiemelte, hogy mennyire sérülékenyek vagyunk. A Társadalom gondoskodása nélkül könnyen eltörhetjük a csontjainkat, megbetegedhetünk. A képeken jól látszott, hogy testünk tele van 88
vérrel teli erekkel, fehér csontjaink pedig csontvelővel. Nem is gondoltam, hogy ilyenek vagyunk belülről. Arról se volt fogalmam, hogy a föld milyen kincseket rejt. A Faragott Hegylánc legalább olyan szélesnek tűnik, mint az égbolt, amely alatt elterül. Tökéletes rejtekhelyet nyújt a Ky-hoz hasonló embereknek. Akár lázadást is lehetne szervezni egy ilyen helyen – mosolygok magamban. – Várj! – szólok rá Indie-re aki már elkezdett lefelé mászni a sziklák között az egyik hasadékba. – Hamarosan felkel a nap. Már alig várom, hogy többet láthassak. Indie a fejét rázza: – El kell tűnnünk a kanyonban, még mielőtt teljesen kivilágosodik. Igaza van. Vetek még egy utolsó pillantást a távolba, a fiú egyre parányibbá váló alakjára. Gyorsabban fut, mint gondoltam. Bárcsak megköszöntem volna neki, amit értünk tett. Követem Indie-t a kanyonba, ahová reményeim szerint Ky is menekült két nappal ezelőtt. Messze kerültem a Társadalomtól, Xandertől, a családomtól és az egész eddigi életemtől. Távol van a fiú is, aki idáig vezetett. Itt már az a sziklákat vörössé, az égboltot kékké varázsoló mesterséges fényforrás sem látszik, amelyből bármikor lecsaphatna ránk a halál.
89
TIZENEGYEDIK FEJEZET
KY
A kanyonnak tele kellene lennie járőrökkel. Amikor apám erre járt, megajándékozta az ellenőrző pontokon állomásozó őrszemeket, hogy továbbengedjék. Azt hittem, hogy velünk is ez lesz a helyzet, de egy lelket se látok errefelé. Először nagyon felkavar a csend. Később veszem csak észre, hogy a kanyon hemzseg az élettől. Fekete hollók köröznek a magasban, éles károgással üzenve a szurdok többi lakójának. A földön lépten-nyomon prérifarkasok, mezei nyulak, őzek ürülékébe botlunk. Egy parányi szürke róka oson el a folyó partjáról, melynek vizéből iszunk. Az egyik fa törzsének közepén sötétbarna sérülés látható. Mintha belecsapott volna a villám, de a természet begyógyította volna az égett sebet. Egy apró madárka keres menedéket a fa lombkoronájában. Embereknek azonban nyomát se látni. Vajon mi történhetett a száműzöttekkel? Ahogy egyre mélyebbre hatolunk a kanyonba, szélesebbé válik a folyó. Figyelek rá, hogy csak a kerek, sima felületű, part menti sziklákon lépkedjünk, így ugyanis nem hagyunk lábnyomot magunk után. Nyáron sétapálcát használok, és a folyóban sétálok – mesélte egykor apám. Most viszont túl hideg a víz ahhoz, hogy belemenjünk. A folyó partját jégtáblák szegélyezik. Körbenézek. Vajon mit láthatott édesapám errefelé nyáron? A csenevész kis fák ágai most mind kopaszak. Valószínű, hogy nyáron sincs rajtuk több levél, mint a sivatagi fák ágain. Nyáron forró napsugarak perzselik a vidéket, így 90
apámnak jóleshetett a séta a folyó hűsítő vizében. Lépteitől biztosan megriadtak és elúsztak a halak. A harmadik reggelen arra ébredünk, hogy az egész tájat zúzmara borítja. Még nem láttam kovakövet, amellyel tüzet gyújthatnánk. Megfagynánk, ha nem lenne rajtunk kabát. Eli kitalálja, hogy mi jár a fejemben: – Még szerencse, hogy a Társadalom ellátott bennünket kabátokkal – mondja. – Soha nem volt ilyen jó kabátom. Vick is egyetért vele: – Majdnem olyan jó minőségű, mint egy igazi katonai kabát. Vajon miért pazarolt ránk ennyi pénzt a Társadalom? Párbeszédüket hallgatva rájövök, hogy bennem is többször felmerült már ez a gondolat. Ez a jel is arra utal, hogy a Társadalomban valami nincs rendben. Leveszem a kabátomat. A hideg széltől remegni kezdek. Egy éles achátkövet húzok ki a sziklák közül. – Mit csinálsz? – kérdezi Vick. – Felvágom a kabátom. – De miért? – Majd meglátod – válaszolom. Magam elé terítem, mint valami állati tetemet, majd felmetszem a kővel. – A Társadalom nem engedi, hogy kárba vesszenek bizonyos dolgok – magyarázom. – Talán ezért van tele a kabátunk vezetékekkel – mondom, és szépen lehámozom a kabát legfelső rétegét. A bélés belsejében keresztbe-kasul futnak a piros és kék, vízálló vezetékek, akár az emberi testben az erek. Vick káromkodik egyet, és ő is fel akarja vágni a kabátját. – Várj! – lépek közbe. – Még nem tudjuk, hogy mi célt szolgálnak ezek a drótok. – Valószínűleg nyomon követnek bennünket – mondja Vick. – Talán tudják is, hogy éppen merre járunk. – Igazad van, de azért csak tartsd magad melegben, amíg kiderítem a dolgot. – Kihúzgálom a drótokat, úgy, ahogy apám csinálta régen. – Most már tudom, hogy miért olyan melegek ezek a 91
kabátok. Melegítőrendszert telepítettek a bélésbe. Láttam már máshol is ilyen vezetékeket. – Más nincs benne? – kérdezi Vick. – Miért lenne érdeke a Társadalomnak, hogy melegen tartson bennünket? – Jobban tesszük, ha tovább hordjuk a kabátokat – mondom. Tekintetem végigfut a melegítőrendszert alkotó kék és piros vezetékek szabályos hálózatán. A kék szálak a kabát nyakától, az ujján keresztül, egészen a mandzsettájáig haladnak. A kar elöl, hátul és a hónalj alatt is teljesen be van hálózva. A szív felett egy apró, mikrokártya méretű ezüstlemez található. – Ez meg mi? – kíváncsiskodik Eli. Elnevetem magam. Benyúlok a bélésbe és kihúzom a kék vezetékeket a lemezből. Ügyelek rá, hogy a piros vezetékek továbbra is megfelelően össze legyenek kötve, ugyanis nem szeretném megváltoztatni a melegítőrendszert. Arra még szükségünk lesz. – Az igaz, hogy nem törődnek velünk, de nagyon szeretnek adatokat gyűjteni – válaszolok közben Eli kérdésére. Felemelem a parányi lemezt, melyet végre sikerült kiszabadítanom. – Fogadni mernék, hogy ennek segítségével mérik a pulzusunkat, szervezetünk hidratáltságát, és ez a szerkentyű jelzi halálunk pillanatát is. Ki tudja, még mi mindent mértek vele, amíg a falvakban voltunk. Szerintem nem követik minden mozdulatunkat, inkább csak a halálunk után olvassák le róla az adatokat. – Úgy tudom, hogy a kabátok tűzálló anyagból vannak – jegyzi meg Vick. – De ha nem, a lemezek akkor is tűzállóak – felelem vigyorogva. – Nem lehet könnyű dolguk a tiszteknek és a hivatalnokoknak. Ki kell hantolniuk azt a sok embert, akiket eltemettünk. – Aztán az arcomra fagy a mosoly. Szinte magam előtt látom, ahogy a katonatisztek kihúzzák a holttesteket a földből, csupán azért, hogy lerángassák róluk a kabátot. – Ott volt például az első fiú, akit eltemettünk – emlékezik Vick. – A tiszt leszedette velünk a kabátját, mielőtt eleresztettük volna a folyóban. – Ha nem törődnek velünk, akkor miért fontosak számukra az adataink? – kérdezősködik Eli. 92
– A halál miatt – mondom. – A halál az egyetlen dolog a világon, ami fölött a Társadalom még nem gyakorol teljes hatalmat. Szeretnének többet megtudni róla. – Szóval a mi halálunkon keresztül akarnak rájönni az örök élet titkára – töpreng Eli kissé távolinak tűnő hangon, mintha nem csupán a kabátokra gondolna, hanem valami másra is. – Nem tudom, miért nem állítottak le bennünket – szólal meg Vick. – Hónapokig temettük a hullákat. – Fogalmam sincs – mondom. – Talán kíváncsiak voltak, hogy meddig bírjuk. Néhány pillanatra mindannyian csendben maradunk. Kihúzom a kabátból, és egy szikla alatt hagyom a Társadalom beleire emlékeztető kék vezetékeket. – Szeretnétek, ha a tiétekből is kiszedném? – kérdezem. – Nem tart sokáig. Vick a kezembe adja a kabátját. Most, hogy már ismerem a kék vezetékek elhelyezkedését, óvatosabban vágom fel a kabátot. Csak néhány apró lyukat készítek, és azokon keresztül húzom ki a kék drótokat. Az egyik lyuk pont a szív feletti részen található, így a lemezt is könnyedén ki tudom emelni. – Hogyan hozod újra hordható állapotba a kabátodat? – kérdezi Vick, miközben egy vállrándítással belebújik az övébe. – Most így hordom, ahogy van, aztán később majd rendesen összevarrom. – Az egyik, közelünkben lévő fenyőfából szivárog a gyanta. Néhány csepp segítségével összeragasztom a vágásokat a kabáton. A gyanta erős földszaga eszembe juttatja a magas erdei fenyőket, amelyeket a Hegy tetején láttam. – Ha óvatosan bánunk a piros vezetékekkel, valószínűleg még sokáig jó meleg lesz a kabátunk. Eli kabátja után nyúlok, de nem engedi, hogy elvegyem tőle. – Hagyd csak! – mondja. – Engem nem zavar a dolog. – Rendben – hagyom rá kissé csodálkozva. Később kezdem megérteni a dolgot. A parányi lemez az egyetlen, amellyel közel kerülhetünk a halhatatlansághoz. Annyira persze nem hatékony, mint a teljes jogú polgároktól vett szövetminták. De ki tudja? Ha egyszer a Társadalom megfelelő technológiával rendelkezik, akár vissza is térhetnénk az élők közé. 93
Erősen kétlem, hogy valaha kifejlesztenék az ehhez szükséges módszert. Még a Társadalom sem képes feltámasztani az embereket. Az viszont kétségkívül igaz, hogy Társadalmunkban az adataink örökké élnek. A Társadalom örökké maga előtt görgeti ezeket az adatokat, és saját ízlése szerinti statisztikákat állít fel a segítségükkel. Ugyanezt teszik a felkelők a Kormányosról szóló legendával. Amióta az eszemet tudom, ismertem a Felkelésről és a Kormányosról szóló történetet. Cassiának soha nem beszéltem róla. Amikor a Hegyen elmeséltem neki Sziszifusz mítoszát, majdnem ezt is elmondtam. Na, nem a felkelők által alkotott változatot, hanem az általam legjobban kedvelt verziót. Cassiával a sötétzöld erdő közepén álltunk, piros zászlókkal a kezünkben. Amikor befejeztem Sziszifusz mítoszát, bele akartam kezdeni egy újabb történetbe. Cassia hirtelen megkérdezte, hogy milyen színű a szemem. Ekkor döbbentem rá, hogy a köztünk kialakuló szerelem bárminél veszélyesebb a világon, még egy lázadásnál is. Életem során többször hallottam Tennyson költeményének sorait. Amikor Cassia elszavalta őket, rájöttem, hogy a vers nem a Felkelésről szól. A költő nem a felkelőknek szánta a verset, hiszen az még jóval a Társadalom létrejötte előtt íródott. Ugyanez a helyzet Sziszifusz történetével. A mítosz már jóval a Társadalom vagy a Felkelés kialakulása előtt létezett. Édesapám is csak később tűzte a zászlajára. Amikor Juharfa kerületben naponta ugyanazokat az egyhangú feladatokat kellett végeznem, én is változtattam egy keveset a történeten. Eldöntöttem magamban, hogy a fejemben lévő gondolatok mindennél fontosabbak. Nem árultam el soha Cassiának, hogy a másik verset is ismerem. Soha nem meséltem neki a lázadásról. Hogy miért? A Társadalom megpróbált beavatkozni a kapcsolatunkba, mi pedig szerettünk volna mindenkit kizárni. A verseket és történeteket, amelyeket megosztottunk egymással, a saját akaratunk, ízlésük szerint értelmeztük. Szerettünk volna a saját utunkon járni.
94
Végre találunk egy, a száműzöttek jelenlétére utaló jelet: valószínű, hogy erre a sziklára másztak fel. A sziklafal aljánál kék törmelék látható a talajon. Lehajolok, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Először úgy tűnik, mintha a törmelék gyönyörű rovarok törött páncéljaiból állna. Összezúzott, kék és bíborszínű darabok a vörös sárban. Később rájövök, hogy a sziklafal mellett álló boróka gyümölcsének darabjait látom. Leestek a földre, és valaki összetaposta őket. Az eső ráadásul eléggé elmosta a lábnyomokat, csak halványan látszanak. Végigfuttatom az ujjaimat a sziklába fúrt lyukakon, amelyekbe a száműzöttek a hegymászáshoz használt szerszámokat illesztették. A köteleknek azonban nyoma veszett.
95
TIZENKETTEDIK FEJEZET
C ASSIA
Ahogy egyre beljebb haladunk a kanyonban, keresem a Ky lépteire, jelenlétére utaló jeleket. Semmit sem találok. Se lábnyomokat, se egyéb emberi nyomokat. A fák is alacsonyak és satnyák, az egyiknek a törzsén különös, sötét sérülés látható. Teljesen meg vagyok rémülve, mintha nemcsak a fába csapott volna a villám, hanem belém is. Bár a fiú, akivel idáig futottunk, mesélt az utóbbi idők esőzéseiről, azért reménykedtem benne, hogy Ky nyomaira akadok. Emellett a felkelőket is szerettem volna megtalálni. Majdnem megkérdezem Indie-től, nem hallott-e valamit a Felkelésről, de aztán mégis csöndben maradok. Különben sem tudom, hogy egy lázadás nyomai milyenek lehetnek. Egy parányi patakra bukkanunk. Olyan jelentéktelen, hogy amikor Indie-vel egyszerre belemerítjük kulacsunkat, szinte el is apad. Mielőtt a hegy lábához érne, ki is szárad vagy eltűnik a mélyben. A sötétben támolyogva észre se vettem, hogy honnan ered a kis patak, egyszer csak itt volt. Csontszáraz fadarabok hevernek a kisebb homokszigeteken. Valami nagyobb folyó sodorhatta őket ide. Vajon hogy nézhet ki ez a kis patak a levegőből? Mintha a Száz Legszebb Báli Ruha egyikéből kihúzott vékony, ezüst cérnaszál kanyarogna a Faragott Hegylánc hatalmas, vörös sziklái között. Indie-t és engem valószínűleg észre sem lehet venni föntről. – Szerintem nem jó kanyonban járunk – mondom Indie-nek. Először nem válaszol, majd lehajol, és felvesz valami törékeny, szürke tárgyat a földről. Óvatosan felemeljük és szemügyre vesszük. 96
– Egy régi darázsfészek – mondom, az egymáshoz kapcsolódó körökből álló, papírvékony szerkezetet vizsgálva. – Kagylóhéjra hasonlít – jegyzi meg Indie, majd előhúzza a táskáját, és óvatosan belecsúsztatja az elhagyott fészket. – Menjünk vissza és keressünk egy másik kanyont? – kérdezi. Egy pillanatra megállok. Már majdnem huszonnégy órája úton vagyunk, és fogytán az élelmünk. A hosszú futás alatt két napra való ételadagot elfogyasztottunk, hogy pótoljuk a leadott energiát. Nem szeretnék tablettákat pazarolni egy esetleges visszaútra, különösen úgy, hogy nem tudom, mi várna ránk. – Szerintem menjünk tovább! – javaslom. – Lehet, hogy hamarosan Ky nyomára akadunk. Indie bólint, felemeli a csomagját, felkapja a két éles követ is, amelyeket mindig magával visz, ha hosszabb útra indul. Követem a példáját. Néhol látni a talajon állati lábnyomokat, de a száműzöttek jelenlétére semmi nem utal. Mintha emberi lények még egyáltalán nem jártak volna erre, legyen szó élőkről, halottakról, megtűrtekről, száműzöttekről, hivatalnokokról vagy lázadókról. Az éjszaka sötétjében magányosan üldögélek, és verset írok. A versírás eltereli a gondolataimat a történtekről. Egy újabb kezdősort találok ki. Nem tudtam hozzád repülni, ezért köveken lépegettem. Sok-sok kezdet. Jobb is, hogy nem találtam még meg Ky-t, mert nem tudom, hogy ha találkoznánk, milyen szavakat suttognék a fülébe. Végül Indie töri meg a csendet: – Éhes vagyok – mondja. Hangja ugyanolyan üresnek tűnik, mint az elhagyott darázsfészek. – Ha akarod, adhatok egy kék tablettát – ajánlom fel. Nem tudom, miért, de ódzkodom a kék tabletta bevételétől. Pedig Xander pont azért adta a kis csomagot, hogy az ilyen nehéz helyzeteken átsegítsen. Talán azért tartok a bevételétől, mert a velünk futó fiú sem fogadta el őket? Vagy tudat alatt arra gondolok, hogy bár az iránytűt már elcseréltem, a kék tablettákat Ky-nak ajándékozhatom, 97
ha találkozunk? De lehet, hogy nagyapa szavai csengenek a fülemben: tabletta nélkül is elég erős vagy. Igaz, hogy ő a zöld tablettáról beszélt. Indie éles, kissé tanácstalan pillantást vet rám. Eszembe jut valami. Előkapom az elemlámpát, és megvilágítom a körülöttünk lévő területet. Észreveszek egy növényt, amelyre már korábban felfigyeltem. Anyukám nem tanította meg minden egyes növény nevét, de a mérgező fajták ismertetőjeleire felhívta a figyelmemet. Ez nem tűnik mérgezőnek, sőt, a tüskék jelenléte azt jelzi, hogy a belsejében valami értékes anyag van, amit védeni kell. Húsos, zöld leveleinek széle bíborszínű. Ugyanolyan üde, mint a Juharfa kerületben élő növények többsége. Sokkal szebb a téli tájra jellemző, csenevész kóróknál. Néhányuk kopasz ágaihoz apró, szürke bábok tapadnak. Pillangók emlékei. Indie figyeli, ahogy óvatosan leszakítom a növény egyik széles, tüskés levelét, majd leguggol mellém, és ő is szakít egyet. Az éles szikladarabokkal lekaparjuk a levelekről a tüskéket. Jó néhány percet vesz igénybe a művelet, mielőtt mindketten egy apró, meghámozott, zöldesszürke növénydarabot tarthatunk a tenyerünkben. – Szerinted mérgező? – kérdezi Indie. – Nem hiszem – felelem bizonytalanul. – Szerintem nem az. Mindenesetre én kóstolom meg először. – Ne! – tiltakozik Indie. – Mindketten egyszerre kóstoljuk meg! Majd meglátjuk, mi történik. Kis ideig mást se csinálunk, csak rágjuk a leveleket. Semmi ehhez hasonlót nem ettem eddig. Bár különbözik a megszokott ételektől, arra kiváló, hogy az éhségünket csillapítsa. Mivel pár perc elteltével sem történik semmi különös, még egyszer beleharapunk a levélbe. Közben leírok a homokba egy szót, amelyről úgy gondolom, hogy beleillene a versembe. Aztán ki is törlöm hamar, mert mégsem rímelne tökéletesen. – Mit csinálsz? – kíváncsiskodik Indie. – Próbálok verset írni. – A Száz Válogatott Vers egyikét akarod leírni? – Nem. Egy új verset költök. 98
– Hol tanultál meg írni? – húzódik közelebb hozzám Indie, és kíváncsian szemléli a homokba rajzolt betűket. – Ő tanított meg írni – felelem. – A fiú, akit keresek. Indie elcsendesedik, én pedig újabb soron töröm a fejem. Kezed kezem köré fonódva mutatja a betűket. – Miért lettél megtűrt státuszú? – kérdezi Indie. – Első generációs vagy? Hirtelen azt sem tudom, hogy mit válaszoljak. Nem akarok hazudni. Aztán rájövök, hogy már régóta nem hazudok neki. Ha a hivatalnokok tudomást szereznek a szökésemről, biztosan megtűrt státuszúvá válok. – Igen, első generációs vagyok – mondom végül. – Valami rosszat követtél el? – kíváncsiskodik tovább Indie. – Igen, a saját hibámból soroltak alacsonyabb státuszba – válaszolom. Részben igazam van, mert ha tényleg megtűrt státuszú leszek, nem a szüleim hibájából válok azzá. – Anyukám csónakot készített – meséli Indie. Közben hallom, ahogy lenyel még egy kortyot a növény levéből. – Egy korhadt fából faragott csónakot. Évekig dolgozott rajta. Meg akart szökni vele a tengeren. A hivatalnokok néhány óra múlva megtalálták – sóhajt nagyot. – Összeszedték és hazahozták. Nekünk annyit mondtak, hogy anyu csak ki akarta próbálni a csónakot, és nagyon hálás volt, amikor rátaláltak a tengeren. Egyszer csak különös hangot hallok a sötétben, melyet nem tudok beazonosítani. Olyan, mintha valaki finoman suttogna. Később észreveszem, hogy Indie felől jön a hang: miközben mesél, az üres darázsfészket forgatja a kezében. – Sohasem éltem víz közelében – mondom. – Főleg nem az óceán partján. – A víz csábít – suttogja. Még mielőtt megkérdezhetném, hogy pontosan mire gondol, Indie gyorsan hozzáteszi: – Miután a hivatalnokok elmentek, anyukám elmesélte apukámnak és nekem, hogy valójában mi történt. Azt mondta, hogy szándékosan meg akart szökni. A legborzasztóbb az egészben, hogy alig hagyta el a partot, máris elkapták. 99
Úgy érzem, mintha az óceán szélénél állnék és valami hatalmas tudás nyaldosná a lábam. Szinte magam előtt látom a csónakban hánykolódó nőt, ahogy egyre messzebb sodródik. Nincs mögötte semmi más, csak a tenger és az égbolt. Hátat fordít a partnak, csak előretekint. Szinte hallom megkönnyebbült sóhaját. Bárcsak elég messzire ért volna. Indie halkan folytatja: – Miután a hivatalnokok megtudták, hogy anyukám elmondta nekünk a történetet, be kellett vennünk a piros tablettát. – Ó! – mondom csodálkozva. Tegyek úgy, mint aki nem tudja, hogy mi következik ezután? Talán a nagy felejtés? – Nem felejtettem el semmit – teszi hozzá Indie. Már túl sötét van, ezért nem látom a szemét, de azt azért érzem, hogy engem néz. Biztos azt gondolja, hogy tisztában vagyok a piros tabletta hatásával. Akárcsak Ky és Xander esetében, nála sem hat a piros tabletta. Hány ember lehet immúnis a piros tablettára? Vajon én is közéjük tartozom? A kék tabletták közé rejtett piros pirula gyakran komoly kísértést jelent a számomra. Például Ky elhurcolásának reggelén is alig bírtam ki, hogy be ne vegyem. Most nem akarok semmit elfelejteni. Sokkal inkább arra vagyok kíváncsi, hogy az én esetemben hatna-e. De mi van, ha tényleg hat? Most épp olyan helyzetben vagyok, hogy nem lenne túl jó, ha bármi törlődne az emlékezetemből. Különben is, lehet, hogy később még szükségem lesz rá. – Haragudtál anyukádra, amiért meg akart szökni? – Közben Xander szavaira gondolok, amelyeket távozásom előtt mondott. Megbánom, hogy feltettem Indie-nek ezt a kérdést, de szerencsére nem veszi sértésnek. – Nem haragudtam – feleli. – Tudtam, hogy úgyis vissza akar térni hozzánk. Egy ideig mindketten csendben maradunk. Felvillan előttem a kép, amikor Brammel anyukámat vártuk az arborétumban lévő tónál. Bram egy követ akart a vízbe dobni, de tudta, hogy baj lesz, ha valaki meglátja. Inkább kicsit várt, körbenézett. Amikor már végképp 100
nem bírta tovább idegekkel, fogta a követ és behajította. Csak úgy fodrozódott tőle a víz. Indie folytatja a történetet: – Anyukám hallott róla, hogy egy partközeli szigeten lázadás tört ki. Erre volt kíváncsi, ezért indult útnak. De mindenképp vissza akart térni hozzánk. – Én is hallottam egy lázadásról – mesélem. Képtelen vagyok leplezni izgatottságomat. – Amiről én hallottam, azt az emberek Felkelésként emlegetik. – Szerintem ugyanarról hallottunk – vágja rá Indie izgatottan. – Anyukámnak azt mondták, hogy ez a lázadás nem egy helyen tört ki, hanem mindenütt jelen van. Állítólag a Faragott Hegylánc völgyeiben van a központja. – Én is így gondolom – mondom. Közben elképzelem, ahogy az ország térképére egy átlátszó papírt terítenek. Azok a helyek vannak bejelölve rajta, melyeknek létezéséről a Társadalom nem tud vagy nem akarják, hogy lássuk őket. – Hiszel benne, hogy létezik egy vezér, akit Kormányosnak hívnak? – kérdezem. – Igen – válaszolja Indie lelkesen. Legnagyobb meglepetésemre, kissé nyers stílusától eltérő hangon szavalni kezd: A napkorong végiggurul a fényes égi pályán, Majd lassan begördül a sötétség portáján. Éjjelente a csillagok a magasból jól látják, Ahogy egy nő csónakját a habok ide-oda hányják. Hogy segítsék az ingázó gályát Ezüstösre festik a hullámok hátát. – Te írtad? – kérdezem irigykedve. – Tudom, hogy ez a vers nincs a Száz Válogatott Vers között. – Nem én írtam, és nem is vers – jelenti ki Indie magabiztosan. – Pedig úgy hangzik. – Nem. 101
– Akkor micsoda? – kíváncsiskodom tovább. Rájövök, hogy Indie-vel nincs értelme vitatkozni. – Anyukám mindig ezt a pár sort duruzsolta a fülembe, mielőtt elaludtam – meséli. – Amikor már érettebb gondolkodású lettem, elmondta, hogy egy Kormányos nevű valaki lesz a Felkelés vezetője. Anyukám úgy képzelte, hogy a Kormányos egy nő lesz, aki csónakkal érkezik majd. – Ó – csodálkozom. Mindig azt hittem, hogy a Felkelés vezére a levegőből száll le. Lehet, hogy Indie-nek igaza van. Ismét a fülembe cseng Tennyson verse. Abban is vízről volt szó. Megint ugyanaz a gondolat jár a fejünkben. – Korábban még soha nem hallottam a verset, melyet futás közben idéztél – szólal meg Indie. – Abban is Kormányos szerepel. A szirt ott sekély vízben található szigetet jelent. A Kormányos feladata, hogy a csónakot biztonságosan kormányozza a szirtek között. – Az igazat megvallva, nem sokat tudok a Kormányosról – mondom Indie-nek. Ennek ellenére vannak saját elképzeléseim a Felkelés vezetőjével kapcsolatban, de ezek nem egészen esnek egybe Indie verziójával. Az alapötlet mégis ugyanaz. A történet szerint, melyet a levéltárostól kaptam, a Kormányos személye állandóan változik. Lehet, hogy mindkettőnknek igaza van. – Szerintem nem számít, hogy férfi-e vagy nő, hogy a vízről vagy az égből érkezik-e. Nem gondolod? – próbálok közös nevezőre jutni Indie-vel. – Egyetértek! – kiáltja Indie diadalmasan. – Tudtam, hogy nemcsak egy fiút keresel, hanem valami mást is. Felnézek az égbolton egy tiszta sávra, ahol fényesen ragyognak a csillagok. Tényleg igaz lehet ez az egész? – tűnődöm magamban, kissé csodálkozva és emelkedett hangulatban. Olyan hosszú utat megtettem Juharfa kerülettől idáig, és mégse jutottam elég messzire. – Végül is visszamehetünk, és megnézhetünk egy másik kanyont is – veti fel Indie halkan. – Lehet, hogy ott rábukkanunk a fiúra és a felkelőkre. – Elemlámpájával rávilágít a szurdok egyik falára. – Tudok falat mászni. Sonoma tartományban, ahonnét származom, jól megtanultuk. Holnap kereshetnénk egy jó helyet, ahol nem túl magas és meredek a fal. 102
– Soha nem másztam még falat – mondom. – Szerinted képes lennék rá? – Ha óvatos vagy és soha nem nézel lefelé, akkor igen – mondja Indie. Újra csend lesz úrrá a tájon. Észreveszem, hogy a vékony sávon, amely az égből látszik, sokkal több csillag ragyog, mint amennyi a kerületünkben szokott. Valami azt súgja, hogy még nagyon sok mindent nem láttam a világból. A szüleim, Bram, Xander és Ky reményt és erőt adnak a folytatáshoz. – Próbáljuk meg – mondom Indie-nek. – Kora reggel indulunk – magyarázza Indie. – Még a hajnali félhomályban. Nem szeretnék fényes nappal átkelni a hegygerincen. – Én se – válaszolom, és közben a homokba kanyarintom egy újabb vers első két sorát: Mászom feléd a sötétben Vársz-e rám a csillagos égen?
103
TIZENHARMADIK FEJEZET
KY
A
szurdok oldala fekete és narancssárga. Mintha az égő tűz sziklává vált volna. – Annyira mélyen vagyunk – jegyzi meg Eli a magasba pillantva. Ezen a helyen tényleg nagyon magas a sziklafal. Soha életemben nem láttam még ilyen magas képződményt – még a Hegy is jóval alacsonyabb volt –, mintha egy óriás felhasította volna a Földet, és beleejtett volna minket a kanyonba. – Tényleg – felelem. A Faragott Hegylánc szurdokaiban olyan folyókat, barlangokat és köveket láthatunk, amelyeket a magasból észre sem lehet venni. Mintha közvetlen közelről szemlélnénk a saját testünk működését, mintha figyelnénk a vérünk folyását és hallgatnánk a szívünk minden egyes dobbanását. – Ez a vidék egyáltalán nem hasonlít az ország központi részére – jegyzi meg Eli. – Talán onnan jöttél? – kérdezzük, Vickkel szinte egyszerre. – Ott nőttem fel. Egész életemet ott töltöttem. – Magányosnak érezheted magad errefelé – mondom Elinek. Visszaemlékszem, hogy amikor annyi idős voltam, mint ő, és Oria tartományba költöztem, a magányosság egy furcsa fajtája lett úrrá rajtam. A tömegben éreztem magam egyedül. – Egyébként hogy kerültek a száműzöttek ezekbe a völgyekbe? – kíváncsiskodik Eli. – Az eredeti száműzöttek saját akaratukból választották a száműzött státuszt még akkoriban, amikor a Társadalom kialakult – 104
magyarázom neki. Eszembe jut még valami. – A Faragott Hegylánc kanyonjaiban élők nem is száműzötteknek hívják magukat, hanem farmereknek. – De hogyhogy maguk dönthettek a státuszukról? – kérdezi a teljesen elbűvölt Eli. – A Társadalom létrejötte előtt voltak emberek, akik előre látták a rendszer közeledtét, és nem kívántak részt venni benne. Elkezdtek bizonyos dolgokat felhalmozni, raktározni a Faragott Hegylánc kanyonjaiban – mesélem, a homokkő falakban lévő hasadékokra mutatva. – Rengeteg barlang található errefelé. A farmerek magokat hoztak és vetettek el a tisztásokon. Az első aratásig a barlangokban felhalmozott élelemből éltek. Lakóhelyüket községnek hívták, mert igyekeztek kerülni a Társadalom által használt falu kifejezést. – Nem jött utánuk a Társadalom? – Végül utánuk jött, de a száműzöttek előnyben voltak, mert ők érkeztek ide először. Meggyilkoltak mindenkit, aki a nyomukba eredt. A Társadalom különben úgy gondolta, hogy a farmerek előbbutóbb úgyis meghalnak. Nem könnyű errefelé az élet – mondom. A kabátom megint kinyílt kissé, így megállok egy fenyőfánál, hogy egy cseppnyi gyantával összeragasszam. – A farmerek létezése más szempontból is jól jött a Társadalomnak. Elkezdték híresztelni az állampolgárok körében, hogy a Faragott Hegylánc szurdokai tele vannak barbár népséggel, így a Társadalom polgárai nem mertek megszökni az országból és a Faragott Hegylánc kanyonjaiban menedéket keresni. – Szerinted tényleg meg akarnak bennünket ölni a farmerek? – aggódik Eli. – A Társadalom tagjaival szemben mindig is könyörtelenek voltak – mondom. – De mi nem tartozunk többé a Társadalomhoz. A megtűrt vagy száműzött státuszúakat nem gyilkolják meg ok nélkül, csak akkor, ha rájuk támadnak. – És honnét tudják, hogy milyen státuszúak vagyunk? – kíváncsiskodik tovább Eli. – Ránk van írva – mondom. – Nem úgy festünk, mint a teljes jogú állampolgárok vagy a hivatalnokok. Fiatalok, kócosak és piszkosak vagyunk, látszik rajtunk, hogy megszöktünk. 105
– Apukád miért nem telepedett ide a családdal? – kérdezi Vick. – A Társadalom előnyös dolgokat is kínál – mondom. – Itt, a hegyek között természetes halállal halnak meg az emberek, ugyanakkor sokkal hamarabb, mint az ország határain belül. A kanyonokban élő farmerek nem rendelkeznek olyan gyógyszerekkel és olyan fejlett technológiával, mint a Társadalom. Anyám jobb sorsot képzelt el nekem, ezért nem akarta, hogy ide költözzünk. Apám tiszteletben tartotta a kívánságát. Vick csak bólogat: – Szóval, ha jól értem, akkor most felkutatjuk a farmereket, és megkérjük őket, hogy segítsenek rajtunk? Annakidején apukádon is segítettek? – Pontosan – válaszolom. – Remélem, hogy kereskedni is tudunk velük. Sok térképük és régi könyvük van. Legalábbis annak idején sok volt. – És mit akarsz adni cserébe? – kérdezi kissé keményen Vick. – Csak azzal tudunk kereskedni, ami a birtokunkban van – magyarázom. – Információkat osztunk meg velük a Társadalomról. Mi benne éltünk. A Külső Tartományokban már jó régóta nincsenek valódi falvak, ami azt jelenti, hogy a kanyonokban élő emberek hosszú ideje nem tudnak kivel kereskedni és beszélni. – Ha hajlandók velünk kereskedni, akkor mit kezdünk majd azzal a sok régi irattal és könyvvel, amiket tőlük kapunk? – kérdezi Eli elbizonytalanodva. – Azt csinálsz velük, amit akarsz – vágom rá. – Nem kell feltétlenül régi könyveket kérned cserébe, kérhetsz mást is. Én biztos, hogy egy térképet fogok szerezni, és a segítségével megpróbálok eljutni a határ menti tartományokba. – Várj! – kiált rám Eli. – Vissza akarsz menni a Társadalomba? Miért? – Nem szeretnék visszamenni – felelem. – Más útvonalat választanék, mint amelyen jöttünk. Csak a határ közelébe akarok eljutni, hogy üzenetet hagyhassak annak a bizonyos lánynak. Szeretném, ha tudná, hogy hol vagyok. – És ezt hogy képzeled? – kérdezi Eli. – Még ha sikerülne is eljutnod a határ menti tartományok valamelyikébe, nehéz lenne 106
üzenetet küldeni neki, mert a Társadalom a számítógépeken keresztül mindent folyamatosan ellenőrzés alatt tart. – Ezért akarok néhányat szerezni a farmerek iratai közül – válaszolom. – Lefizetnék velük egy levéltárost. A számítógépek kikerülésével is lehet üzeneteket küldeni, csak kicsit drágán. – Egy levéltárost? – néz rám kérdőn Eli. – A levéltárosok a feketepiacon dolgoznak – világosítom fel Elit. – Már a Társadalom előtti időkben elkezdtek üzletelni bizonyos dolgokkal. Édesapám is gyakran fordult hozzájuk. – Szóval ezt a tervet forgatod a fejedben – mondja Vick. – Másra nem készülsz? – Egyelőre nem – felelem. – Szerinted sikerülni fog? – kérdezi Eli. Dalra fakad felettünk egy madár, egy ökörszem. A sokszor ismétlődő, különleges dallam szinte vízesésként zuhan le a kanyon falain. Könnyen felismerem, mert édesapám gyakran próbálta utánozni ezt a madarat. Szerinte a kanyonbeli ökörszem éneke a Faragott Hegylánc himnusza. Apám szeretett itt lenni. Amikor történeteket mesélt, gyakran összemosta a mesét és a valóságot. – Mindegyikben van valami igazság – válaszolta, ha anyám nehezményezte a ferdítést. – De ugye a község valóban létezett a kanyonban? – kérdeztem minden alkalommal, mert biztosan akartam tudni. – Ugye igaz történeteket mesélsz róla? – Igen – nyugtatott meg. – Egyszer elviszlek oda, és a saját szemeddel is megláthatod. Miután elhagyjuk a következő kanyart, hirtelen elénk tárul a mesékből ismert község. Olyan hihetetlennek tűnik az egész... Pontosan ott található, ahol apám történeteiben: a kanyon kiszélesedő részén. Ahogy a délutáni nap megvilágítja a sziklafalakat, úgy érzem, mintha álmodnám az egészet. A község éppúgy néz ki, mint ahogy apám leírta: A lemenő nap sugarai bearanyozták az egész községet: a hidat, az épületeket, az embereket és még engem is. Bár már korábban is 107
hallottam a létezéséről, most mégis azt hittem, hogy álmodom. Miközben a falubeliek írni tanítottak, a hátamon éreztem a napsugarak melegét. A téli nap lemenő sugarai aranyló, narancssárga fényt vetnek az előttünk álló épületekre és hídra. – Íme, a község – mondom a többieknek. – Ezek szerint tényleg igaz – csodálkozik Vick. Eli arca csak úgy ragyog. Az épületek egymás hegyén-hátán tornyosulnak, csak egy-egy sziklatömb és a folyó szakítja meg a kőrengeteget. Házak és nagyobb épületek váltakoznak. A kanyon kiszélesedő részén parányi szántóföldek terülnek el. Valami nagyon hiányzik. Az ember. Síri csend honol. Vick tekintete mindent elárul. Ő is érzi. – Elkéstünk – szólalok meg végül. – Elmentek. Nem mehettek el nagyon régen, még itt-ott lehet látni emberekre utaló nyomokat. Vannak arra utaló jelek is, hogy valószínűleg tudatosan készültek a település elhagyására. Nem hirtelen menekülésről volt tehát szó, hanem gondosan előkészített kivonulásról. Az almafák kacskaringós ágairól leszüretelték a gyümölcsöt, csak néhány aranysárga alma csillog a fekete faágakon. A mezőgazdasági eszközök nagy része sincs már itt. Gondolom, a farmerek szétszerelték és darabokban magukkal vitték őket. Mindössze néhány rozsdás szerszám maradt. – Hová mehettek? – kérdezi Eli. – Nem tudom – válaszolom. Él még egyáltalán valaki a Társadalmon kívül? A folyó partján nyárfaliget mellett haladunk el. Egy szívós kis nyárfa magányosan álldogál, a többitől kissé távolabb. – Várjatok egy percet! – mondom a többieknek. Cassia nevét vésem a fa törzsébe. Óvatos vagyok, nem hatolok túl mélyre, nehogy elpusztítsam a fát. Közben eszembe jutnak a percek, amikor írni tanítottam Cassiát és irányítottam kezének minden mozdulatát. Vick és Eli türelmesen várják, hogy befejezzem. Miután elkészültem, még egyszer visszanézek a fára. 108
Gyökerei nem hatolnak túl mélyre a homokos talajban. Kérge szürkés és durva. Levelei rég lehullottak. Számomra Cassia neve mégis széppé varázsolja ezt a fát. Szinte mágnesként vonzanak bennünket a házak. Olyan régen nem jártunk emberek által épített lakóépületekben. A homokkőből és kopott, szürke fadarabokból összetákolt falakról mállik a vakolat. Eli felmegy az egyik ház bejáratához vezető lépcsőn. Követjük Vickkel. – Ky! Nézd! – mondja Eli a házban. A látottak alapján korábbi feltevésem nem tűnik igaznak. Talán mégsem előre megfontolt szándékkal távoztak. Máskülönben nem hagyták volna ilyen állapotban a házaikat. A falak teli vannak festve képekkel. Ha a farmereknek lett volna elég idejük, eltávolították volna az igencsak sokatmondó képeket. Ebben a házban például egy csónakot festettek a falra. A háttérben kék ég látható. Mintha a csónak zátonyra futott volna egy felhőszigeten. A művész a szoba sarkába írta a nevét, bizonyítva, hogy a festmény a saját alkotása. Bár régóta szerettem volna eljutni ide, most mégis szinte eláll a lélegzetem a látványtól. A művész a községben tanult. A községben tanult írni... ...és festeni. – Töltsük itt az éjszakát – javasolja Eli. – Remek emeletes ágyak vannak a szobában, akár itt is maradhatnánk örökre. – Szerintem valamit elfelejtettél – figyelmezteti Vick. – Nem véletlenül hagyták el az emberek ezt a települést. Egyetértően bólintok. – Keressünk egy térképet és egy kis élelmet, aztán menjünk! Nézzük meg, hogy mi van a barlangokban! A kanyon oldalában található összes barlangba benézünk. Néhány barlang falait falfestmények díszítik, akárcsak a házakét. Papírt viszont sehol nem találunk. A művész tudott írni. Az itt élők tudtak írni. De vajon hol hagyták az írásaikat? Nem vihették mindegyiket magukkal. Kezd besötétedni. A festményen lévő színek szürkévé válnak a félhomályban. Szemügyre veszem a barlang falait, amelyben éppen sétálunk. 109
– De különös – jegyzi meg Eli az egyik festmény előtt. – Hiányzik belőle egy darab. – Elemlámpájával rávilágít a képre. A falakat tönkretette a víz, csak a festmény teteje maradt ép, amely egy női fejet ábrázol. Csupán a szeme és a homloka látszik. – Anyámra hasonlít – jegyzi meg halkan Eli. Meglepetten fordulok hátra ennek hallatán. Nekem is pont ez jutott az eszembe, bár az én anyám soha nem járt errefelé. Vajon Elire is ugyanolyan hatással van az anya szó, mint rám? Számomra sokkal fájdalmasabb az apa szónál. Az anya szó hallatán nem érzek semmiféle haragot, csupán veszteséget. A veszteség érzését pedig nem könnyű feldolgozni. – Tudom, hogy hová rejthették a térképeket – szólal meg hirtelen Eli. A szemében némi ravaszság csillog, amit korábban soha nem vettem észre. Talán mégse azért kedvelem annyira Elit, mert Bramre emlékeztet, hanem azért, mert saját gondolataimat vélem felfedezni a megjegyzéseiben. Pont annyi idős lehettem, mint ő, amikor elloptam a piros tablettákat Carrow-éktól. Amikor új fiú voltam Oria tartományban, a házak, munkahelyek és légi vonatok között szüntelen mozgó emberfolyam nagyon különösnek tűnt. Idegesített, ahogy egyszerre, ugyanabba az irányba tart mindenki. Elképzeltem magamban, hogy Oria utcái kanyonok a szülőföldemen. A járókelők pedig a víztömeg, amely egy kiadós eső után duzzadt folyamként végigrohan a kiszáradt folyómederben. Mintha a szürke és kék ruhákat viselő emberek is egyetlen, mozgásban lévő természeti erőt alkotnának. A képzelődés azonban nem sokat segített. Egyszer eltévedtem az egyik kerületben. Xander látta, hogy az iránytű segítségével próbálom megtalálni a hazafelé vezető utat. Azzal fenyegetett, hogy feljelenti Patrickot a hatóságoknál, amennyiben nem szerzek neki néhány piros tablettát. Xander már akkor tudhatta, hogy megtűrt státuszú vagyok. Fogalmam sincs, honnan jött rá ilyen gyorsan. Később soha nem beszéltünk erről. Nem is baj. Mindenesetre jó kis lecke volt. Soha nem szabad hasonlóságot keresni két hely között vagy azt képzelni, hogy egy bizonyos helyen járunk. Mindig a jelenben kell élnünk. – És hová rejthették az iratokat? – kérdezem Elitől. 110
Nem válaszol azonnal, csak vigyorog. Ismerős a helyzet – a titok felfedése előtti feszült pillanat. Folytatva a történetet, emlékszem, hogy megmutattam Xandernek a két piros tablettát, amelyeket végül elloptam. Nem gondoltam, hogy képes leszek rá. Szerettem volna, ha Xander tudja, hogy megtűrt státuszom ellenére egyenrangú félnek tartom magam. Mindenképp a tudomására akartam hozni ezt annak ellenére, hogy általában szándékosan igyekeztem kisebbnek tűnni a körülöttem lévő emberek szemében. Egy pillanatra nagyon erősnek éreztem magam. Olyan erős voltam, mint édesapám. – Olyan helyre rejthették a térképeket, ahova nem ér el a víz – magyarázza Eli, az elpusztított festményt szemlélve. – Szerintem az igazi barlangok nem itt, hanem magasabban fekszenek. – Ez eszembe juthatott volna – felelem csodálkozva. Mind a hárman kirohanunk, és tekintetünket a magas sziklafalra emeljük. Édesapám is gyakran mesélt az árvizekről. Néha a farmerek előre látták, hogy emelkedik a vízszint, és felkészültek az eseményekre. Máskor minden figyelmeztető jel nélkül, hirtelen érkezett az ár. A kanyon szélesebb területein építkeztek és termeltek, de ha elkezdett emelkedni a vízszint, a magasabban fekvő barlangokba menekültek. Apukám gyakran mesélte, hogy a Faragott Hegylánc szurdokaiban nagyon vékony az életet a haláltól elválasztó vonal. Csak reménykedni lehet benne, hogy az ember a jó oldalra kerül. Most, hogy tudatosan figyelünk rájuk, lépten-nyomon korábbi árvizekre utaló jelekkel találkozunk. A kanyon falain üledéknyomok, a magasabban fekvő hasadékokban beszorult, élettelen fák láthatók. A rendkívül gyors és agresszív árvíz juttatta őket ide. Ilyen elemi erő még a Társadalmat is térdre kényszerítette volna. – Mindig azt hittem, hogy a dolgokat biztonságosabb elásni. – mondja Vick. – Nem mindig. Néha jobb őket olyan magasra vinni, amilyen magasra csak tudod – magyarázom, és közben a Hegyre gondolok. Majdnem egy órába telik, amíg megtaláljuk az ösvényt, amelyet keresünk. Lentről szinte nem is látható. A farmerek sziklába vésték, hogy tökéletesen beleolvadjon a kanyon hasadékokkal teli falába. 111
Egyre feljebb jutunk. Egyszer csak megkerülünk egy olyan sziklát, amely lentről nem látszott. Szerintem felülről sem lehet észrevenni, csak akkor, ha az ember közelebb merészkedik, és alaposabban szemügyre veszi. Itt vannak azok a bizonyos barlangok. Kiválóan lehet itt tárolni különféle dolgokat, hiszen a magasban, emberi tekintetek elől rejtve fekszenek. Ráadásul árvíztől, esőtől sem kell tartani. Vick bemászik az első barlangba. – Van bent valami élelem? – kérdezi Eli, akinek már igencsak korog a gyomra. Igyekeztünk jól beosztani az elemózsiánkat, de azért épp idejében érkeztünk a községbe. – Nincs – kiáltja Vick. – Ky, ezt nézd! Én is bemászom, és azt látom, hogy a barlangban csak néhány hatalmas tartály és doboz található. A bejárat közelében lábnyomokat vélek felfedezni, ami arra utal, hogy valaki nemrég kihúzta és elvontatta a barlangban lévő készletek egy részét. Láttam már hasonlót. – Vigyázz! – figyelmeztetem Vicket. Óvatosan felnyitok egy tartályt, és belekukkantok. Drótok, billentyűzetek, robbanóanyagok. Mind a Társadalom termékei. Vajon az itt élő farmerek a Társadalom szövetségesei voltak? Nem valószínű. Az viszont elképzelhető, hogy lopták vagy a feketepiacon szerezték ezeket a tárgyakat. Egy ekkora barlangot betöltő készlet összegyűjtése évekbe telik. Mi történhetett a készlet azon részével, amit elhurcoltak? Eli is besurrant mögöttem, hiába igyekeztem feltartóztatni a kezemmel. – Ugyanolyan vezetékek, mint amelyeket a kabátunkba szereltek – állapítja meg. – Ne vigyünk magunkkal néhányat belőlük? – Ne! – vágom rá. – Inkább keress valami élelmet! De a térképről se feledkezz meg! – Eli kimászik a barlangból. Vick kissé elbizonytalanodik: – Lehet, hogy mégis magunkkal kellene vinnünk néhány vezetéket – mondja, a készletre mutatva. – Értesz az ilyesmihez, igaz? – Valamelyest – válaszolom. – De jobb lenne, ha a csomagjainkat inkább élelemmel és papírokkal töltenénk meg. – Arról mélyen 112
hallgatok, hogy szerintem a vezetékek mindig problémát jelentenek. Édesapám teljesen a bűvöletükben élt, és ezek okozhatták a halálát is. Azt hitte, hogy Sziszifuszhoz hasonlóan a Társadalom ellen fordíthatja annak fegyvereit. Természetesen ugyanezt kíséreltem meg én is, amikor szökésünk előtt a fiúkkal megtöltöttük a többiek puskáját. Valószínűleg ők is apám falujához hasonló településről jöttek. – Veszélyes ilyesmivel kereskedni – mondom Vicknek. – Nem tudom, hogy a levéltárosok egyáltalán megérintenék-e ezeket a huzalokat. Vick a fejét rázza, de nem vitatkozik. Beljebb megy a barlangba, és kihúz egyet a vastag műanyag hengerek közül. – Tudod, hogy mik ezek? – kérdezi. – Valami menedékhely? – kérdezek vissza, alaposabban szemügyre véve a szerkezetet. Kötelek és vékony csövek vannak a belsejében. – Tengeralattjáró – világosít fel Vick. – A katonai bázison láttam ilyeneket. Eddig ez a legtöbb, amit elárult a múltjáról. Kíváncsian várom, hogy nem fog-e többet mesélni. Közben Eli izgatottan kiabál kintről. – Találtam ennivalót! – A második barlangban egy almát majszol. – Az ételeket biztos nem tudták magukkal cipelni – mondja. – Alma, gabona és különféle magok vannak itt. – Itt raktározzák el őket arra az esetre, ha egyszer visszatérnének – találgat Vick. – Ezek a farmerek mindenre gondoltak. Bólintással fejezem ki egyetértésemet. Miközben a hátrahagyott készleteket szemlélem, egyre inkább csodálom a farmereket. Ugyanakkor csalódott vagyok, mert tényleg nagyon szerettem volna találkozni velük. Vick is ugyanezt érzi. – Mindannyian a szökésről álmodoztunk. Nekik sikerült is – mondja. Mindhárman telerakjuk csomagjainkat élelemmel a farmerek raktárából. Főleg az almából és valami lapos kenyérféléből veszünk, ami nagyon tartósnak tűnik. Kátrányos gyufák is vannak itt, 113
amelyeket valószínűleg a farmerek készítettek. Lehet, hogy később olyan helyre érünk, ahol biztonságos lesz a tűzrakás. Miután jól telepakoltuk a táskáinkat, találunk még néhány zsákot a barlangban, és azokat is teletömjük. – Most keressünk egy térképet és valamit, amivel kereskedhetünk! – javaslom. Mély lélegzetet veszek. A barlangban homokkő, sár, víz és alma szagának elegye terjeng. – Fogadjunk, hogy itt lesz – mondja Eli tompa hangon. – Van itt egy másik terem is. Követjük Vickkel a barlangban található kisebb fülkébe. Amikor megvilágítjuk a termet, jól látszik a tisztaság és a rend. Teli van dobozokkal. Odamegyek, és kinyitom az egyiket. Könyveket és papírokat látok. Apám akár ebben a barlangban is tanulhatott. Lehet, hogy pont ezen a padon ült. – Annyi mindent hagytak itt – jegyzi meg Eli. – Nem tudták magukkal vinni az egész készletet – mondom. – Csak a javát. – Lehet, hogy volt náluk adattároló – veti fel Vick. – Talán azon vitték el a könyvekben szereplő adatokat. – Lehetséges – mondom. Arra gondolok, hogy milyen nehéz szívvel hagyhatták maguk mögött az eredeti példányokat. A barlang hatalmas mennyiségű információt rejt, amit az itt élők ősei halmozhattak fel. Nehéz lehetett csak úgy itt hagyni ezt a felbecsülhetetlen értékű kincset. A terem közepén faasztal áll, melyet darabokban hozhattak be a barlangba, és itt tákolhattak össze. A községhez hasonlóan ezt a termet is óriási gonddal alakították ki. Minden egyes részlet jelentéssel bír. A Társadalom nem hullajtotta az emberek ölébe a földi javakat. Az embereknek mindenért keményen meg kellett dolgozniuk. Ők maguk alapították a községet és hoztak létre mindent. Zseblámpámmal rávilágítok az asztalra, melyen egy fából faragott, szénceruzákkal teli tál hever. Kiveszek egy szénceruzát. Kis, fekete jelet rajzolok a kezemre. A ceruzák azokat az íróeszközöket juttatják eszembe, melyeket még 114
Juharfa kerületben készítettem. Összegyűjtöttem néhány fadarabot a hegyekben, vagy összeszedtem a kerületben a juharfák letört ágait. Összekötöttem őket, és belelógattam a szemétégetőbe, hogy elszenesítsem a gallyak végét, hogy tudjak velük írni és rajzolni. Egyszer piros színre volt szükségem, ezért elloptam néhányat a virágágyásban virító petúniák vérvörös szirmai közül, és ezekkel színeztem ki a rajzomon a hivatalnokok kezét, a saját kezemet és a napot. – Nézd! – szólal meg Vick mögöttem. Talált egy térképekkel teli dobozt. Kihúz közülük néhányat. Az elemlámpa meleg fényében másképp néznek ki a papírok. Sokkal régebbinek tűnnek, mint amilyenek valójában. Átnézzük őket, és végre találunk egyet, amelyen felismerem a Faragott Hegyláncot. – Ez az! – mondom, és kiterítem a térképet az asztalra. Mindannyian körbeálljuk. – Itt a mi kanyonunk – mutatok az egyik szurdokra, de közben már a mellettünk lévő kanyont figyelem. Az egyik helyet egy sor vastag, tintával írt X betű jelöli. Mintha öltések lennének. Vajon mit jelenthetnek? Bárcsak újrarajzolhatnám ezt a térképet! Sokkal egyszerűbb lenne olyannak ábrázolni a világot, amilyennek szeretném, mint a térkép alapján kitalálni, hogy milyen is valójában. – Bárcsak tudnék írni – sóhajtja Eli. Sajnos nincs rá időm, hogy megtanítsam. Majd egyszer, talán. Most mennünk kell. – Gyönyörű – érinti meg Eli finoman a térképet. – A Társadalomban nem így szoktunk festeni. – Tudom – mondom. Bárki is készítette ezt a térképet, rendkívüli művészi érzéke volt. A színek és az arányok tökéletesek. – Tudsz festeni? – kérdezi Eli. – Egy kicsit – válaszolom. – Az mit jelent? – Anyám egyedül tanult festeni, majd megtanított engem is – mesélem. – Apám gyakran járt ezen a vidéken, és kereskedett a farmerekkel. Egyszer hozott anyámnak egy igazi ecsetet. Sajnos nem engedhette meg magának, hogy festéket is vegyen. Mindig akart festéket is hozni, de sajnos soha nem sikerült neki. – Akkor anyukád mégse tudott festeni – mondja Eli csalódottan. 115
– De igen! – vágom rá. – Vízzel festett a sziklákra. – Eszembe jutnak a házunk közelében lévő apró hasadékban található sziklák. Lehet, hogy ezek ihlették meg anyukámat. Vízzel festett, nagyon finom ecsetvonásokkal. – A festményei szinte azonnal semmivé váltak – mesélem Elinek. – Akkor honnan tudod, hogy milyenek voltak? – kérdezi Eli. – Láttam őket, még mielőtt elpárologtak volna. Gyönyörűek voltak. Eli és Vick egy szót sem szól. Szerintem nem hisznek nekem. Biztos azt gondolják, hogy kitaláltam az egészet, és csak szeretném látni a képeket, melyekről mesélek. A történet azonban igaz. Az anyám által festett alakok mintha éltek volna – szinte látom, ahogy csillogtak a sziklafalon, majd hirtelen eltűntek. Újabb és újabb alkotások születtek a keze alatt. Nemcsak magukat a festményeket találtam szépnek, hanem a tünékenységüket is. – Mindenesetre van kiút – mondom a fiúknak. Megmutatom nekik a térképen, hogy a kanyon, amelyben vagyunk, egy síkságon keresztül egész más vidékre vezet. Úgy tűnik, hogy ott sokkal dúsabb a növényzet, és egy nagyobb folyó szeli keresztül a területet. A síkság másik oldalán hegyek találhatók. Az egyiken egy parányi, sötét házat ábrázol a térkép. Valószínű, hogy a házikó településre vagy valamilyen biztonságos helyre utal, mivel a farmerek a községüket is házzal jelölték. A hegyektől északra a TÁRSADALOM felirat olvasható. A határ menti tartományok egyike fekszik arra. – Szerintem két-három nap múlva eljutunk a síksághoz. További néhány napba telik, mire átküzdjük magunkat rajta és a hegyekhez érkezünk. – Folyó halad keresztül a síkságon – szólal meg Vick, ragyogó szemmel tanulmányozva a térképet. – A farmerek csónakjaival lefelé evezhetnénk a rajta. – Megpróbálhatjuk, de szerintem jobb, ha a hegyek felé vesszük az irányt, mert így emberek által lakott településhez érünk. Ki tudja, hová vezet a folyó. A hegyek a térkép felső szélén láthatók, míg a folyó a papír alján eltűnik. – Egyetértek – mondja Vick. – Próbáljunk meg halakat fogni. A füstölt hal hosszú ideig eláll. 116
Eli elé tolom a térképet. – Neked mi a véleményed? – kérdezem. – Menjünk a hegyek felé. – Ráteszi az ujját a sötét házikóra. – Remélem, farmerek élnek ott. Szeretnék velük találkozni. – Mit vigyünk még magunkkal? – kérdezi Vick a könyvekre pillantva. – Lehet, hogy reggelig találunk még valamit – válaszolom. Valamilyen oknál fogva a szépen egymásra rakott, elhagyott könyvek látványa szomorúsággal tölt el. Fáradt vagyok. Bárcsak velem lenne Cassia! Átlapozna minden egyes könyvet, elolvasna minden egyes szót. Behunyom a szemem. Magam elé képzelem csillogó tekintetét, mosolygós arcát itt, a barlang félhomályában. Nagyon távolinak, halványnak tűnik ez az emlék. Hiába van nálunk térkép, szinte leküzdhetetlennek tűnik az előttünk álló út. Most azonban jobb, ha elhessegetek magamtól minden kételyt. – Aludnunk kell! – adom ki a parancsot a többieknek. – Holnap hajnalban indulunk. – Elihez fordulok: – Mit szólsz hozzá? Szeretnél visszamenni és az egyik házban aludni? Ágyakat is találsz bennük. – Nem – feleli Eli, majd összekuporodik a padlón. – Maradjunk itt! Egyetértek vele. Késő éjszaka az üres községben fenyegetőnek érzi az ember a folyó közelségét és a magányt. A falfestményeken lévő figurák kísérteties tekintete, hadonászó keze is rémisztő. Itt, fent biztonságban érezhetjük magunkat, nem véletlen, hogy a farmerek is ide menekítették a kincseiket. Egész éjjel a barlangban repkedő denevérekről álmodom. Néhány denevér kövér és nehézkesen mozog. Tudom, hogy teleszívták magukat más élőlények vérével. Mások magasabban, könnyedebben repülnek. Őket éhség kínozza. Mindannyian zajosak, és ide-oda csapkodnak a szárnyaikkal. Hajnal felé fölébredek. Vick és Eli még alszik. Nem tudom, hogy mitől riadhattam fel. Talán valami kintről jövő hangtól? A barlang bejáratához sétálok, és kinézek. Az egyik ház ablakán keresztül látszik, hogy odabenn lobog a tűz. 117
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
C ASSIA
Kabátomba
burkolódzva várom a pirkadatot. Itt, a Faragott Hegylánc kanyonjában úgy érzem, mintha mélyen a föld alatt, a Társadalom szeme elől rejtve lennék. Kezdem elhinni, hogy a Társadalom valóban nem tudja, hol vagyok. Sikerült megszöknöm. Furcsa érzés ez. Egész életemben figyeltek. A Társadalom végignézte, ahogy iskolába jártam, úszni tanultam, vagy ahogy a Párosító Bankettre igyekeztem a Városháza lépcsőjén. Ellenőrizték az álmaimat. Ha valamilyen érdekes adatra bukkantak, akkor változtattak valamit az életemen, és azonnal rögzítették a reakciót. A Társadalom mellett a családom is megfigyelés alatt tartott, igaz, egész másképpen. A halála előtti este nagyapa az ablaknál ülve nézte a naplementét. Sokat gondolkoztam rajta akkoriban, hogy vajon egész éjszaka fennmaradt-e és a felkelő napot is megvárta-e. Talán épp az egyik ilyen hosszú, álmatlan éjszakán döntötte el, hogy nekem fogja ajándékozni a verseket? Elképzelem, hogy nagyapa valahol a magasban lebeg, és onnan figyeli a világ dolgait, leginkább egy összekuporodva alvó lányt az egyik kanyonban. Azon tűnődik, hogy felébredek, felkelek-e, ha beköszönt a hajnal. Tényleg ezt a sorsot kívánta nekem nagyapa? – Ébren vagy? – kérdezi Indie.
118
– Nem is aludtam – válaszolom, bár magam sem tudom, hogy igazat beszélek-e. Lehet, hogy nagyapa alakja mégis az álmaimban jött elő? – Még néhány perc, és indulhatunk – mondja Indie. Rövid beszélgetésünk alatt sokat változtak a fényviszonyok. Máris jobban látom Indie arcát. Még én is meg tudom állapítani, hogy Indie ideális helyet választott a sziklamászáshoz. Nem olyan magasak és meredekek a falak, mint másutt, ráadásul egy korábbi sziklaomlásnak köszönhetően több szikladarab a felfelé vezető útra esett. Ennek ellenére nagyon ijesztőek a kanyon falai. A tegnap esti, elalvás előtti próbálkozáson kívül egyáltalán nincs gyakorlatom a sziklamászásban. Indie ellentmondást nem tűrően felém nyújtja a kezét: – Add ide a csomagodat! – Tessék? – kérdezem. – Nem vagy még valami gyakorlott – magyarázza Indie. – Belerakom a dolgaidat az én csomagomba, hogy neked csak az üres hátizsákot kelljen cipelned. Sokkal könnyebb lesz így. Nem szeretném, ha a nehéz súly miatt esnél le. – Biztos vagy benne? – kérdezem. Hirtelen úgy érzem, hogy ebbe nem mehetek bele. Nem szívesen adom ki a kezemből a tablettákat. Indie türelmetlenül néz rám. – Tudom jól, hogy mit csinálok. Éppúgy értek a sziklákhoz, mint te a növényekhez. – Felhúzza a szemöldökét. – Gyerünk! A léghajón megbíztál bennem. Igaza van. Eszembe jut valami. – Indie! Te mit hoztál magaddal? – kérdezem. – Mit rejtegettél a léghajón? – Semmit – feleli. – Semmit? – ismétlem meg a válaszát csodálkozva. – Úgy gondoltam, hogy csak akkor bízol meg bennem, ha nekem is van valami rejtegetnivalóm – mondja vigyorogva. – De a faluban úgy tettél, mintha valamit visszavennél tőlem – mondom. 119
– Tudom – válaszolja. Mentegetőzésnek nyomát sem érzem a hangján. A fejemet rázom, és kételyeim ellenére nevetve átnyújtom neki a hátizsákomat. Kinyitja, és a saját táskájába önti a tartalmát. Elemlámpa, növények levelei, üres tábori kulacs, kék tabletták. Egyszerre bűntudatom támad. Ha kivenném a tablettákat, valószínűleg akkor is ugyanolyan becsületesen vigyázna a dolgaimra. – Ha felértünk, megtarthatod a tabletták egy részét – mondom neki. Indie arckifejezése megváltozik. – Ó – csodálkozik. – Rendben. Visszaadja az üres hátizsákomat, melyet rögtön fel is veszek a vállamra. Kabátban indulunk neki az útnak. Kicsit testesebbnek tűnünk benne, de Indie szerint jobb, ha rajtunk van, mint ha a kezünkben kellene cipelni. Ő is felveszi a hátizsákját. Hosszú copfját a felkelő nap sugarai vörös fényűre festik, akárcsak a sziklákat. – Készen állsz? – kérdezi. – Azt hiszem, igen – mondom, a sziklafalra pillantva. – Kövess! – adja ki az utasítást. – Ne félj, átsegítelek majd a nehézségeken. – Ujjaival fogást talál a sziklán, és elkezdi felfelé húzni magát. Igyekezetemben felrúgok egy kisebb kőkupacot. Szanaszét gurulnak a szikladarabok. Ennek ellenére szilárdan tartom magam. – Ne nézz le! – figyelmeztet Indie. Sokkal tovább tart felmászni a fal tetejére, mint leesni róla. Most döbbenek csak rá, hogy milyen sok idő megy el a kapaszkodással, a várakozással, a következő lépés kiagyalásával, majd megtételével. Szorosan kapaszkodom a sziklába, és lábujjaimmal is próbálok fogást találni a kiálló éleken. Az előttem álló feladatra összpontosítok. Ez egyben azt is jelenti, hogy bár közvetlenül nem Ky-ra gondolok, mégis ő van minden cselekedetem mélyén. Úgy viselkedem, ahogy ő szokott. A kanyon falai errefelé vöröses narancssárgák, egyes helyeken feketék. Fogalmam sincs, hogyan lettek feketék. Úgy néz ki az egész, 120
mintha valamikor régen az óceán kátrányos hullámai nyaldosták volna őket. – Nagyon jól csinálod! – dicsér meg Indie, amikor egy szirten egymás mellé érünk. – Most következik a neheze – mondja, felfelé mutatva. – Hadd menjek előre! A szirten ülök, hátamat a sziklafalnak támasztom. Fáj a karom a hosszas kapaszkodástól. Bárcsak megtartana, elringatna bennünket a szikla így, kapaszkodás közben! De sajnos nem teszi. – Azt hiszem, sikerült – szól le Indie halkan a magasból. – Ha ide feljutsz... Gördülő kövek, sziklához súrlódó hús hangja hallatszik. Bizonytalanul talpra állok a parányi szirten. – Indie! – kiáltom kétségbeesetten. Indie egy sziklába kapaszkodva himbálódzik felettem. Az egyik lába elég közel van hozzám. Vérzik, teli van karcolással. Hallom, ahogy káromkodik. – Jól vagy? – kiáltok fel. – Tolj! – nyögi érdes hangon. – Tolj felfelé! Tenyeremet a hosszú futástól elnyűtt bakancsa alá helyezem. A szurdokban és a sziklákon jó sok por rakódott a talpára. Szörnyű pillanatokat élek át. Egész súlyával rám nehezedik, és tudom, hogy fent nincs mibe kapaszkodnia. Aztán hirtelen a magasba emelkedik. Nem érzem többé a nyomást, csak cipőtalpának nyoma marad a tenyeremen. – Fent vagyok! – kiabálja. – Húzódj egy kicsit balra! Segítek feljutni. – Biztonságos az út? Tényleg minden rendben van? – kérdezem aggódva. – Én vagyok a hibás. Ezek a sziklák puhábbak, mint amilyeneken általában mászok. Túl nagy súlyt helyeztem az egyikre, és letört. Az Indie lábán lévő karcolások nem a sziklák puhaságáról árulkodnak, de azért értem, hogy mire gondol. Errefelé minden teljesen más. Mérgezettek a folyók, puhák a kövek. Nem tudhatod előre, hogy milyen helyzetbe kerülsz. Nem tudhatod, hogy mi az, ami bírja a terhelést, és mi az, ami beszakad alattad. 121
Az út második fele már sokkal simább. Indie-nek igaza volt: A meredek részen a legnehezebb feljutni. Ujjaim begyével a sziklák vékony szélébe kapaszkodom. Ujjperceimet igyekszem behajlítva tartani, és vigyázok, nehogy megcsússzon a lábam. A sziklafal felületén függőlegesen végigfutó nyílásokba szorítom a kezem és a térdem. Ruhámat és bőrömet Indie utasításai szerint szinte a sziklafalhoz dörzsölöm, így igyekszem még jobban rátapadni a felületre. – Már nem sok van hátra – szólal meg felettem Indie. – Körülbelül egy perc. Ne add fel! Egész jól megy. Lélegzetemet visszatartva próbálok megpihenni egy hasadékban. Úgy érzem, hogy itt megtart a szikla. Elmosolyodom, mert nagyon örülök, hogy ilyen magasra jutottunk. Ky biztosan örülne, ha látná. Lehet, hogy ő is sziklát mászik valahol. Még egy utolsó, nagy elrugaszkodás, és fent vagyok. Nem nézek lefelé vagy hátra, kizárólag felfelé és előre. Oldalra csúszik hátamon az üres hátizsák, így kicsit megingok. Körmeimet a sziklába vájva tartom magam. Kapaszkodom. Várok. Megijedek, mert könnyedén elsiklik mellettem valamilyen szárnyas lény a levegőben. Hogy megnyugtassam magam, azokat a vízről szóló verssorokat ismételgetem magamban, melyeket Ky-tól kaptam a születésnapomra: Dagály idején víz alá bukott a szürke gém S közben átkeltem a határon én. Úgy érzem magam itt, a sziklás hegygerincen, mint egy partra vetett tengeri élőlény a dagály visszavonulása után. Minden erőmmel próbálok Ky után kapaszkodni. Meg fogom találni, még akkor is, ha most még nem tudom, hol van. Addig próbálkozom, amíg sikerrel nem járok. Egy pillanatra megállok, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Nem tudom megállni, hogy ne nézzek hátra. A vidék nem hasonlít arra a tájra, amely a Hegy tetejéről tárult elénk. Errefelé nincsenek házak, nincs városháza, nincsenek 122
épületek. Csak homokot, sziklákat és néhány csenevész fát látok. De mégis úgy érzem, hogy óriási tettet hajtottam végre: újra sikerült felmásznom valahová. Szerintem Ky is velem tartott volna. – Már nem sok van hátra – suttogom a képzeletbeli Ky-nak és Indie-nek. Mosolyogva, a szikla peremébe kapaszkodva felhúzom magam, majd a fennsíkra nézek. Nem vagyunk egyedül. Most már tudom, hogy miért hívják össztűznek a katonai támadást. Mindent hamu borít. A Faragott Hegylánc felett süvítő szél a szemembe fújja a törmeléket, így eléggé homályosan látok. Biztosan csak egy nagy, pusztító tűz nyomait látom, próbálom meggyőzni magam. A földön heverő fadarabok szinte összeérnek. Füst száll az ég felé. Indie arcáról azonban leolvasom, hogy tévedek. Legbelül persze én is érzem. A földön szanaszét heverő fekete testek nem fadarabok. Több tucat holttest borítja a hegytetőt. Indie lehajol, és felvesz valamit a földről. Egy elszenesedett kötelet, melynek nagy része még használható. – Menjünk! – mondja. Kezén ott feketéllik a kötélről rátapadt hamu. Egy kézmozdulattal hátrafésüli egyik lobogó, vörös hajtincsét. A hamu nyomot hagy az arcán. Szemügyre veszem a halottakat. Testüket jelek díszítik, kék, tekergő vonalak. Vajon mit jelenthetnek? Miért jöttetek fel ide? Hogyan készítettétek ezt a kötelet? Mi mindent tanultatok még, amíg távol voltatok a Társadalomtól? A Társadalom polgárai talán nem is tudnak ennek a népnek a létezéséről. Ezek a kérdések merülnek fel bennem. – Mikor halhattak meg? – kérdezem Indie-től. – Már jó régen – feleli. – Legalább egy hete vagy még régebben. Nem tudom pontosan – mondja keményen. – Könnyen lehet, hogy az, aki ezt a szörnyűséget elkövette, hamarosan visszatér. El kell mennünk innen minél előbb. A szemem sarkából úgy látom, mintha valami mozogna, ezért megfordulok. A hegygerincen magas zászlórudak sorakoznak. A 123
rajtuk lévő vörös zászlókat ide-oda csapdossa a szél. A piros rongydarabokat juttatják eszembe, melyeket Ky-jal a faágakra kötöttünk a Hegyen. Ki hagyhatott jeleket maga után errefelé? Ki ölte meg ezeket az embereket? A Társadalom? Vagy talán az ellenség? Merre lehet a Felkelés? – Indulnunk kell, Cassia! – szólal meg mögöttem Indie. – Nem – válaszolom. – Nem hagyhatjuk itt őket. Lehet, hogy ők a felkelők? – Így halnak meg a száműzöttek – magyarázza Indie szenvtelenül. – Ketten nem tudunk változtatni a helyzeten. Keresnünk kell valaki mást erre a feladatra. – Lehet, hogy pont őket kerestük – mondom. Remélem, hogy nem verték még le a Felkelést! Remélem, hogy találkozhatunk még a felkelőkkel. Ó, Ky! – gondolom magamban. Nem hittem volna. Most már értem, hogy a halálnak mely fajtájával találkoztál. Indie-vel magunk mögött hagyjuk a holttesteket, és a hegygerinc másik oldalára rohanunk. Ky még él – mondogatom magamban. Élnie kell. Az égen csak a nap ragyog. Semmi nem repül. Errefelé nem élnek angyalok.
124
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
KY
Bárki legyen a világító ablakú házban, meg sem állunk, amíg kellő távolságra nem jutunk a községtől. Gyorsan, csendben haladunk előre, a kanyon vonalát követve. Néhány óra múlva előveszem a térképet, és ellenőrzöm, hogy merre járunk. – Úgy tűnik, mintha még mindig hegynek felfelé mennénk – jegyzi meg Eli kissé lihegve. – Így igaz – válaszolom. – De mintha mégse jutnánk magasabbra – mondja Eli. – Persze, mert a sziklafalak is emelkednek – magyarázom. – Ide nézz! – tartom elé a térképet. A farmerek is világosan jelölték a tengerszint feletti magasságot. Eli zavartan rázza a fejét. – Úgy képzeld el a Faragott Hegyláncot és szurdokait, mintha az egész képződmény egy nagy hajó lenne – mondja neki Vick. – Az a rész ahol bejöttünk, a víz alatt van, szinte nem is látszik. A magasan fekvő részén fogunk kijönni. El tudod képzelni? Ha kijövünk a völgyből, a magasból láthatjuk majd azt az óriási síkságot, amelyen keresztül idáig futottunk. – Sokat tudsz a hajózásról? – kíváncsiskodik Eli. – Csak egy keveset – feleli Vick. – Pihenhetünk egy percet – mondom Elinek, és a kulacsom után nyúlok. Iszom egy kortyot. Vick és Eli is követi a példámat.
125
– Emlékszel még a versre, amit a halottak felett szoktál szavalni? – kérdezi Vick. – Tudod, már korábban is kérdeztelek róla. – Persze – felelem. Közben a hegyi települést nézem a térképen. Ide kell megérkeznünk. – Hol tanultad azt a verset? – kérdezi Vick. – A kezembe került – válaszolom. – Még valahol Oria tartományban. – Nem a Külső Tartományokban? – érdeklődik tovább Vick. Biztos sejti, hogy nem mindent árulok el. Felpillantok. Elivel a térkép másik oldalát nézik. Legutóbb akkor volt nézeteltérésünk Vickkel, amikor még a faluban arról beszélgettünk, hogy a Társadalom milyen módszerrel öli meg a száműzötteket. Ugyanazt a tüzet látom most a tekintetében, mint akkor. Úgy gondolja, hogy újra fel kell vetnie ezt a témát. Igaza van. – De, már a Külső Tartományokban is hallottam ezeket a sorokat – folytatom. – Gyermekkorom óta sokszor hallottam a Kormányosról. – A határ menti tartományokban, a Külső Tartományokban, Oriában és itt, a Faragott Hegylánc szurdokaiban is találkoztam már a történetével. – Mit gondolsz, ki lehet a Kormányos? – kérdezi Vick. – Sokan úgy tartják, hogy a Kormányos a Társadalom elleni lázadás vezetője – mondom. Eli szeme felcsillan, izgatottan figyeli a beszélgetést. – Igen, a Felkelésé – mondja Vick. – Én is hallottam már róla. – Tényleg létezik egy lázadás, amelynek a Kormányos a vezetője? – kérdezi lelkesen Eli. – Lehetséges – felelem. – De ez minket nem nagyon érint. – Dehogynem! – vágja rá Eli dühösen. – Miért nem meséltél erről a többi fiúnak a táborban? Közösen talán tehettünk volna valamit. – Mit? – kérdezem fáradtan. – Vick és én mindketten hallottunk a Kormányosról. Azt azonban nem tudjuk, hogy hol van. De ha tudnánk is, nem hiszem, hogy a Kormányos túl sok mindent tudna tenni azonkívül, hogy meghal és jó sok embert maga után ránt a halálba. Vick a fejét rázza, de nem szól semmit. 126
– Reményt adhatott volna a lázadóknak – mondja Eli. – Mit sem ér a remény, ha alaptalan – válaszolom Elinek. – Ez sem lenne rosszabb, mint amikor megtöltötted a puskákat – mondja Eli elszántan. Megint igaza van. Nagyot sóhajtok. – Tudom. Akkor sem lett volna jobb a helyzet, ha meséltem volna a fiúknak a Kormányosról. – Közben eszembe jutnak édesanyám illusztrációi, melyeket a történethez festett. Mire apám befejezte a Sziszifuszról szóló mesét, elpárologtak a rajzok a sziklafalról. Minden alkalommal az az érzésem támadt, mintha Sziszifusz végre megpihent volna. – Otthon én is hallottam a Kormányosról – szólal meg Vick. Rövid szünetet tart, majd megkérdezi: – Amúgy mi lett a szüleiddel? – Meghaltak a légitámadásban – mondom. Először úgy érzem, hogy nem szükséges ennél többet elárulnom. Aztán meggondolom magam, és tovább beszélek. El kell mondanom Elinek és Vicknek az igazságot. Jobb, ha tisztán látják, hogy miért nem hiszek a Felkelés történetében. – Apám rendszeresen gyűlésekre hívta a falu lakóit. Előttem van, ahogy besurrantak az emberek a terembe és beszélgettek egymással. Felcsillant a szemük, amikor apám belépett. – Apám kitalált egy módszert, melynek segítségével a Társadalom tudta nélkül le lehet kapcsolni a falu számítógépét a központi rendszerről. Legalábbis ő úgy gondolta. Nem tudom, hogy működötte még a portál vagy valaki értesítette-e a hivatalnokokat a találkozókról, de a légitámadás pont egy ilyen gyűlés idején kezdődött. Majdnem mindenki meghalt. – Szóval édesapád volt a Kormányos? – kérdezi Eli megrettenve. – Talán ő volt, de már nem él – felelem. – Majdnem a falu összes lakóját maga után vitte a halálba. – Nem ő ölte meg őket – jegyzi meg Vick. – Nem vádolhatod. De igenis vádolom. Ugyanakkor értem, hogy Vick mire gondol. – A Társadalom ölte meg őket vagy az ellenség? – kérdezi Vick kis idő múlva. – Úgy tűnt, mintha az ellenség léghajóiról adták volna le a lövéseket. Furcsa volt, hogy a Társadalom hadserege meg se jelent, 127
csak akkor, amikor már az egész falut szétlőtték. Korábban legalább úgy tettek, mintha megvédenének. – Te hol voltál a támadás ideje alatt? – kérdezi Vick. – Egy fennsíkon. Felmentem megnézni, hogyan esik az eső. – Olyan voltál, mint a fiúk, akik felszaladtak a hegyre, hogy havat lássanak – mondja Vick. – Csak te nem haltál meg. – Nem. Nem láttak a léghajóktól. – Szerencséd volt – állapítja meg Vick. – A Társadalom nem hisz a szerencsében – jegyzi meg Eli. – Eldöntöttem, hogy a szerencse az egyetlen dolog, amiben hinni fogok – mondja Vick. – Jó- és balszerencse is létezik. Nekünk, úgy tűnik, mindig az utóbbiban van részünk. – Ez nem igaz! – tiltakozik hevesen Eli. – Sikerült elszöknünk a táborból, és eljutottunk a Faragott Hegylánc egyik szurdokába. Rátaláltunk egy barlangra, ahonnan még térképet is szereztünk. Sőt, a községben tartózkodó ismeretlenek elől is idejében megszöktünk. Nem ismerek el semmit. Nem hiszek a Társadalomban, a Felkelésben, bármilyen Kormányos, jó- vagy balszerencse létezésében. Egyedül Cassiában hiszek. Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, hogy mi az, amiben még nála is jobban hiszek, talán a létet és a nemlétet említeném. Valami vagy van vagy nincs. Jelenleg élek, tehát létezem. Szeretném, ha ez továbbra is így maradna. – Menjünk! – mondom a fiúknak, és összetekerem a térképet. Alkonyatkor úgy döntünk, hogy egy barlangban táborozunk le, melyet a térkép is jelöl. Ahogy bepillantunk a bejáratánál lévő nyíláson, zseblámpáink fényénél azonnal észrevesszük, hogy a falak tele vannak festményekkel és faragványokkal. Eli megáll. Pontosan tudom, hogy mit érez. Eszembe jut, amikor a falunk közelében található sziklás hasadékban először láttam ezekhez hasonló kőfaragványokat. A szüleim vittek el arra a helyre, még kicsi koromban. Próbáltuk kitalálni, hogy mit jelenthetnek. Apám igyekezett lemásolni a figurákat a porba. Akkoriban még nem tudott írni, de mindenképp meg akart tanulni. Minden jelnek, szónak, körülménynek tudni akarta 128
a jelentését. Ha nem sikerült megfejtenie, ő maga talált ki magyarázatot a létezésükre. Ez a barlang azonban bámulatos. A falfestmények ragyogó színekben pompáznak, a legapróbb részletekig kidolgozott faragványokat pedig közvetlenül a szikla felszínébe vésték. Ha kőbe vési az ember a figurákat, sokkal világosabbnak tűnnek, mintha a porba rajzolná őket. – Vajon ki készítette ezeket? – töri meg végül a csendet Eli. – Valószínűleg nem egyvalaki – felelem. – A festmények frissebbnek tűnnek a faragványoknál. Lehet, hogy a farmerek munkái. – A faragványokat szerinted hány évvel korábban készíthették? – érdeklődik Eli. – Több ezer évvel ezelőtt – válaszolom. A legrégebbi faragványok szétálló ujjú, széles vállú, erős testalkatú embereket ábrázolnak. Egyikőjük az ég felé nyúl. Hosszasan bámulom a nyújtózkodó figurát. Felvillan előttem a kép, amikor utoljára láttam Cassiát. A katonatisztek kora hajnalban jöttek értem. Még nem kelt fel a nap, de a csillagok már majdnem kialudtak. Az éjszaka és nappal közötti időszakban a legkönnyebb elvinni a dolgokat. Arra ébredtem, hogy a tisztek fölém hajolnak a sötét szobában, kinyitják a szájukat, hogy a szokásos szavakat suttogják a fülembe: Nincs mitől félned! Gyere velünk! Azonban esélyük sem volt kimondani ezeket a mondatokat, mert egy ökölcsapással beléjük fojtottam a szót. Nem hagytam, hogy az én véremet ontsák előbb. Ösztöneim azt súgták, hogy harcolnom kell. Ott, akkor mindent beleadtam. Harcoltam, mert Cassia személyében megtaláltam a békét. Harcoltam, mert tudtam, hogy Cassia érintése megnyugtat, tisztára mos és erőt ad. Nem sokáig bírtam. Ők hatan voltak, én pedig egyes-egyedül. Patrick és Aida még nem ébredtek fel. – Halkan kövess! – mondták a hivatalnokok és a tisztek. – Így mindenkinek könnyebb lesz. Befogjuk a szádat? 129
A fejemet ráztam. – Általában sokat számít, hogy ki milyen státuszban van – mondta az egyik hivatalnok a kollégáinak. – Erről a fiúról azt hittük, hogy könnyű eset lesz. Éveken át engedelmes volt. De hiába, mégiscsak megtűrt státuszú. Épp kiértünk az ajtón, amikor Aida fölriadt. Mialatt a sötét utcákon ballagtunk, Aida üvöltve rohant utánunk. Patrik halk, izgatott hangon próbálta nyugtatgatni. Nem. Nem szeretnék visszagondolni Patrickra, Aidára és az ezután történtekre. Cassia mellett ők azok, akiket a világon bárki másnál jobban szeretek. Cassiával őket is megkeressük mindenképp. Egyszerűen nem tudok most rájuk gondolni. A szülőkre, akik befogadtak. Nem kaptak semmit cserébe csak a veszteség okozta szenvedést. Bátrak voltak, hogy újra szeretni mertek. Elhitették velem, hogy szüleimként tudom majd szeretni őket. Tele volt vérrel a szám, a bőrömön mindenütt horzsolások éktelenkedtek. Fejemet leszegve ballagtam, kezem bilincsbe verve a hátam mögött. És aztán. A nevemen szólított valaki. Cassia mindenki előtt a nevemet kiáltotta. Nem érdekelte, hogy mások is megtudják, mennyire szeret. Én is kimondtam a nevét. Ott állt kócosan, mezítláb, mélyen a szemembe nézett, majd az égre mutatott. Cassia! Tudom, hogy mi járt a fejedben akkor, ott. Arra gondoltál, hogy soha nem felejtesz el. Attól tartok, hogy ez sajnos mégis be fog következni. Eltakarítjuk a barlangban lévő kisebb ecsetdarabokat hogy legyen helyünk pihenni. Van köztük néhány Valószínűleg tűzgyújtás céljából szedték őket össze Találunk pár tökéletesen kerek homokkődarabot is, iránytűmre hasonlítanak. – Szerinted is itt táboroztak a farmerek, mielőtt Faragott Hegyláncot? – kérdezi Eli.
és köveket, kovakő is. a farmerek. amelyek az elhagyták a
130
– Nem tudom – válaszolom. – Nagyon valószínű. Úgy tűnik, hogy gyakran tartózkodtak itt. – A padlón lévő koromfekete körök régi tüzek helyét jelzik. Emberi jelenlétre utalnak a homokban itt-ott halványan felbukkanó lábnyomok is, valamint a megsütött és elfogyasztott állatok szétszórt csontjai. Eli szokásához híven hamar álomba szenderül. Az egyik faragott alak lábánál kuporodott le, amely mindkét karját az ég felé emeli. – Te mit hoztál magaddal? – kérdezem Vicktől, miközben előhúzom a hátizsákomat, amelybe elrejtettem néhány dolgot az előző, könyvtárként szolgáló barlangban. Igyekeztünk minél előbb elhagyni a községet, ezért a nagy sietségben nem volt időnk alaposabban szemügyre venni az összegyűjtött könyveket és papírokat. Vick elneveti magát. – Mi van? – kérdezem. – Remélem, jobbakat hoztál el, mint én – mutatja az általa kiválasztott könyveket. A nagy rohanásban egy köteg rövid, jelentéktelennek tűnő kiadványt kapott fel. – Még Tana tartományban láttam ezekhez hasonlókat. Úgy tűnik, hogy szinte az összes egyforma. – Mik ezek? – érdeklődöm. – A történelemről szóló írások – magyarázza. – Lehet, hogy mégis értékesnek bizonyulnak majd – felelem. – Ha esetleg mégsem, adhatok neked néhányat az én könyveim közül. – Nekem jobbakat sikerült a választanom. Van egy verseskötetem meg két, elbeszélésekkel teli könyvem. Szerencsére egyik mű sincs a Száz Legjobb között. Közben Eli zsákmányára pillantok. – Majd tőle is megkérdezzük, hogy miket hozott magával, ha felébred. Vick belelapoz az egyik könyvbe. – Várj! Találtam valami érdekeset. – A kezembe adja. Rögtön az első oldalon van kinyitva. Elég puha papírra van nyomva. Olcsó tömeggyártmány. Valahol az ország szélén készíthették, elavult gépekkel, amelyeket minden bizonnyal a restaurálási munkálatok helyszíneiről szereztek. A zseblámpám fényénél elolvasom. 131
A Felkelés A Társadalom elleni lázadásunk rövid története A Felkelés a Százas Bizottságok felállításának idején fordult komolyabbra. A Százas Válogatások előtti évben a rákos megbetegedések gyógyítási aránya 85,1%-on stagnált. A rák ellen meghirdetett harc kezdete óta ez volt az első alkalom, hogy nem sikerült javítani ezen az arányon. A Társadalom nagyon komolyan vette a kérdést. Bár tisztában voltak vele, hogy nem lehet minden vonalon tökéletes eredményt elérni, mégis úgy döntöttek, hogy néhány területen legalább meg kell kísérelni a 100% elérését. Ezeket a területeket kiemelten fontosnak tekintették. A küzdelem teljes összpontosítást és odaadást kívánt a Társadalom részéről. Minden erejükkel azon voltak, hogy növeljék a termelékenységet és javítsanak az emberek egészségi állapotán. A legmagasabb rangú hivatalnokok megszavazták, hogy ezentúl meg kell szüntetni az emberek figyelmét elterelő hatásokat, például szabályozni kell, hogy hány verset olvashatnak, mennyi zenét hallgathatnak. Meg kell találni azt az optimális értéket, amelynél még fejlődik a kultúra, és az emberek művészet iránti étvágyát is sikerül megfelelő mértékben csillapítani. A művészet minden területén létrehozták a Százas Bizottságokat, melyek feladata a legértékesebb művek kiválasztása volt. A Társadalom ekkor kezdett visszaélni a hatalmával. Egy idő után beszüntették a választásokat is. Az emberek többé nem dönthettek róla, hogy a Társadalom irányítása alatt akarnak-e élni vagy sem. A Társadalom bizonyos egyéneket igyekezett távol tartani a népesség többi részétől. Megalkották a megtűrt és a száműzött státuszt, a legtöbb problémát okozó embereket elüldözték. Az egyik költemény, amelyet a Társadalom nem válogatott be a Száz Legjobb Vers közé, Tennyson A szirten át című 132
verse. A lázadás résztvevőinek körében nem hivatalos jelszóvá vált. A költemény a Felkelés két fontos vonatkozására utal: 1. A Felkelés vezetője egy Kormányos nevű személy. 2. A Felkelés résztvevői hisznek benne, hogy visszatérhetnek a Százas Válogatások előtti korba, amikor még sokkal jobb viszonyok uralkodtak a Társadalomban. Néhányan a száműzöttek közül, akik még közvetlenül a Társadalom létrejötte utáni években szöktek meg, csatlakoztak a Felkeléshez. Bár a Felkelés manapság már az ország egész területére kiterjed, a legerősebb mégis a határ menti területeken és a Külső Tartományokban, különösen ott, ahová a százas listák megjelenése után egyre nagyobb számban küldik a megtűrt státuszú egyéneket. – Hallottad már ezt a történetet? – kérdezi Vick. – Egyes részeit igen – válaszolom. – Például hallottam már a Kormányosról és a Felkelésről. És természetesen a Százas Bizottságokról is. – Na meg a megtűrtek és a száműzöttek elpusztításáról. – Igen – mondom keserűen. – Amikor először szavaltad el a verset a folyóban, a halott fiú felett, azt hittem, hogy a Felkelésben való részvételedet akartad a tudtomra adni – mondja Vick. – Nem. – Akkor sem csatlakoztál, amikor édesapád vezette a Felkelést? – Nem. – Többet nem árulok el. Nem értek egyet édesapám tevékenységével, de még véletlenül sem árulnám el őt. – A többi fiú közül senki nem ismerte fel a verset – mondja Vick. – Pedig azt gondoltam, hogy több megtűrt státuszú szülő tud a Felkelésről és mesél róla a gyermekeinek. – Lehet, hogy akik tudtak róla, kitalálták, hogyan lehet megszökni, még mielőtt a Társadalom a falvakba küldené őket – mondom. – A farmerek nem vesznek részt a Felkelésben – magyarázza Vick. – Azt hittem, te ezt nem tudod, és azért vezetsz minket a községükbe, hogy mi is csatlakozhassunk. 133
– Nem vezetlek benneteket sehova – tisztázom a helyzetet. – A farmerek valóban tudtak a Felkelésről, de nem hinném, hogy részt vettek volna benne. – Nem tudsz túl sokat a Felkelésről – jegyzi meg Vick vigyorogva. Fölnevetek. – Nem, valóban nem – válaszolom. – Azt hittem, hogy valami komolyabb cél vezérel – mondja Vick elgondolkozva. – Például az, hogy felkelőket toborzol. De mint kiderült, csak azért jöttél a Faragott Hegylánc szurdokai közé, hogy megmenekülj és megtaláld a lányt, akibe szerelmes vagy. Ennyi. – Ennyi – ismerem el. Ez az igazság. Jobb, ha Vick nem feltételez többet rólam. – Jól van ez így, ahogy van – mondja Vick. – Jó éjt! Észreveszem, hogy fehér jeleket tudok karcolni egy darab achátkőre. Iránytűt készítek belőle, amely természetesen nem működik, kis nyilacskája nem mozdul el semmilyen irányba. Találnom kell egy másik, gyilkolásra is alkalmas achátkövet, mert ez elég tompa lett munka közben. Amíg a többiek alszanak, befejezem az iránytűt. Miután elkészültem, kezembe veszem, és nyilacskáját észak felé fordítom. Legalábbis úgy gondolom, hogy arra van észak. Aztán én is lepihenek. Vajon Cassia még mindig őrzi az igazi iránytűt, amelyet a nagynénémtől és a nagybátyámtól kaptam? Cassia ismét a hegy tetején áll. Kis, kerek aranytárgyat tart a tenyerében: az iránytűt. A láthatáron egy még fényesebb korong jelenik meg: a felkelő nap. Felnyitja az iránytű dobozát, és megnézi, hogy merre mutat a nyilacska. Könnyek áztatják arcát, tincseit ide-oda fújja a szél. Zöld ruha van rajta. Szoknyája a füvet súrolja, miközben az iránytűt leteszi a földre. Amikor újra kiegyenesedik, már nincs semmi a kezében. Xander mögötte várakozik. Kinyújtja a kezét. 134
– Ky elment, de én itt vagyok – szólal meg végül. Hangja szomorú, de ugyanakkor bizakodó. Nem ment el – mondom magamban. Xandernek is igaza van. Nem vagyok ott többé a valóságban. Csupán egy árnyék vagyok, aki az égből nézi Őket. Ők hús-vér emberek. Én már nem vagyok az. Arra ébredek, hogy Eli rázza a vállam: – Ky! Ébredj fel! Mi bajod? Vick bekapcsol egy zseblámpát, és a szemembe világít. – Rémálmod volt – mondja. – Miről álmodtál? Csak rázom a fejemet. – Semmi, semmi – felelem, és közben a kezemben lévő követ bámulom. Az iránytű nyila meg se moccan. Se jobbra, se balra. Semmi változás. Örök változatlanság, akárcsak a kapcsolatunk Cassiával. Amikor minden porrá lesz körülöttem, ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok.
135
TIZENHATODIK FEJEZET
C ASSIA
A'lmomban Xander a nap előtt áll, így a napkorong sötétnek tűnik,
pedig tudom, hogy világít. – Cassia! – szólít meg. Gyengéd hangja könnyeket csal a szemembe. – Cassia, én vagyok! Szóhoz sem jutok. Kinyújtom a karomat, mosolygok, sírok. Olyan jó érzés, hogy nem vagyok egyedül. – Mindjárt odébb lépek – mondja Xander. – Nagyon világos lesz. Viszont ki kell nyitnod a szemedet. – Nyitva van – mondom kissé zavartan. Máskülönben hogy is láthatnám Xandert? – Nem – mondja ő. – Nincs nyitva. Alszol. Itt az ideje, hogy felébredj, Cassia! – Ugye nem mész el? – kérdezem. Lehet, hogy elmegy. Csak ez a gondolat jár a fejemben. – De igen – feleli. – Ne tedd! – könyörgök. – Ne menj el! – Nyisd ki a szemed! – kéri ismét. Ezúttal szót fogadok neki. Arra ébredek, hogy az egész égbolt fényesen ragyog. Xander azonban nincs sehol. Felesleges könnyeket hullatni miatta – mondogatom magamban, de nem tudom abbahagyni. Patakokban folynak a könnyeim, a kis patakok pedig valóságos medret vájnak maguknak a porba. Próbálom abbahagyni a zokogást. Nem szeretném felébreszteni Indie-t, aki még mindig mélyen alszik, pedig a nap már felkelt. Miután tegnap 136
megnéztük a kék foltokkal teli holttesteket, egész nap a második kanyonban lévő, kiszáradt folyómeder partján gyalogoltunk. Senkivel nem találkoztunk, semmit nem láttunk. Arcomat a tenyerembe temetem, és érzem, ahogy még mindig patakokban folynak forró könnyeim. Ky és magam miatt is nagyon aggódom. Szerintem nem jó kanyonban vagyunk, mert eddig semmilyen, Ky jelenlétére utaló jelet nem sikerült felfedeznem. Ha esetleg Ky is szénné égett a légitámadásban, soha nem tudhatom meg többé, hogy hol volt. Mindig is reménykedtem benne, hogy sikerül megtalálnom. Miközben hosszú hónapokon keresztül magvakat ültettem a munkatáborban, mialatt az ablak nélküli léghajón repültünk a sötét éjszakában, vagy amikor a Faragott Hegylánc felé futottunk, mindig ez a remény éltetett, hajtott előre. Lehet, hogy most már nincs is kit megtalálnom – merül fel bennem néha a gondolat. Lehet, hogy Ky nincs többé, a Felkelést pedig leverték. Mi van akkor, ha a Kormányos meghalt, és senki nem vette át a szerepét? Közben Indie-re pillantok. Vajon tényleg a barátom? Lehet, hogy csak kém, akit a hivatalnok hölgy bízott meg, hogy kövessen a Faragott Hegylánc kanyonjaiba, hogy figyelemmel kísérje bukásomat és halálomat. Így legalább megtudhatja, hogy mi lett a rajtam végzett kísérlet végkimenetele. Vajon honnan jutnak eszembe ezek a gondolatok? Egyszerre minden világossá válik. Beteg vagyok. A Társadalomban ritkán lesznek betegek az emberek, de én most nem tartózkodom az országban. Végiggondolom az összes lehetséges okot: fáradtság, kiszáradás, túlzott idegfeszültség, nem megfelelő táplálkozás. Előbb-utóbb be kellett következnie. A felismeréstől rögtön jobban érzem magam. Ha beteg vagyok, nem vagyok önmagam. Nem hiszem, hogy a Ky-jal, Indie-vel és a Felkeléssel kapcsolatos gondolataim igazak lennének. Annyira meg vagyok zavarodva, hogy elfelejtettem, nem is a rám állított hivatalnok hölgy kezdte el ezt az egész kísérletet. Előttem van, ahogy parázsló tekintettel hazudik az oriai múzeum előtt. Nem tudta, hogy ki írta fel Ky nevét a párosítandó fiatalok listájára. 137
Veszek egy mély levegőt. Hirtelen ismét felvillan előttem, amit Xanderről álmodtam. Mintha megvigasztalt volna. – Nyisd ki a szemed! – mondta Xander. Vajon mit kellett volna látnom? Körbenézek a barlangban, ahol az éjszakát töltöttük. Indie-n, a sziklákon és a kék tablettákat rejtő hátizsákomon kívül nem látok mást. Ez utóbbiakat legalább nem a Társadalomtól kaptam, hanem Xandertől, akiben teljesen megbízom. Épp elég hosszú ideig vártam, itt az ideje, hogy bevegyek egyet. Nagyon nehezen nyitom ki a tablettatartó dobozt, alig tudom rávenni az ujjaimat a feladatra. Végre kiesik egy kék tabletta, amelyet azonnal bekapok, majd nyelek egy nagyot. Amióta az eszemet tudom, most fordult velem elő először, hogy lenyeltem egy tablettát. Nagyapa biztosan csalódott lenne. Vetek egy pillantást a kis mélyedésre, amelyben az előbb még a tabletta lapult. Legnagyobb meglepetésemre egy összehajtogatott papírgalacsint találok benne. Nyomtatópapír. Remegő kézzel kihajtogatom. A dobozban a papír biztonságban volt, ha azonban szabad levegőre kerül, hamarosan széthullik. Foglalkozása: orvostanhallgató. Esélye az állandó munkahelyre történő kinevezésre és orvossá való előléptetésre: 97,3%. – Ó, Xander! – suttogom. A cetlin Xander hivatalos, Párosításhoz használt adatai találhatók. Ezek voltak a mikrokártyán. Nem olvastam el őket, mert azt hittem, hogy már úgyis mindet ismerem. A kezemben lévő, becsomagolt tablettákra pillantok. Hogy csinálta Xander? Hogyan tudta becsempészni a papírdarabot a tabletta alá? Talán a többi tabletta alatt is rejtett üzenetek lapulnak. Elképzelem, ahogy a portálról kinyomtatta a róla szóló információkat. Soronként, óvatosan, vékony csíkokra vágta a papírt, és kitalálta, hogyan rejtheti el őket a tabletták alá. Szerintem tudta, hogy soha nem néztem meg a mikrokártyán lévő adatait. Tudta, hogy Ky jobban érdekelt. Ky is papírdarabokat ajándékozott nekem Juharfa kerületben. Mindkét fiú papírcetliken adta ide élete történetét. Sírva fakadok, 138
mert annyira szégyellem magam. Xander történetét már rég ismernem kellene. Vess még egy pillantást rám! – mintha ezt súgná. Kiveszek még egy tablettát. A következő papíron ez áll: Teljes név: Xander Thomas Carrow. Egy gyermekkori emlék villan fel előttem. Xandert vártam, hogy jöjjön már végre játszani. – Xander! Thomas! Carrow! – mondogattam, miközben egyik kőről a másikra ugráltam a házuk előtt. Kicsi voltam, és sokszor kiabáltam a szomszédok háza előtt. Úgy gondoltam, hogy Xander neve kimondva nagyon szépen hangzik. A nevét alkotó szavak mindegyike két szótagból áll, nagyon jól lehetne menetelni erre az ütemre. – Hagyd már abba! – mondta Xander. Kinyitotta az ajtót, és rám mosolygott. – Itt vagyok. Xander most nagyon hiányzik. Nem tudom megállni, hogy ne bontsam ki a többi tablettát is. No, persze nem akarom bevenni az összeset. Az alattuk lapuló papírcetlikre vagyok kíváncsi. Születése óta Juharfa kerületben él. Kedvenc szabadidős tevékenysége: úszás. Kedvenc szórakozása: szerencsejátékok. A hasonló korú fiatalok 87,6%-a Xander Carrowt tartja a legcsodálatraméltóbb fiúnak az iskolában. Kedvenc színe: piros. Ez számomra is meglepetés. Mindig azt hittem, hogy Xander a zöldet szereti a legjobban. Vajon mi az, amit még nem tudok róla? Mosolygok, és máris sokkal erősebbnek érzem magam. Indie még mindig alszik. Úgy érzem, mindenképp mozognom kell, ezért úgy döntök, hogy kimegyek, és jobban szemügyre veszem a helyet, ahová a sötétben érkeztünk. Elsőre úgy tűnik, mintha csak egy átlagos, széles tisztás lenne a kanyonban, amelyet méhsejtekre hasonlító barlangok tarkítanak. Teli van lezuhant sziklákkal, hullámzó kőfalakkal. Amikor azonban ismét körbenézek, az egyik fal furcsának tűnik. 139
A kiszáradt folyómedren keresztül átsétálok a másik oldalra, és ráteszem a kezemet a sziklára. Nagyon durvának érzem a felületét, ugyanakkor túlságosan is szabályosnak, tökéletesnek. Innen tudom, hogy a Társadalom alkotása. A tökéletes felületen vékony repedések láthatók. Eszembe jut, hogy a Száz Legjobb Dal egyikét előadó hölgy milyen szabályosan vette a levegőt. Ky akkor azt mondta, a Társadalom tisztában van vele, hogy a közönség szereti hallgatni, ahogy az énekesek levegőt vesznek. Jó érzéssel tölt el bennünket, hogy ők is emberi lények. De bármennyire szeretnének emberi lénynek látszani, mégis túl óvatosak és kimértek. Kissé csalódott vagyok. Ha a Társadalom jelen van ebben a kanyonban, akkor a Felkelés valószínűleg nem itt zajlik. Elsétálok a fal mellett, és tenyeremmel végigsimítom a felületét. A repedést keresem, ahol a Társadalom és a Faragott Hegylánc találkozik. Ahogy közelebb érek egy kusza, sötét bozóthoz, észreveszem, hogy valaki hever a földön. A fiú az, akivel a Faragott Hegyláncig futottunk. Ezek szerint ezt a szurdokot választotta. Az oldalán fekszik, összekuporodva. A szeme csukva van. A szél vékony porréteggel hintette be a bőrét, haját és ruháját. A keze elszíneződött és véres. Valószínűleg szeretett volna bejutni a sziklafal mögé, de nem sikerült neki. Behunyom a szememet. A testét borító alvadt vérről és homokkristályokról a nagyapa süteményes tálján lévő, cukorral meghintett vérvörös bogyók jutnak eszembe. Felfordul a gyomrom. Ismét a fiúra nézek. Mit tehetnék érte? Közelebb hajolva látom, hogy az ajka teli van kék foltokkal. Mivel soha nem tanultam orvostudománnyal kapcsolatos dolgokról, nem nagyon tudok elsősegélyt nyújtani. A fiú nem lélegzik. Megfogom a csuklóját, próbálom kitapintani a pulzusát. Nem ver a szíve. – Cassia! – suttogja valaki mögöttem. Megfordulok. Indie az. – A fiú – nyögöm ki. Indie leguggol mellém. – Meghalt – állapítja meg. A kezére pillant. – Mit csinálhatott? 140
– Azt hiszem, megpróbált bejutni oda – mondom. – Úgy néz ki, mintha szikla lenne, de szerintem a fal inkább egy ajtó. – Felállunk, és alaposabban szemügyre vesszük a véres sziklát és a fiú kezét. – Nem sikerült neki – mondom. – Bevette a kék tablettát, de túl későn. Indie szúrós, fürkésző tekintettel rám néz. – Minél előbb el kell tűnnünk ebből a kanyonból – mondom. – Biztos vagyok benne, hogy a terület a Társadalom ellenőrzése alatt áll. – Igazad van – mondja Indie. – Vissza kell mennünk a másik kanyonba. Ott legalább volt ivóvíz. – Szerinted ugyanarra menjünk vissza, amerre idejöttünk? – kérdezem. Közben akaratlanul is végigfut rajtam a borzongás, ha a hegytetőn fekvő tetemekre gondolok. – Itt is átkelhetünk. Most már van kötelünk – mutat a szurdok falán lévő, kiálló fákra. Nem sok fa lenne képes ilyen lehetetlen helyen gyökeret ereszteni. – Így sok időt takaríthatunk meg. – Kinyitja a hátizsákját, és keresi benne a kötelet. Figyelem, ahogy kiveszi, majd a vállára veti. Kezével gondosan megigazítja a hátizsákban maradt dolgokat. A darázsfészek – gondolom magamban. – Vigyázol rá – jegyzem meg. – Tessék? – kérdezi Indie riadtan. – Mármint a darázsfészkedre. Nem törted össze. Indie bizalmatlanul bólint. Biztos valami rosszat mondtam, de fogalmam sincs, hogy mit. Óriási fáradtság lesz úrrá rajtam. Legszívesebben lekuporodnék a fiú mellé, és pihennék. A hegytetőre érve nem nézünk a holttestek irányába. Különben se látnánk semmit, mert túl messze vagyunk. Egyikőnk se beszél. Gyorsan szaladunk a hegygerincen a hideg szélben. A futástól felébredek, újra magamhoz térek. Tudatosul bennem, hogy életben vagyok és bármennyire is szeretnék, nem fekhetek le pihenni. Úgy tűnik, mintha Indie és én lennénk az egyedüli élő emberek a Külső Tartományokban. A hegy másik oldalán Indie rögzíti a kötelet. 141
– Gyerünk! – adja ki a jelszót. Lehet, hogy nem találtunk errefelé Ky jelenlétére utaló jeleket, de legalább van víz, és a Társadalom sem tolakodott még be. Legalábbis eddig. A reményt a lábnyomok, a fél lábnyomok jelentik számunkra. Ha valaki véletlenül a puha sárba lép, hideg időben a sár megdermed annyira, hogy sem az esti, sem a reggeli szél nem tudja elfújni a lábnyomot. Igyekszem elfelejteni a kanyonokban eddig látott egyéb lenyomatokat, és csak a lábnyomokra koncentrálok. A kövületekből olykor semmi nem maradt, csak a hajdani élőlények lenyomata és néhány csontja. Az előttem lévő nyom elég frissnek tűnik. Legalábbis próbálom elhitetni magammal, hogy friss. Hinnem kell benne, hogy rajtunk kívül még más emberi lény is tartózkodik ebben a kanyonban. Hinnem kell benne, hogy Ky az.
142
TIZENHETEDIK FEJEZET
KY
Kijöttünk
a Faragott Hegylánc szurdokaiból. Magunk mögött hagytuk a kanyonokat és a farmerek községét. Lábunk alatt hever a végeláthatatlanul hosszú, széles, barna és aranyszínű fűvel borított síkság. A területet kettészelő folyó mentén fák csoportosulnak, a másik oldalon pedig hósapkával borított hegycsúcsok magaslanak. Ez a hótakaró nem olvad el egyhamar. Bármely évszakban nehéz ilyen hosszú utat megtenni, de különösen most, amikor beköszöntött a tél. Tudom, hogy nem sok esélyünk van, de annak is örülök, hogy egyáltalán idáig eljutottunk. – Nagyon messze van – szólal meg mellettem Eli remegő hangon. – Lehet, hogy a valóságban nincs is olyan messze, mint amennyire a térképen látszik – nyugtatom meg. – Menjünk oda a fákhoz – javasolja Vick. – Szerintetek biztonságos az út? – kérdezi Eli az égre tekintve. – Ha kellően óvatosak vagyunk, akkor igen – válaszolja Vick, aki már el is indult a folyó felé. – Ez a folyó nem hasonlít a szurdokban lévőre. Itt biztosan nagy halak élnek. Sikerül eljutnunk a folyó partján álló fákhoz. – Mennyire vagytok jó halászok? – érdeklődik Vick. – Semennyire – mondom. Magáról a vízről sem tudok sokat, nemhogy a halászatról. A falu környékén, ahol laktam, nem nagyon volt víz. Kivéve természetesen a Társadalom által bevezetett vizet. A kanyonokban található folyók nem ilyen szélesek és lassú folyásúak, 143
mint ez. Sokkal keskenyebb medrűek és gyorsabbak. – Nem pusztultak még ki a halak? Nem túl hideg a vize? – A folyóvíz ritkán jéghideg – magyarázza Vick. Leguggol, és közelebbről szemügyre veszi a víz alatt mozgó élőlényeket. – Ezeket ki tudnánk fogni – mondja izgatottan. – Fogadok, hogy barna pisztrángok. Nagyon finom a húsuk. Én is lekuporodom mellé, és azon gondolkodom, hogyan lehetne kifogni a halakat. – Épp mostanság fejezik be az ívást – folytatja Vick. – Ilyenkor nagyon lomhán mozognak. Ha elég közel megyünk, egyszerűen benyúlunk a folyóba, és kivesszük őket. Nincs az egészben semmi ördöngös – mondja. – Odahaza soha nem csináltunk volna ilyesmit. Igaz, hogy ott volt damilunk. – És hol volt az az odahaza? – kérdezem Vicktől. Mélyen a szemembe néz. Habozni látszik, de aztán nyilván arra gondol, hogy ha én elmondtam neki, honnan származom, ő is elmondhatja. – Camas tartományból jöttem – mondja végül. – Egyszer látnod kellene azt a vidéket. Sokkal nagyobbak a hegyek, mint errefelé. – A síkságra mutatva így folytatja: – A folyók teli vannak hallal. – Aztán szünetet tart, és újra a folyó mélyén mozgó lényeket bámulja. Eli még mindig a háttérben gubbaszt. Ezúttal szót fogad nekem és kerüli a feltűnést. Szorongással tölt el, ahogy ez a hatalmas síkság védtelenül terül el a Faragott Hegylánc és a havas hegycsúcsok között. – Keress egy zúgót! – tanácsolja Vick Elinek. – A zúgó olyan hely a folyóban, ahol sekélyebb és gyorsabb folyású a víz. Mint például itt. Aztán csinálj így! Vick csendesen lekuporodik a víz széléhez, és vár. A hal háta mögött bedugja kezét a vízbe, és tenyerével szép lassan a hasa felé közelít, majd egy villámgyors mozdulattal kidobja a partra. A szerencsétlen, nyálkás testű pisztráng nagyot puffan, és levegő után kapkod. Körbeálljuk, és figyeljük, ahogy kimúlik.
144
Éjszaka visszamegyünk a Faragott Hegylánc egyik kanyonjába, ahol nyugodtan tüzet gyújthatunk. A tűzgyújtáshoz kovakövet használok, a farmerek gyufáit egy másik alkalomra tartalékolom. Először gyújtunk valódi tüzet. Eli élvezettel melengeti a kezét a lángok felett. Nem mindegy, hogy az emberre tüzet nyitnak, vagy ő maga melegedik a tűz mellett. – Ne menj túl közel! – figyelmeztetem Elit. Csak bólogat. A lángok megvilágítják a szurdok falát, amely így a lemenő nap narancssárga színére hasonlít. Narancssárga tűz, narancsvörös szikla. Megsütjük a halat a parázson, hogy jó sokáig elálljon az előttünk álló hosszú úton. Figyelem a felszálló füstöt. Remélem, hogy szétoszlik, még mielőtt a sziklafal tetejéhez érne. Vick szerint órákba telik, mire az összes halat megsütjük. Először ugyanis ki kell szárítani a húsukat. De így legalább tovább elállnak majd. Útközben nagy szükségünk lesz élelemre. Most döbbentünk csak rá, hogy nem kellett volna annyira megijednünk a titokzatos fénytől a községben. Nyugodtan gyűjthettünk volna még egy kis élelmet, mielőtt nekivágunk a végeláthatatlan síkságnak. Már az út gondolatától is éhesek leszünk. – Létezik egy bizonyos szivárványhal – mondja Vick tűnődve. – A legtöbb példány még a Globális Felmelegedés idején elpusztult, de emlékszem, hogy egyszer sikerült fognom egyet Camas tartományban. – Ugyanolyan finom volt, mint ez? – kíváncsiskodik Eli. – Biztos – feleli Vick. – Szóval visszadobtad a folyóba – mondom. Vick csak vigyorog. – Nem volt szívem megenni – mondja. – Az volt az egyetlen példány, amit életemben láttam. Talán az utolsó élő szivárványhal a világon. Újra leguggolok. Teli van a hasam, és szabadnak érzem magam. Nem függök sem a Társadalomtól, sem a farmerektől. Nem árt jól megjegyezni két dolgot: a folyó szennyezett, és ritkán fagy be. A Hegyen töltött idő után most vagyok a legboldogabb. Hiszek benne, hogy van rá esélyem, hogy újra találkozzam Cassiával. 145
– A szüleid katonatisztek voltak, mielőtt alacsonyabb státuszba sorolták őket? – kérdezi Vick. Csak nevetek. Az én apám katonatiszt? Á, dehogy! Vagy édesanyám? A gondolat egyszerűen nevetséges, több okból is. – Nem – válaszolom Vicknek. – Miért kérded? – Kiválóan értesz a fegyverekhez – mondja. – És a kabátokban lévő vezetékekhez is. Azt hittem, hogy a szüleidtől hallottál ezekről a dolgokról. – Igen, édesapám mesélt róluk – felelem. – De nem volt katonatiszt. – A farmerektől szerezte az információkat? Esetleg a felkelőktől? – Nem – válaszolom. – Van, amit a hivatalnokoktól tanult, a munkahelyén. – Persze a legtöbb dologra magától jött rá. – És a te szüleid? – kérdezem. – Édesapám katonatiszt volt – jelenti ki Vick. Nem lep meg a dolog. Ha jól belegondolok, Vicken meglátszik, hogy édesapja katonatiszt volt: katonás a tartása, megjelenése. Rögtön megmondta, hogy a kabátokon katonai rangjelzés van. Ráadásul egykor katonai kiképzőbázison lakott. Vajon mi lehetett az oka, hogy egy ilyen jól szituált, tiszti családból származó fiút alacsonyabb státuszba soroltak? – Az én családomban már mindenki meghalt – szólal meg Eli, miután megbizonyosodott róla, hogy Vick nem kíván többet beszélni a témáról. Sejtettem, hogy ez a helyzet, de mégsem jó érzés hallani. – Hogyhogy? – érdeklődik Vick. – A szüleim betegek lettek, és a központi kórházban haltak meg. Ezután már nem tartott rám igényt a Társadalom. Ha teljesjogú állampolgár lettem volna, valaki örökbe fogadhatott volna. De nem lehetett. Amióta az eszemet tudom, megtűrt státuszú voltam. Betegek lettek és meghaltak? Ennek nem szabadna megtörténnie a Társadalomban, még akkor sem, ha megtűrt státuszúakról van szó. Nem is hallottam ilyen esetről. Ráadásul Eli szülei még fiatalok lehettek. Csak a Külső Tartományokban fordul elő, hogy korán halnak meg az emberek. Az ország középső részén soha. 146
Feltételezem, hogy a falvak valamelyikében haltak meg. A hivatalnokok valószínűleg Elinek is ezt a sorsot szánták. Vick azonban egyáltalán nem lepődik meg a dolgon. Vajon azért, mert Eliről van szó? Vagy esetleg már korábban hallott valamit? – Eli, tényleg nagyon sajnálom – fejezem ki együttérzésemet. Szerencsés vagyok. Ha Patrick és Aida fia nem halt volna meg, és Patrick nem intézte volna el az örökbefogadásomat, talán soha nem kerülhettem volna Oria tartományba. Lehet, hogy már én is halott lennék. – Én is nagyon sajnálom – szólal meg Vick. Eli nem válaszol. Közelebb megy a tűzhöz, és behunyja a szemét. Mintha kimerült volna a beszélgetéstől. – Nem akarok többet beszélni erről – mondja halkan. – Csak szerettem volna, ha tudjátok. Rövid szünet után témát váltok. – Eli! Mit hoztál magaddal a farmerek barlangjából? Eli kinyitja a szemét, és maga mellé húzza a hátizsákját. – Nagyon nehezek, ezért csak néhányat tudtam magammal hozni közülük – magyarázza. – Nézzétek! Két könyv. Teli vannak szavakkal és képekkel. – Kinyitja az egyiket. A festményen egy hatalmas, színes hátú, szárnyas lény hajol egy óriási kőház fölé. – Azt hiszem, édesapám mesélt az egyik könyvről – mondom. – A történetek gyermekeknek íródtak. Amíg a szülők felolvasták a szöveget, addig ők a képeket nézegették. Amikor idősebbek lettek, már ők is el tudták olvasni a történetet. – Biztos értékes könyvek – jegyzi meg Vick. Szerintem viszont nem lenne könnyű eladni őket. A történeteket le lehet másolni, de a képeket nem. Eli bizonyára nem üzleti céllal választotta ki pont ezeket. A hamu mellett ücsörgünk, és Eli válla fölé hajolva olvassuk a történeteket. Vannak ismeretlen szavak a szövegben, de a képek alapján könnyen kitaláljuk, hogy mit jelenthetnek. Eli nagyot ásít, majd becsukja a kezében lévő könyvet. – Holnap folytathatjuk – jelenti ki határozottan, és beteszi a könyveket a hátizsákjába. Csak nevetek magamban. Mintha ezt 147
akarná mondani: nekem köszönhetitek, hogy itt vannak és olvashatjátok őket. Felkapok egy botot a földről, és Cassia nevét rajzolom a porba. Eli egyre lassabban veszi a levegőt. Végül elalszik. – Nekem is volt egy szerelmem – mondja Vick néhány perc múlva. – Még Camas tartományban. – A torkát köszörüli. Vicknek is megvan a maga története. Nem gondoltam volna, hogy elmondja. A ma esti tűz látványa azonban valahogy mindenkit beszédre ösztönöz. Kicsit még várok, átgondolom, hogy mit fogok kérdezni Vicktől. A hamuban egyszer csak felragyog egy fényes pont. – Hogy hívták? – kérdezem végül. – Laney – mondja. – A katonai bázison dolgozott és lakott. Ő mesélt a Kormányosról. – Vick a torkát köszörüli. – Természetesen már korábban is hallottam róla. A bázison élő emberek azt hitték, hogy a Kormányos az egyik katonatiszt lehet. Laney családja nem így gondolta. Számukra a Kormányos személye komolyabb jelentéssel bírt. Vick Cassia porba írt nevére pillant. – Bárcsak én is le tudnám írni Laney nevét! Camas tartományban kizárólag számítógépeken és portálokon írtunk. – Meg tudlak tanítani rá. – De jó! – lelkendezik Vick. – Ezen taníts meg írni! – Egy fadarabot tol elém. Nyárfa. Valószínűleg arról a helyről származik, ahol a halakat fogtuk. Egy éles kődarabbal elkezdek betűket karcolni rá. Közben fel sem nézek Vickre. Eli továbbra is csendesen alszik. – A szerelmem is gyakran halászott – meséli Vick. – Egyszer a folyó partján találkoztunk. Apukám nagyon mérges lett, amikor megtudta. Már korábban is láttam, hogy milyen, amikor dühbe gurul. Tudtam jól, hogy mi fog történni a folyóparton, de nem bírtam megállni, hogy meg ne tegyem. – Az emberek szerelmesek lesznek – jegyzem meg kissé rekedt hangon. – Előfordul. – Igen, csak a teljes jogú állampolgárok nem száműzöttekbe szoktak beleszeretni. Az emberek többsége nem nézi jó szemmel az ilyen házasságot. 148
Még a lélegzetem is eláll. Ezek szerint Vick szerelme száműzött? Ráadásul össze is akartak házasodni. – A Társadalom nem büntetett meg a tettemért – meséli. – Amikor viszont megkérdezték, hogy részt kívánok-e venni a Párosítási Eljárásban, úgy döntöttem, hogy inkább kimaradok belőle. Szerettem volna tudni, hogy elvehetem-e Laney-t feleségül. A szüleim szerint nem volt semmi akadálya. A száműzötteknek is megvan a maguk esküvői ceremóniája, amelyet rajtuk kívül nem ismer el más. – Erről még nem hallottam – mondom, és közben az achátkővel egyre mélyebb betűket vések a fába. Nem gondoltam volna, hogy manapság a Faragott Hegylánc szurdokain kívül máshol is élnek száműzöttek. Azt pedig főleg nem, hogy ennyire közel a Társadalomhoz. Oria tartományban hosszú évek óta nem láttunk száműzötteket, és Markhamék első fiának, azaz az unokatestvéremnek a gyilkosát leszámítva, nem is hallottunk róluk. – Azon a napon kértem meg Laney kezét a szüleitől, amikor szivárványhalat láttam a folyóban – folytatja Vick. – Kifogtam, és gyönyörködtem a napban csillogó színes pikkelyeiben. Rögtön láttam, hogy szivárványhal, ezért nyomban visszaengedtem a vízbe. Laney szülei szerint jó ómen, ha valaki szivárványhalat lát. Egy jel. Tudod, hogy minek a jele? Bólogatok. Édesapám néha a jelekről is mesélt. – Azóta se láttam egyet se – mondja. – Mármint szivárványpisztrángot. Végül mégsem volt jó ómen – sóhajt nagyot Vick. – Két héttel később hallottam a hírt, hogy a hivatalnokok látogatást akarnak tenni nálunk. Azonnal Laney keresésére indultam, de nem jártam sikerrel. A családjával együtt kitelepítették. Vick a nyárfadarab után nyúl. Odaadom neki, bár még nem fejeztem be az írást. Ide-oda forgatja a kezében, és alaposan szemügyre veszi az eddig elkészült, egyenes vonalkákból álló betűket: LAN. Akár a rovátkák a bakancsunkon. Most jövök csak rá, hogy Vick mit is jelölt a rovátkákkal. Nem a Külső Tartományokban túlélt napokra gondolt, hanem a szerelmétől távol töltöttekre. – A hivatalnokok már a hazafelé vezető úton elkaptak, és rögtön a Külső Tartományokba hurcoltak – meséli. Közben visszaadja a fadarabot, és folytatom a munkát. A lángok fénye éppúgy játszik az 149
achátkövön, mint a napsugarak játszhattak a Vick által kifogott szivárványhal nyálkás testén. – A családoddal mi történt? – kérdezem. – Remélem, hogy semmi rossz – feleli. – A Társadalom engem automatikusan alacsonyabb státuszba sorolt, de mivel nem én voltam a szülő, remélem, hogy a családomnak semmi bántódása nem esett – mondja bizonytalan hangon. – Biztos jól vannak – próbálom nyugtatgatni. Vick rám néz: – Szerinted igen? – Az egy dolog, hogy a Társadalom megszabadul a megtűrt és a száműzött státuszúaktól, de ha mindenkit megölnek, akkor a végén nem marad senki az országban – magyarázom. Remélem, hogy a vezetés is úgy gondolkodik, mint én. Remélem, hogy Aida és Patrick is jól van. Vick egyetértően bólogat, és kifújja a levegőt. – Tudod, mire gondoltam? – Mire? – Ki fogsz nevetni – mondja. – Amikor először szavaltad azt a verset, nem csupán a Felkelést juttattad az eszembe. Titkon abban reménykedtem, hogy te leszel az én személyes Kormányosom, és a segítségeddel megszabadulhatok abból a szörnyű táborból. – Miből gondoltad? – kérdezem. – Édesapám magas tisztséget töltött be a katonaságnál. Nagyon magas tisztséget. Azt hittem, küld valakit, aki majd megment. Azt hittem, te vagy az a valaki. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam – válaszolom hűvösen. – Egyáltalán nem okoztál csalódást – mondja Vick. – Végül is kiszabadítottál bennünket a táborból. Nehéz helyzetem ellenére Vick mondatai némi elégedettséggel töltenek el. Elmosolyodom a sötétben. – És mit gondolsz, mi történhetett a szerelmeddel? – kérdezem. – Szerintem a családja megszökött – feleli Vick. – Kezdtek szép lassan eltűnni környezetünkből a megtűrt és a száműzött státuszú emberek. Nem hinném, hogy mindenkit a Társadalom hurcolt el. Lehet, hogy Laney családja elindult, hogy megkeresse a Kormányost. 150
– Szerinted sikerült nekik? – Már bánom, hogy korábban kétségbe vontam a Kormányos létezését. – Remélem – fejezi be a történetet Vick síri hangon. Átadom neki a szerelme nevét viselő nyárfadarabot. Nézegeti egy darabig, majd zsebre rakja. – Nos, akkor mostantól összpontosítsunk arra, hogyan fogunk átkelni a végtelennek tűnő síkságon és megtalálni, akit keresünk. Egy darabig biztosan veletek tartok. – Ne mondogasd ezt! – figyelmeztetem. – Nem vagyok én semmiféle vezér, csupán közös célért dolgozunk. – Felpillantok a csillagos égre. Nem is tudom, mitől ragyognak, égnek ennyire a csillagok! Édesapám szeretett volna mindent megváltoztatni és mindenkit megmenteni. Veszélyes vállalkozás volt, de sokan bíztak benne, hogy sikerül. A falu lakói, anyám és én is. Amikor idősebb lettem, rájöttem, hogy édesapám soha nem nyerhet. Ettől kezdve nem hittem neki. Nem jártam az általa szervezett gyűlésekre, és ennek köszönhetem, hogy nem haltam meg a szüleimmel együtt. – Rendben, nem mondogatom többé – feleli Vick. – Mindenesetre köszönöm, hogy eddig is elvezettél. – Én is hálás vagyok neked, hogy elkísértél. Vick bólogat. Még mielőtt álomba zuhanna, előveszi a saját kődarabját, és újabb rovátkát karcol bakancsának a szélére. Egy újabb nap, amelyet a szerelme nélkül töltött.
151
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
C ASSIA
N
– em nézel ki valami jól! – jegyzi meg Indie. – Lassítsunk egy kicsit? – Ne! – felelem. – Ha megállnánk, soha nem lennék képes újra útra kelni. – Annak sem örülnék, ha meghalnál útközben – mondja mérgesen. Csak nevetek. – Ne aggódj, nem halok meg. – A halál gondolata nevetségesnek tűnik számomra annak ellenére, hogy nagyon kimerült, éhes és szomjas vagyok. Ráadásul minden porcikám sajog. Nem halhatok meg épp most, amikor végre Ky közelébe érek. Különben is, a hátizsákom teli van kék tablettákkal. Egy mosollyal igyekszem megnyugtatni magam. Újabb és újabb, Ky-ra utaló jeleket keresek. Nagyon rosszul érzem magam, bár talán nem vagyok életveszélyben. Valószínűleg a rosszullét miatt látok mindenben valami nyomot. A repedésekkel tarkított talajon is Ky üzenetét vélem felfedezni. Az eső után a sár különleges, betűkre emlékeztető alakzatok formájában kötött meg. Lehajolok, hogy alaposabban szemügyre vegyem a képződményt. – Szerinted ez mi? – kérdezem Indie-től. – Sár – válaszolja. – Nem! – vágom rá. – Nézd csak meg közelebbről! – Mintha pikkelyek lennének – mondja. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal. Bőr, pikkelyes bőr. Lehet, hogy az egész kanyon egy óriási, tekergő kígyó. A végére érve, a farkán lépkedünk. Az is 152
elképzelhető, hogy a szája felé közelítünk, és hamarosan egészben lenyel minket. Végre megpillantok egy igazi jelet. A szurdok felett az ég kékes rózsaszín, és a levegő is más illatú. A folyó mellett magányosan álló, fiatal nyárfa törzsén egy alig látható név olvasható: CASSIA. A fa nem kapaszkodik túl erősen a talajba, nem hiszem, hogy hosszú életű lesz. Ky nagyon óvatosan kanyarinthatta a betűket, mert azok szinte beleolvadnak a fa kérgébe. – Látod ezt? – kérdezem Indie-től. – Látom. Tudtam, mindig is tudtam. Egy kisebb település terül el a folyó partján. Sötét gyümölcsöskert mellett haladunk el. A tekervényes törzsű fák teli vannak aranyló, érett gyümölcsökkel. Vihetnék egy almát Ky-nak. Legalább látná, hogy minden egyes lépését követtem. Szép ajándék lenne a vers mellé, amit amúgy nincs túl sok időm befejezni. Egyszerűen nem érek rá töprengeni a megfelelő rímeken. A nyárfa alatt emberi lábnyomok láthatók. A kanyon belseje felé vezetnek. Először észre se vettem őket a folyópartra inni járó állatok karmos, kipárnázott tappancsának nyomai között. A katonai bakancsok lenyomata azonban nem keverhető össze semmivel. Indie átmászik a gyümölcsöskert kerítésén. – Gyerünk! – szólok rá. – Ne álljunk meg! Kövessük a nyomokat! Végül is van elég vizünk és tablettánk. – A tablettákkal nem sokra megyünk – mondja Indie, miközben beleharap egy almába. – Legalább vigyünk magunkkal néhány gyümölcsöt! – A tabletták igenis segítenek – ellenkezem. – Már be is vettem egyet. Indie félbeszakítja a lakmározást. – Tényleg? De miért? – Igen, bevettem. Nehéz helyzetekben, például, ha túlélésről van szó, ugyanazt a célt szolgálják, mint az étel. Indie odaszalad hozzám, és a kezembe nyom egy almát. – Edd meg gyorsan! Most, azonnal! – parancsolja a fejét rázva. – Mikor vetted be? 153
– Még a másik kanyonban – felelem. Nem igazán értem, hogy miért aggodalmaskodik. – A tablettától lettél rosszul – mondja. – Tényleg nem tudtad? – Miről kellett volna tudnom? – A kék tabletták mérgezőek – világosít fel. – Dehogy mérgezőek – tiltakozom. Ez tényleg nevetséges. Xander soha nem adna nekem semmi olyat, ami mérgező. Indie szigorúan összeszorítja a száját. – A tabletták mérgezőek – mondja még nyomatékosabban. – Eszedbe ne jusson többet bevenni belőlük! – Közben beletesz néhány almát a hátizsákomba. – Biztosan tudod, hogy merre kell mennünk? – kérdezi. – Igen – mondom, a lábnyomokra mutatva. – Tudom jól, hogy mely nyomokat kell követnünk. Úgy tűnik, hogy Indie hirtelen nem is tudja, higgyen-e nekem vagy ne. Talán azt gondolja, hogy a tablettától kezdem elveszíteni az eszemet. Viszont az előbb láthatta a nevemet a fa törzsén, és tudnia kell, hogy nem az én kezem munkája. – Most is azt mondom, hogy pihenésre lenne szükséged. – Nem állhatok meg egy percre sem – felelem. Végül ő is belátja, hogy igazam van. Alighogy elhagytuk a települést, lépteket hallok a hátam mögül. A folyóparton hirtelen megállok. – Nem vagyunk egyedül – fordulok Indie felé. – Valaki követ. Indie kérdőn rám néz: – Csak képzelődsz – Nem. Hallgasd csak! Némán állunk és figyeljük a neszeket. Csend uralja a vidéket, csak a fák levelei susognak a szélben. Végre alábbhagy a szél, és a levelek sem zörögnek. Még mindig hallom azokat a bizonyos hangokat. Mi lehet ez? Valaki lépked a homokban? Vagy talán a sziklákon keres biztos fogást? Nem tudom. – Ott – mondom Indie-nek. – Ezt neked is hallanod kellett. 154
– Nem hallom – válaszolja Indie. Ennek ellenére ő is izgatottnak tűnik. – Rosszul vagy. Pihennünk kellene egy kicsit. Nem foglalkozom Indie-vel, csak a neszekre koncentrálok. Talán mégis követ valaki. A levelek rezgésén kívül azonban más tényleg nem zavarja a tájon ülő csendet. Alkonyatkor bekapcsoljuk az elemlámpákat, és tovább folytatjuk az utat. Indie-nek igaza volt. Most már nem érzem, hogy bárki is követne. Csak a saját lélegzetemet hallom, a saját testemet érzem. Ereimben fáradtan csordogál a vér, minden porcikám sajog, a lábamat is alig tudom megemelni. Ha már idáig eljutottam, nem hagyhatom, hogy bárki, bármi megállítson. Be fogom venni a többi tablettát is. Nem hiszem, hogy Indie-nek igaza lenne. Amikor épp nem figyel, kiveszek egyet. Annyira remeg a kezem, hogy a tabletta egy papírdarabkával együtt leesik a földre. Eszembe jutnak Xander tabletták alá rejtett mondatai, melyeket mindenképp el akartam olvasni. A papírcetlit messze repíti a szél, túl nagy erőfeszítésbe kerülne utánamenni. A kék tablettát sem valószínű, hogy megtalálnám a sötétben.
155
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
KY
Arra ébredek, hogy valami óriási tárgy repül az égen. Nem volt még rá példa, hogy ennyire korán kezdjék a légitámadást – gondolom magamban. Teljesen kétségbe vagyok esve. Kiderül, hogy sokkal világosabb van, és nincs is már olyan korán. Biztosan nagyon fáradt lehettem. – Eli! – kiabálok. – Itt vagyok! – válaszolja. – Vick hol van? – Elment halászni – feleli. – Arra kért, hogy maradjak itt és hagyjalak aludni. – Nem, nem, ez nem lehet igaz! – kiáltom. Néhány perc múlva már egyikünk sem beszél, mert a felettünk repülő léghajók zúgásától nem hallanánk egymás szavát. Ezúttal a lövések is nagyobb erejűnek tűnnek, mint egyébként. Bizonyára nagyon pontosak. Ez a támadás nem a megszokott, könnyű záporra hasonlít. Olyan, mintha az égből szikla nagyságú jégdarabok zuhannának a földre. A támadás után várnom kellene egy darabig, de nem bírom ki, hogy azonnal el ne induljak. – Maradj itt! – parancsolom Elinek. Nekivágok a síkságnak, a fű között kúszva az átkozott folyó, az átkozott mocsár felé veszem az irányt. Tiltásom ellenére Eli utánam jön. Hagyom, hogy kövessen. Végre eljutok valahogy a folyó partjára. Próbálom nem észrevenni a
156
körülöttem lévő dolgokat, de tisztában vagyok vele, hogy semmit nem lehet visszacsinálni. Vick biztosan halott. Valami felrobbant a folyóban. A zöldesbarna mocsári növényzetet vastag sárréteg borítja. A levelek mintha halottak összekuszált hajszálai lennének. A pusztító erejű robbanás hatására nagymennyiségű föld került a folyóba, felduzzasztva azt. Kisebb holtágakat alakított ki, ahonnét semerre sem tud elfolyni a víz. Sétálok néhány métert lefelé, a folyás irányába. A folyó jókora szakaszát bombázták. Hallom, ahogy Eli zokog a hátam mögött. Megpillantom Vick holttestét. – Ky! – szólal meg Eli. – Tudsz rajta segíteni? – Nem – felelem. Nem tudom, hogy mi csapódhatott be ekkora erővel, de úgy tűnik, hogy Vick azonnal meghalt. Eltört a nyaka. Örülnöm kellene, hogy nem szenvedett sokáig, de képtelen vagyok rá. Vickből egy üveges, az ég kékjét visszatükröző szempáron kívül szinte semmi nem maradt. Vajon mi vitte rá, hogy ide, a nyílt síkságra jöjjön halászni? Miért nem választotta inkább a fák lombkoronája által védett folyópartot a kanyonban? A holtágra pillantva választ kapok a kérdésemre. A sekély vízben egy különös hal úszkál. Bár még soha nem láttam ehhez hasonlót, rögtön tudom, hogy szivárványhalról van szó. Szivárványhal. Miközben a holtágban vergődik, színes pikkelyei visszaverik a nap sugarait. Vajon Vick is látta? Talán épp e miatt a hal miatt jött ide? A víz színe egyre sötétebbé válik. A folyómeder alján nagy, gömb alakú tárgy fekszik, melyből szép lassan szivárog a méreganyag. A cél tehát nem Vick megölése, hanem a folyó elpusztítása volt. Egyszer csak azt látom, hogy a szivárványhal fehér hasa a víz tetején lebeg. Ő is elpusztult. Legszívesebben sikítanék és nevetnék egyszerre. 157
– Találtam valamit – szólal meg Eli, egy Laney feliratú fadarabra mutatva. – Kieshetett Vick kezéből, amikor eltalálta a bomba – mondja. A fiú mellkasára fekteti a karjait, úgy, ahogy a halottaknál szokás. – Csinálj már valamit! – könyörög zokogva. Elfordulok, és letépem magamról a kabátot. – Mit akarsz? – kérdezi Eli rémülten. Nincs időm válaszolni. Ledobom a kabátot a földre, és benyúlok a hozzám legközelebb eső holtág vizébe. Oda, ahol a szivárványhal lebeg. Sajog a kezem a fagyos víztől. A folyó különben ritkán fagy be, de a holtág vize már nem mozog, így igencsak hideg... Kiemelem a méreggel teli gömböt. Nagyon nehéz, de valahogy oldalra fordítom, és egy sziklához támasztom. Máris keresem a következőt. Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom eltávolítani az összes mérget a folyóból, de legalább néhány holtágat igyekszem megmenteni. Tudom, hogy ez az akció is hiábavaló, akárcsak eddigi erőfeszítéseim. Cassia felkutatása is szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hiszen a Társadalom a halálomat akarja. Ennek ellenére nem adom fel a küzdelmet. Eli odaszalad mellém, és ő is belenyúl a vízbe. – Nagyon veszélyes – figyelmeztetem. – Menj vissza inkább az erdőbe! Nem megy, hanem inkább segít kiemelni a következő gömböt. Nem tiltakozom. Annak idején Vicknek is engedtem, hogy eltemesse velem a halottakat. Egész nap Vick szavait hallom. Biztosan kezdek megőrülni. Szüntelenül a fülembe csengenek a mondatai. Vick beszél hozzám most is, miközben Elivel a gömböket húzzuk ki a holtágakból. Vick a Laney-ről szóló történetet ismételgeti. Elképzelem, ahogy Vick beleszeret a száműzött státuszú lányba és felfedi előtte az érzelmeit. Szinte magam előtt látom, ahogy a szivárványhalat csodálja, ahogy elmegy a lány szüleihez. Felállnak, hogy megünnepeljék az eljegyzést. A Társadalom tiltása ellenére Vick rendkívül boldog, hogy végre egybekel szerelmével. Egy napon, amikor hazatér, sehol nem találja a lányt. 158
– Hagyd abba! – mondom Vicknek. Nem törődöm Eli furcsa pillantásával. Kezdek édesapámra hasonlítani. Gyakran hallott belső hangokat, melyek arra biztatták, hogy beszéljen az emberekkel és próbálja megváltoztatni a világot. Elivel minden tőlünk telhetőt megtettünk. Kiszedtük a vízből a gömbök nagy részét. Most nekilátunk, hogy sírt ássunk Vicknek. Nehezen megy, pedig nagyon laza a talaj. Az izmaim is nagyon ki vannak már fáradva, ezért nem tudok olyan mély sírt ásni, mint amilyet szeretnék. Eli kis kezével kitartóan lapátolja a földet mellettem. Miután végeztünk, belerakjuk Vick testét a gödörbe. Az egyik táskáját még a táborban kiürítette, és elhozta magával az útra, hogy tudja miben cipelni a kifogott zsákmányt. A táskában talált ezüstpikkelyű halat is bedobom a sírba. A kabátjában temetjük el Vicket. A szíve fölött apró sebre emlékeztető lyuk található. Nemrég még az ezüstkorong lapult itt. Ha egyszer a hivatalnokok vagy katonatisztek kiássák a holttestet, nem fognak semmit megtudni Vickről. A bakancsát díszítő rovátkák jelentését sem értik majd. Vick szüntelenül beszél hozzám miközben hal alakú síremléket faragok a sírjára homokkőből. A hal egész testét narancssárga pikkelyek borítják. Egyszínű szivárványhal. Nem olyan, mint amilyet Vick látott. Mindenesetre igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból. Szeretném, ha a halacska nem pusztán síremlékként szolgálna, hanem egyben Vick és Laney szerelmét is szimbolizálná. – Nem öltek meg – mondja Vick. – Nem? – kérdezem halkan, nehogy Eli meghallja. – Nem – suttogja Vick vigyorogva. – Amíg úszkáló, ívó, ikrákat rakó halakat látsz, addig életben vagyok. – Nézz körül! – mutatok a folyóra. – Mindent megtettünk, de hiába. Hamarosan az összes hal elpusztul. Vick elhallgat. Érzem, hogy most már valóban, végleg elment közülünk. Szeretném, ha tovább beszélne. Most értem csak meg, hogy apám soha nem volt egyedül, amikor belső hangokat hallott.
159
HUSZADIK FEJEZET
C ASSIA
Furcsa
hangokat hallok, miközben jól teleszívom a tüdőmet levegővel. Mintha egy folyó fáradt hullámai egy sziklát nyaldosnának, remélve, hogy előbb-utóbb elkopik a szikla. – Beszélj hozzám! – kérem Indie-től. Két csomag és kulacs van nála. Hogy lehet ez? Talán az enyémek? Annyira fáradt vagyok, hogy nem törődöm vele. – Miről szeretnél hallani? – kérdezi. – Bármiről – felelem. – A saját lélegzetemen és fáradt szívverésemen kívül bármit szívesen hallgatok. Nem fogom fel teljesen Indie szavait, de azt érzem, hogy sok-sok érdekes dologról mesél. Látja, hogy az állapotom miatt nem jut el a tudatomig, amit mond, ezért engedi, hogy szabadon, válogatás nélkül ömöljenek a gondolatai. Bárcsak jobban tudnék koncentrálni, bárcsak meg tudnám jegyezni a szavait! Sajnos csak néhány töredéket sikerül elkapnom. Éjjelente, mikor nyugovóra tértem, és Minden megváltozik, ha felkel a nap meg aztán Nem tudom, meddig tudok hinni még. Költőien hangzanak ezek a mondatok. Vajon be tudom-e fejezni egyszer a Ky-nak szánt verset? Eszembe jutnak-e majd a sorok, ha 160
tényleg találkozom vele? Remélem, hogy elég időnk lesz elmélyíteni kapcsolatunkat, és nem marad meg bimbódzó szerelemnek. Legszívesebben kérnék még egy kék tablettát Indie-től. Mielőtt megszólalnék, eszembe jutnak nagyapa intelmei. Szerinte nincs szükségem tablettákra, elég erős vagyok nélkülük is. De nagyapa! – gondolom magamban. Úgy látszik, mégsem értettelek meg teljesen. Ott vannak például a versek. Nem tudom, miért ajándékoztad nekem őket. Melyiknek kellene hinnem? Tisztán emlékszem rá, hogy mit mondott nagyapa a versek átadásakor. – Cassia! – suttogta. – Most kapsz tőlem valamit, amiről még nem tudhatod, hogy mit jelent, de egy napon majd megérted. Jobban, mint bárki más. Új gondolatom támad. Olyan gyorsan röppen fel az agyamban, akár egy pillangó. Már korábban is pislákolt bennem, de csak mostanra érett meg annyira, hogy tisztán szavakba tudjam önteni. Nagyapa! Lehetséges, hogy egykor te voltál a Kormányos? Aztán egy másik ötlet villan át az agyamon. Fel sem fogom hirtelenjében. Nincs már szükségem rájuk – állapítom meg magamban. Itt egyszerre gondolok a tablettákra és a Társadalomra. Nem tudom, igazam van-e, de úgy tűnik, hogy igen. Egyszer csak egy kőből faragott iránytűt pillantok meg az egyik szirten. Pont szemmagasságban hever. Gyorsan eldobok mindent, és leveszem. Magammal viszem, bármily nehéz is. Nagyszerű ez az iránytű – gondolom magamban. Legalább rákényszerít, hogy mindig két lábbal a földön járjak.
161
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
KY
S
– Azavald el azt a verset! kéri Eli. több órás munka után–remeg a kezem a kimerültségtől. Elsötétül felettünk az ég. – Most nincs hozzá kedvem – válaszolom. – Amúgy semmi különöset nem jelent. – Na, légy szíves! – könyörög Eli, könnyekkel küszködve. – Szavald el! – Nem megy – felelem, Vick sírjára helyezve a homokkőből faragott halat. – El kell mondanod – erősködik Eli. – Csak azért, mert Vick megérdemli. – Mindent megtettem Vickért, ami tőlem telt – mondom. – Mindketten mindent megtettünk. Megpróbáltuk megmenteni a folyót. Most itt az ideje, hogy induljunk. Vick is ezt csinálná. – Most nem kelhetünk át a síkságon – mondja Eli. – Visszamegyünk az erdőbe, és megvárjuk az éjszakát. Holnap olyan messzire kell eljutnunk, amennyire csak tudunk. Visszatérünk a kanyon bejáratához közeli táborhelyünkre, és összeszedjük a csomagjainkat. A füstölt halak csomagolása közben néhány ezüst pikkely tapad a ruhánkhoz, a kezünkhöz. Vick hátizsákjában találunk némi elemózsiát, amit megfelezünk Elivel. – Ezek közül nincs szükséged semmire? – kérdezem Elitől, a Vick által a barlangból elhozott kiadványokra mutatva. 162
– Nincs. Jobban tetszenek azok, amelyeket én magam választottam – feleli. Becsúsztatok egyet a hátizsákomba, a többit meg itt hagyom. Nincs értelme mindegyiket magunkkal vinni. Alkonyatkor nekivágunk a síkságnak Elivel. Egymás mellett haladunk. Egyszer csak Eli megáll és hátranéz. – Nem állhatunk meg egy pillanatra sem! – figyelmeztetem. – Várj! – kiáltja. – Állj meg! – Nem állok meg. – Ky! – mondja. – Nézz hátra! Megfordulok, és nem hiszek a szememnek. A halvány fényben megpillantom Cassiát. Bár elég távol van, biztos vagyok benne, hogy ő az. Egy vörös sziklán áll, barna tincsei lobognak az esti szélben. Gyönyörű, akár egy hófehér tündér. Ébren vagyok vagy csak álmodom? Cassia kezével az ég felé mutat.
163
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
C ASSIA
Mindjárt felérünk a csúcsra, hamarosan elénk tárul a síkság. – Cassia! Állj meg! – kiáltja Indie, miközben próbálok felmászni az egyik sziklára. – Már nincs sok hátra – mondom. – Szeretnék egy pillantást vetni a síkságra. – Végre kitisztult a fejem, és jó erőben érzem magam. Fel akarok mászni a legmagasabb pontra, hogy láthassam Ky-t. Jólesik, ahogy szinte átfúj rajtam a hideg, tiszta szél. Felkapaszkodom a szikla tetejére. – Ne csináld! – kiabálja Indie lentről. – Le fogsz esni. – Ó! – mondom ámultan. Micsoda látvány! Narancssárga sziklák, barna fűvel borított síkság, víz és kék hegyek. Elsötétülő ég, mélykék felhők, a lemenő nap vörös korongja és néhány szállingózó hópehely. Két sötét figura néz felfelé. Talán engem néznek? Lehet, hogy Ky az? Túl messze van. Csak egy módon adhatom a tudtára, hogy én vagyok az. Az ég felé mutatok. Egy ideig semmi sem történik. Mindketten meredten állunk. Ő a síkságon, én meg a szikla tetején, az ég felé mutatva. Egyszer csak megindul felém. Csúszva, botorkálva igyekszem minél előbb lejutni a szikláról és nekivágni a síkságnak. Nehéznek érzem a lábamat, de teljes erőmből
164
rohanok. Bárcsak gyorsabb lennék: Bárcsak befejeztem volna a verset és megtartottam volna az iránytűt! A síkságra érve megszűnik körülöttem a világ, csak a felém rohanó fiú létezik számomra. Ky-t soha nem láttam még ennyire gyorsan, szabadon és vadul vágtázni. Öröm nézni a mozgását. A közelembe érve lelassít. Végre gyönyörködhetek égszínkék szemében. Mennyire szeretném, ha a zöld ruha lenne rajtam, és a kezem nem lenne ennyire piros: – Itt vagy! – mondja csodálkozva, levegő után kapkodva, kiéhezve. Arcát izzadság és por borítja. Úgy tűnik, mintha én lennék az egyetlen, akit látni szeretne, akire szüksége lenne. Nem hagyja, hogy örömömben bármit is mondjak. Közelebb lép, és hosszan, erősen megcsókol.
165
HUSZONHARMADIK FEJEZET
KY
A
– Közelebb versünk –hajolok suttogjaaa fülembe. Elmondod? füléhez. –Ajkam a nyakához ér. Haja zsályaszagot áraszt, testének illata az otthonunkra emlékeztet. Nem jön ki hang a torkomon. Neki jut eszébe először, hogy nem vagyunk egyedül. – Ky – suttogja. Kicsit hátrébb húzódunk. Szemügyre veszem tincseit és napbarnított bőrét. Annyira szép, hogy szinte fájdalmat érzek, ha ránézek. – Cassia! – mondom végül rekedt hangon. – Ő Eli. – A fiú láttán Cassia arca rögtön mosolyra derül. Nem véletlenül gondoltam, hogy Bramre hasonlít. – Ő pedig Indie – mutatja be Cassia a mellette álló lányt, aki keresztbe fonja karját a mellkasán. Rövid szünet után egymásra nézünk Elivel. Tudom, hogy mindkettőnknek Vick jár a fejében. Most őt is be kellene mutatnunk a lányoknak, de sajnos nem tehetjük. Tegnap este Vick még élt. Ma reggel még a folyóparton állt, és figyelte a vízben úszó pisztrángot. A hal csillogó, színes pikkelyei Laney-t juttatták az eszébe. De Vick sajnos már nincs köztünk. Elire mutatok, aki egyenesen áll mellettem. – Reggel még hárman voltunk – mondom a lányoknak. 166
– És mi történt? – kérdezi Cassia, finoman megszorítva a kezemet. Én is megszorítom az övét, gyengéden, nehogy felsértsem a tenyerén található sebeket. Vajon min mehetett keresztül, amíg rám talált? – Valaki megölte Vicket, a barátunkat. Ráadásul a folyót is megmérgezte – mesélem. Hirtelen eszembe jut, hogy fentről bárki észrevehet bennünket, miközben itt, a síkságon beszélgetünk – Gyertek, menjünk be az egyik kanyonba – javaslom. Lassan eltűnik a nap korongja a hegycsúcsok mögött. Sötétség és világosság jellemzi számomra a mai napot: Vick elment, Cassia pedig megérkezett. Közelebb húzódom Cassiához. – Hogy jutottál el ide? – kérdezem, miközben a kanyon felé tartunk. Közelebb lép hozzám. Az arcomon érzem forró leheletét. – Hogy találtál meg bennünket? – suttogom még egyszer. – Az iránytű segítségével – válaszolja, majd nagy meglepetésemre kezembe nyomja az iránytűt, melyet homokkőből faragtam nemrég. – Most hová megyünk? – kérdezi Eli remegő hangon, miután visszaértünk táborhelyünkre. A halsütéstől még mindig füstszagú a környék. A zseblámpák fényében néha fel-felvillan egy-egy ezüstszínű pikkely. – Továbbra is az a terv, hogy átkelünk a síkságon? – Nem kelhetünk át – jelenti ki Indie. – Néhány napig még biztosan nem, mert Cassia beteg volt, nagyon legyengült. – De már szerencsére jobban vagyok – mondja Cassia határozottan. Megkeresem a hátizsákomban a kovakövet, hogy új tüzet gyújthassak. – Ma este még inkább maradjunk itt – javaslom Elinek. – Ráérünk dönteni reggel is. Eli egy bólintással veszi tudomással a válaszomat, és elindul rőzsét gyűjteni. – Nagyon fiatalnak tűnik – jegyzi meg halkan Cassia. – Őt is kiküldte a Társadalom a frontra? – Igen – felelem, és közben próbálok tüzet csiholni a kovakővel. Nem megy. 167
Cassia megfogja a kezemet. Másodszorra már sikerül: pattog a tűz, fellobbannak a lángok. Cassiának szinte a lélegzete is eláll. Eli egy nyalábnyi kemény gallyal tér vissza. Rárakja a tűzre, ami még vadabbul kezd pattogni. Zsályaillat tölti be a levegőt. Cassiával a lehető legközelebb húzódunk egymáshoz. A vállamra hajtja a fejét, én pedig átkarolom a derekát. Nagyon kemény lány. Ha nem kapaszkodnék belé, akkor valószínűleg darabokra hullanék. – Köszönöm – pillant Cassia Elire, aki halvány mosollyal viszonozza a kedvességét. Eli Vick helyén ül. Indie arrébb húzódik, hogy Elinek több helye legyen, és előrehajolva figyeli a táncoló lángokat. Amikor összeakad a tekintetünk, észreveszem, hogy valami felvillan a szemében. Igyekszem a hátammal eltakarni magunkat Indie elől. Az elemlámpa fényét is inkább Cassia kezére irányítom. – Mi történt a kezeddel? – kérdezem. Lesüti a szemét. – Elvágta egy kötél – feleli. – Először egy másik szurdokban kerestünk téged. Onnan másztunk vissza ebbe a kanyonba. – Közben rámosolyog Indie-re és Elire. – Ky! Olyan jó érzés újra együtt lenni veled! Mindig tetszett, ahogy kimondta a nevemet. – Számomra is felfoghatatlan az egész – válaszolom. – Mindenképp meg akartalak találni – mondja, átkarolva a derekamat. Közben kezét a kabátom alá csúsztatja. Érzem ujjait a hátamon. Én is benyúlok a kabátja alá. Karcsú és törékeny alkatú, de ugyanakkor nagyon erős. Senki nem lett volna képes ekkora áldozatra. Még jobban magamhoz ölelem. Beleremegek az ölelésbe. A Hegyen éreztem valami hasonlót, de ez az ölelés még intenzívebb. – El kell mondanom valamit – suttogja a fülembe. – Hallgatlak. Nagy levegőt vesz. – Nincs már meg az iránytű, amit Oria tartományban kaptam tőled – meséli sírva. – Eladtam egy levéltárosnak. – Jól tetted – válaszolom. Az a lényeg, hogy itt vagy velem. – Újbóli egymásra találásunk sokkal fontosabb az iránytűnél. 168
Különben is, nem azért ajándékoztam neki, hogy visszaadja. – És mit kaptál érte cserébe? – kérdezem kíváncsian. – Nem azt, amit vártam – feleli. – Érdeklődtem, hogy hová viszik a megtűrt státuszúakat, és hogyan juthatnék el oda. – Cassia! – mondom döbbenten. Nagyon veszélyes lépés volt, de valószínűleg ezt ő is jól tudja. – A levéltáros konkrét válasz helyett egy történetet nyomott a kezembe – folytatja. – Először nagyon mérges voltam, mert azt hittem, hogy becsapott. Már csak a táskámban lévő néhány kék tablettában reménykedhettem. – Várj! – szakítom félbe. – Kék tablettákról beszélsz? – Igen. Xandertől kaptam őket. Úgy gondoltam, hogy a kanyonokban szükségem lesz rájuk a túléléshez. – Látom rajta, nem érti, miért rendültem meg a hír hallatán. – Sajnálom. Annyira gyorsan kellett döntenem... – A kék tablettákban méreg van. Vettél be belőlük? – Csak egyet. De nem hiszem, hogy mérgezőek lennének. – Próbáltam neki elmagyarázni én is, de sajnos a hátam mögött bekapott egyet – szól közbe Indie. Sóhajtok egy nagyot. – És ezek után volt erőd folytatni az utat? – kérdezem Cassiától. – Volt mit enned? – Bólogat. Hátizsákomból kihúzok egy szelet kenyeret. – Edd meg! – adom a kezébe. Eli is kivesz egyet a táskájából. Cassia megköszöni az elemózsiát. – Kitől hallottad, hogy a kék tabletták mérgezőek? – kérdezi, még mindig kétkedve. – Vicktől – válaszolom, és közben igyekszem nem pánikba esni. – A Társadalom arra tanítja az embereket, hogy katasztrófa esetén a kék tabletta menti meg az életüket. Azonban pont az ellenkezője az igaz. A kék tabletta hirtelen leállítja az életfunkciókat, és ha nem érkezik azonnali segítség, akkor az illető meghal. – Még mindig nem hiszem el – erősködik Cassia. – Ha így lenne, Xander nem adta volna nekem őket. – Lehet, hogy nem ismerte a hatásukat. Talán azt akarta, hogy kereskedj a tablettákkal, cseréld el őket valamire. 169
– Azért ne aggódj! – mondja Indie. – Útközben valahogy csak sikerült leküzdened a rosszullétet. Szerintem annyira erős volt benned a vágy, hogy megtaláld Ky-t, hogy esélyt sem adtál a kék tablettának. Még soha nem hallottam ehhez hasonló esetről. Mindannyian Cassiára nézünk. A gondolataiba merül. Talán információkat osztályoz. Talán tényeket keres, melyek segítségével megmagyarázhatja, hogy mi történt. Pedig csupán egyetlen dolognak köszönhető, hogy életben maradt. Tudom jól, hogy minek: Cassia olyan erős egyéniség, hogy cselekedeteit még a Társadalom sem képes előre megjósolni. – Csak egy tablettát vettem be – mondja halkan. – Az összes többit eldobtam. És a papírcetlit is, ami alatta volt. – Milyen papírcetlit? – kérdezem csodálkozva. Cassia mintha most fogná csak fel, hogy ott ülünk körülötte. – Xander apró papírdarabokat rejtett a tabletták alá, melyekre a mikrokártyáján szereplő mondatokat nyomtatta. – Ezt meg hogy csinálta? – kérdezem. Indie is előrébb hajol. – Nem tudom. Valahogy sikerült ellopnia a tablettákat és becsempésznie alájuk a papírdarabokat – mondja Cassia. Xander. Hm. A fejemet rázom a hír hallatán. Még mindig nem adta fel a játszmát. Persze biztosan Cassia se felejtette el őt még teljesen. Xander a legjobb barátja, és természetesen a Párja. Nagy hiba volt Cassiának adnia a tablettákat. – Visszakaphatom őket? – fordul Cassia Indie-hez. – Mármint nem a tablettákat, hanem a papírdarabkákat. Hirtelen megint azt veszem észre, hogy Indie szemében felvillan valami dac. Nem tudom, hogy tényleg meg akarja-e tartani a papírcetliket vagy csak egyszerűen rossz néven veszi, hogy parancsolnak neki. Ennek ellenére előhúz a hátizsákjából egy fóliával borított csomagot. – Tessék! – mondja. – Különben is, nincs már szükségem rájuk. – Mi volt rájuk írva? – kérdezem Indie-től. Igyekszem nem túl féltékenynek tűnni, de Indie majd felöklel a tekintetével. – Csak a kedvenc ételeit, hobbijait sorolta fel rajtuk – mondja Cassia kedvesen. Az előbb megérezhette a hangomon, hogy 170
lepleztem az érzelmeimet. – Szerintem Xander tudhatta, hogy soha nem olvastam el a mikrokártyáján található információkat. Cassiának sikerül eloszlatnia minden aggodalmamat. Kicsit szégyellem is magam. Végül is a hosszú út, amit miattam megtett, épp elég bizonyíték rá, hogy engem szeret. – Emlékszel arra a fiúra a másik kanyonban? – szólal meg Indie. – Amikor rátaláltunk, azt mondtad, hogy túl későn vette be a kék tablettát. Azt hittem, örültél volna neki, ha korábban követ el öngyilkosságot. Cassia a szájára teszi a kezét: – Ó, dehogy! – szisszen fel. – Pont az ellenkezőjére gondoltam. – Suttogó hangon folytatja: – Nem ismertem a tabletta hatását – szörnyülködik. – Szerinted a fiú tudott róla? Szándékosan ölhette meg magát? – Milyen fiúról beszéltek? – kérdezem Cassiától. Annyi minden történt, amióta nem láttuk egymást. – Arról a fiúról, aki elvezetett minket a Faragott Hegyláncig. Tőle tudtuk meg, hogy merre mentél. – Ő honnan tudta? – kérdezem. – Abban a táborban volt, ahonnét megszöktetek – árulja el Indie. Kissé hátrébb húzódik a kialvó tűztől. Már alig éri fény az arcát. A körülöttünk lévő szurdok falaira mutat. – Ugye ez szerepel a tizenkilences számú festményen? – kérdezi. Pár pillanatba telik, amíg felfogom, hogy pontosan mire gondol. – Nem – felelem. – A táj valóban hasonlít, de az a kanyon sokkal szélesebb és hosszabb ennél. Délebbre fekszik. Én soha nem láttam a saját szememmel, de édesapám ismert embereket, akik jártak arra. Várom a következő kérdést, ami végül elmarad. – A fiú – tűnődik Cassia. Indie összekuporodva pihen. – Felejtsük el – mondja. – Már nem él. – Hogy érzed magad? – suttogom Cassia fülébe, hátamat egy sziklának támasztva. A vállamra hajtja a fejét. Nem jön álom a szememre. Igaz, amit Indie a tablettáról mondott. Úgy tűnik, hogy 171
Cassia már túl van a nehezén, de azért figyelni fogom egész éjjel, nehogy mégis rosszul legyen. Eli forgolódik álmában. Indie némán alszik. Bár lehet, hogy csak színleli az alvást és hallgatózik, ezért inkább nagyon halkan beszélek. Cassia nem válaszol. – Cassia? – Meg kellett, hogy találjalak – suttogja. – Ez a cél lebegett a szemem előtt akkor is, amikor túladtam az iránytűn. – Tudom. Sikerült is, pedig átvertek. – Nem – tiltakozik Cassia. – Nem teljesen vertek át. Egy sokatmondó mesét kaptam. – Milyen mesét? – Hasonlított Sziszifusz történetére, amit egyszer elmondtál nekem – mondja Cassia. – Ebben a mesében Sziszifuszt Kormányosnak hívták. Egy lázadásról van benne szó. – Közelebb hajol hozzám, és a fülembe súgja: – Nem vagyunk egyedül. Felkelés zajlik a Társadalom ellen. Hallottál már róla? – Igen – válaszolom röviden. Többet nem árulok el. Nem szeretnék a Felkelésről beszélni. Cassia azt mondta az előbb, hogy nem vagyunk egyedül. Mintha ennek örülnöm kellene. Pont arra vágyom, hogy egyedül legyünk! Itt, a tábortűznél, a Faragott Hegylánc szurdokában és az egész világmindenségben. Tenyeremben tartom azt az arcot, melyet nemrég még kőből próbáltam kifaragni. – Ne aggódj az iránytű miatt! Nekem sincs már meg a zöld selyemdarab. – Tőled is elvette valaki? – kérdezi. – Nem. Még mindig a Hegyen van. – Otthagytad? – kérdezi meglepődve. – Egy faágra kötöttem – mondom. – Nem akartam, hogy bárki elvegye tőlem. – A Hegyen – tűnődik Cassia. Aztán egyszer csak csintalanul megjegyzi: – Soha nem szavaltad még el a versünket. Közelebb hajolok hozzá. Könnyedén jönnek az ajkamra a szavak. – Csöndben ne lépj! – suttogom, bár legszívesebben világgá kiabálnám őket. 172
– Ne lépj! – ismétli ő is. Hangja és bőre oly selymesnek tűnik. Hirtelen vadul csókolni kezd.
173
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
C ASSIA
Ky
ébredése sokkal szebb látvány a napfelkelténél. Az egyik pillanatban még mélyen alszik, majd egyszer csak visszatér az éjszaka sötét birodalmából. Arca megváltozik, ajka mozogni kezd, kinyitja a szemét. Ragyogó mosolya a nap sugarait idézi. Alig ébredt fel, máris lehajol hozzám és forrón megcsókol. Tennyson verséről beszélgetünk. Mindketten kívülről fújtuk annak idején. Felidézzük a pillanatot, amikor meglesett az erdő közepén. Úgy tudja, hogy ez a vers a Felkelők jelszava. Még gyerekkorában hallott róla, de nemrég Vick is említette. Vick. Ky könnyes szemmel mesél a barátjáról, akivel halottakat temettek a táborban. Vick egy Laney nevű lányba volt szerelmes. Ky ezután kevésbé érzelmes stílusban elmondja a táborból való menekülésük történetét. Kegyetlen színben tünteti fel önmagát. Őszintén megvallva, engem nem érdekel, hogy kiket hagyott a faluban. Az a lényeg, hogy Elit magával hozta. Ky megtette a tőle telhetőt. Elmondom neki a Kormányos történetének Indie-től hallott változatát, és mesélek a Faragott Hegylánc másik kanyonjában meghalt fiúról is. – Valamit kereshetett, de közben meghalt – mondom. Kíváncsi lennék, hogy a fiú tudta-e, hogy mi van a másik kanyonban, ahol mi jártunk. Végül beszámolok Ky-nak a hegytetőn fekvő, kék vonalakkal teli tetemekről is. Talán ők lehettek a felkelők? 174
Miután mindent elmeséltünk egymásnak, elcsendesedünk. Egyikünk se tudja, hogy mi vár ránk a következő napokban. – Szóval a Társadalom a kanyonokban is jelen van – mondja Ky. Eli közbeszól: – Sőt, még a kabátunkban is ott vannak. – Mire gondolsz? – kérdezem. Ky és Eli elmesélik, hogy a kabátok belseje teli van vezetékekkel. Ezek egyrészt melegen tartanak, másrészt a segítségükkel a Társadalom adatokat gyűjt rólunk. – A saját kabátomból már kitéptem őket – mondja Ky. Most már értem, miért csúfítják szakadások a kabátját több helyen. Eli a karját keresztbe fonja a mellkasán, mintegy védekező pozíciót felvéve. – Én még nem – mondja kétségbeesetten. – Semmi baj, a te döntésed – nyugtatja meg Ky. Kérdőn néz rám. Úgy érzem, cselekednem kell. Rámosolygok, és odaadom neki a kabátomat. Először mintha nem is értené a helyzetet. Aztán halvány mosoly jelenik meg az arcán, és leteríti a kabátot maga elé a földre. Gyors, magabiztos mozdulatokkal felvágja az anyagot. Miután befejezte, a kezembe nyom egy hosszú, összegubancolódott kék vezetéket és egy parányi ezüstkorongot. – Mit csináltál a tiéddel? – kérdezem. – Elástuk. Bólogatok, majd lehajolok, és én is a föld alá rejtem a szerkentyűt. Miután kész vagyok, visszabújok a kabátomba. – Ne aggódj, melegíteni ettől még ugyanúgy fog – mondja Ky. – A vörös vezetékekhez nem nyúltam. – Hát veled mi lesz? – fordul Eli Indie-hez. – Én is inkább a kabátomban hagyom – válaszolja. Eli csak mosolyog. Ky nem lepődik meg Indie magatartásán. – Most mitévők legyünk? – kérdi Indie. – Nem hinném, hogy a barátod halálát követően újra neki kellene vágnunk a síkságnak. Eli megretten a lényegre törő kérdéstől. Ky hangja is feszültnek tűnik. 175
– Igazad van. Lehet, hogy a támadók visszatérnek. De ha mégsem, a folyó vize már akkor is szennyezett. – Annak ellenére, hogy megpróbáltuk kiszedni a méreg egy részét – teszi hozzá Eli. – Miért akartátok kiszedni? – kérdezi Indie. – Azért, hogy megmentsük a folyót – feleli Ky. – Butaság volt tőlünk. – Dehogyis – tiltakozik Eli. – De az volt. Annyi mérget nem tudtunk kiszedni, hogy megmentsük a teljes folyót – magyarázza Ky. – De igen – ellenkezik Eli makacsul. Ky kivesz egy gyönyörű, színes térképet a hátizsákjából, amelyen különféle jelölések láthatók. – Most itt vagyunk – mondja egy pontra mutatva, amely a Faragott Hegylánc szélénél található. Nem bírom ki mosolygás nélkül. Itt vagyunk, ráadásul együtt. Jóleső érzés még kimondani is. Ebben a végtelen, vad világban sikerült újra egymásra találnunk. Milyen hosszú utat tettem meg azért, hogy itt és most összetalálkozhassanak ujjaink a térképen! – Egyedül az a cél vezérelt, hogy megtaláljalak – mondja Ky. – Elivel át akartunk kelni a síkságon, hogy visszajussunk a határ közelébe. Kereskedés céljából magunkkal hoztunk néhány dolgot a farmerek községéből. – Egy lakatlan település, ugye? – szól közbe Indie. – Mi is jártunk arra. – Nem teljesen lakatlan – mondja Eli. – Az egyik ház ablakán fény szűrődött ki. Úgy látszik, nem mindenki hagyta el a községet. Borzongás lesz úrrá rajtam. Ezek szerint nem véletlenül éreztem, hogy valaki követ. – Mit hoztál magaddal? – kérdezem Ky-tól. – Ezt a térképet és néhány könyvet – mondja. – Ó! – sóhajtok örömömben. – Az ott élőknek több könyve is van? – kérdezem. – Mindenük van – mondja Ky. – Hosszú évek alatt rengeteg dolgot halmoztak fel a szurdok falába vájt barlangokban. 176
– Akkor menjünk vissza! – javasolja Indie határozottan. – A síkságon úgysem lennénk biztonságban. Mi is szeretnénk néhány értékes tárgyat. Hátha egyszer még kereskedhetünk velük valahol. – És egy kis ennivalót is összeszedhetnénk még – szólal meg Eli. – Bár a világosság abban a házban elég nyugtalanító – teszi hozzá aggodalmasan. – Óvatosak leszünk – mondja Indie. – Mindenesetre a legjobb döntés visszamenni a községbe. – Neked mi a véleményed? – kérdezi tőlem Ky. Eszembe jut valami, amit még Oria tartományban, a restaurálási munkálatok helyszínén láttam. A munkások valósággal kibelezték a könyveket, csak úgy potyogtak ki belőlük az oldalak. Figyeltem, ahogy a szél felkapja és messze repíti őket, talán egy biztonságos helyre. Eszembe jut még valami. Lehet, hogy a farmerek könyveiben a Felkelésre vonatkozó információkat is találnánk. – Szeretném elolvasni az összes, a barlangban lévő könyvet – mondom Ky-nak. Éjszaka Ky és Eli mutat nekünk egy rejtekhelyet, amelyet Indie-vel nem vettünk észre útközben. Egy elég tágas barlangról van szó. Amikor Ky megvilágítja a falakat a zseblámpájával, szinte a lélegzetem is elakad: a barlangot falfestmények díszítik. Eddig csak a számítógép képernyőjén vagy nyomtatott formában láttam ilyen képeket. Mennyi szín, mennyi réteg! A festmények egészen a mennyezetig nyúlnak. – Kik és hogyan csinálták őket? – fordulok Ky felé. – Bizonyára a farmerek művei – mondja. – Növényekből és ásványokból keverték a festéket. – Több is van? – A községben több ház falát díszítik festmények – meséli. – És ezek mik? – érdeklődik Indie, a barlang belsejében lévő, primitív alakokat ábrázoló domborművekre mutatva. – Azok korábban készültek – magyarázza Ky. – De a téma ugyanaz. Ky-nak igaza van. A farmerek a festmények esetében sokkal finomabb munkát végeztek. Az egész fal teli van gyönyörű ruhákba öltözött lányokkal és színes ingeket viselő, mezítlábas férfiakkal. Az 177
alakok hasonló mozdulatokat tesznek, mint a korábban megcsodált alkotásokon. – Ó! – suttogom. – Szerinted Párosító Bankettet is festettek? – Alig teszem fel a kérdést, máris nagyon butának érzem magam. Az itt élők nem tartanak Párosító Banketteket. Indie nem találja annyira nevetségesnek a dolgot. Arca nagyon vegyes érzelmekről árulkodik. Vágyakozás, düh és remény keveredik a pillantásában. – Mit csinálnak? – kérdezem Ky-tól. – A figurák mindkét csoportja mozog. Az egyik lány a feje fölé emeli a kezét. Én is felemelem az enyémet, próbálom utánozni. Ky szomorú, de egyúttal fülig szerelmes tekintettel figyel. Akkor szokott így nézni rám, amikor úgy gondolja, hogy tud valamit, amit én nem, és amikor úgy érzi, hogy ellopott tőlem valamit. – Táncolnak – mondja végül. – Tessék? – kérdezem. – Majd egyszer megmutatom, hogyan kell táncolni – feleli. Szinte remegek gyengéd, mély hangja hallatán.
178
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
KY
Édesanyám kiválóan táncolt és énekelt. Minden este kiment a falu határába, hogy gyönyörködjön a naplementében. – Az ország belső tartományaiban nem ilyenek a naplementék, mint errefelé – mondogatta gyakran. Mindenben meglátta a szépet. Csak a jó dolgokra koncentrált. Hitt édesapámnak, rendszeresen járt az általa szervezett gyűlésekre. Vihar után apám kikísérte a sivatagba, ahol esővízzel teli üregeket talált. Elkezdett festeni az esővízzel. Szeretett volna valami maradandót alkotni. Azonban rá kellett jönnie, hogy a vízzel festett képek hamar elillannak. Egyszer csak azt látom, hogy Cassia önfeledten táncol. Vidáman perdül-fordul a barlangban, miközben a festményeket és a faragványokat csodálja. Most értem csak meg igazán, hogy a szüleim számára mit jelentett belefeledkezni valamibe. A Cassiával töltött boldog percek azonban egy pillanat alatt semmivé válhatnak, akár a hó a fennsíkon. Két lehetőség közül választhatunk: vagy megpróbálunk mindent megváltoztatni magunk körül, vagy pedig a lehető legtöbbet hozzuk ki az adott pillanatból, az együtt töltött időből.
179
HUSZONHATODIK FEJEZET
C ASSIA
Ky bekapcsolja az egyik zseblámpát, hogy jobban lássuk egymást beszélgetés közben. Miután Eli és Indie elaludt, végre kettesben lehetünk. Ky hamarosan mégis kikapcsolja a lámpát, nehogy kifogyjon az elem. A barlang falát díszítő női alakokat elnyeli a sötétség. Most már tényleg senki sem zavar. Nehéznek tűnik körülöttünk a levegő. – Egy éjszaka... – kezdi Ky. Hangszíne ugyanolyan mély, mint a Hegy tetején. Szinte hallom a Hegyen süvítő szelet, hallom, ahogy a faágak az ingünket súrolják. Ky akkor mondta ki először, hogy szeret. Korábban is sikerült elvonulnunk a világ elől. Erre vágyunk most is. Behunyom a szemem, és várok. Ky nem folytatja a történetet. – Gyere, menjünk ki! – javasolja, és kézen fog. – Nem megyünk messze. – A sötétben nem látom az arcát, de érintésén, hanghordozásán érzem, hogy a lelkében vegyes érzelmek kavarognak. Szerelem, aggodalom és valami szokatlan, keserédes érzés. Kint megteszünk egy rövid szakaszt a barlanghoz vezető ösvényen, majd Ky a sziklához nyom, és átöleli a nyakamat. A kabátom gallérja alá nyúl, és a hajam tövét simogatja. A tenyere nagyon érdes. A sok faragástól, sziklamászástól tele van vágásokkal. Érintését mégis gyengédnek és melegnek érzem. Az éjjeli szél csak úgy süvít a kanyonban, de Ky forró teste megvéd a hidegtől. 180
– Egy éjszaka... kezdted az előbb. Hogy folytatódik tovább a történet? – kíváncsiskodom. – Nem történetről van szó – súgja halkan. – Valamit szerettem volna kérni tőled. A szabad ég alatt egyre közelebb húzódunk egymáshoz. Leheletünk fehéren gőzölög, ahogy suttogunk a hidegben. – Egy éjszakát – folytatja Ky. – Ugye, nem nagy kérés? Nem válaszolok. Egyre közelebb bújik, arca az arcomra simul. Magamba szívom a zsálya- és fenyőillatot, a régi por és a friss víz szagát, és természetesen Ky-t magát. – Mi lenne, ha ma éjszaka csak egymásra gondolnánk? Szerinted el tudnánk felejteni a Társadalmat, a Felkelést, sőt, még a családjainkat is? – kérdi. – Nem. – Miért nem? – Egyik kezével beletúr a hajamba, a másikkal pedig még közelebb húz a magához. – Nem, nem tudnánk – ismétlem. – Amúgy, válaszolva előző kérdésedre: tényleg nem nagy kérés.
181
HUSZONHETEDIK FEJEZET
KY
Eddig nem neveztem nevén semmit, Amiről írtam neked Minek adtam volna Leveleimnek azonos címeket? De ennek most éjszaka lesz a neve. Éjszaka kettőnké volt a világ. Talpunk alatt forgott Zöld, kék, vörös színben mutatta magát. A zene már régen véget ért, De mi tovább énekeltük a világ dalát.
182
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
C ASSIA
Amikor a reggeli nap újra belecsókol a kanyonba, már újra úton vagyunk. Nagyon keskeny az ösvény, ezért libasorban kell haladnunk. Ky mögöttem lépked, egyik kezével átkarol, a másikkal a kezemet fogja. Ujjaink egymásba fonódnak, amikor csak lehet. Ky és én most először tölthettünk el beszélgetéssel, csókolózással és egymáshoz bújással egy teljes éjszakát. Talán ez volt az utolsó ilyen alkalom. Még ezen a ragyogó, napfényes reggelen sem hagy nyugodni a gondolat. Pedig nem kellene most ezzel foglalkoznom, el kellene ásnom ezt a kellemes emléket a tudatomba, valahová jó mélyre. Reggel Ky ismertette a mára kitűzött célt: estére vissza kell jutnunk valahogy a községbe, és be kell surrannunk az egyik házba. Ez lehetőleg minél távolabb legyen attól, amelynek ablakán fény szűrődött ki. Ha még mindig lakókra utaló jeleket vélünk felfedezni abban a házban, akkor másnap reggel megpróbálhatunk közelebb lopódzni. Végül is négyen vagyunk, Ky szerint a faluban legfeljebb egy vagy két ember élhet. Persze Eli még túl fiatal. Vetek egy pillantást rá. Nem veszi észre, lehajtott fejjel, szomorúan ballag. Tudom jól, hogy Vick halála mindkettőjük lelkét nyomja. – Eli arra kért, hogy Vick temetése közben szavaljam el Tennyson versét – mondja Ky. – Nem voltam rá képes.
183
Indie, aki elöl megy, megigazítja a hátizsákját, és hátranéz, hogy nem maradtunk-e le. Nem tudom, mi lett volna vele, ha meghalok. Talán megsiratott volna. Lehet, hogy csak kivette volna csomagjaimból a számára hasznos dolgokat, és folytatta volna az útját. Szürkületkor érkezünk a községbe. Amikor itt jártunk Indie-vel, nem vettem szemügyre közelebbről az épületeket. Nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Nincs két egyforma ház. Minden bizonnyal a lakóknak szabad bejárásuk volt szomszédaik otthonába. A házak közötti földutak legalábbis erről árulkodnak. A bejárati ajtótól nem egyenesen a járdához vezetnek, mint nálunk, Juharfa kerületben, hanem összevissza kanyarognak, pókhálószerűen keresztezik egymást. Az egykori lakók lábnyoma még nagyon friss. Nemrég hagyhatták el a községet. Néha úgy érzem, mintha a kanyon még mindig visszhangozná köszönéseiket. Szervusztok! Viszlát! Hogy vagytok? Behúzódunk egy parányi házikóba. Faláról mállik a vakolat, ajtaján a legutóbbi árvíz nyomai láthatók. – Nem hinném, hogy bárki észrevett volna bennünket – jegyzi meg Ky. Alig figyelek a szavaira. Helyette inkább a falfestményeket bámulom. Gyönyörűek! Nem ugyanazok festhették őket, mint a barlangban található képeket. Ezeknek a figuráknak nincsenek szárnyaik, mégis repülnek. Nem az eget nézik, hanem a földre szegezik a tekintetüket. Mintha szeretnék jól az emlékezetükbe vésni a földi látképet, hogy eszükbe jusson majd fenn, a mennyben is. Felismerem őket. – Angyalok? – kérdezem. – Igen – válaszolja Ky. – Édesapám idejében néhány farmer még hitt bennük. Egyre sötétebb lesz, és az angyalok szép lassan árnyékokká válnak mögöttünk. Ky észreveszi, hogy az utca másik oldalán álló házikóban kigyullad a lámpa. – Ez volt az a ház – mutatja izgatottan. 184
– Vajon ki világít odabenn? – kérdezi Eli. – Egy tolvaj? Talán ki akarják rabolni a házakat? – Nem hinném – feleli Ky. – Szerintem lakik benne valaki. Hajnalban rögtön az ablaknál termünk Ky-jal. A házból egy férfi lép ki. Egyedül cipel valamit. Végigsétál a poros ösvényen, és a házunk közelében álló fák felé veszi az irányt. Ky figyelmeztet, hogy maradjunk csendben. Mindannyian az ablakpárkányra tapadva figyeljük az eseményeket. A férfi magas és izmos. Haja fekete, bőre napbarnított. Nesztelen léptei Ky-éra emlékeztetnek. Fáradtnak tűnik. Mintha nem is tudná, hol jár. Csak a kezében lévő csomagra figyel. Most veszem csak észre, hogy nem is csomag az, hanem egy gyerek. A kislány sötét haja a vállára omlik. Fehér ruhát visel, akár a hivatalnokok. Persze ő nem az. Ilyen csinos ruhában bankettre szokás menni. A kislány persze nem oda készül, hiszen túl fiatal még hozzá. És feltűnően csendes. Megriadok. Ky a szemembe néz, és bólint. Szeméből szomorúság árad. A kislány halott. Elire pillantok. Lehet, hogy ő már különb halálesetekkel is találkozott. Talán már halott gyermeket is látott. Én viszont most látok először. Könnyes lesz a szemem. Hogy halhatott meg egy ilyen törékeny, fiatal kislány? A férfi óvatosan leteszi a fűre. Közben énekszót fúj felénk a szél. A férfi lassan, egyenletes tempóban ássa a sírt, miközben elered az eső. Nem zuhog, csak szemerkél, ami épp elég ahhoz, hogy az utcákat borító por sárrá váljon. De miért nem várta meg, hogy elálljon az eső? Talán azt akarta, hogy még egyszer, utoljára lemossa a kislány arcát? Nem bírom tovább nézni. – Menjünk, és segítsünk neki! – suttogom Ky fülébe. Ky a fejét rázza. – Ne – mondja. – Még ne. 185
A férfi kimászik gödörből, és a sír mellé fekteti a halottat. A karján kék vonalak láthatók. Lehajol, és felemeli a kislány karját. A kabátja alól kihúzott kék tárggyal kacskaringós jeleket rajzol a kislány karjára. Az eső állandóan lemossa a vonalakat, de a férfi nem adja fel, csak rajzol és rajzol. Végre eláll az eső, és a jelek megmaradnak a kislány karján. Eli nem bírja tovább nézni. Magába roskadva, a falnak dőlve ül a szoba másik felén. Nem szeretném magamra vonni a férfi figyelmét, ezért a padlón kúszva megyek oda Elihez. Hozzám bújik. Indie és Ky még mindig a férfit figyeli. Annyira fiatal volt még az a kislány – gondolom magamban. Puffanásokra leszek figyelmes. Hirtelen nem is tudom, hogy a saját szívem dobogását hallom-e vagy a kislány testére hulló rögökét. – Megyek – suttogja végül Ky. – Várjatok meg itt! Csodálkozva ránézek. Kicsit feljebb emelem a fejem, hogy jobban kilássak. A férfi eltemette a kislányt. Egy lapos, szürke követ helyez a beföldelt sírra. Már nem énekel. – Ne menj! – súgom Ky-nak. Ky szemrehányóan néz rám. – Nem teheted! – mondom. – Várjuk meg a holnapot. Várjuk meg, hogy mit fog csinálni. – Itt az ideje, hogy többet megtudjunk róla – mondja Ky határozottan. – Ráadásul egyedül van – szólal meg Indie. – Ha valakinek, akkor neki van oka a félelemre. Rémülten nézek Ky-ra. – Mennem kell – jelenti ki, majd kinyitja az ajtót, és eltűnik. Esélyt se hagy rá, hogy válaszoljak.
186
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
KY
C
– velem, amit akarsz! – kiáltja férfi, amikor a sír közelébe érek. sinálj – Nekem már úgyis mindegy. Éna vagyok az utolsó farmer a községben. Ha nem mondaná, hogy farmer, az akcentusa azonnal elárulná. Amikor annak idején apám hazatért a kanyonokból, a beszédén érezni lehetett a farmerek beszédstílusának a hatását. Ráparancsoltam a többiekre, hogy maradjanak a házban. Természetesen Indie nem hallgatott rám, és utánam jött. Remélem, hogy Cassiának és Elinek több esze van. – Te ki vagy? – kérdezi a férfi. Indie már válaszol is helyettem. Nem nézek hátra. – Megtűrt státuszú állampolgárok vagyunk – mondja. – A Társadalom meg akar ölni bennünket. – Azért jöttünk a kanyonokba, hogy felkeressük a farmereket. Reméljük, ők tudnak rajtunk segíteni – veszem át a szót. – A farmerek már nincsenek itt – mondja a férfi. – Mindennek vége. Újabb lépéseket hallok hátulról. Legszívesebben megfordulnék és ráparancsolnék Cassiára meg Elire, hogy menjenek vissza, de ez nagyon udvariatlan lenne a részemről. – Szóval négyen vagytok – jegyzi meg a férfi. – Más nincs veletek? – Nincs – rázom a fejemet. – Elinek hívnak – mutatkozik be Eli. 187
– Engem pedig Vadásznak – válaszolja a férfi. Alaposan végigmérjük egymást. Nem sokkal lehet idősebb nálunk, de a szél és a zord időjárás nyomot hagyott az arcán, és idősebbnek néz ki a koránál. – Élt valaki közületek a Társadalomban? – kérdezi. – Életünk egy részét mindannyian ott töltöttük – válaszolom. – Jól van – mondja Vadász. – Lehet, hogy majd kérek tőletek egy szívességet. – És mit adnál cserébe? – kérdezem. – Ha a segítségemre lesztek, bármit – feleli. – Ennivalót, könyveket – magyarázza, és közben a raktárként szolgáló barlangok felé mutat. Később hozzáteszi: – Bár úgy tűnik, hogy sikerült kiszolgálnotok magatokat. – Azt hittük, már senki nem él itt – szólal meg Eli. – Természetesen mindent visszaadunk. Vadász csak idegesen legyint: – Nem számít. Amúgy mire lenne szükségetek? – kérdezi. – Valami olyasmire, amivel kereskedni tudtok. Igaz? – Igen – válaszolom. A szemem sarkából látom, ahogy Cassia és Indie egymásra néz. Vadász is észreveszi pillantásukat. – Még mire? – kérdezi. – Szeretnénk többet tudni a Felkelésről – mondja Indie. – Hol zajlik? Hogyan juthatnánk el oda? – Az is érdekelne, hogy ki a Kormányos – mondja Cassia lelkesen. Nem véletlenül érdekli a lázadás, hiszen a nagyapjától kapott egyik versben is szerepel. Bárcsak mindent elmeséltem volna neki még a Hegy tetején! Már mindent értene. De most, hogy még mindig hisz a Felkelésben, nem is tudom, mitévő legyek. – Lehet, hogy tudnék válaszolni a kérdéseitekre – mondja Vadász. – Először viszont segítsetek! – Rendben – mondja Indie. – Miben segíthetünk? – A feladat nem ilyen egyszerű – feleli Vadász. – El kell mennünk valahova, de ma már inkább ne induljunk el, mert kezd sötétedni. Gyertek vissza holnap, világosban! – Felemeli a lapátot, amellyel a sírt ásta. Intek a többieknek, hogy lépjenek hátrébb. 188
– Megbízhatunk benned? – kérdezem. Vadász komor nevetése visszhangként pattan vissza a kanyon falairól és szalad végig az üres házak között. – A Társadalomban tényleg nyolcvanéves korukig élnek az emberek? – Igen – feleli Cassia. – De csak a teljes jogú állampolgárok. – Nyolcvan év – töpreng Vadász. – Mi itt, a Faragott Hegylánc kanyonjaiban szinte soha nem érjük meg ezt a kort. Szerintetek van értelme ilyen sokáig élni? – kérdezi. – Sokak szerint van – feleli Cassia halkan. Vadász végigsimítja az arcát kék vonalakkal borított kezével. Igazat mondott az elején. Kész. Vége. Számára nincs tovább. – Akkor holnap találkozunk – mondja, és sarkon fordul. A házikóban mindenki alszik: Eli, Cassia és Indie is. Én vagyok egyedül ébren. Hallgatózom. Bár a kunyhó stabilan áll, mégis úgy tűnik, mintha együtt lélegezne a benne alvókkal. Biztos vagyok benne, hogy Vadász nem fog bántani minket, de mégsem tudok elaludni. Úgy érzem, őrködnöm kell a többiek felett. Hajnal felé a küszöbön állva figyelem a vidéket. Egyszer csak hallom, hogy a szobában valaki felébredt. Indie az. Felém közelit. – Mit akarsz? – kérdezem. Indie-t már az első találkozásunkkor kiszúrtam. Túlélő típus, akárcsak én. Egyáltalán nem bízom meg benne. – Semmit – feleli. Óvatosan maga mellé húzza a hátizsákját. Egy pillanatra se veszítené szem elől. – Mit rejtegetsz benne? – érdeklődöm. – Nincs rejtegetnivalóm – mondja különös nyomatékkal. – Csak a dolgaim vannak benne. Egyébként miért nem szeretnél a Felkeléshez csatlakozni? Nem válaszolok. Egy ideig némán állunk. Indie felveszi a hátizsákját, és magához szorítja. Bár közel állunk egymáshoz, mégis úgy érzem, mintha egyre csak nőne a köztünk lévő távolság. Lélekben még mindig Cassia mellett vagyok, a csillagos ég alatti szurdokban vagy a szeles Hegy tetején, Oria tartományban. Amikor 189
Juharfa kerületben éltem, álmodni sem mertem volna róla, hogy ilyen hosszú időt tölthetek a Társadalom háta mögött. Hallom, hogy Cassia mocorog a sötétben. – Xanderről álmodik – suttogja mögöttem Indie. – Hallottam, ahogy kimondta a nevét. Próbálom meggyőzni magam, hogy nincs semmi jelentősége Xander céduláinak. Cassia régóta ismerte Xandert, de mégis engem választott. Különben is, a nyomtatópapír nagyon hamar tönkremegy. Hópelyhekre emlékeztető darabokra hullik szét. A használt papír pedig egyenesen hamuvá válik. Nem veszíthetem el Cassiát! Élete nagy részét a Külső Tartományokban töltötte. Kortársai közül ennyien csodálták Ky Markhamet az iskolában: 0,00%. Rólam soha, senki nem készített és nem is fog ilyen listát készíteni. Senkinek nem kívánok olyan Párt, mint amilyen én vagyok. Mit jelent szeretni valakit? Csupán azt, hogy biztonságot nyújtunk a szerelmünknek? Vagy esetleg a szabad választás lehetőségét is biztosítjuk a számára? – Mit akarsz? – kérdezem Indie-től. – Xander titka érdekelne – feleli. – Mire gondolsz? Egy papírdarabot emel a magasba. – Cassia ejtette ki a kezéből – mondja. – Én meg nem adtam vissza neki. Tudom, nem illene elolvasnom, de azonnal kikapom a cédulát Indie kezéből. Óvatosan kapcsolom be a zseblámpát, nehogy Cassia és Eli felébredjen. Elolvasom a rajta található mondatot. Egy titkot kell elmondania Párjának a következő találkozásukkor. Xander hivatalos mikrokártyáján nem szerepelhetne ez a sor. Xander valószínűleg maga adta hozzá az információkhoz. – Vajon hogy csinálta? – teszem fel a kérdést, mintha Indie-től várnám rá a választ. A Társadalom szigorúan ellenőrzi, hogy ki mit ír és nyomtat ki a portálokon. Lehet, hogy Xander a lebukás kockázatát vállalva az iskolai vagy az otthoni portált használta? 190
– Minden bizonnyal nagyon okos srác – jegyzi meg Indie. – Tényleg az – mondom. – Szóval, milyen titokról van szó? – teszi fel Indie a kérdést ismét, közelebb hajolva hozzám. A fejemet rázom. – Miből gondolod, hogy tudom? Különben is, soha nem fogom elárulni neki – gondolom magamban. – Biztosan tudod, hiszen Xander barátja voltál – mondja Indie. – Cassia mesélte. Valamit titkolsz előttem. – Én is ugyanezt gondolom rólad – mondom Indie-nek. Pislogni kezd, mivel zseblámpámmal a szemébe világítok. A fényben káprázatosan gyönyörű. Ritkán látni ilyen tüzes, aranyvörös hajkoronát. Magas, erős lány, finom vonásokkal. Igazi vad szépség. Nagyon erős benne a túlélési ösztön, de a kiszámíthatatlansága idegesítő. – Szeretném tudni a titkot – mondja. – Kíváncsi vagyok továbbá arra is, hol zajlik a Felkelés. Szerintem még Cassiának sem árultad el, sejtem is, hogy miért. Nem válaszolok. Hagyom, hogy beálljon közöttünk a kínos csend. Beszéljen ő, ha akar. Először úgy tűnik, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolja magát. Sarkon fordul, és visszamegy a helyére. Rám se néz többé. Néhány perc múlva kisurranok az ajtón, és a levegőbe hajítom a papírdarabot. Hadd repítse a hajnali szél olyan messze, amilyen messze csak tudja.
191
HARMINCADIK FEJEZET
C ASSIA
Az
angyalokkal szemben lévő falon egy teljesen más stílusú festmény látható. Először észre sem vettem, annyira lenyűgözött az angyalos kép. A többiek még alszanak. Még Ky is elszundított a küszöbön, ahol egész éjjel őrködik. Kikászálódom az ágyból, próbálom kitalálni, mit is jelenthet ez a festmény. A kompozíciót szögletes és íves formák alkotják. Nem tudom, mit akart velük kifejezni a művész. A Száz Válogatott Festmény egyikére sem hasonlít. Azok mind embereket, tájakat és tárgyakat ábrázolnak. Néhány pillanat múlva arra leszek figyelmes, hogy Ky mozgolódik a küszöbön. Találkozik a tekintetünk. Eli és Indie összekuporodva fekszik a szürke padlón. Ky lábujjhegyen mellém lopakodik. – Eleget aludtál? – kérdezem suttogva. – Nem – feleli hozzám bújva, csukott szemmel. Mindketten levegő után kapkodunk, egyikünk sem találja a szavakat. Szemügyre vesszük a festményt. – Talán egy kanyon? – Szinte ki se mondtam a kérdést, amikor eszembe jut, hogy még mi mindent ábrázolhat ez a kép. Például egy felmetszett emberi testet vagy a lemenő napnak a folyó vizén tükröződő, vérvörös sugarait. – Szerelem – szólal meg végül Ky. – Szerelem? – kérdezem. – Igen. 192
– Szerelem – mondom ki halkan. – A szerelmet juttatja az eszembe – magyarázza Ky. – Persze gondolhatsz másra is. Olyan ez a kép, mint a Kormányos alakja. Mindenkinek más jut róla eszébe. – Az én nevemről mi jut eszedbe? – kérdezem. – Sok minden – suttogja Ky olyan hangsúllyal, hogy végigfut testemen a remegés. – A szerelem, a Hegy, a Faragott Hegylánc, azok a helyek, ahol együtt jártunk – válaszolja. Mögém lép. Érzem, ahogy hátulról végigfuttatja rajtam a tekintetét. Szinte levegőt is alig merek venni. – És azokat a helyeket is eszembe juttatod, ahol még nem jártunk – teszi hozzá. Mindketten ki akarunk menni a házból, mozgásra vágyunk. Indie és Eli még mindig alszik, ezért jobb, ha nem zavarjuk őket. Kezdetben nagyon kopár és száraz vidéknek hittem ezt a szurdokot. Meglepően sok zöld terület található errefelé, különösen a folyó mellett. A mocsaras partot csipkeként szegélyezi a vízitorma. A folyó menti vörös sziklákat moha borítja. A mocsári fű szálai egymásba gabalyodnak. A part közeli egyik jégtábla megreped a talpam alatt. Emlékszem, amikor otthon a zöld selyemruhám darabját védő üveglapot darabokra törtem. A jégtábla alja is zöld. Egy az egyben megegyezik a ruhám színével. Amikor először jártam ebben a kanyonban, észre se vettem a zöld színnek ezt az árnyalatát, annyira a Ky a jelenlétére utaló jelekre összpontosítottam. Tetszik, ahogy a folyóparton sétál. Könnyedén lépked, pedig helyenként az ösvényt futóhomok borítja. Ezen a vidéken születtél, ide tartozol – gondolom magamban. Egész másképp mozogsz, mint a Társadalomban. Ky számára ideális lakóhely lenne ez a település – rengeteg a gyönyörű, különös festmény, és a község jó messze esik a Társadalomtól. Egyedül az emberek hiányoznak, akiket irányíthat. Csak páran vagyunk körülötte. – Ky! – kiáltok rá az erdős részhez érve. Ky megáll, és belefeledkezik tekintetembe. Ajkát az ajkamra tapasztja. Végigcsókolja a nyakamat, a csuklóm belső részét, minden 193
egyes ujjamat. A hideg fényű csillagok alatt szorosan egymáshoz simulva csókolózunk. Úgy érezzük, hogy miénk a világ. – Mindent tudok – mondja Ky. Mielőtt bemásznánk a fák ágai alá, ismét hosszasan egymás szemébe nézünk. A fák szürke kérge majdnem teljesen szétmállott, az alsó ágakon lévő barna levelek együtt mozognak, sóhajtanak a kanyonban fújó széllel. A rezgő levelek alatt lapos, szürke köveket fedezek fel a földön. Ilyen követ rakott tegnap Vadász a sírra. – Ezek mind sírok? – kérdezem. – Igen – feleli. – Temetőnek hívják ezt a helyet. – Miért nem magasabban fekvő területre temették a halottaikat? – kérdezem. – A község lakosainak szüksége volt a magasabban fekvő területekre. – Igen, csak azt nem értem, hogy a könyveket miért a barlangokban tartják? A könyvek is sok helyet foglalnak el. – Igen, de a könyvek nagyon hasznosak a farmerek számára – mondja Ky. – A halottak kevésbé hasznosak. Ha a temetőt elönti az árvíz, csak olyan dolgokat pusztíthat el, amelyek egyébként is elpusztultak. A könyvtár más. Leguggolok, és közelebbről szemügyre veszem a sírköveket. Másképp jelölték az egyes sírokat. Neveket, évszámokat és verssorokat írtak a kövekre. – Ez micsoda? – kérdezem. – Sírfelirat – világosít fel Ky. – Ki választja ki a sírfeliratokat? – Attól függ – mondja. – Néha a haldokló maga választja ki a sírfeliratát, máskor pedig a szerettei, akik ezen a világon maradtak. A verssor általában illik a halott személyiségéhez. – Szomorú, ám mégis gyönyörű – tűnődöm. Ky értetlenül vonja össze a szemöldökét, ezért igyekszem jobban megmagyarázni, hogy mire gondolok: – Mármint nem a halál gyönyörű, hanem az, hogy a gyászolók feliratokkal díszítik a sírköveket. Nálunk a Társadalom határozza meg, hogy mi maradjon meg belőlünk az utókornak. 194
Szerettem volna alaposabban áttanulmányozni nagyapa halála előtt a mikrokártyáján lévő adatokat. Ami a szövetek konzerválását illeti, nagyapa saját maga döntötte el, hogy mennyit hagy hátra magából: semmit. – A szülőfaludban is állítottak hasonló sírköveket? – Nem sokkal később nagyon megbánom, hogy feltettem ezt a kérdést. Nem akarom még egyszer erre a témára terelni a szót. Ky komoly pillantást vet rám. – A szüleimnek nem tudtam sírkövet állítani. Nem volt rá időm – mondja, és sarkon fordul. – Ky! – kiáltok utána. Most, hogy nem karol belém, elkezd fázni a kezem. Nem kellett volna semmit mondanom. A halál gondolata mindig rossz érzéssel töltött el. A halál számomra olyan, mint egy hosszú, sötét kanyon. Nem szeretnék besétálni a kapuján. Óvatosan lépkedek a sírkövek között, nehogy a sírokra lépjek. Látom, hogy a Vadásztól kapott információk egybeesnek a Társadalom tanításával: a farmerek várható élettartama nem túl magas. Az emberek errefelé általában nem érik meg a nyolcvanéves kort. Ráadásul a Vadász által eltemetett kislányon kívül más gyermekek is nyugszanak a földben. – Milyen sok gyerek hal meg errefelé – jegyzem meg hangosan. Eddig azt hittem, hogy a tegnapi kislány csak kivétel volt. – A Társadalomban is halnak meg fiatalok – mondja Ky. – Emlékezz Matthew-ra. – Matthew – ejtem ki hangosan a nevét. Most, hogy hallom, beugrik, hogy kiről is van szó. Most döbbenek csak rá, hogy a fiút, akit az emberek évek óta Markhamék első fiaként emlegetnek, Matthew-nak hívták. Ritka tragikus esemény volt a halála. Egy száműzött státuszú egyén végzett vele. Matthew. Négy évvel idősebb volt Xandernél és nálam. A korkülönbség miatt elérhetetlennek, megközelíthetetlennek tűnt. Kedves fiú volt, aki mindig köszönt az utcán. Tablettákat hordott magánál, és középiskolába járt. Kezdek tisztán emlékezni rá. Hasonlított Ky-ra, nem véletlenül voltak unokatestvérek. Csak kicsit magasabb és testesebb volt. Lomhábban és darabosabban mozgott. 195
Matthew. Úgy érzem, mintha a neve is meghalt volna vele együtt. Ha a veszteségnek nevet adunk, még hihetőbbé válik. – Azért Matthew-n kívül nem sok fiatal hal meg a Társadalomban – mondom Ky-nak. – Azért mondod ezt, mert csak róla hallottál. – Miért? Voltak még más halálesetek is? – kérdezem döbbenten. Valamilyen furcsa hangot hallok a hátam mögül. Eli és Indie most csukta be a házikó ajtaját. Elivel üdvözöljük egymást. Már teljesen kivilágosodott, hamarosan érkezik Vadász. Egy pillantást vetek a sírkőre, melyet tegnap helyezett el a temetőben. Ujjaimmal kitapogatom a kőbe vésett nevet: SARAH. Nagyon fiatal volt, mindössze ötéves. Az évszámok alatt felirat olvasható. Mintha egy vers sora lenne: UJJAIVAL MEGPENGETI A SZÉL A MELEG JÚNIUST1 Megragadom Ky kezét, és megszorítom, amilyen erősen csak tudom, nehogy elragadja mellőlem kapzsi ujjaival, a természet szépségeit fosztogató kezével a hideg szél.
1
Emily Dickinson
196
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
KY
Vadász egy kulacs vízzel és a vállára vetett kötelekkel érkezik a találkozóra. Vajon mit akarhat? – A húgodat temetted el tegnap? – érdeklődik Eli, a friss sírhalomra mutatva. Vadász nem néz többet a sírra. Arcának rándulásából látszik, hogy Eli kérdése érzékenyen érintette. – Láttátok? Mindent láttatok? – kérdezi. – Hosszasan figyeltünk – feleli Eli. – Szerettünk volna beszélni veled, de inkább megvártuk, amíg befejezed a munkát. – Nagyon kedves tőletek – mondja határozottan. – Őszinte részvétem – mondja Eli. – Bárki volt is, tényleg nagyon sajnálom, hogy meghalt. – Egyébként a lányom volt – árulja el a titkot végül Vadász. Cassia csodálkozik. Tudom is, hogy miért. A lánya? A srác nagyon fiatalnak tűnik. Olyan huszonkét-huszonhárom éves lehet, de huszonkilenc még biztos nincs. A Társadalomban huszonkilenc éves kor alatt nem lehet senkinek ötéves gyermeke. Most azonban nem a Társadalomban vagyunk. Indie töri meg elsőként a csendet. – Hová megyünk? – kérdezi Vadásztól. – Egy másik kanyonba – feleli. – Mindannyian tudtok sziklát mászni? Gyermekkoromban anyám igyekezett megtanítani nekem a színeket. – Kék – mondta az égre mutatva. Az ég után a szintén „kék” víz 197
következett. Csak ráztam a fejem, mert az ég és a víz kékje nem mindig volt ugyanolyan. Hosszú időbe telt, mire megszoktam, hogy Oria tartományban ugyanazzal a szóval jelölik a színek különféle árnyalatait. Miközben a kanyonban gyalogolunk, eszembe jut egy történet. A Faragott Hegyláncot narancssárga és vörös sziklák alkotják, de a Társadalom határain belül még soha nem találkoztam hasonló narancssárgával vagy vörössel. A szerelemnek is különböző árnyalatai vannak. Másképp szerettem Cassiát, amikor még azt hittem, hogy soha nem fog viszontszeretni. Másképp szerettem a Hegy tetején. Miután felkutatott a kanyonban, még jobban elmélyült az iránta érzett szerelmem. Azt hittem, hogy eddig is szerettem, kívántam, de most döbbenek csak rá igazán, hogy itt már nem csupán egy új árnyalatról, hanem egy teljesen új színről van szó. Vadász egyszer csak megáll, és a felettünk magasodó sziklára mutat. – Megérkeztünk – mondja. – Ez tűnik a legjobb helynek az átkeléshez. – Alaposan megvizsgálja, végigméri a sziklafalat. Kezemet napellenzőként használom, hogy még jobban szemügyre vehessem a falat. Cassia követi a példámat. Felismeri a sziklát. – Itt másztunk vissza Indie-vel – mondja. Vadász csak bólogat. – Mászásra ez a legalkalmasabb hely. – Van egy barlang a másik kanyonban – mondja Indie Vadásznak. – Tudom – feleli. – Pont oda megyünk. – Nem mentünk be – mondja Cassia. – Le van zárva. Vadász a fejét rázza. – Csak úgy tűnik. A farmerek már jó rég használják azt a barlangot. Miután a Társadalom elfoglalta, kerestünk egy titkos bejáratot. Úgy tűnik, hogy Cassia kissé összezavarodott. – Akkor te tudod, hogy... Vadász nem hagyja, hogy befejezze a kérdést:
198
– Igen, tudom, hogy mi van bent, csak azt nem tudom, miért. – Cassiára néz. A tekintetében van valami nyugtalanító. – Szerintem te biztosan tudod a választ. – Én? – kérdezi Cassia ijedten. – Te több időt töltöttél a Társadalomban, mint a többiek – magyarázza Vadász. Cassia elpirul, és kezével megigazítja vállára omló tincseit, mintha le akarná söpörni magáról a Társadalom szennyét. Vadász Elire pillant. – Fel tudsz mászni oda? Eli végigméri a sziklát. – Persze. – Jól van – mondja Vadász. – Amúgy nem túl bonyolult feladat. Még a hivatalnokok is képesek lennének rá, ha megpróbálnák. – Eddig miért nem próbálták meg? – kérdezi Eli. – Megpróbálták, de ez volt az egyik legjobban védett területünk – meséli Vadász. – A betolakodókat mind megöltük. Ez a kanyon még léghajóval sem közelíthető meg. Túl keskeny. A Társadalom katonái gyalogosan jöttek be, így sokkal előnyösebb helyzetben voltunk. – Közben újabb csomót köt, és befűzi a kötelet a sziklafalon lévő fémkampóba. – Sokáig sikeresen elhárítottuk a támadást. Mostanra azonban a farmerek vagy elvándoroltak a síkság másik felén lévő területekre, vagy holtan hevernek a hegygerincen. Csak idő kérdése, hogy a Társadalom észrevegye a helyzetet és bevonuljon a kanyonba. Vadász tudja a legjobban, hogy nincs vesztegetni való időnk. – Korábban minden sziklát megmásztunk – meséli. – Az egész Faragott Hegylánc a miénk volt. – A kezében lévő kötélre pillant. Gondolom, most is a társaira gondol. Nem lehet egykönnyen elfelejteni őket. A felejtés időlegesen megszünteti a fájdalmat, de az emlékezés megint nagyon kegyetlen tud lenni. Bárhogy is vesszük, nagyon fáj. Gyengébb pillanataimban arra gondolok, hogy bárcsak hatott volna a piros tabletta. – Holttesteket láttunk a hegygerincen – szólal meg Indie, alaposan szemügyre véve a sziklafalat. – Testüket kék vonalak borították, éppúgy, mint a tiédet. Ők is farmerek voltak? Miért mentek fel, ha 199
tudták, hogy az ellenséget jobb a kanyonban várni? – Magamban csodálom Indie-t. Van elég bátorsága ahhoz, hogy feltegye Vadásznak ezeket a kérdéseket. Ezek a dolgok engem is nagyon érdekelnek. – A hegygerincen széles síkság található. Ide szálltak le a Társadalom léghajói – magyarázza Vadász. – Az utóbbi időben egyre agresszívebben törtek be a kanyonokba, ezért nem tudtunk minden területet megfelelően védeni. Csak arra a kanyonra összpontosítottunk, amelyben a község fekszik. – Újabb csomót köt, majd megfeszíti a kötelet. – Népünk történetében először fordult elő, hogy két csoportra szakadtunk. Az ellentét feloldhatatlannak bizonyult. Az egyik csoport szembe akart szállni az ellenséggel, és meg akarta védeni a kanyonokat. A másik csoport inkább a menekülést választotta. – Te melyik csoporthoz tartoztál? Vadász nem válaszol. Indie nagyon rámenős. Újabb és újabb információkat akar kiszedni Vadászból: – Akik átkeltek a síkságon, azok csatlakoztak a Felkeléshez? – Most már elég legyen – förmed rá Vadász durván. Indie-nek elmegy a kedve a további kíváncsiskodástól, és inkább befogja a száját. Vadász egy kötelet ad Indie kezébe. – Te vagy a legtapasztaltabb a sziklamászás terén – mondja. Ez vitathatatlan. Vadásznak kitűnő az emberismerete. Indie bólint, és mosolyogva pillant a sziklákra. – Néha elszöktem otthonról, hogy a közelünkben lévő sziklafalon gyakorolhassak. – És nem nézte rossz szemmel a Társadalom, hogy sziklát mászol? – kérdezi Vadász. – Elvileg nem engedték, hogy sziklát másszak, de titokban megtaláltam a módját a gyakorlásnak. – Mindketten felviszünk magunkkal még valakit – mondja Vadász. – Így hamarabb felérünk. Rendben? Indie nevetve egyezik bele a dologba. – Légy óvatos! – figyelmezteti Vadász. – Errefelé nem olyanok a sziklák, mint a Társadalomban. 200
– Tudom – feleli Indie. – Fel tudsz mászni egyedül? – fordul felém Vadász. – Persze. – Amúgy sokkal szívesebben mászom egyedül, de ezt nem árulom el neki. Ha leesem, legalább senkit nem rántok magammal a mélybe. – Majd lentről figyellek benneteket – mondom Vadásznak. Indie Cassiára, majd Elire pillant. – Ki szeretne velem jönni? – teszi fel a kérdést. – Eli, dönts te! – mondja Cassia. – Ky-jal szeretnék menni – mondja Eli. – Azt nem lehet – tiltakozik Vadász. – Ky még nem annyira tapasztalt hegymászó. Eli hevesen tiltakozik. Csalódottan a szemembe néz, majd végül odakullog Indie mellé. Halvány, elégedett mosolyt vélek felfedezni Indie arcán. Figyelem, ahogy Cassia Vadász kötelébe kapaszkodik, majd ellenőrzöm, hogy Eli megfelelően be van-e csatolva. Vadász már startra kész. Cassia összeszorítja az állkapcsát. Egyáltalán nem aggódom. Vadász kiváló sziklamászó. Fontos neki, hogy Cassia épségben feljusson, mert nagy szüksége lesz rá a barlangban. Vadász tényleg tudni akarja, hogy a Társadalom mit miért csinált. Miután mindannyian felértünk a hegygerincre, futásnak eredünk. Egyik karommal Elibe, a másikkal Cassiába kapaszkodom. Egyszerre mozgunk, szaporán, de halkan vesszük a levegőt. Szinte repülünk a köves fennsíkon. Védtelenek vagyunk. Bárki észrevehetne fentről. Számomra mégse tűnik olyan hosszúnak az itt töltött idő. Örökké képes lennék a hegygerincen futni. Legszívesebben a világba kiáltanám: Nézzétek! Még mindig életben vagyok. Itt vagyok annak ellenére, hogy az általatok tárolt adatok alapján már rég nem szabadna élnem, és a halálomat kívánjátok. Fürgén szedem a lábam. Tüdőmet teleszívom friss levegővel. 201
Olyan emberekbe kapaszkodom, akiket szeretek. Szeretek. Ez a legvakmerőbb az egészben. Amikor a hegygerinc másik pereméhez érünk, elengedjük egymás kezét, mert ismét bele kell kapaszkodnunk a kötelekbe. Ez a második szurdok egy rendkívül szűk kanyon. Sokkal szűkebb az előzőnél. Miután megérkeztünk, Cassia rögtön egy sima sziklafalra mutat. Első látásra homokkőnek tűnik, de mégis van benne valami nagyon különleges. – Ugye ez a barlang bejárata? – kérdezi. – Azok alatt a bokrok alatt fekszik a fiú holtteste. Már nem érzem magam olyan szabadnak, mint pár perccel ezelőtt. A Társadalom jelenléte rányomja bélyegét a tájra, tönkreteszi az összképet, akár egy mérgező tövis vagy egy a tiszta égen vonuló sötét felhő. A többiek is érzik ezt. Vadász arca is komorrá válik. A Társadalom jelenléte talán az ő számára a legfájdalmasabb, hiszen nemrég még a farmereké volt ez a terület. Vadász egy parányi, a szurdok falában található üregbe vezet bennünket. Hiába kuporodunk össze mind az öten, szinte alig férünk be. – Itt, a kőhalom mögött van egy titkos járat, amely a barlangba vezet – magyarázza. – És a Társadalom erre még soha nem jött rá? – kérdezi Indie. – Nem is tudták, hol keressék a titkos bejáratot – mondja Vadász, felemelve az egyik követ. – Azért nem lehet könnyű ezen keresztül eljutni oda – jegyzi meg Eli. – Meg kell küzdenünk a heggyel, és a szűk járatban néha vissza kell tartanunk a lélegzetünket – mondja Vadász, majd bepréseli magát a járatba. – Én megyek előre – szól hátra. – Cassia jöjjön utánam! A fordulókban beszélhetünk egymással. Lassan, óvatosan haladjatok! Lesz egy hely, ahol hanyatt fekve kell majd kúsznotok, és a lábatokkal is tolnotok kell magatokat. Ha beszorultok, kiabáljatok! Elég közel leszünk egymáshoz, hallani fogjátok a 202
szavaimat. Ha követitek az utasításaimat, minden simán megy majd. A járat a végén a legszűkebb. De mi van, ha ez csak egy csapda? Lehet, hogy a Társadalom állította? Vagy talán Indie? Nem bízom meg benne. Figyelem, ahogy lobogó hajjal, lelkesen segít Vadásznak eltávolítani a köveket. Vajon mire készül? Cassia számára ez teljesen új hely. Minden más, mint Juharfa kerületben. Sok mindenen keresztülment, míg végre rám talált. Látott szörnyű haláleseteket, éhezett és többször eltévedt. Egy a Társadalomban élő lány nincs hozzászokva az ilyen nehéz helyzetekhez. Csillogó tekintete mosolyra fakaszt. Mintha azt mondaná: Néha vissza kell tartanunk a lélegzetünket, meg kell mozgatnunk a Földet... Nincs ebben semmi különös, eddig is ezt csináltuk.
203
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
C ASSIA
Vadász épphogy befér a szűk hasadékon. Egyszer csak eltűnik a járatban. Rajtam a sor. Eli csak bámul. – Lehet, hogy jobb lenne, ha megvárnál bennünket itt, az üregben – mondom neki. – A barlang nem is aggaszt annyira. Ez a szűk alagút viszont nagyon félelmetes – mondja. Mellesleg ő a legkisebb közöttünk, és a legkevésbé valószínű, hogy beszorulna. De mindegy. Inkább nem erőltetem a dolgot. Épeszű ember biztosan nem vágna neki egy ilyen útnak, nem túrná gilisztaként a földet. – Jól van – mondom Elinek. – Nem kell velünk jönnöd. – Átölelem, és megveregetem a vállát. – Szerintem nem maradunk sokáig. Eli máris jobban néz ki, nem olyan hullasápadt. – Ne aggódj, visszajövünk! – nyugtatom meg. – Én legalábbis biztosan visszajövök. Közben a Bramtől való búcsúzás emléke villan át az agyamon. Egész jól érzem magam mindaddig, amíg bele nem gondolok, hogy hány tonnányi szikla lehet fölöttem. Fogalmam sincs, hogy egy köbméter homokkő mennyit nyomhat, de ennek a sziklatömegnek a súlya bizonyára óriási. Ráadásul szerintem sokkal több kő van az üregben, mint levegő. Valószínűleg ezért tanácsolta Vadász, hogy
204
tartsuk vissza a lélegzetünket. Szerintem tudja, hogy nincs bent elég oxigén. Ha kifújom a levegőt, lehet, hogy nem lesz mit beszívni. Mozdulni sem tudok. Be vagyok szorulva a sziklák közé. A szűk folyosóban koromsötét van. A hátamon fekszem, a sziklák fogságában. Sötétség előttem, sötétség mögöttem. Mozdíthatatlan sziklák felettem, alattam, mindenütt. Az egész Faragott Hegylánc rám nehezedik. Eddig hatalmas mérete hatott rám nyomasztóan, most a közelsége. Hiába nézek felfelé, ezúttal nem látom a kék eget. Igyekszem megőrizni a nyugalmamat, próbálom elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben van. Számtalanszor láttam már állatokat ennél szűkebb járatokból előbukkanni. Úgy érzem magam, mintha vak, ragadós szárnyú, begubózott lepke lennék. Eszembe jut, hogy néha a bábban lévő pillangó nem elég erős ahhoz, hogy kikeljen. Sírva fakadok. – Segítség! – kiáltom. Meglepődve tapasztalom, hogy nem az elöl haladó Vadász válaszol segélykiáltásomra, hanem a mögöttem kúszó Ky. – Ne aggódj! – mondja. – Nyomd előre magad kicsit erősebben! Bár teljes pánikban vagyok, mégis felfedezem a muzsikát mély hangjában. Behunyom a szemem. Mintha együtt lélegeznénk. – Pihenj egy kicsit! – tanácsolja. Elképzelem, hogy egy kis pillangó vagyok. Bemászom a bábba, és szorosan magamra húzom, akár egy takarót. Ezúttal nem próbálok meg kitörni, nem erőlködöm. Összekuporodva igyekszem tájékozódni. Először semmit nem látok. Aztán úgy érzem, mintha megérkeztünk volna. – Most már menni fog! – kiáltom hangosan. – Szerintem is – válaszol mögöttem Ky. Tovább kúszom az üregben. Egyszer csak teret érzek a fejem felett, talajt a lábam alatt, és már levegőt is kapok. Hol vagyunk?
205
Különböző alakzatok és figurák rajzolódnak ki előttem a sötétben. Apró esőcseppekre emlékeztető kék padlólámpák világítják meg a barlangot. Szép, szabályosan rakták le őket. Más lámpák is vannak a barlangban. Fényükben jól látszik a tiszta szekrénysor és a kőcsarnok egyenletes hőmérsékletét biztosító, búgó hangot adó gépek sora. Beosztás, szervezettség, kiszámítottság. Látszik, hogy mindez a Társadalom műve. Lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy valaki mozog a szekrények között. Vadász az. – Óriási ez a barlang – jegyzem meg. Vadász bólogat. – Régebben itt tartottuk a gyűléseinket – meséli. – De nem mi használtuk először. Valamikor az őskorban keletkezhetett. Már a látványba is beleborzongok. A hatalmas sziklafalak teli vannak hajdan élt állatok páncéljával, csontjaival. Az egykoron sárba süllyedt maradványokból sziklába ágyazott kövületek lettek. Ez a hely valószínűleg már a Társadalom megalakulása előtt is létezett. Talán még az emberiség előtti időkben jött létre. Közben Ky is megérkezik, és kirázza hajából a port. Odasietek hozzá, és megfogom a kezét. Hidegnek és durvának tűnik, de azért kellemesebb fogni, mint a sziklafalat. – Köszönöm, hogy segítettél – suttogom forró nyakához simulva. Aztán hagyom, hogy szabadon szemlélődjön a titokzatos barlangban. – A Társadalom – állapítja meg Ky a barlang csendjébe tökéletesen beleolvadó, halk hangon. Átmegy a terem másik oldalára. Követjük Vadásszal. Ky megfogja a hatalmas ajtó kilincsét. – Acélból készült – mondja. – Ki gondolta volna, hogy ide is beteszik a lábukat – mondja Vadász nagyot sóhajtva. Valami nagyon nincs rendben: a steril Társadalom betelepedett a természet alkotta barlangba. A Ky-jal való kapcsolatomba sem szabadna beavatkoznia a Társadalomnak – gondolom magamban. Pedig a hivatalnok hölgy szerint már a kezdetektől követik szerelmünk alakulását. A Társadalom mindenhová behatol, becsusszan a repedéseken keresztül. Olyan, akár a sziklába szivárgó víz. Hatására a szikla végül teljesen átalakul, üregessé válik. Nem is tehetne mást. 206
– Tudni akarom, mit tárolnak itt – mondja Vadász a vitrinekre mutatva, melyekben több sornyi kémcső csillog a tengerre emlékeztető, kék fényben. Végre Indie is megérkezik. Csodálkozva méri fel a terepet. – Ezek meg mik? – kérdezi. – Megnézem őket közelebbről – mondom. Végigsétálunk Ky-jal az egyik soron. Megérintem a sima felületű, műanyagból készült szekrényeket. Legnagyobb meglepetésemre nincsenek bezárva, így kinyitom az egyiket. Halk, sziszegő hangot adva nyílik ki. Csak ámulok és bámulok. A kémcsövek szinte végtelen száma nyomasztóan hat rám. Majdnem mindegyik egyforma. Nem szeretnék hozzájuk nyúlni, mert talán a Társadalom riasztóval látta el a szekrényeket. Addig nyújtózkodom, amíg el tudom olvasni a feliratot a középső sorban lévő egyik kémcsövön. HANOVER, MARCUS. KA. Az első két szó minden bizonnyal egy nevet jelöl, a hátsó két betű pedig Keya tartomány rövidítése. A tartomány neve alá két évszámot és egy vonalkódot véstek. Most válik csak világossá számomra, hogy az emberek szövetmintáit itt, a hegy gyomrában őrzik, hajdan élt élőlények csontmaradványainak társaságában, megkövült tengeri üledék alkotta falak között. Kémcsövek hosszú, nagyon hosszú sora. Nagyapa szövetmintája is ilyenbe került annak idején. Bár nagyon kimerült és fáradt vagyok, az osztályozáshoz szokott agyam azonnal beindul a látottak hatására. Megpróbálok összefüggést keresni a kémcsövek elrendezése és száma között. Ez a barlang kétségtelenül az élőlények konzerválására szolgál, legyen szó akár természetes, akár mesterséges konzerválásról. Az üledékbe ágyazott kövületek jól megvannak a kémcsövekben tárolt szövetminták társaságában. Vajon miért pont itt őrzik Őket? – töprengek magamban. Miért éppen az országhatár közelében? Számtalan, sokkal megfelelőbb hely lenne erre a célra. Ez a barlang a temető ellentéte. Rögtön feltűnik nekem, hogy itt nem a halottaktól való búcsúzásra helyezik a hangsúlyt. Úgy érzem, sokkal bölcsebb dolog konzerválni a halottak szövetmintáit, mint a farmerekhez hasonlóan elásni őket a földbe és örökre lemondani róluk. 207
– Szövetminták – mondom Ky-nak. – Csak azt nem értem, hogy miért pont itt tárolják őket – borzongok meg. Ky átkarolja a derekamat. – Tudom, hogy azok – feleli. De valójában mégsem tudhatja. A Faragott Hegylánc nem a szövetminták világa. A Faragott Hegyláncot hidegen hagyja, hogy az emberek élnek-e, halnak-e, kővé válnak-e, a földben nyugszanak-e, belefulladnak-e a tengerbe vagy szénné égnek-e. Az emberek jönnek-mennek a világban. A Társadalom is megszűnik majd egyszer. A kanyonok azonban örökké megmaradnak. – Látom, ismerősek ezek a tárgyak – fordul felém Vadász. Mélyen a szemébe nézek. Mit gondolhat erről az egészről egy olyan ember, aki még soha nem élt a Társadalomban? – Igen – válaszolom. – Csak azt nem tudom, hogy miért pont itt tartják őket. Várj egy percet, hadd gondolkozzam! – Hány kémcső lehet itt? – kérdezi Ky. A sorok alapján próbálom megbecsülni pontos számukat. – Több ezer – mondom végül. – Talán több százezer. – A kémcsövek nagyon kicsik, és az óriási barlangban szinte egymást érik a sorok, a szekrények és a folyosók. – Az évek során ennél sokkal több mintát vehettek le. Szerintem nem ez az egyetlen hely, ahol szövetmintákat őriznek. – Lehet, hogy a Társadalom határain túlra is visznek belőlük? – kérdezi Ky. Miért vinnék ki őket? – Tartományok szerint vannak elrendezve – állapítom meg. Az előttem lévő kémcsöveken mind a KA. rövidítés látható. – Keresd meg Oria tartományt! – mondja Ky. – A következő sorban kell lennie – mondom, gyors fejszámolás után. Indie és Vadász egymás mellett állva figyel bennünket. OR. feliratú csöveket pillantok meg az egyik sor sarkán. Az ismerős rövidítés látványa furcsa érzéssel tölti el a lelkem: szülőföldem emlékét egyszerre érzem közelinek és távolinak. 208
Mozgást hallok a barlang titkos bejárata felől. Mindannyian hátrafordulunk. Eli Ky-hoz hasonló stílusban, vigyorogva, a port a hajából heves mozdulatokkal kirázva érkezik. Odaszaladok hozzá, és magamhoz szorítom. Kalapálni kezd a szívem, ha belegondolok, min mehetett keresztül egyedül a járatban. – Eli! Azt hittem, megvársz bennünket – mondom. – Semmi bajom – jelenti ki vigyorogva. – Csak utánunk jöttél – ismeri el Ky Eli teljesítményét, aki kihúzza magát a dicséret hallatán. A fejemet csóválom. Nem volt szép Elitől, hogy nem tartotta be az ígéretét. Szerintem Bram is így viselkedett volna hasonló helyzetben. Eli körbenéz. – Itt kémcsöveket tárolnak – állapítja meg azonnal. – Tartományok szerint vannak csoportosítva – mondom Elinek. Közben Ky odahív magához. – Cassia! Találtam valamit. – Eli és Indie a sorok közt sétálva keresi a saját tartományuk rövidítésével ellátott kémcsöveket. – Ha az első évszám a születési évet jelöli, akkor a második nagy valószínűséggel a... – próbálja meg kitalálni az évszámok jelentését Ky. Kíváncsi rá, hogy én is hasonló következtetésre jutottam-e. – ...a halált – fejezem be a mondatát. – Ezt a mintát az idén vették. – Aztán rájövök, hogy Ky mit talál furcsának. – Ó! A két évszám túl közel van egymáshoz. Alig nyolc év van köztük. – Úgy tűnik, nem csupán idős emberek szövetmintáit hozták ide – jegyzi meg Ky. – Szerintem sokan még élnek közülük. – Egyébként nem csak a halálunkkor vesznek tőlünk szövetmintát – mondom Ky-nak. Ha jobban belegondolok, számtalan lehetőségük van rá. Ott vannak például az általunk használt kanalak, villák és ruhák. Talán önként szolgáltatjuk a szövetmintákat. Engedelmesen bólogatunk, lekaparjuk bőrünkről a mintát, átadjuk a hivatalnokoknak, majd kapunk egy piros tablettát. – A halálunkkor levett szövetminta ezek szerint nem is olyan fontos. Azoknak az embereknek a mintáit őrzik itt, akiket egyszer újra szeretnének éleszteni. Talán a fiatalabb szövetek segítségével könnyebb megvalósítani ezt. Azért nem árulnak el nekünk semmit erről az egészről, hogy halálunkig engedelmeskedjünk a Társadalomnak – 209
magyarázom. Közben majd kiugrik a szívem a helyéről, annyira szaporán ver. Lehet, hogy furcsán hangzik, de rendkívül hálás vagyok a Társadalomnak. Talán nagyapától is őriznek itt mintát. Talán mégse akkora baj, hogy apukám az Utolsó Banketten megsemmisítette nagyapa szövetmintáját. – Cassia! – szólal meg Ky halkan. – Itt van Xander. – Tessék? Hol? – kérdezem meghökkenve. Utánunk jött volna? Honnan tudta, merre járunk? – Itt – suttogja Ky az egyik, kék fénnyel megvilágított kémcsőre mutatva. Na, persze. CARROW, XANDER. OR. – olvasható a felirat. A születési év is stimmel. Ez tényleg Xander szövetmintája, és Xander még él. Legalábbis remélem. Kézen fogva böngésszük Ky-jal a kémcsöveken szereplő évszámokat. Kik vannak itt? Kiket mentett meg a Társadalom? – Te is itt vagy – mutat az egyik kémcsőre. És valóban, ott áll a kémcsövön a születési évszámom és a nevem: REYES, CASSIA. Szóhoz sem jutok az ámulattól. Hasonló érzés lesz úrrá rajtam, mint amikor a Párosító Banketten felolvasták a nevemet. Tartozom valahová. A Társadalom gondoskodik a jövőmről, biztosítja a fennmaradásomat. – Az enyém nincs sehol – szólal meg Ky. – Lehet, hogy a tiédet egy másik tartományhoz sorolták. Például... – Én nem vagyok sehol – mondja Ky. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha tényleg nem lenne sehol, olyan tökéletesen beleolvad a félhomályba. Az egyetlen bizonyíték a jelenlétére, hogy fogja a kezemet. Igyekszem elmagyarázni Vadásznak a rendszert. – A kémcsövekben szövetmintákat látsz. A Társadalomban élő állampolgárok bőréből, hajából és körméből vett szövetmintákat. Azért őrzi őket a Társadalom, hogy feltámaszthassanak bennünket egy napon. – A bennünket szó használatakor megrándul az arcom, mivel a társaságból tulajdonképpen én vagyok az egyetlen, akinek a 210
szövetmintáját itt őrzik. Talán csak azért, mert még nem volt idejük megváltoztatni a státuszomat. Ismét a barlang falaiba beépült kövületekre pillantok. Lehet, hogy az emberek lényege nem a csontokban, hanem a szövetekben található. Vadász hosszasan bámulja a kémcsöveket. Majdnem elölről kezdem az egész magyarázatot, mert úgy tűnik, mintha nem értene semmit. Egyszer csak kivesz egy kémcsövet az egyik vitrinből. Mindezt olyan gyorsan teszi, hogy időm sincs közbelépni. Nem szólal meg semmilyen riasztó. Ennek ellenére nem vagyok túl nyugodt. Lehet, hogy valahol a Társadalomban most kigyullad egy lámpa, és jelzi a hivatalnokoknak a betörés tényét. Vadász az elemlámpájával rávilágít a kémcsőre. A parányi minták szinte nem is láthatók az oldatban. Reccs. A kémcső váratlanul eltörik, és Vadász kezéről elkezd lefelé csordogálni a vér. – Szép dolog! Minket megölnek, magukat meg konzerválják – mondja. Vad gondolatom támad. Kísértést érzek, hogy csatlakozzam Vadászhoz. Legszívesebben kinyitnám az összes szekrényt. Bottal a kezemben végigrohannék a sorokon, és megkongatnám a kémcsöveket. Igazi harangjáték lenne. Vajon milyen harangjáték keletkezne mások életéből? Zord, hamis? Vagy tiszta, lágy és dallamos? Amíg Vadász a kezén lecsurgó vér és oldat elegyével van elfoglalva, gyorsan megjegyzem a kémcső címkéjén található nevet: THURSTON, MORGAN. Egy ilyen kémcső eltöréséhez nem kevés erőre van szükség, de úgy tűnik, Vadásznak ez a feladat meg se kottyant. – Miért és hogyan akarják feltámasztani az embereket? – kérdezi. – Kitaláltak már rá valamilyen módszert? A többiek mind rám néznek. Düh és zavarodottság lesz úrrá rajtam. Miért pont tőlem várják a választ? Talán azért, mert én tűnök a leginkább Társadalom-közelinek? Van néhány, a Társadalommal és önmagammal kapcsolatos dolog, ami számomra is érthetetlen. 211
Ky mellém lép, és megfogja a karomat. – Cassia! – mondja gyengéden. – Nem tudom, nem én vagyok XANDER! – kiáltom olyan hangosan, hogy visszhangzik belé a barlang. Ky csak pislog, amikor erős hangom elsüvít mellette. – Nem tudok semmit a tablettákról és a szövetek tárolásáról. Fogalmam sincs, hogy a Társadalom jelenleg hol tart az orvostudomány terén. Tényleg nem tudom – mondom nekik. Némán hallgatják kitörésemet, majd végül Indie megkérdezi Kytól. – Xander titkának van ehhez valami köze? Ky éppen válaszolni akar, amikor arra leszünk figyelmesek, hogy parányi, vörös fény villan fel a Vadász által eltört kémcső tetején. Ismét belém nyilall a félelem. Nem is tudom, hogy a Társadalomtól vagy a minket fogva tartó barlangtól félek-e jobban.
212
HARMINCHARMADIK FEJEZET
KY
Vadász újabb kémcsövet ragad meg és tör össze. – Tűnjünk el innen azonnal! – mondom a többieknek. – Gyerünk! Indie nem sokat teketóriázik, a titkos járat felé veszi az irányt, és pillanatokon belül eltűnik. – Nem hagyhatjuk itt szegényt – ellenkezik Cassia Vadászra pillantva, aki se hall, se lát, csak egymás után zúzza szét a kémcsöveket. – Megpróbálom rávenni, hogy tartson velünk – mondom Cassiának. – Nektek viszont indulnotok kell. Most, azonnal! – A sziklamászásnál szükségünk lesz Vadászra – folytatja Cassia. – Ne aggódj! Indie is tud segíteni – igyekszem megnyugtatni. – Indulj! Én se maradok sokáig. – A sziklafalnál várunk – mondja Cassia. – A hivatalnokok úgysem érnek ide egyhamar. Feltéve, hogy még nem tartózkodnak a közelben – gondolom magamban. Mert akkor percek kérdése, hogy itt teremjenek. Miután Cassiáék elmentek, Vadászhoz fordulok. – Hagyd abba! – parancsolok rá. – Gyere velünk! Mintha meg se hallaná, amit mondok. Összetör még néhány kémcsövet. – A farmerek után eredhetnénk – mondom neki. – Szerintem már senki sem él közülük – feleli. – A Felkeléshez akartak csatlakozni? – kérdezem. Nem válaszol. 213
Nem tudom megfékezni Vadász tombolását. Egy vagy ezer törött kémcső... teljesen mindegy. A Társadalom most már így is, úgy is tudni fog a dologról. Egyik énem legszívesebben csatlakozna hozzá. Amikor az ember mindenét elveszíti, miért ne tegyen tönkre mindent, ami az útjába akad, még mielőtt lecsapnának rá? Jól ismerem ezt az érzést. Tudom jól, mi játszódik le Vadász lelkében. A másik, sötétebb énem azt súgja: ha Vadász nem jön velünk, akkor soha sem fogja elmondani Cassiának, merre keresse a felkelőket. Biztos vagyok benne, hogy Vadász tud a Felkelésről. Közben találok egy jó nagy követ. Odacipelem Vadászhoz. – Csináld inkább ezzel! – javaslom. – Szerintem gyorsabban megy. Vadász elveszi tőlem a követ, és óriási erővel a kémcsövekhez vágja. Hallom az irdatlan csörömpölést, de nem tudom tovább nézni; villámgyorsan becsusszanok a járatba. A szabad levegőre érve először az égre pillantok. Remélem, nem repülnek léghajók a szurdok felett. Semmi rendelleneset nem látok. Egyelőre. A többiek már várnak rám. – Nem kellett volna megvárnotok – fordulok oda Cassiához. Nincs időm beszélgetni vele, mert már mászunk is felfelé a sziklafalon. A hegygerincen azon gondolkodom, mikor védem jobban Cassiát, ha mögötte vagy ha előtte futok. Végül azt veszem észre, hogy pont mellette a legjobb. A másik kanyonban Eli megkérdezi: – Mi lesz velünk? Üldözőbe vesznek? – A köveken fussunk, hogy ne hagyjunk nyomokat! – mondom a többieknek. – Vannak helyek, ahol nincsenek kövek, csak homok – válaszolja Eli. – Nem baj – nyugtatom meg. – Errefelé gyakran esik az eső. Mindannyian az eget nézzük. A kora téli napokra jellemzően gyönyörű, kék az ég. Csak a távolban látható néhány szürke felhő. 214
Cassia nem felejtette el Indie kérdését. Odajön mellém. – Mire gondolt Indie, amikor Xander titkát emlegette? – lihegi. – Nem tudom – hazudom. Szándékosan nem nézek hátra Indie-re, pedig hallom, ahogy mögöttünk lépked a sziklákon. Nem szól bele a beszélgetésbe. Indie-t is izgatja, hol lehet a Felkelés. Azt hiszi, én tudok róla a legtöbbet. Eldöntötte, ha esik, ha fúj, megpróbál a kegyeimbe férkőzni annak ellenére, hogy nem túlzottan kedveljük egymást. Várom, hogy az égen megjelenjenek a Társadalom léghajói. Még mindig nem jönnek. Sem ők, sem az eső. Annak idején Xanderrel egyszerre vettük be a piros tablettát. Háromig számoltunk, majd nyeltünk egy nagyot. Figyeltem az arcát. Alig vártam, hogy elkezdjen felejteni. Hamarosan rájöttem, hogy a piros tabletta rá sincs semmilyen hatással. Addig azt hittem, hogy csak én vagyok immúnis. – Felejtened kellene – mondtam. – Nem megy. Mindenre emlékszem – felelte. Cassia mondta, hogy a távozásom után Xander elmesélte neki, hogy immúnis a piros tablettára. Xander másik titkát Cassia azonban a mai napig nem tudja. Elhatároztam, hogy nem árulom el neki. Úgy érzem, nincs jogom hozzá. Xandernek kell elárulnia a saját titkát. Van persze más oka is, amiért nem mondom el, de erre jobb, ha nem gondolok. Ha Cassia tudná Xander titkát, talán megváltozna a róla és rólam alkotott véleménye.
215
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
C ASSIA
Indie még jobban ügyel a hátizsákjára,
mint eddig. Vajon mi történhetett a darázsfészekkel a barlangba vezető úton? Bár nagyon vékony lány, elképzelni sem tudom, hogyan sikerült megóvnia a papírvékony darázsfészket a szűk járatban. Kissé furcsának tűnik Indie anyjának csónakos története. Olyan, mint a kanyon faláról visszaverődő visszhang: miközben elmeséli, valahol félúton elvesznek a valós elemek. Nem ismerem Indie-t elég jól. Felvillan előttem egy kép. Emlékszem, hogy a papírvékony darázsfészek mellett volt a hátizsákjában egy darabokra hullott kép és néhány száraz rózsaszirom. Indie-vel a munkatáborban találkoztam először, és eddig még soha nem hagyott cserben. Ky hátrafordul, és ránk parancsol, hogy siessünk. Indie fáradtan pillant rá. Látszik, hogy már nagyon éhes. Errefelé az ember már jó előre érzi a közeledő eső szagát. Ky leginkább a zsálya illatát kedveli a Külső Tartományokban. Én pedig az esőszagot. A sziklákhoz, az éghez, a folyóhoz és a sivataghoz hasonlóan egyszerre ősi és modern. A szél felénk sodorja a felhőket. Naplementekor az ég lilás, kékes és szürkés árnyalatokba fordul át. Végre visszaérünk a községbe. – Nem maradhatunk itt túl sokáig, ugye? – kérdezi Eli, miközben felmászunk a raktárként szolgáló barlangokhoz. Forró, fehér villám csap bele a földbe, mennydörgés rázza meg a kanyont. 216
– Nem maradhatunk – mondja Ky. Teljesen egyetértek vele. Sokkal nagyobb veszélynek vagyunk kitéve itt, mint a síkságon, mivel nagy a valószínűsége, hogy a Társadalom előbb-utóbb betör a kanyonokba. Tehát mindenképp tovább kell állnunk. – Előtte azonban vissza kell mennünk a barlangba. Több élelemre van szükségünk, ráadásul Indie-nek és nekem még semmilyen könyvünk nincs. Lehet, hogy a barlangban a Felkelésről is találunk valami érdekeset. – A viharnak köszönhetően nyerhetünk egy kis időt – magyarázza Ky. – Mennyit? – kérdezem. – Néhány órát – válaszolja. – Nem a Társadalom az egyetlen ránk leselkedő veszély. Ha a vihar komoly áradást okoz a kanyonban, nem fogunk tudni átkelni a folyón, és csapdába esünk. Ahogy megszűnik a villámlás, indulnunk kell. Micsoda hosszú út áll előttünk! Mindössze néhány órán múlhat, hogy megtaláljuk-e a felkelőket vagy sem. De én nem a Felkelés miatt jöttem el idáig, hanem azért, hogy újra Ky-jal lehessek – emlékeztetem magam. Ez pedig sikerült. Bármi történjék is, most már együtt vagyunk. Ky-jal a könyveket rejtő barlanghoz sietünk. Indie is a nyomunkba ered. – Mennyi kincs! – sóhajtok elragadtatva, miközben kinyitom az egyik dobozt. Rengeteg irat és könyv van benne. Egy új osztályozási feladat előtt állok: milyen sok oldal, mennyi történelem! Így nézne ki a kultúra, ha a Társadalom nem avatkozott volna be, nem határozta volna meg, hogy mi számít értékesnek és mi nem. Az iratok között találok néhány nyomtatott oldalt, de rengeteg olyat is, melyen kézzel írt szöveg van. Minden ember kézírása más. Úgy tűnik, hogy a farmerek közül mindenki tudott írni. Hirtelen pánikba esem. – Honnan tudjam, hogy a sok irat közül melyik szól a Felkelésről? – kérdezem Ky-tól. – Összpontosíts a kulcsszavakra – tanácsolja Ky.
217
Készítünk egy listát. Felkelés. Társadalom. Ellenség. Kormányos. Még a következő dolgok is fontosnak tűnnek: víz, folyó, menekülés, élelem és túlélés. – Segíts te is! – fordul Ky Indie-hez. – Rakj az asztal közepére minden olyan könyvet, amelyekben ezek a szavak szerepelnek! – Rendben – feleli Indie, és egy darabig farkasszemet néz Ky-jal. Közben találok valami ígéreteset. Egy nyomtatott szöveget. – Olyanunk már van – szól közbe Eli. – Vick egy egész halommal talált. Így félredobom, és inkább egy könyvbe olvasok bele. Azonnal megakad a szemem egy versen. Szállingóznak, akár a pelyhek Hullnak, akár a csillagok Peregnek, mint rózsáról a szirmok, Ha ujjaival megpengeti a szél a meleg júniust.2 Ebből a versből származik a sor, amit Vadász Sarah sírkövére vésett. Látszik, hogy az oldalt kitépték, majd visszarakták. Amúgy az egész könyv borzalmas állapotban van, mindjárt szétesik. Mintha a restaurálási munkálatok helyszínén valaki megtalálta, és újra összeragasztotta volna. Egyes részek hiányoznak belőle, köztük a címlap is. Látszik, hogy a mostani címlapját is úgy tákolták össze: két négyzet alakú, kemény papírlap közé fűzték a széthulló oldalakat. A szerző nevét sehol nem találom. A következő lapon az alábbi vers áll: Még nem jutottam el hozzád, Bár minden lépéssel közelebb érek. Három folyón, egy Hegyen, Egy sivatagon és egy tengeren átkelek Nem számít a megtett út 2
Emily Dickinson
218
Ha egyszer melletted lehetek. Hegy. Sivatag és utazás. Mintha rólam és Ky-ról szólna ez a vers. Bár más szavakat kellene keresnem, nem hagy nyugodni a kíváncsiság, és végigolvasom. Még két sivatag. Az idő fagyos, A tájat uralja a homok. Egyik sivatag leküzdve. A másik is hideg terep. Ám a Szaharán is nevetve átnyargalnék, Hogy kezemben tarthassam jobb kezed.3 Mindent megadnék, hogy Ky-jal lehessek. Azt hiszem, értem, hogy mire gondolt a költő, bár még soha nem hallottam a Szaharáról. A szó mindenesetre Vadász lányát, a kis Sarah-t juttatja eszembe. Az ő életben maradásáért is biztosan bárkinek, bármit megadott volna az édesapja. Halál. Nagyapa halála Oria tartományban: leveles sütemény egy tányéron, vers egy púdertartóban, fehér papírlapok, szívet melengető szavak. Halál a Faragott Hegylánc tetején: megfeketedett, égett sebek, kidülledt szemek. Halál a kanyonban: dagadó, kék erek, esőben ázó, halott gyerek. Halál a barlangban: szabályosan sorakozó, csillogó kémcsövek. Ha feltámasztanának bennünket, nem lennénk újra azok, akik régen voltunk. Hiába húznák ki testünket a vízből, a föld alól, hiába tudnánk újra dolgozni és sétálni, soha nem élnénk át újra mindazt, amit előző életünkben átéltünk. Valami hiányozna. A Társadalom nem képes feltámasztani bennünket. Mi sem lennénk képesek visszatérni az életbe. Első életünknek megvan a maga megismételhetetlen varázsa. Ky eldob egy könyvet, és felkap egy másikat. Vajon tényleg Kyba voltam először szerelmes? 3
Emily Dickinson
219
Vagy talán Xanderbe, aki az első igazi csókot adta? Minden, Xandertől kapott papírdarab valamilyen konkrét emléket idéz fel. Szinte mindegyiknek érzem a tapintását, az ízét és illatát. Szinte hallom, ahogy visszahívnak. Mindig is azt gondoltam, hogy a két fiú közül Xander a szerencsésebb, mert Juharfa kerületben született. Ma már nem vagyok benne olyan biztos. Ky sok mindent elveszített, de nem kis dolog van a birtokában. Képes alkotni, le tudja írni a saját gondolatait. Xander egész eddigi életében kizárólag mások gondolatait írta le – azokat is számítógépen keresztül. Az általa leírt dolgokhoz így mások is könnyen hozzáférhetnek. Ky eloszlatta a kételyeket, amelyek azután keletkeztek bennem, hogy az előbb Indie-vel egymásra néztek. Ky tekintetében a bizonytalanságnak semmi jele nem fedezhető fel. – Mit találtál? – kérdezi. – Egy verset – válaszolom. – Pedig inkább a kulcsszavakra kellene koncentrálnom. – Nekem is – mondja. – Az osztályozás első szabálya – mosolyog. – Talán te is tudsz osztályozni? – kérdezem csodálkozva. Erről korábban soha nem szólt. Az osztályozás speciális készséget igényel, nagyon kevés embernek van hozzá érzéke. – Patricktől tanultam – mondja halkan. Patricktől? A döbbenet bizonyára leolvasható az arcomról. – Patrickék azt hitték, hogy Matthew egyszer osztályozni fog a munkahelyén – meséli Ky. – Patrick azt akarta, hogy én is értsek az osztályozáshoz. Tudta, hogy engem soha nem neveznek majd ki jobb munkahelyre, de szerette volna, ha megtanulok gondolkodni, ha már iskolába nem járhattam. – És hogy tanított meg rá? – kérdezem. – A portálok azonnal jelezték volna a hivatalnokoknak, ha rajtuk tanít. Ky bólogat. – Más módszert talált ki. Édesapád elmesélte Patricknek, hogyan alakítottad át a számítógépeteket úgy, hogy Bram tudjon rajta játszani. Innen vette Patrick az ötletet. Ő is valami hasonló trükköt alkalmazott. – Hogyhogy nem jöttek rá a hivatalnokok? 220
– Patrick nem engedte, hogy a saját gépemet használjam. Szerzett egy másikat a levéltárosoktól. Ez akkor történt, amikor elkezdtem az ételhulladék-eltávolító központban dolgozni. Patricktől hallottam először az Oria tartományban dolgozó levéltárosokról. Ky arca megnyugszik, hangja egyre higgadtabbnak tűnik. Nem először látom ilyennek az arcát. Általában akkor néz így, amikor valami olyasmit mond, amiről még nem mesélt. – Miután a kinevezésemet intéző hivatalnok távozott, bementem a szobámba, és kivettem a fiókból az iránytűt. A tenyeremben tartottam, nézegettem egy ideig. Legszívesebben megölelném Ky-t. Visszatenném a tenyerébe az iránytűt. Könnyeket csal szemembe a történet, meghatódva hallgatom a folytatást. – Aztán felkeltem, felvettem az új, kék munkásruhámat, és elindultam a munkahelyemre. Aida és Patrick némán figyelte, ahogy távozom. Rám néz, én pedig a keze után nyúlok. Remélem, hogy vágyik az érintésemre. Megszorítja a kezemet. Szinte érzem, ahogy az ujjain keresztül magamba szívom története következő részét. Ugyanabban az utcában laktunk. Emlékszem, otthon üldögélve majszoltam előre gyártott szendvicsemet, hallgattam a portálon keresztül sugárzott műsort, és a rám váró tökéletes életről álmodoztam, amely sok más dologhoz hasonlóan jár nekem. – Aznap este Patrick egy feketén vásárolt számítógéppel tért haza – folytatja Ky. – Egy nehéz, leselejtezett laptopot nyomott a kezembe, aminek a képernyője is nevetségesen korszerűtlen volt. Először azt mondtam, hogy vigye vissza. Túl kockázatosnak találtam a fekete ügyletet. Patrick megnyugtatott, hogy ne aggódjak. Elmondása szerint édesapám küldött neki egy régi írást Matthew halála után. Patrick ezt cserélte el a laptopra. Mindenképpen azt akarta, hogy valami hasznom származzon abból a régi irományból. Bementünk a konyhába. Patrick azt remélte, hogy a szemétégető zörgésétől senki nem hallja majd, amit csinálunk. Olyan helyre álltunk, hogy a portál képernyőjén keresztül senki ne láthasson, még véletlenül se. Ott, a konyha sarkában tanított meg osztályozni, 221
némán, leginkább csak a dolgokra mutatva. Később a laptopot az iránytűvel együtt elrejtettem a szobámban. – Ha jól emlékszem, aznap kopogtattak a hivatalnokok, és elkobozták a nálunk lévő összes műtárgyat – szakítom félbe Ky-t. – Hogy sikerült elrejtened az iránytűt és a laptopot? – A laptopot addigra már elcseréltem a születésnapi versedre – magyarázza Ky. Egymás szemébe nézünk, és elmosolyodunk. Együtt vagyunk. Egészen a Külső Tartományokig kellett jönnünk, hogy ez bekövetkezzen. – Ky! – suttogom. – Ez nagyon veszélyes lépés volt. Mi lett volna, ha elkapnak a verssel? Ky csak mosolyog. – Ezúttal is neked köszönhettem, hogy megmenekültem. Ha nem mondtad volna el Thomas versét a dombon, soha nem kerestem volna fel a levéltárosokat, hogy a laptopot versre cseréljem. Lebuktunk volna Patrickkel. Sokkal könnyebb egy papírlapot rejtegetni, mint egy laptopot – mondja, és közben megsimítja a nyakamat. – Neked köszönhetem, hogy nem volt semmilyen műtárgy a háznál, amikor a hivatalnokok beállítottak. Az iránytű akkor már nálad volt. Átölelem. A hivatalnokok nem tudtak mit elvinni Ky-éktól, mert mindenen túladott miattam. Ky odébb ül, és az előttünk fekvő könyv egyik oldalára mutat. – Nézd csak! – mondja. – Folyó. Egyike a kulcsszavaknak, amiket keresünk. – Ky beszédstílusát, hangját hallva, szájának mozgását elnézve legszívesebben hátat fordítanék az összes iratnak és könyvnek, és Ky-jal múlatnám az időt. Akár itt, akár az egyik házikóban a folyóparton. Közben megpróbálnám kiszedni belőle a titkát.
222
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
KY
A farmerekről szóló könyveket lapozgatva felvillan előttem saját életem története. Futó képként jelennek meg előttem az emlékek, fényesen és hirtelen, mint a kanyonban cikázó villámok. Nem tudom eldönteni, élesebb lett-e a látásom vagy a megvakulás első jele-e mindez. Kint szakad az eső. Elképzelem, ahogy a folyó elárasztja a kanyont, és maga előtt tol mindent, ami az útjába kerül. Lekoptatja a nevet és a feliratot Sarah sírkövéről, letépi a húst apró csontjairól. Úrrá lesz rajtam a pánik. Nem lehet, hogy csapdába essek, nem lehet, hogy a szabadulás küszöbén bukjak el. Találok egy vonalas füzetet, ami tele van írva gyerekes S betűkkel: S. S. S. Nem lehet könnyű megtanulni az S betűt. Talán épp Vadász lánya kanyarintotta ide őket? – Szerintem már elég nagy vagy – mondta apám, és egy nyárfavesszőt adott a kezembe, amit a kanyonból hozott. Az ő kezében is volt egy. Egy jelet rajzolt vele a sárba. – A kanyonban tanultam. Figyelj! K. Ezzel a betűvel kezdődik a neved. A farmerek szerint először mindig a saját nevét kell megtanulnia leírni az embernek. Még ha később mást nem is fog tudni papírra vetni, máris nagy kincs lesz a birtokában. Édesapám később az összes, falubeli gyereket szerette volna megtanítani írni. – Miért? – kérdeztem tőle. Ötéves lehettem akkoriban. Nem akartam, hogy másokat tanítson. Tudta, mi jár a fejemben. 223
– Nem az írni tudás tesz valakit érdekes emberré, hanem az, amit leír – mondta. – Ha minden gyerek tud írni, nem leszek többé különleges semmilyen szempontból – válaszoltam neki. – Nem a különlegessé válás az egyetlen fontos dolog az életben – felelte. – Apa! Te persze különlegessé akarsz válni – jegyeztem meg. Ezt már akkor is tudtam. – Biztosan te szeretnél lenni a Kormányos. – Igen, valóban én szeretnék lenni a Kormányos, azért, hogy segíthessek az embereken – válaszolta. Akkoriban még helyeseltem a döntést, hittem neki. Szerintem ő is hitt magában. Egy másik emlékkép villan fel előttem. Egy napon apám üzenetét kézbesítettem a faluban. Háztól házig szaladtam, hogy mindenki olvashassa. A hirdetésen a soron következő gyűlés helyszíne és időpontja állt. Ahogy hazaértem, apám azonnal elégette a meghívót. – Mi lesz a gyűlés témája? – kérdeztem. – Az, hogy a farmerek nem akarnak csatlakozni a Felkeléshez – felelte – Akkor mit akarnak? – kérdezte anyám. Édesapám szerette a farmereket. Tőlük tanult meg írni, nem a felkelőktől. A felkelők először akkor keresték meg, amikor a családunkat alacsonyabb státuszba sorolták. A felkelők harcolni akartak, mert szerettek harcolni. Apám hűséges maradt a Felkeléshez, de folytatni akarta a kereskedést a farmerekkel. Indie-nek halvány mosoly jelenik meg az arcán, miközben a hátizsákját szorongatja. Mintha belecsúsztatott volna valamit. Vajon mit találhatott? Bármit is talált, még Cassiának sem mutatja meg. Ki kell derítenem, hogy mi az. A mindent elpusztító légitámadás előtt édesapám megtanított a különböző vezetékek összeszerelésére. A vezetékek javítását általában ő végezte a faluban. Minden, a birtokunkban lévő 224
berendezést a Társadalom hagyott hátra. Az ételek melegítésére szolgáló szerkezetek gyakran robbantak le. Állítólag a Társadalom sorozatban gyártott, szabvány szerinti vitaminmennyiséget tartalmazó ételeket szállított nekünk, melyek különböznek a többi tartományban lakók számára készített ételektől. – Fiam! Ha be tudnál segíteni a különféle munkák elvégzésénél, például a mikrohullámú sütők és a fűtőtestek javításánál, továbbra is eljárhatnék a kanyonba kereskedni – mondta apám. – A hivatalnokoknak úgysem árulja el senki, hogy te dolgozol helyettem. – Bólogattam. – Nem mindenkinek jó a kézügyessége – mondta apám hátradőlve. – Neked szerencsére kiváló. Tőlünk örökölted. Az anyám által készített festményre, majd a kezemben lévő vezetékekre pillantottam. – Világéletemben tudtam, mivel akarok foglalkozni. Pontosan tudtam, milyen alacsony pontszámot kell elérnem az osztályozási vizsgán ahhoz, hogy később gépészként vagy szerelőként dolgozhassak – mesélte apám. – Nem kis kockázatot vállalsz – figyelmeztettem. – Tisztában vagyok vele – felelte. – De általában el szoktam érni, amit akarok. Rám mosolygott, majd egy pillantást vetett a körülöttünk lévő tájra. Mindig is nagyon szerette a Külső Tartományokat, itt nőtt föl, ide tartozott. Aztán rátért a tárgyra: – Lássuk, tényleg el tudod-e végezni a munkámat. Egyetlen apró hibától eltekintve, tökéletesen összeillesztettem a vezetékeket, a műanyag végződéseket és az időzítőt. – Remek – mondta elégedetten. – Látom, neked is kiváló érzéked van hozzá. A Társadalom szerint a puszta jó érzék kevés az ilyen jellegű munkák elvégzéséhez, de ezek szerint még sincs igazuk. A következő könyvnek, ami a kezembe akad, az alábbi felirat olvasható a címlapján: FŐKÖNYV. Lapozgatni kezdem, hátulról előre. Titkon azt remélem, hogy találok benne apám tevékenységére vonatkozó adatokat. Most, hogy saját szememmel látom az aláírását és a különféle ügyletek időpontját, nagy fájdalom lesz úrrá a 225
lelkemen. Ő volt az utolsó, aki kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn a farmerekkel még akkor is, amikor az élet a Külső Tartományokban kezdett egyre veszélyesebbé válni. Azt vallotta, hogy a farmerekkel való kereskedelmi kapcsolat megszakítása a gyengeség jele lett volna. Az iratok szerint mindig csupán egyetlen Kormányos volt. Mellette többen álltak készenlétben, hogy átvegyék a helyét, ha szükséges. Édesapám soha nem lett Kormányos, de egyike volt a készenlétben állóknak. – Apa! Fogadj szót a Társadalomnak! – figyelmeztettem később, amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy fel tudjam mérni az általa vállalt kockázatok nagyságát. – Azért, hogy ne sodord bajba a családodat. Édesapám hajthatatlan volt. Éles esze és furfangos gondolkodásmódja ellenére soha nem tudott megálljt parancsolni magának, mert világéletében a tiszta, egyenes cselekedetek jellemezték. Ezt már gyerekként is észrevettem. Nemcsak kereskedni járt a kanyonokba, hanem az írás tudományát is magával hozta. Ráadásul szükségét érezte, hogy rajtam kívül az összes falubeli gyereket és a szüleiket is megtanítsa rá. Nem elégedett meg azzal, hogy tudott a Felkelésről, szeretett volna szerepet is vállalni benne. Saját magának köszönhette a halálát. Túl kemény volt, túl sokat kockáztatott. Ha nem ilyen lett volna, az emberek nem mentek volna el az általa szervezett gyűlésekre. Hogy az utolsó légitámadás után ki gyűjtötte össze a túlélőket? Hát, nem a felkelők, hanem a Társadalom. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy a felkelők miként hagynak magadra, ha már nincs szükségük rád. Félek a Felkeléstől. De talán sokkal jobban félek a szereptől, amit a Felkelésben be kellene töltenem. A barlangnak arra a részére sétálok, ahol Indie becsúsztatott valamit a hátizsákjába az előbb. Az előttem álló asztalon térképek hevernek egy vízálló dobozban. Indie épp egy könyvet lapozgat. Előrehajtja a fejét, akár egy föld felé hajló virág.
226
– Lassan kifutunk az időből – figyelmeztetem a többieket, és felkapom a dobozt. – Mindenkinek keresek egy térképet arra az esetre, ha egyszer különválnának útjaink. Cassia helyesli az ötletemet. Ő is talált valami érdekeset. Nem tudom, mi lehet az, de látom rajta, hogy nagyon örül neki, mert nagyon lelkesnek tűnik. Már a Felkelés puszta gondolata is izgalomba hozza. Mindenáron szeretne részt venni benne. Lehet, hogy a nagyapja is erre vágyott annak idején. Tudom, Cassia, hogy miattam jöttél a Faragott Hegylánc kanyonjaiba. De nem hiszem, hogy követni foglak, ha csatlakozol a Felkeléshez.
227
HARMINCHATODIK FEJEZET
C ASSIA
Ky egy térképet rak le az asztalra, és egy szénceruza után nyúl. – Találtam még egy térképet, ami hasznos lehet a számunkra – mondja, és elkezd jeleket rajzolni rá. – Aktualizálnom kell a rajta lévő információkat, néhol túl elavultnak tűnik. Belelapozok egy újabb könyvbe, hátha találok benne valami érdekeset. Közben azt veszem észre, hogy a titokzatos költő stílusát utánozva magam is alkottam egy Ky-ról szóló verset. Sötéttel jelöltem mindent Ami öl, ami sajog, ami fáj, Életem térképén elolvadt a hó És koromfekete lett a táj. Ky ugyanolyan gyorsan, ügyesen és magabiztosan rajzolja a jeleket a térképre, mint ahogy ír vagy ahogy a kezemet irányította az erdőben. Most nem néz rám, pedig nagyon szeretném. Kívánom Ky-t. Tudni akarom, mire gondol, mit érez. Miért kell némán, mozdulatlanul ülnie és az iratokkal foglalkoznia? Hogyan képes egyszerre közel engedni magához és távol tartani magától? – Ki kell mennem egy kicsit a levegőre – mondom. Csalódott vagyok, mert semmi konkrétumot nem találtunk, csak a Felkelés, a Társadalom és a farmerek történetéről szóló szövegeket és a 228
Felkeléssel kapcsolatos propagandát, hosszú oldalakon keresztül. Kezdetben lenyűgöztek ezek az írások, most azonban már sokkal jobban izgat a kanyonban lévő folyó vízszintjének emelkedése. Fejés hátfájás kínoz, és a szívem is szaporábban ver a pániktól. Talán elfelejtettem osztályozni? A kék tablettákkal kapcsolatban is tévedtem, most meg tessék, itt egy másik probléma. – Megszűnt a villámlás? – kérdezem. – Szerintem igen – feleli Ky. – Menjünk, és nézzük meg! A barlang is eléggé beázott. Eli almás zsákokkal körbebarikádozva bóbiskol az egyik sarokban. Kilépünk a barlang elé. Még mindig zuhog az eső, de szerencsére a villámok már eltűntek. – Amint kivilágosodik, indulhatunk – mondja Ky. Ky sötét arcát halványan megvilágítja a zseblámpa fénye. A Társadalom képtelen lenne egy mikrokártyán megjeleníteni ezt az arcot. Ky a föld szülötte. Kiválóan fut. Nem tudnák meghatározni, szavakkal leírni, hogy ki is ő valójában. – Nem találtunk semmit – mondom kényszeredetten mosolyogva. – Ha egyszer visszatérek a Társadalomba, a hivatalnokoknak törölniük kell a következő mondatot a mikrokártyámról: Kivételesen tehetségesnek ígérkezik az osztályozás terén. – Ne feledd, itt most nem csupán egy sima osztályozási feladatról van szó – mondja Ky. – Alvásra, pihenésre volna szükségünk! Fáradtak vagyunk. Valamit észrevettem. Ky-t nem hajtja olyan erősen a vágy, hogy megtalálja a felkelőket. Segít nekem, de ha nem lennék itt, talán nem is érdekelné a téma. Hirtelen eszembe jut a titokzatos vers egyik sora: Nem értem el hozzád. Próbálom elhessegetni magamtól ezeket a szavakat. Egyszerűen fáradt vagyok. Ky még mindig nem mesélte el élete egész történetet. Biztosan megvan rá az oka. Érzéseinek egy része még titok előttem. Annyi mindent tud ez a fiú: ír, farag, fest. Elnézem, ahogy a sötétben magányosan áll a lakatlan község szélén... szomorúság lesz úrrá rajtam. A Társadalomban nincs helye egy olyan embernek, mint 229
amilyen ő. Nincs szükség alkotókra. Ky olyan dolgokat tud, amit más nem, de ez a Társadalmat teljesen hidegen hagyja. Miközben Ky az elhagyott házakat nézi, azon tűnődöm, mi járhat a fejében. Talán arra gondol, hogy esetleg ő is itt élhetett volna? Könyveket írhatott volna a többi farmerrel, körülvették volna a festményeken szereplő gyönyörű, táncoló lányok. – Ky! – mondom neki. – Kíváncsi vagyok életed történetére. – Az egészre? – kérdezi komolyan. – Bármire, amit szeretnél elmesélni. Kezét az ajkamhoz emelem, végigcsókolom az ujjperceit és a tenyerén lévő karcolásokat. Behunyja a szemét. – Édesanyám vízzel festett – kezdi. – Édesapám pedig tűzzel játszott.
230
HARMINCHETEDIK FEJEZET
KY
A zuhogó esőben elkezdem írni kettőnk történetét magamban. Ha tehetném, nyomban papírra is vetném a sorokat. A két fiatal elfelejtette a Felkelést, és a községben maradtak. Végigjárták az üres épületeket. Tavasszal magokat vetettek, ősszel learatták a termést. Lábukat a vízbe lógatva gyakran beszélgettek a folyó partján. Nem győztek betelni a költészet szépségével. Verseket szavaltak egymásnak, melyek szavai visszaverődtek a kanyon puszta falairól. Ajkuk és kezük gyakran összeért, senki nem parancsolt nekik. Hiába festek idilli képet a szerelmünkről, nem tudom megváltoztatni a tényt, hogy mindkettőnk életében vannak mások is, akiket szeretünk. Hamarosan feltűntek a szeretteik. Bram szomorú tekintettel figyelte őket, majd feltűnt Eli is. Elsétáltak mellettük a szüleik, és szerető pillantást vetettek rájuk. Végül Xander is megjelent. Eli közben felébredt, és Indie-vel turkálnak a papírok között. – Nem keresgélhetünk itt örökké – mondja kétségbeesve. – A Társadalom előbb-utóbb utánunk ered. – Azért maradjunk még egy kicsit – szólal meg Cassia. – Biztos vagyok benne, hogy találunk valamit. Indie leteszi a kezében lévő könyvet, és felkapja a hátizsákját.
231
– Lemegyek megnézni a házakat, hátha van valami, amit nem vettünk észre – mondja. Miközben a kijárat felé sétál, összetalálkozik a tekintetünk. – Szerinted elkapták Vadászt? – kérdezi Eli. – Nem – felelem. – Szerintem Vadász nemcsak a kémcsövekkel, hanem saját magával is végez. – Rémisztő volt az a barlang – mondja Eli borzongva. – Tudom – felelem. Eli megdörzsöli a szemét, majd egy újabb könyv után nyúl. – Aludj még egy kicsit! – javaslom neki. – Mi majd folytatjuk a keresést. Eli a körülöttünk lévő falakra pillant. – Vajon ide miért nem festettek semmit? – tűnődik. – Aludj! – parancsolok rá. Betekeri magát egy pokrócba a barlang egyik közeli sarkában. Cassia óvatosan bánik a zseblámpával, nehogy a szemébe világítson. Hátrafogja a haját, hogy ne zavarja munka közben. Karikás a szeme, látszik rajta a kimerültség. – Pihenned kellene! – figyelmeztetem. – Valamit még mindenképp meg kell találnom – válaszolja mosolyogva. – Ugyanez az érzés hajtott akkor is, amikor téged kerestelek. Sokszor ilyen helyzetekben érzem magam a legerősebbnek. Cassia nagyon erős lány. Nem véletlenül szeretem annyira. Szándékosan hazudtam neki Xander titkáról. Ha elmondom, hogy Xander titkol valamit előtte, nem hagyja nyugodni a kíváncsiság. – Megyek, segítek Indie-nek – mondom Cassiának. – Itt az ideje, hogy megtudjam, mit rejteget a csomagjában. – Rendben – feleli, majd lapoz egyet a kezében lévő könyvben. – Vigyázz magadra! – Vigyázni fogok. Hamarosan visszajövök. Indie-t könnyen megtalálom. Az egyik ház ablakán fény szűrődik ki. Szerintem tisztában volt vele, hogy azonnal észreveszem majd. Lesétálok a sziklás, hegyi ösvényen, ami az eső után elég csúszós. A házhoz érve először benézek az ablakon. Az ablaküveg a nedves időjárás miatt kissé hullámossá vált, de azért jól látni a szobában ülő Indie-t. A kezében tart valamilyen világító szerkezetet. 232
Egy miniszámítógép az. Hallja a lépteimet. Kiütöm a miniszámítógépet a kezéből, de nem sikerül idejében elkapnom. Leesik a földre. Indie megkönnyebbülten látja, hogy nem tört össze. – Nyugodtan nézd csak meg, ha kíváncsi vagy rá! – mondja. Halkan beszél. Érzem a hangján, hogy nagyon szeretne megtudni valamit. A háttérben a folyó zúgása hallatszik. Indie a karomra teszi a kezét. Gyengéd érintésének köszönhetően nem vágom a földhöz még egyszer a miniszámítógépet. A képernyőről egy ismerős arc néz vissza rám. – Xander – kiáltom meglepetten. – Hogy került hozzád a fényképe? – kérdezem, de hamarosan magamtól is rájövök. – Szóval elloptad Cassia mikrokártyáját. – A léghajón megkért, hogy vigyázzak a csomagjára – meséli, különösebb bűntudat nélkül. – Nem tudta, hogy a kártya is hozzám került. A tabletták mellé rejtettem. Nem adtam vissza, mert nagyon vártam az alkalmat, hogy elolvashassam a rajta lévő információkat – magyarázza, és közben kikapcsolja a miniszámítógépet. – Ezt meg honnét szerezted? Innen, a barlangból? – kérdezem. A fejét rázza. – Még azelőtt loptam, mielőtt elindultunk volna a kanyonokba. – Kitől? – A fiúk vezérétől, a faluban. A menekülésünk előtti éjszaka. Jobban kellett volna rá vigyáznia, mert köztudott, hogy minden megtűrt státuszú kiválóan ért a lopáshoz. Egyáltalán nem, Indie – gondolom magamban. Csak néhányan. – Ezek szerint a hivatalnokok tudják, hol vagyunk? A helyszíneket is jelzi? – kérdezem. Soha nem tudtuk Vickkel, hogy a miniszámítógép valójában mi mindent tud. Indie megrántja a vállát. – Nem hiszem. Amúgy a Társadalom a barlangban történtek után így is, úgy is üldözőbe vesz. De igazából nem a miniszámítógépet akartam megmutatni neked, csak ezzel múlattam az időt, amíg meg nem érkeztél – mondja. Közben próbálom a tudtára adni, hogy nem kellett volna lopnia Cassiától, de Indie nem hagy szóhoz jutni, mert 233
kihúz a csomagjából egy összehajtogatott, négyzet alakú, vastag vásznat. – Ezt nézd! – teríti le elém az asztalra az anyagot. Egy térkép. – Szerintem ezen az útvonalon juthatunk el a felkelőkhöz. A térképen kódolt szavak láthatók, de a vidéket azonnal felismerem: a Faragott Hegylánc szélét és a felette lévő síkságot ábrázolja. A térkép nagy része nem a hegyeket jelöli, ahova a farmerek mentek, hanem sokkal inkább azt a síkságon áthaladó folyót, amelynél Vick meghalt. A folyó sötét mezőben végződik, melyre szintén kódolt szavakat írtak fehér tintával. – Szerintem itt lehet a Felkelés – mondja Indie a térképen lévő fekete területre mutatva. – A szavak pedig egy szigetet jelölnek. – Miért nem adtad oda Cassiának ezt a térképet? – kérdezem. – Cassia kiválóan tud osztályozni. – Inkább neked akartam megmutatni – válaszolja Indie. – Te jobban értesz hozzá. – Mármint mihez? Türelmetlenül rázza a fejet. – A kódokhoz és az osztályozáshoz is. Indie-nek igaza van. Valóban tudok osztályozni. Sőt, már meg is fejtettem a fehérrel írt szavak jelentését: térj haza. A haza szó arra a területre utal, ahol a Felkelés zajlik. A mérgezett folyó mentén juthatunk el oda. – Honnan tudod, hogy értek az osztályozáshoz? – kérdezem Indietől. Visszarakom a térképet az asztalra, és úgy teszek, mintha nem fejtettem volna meg a kódot. – Hallottam az előbbi beszélgetéseteket – mondja előrehajolva. Itt ülünk kettesben, az elemlámpa fényénél. Mintha minden elsötétült volna körülöttünk. Úgy érzem, rajtunk kívül csak Indie rólam alkotott véleménye van jelen a szobában. – Tudom jól, ki vagy – mondja még közelebb hajolva. – És azt is tudom, kinek kellene lenned. – Kinek? – kérdezem. Nem húzódom hátrébb. Indie mosolyog. – A Kormányosnak – mondja. – Nem – dőlök hátra nevetve. – A vers, amit Cassiának szavaltál, egy női Kormányosról szólt. 234
– Az nem vers – vágja rá Indie hevesen. – Akkor ének – javítom ki önmagam. – Nagyon zenei. Indie idegesen fújja ki a levegőt. – Nem számít, hogyan érkezik a Kormányos. A neme sem számít. Az alapgondolat attól még ugyanaz. Ebben biztos vagyok – mondja. – Egyelőre nem én vagyok a Kormányos. – Pedig már te vagy az – mondja Indie. – Nem akarsz azzá válni, ezért igyekszel távol tartani magad a Felkeléstől. Valakinek vissza kell vezetnie a felkelők közé. Ezt a szerepet vállaltam magamra. – A Felkelés nem olyan, mint amilyennek elképzeled – magyarázom neki. – A felkelők nem Társadalomból szökött megtűrtek, száműzöttek vagy csavargók. A Felkelés meghatározott szabályok szerint zajlik. Indie megrántja a vállát. – Legyen bármilyen, nagyon szeretnék részt venni benne. Egész életemben erről álmodoztam. – Ha ez a térkép elvezethet minket a Felkeléshez, miért nem mutatod meg inkább Cassiának? – kérdezem. – Ky! Te és én nagyon hasonlítunk egymásra – mondja. – Sokkal inkább hasonlítok rád, mint Cassia. Akár indulhatnánk is, kettesben. Indie-nek igaza van. Saját magamat látom benne. Pont ezért nagyon sajnálom Indie-t. Megérzés. A túléléshez elengedhetetlen, hogy higgyünk valamiben. Indie a Felkelésben hisz, én meg Cassiában. Indie hosszú ideig nem szól semmit. Kezem a keze mellé teszem. Nem érintem meg az ujjait, de jól láthatja a kezemen lévő sebhelyeket. A Társadalom polgárainak kezét nem díszítik ilyenek, ők nem éltek ilyen körülmények között. – Mióta? – kérdezi a kezemre pillantva. – Mire gondolsz? – Mióta vagy megtűrt státuszú? – Gyerekkorom óta – felelem. – Hároméves voltam, amikor a családunkat alacsonyabb státuszba sorolták. – Ki miatt? – kérdezi. Először nem akarok válaszolni, azonban kezdem úgy érezni, mintha Indie a szakadék szélébe kapaszkodna. Ha nem mondanék neki semmit, talán elengedné a sziklát és a 235
mélybe zuhanna. Jobban teszem, ha elárulok neki néhány részletet az életemről. – Édesapám miatt – mondom végül. – Kezdetben teljes jogú állampolgárok voltunk, és a határ menti tartományok egyikében éltünk. Később a Társadalom azzal vádolta apámat, hogy kapcsolatot tart fenn a felkelőkkel, így a Külső Tartományokba kellett költöznünk. – Édesapád is a felkelők közé tartozott? – kérdezi Indie. – Igen – felelem. – Mielőtt kitelepítettek volna a Külső Tartományokba, meggyőzte a falu egész lakosságát, hogy tartsanak vele. Végül a Társadalom majdnem az összes, a falunkban élő embert meggyilkolta. – Ugye azért még szereted édesapádat? Indie még mindig a szakadék szélén lóg. El kell mondanom neki az igazat, ha nem akarom, hogy a mélybe vesse magát. Nagy levegőt veszek. – Természetesen igen – válaszolom. Végre kimondtam. Egymás mellett ülünk. Indie keze a kezem mellett hever. A zseblámpa fényében úgy tűnik, mintha arany és ezüst esőcseppek hullanának odakinn. Ösztönös mozdulattal megérintem Indie ujjait. – Indie! – suttogom. – Nem én vagyok a Kormányos. A fejét rázza. Nem hisz nekem. – Mindent érteni fogsz, ha elolvasod, mi van a térképre írva! – mondja. – Nem – felelem. – Nem fogok mindent érteni. Például a te történetedet biztosan nem. – Kegyetlen dolog ez. Ha valakinek elmeséled az életedet, sebezhetővé válsz. Éppen ezért Cassiának is csak részletekben mondtam el az enyémet. – Ha elindulnék veled egy ilyen hosszú útra, többet kellene tudnom rólad – mondom Indie-nek. Természetesen hazugság az egész, mert soha nem megyek el vele a felkelőkhöz, bármi történjék is. Indie vajon érzi-e, hogy nem mondok igazat? – Ott kezdődött az egész, hogy megszöktél – próbálom kiszedni belőle az igazságot. 236
Végigmér a tekintetével. Bár nagyon kemény lány, szeretném magamhoz ölelni. Persze nem úgy, ahogy Cassiát szoktam, hanem úgy, mint egy sorstársat, aki tisztában van vele, mit is jelent megtűrt státuszúnak lenni. – Igen, akkor kezdődött minden, amikor megszöktem – kezdi Indie. Közelebb hajolok, hogy jobban halljam. Emlékezés közben Indie halkabban beszél, mint szokott. – Jobban mondva el akartam szökni a munkatáborból. Sajnos nem sikerült. Elkaptak és a léghajóra hurcoltak. Azt hittem, hogy ezzel az utolsó esélyemet is elveszítettem a szabadulásra. Tudtam, hogy a Külső Tartományokban mindannyian meghalunk. Aztán a léghajó fedélzetén találkoztam Cassiával. Ő nem tartozott közénk, a munkatáborban sem. Miután átnéztem a csomagját, azonnal tudtam, hogy nem megtűrt státuszú. – Cassia miért szállt fel a léghajóra? Talán keresett valamit? – kérdezem. Indie egyenesen a szemembe néz, miközben beszél. Látszik, hogy igazat mond. Amióta ismerem, most először érzem úgy, hogy teljesen nyílt. Ragyogóan szép, amikor nem titkolózik. – Miután a faluba érkeztünk, hallottam, hogy Cassia a Kormányosról és rólad beszélt azzal a fiúval, aki később meghalt a barlangnál. Cassia mindenképp meg akart találni téged. Ekkor gondoltam először, hogy te lehetsz a Kormányos. Azt hittem, Cassia biztosan tudja, hogy te vagy az, csak titkolja előttem. – Indie elneveti magát. – Később rájöttem, hogy nem hazudott. Azért nem mondta, hogy te vagy a Kormányos, mert ő maga sem tudta. – Cassiának igaza van – mondom. – Nem én vagyok a Kormányos. Indie tiltakozik. – Jól van, de akkor mi a helyzet a piros tablettával? – Mire gondolsz? – Immúnis vagy rá, igaz? – kérdezi. Nem válaszolok. Furcsa, hogy Indie mindenről tud. – Én is az vagyok, és fogadok, Xander is – mondja. Tovább folytatja a mondandóját, nem várja el, hogy megerősítsem vagy tagadjam a dolgot. – Szerintem néhányan különlegesek vagyunk. A felkelők kiválasztottak minket valamilyen szerepre. Máskülönben 237
miért lennénk immúnisak a piros tablettára? – Nagyon lelkesen beszél, tudom, milyen érzések kavarognak benne. A megtűrt státuszúak legnagyobb vágya, hogy mellőzöttekből kiválasztottakká váljanak. – Ha kiválasztottak vagyunk, miért nem mentettek meg bennünket a felkelők, amikor a Társadalom a Külső Tartományokba hurcolt minket? – kérdezem Indie-től. – Miért kellett volna megmenteniük? Nekünk kell a térkép segítségével eljutni hozzájuk. Lehet, hogy a felkelők különben maguktól nem is keresnének bennünket. Nem tudom, hogy pontosan mi van a térképre írva, de abban biztos vagyok, hogy a Felkeléshez vezető utat ábrázolja. Anyám is hasonló helyről mesélt. Egy fekete folt az óceán közepén. A fehér szavak egy szigetet jelölnek. Oda kellene eljutnunk. Egyébként én találtam a térképet, nem Cassia. – Féltékeny vagy – jegyzem meg. – Ezért engedted, hogy bevegye a kék tablettát? – Nem – feleli Indie meglepődve. – Nem láttam, amikor bevette. Ha láttam volna, nem hagytam volna. Nem akartam, hogy meghaljon. – Kész lennél itt hagyni Cassiát és Elit... – Az más – feleli. – A Társadalom visszavinné őket oda, ahova tartoznak. Boldog élet várna rájuk. Eli túl fiatal még. Biztos valamilyen hiba folytán kerülhetett ide. – Mi van, ha mégse? Hosszasan vizslatja az arcomat. – Otthagytál a fronton egy csomó embert, és megszöktél. Ne tegyél úgy, mintha mit sem értenél! – Nem hagyom itt Cassiát! – jelentem ki határozottan. – Tudtam, hogy nem fogod itt hagyni – mondja Indie. Nemleges válaszom ellenére egyáltalán nem adja fel. – Megértem, hogy nem akarsz elszökni velem, de ettől függetlenül még csatlakozni fogsz a Felkeléshez, bárhogy alakuljanak is a dolgok. – A miniszámítógép után nyúl. – Csatlakozni fogsz, mert Cassia legnagyobb vágya, hogy részt vegyen benne, te pedig szereted őt. Tiltakozóan rázom a fejemet. 238
– Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha csatlakoznál? – kérdezi Indie nyíltan. – Akár vezetőként? Különben milyen alapon várod, hogy Cassia téged válasszon Xander helyett? Tényleg, milyen alapon válasszon engem Cassia? – kérdezem magamtól. Várható foglalkozása: ételhulladék-eltávolító munkás, ágyútöltelék. Esélye a sikeres életre: megtűrt státuszúak esetében nem alkalmazható. Várható élettartam: tizenhét év. A Külső Tartományokba küldik, ott fog meghalni. Persze Cassia azt mondaná, hogy ő más szemmel néz. Őt nem érdekli a Társadalom rólam készített listája. Pont ezért szeretem annyira. Azonban, ha tudna Xander titkáról, nem hiszem, hogy engem választana. Indie azért adta oda nekem azt a papirost, mert Cassia és Xander kapcsolatát illetően még jobban el akart bizonytalanítani. Indie nem is gondolja, Xander titka mennyivel nagyobb jelentőséggel bír. Bizonyára látja, hogy mélyen érintett, amit mondott. Indie tágra nyílt szemmel figyel, szinte látom a fejében cikázó gondolatokat: Ky nem akar csatlakozni a Felkeléshez. Xander arca a mikrokártyán. Indie szinte teljesen Xander és a Felkelés hatása alá került. Éles, különleges elméje képes összerakni ezekből az információfoszlányokból az igazságot. – Eszembe jutott valami – kiált fel. – Tényleg nem engedheted el egyedül Cassiát a felkelőkhöz, mert ha elengeded, könnyen elveszítheted – mondja mosolyogva. – Megfejtettem a titkot. Xander is részt vesz a Felkelésben. Egy héttel a Párosító Bankett előtt történt a következő eset. Hazafelé menet találkoztam a felkelőkkel. – Nincs még eleged belőle, hogy mindig veszítesz? – kérdezték. – Nem szeretnél nyerni inkább? Csatlakozz hozzánk, és nyerni fogsz! – Mondtam nekik, szó sem lehet róla. Tudtam, hogy vesztésre állnak. Én a saját utamat járva szeretnék veszíteni. 239
Xander másnap este megkeresett. Éppen zsenge rózsákat ültettem a Patrick és Aida háza előtti kertben. Megállt mellettem, rám mosolygott, és úgy tett, mintha valami hétköznapi témáról beszélgetnénk. – Csatlakoztál? – Mihez? – kérdeztem, miközben letöröltem a verejtéket a homlokomról. Akkoriban még szerettem ásni. Fogalmam sem volt, hogy később milyen sokat kell majd végeznem ezt a munkát. Xander lehajolt, és úgy tett, mintha segítene. – A Társadalom elleni lázadáshoz – suttogta. – Valaki megkeresett a héten ezzel kapcsolatban. Te is benne vagy, ugye? – Nem – feleltem Xandernek. Meglepetten nézett. – Pedig azt hittem. Szinte biztos voltam benne. A fejemet ráztam. – Azt hittem, mindketten benne leszünk – mondta rá nem jellemző, zavart hangon. – Azt gondoltam, már régóta tudsz a Felkelésről – folytatta. – Szerinted őt is be akarták szervezni? Rögtön tudtam, hogy Xander Cassiára gondol. – Nem tudom – válaszoltam. – Nagyon valószínűnek tűnik. Szerintem volt egy listájuk azokról, akiket be akartak cserkészni. – Mi történik azokkal, akik nemet mondanak? – kérdezte Xander. – Például veled mit csináltak? Adtak egy piros tablettát? – Nem – feleltem. – Lehet, hogy a Felkelők nem is férhetnek hozzá a piros tablettákhoz – mondta Xander. – Az egészségügyi központban dolgozom, de fogalmam sincs róla, hogy a Társadalom hol tartja a piros tablettákat. Bizonyára a kék és zöld tablettáktól távol. – Talán a lázadók csak azokat próbálják beszervezni, akikben biztosak, hogy a nem árulják el őket. Igazuk van. Te például soha nem fogod őket elárulni, mert csatlakoztál hozzájuk. Én meg pont azért nem fogom, mert nem csatlakoztam – mondtam Xandernek. Na meg persze azért sem, mert megtűrt státuszú vagyok – gondoltam magamban. A legkevésbé sem szeretném magamra vonni a Társadalom figyelmét. Különösen azzal nem, hogy elárulom a lázadást. 240
– Miért nem csatlakoztál? – kérdezte Xander komolyan, gúnyos felhang nélkül, puszta kíváncsiságból. Amióta ismertem, először éreztem rajta, hogy fél. – Mert nem hiszek benne – feleltem. Egyikőnk sem tudta, hogy a felkelők megkörnyékezték-e Cassiát. Azt sem tudtuk, hogy Cassia vett-e már be valaha piros tablettát. Egyik kérdést sem mertük feltenni neki, mert nem akartuk veszélybe sodorni. Később, amikor Cassia a verseket olvasgatta az erdőben, úgy éreztem, hogy nem jól döntöttem. Tennyson verse ugyanis a felkelők jelszava volt. Ha csatlakoztam volna, most együtt vehetnénk részt a Felkelésben. Aztán rájöttem, hogy a másik vers közelebb áll a szívéhez. Cassia a saját maga útját járta, ami miatt még szerelmesebb lettem belé. – Tényleg csatlakozni akarsz? – kérdezem Indie-től. – Igen – feleli. – Az nem lehet – mondom. – Néhány hónapig, talán néhány évig biztosan nagyon tetszene, aztán szép lassan rájönnél, hogy nem a te világod. – Nem ismersz eléggé. – De igen – mondom. Ismét közelebb húzódom hozzá, és megérintem a kezét. – Felejtsd el az egészet! – mondom neki. – Nem hiányzik nekünk a Felkelés. Vannak farmerek is a világon. Cassiával és Elivel együtt maradunk, és keresünk egy teljesen új helyet, ahol békésen élhetünk. Mi lett azzal a lánnyal, aki el akart menekülni az óceán hullámain? – kérdezem, még erősebben megszorítva a kezét. Indie döbbenten néz rám. Amikor Cassia elmesélte Indie történetét, minden világos lett számomra. Indie úgy mondta el a történetet, mintha az édesanyja lett volna a főszereplő. Végül talán már maga is elhitte, hogy az egész az édesanyjával történt. Ugyanis nem az édesanyja akart megszökni, hanem ő maga. Az anyjától hallott éneken felbuzdulva csónaképítésbe kezdett. Saját magának köszönheti, hogy alacsonyabb státuszba sorolták. Persze nem jutott el a felkelőkhöz. Még a parttól sem tudott kellőképp 241
eltávolodni a csónakjával. Végül a Társadalom a háborúba küldte meghalni. Biztosan tudom, hogy így történt, mert már ismerem annyira Indie gondolkodásmódját. Ő nem az a típusú lány, aki hagyja, hogy más építse helyette a csónakot. Indie annyira szeretne eljutni a felkelőkhöz, hogy éjjel-nappal a Felkelés jár a fejében. Most már én sem vagyok fontos a számára. Nagyot csalódott bennem. – Nagyon sajnálom – mondom Indie-nek. Valóban nagyon sajnálom. – A Felkelés nem ment meg minket – mondom. – Tudom, mi történik, miután csatlakozol hozzájuk. – Közben meggyújtok egy gyufát, és a térkép széléhez tartom. Indie felszisszen, de nem engedem a térkép közelébe. A lángok elkezdik nyaldosni a vászon szélét. – Ne! – könyörög Indie, és újra megpróbálja kivenni a kezemből a térképet. Hátralököm. Körülnéz a szobában, keres valamit, de hiába. Mindketten a barlangban hagytuk a tábori kulacsunkat. – Ne! – kiáltja Indie még egyszer, majd feláll, és kirohan az ajtón. Nem tartom vissza. Nincs elég ideje ahhoz, hogy elegendő esővizet gyűjtsön vagy vizet hozzon a folyóból. A térkép széle már szinte teljesen szétroncsolódott. A levegőben égett szag terjeng.
242
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
C ASSIA
Nehéz
úgy a kulcsszavakra figyelni, hogy közben folyton arra gondolok, mi történhet a sötétben Indie-vel és Ky-jal. Közben ismét egy verset olvasgatok. A Még nem értem el hozzád kezdetű költemény következő versszakát. Végül itt a tenger – Mindent bele! Nem sok van már hátra Nemsokára játszhatok vele. Addig még kemény munka vár, Bár az utolsó teher a legkönnyebb, Melyet ki kell, hogy bírjon a váll.4 A vers számomra itt véget ér még akkor is, ha a valóságban folytatódik. A következő oldal hiányzik a könyvből. Nem érdekes. Úgy érzem, mintha a költő ezen a néhány verssoron keresztül nekem üzenne. Már régen meghalhatott, de még mindig hallom, ahogy hozzám beszél. Én miért nem hallatom a hangomat? Most jövök csak igazán rá, miért tetszenek nekem annyira ennek a költőnek a versei. Nemcsak a szavak szépek, hanem egyéni stílusa is magával ragad. 4
Emily Dickinson
243
Most azonban nincs időm verseken elmélkedni. A következő doboz is tele van könyvekkel. Mindegyik bőrkötéses könyv címlapján a FŐKÖNYV felirat olvasható. Felkapok egyet, és belenézek. Tizenhárom oldalnyi történelem öt darab kék tablettáért. A kereskedő jutalma: egy darab kék tabletta. Egy darab vers Rita Dove-tól. Eredeti példány. A Társadalom vándorlásáról szól. A kereskedő jutalma: hozzáférés a megszerzett információhoz. Egy darab regény Ray Bradburytől. Harmadik kiadás. Ellenszolgáltatás: egy darab laptop és három darab, restaurálási munkálatok helyszínéről származó üvegtábla. A kereskedő jutalma: két darab üvegtábla. Egy oldal a Könyvből. Ellenszolgáltatás: három ampulla gyógyszer. A közvetítő jutalma: semmi. A kereskedő magánjellegű kereskedelmi ügyletet bonyolított. Szóval így zajlott a kereskedelem, ezért hiányzik számos oldal a könyvekből. A farmerek összegyűjtötték a könyveket, és érték szerint csoportosították őket, hogy megkönnyítsék a velük való kereskedést. Elszomorodom, ha erre gondolok, de nem volt más választásuk. Ugyanezt csináltam én is, amikor az iránytűt a levéltároshoz vittem. A tablettákat persze megtartottam. Hát igen, a tablettákat és Xander üzeneteit. Vajon van-e köztük titkos üzenet? Kiborítom a tablettákat és a cetliket az asztalra. Szépen, két külön sorba rendezem őket. Egyik papiroson sem található említés Xander titkáról. Jövőbeli foglalkozása: hivatalnok. Esélye a sikeres életre: 99,9%. Várható élettartam: 80 év. Semmi újat nem mondanak ezek az adatok. Ennyit eddig is tudtam vagy magamtól is könnyen kitaláltam volna. Úgy érzem, valaki figyel. Valaki áll a barlang bejáratánál. Zseblámpámmal megvilágítom a homokos padlót. Közben a papírdarabokat és a tablettákat besöpröm a hátizsákomba. – Ky, én csak... – Elakad a szavam. 244
A bejáratnál álló alak sokkal magasabb Kynál. Remegve az arcára irányítom a lámpa fényét. A férfi kezét arca elé emelve védekezik. Karját kék foltok és alvadt vér nyomai díszítik. – Vadász! – szólítom meg. – Hát visszajöttél? – El akartam menekülni, de... – mondja Vadász. Először azt hiszem, a barlangból akart elmenekülni. Később jövök csak rá, hogy Indie kérdésére válaszol. És te melyik utat választottad? – kérdezte Indie, még mielőtt átkeltünk volna a hegygerincen. – ...de nem volt szíved itt hagyni Sarah-t – fejezem be a mondatát. Amikor Vadász közelebb lép, szinte leröpülnek az asztalról a papírok, annyira megmozgatja robusztus termetével a levegőt. – Sarah nagyon beteg volt – meséli Vadász. – Nem vihettem magammal. – A többiek nem vártak volna meg? – kérdezem megrendülten. – Nem volt idejük – válaszolja Vadász. – Kockázatos lett volna a várakozás. Akiknek nem sikerült idejében átkelni a síkságon, harcolniuk kellett. Nem hagyhattam magára Sarah-t, túl fiatal volt és nagyon beteg, így harcolni se mentem. – Miközben mesél, arcának egyik izma elkezd rángatózni, és könnyes lesz a szeme. Nem törődik a könnyekkel. – Egyezséget kötöttem a harcolókkal – folytatja a történetet. – Segítettem nekik felvinni a robbanóanyagokat a hegygerincre, és a szívességért cserébe nem kellett harcolnom, hanem Sarah-val maradhattam. Nem tudom, mit válaszoljak. Elvesztette a lányát és mindenkit, akit szeretett. – Még mindig a többiek után eredhetsz és megkeresheted őket a síkságon – mondom végül. – Még nem késtél le semmiről. – Mindenképp vissza akartam jönni, mert még nem teljesítettem az ígéretemet – mondja. – Csak kicsit belefeledkeztem a rombolásba a barlangban. – Az egyik hosszú, lapos dobozhoz lép, és felemeli a tetejét. – El kell mondanom neked a Felkeléshez vezető utat. Szinte bizseregnek az ujjaim, annyira izgulok. Abba is hagyom a versek olvasását. Végre-valahára! Valaki tud valami konkrétumot is mondani a Felkelésről. 245
– Köszönöm – mondom hálásan Vadásznak. – Ugye te is velünk tartasz? – Nem szeretném egyedül hagyni Vadászt. Vadász idegesen felpillant. – Volt itt egy térkép, de valaki elvitte. – Indie! – vágom rá szinte azonnal. Bizonyára ő volt az. – Nemrég ment el, csak azt nem tudom, hogy hova. – Az egyik ház ablakán világosság szűrődik ki – mondja Vadász. – Induljunk! – javaslom, egy pillantást vetve a barlang sarkában alvó Elire. – Ne aggódj miatta, jó helyen lesz! – nyugtat meg Vadász. – A Társadalom még nem ért ide. Követem Vadászt a barlangból kivezető, esőáztatta ösvényen. Megkeressük Indie-t, hogy visszaszerezzük tőle, amit rejteget. Amikor benyitunk a házikó ajtaján, csak Ky-t találjuk a szobában. Lobogó lángok világítják meg az arcát. Épp egy térképet éget. Pont azt, amelyikre szükségünk van.
246
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
KY
Először Cassia lép be, majd Vadász érkezik. Vesztettem. Hiába égetem el a térképet, Vadász el fogja mondani Cassiának a Felkeléshez vezető utat. Cassia azonnal kikapja a kezemből a térkép megmaradt részét. A padlóra dobja, és elkezd ugrálni rajta, hogy eloltsa a lángokat. A szélei szinte szénné égtek, de nagy része épségben megmaradt. Cassia el fog menni a felkelőkhöz. – El akartad égetni, hogy ne is láthassam! – kiabálja indulatosan. – Ha Vadász nem jön vissza, soha nem tudhatnám meg a Felkeléshez vezető utat. Nem válaszolok. Nincs mit mondanom. – Még mit titkolsz előttem? – kérdezi Cassia elcsukló hangon. Óvatosan felemeli és alaposan szemügyre veszi a térképet. Pont így nézegette a verseket is a Hegyen. – Xander titkáról is hazudtál. Ugye? – kérdezi. – Ki vele, mi Xander titka? – Nem mondhatom el. – Miért nem? – kérdezi. – Mert nincs jogom hozzá. Egyedül ő mondhatja el. – Ennyivel tartozom Xandernek. Ő is tudott az én titkomról, tudta, hogy megtűrt státuszú vagyok, de mégsem említette senkinek, soha. Még Cassiának sem. Most nem a szórakoztató központban vagyunk. Xander ezúttal nem az ellenfelem, Cassia pedig nem valamiféle nyeremény.
247
– Viszont ez a térkép egy választási lehetőséget testesít meg – mondja. – Ezt akartad megsemmisíteni. El akartad venni a szabad választási lehetőséget tőlem és tőlünk. A térkép égetését követően a házban fanyar, keserű szag terjeng. Cassia egy igazi osztályozó szemével néz rám. Tényeket vizsgál, számításokat végez, képzeletben felhív valakit a portálon keresztül. Sejtem, mit láthat a képernyőn: egy fiút, akinek a neve mellett legördülnek a róla szóló különféle listák. Nem arról a fiúról van szó, akivel annak idején a Hegyen állt, vagy akit a sötét, holdfényes kanyonban átölelt. – Indie hol van? – kérdezi Cassia. – Kirohant – felelem. – Megyek, megkeresem – ajánlja fel Vadász, és eltűnik a sötétben. Egyedül maradunk Cassiával. – Ky! Tudom, hol zajlik a Felkelés – mondja Cassia izgatottan. – Nem szeretnél részt venni egy, a világot gyökeresen megváltoztató mozgalomban? – Nem – jelentem ki határozottan. Cassia hátrébb lép. Mintha előlem menekülne. – Nem menekülhetünk örökké – mondja. – Hosszú éveket vészeltem át csendben, visszavonultan – mondom. – Mit gondolsz, hogy bírtam volna ki egyébként a Társadalomban? – Egyszerre ömleni kezdenek belőlem a szavak, nem tudom őket visszatartani. – Cassia! Te a Felkelés gondolatába vagy szerelmes. Valójában azonban azt sem tudod, mi az. Nem tudod, milyen érzés lázadni és látni, ahogy mindenki meghal körülötted. Fogalmad sincs az egészről. – Utálod a Társadalmat, de mégsem akarsz csatlakozni a Felkeléshez – mondja Cassia. Látszik rajta, hogy még mindig a matematika szabályai szerint gondolkozik, számításokat végez, mielőtt bármiről véleményt alkotna. – Nem bízom a Társadalomban, de a Felkelésben sem – válaszolom. – Egyiket sem választom. Saját bőrömön tapasztaltam, hová vezetnek. – Milyen egyéb választási lehetőségünk van? – kérdezi Cassia. – Csatlakozhatnánk például a farmerekhez. 248
Nem hiszem, hogy hallja a válaszomat, szerintem teljesen máson jár az esze. – Áruld el, miért hazudtál? – fakad ki Cassia. – Miért akartad elvenni tőlem a választás lehetőségét? Hangja ellágyul, szerelmesen néz rám, akárcsak régen, de ezzel csak ront a helyzeten. Átgondolom, miért is hazudtam neki. Mert nem akarom elveszíteni. Mert féltékeny vagyok. Mert nem bízom meg senkiben. Még magamban sem. Mert, mert, mert... – Tudod te azt – válaszolom röviden. Újra fellobban bennem a harag. Mindenre, mindenkire haragszom. A Társadalomra, a Felkelésre, édesapámra, magamra, Indie-re, Xanderre és Cassiára. – Nem, nem tudom... – kezdi Cassia, de nem engedem, hogy befejezze a mondatot. – Féltem – mondom, és hosszasan a szemébe nézek. – Mindketten féltünk. Attól féltem, hogy elveszítelek. Juharfa kerületben te is féltél. Te is elvetted tőlem a választás lehetőségét. Látszik, hogy ő sem felejtette el az esetet Elképzelem, hogy újra abban a forró, fényes csarnokban vagyok, ahol kék ruhába öltözött, piros kezű munkások dolgoznak. Izzadság folyik lefelé a hátamon. Megaláznak. Nem akarom, hogy munka közben lásson. Legszívesebben belefeledkeznék gyönyörű, zöld szemébe. Tudomására akarom hozni, hogy még mindig Ky vagyok és nem csupán egy szám. – Osztályoztál, akár egy számot – mondom neki. – Mi mást tehettem volna – suttogja. – Figyeltek a hivatalnokok. A Hegyen már beszéltünk erről, de itt, a kanyonban egész másképp látom a dolgot. Világossá vált előttem, hogy Cassia örökre elérhetetlen marad a számomra. – Megpróbáltam jóvátenni – mondja. – Egészen idáig jöttem, hogy veled lehessek. – Engem kerestél vagy a Felkelést? – Ky... – Nem fejezi be a mondatot. – Elnézést kérek, de van egy dolog, amit soha nem teszek meg érted – mondom Cassiának. – A Felkeléshez nem vagyok hajlandó csatlakozni. Kimondtam. 249
Az elhagyatott ház sötét szobájában nagyon sápadtnak tűnik az arca. Kint szemerkél az eső. Úgy érzem, mintha hó hullana. Vízzel festett képek, csókok közt elrebegett verssorok. Túl szépek ahhoz, hogy sokáig tartsanak.
250
NEGYVENEDIK FEJEZET
C ASSIA
Kinyílik mögöttünk az ajtó, Vadász és Indie sétál be rajta. – Nincs vesztegetni való időnk – szólal meg Vadász. – A Felkelést a térkép segítségével megtalálod. Érted a kódot? Bólogatok. – Amiért elárultad a titkot a barlangban, a tiéd lehet – mondom Vadásznak. Gondosan feltekerem a vastag vászonból készült, sötét festékkel megfestett térképet. Semmi baja nem lenne még akkor sem, ha elázna, vagy vízbe esne. Egyedül a tűznek nem képes ellenállni. Fájó szívvel pillantok Ky-ra. Bárcsak feloldódna a köztünk feszülő ellentét. – Megyek a hegyekbe a többiek után – mondja Vadász. – Aki nem akar csatlakozni a Felkeléshez, jöhet velem. – Én csatlakozni akarok – mondja lelkesen Indie. – A síkságig mindenesetre együtt is mehetünk – javaslom. Ha már ilyen hosszú utat megtettünk, nem hagyhatjuk el egymást csak úgy. – Tőlem azonnal indulhattok! – mondja Vadász. – Amint befejeztem a barlang eltorlaszolását, csatlakozom hozzátok. – Eltorlaszolod? – kérdezi Indie. – Igen. Le kell zárnunk a barlangot. Mégpedig mesterséges földcsuszamlás előidézésével – magyarázza. – Nem szeretnénk, ha a Társadalom hozzáférne az iratainkhoz. Megígértem a többieknek, hogy gondosan eltorlaszolom a bejáratot. A feladat elég időigényes, úgyhogy ne várjatok rám.
251
– Megvárunk – mondom. Nem hagyhatjuk ismét egyedül Vadászt. Nem szeretném, ha kis csapatunk már most szétszakadna. Tudom, ez úgyis be fog következni hamarosan. – Szóval ezért őriztétek meg a robbanóanyagok egy részét. Segítek – fordul Ky Vadászhoz. Nem tudom, hogy mi jár a fejében. Újra egy távoli, zárkózott, a Társadalomhoz alkalmazkodó Ky áll előttem. Fáj a szívem, hogy elveszítettem a Faragott Hegylánc szülöttét. – Értesz a vezetékekhez? – kérdezi Vadász. – Igen – feleli Ky. – Szívesen segítek, ha enyém lehet valami a barlangból. – Rendben – egyezik bele Vadász. Vajon mire gondol Ky? Mit akar megszerezni? Miért nem néz rám? A csapat felbomlása már nem is téma. Együtt maradunk. Egyelőre. Amíg Ky és Vadász összegyűjtik a vezetékeket, Indie-vel visszamegyünk a barlangba, hogy felébresszük Elit és telepakoljuk csomagjainkat az utazáshoz szükséges dolgokkal. Előkészítjük a terepet a robbantáshoz. Lezárjuk és a fal mellé állítjuk a dobozokat a barlangban, nehogy bajuk essen. Nem bírom ki, hogy az élelmiszerek, a víz és a gyufák mellett a táskámba ne gyömöszöljek néhány, könyvekből kihulló oldalt. Vadász megmutatta, hol találhatunk fejlámpákat és egyéb eszközöket, amikre szükségünk lehet az úton. Néhány csomagot jól telerakunk élelemmel. Eli az ennivaló mellett ecseteket és papírt is dugdos a táskájába. Jobb lenne, ha inkább almákat rakna a helyükre, de nincs szívem szólni neki. – Szerintem kész vagyunk – mondom. – Várj! – szólal meg Indie. Eddig nem sokat beszéltünk, aminek nagyon örülök. Nem is tudom, milyen mondanivalóm lenne a számára. Nem értem, miért Ky-nak mutatta meg először a térképet. Vajon mit titkolhat még előttem? Egyáltalán, még barátként tekint-e rám? 252
– Oda kell adnom valamit neked – mondja, és előhúzza csomagjából a papírvékony darázsfészket. Csodával határos módon, megpróbáltatásokban gazdag utunk nem hagyott rajta nyomot. Indie óvatosan tartja a tenyerében. Olyan, mintha egy kagylót emelt volna ki az óceánból. – Köszönöm, de nem fogadom el – mondom meghatódva. – Legyen inkább a tiéd. Eddig is te vigyáztál rá. – Nem magára a darázsfészekre gondolok – mondja Indie, és előhúz belőle valamit. Egy mikrokártyát. Kis időbe telik, amíg felfogom a helyzetet. – Elloptad a mikrokártyámat – suttogom ámultan. – Biztosan még a munkatáborban. Indie bólint. – Ezt rejtegettem a léghajón. Úgy tettem, mintha nem lenne nálam semmi, pedig volt. A mikrokártyád. – Felém nyújtja. – Tessék, vedd el! – mondja. Szót fogadok. – Ezt pedig még a faluban szereztem valakitől – mondja. Ismét a hátizsákjába nyúl, és elővesz egy miniszámítógépet. – Most már nézegetheted is rajta a mikrokártyádat – mondja. – Már csak az a bizonyos papírdarab hiányzik, de arról nem én tehetek, hogy elveszett. Te ejtetted ki a kezedből, miközben a síkságon sétáltunk. Teljesen meg vagyok zavarodva. – A papírdarabokat is megtaláltad? – kérdezem. – El is olvastad őket? Persze. Még ahhoz sem veszi a fáradtságot, hogy válaszoljon a kérdésemre. – A cetlin olvastam, hogy Xander titkol előtted valamit – szólal meg végül. – Állítólag nem mondta el neked, amikor a legutóbb találkoztatok. – Hol van az a cetli? – kérdezem Indie-től. – Add vissza! – Nem tudom, mert már nincs meg. Ky-nak adtam, aki elhajította. – Erre meg miért volt szükség?
253
Először úgy tűnik, hogy Indie nem akar válaszolni. Elfordítja az arcát. Aztán a szemembe néz, és mégiscsak válaszol. Tekintete vad, izmai megfeszülnek. – Te nem tartoztál közénk – mondja. – Már akkor tudtam, amikor a munkatáborban először megpillantottalak. Tudni akartam, ki vagy valójában és miért vagy ott. Kezdetben azt hittem, hogy a Társadalomnak kémkedsz, később pedig azt gondoltam, hogy a felkelőknek dolgozol. Ráadásul a táskád tele volt kék tablettákkal. Nem tudtam, mit szándékoztál csinálni velük. – Szóval elloptad a mikrokártyámat – állapítom meg. – A mikrokártyám nélkül tettem meg az utat a munkatábortól a Faragott Hegyláncig. – Máskülönben hogy tudhattam volna meg, ki vagy? – kérdezi Indie. – Az a lényeg, hogy újra minden a tiéd. Ráadásul szereztem egy miniszámítógépet is. Akkor nézheted meg a mikrokártyádat, amikor csak akarod. – Mindent azért mégsem adtál vissza – mondom. – Xander üzenete például elveszett. – Miért veszett volna el? – kérdezi Indie. – Az előbb pontosan elmondtam, mi állt a papíron. Legszívesebben üvöltenék a csalódottságtól. – Az ezüstdobozzal mi lett? – kérdezem. – Persze azt is elvetted. – Nagyon szeretném, ha Indie visszaadná a Xandertől kapott utolsó emléket. Mindent vissza akarok szerezni, amit elveszítettem, függetlenül attól, hogy ki és miért vette el tőlem. Ky iránytűjét, Bram óráját, de mindenekelőtt a nagyapától kapott púdertartót, ami a verseket rejtette. Ha a púdertartót visszakapnám, soha nem nyitnám ki többé. Örömmel töltene el a tudat, hogy a versek jó helyen vannak benne. Ky-jal való kapcsolatom összes szép pillanatát egytől egyig bezárnám a púdertartó biztonságos gyomrába. A hibák, amelyeket elkövettünk, mind ki lennének rekesztve. – Az ezüstdobozt valahol a munkatáborban hagytam, amikor el akartam szökni – meséli Indie. – Az erdőben ejtettem el. Indie mindig is szerette volna látni az ajándékba kapott festményt. Érdekelte a festészet. A barlangban is lenyűgözve bámulta a 254
csodaszép ruhákban tündöklő, falra festett lányokat. Azért lopott tőlem, mert irigyelte a dolgaimat. Arca most egy tó fodrozódó tükrére emlékeztet. Kissé torz és feldúlt, nehéz kivenni a vonalait, de mégis felismerhető. Indie lázadó típus, aki emellett a biztonságot is kedveli. Én pont az ellentéte vagyok. – Hogyan sikerült elrejtened a mikrokártyát? – kérdezem. – Amikor elkaptak, nem motoztak meg – feleli Indie. – Csak a léghajón kutatták át a táskámat, de szerencsére ott már remekül megoldottuk a problémát. – Közben jellegzetes, gyors, de mégis kecses mozdulattal hátrafésüli a haját. Nem találkoztam még olyasvalakivel, aki ennyire közvetlenül és minden szégyenérzet nélkül kimondja azt, amire vágyik. – Nem nézed meg? – kérdezi Indie. Nem tudom megállni, hogy a mikrokártyát be ne csúsztassam a miniszámítógép nyílásába. Várom, hogy Xander arca megjelenjen a képernyőn. Otthon kellett volna elolvasnom ezeket az információkat, még a susogó levelű juharfák alatt. Bram szüntelen ugratott volna, a szüleim pedig nem győztek volna mosolyogni. Csak Xander vigyorgott volna rám a képernyőről. Nem így történt. Ky arca jelent meg, és egy csapásra megváltozott minden. – Itt van! – lelkesedik Indie. Xander. Csak néhány nap telt el azóta, hogy utoljára láttam, de szinte már el is felejtettem, hogy néz ki. Az emlékek azonban nagyon gyorsan visszatérnek. Nemsokára a tulajdonságainak listája is megjelenik a képernyőn. A mikrokártyán pontosan ugyanazok az adatok szerepelnek, mint a tabletták alá rejtett papírdarabokon. Xander szerette volna, ha elolvasom őket. Mintha arra buzdítana, hogy foglalkozzak vele minél többször. Nem tudom, Xandernek hogyan sikerült a listához írnia azt a plusz sort, amit Indie az egyik papíron olvasott. Lehet, hogy Indie nem mondott igazat? Nem hinném. Csak azt nem értem, hogy Xander miért nem mondta el a titkát, amikor a levéltárosnál jártunk. Akkor 255
azt sem tartottam kizártnak, hogy többé nem látjuk egymást. Xander vajon másképp gondolta? Bizonyára nem azt akarta, hogy más olvassa el a róla szóló információkat. Az előzményekre is vetek egy pillantást. A mikrokártyámat nemcsak tegnap este nézegették, hanem szinte mindennap. Természetesen Indie volt az. De vajon mikor volt ideje rá? Miközben aludtam? – Tudod, mi Xander titka? – kérdezem. – Szerintem igen – válaszolja. – Akkor áruld el! – Xandert illeti a jog, hogy elárulja. Az ő titkáról van szó. – Mintha Ky szavait hallanám. Szokásához híven most is dacosan válaszol. Észreveszek azonban valamit: amikor a képernyőre pillant, ellágyul a tekintete. Most már látom, hogy nem Ky-ba szerelmes. – Bele vagy esve Xanderbe – jegyzem meg. Indie nem tagadja a dolgot. Xander az a típusú fiú, aki egy megtűrt státuszú lány számára elérhetetlen. Mintha aranyból lenne. Nála tökéletesebbet nem is tudott volna alkotni a Társadalom. Viszont mégsem Indie Párja, hanem az enyém. Xanderrel boldog családot alapíthatnánk, jó állásunk lenne. Szerelmesen és boldogan élhetnénk Juharfa kerület egyik tiszta utcájában. Xander mellett megvalósíthatnám az álmaimat. Ky-jal viszont olyan hajmeresztő dolgokat csinálunk, amikről eddig álmodni sem mertem. Mindkettőjüket szeretem, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Ismét Xander arcára pillantok. Mintha azt üzenné, hogy soha nem fog megváltozni. Szerintem ez nem igaz. Nem ismerem teljesen, fogalmam sincs róla, mi történik vele Camas tartományban. Vannak titkai, amelyekről még nem szólt egy szót sem, mert személyesen szeretné elárulni őket. Ő is követ el hibákat. Elég, ha a kék tablettákra gondolok. Nem kis kockázatot vállalva, jó szándékkal ajándékozta őket, de mégis rosszul sült el a dolog. A kék tabletták nem mentették meg az életemet. Sőt! 256
Xanderrel a kapcsolatunk egyszerűbb lenne, de mégis szerelmen alapulna. Azt viszont már megtapasztaltam, hogy a szerelem révén új helyekre juthat el az ember. – Mit akartál Ky-tól? – kérdezem Indie-től. – Mit akartál kiszedni belőle, amikor megmutattad neki a papírdarabot és a térképet? – Csak annyit mondhatok, Ky többet tud a Felkelésről, mint amennyit nekünk elárul – feleli Indie. – A Felkelésről szerettem volna hallani. – Ezt meg miért adtad vissza? – kérdezem a mikrokártyára mutatva. – Miért éppen most? – Választanod kell – mondja Indie. – Egyik fiú szándékait sem látod tisztán. – Na, mert te tisztán látod – felelem dühösen. Indie még annyira sem ismeri Ky-t, mint én. Xanderrel meg még nem is találkozott. – Megfejtettem Xander titkát – mondja, közelebb lépve a barlang bejáratához. – Nem gondoltál rá eddig, hogy talán Ky a Kormányos? – kérdezi, mielőtt kilép a szabadba. Valaki megérinti a karomat. Eli az. Tágra nyílt, aggódó szemmel néz rám, felébreszt a révületből. Ki kell menekítenünk őt. Sietnünk kell. A könyveket még később is ki lehet válogatni. Bedugom a mikrokártyámat a hátizsákba, amikor a kék tabletták között megpillantom a piros tablettát. Indie, Ky és Xander immúnis rá. De vajon én is az vagyok? Nem tudom, mitévő legyek. Mi lenne, ha bevenném és nem várnám meg, amíg feloldódik, hanem egy nagy harapással kettétörném? Olyan erősen, hogy akár még a vérem is kicsordulna közben. A piros vér összekeveredne a piros tablettával. Ez valóban a saját döntésem lenne, nem a Társadalomé. Ha a tabletta hat, mindent elfelejtek, ami az elmúlt tizenkét órában történt. Nem emlékeznék arra sem, mi történt Ky-jal. Nem kellene megbocsátanom neki, mert nem is tudnék róla, hogy hazudott. Elfelejteném azt is, amit a hulladékeltávolító központban hozott döntésemmel kapcsolatban mondott. Ha pedig a tabletta nem hat, tudni fogom egyszer és mindenkorra, hogy immúnis vagyok rá. Akkor pedig Ky-hoz, Indie-hez és Xanderhez hasonlóan én is különleges vagyok. 257
A számhoz emelem a piros tablettát. Egyszer csak lelkem mélyéről egy hangot hallok. Cassia! Erős vagy tabletta nélkül is. Rendben, nagyapa! – gondolom magamban. Tabletta nélkül is erős leszek. Léteznek azonban olyan dolgok, amelyek nélkül mégsem vagyok elég erős. Harcolni fogok, hogy elérjem őket.
258
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
KY
Egy nehéz csónakot cipelni éppen olyan hálátlan feladat, mint egy holttestet vonszolni. – Csak ketten férünk el benne – figyelmeztet Vadász. – Nem számít – mondom. – Azért még nagy hasznát vesszük. A csónakot az egyik, a község szélén álló házban hagyjuk, ahol Cassia, Indie és Eli már vár ránk. Nagyot puffan, amikor a földre dobjuk. – Ez meg mi? – kérdezi Eli. – Csónak – válaszolja Vadász szűkszavúan. Indie, Cassia és Eli ámulva nézi a nehéz, műanyagból készült, felfújható hajót. – Soha nem láttam még ilyet – szólal meg Indie. – Folyami csónak – állapítja meg Indie. – Nagyon gyorsan eljuthatunk vele a Felkeléshez. – Csakhogy a folyó egy szakaszon holtágakra oszlik – figyelmeztet Eli. – Már nem – felelem. – A nagy eső mindent helyreállított. – Szóval, ki akar csónakkal utazni? – kérdezi Indie. – Még nem döntöttük el – mondom. Szándékosan nem keresem Cassia tekintetét. Nem merek a szemébe nézni azóta, amióta látta, hogy el akartam égetni a térképet. Eli egy csomagot nyom a kezembe. – Neked hoztam. Ennivaló és néhány dolog a barlangból. – Köszönöm, Eli. – Van még valami – suttogja. – Megmutathatom? 259
– Mutasd, de gyorsan! – mondom. Eli meggyőződik róla, hogy a többiek nem figyelik, majd elém tart egy kék kémcsövet. – Eli! – ámulok. Elveszem tőle, és megforgatom a kezemben. Ideoda lötyög a benne lévő folyadék. Amikor elolvasom az oldalára írt nevet, elakad a lélegzetem. – Hogy tehetted ezt? – Úgy éreztem, el kell hoznom – válaszolja Eli. Talán a földhöz kellene vágnom a kémcsövet, vagy bele kellene dobnom a folyóba. Ehelyett inkább a zsebembe csúsztatom. A nagy eső sokat lazított a sziklákon, és hatalmas sár keletkezett. Nem lesz nehéz mesterséges földcsuszamlással eltorlaszolni a barlangokhoz vezető ösvényt. Persze a bejáratot is le kell zárnunk anélkül, hogy a bent lévő kincseknek baja esne. Vadász megmutatja a robbantás tervét. A lenyűgöző ábrán jól látszik, hogy mely vezetékeket kell összekötni. – Te készítetted? – kérdezem. – Nem. A vezetőnk, Anna készítette, még mielőtt elhagyta a községet – feleli. Anna. Vajon édesapám ismerte? Nem teszek fel több kérdést, hanem követem az ábra és Vadász utasításait. Közben zuhog az eső, ezért nem kis erőfeszítést igényel a robbanóanyagok szárazon tartása. – Menj és szólj a többieknek, hogy meggyújtom a kanócot – kéri Vadász. – Majd meggyújtom én – ajánlom fel. – Ne! Anna úgy rendelkezett, hogy én végezzem el ezt a feladatot. – Jobb, ha mégis én gyújtom meg. Te sokkal jobban ismered a vidéket és a farmereket nálam – mondom. – Ha valami rendellenesség történik a robbantás közben, te vagy az egyetlen, aki ki tudja menekíteni a többieket innen. – Remélem, nem azért vállalod, mert a térkép égetése miatt magadat akarod büntetni? – kérdezi Vadász. – Nem – válaszolom. – Egyszerűen így látom jónak. Vadász rám néz, és fejbólintással jelzi, hogy kezdhetem az akciót. 260
Beállítom az időzítőt, és teljes erőmből futni kezdek. Ösztöneim diktálják így, mert különben még rengeteg időm lenne. A folyóhoz érve a többiekhez rohanok. Nagy robbanást hallok a hátam mögött. Nem tudom megállni, hogy hátra ne nézzek. Néhány, sziklába kapaszkodó fa gyökerestől kifordult, köveket és földet rántott magával a mélybe. Először csak a fák összekuszálódott gyökereit veszem észre, majd látom, ahogy az egész szirt a mélybe csúszott. A barlanghoz vezető ösvényt víz, sár és sziklák torlaszolják el. Úgy tűnik, a földcsuszamlás nem áll meg. Egyre közeledik. Hamarosan eléri a községet. Az egyik ház falai megrepednek, majd az egész épület megadja magát és összeroskad. Aztán szép sorjában következik a többi. A sártenger elönti a községet, kettéroppantja az útjába kerülő deszkákat, szilánkokra töri az ablaküvegeket, kitépi a fákat. Ámokfutását végül a folyó állítja meg. A földcsuszamlás vörös sárral és sziklákkal borított sávot hagyott maga után, és a folyó egy szakaszát is felduzzasztotta. A megemelkedő vízszint nemsokára elönti a kanyont. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, amikor látom, hogy a többiek kirohannak a házból és a part felé tartanak. Segítek Vadásznak cipelni csónakot. Cassia csónakját. Ha a Felkelést választja, mindenben a segítségére leszek, hogy sikerüljön elérnie a célját.
261
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
C ASSIA
Lassan,
óriási szenvedések közepette hagyjuk el a kanyont. Megcsúszunk, elesünk, majd újra felállunk. Így megy ez hosszú ideig. Már nyakig sárosak vagyunk. Végre találunk egy barlangot, ahová mindannyian beférünk. A csónakot a barlang előtti ösvényen hagyjuk. Hallom, ahogy az esőcseppek verik a csónak műanyag borítását. Nem jutottunk el a táncoló lányokkal díszített barlangig. Ez sokkal kisebb, ráadásul tele van sziklákkal és szeméttel. Néhány másodpercig meg sem tudunk szólalni a kimerültségtől. Csomagjaink mellettünk hevernek. A sáros úton nagyon nehéz volt idáig cipelni őket. Többször megfordult a fejemben, hogy kidobom belőlük az elemózsiát, a vizet és a papírokat. Indie-re pillantok. Amikor a síkság felé gyalogoltunk és rosszul voltam, ő vitte a csomagjaimat az út nagy részén. – Köszönöm szépen – mondom neki. – Mit köszönsz? – kérdezi csodálkozva. – Azt, hogy cipelted a csomagjaimat, amikor először jártunk erre. Ky felkapja a fejét. Veszekedésünk óta most először néz rám. Jó érzés újra belefeledkezni a tekintetébe. A sötétségben szinte feketének tűnik a szeme. – Beszélnünk kellene – szólal meg Vadász. Igaza van. Bár eddig még nem mondtuk ki, tisztában vagyunk vele, hogy nem férünk be mindannyian a csónakba. – Beszéljük meg, ki merre indul. – Én a felkelőkhöz megyek – jelenti ki Indie azonnal.
262
Eli még nem tudja, mitévő legyen. Megértem a tanácstalanságát. Mindketten szeretnénk eljutni a Felkeléshez, de Ky nem hisz az egészben. Mindazonáltal továbbra is bízunk Ky-ban annak ellenére, hogy megpróbálta megsemmisíteni a térképet. – Én pedig a farmerekhez – mondja Vadász. – Egyedül is útnak indulhatsz – mondja neki Indie. – Egyébként is, miért segítesz nekünk? – Én törtem össze a kémcsöveket – feleli Vadász. – Miattam üldöz benneteket a Társadalom. – Bár csak néhány évvel idősebb nálunk, mégis sokkal bölcsebbnek tűnik. Talán az apaság vagy a kemény élet tették ilyenné. Ki tudja... Lehet, hogy a Társadalom által biztosított, kényelmes életkörülmények között is ilyen lenne. – Amíg mi a csónakot cipeljük, vidd a csomagjainkat! – fordul Indie-hez Vadász. Közös érdekünk, hogy kijussunk a kanyonokból, segítenünk kell egymást. Ha kijutottunk, ki-ki mehet a maga útján. Ky nem válaszol. Kint elered az eső. Eszembe jut Ky történetének egyik része. Ha esik az eső, emlékezem – írta benne. Akkoriban megesküdtem, hogy én is emlékezni fogok. Ky a versek eladására biztatott. Arra viszont nem figyelmeztetett, hogy Tennyson költeménye különösen sokat érhet. Tudta jól, hogy a segítségével könnyen megtalálhatom a Felkelést, mégsem szólt semmit. Rám bízta, mivel kereskedem és milyen célra használom fel a kincsekért kapott dolgokat. – Miért utálod a Felkelést? – kérdezem halkan Ky-tól. Eredetileg nem a többiek előtt akartam feltenni ezt a kérdést, de nincs más választásom. – El kell döntenünk Elivel, merre induljunk. Sokat segítene, ha elmagyaráznád, miért gyűlölöd annyira. Ky a kezére pillant. Eszembe jut a rajz, amit még a Társadalomban kaptam tőle, s amelyen Ky az anya és az apa szavakat tartotta a kezében. – Azért utálom, mert a felkelők soha nem segítettek rajtunk – válaszolja. – A Felkelés eredménye csupán az, hogy meghalsz és a szeretteidet is elveszíted. A túlélőket pedig teljesen más emberré alakítják. – A családodat viszont nem a felkelők ölték meg – szól közbe Indie. 263
– Nem bízom a felkelőkben – mondja Ky. – Édesapám bízott bennük, én nem. – És te? – kérdezi Indie Vadásztól. – Nem tudom, elég bizonytalan vagyok velük kapcsolatban – kezdi Vadász. – A felkelők legutoljára évekkel ezelőtt jártak a kanyonunkban. – Mindannyian, még Ky is, előrehajolva hallgatjuk a szavait. – Akkor azt mondták, hogy már szinte mindenhova sikerült beszivárogniuk, még az ország központi részére is. Győzködtek bennünket, hogy csatlakozzunk hozzájuk. – Vadász arcán halvány mosoly jelenik meg. – Anna nagyon makacs volt. Generációkon át a saját törvényeink szerint éltünk, és úgy gondolta, ezen továbbra sem lenne szabad változtatni. – Szóval ők küldték a kanyonba a röpiratokat? – kérdezi Ky. Vadász bólogat. – Ők küldték a térképet is, amit használunk. Remélték, hogy meggondoljuk magunkat és mégis csatlakozunk. – Honnan tudták, hogy értitek a térképen szereplő kódokat? – kérdezi Indie. – Azok a saját kódjaink – meséli Vadász. – Azért használtuk őket, hogy az idegenek ne értsék, miről beszélünk. Közben a hátizsákjából előhúz egy fejlámpát. Kint már teljesen besötétedett. – Egy fiatal farmer árulta el őket a felkelőknek, aki elhagyta a községet és csatlakozott hozzájuk. – Vadász a földre helyezi a lámpát, hogy jobban lássuk egymást. – A farmerek többsége soha nem vett részt a Felkelésben, kivéve néhány fiatalt. Egy időben engem is izgatott a felkelés. El is indultam, hogy felkeressem őket. – Tényleg? – kérdezem csodálkozva. – Soha nem jutottam el odáig – meséli Vadász. – Csak a síkságot átszelő folyóig mentem, de onnan visszafordultam. – Miért? – kérdezem. – Catherine miatt – mondja Vadász rekedten. – Ő Sarah anyukája. Természetesen akkoriban még nem volt az. Catherine soha nem hagyhatta el a községet, ezért úgy döntöttem, hogy maradok. Visszahúzott a szívem. – Miért nem hagyhatta el a községet? 264
– Ő lett volna népünk következő vezetője – mondja Vadász. – Anna lánya volt, megszólalásig hasonlított az anyjára. Anna halála után a farmerek Anna legidősebb lányát választották volna meg vezetőnek. Mindannyian nagyon szerettük. Catherine azonban váratlanul meghalt, miközben világra hozta Sarah-t. A lámpa fénye megvilágítja sáros bakancsainkat, arcunk szinte eltűnik a sötétségben. Vadász kivesz valamit a csomagjából. – Anna tehát elhagyta a falut – mondom döbbenten. – És az unokáját is. – Nem tehetett mást – feleli Vadász. – Több gyermeke és unokája volt. Ráadásul a népet is neki kellett vezetnie. – Itt rövid szünetet tart. – Most már talán érted, hogy miért nem ítéljük el teljesen a felkelőket. Jobb életet szeretnének biztosítani maguknak. Nem hibáztathatjuk őket, hiszen minket is hasonló célok vezérelnek. – Azért nem teljesen ugyanaz a helyzet – szólal meg Ky. – Ti már nagyon régóta itt éltek. A lázadások, felkelések pedig jönnekmennek, rövid életűek. – Hogy sikerült elmenekülnötök a Társadalom elől? – kérdezi Indie kíváncsian. – Nem menekültünk el – mondja Vadász. – Egyszerűen hagytak élni bennünket. – Miközben mesél, a csomagjából kivett krétadarabbal kék vonalakat rajzol a karjára. – Ne felejtsétek el, annak idején az emberek a szigorú központi ellenőrzés ellenére azért döntöttek a Társadalom mellett, mert attól remélték a Globális Felmelegedés megelőzését és a betegségek kiirtását. Mi nem hittünk benne, ezért inkább elhagytuk az országot. Nem akartunk a Társadalomhoz tartozni, tehát a rendszer által biztosított előnyök és védelem nem járt nekünk. Önellátóvá váltunk, ők pedig nem foglalkoztak velünk. Hosszú időn át hagytak élni bennünket. Ha néha mégis betörtek a kanyonokba, végük volt, mert nyomban meggyilkoltuk őket. Amíg ki nem irtották őket, a Külső Tartományok falvainak lakói gyakran kértek segítséget tőlünk. Elmondásuk szerint a Társadalom gyakran száműzte azokat, akik nem kedvelték a számukra központilag kiválasztott párt vagy foglalkozást. Néhányan csatlakoztak hozzánk a falubeliek közül, mások csak kereskedni 265
jöttek a községünkbe. A százas listák kiadása után a birtokunkban lévő iratok és könyvek hihetetlenül értékesek lettek. – Vadász itt sóhajt egy nagyot. – A Társadalomban mindig is voltak levéltárosok. Szerintem még most is vannak, csak miután kiirtották a határ menti falvak lakosságát, megszakadt a kapcsolat közöttünk. – És mit adtak az iratokért cserébe? – kérdezi Eli. – Nekem úgy tűnt, hogy a kanyonokban mindenetek megvolt. – Ez nem igaz – feleli Vadász. – A Társadalom mindig is sokkal jobb gyógyszereket állított elő. Ezenkívül más dolgokra is nagy szükségünk volt. – Ha ennyire értékesek az irataitok, akkor miért hagytátok ott őket a barlangban? – kérdezi Eli. – Túl sok van belőlük – mondja Vadász. – Nem vihettük magunkkal az összeset. Sokan csak kitépett oldalakat vagy néhány, számukra kedves könyvet raktak be a csomagjukba. Pont ezért kellett eltorlaszolnom a barlangot. Nem akarjuk, hogy a Társadalom tönkretegye vagy elvigye őket. Vadász abbahagyja a kék vonalak rajzolását, és visszateszi a krétát a csomagjába. – Ezek a vonalak mit jelentenek? – kérdezem. – Szerinted mire hasonlítanak? – Folyókra, erekre – felelem. Bólogat. – Igen. Így is megközelíthetjük a dolgot. – Szerinted? – kérdezem. – Hálókra. Nem egészen értem a válaszát. – A háló összeköti az embereket – magyarázza Vadász. – Általában társaságban szoktunk kék vonalakat rajzolni. Meg is mutatom, hogyan. – Kinyújtja a kezét, úgy, hogy ujjaink összeérjenek. Vadász végighúzza a krétát az ujjain, majd anélkül, hogy felemelné, áttér a karomra, és ott folytatja a kék vonalat. – Most neked kell folytatnod – mondja. – Először a karodon, majd meg kell érintened valakit, aki megint tovább rajzolja. Mi történik, ha egyszer megszakad a kapcsolat? – gondolom magamban. Például a kislányod halálával is megszakadt. 266
– Ha nem találsz senkit, aki tovább rajzolná a vonalat, a következőt kell csinálnod. – Vadász feláll, és két kézzel a homokkőfalnak támaszkodik. A nyomás hatására a szikla több helyen megreped. – Kapcsolatot kell teremtened egy tárggyal. – Igen, de a Faragott Hegylánc nem rajzolja tovább a vonalat – mondom. – A tárgyak, a kanyonok nem emberi lények. – Valóban nem – ismeri el Vadász. – De attól még kapcsolatban vagyunk velük. – Magammal hoztam valamit a barlangból – mondom Vadásznak. Félénken benyúlok a hátizsákomba. – Szerintem örülni fogsz neki. Ebből a versből származik az idézet, amit Sarah sírjára írt: Ujjaival megpengeti a szél a meleg júniust. A könyvből téptem ki az oldalt. Vadász hangosan felolvassa a verset: Szállingóznak, akár a pelyhek Hullnak, akár a csillagok Peregnek, mint rózsáról a szirmok, Ha ujjaival megpengeti a szél a meleg júniust. Szünetet tart. – A falvakban történt eseményeket juttatja eszembe – mondja Eli. – Valahogy így haltak meg az emberek: hullottak, akár a csillagok. Ky a tenyerébe temeti az arcát. Vadász tovább olvas. Odavesznek mind Senki nem tudja, merre Isten meghívja mindegyiküket Halhatatlanként a mennybe.5 – Néhányan közülünk hittek egy másik, földön túli életben – meséli Vadász. – Catherine és Sarah is közéjük tartoztak. 5
Emily Dickinson
267
– Te nem hittél – jegyzi meg Indie. – Én nem – mondja Vadász. – De ezt soha nem mondtam Sarahnak. Nem akartam szertefoszlatni a földön túli világba vetett hitét, hiszen ő volt a mindenem. – Vadász nagyot nyel. – Amíg élt, minden este álomba ringattam. – Nem bírja tovább könnyek nélkül, de nem foglalkozik velük. – Egyszer magára kellett hagynom. Miután lehunyta a szemét, szép fokozatosan távolodtam tőle el – emlékezik. – Először felemeltem a karomat, majd lassan kihúztam az arcom a feje és nyaka közötti hajlatból, hogy a lélegzetem többé ne zavarja az álmát. Annyira óvatosan csináltam, hogy észre sem vette, amikor elmentem. Egész éjjel ő járt a fejemben. A barlangban az az ötletem támadt, hogy miután összetörtem az összes kémcsövet, megölöm magamat a sötétben – folytatja Vadász. – Nem voltam képes megtenni. Ismét a papírlapra pillant, és elolvassa a sírkőre vésett sort: Ujjaival megpengeti a szél a meleg júniust. Szomorú és gyengéd hangja még dallamosabbá varázsolja a szavakat. Vadász feláll, és becsúsztatja csomagjába a lapot. – Megnézem, esik-e még az eső – mondja, és kimegy levegőzni a barlang bejáratához. Amikor visszatér, rajtam és Ky-on kívül már mindenki mélyen alszik. Ky ütemesen veszi a levegőt. Szinte egymás hegyén-hátán fekszünk a szűk helyen. Ha kinyújtanám a kezemet, megérinthetném Ky-t, de inkább nem nyújtom ki. Furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Lelkileg eltávolodtunk egymástól, de mégis együtt utazunk valahová. Nem tudom elfelejteni, amit a térképpel tett. De azt sem, amit én tettem vele az osztályozási vizsgán. Vadász lekuporodik a barlang bejárata elé. Bárcsak ne adtam volna oda neki azt a verset! Nem akartam fájdalmat okozni neki. Ha most meghalnék, és valaki a barlang falába vésné a sírfeliratomat, nem is tudom, milyen idézetet látnék szívesen a sírom felett. Nagyapa vajon milyen feliratot választott volna a saját sírkövére? Csöndben ne lépj... 268
vagy a Kormányos arca tán felragyog, Csak jussak a szirten át! Nagyapa, aki mindenkinél jobban ismert, egyszerre titokzatossá válik számomra. Akárcsak Ky. Eszembe jut a filmvetítés. Mindenki nevetett, kivéve Ky-t. Az ő szemébe könnyet csalt a film. Nem értettük a fájdalmát. Behunyom a szemem. Szeretem Ky-t annak ellenére, hogy nem értem teljesen. Nem enged közel magához. Persze én is követtem el hibákat, de már belefáradtam abba, hogy mást se csinálok, csak kanyonokon, síkságokon keresztül üldözöm, és kinyújtom a kezem néha, csupán azért, hogy ő fogja meg, és ne valaki más. Talán mindez Ky megtűrt státusza miatt van. Talán még a Társadalom se tudná előre megjósolni a cselekedeteit. Először is, ki keverte be Ky nevét a Párosítási Eljárásban részt vevő fiatalok nevei közé? A hivatalnok hölgy úgy tett, mintha tudná, pedig nem tudta. Akkor elhatároztam, hogy a továbbiakban nem érdekel a dolog. Feltételek nélkül szeretni fogom Ky-t, és a világ végére is elmegyek érte. Azonban ez a kérdés azóta sem hagy nyugodni. Ki lehetett az? Már Patrickre és Aidára is gondoltam. Aztán eszembe jutott még valami: talán Ky saját maga írta fel a nevét a listára. Nem tudom, hogy tehetett volna ilyet, de az sem világos, hogy Xandernek hogyan sikerült a tabletták alá csempésznie az üzeneteket. Úgy látszik, a szerelmes ember nem ismer lehetetlent. Próbálom felidézni magamban, mit mondott Ky Juharfa kerületben, amikor a Párosítási Eljárásban bekövetkezett hibáról beszélgettünk. Ha jól emlékszem, a következőket: „Ha igazán szeretsz, akkor nem számít, ki írta fel a nevemet a listára.” Életének történetét a mai napig nem ismerem teljesen. Talán biztonságosabbnak érezzük, ha csak részleteket jegyzünk meg bizonyos történetekből, legyen az akár a Társadalom, akár a 269
Felkelés története, akár egy ember élete. A teljes történet túl nagy terhet rakna ránk. Vajon Ky is érzi, hogy az emberek jobban szeretik a részleteket? Tisztában van vele, hogy az igazságot sokszor túl nehéznek érezzük?
270
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
KY
Mindenki alszik. Ha el akarnék szökni, most megtehetném. Cassia említette egyszer, hogy szeretne verset írni nekem. Vajon elkezdte már ezt a költeményt? Az előbb sírva fakadt, mielőtt elaludt. Kinyújtottam a kezemet, és ujjaimmal megsimogattam a tincseit. Nem vette észre. Nem tudtam, mitévő legyek. Valami nagyon fájhatott neki. Végül az én könnyeim is eleredtek. A sötétben véletlenül Eli arcához értem; éreztem, hogy az ő könnyei is potyognak. Mindhármunk lelkébe mélyen beléhasított a fájdalom. Sajgó sebet okozott, amelynek mélysége csak a kanyon falaihoz mérhető. A szüleim gyakran csókolták meg egymást. Emlékszem, amikor egyszer édesapám hazatért a kanyonokból, édesanyám éppen festett. Apám közelebb lépett hozzá, édesanyám pedig egy csillogó csíkot rajzolt az arcára vízzel. Csókolódzni kezdtek. Anyukám átölelte apámat, és hagyta, hogy az ecset leessen a földre. Apám jól tette, hogy elküldte Markhaméknek azt a bizonyos oldalt. Ha nem küldte volna el, Patrick sosem szerzett volna tudomást a levéltárosokról, és nem mondta volna el nekem, hogyan léphetek velük kapcsolatba. Ha akkor nem szerzek egy laptopot, a mai napig nem tudnék se osztályozni, se kereskedni. Cassiának sem tudtam volna verset ajándékozni a születésnapjára. Nem hagyhatom, hogy a szüleimnek semmi nyoma ne maradjon ezen a világon. 271
Felállok, és lábujjhegyen a barlang hátsó részére lopódzom. Közben vigyázok, nehogy rálépjek valakire. Hamar megtalálom a csomagomban az Eli által összekapart festéket és a barlangból származó ecsetet. Egymás mellé állítom a festékes tégelyeket, és szép sorjában kinyitom őket. Megérintem a sziklafalat, mert érezni akarom, hogy tényleg előttem van. Belemártom az ecsetet az egyik tégelybe, és egy vonással felkenem a festéket a falra. Néhány csepp az arcomra csöppen. Mivel sötétben dolgozom, nem látom, csak érzem a motívumokat. Lefestem a világ közepén álló szüleimet. Anyám a naplementét várja, apám épp egy fiút tanít írni. Talán én vagyok az. Itt, a sötétben semmiben sem vagyok biztos. Lefestem Vick folyóját is. Végül pedig Cassiát. Vajon mennyit kell megmutatnunk magunkból annak, akit szeretünk? Mennyit kell felfednem előtte az életemből? Elég-e, hogy megmutattam neki a hozzám vezető utat? Talán el kellene mondanom azt is, hogy Juharfa kerületben néha mennyire féltékeny voltam és mekkora keserűséget éreztem amiatt, hogy más vagyok, mint a többiek? Néha szívesen bújtam volna Xander vagy a többi, iskolába járó fiú bőrébe. Bármelyiküknek megvolt rá az esélye, hogy Cassia Párja legyen. Elmeséljem-e Cassiának, hogy menekülésünk éjszakáján cserben hagytam a többi fiút, és csak Vicket meg Elit vittem magammal? Vicket a túlélés, Elit pedig a lelkiismeretem megnyugtatása végett választottam. El kell mondanom az igazat Cassiának, bár még magamnak se mondtam el mindent. A kezem remegni kezd. A szüleim halálának napján a fennsíkon üldögéltem. A magasból figyeltem a légitámadást. Ahogy befejeződött, rohantam, hogy megkeressem a szüleimet. A falu közelébe érve, az első holttestek láttán rosszul lettem, és szó szerint elhánytam magam. Aztán észrevettem, hogy nem minden 272
pusztult el. Néhány tárgy megmaradt. Egy cipő. Egy fóliába csomagolt, bontatlan ebéd. Egy teljesen új ecset. Ez utóbbit azonnal zsebre vágtam. Hirtelen eszembe jut, hogy mit nem mondtam el eddig Cassiának. Miután felkaptam az ecsetet, körbenéztem. Láttam holtan heverő szüleimet. Nem mentem oda hozzájuk, nem temettem el őket. Csak rájuk néztem, és rögtön elszaladtam.
273
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
C ASSIA
E'n ébredek fel elsőként. A barlang bejáratán keresztül napsugár
fénye szűrődik be. A többiek még nem vették észre a ragyogó időt. Ky, Eli és Vadász arcát elnézve arra gondolok, hányféle sérülés érhetett bennünket az út során, amikről nem is tudunk. Szívünk, agyunk és csontjaink mind károsodhatnak. Mégis mindannyian talpon vagyunk! Vajon mi hajt bennünket előre? A barlangból kilépve majdnem megvakulok a fényességtől. A kezemmel próbálom eltakarni a napsugarakat. Miután újra leengedem a karomat, sötét, hullámzó vonalakat látok magam előtt, mintha ujjlenyomatot hagytam volna a kék égen. A sötét folt azonban mozogni és forogni kezd. Most veszem csak észre, hogy nem az ujjam nyomát látom, hanem egy madárraj kering a távolban. Nevetnem kell. Elhittem, hogy megérinthetem az eget. Visszatérek a barlangba, hogy felébresszem a többieket. Szinte eláll a lélegzetem. Amíg aludtunk, Ky gyors és könnyed ecsetvonásokkal egy képet festett a barlang falára. Szinte még meg sem száradt a festék. Temérdek csillaggal díszítette a sziklás, erdős, hegyes hátteret. A vidéket folyó szeli át. Egyik szakasza halott, a másik még él. Partján lábnyomok láthatók és egy kőhallal jelölt sír. A kőpikkelyek ezúttal nem csillognak, hiába süt rájuk a nap. Középen Ky szülei állnak.
274
A sötétben nem láthatott jól, ezért az egyes jelenetek összemosódnak. Néhol a színek is furcsák. Az ég zöld, a sziklák kékek. Ott állok én is elegáns, vörös ruhában.
275
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
KY
A csónakot alig lehet megérinteni, annyira felforrósította a nap. Remélem, Cassia nem veszi észre, milyen vörös lett a kezem tőle. Az osztályozási vizsga napjára gondolni sem akarok többet. Ami megtörtént, megtörtént. Előre kell tekintenünk. Remélem, ő is így gondolja. Libasorban vonulunk egy keskeny ösvényen. Cassia, Eli és Indie cipeli a csomagjainkat, mégis égő fájdalmat érzek az izmaimban. A szikrázó napsütésnek hamarosan vége, és felhők jelennek meg a láthatáron. Nem tudom, hogy a száraz vagy az esős idő lenne-e kedvezőbb számunkra. Esőben nehezebb gyalogolni, ugyanakkor eltünteti a lábnyomokat. Megint a túlélés a tét. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges a csónak. Néha még a szárazon is hasznát vesszük. Ahol túl sáros vagy göröngyös az ösvény, magunk elé rakjuk, és szépen átsétálunk rajta, akár egy hídon, majd ismét felkapjuk. Hosszú, keskeny lábnyomhoz hasonló alakzat marad a helyén. Ha nem lennék ennyire fáradt, még mosolyognék is a módszerünkön. Mit gondol majd a Társadalom, ha egyszer felfedezik a csónak által hagyott nyomokat? Talán azt hiszik, hogy leszállt valami nagy jármű az égről, felkapott bennünket, és azzal menekültünk el a Faragott Hegylánc kanyonjából? Ma éjjel tábortűznél alszunk, úgyhogy majd ott beszélek Cassiával. Addig kitalálom, mit mondjak neki. Most nagyon fáradt vagyok. 276
Megállás nélkül gyalogolunk, behozzuk a tegnapi lemaradást. Útközben vizet kortyolgatunk és kenyérhéjat majszolunk. Már majdnem a Faragott Hegylánc szélére értünk, amikor leszáll az alkonyat és elered az eső. Vadász megáll, és leteszi a földre a csónakot. Követem a példáját. Visszanéz a Faragott Hegyláncra. – Most kellene nekivágnunk az útnak – mondja. – Majdnem teljesen besötétedett – jegyzi meg Eli. Vadász a fejét rázza. – Igen. Ha nem indulunk el azonnal, kifutunk az időből. Ha egyszer felfedezik, hogy mi történt a barlangban, máris utánunk erednek. Nem ismernek akadályt. Miniszámítógépeikkel segítséget is hívhatnak, és elébünk jöhetnek. – Hol van a mi miniszámítógépünk? – kérdezem. – Amikor elhagytuk a községet, bedobtam a folyóba – feleli Cassia. Indie-nek szinte a lélegzete is eláll. – Jó tetted – mondja Vadász. – Semmi szükség rá, hogy tudjanak a hollétünkről. Eli borzongani kezd. – Bírod még a menetelést? – kérdezi Cassia. – Persze – feleli Eli. – Szerinted se álljunk meg? – kérdezi. – Ne – felelem. – Amúgy fejlámpáink is vannak – szól közbe Indie. – Gyerünk! – mondja Cassia, és újra felemeli a csónakot. A folyóhoz sietünk. Köveket érzek a lábam alatt. Vajon melyik lehet a Vick sírját jelölő, hal alakú homokkő? A sötétben teljesen más a vidék, nem tudom pontosan, hol lehet a sírja. Azt viszont tudom, mit csinálna Vick, ha élne. Minden erejével azon lenne, hogy megtalálja Laney-t. A fák között, a fejlámpák tompított fényénél szép lassan felfújjuk a csónakot. – Csak két személy ülhet benne – magyarázza Vadász. – A többieknek gyalog kell megtenniük az utat a folyó partján. Ez sokkal hosszabb időbe telik. A csónak mintha nagyot sóhajtana a sok belépumpált levegőtől. Egy ideig némán állok. 277
Újra elered az eső. Égetően hideg, tiszta cseppek hullanak az égből. Szakadó eső helyett csupán futó záporról van szó, amely, reméljük, hamarosan eláll. – A hegyekben eső helyett hó hullik – mondogatta annak idején anyám, miközben tenyerével igyekezett felfogni néhány esőcseppet. Eszembe jutnak a gyorsan száradó festményei. – Van, ahol nem esik az eső, mert az esőcseppek még a levegőnél is könnyebbek – mondom jó hangosan, hogy Cassia is hallja. Hátrafordul, és mélyen a szemembe néz. Elképzelem, ahogy az esőcseppek a Vick síremlékét díszítő homokkő-hal pikkelyeit verik. Minden egyes esőcseppel tisztul a mérgezett folyó – gondolom magamban. Széttárom a karomat. Ezúttal nem azért, hogy felfogjam az esőcseppeket, hanem hogy az eső jól lemossa a kezemről a koszt. Hadd távozzon a piszok a szüleim emlékével és a haláluk által okozott fájdalommal együtt. Megszabadulok az el nem végzett feladatok terhétől, az el nem temetett emberek emlékétől, a Xander iránt érzett féltékenységtől és a Vick halála miatti bűntudatomtól. Nem akarok többé más lenni, mint aki vagyok. Minden terhet ledobok magamról. Nem tudom, maradéktalanul sikerül-e majd mindez, de jóleső érzés legalább megpróbálni. Hagyom tehát, hogy a tenyeremet áztassa az eső. Minden egyes esőcseppel tisztulok. Hátrahajtom a fejemet, próbálok megnyílni az ég előtt. Elképzelhető, hogy apám miatt kellett meghalni a falunkban élő sok-sok embernek. Viszont édesapám sokkal elviselhetőbbé tette az életüket, reményt adott nekik. Akkoriban azt hittem, ez nem számít. Tévedtem. Jó és rossz. Jóság édesapámban, gonoszság bennem. Ha tűzcseppek hullanának az égből, azok sem tudnák tisztára mosni a lelkem. Egyedül én tudok megszabadulni a lelki szennyesemtől. – Nagyon sajnálom – fordulok Cassiához. – Soha nem lett volna szabad hazudnom neked. – Én is sajnálom – mondja Cassia. – Rosszul döntöttem az osztályozási vizsgán. Egymásra nézünk az esőben. 278
– Ki utazik a csónakkal? – kérdezi Indie – Neked szereztem – mondom Cassiának. – Te döntöd el, kivel akarsz utazni. Ugyanúgy érzem magam, mint a Párosító Bankett előtt. Azon töprengek, vajon belelát-e Cassia a lelkembe. Eddigi tetteim felnyitják-e a szemét?
279
NEGYVENHATODIK FEJEZET
C ASSIA
–
K– yIgyekezz! – mondom. – Nem akarok ismét emberek sorsáról dönteni. – sürget Indie.
– Legutóbb is jól döntöttél – válaszolja Ky. – Ide tartozom, itt a helyem, ez a vidék a szülőföldem. Ky-nak igaza van, valóban ennek a vidéknek a szülötte. Ky felkutatása életem legnehezebb vállalkozása volt, sokkal erősebb lettem általa. Behunyom a szemem, és végiggondolom az összes fontos tényezőt. Vadász a hegyekbe akar menni. Eli a legfiatalabb. Indie kiválóan tudja kormányozni a csónakot. Én pedig szeretem Ky-t. Ezúttal úgy érzem, csak egyetlen jó megoldás létezik. – Eljött a döntés pillanata – mondja Vadász. – Kit választasz? Ky-ra pillantok. Remélem, egyetért a döntésemmel. – Elit – válaszolom.
280
NEGYVENHETEDIK FEJEZET
KY
Eli csak pislog. – Engem? – kérdezi. – És mi lesz Ky-jal? – Igen, téged választalak – mondja Cassia. – Csak nem velem szállsz vízre, hanem Indie-vel. Indie csodálkozva kapja fel a fejét. – Valakinek vigyáznia kell Elire a csónakban – mondja. – A társaságból csupán Indie és Vadász ért a vízhez. Vadász azonban a hegyekbe készül. Vadász közben megtapogatja a csónakot. – Nemsokára kész – állapítja meg. – Ugye képes vagy rá? – kérdezi Cassia Indie-től. – El tudod vinni Elit a felkelőkhöz? Így kerülhet leggyorsabban biztonságos helyre. – Persze – jelenti ki Indie magabiztosan. – Azért vigyázz, mert ez a folyó más, mint a tenger – figyelmezteti Vadász. – A folyókat is jól ismerem. Néhány, a szülőföldemen áthaladó folyó a tengerbe torkollt. – Közben összerakja az egyik evezőt. – Sokszor eveztem rajtuk. A hivatalnokok soha nem kaptak el, kivéve akkor, amikor kimerészkedtem az óceánra. – Várjatok – szakítja félbe Eli a beszélgetést. Büszkén felemeli a fejét, komolyan és jelentőségteljesen a szemembe néz. – Inkább Vadásszal tartanék – mondja. Vadász csodálkozva néz rám. Eli eléggé hátráltatná, de ő nem az a típus, aki a magára hagyja a fiatalabbat vagy gyengébbet. 281
– Veled mehetek? – fordul Eli Vadászhoz. – Olyan gyorsan futok majd, amilyen gyorsan csak tudok. – Rendben – feleli Vadász. – De azonnal indulnunk kell. Megragadom Elit, és magamhoz ölelem. – Biztosan találkozunk még – mondja. – Így van – mondom, bár nem szokásom ilyesmiket ígérni. Eli feje fölött összenézünk Vadásszal. Vajon ő is ezt mondta Sarah-nak, amikor elbúcsúzott tőle? Eli kitépi magát a karomból, és átöleli Cassiát, majd Indie-t, akit szemmel láthatóan nagyon meglep a dolog. Eli ezután kihúzza magát, és Vadász elé lép. – Készen állok az útra – mondja. – Remélem, még találkozunk – integet Vadász. A fejlámpa fényénél látom a karját díszítő kék vonalakat. Útra kelnek. Egy ideig még látszik fejlámpájuk fénye a fák között, majd végleg eltűnnek a sötétben. – Remélem, Elinek semmi baja nem lesz – mondja aggódva Cassia. – Az ő döntése volt. – Tudom – feleli halkan. – Annyira váratlanul ért ez az egész. Tényleg. Hirtelen jött, akár a hivatalnokok és katonatisztek megjelenése azon a bizonyos reggelen, vagy a szüleim, majd Vick halála. A búcsú általában váratlanul éri az embert. Nem mindig esik egybe az egymástól való tényleges, lelki értelemben vett elválás pillanatával. Indie leveszi a kabátját, fogja a kését, és gyors, határozott mozdulattal kivágja a parányi lemezt a kabát belsejéből. Ragyogó arccal a földhöz vágja a szerkezetet. – Eli már döntött – fordul felém. – Veled mi lesz? Cassia rám néz, és közben letörli arcáról az eső- és könnycseppeket. – A folyó partján követlek benneteket – válaszolom. – Nem leszek olyan gyors, mint ti, de a végén úgyis találkozunk. – Biztos vagy benne? – suttogja Cassia. Biztos vagyok. 282
– Hosszú utat tettél meg értem – válaszolom. – Kötelességemnek érzem, hogy elmenjek veled a felkelők közé.
283
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
C ASSIA
Az esőcseppek lassan szállingózó hópelyhekké válnak. Úgy érzem, még mindig nem kerültünk elég közel egymáshoz. Mindketten igyekszünk tökéletesebbnek tűnni a másik előtt, így nem a valódi arcunkat mutatjuk. Ismét döntenem kell. – Nem könnyű mást szeretni – mondom elcsukló hangon. – Kire gondolsz? – kérdezi. – Arra, akit szeretnem kellene – felelem. Közben elindulunk. Mindketten hibáztunk, és most próbáljuk helyrehozni a dolgokat. Ky megcsókol az arcomon, kezével azonban nem érint meg. – Miért nem karolsz belém? – kérdezem. Elneveti magát. Megmutatja sárral, festékkel és vérrel borított tenyerét. Kezembe veszem, és jól megszorítom. A vágások, homokkőszemcsék és karcolások mind Ky hosszú útjáról mesélnek. – Ne aggódj, szép lassan minden lekopik majd, és újra tiszta lesz a kezed – nyugtatom meg.
284
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
KY
Cassiát magamhoz ölelve úgy érzem, mintha ő is kívánna, élvezné, hogy a karomban lehet. Azonban hirtelen összerezzen és hátrébb húzódik. – Bocsánat – mondja. – Elfelejtettem valamit. – Egy apró kémcsövet húz ki a blúza alól. – Nem bírtam ki, hogy meg ne mutassam. A fejlámpa fényénél könnyen el tudom olvasni az oldalára írt nevet: REYES, SAMUEL. A kémcső Cassia nagyapjának szövetmintáját rejti. – Amíg Vadász ámokfutását figyeltétek, a zsebembe csúsztattam – meséli. – Eli is ellopott egyet – mondom. – És nekem adta. – Kinek a szövetmintája volt? – kérdezi Cassia. Indie-re pillantok. Egy mozdulattal ellökhetné a csónakot a parttól és itt hagyhatná Cassiát, de nem teszi. Ilyen feszült helyzetben nem lenne képes rá. Ha valaki el akar jutni a felkelőkhöz, Indie-nél jobb kormányost nehezen talál. Kiválóan tudja irányítani a csónakot az örvényes részeken. Egy fa alatt állva, a csónak mellett várja, hogy befejezzük a beszélgetést. – Vické – válaszolom. Először meglepett, hogy Eli nem a szülei szövetmintáját hozta magával. Később jutott csak eszembe, hogy az ő mintájuk nem is kerülhetett a barlangba. Eli családja már hosszú évek óta megtűrt státuszban él. Vick nemrég kerülhetett megtűrt státuszba, így a 285
Társadalomnak talán még ideje sem volt eltávolítani a szövetmintáját a barlangból. – Eli bízik benned – mondja Cassia. – Tudom. – Akárcsak én – folytatja. – Most mit teszel? – kérdezi. – Elrejtem – felelem. – Addig, amíg meg nem tudom, ki és miért tárolta a mintákat a barlangban. Ki kell nyomoznom azt is, hogy megbízhatunk-e a felkelőkben. – A barlangból hozott könyvekkel mi lesz? – kérdezi Cassia. – Azokat is elrejtem – válaszolom. – Valahol a folyó mellett. Egyébként, ha akarod, a többi csomagodat is szívesen elásom. Biztosítalak felőle, hogy visszajuttatom őket hozzád. – Nem esik majd nehezedre cipelni ezt a sok mindent? – kérdezi. – Nem. A kezembe adja a kémcsövet, és előveszi az iratokat. – Sajnos nem én írtam őket – mondja, némi fájdalommal a hangjában. – De egy napon majd én is tollat ragadok. – Tenyerébe veszi az arcomat. – Kíváncsi vagyok a történeted befejező részére – folytatja halkan. – Elmondod most, vagy majd inkább akkor, ha újra találkozunk? – Édesanyám... – kezdem. – Édesapám... – Behunyom a szememet. Csupán összefüggéstelen szavak jönnek ki a számon. Amikor a szüleim meghaltak, nem csináltam semmit. Pedig akartam. Akartam. Annyira akartam csinálni... – ...valamit – fejezi be a mondatot Cassia. Ismét a kezébe veszi a tenyerem, és alaposan megvizsgálja a rajta lévő karcolásokat, a festék- és sárréteget, amit még nem mosott le az eső teljesen. – Igazad van – mondja. – Semmit nem tehetünk az életben. Ky, te legalább csináltál valamit a szüleid halálakor. Emlékszem a képre, amit még Oria tartományban rajzoltál. Megpróbáltad eltemetni őket. – Sajnos nem – vallom be elcsukló hangon az igazat. Karjával körbefon, és szavakat suttog a fülembe. Csak nekem szóló, szerelmes szavakat, hogy felmelegítsen a hideg éjszakában. Hatásukra a hamuból és semmiből újra hús-vér emberré változom. 286
ÖTVENEDIK FEJEZET
C ASSIA
C
– söndben ne lépj! – súgom még egyszer, utoljára a fülébe. Ky elmosolyodik. Még sosem láttam így mosolyogni. A bátor, rettenthetetlen férfiak arcára jellemző ez a fajta mosoly. Azokéra, akik háborúban, árvíz idején vezetik a népet. – Légy nyugodt, nem fogok! – mondja nevetve. Ujjaimmal végigsimítom a szemhéját, ajkait. Megcsókolom arcának csontjait. Könnyei sósak, akár a tengervíz. Ha bennük úszom, nem látom a szárazföld partjait. Nem húzhatjuk tovább az időt. Ky eltűnik a fák között, én pedig vízre szállok. – Kövesd az utasításaimat – parancsol rám Indie, és egy evezőt nyom a kezembe. Hangereje a folyó zúgásán is túltesz. – Ha azt mondom, bal, akkor a bal oldalon evezz. Ha azt mondom, jobb, akkor a jobb oldalon. Ha azt mondom, dőlj, akkor dőlj hátra. Indie fejlámpája a szemembe világít; megkönnyebbülök, amikor végre elfordul, mert könnyezik tőle a szemem. – Most! – adja ki a parancsot Indie. Ellökjük a csónakot a parttól. Hamarosan elkap minket a sodrás. – Jól van – mondja Indie. Menet közben apró csillagokra emlékeztető hópelyhek szállnak az arcunkra. Fejlámpánk fényében vékony, fehér vonalkának tűnnek. – Ha esetleg felborulnánk, kapaszkodj a csónakba – kiáltja Indie.
287
Feszülten figyel, hiszen nem túl jók a látási viszonyok. Csak egyegy rövid utasításra jut ideje. Nem lennék képes ilyen körülmények között irányítani a csónakot. A havas szél az arcába fúj. Ezüstösen csillog a folyó vize, a partról a folyó fölé nyúló sötét fák ágai súrolják a hátunkat. Középen kidőlt fatörzseket kerülgetünk. Indie minden mozdulatát igyekszem utánozni, mintha az árnyéka lennék. Nem is értem, hogyan kaphatták el a hivatalnokok az óceánon. Ma éjszaka ő a Kormányos ezen a folyón. Kezdetben észre sem veszem az idő múlását, csak és kizárólag a víz változásaira, az örvényekre és Indie parancsaira figyelek. A legfontosabb, hogy minden egyes csapással közelebb jussunk a célhoz. Lassan véget ér az éjszaka. Kora hajnalban még minden sötét, de az ég alja mintha már világosodni kezdene. Figyelmem egy pillanatra elkalandozik, és szinte alig hallom Indie-t: – Evezz már rendesen! – üvölti. Sajnos már késő. Beborultunk a vízbe. Ellep a hideg, sötét, a Társadalom által megmérgezett folyó vize. Bár nem látok semmit, mindent érzékelek magam körül. Jéghideg hullámok nyaldossák a testem, úszó faágak akadnak belém. Azt hiszem, eljött a halál pillanata. Hirtelen beleütközöm valamibe. Kapaszkodj a csónakba! Ujjaimmal keresem rajta a fogást. Végre sikerül megkapaszkodnom, és nagy nehezen a felszínre húzom magamat. Kiköpöm számból a keserű vizet, és igyekszem minél szorosabban a csónakhoz tapadni. Végre benne vagyok, jobban mondva alatta, egy levegőbuborékba szorulva. Mintha le akarná szakítani a lábamat valami. Nincs meg a fejlámpám. Úgy érzem magam, mint a barlangban. Csapdában vagyok, de legalább élek. – Sikerülni fog – biztatott Ky a barlangban. Sajnos ő most nincs itt. Egyszer csak eszembe jut a megismerkedésünk napja. Ky és Xander is eltűnt a kristálytiszta vizű medence alján, de végül mindketten feljöttek. 288
Hol lehet Indie? Lassú folyású szakaszhoz érünk. A csónak hirtelen az oldalára fordul. A szemembe világít valaki. Indie nyomja felfelé a csónakot a másik oldalon. A csónak szélébe kapaszkodott, így még a fejlámpáját sem vesztette el. – Ez egy nyugodt szakasz, de nem lesz ez mindig így – mondja Indie zaklatottan. – Gyere ide, mellém, és nyomjuk együtt! Odaúszom mellé. A folyó mintha fel lenne duzzasztva. – Megvan az eveződ? – kérdezi Indie. Legnagyobb meglepetésemre nem vesztettem el. – Háromra nyomjuk! – mondja, és elkezd számolni. Miután sikerül visszafordítanunk a csónakot, újból a szélébe kapaszkodunk. Indie fürge lazachoz hasonlóan beugrik a csónakba, és felém nyújtja az evezőt, hogy engem is kihúzzon. – Túlélted – jegyzi meg vigyorogva. – Azt hittem, végleg sikerül megszabadulnom tőled. – Amikor csónakunk újra elindul a folyón lefelé, már mindketten kacagunk. Indie vadul, diadalittasan sikítani kezd. Csatlakozom hozzá. – Az igazi veszély csak most következik – mondja Indie, miután felkelt a nap. Igaza van. Jobbak a látási viszonyok, így minket is könnyebben észrevehetnek. A folyó sebesen rohan, ráadásul nagyon kimerültünk. A testes nyárfákat vékonyabb, zöldesszürke, tüskés törzsű fák váltják fel. – A fák közelében kellene eveznünk, hogy takarásban legyünk – mondja Indie. – Viszont ha túl gyorsan haladunk, a tüskék kilyukaszthatják a csónakunkat. Egy barna, pikkelyes kérgű, kidőlt nyárfa mellett haladunk el. Valószínűleg nem bírt tovább kapaszkodni a talajba, és belezuhant a folyóba. Remélem, Vadász és Eli már a hegyekben van, Ky pedig valahol a fák alatt követ minket. Furcsa hangot hallunk a magasból. Anélkül, hogy bármit szólnánk, közelebb húzódunk a parthoz. Indie kinyújtja az evezőjét, és próbál megkapaszkodni vele az egyik fa ágában, de megcsúszik a lapátja, és tovább sodródunk. Az evezőmmel igyekszem újra a part felé irányítani a csónakot. 289
A léghajó egyre közeledik. Tátott szájjal bámulom, ahogy Indie csupasz kézzel himbálózik egy tüskés ágon. Azonnal kiugrok, és a partra húzom a csónakot. A tüskék végigkarcolják a műanyagot. Jaj, csak ki ne lyukadjon! – gondolom magamban. Közben Indie vérző kezekkel leugrik a földre. Lélegzet-visszafojtva figyeljük, mi történik a magasban. Továbbmennek. Nem vesznek észre bennünket. – Legszívesebben azonnal bevennék egy zöld tablettát – mondja Indie. Megkönnyebbülten nevetek. Tablettáink viszont már nincsenek, a többi csomagunkkal együtt elsodorta őket a folyó. Indie néhány csomagot a csónak fogantyújához erősített, de a sebes sodrású víz kioldotta a gondosan megkötött csomókat, egy faág pedig elvágta a kötelet. Örülhetünk, hogy nem a testünket vagy a csónakot hasította ketté. A csónakba visszatérve igyekszünk a part közelében maradni. A nap magasan jár. Teljesen tiszta az ég, senki sem repül felettünk. Különös gondolatom támad. Már a második iránytűt veszítettem el. A Ky által kőből faragott iránytű ugyanis valószínűleg éppen a folyó feneke felé tart valahol. Beesteledik. A folyópartot szegélyező nádas susog az enyhe szélben, majd elcsendesedik. Naplemente után kigyúl az első csillag a csodálatos, magas égbolton. Jól megvilágítja a tájat, de sokkal inkább az előttünk elterülő hatalmas, sötét vízfelületet. – Ez nem az óceán – szólal meg Indie. A csillag mintha kialudna egy pillanatra. Takarásban volt, valami elhaladt előtte. – Pedig végtelennek tűnik – mondom. – Mi más lehetne? – Egy tó – válaszolja Indie. Furcsa búgást hallunk. Egy hajó óriási tempóban felénk tart. Esélyünk sincs a menekülésre, ráadásul mindketten nagyon fáradtak vagyunk. Éhesen gubbasztunk a csónakban. Minden tagunk sajog. – Remélem, a felkelők azok – mondja Indie. – Bizonyára – válaszolom. 290
Egyre közelebbről halljuk a búgást. Indie váratlanul megragadja a karom. – Én kék ruhát választottam volna, és mélyen a szemébe néztem volna a Páromnak, bárki lett volna. Nem féltem volna – mondja. – Tudom – felelem. Indie szépen kihúzza magát, és alaposabban szemügyre veszi a hajót. Szinte magam előtt látom a kék selyemruhában, amelynek színe pontosan megegyezik anyukám ruhájának színével. A tengerparton áll, ruhája lobog a szélben. Gyönyörű. Mindenkiben van valami szép. Ky-nak először a szemét vettem észre. Még mindig lenyűgözőnek találom. Ha szerelmes vagy, alaposabban megnézed azt, akit szeretsz. Szemügyre veszed a kézfejét, megfigyeled, hogy fordítja el a fejét, hogyan jár. Az első szerelem teljesen elvakít. Szerelmedre, mint tündöklő, szeretett egészre tekintesz. Ő a gyönyörű részekből álló gyönyörű egész. Akkor vagy igazán szerelmes, ha a részletekre is kíváncsi vagy. Próbálod kideríteni, szerelmed mit miért csinál. Miért így jár? Miért hunyja be a szemét néha? A részletekbe leszel szerelmes. Ez a fajta szerelem már a kezdetben is nagyon összetett és teljes. A hajó a közelünkbe ér. A fedélzeten lévő emberek vízálló ruhát viselnek. Vajon csak azért, mert nem akarnak vizesek lenni? Vagy esetleg tudják, hogy a folyó mérgezett? Úgy érzem, a folyó vize engem is megmérgezett annak ellenére, hogy eddig a méreg még nem égette le a bőrt a csontjaimról. Szerencsére ellenálltunk a kísértésnek, és nem ittunk belőle. – Emeld fel a kezed! – mondja Indie. – Legalább látják, hogy nincs nálunk fegyver. – Az ölébe fekteti az evezőt, és a magasba emeli a karját. Indie nem szokott így viselkedni. Annyira sebezhetőnek tűnik. Nem szívesen követem a példáját. – Szökevények vagyunk – kiáltja Indie a hajóban ülőknek. – Szeretnénk csatlakozni hozzátok. Még közelebb jönnek. Sima felületű, fekete ruha borítja a testüket. Kilencen vannak. Alaposan szemügyre vesznek bennünket. Vajon mit vesznek először észre rajtunk? A Társadalomtól kapott egyenruhát, az ütött-kopott csónakunkat vagy a felemelt kezünket? 291
– Kihez akartok csatlakozni? – kérdezi egyikük. – A felkelőkhöz – vágja rá Indie azonnal.
292
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
KY
Szaladok.
Alszom. Eszem egy keveset. Iszom az egyik tábori kulacsból. Amikor kiürül, eldobom. Nincs értelme megtölteni mérgezett vízzel. Ismét futni kezdek. A folyó partján haladok, lehetőleg minél közelebb a fákhoz. Cassiáért teszem mindezt. A barátaimért. Magamért. Gyönyörű, napfényes idő van. Elállt az eső, de a lezúdult csapadéknak köszönhetően a holtágaknak már nyoma sincs. Egyik nyáron a szokásosnál több eső esett, és a földeken néhány nagyobb mélyedés valóságos úszómedencévé alakult néhány hétre. Édesapám megtanított úszni. Megmutatta, hogyan tartsam benn a levegőt, lebegjek a felszínen és nyissam ki a szememet a kékeszöld vízben. Az Oria tartományban található úszómedence egész más volt. Falai fehér betonból készültek. Az alját is lehetett látni, kivéve, ha a nap az ember szemébe sütött. Feszített víztükrű medence volt. A gyerekek trambulinról ugráltak a vízbe. Azon a bizonyos nyári napon a kerület szinte összes lakója az uszodában pihent. Ekkor figyeltem fel a medence szélén Cassiára. Elegánsan, nyugodtan ült, miközben a többiek kiabáltak, sikítoztak és futkároztak. Amióta a Társadalomba költöztem, ekkor éreztem magam először frissnek és kipihentnek. Cassia látványa helyreállította a belső békémet. 293
Egyszer csak felállt. Hátizmai megfeszültek, látszott, hogy nagyon ideges. Egy fiút bámult, aki a medence fenekén úszott. Odasiettem hozzá, és megkérdeztem. – Nem fulladt bele az a srác? – Nem tudom – felelte. Beugrottam, hogy segítsek Xanderen. Egy pillanatra be kellett csuknom a szememet, mert annyira csípte a klóros víz. Azt hittem, megvakulok, annyira fájt a szemem. Ráadásul a vakító napfényben mindent pirosnak láttam. Megdörzsöltem az ujjaimmal, hogy nem vérzik-e, de szerencsére csak vízzel ment tele. Pánikba estem. A kínzó fájdalom közepette kinyitottam a szemem és körbenéztem. Mindenütt úszó testek vettek körül. Feladtam a fuldokló keresését. Ámultan figyeltem a medence kristálytiszta fenekét. Persze előtte is tudtam, hogy a városi medence tiszta, de mégis furcsának tűnt. Az esővízzel teli medencékben hamar gyökeret vert az élet. Fenekükön moszatok jelentek meg, a víz felszínén pedig apró vízi bogarak szaladgáltak egészen addig, amíg az időszakos tavacska ki nem száradt. Ennek a medencének a betonfenekén az életnek nyomát sem láttam. Már azt is elfelejtettem, hol vagyok. Levegő után kapkodva feljöttem a víz felszínére. Cassia észrevette, hogy más vagyok, mint a többiek. Jól megbámulta a fejemen lévő vágás nyomát, amit még a Külső Tartományokban szedtem össze. Úgy éreztem, Cassia kicsit hasonlít rám. Különbséget tudott tenni a fontos és kevésbé fontos dolgok között. Jót nevettünk. Tetszett, ahogy nevetés közben apró ráncok jelentek meg a szeme körül. Gyerek voltam. Éreztem, hogy szeretem, de még nem tudtam pontosan, mi is az a szerelem. Az évek során minden megváltozott. Mi is megváltoztunk. Az iratokat nem kell sokáig rejtegetnünk, így nem ásom őket túl mélyre. A helyet jelölő sziklára hullámokat vések. Elégedett vagyok az alkotásommal. A hullámok akár homokdűnék is lehetnek vagy egy hal pikkelyei. Egy pillanatra a halottakra emlékezem. 294
Szivárvány csillogott a folyó vizében. Vick arany fűszálakon át rohant a parton, a szerelmére gondolva. Bakancsa nyomokat hagyott a talajon. Anyám annyira szépnek találta a naplementét. A fia éppen mellette festett, a vízbe mártogatta a kezét. A férje megcsókolta a nyakát. Édesapám hazatért a kanyonból. Látta, hogy az ott élő farmerek milyen módszerrel termelték meg maguknak a gabonát, írni is tudtak. Édesapám meg akarta tanítani ezeket a dolgokat a falubeli embereknek. A tó már csak néhány száz méterre van. Előbújok a fák közül.
295
ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
C ASSIA
A hegygerincen látott mozdulatlan halottak és a barlangban némán heverő kémcsövek után az élettől nyüzsgő tábor képe örömmel tölti el a lelkem. Mindenki él és mozog. A kanyonban néha úgy éreztem, mintha mi lettünk volna az utolsó emberek a világon. A hajó legénysége a partra vontatja a csónakunkat. Indie mosollyal viszonozza a pillantásomat. Végre sikerült – gondolom magamban. – Kettővel többen vagyunk – kiabálja az egyik férfi a hajóról. Bár nagyon örülök neki, hogy megtaláltuk a Felkelést, jobban szeretném, ha azt kiáltaná: hárommal többen vagyunk. Nem baj, hamarosan Ky is megérkezik – nyugtatom meg magam. Már nem is a mi csónakunkban, hanem a felkelők hajóján utazunk. – Épp idejében értetek ide – mondja a csónakunkat a partra húzó férfi. – Nemsoká máshová költözünk, mert ez a terület többé nem biztonságos. A Társadalom tud róla, hogy itt tartózkodunk. Jaj, csak Ky is érjen ide időben! – Mikor indultok? – kérdezem. – Amilyen gyorsan csak tudunk – válaszolja a férfi. – Gyertek velem! – A víz szélén álló betonépülethez vezet bennünket. Fémből készült ajtaja be van zárva, de a férfi erőteljesen kopogni kezd, mire az ajtó azonnal kinyílik. – Két lányt találtunk a tavon – mondja. A szobában lévő három ember feláll. A Társadalom által gyártott székeik lába csikorog a padlón. Hátrébb tolják a térképekkel és miniszámítógépekkel teli 296
asztalt. Mindannyian zöld ruhát viselnek. Arcukat maszk borítja, de a szemük azért jól látszik. – Osztályozzuk őket! – szólal meg egy katonatiszt hölgy. – Beleestetek a vízbe? – kérdezi tőlünk. Bólogatunk. – Akkor első a fertőtlenítés – mondja a többieknek. – Vigyétek őket a fertőtlenítőbe. – Közben ránk mosolyog. – Üdvözöllek benneteket a felkelők között! – mondja. Osztályozni akarnak, pedig én is tudnám osztályozni saját magunkat. Fürdés után egy fiatal nő letörli a karunkat és az arcunkat, ellenőrzi, nem maradt-e rajtunk méreg. – Tiszták vagytok – mondja. – Még jó, hogy esett az eső tegnap, és felhígította a mérget a folyóban. – Később végigvezet bennünket a táboron. Próbálom elraktározni emlékezetemben a látottakat, de sajnos nem sok látnivaló van. Néhány másik, salakbetonból készült ház, egy-két parányi sátor és egy hatalmas épület, ami nem tudom, minek adhat otthont, de biztosan valami fontos dolognak. Bemegyünk egy kisebb házba. A hölgy kinyitja az egyik, folyosóról nyíló ajtót. – Ez a te szobád – mutatja Indie-nek. – Ez pedig a tiéd – mondja nekem. Különválasztanak bennünket. Azt sem tudjuk, mit mondjunk hirtelen. Eszembe jut a fogoly dilemmája. Ezek szerint a történet mégis igaz. Tudhattam volna, hogy a felkelők is ismerik ezt a módszert. Nincs időnk elmélkedni. Indie rám mosolyog. Eszembe jut, amikor a léghajón eldugta a tablettáimat. Többször volt már rá példa, hogy sikerült elrejtenünk titkos dolgainkat. Most miért ne sikerülne? Remélem, mindketten tudjuk, miket kell titokban tartanunk. – Teljes neved? – kérdezi egy kellemes hangú férfi. – Cassia Maria Reyes – válaszolom. Semmi reakció. Meg se rendül az arca a név hallatán. Nem mond számára semmit, se nagyapa, se a Kormányos nem jut eszébe róla. Kissé csalódott vagyok. 297
– Státuszod a Társadalomban? – Állampolgár, ha jól emlékszem – felelem. – Hogyan kerültél a Külső Tartományokba? Nagyapáról és a versekről semmit nem szólok, de a levéltárosokról sem. – Véletlen hiba folytán küldtek ide – hazudom. – A munkatáborban, ahol dolgoztam, egy katonatiszt parancsolt rám, hogy szálljak fel a léghajóra. Hiába tiltakoztam és mondogattam, hogy állampolgár vagyok. – Utána mi történt? – kérdezi a férfi. – Megszöktünk a táborból, és a Faragott Hegylánc kanyonjaiba menekültünk. Egy fiú is velünk tartott, de ő meghalt. – Nagyot nyelek. – Egy lakatlan községhez értünk. – Mit csináltatok a községben? – Találtunk egy csónakot – mesélem. – És egy térképet. Megfejtettük a rajta szereplő titkos kódokat, és így jutottunk el hozzátok. – Hol hallottatok a Felkelésről? – Egy versben szerepelt, de a községben is találtunk a Felkelésre utaló jeleket. – Jött még veletek valaki? A férfi csak úgy bombáz a kérdésekkel, nincs is időm rendesen átgondolni a válaszokat. Beszéljek-e Ky-ról? Végül úgy döntök, jobb, ha elmondom az igazat. Hazudni inkább mással kapcsolatban fogok. – Volt velünk még egy fiú – mondom. – Ő is a falvakból szökött meg. Nem fértünk be hárman a csónakba, ezért ő gyalog jön. – Őt hogy hívják? – kérdezi a férfi. – Ky-nak – felelem. – És a lányt, aki veled érkezett? – Indie-nek. – A vezetéknevüket nem tudod? – Nem – felelem. Indie-nek valóban nem tudom a vezetéknevét. Ky esetében ez csak részben igaz, mert csak az eredeti vezetéknevét nem ismerem. 298
– A községben találtatok arra utaló nyomokat, hogy az ott élők hová mentek? – Nem. – Miért szeretnétek csatlakozni a Felkeléshez? – Az eddig tapasztaltak alapján nem hiszek többé a Társadalomban. – Köszönöm – mondja kedvesen a férfi, és kikapcsolja a miniszámítógépet. – Mielőtt döntenénk a sorsotokról, a Társadalom által tárolt adataitoknak is utánanézünk. – Tényleg hozzá tudtok férni a Társadalom adatbázisához? – kérdezem csodálkozva. – Ezen a kietlen vidéken? A férfi csak mosolyog. – Persze. Sok igazság van bennük, bár mi másképp értelmezzük őket, mint a Társadalom – mondja. – Kérlek, várj meg itt! A parányi betonszoba falain nyoma sincs az életnek. A barlang jut róla eszembe, ahol minden a Társadalom jelenlétére utalt: kémcsövek, szervezettség, álcázott ajtók. A Vadász által ismert titkos bejárat repedés volt a tökéletes héjon. Más dolgok is eszembe jutnak. Például a barlang sarkaiban leülepedett por. Volt egy kék padlólámpa is, amit nem cseréltek ki, noha kiégett. Lehet, hogy a Társadalom már nem képes mindent az ellenőrzése alatt tartani? Elképzelem, ahogy elengednek. Megszakítják velem a kapcsolatot. A Felkelés lép a helyükbe. A Társadalomnak nincs többé szüksége rám. A hivatalnok hölgy számára érdekes kísérleti alany voltam. Hagyta, hogy ne vegyem be a piros tablettát, mert kíváncsi volt rá, hogyan fogok viselkedni az eset után. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a Társadalom különleges lénynek tart. Kiderült, csak kiváló osztályozási képességeim miatt figyeltek fel rám. Felhasználtak egy kutatási projekthez, de úgy gondolták, bármikor ejthetnek, mivel a végén úgyis a jóslataiknak megfelelő döntéseket hozom. Vajon mit gondolnak rólam a felkelők? Más szemmel nézik-e az adataimat, mint a Társadalom? Valószínű, mivel sokkal többet tudnak rólam. Elmeséltem nekik például szökésünket Az út során 299
nem kevés kockázatot vállaltam, és teljesen megváltoztam. Érzem, tudom. Kinyílik az ajtó. – Cassia – mondja a férfi. – Kielemeztük az adataidat. – Igen? – kérdezem. Vajon hová küldenek? – Úgy döntöttünk, akkor tudod szolgálni legjobban a Felkelést, ha visszaküldünk a Társadalomba és ott kezdesz el dolgozni.
300
ÖTVENHARMADIK FEJEZET
KY
T
– Most eljesmelyiket neved? mondjam? – Ky Markham – vágom rá végül. – Státuszod a Társadalomban? – Megtűrt. – Hol hallottál a Felkelésről? – Édesapám régen részt vett benne – felelem. – Hogy jutottál el hozzánk? – A Faragott Hegylánc egyik kanyonjában találtunk egy térképet, annak alapján. Remélem, ugyanazt válaszolom a kérdésekre, mint Cassia. Most sem volt elég időnk előre megbeszélni a dolgokat, így az ösztöneimre hallgatok. Bízom benne, hogy Cassia is ezt tette. – A két lányon kívül, akik korábban, egy csónakkal érkeztek, jött még veletek valaki? – Nem. – Erre könnyű válaszolni. Tudom, Cassia soha nem árulná el Elit és Vadászt, bármennyire is hisz a Felkelésben. A férfi hátradől, és monoton hangon folytatja. – Nos, Ky Markham! Miért szeretnél csatlakozni hozzánk? Miután válaszoltam, a férfi megköszöni a közreműködésemet, és néhány percre magamra hagy. Hamarosan visszatér, és az ajtónál állva a következőket mondja: – Ky Markham! – Igen? 301
– Gratulálunk. Kineveztünk léghajópilótának. Camas tartományba küldünk kiképzésre. Nagy hasznára leszel a Felkelésnek. – Köszönöm szépen – válaszolom. – Ma, késő éjjel kell indulnod – közli a férfi. – Addig egyél és aludj a csarnokban a többiekkel. – Egy hatalmas sátorra mutat. – Itt helyezzük el a hozzád hasonló menekülteket. Ha minden igaz, még itt van az egyik lány is, akivel jöttél. Megköszönöm a tájékoztatást, és máris a csarnok felé veszem az irányt. Rögtön a küszöbön ismerősbe botlok. Indie az. Nem lep meg a dolog, számítottam rá, de azért titkon mégis reméltem, hogy Cassiát is láthatom. Még itt. De nem baj, találkozni fogunk még. Indie egyedül ül. Odébb húzódik, hogy nekem is legyen hely az asztal végén. A többiek éppen vacsoráznak, és a kinevezésükről beszélgetnek. Kevés a lány, többnyire fekete ruhát viselő fiatal fiúk vannak a teremben. Mások ételért állnak sorba. Számomra most az a legfontosabb, hogy Indie-vel beszéljek. Leülök mellé, és felteszem az első és legfontosabb kérdést. – Hol van Cassia? – Visszaküldték a Társadalomba – válaszolja. – Az ország központi részére. Ott fog dolgozni Xander is. – Közben a villájára szúr egy darab húst. – Ugye még nem tudja Xander titkát? – Nem, de hamarosan megtudja, mert Xander elmondja neki – felelem. – Tudom. – És hogy utazik vissza? – kérdezem. – Léghajóval – feleli Indie. – Egy munkatáborba vitték, ahol felszáll egy a központba tartó vonatra. Valószínűleg már a vonaton ül. – Indie közelebb hajol. – Ne aggódj! Minden rendben lesz. A felkelők ellenőrizték az adatait. A Társadalom még csak nem is sorolta alacsonyabb státuszba. Cassia bizonyára csalódott. Szeretett volna a felkelőkkel maradni. – Milyen volt az út idáig? – érdeklődik Indie. – Hosszú – felelem. – Milyen a folyó? – Mérgezett. 302
Elnevetem magam. Bevallom, megkönnyebbültem. A történtek ellenére most bízom Indie-ben, és örülök neki, hogy biztosított Cassia jólléte felől. Jót nevetünk. – Végül is sikerült – mondom. – Egyikünk se halt meg. – Cassiával beleestünk a folyóba – meséli. – De szerencsére nem lett semmi bajunk. – Az esőnek köszönhetitek – mondom. – Meg annak, hogy ügyesen kormányoztam a hajót. – Fel fognak rád figyelni, Indie – mondom. – Értékes leszel a számukra. Légy óvatos! Indie bólogat. – Még mindig úgy érzem, előbb-utóbb meg fogsz szökni – mondom. – Talán okozok még meglepetéseket. – Mint ahogy eddig is többször okoztál – mondom. – Milyen munkakörbe neveztek ki? – Még nem közölték – feleli. – Annyit tudok, hogy ma éjjel indulunk. És téged? Hova kell utaznod? – Camas tartományba – válaszolom. Magam is ezt a tartományt választottam volna, ha már nem lehetek Cassia mellett. Vick hazája. Talán még azt is megtudhatom, mi történt Laney-vel. – Az adataim alapján jó vezető lennék. Indie elcsodálkozik. – Akarom mondani, léghajó-pilóta – pontosítom a dolgot. – Semmi több. Indie rám néz. – Nos – kezdi kissé kötözködően. – Léghajót bárki tud vezetni. Csupán be kell állítani a helyes irányt, és meg kell nyomni egy gombot. Csónakot kormányozni sokkal nehezebb. Még egy olyan fiatal gyerek is képes lenne rá, mint Eli... – itt Indie komolyra fordítja a szót, és leteszi a villáját. – Nekem is hiányzik – mondom csendesen. Egy pillanatra megszorítom a kezét. – Elit nem említettem a felkelőknek – suttogja. – De Vadászt sem. – Én sem. 303
Felállok, mert éhes vagyok. Ma este azonban vár rám még egy feladat. – Tudod már, mikor indulsz? – kérdezem Indie-től. A fejét rázza. – Igyekszem időben visszaérni, hogy elköszönhessek tőled – mondom. – Ugye tudod, hogy Cassia sem akart búcsúzás nélkül útnak indulni? – kérdezi Indie. Bólogatok. – Arra kért, adjam át az üzenetét – folytatja Indie. – Azt mondta, találkoztok még és nagyon szeret. – Köszönöm – válaszolom Indie-nek. Már várom, mikor jelenik meg a Társadalom alacsonyan szálló léghajója a tó felett. Eddig azonban semmilyen, léghajóra utaló jelet nem vettem észre. Tudom, Cassia legszívesebben maradt volna, de magamban azért örülök neki, hogy kimarad a Felkelés sűrűjéből. Ha el akarok vegyülni a többiek között, tettre késznek és céltudatosnak kell mutatkoznom. A többiek sátrakat bontanak és beszállnak a léghajókba. Jobb, ha nem a földet nézem, hanem üdvözlöm a szembejövőket. Kétségbeesettnek viszont semmiképp nem szabad látszanom. Esteledik, de még nem sikerült elintéznem, amit akartam. Nem hagyom, hogy a többiek észrevegyék az idegességemet. Végre megpillantom a megfelelő embert. Cassia nem szeret embereket osztályozni. Én viszont nagyon jó vagyok benne. Félek, hogy a végén még megszeretem ezt a tevékenységet. Osztályozáshoz való tehetségemet édesapámtól örököltem. Néhány rossz lépés, és ez a képesség kincsből teherré válhat. Most azonban kockáztatnom kell. Szeretném, ha Cassia a Társadalomban kereskedhetne a barlangból származó kincsekkel. Egyszer még szüksége lehet rájuk. – Szia! – szólítok meg egy fiút. Alacsonyabb rangúnak tűnik a többieknél. Valószínűleg az éjszakai gyűlésen sem vesz részt, ahol a vezetők stratégiai kérdésekről döntenek. Szürke átlagember lehet, aki hasznos tagja a mozgalomnak, de semmiben sem kiemelkedő. A 304
többiek könnyen kontroll alatt tartják. A levéltárosokra épp illik ez a leírás. – Szia! – viszonozza udvariasan, de kifejezéstelen arccal a köszönésemet. – A Felkelés Dicsőséges Története érdekelne – mondom. Bár igyekszik palástolni meglepettségét, mégsem sikerül neki eléggé. Tudja ezt ő is, okos fiú. – Már nem dolgozom levéltárosként – mondja. – Csatlakoztam a Felkeléshez. Nem kereskedem műtárgyakkal. – Most majd fogsz – mondom magabiztosan. Nem tud ellenállni a kísértésnek. – Mid van? – kérdezi. – Iratok a Faragott Hegylánc egyik kanyonjából – válaszolom. Felcsillan a szeme. – A közelben vannak elásva. Elmagyarázom, pontosan hol. A te feladatot az lenne, hogy eljuttasd őket egy Cassia Reyes nevű lányhoz, aki nemrég utazott el a Társadalom központjába. – Mit kapok cserébe? – kérdezi. – Választhatsz magadnak egyet az iratok, könyvek közül – mondom. Ajánlatomnak egyetlen igazi kereskedő vagy levéltáros sem tudna ellenállni. – De vigyázz, mert pontosan ismerem a csomag tartalmát! Azonnal értesülni fogok róla, ha bármi eltűnik, és feljelentelek a felkelőknél. – Ha üzletről van szó, a tisztesség nálunk alapkövetelmény – mondja. – Benne van a levéltárosok etikai kódexében. – Tudom. Amúgy az előbb azt mondtad, már nem vagy levéltáros. Elmosolyodik. – Ettől a szakmától nem lehet csak úgy elszakadni. A fiúval folytatott beszélgetésem miatt sajnos nem tudok elköszönni Indie-től. A hatalmas léghajó épp a szemem láttára tűnik el a lemenő nap utolsó sugaraiban. Felszállás közben jól látszik, hogy az alja alaposan megrongálódott. Talán olyan helyen szállt le, ahol az emberek nem örültek az érkezésének, és tüzet nyitottak rá? Ki tudja... Az ágyútöltelék fiúk puskái nem tudnak komoly kárt tenni egy ekkora járműben. Talán a farmerek támadták meg. 305
– Mi történt ezzel a léghajóval? – kérdezem a mellettem álló fiútól. – Nem tudom – feleli. – Néhány napja elrepült valahova, és ilyen állapotban tért vissza. Ugye új fiú vagy? A főnökök csak a saját feladatoddal kapcsolatos dolgokról tájékoztatnak. Erre a fokozott biztonság miatt van szükség. Nem lehet tudni, kit mikor kapnak el. Igazat beszél. Sejtem, mi történhetett. Szerintem a felkelők a farmereknek akartak segíteni, ők pedig összekeverték léghajójukat a Társadalom léghajójával. Persze ez csak feltételezés. Ha többet akarok tudni a Felkelésről, egyetlen út áll előttem Csatlakoznom kell hozzá, el kell vegyülnöm a felkelők között. Már épp induláshoz készülődünk, amikor visszajön a levéltáros fiú. Félreállok, hogy váltani tudjak vele néhány szót. – A hír igaz – mondja. – A lány már megérkezett a központba. Azonnal lebonyolítom az ügyletet. – Rendben – válaszolom. Cassia legalább biztonságban van. Betartották a szavukat, tényleg visszavitték a Társadalomba. A felkelőknek ezért mindenképp jár egy jó pont. – Minden simán ment? – kérdezem. – Persze – feleli, majd a kezembe nyomja a követ, amelyre pikkelyeket faragtam. – Nem volt szívem otthagyni, még akkor sem, ha nem viheted magaddal – mondja. A felkelők törvényei hasonlítanak a Társadalom törvényeihez. Az emberek nem birtokolhatnak felesleges tárgyakat. – Amúgy gyönyörű munka – teszi hozzá. – Köszönöm. – Nem sokan tudnak ilyen szép betűket faragni. – Betűket? – kérdezem. Most jövök csak rá, mire gondol. Eredetileg fodrokat, hullámokat vagy pikkelyeket akartam rajzolni. Az ábra úgy néz ki, mintha C betűk lennének egymás mellé írva. Leteszem a követ a földre, hogy megjelöljem vele a helyet, ahol mindketten jártunk. – Szoktál írást tanítani? – kérdezi. – Csak egyszer fordult elő. 306
ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET
C ASSIA
Kora tavasz
van. A Középső Tartomány egyik taván elkezdett olvadni a jég. Néha, munkába menet, a légi vonat megállójából vetek egy pillantást a távoli tó szürke vizére és a partját szegélyező, vörös ágú bokrokra. Szeretek itt megállni egy pillanatra. A tó vizét fodrozó szél eszembe juttatja a hosszú utazást. Hány folyón és kanyonon kellett átkelnem... Nemcsak a szép látvány miatt állok meg. A levéltáros, akivel kereskedni szoktam, ideküld valakit, aki figyeli, meddig várakozom a megállóban. Így jelzem, belemegyek-e egy adott üzletbe. Ha megvárom a következő vonat érkezését, az azt jelenti, hogy elfogadtam a feltételeket. Az utóbbi néhány hónap alatt a levéltárosok rájöttek, hogy értékes dolgok vannak a tulajdonomban. Viszont jól tudják, hogy nem adok egykönnyen túl rajtuk. A város felé fordulok, ahol egymás hegyén-hátán állnak a fehér épületek és nyüzsögnek a fekete ruhás emberek. Egy régi kép villan fel előttem. Még az iskolában láttam egy ábrát az emberi testről, amin jól látszottak az erős, fehér csontok és a vörös vérrel teli erek. Még mielőtt befutna a vonat, elindulok lefelé a lépcsőkön. Túl alacsony árat kínáltak, nem fogadom el. Egyelőre. Nem is gondoltam, hogy ilyenek vagyunk belülről. Lelkünk mély és kifürkészhetetlen, akár a kanyonok világa. Ha valaki beleír valamit, az örökre benne marad, akár a sziklába vésett szó.
307
A felkelők között van. Üzenetet küldött nekem. Nem lehetett könnyű, de ő képes rá, mert már számtalanszor véghezvitt lehetetlennek tűnő dolgokat. Az üzenetben megírta, hol találkozhatunk. Ma este, munka után végre láthatom. A betonlépcső alját zúzmara díszíti. Mintha valaki csillagokat és virágokat rajzolt volna rá. Tünékeny szépség, amely gyorsan semmivé foszlik.
REACHED A TRILÓGIA HARMADIK KÖTETE ELŐRELÁTHATÓLAG 2012 KARÁCSONYÁRA JELENIK MEG
308
