államok történetileg kialakult sokfélesége és összetettsége és az ebből adódó

2011.12.14.

AZ ÁLLAMOK RENDSZEREZÉSE

1/18

AZ ÁLLAMOK RENDSZEREZÉSE 1. Az államok rendszerezése mint tudományos probléma. Az államformatan. Az államok rendszerezésének (csoportosításának, osztályozásának) a kérdése mint tudományos probléma elsősorban abból adódik, hogy hogyan egyeztethető össze az

államok történetileg kialakult sokfélesége és összetettsége és az ebből adódó komplexitás a renszerezéssel mint logikai művelettel, az egyságes fölosztási alap iránti igénnyel. Jelen írásban a problémának az első összetevőjét tárgyaljuk, és ennek kapcsán a jobb érthetőség és áttekinthetőség érdekében apróbetüs szedéssel megismételjük a tananyagokban máshol (jogi alaptan és jogbölcselet tankönyvek) írottakat. Az államok rendszerezésének problémája az államról való elméleti igényű vizsgálódásokban először akkor jelentkezett, amikor is előbb az egyidejűleg létező állami berendezkedések sokfélesége jelentősebb méreteket öltött, és ez a sokféleség mint természetes állapot tudatosodott, majd a válságjelenségek hatására gyakorlati szükségletként vetődött föl az a kérdés, hogy a sokféle állam közül melyik a legalkalmasabb a válság leküzdésére. Ez a görög poliszrendszer válsága kibontakozásának az időszakára, a Kr.e. IV. századra tehető. Mivel az államról, politikáról és jogról való tudományos igényű gondolkodás kialakulása is ekkor ment végbe, ezért az államok rendszerezésének a problémája és az államforma ahhoz szorosan kapcsolódó kategóriája az államelmélet legrégebbi problémáinak, illetőleg kategóriáinak egyike. Az állami berendezkedések sokfélesége és a rendszerezés ebből fakadó igénye már kezdetben is több kérdést vetett föl. Ezek mindenekelőtt a következők voltak: 1. az állami berendezkedések különbözőségeinek leírása, összehasonlítása és a különbségek föltárása 2. a különbségek alapján az államok tipizálása és csoportosítása 3. a különbségek okainak a vizsgálata 4. a különbségek következményeinek, az államok eltérő típusaira jellemző sajátos vonásoknak esetleg törvényszerűségeknek a vizsgálata 5. a különböző állami berendezkedések értékelése, a tökéletes vagy a lehetséges

2011.12.14.


2/18

legjobb állami berendezkedés kérdése, amihez azután a az adott társadalmi-állami berendezkedés továbbfejlesztésének gyakorlati politikai problémái kapcsolódtak. Ezeknek a kérdéseknek az önállósága a görög politikai gondolkodásban még nem tudatosodott, azok egymással összefonódva és elsősorban az államforma kategóriájához kapcsolódva, az államformatan keretében fogalmazódtak meg. Hérodotosz (Kr.e 484.k.-425.k) fogalamazza meg elsőként az egyes államok különbözőségét, majd Platón (Kr. e. 427347) munkásságában jelenik meg először az államforma fogalma. Az állam c. munkájában - amelyik egyébként alapvetően az igazságosság problémájával foglalkozik - az előzőekben (5)-tel jelzett kérdést állítja a központba: "egyfelől valamennyi valóságos állam gyakorlatát elveti, s a görög politikai életben megfigyelhető alkotmányformákat rossznak tartja. Másfelől ezzel szembeállít egy nem létező mintaállamot, amelynek központi gondolata a filozófus-királyság."1 Platón analógiát állapít meg az állam és az emberi lélek között. Mivel szerinte a léleknek három összetevője van (az ösztönös vágy, az indulat és az értelem), az ideális állam polgárait is három rétegbe sorolja. A dolgozók (földművesek és kézművesek) megfelelő lélekrésze a vágyakozás, erényük a józan mértéktartás, feladatuk pedig a társadalom számára szükséges javak megtermelése. Az őrök (harcosok) lélekrésze az indulat, erényük a bátorság, feladatuk az állam védelme. A vezetők - a filozófusok - lélekrésze az értelem, erényük a bölcsesség, feladatuk az állam irányítása. Az állam egészét átfogó erény az igazságosság, amely akkor valósul meg, ha a természet szerinti részek a maguk dolgát végzik. Kora valóságos államait rossznak tartva azokat négy eltorzult államformába sorolja be. (Így összesen ötféle államot különböztet meg.) A timokráciában a hatalom az őrök kezébe kerül, csak a katonai erényeket tisztelik, a becsvággyal párosuló vetélkedést hajszolják és rettegnek attól, hogy a bölcseket vezetőkké tegyék. A timokráciából jön létre az oligarchia, a vagyonbecslésre épülő alkotmány, ahol a gazdagok uralkodnak, a szegények pedig az uralomból ki vannak rekesztve. A kiéleződő belső ellentétek könnyen polgárháborút idéznek elő. A demokrácia akkor jön létre, ha a szegények kerekednek fölül és ellenlábasaikat részben megölik, részben száműzik, a maradéknak pedig egyenlő alapon osztanak részt az alkotmányos jogokból és vezető állásokból, továbbá a vezetőket többnyire sorsolással választják. A demokrácia csak látszólag a legjobb, mivel nem veszi figyelembe, hogy milyen tulajdonságok kellenek az állam vezetéséhez, és mivel anarchikus, egyenlősdit valósít meg az egyenlők és nem egyenlők számára. A demokrácia alapelve a szabadság, annak túlhajszolása azonban fölbomlasztja. A népvezér - arra hivatkozva, hogy a népet megvédi a gazdagokkal szemben - egyre nagyobb hatalomra tesz szert, külön testőrséget igényel magának és fokozatosan zsarnokká válik. Így jön létre a legrosszabb államforma, a türannisz (zsarnokság). Platón ezzel az elméletével az államok rendszerezésének egyik jellemző fölfogását, az államok ideális osztályozását alapozta meg. Ennek középpontjában a tökéletes állam illetőleg a jó állam kérdése áll, ami mögött viszont valamilyen világnézeti alapon nyugvó értékmérő húzódik meg. Az ideális osztályozást valló fölfogásoknak - amennyiben következetesek - az értékkötöttség, értékelkötelezettség álláspontjára kell helyezkedniök; és megfordítva: az értékekkötelezett államelméletek aligha kerülhetik el az államok ideális osztályozását. (Félreértések elkerülése végett megjegyzendő, hogy az egyes egyedi államok saját értékeik alapján értékmentesen megkülönböztethetőek, azaz megállapítható róluk, hogy milyen alapértékeket preferálnak, de az már értékmentesen nem állítható róluk, hogy az egyik jó, a másik pedig rossz állam.) Ezért ez az ideális osztályozási tradíció különböző változatokban ugyan, de Platóntól napjainkig végigvonul az államelméleti gondolkodás történetén, méghozzá rendszerint dichotóm osztályozások formájában (Rechtstaat-Polizeistaat, Rechtsstaat-Unrechtstaat, liberális-autokratikus, plurális-totális, kizsákmányolókizsákmányolásmentes állam). Ezek a dichotóm fölfogások a fölosztás alapjául az államnak egy tulajdonságát emelik ki, ezáltal akkor is leegyszerűsítenek, ha valós elemet emelnek ki és ezért könnyen használhatóak politikai vagy ideológiai címkézésre. Platón későbbi műveiben az államformák vizsgálata során realistább szemléletet képvisel (lásd erről a Jogbölcselet jegyzet 45-46. old.), ez a szemlélet az államformatanra azonban elsősorban Arisztotelész munkássága által hatott. ARISZTOTELÉSZ (Kr. e. 384-322) igen kiemelkedő hatást gyakorolt az államformatan fejlődésére, hosszú időre megszabta annak fogalmi kereteit. Az előzőekben említett öt kérdés mindegyikét vizsgálta Politika c. művében, noha azok nála is egymással összefonódva jelentek meg. Arisztotelész filozófiája szerint minden konkrét létező az anyag és a forma összetétele, ahol a forma képviseli az aktivitást. Ilymódon a forma - és az államforma is - a konkrét egyedi létezők megformáltságát fejezi ki, az államforma kategóriája az előző (1) kérdéshez, az egyes államok leírásához kapcsolódik. Ugyanakkor "a forma nem más, mint a dolgokban rejlő lényeg kifejezője, tehát a formák tanulmányozása vezet el a dolgok lényegének megismeréséhez".2 Ezért az államok formájának az osztályozása az államoknak lényegük szerinti osztályozását jelentette az arisztotelészi államelméletben, vagyis az államforma osztályozásra szolgáló kategória is volt. Arisztotelész két szempont alapján osztályozza az egyes államokat. Az egyik az, hogy az adott államban hány ember - egy, néhány vagy sok - gyakorolja a hatalmat. Ezzel Arisztotelész az államok empirikus osztályozásának az alapjait veti meg. A másik szempont az ideális osztályozás gondolatát viszi tovább, megkülönböztetve a jó államformákat, ahol szerinte a közérdek uralkodik a magánérdekek fölött, és a rossz államformákat, amelyekben a magánérdekek jutnak érvényre a közérdekkel szemben és amelyek voltaképpen a jó államformák elkorcsosulásai. Ilymódon Arisztotelész hat államformát különböztet meg. A monarchiában egy személy a közjó érdekében gyakorolja a hatalmat. Eltorzult formája a türannisz (zsarnokság). Az arisztokrácia néhány kiváló személy által a közjó érdekében gyakorolt hatalom, aminek az oligarchia az eltorzult formája. Végül a lakosság többségének a közjót szolgáló formája a politeia, amit Arisztotelész a legjobb államformának tekint. Itt a nép egészének van beleszólása az államügyek intézésébe, a hatalom bázisát azonban a széles középosztály képezi. Jellemző még a politeiára a törvények tiszteletbentartása is. A többség uralmának korlátlan és ezért elkorcsosult formája a demokrácia, ahol a vagyontalan többség gyakorolja a hatalmat, mindenben a népszavazás az uralkodó és nem a törvény. A demokrácia a leginkább elviselhető rossz államforma.

1 2

Redl K: Egy utópia realitása. Utószó Platon Az állam Gondolat, 1989 kiadásához..: 1989. 440. old. Idézi Péteri Zoltán: Állam formája In: Állam- és jogtudományi enciklopédia I. kötet Bpest 1980. 86. old.

2011.12.14.


3/18

A legjobb államforma kérdésére kétféle választ lehet adni. Az egyik, már tárgyalt megoldás szerint szerint valamelyik létező vagy elképzelt államformát nevezzük a legjobbnak, vagy pedig az egyes tiszta államformákra jellemző intézmények vegyítésében látjuk a legjobb állam titkát. Ez utóbbi a vegyes államforma eszméje, amelyik már Platonnál és Arisztotelésznél is megjelenik, kifejtése azonban Polübiosznak és Cicerónak köszönhető. Lásd erről Jogbölcselet jegyzet 46, 51-52. és 57-58. oldalak.) A vegyes államforma eszméje a hatalommegosztási elmélet fontos előzményének tekinthető. Az államformatan további fejlődését illetően MACHIAVELLI (1469-1527) és BODIN nevét kell megemlítenünk. Machiavelli nevéhez fűzödik az Arisztotelész-féle empirikus alapú fölosztás három kategóriáját kettőbe vonta össze, szembeállítva az egyeduralmat (a fejedelmi hatalmat) és a köztársaságot. Ez egyébklnt már korábbi szerzőknél is megjelent.)3 A XVIII-XIX. századtól kezdve egyre inkább ez vált az államformák osztályozásának alapjává. Bodin jelentősége pedig abban rejlik, hogy az államforma és a kormányforma később tárgyalandó megkülönböztetését ő vezette be. Az államok rendszerezését illetően jelentős változások a XIX. században következtek be. Ezeknek a változásoknak több összetevője is volt. Először is erre az időre nyílvánvalóvá vált a megszilárduló modern polgári államoknak és a prekapitalista államoknak a minőségi különbsége, ami az államforma mellett egy újabb rendszerezési kategóriának, a történeti államtípusnak a kidolgozásához vezetett. A második lényeges változás ahhoz kapcsolódott, hogy a XIX. századra általánossá vált az állami berendezkedés jellemző vonásainak alkotmányokban való rögzítése, ami az államok jogtani – vagyis az állami szervezetre vonatkozó jogszabályok, mindenekelőtt az alkotmányok alapján történő – osztályozását hozta magával. A harmadiknak az állami tevékenység és szervezetrendszer bonyolultabbá válását kell említenünk, ami a lehetséges empirikus osztályozási szempontok sokasodásával, az eltérő szempontok

3

A köztársaság fogalma A késő-középkor óta a demokratikusan és arisztokratikusan kormányzott államokra szűkült, mint a monarchia ellenfogalma. Legenda, hogy Machiavelli találta ki. Josef Isensee, Republik 884. hasáb. In Staatslexikonder Görres Gesellschaft, 7. Auflage, Band 4.

2011.12.14.


4/18

kiemelésével és eltérő terminológiai használattal járt. Fölvetődött az államforma összetevőinek (alkotmányforma, kormányforma, államszervezet, stb.) a kérdése. Ellentmondásba került az egységes és lényeges felosztási alapon nyugvó és teljességre törekvő rendszerezés igénye az osztályozási szempontok sokféleségével. Végül a negyedik, hatásában azonban a legjelentősebb változás – a jogon túli politikai mozzanatok szerepének döntővé válása – a XX. században teljesedett ki. Az állami tevékenység írott alkotmányokban (és az azokra épülő közjogi kodifikációkban) történő szabályozása már magában hordozta a jogi normáknak és az államelmélet valóságának az elválását. Ezt kezdetben még negligálni lehetett – mint ez Jellinek tette – arra való hivatkozással, hogy a politikai elemek mint állandóan változó és bizonytalan mozzanatok nem szolgálhatnak a tartós vonásokat megragadó tudományos osztályozás alapjául. Később azonban mind nyilvánvalóbbá vált a politikai pártok domináns szerepe és az, hogy az állam működését az alkotmányos normáknál jóval nagyobb mértékben szabja meg a politikai rendszer (mindenekelőtt a pártrendszer) jellege és a domináns párt(ok) politikája. Erre a helyzetre válaszként egyrészt megfogalmazódott a külön jogtani és külön politikai szempontú osztályozás létjogosultságának az igénye; mások az államforma problematikájába igyekeztek beépíteni a politikai rendszer kérdéseit, végül a harmadik nézet szerint modern viszonyok között az államok osztályozásának a kérdését nem az államforma, hanem a politikai rendszer szintjén kell fölvetni. Napjaink államformatanának az alapproblémáját akként foglalhatjuk össze, hogy a jelzett változások során kibontakozó differenciáltság körülményei között továbbra is "összeegyeztethető"-e az államok osztályozásának kiindulópontjául szolgáló ismérv vagy ismérvek korlátozott, leszűkített volta az államforma fogalmában hagyományosan kifejeződő teljességigénnyel. (Péteri Z) A kérdésre három, elméletileg következetes válasz adható: 1. A differenciáltság és bonyolultság miatt az egyes állami berendezkedések számos szempont szerint osztályozhatók; ezek az osztályozások egymástól függetlenek és elvileg egyenértékűek (ill. jelentőségük a vizsgálódás szempontjától függ) és csak az egyedi állam (államrendszer vagy állami berendezkedés) szintjén kapcsolhatók össze és nem az államforma, a különös szintjén. Így az államforma mint osztályozási kategória

2011.12.14.


5/18

túlhaladottá vált, legföljebb mint a sok osztályozás egyike maradhat meg, de központi szerepét mindenképpen elveszti. 2. Az állam működésének és fölépítésének fontos jellemzői egymással kölcsönhatásban vannak, mivel bennük ugyanaz a lényeg jelenik meg, ezért továbbra is indokolt az államoknak több egymással kölcsönhatásban lévő kategóriával operáló, de egységes alapokon nyugvó tudományos rendszerezése, amelynek a gerincét az államtípus, az államforma és az államrendszer eltérő általánosságú kategóriái képezik. 3. Modern viszonyok között az államok osztályozásának a kérdését a politikai rendszerek osztályozásával kell fölváltani, az államforma mint osztályozási kategória helyébe a politikai rendszer formáját (típusát) kell állítani. A továbbiakban az államok rendszerezésének a kérdéseit az itt másodiknak említett álláspont alapján fejtjük ki. Ez az egységes alapokon nyugvó, ugyanakkor differenciált rendszerezés az államok több szintű, lépcsőzetes osztályozást jelenti: a minden államot átfogó általános szinten értelemezhető kategóriákon belül, azaz a különös szintjén további osztályozásokat végzünk el. Ez nem zárja ki további, logikailag másodlagos, alárendelt jelentőségű osztályozások lehetőségét, pl. az államfő jellege, az államterület tagoltsága vagy az állami tevékenység terjedelme alapján. Ez utóbbi szempontot különösen fontosnak tartjuk, ezt azonban a modern állam koncepcionális alakváltozatai (többek között jogállam, jóléti állam, totalitárius állam) kapcsán tartjuk vizsgálandónak. 2. A rendszerezés általános szintje. Az államtípus Az államok rendszerezésének kifejtése során első lépésként az államok általános szintű osztályozását kell fölvázolnunk. Ehhez olyan osztályozási kategóriára van szükség, amelyik közvetlenül alkalmazható valamennyi, az emberi történelem során kialakult állami berendezkedés csoportosítására, amelynek fölosztási alapja az állam fogalmi sajátosságaiból ered és aminek a segítségével az egyes államok között tapasztalható lényeges tartalmi különbségek megmagyarázhatók. Erre szolgál az államtípus – pontosabban a történeti államtípus – kategóriája. Álláspontunk szerint az államtípusok közötti különbségek alapja az állam

2011.12.14.


6/18

társadalmi szerepe, pontosabban sajátos társadalmi rendeltetése és funkciója és ennek következményeként az államnak mint szervezetnek a társadalomtól való sajátos jellegű s mértékű elkülönülése, differenciálódása. A felosztás alapja tehát az államnak és társadalmi környezetének az állam belső sajátosságává vált, az állam belső sajátosságaként kifejeződő kölcsönhatása. Ezért az állam történeti típusaira nemcsak tartalmi, hanem formai sajátosságai is jellemzőek. Mivel az állam társadalmi szerepe nagymértékben a termelőtevékenység és a társadalmi újratermelés módjának valamint az azon fölépülő társadalmi-gazdasági formációnak a függvénye, ezért az egyes történeti államtípusok a történelmi fejlődés során kialakult társadalmi gazdasági formációknak felelnek meg, ami azonban nem jelenti azt, hogy közvetlenül a társadalmi-gazdasági formáció, vagyis egy külső szempont lenne a fölosztás alapja. Hasonlóképpen pontatlan az a fölfogás, amelyik az államtípusokat közvetlenül azon az alapon különbözteti meg, hogy kinek az államáról, melyik osztály államáról van szó. Kétségtelenül az államtípus és a társadalmi-gazdasági formáció összefüggéséből következik, hogy egyáltalán milyen osztályok vagy rétegek érdekei fejeződhetnek ki jelentős mértékben az állam tevékenységében; kétségtelen az is, hogy az egyes osztályok uralkodó helyzete, a különböző rétegek hatalmi pozíciói az állami berendezkedés és tevékenység mikénti alakulásának fontos determináló tényezői; azonban az egyes osztályoknak, rétegeknek az államhoz való viszonya az adott típushoz tartozó államok fejlődése során változhat. (Gondoljunk csak az antik államok fejlődésére.) Ezenkívül ez a bírált osztályozás figyelmen kívül hagyja, hogy az állam funkcióiban összefonódnak az osztályjellegű és az osztálysemleges, össztársadalmi jellegű mozzanatok. Az állam társadalmi szerepe alapján öt államtípust különböztetünk meg: az ázsiai, az antik, a feudális (gyűjtőnéven prekapitalista vagy tradicionális), valamint a tőkés és a szocialista (gyűjtőnéven modern) államtípust. Az egyes történeti államtípusok sajátos társadalmi szerepével és jellemző vonásaival a JAP-ban korábban már részletesen foglalkoztunk, így arra csak utalunk. Említenünk kell viszont a szocialista államok rendszerbeni elhelyezésének kérdésével. Korábban elméleti vagy politikai álláspontoktól függetlenül teljes volt az egyetértés abban, hogy a modern államok körében két államtípus különböztethető meg, a tőkés és a

2011.12.14.


7/18

szocialista. Ezt a Közép-Kelet európai államszocializmusok bukása nyomán azonban többen megkérdőjelezik. Eszerint az ún. létező szocializmus állama nem az állam új történelmi típusa volt, hanem csak a tőkés piacgazdaság kialakulásához vezető fejlődésnek, vagyis a modern államtípusnak az egyik változata vagy a modernizáció egyik zsákutcába torkolló töténelmi útja. A vitakérdés tehát az, hogy az ún. létező szocializmus államai önálló államtípust képeznek-e, vagy pedig az egy államtípusnak fölfogott modern állam egyik koncepcionális alakváltozatát a többi között. A szocialista államtípus önállóságát illetően mindkét álláspont mellett hozhatók föl érvek. A kérdés végleges eldöntéséhez ma még hiányoznak az alapos és valóban higgadt tudományos elemzések és az ezekhez szükséges történelmi távlat. Álláspontunk szerint célszerű a szocialista államtípus elméleti elkülönítése és önálló kezelése, ennek részletesebb tárgyalását azonban mellőzzük, mivel az nem tananyagba illő. 3. A rendszerezés különös szintje. A fejlődési szakasz és az államforma Az államtípus általános kategória jellegéből következik, hogy az egyes történelmi államtípusok mint sajátos általános kategóriák terjedelme számos egyedi államot, államrendszert fog át. Ez indokolja az egyes államtípusokhoz tartozó államrendszerek további, a különös szintjén történő osztályozását. A különös kategoriális szintje az általánoson belül, esetünkben az államtípuson belül helyezkedik el, az általános terjedelmét képező egyedi államok különböző csoportjainak, részeinek a tulajdonságait fejezi ki. Magának a különösnek is többféle szintje lehet, egyrészt attól függően, hogy az általános és az egyedi között hol helyezkedik el, illetőleg hogy az egészen belül melyik rész sajátosságait fejezi ki. Ennek megfelelően az egy államtípuson belül először is két irányban mozdulhatunk el a különös szint irányában: megkülönböztethetjük a fejlődési utakat és ahhoz kapcsolódóan a fejlődési szakaszokat, másrészt pedig az államformákat. A fejlődési szakaszok és utak az államtípushoz hasonlóan az állam és jog társadalmi szerepe alapján különböznek egymástól, csak azt dinamikájában és sokkal konkrétabban ragadják meg illetőleg fejezik ki. (Sőt egész pontosan a fejlődési utak nem is az államtípushoz,

hanem

a

társadalmi-gazdasági

formációhoz,

annak

fejlődési

dinamikájáhos képest jelentik a különös szintet, de azért van államelméleti relevanciájuk, mert a különböző fejlődési utak esetében eltérő az állam társadalmi

2011.12.14.


8/18

szerepe.) Az államformák esetében a fölosztási alap teljesen más, az államállamhatalom struktúrája. Az államtípus mint általános kategória tehát elvonatkoztat az egyes államtípusokhoz tartozó államrendszerek különbözőségeitől, amelyekben mindenekelőtt az fejeződik ki, hogy az egyes államrendszerekre különböző fejlődési utak a jellemzőek. Ebben a tekintetben elsősorban annak van jelentősége, hogy az adott társadalom, amelynek az államáról van szó, milyen körülmények között jött létre és ennek következtében mennyiben tudta sajátosságait kibontakoztatni. Ezen az alapon a fejlődési utak négy elvont változatát különböztethetjük meg: Az ún. klasszikus úton kedvező körülmények összekapcsolódása révén először, eredeti módon jön létre fejlődőképes formában az adott társadalmi-gazdasági formáció elsődleges alakzata (pl. az antik Athén, a frank feudalizmus, az újkori Anglia). Másodlagos fejlődési útról vagy alakzatról akkor beszélhetünk, ha az új formáció többé-kevésbé már kialakult elemei kedvezőbb továbbfejlődési föltételek közé kerülnek és ezért spontán módon erőteljesebben és tisztábban kibontakoztak sajátosságai (pl. ókori Róma, USA). Mintakövető fejlődési út vagy alakzat esetében a fölzárkózás, a modernizáció érdekében illetőleg céljából valamilyen külső modell tudatos "másolásáról" van szó, amelynek a kialakításában és megvalósításában jelentős az állam, sőt az erőszak szerepe (pl. Kelet-Közép-Európai feudalizmus, Szent István, az ún. fejlődő országok, az ún. népi demokráciák). Ha a fölzárkózás sikeresnek bizonyul, e fejlődési út sajátosságai egyre inkább elhalványulnak, hasonlóvá válnak a klasszikus illetve a másodlagos út jellemző vonásaihoz. (Kiváló példa erre a valamikori európai félperiféria - Németország, Dél- és Észak Európa államainak fejlődése). Végül esetenként beszélhetünk korai vagy eltorzult fejlődési utakról, amit pl. Bizánc, avagy a reneszánszkori Itália példáz.

Az egyes államok eltérő fejlődési útjai alapján kialakuló különbségek két dimenzióban rendszerezhetők: egyrészt az időbeli egymásutániság szempontja alapján, amit az állam fejlődési szakasza fogalmával ragadunk meg. A különböző fejlődési szakaszokra az egymásutániság, az azonos fejlődési szakaszokra pedig az egyidejűség jellemző, ami azonban történetileg és nem kronológiailag értendő. Az egy adott államtípuson belül az egyes fejlődési szakaszokat ismét az állam társadalmi szerepe alapján különböztetjük meg és elvonatkoztatunk az államnak, mint néptől elkülönült közhatalomnak a struktúrájától (vagyis – előrebocsátva: az államformától). A másik rendszerezési dimenzió térbeli: az egyidejűleg létező államrendszerek osztályozását alapozza meg. Ennek a dimenziónak az alapkategóriája az államforma, a felosztás alapja pedig az államnak mint a néptől és a társadalomtól elkülönült közhatalomnak a struktúrája. Az államformák vizsgálata során – amire értelemszerűen egy államtípus keretei között kerülhet sor – háttérbe szorulnak az állam társadalmi szerepében megnyilvánuló különbségek. A valóságban az állam fejlődési szakaszai és az állam formái nem függetlenek egymástól, az állam új fejlődési szakasza gyakran az államforma megváltozásával vagy legalábbis módosulásával jár. Az államok rendszerezésének különös szintjén fölvetődő kérdések közül terjedelmi okok miatt konkrétabban csak a modern államok államformáival foglalkozunk. Az államformák megkülönböztetésének az alapját az állam olyan lényeges sajátosságában kell keresnünk, amelyet az állam típusa és fejlődési szakasza nem fejez ki. Ennek egyben az állam olyan belső sajátosságának kell lennie, amelyet az állam önmagában vett vizsgálata alapján is értelmezni lehet, és nemcsak a politikai rendszer egészén belül. Eszerint az államformák megkülönböztetésének alapjául az államnak az a sajátossága szolgál, hogy az állam a néptől és a társadalomtól elkülönült (a modern állam esetében szuverenitással rendelkező) közhatalom. Mivel az államtípus és az állam fejlődési szakasza esetében ennek a közhatalomnak jellege, elkülönültsége és funkcionális összefüggései kerülnek előtérbe, az államforma kategóriája e közhatalom

2011.12.14.


9/18

struktúrájához kapcsolódik. A modern államok esetében az államhatalom struktúrájának alapvető kérdése az, hogy az állami szuverenitásból közvetlenül adódó hatáskörök gyakorlása egy állami szervnél koncentrálódik-e (ezeket nevezzük hatalomkoncentráló államformáknak), vagy pedig több állami szerv között oszlik meg (ezeket nevezzük hatalommegosztó államformáknak). Meg kívánjuk itt is jegyezni, hogy álláspontunk szerint a szuverenitás nem osztható, az az államhatalom tulajdonsága, hanem csak a hatáskörök oszthatóak. Más szerzők tőlünk eltérően az állami szuverenitás t oszthatónak tekintik, és a szuverenitás megosztásáról beszélnek. A hatalomkoncentráló államformák alapvető jellemzője, hogy az egyik állami szerv kiemelkedik a többi közül, minden lényeges kérdésben az dönt, minden más állami szerv pusztán technikai értelemben vett végrehajtó szerv. A hatalomkoncentráló államformák között azon az Arisztotelészhez viszonyuló szempont alapján tehetünk további különbségeket, hogy a koncentrált államhatalom gyakorlása egy személy, egy szűkebb csoport vagy a lakosság egészét, vagy legalábbis többségét képviselő testület kezében van-e. Az egyszemélyi hatalom államformája is különböző kormányformákban ölthet testet, mint az abszolút monarchia (pl. Szaúd-Arábia), a császári vagy elnöki katonai diktatúra, pl. a bonapartizmus, illetőleg a dél-amerikai egyszemélyi katonai diktatúrák (pl. Somoza, Stroessner, stb.), a vezérelvű köztársaság (a náci Németország), a szovjetköztársaság vagy akár parlamentáris köztársaság (népi demokráciák). A koncentrált csoporthatalom is különböző kormányformákban nyilvánulhat meg, mint pl. katonai junta, kollektív pártvezetés által gyakorolt párthatalom, teokratikus hatalom (pl. Iráni Iszlám Köztársaság). A demokratikus hatalomkoncentráció államformája – vagyis amikor a lakosság vagy annak többsége a népszuverenitás jegyében közvetlenül vagy az őt képviselő nagylétszámú testület révén gyakorolja az osztatlan hatalmat – csak kivételes, forradalmi körülmények között (pl. a francia forradalmi Konvent) és rövid időre valósult meg – ha egyáltalán megvalósult. (Kérdéses ugyanis, hogy ténylegesen maga a testület gyakorolta-e a hatalmat ezekben az esetekben,vagy pedig helyette bizottságok vagy vezéregyéniségek.) Annak oka, hogy a demokratikus hatalomkoncentráció tartósan – különösen szakigazgatást is igénylő viszonyok között – nem valósulhat meg, kettős. Az egyik ok szervezeti: a nagylétszámú testület az ügyek rendszeres érdemi megvitatására és eldöntésére létszámánál fogva képtelen, ezért az érdemi döntés – kezdetben döntés-előkészítésnek álcázva – szűkebb testületek kezébe megy át. A másik ok politikai: a hatalomkoncentráció az eltérő érdekeket és véleményeket nem veszi figyelembe, sőt a kisebbségi véleményeket "népellenesnek", "nemzetellenesnek" bélyegzi, ilymódon egyre inkább aláássa saját politikai bázisát, végül elveszíti saját többségi és ebben az értelemben demokratikus jellegét. A hatalomkoncentráció tehát tendenciájában, végkifejletében mindig antidemokratikus, még akkor is, ha kivételes körülmények között éppen a demokrácia védelmében szükség lehet a az átmenti jellegű hatalomkoncentrációra, akár személyi, akár csoporthatalom formájában. Az előbbire példa Cincinnatus, dictator ab aratro, a másikra a Honvédelmi Bizottmány vagy a Közjóléti Bizottság működésének elején, a katonai vereség veszélyének elhárításáig. Carl Schmitt ezt a kérdést mint az ún. komisszárius diktatúra problémáját tárgyalja, szembeállítva az ún. szuverén diktátorral, mint pl. Hitler vagy Sztálin. (Schmitt elméletét még jóval nevezettek diktátorrá válása előtt fogalmazta meg.)

2011.12.14.


10/18

. A hatalommegosztó államformák további megkülönböztetése elvileg két szempont alapján történhet. Az egyik az, hogy az állami szuverenitásból fakadó hatáskörök milyen állami szervek mint (viszonylag) önálló hatalmi tényezők között oszlik meg; a másik pedig az, hogy a hatalommegosztás jellege és mértéke milyen. Az első szempont alapján történő további rendszerezés első pillantásra igen bonyolultnak tűnhet, tekintettel a viszonylag önálló hatalmi tényezők látszólagos sokaságára. A törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom Montesquieu-féle hármasán túl egyfelől a szakirodalomban újabb és újabb hatalmi ágak önállósága fogalmazódott meg (az államfői regulatív hatalom, az önkormányzatok, az alkotmányozó hatalom illetőleg az alkotmánybíráskodás), másfelől pedig alkotmányozási gyakorlatban egyre több, a kormánytól független és a törvényhozástól is lazán függő ellenőrző-jogérvényesítő szervet hoznak létre (pl. kormánytól független vagyonügynökség, ügyészség, számvevőszék, stb.). Ez az alkotmányokban tapasztalható sokféleség azonban nem homályosíthatja el azt, hogy az államforma szempontjából a hatalomkoncentráció hiánya, sőt lehetőségének a hiánya a döntő. Számos állami szerv vehet részt tehát az államhatalom, a szuverenitás gyakorlásában (bíróságok, ügyészségek, vagyonügynökség, ellenőrző szervek, stb.), ezek csökkenthetik az államhatalom koncentrációját, önmagukban azonban nem idézhetnek elő olyan minőségi változást, ami a hatalomkoncentráció megszüntetését sőt kizártságát eredményezi. Ebből a szempontból azoknak az állam szerveknek a kapcsolata, azon állami szervek közötti hatalommegosztás a döntő, amelyek a hatalomkoncentráció lehetséges központjaivá válhatnak. A hatalommegosztás elvét elfogadó modern államokban három ilyen állami szerv létezhet: az államfő, a kormány (együtt az ún. végrehajtó hatalom) és a népképviseleti szerv (az ún. törvényhozó hatalom). Tekintettel azonban, hogy az államfő és a kormány - még ha el is különülnek egymástól - csak egymás rovására erősödhetnek meg (erős kormány esetében az államfő szimbolikussá válik, erős államfő esetén pedig a kormány erősen függővé válik vagy a parlamenttől, vagy az államfőtől, vagy mindkettőtől), ezért a hatalommegosztó államformák további részletezése során elegendő a törvényhozó és a végrehajtó hatalom viszonyát, a közöttük kialakított hatalommegosztást szemügyre vennünk. Második szempontként tehát ennek a hatalommegosztásnak a jellegét, illetőleg mértékét vizsgáljuk meg. Ennek alapján két esetet különböztethetünk meg: a kiegyensúlyozott hatalommegosztású államforma esetében a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti erőviszonyok hosszabb távon kiegyensúlyozottak, egyik sem erősebb, egyik sem gyakorol "több" hatalmat mint a másik. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bizonyos kérdéseket vagy időszakokat tekintve ez ne fordulhatna elő. Ez történt pl. az Egyesült Államokban a Nixon adminisztráció végén) A kiegyensúlyozott hatalommegosztású államforma is több kormányformában nyilvánulhat meg, mint az alkotmányos monarchia, a prezidenciális köztársaság, a direktoriális köztársaság (Franciaország 1795-1799. között) vagy az erős köztársasági elnökkel rendelkező parlamentáris köztársaság formájában, az elnökkel szembeni parlamenti többség esetén (V. Francia Köztársaság ún. társbérlet esetén). Az asszimetrikus hatalommegosztású államforma esetében az egyik államhatalmi tényezőnek a hatáskörök megosztásában is kifejeződő politika szerepe, súlya lényegesen jelentősebb a másik (két) tényezőénél. Ez a politikai és jogi túlsúly

2011.12.14.


11/18

azonban nem jelent sem korlátlanságot, hatalomkoncentrációt, sem pedig az instabilitás értelmében vett kiegyensúlyozatlanságot. Az asszimetrikus hatalommegosztású államforma elsősorban a parlamentáris kormányforma különböző változataiban valósul meg, aminek az az alapja, hogy a parlamenti többség és a kormány általában ugyanazon politikai erők birtokában van, ami szükségképpen politikai túlsúlyt eredményez. Az már a hatáskörök jogi szabályozásának és a politikai rendszer (mindenekelőtt a pártrendszer) sajátosságainak a függvénye, hogy ez a túlsúly a parlament vagy a kormány oldalán jelentkezik-e. A kormány fölénye jellemző az angol parlamentáris monarchiára és a német parlamentáris köztársaságra. Ezt a fölényt a pártfegyelem mellett az első esetben a parlament föloszlatásának a lehetősége, a második esetben az ún. konstruktív bizalmatlansági indítvány biztosítja. A parlament fölénye jellemző a sokpárti koalíciókkal kormányzó parlamentáris köztársaságokra (az Olasz Köztársaság az 1990-es évek közepéig, IV. Francia Köztársaság) és monarchiákra (pl. Hollandia). A pártrendszer itt döntővé váló jellege ugyanakkor nagyrészt a választójogi rendszer következménye. Az államfő fölénye az erős köztársasági elnökkel rendelkező parlamentáris köztársaságra (V. Francia Köztársaság) jellemző, ha a parlamentben ún. "elnöki többség" van. Az államforma fogalmának megértéséhez röviden szólnunk kell az államforma és a kormányforma viszonyáról, az államforma és a politikai rendszer összefüggéséről, valamint ezek kapcsán az államforma ún. elemeinek a kérdéséről. A kormányforma fogalmát Jean BODIN (1530-1596) vezette be, hogy korrigálja az Arisztotelész-féle államforma - hármas formalitását. Szerinte a király is kormányozhatja országát demokratikusan, eszerint a kormányforma többé vagy kevésbé demokratikus vagy királyi lehet. A kormányforma tehát a hatalomgyakorlás, a kormányzás módját jelentette. A későbbiekben a monarchiáknak ez a megkülönböztetése mindinkább jogi jelleget töltött, így a XIX. század államelméletében általánossá vált a kormányformák tekintetében az abszolút, az alkotmányos és a parlamentáris monarchiák, valamint a nekik megfelelő köztársaságok megkülönböztetése. Mielőtt ennek a különbségnek a taglalására rátérnénk, néhány szót a parlamentáris rendszer és a parlamentáris kormányforma különbségéről, amit sokszor összekevernek. A parlamentáris rendszer azt jelenti, hogy „a nép által választott képviselők testülete …jelentős mértékben felelős a törvényhozásért, ideértve a pénzügyi rendelkezéseket is.”4 A hivatkozott kézikönyv ezt tág értelemben vett parlamentáris rendszernek nevezi. Ennek lényege tehát, hogy a törvényhozás, a költségvetés és az adók megállapításának a joga a népképviseleti alapon – tehát nem rendi alapon, nem az üzemi elv és tanácsrendszer alapján és nem korporatív jelleggel – választott parlamentet illeti meg. Ez a parlamentáris rendszer akkor nevezhető parlamentáris demokráciának, ha általános választójog alapján valóban szabad választások vannak és a parlament hatásköre nem névleges. Ebben az értelemben tehát az Egyesült Államok is parlamentáris demokrácia, és egy alkotmányos monarchia is lehet parlamentáris demokrácia. (A dualizmuskori

4

Politikatudományi enciklopédia, Szerk. Vernon Bogdanor Osiris, Budapest, 2001. 451. old.

2011.12.14.


12/18

Magyarország parlamentáris rendszer volt, de a korlátozott választójog miatt nem volt parlamentáris demokrácia.) A parlamentáris kormányforma, amely parlamentáris monarchia vagy köztársaság lehet, a parlamentáris rendszer egyik változatát jelöli, annál szűkebb kategória, és mint kormányforma a prezidenciális köztársasággal és az alkotmányos monarchiával állítható szembe. Az alkotmányos monarchiában az uralkodónak tényleges politikai szerepe és széles hatásköre van, (Ferenc József 1867 után, I. és II. Vilmos Németországban), a kormány az uralkodótól (is) függ, a parlamentáris monarchiában viszont az uralkodó szerepe pusztán reprezentatív és szimbólikus (II. Erzsébet a mai Egyesült Királyságban), a kormány a parlamenttől függ és és rendszerint (a kisebbségi kormányzás esetét kivéve) a parlamenti többséggel alkot egy politikai blokkot. Ebből a szempontból az alkotmányos monarchia a prezidenciális köztársasággal, a parlamentáris monarchia pedig a parlamentáris köztársasággal rokon. Ha pusztán az államfő hatásköreit nézzük, akkor a kormányformák e két fajtája között a határvonal (kevés vagy semmilyen érdemi hatáskör) elmosódott, amit az is mutat, hogy a parlamentáris monarchia az alkotmányos monarchiából fokozatosan alakult ki Angliában annak következtében, hogy a Hannoverből a brit trónra került I. György nem tudott angolul, nem elnökölt és nem vett részt a kormány ülésein, az őt megillető hatásköröket nem gyakorolta.5 Ez azzal a következménnyel járt, hogy az alkotmányos uralkodó korlátozott, de tényleges és politikailag nem jelentéktelen hatásköre fokozatosan kizárólag protokolláris jellegűvé vált. A parlamentáris kormányformákat a prezidenciális köztársaságtól és az alkotmányos monarchiától az választja el, hogy a parlament választja a kormányt, méghozzá önállóan, az államfő beleegyezése nélkül, és ugyanígy meg is vonthatja tőle a bizalmat, ami jogilag is a kormány bukásával jár. (Politikai eszközökkel alkotmányos monarchiában is lemondásra lehet kényszeríteni a kormányt pl. a törvényjavaslatainak és a költségvetésnek a sorozatos leszavazásával, de ez nem jogi értelemben vett leváltása a kormánynak, a kormány nem köteles lemondani.)6 A parlamentáris kormányforma lényege tehát az, hogy a végrehajtó hatalom, azaz a

5

Erre nézve lásd Jellinek Általános államtan Bpest, 1994 51. old. Ahogy Bismarck sem mondott le az ún. porosz alkotmánykonfliktus idején, hanem tovább kormányzott jóváhagyott költségvetés nélkül. 6

2011.12.14.


13/18

kormány a parlamentnek politikai felelősséggel tartozik, annak a parlament bizalmát és kizárólag a parlament bizalmát kell bírnia, az államfőét nem. Ennek következtében a korai parlamentáris monarchiákban és köztársaságokban a kormány és a parlament között egyensúly alakult ki, sőt időnként azokat a parlament dominanciája jellemezte. Azt követően azonban, hogy a politikai élet főszereplőivé a modern politikai pártok váltak, a parlamentáris demokráciákat általában az jellemzi, hogy a kormány és a parlamenti többség politikailag egységet alkot, aminek a konkrét formáját alapvetően a pártstruktúra határozza meg. Ennek a változásnak döntő tényezője, hogy a parlament föloszlatása esetén a képviselők újraválasztásának az esélye döntően a pártoktól függ és a pártokhoz közvetlenül kötődő kormánytöbbség az az egység, amelyik az alkotmányosság és a jogállamiság keretei között megszabja az állami politikai fő irányát, kidolgozza az annak megvalósításához szükséges törvényjavaslatokat és gondoskodik azok parlamenti elfogadásáról. Ennek többek között az a következménye, hogy a kormány parlamenti ellenőrzésének a funkcióját elsősorban az ellenzék gyakorolja. A kormány túlsúlyával jellemezhető parlamentáris rendszerekben, mint amilyen az 1990. évi alkotmánymódosítás óta a Magyar Köztársaság, ez a valamennyi parlamentáris rendszerre jellemző tendencia, a kormánynak és a parlamenti többségnek az összefonódása még erősebben jelenik meg, mivel ezekben a kormánytöbbségnek két választás közötti átalakítása igen nehéz, ami fokozza a kormány és a kormánypárti frakciók egymásra utaltságát és így együttműködését. A modern politikai pártok által dominált

parlamentáris

rendszerekben

a

törvényhozó

és

végrehajtó

hatalom

hagyományos szembeállítását ílymódon háttérbe szorította a kormánytöbbség és a parlamenti ellenzék közötti feladat- és funkciómegosztás: alkotmányos keretek közötti, a parlamenti többség fölfogásának és az elfogadott kormányprogramnak megfelelő kormányzás az egyik oldalon, ellenőrzés és az alternatívák megjelenítése a másikon. Ez a helyzet ugyanakkor olyan törekvéseket is életre hívott, hogy a kormánytöbbség hatalmának az ellensúlyozására a hatalommegosztás új intézményeit hozzák létre (alkotmánybíróság, kormánytól független ügyészség, ombudsman, számvevőszék, vagyonügynökség, minősített törvények, stb.)

2011.12.14.


14/18

Mindezek következtében a kormányforma új értelmet kapott, az a központi állami szervek (államfő, kormány, parlament) jogilag rögzített viszonyát fejezi ki, beleértve ebbe ezen központi állami szervek létrejöttének módját és ílymódon az államfő jellegét (uralkodó - elnök) is. A kormányforma fogalma napjainkig megőrizte a kétféle értelmezési lehetőséget, de az államelméleti irodalomban ez utóbbi értelmű szóhasználat a gyakoribb. Mi is ebben az értelemben használtuk a fogalmat, mivel egyrészt a "kormányzás módja" csak a politikai rendszer egészének a keretei között értelmezhető, másrészt pedig mint rugalmasan változható jelenség, az államok rendszerezésének alapjául nem szolgálhat, így az államforma problematikájától távolabb esik. A kormányforma mint a központi állami szervek jogilag rögzített viszonya - az előbbi utalásokból is kitűnően - szorosan kapcsolódik az államforma kérdéséhez, azzal azonban nem azonosítható. A kormányforma kifejezi az államfő személyének a jellegét is, ami az államforma szempontjából irreleváns (ennyiben a kormányforma "többet" mond), másrészt a kormányforma az állami berendezkedés jogi oldalát fejezi ki, ennyiben kevesebbet mond, mint az államforma. Ugyanazon kormányforma jogi keretei között különböző államformák valósulhatnak meg és megfordítva: ugyanaz az államforma különböző kormányformák keretei között jöhet létre és működhet. Az államformák és a kormányformák tehát viszonylag függetlenek egymástól, bár bizonyos gyakori kapcsolódások kimutathatók. A prezidenciális köztársaság kormányformája tipikusan a kiegyensúlyozott hatalommegosztású államformával kapcsolódik össze, atipikusan a végrehajtó hatalom fölényét mutató asszimetrikus hatalommegosztású államformával (Dél-Amerika), de elvileg nem kizárt a prezidenciális köztársaság alkotmányos keretei között egy domináns párt által pusztán politikai eszközökkel megvalósított hatalomkoncentráló államforma sem, mint azt az Intézményes Forradalmi Párt több évtizedes kormányzása mutatta Mexikóban. A kormányformát ezen viszonylagos függetlenség miatt sem tekinthetjük az államforma fogalmi elemének. Az államforma az állam hatalmi viszonyait, az államhatalom struktúráját kifejező ideáltipikus

kategória,

„lényegtípus”.

Empírikusan

is

értelmezhető,

de

az

operacionalizálás esetenként vitatható lehet, mivel az a politikai gyakorlattól is függ. (Értelmezés kérdése lehet, pl. hogy mikor gyengül meg annyira az elnök, hogy a

2011.12.14.


15/18

hatalommegosztás aszimetrikussá válik.) A kormányforma az itt használt értelemben alkotmányjogi kategória, a pozitív jogi szabályozáson alapuló empírikus típus, az egyes államok

kormányformákba

való

besorolása

csak

igen

kivételes

esetekben

(ellentmondásos jogi szabályozás, az írott jog és az alkotmányos szokásjog ellentmondása) lehet vitatható. Több szerző a kormányforma mellett a politikai rendszert tekintette az egyik államforma fogalmi elemének.7 Ez a nézet az ötvenes évek végének és a hatvanas évek első felének a Kelet-Európai államelméletében volt népszerű, vagyis akkor, amikor a klasszikus sztálinizmus már letűnt, de a vele való elméleti szembefordulás még nem történt meg. A szociológia és a politológia még nem váltak "burzsoá áltudományból" elismert tudományágakká, ugyanakkor bizonyos eredményeiknek, kategóriáiknak az átvételére lehetőség nyílt. Ilyen volt a politikai rendszer kategóriája is, az viszont az államelmélet hagyományos rendszerébe az államforma kapcsán volt beilleszthető. Emellett a politikai rendszer lehetővé tette az ún. szocialista normativizmus jogászi egyoldalúságával szemben a ténylegesen lezajló politikai folyamatok figyelembevételét, illetőleg a politikai pártoknak a modern viszonyok között játszott kiemelkedő szerepének a kifejezését. E pozitív törekvések ellenére azonban elméletileg téves volt a politikai rendszert az államforma fogalmi elemének tekinteni.8 A politikai rendszer ugyanis – kissé leegyszerűsítve

–

a

politikai

tevékenység

szférájában

kialakult

normáknak,

szervezeteknek és az azokhoz kapcsolódó magatartásoknak az együttese és mint ilyen tágabb terjedelmű kategória mint az állam. Ebből viszont logikailag következik, hogy a politikai rendszer nem lehet az államformának a fogalmi eleme. A bírált fölfogás azonban tartalmi okok miatt sem helytálló. Az államforma mint osztályozási kategóriatartalmának

középpontjában

ugyanis

az

államhatalom

struktúrája,

a

hatalomkoncentráció kérdése áll; a politikai rendszer struktúrájának és így tipológiájának középpontjában pedig a pártrendszer, vagyis a hatalmi centrum(ok) társadalmi-politikai befolyásolásának és ellenőrzésének a kérdése. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy

7

Erről Kucera Megjegyzések az államforma fogalmához JK 1958. 9. sz. Bővebben lásd Samu Mihály: Az államforma fogalmi elemeivel kapcsolatos vita In Állam és jogelmélet Szerk Samu Mihály Tankönyviadö, 1970 229-231. old. 8

2011.12.14.


16/18

tagadnók a politikai rendszer jellegének az államformára gyakorolt hatását. A monolitikus egypártrendszer ugyanis a kormányformától függetlenül hatalomkoncentráló államformát eredményez, illetőleg az asszimetrikus hatalommegosztású államformákban tapasztalható fölény nagyrészt a politikai rendszer illetve az egyes pártok jellegével magyarázható. Az államforma fogalmi elemeit megkülönböztető nézetek harmadik fogalmi elemeként

az

államszervezet

vagy államszerkezet

kérdését

emelték

ki

és

hagyományosan mint a központi és helyi állami szervek viszonyát fogalmazták meg. Ez a kérdés maga is összetett, amelyen belül különösen három vonatkozást emelhetünk ki: a) olyan részekre, politikai egységekre tagozódik-e az adott állam, amelyket megilletnek bizonyos, az állami szuverenitásból közvetlenül adódó hatáskörök, és ezeket az államegész egyoldalúan jogszerűen nem vonhatja el (föderatív állam) vagy pusztán adminisztratív egységekre, amelyek hatáskörei egyoldalúan elvonhatók (unitárius állam) – ez a tulajdonképpeni államszerkezet kérdése; b) milyen mértékű a több települést átfogó adminisztratív területi egységek önállósága, ebben a vonatkozásban milyen mértékben centralizált az államhatalom; c) milyen mértékű a települések önállósága, s ebben a vonatkozásban milyen mértékben centralizált az államhatalom – ez utóbbi két kérdés tartozik az államszervezet körébe. Ezek a kérdések részben az államszervezet fölépítésének technikai jellegű sajátosságaira vonatkoznak, részben pedig – és ez a fontosabb – az államhatalom vertikális struktúráját fejezik ki – eltérően az államformától, amit az államhatalom horizontális struktúrájának is nevezhetünk. Az államszerkezet és az államszervezet kategóriái tehát más tartalmat fejeznek ki mint az államforma kategóriája, ezért nem tekinthetjük őket az államforma fogalmi elemeinek. Az államszerkezet és az államszervezet az államok más szempontok szerinti, az államformához képest kiegészítő tipologizálásának szolgálnak alapul, amely osztályozás bizonyos kérdések vizsgálata szempontjából (pl. nemzeti kisebbségek jogai, állam mint szervezet) különösen lényeges lehet. Az államforma és az államszerkezet, valamint az államszervezet között a különbségek ellenére sajátos kölcsönhatás figyelhető meg: a föderatív szerkezet és az államszervezet decentralizációja a kiegyensúlyozott hatalommegosztás irányába hat

2011.12.14.


17/18

valamint viszont és fordítva. A föderatív államot az alkotmányjogban és az államelméletben hagyományosan úgy jellemezték, hogy annak tagállamai a szuverenitás bizonyos jegyeivel rendelkeznek. Ezt a nézetet a korábban mondottak (a szuverenitás nem osztható, csak a hatáskörök) alapján nem fogadjuk el. Az államszerkezet – pontosabban a szövetségi állam – kérdése összefügg az államszövetség kérdésével, ezért ezeket célszerűbb az államkapcsolatok keretében tárgyalni. 4. A rendszerezés egyes szintje. Az államrendszer Az államrendszer az egyedi állam leírására szolgáló kategória, nem osztályozási kategória. Az egyes szintjén helyezkedik el a különös szintjén elhelyezkedő államformához és az általános szintjén elhelyezkedő államtípushoz képest. Az államrendszer kategóriája terjedelmileg szűk, tartalmilag pedig gazdag. Mint a tudományos elvonatkoztatásokat is magában foglaló szellemileg újraalkotott konkrét tartalmazza azokat a sajátosságokat, amelyeket az adott egyedi államra vonatkozó államtípus és államforma kifejeznek, emellett pedig tartalmazhatja mindazt, ami az adott egyedi államra még jellemző. Másként megfogalmazva: mivel az államrendszer egy egyedi állam sajátosságait fejezi ki, az egyedi állam pedig mindig az állam valamilyen típusú és valamilyen formájú állam, ezéert tartalmazza azokat a sajátosságokat is, amelyeket az adott egyedi államra vonatkozó államtípus és államforma kifejeznek. Az államrendszer szintjén nélkülözhetetlen olyan jellemző vonások rögzítése is, amelyek szorosan véve nem is az államot jellemzik, hanem az országot, így tulajdonképpen az államrendszer előföltételeit illetőleg annak társadalmi történeti környezetét képezik. Tekintettel arra, hogy a szorosan vett egyedi állam jellemzése sohasem lehet teljes, befejezett, ezért az államrendszer kategóriája tartalmának a közelebbi meghatározásakor csak a legfontosabb szempontokat adhatjuk meg. (Ezek megválaszolása részben összekapcsolódik, átfödi egymást, ez azonban nem okoz elméleti zavart, mivel nem osztályozási, hanem leíró kategóriáról van szó. Ebben az esetben a sok szempont nem zavar, hanem gazdagít, konkrétabbá tesz, míg osztályozás esetén a sok szempont annyiban zavar, hogy szelektálni kell, és fontossági sorrendet kell megállapítani.) Az

2011.12.14.


18/18

államrendszer tartalmi jellemzőinek részletezését Jogi alaptanban tárgyaltuk, azért azt itt mellőzzük.

államok történetileg kialakult sokfélesége és összetettsége és az ebből adódó

Recommend Documents