Állati TÖRTÉNETEK TARTALOM

Állati TÖRTÉNETEK Írta: Rolf Harris Mark Leigh és Mike Lepine Illusztráció: Rolf Harris

TARTALOM

Egérúton Bogarasok bandája Hűséges barátaink Segítőtársaink Többet ésszel Szívfacsaró történetek Kedvenceink Tollas barátaink Bátrak bátra Ünnepelt állatok Életmentők Fantasztikus utazás Egyik kutya, másik eb Köszönetnyilvánítás A szerzők ezúton is köszönik: Suzie Alexander, Jeremy Beadle, Margy Frost, Louise Hartley Davies, Andrea Hatton, Mary és Dennis Hatton, Kathleen Holland, Violet Johnson, Gill és Neville Landau, Bob Lanier, Houston város polgármestere, Debbie Leigh, Edith és Philip Leigh, Eileen és Harold Lepine, Philippa Hatton-Lepine, Jenny és Ron Lyon, Judy Martin, Karen Pearlman, Tony Peake, valamint Julie Simpson felbecsülhetetlen értékű támogatását és segítségét.

Első fejezet

Egérúton A nagy szökések egyike, melyet páviánok hajtottak végre, 1974 augusztusában a lambtoni szafariparkból történt. A ravasz és fejlett módon együttműködő majmok azzal játszották ki a szigorú biztonsági intézkedéseket, hogy a turistabuszok alá másztak, s úgy osontak ki a parkból, hogy végig az alvázba kapaszkodtak, amíg elhaladtak az őrök mellett. Az összeesküvés azonban mégis meghiúsult, a főkolomposok pedig kemény büntetésben részesültek. - A szökési terv hangadóit tapasztalati úton azonosítottuk - mondta Dick Howard, a szafaripark vezetője -, s most heten más-más állatkertbe és parkba kerültek. Howard úr állítása szerint a páviánok szökéstani zsenik. Egy holland állatkert vezetőjeként szemtanúja volt, amint egy csapat pávián banánnal csalogatott egy antilopot a szökés helyére, majd mikor az antilop a kerítés mellé ért, a páviánok a hátára ugráltak, s onnan lendültek át a szabad életbe. A Scunthorpe-ban, Humberside-ban élő tizenöt éves Matthew Cook sikeresen elvégezte az elsősegély-tanfolyamot, megnyerte a Szent János Kórház díját, valamint egy bronzérmet kapott életmentésért. 1996 májusában alkalma nyílt rá, hogy - öthónapos hörcsögén, Kimmie-n kipróbálhassa újonnan szerzett jártasságát. Matthew Kimmie-t ketrece padlóján heverve találta, amint épp páráját készült kiadni. - Úgy megkönnyebbültem, amikor a mellkasa elkezdett föl-le mozogni, és kinyitotta a szemét - mesélte Matthew az újságíróknak. Az RSPCA (Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals = állatvédelmi egyesület) dicséretben részesítette Matthew-t állhatatosságáért és a gyors cselekvésért. Kimmie-ről mindössze annyit, hogy miután felgyógyult, azt tette, amit a hörcsögök legjobban szeretnek: elaludt. Egy baknyúl teljes sebességgel futva egyetlen szökkenéssel négy és fél métert tud ugrani. 1989 januárjában, a dél-walesi Maesteg egyik kisállat-kereskedéséből nagyszabású szökést hajtott végre huszonkét hörcsög. Miután feltehetőleg nagy rumlit hagytak maguk mögött, kisurrantak a ketrecükből. Kis idő elteltével egy közeli zöldségesnél akadtak rájuk, ahol szépen összekuporodva szundítottak - szemmel láthatólag meghízva. Az edinburghi állatkert sokat küszködött azzal, hogy a hódokat a korlátok mögött tartsa. Korábban már sikerült börtönük alatt lyukat ásni a szabadság felé, legutóbbi szökésük alkalmával pedig szó szerint „a falon mentek át”. A hódok nem tudnak mászni, ezért kézenfekvő tervet eszeltek ki a magasság leküzdésére. Építettek egy hatalmas kunyhót közvetlenül annak a falnak támasztva, mely a külvilágtól elválasztotta őket, s az építményt rámpának használva föl-, illetve átmásztak rajta.

A Goldie nevű aranyszínű sas nem is egyszer, de kétszer szökött meg a londoni állatkertből. A kalitkába zárt madarak szárnyát nem szokás megnyirbálni amint azt Goldie gondozója a maga bőrén tapasztalta, amikor egyszer 1965 februárjában egy kicsit tovább hagyta nyitva a madárház ajtaját. Goldie azonnal élt a lehetőséggel, és kirepült a Regent's Park szabad levegőjére. Tíz napig tartott Goldie szabadsága, mialatt a közelben lakókat és az arra sétáló, pihenni vágyó látogatókat molesztálta. Tetteit az egész nemzet figyelemmel kísérte az újságok hasábjain, melyek naprakész hírekkel követték nyomon. A londoni utcák közlekedése teljesen leállt, amikor 5000 ember özönlötte el, hogy láthassa Goldie szabad röptét a Regent's Parkban és bátor igyekezetét a szabadság megtartására, melyet még az angol alsóházban is kitörő tapssal fogadtak! Végül is gondozói, egy döglött nyulat használva csalétkül, lecsaptak rá és elfogták. Goldie visszatért a madárházba, ám tíz hónap elteltével a történet megismétlődött. Ez alkalommal az állatkert emberei kidolgozott tervvel léptek akcióba, reflektorok, rádióhullámok, hálók, csalétkek segítségével, valamint az állatkert, a rendőrség és a tűzoltóság együttműködésének igénybevételével. Goldie-t hamar elfogták és visszavitték. Gondozója mostanra már megtanulta a leckét. Amikor 1992-ben az Andrew nevű hurrikán söpört végig Floridán, az állatkertek és a vadasparkok eladdig példátlan méretű tömeges szökésekről számoltak be. A felfordulás során 4000 emberszabású és makimajom, 1000 papagáj, 1000 kígyó, 1000 gyík, 25 nemesvad, 6 puma és 3 kenguru kóborolt el összesen. Sokat közülük nem is tudtak elkapni, feltehetőleg boldogan élnek a vadonban, utódokat nemzenek, és igen különös új élettel töltik meg Florida vadvilágát. Walter, a New York-i macska 1984-ben kimászott egy tizennyolcadik emeleti lakás ablakán, hogy az ablaktisztító munkásnak segédkezzen. Sajnos megcsúszott ám szerencsére egy bokor közepében landolt. Miután megrázta magát és meggyőződött róla, hogy minden a legnagyobb rendben, nyugodt léptekkel az épülethez sietett, és visszament a lakásba - ezúttal liften. 1989-ben svéd űrkutatók tudni akarták, hogy vajon a békák képesek-e párosodni a súlytalanság állapotában (elvégre muszáj volt valamire elkölteni a pénzt). Úgy tervezték, hogy egy európai indítórakétát alkalmazva hajtják végre a kísérletet, s azzal küldik ki őket az űrbe, ám a békáknak más ötletük támadt. A rakétához vezető út közben mindannyian megszöktek (nyilván többre értékelték a tavirózsa levelét, mint az űrbéli nyoszolyát). Oscar, a cirmos cica minden idők legszerencsésebb macskája lehetett - vagy a legszerencsétlenebb, attól függ, honnan nézzük. Tengerészeti pályafutását egyévesen kezdte a Bismarck nevű német hadihajón. Amikor a Bismarck elsüllyedt, a Királyi Flotta mentette ki a hullámokból, majd hivatalos hajósmacskaként sorozták be a szövetségesekhez a Cossack nevű torpedós HMS-re. Hat hónapig tartott ez az állás. A Cossack torpedótámadás következtében elsüllyedt,

Oscar pedig ismét azon kapta magát, hogy az életéért kell küzdenie. Az Ark Royal légierő csapatszállító legénysége mentette ki a tengerből, majd adoptálta. Az Ark Royalon való tartózkodása hajósmacskaként még rövidebb ideig tartott. Mindössze három nap múlva torpedó találta el a csapatszállítót a Földközi-tengeren. Oscar, született túlélőként, felmászott egy fadarabra, és harmadszorra is megmenekült. Tengerészeti pályafutásának ez volt az utolsó állomása, s miután Gibraltárban is időzött egy kis helyen, Belfastba küldték az Öreg Tengerészek Otthonába, ahol is aztán élete hátralévő részét töltötte. Az emberszabású majmok világának híres szabadulóművészét egy Bob nevű orangutánban tisztelhetjük. Hároméves korában, 16 kg-osan került a San Diegó-i állatkertbe, és hamarosan demonstrálta a külvilág iránti ellenállhatatlan érdeklődését. Az első este azon kapták, hogy ketrece vashálóját bogozza, ezért a gondozók egy nagyobb és erősebb ketrecbe költöztették, amely azonban nem tarthatta vissza, másnap reggel a pingvinek medencéjében csücsülve találtak rá az elképedt gondozók, amihez egy másik kerítés vashálóján is át kellett jutnia. Bobot attól fogva az elkeseredett személyzet "Houdini"-nak becézte, őt azonban egyáltalán nem érdekelte semmi, amivel az állatkert irányítani akarta, bármi is áll a viselkedéstani tesztekben. Bob folytatta ketreceinek szétszerelését, ráadásul elkezdte piszkálni az ajtózárakat is. Mindez egy vizsgálódó elme műve volt - erejét csak végső esetben vette igénybe. Márpedig ezt az erőt sem szabad alábecsülni. Egy korábbi Mr. Univers választáson Bob 225 kg-ot emelt fel, és erőlködés nélkül nyerte meg a versenyt. Létezik egy olyan aluljáró, melyet a felszín alá, 30 cm szélesre építettek, hogy a borzok biztonságos áthaladását biztosítani tudják. Egy víziló, elunva állatkerti életét, legjobb barátja a szomszédos állatsimogatóból való kecske - társaságában megszökött. Semmi okos dolog nem ötlött eszébe senkinek, mígnem a Las Vegas-i rendőrség rátalált az elszánt párra, amint a főút kellős közepén baktatott kifelé a városból, és késlekedés nélkül útjukat állták a szökött raboknak. Amikor 1897-ben a Texas állambeli Eastland törvényszéki épületét építették, egy szarvasbékát valahogy befalaztak a sarokkőbe egy bibliával és az adott év pár emlékezetes tárgyával együtt. 1928-ban az épületet lebontották, hogy a helyébe egy nagyobb törvényszéki épületet építsenek. 3000 ember szeme szegeződött Ed Pritchardra, a megyei bíróra, amikor a sarokkövet kinyitotta. Mindenki meghökkent, amikor belsejében meglátták a poros varangyot, Pritchard bíró pedig a lábánál fogva fölemelte, hogy minden ember jól láthassa. Ekkor hirtelen megrándult a béka lába, s a bíró ijedten eldobta. Harmincegy év elteltével kelt életre! A varangyot (Rip van Winkle után) Vén Ripnék keresztelték, s azt mondják, hogy a nagy állatbarát Coolidge elnök még egy találkozóját is lemondta, hogy a saját szemével láthassa őt.

Amikor Vén Rip aztán kiszenvedett, egy díszes kis koporsóba helyezték, mely még ma is megtekinthető az új törvényszéki épületben. A jugoszláviai Skopje egyik építkezési területén dolgozó munkások befogadtak egy kóbor macskát, egy nap azonban eltűnt, míg ők előkészületeket végeztek egy új fal felhúzásához. A munkások megállapították, hogy valaki nyilván befogadta, és folytatták a munkát. Deszkákból formát készítettek, majd több tonna homokot és cementet öntöttek bele. Másnapra megkötött a beton, így a fát eltávolították a falba ágyazódva azonban ott volt az ő kóbor macskájuk. Bemászott és csapdába esett, de egy fa repedésén át az orrán keresztül lélegezve megmenekült. A macskát óvatosan kivésték a falból, testének nyomata azonban csodálatos szabadulásának mementójaként ott maradt a falon. Az újszülött mezei nyúl már öt perccel világra jötte után tud futni. Amikor Jess, a tizenhat éves yorkshire terrier keverék elveszett, csalhatatlan tájékozódási képessége teljesen rossz irányba vezette. Ahelyett, hogy visszatért volna throckley-i otthonába, Newcastle-upon-Tyne-ba odaadó gazdája, John Fenwick karjaiba -, Jess délre fordult, a londoni fényáradat felé. John szíve egészen összetört, amikor már három hét is eltelt, és semmi hír nem jött Jess felől. - Olyan volt, mintha kialudt volna a fény az életemben - mondta John. Jess a kedvenc kutyája volt, aki, még kölyökkutya korában, egyszer ugatásával felébresztve megmentette gazdája életét, amikor a házban tűz ütött ki. Aztán csoda történt. Paul, John fia meglátta Jesst egy műholdas csatorna műsorában, mely kóbor kutyákról szólt, amelyek London utcáin sétálgattak, amikor rájuk találtak. Paul videóra vette a műsort, és elküldte az apjának. - Rögtön tudtam, hogy ez csak ő lehet, még ha új nevet is kapott, azt, hogy Pammie. Jess csupán csak egy van! - mesélte. John és Jess hamarosan újból találkoztak, John pedig megesküdött, hogy soha többé nem téveszti szem elől Jesst. 1499-ben Németországban perbe fogtak egy barnamedvét, amiért rettegésben tartotta a helybéli parasztokat. Egy jogi alaki kérdésnek köszönhette a felmentését. A német joggyakorlat szerint ugyanis csak a vádlottal egyenrangú esküdtszék hozhat ítéletet, vagyis olyan esküdtszék, amely tizenkét másik barnamedvéből áll. Senki sem vállalta az esküdtek kiválasztását. A távoli szigeteken élő királypingvinekről úgy tudják, hogy hanyatt vágódnak a megrázkódtatástól, amikor életükben először emberi lényt látnak. 1986-ban egy 2,7 kg súlyú sziámi macska, Blackie egyszer csak repülni kezdett. Épp egy droxfordi kertben pihent, nem messze Portsmouthtól, amikor egy hatalmas madár lecsapott rá, megragadta, és jó pár méteren keresztül repült vele, míg aztán

Blackie küzdelme túl terhessé nem vált. Az RSPB (madárvédő egyesület) Blackie gazdáinak azt mondta, hogy a madár szinte biztosan egy héja volt. Amikor Johnt, a fehér keverék kutyát elsodorta egy tizenhat méteres szökőár, az Okushiri-sziget halászfalujának lakói azt gondolták, hogy többé nem látják viszont. Ám legnagyobb meglepetésükre az eb egy év múlva mégis felbukkant, mocskosan, de különben sértetlenül. Gazdájának, Naoyuki Lilának fogalma sincs, mi történhetett kutyájával az eltelt egy év alatt. - John meglehetősen utálja a vizet - meséli -, de a halat nagyon szereti. Az Új-Mexikóban, Artesiában élő Bratcher család tagjainak majd a szíve szakadt meg, amikor anyjuk a kocsifeljáróra hajtva véletlenül elütötte Brownie nevű keverék kutyájukat. A hároméves Tobby tiltakozása ellenére, aki azt kiabálta, hogy "Brownie nem halt meg", eltemették a közeli legelőn. Másnap, amikor a család hazatért, Brownie-t a tornácon találták várakozón és porosan. Kómába zuhant, s amikor magához tért, kiásta magát. Azonnal állatorvoshoz szállították, és Brownie már gyógyulófélben van. Csodálatos feltámadása óta a Bratcher család állítólag "Lázárnak" hívja. Az elektromos angolna 440 voltos árammal tud rázni. 1976 decemberében, egy német juhászkutya, Spook kiesett egy komphajó fedélzetéről, amely a brit-columbiai partvonal mentén hajózott. Gazdái, Christine és Michael Rowe éppen úton voltak Alaszka felé, hogy új életet kezdjenek. Kérve kérték a komp kapitányát, hogy forduljanak meg, és keressék meg Spookot, de a kapitány azt mondta, hogy úgy sincs semmi remény, mert a víz olyan jeges, hogy öt percnél többet senki sem bírna ki benne. Hét hónappal később a Rowe házaspár rokonlátogatásra visszatért régi otthonába, a kaliforniai Sacrementóba. Christine elment a helyi kutyamenhelyre, hogy elhozza onnan bátyja terrierjét, aki megszökött, s akit a sintérek találtak meg. Amint a terriert keresve a ketrecek közt sétált, egyszer csak alig hitt a szemének: az egyik ketrecben ott állt Spook. Ugyanabban a pillanatban Spook is észrevette gazdáját, és addig vonított, míg ő és imádott gazdija újra egymáséi nem lettek. A sintér elmesélte Christine-nek, hogy az utcán kóborolva találtak rá alig 100 méterre régi házuktól. Ha senki nem jött volna érte, másnap elaltatták volna. Miután kedvenc sólyma, Lenny elrepült, a derbyshire-i Harry Walkernek nem sok reménye maradt, hogy valaha még rátalál. Kishitűen hívta fel a helyi rendőrállomást, hátha befutott valami jelentés Lenny-ről. Igen ám, de véletlenül mellétárcsázott, és egy családot hívott fel a szomszéd utcából, akik elmondták neki, hogy - megdöbbentő egybeesés - Lenny épp az ő kerítésükre telepedett le! Harry azonnal átrohant, Lenny pedig egyenesen odarepült hozzá. Amikor az egyik holland szőrmefarm tönkrement, az ABN Bank 850 darab bundás nutria mely a guineai malac egyik távoli rokona - felkészületlen és igen nagy

zavarban lévő jogos tulajdonosának érezhette magát. Az egyik választási lehetőség az elpusztításuk lehetett volna, de az Állatvédők Világszövetsége és a holland egyesület rávette őket, hogy gondolják át újból a dolgot. Így hát a bank kifizette egy uruguayi utazás teljes költségét - a nutriák eredeti származási helyére - a 850 kis szerencsétlen állat számára. Hathetes karantén után a boldog kis rágcsálók visszatérhettek a vadonba. Tolvajok dúlták fel John Ashcroft galambdúcát a lancashire-i Mere Brow-ban, és 62 díjnyertes postagalambot loptak el. Valószínűleg nemigen gondolkodtak el azon, hogy mit kezdenek majd velük, néhány napon belül ugyanis, 19 kivételével, az összes hazarepült. Az osztrák Liz Kaernestamot egészen felháborította, amikor megtudta, hogy egy magyarországi tombolán az első díj egy kismalac lesz. Úgy tűnt, a malac már belenyugodott, hogy meg fogják enni - Liz azonban másképp döntött: Az összes tombolajegyet megvette, megnyerte a malacot, áthajtotta a határon, és azóta is boldogan élnek együtt Ausztriában. A mesésen gazdag szaúdi Mohammed al-Fassi sejk életét és vagyonát a kóbor macskák megsegítésére tette fel. Értesülvén róla, hogy a kóbor macskákat megölik, mivel senki sem viseli gondjukat, a sejk úgy döntött, hogy közbelép és megmenti őket. Floridában luxusotthont építtetett több, mint 100 hontalan macska számára, és képzett személyzettel látta el a házat, hogy biztos lehessen az állatok egészségében és jólétében. A macskaimádó sejk arról is híres, hogy az éttermekből kitiltotta a rákokat, megmentve ezzel az életüket. - Hozd ide! - kiáltotta Paula Mongy nevű német juhászkutyájának. Bizony, nem számított rá, hogy az eb egy kibiztosított és életveszélyes kézigránáttal tér majd vissza! Az egész környéket lezárták, mialatt a bombaszakértők valahogy rávették a kutyát, hogy (finoman) tegye le a gránátot, amit aztán hatástalanítottak. 1994-ben a norvég partok mentén elterülő Kongsfjord-öbölben a halászoknak feltűnt, hogy valami nincs rendben. Az egyik vörös jelzőbója úgy bukott le majd jött fel a víz felszínére, akár egy pecabot úszója. Valami csapdába esett odalent. Leadták a vészjelet, s a közeli Norvég Sarkkutató Intézetből egy kutatókból álló csapat indult el, hogy közelebbről is megszemlélje a dolgot. Egy fehér bálnacsemetét találtak reménytelenül belegabalyodva a bója kötélzetébe. A kutatók rájöttek, hogy ez az okos, kíváncsi állat azért úszott oda a színes, vörös bójához, hogy megvizsgálja, s így saját magát ejtette csapdába. A bálnáknak a víz felszínén kell úszniuk, hogy levegőt tudjanak venni, a kötél azonban lehúzta, egyre szorosabbá vált teste körül, s minden egyes levegővételnél egyre nehezebbé tette küzdelmét a felszínre jutásra. A kis bálna már a kimerülés szélén állt, s félő volt, hogy megfullad. Mostad, az egyik kutató gyorsan magára húzta sarki búvárruháját, kést ragadott, és beugrott a jeges vízbe, a csapdába esett bálnához. A víz alatt vette észre, hogy a kis bálna még jobban összegubancolódott, s úgy látta, hogy az orra és az uszonya

becsavarodott a kötélzetbe. Amint a bálna meglátta a búvárt, pánikba esett, még jobban hánykolódott, küzdött, aminek következtében még jobban összegabalyodott. Egy kis idő múlva azonban, úgy látszik, megértette, hogy Mostad nem akarja bántani, és szépen nyugton maradt, hogy a búvár utat tudjon vágni neki a huzalok közt. Végül egy hatalmas ugrással kiszabadult a zsinegek közül, s a mentőcsónak mellett a felszínre tört, hogy egy mély lélegzetet vegyen. Még néhány erőteljes belégzés után a kis bálna körbeúszta a mentőcsónakot, és megböködte az orrával, mintha köszönetet mondana, majd alámerült a tengerbe, és elúszott. James Thorogood, a Baywatch című tv-sorozat rajongója a nyulát, Boogedyt mentette ki a biztos halálból, amikor a nyuszi beleesett a család úszómedencéjébe. A tizenhárom éves ausztráliai kisfiú kihúzta Boogedyt a vízből, és - a Baywatchból tanult technikával - mesterséges légzést adott kedvencének. Hál’ istennek, sikerült, Boogedy magához tért, és olyan élénk és csintalan lett, mint azelőtt. Svájcban, Ursula Herberger szívmasszázst alkalmazva mentette meg egy kisnyúl életét. Amikor a Fritz nevű bálna a német partok mentén megfeneklett, a Greenpeace Vivaldi és Chopin zenéjével csalogatta őt vissza a nyílt tengerre. 1994 februárjában Kína egyik távoli vidékén egy pandamackó a már részben befagyott folyóba esett. Három fiatal lány vette észre, ahogy a jeges vízben fuldoklott, beugrottak, és kihúzták őt a partra. A faluból többen futottak oda segíteni, tüzet raktak, hogy a szerencsétlen kis állat felmelegedjék. A panda, mely egyébként teljesen vad, megértette, hogy az emberek segíteni akarnak rajta, nyugodtan üldögélve melegedett, és hálásan elfogadta a bambuszból, rizsből, húsból és cukorból álló ételt az izgatott falusiaktól, majd visszatért az erdőbe. Mivel az RSPCA és a Brit Telecom nem segített, a Keleti Villamos Művek sietett egy kóbor macska segítségére, aki a fagyos hidegben már egy teljes éjszakát töltött a Bury St. Edmunds közelében lévő Little Welnetham egyik 7,6 méter magas telefonoszlopán. Nicky Grant fedezte föl a macskát 1996 márciusában, amikor éppen iskolába vitte a gyerekeit. A cica még akkor is ott volt, tanácstalanul ücsörögve, amikor este a gyerekekért ment, ezért felhívta a Macskavédők Egyesületének helyi szervezetét. Elnöknőjük egy szempillantás alatt a helyszínen termett egy tál szardíniával, ám ez a macskát hidegen hagyta. Az RSPCA azt mondta neki, hogy a szabályzat szerint csak 48 óra elteltével segíthetnek a bajban lévő macskákon, a brit telefontársaság pedig addig nem küldhet szerelőket, amíg az RSPCA-tól utasítást nem kap. A Keleti Villamos Művek azonban rögtön küldött egy hidraulikus darut, hogy azzal mentsék meg a macskát lévén nem műszaki hibát kellett kijavítani. Végül Gary Tarpley partjelző mászott a pózna tetejére, és szedte le a cicát, amelyre azóta a Macskavédők Egyesülete vigyáz, s a Hillary nevet kapta - az első emberről, aki megmászta a Mont Everestet.

Második fejezet

Bogarasok bandája Philip Davis herélt lován, Rodgeren látszott, hogy mindenáron le akar heveredni egy kis délutáni szunyókálásra, ám sehogy sem találja a helyét. Végül aztán a legszokatlanabb - tornamutatványnak is beillő - pozícióban állapodott meg: hanyatt vágódott, négy lábát az ég felé meresztve! A látvány oly sok zűrzavart és aggodalmat keltett az arra haladó autósokban, hogy a gazda végül kénytelen volt kitenni egy óriási táblát farnhami farmja bejáratához a következő felirattal: "Semmi pánik! Ez a ló nem döglött!" Ami pedig Rodgert illeti, békésen átaludta az egész felfordulást. Van egy kecskefajta, amelyik, ha megijesztik, elájul. Állítólag, ezek az "ájulós kecskék" manapság kedvelt háziállatok Középnyugat-Amerikában, s a tulajdonosok már két "ájulóskecske-egyesületet" is létrehoztak az egyik a Tennessee-i Ájulós Kecske Egyesület, melynek saját újságja is van, nevezetesen a Háborodott Hírek, a másik pedig az Iowai Ájulós Kecske Egyesület. A tagsághoz egy fotót kell magáról és egy ájult kecskéről küldenie az embernek. A kecskék, melyek az 1880-as években kerültek e térségbe, napjainkban már 600 dollárt érnek. Az egyesületi tagok meg szokták rendezni az "ájulóskecske-derbi"-t, ami elég ízléstelenül hangzik, de amíg nem övezte őket társadalmi érdeklődés, addig a faj veszélyeztetettnek számított, mostanra viszont nyugodtak lehetünk afelől, hogy jövőjük biztosított, és mint házi kedvenceket nagyon szeretik őket. Egy Tennessee állambeli farmer, akinek egy egész nyája volt ebből a fajta kecskéből, a General Patton harckocsiezred 1930-as manővere alkalmával nagyon jól járt a kecskéivel. Amint meglátták a tankokat, a kecskék azonnal hanyatt vágódtak. A farmer azonnali kártérítést követelt a hadseregtől - amit meg is kapott. Miután a tankok elvonultak, a kecskék mind szépen fölugráltak. Az osztrigák nem bírják a pontatlanságot! A környezetükből elmozdított osztrigák is pontosan akkor nyitják ki héjukat, amikor eredeti élőhelyükön a dagály kezdődik. Az egyébként igen nyugodt londoni külvárosban, Burnt Oakban 1982-ben óriási pánik tört ki - a hörcsög-pestis miatt... Valamilyen okból egy csapat hörcsög özönlötte el a Hook Walk lakótelepet, az esőcsatornán másztak fel, és a tvantennákon hatoltak be a háló- és fürdőszobákba. Speciális hörcsög elleni védőlemezt tettek a levélszekrényekbe, nehogy azon keresztül is beáramoljanak. Szakértőket hívtak, akik megállapították, hogy ezek a portyázó hörcsögök a normális hörcsögök leszármazottai, melyek megszöktek, majd "elvadultak". Valami módon rezisztensekké váltak a mérgekkel szemben, és úgy tűnt, hogy kijátszották a csapdákat is. A zoológusok "szuperhörcsögökről" suttogtak - melyek az egész országra veszélyt jelenthetnek. A városi képviselő-testület fűnyíró gépek bevetésével üzent hadat a kártevők elleni háborúban, de egyet sem kaptak el. A zaj megriasztotta

és a föld alá űzte őket, ahol talán még ma is gubbasztanak. Jobb lesz vigyázni a veteményesünkre! Maudie, a Labrador kutya nem mindennapi tehetséggel képes megtalálni a golflabdákat. A Pycecombe golfpályánál lévő South Downs úton már több mint ezer labdát fedezett fel - ráadásul akkor is képes megtalálni a labdát, ha valaki elásta. Maudie a labdákért darabonként 30 pennyt kapott a golfklubtól. A Rastus nevű macska valósággal rajong a motorozásért. A rettenthetetlen fekete macska egy 1952-es Deluxe Sunbeam motorkerékpár kormányán ülve több mint 241 500 kilométert utazott már gazdájával, Max Corkhill-lel együtt, aki kóbor macska korában talált rá egy új-zélandi motorostalálkozó alkalmával. A cicának még saját versenysálja és aprócska bukósisakja is van! A dél-afrikai gyapjas majom saját farka használja függőágynak. Zhang Liuyou gazda családjához meglehetősen szokatlan vendég érkezik minden alkalommal, ha leülnek tévét nézni - egy bagoly A bagoly mely első alkalommal 1992 áprilisában repült be a kínai Jiangxi tartományban lévő házba, rendszeresen visszajár, a karfára vagy a vacsoraasztalra telepszik, és onnan nézi a tv-t, amíg ki nem kapcsolják. Ráadásul, a tv-bolond bagoly még a fészkét is a ház eresze alá építette, hogy ne kelljen túl messzire repülnie, ha kedvenc programjait akarja nézni. Bűnöző varjak támadták meg a Kremlt! A varjak minden bizonnyal élvezettel csúszkálnak a Kreml csillogó aranykupoláinak tetejéről - mintha síelnének -, s éles karmukkal végigszántják az aranyborítást. A feldühödött moszkvaiak utánozni kezdték a veszélyben lévő varjúkárogást, hogy elűzzék őket, ám a varjak olyan jól mulattak, hogy figyelemre sem méltatták a vészjeleket! A Chips nevű törpepapagáj alaposan rászolgált a nevére, amikor az otthonában, a Swindon melletti Wootton Bassettben lévő fritőzbe esett. Chips gazdája, Sandy Smith engedte, hogy a törpepapagáj az egész házban, sőt még a kertben is szabadon röpködjön. 1996-ban egy márciusi napon a konyhában repkedett, amikor egyszer csak eltűnt. Sandy és férje, Tony azt gondolták, hogy bizonyára átrepült a másik szobába. Másnap reggel azonban, amikor rátaláltak az ide-oda támolygó Chipsre, látták, hogy a csőrétől a farkáig csupa főzőolaj. Azonnal rohantak vele a helybéli állatorvoshoz, ahol aztán a madár 24 órát töltött egy inkubátorban, amíg ügyesen és kíméletesen letisztították az öszszes tollát. Chips mára már teljesen felgyógyult, azt azonban senki sem tudja, miért merült el a fritőzben. Tony Smith is csak találgat: - Szerintem madárfürdetőnek nézte a fritőzt. Tanácsos megszívlelni a Ritz Carlton Hotel figyelmeztetését, mely arra kér mindenkit, hogy sötétedés után ne használják a kinti úszómedencét. A szálloda biztonsági kamerái ugyanis lefilmeztek egy óriási grizzly medvét, amely a közeli hegyekből érkezve frissítő fürdőt vett a jó meleg vízben.

Bengáliában az egyik katonai utánpótlási telephelyen rendszeresen iszákos elefántok randalíroztak. Támadást indítottak a felraktározott rumosüvegekért, és bármit megtettek, hogy hozzájuk jussanak. Kicsavart fatönkökkel rövidzárlatot okoztak az elektromos kerítésben, és eltiporták a tüzet, amelyet az elijesztésükre gyújtottak. Az egyik alkalommal az elefántok lerombolták a raktár oldalfalát, az ormányukkal letörték az üveg száját, és a teljes részegségig leitták magukat, majd visszatántorogtak a dzsungelbe. Az egyik katona, aki vette a bátorságot, hogy szembeszálljon velük, az elefántok utálatának célpontja lett. Betörtek a bázisra, és mielőtt megszerezték volna a rumot, egyenesen a barakkjához rontottak, és földig rombolták. Ha hívnak a fények, menni kell. 1983 márciusában Spot, a nyolchónapos keresztezett juhászkutya is ezt gondolta. A Londonhoz csatolt Cardiffban egy buszra várakozó sor elejére tolakodott, majd fölszállt a nemzeti expressz járatra. Az egyik első ülésre jelentette be az igényét, és az ellenőrre morogva megtagadta a hely átadását, amikor az egy kis finom keksszel próbálta onnan lecsalogatni. A sofőr végül megelégelve a huzavonát, a mellette lévő ülésre rakta Spotot. Amikor a busz a Victoria buszpályaudvarra érkezett, Spot kiugrott és eltűnt. Fél óra múlva, amikor a busz már éppen indult volna, a kölyökkutya ismét felugrott a járműre, és letelepedett előző helyére, hazaindulásra készen. - Az utasoknak elmagyaráztam a történteket, akik nagy hűhót csaptak körülötte mesélte Alan Watkins, a buszsofőr. Spot 483 kilométeres körutazása végeztével Cardiffban az RSPCA-nál kötött ki. George, a bernáthegyi mentőkutya szégyent hozott a hivatására - és fajtájára -, amikor két eltűnt hegymászó után kutatva ő maga is elveszett. A hegymászókat megtalálták, George-ot azonban nem, s egy speciális mentőcsapatnak kellett a mentőkutya keresésére indulni. Végül aztán ráleltek, amint közönyösen poroszkált az úton. Ezúttal azonban kirúgták az állásából is, ez volt ugyanis a nyolcadik alkalom, hogy a bernáthegyi elveszett. Egy másik kutya, amelyik szintén szégyent hozott a szakmájára, a német juhász Duke volt. A városi rendőrkapitányság őt alkalmazta őrszolgálatra, ám jelenléte ellenére számos lopás történt a brixtoni rendőrségi épületen belül. A nyomozók leleplezték a tolvajt: maga Duke volt az. A táskákban szaglászgatva kirántott mindent, amit csak a szájával el tudott cipelni. Sweatheart, az afrikai homokszínű sas már nem iszik szeszes italt. Otthonának, a Manor House Vadaspark gondozóinak feltűnt, hogy a forró nyári napokon kirepül a solymászati bemutatóhelyről, átmegy a büfébe, és bárkinek a poharából iszik, aki oda betér egy italra. Alkoholista kalandozásai odáig vezettek, hogy a That's Life című film stábja eljött, hogy próbafelvételt és próbakóstolást készítsenek vele. Sweatheart elé raktak egy-egy pohár limonádét, almabort, világos sört és barna sört. A sas tudta, mit akar - és egyenesen a barna sörhöz ment. A show-műsor közvetítése után a

vadaspark látogatói rendszeresen azt kérték, hogy találkozhassanak a pityókás madárral. Ő most már, saját jószántából, leszokott a sörről - a That's Life felvételeit azonban még mindig mutogatják a látogatóknak. A fogságban élő struccok arról híresek, hogy különös tárgyakat nyelnek le. Az egyik madár boncolása során az állat gyomrában találtak egy kanalat, egy kilencvencentis kötelet, egy órának a kulcsát, egy fényképezőgépbe való filmet, egy fésűt, egy ceruzát, egy gumicesövet, egy arany nyakláncot, egy külföldi érmét, valamint egy régi két és fél pennyst. Ossie, a strucc a Chester Állatkertben élt 1953-ig, és pályafutása során két lakatot is lenyelt. Tudják-e, hogy a közhiedelemmel ellentétben a struccok nem dugják a fejüket a homokba? A feketemedve-bocsok az egész állattársadalom legengedetlenebb ifjai közé tartoznak, és gyakran kergetik idegösszeomlásba az anyjukat. Amikor éppen nem rágcsálnak és fogdosnak meg mindent, ami az útjukba kerül, vagy nem civakodnak a testvérükkel, olyankor állhatatosan anyuka "jó gyerekei", az anyamedvéhez másznak, és egyfolytában a nyakán lógnak. Ráadásul rendkívüli módon vonakodnak az önállósodástól. Az anyamedve, miután két télen keresztül gondoskodott a kis rosszaságokról, sokszor egy fára küldi fel őket - aztán eloson, amíg a bocsok nem figyelnek. Ha az elefántok nagyon mély folyón gázolnak át, az ormányukat búvárpipaként nasználják. A rendőrség akcióba lépett, amikor Philippa és Gordon O'Neil otthonából hat 999es hívás érkezett. Körülzárták a házat, és tíz percig vártak a válaszadásra. Amikor aztán senki sem felelt, elkészülve a legrosszabbra, a hátsó ajtón berontottak. Philippa arra ébredt, hogy két rendőr áll a hálószobájában, gumibotokkal felfegyverkezve. Macskája, Chippa hívta fel a rendőrséget, mancsával a kilences gombot nyomkodva, majd rátelepedett az újratárcsázó gombra, s így lépett kapcsolatba az ügyelettel. Amikor Jacob, a varjú kiesett a fészekből, és sürgős segítségre volt szüksége, Weissmannék még nem is sejtették, hogy miféle figura az, aki hamarosan a család egyik kedvence lett. Jacob, mialatt felnőtt, összebarátkozott a család tacskójával, Nurmival, aki hagyta, hogy a varjú a fülét csipegetve kötekedjen és a karmaival birkózzon vele. Weissmannék szerint titokban szerelmesek egymásba! Jacob még ugatni is megtanult, és a hátára feküdni, akárcsak egy kutya, hogy csikizni tudják a hasát. A postással azonban korántsem volt ilyen bűbájos. Rendszeresen zuhanóbombázásban részesítette a szerencsétlen embert, kikapta kezéből a leveleket, és a garázstetőre repült velük, hogy aztán kibontsa. Egyéb bűnös cselekedettel is kitűnt még Jacob: többször is kanalat lopott a szomszédból, folyamatosan nyomkodta a csengőt, valamint föltépte a liszteszsákokat, és belehempergett.

Speedyt, a meglehetősen ambiciózus teknősbékát az M6-os autóút gyorsítósávjában állította meg – a közlekedési rendőr. Miután Speedy története megjelent a helyi újságban, rengeteg ember jelentkezett, hogy ő a tulajdonos. A rendőrség szokatlan lépésre szánta el magát, és teknőcazonosítási szemlét rendezett a helyi parkban öt másik teknőc felsorakoztatásával. Speedy valódi gazdája, a tizenhárom éves Paul Dann azonnal ki tudta őt választani a többi közül. Phillip Jay és Bridget Taylor azt hitte, hogy hajójukon túlságosan is zavartalan lesz az élet, ezért maguk mellé vettek egy német juhászt. A kutya valóban fölpezsdítette az életüket: hatalmas lyukat rágott a hajó üvegszálas alsó részébe, és elsüllyesztette a csónakot. A svájci Luzernban élő Rocky nevű nőstény macska egy szemtelenkedő házilégy miatt ugrott fel – és egyenesen a tizenegyedik emeleti balkonra zuhant. Rocky csodával határos módon, mindössze egy törött lábbal és egy kis májzúzódással úszta meg a 30 méteres esést. Gazdái, Enzo és Silvia de Franco mélyen megbánták, hogy nem tetettek macskahálót az erkélyükre, amit azonban pótoltak, amíg Rocky az állatorvosnál volt. Kaliforniában egy róka 140 pár Puma, illetve Reebook edzőcipőt csent el. A cipőket egy sportcentrum udvarán hagyták szellőzni, a rókát pedig vonzotta sós-édes illatuk. Többtucatnyi utat tett meg oda-vissza, szájában a drága edzőcipőkkel, s a padlótól a padlásig telerakta a rókalyukat újonnan szerzett kincseivel. Már majdnem az összeset elvitte, amikor észrevették, és rejtekhelyéig követték. A Butterscotch nevű aranysárga herélt ló az egyetlen a világon, amelyik tud vezetni! A Kentucky állambeli Louisville-ban élő dr. Dorothy Magallon, a ló gazdája egy 1960-as speciálisan átalakított Lincoln Continentalt ajándékozott neki. Butterscotch a beszálláshoz egy felvonóhíd rámpáján megy át. Amikor bent van, meghúzza az indítókart, a sebességváltót egyesbe teszi, majd a jókora gázpedálra tapos, és már úton is van! A fékpedált is tudja használni, és úgy kormányoz, hogy egy speciálisan kipárnázott kormányt nyomkod az orrával. És ami a legjobb, hangos dudája is van, amit a fogaival tud működésbe hozni. Dorothy szerint lova képes megkülönböztetni a jobb és a bal oldalt, és nagyon óvatos vezető. Kijelentései ellenére azonban az olvasó nyilván örömmel értesül róla, hogy Butterscotch nem haladja túl az ideális óránkénti 8 kilométeres sebességet, autóstudományát pedig a főutak helyett csupán show-műsorok alkalmával kamatoztatja. Bubbles, a kis uszkár a floridai Maiamiból nem ilyen ügyes, ő gyerekeknek való elektromos autóban ülve megy végig az utcán, ahol lakik.

Németországban külön tábla figyelmezteti az autósokat a süket macskák áthaladására. A franciáknak is van hasonló figyelmeztető táblájuk, amire ez van írva: Vigyázat, csigák!" Egy rendőrségi akció során vandál kutyákat kaptak el - amelyek saját magukat adták fel! Rokey, a német juhász keverék és Archie, a labrador kutya elhatározták, hogy amíg gazdájuk, Carol Gilpin munkában van, mulatnak egy jót. A két kutya sajnos egymást hergelte az egyre nagyobb rosszaságok elkövetésében, míg végül teljesen tönkretettek mindent gazdijuk wiltshire-beli, salisburyi otthonában. Szanaszét szórták a széttépett ágyneműt, a berendezést és a papírokat. Amint az egész lakást fölfordították, valamelyikük belebotlott a telefonzsinórba, és véletlenül felhívta a 999-et. A rendőrségi telefonkezelő felvette a telefont, és megkérdezte, történt-e valami baj. A vonal túlsó végéről csupán gyanús lihegést és erős zihálást hallott, így azonnal riasztott egy rendőrt, Nick Ryan rendőrkapitányt, hogy menjen a helyszínre. Amikor Ryan kapitány megérkezett, a levélrésen át bekukucskált - és látta, hogy a lakás a feje tetején áll. Rablást állapított meg, ezért fölhívta Miss Gilpint, aki hazajött, és beengedte a rendőrt. Ryan kapitány ment előre, arra az esetre, ha a betolakodó még bent volna a tetthelyen, s amint belépett, meglátta Rokeyt és Archie-t a hálószobában egy halom takaró tetején fekve, mellettük a telefon, a kagyló leesve, s mindkettejük képén széles nagy vigyor. - Olyan angyalian néztek ki, én pedig úgy megkönynyebbültem, hogy nem történt betörés, hogy nem tudtam őket megszidni - mesélte később gazdijuk. - Olyan imádnivalóak! Amikor Lattie, a Labrador nem akart enni többé, gazdája, aki a massachusettsbeli Warehamben él, elvitte az állatorvoshoz. Határozottan látszott, hogy valami nincs rendben, de az állatorvos nem tudta azonosítani a gyomrában lévő különös daganatot. A röntgen adta meg a választ: amint azt később látni lehetett, egy 25 centis csavarkulcs volt benne kb. már egy hónapja, amit körültekintően eltávolítottak, Lattie pedig azóta visszanyerte étvágyát. Amennyiben az előbbit megrázó volt hallani, úgy szenteljenek egy kis figyelmet Kizzynek, a tizennyolc hónapos bokszernek, aki a Dyfedben lévő Llanelliben él. Olykor rettenetesen érezte magát, és az orvosa által felírt pirulák sem segítettek. Gazdái másnak a szakvéleményét kérték, és Richard Gibson feltáró sebészi beavatkozást hajtott végre, minek következtében egy 30 centiméter hosszú kenyérvágó kés került elő Kizzy gyomrából! - Csodával határos módon a kés nem okozott súlyosabb rombolást, Kizzy meg fog gyógyulni - mondta az állatorvos. Jilly Cooper regényíró kutyája, Barbara hasonlóan furcsa diétán élt. A kitömött játékoknak egész kis gyűjteményét fogyasztotta el, ezenkívül óraszíjat és egy hajszárítónak, valamint Jillyék hat pár cipőjének bizonyos részeit is.

Az Henri nevezetű francia csimpánz Marseilles utcáin motorozik, és bármelyik stoppost felveszi, amennyiben akad bátor jelentkező. A Victor nevű macska, aki a századforduló tájékán élt, a „Vegetáriánus Vic” becenevet kapta. Utálta a tejet, a halat, a húst, odavolt viszont a zöldségekért, különösen a krumpliért, a kelbimbóért, a sárgarépáért és a karfiolért. Imádta a gyümölcsöt is, banánt és fügét bármennyit megevett volna. Tej helyett Vic kávét ivott (reggelire), teát (délutánonként) és kakaót (lefekvés előtt). 1976-ban Varsóban egy férfi épp a karácsonyi bevásárlást intézte, amikor komoly agyrázkódással hirtelen kórházba kellett őt szállítani, ugyanis egy liba esett a fejére. A vásárló csupán azt kapta, amit megérdemelt baromfitenyésztő volt. Hasonló revánsot adtak Új-Zélandon is 1985 májusában. Egy vadkacsa kifogásolta, hogy a vadász egy csónakból éppen rá céloz, ezért lemerülve egyenesen odaúszott, kiütötte őt a csónakból, majd faképnél hagyta a vadászt betört orral, vaksin és törött szemüveggel. Magányos jávorszarvas érkezett Kanada Nova Scotia partjairól Green Island-re 1982 decemberében. Párosodó szarvasok bőgését vélte hallani több kilométeres távolságból a fagyos tundrán. A probléma csak az volt, hogy mire a szarvas odaért, egyetlen magányos szarvaslány sem volt a láthatáron. A Green Island-i világítótorony ködkürtje vonzotta oda. 1969-ben a kanadai parti őrség csónakja az Északi Jeges-tengeren járőrözött, amikor egy hatalmas hím jegesmedve jelent meg az egyik úszó jégtábla felszínén. A legénység odairányította a hajót, és a hajóablakon keresztül megpillantották a két és fél méter magas óriást. Különféle ételeket szórtak ki neki - mogyoróvajat, karamellát, lekvárt, kolbászt és csokoládét. Legnagyobb örömükre a medve falatozni kezdett. Csupán az volt a gond, hogy továbbra is éhes maradt. A legénységnek már semmije sem volt, amit oda lehetett volna adni, a medve azonban nem hitt nekik. Gondolta, majd ő utánanéz az ügynek, bedugta fejét a hajóablakon, s miután semmi érdekeset sem talált, úgy döntött, hogy fölszáll a hajóra. A legénység hihetetlenül megrémült, amikor a jegesmedve dübörögve a fedélzetre lépett. Hogy elijesszék, feléje irányították a hajó öntözőcsöveit. A medve azonban azt hitte, hogy játszanak, ami még inkább maradásra ösztökélte. Végül tűzjelzést lőttek föl az égre, ez volt az egyetlen, ami távozásra bírta. A jegesmedvék rendkívül intelligensek, például ahelyett, hogy nyílt összetűzést kockáztatnának egy rozmárral, inkább elbújnak és jégtömböket gurítanak rá. Arról is nevezetesek, hogy mancsukat mesebeli fekete orruk fölé emelik, nehogy a fókák észrevegyék a közeledő gyilkost. Talán érdekli az olvasót, hogy minden jegesmedve balkezes. Más medvék lehetnek jobb-, illetve balkezesek is.

Még mindig a jegesmedvékről szólva, hadd mondjunk el annyit, hogy a bundájuk színe, a látszat ellenére, nem egészen fehér. Tulajdonképpen átlátszó szőrük van, és az üreges szőrszál belső felülete okozza azt a fényhatást, amitől fehérnek látszik. 1982 júniusában az olaszországi Fabriano városában egy három kilométer hosszú, 9 méter széles, hernyók után maradt nyomot fedeztek föl. 1981 júniusában egy kínai városban, Hujtungban is történt efféle állati megmozdulás. 2000 béka folytatott szabályos vérengzést egy rizsföldön. Az emberek szerint a szerelmi csatározások vezettek idáig. A harc két teljes órán át tartott, vérszomjas brekegésüket több kilométer távolságból is hallani lehetett. Gretelt, a Rhode Illand-i vörös tyúkot Mrs. Tennyson-Leigh fogadta be. Essexben laktak. Gretel négy kutya és öt macska között élt, s mindannyian remekül érezték magukat. Közös volt az etetési idejük, az ételük, s még a kiscicákat is a szárnya alá engedte. De az emberekkel is éppolyan barátságos volt, mint az állatokkal, peckesen lépdelve üdvözölte a postást és a tejesembert, amikor megérkeztek. Mrs. Tennyson-Leigh később Mount's Bayhez közel, Cornwallba költözött, s az állatok hamar megszokták az új helyet. Gretel továbbra is tevékeny tagja maradt a családnak, szemmel tartotta a házat, és türelmesen várta haza gazdáját. Esténként a tyúk megrögzött tv-nézővé vált, és ott térdelt (már amennyiben egy tyúk képes térdelni) előtte. Gretel másik szokása, amit magával vitt, az volt, hogy a legelképesztőbb helyeken hagyta a tojásait: a lépcsőn, a küszöbön, de még a macskakosárban is. Gretel egyetlen gyengéje a sherry volt. Mrs. Tennyson-Leigh mindig is szeretett egy kicsit iszogatni, Gretel pedig, amint a poharat letették, azonnal kiszolgálta magát az utolsó néhány cseppel. Amíg élt, ez a nem mindennapi tyúk megszokott látvány volt Mount's Bay-szerte. Imádta a bevásárlásokat: beült az autó hátsó ülésére a két kutya közé, és fejedelmi ábrázattal tekingetett ki az ablakon. Stanleyville Steamer egy versenyló - kis megkötéssel. Ő ugyanis zebra volt. Karrierje a versenypályán akkor kezdődött, amikor Jim Papon tréner barátja arra fogadott, hogy egy zebrát lehetetlen bármire is megtanítani. - Ezek a szörnyek képtelenek barátságosan viselkedni, és mind a négy lábukkal egyszerre tudnak rúgni ugyanabba az irányba. Két hónapig tartott Stanleyville-t ügetésre fogni, s újabb három hónap kellett, hogy megtanuljon galoppozni. Első versenyén egy tapasztalt lóval, Cara Winn-nel került szembe. Jól szerepelt, de legyőzték. Mindezek ellenére ő lett a földkerekség leggyorsabb (és persze az egyetlen) versenyzebrája. Hogy milyen színekben versenyzett? Nos, természetesen fekete-fehérben. Dudley Duplex egy kaliforniai királykígyó volt két fejjel. 1953 novemberében vitték őt a San Diego Állatkertbe, ahol még hat évet élt. A kétfejű kígyóval kapcsolatban az állatkert legnagyob problémája az etetés volt, minthogy a két fej egymással küzdött minden falat ennivalóért - akár két különálló kígyó. Dudley óta már két másik kétfejű kígyó érkezett az állatkertbe - s mindkettő

királykígyó. Az egyik Dudley Duplex Il, a másik Nip és Tuck. A legnagyobb nehézséget állatkerti bemutatásukban a kíváncsi látogatók tömegei okozták. Mindegyikük biztos volt benne, hogy most láthatnak utoljára kétfejű kígyót. A kenguruk csapatban élnek, a rinocéroszok csörtetnek, a kacsák totyognak, a jávorantilop csordában él, a holló rosszindulatáról, a leopárd pedig ugrótehetségéről híres. Ha egy állatot Verő Joey-nak hívnak, óvatosan kell vele bánni, s ez alól az ausztráliai bokszoló kenguru sem kivétel. 1938 novemberében szökött meg az Adelaide Állatkert fogságából, s elég sokáig sakkban tartotta gondozóit és az állatkert tulajdonosait. Egy bátor rendőrnek sikerült Verő Joey-t sarokba szorítani, de amint nyugtató szavakat mormolva közelített, Joey pofon vágta, majd az elképzelhető legkeményebb balegyenest küldte ellenfelének. A rendőrt kiütötték, Joey pedig még mindig szabad volt. Néhány óra múlva azonban mégiscsak elkapták. Egy bevásárlóközpont területén kóborolt, küzdelemre éhesen. 1976 augusztusában Texasban Maxet, a snaucert betörés és behatolás miatt helyezték vád alá. A vád szerint Max összetörte a szomszéd üvegablakát, és molesztálta a szomszéd két fajtiszta pekingi ölebét. Az ölebek tulajdonosa, George Milton vitte bíróság elé Maxet, ám a bíró szerint nem megfelelően bizonyítható, hogy Max tört be, s az azonosítási szemlére hivatkozott, ahol Mr. Milton történetesen egy uszkárt választott ki a sorból. A keresetet elutasították, Max pedig szabad kutya lett. Budnak hívták azt a másik kutyát, amely szintén ült a vádlottak padján. Bud vakvezető kutya volt az amerikai Bill Bowen mellett, s ittas vezetés miatt helyezték vád alá 1984-ben. Noha Bowent teljes mértékben vaknak nyilvánították, némi periferikus látással rendelkezett, ám azon az éjszakán, amikor letartóztatták, összevissza kacskaringózott autójával az úton. A bíróságon határozottan állította, hogy Bud vezetett, és ő csupán az utasa volt. A bíró megkérdezte, hogy Bud hogyan tudja betartani a közlekedési táblák szerinti szabályokat, ha egyszer színvak. Ám Bowennek erre is volt válasza. Azt mondta, Bud meg tudja különböztetni a fényváltozást, s mivel ismeri a sorrendet, ezért engedelmeskedni is tud a jelzésnek (azt nem magyarázta meg, hogyan tud Bud kormányozni, sebességet váltani és elérni a pedálokat). A tárgyalás felénél Bowen töredelmesen bevallotta (na nem mintha ez bárkit is meglepett volna), hogy valóban ő vezetett. De azt is elmondta a bíróságnak, hogy Bud az utasülésen ült, és zöld lámpánál egyet, pirosnál pedig kettőt vakkantott. Bowennak nagy lelkiismeret furdalása volt, amiért hazudott, és be akarta feketíteni hűséges vakvezető kutyáját. Annak ellenére, hogy a bűzös borz szagát kilométerekre is érezni lehet, nagyon kedves háziállat tud lenni!

Joseph Bell, a nottinghami Langley bánya nyugdíjas bányásza íróasztalának díszeként egy döglött kígyót tartott már három éve. 1981 egyik novemberi napján porolgatás közben véletlenül feldöntötte - s a kígyó abban a pillanatban feléledt... Sammy - így hívták a kígyót - visszatért a vadonba, Skegness homokjába, ahol azonnal megkezdte téli álmát. Az egyik legöregebb tehén az USA-ban halt meg 1979 februárjában. Starnak hívták a wisconsini tehenet, és Mrs. Emma Dahlstrom tulajdona volt, aki egy tejgazdaságot vezetett. Star 39 évig élt - ez 234 évnek felel meg, ha emberi mércével mérjük. Tulajdonosa szerette volna őt regisztráltatni a Guiness Rekordok könyvében, mégsem sikerült érvényesíteni a rekordot, ugyanis azt mondták neki, hogy "nagyon keveset lehet tudni a szarvasmarhák élettartamáról". Mrs. Dahlstrom csak ennyit mondott: - Olyan üres a pajta nélküle... Egy romániai lakótelepi ház földszintjének lakói egyre többet panaszkodtak zajos szomszédjuk miatt, míg végül a hivatalos szervek kilakoltatták. A szomszéd meghunyászkodva távozott - ami nem volt kis dolog tőle, ugyanis ló volt, mégpedig az alkoholista fajtából. Kiderült, hogy a szomszédok tartották el, amíg bírták, a végén már csak jó sok sörrel tudták csendben tartani.

Harmadik fejezet

Hűséges barátaink Ruby, a vakvezető Labrador kutya egy pillanatig sem hezitált, amikor gazdája Torquay-nál a mólóról a tengerbe esett, hanem az idős hölgy után ugrott, és a víz felszínén tartva finoman a kikötő lépcsője felé húzta, amíg biztonságba nem ért. Moriban a kisállat-tulajdonosok 46 %-a szavazott arra, hol jobban szereti kedvencét, mint a rokonait. Németországi nyaralásuk során Albert és Estepe Blondel magukkal vitték hűséges keverék kutyájukat, Rudit egy piknikre a Fekete-erdőbe. Úgy tudták, hogy biztonságos helyen alszik az autó hátsó ülésén, nem vették észre, hogy Rudi kiugrott és elkóborolt. Eltűnését csak órák múlva fedezték föl, amikor elérték a belga határt. Vártak. Rudi azonban nem ment haza. Körülbelül egy év múlva a házaspár újból a Fekete-erdőben járt, s közben egy kicsit reménykedtek benne, hogy megtalálják Rudit. Két órán keresztül keresték a helyet, ahol piknikeztek, s már éppen kezdték föladni, amikor izgatottan csaholó hangot hallottak. Rudi csörtetett elő a fák közül földöntúli boldogsággal csóválva a farkát. Kutyájuk hűségesen várta visszatérésüket. Ha befogadsz egy éhező kutyát, és jól tartod, nem fog megharapni. Ember és kutya között ez az alapvető különbség.

(Mark Twain) Skót juhászkutyáját gazdája, aki a skóciai Inverkeithingben élt, Kalkuttába küldte a barátjának, ám a hűséges eb ezzel nem értett egyet. Amint Kalkuttába ért, el is tűnt onnan - hogy néhány hónap múlva visszatérjen gazdájának skóciai otthonába. Minden bizonnyal egy Dundee felé tartó hajó fedélzetére szállt fel, Skóciában pedig felugrott egy Inverkeithingbe induló másik hajóra. Bede, Louis Heston angol szettere volt. Ők ketten nagyon jó barátságban éltek, s mindig együtt mentek nyaralni is. 1976-ban Cornwallban az egyik ilyen nyaralás alkalmával Bede sajnos eltűnt, Mr. Heston kénytelen volt egyedül és szomorúan hazatérni essexbeli otthonába. Hat hónappal később Mr. Heston egyik szomszédja azt állította, hogy néhány kilométerre látott egy Bede-hez hasonló kutyát. Louis elment a mondott helyre, ahol talált egy szaglászgató kóbor kutyát. Noha látszott, hogy kimerült és sovány, minden kétséget kizáróan Bede volt az. Bede 480 kilométert tett meg hazáig, mocsaras vidékeken, számos városon keresztül, sőt London legforgalmasabb utcáin is végig kellett haladnia. A Kutyatartók Klubjára oly nagy hatást tett Bede gazdája iránt tanúsított hűsége, hogy neki ítélte a legnagyobb jutalmat: az 1977es év legbátrabb kutyájának díját. A Hector nevű terrier egész életét a tengeren töltötte gazdijával, William Mante-tal együtt. Egy nap 1973-ban Hektor nem tért vissza a Simaloer nevű hajóra, amikor annak már indulnia kellett Vancouverből Japánba. Mante csak várta és várta, ám a dagályt nem szalaszthatta el, így végül kénytelen volt fölszedni a horgonyt és otthagyni Hectort. Másnap reggel a kikötőben már Hector is látta, hogy a Simaloer elindult. A tengerészek látták, hogy a kutya négy különböző hajó fedélzetére is fölfutott a palánkon, körbeszaglászta a szállítmányt, majd leugrott. Két nap múlva, amikor már a nyílt tengeren jártak, a Hanley személyzete fölfedezte Hectort, amint szépen megbújt a rakomány között. Jól bántak vele a fedélzeten, etették, itatták, ám amint a hajó közeledni kezdett a célállomáshoz, Hector egyre nyugtalanabb lett. A Hanley Tokióban kötött ki, s amíg kirakodtak, a Simaloer is kikötött, onnan kb. 250 méterre. Hector kiugrott és úszni kezdett a szampan felé, amelyen gazdája hagyta el épp a Simaloert, hogy partot érjen. Ember és társa újból találkoztak, és borzasztóan megörültek egymásnak. Gondoljuk végig: Hector tudta, hova megy a gazdája, tudta, hol fog kikötni a Hanley, s 800 kilométert végigstoppolt, hogy újból találkozhassanak! 1940-ben Hugh Brady, egy iskolás kisfiú egy sebesült galambot talált West Virginia-i kertjükben. Ápolta, meggyógyította, majd kis kedvencként maga mellett tartotta. Lábára azonosító karikát tett a 167-es számmal. A következő télen Hugh hirtelen megbetegedett, és azonnal egy speciális kórházba kellett szállítani. Szerencsére meggyógyult, de a lábadozás idejére továbbra is kórházban kellett maradnia. Egy hideg téli éjszakán arra ébredt, hogy valaki folyamatosan kopogtat az ablakpár-

kányon. Túl gyenge volt hozzá, hogy felkeljen, ezért behívta a nővért, nézze meg, mi az. Amikor a nővér kinyitotta az ablakot, egy galamb repült be rajta, s leszállt az ágyra. Hugh állatkája volt az, amint ezt a lábán lévő 167-es szám is bizonyította. Egész éjjel repült, hogy kis gazdiját meglátogathassa a 320 kilométerre lévő kórházban, ahol még sohasem járt azelőtt. Prince, az ír terrier teljesen összeomlott, amikor 1914 szeptemberében gazdáját, James Brown közlegényt a North Staffordshire ezreddel együtt Franciaországba helyezték. James egy nyugat-londoni házban, Hamersmithben hagyta kutyáját, ám a bátor kutyus hamarosan eltűnt - de csak azért, hogy néhány héttel később Armentiéresnél bukkanjon fel a lövészárokban, gazdája oldalán. Brown közlegény nem tudta, hogy talált rá Prince, de az egyik lehetséges magyarázat az, hogy Prince talán csatlakozott valamelyik csapathoz, amelyik szintén Franciaországba tartott. Francia földre érve pedig kiváló szaglásának és óriási szerencséjének köszönhetően megtalálta gazdiját. A feladat viszonylag nem volt nehéz, hiszen a legtöbb brit katonát egyetlen hosszú frontvonal mentén helyezték el. Prince az ezred hőse lett, és egészen a háború végéig gazdája mellett maradt. A 79-es év augusztus 24-ének éjszakáján kitört a Vezúv, Pompejire pedig vulkanikus láva ömlött. Mérgező füstfelhő pusztított el minden élőlényt, s az egész várost vastag hamuréteg borította. Amikor a modern kor régészei feltárták a helyet, megtalálták egy kutya maradványait, mely egy kisgyermek testén feküdt. Az állat valószínűleg pajzsként védte kis gazdáját az égből rájuk zúduló vulkáni törmeléktől. A kutyát Deltának hívták. Itt azonban még nincs vége a történetnek. Delta gondosan megmunkált nyakörvet viselt, melyen nemcsak a neve állt, hanem korábbi hőstettei is. A nyakörv szerint Delta gazdája egy Severinus nevű férfi volt, akinek már háromszor mentette meg az életét. Először, amikor utána ugrott a tengerbe, másodszor négy rablót Tilly, a labrador kutya megmentette egy anémiás cocker spániel életét, 1996 márciusában a vérét adva neki. A vérátömlesztést Nick Butcher, rendingbeli állatorvos végezte. vert széjjel, akik orvul Severinusra támadtak, végül pedig egy feldühödött anyafarkassal szemben mentette meg az életét. Azt is ráírták a hős kutya nyakörvére, hogy Delta hűségesen és odaadóan szerette Severinus kicsi fiát. Az egyik bedfordshire-i gazdának majd a szíve hasadt meg, amikor kedvenc lovát elvitték az első világháborúban a nyugati frontvonalra szolgálni. Úgy vette, mintha lova már meg is halt volna. Két év múlva azonban a ló visszakerült Angliába, s a hadsereg árulta. Az a gazda, aki megvette, véletlenül épp az előző tulajdonos szomszédja volt. Amikor a ló rájött, hogy szinte otthon van, elszökött, és

hazavágtatott régi otthonába. A farmert az éjszaka kellős közepén ébresztette föl boldog nyerítésével és patáinak izgatott dobogásával a macskaköves járdán. Nem volt figyelmeztetés. Az egyik pillanatban Daisy, a keverék kutya még a norvég halászhajó kormányosfülkéjében szundított, a következőben már az életéért küzdött az Északi-tenger koromfekete vizében. Egy német tengeralattjáró torpedózta meg a halászhajót, szó szerint darabokra tépve, s Daisyt a vízbe hajítva. A túlélők az égő roncs fényénél gyűltek össze a vízben, s Daisy odaevickélt hozzájuk. Egész éjjel ide-oda úszkált kutyaúszásban egyik túlélőtől a másikig, ellenőrizte, hogy jól vannake, és meg-megnyalta az arcukat, mintha azt akarná mondani, hogy ne adják fel. Néhány óra múlva egy brit hajó felfedezte a hajótörötteket a vízben, és kimentette őket. Amikor Angliában partot értek, a halászhajó túlélői mind csak Daisyről beszéltek, hogyan tartotta bennük a lelket, amikor úgy tűnt, már minden remény odaveszett. Az RSYCA Daisyt éremmel tüntette ki bátorságáért. Az 1920-as években egy csenevész kis keverék kutya, Monty őrizte a koronaékszereket a londoni Towerban. Gazdája a koronaékszerek kurátora volt, így került még kiskutya korában a Towerba, s hamarosan egyfajta turistalátványossággá vált. A látogatók nagy hűhót csaptak körülötte, sőt a királyi család tagjai is folyton érdeklődtek hogyléte iránt. Istenigazából azonban akkor érkezett el az ő ideje, amikor a koronaékszerek új, igen drága biztonsági rendszerét mutatták be az egész világ újságíróinak hatalmas gyülekezete előtt. Monty, született ripacsként, azonnal a figyelem középpontjába került, s ott bohóckodott az újságíróknak - a reflektorsugarak kellős közepén. A berendezés nem működött. Monty leleplezte a rendszer gyenge pontját. A sugarak nem érintették a földet, így a rabló dolga csak az lett volna, hogy a sugarak alatt mászva megkaparintsa az ékszereket. A biztonsági rendszert azonnal tökéletesítették. A Sonda Ipsos kutatási eredményei szerint a tíz legnépszerűbb kutyanév: Rex, Morzsi, Benji, Buksi, Blöki, Fickó, Finánc, Fifi, Néró, Cézár A kutyavilág Rómeója és Júliája Sultan, a kétéves német juhász és Judy, a hétéves skót juhász volt. Amikor Sultan elhaladt Judyék nottinghami háza előtt, felnézett az ablakra, és vonítani kezdett - mintha szerenádozna. Judy néhány perc múlva megjelent az emeleti ablakban, és visszavonított. Ez volt az ő változatuk a híres erkélyjelenetre. Egy alkalommal Sultan olyan virtuóz előadást nyújtott, amely megindította Judy szívét. Nem is bírta kivárni, hogy Sultannal lehessen, s orrával sikerült az ablak kilincsét kinyitni. Sajnos azt is elhatározta, hogy kiugrik kedveséhez, minek következtében 6 métert zuhant, és eltörte a mellső lábát. A szomszédok Sultan ugatására előjöttek, és Judyt gyorsan a PDSA-ba vitték, ahol mindkét lábát begipszelték. A lábadozás alatt Sultan meglátogatta Judyt otthonában, és boldog órákat töltöttek együtt. Judy azóta már jól van, és a szerenádok is folytatódnak.

Az 1930-as években egy fekete vizsla, akit Swansea Jacknek hívtak, összesen 25 ember életét mentette meg pályafutása során a Swansea kikötőjében azzal, hogy a vízbe ugorva kimentette a dokkmunkásokat, akik a rakodópartról estek be. Sheila Hocken születése óta vak volt, s Emma nevű a hűséges fekete labrador kutyája már tizenegy éve segítette őt a tájékozódásban. 1978-ban Sheilát megoperálták, s csodálatos módon visszanyerte a látását. Ám a sors furcsa fintoraként Emma szemén hályog kezdett el fejlődni, majd nem sokkal később meg is vakult. Felcserélődtek a szerepek. Sheila attól fogva annak szentelte élete nagy részét, hogy Emmára vigyázott - meghálálva az éveken át tartó szerető kedvességet és segítséget, amivel a kutya körülvette gazdáját. Távirányított kutya? A hamburgi Hans Roehmnek óriási ötlete támadt. Német juhászkutyáját olyan vásárlóknak adta el, akik nem tudták, hogy a kutya különleges kiképzésen vett részt: az első adandó alkalommal megszökött és visszatért Hanshoz! A rendőrség kiderítette, hogy a kutyát kilenc különböző vásárlónak adta el!

Negyedik fejezet

Segítőtársaink Jacket, a páviánt gazdája, James Wilde idomította be a vasúti jelzőkészülék kezelésére a dél-afrikai Vitenhase vasútállomáson. James, miután lábát egy baleset során elvesztette, egyre inkább Jackre volt utalva. A páviánnak köszönhette, hogy dolgozni tudott a jelzőkabinban, később pedig Jack meg is tanult kisebb munkákat elvégezni: kisöpörte a kabint, betette a kulcsot a megfelelő helyekre az elhaladó vonatvezetők számára tulajdonképpen kezelte a váltót. Először mindezt gazdája felügyelete alatt művelte, de Jack olyan megbízható lett, hogy hamarosan már egyedül is tudta kezelni a váltót. Ezért Jacket hivatalosan is állományba vették a vasútnál, napi 2 centet keresett, és minden szombaton kapott egy sört. 1884-ben a Cape Argus Weekly című újság tudósítója is látta őt munka közben, s meghökkentő cikket írt róla: "Leengedi a váltókart, körülnéz, hogy lássa, fönt van-e a megfelelő jelzés, majd a vonat felé fordul, és komoly ábrázattal nézi, ahogy közeledik." Jack 1890-ben halt meg, s a vasútnál letöltött mintegy kilencéves szolgálata után mely alatt egyetlen baleset sem történt - a jelzőkabin mellett temették el. Akár hiszik, akár nem, nem Jack volt az egyetlen pávián a dél-afrikai vasútnál! Pretoria közelében, egy kisebb leágazási vonalon dolgozott Jock mint jelzőőr. Ő is megkapta a 7 centet hetenként, valamint egy üveg sört szombatonként. Arról nem szólnak a jelentések, hogy vajon szolgálat alatt is hajlamos volt-e az ivászatra. A bikákat, szarvasokat és medvéket össze tudjuk kapcsolni az értéktőzsdével - a madarakat viszont nem. Nathan Rothschildnak azonban egyszer mégis jól jött a londoni tőzsdén. Hatalmas profittal adta el részvényeit, amikor Wellington

győzelméről a waterlooi csatában megkapta a híreket majdnem egy nappal előbb, mint ahogy az publikussá vált. Hogy kitől? Egy postagalambtól. Még száz évvel ezelőtt is néhány ember sündisznót tartott otthonában rovarirtásra. A Babe című mozifilm nagyon tetszett nekem - de ki hallott már olyat, hogy egy kismalac juhászkutyának képzelje magát! Ilyen a való életben nem fordulhat elő... vagy mégis? Úgy látszik, igen! Katy Cropper díjnyertes juhászkutya-kiképző a Rasher nevű tehetséges disznót megtanította juhokat terelni, mégpedig nem is akárhogy! Korábban a helybéli kocsmában mellesleg egyszer elejtette, hogy nagyon szeretne disznót idomítani, mire másnap reggel egy kis kartondoboz csomag érkezett hozzá. Rasher, amint megérkezett, azonnal összebarátkozott Katy fekete-fehér skót juhászával. Azóta pedig, amikor dolgozni mennek a buckinghamshire-i Kimble Wickben lévő farmra, Rasher is velük tart. Babe-bel ellentétben azonban, Rasherben több a lelkesedés, mint a tehetség. Oliver és Ian Watters Walesben lévő llanddewi farmjukon két hasonlóan okos disznót tartanak. Megtanították őket juhokat őrizni, amit olyan jól végeztek, hogy a két testvér később azok malacait is megtanította a mesterségre, s még a helybéli juhászkutyapróbára is benevezték őket. Nyugat-Amerika bizonyos területein a juhgazdák abba akarták hagyni mesterségüket. A prérifarkasok a nyáj majd' egynegyedét vitték el évente, és úgy tűnt, nincs segítség - a csapdákat, az őrzőkutyákat, még az őrzőszamarakat is mind próbálták már a farmerek. George és Peggy Birdnek egyszer aztán kitűnő ötlete támadt: őrzőlámákat vetettek be. Ugyanis a hím lámák a prérifarkas-üldözésnél semmit nem élveznek jobban. Amint megorrontanak egyet is közülük, éktelenül trombitáló csatazajt hallatnak, és támadásba lendülnek, mellső és hátsó lábukkal rugdalva, foggal-fejjel esve neki a prérifarkasnak. Ráadásul a végén még le is köpik az áldozatot! A prérifarkasok - talán fölösleges is mondani - nem randalíroztak többé a Bird-farmon. Amerika egyik legtehetségesebb rendőrkutyája egy labrador volt, akit Winstonnak hívtak. Olyan sikerrel hiúsította meg a csempészbandák működését, hogy a délamerikai drogbárók hihetetlen összeget. 750 000 dollárt tűztek ki a fejére. Bárkinek jutott is eszébe, nem volt a legokosabb ötlet éppen Jeremiah-t hívni zsűritagnak a virágkötészeti versenyre. Amint a fotósok felkészültek, hogy őt és az egyik bírát, egy hölgyet lefotózzák, Jeremiah hirtelen megragadta a nyertes művet, és az egészet befalta. A Western Lowland-i gorilla a bristoli állatkertből már egy korábbi társadalmi összejövetelen is szégyent hozott saját fejére, amikor ellopta a polgármesternő cipőjét, és azzal bohóckodott, hogy az orrával böködve szagolgatta, majd undorodó képeket vágott egész idő alatt.

Az 1980-as évek közepén a nyugat-németországi rendőrség soraiban egy malac is szolgált, mégpedig egy igen különleges malac! Louise-nak hívták, és szimatolásra használták. Drogokra és bombákra képezték ki, melyeket olykor másfél méter mélyen rejtettek a föld alá. A 132 kilós Louis felbecsülhetetlen értékű bűnüldöző volt. 1985 májusában azonban a hatóságok mégis úgy döntöttek, hogy "egy disznó nem illik bele a rendőrségről alkotott képbe" - egyszóval távoznia kellett. Ez a döntés tiltakozóhullámot váltott ki. Hildesheimban sztrájkba fogtak a dokkmunkások visszafogadásáért, a német Zöldek Pártja kampányt indított érte, petíciót adtak be, s a helyi lakosok a sajtót bombázták leveleikkel. Louise-ból máról holnapra nemzeti hősnő vált - még a Die Zeit és a heti újságok is az ő esetét taglalták. A közvélemény hatására a rendőri szerveknek nem maradt más választásuk, mint visszahelyezni Louise-t szolgálatába. Azonban, hogy a rendőrség imágóját is védjék, civil szolgálatba helyezték, s nem a rendőrség tagjaként kapta vissza munkáját. Fullt, a kis német juhászkutyust mintegy talizmánként Fogadta be a római rendőrség, amikor kiképzett rendőrkutyákat megszégyenítő ügyességgel talált meg egy heroinnal teli aerozolos palackot, mely elkerülte a rendőrök figyelmét. Habár még csak öthónapos volt, máris felvették a kábítószeres csoportba. 1989-ben dr. E. Nathanson egy tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a Down-kóros és a mozgáskoordinációs betegségben szenvedő gyerekekkel nagy javulás érhető el, ha delfinekkel úsznak. A delfinekkel való ilyen kapcsolat valami módon elősegíti mind a tanulást, mind pedig a koncentrálást. Azok a gyerekek, akik delfinekkel együtt úsztak, tízszer gyorsabban fejlődtek, mint azok, akik csupán speciális tantermekben tanultak. Más klinikai kísérlet is, melybe 200 mozgáskorlátozott fiatalt vontak be, alátámasztotta dr. Nathanson felfedezését. 1996-ban egy ötéves leicestershire-i kisfiú, akiről az orvosok azt mondták, hogy sohasem fog tudni beszélni, kimondta élete első szavát, miután delfinekkel úszott. Robert Williamsont egy speciális terápiaközpontba küldték Floridába, miután városa, Loughborough lakói nagylelkűen 10 000 fontot gyűjtöttek össze utazására. Robert, a delfinekkel való találkozása előtt teljesen képtelennek mutatkozott a beszédre és arra, hogy pár másodpercen túl koncentráljon bármire. Miután már három hete úszkált a barátságos delfinekkel, hirtelen 20 szót tudott kimondani, és most már 40 perces koncentrációra is képes! - Robert első szava az volt, hogy "én" - mesélte édesanyja. - Csodálatos érzés volt, amikor először hallottuk őt beszélni. Sírnom kellett. Robertet teljesen megigézték a delfinek. Napi 40 percet töltött a központban, s ha mondott valamit, cserébe mindig úszhatott egy kicsit a delfinekkel. Az első szavai a "mackó, labda, csónak, ágy, hínár, pajti" és a "sör" szavak voltak. A terápiaközpont specialistái szerint teljesen megtanul majd beszélni! A francia partok mentén mostanra már húsz tengeri mentőkutya-csoport alakult. Mindegyikük egy képzett életmentőből és egy újfundlandiból áll. A kutyákat megtanítják lemerülni a vízbe és kimenteni a bajban lévő úszót. Az újfundlandi kutyák híresek úszótudományukról egyikük még Napóleon életét is megmentette. 1815-ben Napóleon visszamerészkedett Elba szigetéről - ahol

száműzetésben élt - Franciaországba. A sötétben Napóleon megcsúszott egy sziklán, és beleesett a tengerbe. Ám császárnak jobb volt, mint úszónak, pánikba esett, és úgy kapálózott a vízben, hogy szinte lehetetlenné tette a megmentését. Látván, hogy bajban van, a hajó kutyája, egy hatalmas újfundlandi, beugrott a vízbe, a gallérjánál fogva megragadta Napóleont, és minden különösebb teketória nélkül kihúzta a vízből. Napóleon rendbe jött, mindössze sokkot kapott - és folytatta útját Franciaország felé, hogy felkészüljön a waterlooi ütközetre. A Susi nevű csacsit semmibe vették egészen addig, amíg Fritz Sieglock gazda rá nem jött, hogy a szamár rejtélyes képességekkel bír a nyájterelés terén. Susi attól kezdve teljes jogú juhászkutya lett, s még egy árva juhot is örökbe fogadott. 1994-ben a Sophie nevű Labrador Nagy-Britannia első számú barlangmentő kutyája lett. Egy dél-walesi mentőcsapat tanította meg, hogyan találjon utat magának a 16 kilométer hosszú Danyr-Ogof barlangegyüttes kanyargó átjáróin keresztül. Sophie nyilvánvaló előnyökkel rendelkezik, minthogy a legszűkebb réseken is át tudja magát préselni, valamint igen jó orra van hozzá, hogy megtalálja az embereket. Speciális lámpával szerelték fel, amit a fejére szíjaztak, ezenkívül egy csokoládéval teli erszénnyel, meleg pokróccal és pótelemlámpával is ellátták. A világ legkisebb űrruháit majmokra szabták. Abel, a nőstény rhesusmajom és Baker, a nőstény pókmajom voltak az amerikai űrutazás pionírjai. A szkafanderek rendkívül kicsik voltak, mivel a két majom egyenként kevesebbet nyomott fél kilónál. A két asztronauta-majmot Cape Canaveralról lőtték fel a Jupiter rakéta fedélzetén 1959 májusában. Másfél órával a kilövés után mindkét majom szerencsésen földet ért a rakéta orrában lévő "űrkanapéra" szíjazva. A felszállási helytől 2415 kilométerre szálltak le, Antigua közelében, ahol az amerikai tengerészet békaemberei szabadították ki őket. Ez a sikeres küldetés bebizonyította, hogy lehetséges asztronautát (akár még szőröset is) küldeni az űrbe, s biztonsággal vissza is tér a földre. Az első állat, amelyet repülni küldtek a külső pályákra - és az akció sikerrel járt -, egy Ham nevű csimpánz volt. 1961 januárjában 16 percet töltött Redstone rakétájában (kb. ötperces súlytalanságban), 9400 km/h-s sebességgel utazott, és biztonságosan landolt a kiindulóponttól 677 kilométerre. Ham hősies utazása volt az utolsó, mielőtt egy ember, Alan Shepard parancsnok is megtette ugyanazt az utat ugyanazon év májusában. Vermona Lundberg évekig járt orvoshoz és fogorvoshoz kificamodott állkapcsa miatt, ám úgy tűnt, hogy egyik szakértő sem tud sokat segíteni. Egyszer csak váratlan segítség érkezett Buff nevű pónija személyében. Vermona és Buff túlságosan féktelenül játszottak, és a póni patájával megrúgta gazdája arcát amitől az elmozdult állkapocs egyszeriben visszaugrott a helyére.

Brazília egyes részein úgy elszaporodtak a bűncselekmények, hogy a házőrző kutyák immár elavulttá váltak, s az emberek házőrző oroszlánt vagy tigrist tartanak helyettük! Legalábbis, egy betörőt már megettek a vadállatok, s azt mondják, olyan vérengző módon, mintha tizenkét német juhász rohanta volna le. A falánk brit macskák évente több mint félmillió tonna macskaeledelt fogyasztanak el. Házőrző hörcsögök? Na ne! Pedig két kis hörcsögnek, Hamletnak és Smudge-nak sikerült két betörőt elijesztenie westori-super-mare-i otthonukból. Mókuskerekükkel ugyanis akkora zajt csaptak, hogy a betörők azt hitték, emberek vannak a házban. Az új-zélandi D'Urville-sziget partjai közelében élő, Pelorus Jack nevű delfin a tengerészek legjobb barátja volt a kedvezőtlen áramlatok és vízi utak mentén. 1888 és 1911 között Jack üdvözölt és biztonságosan elkalauzolt szinte minden csónakot, amely a keskeny Francia-szoroson át akart menni. Az egyetlen hajó, amit nem irányított, a The Penguin volt. A fedélzetről egy részeg ember közelről rálőtt! Pelorus Jack odaadó igyekezetéről Új-Zéland kormányzója is tudomást szerzett, és illegálisnak minősített minden támadást a területen élő delfinek ellen. 1983-ban az új-zélandi Tokerau partján az apály miatt kb. nyolcvan partra vetett pilótabálnát találtak. A helybéliek vizet locsoltak rájuk, hogy bőrüket a dagály megérkezéséig nedvesen tartsák. A víz végül valóban megérkezett, a bálnák pedig el tudtak úszni. Valamilyen okból azonban félúton mégis mind visszafordultak, és újra a parton voltak. Amikor az apály megint eljött, egy csapat delfin úszott a tengerparthoz, akik visszavezették a bálnákat a tengerbe - mintegy a bálnák pilótáiként. Ez alkalommal a bálnák már nem fordultak vissza. Ha a bíbicfészekhez ragadozó közeledik a bátor kismadár azzal próbálja elcsalogatni ivadékától, hogy úgy tesz, mintha törött szárnya volna. Vakvezető kutyákat Németországban, az első világháború után használtak először, amikor emberek ezrei tértek vissza a lövészárkokból megvakulva. Az ötlet olyan nagy hatást gyakorolt Dorothy Eustisra, a Svájcban élő amerikai kutyatenyésztőre, hogy nemcsak saját iskolát alapított, hanem járni kezdte a világot, és tanította is, hogyan lehet a vakvezető kutyákat idomítani. Sok kutató mégis úgy véli, hogy a vakvezető kutyák sokkal régebbi eredetűek, mint gondolnánk. Pompejiben egy 79-es évből származó falfestményen valószínűleg egy vak ember látható, akit egy kutya irányít! Floridában, St. Petersburgban egy vak embernek ugyanaz a német juhász vakvezető kutyája volt több, mint húsz éven át. Sajnos, ahogy egyre idősebb lett, a kutya látása is romlani kezdett, s már nem lehetett vakvezető kutyának használni. Gazdája azonban olyannyira ragaszkodott hozzá, hogy képtelen volt lecserélni, és inkább azt választotta, hogy egész napját pihenéssel töltötte otthonában. A kutya végül teljesen megvakult, s gazdija már egyáltalán nem tudta elhagyni a házat. A megoldás kézenfekvő volt - a vakvezető kutyának vakvezető kutya kellett.

Meg is érkezett egy okos, ifjú bokszer, Howdy személyében, akit arra képeztek ki, hogy az embert és a német juhászt egyaránt irányítani tudja az utcán. Ez a felállás kiválóan működött. Howdy vezette gazdáját, a világtalan kutyát pedig oldala mellett tartva és gyengéden böködve irányította. Ki mondaná mindezek után, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg? Ha a vadászgörény nem lett volna, senki sem látta volna az élő tv-közvetítést a királynő huszonöt éves évfordulójáról 1977-ben. A Buckingham Palota előtt, a Viktória királynő emlékművénél már beállították a kamerákat, és a mérnökök lefektették a kábeleket egy tizenöt centi mélyen fekvő csőbe a föld alá, mely egy külső állomásig vezetett a St. James Parkba. A technikusok legnagyobb ijedelmére észrevették, hogy egy vezeték még hiányzik. Úgy tűnt, hogy minden elveszett, amikor egyikük fejéből kipattant az isteni szikra: szerezzenek egy vadászgörényt, és ő húzza keresztül a kábelt a 60 méteres csövön. Előkerítették "Csipesz"-t, a görényt, s egy apró hámot raktak rá. Ehhez egy finom kis nejlonszál kapcsolódott, mely a kamerakábelekkel volt összeköttetésben. Csipeszt óvatosan a csőbe helyezték, ahol érzékeny orrocskája rögtön megérezte a túlsó oldalra tett frissen sült szalonna ismerős illatát. A nyálát csorgató Csipesz lassan, de biztosan haladt előre a csőben, maga mögött húzva a kábeleket, egy 120 fokos kanyart is legyőzve az út folyamán. Néhány pillanat múlva mindenki boldog lehetett. A tv-kamerákat összekapcsolták - és Csipesz is megkapta a szalonnát. A Jimmy nevű hangyász volt a kabalája az amerikai tengerészeknek az első világháborúban Franciaországban. A hangyászt még Közép-Amerikában szedték fel a csapatok, s vitték magukkal a franciaországi frontvonal lövészárkaiba. Jóllehet, Jimmy bátor és vad harcosnak mutatkozott, mégis úgy kellett őt kiszabadítani, miután a hússzoros többségben lévő ellenség lerohanta a lövészárkot. Igaz, az ádáz betolakodók ezúttal nem a német gyalogság csapatai voltak - hanem a patkányok. Élt még egy hangyász, Speedy aki szintén a hadsereg szolgálatában állt. Panamáról származott, és 1943-ban vitte magával a Hatodik Hadtest különítménye a Csendesóceánon lévő Kiriwina szigetére.

Ötödik fejezet

Többet ésszel Dél-Walesben az elszánt birkák kitörtek a legelőjükről, mely épp azzal az újdonsággal büszkélkedhetett, hogy a juhokat és a marhákat elektromos pásztorral próbálta bent tartani. A birkák nekirohantak a kerítésnek, majd az utolsó pillanatban labdává gömbölyödve átbukfenceztek a túloldalra. Wales államtitkárát, Tod Rowlanst rendkívül felzaklatta ez a hír. - Nagyon találékony birkák vannak ezen a vidéken szólt mentegetőzve. Kifinomult állatokkal van dolgunk.

Salvatore Monteverde rendkívül szerencsétlen halász volt, s így rengeteg vicc céltáblája lett a kis szicíliai halászfaluban, ahol élt. Mivel elege volt már abból, hogy csak az idejét pocsékolja, Salvatore titokban illegális eszközöket kezdett bevetni. Csónakjáról kis robbanótölteteket dobott a vízbe, s a felszínre bukkanó haltetemeket már csak ki kellett "halásznia". A falubeliek azt gondolták, hogy Salvatore szerencséje megfordult, amikor minden alkalommal teli hálóval jött meg. Aztán minden kiderült... Egy kora reggelen Salvatore csónakja oldalában heverészett, kibiztosította a robbanótöltetet, s éppen készült bedobni a tengerbe, amikor egy óriási hal bukkant fel a vízből, szájával elkapta a töltetet, és a csónak alá úszott. Salvatorénak épp csak annyi ideje maradt, hogy kiugorjon a csónakból, mielőtt a szerkezet fölrobbant, elsüllyesztve a hajót. Életben maradt, de még három és fél kilométert úszhatott a szicíliai partvonalig, s megfogadta, hogy soha többé nem fog ilyen eszközökkel halászni. Az elefánt, ha viszket a háta, fog egy botot az ormányával, s azzal vakarja meg. Egy amerikai turista, akinek több pénze volt, mint esze, megkért egy helyi orosz turisztikai hivatalnokot, hogy szerezzen neki olyan medvét, amire vadászhatna. A buzgó hivatalnok az egyik lecsúszott cirkusztól be is szerezte a kívánt medvét, odavitte, ahol az amerikai várt rá, majd eleresztette. Amikor azonban a vadász közeledett a vad elejtéséhez, a helybéli postás épp arra tekert biciklijén, s menten hanyatt vágódott, amint meglátta a medvét. A maci pedig, cirkuszi élményeire hagyatkozva, felpattant a kerékpárra, és elillant. Végül - úgy tudjuk - az amerikai csalásért beperelte a hivatalnokot. Nim Chimpsky, amint azt talán már kitalálták, egy csimpánz neve. A Columbia Egyetemen tanító pszichológiaprofesszor, Herbert Terrace egy kísérlete során megtanította őt a jelbeszédre. Herbert azt akarta megtudni, hogy a csimpánzok az emberekhez hasonlóan vajon tudnak-e mondatokat alkotni a szavak összerakásával. Mindez 1973-ban kezdődött, amikor Nim még csak kéthetes volt. Gondozói kisgyerekként kezelték, és megtanították a kézjelekre. Két év múlva Nim már képes volt két jelet kombinálni, további egy év elteltével pedig már hármat is ahhoz, hogy megértesse magát. Nem túlságosan bonyolult dolgokat fejezett ki - csak olyasmit, hogy "én többet enni" vagy "te vakarj engem" -, ám egy majomtól ez elég nagy szám volt. Négy év múlva Nim már 200 különböző jelet megértett, és 125-öt használt, valamint több mint 20 000 alkalommal használta két vagy három jel kombinációját. Mielőtt azonban Nim híres lett, az 1960-as években egy pszichológus a Kaliforniai Egyetemről a Sarah nevű csimpánzt tanította meg a képnyelvre. Színes műanyag formákat használtak a különféle szavak megjelenítésére, például a vörös kocka banánt jelentett, a mályvaszínű kör pedig almát. Miután Sarah megtanulta ezeket a jeleket felismerni, megtanították összerakni őket, valahogy így: "adni, Sarah, banán". Ez a módszer arra is megtanította Sarah-t, hogy különbséget tudjon tenni szín és forma, valamint az "ugyanaz" és a "különböző" fogalmai között.

A következő történet a Cholmondley nevű csimpánzról szól. Cholmondley korábban kis házi kedvenc volt, és megszökött a londoni állatkertből, röviddel azután, hogy befogták; azt tette, amit bármelyik ember tett volna: felszállt a 74-es buszra. Korábbi gazdájával Cholmondley számtalanszor buszozott már, ezért nem értette, hogy az utasok milyen különös alkalomból kezdenek el sikítozni és hadonászni. Meglepődve ücsörgött, amíg a gondozók érte nem jöttek, hogy visszavigyék. A sziámi macskákat tartják általában a legokosabb macskáknak. A bolyhos, hosszú szőrű macskákat pedig a legostobábbaknak. Stanley Coran professzor A kutyák intelligenciája című könyvében a skót juhászokat tartja a legokosabbaknak, utánuk az uszkárok és a német juhászok következnek. A kutyavilág butuskái a bulldogok, az afrikai basenji kutyák és az afgán agarak. Ők még az első 120-ban sincsenek benne! Egy átlagos macskának 130 000 szőr van 6 négyzetcentiméterenként a hasán. Amikor 1964 decemberében az MV Tjoba nevű hajó felborult és elsüllyedt a Rajnán, Peter, a hajó kabalamacskája nyolc napot töltött a víz alatt, aztán megmenekült. Talált egy helyet, ahonnan a levegő nem tudott elszökni, ebben a légbuborékban maradt, amíg a hajót kimentették. Nagyon éhes volt, de amúgy semmi különösebb baja nem lett. A lovak különösen szorosan kötődnek lovasukhoz vagy gazdájukhoz, s ezt Gracie, a sörösló is fényesen bizonyította, amelyik a Whitbread Sörgyárnak dolgozott. Nap mint nap szállította a hordókat és a rekeszeket London keleti részének kocsmáiba, míg aztán 1953 októberében egyszer éppen Shoreditch-be ment, amikor észrevette, hogy valami nincs rendben a kocsisával. Gracie minden irányítás nélkül megfordította lépteit, és a stráf kocsit a szállítmánnyal együtt visszahúzta a raktárba, Clerkenwellbe. Amikor megérkezett, úgy nyerített és dobogott, hogy a munkások kiszaladtak megnézni, mi történt. Akkor látták, hogy a kocsis összeesett az ülésen. Azonnal kórházba szállították, ahol kiderült, hogy súlyos beteg, ám Gracie-nek köszönhetően életben maradt. Ace Ventura állati nyomozó valóban létezik. John Keane-nek hívják (habár a Sherlock Bones szakmai álnevet használja munka közben), s napi 200 dollárt keres azzal, hogy elveszett kedvenceket talál meg. Amikor Jim Carey - az Ace Ventura című film sztárja - a minap elvesztette szeretett Jack Russelljét, Sherlock Boneshoz fordult. És persze Sherlock meg is találta! Sok művész dolgozik szűkös garázsban vagy kis műteremben, ám a legszokatlanabb körülményekkel Ruby, a festő rendelkezik. Ő az arizonai Phoenix Állatkertben alkot. Talán ez nem is olyan furcsa, tekintve, hogy egy elefánt. Egy alkalommal ápolói megfigyelték, hogy Ruby egy bottal órákon át firkálgat a porba.

Imádta ezt csinálni, s a gondozói szerint egyre szakszerűbben művelte. Egy napon néhány hatalmas kartonpapírt adtak neki, festéket és ecseteket, s mielőtt csak annyit mondtak volna, „Van Gogh”, Ruby máris festeni kezdett. Ruby mára már az állatkert ünnepelt művésze, a látogatók által épített festőállvánnyal és saját műteremmel. Gondozói segítenek neki ecsetet cserélni, és tartani a palettát, amin Ruby kikeveri a színeket. Inkább az alapszíneket kedveli, s gyakran újraalkotja azokat a színeket, amelyekkel a nap folyamán találkozott. Ez igen nagy vitát váltott ki a tudósok körében, akik korábban úgy vélték, hogy az elefántok színvakok. Ruby óriási tömegeket vonz minden alkalommal, amikor kilép a házából festeni. Egyik műalkotását 3500 dollárért adták el. A másik vastag bőrű „Picasso” Little Carol volt. „Művészelefánt” néven vált ismertté, s vitathatatlanul ő volt a San Diego-i Gyermekpark sztárja. 1966-ban született, s hamarosan megtanulta, hogyan kell a vásznat nem mérgező festékkel és ecsettel bemázolni - valamint lábnyomával szignálni. Legjobb munkái közül néhányat 100 dollárért adtak el. A pénzösszeg egy alapítvány számlájára vándorolt, mely vadállatok beszerzésével foglalkozik az állatkert vadasparkja számára. A selyemhernyónak tizenegy agya van. A művészvilágban Chunky, Mischief, Inky, Rumple és Smokie épp azon tanakodnak, hogy milyen nevet válasszanak maguknak - olyasmit, mint a „cicaMichelangelók”. Ezek a különleges macskák rengeteg festményt festettek fekete vászonra, s impresszióikat 38 000 dollárért adták el. Azonban, ha festésről van szó, a Bootsie nevű vörös macska a főkandúr. Az amerikai gyűjtők 50 000 dollárt fizettek műalkotásaiért. Ziggy az elefánt ifjúkorát a Ringfing Testvérek Cirkuszában töltötte, ahol megtanult táncolni és harmonikán eljátszani a „Yes, Sir, That's My Baby” kezdetű dalt. Egy alkalommal súlya alatt beszakadt a színpad ám ez jó ötletet adott a helyi rendőrségnek. Ziggyvel döntették le egy raktár falát, ahol illegálisan whiskyt Tároltak. A Burt nevű előadóművész egy kacsa, amely Chopin-melódiákat játszik oly módon, hogy a csőrével ütögeti a zongora billentyűit. Amerikában tanította be őt egy az állatok viselkedését tanulmányozó társaság, amely ezenkívül idomítottak már pulykát, delfint, rénszarvast, kígyót, sőt még tehenet is. Percy a chihuahua kutyus Christine Hamison tulajdona volt. Gazdája borzasztóan szerette őt, ám 1983-ban egyszer csak kiszaladt az útra, és tragikus balesetet szenvedett. Christine apja, Bill berakta őt egy pici zsákba, és eltemette a kertben. Az egész család mélységesen le volt sújtva, s úgy tűnt, még Bill kutyájának, Mickey-nek is hiányzott Percy, a kis játszótárs, úgy ült a küszöbön az apró sírra meredve. Néhány óra múlva Bill szűkölő, kaparászó hangokat hallott. Kifutott a kertbe, és látta, hogy Percy sírját kiásták, és a zsák üres. Az egészben Mickey arckifejezése volt a legrosszabb, amit Percy puha teste fölött állva vágott. Bill rákiáltott Mickey-re, de aztán észrevette, hogy kutyája Percy képét nyalogatja, az orrával bökdösi, s kutya módon próbál életet lehelni belé. Bill azt hitte, csak képzelődik, amikor látta, hogy

Percy teste kissé megrándul. Aztán újból rándult egyet. Majd Percy finoman elfordította a fejét, és egy kis nyöszörgést adott ki. Percy élt. Mickey valahogy kiszimatolta, hogy Percy tetemében van még élet, s az ösztöneire hallgatva felélesztette. Mickey megkapta "Az Év Kutyája" díjat az állatokat segítő "Pro-Dog" (kutyákért) nevű szervezettől, Percy "feltámadása" pedig az országos lapokban szerepelt. Az orosz hírügynökség, a TASZSZ 1983-ban útjára bocsátott egy jelentést, melyben az állt, hogy Batir, a tizenhárom éves elefánt nagyon különleges képességgel rendelkezik, ugyanis tud beszélni. Semmi tévedés. A jelentés szerint az egyik állatkerti gondozó arról számolt be, hogy kihallgatta, amint "Batir magában beszélt", s a főnöke össze is hívta a legjobb orosz tudósokat, hogy vizsgálják ki az ügyet. A Pravdában az állt, hogy az elefánt megtanulta a látogatók kommentárjait, mások azonban, akik Batirt vizsgálták, kijelentették, hogy egyáltalán nem erről van szó. Batir intelligens állat, és szabad akaratából mondja, amit mond. Bármi legyen is az ügy hátterében, Batir állítólag a következő kifejezéseket használta: "Megitattad az elefántot?" és "Batir jó". A gyilkos bálnák csoportosan élnek. Minden csoportnak megvan a maga saját nyelve, s a különböző csapatok nyelvel csak nagyon kevés kifejezésben hasonlítanak. Bully Latchford a neve annak a kutyának, amely unta már a bevásárlásokat - ezért rendszeresen kicsusszant a pórázából, és fölugrott a Wimbledonból induló 93-as buszra, hogy annak rendje és módja szerint hazautazzon. A kalauzok mind ismerték őt - Bully pedig pontosan tudta, hogy mikor kell leszállnia. Megérezte, hogy mikor ér föl a busz a dombra. Ekkor került rá a sor, hogy az ajtóba álljon és kiugorjon, alig néhány méterre otthonától, ahol szépen leült és várta, hogy gazdái megérkezzenek. A macskák több mint százféle jól elkülöníthető hangot képesek kiadni. Ezt egy vak muzsikus állapította meg, aki speciális felmérést készített a macskazajokról. Miután már számos komoly baleset történt, a német rendőrség 10 km/h-s sebességkorlátozást léptetett életbe egy bizonyos útszakaszon, s kamerákat szerelt fel, hogy el tudják kapni a szabálysértőket. Első "fogásuk" egy farkaskutya volt, amely a megengedett sebesség kétszeresével haladt. Mégsem szondáztatták meg, és a vezetői engedélyét sem kérték el tőle. A hetvenkilenc éves Mr. W Bigelow a kansasbeli Shawnee-ban lakik. 1977 decemberében hátsó udvarában megcsúszott a betonjárdán, és csúnyán elesett. Mr. Bigelow meg se tudott mozdulni (később jött rá, hogy eltörött a csípője), de mivel egyedül élt, senki sem hallhatta erőtlen kiáltását, hogy segítsenek rajta. Senki, kivéve Trixy nevű kis fekete abesszin macskáját, amelyik, mivel nem tudott segítségért szaladni, a lehető legjobbat választotta: csengetni kezdett. Látta, hogy gazdája bajban van és segítségre szorul, ezért fölugrott a kinti, ebédhez hívó csengőhöz. A csengőből egy kötél lógott le, ám az is még egy méterrel a föld

fölött. Trixynek számtalan kísérletébe került, mire elkapta a kötelet, és meg tudta szólaltatni a harangot. Próbálkozásai közben néha elterült a földön, de végül fogaival sikerült megragadni a kötelet, és minden erejével harangozni kezdett. Csak amikor már majdnem lepottyant a fáradtságtól, jött át futva a szomszéd, hogy megnézze, mi az a nagy lárma odaát - s akkor meglátta Mr. Bigelow-t a járdán fekve. Az idős férfit azonnal kórházba szállították, ahol szépen fel is gyógyult, Trixyt pedig nagyon megdicsérték, amiért életet mentett. A mókusok még a félméteres hó alatt is megtalálják az elrejtett mogyorót. Beethovent nem lehet megunni! Valahányszor Henry Merlin, a muzsikus leül megszokott helyére, egy patak partjára, hogy franciakürtjén gyakoroljon, egy vidra kidugja fejét a vízből, kimászik a partra, s leül zenét hallgatni - de csak akkor teszi ezt, ha Beethovent hallgathat. Orosz halászok horgonyoztak le hajójukkal a Fekete-tengeren. Nagyon meglepődtek, amikor egy egész csapat delfin kezdett el úszni körülöttük körtekörbe. Azt gondolták, a delfinek nyilván azt akarják, hogy menjenek utánuk. Felszedték hát a horgonyt, és indultak. A delfinek egy jelzőbójához vezették őket, ahol egy kétségbeesett kis delfin belegabalyodott a bója kötelébe. A halászok azonnal kiszabadították az állatot, a csapat pedig ezután visszakísérte őket pontosan arra a helyre, ahol korábban lehorgonyoztak. Jack, a foxterrier notórius vonatozó volt. Ez a kalandor Jack Sussexben, Lewesban élt. Rendszeresen fölugrált a vonatokra, s útra kelt, hogy felfedezze egész DélAngliát. 1881-ben, az Illustrated Sporting and Dramatic News így számolt be Jack egyik kalandjáról: Vonattal érkezett Brightonból, 10.50-kor ért Steyningbe, ahol egy pillanatra leszállt, de aztán ugyanazon a vonaton utazott tovább Henfieldbe. Ott beugrott egy, az állomáshoz közeli kocsmába, ahol kapott egy darab kekszet, majd rövid séta után felszállt egy későbbi vonatra, mely West Grinsteadbe ment. Itt töltötte a délutánt, majd visszatért Brightonba, hogy az utolsó Lewesba induló vonatot még időben elcsípje. Jack utazásai legendássá váltak, s még a walesi hercegnek és hercegnőnek is bemutatták. A vasúttól kapott egy speciális nyakörvet a következő felirattal: "Jack vagyok, a London-Brighton-South Cost Vasút kutyája. Kérlek, itass meg, aztán megyek haza, Lewesba." Jack élete vége felé visszavonultan élt a lewesi állomásfőnöknél - ám továbbra is élvezetét lelte a titkos vonatozásokban, már amikor el tudott szökni otthonról. A grizzly úgy jelöli meg a territóriumát, hogy teljes magasságában egy fához dörgölőzik, s mancsával jeleket kapar a fába. Ha egy másik medve rájelöl az ő területére, a fán lévő jelhez méri magát. Ha magasabbra tud nyúlni mancsával, a másik medve érti a célzást, és szépen eloldalog. Ha azonban nem éri el az előző medve magasságát, akkor inkább gyorsan eltakarodik.

Hatodik fejezet

Szívfacsaró történetek Az 1779-es évben Jonge Thomas nevű hajó a délafrikai Cape Townból India keleti része felé tartott. Szörnyű vihar kerekedett, a hajó egy sziklának ütődött, és darabokra tört. Az egyik helybéli, akit Wolraad Woltemade-nak hívtak, a partról látta a hajótörést, és nem törődve saját biztonságával, Prins nevű lovára pattant, majd újból és újból nekiveselkedett a robajló hullámzásnak, és két-három alkalommal sikerült is néhány túlélőt kimentenie úgy, hogy azok a ló sörényébe és farkába kapaszkodtak. Prins ily módon tizennégy embert mentett ki a vízből, mielőtt a vihar olyan ádáz nem lett, hogy már nem lehetett lóval gázolni a tengerbe. A roncson azonban még mindig maradtak emberek, s úrrá lett rajtuk a pánik. Amikor Prins utoljára gázolt a vízbe, túl sokan akartak a ló farkába kapaszkodni, s mindegyikőjük a tenger martaléka lett, köztük Prins és Wolraad is. Soha többé nem kerültek elő. Cape Townban egy emlékmű tiszteleg bátorságuk és az odaadó életmentés előtt. Egy másik ló és lovasa, akik félretéve minden félelmet, szintén a tengerből mentettek ki embereket, Lionel Howes és Riverton volt. Lionel 1957 februárjában Sea Pointnál, Cape Townban lovagolt éppen, amikor a távoli hullámok közt egy fuldokló kisfiút vett észre a vízben. Ló és lovasa, a háborgó tenger ellenére, a hullámok közé gázolt, hogy elérje a fiút, mielőtt még elmerül. Az emberek a parton időről időre szem elől tévesztették őket, ám végül mégis elérték a fiút, aki addigra már elvesztette az eszméletét. Kihúzták őt a tengerből, és visszavitték a partra, ahol mesterséges légzést kapott, s hamarosan véget ért számára a nagy megpróbáltatás. Bátor hőstettük elismeréseként Rivertont éremmel tüntette ki az állatok bántalmazása ellen alakult dél-afrikai szervezet. Minél jobban ismerem az embereket, annál jobban kedvelem a kutyákat. (Charles de Gaulle) Minden idők leghűségesebb kutyája a kis skye terrier, melyet Bobbynak hívtak. Még kóbor kölyökkutya korában fogadta magához egy skót pásztor, akit mindenki Auld Jock néven ismert. Ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Aztán 1858-ban Auld Jock meghalt, s Bobby a következő tizennégy éven át őrizte gazdája sírját éjjelnappal, napsütésben, hóesésben. Mindennap csak egyszer hagyta ott a sírt, hogy betérjen a helyi kávéházba, a Traill's-be, ahol korábban gazdájával ettek. A jószívű szakácsok mindig adtak neki egy kis süteményt, amit magával vitt és gazdája sírja mellett fogyasztott el. A helybéli gyerekek játszottak vele néha, ő pedig vidáman bolondozott velük a sírkövek közt, aztán visszatért gazdája nyugvóhelye mellé. Odaadása megindította az edinburghi emberek szívét, és építettek egy speciális ólat a temetőbe Bobbynak, hogy ott melegedni tudjon a zord skót télben. Amikor aztán 1872-ben végelgyengülésben elpusztult, közvetlenül szeretett gazdája mellé temették.

Az Edinburghi Huntley Múzeumban még mindig látható Bobby nyakörve és tálkája, mint ahogy a szobra is a Candlemaker soron. Bobby szép faragott emlékművét egy nagy ivókúttal látták el - kutyák részére! A Muschi nevú macska hat árva nyuszit szoptatott és nevelt a sajátjaként, még a szájában is cipelte őket, ahogyan a kismacskákat szokás. Dr. Elizabura Ueno a Tokiói Császári Egyetemen tanított, így minden reggel a közeli Shibuya állomásra sétált, s onnan ment munkába, vonattal. Hachiko nevű fiatal akita kutyája mindig elkísérte. Hachiko aztán egyedül caplatott haza, este azonban visszament az állomásra, dr. Ueno vonatának érkezése előtt. Majd üdvözölte gazdáját, s a két hűséges jó barát együtt sétált haza. Óramű pontossággal ment ez így évekig. 1925 egyik estéjén Hachiko megérkezett a vasútállomásra a kellő időben, és várt. És csak várt - egészen éjfélig. Ám dr. Ueno nem jelent meg. Aznap délután az egyetemen szívrohamot kapott, és tragikus hirtelenséggel meg is halt. Hachiko végül hazabaktatott, de csak azért, hogy másnap ugyanabban az időben újból eljöjjön. Hachiko sohasem adta föl a reményt, hogy gazdája visszatér, s mindennap, ugyanabban az időben kiment az állomásra - kilenc éven keresztül. A kutya már megszokott látvány lett a Shibuya állomáson, s minden ingázó gondoskodott róla, dobtak neki néhány falatot, és szeretettel simogatták. Amikor 1934-ben elpusztult, az állomáson egy kis szobrot emeltek az emlékére. Manapság Hachiko nemzeti hős, és még postai bélyegen is szerepel. Halálának 52. évfordulóján egy másik akita kutyát, Fehér Kincset tiszteletbeli állomásfőnökké avattak arra az egy napra: benézett a jegyirodába, ellenőrizte a vágányokat, az utazási irodát, majd lerótta tiszteletét Japán híres kutyájának, Hachikónak a szobra előtt. Az első világháborúban egy pávián a Dél-afrikai Skót Gyalogság szolgálatában állt. Kétszer megsérült harc közben, s a háború végeztével négy rangjelzéssel büszkélkedhetett - minden bizonnyal ő volt a hadseregben a legdíszesebb majom. Ken Jones és felesége, Mary a vadvilágot kutatták a cornwalli partokon. Amikor a Torrey Canyon nevű olajszállító 1963-ban zátonyra futott, abba kellett hagyniuk munkájukat, hogy a fókákat és a sirályokat gyógyítsák, amelyeket elért a hatalmas olajréteg. Az egyik kölyökfókát hazavitték, és Simonnak nevezték el. Olyan sok olajat nyelt, hogy hamar kiderült, csak védett körülmények közt fog meggyógyulni, s hosszú időbe kerülhet, mire visszaengedhetik a tengerbe. A medencében, amit Ken épített neki, szép lassan felgyógyult. Nagyon megszerette Kent, és akár egy kutya, olyan féktelenül játszott vele. Nem sokkal utána Ken és Mary egy másik fókacsemetét mentett meg, melyet lemosdattak a tengerparton: csúnyán megsérült, és az olajszennyeződéstől meg is vakult. Ken Sallynek nevezte el a fókát, és hazavitte. Úgy tűnt, hogy Simon, mihelyt bemutatták neki Sallyt, észrevette, hogy vak. Simon és

Sally nagyon összebarátkoztak. Simon szinte Sally szemeként viselkedett, ő vezette a lányt mindenhová, és segített neki megtalálni a dolgokat. Egy év múlva Simon sajnos nagybeteg lett, és alig tudott lélegezni. Látszott, hogy nem sokáig húzza már, amikor elpusztult, Ken és Mary tisztelettudóan a medence mellé tették a testét. Sally teljesen lehangolódott, s kiszállt a vízből, hogy barátja mellé feküdjön - nem akart tovább élni. Simont végül elszállították, Sally azonban meg sem akart mozdulni - szinte gyökeret vert a földbe, és enni sem evett. Öt nappal később Sally, barátja után sóvárogva, bánatában meghalt. Kínában halálbüntetéssel sújtják azt, aki pandára vadászik. Egy régi kedves kínai történet szerint a pandamackók valamikor teljesen fehérek voltak. Egy kislány összebarátkozott a fehér pandákkal. Egy nap ez a kislány megmentette egy csecsemő életét egy ádáz leopárd karmaitól, őt azonban szétmarcangolta a vadállat, s meghalt. A kínaiak szerint a pandák úgy rótták le tiszteletüket, hogy kezüket-lábukat feketére festve mentek el a kislány temetésére. Amikor a kislányt elhantolták, a pandák sírva fakadtak, s mancsukkal törölgetve könnyeiket, fekete körök nyomát hagyták a szemük körül. Bánattól sújtva fejüket a kezükbe temették, s ettől lett fülük is, orruk is fekete. A pandák azóta is gyászolják elvesztett emberbarátukat. A Gemma nevű bernáthegyi megnyerte az 1989-es Szuper Kedvenc-választást, amiért a Derbyshire-ban, Matlockhan élő tizenegy éves Claire életét megmentette. Amikor a kislány beesett egy ottani tartályba, a kutya utániugrott, és kihúzta. Napóleon épp újabb nagy győzelmet aratott Olaszország felett. Amint esteledett, Napóleon a csatamezőn ügetve szemrevételezte a pusztítást. Ahogy ott sétált, hirtelen egy kutya ugrott fel gazdája holtteste mellől, odarohant hozzá, majd visszaugrott a testhez, és panaszosan vonyított. Amikor Napóleon megállt, a kutya újból feléje fordult, mintha segítségért könyörögne, aztán tovább nyalogatta gazdája kezét. Napóleont lesújtotta a jelenet, s naplójába később ezt írta: "Nem volt még olyan incidens egyik csatamezőn sem, amely ilyen mély benyomást tett volna rám. Önkéntelenül is megálltam, hogy a helyszínen végignézzek. Ennek az embernek, gondoltam, barátai voltak ebben a táborban vagy századában. Most pedig itt fekszik, elhagyatva, s csak a kutyája van vele. Micsoda leckét mutatott ma itt a természet egy állat odaadásán keresztül!" 1882-ben a londoni Fleet Street melletti hivatalokban pusztító tűz ütött ki. A tűzoltókat egy keverék kutya riasztotta, aki folyamatosan ugatva rohangált oda-vissza egy zárt ajtó előtt. Dick Tozer, az egyik tűzoltó törte fel az ajtót, és egy kislányt talált, aki a füsttől elájulva a padlón hevert. Dick kimentette a kislányt, a kutya pedig nagy elismerést vívott ki. Miután eloltották a tüzet, a kutya követte a tűzoltó lovas kocsit egészen a Chandos Street-i tűzoltóállomásig, és a lovak mellé kuporodott az istállóba. Dick és kollégái hamarosan magukhoz vették, és "Chance"-nak (véletlen, szerencse) nevezték el, mivel így került hozzájuk.

Chance kapott egy nyakörvet, amire ezt írták: "Ne állíts meg, hadd menjek utamra, mert én Chance, a londoni tűzoltó kutya vagyok." Chance bebizonyította, hogy valóban igazi tűzoltó kutya. Bármely tűzoltónál gyorsabban át tudott rohanni a füstön, és pillanatok alatt kiszagolta, hol vannak sérült emberek. Chance még arra is talált módot, hogy hogyan jusson be az égő házba: hátsójával benyomta az üvegablakot, majd hátrafelé ment be. Amellett azonban, hogy Chance bátorságot mutatott a tűzben, egy kisfiú életét is megmentette, aki majdnem belefulladt a Temzébe. Chance Londonban az Alsó Temze utcánál ugrott be, a szájával ragadta meg a kisfiú kabátját, s végig a víz fölött tartotta a fejét, amíg a mentőcsapat egy csónakkal oda nem ért. A tűzzel való küzdelem rendkívül veszélyes foglalkozás, s egy napon Chance szerencséje is megfordult. Az egyik baleset során rázuhant egy faldarab, Dick Tozer gyorsan visszavitte a tűzoltóállomásra. Végzetesen megsérült, s már Dick is csak annyit tehetett, hogy amennyire csak tudott, a kedvében járt. Úgy mesélik, hogy mialatt ápolták, megszólalt a vészjelző, s Chance még utoljára megpróbált eleget tenni kötelességének, majd végleg összeesett gazdája ölében. Az általam ismert legszomorúbb történetek közé · tartozik Gelerté, a hűséges vadászkutyáé. Gelert volt a kedvenc kutyája a 13. századi walesi hercegnek, Nagy Llewelynnek. Egy nap a Caernarvonshire-ban, Beddgelerten lévő kastélyban Gelert nem vett tudomást a vadászatra hívó jelről. Llewelyn sajnálkozva bár, de nélküle indult vadászni. Amikor hazaért, Gelert - véres orral - üdvözölte gazdáját. A herceg alig egyéves fiacskájára gondolt: csak nem bántotta őt Gelert? Rohant a dajkához, s a bölcsőt felborítva találta. Mindenütt vér volt. Haragtól és fájdalomtól felbőszülve rontott ki a szobából, előrántotta kardját, és gondolkodás nélkül Gelertbe döfte. Csak ezután hallotta meg a gyenge sírást, mely a bölcső alól jött. Ahogy alánézett, megpillantotta fiát, teljes sértetlenségben - mellette egy hatalmas farkas teteme feküdt. Gelert mentette meg a fia életét. Ez a szívszorító történet ihlette William Robert Spencer versét: "Ó, mily fájdalom gyűlt Llewelynben Hogy mindenre fény derült Hű kutyája ordas ellenében Óvta féltett kincsét önzetlenül... " Vajon valóban igaz-e ez a tragikus történet? Ha a látogató Beddgelertbe megy, mely walesi nyelven azt jelenti, hogy "Gelert sírja", még ma is láthatja azokat a kőhalmokat, melyeket feltehetőleg Llewelyn herceg építtetett minden idők leghűségesebb kutyájának tiszteletére. Ennek a történetnek világszerte megvannak a variánsai. Franciaországban egy agár és egy sólyom mentett meg egy kígyótól egy gyereket - hasonlóan szomorú végkimenetellel. Létezik egy rokontörténet az indiánok körében is, ahol szintén egy kutyát vádoltak meg. Csupán egyetlen túlélője volt a Little Big Horn-i csatának, melyben az amerikai hetes számú lovasság szenvedett vereséget George Custer tábornok vezetése alatt 1876 júniusában. A túlélő az egyik kapitány lova volt, melyet ironikus módon

Comanche-nak hívtak. Comanche hét golyó és nyíl okozta sebből gyógyult fel, s visszaszállították a Dakota-földön lévő Lincoln-erődbe. Különleges parancsot adtak ki arra vonatkozóan, hogy tilos bárkinek rajta lovagolni, amíg csak a ló él, azok emlékére, akik a csatában odavesztek. Comanche szabadon járkálhatott, s minden ünnepségen felvonultatták. 1903-ban, 30 éves korában halt meg - egyetlen tanújaként a legszörnyűbb vereségnek, amit az amerikai lovasság valaha is elszenvedett. A Peggy nevű keverék kutyus el tudott volna menekülni Blitzben lévő lebombázott otthonából, ám mégsem ezt választotta. Egy kisbabára kellett vigyáznia. Miután lesöpörte a törmeléket a baba arcáról, lefeküdt a babakocsi mellé, és várt, amíg a segítség megérkezett.

Hetedik fejezet

Kedvenceink Vajon mi történne, ha egy baglyot és egy macskát egy zöld színű csónakban tengerre bocsátanánk. Én személy szerint azt gondolom, hogy szőrcsomók és tollak repkednének minden irányba, ám a következő történet, mely az eveshami Twyford Wildlife Centre-ből érkezett, rácáfol véleményemre. Bjorkot, a kis baglyocskát kiközösítették a társai, s nem törődtek vele. David és Michelle Buncle bementek a központba, és nagyon különös tervel álltak elő. Chief nevű macskájuk éppen akkor kölykedzett, így David és Michelle berakta a kis baglyot a macskakosárba! - Bámulatos volt - meséli David. - Az anyamacska úgy kezelte a kis baglyot, mintha a kiscicája lenne. Bjork és a cicák együtt játszanak, sőt együtt is alszanak! Annak ellenére, hogy az egytonnás afrikai fekete rinocérosz úgy néz ki, mintha ő lenne a világ egyik legfélelmetesebb és legvérengzőbb állata, valójában egy behemót hízelgő. Azok, akik fekete rinocérosszal dolgoztak, mind azt állítják, hogy Afrika legkönnyebben szelídíthető állata. Az ember kezéből esznek, sőt ha hívják, odacammognak gazdájuk üdvözlésére - ugyanis imádják, ha vakargatják a fülüket. A magyar házaspár el volt ragadtatva új szerzeményétől, amikor egy tündéri fehér pelyhes kiskutyát vettek egy budapesti piacon. Minden figyelmüket neki szentelték, s még tanítgatták is. Mindezek ellenére a kiskutya egyre rosszalkodóbb lett, az étvágya pedig mindent fölülmúlt, s lassan kezdte kienni a párt a vagyonából. A kutyust magukkal vitték nyaralni is, ahol aztán egy megdöbbent állatorvos tájékoztatta őket, hogy nekik bizony nem kiskutyájuk van - hanem egy jegesmedvebocsuk! A mackó valószínűleg valamelyik keleti blokkbeli állatkertből érkezhetett, amit a kommunizmus összeomlásakor bezártak.

Ha egy gepárdot megsimogatnak, ugyanúgy dorombolni kezd, akár egy macska. Az elégedett indiai bika szintén tud dorombolni. Bilbo, a meglehetősen nagy termetű és túlsúlyos, puha szőrű, vöröses kandúr óriási pánikot keltett, amikor fogta magát, és Winchmore Hillben kószált egy kicsit a csatornaparton. Az arra sétáló emberek szökött nőstény oroszlánnak nézték. Harminc rendőr rohant a helyszínre, odahívtak egy rendőrségi helikoptert is, a londoni állatkertből pedig mesterlövészek érkeztek nyugtatópisztolyokkal felfegyverkezve. A rendőrség hangszórókon figyelmeztette a helybélieket, hogy maradjanak otthon, az iskolásokat pedig tanítás után benntartották az iskolában a nagyvadtól való félelem miatt. Carmel Jarvish, Bilbo gazdája elmesélte, milyen nevetséges volt az egész eset: - Bilbo egy csöppet sem vad. Egyszer ellopott egy piskótát, és hazahozta a macskabejárón. Ez minden bűne! Laddie és Boy rendőrkutyák voltak, akik átálltak a rossz oldalra egy 1967-es drogellenes razzia során. Amíg gazdáik a helyszínen két gyanúsítottat vallattak, azzal keltettek kínos feltűnést, hogy a gyanúsítottak előtt hemperegve vakargatásért esedeztek, egy kis forgolódás után pedig egymás mellé heveredve elaludtak a tűz előtt. S hogy sértést sértésre halmozzanak, amikor egyikőjük gazdája odament a gyanúsítotthoz, hogy megbilincselje, a kutya fogát vicsorgatva morgott rá, a másik pedig rárontott, és megharapta a lábát. Mondanunk sem kell, hogy a két kutya ezek után hamarosan kénytelen volt új állás után nézni. A londoni állatkertben van egy Gary Lineker, egy Henry Cooper és egy Annabel Croft nevezetű zsiráf. Gary valójában nőnemű. A chesteri állatkertben két rinocérosz van, az egyiket Michael Parkinsonnak, a másikat Esther Rantzennek hívják. Amikor az ötéves Levan Merritt a jersey-i állatkertben a gorillaketrecbe esett és eszméletlen állapotba került, a jelenlévők elszörnyedve látták, hogy Jambo, az erős ezüsthátú gorilla közeledik a kisfiú felé. Ahelyett azonban, hogy rátámadott volna, föléje hajolt, mindenhol alaposan körbeszaglászta, majd amilyen finoman csak tudta, ébresztgetni kezdte a fiút. Nyilvánvaló aggodalomból Jambo a ketrecben lévő többi gorilla és a fiú közé állt. Az egész esetet videóra vették, és világszerte a főhírekbe került. Jambo számtalan levelet és ajándékot kapott, az egyiket az amerikai hadseregtől. Kedvessége tiszteletére a BBC Wildlife című műsora évente kitűzi a Jambo-díjat. Hasonló eset történt nemrégiben az Illinois állambeli brookfieldi állatkertben, ebben az esetben azonban a hős egy nőnemű nyugat-alföldi gorilla volt, Binti Jua. 1996 augusztusában Binti épp saját kismajmával játszott a ketrecben, amikor egy hároméves kisfiú mászott át a védőrácson, és beesett a ketrecbe. Az ott lévők rémülten látták, hogy a kisgyerek sérülten fekszik a földön, ám Binti odalépett hozzá, felemelte a fiút, s erős karjában ringatva az ajtóhoz vitte, ahol az állatkert alkalmazottja szorongva várta.

Oscar, a skót vadmacska nagyon szokatlan barátra tett szert - egy fehér patkány személyében! Mindketten a Mellerstaini Állatjóléti Központban élnek, a skót határvidéken. Amikor az óvóhelynél álló asszisztensek először látták meg az Oscar mellett fekvő patkányt, a legrosszabbra gondoltak. - Azt hittük, hogy a macska biztos megölte őt - mesélte a helyettes -, ám amikor egy kicsit megböködtük a patkányt, az csak ránk nézett, pislogott néhányat, majd a macska farkát maga köré hajtva aludt tovább. Egészen rendkívüli volt, a macska ugyanis fújni és karmolászni szokott, ha közeledtünk hozzá. mikor Theodore Roosevelt amerikai elnök egy 1902-es vadászat során nem volt hajlandó egy védtelen medvebocsot lelőni, akaratlanul is megalapozta minden idők legnépszerűbb játékszerének elterjedését. Mihelyt napvilágra került a történet, az egyik rajzfilmes cinikus hangvételű rajzfilmet készített az incidensről. Morris Michtom játékkészítő New Yorkban látta a filmet, ami aztán ötletet adott neki. A saját örömére készített egy kitömött medvebocsot, ám valamelyik mohó kis vásárlója rögtön el is csente brooklyni édességboltjából. Morris ravasz fickó volt, így hát levelet írt Roosevelt elnöknek, melyben arra kérte engedélyét, hogy az új játékot az elnök becenevével dobhassa piacra, mely becenév természetesen "Teddy" volt. Így született meg a "teddy bear". Az Ada nevű vizsla épp akkor lépett a színre, amikor négy kétnapos cica elvesztette az anyját. Ada mindig is szerette a macskákat, a négy cicust pedig Maut, Tigert, Pent és Donnyt - egyenesen ellenállhatatlannak találta. Bemászott a macskakosárba, és azonnal anyáskodni kezdett felettük. A kiscicák is ennek megfelelően kezelték: ugyanolyan kíméletlenül bántak vele, ahogy egy anyamacskával tették volna. Folyton rácsimpaszkodtak, és egyfolytában enni akartak. Ha az előbbi kombináció valószínűtlennek tűnik, mit szólnak az olaszországi maitlandi Cogliata Állatkertben élő furcsa párhoz? A Kikko nevű oroszlán Neve, a spitz keverék kutya oldalán nőtt föl, s szoros barátságot kötöttek. Mikor azonban Neve befejezte Kikko nevelését, a gondozók úgy döntöttek, hogy a biztonság kedvéért különválasztják őket. Ám ez nem működött. Kikko és Neve annyira epekedett egymás után, hogy végül a gondozók szigorukon enyhítve újból összeeresztették őket. Ezek után Neve Kikko ketrecének rendszeres látogatója lett, féktelenül játszottak, hancúroztak, együtt szundítottak, sőt még ugyanabból a tálból is ettek! A parasztok igencsak megrémültek, amikor egy nőstény róka egy halom rókafinak adott életet földjeik szomszédságában, s el is indultak, hogy kiirtsák a rókacsaládot. A ravasz rókaasszonyság azonban sikeresen kereket oldott összes kölykével együtt kivéve egyet. Az ott maradt szegény kis pára olyan apró volt, mint egy egér, s még a szeme sem nyílott ki. Az egyik paraszt felesége kiragadta a kis rókát a férfiak kezéből, és hazavitte a házukba. A kis róka olyan aprócska volt, hogy úgy tűnt, semmi remény a túlélésre, ám a parasztasszony - végső kétségbeesésében becsúsztatta Bonnie-t (ezt a becenevet adta a csöppségnek) a macskakosárba, ahová épp akkor születtek kiscicák - s a módszer működött. Merle, az anyamacska ugyanúgy fogadta a rókacsemetét, mintha a saját kölyke lett volna, ugyanúgy

nyalogatta és táplálta őt is. A kis róka a cicákkal együtt nőtt fel, együtt birkóztak és pajkoskodtak az udvaron, aztán visszaengedték a vadonba. A rinocérosz szerva valójában nagyon tömör szőrből áll. Az Észak-Qeenslanden élő Mr. és Mrs. Faulkner egy elárvult koalakölyköt nevelt az 1960-as években. Friss levéllel etették, és tejjel itatták, cumisüvegből. A koala egy nagy játék mackó ölében tért mindig nyugovóra. Blondie-nak, a labrador kutyának meglehetősen szokatlan játszótársa volt: egy Sealie nevű fóka. Blondie gazdája, Carinín Mathieson a svédországi Angelholm közelében a partra vetve talált rá a fókára még kölyökkorában, s ápolta addig, amíg aztán az állat egészségesen visszatérhetett a tengerbe. Sealie egy ideig még körülöttük maradt, a mindennap Carin mellett úszkált, majd egy napon, a tél beálltával eltűnt. A következő nyáron teljesen kifejlett fókaként tért vissza ember és kutya barátjához, Carinhoz és Blondie-hoz. Az arra járó emberek igencsak elcsodálkoztak, amikor látták a kutyát és a fókát, ahogy együtt csintalankodtak a vízben, lovagoltak és bukfenceztek a hullámok tetején, alámerültek majd fölbukkantak, s közben ugattak egymásnak. Ugyan a helybélieket mindez felvillanyozta, az odalátogató horgászok azonban arra panaszkodtak, hogy Sealie megeszi előlük a halat, és ezért fel is jelentették. A falubeliek mély felháborodásukban petíciót nyújtottak be a városi elöljárósághoz segítségért. A városi tanács örömmel segített is, és Sealie hivatalos horgászengedélyt kapott, amellyel ugyanúgy jogában állt halat fogni, mint bármely más horgásznak Angelholmon. Alfrednak hívták azt a 260 kg-os gorillát, amely a bristoli állatkertben élt 1930-tól 1948-ig. Kitömött testét a Bristol Museum őrzi, s a városban olyannyira kedvelte mindenki, hogy emlékére bronz mellszobrát is elkészíttették. Vaskos termete és vadnak látszó külseje ellenére Alfred rettenetesen félt a légitámadásoktól. A második világháború során Bristolt számos komoly bombatámadás érte. Alfred, meghallva a légiriadó szirénáinak első hangjait, úgy próbált elbújni a német légierő elől, hogy a ketrece sarkába kuporodott, és szalmával fedte be magát. A gyilkos bálnák nem gyilkosok, és nem is bálnák. Akarattal még soha nem bántottak embert, valójában a delfinek egyik igen nagy csoportjához tartoznak. Az útépítő tervezők új főutat építenek Zürich felé, mégpedig úgy, hogy az útvonal egy részét leviszik egy óriási alagút alá. Az ok: a nyulak így biztonságosan átkelhetnek az úton az alagút fölött. Az ember azt hihette volna, hogy Lottie-nak már nem sok esélye van. A rotweilert előző gazdái csúnyán bántalmazták, minek következtében egyik fülét elvesztette. Ennek ellenére, csodálatos jellemének köszönhetően a PAT által törzskönyvezett kutya lett, látogatta az időseket és a betegeket, és nagyon sok pénzt szedett össze

jótékony célokra. 1994-ben Lottie nyerte meg a Spillers Bonio Díjat, mint Anglia legnagyszerűbb kutyája. A háború alatt a Jackie nevű barna-fehér keverék kutya fejébe vette, hogy gondoskodik a házukban élő kiscicák védelméről. Ahányszor megszólalt a légiriadó, szájába vette a kicsiket, és leszállította őket az óvóhelyre! A grizzly medve tudományos neve: Ursus Horribilis. Voytek, a szíriai medve a Második Lengyel Szállító Század üdvöskéje volt a második világháború alatt, Palesztinában. Az út mentén heverve találtak rá még bocs korában. Voytek ugyanolyan mértékben érezte magáénak Peter Prendys őrvezetőt, mint amennyire a század őt. Ahogy nőtt, olyan szelíd maradt, ráadásul akárcsak egy kisgyerek, úgy sírt, ha gazdája egyedül hagyta. Ám a nagy medve számos kellemetlenségbe bonyolódott. Egy alkalommal valahogy letépte a szárítókötelet, amin a női katonák holmija lógott, s a fejére aggatott fehérneműkkel parádézott végig a táboron. Következő alkalommal ellopott egy üveg fehérbort, majd percek múlva részeg virtuskodásból betört a kantinba, és degeszre ette magát lekvárból, mézből és gyümölcsből, míg majd megpukkadt. Nagy örömét lelte a csintalankodásban. Azzal szerette ijesztgetni a strandoló nőket, hogy a víz alatt odaúszott hozzájuk, majd hirtelen fölbukkanva félelmetes hangon elbődült. Peter minden erőfeszítése ellenére Voytek egyre csak rosszalkodott. Megtanulta, hogyan kell kezelni a zuhanyt, amiért aztán őrt kellett állítani, nehogy elhasználja a teljes vízkészletet. Nem sokkal ezután azonban azzal tette jóvá rosszaságait, hogy az egyik sátorban elfogott egy arab kémet. Hőstette jutalmául kapott két üveggel a kedvenc söréből, és megengedték, hogy egyszer addig álljon a zuhany alatt, amíg jólesik neki. Ez az olasz hadjárat idején történt, amikor végül a század úgy látta, hogy Voytek kezd megkomolyodni. Egyszer, meglátva, hogy éppen lerakodnak egy teherautóról, fölmászott rá, s nyújtotta a kezét, mint egy rendes katona, attól fogva segített lepakolni a lőszereket és a tüzérségi lövedékeket. 1945-ben Voytek igazi veteránként csatlakozva a győzelmi menethez, masírozott végig Glasgow utcáin, ahol emberek ezrei ünnepelték! Az egyetlen állat amelynek négy könyöke van, az elefánt. A vándor cigánykereskedő egy bűbájos fajkutya kölyköt adott el Bruno Altinak az észak-olaszországi Bresciában. Egy hónappal később csillapíthatatlan éhsége miatt, és mert egyáltalán nem ugatott, elvitték az állatorvoshoz. Az állatorvos a gazdára meresztette szemét, majd az állatra, és szinte azonnal készen állt a diagnózissal. A kiskutya valójában egy oroszlánkölyök volt. Amikor az Oregonban lévő vadállatok számára fenntartott menhelyen egy cirmos cica véletlenül besétált a medvék ketrecébe, a személyzet igencsak megrémült. A cicus egy 250 kilós teljesen kifejlett grizzly medve fogságába került, akit Gríznek hívtak. S ami a legrosszabb, a macska pont a medve tányérja körül szaglászgatott.

Davy Siddon, a menhely vezetője látta, hogy a medve a kismacskához közelít, majd valami egészen különös dolog következett. Fogott egy csirkefalatot a tányérjáról, és a cica felé nyújtotta. A barátság felajánlása egyértelmű fogadtatásra talált, s a medve és a macska onnantól kezdve jó barátok lettek. Együtt ettek, játszottak és aludtak a medveketrecben. A személyzet csupán egyféle magyarázatot tud adni, mégpedig azt, hogy akárcsak a cicára, a medvére is kölyökkorában akadtak, miután testvéreit és anyját elgázolta egy vonat. Megértette a cica szorult helyzetét, és úgy döntött, hogy segítő mancsát nyújtja. A hatalmas medve és a mostanra már felnőtt macska együtt kószálnak. Elválaszthatatlanok egymástól, sőt egyszer a macska azt is engedte, hogy a medve fölvegye és egész sokáig a szájában cipelje.

Nyolcadik fejezet

Tollas barátaink 1993 nyarán a zsúfolt kensingtoni főúton teljes mértékben megbénult a közlekedés, amikor egy kacsamama a kiskacsáit egyes sorban vezetve lezárta az utat az autósok előtt. Tudomást sem véve az autósokról és a zűrzavarról, a tojó és csemetéi, szépen kivárva az alkalmas pillanatot, egyesével totyogtak a főútra. Két rendőrnek sikerült becsalogatni a családot egy dobozba, majd a Kensigton Palota parkjának környékén újból elengedték őket. Egy golfjátékos számára a lyukba találás esélye nem is olyan túl nagy - annak az esélye azonban még kisebb, hogy egy madarat repülés közben eltaláljon. 1996 márciusában a Bridgnorth Club egyik játékosa mégis így járt. Egy karvalyt talált el a labda, amint az épp ráérősen körözött a tizenötödik zöld jelzés felett - majd a találat után lezuhant. A madarat az RSPCA Much Wenlockban lévő központjába vitték, ahol a Harry nevet kapta. Harryt hat napon át kézből etették, aztán visszaengedték a szabadba. Dave Taylor, az RSPCA szóvivője elmondta, hogy Harry jókora agyrázkódást szenvedett, és amikor hozzájuk került, nagyon sok szerető gondoskodásra volt szüksége, hogy régi önmagát visszanyerje. Arról nem szól a fáma, hogy vajon a játékos ütése hány pontot ért. Pár hónappal korábban ugyanez történt, csak fordítva. Sydneyben Mrs. Karen Gilest eltalálta egy repülő golflabda, amit egy arra haladó varjú ejtett el. Mrs. Giles az óvoda udvarán állt, ahol dolgozott, amikor ő és egyik kollégája meglátták a fejük felett repülő varjakat. Észrevette, hogy az egyik csőrében valami fehér, gömbölyű tárgy van, ezek után már csak arra emlékszik, hogy hirtelen fájdalmat érzett a szeme fölött. Szerencsére, eltekintve egy komoly zúzódástól és egy kisebb karcolástól, Mrs, Giles megúszta nagyobb sérülés nélkül. A kórházi nővér valószínűleg még nála is jobban meglepődött, amikor a jelentésben a következőket olvasta: „A beteg bal szemét egy golflabda találta el, melyet egy repülő varjú ejtett el.”

A strucc agya kevesebbet nyom, mint a szemgolyója. A betörő, aki Mrs. Mary Humphrey West Yorkshire-beli Wankefieldben lévő otthonában terepszemlét tartott, élete legnagyobb megrázkódtatását élte át. Miután a házat kifigyelve meggyőződött róla, hogy a nyugdíjasnak nincs házőrző kutyája, az ablakon át hatolt be – s akkor hirtelen egy felbőszült rotweiler hangját hallotta. A betörő pánikba esett Mrs. Humphrey pedig három súlyos ütést mért rá a sétabotjával. Miután a tolvaj magához tért, elinalt az éjszakába. Sohasem tudhatta meg, hogy a „felbőszült rotweiler” nem más volt, mint a Billy nevű hím papagáj ! Billy azonkívül, hogy oly remekül tudja utánozni a házőrző kutya hangját és egyébként imádja a kutyaeledelt, most egy újabb betörőriasztást gyakorol, a rendőrautó szirénájának hangját ! Bert a keselyű számára rendszerint kudarcot jelent a repülés, - ugyanis szédül. Bertet házilag tenyésztették ki a Bedfordshire-ben Whipsnade-i Vadállat Parkban, ahol három méternél magasabbra sohasem repült. Oktatója Andy Reeve gondozó azzal tölti az idejét, hogy karjával csapkodva Bert mellett fut, és bátorító szavakat kiáltozik, ezzel próbálva rávenni a keselyűt, hogy mind magasabbra szálljon. Afrika vadonjában az egyéves Bert szüleit figyelve, már elsajátította a fel- és leszállás minden csínját-bínját, s készen állna rá, hogy elhagyja a fészket és maga keressen magának táplálékot. Mindenesetre nagyon nehéz munkát jelent a sok gyakorlás, amíg Bert legyőzi a magasságtól való félelmét. - Mindenki kedveli őt, mert olyan jó természete van. Csodálatos vele dolgozni – mondja Andy, habár 1996 májusában fejlődését kommentálva még azt mondta: - Ahogy a dolgok állnak, úgy tűnik, még vagy öt évre lesz szükség … 1993-ban 110 fiókát neveltek föl a ritkaságszámba menő skóthalászsasok – ez az utóbbi kétszáz év legmagasabb számadata. Az Animal Hospital on the Hoof (állatkórház élőben) szerint (1996. június) Bert két leszállást hajtott végre hőlégballonból, az egyiket 15 méteres, a másikat 45 méteres magasságból. A galambász David Dougalnek leesett az álla a csodálkozástól, amikor rájött, hogy kedvenc postagalambjai közül nem is egy, hanem kettő repült el a kalitkából a melegebb éghajlatú Casablancára. Az első galambnak egy csatornaátrepülési versenyen veszett nyoma a hexambeli Northumberlandben lévő otthona és a franciaországi Beauvais között. Nem sokkal később Mr. Dougal levelet kapott Casablancáról. Madara 4800 km-rel távolabb bukkant fel Essofi Mohammed galambdúcában. Három hónappal később egy újabb madár - az előző unokaöccse - is eltűnt. Bámulatos módon az is épp Mr. Mohammed dúcából került elő! - Nagyobb a valószínűsége annak, hogy az ember megnyerje a lottón a főnyereményt, mint annak, ami történt - mondta a megdöbbent Mr. Dougal. -

Mindössze néhány hetes volt, és épphogy csak megtanult röpülni, amikor elhagyta a fészket. Mintha valami hatodik érzékkel tudta volna, hol van a másik. Az Elveszett Papagájok Hivatalát Mr. Alan Moon alapította, egy helybéli törpepapagájkör titkára. A Hartlepoolban székelő hivatal harminc éven át madarak ezreit szerezte vissza gazdáiknak. Mr. Moon tanácsa a papagájtartóknak az volt, hogy tanítsák meg madaruknak elmondani a telefonszámukat. Káosz lett úrrá Svájcban a berne-stoeckackeri állomáson, amikor a vonatok folyton elindultak, miközben az utasok még folytatták a beszállást. Felbőszült emberek rontottak neki az állomásfőnöknek és a vonatvezetőknek. A masiniszták határozottan állították, hogy ők tisztán hallották az állomásfőnök sípolását, ami az indulást jelzi. Az állomásfőnök ezt tagadta. Végül kiderült, hogy ki volt a ludas - egy tehetséges feketerigó, aki kiválóan tudta utánozni az állomásfőnök füttyét. Az állomásfőnök erre eldobta a sípját, s attól fogva a kézjelekre tért át. A második világháborúban az angolok arra próbálták kiképezni a sirályokat, hogy piszkítsanak rá a német tengeralattjárók periszkópjaira. Patrick lelkész, a bibliaforgató texasi papagáj a templom tornácán ül, és a következőket mondogatja: "Dicsértessék a Jézus Krisztus", "Áldott legyen az Úr neve". Gazdája, James Johnson tiszteletes mesélte, hogy Patrick lelkész nagyon népszerű prédikátor, mert fele annyira sem unalmas, mint a legtöbb igehirdető. A Bozo nevű kakadu volt egy argentínai válóper koronatanúja. A vájt fülű madár hallgatózott, amíg gazdája, Carlos DeGambo a titkárnőjével enyelgett. Amikor megmutatták neki a titkárnő fényképét, Bozo azt rikácsolta: "Szeretlek, édesem!" meg azt, hogy "Ruby szereti Carlost!", majd magas női hangot utánozva kacarászni kezdett. DeGambo úr ügyvédje súlyos sértésnek vette a kakadu vallomását, és követelte, hogy töröljék a jegyzőkönyvből, a bíró azonban nem adott helyet a tiltakozásnak, és kimondta a válást. A postagalambok rossz útra tértek. A tajvani autótolvajok arra használják őket, hogy ők szedjék be a váltságdíjat a tulajdonosoktól. A tett színhelyén egy galambot és egy cédulát hagynak azzal az ígérettel, hogy visszakapják autójukat, ha a galamb lábán lévő kis tasakba készpénzt tesznek. - Teleszkópokkal követve a madarakat, próbáltuk elkapni a tolvajokat - mondta a rendőrségi szóvivő -, de túl gyorsan és túl magasan repültek, így nyomukat vesztettük. A pingvinek monogámak, s egész életükben a párjukkal maradnak. Ugyanilyenek a libák és az afrikul törpepapagájok is. A bűnöző hajlamú vadkacsa Raymond Charman vendéglős aranyórájával lépett meg. A kacsa az 500 fontot érő órát akkor nyelte le, amikor Mr. Charman a

northamptonshire-i Corbyban hozzáfogott autója lemosásához. Az ádáz üldözés azzal ért véget, hogy a kacsa felszállt, és elrepült. 1969-ben egy francia gazdaságban a tyúkok olyan mély depresszióba estek, hogy szinte már nem is tojtak. Szóltak is egy jó nevű francia pszichiáternek, aki hosszas megfontolás után megállapította, hogy a tyúkok borzasztóan megirigyelték a gazdaság fölött elszálló galambok röpködését. A tyúkok csak nézik őket, míg ők maguk nem tudnak repülni. Azt javasolta, hogy napi két órán át minden tyúkot emeljenek fel ballonokkal, miáltal ők is megízlelhetik a repülés csodálatos élményét. A terápia működött, s a tyúkok ugyanúgy tojtak megint, mint annak előtte. Donald kacsa a második felső-skóciai hadtest kabalaállata volt a második világháborúban. A japánok fogságába került, és majdnem kivégezték, ám egy gyors észjárású tizedes, William Gray blöffje kimentette a bajból. Meggyőzte a japán fogvatartókat, hogy a skótok a pogány kacsaimádók egyik ágához tartoznak. Donald igazi szent állat, mondta nekik, s minden napkeltekor imádni kell őt az egész csapatnak. A babonás japán őrök visszavonták a halálos ítéletet, és attól fogva nagyon óvatosan bántak Donalddal. Donald pedig a maga részéről, mint rendesen, ezúttal is ellátta tojással a foglyokat, majd kiszabadulva, Gray tizedessel együtt visszatért Skóciába. Az Alcatraz madarásza a kettős gyilkossággal vádolt Robert Franklin Stroud volt, akit életfogytig tartó magánzárkára ítéltek. Azzal kezdődött, hogy befogadott két celláját látogató verebet, s fölfedezte magában, hogy igen nagy affinitása van a madarakhoz. A vezetőség azzal támogatta hobbiját, hogy kapott egy szabad cellát és a szükséges felszereléseket. Stroud híres kutatóvá nőtte ki magát, írt egy könyvet a madarak betegségeiről, gyógyszereket adott el, valamint saját keltetésű madarakat. Leghíresebb vásárlója J. Edgar Hoover, az FBI főnöke volt! Joko, a papagáj az ötödik pontban lévő kiegészítés szerint járt el - élt a hallgatás jogával, amivel akár gyanúba is keverhette volna magát -, amikor a rendőrbíró előtt azzal vádolták egy oslói tárgyalóteremben, hogy ő a legfőbb oka a zajártalomnak. A második világháború alatt a Brit Fegyveres Erők 800 000 postagalambot állított szolgálatba. A titkos üzenetek szállításával olyan fontos munkát végeztek, hogy a nácik Párizs közelében egy repülőszázadnyi héját telepítettek, hogy megzavarják a galambokat. A galambok közül 31-en - többen, mint bármely más állatfajból - kaptak Dickin-érmet hősiességükért. A svájci hadsereg 40 000 postagalambot tart alkalmazásában. A madarak papírcetlik helyett manapság már inkább mikrochipeken viszik az üzeneteket. Ez azt jelenti, hogy akár egy egész könyv tartalmát képes egyetlen galamb egy repülés alatt közvetíteni. Mellesleg a bagdadi szultán már Kr. e. 1150-ben használt postagalambokat. Az albatrosz akár két évig is tudna repülni leszállás nélkül.

A nyugati frontvonal szövetséges hatalmai megfejtettek egy postagalamb által hozott üzenetet, melyet egyenesen a lövészárkokból küldtek. A papíron mindössze ez állt: "Szerencsés galamb, amely megmenekült ebből a pokolból!" A második világháború idején élt egy madár, mely emberek ezreit mentette meg, és számtalan érmet érdemelt ki, többek közt hősiességéért, melyet London polgármestere adott át, valamint az amerikai Kongresszusi Becsületrendet is. Ezenkívül ő volt az egyetlen nem brit állat, mely bátorságáért megkapta a Dickinsérmet. Ez a madár egy házigalamb volt, GI Joe-nak hívták, és Olaszországból származott. Az 56. angol gyalogsági szakasz megpróbálta a német támadás vonalát megtörni az elsáncolt Colvi Vecchia nevű falunál. 1943. október 18-ára esett a döntő támadás időpontja, s az angolok a légierőt hívták segítségül. Miután azonban épp hogy megerősítették a támogatást, a szárazföldi csapatok meglepetésszerűen áttörtek, sikerült visszaszorítaniuk a német ellenállást, miáltal lehetőségük nyílt a város elfoglalására. Így nem volt már szükség a légierőre, ám amikor törölni akarták korábbi segítségkérésüket, arra a dermesztő észrevételre jutottak, hogy a rádiós felszerelések tönkrementek. Amennyiben pedig nem tudják érvényteleníteni korábbi igényüket, a saját légierejük fogja őket bombázni. Csak egy remény maradt - egy postagalamb, mely még idejében visszatérhet. GI Joe-t választották a veszélyes küldetés végrehajtásához. GI Joe fölszállt, és 32 kockázatos kilométert repült a háború dúlta térség felett, mindössze 20 perc alatt téve meg az utat, amivel átlagosan számolva elérte a 97 km/h-s sebességet. Amikor megérkezett, a szövetséges légierő éppen felszálláshoz készülődött, a gépek már a kifutópályára gurultak. Az üzenetet továbbították a csapat parancsnokának, s így még idejében törölték a bevetést. Ha ez a kis foltos galamb, melyet GI Joe-nak hívtak, nem lett volna, több mint 1000 szövetséges katona halt volna meg saját hazájának bombáitól. A háború után GI Joe az USA-ban élt visszavonultan és kényelemben a hadsereg Churchillről elnevezett galambdúcában, mely kifejezetten azoknak a galamboknak épült szálláshelyül, akik több mint húsz bevetésben vettek részt a háború alatt. Utolsó napjait a detroiti állatkertben töltötte, ahol 1961-es haláláig ő volt a fő látványosság. Az amerikai hadsereg 1878-ban a sziúfelkelés során használt először postagalambokat. Attól fogva hagyománnyá lett, s a második világháború idején használták őket legtöbbet, ugyanis akkor már 56 000 galamb szolgálta a hadsereget, mégpedig óriási sikerrel. Nicolae Ceausescunak, a román diktátornak volt egy papagája, melyet a legnagyobb luxus vett körül, miközben a pártvezér a körülötte szolgáló embereket ütötte-verte. A szolgák bosszúból elhatározták, hogy a papagájt Ceausescu-ellenes propaganda kántálására tanítják meg. Nem történt semmi sem egészen addig a napig, amikor egyszer az elnök magas szintű találkozót tartott hadseregének parancsnokaival. Mindenki összegyűlt, s a beszédek épp csak elkezdődtek, amikor a papagáj, amely addig kalitkája sarkában ült, elkezdett körbekörbe repdesni, s nagy

zajt csapva rikácsolta: "Hülye Nico! Hülye Nico!" Hirtelen mindenki csendben maradt - a papagájt kivéve -, ő folytatta az elvörösödött elnök pocskondiázását. A hadseregparancsnokok jól tudták, hogy jobban teszik, ha nem nevetnek, és visszafojtják kuncogásukat, amikor a papagáj tovább folytatta a gúnyolódást, és Ceausescu válaszképpen, nem túl bölcsen viselkedve, ordítva sértéseket vágott a papagáj fejéhez. Másnapra a papagáj eltűnt, és soha többé nem esett szó róla. Úgy hallatszott, mintha a Clevelandbeli Gulsborough csöndes városán bűnözők hada söpört volna végig. A város emberei autószirénák éles hangjaira riadtak föl, hálóingben rohantak ki az útra, s látták, hogy autóik érintetlenek. A rendőrök összezavarodtak, ám aztán egy helybéli újságíró, Mark Topping, aki szintén a fantom autóriasztó áldozata lett, rámutatott az igazi elkövetőre. - Első hallásra valóban autóriasztónak tűnt, ám egy autó sem volt olyan közel, ami ekkora lármát csaphatott volna - mondta. - Aztán a hálószobám előtti fán megpillantottam egy feketerigót. Teljesen elképedtem. Nem is találhatott volna ennél irritálóbb hangot az utánzásra! David Hirst az RSPB-től azt mondta, hogy az egyik feketerigó valószínűleg megtanulta a "dalt", amire aztán megtanította a térség többi feketerigóját is, s ez a kora reggeli ébresztő bosszantotta fel az egész várost hajnalok hajnalán. - Nagyon különleges eset - mondta -, általában ugyanis a seregélyek szoktak a madárvilág utánzóművészei lenni. A madarak közül a leghosszabb távra, a jelentések szerint, egy sarki csér vándorolt. Oroszország területén gyűrűzték meg 1955-ben, s még ugyanabban az évben egy halász kapta el Nyugat-Ausztráliában. A madár megdöbbentő távolságot, 22 540 kilométert tett meg. A sarki csér a párzási időszakok között minden évben északról délre költözik majd újból visszatér. Ekkora út megtétele után csoda, hogy még marad ereje szerelmeskedni! A világ legkisebb madara a kolibri, mely akkora fészket épít, mint egy gyűszű. A Nottinghamben élő June Lowton papagája, Jenny rendkívül meggyőzően tudta eljátszani a döglött papagáj szerepét.Más papagájokkal ellentétben Jenny nem az ülőrúdjára telepedve, fejét szárnya alá dugva szeretett aludni, hanem a kalitka padlózatán, lábát égnek emelve szundított inkább. A postagalambok mindig is kedveltek voltak és manapság is azok, a világ legkülönfélébb emberei szeretik, úgymint Yul Brynner, a bokszoló Marvin Hagler, a thaiföldi király vagy Anglia királynője. A postagalambok tenyésztése Belgiumban nemzeti sportnak számít, Angliában 1871-ben terjedt el. A legnagyobb postagalambtelep a leicestershirebeli Loughborough mellett van - a gazda körülbelül húsz évvel ezelőtt 77 000 fontot fizetett egy Emerald nevű holland madárért (egyik galambimádó komája pedig 2400 fontot adott az első tojásáért, még mielőtt kiköltötte volna!).

1996-ban a TASZSZ moszkvai hírügynöksége beszámolt róla, hogy egy orosz papagáj el tudja szavalni Shakespeare nyolcadik szonettjét angolul, valamint pontos fordítását egy Puskin-versnek (úgy látszik, inkább angolul beszélt). A madár gazdája a minszki Borisz Kozirjev, aki a hírek szerint az orosz tv angol nyelvleckéinek odaadó nézője. 1986 októberében egy papagáj megszökött a kaliforniai Healdsburgban lévő kalitkájából, és egy magas fa tetején pihent meg. A Sun című magazin híradása szerint a madár az őt leszedni igyekvő tűzoltókat csúnyán kigúnyolta, amikor lekiabált nekik: - Én tudok beszélni. Hát ti repülni? A walesi Dyfed egyik gazdaságában Szent Dávid napján, 1986. március 1-jén két kacsa fekete tojásokat kezdett tojni. Májusig harminchat tojást tojtak, a sötétszürkétől a foltos feketéig - amire senki sem tudott magyarázatot adni. A harkály nem kevesebb mint percenként tizenötször üti csőrével a fát, majdnem kétszer olyan gyors, mint egy gépfegyver. Ezen a szinten feje mozgása eléri a 2000 km/h-s sebességet. Az agyrázkódás elkerülésére csőre és agya különlegesen jól ki van párnázva.

Kilencedik fejezet

Bátrak bátra Max, a 40 kilós rozsdaszínű bokszer az 505. amerikai ejtőernyősgyalogság üdvöskéje volt. 1942-ben a csapat a georgiabeli Benning-erődnél állomásozott, s Max elszántan készült rá, hogy bajtársaival együtt repülőgyakorlatra megy. Mellettük szaporázta lépteit, amint a katonák felvonultak a gépekhez, és hangos ugatásba fogott, amikor a repülőgép a kifutóra gurult, majd fölszállt - nélküle. Végül aztán mégis meghallgatásra talált Max követelése: speciális ejtőernyővel és hámmal szerelték fel, ami egy szilárd zsinórral volt összekötve. Első repülése alkalmával úgy volt, hogy Maxet a kiképzőtiszt Lt. Clyde Russell után lökik ki a gépből. Kinyílt az ajtó, s Max nedves orra a beáramló levegőbe szagolt. Lt. Russell kiugrott - Max pedig habozás nélkül utána. Hatméteres ernyője kinyílt, és Max szépen siklott a föld felé, betartva a kellő távolságot a másik leszállótól. Először a lábai értek talajt - amit jobban csinált, mint sok kezdő ember -, és ahol landolt, ott várta nyugodtan a másik ugrót, hogy odamenjen hozzá, és leszedje róla a szíjakat. Ahhoz, hogy valaki ejtőernyős-minősítést kapjon, öt ugrás szükséges. Max egy kicsit idegesebb volt a második alkalommal, viszont tökéletesen ugrott - egy káprázatos négypontos ugrást hajtott végre. A következő három is jól ment, s ötödik ugrása után katonai szemlét tartottak a tiszteletére. Maxnek James McGavin ezredes, a csapat vezére adta át az ejtőernyős minősítést jelentő ezüstszárnyakat, s híre

gyorsan terjedni kezdett. Ugrásával Max nem csupán saját bátorságát demonstrálta, hanem egyúttal bátorságot öntött a bázison lévő néhány idegesebb újoncba is. Ám nemcsak az amerikai kutyák közt akadtak rettenthetetlen ejtőernyősök. A 471/322-es jelzésű háborús kutya, ismertebb nevén Rob, a skót juhász keverék az SAS kötelékében teljesített szolgálatot hivatalos "ejtőernyőskutya"-ként ÉszakAfrikában. A leszállóegység gyalogságához tartozott, melyet az ellenség területén dobtak le a felderítő előőrsökkel, melyek az ellenség harcvonala mögött lévő rajtaütő osztagok kötelékében működtek, és az volt a dolguk, hogy megsemmisítsék az ellenség ágyúállásait és lőszerraktárait. Rob számos alkalommal mentette meg gazdái életét azzal, hogy jelezte az olasz vagy német járőrök közeledését. Speciálisan tervezett kötélzettel látták el, melyben több mint húsz ugrást hajtott végre - minden félelem nélkül - az ellenséges vonal mögött. Rob túlélte a háborút, és 1945-ben Dickin-érmet kapott, mely az állatvilágban a Viktória-kereszttel egyenértékű. Brian, a farkaskutya a brit 13. zászlóalj airborne-i szakaszánál szolgált. Normandiába vezényelték, ahol annyi leszállást hajtott végre, hogy hivatásos ejtőernyős lett belőle, és nem mindennapi pályafutása során sok-sok életet mentett meg. Kivételes bátorságáért ő is megkapta a Dickin-érmet. Scarlett minden bizonnyal egész Amerika legbátrabb macskája, s egyben a legbüszkébb mamája is. Amikor az otthonát jelentő garázs kigyulladt, s kiscicái bent ragadtak, a merész anyamacska egy percig sem habozott. Egymás után ötször ugrott a pokoli tűzbe, s minden alkalommal egy-egy kis csöppséget hozott ki a szájában tartva. Négyhetes kiscicáit az utca túlsó felén lévő járdaszegélyre hordta, majd visszafordult az utolsóért. Mire kimentette az összeset, olyan sűrű lett a füst, hogy alig látott tőle - ezért az orrával böködve számolta össze őket. Amikor meggyőződött róla, hogy mind az öt biztonságban van, engedte, hogy a mentők az egész családot egy helyi állat-menedékhelyre vigyék további kezelésre. Scarlett és családja szépen felépült, s bátor tette az egész világon az újságok címoldalára került. A Brooklynban lévő állatmenhelyre történetesen több mint ezer hívás érkezett -. némelyik egész távolról, Kanadából és Londonból is - olyan emberektől, akik készek lettek volna befogadni Scarlettet és a családját. Marge Sternt, a "North Shore Animal League" menhely igazgatónőjét ez nem lepte meg. - Scarlett csodálatos állat, és rendkívül bátor tettet hajtott végre - mondta. - Az anyai szeretet még az állatvilágban is felülmúlhatatlan. A Distingulshed Service Cross érdemrendet, melyet az amerikai hadsereg adományoz állatoknak, elsőként egy farkaskutya-husky keverék, Chips kapta. Azzal érdemelte ki a kitüntetést, hogy 1943 októberében rárontott egy lövészárokra, amivel az ott lévő német legénységet megadásra kényszerítette. A Mourka névre hallgató kandúr sürgős megbízásokat teljesített a szovjet hadseregnél a sztálingrádi csatában a második világháború idején. Egy tüzérségi különítménynél állomásozott, feladata pedig abból állt, hogy a nyakörvére erősített

üzeneteket kellett továbbítania a helyi orosz főhadiszállásra, majd miután megetették és rendbe hozták, egyéjszakányi pihenő után visszaküldték bajtársaihoz. Simon fekete-fehér matróz kandúr volt az Amethyst nevű anyahajón, s egyúttal ő volt a parancsnok, I. R. Griffiths macskája. 1949-ben a hadihajót a Jangcén bekerítették a vörösök, és könyörtelenül ágyúzni kezdték. Simon egy szinte közvetlen becsapódástól menekült meg, majd azokban a hónapokban, amíg ostrom alatt álltak, s mielőtt sikerült végül kitörniük Hongkong irányába, a hajó legénységének példaképe lett. Az ostrom alatt tanúsított odaadó magatartásáért Simont megemlítették a jelentésekben, és kitüntetésre terjesztették fel. Simon neve híressé vált az egész világon. Saját rajongótábora alakult, jóakarói ajándékokkal árasztották el, többek közt természetesen halkonzervekkel, tejszínnel, valamint vidám színekben pompázó szalagokkal. Hősiességéért és amiért végig tartotta a lelket a legénységben, Simon Dickin-érmet kapott. Ő a világ egyetlen macskája, amely megkapta ezt a kitüntetést. Az Essexben lévő ilfordi PDSA állattemetőben áll kis sírköve, melyen az Ametyst hadihajó emblémája díszeleg a következő versikével együtt: Simon, a macska nyugszik itt Nem mindennapi tengerész Mesélni róla volna mit Hogy minő nagy egerész Volt, amíg élt, nyugodjék békében Emléke örök a legénység szívében Elég ritkán fordul elő, hogy egy macskából egyszer csak hirtelen hős lesz, pedig Luckyval, a bátor cicával, aki a worcestershire-beli kis faluban, Abbot's Mortonban élt, éppen ez történt. Gazdája a posta egyik fióküzletében dolgozott, amikor rablók támadták meg az épületet. Lucky átugrott a pulton, karmait a rabló képébe mélyesztette, aki ettől úgy megrémült, hogy üvöltve rohant el. A főpostamester egy új kék selyempárnával és kitüntetéssel jutalmazta Lucky tettét. A Mustapha nevű kutya részt vett az 1745-ös fontenay-i ütközetben. A csapatot, amelynél szolgált, az ellenség lerohanta, mindenki vagy meghalt, vagy megsebesült. Az ágyú tüzelésre készen állt, ám nem élt már senki, aki be tudta volna gyújtani. Mustapha számtalanszor láthatta a tüzéreket munkájuk közben, így tudta, mit kell tennie. Amikor Biffy, a vörös kandúr Arisztotelész nevű unokaöccse a forgalmas úttest közepére futott, s egy autó elütötte, Biffy az autók közé rohant, fölnyalábolta Arisztotelészt, és a járdára szaladt vele.

Noha ő maga is megsebesült, szájába vette a fáklyát, és meggyújtotta a kanócot. Az ágyú eldördült, s mire a füst eloszlott, a támadók közül 70 francia katona hevert a földön. Élt egyszer egy rendkívül bátor madár, egy postagalamb; Cher Aminak hívták. Az első világháború idején Franciaországban, egy amerikai gyalogsági egységnél helyezték el. Nagyon sok fontos üzenetet szállított, és kitűnő szolgálatokat tett. Legfontosabb küldetése az utolsó is volt egyben, 1918. október 4-én. A hónap elején Cher Ami csapatát heves tüzérségi támadások érték a német hadsereg részéről, ezért óriási szükségük volt már az erősítésre. Egyetlen módon kérhettek segítséget: postagalambbal, így hát a sürgős üzenetet Cher Ami lábára kapcsolták. A galamb a főhadiszállásról szállt fel, ám amint a magasba ért, eltalálta egy német orvlövész, és a földre zuhant. Néhány kétségbeesett csapkodást követően Cher Ami ismét fölszállt, de pár másodperc múlva újból meglőtték. Cher Ami, nem törődve a fájdalommal, megint felröppent, de újból és újból eltalálták - a mellkasán és a lábán. Cher Amit valami belső erő hajtotta egyre tovább, s végigküzdötte a 32 kilométeres távot a főhadiszállásig, sebesült testén a segítségkérő levéllel. Elolvasták az S. O. S. üzenetet, és azonnal útnak indították az erősítést, mellyel rengeteg katona életét mentették meg. Cher Ami csodával határos módon felépült, és megkapta a Croix de Guerre-érmet, mely Franciaországban az egyik legmagasabb kitüntetésnek számított a háború idején, amelyet hősiességért adományoztak. A galamb a háború után visszatért Amerikába, s nemzeti hősként hunyt el 1919ben. Testét kitömték, és a washingtoni Smithsonian Intézetben állították ki. Az író, Sir Walter Scott Forbes Castle-beli otthonában élt kutyájával, Maidával együtt. 1825-ben, mialatt Scott éppen aludt, tűz ütött ki a házban. Köhögve és krákogva ébredt, szobáját sűrű, csípős füst töltötte be. Levegőért kapkodva és teljesen összezavarodva igyekezett fölkelni az ágyból, amikor Maida megragadta pizsamáját, és kiráncigálta őt; majd a nagyobb biztonságot nyújtó mosókonyhába vonszolta. Brett német juhászkutya volt, és rendőrkutyának képezték ki. Hosszú pályafutása során több tucat kitüntetést kapott bátorságáért. Első alkalommal az RSCPA tüntette ki, amikor megmentett két terriert, amelyek egy yokshire-i bányaaknába estek. (Brett hat veszélyes kísérletet is tett kiszabadításukra, és nem adta fel!) Később juhokat mentett ki egy hófúvásból, majd egy kislányt, akit az úszódresszénél fogva húzott ki a veszedelemből. Brett megmentett egyszer egy kiscicát is, melyet elsodort a folyó. Állkapcsával finoman megfogta és a szájában tartotta a macskát, amíg el nem érte a partot. Brett számos sikert könyvelhetett el magának a tolvajok kézre kerítése terén is, és ő volt az első rendőrkutya, amely egy bűnöző elleni akció során helikopterből ugrott ki.

Brett 1974-ben, tizennégy éves korában pusztult el, fényes pályafutást hagyva maga mögött. Snowdonia központjában temették el. Egyszerű sírkövén egyszerű felirat tudósít Brett dicsőséges életéről: "Megtette, ami tőle telt." 1983 telén Ian Elliot fát vágott kanadai farmján, s egyszer csak egy jó nagy fenyőfa zuhant rá. A hátára kapta az ütést, mely a sekély, ám jeges folyóba lökte. A környéken senki sem tartózkodott - hűséges kutyáján, Brakenen kívül. Braken megérezte, mit kell tennie: azonnal Ian hátára feküdt, hogy melegen tartsa testét. Vastag bundája tartotta életben Iant, aki úgy három óra elteltével emberi hangokat hallott a távolból. Braken fölpattant, és több mint egy kilométerén át követte a hangot, míg végre ráakadt a csapatnyi favágóra. Ugatásával sikerült rávennie őket, hogy menjenek utána Ianhoz, aki még mindig a vízben feküdt. A férfit sürgősen a legközelebbi kórházba szállították. Mindenki Brakent dicsérgette, gyors segítsége nélkül ugyanis Ian bizonyosan halálra fagyott volna. A waterlooi csata előestjén Wellington 100 kilométert tett meg azért, hogy a szövetséges katonákat lelkesítse, tanácsokkal lássa el, és megnézze különböző harcállasaikat. Copenhagen nevű gesztenyebarna lovának köszönhette, hogy kötelességét teljesíteni tudta. Amikor Hernando Cortez spanyol felfedező 1519-ben a mai Kubából Mexikó területére utazott, magával vitt 16 lovat. Kedvence a Morzillo névre hallgató szép fekete csődör volt, amely egy alkalommal az életét is megmentette. Egy ütközet során az indián harcosok lerántották a lováról. A földön tovább harcolt, hogy ne fogják el, végül azonban Morzillo mentette meg. Az indiánokra rontott, s patáival addig hadonászott, amíg nem érkezett segítség. 1524-ben Cortez Hondurasban egy expedícióban vett részt, amikor Morzillo patájába szilánk ment, és lesántult. Cortez kénytelen volt őt otthagyni a maja indiánoknál, akik addig még soha nem láttak lovat. Először azt hitték, hogy Cortez és a lova egyetlen nagy szörny - egyfajta kentaur. Morzillót istenségnek tekintették, és mint Tziminchachoz, "viharistenhez" imádkoztak hozzá. Aranyat vittek neki ajándékba, virágfüzérrel borították, és tömjénnel illatosították. Még egy életnagyságú fekete szobrot is állítottak a tiszteletére, s Morzillo halála után azt imádták. A spanyol hódítók évekkel később - mint bálványt - lerombolták a szobrot. A térségben azonban Morzillo, a lóisten legendája még ma is él. 1985 júliusában Liu Ming-hui tajvani gazda díjnyertes malacával együtt utazott, amikor az úton baleset érte őket. Liu csúnyán megsérült, a disznó azonban sértetlen maradt. Elszaladt, hogy segítséget hozva kocogjon vissza a kihalt útszakaszra, ahol Liu hevert. A Stig nevű kutya már senkinek sem kellett. A nagy testű német juhász túl nagynak bizonyult a malmöi Rongemo család számára. Rongemóék többek közt azt

sem akarták, hogy a kutya kétéves kislányuk, Mariette körül lábatlankodjék. Noha elég lomhának és nehézkesnek tartották, mégis tartottak tőle, hogy esetleg kárt tesz a kicsiben. Nem volt más hátra, Stignek mennie kellett. A gond az volt, hogy senki sem akarta befogadni. Aztán miközben a család még mindig azon tanakodott, hogy mi legyen vele - valami egészen különös dolog történt. Lief Rongemo belépett a hálószobába, ahol is legszörnyűbb rémálma kelt életre. Kislánya, Mariette kimászott a nyitott ablakon, s már az emeletes házukat szegélyező keskeny párkányon járt - a járda fölött 27 méterrel. Miközben Lief meredten bámult, látta, hogy Stig, a német juhász kimászik Mariette-et után a párkányra, és mögötte lopakodik... Lief kiáltott a feleségének, hogy telefonáljon a tűzoltóknak, majd lerohant az utcára. Egy járókelővel együtt kifeszítettek egy pokrócot a párkány alatt, és kétségbeesve reménykedtek, hogy el tudják kapni a kislányt, ha leesik. Stig közben elérte Marfettet. Erős állkapcsával megragadta a kislány nadrágját, s amikor már jó erősen fogta, hátrafelé kezdett araszolni a párkányon. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Stig végre a nyitott ablakhoz ért, és a kislány anyja mindkettőjüket beemelhette a szobába. - Sosem fogjuk tudni meghálálni Stignek, amit értünk tett - mondta később Lief. Most már nincs az a pénz, amiért túladnánk rajta! Butch, az aranyszívű labrador Pollack Bay partjainál észrevette, hogy egy kiskutya a vízben fuldoklik. Butch utána ugrott, és kihúzta a partra. A következő történet egy derék kutyáról szól - melyet derekasan megmentettek. Szörnyű decemberi éjszaka volt, amikor a Kergal nevet viselő halászhajó óriási viharba keveredett hazafelé, Franciaországba vezető útján. Épp csak elhagyta Cornwall partjait, amikor hatalmas hullám magasodott fölé a semmiből, elárasztotta a hajót, és elöntötte a motorházat. A parti őrség perceken belül megkapta a kapitány S. O. S. jeleit, a vihar erőssége azonban lehetetlenné tette a közelben horgonyzó Penlee mentőcsónak vízre bocsátását. Hosszú szolgálati ideje alatt először fordult elő, hogy a hullámok szinte elsodorták a pályájáról. A Királyi Tengerészet jelentette az egyedüli segítséget a halászhajó számára. Három vízi-légi mentőhelikopter szállt fel a Culdrose Tengerészeti Bázisról. A halászhajó közben sziklának ütődött, és több víz került a hajóba, mint amennyit ki tudtak volna pumpálni. A kilences erősségű szél szinte lehetetlenné tette a helikopterek leszállási manővereit, végül aztán az egyik gép legénységét, Chris Burrows tengerész vezetésével, leengedték a hajóra, akik a halászhajó öt emberét egyenként mentették ki. Már az utolsó ember is biztonságban volt, amikor Chris észrevette, hogy van még valaki a fedélzeten - a halászhajó kutyája, Mousse, a kölyökkora óta a Kergalon élő spániel keverék. Chris Burrows újabb kockázatos kísérletet tett, hogy leereszkedjen az összezúzódott halászhajóra, és megpróbálta kicsalogatni Mousse-t a gépházból, ahová a kutya elbújt. Mousse valószínűleg szörnyen meg volt rémülve, és ahányszor Chris közelebb lépett, éktelen ugatásba fogott. Végül a hajó kezdett darabokra törni, és Chrisnek vonakodva bár - fel kellett hagynia mentőkísérleteivel.

Amint Christ felhúzták a helikopterre, hatalmas hullám ütődött a Kergalhoz, mely Mousse-t a tengerbe sodorta. Ekkorra már egy egész kis tömeg verődött össze a parton, s az emberek látták a keresőlámpa fényében, hogyan küzd a spániel a háborgó hullámok közt, s hogyan próbál kétségbeesetten a part felé úszni. Saját testi épségük kockáztatásával hat erős férfi összekapaszkodott, és belegázolt a vízbe néhány méterre a parttól, hogy megkönnyítsék Mousse kijutását. A kutyusnak már kétszer is majdnem sikerült őket elérni - ám az utolsó pillanatban mindig messzebbre sodródott. 1971-ben delfin őrszemeket képezett ki az amerikai tengerészet, hogy a vietnami Cam Ranh partjait védjék a szabotőrök ellen, akik folyton lerohanták a hajóikat. A delfinek, ha észrevették a hajó felé közeledő betolakodót, sikító hangjukkal bekapcsolták a riasztót. Már nehezen tudta fejét a víz fölött tartani, s ereje is jócskán lankadt. Az emberek bátorítva kiáltoztak, ő pedig kimerült kis testének minden energiáját összeszedve küzdött az ár ellen. Egyszer csak az egyik embernek sikerült elkapni őt és a víz fölött tartani, miközben mindketten a hullámok közt hányódtak. Az emberlánc végül kihúzta őket a partra. Mousse rémült volt, csuromvíz és a halászhajóból kifolyó olajtól csupa olaj. A kutyát azonnal a penzance-i állatkórházba szállították, és az RSPCA vette gondozásba. Néhány nap múlva teljesen felgyógyult, és egy másik halászhajón visszahajózhatott Franciaországba, ahol újból csatlakozhatott régi legénységéhez. Chris Burrowsnak gyakran teszik fel a kérdést, hogy vajon miért tette kockára az életét Mousse-ért, amikor már éppen eleget kockáztatott az öt tengerészért. - Állatbarát vagyok, és úgy éreztem, meg kell próbálnom - feleli önzetlenül. Amikor El Cid, a nagy spanyol hódító nagykorú lett, keresztapja felajánlotta neki, hogy választhat lovat. Napokig tartó válogatás után a leggyatrább kinézetű, vézna, csetlő-botló fehér csikót választotta. Keresztapja úgy vélte, hogy nagyon rosszul döntött, s a lovat Babiecának, azaz bolondnak nevezte el. El Cid azonban nagyon jól bánt vele, és bebizonyította, hogy keresztapja tévedett. Amikor El Cid a spanyol hadsereg vezére lett, Babieca vitte őt győzelemről győzelemre a mórok ellen. Amikor El Cid utolsó nagy csatájában halálos sebet kapott, az volt az utolsó kívánsága, hogy titokban balzsamozzák be, ültessék fel Babieca hátára, s hadd menjen így végső ütközetre. Végakaratát tiszteletben tartva ráadták utoljára viselt páncélját, majd a hűséges Babieca nyergébe ültették. A csatamezőn El Cid serege többségben volt, a katonák mégis le voltak törve. Vesztésre álltak egészen addig, amíg egyszer csak Babieca El Ciddel a hátán utat nem tört magának. Megjelenésüktől fellelkesülve (mindenki halottnak hitte már) a spanyol csapatok győzelmet arattak a mórok felett. A csata után El Cidet eltemették, Babieca pedig még további két évet élt, halála után egy kasztíliai kolostorban temették el, nagy pompával. Adam Maguire, mint a legtöbb 17 éves ausztrál gyerek, bolondult a szörfözésért. 1989 forró nyarának egyik februári napján éppen Sydney északi partja mentén szörfözött, amikor egy négyméteres cápa bukkant fel. Megtámadta Adamet,

beleharapott az oldalába és a szörfdeszkába is. Adam sokkos állapotban csapkodott összevissza, és nagyon sok vért vesztett. A cápa már a végső leszámolásra készült, amikor egy csapat arra úszkáló delfin figyelt föl a jelenetre. Vadul csapkodni kezdték a vizet a cápa körül, hogy eltereljék a figyelmét, majd a cápát körbekerítve úsztak, lehetővé téve ezzel Adam barátainak, hogy kimentsék Adamet. Mire a partra értek, a cápa visszaúszott a tengerbe. Adamet azonnal kórházba szállították, a baleseti sebészetre, ahol vérátömlesztést kapott. Szerencsésen túlélte a történteket - s elmondhatja, hogy életét az okos delfinek bátor tettének köszönheti. 1985 áprilisában a Sussexben lévő Ansty-farmon baleset következtében az egész istálló hirtelen lángba borult, a juhok és barmok jelentős része pedig bennrekedt. A tűz olyan heves volt, hogy a munkások felhagytak a bent lévő állatok kimentésével. Amikor már úgy tűnt, hogy minden odaveszett, Nipper, a farm skót juhászkutyája lépett a színre. Dacolva a hőséggel és a füsttel, egyre csak terelte kifelé a megrémült borjakat és juhokat. Még néhány nagyobb testű kost és tehenet is sikerült kivezényelnie, így erőfeszítésének köszönhetően majdnem az összes állat megmenekült. Nipper megperzselődött bundával és felhólyagosodott tappancsokkal került ki a tűzből. Dicki- érmet kapott, melybe a neve alá a következő feliratot vésték: "Eszéért és bátorságáért." A napóleoni hadjáratok során, az austerlitzi ütközetben "Bajusz", a kis uszkár szerezte vissza a francia gyalogezred - ahová egyébként tartozott - elvesztett nemzeti zászlaját, és ó vitte vissza az ezredesnek. A Lizzie nevű macska egy amerikai halászhajó, a Whitecap kabalája volt. Egy alkalommal, amikor a tengeren jártak, tűz ütött ki a gályán, s szinte az egész hajót azonnal elborította. A füst elárasztotta a kabint, ahol Gus Dunsky, a kapitány aludt. Lizzy, nem törődve a veszéllyel, átugrott a füstön és a lángokon, és eszeveszetten kaparni kezdte Gus ajtaját, amíg az fel nem ébredt -, ezzel megmentette a kapitány életét. 1996 márciusában Robert Moodie kilencéves kutyájával egy torkolatnál horgászott Észak-Queenslanden, Cairns környékén, egyszer csak az egyik csali a zavaros vízbe esett. Felszerelését a parton hagyta, és a vízbe ugrott, hogy visszaszerezze a csalit, amikor egy hatalmas krokodilnak ütközött akkora csapással, hogy majdnem elájult. Robert kutyája, látva, hogy gazdája élete veszélyben forog, beugrott a vízbe, sikerült elzavarnia a krokodilt, majd kivonszolta gazdiját a folyópartra. Mr. Moodie sokkot kapott, de meggyógyult. Életét kutyájának köszönhette - amely minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy nem szolgált rá a "Buta" névre. Lehet, hogy a malacok nem tudnak repülni, úszni azonban minden bizonnyal tudnak - mely képességük olykor életet is menthet. Mindezt egy Priscilla nevű malacon bizonyították be, amely Houstonban lakott, s melyet gazdája, Victoria Herberta tanított úszni. 1984. július 29-én Priscilla szokásos lubickolását élvezte épp

a Somerville-tóban, amikor egy másik fürdőző, a tizenegy éves Anthony Melton túl nagy fába vágva a fejszéjét, a tó közepére úszott, majd hirtelen csapkodni kezdett komoly veszélye volt, hogy megfullad. Priscilla, ahogy meghallotta Anthony segélykiáltását, azonnal úszni kezdett feléje. A fiú akkorra már igen nagy bajban volt. A disznó odaért, sikerült a fiú fejét orrával a víz felszínén tartania, amíg az jó szorosan meg nem fogta a nyakörvét. Priscilla csülkeivel csapkodta a vizet, és sikerült partra húznia Anthonyt. Priscilla Houston hőse lett, s elnyerte az 1984-es William O'Stillman-díjat, melyet az amerikaiak évente ítélnek oda olyan állatoknak, melyek emberi életet mentettek. Priscilla legszebb napja azonban augusztus 25-én virradt föl, amikor Houston polgármestere kihirdette, hogy e nap ezentúl az államok egyik legbátrabb állampolgárának, Priscillának a napja lesz!

Tizedik fejezet

Ünnepelt állatok A Russel Harty Show sztárja, a "Pringle" nevű pingvin hóbortjaival kissé kirítt a hagyományos pingvinek társadalmából. Először is: utálta a vizet - s ez nem kis gondot jelent, ha az illető királypingvinnek születik. Másodszor: utálta a többi pingvint. Ő az embereket kedvelte. Legszívesebben a chessingtoni "World of Adventure"-ben lévő ketrecében időzött a látogatókkal társalogva, s messziről kerülve madártársait. Ron Eaton, Pringle gondozója meg volt győződve róla, hogy pingvine embernek képzelte magát. Ha a tv-stúdióba kellett mennie, a nagy madár nem volt hajlandó a többi pingvinnel együtt egy ládában utazni, annál szívesebben totyogott be azonban a sofőr vezette autó hátsó ülésére, hogy stílszerűen utazzék. A Trigger művésznevet viselte az a csodaszép aranyszínű paripa, melyet eredetileg "Aranyfelhőnek" neveztek. Nem kevesebb mint 87 filmben szerepelt! Roy Rogersnek, állandó partnerének nem is voltak illúziói abban a tekintetben, hogy a nézők kinek a kedvéért özönlöttek a filmjeire. - Triggernek legalább annyi rajongója van, mint nekem - mondta. Noha később mindig Roy Rogers nevével kötötték össze, Trigger eredetileg 1938ban, egy másik sztár, Errol Flynn oldalán debütált a Robin Hood kalandjaiban.Royjal való harmincéves együttműködése röviddel ezután kezdődött, és az 1950-es évek végéig tartott a népszerű tévésorozatban, mely a Roy Rogers show-ja Dale Evansszel címet viselte. Trigger kivételesen intelligens ló volt, több mint hatvan trükköt ismert, többek közt alá tudta írni a nevét ("X") úgy, hogy a fogai között tartotta a tollat, tudott 100 méteren hátrafelé menni, üvegből tejet inni, a szájával kikapni a fegyvertáskából a

pisztolyt, húszig számolni (természetesen úgy, hogy a patájával dobbantott), és még sok egyéb dolgot. Rogers "a filmvilág legokosabb lovának" nevezte Triggert - és valóban az is volt. A következő zeneszerzők tartottak macskát: Csajkovszkij, Chopin, Sztravinszkij, Ravel, Scarlatti és Debussy. A mozi világának leghíresebb elefántja feltehetőleg Anna May volt. Sikere csúcsán szó szerint ő volt a legnagyobb a vásznon. Természetes módon esett rá a választás, hogy játssza el Jumbo szerepét a The Mighty Barnum című filmben, mely E T. Barnumról és a cirkuszáról szól. Csupán az okozott gondot, hogy Anna May indiai elefánt volt, Jumbo pedig egy hatalmas afrikai állat. Ám azért van a maszkmester, hogy a stábot olykor kihúzza a csávából - így is lett: óriási álfüleket és álormányt ragasztottak az elefánt eredetileg kisebb testrészeire. Anna May számos Tarzan-filmben játszott, valamint Douglas Fairbanks oldalán a The Lives of a Bengal Lancer című filmben, és Charlie Chaplin City Lights című alkotásában. Anna May, minthogy rendkívül eszes elefánt volt, nem tűrte, hogy bárki a forgatás helyszínén dohányozzon. Ha kiszúrta, hogy valaki elővesz egy doboz cigit, kinyújtotta az ormányát, és a cigarettát elkobozta - majd szépen meg is ette! James Stuart Oscar-díjas filmjében, a You Can't Take It With Youban és még 200 másik filmben a Jimmy nevű holló szerepelt. Jimmy elképesztő trükkökkel terelte embertársairól magára a figyelmet. Ezek közé tartozott például, hogy megigazította a színészek nyakkendőjét vagy díszzsebkendőjét, kártyázott, pénzt és ékszert lopott, tüzet adott, és kinyitotta a zárakat. Még az írógépet és a számológépet is kezelni tudta. Én csupán egyetlen osztrigáról tudok, aki különleges képességekkel rendelkezett, s az Molly volt, a Füttyös Osztriga. Amint már talán kitalálták, ez az osztriga olyan zenei tehetséggel rendelkezett, mely eladdig ismeretlen volt a kagylótársadalomban. Mollyt egy Pearkes nevű bolttulajdonos fedezte föl 1840-ben. Molly csupán egy volt a sok osztriga között egy hordóban, a londoni Drudy Lane-en álló boltban. Egyszer csak magas hangú trillázást lehetett hallani a hordóból, mire Pearkes minden egyes osztrigát kiemelt és meghallgatott, s végül rájött, hogy a hang Mollytól származik. Szenzációként mutogatta a boltjában, s rövidesen a közelben lévő Királyi Színház művészei és nézői százával özönlöttek az üzletbe, hogy a muzikális puhatestű szerenádját hallhassák. Molly rövid időn belül London ünnepelt híressége lett, Pearkes pedig óriási összegeket utasított vissza, melyeket cirkusz- és színházigazgatók ajánlottak fel neki az osztrigáért. Sam Cowel korabeli zeneszerző dalt írt róla a Punch című újságban, melyben "fenomenális puhatestű"-nek nevezte, és hamarosan mindenki róla pletykált vagy viccelődött.

Egy féltékeny amerikai turista azt mesélte a regényíró Thackeray-nek, hogy Massachusettsben is él egy osztriga, és "jenki dalocskákat" tud énekelni, sőt hogy követi a gazdáját a ház körül, mint egy kutya. Molly hosszú ideig dalolászott a kádnyi sós lében, nap mint nap elbűvölve a látogatókat, ám azt alig néhányan firtatták csak hogy hogyan is képes egy osztriga énekelni. Molly különleges képességének titka, igazság szerint, egy kis testi fogyatékosság volt. "Lélegzés" közben a víz kagylójának egy kis repedésén, egy tűszúrásnyi résen keresztül áramlott be, s ez okozta a fütyülésre emlékeztető hangokat. Red Rum ellen az egész világ összeesküdött - még a" a versenypályán is, végül aztán mégis úgy alakult, hogy ő lett minden idők egyik legünnepeltebb versenylova. Sík terepen használhatóbb volt, ugratásra annál kevésbé, anyjánál pedig olyan mentális állapot fejlődött ki, mely - az állatorvosok legalábbis tartottak tőle - örökletes is lehetett. Az emberek nem túl sok reményt fűztek a jövőjéhez, s folyamatosan adták-vették. Amikor 1972-ben Ginger McCain tréner a doncasteri vásáron 6000 guinea-ért megvette, már hétéves volt, és pedalostitisben, egyfajta csontritkulással járó gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. McCain mindezek ellenére ragaszkodott első benyomásához - hogy tudniillik Rummyban van valami különleges... és igaza lett. Red Rum háromszor nyerte meg a Nemzeti Nagydíjat, kétszer pedig második lett, s mindenütt belopta magát az emberek szívébe. Nyugdíjba vonulása után hatszámjegyű összegért lépett fel különféle show-műsorokban, illetve szupermarketek nyitóünnepségén, a nap fennmaradó részét pedig trénerével töltötte - azzal az emberrel, aki sokakkal ellentétben hinni tudott benne. Sparkie, a törpepapagáj szóéhségét nem lehetett kielégíteni. Mattie Williams, a Newcastle-upon Tyne-ban élő angoltanárnő 1954-ben vásárolta. Korábban soha nem tartott madarat, néhány nap múlva azonban máris megtanította a papagájnak, hogy mondja azt: "Pretty Sparkie" (csinos Sparkie). Attól kezdve Sparkie minden egyes nap egy-egy új szót tanult. Szótára egyrészt azokból a szavakból állt, amiket Mattie megtanított neki, másrészt azokból, amiket csak úgy meghallott. Kilenc hónap múlva Sparkie már több mint 300 szót ismert. Benevezték őt a nemzeti beszélőpapagáj-versenyre, melyet a BBC rendezett, s ahol közel 2800 riválisát legyőzve, elnyerte az első díjat. Sikerének köszönhetően Sparkie számos madáreledelt bemutató tévéreklámban szerepelt "Mr. Chatterbox" művésznéven, sőt még egy lemezt is készítettek vele, mely a gazdikat okítja arra, hogyan tanítsák beszélni papagájukat. Pályafutása végén Sparkie már 531 szót, 383 mondatot és 8 gyerekmondókát ismert. 8 éves korában, 1962-ben hunyt el szeretett gazdija, Mattie Williams kezében. Így hangzott utolsó mondata: "Szeretlek, mama." Az American Human Society minden évben odaítéli a maga Oscar-díját a Patsiest annak az állatnak, amelyik a legjobb alakítást nyújtotta a filmvásznon.

1989-ben Armando Acosta belga rendező elkészítette a "Rómeó és Júlia" újabb változatát - kóbor macska-szereposztásban! Júliát egy hosszú szőrű, bolyhos, fehér színű török angóramacska játszotta, melyet a rendező a macskavilág Marilyn Monroe-jónak nevezett, Rómeó szerepét pedig egy szürke, mackós bundájú kandúrra osztotta, melyre élet és halál közt találtak, s melyet Armando és egy állatorvos ápolgatott. - Úgy rendeztem őket, mintha emberek lennének nyilatkozta. - Néztem őket, s tudtam, hogyan fognak viselkedni. Ennek ellenére 200 órás forgatásra volt szükség, mire a film elkészült. A forgatás végén rendezett ünnepség után az egész szereplőgárda új otthonba került - csak Rómeó és Júlia nem tartott velük. Armando nem tudott tőlük elszakadni, és magával vitte őket a belgiumi Ghentben lévő lakásába. 1996 áprilisában a lehető legkülönösebb felkérés érkezett a Battersea Kutyamenhelyre: olyan kutyát kerestek, amely hasonlít Zoe Wanamaker színésznőhöz! A kutyának a Sylvia című új West End-i vígjátékban ajánlottak szerepet. Zoe maga vizsgáztatta azt a tíz kutyát, melyet a menhely a meghallgatásra küldött, s amelyek mind hasonlítottak a komikus színésznőre. Zoe nem tudott választani Katie és Whisky közt - előbbi kedves kis pofija, tincsekben álló bundája, utóbbi szemérmetlen csibészséggel párosuló szuggesztív személyisége miatt -, ezért felhívta Michael Blakemore-t, a rendezőt, hogy döntse el ő a szereposztást. A hároméves Katie-re esett a választás. Katie fogadott gazdája, Pauline Gayle elmondta, hogy Katie „fantasztikus kutya, mindenkit szeret - de talán túl mohó és kövér. S szemmel láthatólag imádja, ha ő van a figyelem középpontjában”. A kutyamenhely azt nyilatkozta, hogy rendkívül boldogok, amiért egyik öreglányukból sztárt csináltak, ami abban is segített, hogy az emberek elgondolkodjanak a kóbor kutyák helyzetén. Zoe el volt ragadtatva kutyapartnerétől. - Katie-nek is dús "haja" és pisze orra van, csakúgy, mint nekem - mondta -, talán csak a bajusz nem stimmel. Dante Gabriel Rosetti preraffaelita festőnek volt egy kenguruja, amellyel együtt lakott chelsea-beli otthonában. Ezenkívül még vombatja is volt. 1953-ban, azon a napon, amikor Winston Churchill minden évben megtartott konferenciájára hívta össze a konzervatív pártot, egy kis fekete macska fogta magát és bement a Downing Street 10.-be. Ez a konferencia létfontosságú volt Churchill karrierjére nézve, mivel előzőleg kétszer is szívrohamot kapott, és az emberek megkérdőjelezték, hogy képes lesz-e így vezetni a pártot. Beszéde mindenesetre nagy sikert aratott, s mivel a macska jó jelnek bizonyult, a konferenciának helyt adó tárgyalóterem után Margatenek nevezte el a cicát. Nagy Sándornak, Macedónia uralkodójának a Kr. e. IV században két hűséges és bizalmas állata volt: egy Pepitas nevű pointer és Bucephalus nevű fehér harci mén. Mindenhová elkísérték a hadvezért, még a görög, perzsa és az egyiptomi

győzedelmes hadjáratokra is. Bucephalus vad ló volt, amelyet Nagy Sándor tört be legendák sora szól róla, hogy gazdáján kívül senkit sem engedett a hátára ülni. A ló 30 évet élt, és 8 és fél év alatt 18 000 kilométert tett meg. Amikor Pepitas elpusztult, Nagy Sárdor nemzeti hősnek kijáró állami temetést rendezett neki. Bucephalus tiszteletére pedig várost alapított - azon a helyen, ahol lova Kr. e. 327-ben elpusztult -, mely a Bucephala nevet kapta. Vergilius (Kr. e. 70-19) római költőnek volt egy kedvence - egy házilégy. Amikor elpusztult, pazar temetési szertartást rendezett a római Esquiline-hegyen álló hatalmas villájának kertjében. Vergilius siratókat is bérelt, akik a légy fölött virrasztottak, a legyet pedig zenekari kíséret mellett egy különleges mauzóleumba temették. Patrónusa, Maecenas hosszú és megindító gyászbeszédet tartott, Vergilius pedig a szertartás zárásaképpen felolvasta néhány kifejezetten erre az alkalomra írott versét. A ceremónia teljes költségét 50 000 fontot meghaladó összegben állapították meg. S mindez miért? Lehetséges persze, hogy Vergilius kissé hóbortos volt, ám sokkal valószínűbb, hogy a nagyon is ravasz idős költő részletesen kidolgozott adócsalást hajtott végre! Akkortájt ugyanis a római bírák arra készültek, hogy elkobozzák földjének egy részét - csakhogy kivételt kellett tenniük azokkal a földekkel, amelyeket temetkezési helynek használtak. A Hercules nevű grizzly medvét 1981-ben a „skót showbusiness legnagyszerűbb személyiségének” választották, s ezzel olyanokat győzött le, mint Sean Connery vagy Billy Connelly. Coco a belga hercegnek, Leopoldnak a beszélő papagája volt, amely Leopold feleségével (IV. György lányával, Charlotte-tal) együtt duetteket énekelt. Cocót olyannyira megviselte a hercegnő 1817-es halála, hogy azután már soha többé nem énekelt. Feketerigó egyike volt az omaha indiánok legharcosabb természetű törzsfőnökeinek, aki élete nagyrészét nyeregben töltötte. Annyira szerette a Lovakat, hogy harcosainak meghagyta, halála után kedvenc hátaslován ülve temessék el - az indiánok végre is hajtották végakaratát. Az „Incitatus” sebesen száguldót jelent. Ez volt a neve Caligula, római császár (3771) lovának, igaz, kevésbé nemes névvel indult pályafutása - azelőtt ugyanis Porcellusnak (kismalacnak) hívták. Előkelőbb nevét Caligula adta, mert észrevette, hogy rendkívül gyors. Attól a naptól kezdve Caligula kedvence Incitatus lett, aki soha egyetlen futamot sem vesztett. Caligula, hogy kifejezze elismerését Incitatus győzelmeiért, úgy bánt vele, ha meglátogatta, mintha királyi személyiség volna, s még saját villáját is átengedte neki. Szolgák hada vette őt körül. Illatos szalmán aludt (melyet naponta cseréltek) egy márvány hálószoba kellős közepén. A jászol elefántcsontból készült, az

itatóvályú pedig tömör aranyból. Hogy Incitatus nehogy felébredjen, Caligula kiküldte katonáit a városba, s megparancsolta, hogy mindenki maradjon csendben. Megbecsülésének következő lépcsőfoka az volt, amikor Caligula római polgárrá, majd szenátorrá nevezte ki a versenylovat. Azt mondják, még azt is fontolóra vette, hogy kinevezi konzulnak - mely azon két tisztség egyike volt, amelyek a legnagyobb hatalommal rendelkeztek Rómában. Incitatus - Caligula szeszélyeinek megfelelően - hivatalos volt minden tivornyára, s ott azt ette, amit a vendégek. Egy alkalommal véletlenül nekiment egy díszes edénynek, mely még Julius Caesaré volt. Caligula, aki rendkívül babonás volt, rossz jelet látott ebben. Sejtelme beigazolódott - nem sokkal később Caligulát orvul meggyilkolták.

Tizenegyedik fejezet

Életmentők

Azerbajdzsánban egy hároméves kislány, Mekhrir-ban Ibagimov eltévedt az erdőben, s egy farkascsalád azonnal befogadta. Megmentői épen és egészségesen találtak rá az anyafarkashoz bújva, három kis farkaskölyökkel együtt. - Egy nagy farkas nyalogatta az arcomat - emlékszik vissza -, hozzábújtam, ő pedig átmelegített. A kis farkaskölykök sírdogáltak. Gilbert, a liba Edgar Ormiston farmján élt a northumberlandbeli Otterburnben. Gilbert 1984-ben elveszítette társát, hamarosan azonban egy juh személyében új barátra talált. Rövid időn belül elválaszthatatlanok lettek, ám pár héttel később egyszer csak a juh - tollas barátja szeme láttára - hirtelen összeesett. Gilbert gyapjánál fogva csőrével ráncigálni kezdte a juhot, hogy ébredjen fel. Miután ez nem vezetett eredményre, szárnyaival verdesve és hangosan gágogva futkosott, amíg Edgar figyelmét föl nem keltette. A farmer odarohant, egy pillantást vetett a birkára, majd hívta az állatorvost. Gilbert intézkedésének köszönhetően a birka - és kis báránykája is - életben maradt. Ray Ellis tűzifát aprított láncfűrésszel. Kutyája, a Girl névre hallgató német juhász is vele volt. Fűrészelés közben egyszer csak egy jókora faág zuhant Rayre, aki eszméletét vesztve terült el a földön. Amikor összeesett, láncfűrészét elejtette, s így az komoly sérülést okozott a lábán. Girl látva mindezt, hazarohant 400 méterre lévő házukhoz, hogy segítséget hívjon. Mancsával dörömbölt a bejárati ajtón, így

riasztotta Ray feleségét, Dorothyt. A kutya fékezhetetlen csaholásából és nyüszítéséből Dorothy azonnal tudta, hogy baj van, s már rohant is Girl után az erdőbe. Amikor odaért, Ray t a földön fekve találta. Nagyon sok vért vesztett, ezért felesége hazarohant, hogy hívja a mentőket. Amíg az asszony távol volt, és oda nem ért az orvosi segítség, Girl a gazdája mellé telepedett, és nyalogatni kezdte az arcát. Girl gyors intézkedésének köszönhetően Ray már úton van a teljes gyógyulás felé. Amikor kórházi gyógykezelése során a riportereknek nyilatkozott az esetről, alig talált szavakat, hogy kifejezze köszönetét hűséges kedvencének: - Ha Girl nincs, akkor most én sem lennék itt. Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, mert ilyen barátom van. Amikor 1483-ban Sir Henry Wyettet a londoni Towerba vetették, hogy éhen haljon vagy megfagyjon a hideg és nedves cellában, a börtönőrök azt hitték, hogy legföljebb néhány hete van hátra. Sir Henry azonban meglehetősen zavarba ejtő módon túlélte büntetését, végül szabadon is engedték - s mindezt egy kóbor macskának köszönhette. A kis állatkával a cellájában barátkozott össze. A macska éjjel a mellkasán feküdt, így melegítette, nappal pedig galambokra vadászott, s a rabnak enni vitt belőle. Kent városában, a Boxley-templomban a mai napig ott látható az a kis emléktábla, melyet Sir Henry macska pajtásának emlékére készíttetett hálája jeléül. Egy másik angol nemesember, Henry Wriothsley, Southampton harmadik grófja is boldog lehetett, hogy hűséges macskája csatlakozott hozzá, amikor a Towerba zárták. A kis fekete-fehér cica a kéményen át surrant be hozzá. Amikor I. Jakab szabadon engedte, a gróf megrendelte hűséges kis társának arcmását. Amikor a holland helikopter-pilóta a Csendes-óceánba zuhant, egy szolgálatkész delfin kilenc napon át tolta maga előtt gumicsónakját, míg a part végül fel nem bukkant a láthatáron. Az ohiói Clevelandben élő Ray Thomas egy skót juhász keveréknek, Woodie-nak köszönhette az életét, aki menyasszonya, Rae Anne Knitter kutyája volt. 1980-ban hármasban sétálgattak a Rocky River rezervátum ösvényein. Ray megszállott amatőr fotós volt, s egy alkalommal gyönyörű látvány tárult elé, amit lencsevégre akart kapni. Rae Anne és Woodie ott maradtak várakozva, mialatt Ray egy meredek sziklára kapaszkodott föl, hogy lefényképezze a látványt. Épp csak eltűnt a láthatárról, amikor az egyébként igen jól nevelt Woodie ráncigálni kezdte a pórázát, mint aki el akar szökni. Rae Anne nem is bírta visszatartani, a kutya kitépte magát, és Ray után rohant, föl a sziklára - gazdája közben mögötte haladt, és egyre csak hívogatta vissza. Amikor Rae Anne fölért, azt látta, hogy vőlegénye 25 méter mélyen hever lent a folyóban. Woodie, minthogy utána ugrott a mélybe, ott volt mellette, és Ray fejét a sebesen áramló víz fölé tartotta. Annak ellenére, hogy mindketten súlyosan megsérültek (Woodie-nak az ugrástól mindkét oldalon eltört a csípője), sikerült teljesen felépülniük. Woodie bátorsága elismeréseképpen megkapta "Az Év Kutyahőse" címet.

Roz Brown egyszer csak összeesett, és cukorbetegsége miatt majdnem kómás állapotba került, de Holly, a west-highlandi terrier tudta, mit kell tennie. A szoba másik végébe rohant, elvett egy zacskó cukorkát, és gazdája arca elé szórta. Amikor Roz még mindig nem mozdult, Holly erőteljesen böködni kezdte orrával a tarkóját, amíg ismét vissza nem nyerte az eszméletét annyira, hogy két szem cukrot be tudott venni. Az édesség helyre is állította vércukorszintjét. - Holly nagyon intelligens, de ennyire okosat még soha nem tett - mondta Roz az eset után. - Gyakran bekapok néhány szem cukrot, ha rosszul érzem magam, Holly pedig valószínűleg ezt megfigyelte - majd hozzátette: - Döbbenetes, hogy ő maga egyet sem evett belőle, tekintve, hogy egészen odavan érte! A krokodil gyomrának emésztőnedve olyan erős, hogy a vasszöget is képes feloldani. 1978 májusában a dél-afrikai Dassen-szigetnél négy halász eltévedt az átláthatatlan sűrű ködben. Egyszer csak, legnagyobb meglepetésükre, delfinek vették körül a hajójukat, és körbe-körbe úszkáltak. A kapitány ezt egyfajta intő jelnek tekintette az útirány megváltoztatására - és igaza lett. Közvetlenül előttük ugyanis egy szikla alattomos zátonya emelkedett ki a ködből. A delfinek addig tolták tovább a hajót, amíg nyugalmasabb vizekre nem értek, s addig nem is hagyták őket magukra, amíg a hálás halászok le nem horgonyoztak, majd elúsztak. Amint a köd felszállt, a halászok elképedve látták, hogy annak a partszakasznak a közvetlen közelében vannak, ahonnan elindultak. A delfinek egyszerűen hazavezették őket a ködben. Az ötéves Goranka Cuculic - valóságos kis göndör hajú angyal - rendkívül meglepő történettel állt elő, amikor a házukhoz közeli erdőben, a volt Jugoszlávia területén lévő Vranjéban rátaláltak. Megmentőinek azt mesélte, hogy három medvével barátkozott össze. - Az egyik nagy volt és kövér, a másik kettő egészen kicsi és olyan aranyos, amilyen csak lehet - mondta. Egy tisztáson játszottam velük, és adtam nekik a kekszemből. A nagy megnyalta az arcomat... nagyon csiklandozott a nyelve. Éjszaka a bocsok közé kuporodtam, jó meleg volt közöttük. Másnap valahogy elvesztettem a mackókat, és boldog voltam, hogy Ivan bácsi rám talált, de remélem, hogy találkoztok még velük! Mrs. Candelaria Villanueva minden idők egyik legszerencsésebb túlélőjének mondhatja magát. A kompon, amelyen utazott, tűz ütött ki, majd el is süllyedt a Fülöp-szigetek két szigete közt. Több mint tizenkét órát töltött a vízben, és már épp azon volt, hogy föladja, amikor egy óriásteknős emelkedett éppen alatta a felszínre, s ezzel a hullámok fölé tartotta őt. Egy másik, kisebb teknős mögéje úszott:

- És minden alkalommal, amikor úgy éreztem, mindjárt elalszom, finoman megbökdösött - mesélte. - Talán attól óvott, hogy alámerüljön a fejem, és megfulladjak. A mentőcsapat mintegy harminchat óra elteltével vette észre Mrs. Villanuevát. Egy Fülöp-szigeteki hajó mentette ki, s a tengerésztiszt a következőket mesélte: - Azt hittük, hogy egy ócska olajoshordóba kapaszkodik. Egészen addig észre sem vettük az óriásteknőst, amíg ki nem húztuk a nőt, mivel a teknős alatta volt, és csak annyi látszott, hogy fönntartja a testét. A teknős még vagy két kört írt le a környéken, mielőtt lemerült volna a tenger mélyére, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy utasa jó kezekbe került-e. Egy dél-koreai tengerész, Lom Yang Yong is egy óriásteknősnek köszönheti az életét! A bengáli partoknál esett a vízbe hajója fedélzetéről, s egy arra úszó teknősbe kapaszkodott egészen addig, míg a legénység hat órával később rátalált. A tengerészt és a teknőst daruval emelték ki a vízből, majd a teknőst jól teleetették hússal és banánnal, végül visszaengedték az óceánba. - A teknős nagyon barátságos volt. Egyáltalán nem bántott - mesélte Mr. Lom megmentőinek. A legtöbb ember elfelejti, hogy a bálnák, delfinek és cetek emlősök - akárcsak mi nem pedig halak. A Labrador retrievert Bónak hívták, és imádta a vizet. 1982-ben a Colorado folyón tutajozott gazdáival, a coloradói Glenwood Springben élő Laurie és Rob Robertsszal, valamint egyik kiskutyájával, Duchesszel. Egészen addig minden nagyon jól ment, míg aztán hirtelen egy két és fél méter magas hullám csapódott nekik, ami felborította a tutajt. Rob és Duchess a víz felszínén maradt, Bo és Laurie azonban a tutaj alá került, s a sziklás folyóban sodródva kapkodtak levegő után. Bo rövidesen felbukkant, ám ahelyett hogy kievickélt volna, nagy levegőt vett, és lemerült a tutaj alá, hogy Laurie-t hajánál fogva a felszínre húzza. Laurie, amint kiszabadult a tutaj alól, szorosan Bo farkába kapaszkodott, Bo pedig minden méterért megküzdve úszni kezdett a kavargó, örvénylő áramlásban a folyópart felé. Végül partot értek, és halálosan kimerülve, de legalább élve vonszolták ki magukat a vízből. 1991-ben a bangladesi Chakoria nevű falun hatalmas ciklon söpört végig, s a tengerbe sodort egy kisbabát. Egy delfin kapta el a gyereket, és szájával a víz fölé tartotta egészen addig, míg a mentőcsapat oda nem érkezett. A delfin hagyta, hogy a babát kivegyék a szájából, majd szépen elúszott. Csupán Bitsy, a snaucer segíthetett idős gazdájának, amikor az Texasban a houstoni autópályán a volánnál szívrohamot kapott. A kutya a vezetőülésre ugrott, a kormányt az útpadka felé rántotta, és lelökte gazdája lábát a gázpedálról. Jesus Martmez, Bitsy gazdája, később a kórházban meggyógyult. Amikor a 75 éves Jack Fyfe Nyugat-Sidney-ben lévő eastwoodi otthonában egy roham következtében lebénult, Trixie nevű juhászkutyája mentette meg az életét. A

hatéves Trixie kilenc napon keresztül itatta gazdáját úgy, hogy egy törülközőt a kutyatáljába mártott, amit aztán az idős ember arcára borított, hogy abból szívja ki a vizet. Egészen biztosan cselekedetének köszönhető, hogy Jack életben maradt. Végül a lánya talált rá, aki azonnal kórházba vitette apját. Wilhelm Stachovski egyszer megmentette egy Bruno nevű kutya életét - Bruno pedig visszafizette a kölcsönt. A nyugdíjas postás közbelépett, amikor Brunót egy csapat huligán támadta meg. Hazavitte a megvert kutyát, és szép lassan meggyógyította. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettek, Wilhelm pedig, aki addig szinte remeteéletet élt, sokkal nyitottabb és barátságosabb lett az emberekkel szemben, akikkel összetalálkozott. Egyik nap abban a vendéglőben, ahol Wilhelm és Bruno ebédelni szokott, az emberek arra riadtak fel, hogy Bruno veszettül ugatva ront be. A kutya a vendéglőst kezdte rángatni a ruhájánál fogva, és húzta kifelé az utcára. A vendéglős megértette, hogy mi a helyzet, és követte a kutyát Wilhelm házához. Az idős ember tehetetlenül ült a székében, és erős mellkasi fájdalomról panaszkodott. Hívták a mentőket, Wilhelmet kórházba szállították, így megmentették az életét. A delfinek távoli rokonai feltehetőleg szárazföldön éltek, ám a fajok fejlődése során az óceánba költöztek. 1992-ben egy dán gazda, Alf With lába alól kicsúszott a talaj, lezuhant egy meredek szikláról, és egy 50 méter mély, szűk szakadékba esett. Ír szettere, Tony valahogy leereszkedett utána a szinte teljesen egyenes sziklafalon, és odabújt hozzá. Tizenhat órán át tartotta melegen gazdája testét, míg a mentőhelikopter észre nem vette és ki nem emelte őket. Amikor Alf kijött a kórházból, az volt az első dolga, hogy a hentesnél felvásárolja a teljes kolbászkészletet kedves Tonyjának! 1983-ban a menorcai Villacarlosban lévő otthonuktól nem messze a kis Oscar Simonet - egy pikniken, ahová szüleivel ment - elveszett. Mire a szülők észrevették, hogy elbarangolt, már híre-hamva sem volt. Sürgős gyorsasággal hívták a rendőrséget, és mentőcsapatokat szerveztek, akik az elhagyott sziklás fennsíkot fésülték át. Mindenki azt hitte - habár ezt senki sem mondta ki -, hogy a kis Oscar a szakadékba zuhant, és elnyelte őt a tenger. Mégis mindenki a keresésnek szentelte idejét, még a város polgármestere, José Tadeo is. Jó pár órás keresés után a polgármester végül hazament. Az ajtóban ír szettere, Harpo ült, és rendkívül izgatottnak látszott. A polgármester, tudomást sem véve a kutyáról, lehúzta a csizmáját, és le akart ülni, ám Harpo nem engedte. Egyre csak szűkölt és nyüszített, ugatott, majd kaparni kezdte a bejárati ajtót, és vissza-visszanézett Joséra. José kíváncsi lett, hát felpattant, és kutyáját követve kiment a házból. Harpo 3 kilométeren keresztül vezette őt a sziklákon át pontosan arra a helyre, ahol a kisfiú eltűnt. Szaglászni kezdett, majd egy sűrű bozótosban, amit már a keresők is körbejártak, egyszer csak dühödten kaparni kezdett. José követte kutyáját a bozótosba, ahol egy mély gleccserszakadék bújt meg. Ott feküdt a kisfiú félig eszméletlenül. Bemászhatott a bokrok közé, a mélyedésbe esett, s így nem vették észre.

Harpo mindenesetre valahonnan tudta, hogy hol van a gyerek - és hogy bajban van -, és azt is tudta, hogy meg kell mentenie! Bár a krokodil a világ legnagyobb hüllője, az agya nem nagyobb egy emberi hüvelykujjnál.

Tizenkettedik fejezet

Fantasztikus utazás A legelképesztőbb utazások a kutyákhoz és a macskákhoz fűződnek, de a tehenek is képesek ezekre a fantasztikus mutatványokra. Daisy egy testes tehén volt, akit elválasztottak a borjától, amikor Devonban, az okehamptoni vásáron eladták. Annyira boldogtalan lett, hogy a kaput átugorva megszökött új tulajdonosa farmjáról, majd tíz kilométert vándorolt hegyen-völgyön át, hogy megtalálja csemetéjét. Új gazdája látva Daisy elszántságát - mi mást tehetett, mint hogy megvette a borjút is. Egy család tagjai, akik New York állam északi részén nyaraltak, összebarátkoztak egy kóbor macskával, és elnevezték Daisynek. A nyaralás végeztével, vonakodva bár, de megváltak tőle, és visszatértek New York-i otthonukba. Egy hónappal később Daisyt egyszer csak ott találták az ajtóban, szájában egy kiscicával. Elment - de csak azért, hogy egy újabb cicával térjen vissza, majd még eggyel és még eggyel és még eggyel. A család - mondanunk sem kell - azonnal megetette és befogadta Daisyt öt kiscicájával együtt. Chester, a teknős határozott ellenszenvet mutatott nyolcéves új gazdája, Malcolm Edwards iránt, amikor az a hertfordshire-i Lyde-ben lévő családi házukba hazavitte. Habár egy nagy fehér keresztet festettek a páncéljára, hogy ki lehessen tenni a fűre, Chester szinte azonnal eltűnt, s reménytelenül elveszett. Malcolm szomszédja harmincöt ével később a falu temploma melletti füves szegélyen egy teknőst látott sétálgatni. Malcolm, aki addigra már 43 éves lett, felismerte a halvány festéknyomot Chester hátán. Chester, a teknős harmincöt év alatt 700 métert tett meg hősiesen - egy csaliton át, megkerülve a buszmegállót, fel egészen a falu templomáig. Azt mondják, hogy a macskák a nap állásából tájékozódnak, s az időt is minden bizonnyal innen tudják. Byrtle, a teknős még nagyobb utat tett meg, mint az előző. A kaliforniai Long Beachről való szökése utáni tíz évben több mint 300 kilométerre csatangolt el ketrecétől. Nehogy azt gondolják, hogy minden teknős lusta, és nem fűti becsvágy. Rositát, a civakodó cserepes teknőst az Arizonai Egyetemen fogták be 1994-ben, és a kaliforniai Bajáról engedték szabadon ugyanazon év júliusában. 1995 novemberében ismét fölbukkant 10 000 kilométerrel arrébb, a japán Kyushu partjainál, ahol egy

japán halász talált rá. Ez az elképesztő utazás - majdnem egyharmada a Föld kerületének - valószínűleg a leghosszabb, amit tengeri élőlény képes megtenni. A tudósok szerint a cserepes teknősök Japánban költenek, aztán Kaliforniába vonulnak, majd ismét Japánba úsznak, hogy lerakják tojásaikat - körútjuk összesen 20 000 kilométert tesz ki. 1962. május 9-én a Fawn nevű guernseyi tehén békésen legelészett az Iowa állambeli Scott County legelőjén, amikor egy tornádó hirtelen felkapta a levegőbe. Két és fél kilométeres repülés után ért talajt sértetlenül a szomszéd kertjében a kifutón. Öt évvel első repülése után a szerencsétlen tehenet ismét fölkapta a tornádó. Egy arra haladó busz utasai látták, amint felröpül az égbe, elszáll magasan a fejük felett, majd egy négypontos landolást hajt végre az út túloldalán. Ezek után tulajdonosa már nem bízta a véletlenre a dolgot. Ha csak egy kicsit is fújt a szél, Fawnt azonnal bezárta az istállóba. Új rekordokat állító repülései ellenére Fawn az aggastyánkornak számító huszonötödik életévében hunyt el. 1904-ben Moifaát, a dél-afrikai telivér versenylovat benevezték az Angol Nemzeti Nagydíjra. Felrakták egy Angliába tartó hajóra, és útnak indították - ám akkora viharba keveredtek, amilyen már emberemlékezet óta nem volt. A hajó elsüllyedt, Moifaát pedig elnyelték az óriási hullámok. A versenyló azonban kiküzdötte magát a viharból, és elképesztő sokat, 160 kilométert úszott, hogy elérje a dél-afrikai partokat. Az olvasó most nyilván azt hiszi, hogy Moifaa mindezek után kapott egy kis szabadságot, de nem. Gazdái úgy döntöttek, újból hajóra rakják, hogy indulni tudjon a versenyen. Amikor a brit szerencsejáték-szövetség értesült Moifaa kalandjáról, nem sok esélyt adtak rá, hogy egyáltalán teljesíteni tudja majd a futamot, s a bukmékerek a nem éppen hízelgő huszonöt az egyhez esélyt adták. Moifaa bebizonyította, hogy mekkorát tévedtek, amikor nemhogy végig tudta futni a versenyt, hanem egyértelmű győztesként is térhetett haza! Geoff Hancock kamionsofőr csupán egy csésze októberében, az ausztráliai Darwinban - ám ez foxterrierjének elegendő volt arra, hogy kiugorjon kilenc hónappal később hazatért Melbourne-be megtétele után!

kávéra tért be a kávéházba 1973 az idő Whiskynek, a sofőr kis a járműből és elvesszen. Whisky - mintegy 3000 kilométeres út

Élt a múlt század végén egy kóbor keverék kutya, Owney, aki nagyon szeretett a postakocsi levelesládáján utazni - így hát ábrázata hamarosan ismertté vált a postavonatok és a postahivatalok környékén Amerika szerte. Úgy tűnt, hogy Owney szerencsét hoz. Egyetlen postavonatot sem raboltak ki, tartóztattak fel vagy siklott ki, amelyen ő utazott, ezért a postások kedvében jártak hóbortjainak, és engedték arra utazni, amerre csak akart. Hogy nyomon követhessék, és tudják, merre járt, az alkalmazottak elkezdtek fém poggyászmegőrző bilétákat erősíteni a nyakörvére. Annyi jelvényt gyűjtött össze Amerika-szerte, hogy a főpostamester egy speciális kabátot ajándékozott neki, amire ráfért az összes. Owney, talán éppen ezen felbuzdulva, úgy határozott, hogy távoli tájakra vándorol, s nemsokára kanadai és mexikói címkékkel

tért "haza", az Albanyban lévő postahivatalba. A posta levélválogatói - ismerve Owney utazókedvét - elhatározták, hogy elküldik őt egy világ körüli útra. A Washington államban lévő Tacomában rakták föl a hajóra, mely postai küldeményeket szállított Yokohamába, Sanghajba, Woosungba, Foochowba, Hongkongba, Szingapúrba, Szuezbe, Algériába és az Azori-szigetekre, majd visszatért Amerikába. Élete során Owney elképesztően hosszú megtett úttal, 230 000 kilométerrel dicsekedhetett, és 1017 bilétája volt, melyeket büszkén viselt. Kabátkája és jelvényei most Washingtonban, a Smithsonian Institute's Museum of American Historyban láthatók. A Gato nevű macska vakmerő volt, de nem kimagaslóan okos. Amikor a Humphrey család nyaralni ment, azt gondolták, hogy biztonságos helyen hagyták otthon. Tévedtek. Valójában a csomagtartón lévő csomagok tetején bújt meg. A potyautast egészen addig nem is fedezték fel, amíg a család föl nem szállt az Isle of Wight nevű kompra, ahol a személyzet észrevette a még mindig ott kapaszkodó macskát. Több mint 160 kilométert utazott az autó tetején! Egy átlagos tonhal másfél millió kilométert úszik élete során - ami ugyanaz, mintha ötvenszer kerülné meg a Földet. 1996 áprilisában megsértették egy brit különlegesen titkos nukleáris üzem biztonsági előírását – ám ezt nem egy profi szabotőr csapat tette, hanem egy 135 kilós fóka, amely a Lear névre hallgatott. Learnek sikerült átjutni a biztonsági rácson a Dél-Kent partjainál lévő Dungeness B nevű nukleáris állomásnál, majd egy mellékcső mentén úszva végül egy 27 méter hosszú kamrában bukkant a felszínre a nukleáris üzemen belül. A technikusok vették őt észre, akik minden szükségintézkedést megtettek, hívták az RSPCA-t, a sussexi és a norfolki tengerkutató központot, valamint a brit mélytengeri búvárok mentőcsapatát. A tartályban lévő heves örvénylés miatt, amit a percenként 2 271 500 literével lezúduló víz okozott, a búvárok vagy akár egy felfújható gumicsónak számára is túl nagy lett volna a kockázat, ezért daruval engedtek le egy búvárkabint, amin egy nagy hálót vetettek keresztül. Az volt az elképzelésük, hogy Lear egyszer csak abba kell hogy hagyja a körbekörbe úszást - s akkor a háló nagyon vonzó dolognak fog tűnni. De Learben sokkal több kitartás volt, mint amennyit az üzem dolgozói tulajdonítottak neki. Csak úszott, úszott... és úszott. Lassanként már azt kezdték fontolgatni, hogy leállítják az egész üzemet, ami napi 500 000 fontba került volna! 72 órával később aztán Lear bement a tartályba. Csörlővel emelték ki, majd a norfolki RSPCA kórházába szállították, ahol egészségügyi vizsgálatnak vetették alá és a torkolat közelében visszaengedték a tengerbe. Alan Knight volt annak a búvárcsapatnak a vezetője, amely Lear kimentését végezte. A sajtónak így nyilatkozott: - Fogtunk már el fehér bálnát a Fekete-tengeren, mentettünk már ki fogságba esett delfineket a Karib-tengeren, de ez volt a legszokatlanabb mentés, amit valaha csináltunk... és a legnehezebb is.

Igaz, hogy a vándorló varangyos békáknak nem kell túl nagy utat megtenniük, hogy visszaérjenek a helyre, ahol lerakják petéiket, útjuk során azonban megannyi veszély leselkedik rájuk - nem utolsósorban a forgalmas országutak miatt. Az olvasó ezért most biztosan örömmel értesül róla, hogy Angliában létezik "békabarát" út is. Régebben az A283-as jelzésű London úton, Sussexben, olyan nagyszabású "békabaleseti" csomópont alakult ki, hogy a helybéliek személyesen jártak ki a vándorló békákat irányítani. A tervezők most mindenesetre egy speciális varangyalagutat helyeztek el az úttest alatt. A kétéltűek aluljárója nagy sikert aratott, mindöszsze egyetlen béka balesetéről érkezett jelentés az alagút megépülése óta. Az első hal, mely az űrben járt, egy Dél-Amerikából származó guppi volt 1976ban. 48 órát töltött a világűrben az orosz Szaljut-5 űrállomás fedélzetén. A kétéves Sugar nevű krémszínű perzsa macska csípő-rendellenességgel született, amely rendkívül kényelmetlenné tette számára az utazást. Amikor gazdája, Stacy Wood 1952-ben nyugdíjba vonult, a kaliforniai Andersonban lévő otthonukból az oklahomai Cage-be költözött feleségével együtt. Úgy vélték, jobb, ha Sugart a szomszédban hagyják, mint hogy a hosszú útnak kitegyék. Elutazásuk után két héttel Sugar eltűnt - tizennégy hónap elteltével azonban előkerült régi gazdái új házánál, ahol azelőtt még soha nem járt! Mrs. Wood új otthonuk pajtájában dolgozott épp, amikor valami a hátára ugrott. Ösztönösen ledobta magáról a valamit - és akkor látta, hogy Sugar az. Ahhoz, hogy a 2400 kilométeres utat megtegye, Sugarnak havonta 160 kilométert kellett megtennie a nagy amerikai sivatagon és a Sziklás-hegységen keresztül - beteg csípővel! Az eset olyan hihetetlennek tűnt, hogy J. B. Rhine, ismert amerikai parapszichológus is utánajárt a történteknek, aki, miután megvizsgálta a macskát, és beszélt a szemtanúkkal, hitelesítette a teljesítményt, és a leghosszabb zarándokutat megtett macska megtisztelő cím büszke tulajdonosává tette. Amikor a norfolki Paul Aspland Hamletet, a fekete fehér cicát a British Airways óriásgépén hazavitte Torontóból, még csak a kezdet volt ama kalandok sorában, melyben a szerencsétlen állat részesülhetett. Amikor a gép Heathrow-ban földet ért, ketrece tárva-nyitva állt, s a macskának híre-hamva sem volt. Alaposan átkutatták a gépet, ám az elveszett kis kedvencnek nem akadtak a nyomára. Alig két hónappal később egy karbantartói rutinellenőrzés során találtak rá Hamletre épen és egészségesen. Átrepülte az egész világot, járt Jamaicában, Kuvaitban, Szingapúrban és Ausztráliában is - összesen 966 000 kilométert utazott a levegőben! 1995-ben a New Scientist magazin oldalain azon vitatkoztak, hogy igénybe veszike vagy sem a londoni metrót a galambok a fővárosban való közlekedésükhöz. Olvasói megfigyelések szerint a galambok hol egyesével, hol párosával felszökkentek a metrószerelvényre, és peckesen sétálgattak körbe-körbe, majd leszálltak a következő állomásnál, mintha csak tudnák, hol vannak. A jelentések megemlítik, hogy a

galambok ügyet sem vetettek az ételre, amit az elképedt ingázó utasok kínáltak nekik - ami már önmagában is elég különös tény -, ők ugyanis csak utazni akartak. A galambok legkedveltebb végcélja, számol be róla a magazin, szemmel láthatólag a Baker Street és a Goldhawk Road volt. A The Timeshoz 1985-ben érkezett egy levél, amely arról számol be, hogy a galambok élnek a londoni metró nyújtotta lehetőségekkel. Az Edgware Roadnál föltotyognak a kocsira, majd kiszállnak a déli irányban következő állomások egyikén. Egy olvasó megfigyelte, hogy a madarak a metróvonal egyes állomásait előnyben részesítik. A Fulham Broadway és a Parson's sétány tűnt a legnépszerűbbnek, valamint a Putney-híd is, alacsony vízállás esetén. 1985. június 23-án az ohiói Daytonban Barbara Paule terepjárójában ült macskájával, Muddy Water White-tal együtt. Amikor a jármű megállt, Muddy valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy kiugrik, majd pillanatok alatt el is tűnt. Barbarának nem kellett többé másik macska, pontosan három év múlva azonban egy kóbor macska tűnt fel pennsylvaniai háza környékén, s az ajtóban összeesett. Barbara bevitte - de csak három nap múlva kezdte észrevenni, hogy ez a vézna jövevény valójában nem más, mint Muddy Water White, s ezt a helyi állatorvos is megerősítette, aki azonosította őt. Muddy 720 kilométert haladt azon a hosszú úton, mely 1000 napig tartott, hogy hazaérjen. Ha az ember történetesen Ohióban lakik, és macskáját sötétedés után az utcán hagyja, törvény írja elő, hogy farkára lámpát kell erősíteni. Amikor 1973 egyik augusztusi napján John Sutcliffe kinyitotta a bejárati ajtót, egy kis vézna vörös cica üdvözölte őt a küszöbön. Ismerősnek tűnt, felesége pedig azonnal felismerte. Ugyanaz a cica volt, amelyet ő ajándékozott az unokájának három héttel korábban. A kismacska megtalálta a hazafelé vezető utat, melyen 240 kilométert gyalogolt. A kutyák és a macskák elképesztő távolságokat tudnak megtenni rövid idő alatt, ám ennek az ellenkezője is igaz. A Ching nevű sziámi macska eltűnt, mialatt gazdái a dél-walesi lakókocsi táborban kempingeztek 1967-ben. Három év múlva végül hazatért a család Gloucestershireben, Stow-on-the Woldban lévő otthonába. Kényelmesen poroszkálva átlag napi 160 métert haladt. A Neptune nevű kutya több mint nyolcvan kilométeren át követte gazdáit. Az imént hallott történetekhez képest ez most talán nem is tűnik soknak, Neptune azonban ezt a távot az árral szemben úszva tette meg! Neptune újfundlandi volt, mely fajta híresen jó úszó. Egy hajó fedélzetén állt, amelyet a Mississippin vontattak fölfelé New Orleans irányába, amikor a hajó hirtelen megbillent, ő pedig a vízbe esett. A kapitány nem tudta megállítani a hajót, mivel vontatták, így szomorúan végig kellett néznie, ahogy Neptune lemarad és nem tudja utolérni őket.

Neptune azonban, ahelyett hogy kiúszott volna a partra, követte a távolodó hajót. Három nap múlva - a kapitány és a legénység legnagyobb megdöbbenésére - ott úszott mellettük. Az áradás és a rossz idő ellenére követte őket New Orleansba, majd fölugrott a fedélzetre, mintha mi sem történt volna.

Tizenharmadik fejezet

Egyik kutya, másik eb A Cambridge-i Mr. Snowy Farr közel 30 000 fontot gyűjtött össze jótékonysági célra, amit 17 vakvezető kutyának adományozott. Úgy teremtette elő az összeget, hogy a Cambridge-i piactéren tíz éven át minden szombaton bemutatta műsorszámát. Miből állt a mutatvány? Abból, hogy macskája Mr. Farr cilindere tetejére telepedett, egerei pedig a kalap karimáján futkostak körbe-körbe - jó kis időtöltés, nem igaz? Mr. Farr így nyilatkozott az attrakcióról: - Csak Isten, én és az állataim mondhatják meg nekem, hogy mit tegyek. Ez a kiindulópont. A brazíliai Jaboata lakóinak annyira elegük lett a korrupt és tehetetlen helyi irányításból, hogy 1955-ben egy kecskét jelöltek a polgármesteri székbe. A Smelly (büdös) nevű kecskét. A kecske meglepő módon (de talán ez nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük az ingatag brazíliai politikai életet) 468 szavazati fölénnyel nyerte meg a választást. Valami biztosan nem stimmel a brazilokkal és helyi vezetőikkel, 4 évvel később ugyanis, 1959-ben Sáo Paulo lakosai egy Cacareo nevű rinocéroszt választottak be a tanácsba. Ez egyfajta választási tüntetés volt az áremelések és az élelmiszerhiány ellen. Cacareo az ellenzék fölényes választási győzelme során 50 000 szavazatot kapott, s ezzel a New York Times címoldalára került. Cacareo azonban sajnos nem foglalhatta el posztját, ami az égbekiáltóan igazságtalan rinocéroszizmus kiváló példája. Habár a szavazást semmisnek nyilvánították és érvénytelenítették, az emberek azzal vigasztalódhattak, hogy legalább kinyilvánították politikai állásfoglalásukat. A Guiness Rekordok könyve kólikában szenvedő lovakról, is beszámol. Daisy, Daphne, Denise, Daffy és Donald a Tennessee állambeli Memphisben álló előkelő Peabody Hotel legjobban kényeztetett vendégei közé tartoznak. Ők öten egy lakosztályban, a fészerben laknak - ám amint azt az olvasó a nevekből már nyilván kitalálta, nem emberekről, hanem kacsákról van szó. Pontosabban vadkacsákról. Történetünk tizenöt évvel korábbra nyúlik vissza, amikor az akkori (kacsarajongó) igazgató vásárolt néhányat, hogy feldobja velük a szálloda előcsarnokában lévő szökőkutat. Attól fogva a kacsák egyfajta intézménnyé, ápolandó hagyománnyá váltak.

Osztályon felüli elhelyezésben és ellátásban részesülnek (lakosztályukban szolgálják fel a gabonát, sárgarépát, káposztát és egy kis salátát), de meg is kell érte dolgozniuk. A kacsák mindennapi tevékenysége hét órakor kezdődik, amikor lifttel az előcsarnokba mennek. Vörös szőnyegen kíséri őket egy libériás alkalmazott. Ezután a díszes márvány szökőkútba vezetik őket, ahol aztán úszkálással töltik az egész napot. A vendégek imádják ezt a látványt, a kacsáknak pedig ez a feladatuk. A kacsák két-három havonta elhagyják a hotelt, hogy egy Memphis környéki farmon pihenjenek. Amíg ők távol vannak, és úszóhártyás kis lábukat nyújtóztatják, addig másik öt kacsát hoznak helyettük. A cserekacsákat ugyanazon a farmon keltették, és állítólag az eredeti Peabody-kacsák leszármazottai. A "Brit Sündisznóvédő Társaság"-nak 5000 tagja van. A társaságot Adrian Coles őrnagy alapította, aki azóta óvja a sünöket, mióta egyiküket megmentette: a kis tüskéshátú az őrnagy Shropshire-ban lévő házához közeli marhalegelő kerítésén belülre került. Két és fél hektáros kertje több sündisznóval dicsekedhet hektáronként, mint az ország bármely más területe. A társaság központja Angliában van, de a világ minden részéből kapnak leveleket. A postahivatal már megszokta, hogy azok, akik nem tudják a pontos címet, a következőket írják a borítékra: "Sün Őrmester, Anglia". Izraelben hivatalosan több mint 300 000 szarvasmarhának van "személyi igazolványa". 1937-ben a Romlordi Agárstadion tulajdonosai, mivel attól tartottak, hogy csökken az agárversenyek látogatottsága, merőben új attrakcióval álltak elő gepárdversenyt rendeztek. Minthogy a gepárdok rövidtávon képesek elérni az óránkénti 110 kilométeres sebességet, biztosnak látszott, hogy tömegeket vonz majd a verseny Sajnos azonban, amint az első gepárd az élre tört, a többi egyszerűen abbahagyta a futást. Ezek után arra fogadtak, hogy mekkora sebességgel tud futni egy gepárd egyedül. Az egymagában futó gepárd azonban egy szempillantás alatt megoldotta a dolgot, csupán annyit tett, hogy a pályán fekve megvárta, amíg a nyúl a kört megtéve visszatér hozzá... gepárdfuttatással ezek után nem próbálkoztak többé. A mezei egér könnyebb, mint egy kétpennys pénzdarab. A berlini fal leomlása előtt a Putzi névre hallgató nyugatnémet macska fölmászott a falra, és átugrott Kelet-Berlinbe. Kétségbeesett gazdája utána akart mászni, hogy megmentse, ám a határőrök lövései megfélemlítették. Végül mégis visszakapta Putzit. Gyerekei elvonták a határőrök figyelmét, ő pedig addig egy kis lyukat fúrt a falba, Putzi pedig azon mászott át. Egyszer egyébként egy tehén is átszökött keletről nyugatra - 137 métert úszva az Elbán. Nyugaton menedékjogot kapott. Emilio Tarra a Perth és Adelaide közötti elhagyatott útszakaszon autózott, amikor hirtelen egy kenguru ugrott ki eléje. Emilio, aki az America's Cup nevű jacht

legénységének volt a tagja, félrerántotta a kormányt, mégsem tudta kikerülni a kengurut. Megállt, kiszállt a kocsijából, és megnézte az elpusztult állatot. Aztán - csak ő tudja, miért - az az ötlete támadt, hogy ráadja méregdrága Gucci felöltőjét, és készít emlékbe egy fotót. Csak azt kapta, amit megérdemelt: a kenguru ugyanis nem pusztult el, csupán elájult. Jól hátba rúgta Emiliót, és elszökdécselt a bokrok közé, még ekkor is magán viselve Emilio felöltőjét, azzal együtt pedig útlevelét, 16 db kreditkártyáját, valamint 2000 ausztráliai dollárt készpénzben. Nem ártott volna előbb megkötözni azt a kengurut! A floridai állatkert gorillája minden kétséget kizáróan olyan volt, mint egy gorilla, épp csak nem úgy viselkedett. Az volt ugyanis a legkedvesebb időtöltése, hogy ketrece rácsánál üldögélve kihallgatta a közelében zajló beszélgetéseket. Érthette vajon, miről beszélgetnek az emberek? Fogadjunk, hogy igen! A majom ugyanis egy majomruhába öltözött FBI-ügynök volt. Főemlősök Miamiból Mexikóba való állítólagos csempészése ügyében nyomozott - és rajta is kapta az állatkert igazgatóját, amint az épp egy 90 000 dolláros üzletet bonyolított le. A ghánai John Ofusu nevű profi bűnöző nagyon szokatlan módot talált a kecskelopásra. Embernek öltöztette föl az állatokat, és úgy szállította őket ütött-kopott Ford Escortján. Végül, amikor egyszer gyorshajtásért megállították, a rendőrség letartóztatta. - Azt hittem, hogy az egész család ilyen ronda - mesélte Mustapha Garbah rendőr a bíróságon. - Aztán észrevettem, hogy mind a tizennégy ember valójában pólóba öltöztetett kecske. A Heathrow repülőtérhez vezető alagútban tilos az elefántsétáltatás. Amikor Amy Dougherty kedvese rájött, hogy barátnője irtózik a pókoktól, elhatározta, hogy segít kedvesének felülkerekednie irtózatán, ezért vásárolt neki egy tarantella pókot. Amy még épp csak próbált megbarátkozni a dologgal, és azt gyakorolta, hogy egyáltalán rá tudjon nézni a pókra szemrebbenés nélkül, amikor a tarantella egyszer csak, minden előjel nélkül, 750 utódnak adott életet Amy East Sussexben lévő bexhilli otthonában. 1991 egyik februári éjszakáján a Kentucky állambeli Keithville kis városában nagy felfordulást okozott egy fekete medve azzal, hogy fölmászott egy 18 méter magas fenyőfára. A seriff megbízott embereiből, a vadőrökből és vadállatkutatókból egész kis sereg gyűlt össze, s mind azon tanakodtak, hogy milyen módszerrel lehetne a medvét biztonságosan leszedni. Az állatorvos nyugtatóinjekciókat lőtt föl szegény párába, a rendőrök pedig kifeszítettek egy hálót a fa alá, s várták, mikor esik le. Nyolc óra elteltével a mackó még mindig ugyanúgy fönn volt az ágak közt. A rendőrök - kifogyván az ötletekből - úgy döntöttek, hogy kivágják a fát... akkor látták csak, hogy a medve, melyet meg akartak menteni, csupán egy ócska tartálybélés volt.

A Patkányimádók Nemzeti Társaságának hivatalos lapja a Pro-Rat-A: Ügyes tanácsokat és ötleteket nyújt ahhoz, hogy az ember hogyan teheti boldoggá becses rágcsálóját, és miképp őrizheti meg egészségét. Patkányokkal kapcsolatos termékek kulcstartók és pólók hirdetéseit tartalmazza, van panaszoldal és gyászjelentési rovat is. "Christina, svájci királynőnek volt egy miniatűr ágyúja, amivel bolhákra lövöldözött." A gazdag ausztráliai szőrmekereskedő özvegye egymillió dollárt hagyományozott egy jegesmedvepárra a perthi állatkertben. Gyakran előfordul, hogy az emberek jelentős összeget hagynak kedvencükre. A Brownie és a Hellcat nevű macskáknak érdemes volt annyit dorombolniuk: az 1960as években gazdájuk 400 000 dollárt hagyott rájuk. Miután pedig 1965-ben a macskák is eltávoztak az élők sorából, a fennmaradó pénzt meghatalmazottjuk az ő nevükben egy washingtoni egyetemnek adományozta. Talán nem ennyire fényűzően, ám mégis anyagi gondok nélkül élhette életét Kentuckyban az a Sarah nevű kecske, amelyik 115 000 dollárt örökölt gazdái vagyonából. Egy olajmágnás örököse, Eleanor Ritchley végrendelete szerint a tulajdonában lévő 161 kutya osztozkodott a 4,3 millió dolláron. Egy német juhászkutya, amely az előkelő Heppelplatz Viking grófja nevet viselte, 1971-ben egy teljes müncheni lakosztályt örökölt, amikor gazdája meghalt. A Toby nevű pudlira 15 millió fontnak megfelelő összeget hagyott a New York-i Miss Ella Wendel 1931-ben. Amíg a hölgy élt, a kutya selyemlepedőn aludt külön szobájában, mindennap ágyba vitték neki a reggelijét, és saját komornyikja folyton a rendelkezésére állt. A Minky nevű 12 éves macskára 10 000 fontot hagyott a gazdája végrendeletében, hogy a cica "élete hátralévő részére biztosítva legyen a minőségi élet". Kötelezte megbízottait, hogy a következő fogásokból álló napi menüt szolgálják fel neki: csirkehús apróra vágott májjal, valamint tőkehal petrezselymes mártásban. Az egyik legjobb történet a tehetős állatok köréből a William névre hallgató juhászkutyáé. William gazdája a londoni Robert Beckman befektetési tanácsadó volt, aki kereskedelmi számlát nyitott kutyájának, amikor az még kölyök volt. William neve alatt kötött üzleteket a tőzsdén azzal a kikötéssel, hogy a profithoz kizárólag William férhet hozzá. A kutya számláján hamarosan 100 000 fontnyi összeg halmozódott fel. Az Inland Revenue tudomást szerzett a dologról, és a Lapital Gains Taxhez benyújtotta 30 000 fontos igénylését, melyet először Beckmantől, majd egyúttal a kutyától is követelt. Hosszas jogi csatározás után végül 1985-ben elismerték vereségüket, és kelletlenül bár, de felhagytak a támadásokkal. A különc francia drámaíró, Gerard de Nerval gyakran sétáltatta pórázon homárját. Amikor a normális párizsiak megkérdezték, hogy miért csinálja, így válaszolt: - Mert nem ugat, és ismeri a tenger titkait.

Valamikor régen a Somersetben lévő Twelfth Nightban megünnepelték a dolgos állatok szent napját.Szabadnapot kaptak a barmok és a lovak, s figyelmes gazdáik külön kis ajándékokat csempésztek vályúikba. A tehenek kívánságlistáján első helyen a sós hering szerepelt. A századforduló egyik viharos éjszakáján dr. Brian Gibneyt, a kiváló sebészt, aki egy New York-i kórház speciális sebészetén dolgozott, házhoz hívták. Azt az üzenetet kapta, hogy valaki elesett, eltörte a lábát, és azonnali orvosi segítségre van szüksége. Amikor viszont Gibney megérkezett a szürke kőből épült, hatalmas kastélyba, mely John Wendle és hét pártában maradt nővérének tulajdonát képezte, alig tudott hinni a szemének. Egy Toby nevű pudlikutyához hívták. Ha figyelembe vesszük a Wendle család különcségeit, ez az eset nem is tűnik olyan furcsának. John Wendle származásának köszönhetően óriási vagyont halmozott fel, de sem ő, sem a nővérei nem nagyon hagyták el a házat. A nővérek a hozományvadászoktól féltek, és a ház hatalmas falai mögött jól távol tudták tartani magukat a férfiaktól. Johnnak pedig az volt a rögeszméje, hogy a ruhafesték ártalmas az egészségre, öltönyeit ezért kizárólag fekete bárányok gyapjából készíttette. Nos, amennyire a nővérek utálták a férfiakat, annyira szerették a kutyákat, különösen a pudlikat. Minden kutya a személyesen neki készített, mind a négy oldalán kézzel faragott miniatűrökkel díszített ágyban aludt, és finom báránycombot szopogatott. Miután Mr. Gibney első meglepetéséből és zavarából felocsúdott, hozzáfogott Toby kezeléséhez - úgy, mintha ember lett volna. Megvizsgálta a törést, rögzítette, és az elkövetkező hónapokban rendszeresen látogatta, amíg helyre nem jött a kutyus lába. Toby újra teljes értékű életet élhetett, dr. Gibney pedig nem hallott többé Wendleék felől. Egészen addig, amíg évekkel később a legidősebb nővér meg nem halt. A nővérek annyira hálásak voltak dr. Gibneynek amiért segített a bajba jutott kis Tobyn, hogy végrendeletükben sokmillió dolláros örökséget hagytak a kórházra, amit aztán annak bővítésére fordítottak. Mindenesetre ez volt a lehető legjobb módja annak, hogy a jó öreg Tobynak emléket állítsanak. A viktoriánus Angliában nap felháborodást keltett, amikor egy lelkiismeretlen feltaláló piacra akarta dobni a kutyával hajtott varrógépet. Kevés malac dicsekedhet méretre szabott téglaházzal, melyen még kémény is van (hogy a Télapó azon keresztül hozhassa az ajándékot) és csipkefüggönyök -, de olyan malac is kevés akad, mint Ben. Ben háza a "Pigmalion" nevet kapta, mely a Walesben lévő Gwentben, a Sérült Állatok Menhelyén található. Bent Maria Hennesey vette magához, s néhány év múlva Ben híre az egész világon elterjedt. Saját rajongóklubja van (Maria válaszol Ben nevében a levelekre, mivel elég nehéz csülökkel tollat fogni), és speciális diétán él. Míg malac felebarátai az unalmas moslékot eszik, ő válogatott vegetáriánus menüt kap, s a fogásokat kedvenc italával, az eperturmixszal öblíti le.

A macskákkal igazán nincs valami sok gond, ugye? De képzeljék el, hogy történetesen 689-cel élnek együtt! Úgy van, hatszáznyolcvankilenc macskával. Ez a macskapopuláció teljes száma az Ontario állambeli Kingstonban lévő Wrightháztartásban. Donna Wrightnak mindennap 5.30-kor kell kelnie, hogy kitisztítsa a tíz óriás méretű macskaalmot. A 82 kg macskapiszok után kezdődik az etetés. Donna macskái 180 óriás méretű húskonzervet és 30 kg száraz macskaeledelt falnak föl, valamint hat liter zsíros tejet lefetyelnek föl nap mint nap. Donna megbizonyosodik róla, hogy egyikőjük sem maradt ki, és mindig van ideje egy kis simogatásra, cirógatásra bármelyik macskája számára, amelyikük éppen igényli. Amikor vége a napnak, a társaságot leginkább kedvelő macskák közül legalább harminc Donnával alszik egy szobában. Mindegyikük kóbor macska. Mindegyiküknek van saját neve, s Donna és férje, Jack megesküsznek rá, hogy meg is tudják mondani egyenként, melyikőjüket hogy hívják.