588
PASZIÁNSZ. Irta: Koncz Károly.
A
kényelmes hotelszobában a t ü k ö r előtt áll. A frissen k ö t ö t t csokornyakkendő még hímporos pillangószárnyait egym á s r a illeszti, m a j d propellert formál belőlük. E g y m o z d u l a t t a l később a pillangó lehullatja szárnyait s m i n t hosszú selyemhernyó hever az asztalon. Mellé kerül a gallér is. Most m á r gyors i r a m b a n folyik a vetkőzés. A játékos angol valcert dudol, i n k á b b csak zümmögi a dallamot. A kis kézibőrönd még o t t hever egy széken, ahogy odad o b t á k . Meleg, p u h a sál kígyózik r a j t a . Pizsamába b u j i k s elveti m a g á t a recamieren. Feszült várakozás, alattomos csönd, d e r m e d t mozdulatlanság f ű t i k a levegőt. Nem gondolkozik, csak nézi az elmosodó fehér mennyezetet, amelyet hét h ó n a p p a l ezelőtt l á t o t t u t o l j á r a . Igy, h a n y a t t fekve. Semmi változás azóta. Azaz, hogy valami mégis . . . Pedig minden a régi helyén áll. Csak ő. É p p e n ő . . . Agyontáncolt lába, az egymásba ölelkező éjszakázásoktól skarl á t b a l o b b a n t szeme egyet parancsol : pihenni, pihenni, pihenni ! H a l k kopogtatás. Megismétlődik. S m e r t belülről még mindig nem érkezik válasz, nagyon lassan kinyílik az a j t ó . Mint a felszabaduló lelkiismeret. Csak egy tenyérnyire. A lift-boy b á t o r t a l a n k o d i k , kezében apró levélkével. A varázslat hirtelen megszakadt. Az ismerős írás, a papíros, az illata fölvillanyozza a játékos lustuló idegeit. Első, kedves kis ismerős, amely v á r a t l a n u l b e t o p p a n t pihenő, mindentől és mindenkitől elszigetelt m a g á n y á b a . Kedves és mégis j á t é k r o n t ó . Vagy? . . . Valami rokonságot mégis érez a levélkével, amely éppen olyan v á r a t lanul t o p p a n t be a hotelszobába, m i n t ő. De ilyen későn? Hiszen csaknem éjszaka v a n m á r . Máskor ilyenkor i n d u l t élni pezsgő és p a r f ő m felhőben, most pedig . . . Vendéget fogad. Régi b a r á t o t , vagy ellenséget? E g y ú j a b b h a d ü z e n e t hírvívő k a t o n á j á t , amelyből jó n é h á n y d a r a b o t t fekszik íróasztala f i ó k j á b a n , harcon kívül helyezve? Igen. É p p e n olyan, m i n t a többi. Az írása, a színe, az illata. Kívülről mind egyformák, csak belülről . . . Az egyikben finomkodó durcáskodás, a m á s i k b a n p a t t o g ó szermehányás, a h a r m a d i k b a n m á r alázatos, kúszó bocsánatkérés, a negyedikben pedig forró csók-ígéret b u j i k meg a b e t ű k hullámos t a k a r ó j a a l a t t . S a l e g ú j a b b ? Mit a k a r tőle? . . . H o n n a n t u d j a egyáltalában, hogy megérkezett? A l e g ú j a b b : parancs. Szolgálati utasítás. P á r sor csak. Fél óra mulva feltétlenül v á r j a a Savoyban. A p á l m a k e r t b e n , táncolni. S a l a t t a m i n t kecses, ágaskodó őzike agancs az aláírás : L a m d a . JÁTÉKOS
589 Azt í r j a : Föltétlenül. Igen, ez Ő. Erről ráismer még hét h ó n a p u t á n is. A még mindig várakozó boy felé : — Mondd meg, o t t leszek. Föltétlenül . . . És mosolyog, hogy most egy pillanatra azt az asszonyt utánozza, aki t u d j a , hogy ő biztosan o t t lesz. Biztosan? Percnyi pontossággal ! Mint máskor. Mindig ! Már fel is ugrik, csenget, p a r a n c s o k a t o s z t o g a t : hozzák fel a hallból a bőröndöket. Negyed óra sem telik el, a hosszú ú t f á r a d a l m a i nak nyoma sincs. A szmokingja még csak össze sem g y ű r ő d ö t t a h á r o m napos rázás a l a t t . Ismét a t ü k ö r előtt áll. Ingmelle vakító fehér. A ráhulló villanyfénytől szikrázik, m i n t k i n t az a b l a k p á r k á n y o n a frissen esett hó. S miközben a gallérgombbal bajlódik, táncleckét vesz. Nem, nem felejtett el még táncolni h á r o m n a p óta. Ó, a lába nagyon is ügyes. De a keze . . . Ügyetlenül mozognak az u j j a k s az inggomb messzire repül. Valahová a recamier alá. Elnyelte a föld. E n n y i t t u d csak megállapítani hosszas, keserves térdeplések, derékhajlások u t á n . H a j o l n a mélyebben, de az ingmell . . . S akkor eszébe j u t a bőrönd a széken. A b b a n még bizonyára v a n t a r talékgomb. U t á n a nyúl. Leteszi az asztalra. Mellette a levél : föltétlenül ! F ö l k a t t a n t j a a t e t e j é t , de nem keresi a gombot. Farkasszemet néz hét hónapi életével. Az alig fél négyzetméter bőröndtetőről sortűz vágódik arcába : R ó m a , Berlin, Páris, Nizza, Velence, Rapallo, Konstantinápoly . . . A hotelcímkékkel sűrűn teleragasztott bőrönd, m i n t egy pasziánsz parti. Kerek, háromszög, négyzetalakú sárga, kék, piros, zöld kis cédulák. T a r k a és változatos, m i n t a játékos élete. Az ingmell : vakító fehér. A b ő r ö n d t e t ő : pasziánsz parti. A levélke : sürget. A játékos : mereven áll, n y a k á n félig felgombolt gallérral. Majd egy lépést hátrál. De nem t u d j a szemét levenni a képről. Apró mozaik kockák, melyekből — mesterien összeillesztve — egy darab színes élet rajzolódik ki. Mint egy üvegfestmény. A mozaikokat rendezgetni kezdi szemével : egy háromszög, még egy, most egy négyzet, a z u t á n egy kör, m a j d m e g i n t . . . Igy, így t ö r t é n t ? Táguló pupillái előtt megmozdulnak az apró cédulák, ide-oda ugrálnak : illeszkednek. Ahogy gondolataiban összetereli őket, m i n t vihar előtt pásztor a n y á j á t , összefutnak egy képpé. H é t h ó n a p p á . Most is nyílt k á r t y á v a l játszik, m i n t mindig. Éjfélre j á r az idő s a j á t é k izgalmában, egyre gyorsuló ütemében városok tornyosulnak a szemei elé. A hotelcímkék. Egyszerre t á m a d ó és védekező fél : pasziánszozik. Az életével. Az első háromszöggel indít. — Róma . . . — Hotel A m b a s c i a t o r i ! Via Vittorio Veneto . . . — Igen, o t t p i l l a n t o t t a m meg először. Egyedül volt. Mintha
590 semmi sem érdekelte volna, rohant a bejárat felé. Olyan könnyen, mint karcsú úszó felhőfoszlány a kék égen. Pillanatra megállt s a szálloda óriási cyklopsokból kirakott homlokzatát kémlelte. Az épületet félkörben körülvevő olajfák fojtó illatában reszketett minden. Csak ő állt nyugodtan. Hátravetette fejét s aranyló fürtjei szétbomlottak vállain. Nem láthattam jól az arcát, csak sejtettem finom vonásait azzal az érzéssel, hogy egy pillanatra úgy is felém fordítja fejét. Észre kell vennie, hogy figyelem. Hiszen mindenki kettőnket nézett már. Azokra a hajlékony kis üvegszobrocskákra emlékeztetett idegesítő nyugalmával, amelyek íróasztalomon féllábon táncolnak bele a levegőbe — üvegből. De nem fordult meg, hanem villámgyorsan eltűnt a forgóajtóban. Napokkal később láttam újra a hallban, a külföldi diplomaták és meghatalmazott miniszterek frakkos fekete tömegében, mint szállingó hópehelyt. Két könyökömmel törtem utat magamnak, nem törődve azzal, mit gondolhatnak rólam, akiket félre löktem. Most sem volt szerencsém . . . Egyik este azután, amint szobám ablakán kihajolva forró kábultságban Róma Gerbeaud-jának lüktető életében vergődtem gondolataimmal, a Café Rosati terraszán újra őt láttam. Limonádét szürcsölt hosszú pergamen szipkán. Ismét egyedül volt. — K i lehet ez a leány? — kérdeztem talán századszor is önmagamtól, — aki egy percemet sem hagyja nyugodtan. Most meg kell tudnom. Lerohantam lépcsőket ugorva a hallba. De senki sem ismerte. A portás is csak annyit tudott mondani, hogy egyedül jött és senkivel sem barátkozik. Másnap elutazott. . . A színes kis mozaik lapok, a hotelcímkék tovább ostromolják a játékost. Most egy köralakú : — Berlin . . . Hotel Adlon . . . Pariser Platz . . . Brandenburger Tor . . . — Nem volt egy nyugodt órám tovább Rómában. Valami vitt, repített, mindegy hogy hová. Menjünk Berlinbe, talán majd elfelejtem ezt a különös leányt, akiről semmit sem tudok jóformán. Szórakozni fogok. Az Adlon ikerszállójában, a Bristolban, érdekesnek ígérkező revüt hirdettek. A langyos szellő, amely az Unter den Linden fái alól felém szökött, megnyugtatták kissé idegeimet. A műsor unalmas volt. Álmosan tértem vissza szállómba. Még egy cigarettát elszívok s csak azután megyek aludni. A hófehér márványcsarnok oszlopai között bolyongtam céltalanul. Egyszer csak a szememhez kaptam. Jól látok, vagy máris álmodom? Ő volt. Nem is egy, hanem megszámlálhatatlan példányban. Mintha az elvarázsolt kastély tükörszobájába kerültem volna. Nem mertem megmozdulni, nem tudhattam, hogy melyik pillanatban töröm be a homlokomat. A tükörfalak százszorosan visszaverték kettőnk tétova alakját. Jött felém. Lábam gyökeret vert. Annyi időm sem maradt, hogy meglepetésemből fölocsudva arcába nézzek, megszólított: — Excusez, monsieur, q'elle heure est il?
591 — T e h á t francia — gondoltam. — Valamit d a d o g t a m . K ö n n y e d fejbólintással köszönte meg s a télikert felé t a r t o t t . A világítás, a t a n g ó éppen k a p ó r a j ö t t . Még le sem ü l h e t e t t , ügyetlenül, d u r v á n r á t ö r t e m : — Táncol? Nem válaszolt. De látszólag nem ü t k ö z ö t t meg faragatlanságomon. Miért nem utasít vissza? ! Miért nem m o n d j a , hogy . . . hogy . . . neveletlen f r á t e r ? Semmit sem mond. N y u g o d t fölénnyel n y u j t j a a k a r j á t . S a k k o r megint e l h a m a r k o d t a m a d o l g o t : — Mondja, az ég szerelmére, kicsoda m a g a ? Apró kis tűszúrások villantak arcomba fehér fogsoráról, a m i n t r á m n e v e t e t t . Most l á t t a m először az arcát. A t a n g ó f é n y b e n m i n t szirmait b o n t ó orchidea emelte r á m t e k i n t e t é t : — H a t o v á b b r a is ilyen makacsul követ, egyszer m a j d megtudja . . . — De én most a k a r o m t u d n i ! — t ü r e l m e t l e n k e d t e m s önkéntelenül is m a g a m h o z szorítottam egy pillanatra, hogy súlyt a d j a k szavaimnak. — É r t s e n meg, kérem, most m o n d j a meg ! . . . — Olyan sürgős? H á t jó. Ide figyeljen. A n e v e m : Mancselni sönche ! Most a z t á n eleget t u d . . . Szédültem. H i á b a k é r t e m , könyörögtem, egy szót sem szólt ezután. Párszor t á n c o l t u n k még. Dac, keserűség v i t t e a l á b a m a t . De ő mindannyiszor lefegyverzett ragyogó szépségével és pokoli n y u g a l m á val. S t u d t a m mégis, hogy nem m o z d u l h a t o k el mellőle. Az órák m ú l á s á b a n azonban m i n d j o b b a n r á m nehezedett az az érzés, hogy m e n t h e t e t l e n ü l zuhanok alá, m e r t olyan ejtőernyőbe k a p a s z k o d t a m , amelyik nem a k a r j a k i b o n t a n i s á t r á t . Másnap, u g y a n a n n á l az asztalnál egy u j s á g széléről l e t é p e t t papíroson búcsúzott e l : «Ha akar, jöjjön u t á n a m Párisba . . .» . . . A játékos most t á m a d . Zöldszínű kis négyszöggel: — P á r i s . . . Avenue des Champs Elysées . . . Hotel Claridge . . .. — Még m a sem t u d o m hogyan t ö r t é n h e t e t t , de a soffőrnek egyenesen ezt a címet a d t a m meg. A gyors h a j t á s t ó l , v a g y az ismétlődő véletlentől szédültem-e meg, pillanatokig t á n t o r o g t a m . Le-föl kering e t t előttem minden, m i n t h a ringlispilen ülnék. Ő v á r t reám az á r k á dok a l a t t . Mintha egy perccel előbb v á l t u n k volna csak el, mosolyogva k ö s z ö n t ö t t : «Már azt h i t t e m , meg sem talál ebben a rengetegben». É s belémkarolt. Igy é r t ü n k a m a j d n e m néptelen kupolacsarnokba, ahol a meglepetések ú j a b b örvényébe kerültem : «A szobája a h a r m a d i k emeleten v a n — s u t t o g t a — 272 . . . » és olyan á r t a t l a n kedveskedés csendült ki hangjából, m i n t h a csak azt m o n d t a volna : «Ma szép időnk lesz . . .» E t t ő l a perctől kezdve m á r nem b u j d o s o t t előlem. E g y ü t t ü l t ü n k minden n a p az ebédnél, vacsoránál, sokszor reggelig a Lidó b á r - p u l t j a mellett. É s még mindig semmi közelebbit nem t u d t u n k egymásról. L e á n y ? . . . Asszony? . . . E l v á l t ? . . . Özvegy? . . . Minden m o z d u l a t á v a l , az ostromló kérdések elől való ügyes k i b u j á s a i v a l
592 bűvész volt, aki csak k á p r á z t a t , de sohasem magyarázza meg m i t hogyan, miért cselekszik. Keserűen kellett t a p a s z t a l n o m , hogy a sorsom, az életem nem érdekli őt. Magáról pedig nem beszél. Azt viszont egyenesen megtiltotta, hogy kérdezősködjem u t á n a . Titokzatos ú t j a i voltak, sürgönyöket, expresslevelet k a p o t t , melyeknek sűrűsége egyre idegesebbé t e t t e , de hogy mit t a r t a l m a z n a k , sohasem á r u l t a el. Titokzatos ú t j a i r a pedig egyetlen egyszer sem engedte, hogy elkísérjem. Aztán . . . egyszer mégis ő h í v o t t sétálni. Az Arc de Triomphe-nál hirtelen megállt. Valami parancsoló volt m o z d u l a t á b a n , nézésében. Ismét egy sürgönyt szorongatott a kezében és valakit barátságosan köszönt ö t t , de hogy kit, azt m á r nem l á t h a t t a m . A z t á n minden bevezetés nélkül azt m o n d o t t a : «Mától kezdve egy percre sem m o z d u l h a t el mellőlem. Vigyázzon minden m o z d u l a t o m r a , m e r t ha a k á r én, a k á r maga elhibázunk egy lépést is, nem lát t ö b b é engem . . .» És először h a g y t a , hogy megcsókoljam a kezét. Mindketten éreztük, hogy ez a kézcsók a m e g t á m a d o t t fél első védekezése volt, amelyben o t t dörömbölt egész felzaklatott énem, minden melegével. . . . . . A játékos a gallér szabadon m a r a d t szárnya u t á n nyúl, hogy ráerőszakolja a másikra. U j j a i m á r egyáltalán nem mozognak. Ú j a b b k á r t y a l a p fekszik előtte : Nizza . . . Hotel Negresco . . . Mintha úszó jéghegy közeledne feléje, élesednek ki az óriási fehér sarokpalota körvonalai, ablakaival a P r o m e n a d e des Anglais 12 kilométer hosszú m á r v á n y s é t á n y á r a . Mályvaszínű selyemtapéta szobája falain . . . A Promenade-on K a r n e v á l hömpölyög. Óriási bohócok kalimpálnak a menetben. Virágtól roskadó hintók és a u t ó k . Az egyikben ők ülnek k e t t e n . Szorosan egymás mellett. Arcuk bőre egymást surolja m á r . . . Forróság permetez tekintetükből. K ö r ü l ö t t ü k élet, élet . . . élet ! Tomboló jókedv . . . T a r k a , kavargó ő r ü l e t . . . Szemükre, szájukra, ölükbe sziromeső hull . . . Szakad . . . Már záporban ömlik r e á j u k . Alattomos kígyóként tekerőzik n y a k u k r a a szerpentin. Senki és semmi sincs m á r , csak ők k e t t e n . S akkor a férfiben az indulat végsőkig feszített h ú r j a elpattant. — Ne kínozzon ! Nem bírom t o v á b b . . . A leány feje h á t r a h a n y a t l i k , f a n y a r mosoly táncol szájaszélén, megérinti a férfi homlokát kezével s végtelen szomorúság kíséri h a n g j á t : — Kár . . . A kezéből fénykép hull ki, megperdül, m i n t a rájukhulló sziromlevél. A férfi u t á n a a k a r kapni, de egy ú j a b b sziromzáporral a t ö m e g lábai alá sodródik. . . . A j á t é k o s n a k m á r csak h á r o m k á r t y á j a v a n . T o v á b b , t o v á b b ! . . . Venezia : Hotel Royal Danieli . . . Mint kivilágított t ü n d é r k a s t é l y emelkedik a Szent Márk-tér fölé a régi Palazzóból á t a l a k í t o t t épület. Ablakaik — a férfié a h a r m a d i k , a leányé az első emeleten — a Grand Canale-ra nyílnak, amely i f j ú szerelmeseket ringat a h á t á n . Már a n a p o k a t sem számolja. Csak
593 háromszor is átöltözik, ha a leány úgy kívánja, azt a nyakkendőt viseli, amit együtt vettek s azt eszi, amit a leány rendel. Egy kissé megnyugtatja az a körülmény, hogy a sürgönyök és titokzatos levelek egyre jobban ritkultak, majd egészen elmaradtak. — A loggiára rendeltem ma az uzsonnát. Narancssalátát és eperfagylaltot. Ha akarja együtt uzsonnázhatunk. A meghívásból a férfi csak annyit é r t : együtt. E g y ü t t ! És . . . A fagylalt olvad a tányérukon. A narancs beitta már a cukrot. . . A két fonott szék közel áll egymás mellett. Az egyik már üres . . . Vadszőlő levelek simulnak össze a folytott suttogással: — Szeretlek ! . . . Édes . . . K é t héttel később : Levantei Riviera. Rapalló ! New-Casino . . . Naphosszakat barangolnak a magnolia és mirtus erdőkben. Csak estére térnek vissza a fellegvárba. Alig győznek válaszolni egymás kérdéseire. Újabb és újabb megbeszélni valójuk akad. S a séták folytatódnak vacsora után a karcsú viadukt-hídon keresztül a tengerpartra. Mintha ég és tenger között lebegnének, érzik mind a ketten s még szorosabban karolnak egymásba. Lábuk alatt a hold ver ezüstös utat. — Látod — mutat egyik este a tenger felé a férfi. — Olyan, mintha a szálloda ablakából valaki ezüstöt csurgatna a tengerbe s mi most a patakjában gázolunk, hogy aranyat leljünk . . . — Nem is aranyat, gyémántot! — válaszolja a leány. — Annál is drágábbat és szebbet. . . Mert most már biztos vagyok benne, hogy szeretsz s nem tudsz elszakadni tőlem . . . Jössz velem mindenhová, mert én így akarom, mert én is szeretlek. Határtalanul. Tudd meg hát végre, hogy ki vagyok . . . . . . A játékos a levegőbe kap két kezével. Arca sápadtabb, mint máskor három áttáncolt éjszaka után. Nyakát szorítja a gallér . . . Levegőt, levegőt! . . . Kiáltana, de hangszálaiban nincs erő. Csak a bőröndöt éri el. Magához rántja s vad gyűlölettel tépi le az utolsó szállodai cimkét. Aztán szétmorzsolja az ujjai között. Ökölbe szorul a keze, amelyikben a papírdarabkák zúzódnak. De nem tudja kinyitni, hogy elhajítsa. A bőröndtetőről visszavigyorog a ragasztás helye : — Istambul: Pera Palace . . . Tükörsima a Márvány-tenger ! Nem látod? Siess, elkésel, várnak rád . . . A Boszporusznál . . . Itt a motorcsónak, ugorj bele . . . Fehér fodrokat hasít a propeller. Előttük háromszáz méterre siklik a másik. Megelőzték őt. — Több g á z t ! — parancsol rá a motorosra. Mindjárt elérik. Csak a kezét kell kinyujtania érte, hogy . . . S a víz tükréről kuncogó nevetés repeszt a füleibe. Ketten ülnek a csónakban a matrózon kívül. Egy férfi s a leány. Feje a férfi ölében pihen. A többit már a gyorsvonat kerekei kattogják : — Be-csap-tak . . . be-csap-tak . . . be-csap-tak . . . Napkelet
42
594 Két öklével üti a bőröndtetőt a játékos, hogy bezúzza. A hatodik menetnél elzsibbad a keze. Valami éles szerszámot keres a tekintetével, íróasztalán ott van a zsebkése, utazóruhájának zsebeiből kiszedett többi aprósággal. Öngyujtó, névjegy, kulcsok között. Pillanatra megfeledkezik mindenről, legyűri izgalmát s a névjegy után nyúl. Erről egészen megfeledkezett. Még Konstantinápolyban kapta. Kitől is? Igen. A hotelportás szaladt utána s utolsó pillanatban nyomta a kezébe az autónál. Akkor dühében, fölzaklatott állapotában, zsebregyűrte. K i küldhette? . . . Ismeretlen írás. Karosszéria gyáros . . . Mit akarhat tőle? . . . Megfordítja a névjegyet. Megtántorodik s rázuhan íróasztalára. Szeme előtt összefut az ismerős írás: «Csacsinkó! Meglepetést tartogattam a számodra. Apuskát! Ő ült velem a csónakban s vele találkoztál Párisban az Arc de Triomphe-nál is . . . Tudom, kellemetlen és érthetetlen volt a játék amit űztem, de ennek így kellett történnie. Este a vacsoránál mindent megértesz. Várunk. Csókollak. Csókolunk . . .» Akkorát ordít, hogy összerezzen a saját hangjától. Mintha ököllel szíven vágta volna valaki. — Most kell elolvasnom ezt a levelet? Én őrült! Mindennek az a hülye portás az oka. Halló ! — kapja föl a szobatelefon kagylóját. — Portás? Kapcsolja kérem Istambult, Pera Palace. Amilyen gyorsan csak tudja . . . Nem, nem. Lemegyek a telefonhoz. A bőröndjeimet vitesse az állomásra. Utazom . . . S már ismét táncol s tovább dudolja a félbehagyott angol valcert. Az öltözködéssel pillanat alatt kész. Magára rántja felöltőjét. Kirohan a folyosóra. Aztán hirtelen megfordul a nyitvamaradt ajtó felé. Vissza a szobába. Az asztalon a behorpadt mellű bőrönd. Mellette a nyolcadik kártyalap, a levélke : «Hotel Savoy . . . Pálmakert. . . Feltétlenül. . . Lamda . . .» Egy mozdulattal lesöpri a földre. Sugárzó arccal elindul. Valamibe belebotlik. Az elgurult inggomb. Mint a héja csap le rá. Zsebre vágja. Aztán végtelen nyugalommal az ajtóhoz lép s lecsavarja a villanyt.
TÜNŐDŐ. A legszebb fa is leveti fürtös haját, a lombot
hazug az erő, meg az ész s zöld gyümölcs az ifjúság.
és csak az az eredeti, ami már összeomlott.
Nappallá tör az vad hullám lágy
Lásd, minden új, minden csupán csak dac, hiúság,
egész
éjszaka, körökké,
porrá a csont, a hús, férgek élnek örökké.
csak a Kiss Tamás.
