Ahidegháború utolsó évtizedében1 a Kínai Népköztársaság (KNK) virtuális nagyhatalom

„Csak kézfogás van, ölelés nincs”: a kínai–szovjet kapcsolatok normalizálása a nyolcvanas években Vámos Péter

A kínai–szovjet kapcsolatok nemzetközi politikai keretei

A

hidegháború utolsó évtizedében1 a Kínai Népköztársaság (KNK) „virtuális nagyhatalom” volt.2 Politikai és üzleti körök világszerte globális nagyhatalomként tartoák számon, valódi stratégiai súlya azonban meg sem közelítee a két szuperhatalomét. A nyolcvanas években Kína a haditechnika és technológia terén messze elmaradt mind az Egyesült Államoktól, mind a Szovjetuniótól, és gazdasága sem volt globális jelentőségű. A korszakban az Egyesült Államok és a Szovjetunió az ázsiai–csendes-óceáni térségben regionális érdekekkel bíró globális nagyhatalomként jellemezhető, míg Kínára a globális befolyással rendelkező regionális hatalom megnevezés illik a legjobban.3 A nemzetközi politika központjában továbbra is az Egyesült Államok és a Szovjetunió állt, megmaradt a nemzetközi rendszer laza kétpólusú jellege. A két szuperhatalom viszonyában Kína csupán „zavaró tényező” volt,4 mégis a Szovjetunió mozgástere bizonyult a legszűkösebbnek a stratégiai háromszög másik két tagjához képest. A hetvenes években a Szovjetunió arra törekede, hogy fegyveres erővel hozzon létre és tartson fönt afrikai, közép-amerikai és közel-keleti rezsimeket, s ez a politika károsan hato az Egyesült Államokkal fenntarto viszonyára és az enyhülés lehetőségére. A fegyverkezési verseny és a túlméreteze birodalmi periféria kimerítee a Szovjetunió gazdasági tartalékait. Kambodzsa vietnami megszállásának szovjet támogatása és Afganisztán szovjet megszállása mia Moszkva Ázsiában diplomáciailag elszigetelődö. Az ázsiai–csendes-óceáni térség fő konfliktusa Kína és a Szovjetunió közö alakult ki, logikus volt, hogy erre reagálva megváltozo az Egyesült Államok Kína-politikája á és Peking nemzetközi politikai szerepe. Amerika addig Kína politikai eszközökkel történő (meg)fékezésére törekede. A kínai–amerikai közeledés folyamán kvázi szövetség formálódo, és ez ú új elemet hozo a nemzetközi viszonyokba.5 A kétoldalú kapcsolatok a hetvenes évtized végén közel kerültek egy de facto szövetségesi viszonyhoz.6 312

Külügyi Szemle

„Csak ké kézfogás van, ölelés é nincs”: a kíínai–szovjet kapcsolatok normalizálása a nyolcvanas években é

Teng Hsziao-ping reformjainak külpolitikai következményei é A kínai belpolitikában is alapvető változások zajloak. 1978 decemberében a maoista radikalizmust Teng Hsziao-ping visszafogo pragmatizmusa váltoa fel, a politika helye a gazdaság kapta a főszerepet. Thomas Robinson szavaival: „Minden, ami jónak tűnt Kína belső gazdasági fejlődése szempontjából, Peking külpolitikáj á ává vált.”7 A külpolitikai nyitás értelme a nemzetközi piaci rendszerbe történő integráció volt. A KNKnak az Egyesült Államokkal való viszony volt a legfontosabb. Teng Hsziao-ping Tajvan kérdésében hajlandóságot mutato a kompromisszumra. Ez is közrehato az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság közöi diplomácia kapcsolat felvételében (1979. január 1.). Washington és szövetségesei (köztük Japán és az EGK tagállamai) Pekingnek a fejle technológia és a külföldről érkező tőke forrásai voltak, az Egyesült Államok katonai jelenléte pedig p stabilizálta a térséget. Az Egyesült Államokkal való viszony normalizálása után, a békés nemzetközi környezet biztosítása érdekében Teng a Szovjetunióval is javítani kívánta a viszonyt. A szovjet–kínai szembenállás destabilizáló tényező volt Kína számára. A határok rendezetlensége, valamint a Szibériában és Mongóliában állomásozó szovjet katonai alakulatok mia Peking a Szovjetuniót tartoa a legnagyobb fenyegetésnek az ország biztonságára. A két gazdaság közöi funkcionális függőség és regionális komplementaritás mia azonban mindkét fél érdekelt volt a kapcsolatok normalizálásában.8 Peking az első jelzést 1979 áprilisában küldte Moszkvának, alig egy hónappal a kínai csapatok vietnami területről történő visszavonása után. A KNK először bejelentee, hogy nem szándékozik az 1950-ben kötö, harminc évre szóló szovjet–kínai barátsági és kölcsönös segítségnyújt ú ási szerződést meghosszabbítani, majd Huang Hua külügyminiszter hangsúlyozta Kína „következetes kiállását” a „normális államközi kapcsolatok fenntartása és fejlesztése” melle, és „a legfontosabb kérdések megtárgyalására és a két ország közöi viszony javítására” szólíto fel.9 Moszkva pozitívan reagált a kezdeményezésre, de a feszültség nehezen oldódo. A felek 1979 szeptemberében Moszkvában tárgyalni kezdtek, de már a napirendben sem tudtak megegyezni. A Szovjetunió a kétoldalú kapcsolatokat érintő kérdésekről kívánt tárgyalni, Kína a Szovjetunió harmadik országokat (Vietnamot, Mongóliát, 1980 elejétől Afganisztánt) érintő politikáj á át helyezte előtérbe. November végén a párbeszéd folytatását a következő év tavaszára halasztoák. A pekingi magyar nagykövet, Ribánszki Róbert 1980 elején azt jelentee, hogy a tárgyalások célját, mélységét és ütemét tekintve a kínai vezetésen belül ellentétek vannak. A magyar nagykövetség értékelése szerint a kínai javaslat megtételében jelentős mértékben játszoak közre propagandamegfontolások, és a kínai fél nem kívánta a tárgyalások megszakítását, de nem törekede gyors, érdemi előrehaladásra sem. Úgy 2007. tél

313

V mos Péter Vá

vélték: a tárgyalások ténye jelentős manőverezési lehetőséget kínál a Nyugaal szemben, nyomást gyakorol Vietnamra, s főleg: ohon megnyugtathatja a „moszkovitákat”. (Csen Jün, a KB elnökhelyeese, aki 1978 decemberében, a KB 3. plénumán visszatért a hatalomba, a vezetés azon csoportját képviselte, amely szükségesnek tartoa a Szovjetunióval fenntarto kapcsolatok normalizálását.) 1980. január 19-én, három héel Afganisztán szovjet katonai megszállása után, Peking bejelentee, hogy nem folytatja a tárgyalásokat, mivel azok az ú új körülmények közö nem helyénvalók. Jonathan Pollack amerikai Kína-szakértő szerint a késlekedés oka az lehete, hogy néhány pekingi vezető a megszállást a gyengeség és elkeseredeség jeleként értékelte, a többség azonban a Szovjetunióval szemben tanúsíto rugalmasságot jelzésértékűnek tartoa mind Washington, mind Moszkva felé.10 Az afganisztáni szovjet akció egy sor politikai és stratégiai következménnyel járt. Carter elnök gabonaembargót hirdete a Szovjetunió ellen, visszavonta a SALT–II megállapodást a szenátusból, bejelentee, hogy az Egyesült Államok nem vesz részt a moszkvai olimpián. Számunkra különösen az a döntés érdekes, hogy a Kínával fenntarto szorosabb kapcsolatok kiépítése melle határozo, sőt a katonai együműködéstől sem zárkózo el.11 A „kezdődő amerikai–kínai katonai kapcsolatok” kialakítására te Carter-javaslat nyomán Teng úgy érezhee, hogy az Egyesült Államok politikája á neki kedvező irányba mozdult el.12 Megmaradt ugyan a hivatalos kapcsolatok útjában álló „három akadály” (Washington Tajvannal fenntarto diplomáciai kapcsolata; az 1954-es amerikai–tajvani kölcsönös védelmi szerződés és az amerikai csapatok tajvani jelenléte), de Afganisztán szovjet megszállása után Moszkvától is „három fő akadály” elhárítását követelte. Az afganisztáni visszavonulás melle a másik két kínai követelés a közös határ mentén állomásozó szovjet csapatok visszavonása, illetve Vietnam Kambodzsa-politikáj á ától a szovjet támogatás megvonása volt. Mongólia és Kína 1962-ben határmegállapodást kötö, 1964-re a határok kĳelölése is befejeződö. A határincidensek számának növekedése mia a Szovjetunió új ú védelmi megállapodás írt alá Mongóliával, amelynek értelmében szovjet erők állomásozhaak és támaszpontokat tarthaak fenn Mongóliában. Ez felborítoa a szemben álló felek közti katonai egyensúlyt. A nyolcvanas évek elején a szovjet szárazföldi csapatok negyede, a légierő harmada a szovjet–kínai határ mentén vagy annak közelében állomásozo. 1978 decemberében, alig néhány nappal a kínai–amerikai kapcsolatok felvételének bejelentése elő Vietnam (jelentős szovjet támogatással) megszállta Kambodzsát, és a kínaiak által támogato Pol Pot-rezsim helyére Heng Samrin vezetésével ú új kormányt helyeze. Teng Hsziao-ping 1979 februárjában, az Egyesült Államokban és Japánban te sikeres látogatását követően, „nevelő célzatú” fegyveres támadást intéze Vietnam ellen. Szigorúan katonai szempontból a kínai hadjárat kudarccal végződö, ugyanis a vietnami erőket nem sikerült kiszorítani Kambodzsából. Michael Yahuda brit politológus azonban megjegyzi, hogy a kínaiak valójában geopolitikai leckét adtak a vietnami314

Külügyi Szemle


aknak: vegyék tudomásul, hogy a szomszéd erősebb, és folyamatosan jelen van, nem úgy, mint Vietnam korábbi ellenfelei (Franciaország vagy az Egyesült Államok), illetve akkori szövetségese (a Szovjetunió).13 A következő évtizedben a Szovjetuniótól függö, hogy Vietnam fenn tudja-e tartani domináns helyzetét Kambodzsában. Vietnam geopolitikai fontossága nyilvánvaló volt mind a Szovjetunió, mind Kína számára. A szovjet haditengerészet Vietnamban hozzáférhete az egykori amerikai támaszpontokhoz, és tíz éven át nem is volt hajlandó elhagyni azokat, mivel ha megteszi, délkelet-ázsiai pozíciói jelentősen meggyengültek volna. Kína meg azt nem akarta, hogy Vietnam támogatása ürügyén a szovjet bekerítse. Az állások megmerevedtek, és pahelyzet alakult ki, ami csak a nyolcvanas évek végén tört meg azzal, hogy a Szovjetunió nem volt képes tovább ellátni Vietnamot a háború folytatásához és gazdasága támogatásához szükséges hadianyagokkal és forrásokkal.14

Fokozatos enyhülés (1979–1982) Afganisztán szovjet megszállása kezdetben fenyegetőnek tűnt Kína biztonságára nézve. Kiderült azonban, hogy egy sor olyan politikai-stratégiai következménnyel járt, amelyek a szuperhatalmak közti erőegyensúly felborulásához vezeek, és csökkentették a háborús konfliktus kirobbanásának lehetőségét. Ez részben a Kína és az Egyesült Államok közöi hallgatólagos stratégiai partnerségnek volt köszönhető, amit eufemisztikusan a „párhuzamos lépések” politikáj á ának neveztek.15 Washington a Szovjetunió ellen a „csillagháborús” programként16 ismeré vált gyors ütemű fegyverkezésbe kezde, lehetővé tee viszont, hogy Kína „nem halálos” hadifelszereléseket kapjon, és amerikai elektronikus adatgyűjt ű ő állomásokat telepíteek át Iránból Nyugat-Kínába, hogy onnan folytassák a szovjet rakétakísérletek és katonai tevékenység figyelését.17 Annak ellenére, hogy 1981-ig Kína a szovjet terjeszkedés („expanzionizmus”) elleni egységfront létrehozásán serénykede, az afgán ellenállóknak nyújto ú amerikai támogatás, Moszkva harmadik világbeli elszigetelődése és a Szovjetunió növekvő gazdasági gondjai arról győzték meg Tenget, hogy a szovjet támadás közvetlen veszélye csökkent.18 A kínaiak, a reálpolitika talán legtehetségesebb művelői, 1982-re készen álltak az Egyesült Államoktól való eltávolodásra és a Moszkva felé történő nyitásra. A folyamathoz hozzáj á árultak a kínai reform és nyitás politikáj á ával párhuzamosan zajló ideológiai változások, amelyek a maoista osztályharcos szemlélet elvetését, valamint a kínai politikai prioritások és nemzeti érdekek újb ú óli meghatározását is jelenteék. A szovjet–kínai normalizálás első szakaszában, 1979–82 közö jelentős előrelépésre nem került sor. Mindkét fél csupán „kis lépéseket” te a kapcsolatok bővítése érdekében. A kínai vezetés fokozatosan leértékelte a szovjet fenyegetést, és arra a következtetésre juto, hogy a szovjetekkel való konfliktus lehetősége kisebb, mint 2007. tél

315

V mos Péter Vá

ahogy azt korábban gondolta. Ez két fontos külpolitikai következménnyel járt: egyrészt Peking kevésbé hangsúlyozta az Egyesült Államokkal fenntarto stratégiai kapcsolat szükségességét, másrészt fokozatosan visszafordult a Szovjetunió felé, legalább annyira, hogy kitapogassa a szovjet–kínai enyhülés vagy akár a közeledés lehetőségét is.19 A propaganda szintjén a két ország egymásról való vélekedése mindennek volt mondható, csak pozitívnak nem. A Kínai Tá T rsadalomtudományi Akadémia Szovjetunióval foglalkozó intézetének folyóirata 1981-ben megjelent első számában megállapítoa: „Nyilvánvaló, hogy a Kína elleni szovjet katonai fenyegetés és hegemonista politika az alapvető akadálya a kínai–szovjet határkérdés rendezésének és a kínai–szovjet államközi kapcsolatok rendezésének.”20 Ugyanakkor szovjet megítélés szerint a kínai külpolitika célja az volt, hogy szovjetellenes erőkből álló szövetséget hozzon létre, beleértve az Egyesült Államokat és nyugat-európai szövetségeseit, Japánt, az ASEAN tagországait, valamint néhány iszlám államot (például Szaúd-Arábiát), mivel „mindezen országok együműködése képes lenne visszatartani a szovjet hegemonizmust az új ú világháború kirobbantásától.”21 Az évtized folyamán Peking elvi síkon hajthatatlannak tűnt a Moszkvával való kapcsolatok normalizálásának előfeltételei tekintetében, de a gyakorlati előnyök érdekében, hajlékonynak mutatkozo a kapcsolatok lassú enyhülésének elindításában. Ennek eredményeként y a szovjet–kínai kapcsolatok két, egymástól jól elkülöníthető szinten fejlődtek. Államközi szinten gyorsan bővültek a gazdasági, tudományos és kulturális kapcsolatok, miközben a stratégiai együműködés és a pártközi kapcsolatok terén történő előrelépéshez a kínaiak a Szovjetuniótól várták az előrelépést legalább a „három fő akadály” egyikében.22 A folyamat jól megkomponált forgatókönyv szerint zajlo. A három akadály nem gátolta a kétoldalú kapcsolatok különböző szinteken és területeken történő fejlesztését, miközben jelezte az amerikaiaknak, hogy kínai részről nem fenyeget a Szovjetunióval való újb ú óli szövetség létrehozása. A társadalmi kapcsolatok formalizált csatornáinak kialakulásával párhuzamosan a kétoldalú kereskedelem az 1982-es 223 millió rubelről 1985-re 1,6 milliárd rubelre nő.23 1982 és 1989 közö a kétoldalú kereskedelem növekedése több mint tízszeres volt, ami messze túlte Kína összes kereskedelmi forgalmának növekedési ütemén, illetve bármely más országgal folytato kereskedelmének növekedésén.24 Ezzel együ Kína elsősorban a nyugati országokkal kereskede, a Szovjetunió csak másodlagos partnere volt, amint a Szovjetunió is inkább az európai szocialista országokkal kereskede.25 Mindkét fél óvakodo jelentős politikai lépések megtételétől. Ennek két fő oka volt. Egyrészt az Egyesült Államokkal való kapcsolatok 1979-es normalizálása után Kínának nem volt sürgős a Szovjetunióval való megbékélés. Másrészt Moszkva világossá tee, hogy a Szovjetunió nem hajlandó engedményeket tenni a kínaiaknak, noha Peking a tárgyalások felúj ú ítását az akadályok elhárítása érdekében te konkrét szovjet lépésekhez kötöe.26 A szovjet fenyegetés ellen az Egyesült Államok mint új ú 316

Külügyi Szemle


kvázi szövetséges – ha megfelelő védelmet nem is biztosíto – legalább pszichológiai szempontból sokat jelente. Ráadásul az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei, illetve Japán a fejle technológia forrásai voltak – arra pedig Kínának nagy szüksége volt modernizációs céljai eléréséhez – a szovjet technológia megszerzése viszont nem volt létfontosságú. Kereskedelmi hitel és technológiai nyomás szovjet viszonylatban nem mutatkozo. A szovjet külügyminisztérium 1. sz. Tá T vol-keleti Főosztályának vezetője, az egyik vezető szovjet Kína-szakértő, M. Sz. Kapica 1981 tavaszán azt mondta, hogy Kína „a nyugati országok technikai segítségével és hiteleivel szeretné modernizálni gazdaságát, ugyanakkor a szovjetellenességen kívül nincs semmiféle tőkéje, amellyel ezért a segítségért fizethetne.”27 Az állandó katonai nyomásgyakorlás szintén a játszma része volt. O. B. Rahmanyin, az SZKP KB Nemzetközi Osztály vezetőjének első helyeese 1980 augusztusában a magyar nagykövet elő úgy beszélt, hogy habár „a szovjet fél nem érdekelt a helyzet kiélezésében, de az ú újabb háború megakadályozása érdekében a kínaiaknak meg kell érteniük, hogy mire képes a Szovjetunió.28 Kapica szintén egyértelműen fogalmazo: „Elhatározásunk, hogy erős csendes-óceáni hatalommá váljunk, ezt senki sem akadályozhatja meg. Miért maradjon a Csendes-óceán amerikai tenger?”29 A hagyományos tűzerő és atomfegyverek tekintetében abszolút fölényben levő szovjetek megindítoák a távol-keleti fegyverkezés második szakaszát, amely elsősorban a légierő és a haditengerészet fejlesztésére összpontosíto. Ilyen háérrel a szovjetek is teek kis lépéseket: javasolták a határ menti kereskedelem fejlesztését, a tudományos-technológiai együműködés és a határtárgyalások felúj ú ítását, sőt egy kínai pingpongcsapatot is meghívtak. A kínaiak többnyire hajlandók voltak az előrelépésre, de Teng mereven elzárkózo a szovjet–kínai kapcsolatok tartós fejlesztésétől, ha Moszkva nem enged a három akadály kérdésében. Ez a keős megközelítés az évtized folyamán jellegzetes elem maradt mind Peking, mind Moszkva taktikáj á ában. Az amerikaiak elhatározása, hogy ellensúlyozzák a szovjet katonai fölényt, lehetővé tee Kínának, hogy külpolitikáj á át a gazdaság fejlesztésére összpontosítsa. Peking folyamatosan hangsúlyozta a Nyugaal fenntarto gazdasági kapcsolatainak fontosságát, a békés környezethez és a mindkét szuperhatalommal fenntarto gazdasági kapcsolatokhoz fűződő kínai érdek a szovjet–kínai kapcsolatok további szélesítését is eredményezte. Teng felismerte ugyan a szovjet gazdasági nehézségeket, de továbbra is gyanakvó maradt Moszkva szándékait illetően, és rendszeresen hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió jelenti a legnagyobb veszélyt Kína biztonságára. Ennek ellenére nagyobb rugalmasságot és türelmet tanúsíto annak érdekében, hogy a kapcsolatokat az intézményesítés felé irányítsa, a politikai kapcsolatok szintjét pedig emelje.

2007. tél

317

V mos Péter Vá

A politikai konzultációk megkezdése, é előrel ő ép é éés gyakorlati 85 kérd é éésekben (1982–19 ) Az első nagy lépést a tárgyalások felúj ú ítása érdekében a szovjetek teék meg. L. I. Brezsnyev 1982. márciusi taskenti beszédében Kínát szocialista országnak nevezte; támogaa Peking álláspontját a Tajvan-kérdésben; hajlandóságot mutato a Kínával fenntarto kapcsolatok fejlesztésére; és a politikai kapcsolatok normalizálását célzó tárgyalások megkezdését javasolta. Teng Hsziao-ping arra utasítoa a külügyminisztériumot, hogy azonnal reagáljon a beszédre. Csien Csi-csen, a Tá Tájékoztatási Osztály akkori vezetője március 26-ra megszervezte a pekingi külügyminisztérium történetének első sajtótáj á ékoztatóját. A kínai reakció három tőmondatból állt: „Figyelemmel kísértük Brezsnyev elnök március 24-i taskenti beszédének kínai–szovjet viszonyra vonatkozó részeit. Határozoan elutasítjuk a megjegyzésekben található Kína elleni támadásokat. A kínai–szovjet viszonyban és a nemzetközi kapcsolatokban a Szovjetunió valódi teeinek tulajdonítunk fontosságot.” A bejelentést a résztvevők állva üdvözölték, hiszen ülőhelyek hiányában a vendégek körülállták Csien Csi-csent és tolmácsát, Li Csao-hszinget. A szöveg két fontos kifejezése a „figyelemmel kísértük” és a „fontosságot tulajdonítunk” volt, mivel mindkeő a kínaiak pozitív hozzáállását jelezte. A hír jelentőségét kihangsúlyozandó, a három mondat a másnapi Zsenmin Zsipao címoldalának közepén jelent meg.30 A nyár folyamán Jü Hung-liang, a külügyminisztérium Szovjetunió–Kelet-Európa Osztályának vezetője ő Moszkvába és Varsóba utazo, hivatalosan az oani kínai nagykövetségek ellenőrzése céljából. Az első állomás Moszkva volt, ahol Jü augusztus 10-én a kínai nagykövetség épületében találkozo partnerével, M. Sz. Kapica főosztályvezetővel (aki szabadságát megszakítva tért vissza Moszkvába a találkozóra) és Leonyid F. Iljicsov külügyminiszter-helyeessel. Jü szóban ismertee Peking üzenetét. Jegyzetek nélkül beszélt. A szöveget, amelynek minden szava különös hangsúlyt kapo, szó szerint adta tovább. A „szóbeli jegyzék” íro változatát Csien Csi-csen közli memoárjában: „Kína és a Szovjetunió közö hosszú évek óta rendezetlen viszonyok uralkodnak. A két nép é nem kív í ánja e helyzet további fennmaradását. I az idő, ő hogy tegyünk valamit a kínai–szovjet – kapcsolatok javításáért. A problémák természetesen nem oldhatók meg egyik napról a másikra, de a kínai fé f l úgy véli, hogy a legfontosabb a kapcsolatok javítására vonatkozó valódi akarat megléte. Teljességgel é lehetsééges egy igazságos és ésszerű megoldás tárgyalásos úton való megtalálása. A kínai fé f l kiindulópontként azt javasolja, hogy a Szovjetunió győzze ő meg Vietnamot, hogy vonja vissza csapatait Kambodzsából. Az is lehetséges, é hogy más, olyan problémákkal kezdjük, amelyek befolyással vannak országaink kapcsolatára. Ilyen például a határtérségben é történő haderőcs ő ökkentés. Ezzel egy időben ő mindkét ffélnek dolgoznia kell azon, hogy kölcsönösen elfogadható megoldást találjanak a szovjet csapatok Mongóliából való kivonásának kérdésére. A kínai f l azt is reméli, hogy elfogadható megoldást lehet találni az afgán kérdésre. Összegezve: csak fé 318

Külügyi Szemle


akkor nyitható ú új szakasz a kétoldalú kapcsolatokban, ha mindkét fé f l távlatokban gondolkodik, és megvan bennünk az akarat a jószomszédi kapcsolatok felúj ú ítására és egy-két fontos kérdés megoldására. Az eszmecsere formáj á áról a két ffél tárgyalásokat folytathat.” A kínaiak látszólag rugalmasságot tanúsítoak a normalizálás három akadályát illetően. Nem szólítoák fel a szovjeteket azonnali lépések megtételére mindhárom kérdésben, és jelezték, hogy nem várják bármely akadály azonnali elhárítását. Nekik az volt a fontos, hogy a szovjetek konstruktív hozzáállásukról tegyenek tanúbizonyságot. Kambodzsa hangsúlyozásával Jü arra utalt, hogy a kínaiak számára a legfontosabb kérdés a hagyományosan kínai befolyási övezetként számon tarto Délkelet-Ázsia ügye. A találkozó után Jü Varsóba utazo, hogy időt adjon a szovjeteknek álláspontjuk kialakítására. Augusztus 18-án, egy nappal a kínai–amerikai közös nyilatkozat31 aláírását követően, hazafelé még egyszer megállt Moszkvában, és másodszor is találkozo Iljicsovval. A szovjet diplomata azt közölte vele, hogy a hivatalos válasz készül. Augusztus 20-án Malcev, a külügyminiszter első helyeese magához kéree Ma Hszü-seng kínai ügyvivőt, és arról táj á ékoztaa, hogy a Szovjetunió kész tárgyalások folytatására bárhol, bármikor, bármilyen szinten, hogy „elhárítsák az akadályokat a kapcsolatok normalizálása elől”. Az „akadályok elhárítása” kifejezés a szovjetek pozitív hozzáállását jelezte. Miután Teng megkapta a szovjet választ, beleegyeze az 1979 decemberében megszakadt tárgyalások felúj ú ításába. A felek még a 12. pártkongresszus szeptember 1-ji megnyitása elő megegyeztek a külügyminiszter-helyeesi szintű politikai konzultációk folytatásában.32 1982-ben, a nemzetközi stratégiai környezet átfogó átértékelése után a pekingi vezetés kezde nagyobb távolságot tartani Washingtontól. Azt hangoztaa, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió stratégiai szempontból azonos szintet ért el, a két szuperhatalom egyforma hegemonista fenyegetést jelent a világra, és hogy ilyen körülmények közö Kína független külpolitikát kíván folytatni. A pártkongresszuson Hu Jao-pang főtitkár arról beszélt, hogy Kína ezentúl „nem fog csatlakozni egyetlen nagyhatalomhoz vagy hatalmi csoporthoz sem”. 1982-t követően, a „független külpolitika” időszakában Kína kerülte a konfrontációt vagy a szövetséget mindkét szuperhatalommal, fenntartoa magának a jogot, hogy kritizálja mindkét ország politikáj á ának bizonyos elemeit, miközben elfogadta azokat a kezdeményezéseket, amelyekkel egyetérte. Ugyanakkor a „független külpolitika” által deklarált azonos távolság, amelyet Kína igyekeze mindkét szuperhatalomtól megtartani, inkább hipotetikus volt, mint valós.33 A kínai propaganda továbbra is hangoztaa, hogy Szovjetunió támadólag lép fel, és közvetlenül fenyegeti Kína biztonságát. Eközben Kína – a Washington Tajvanpolitikáj á ával és a kereskedelmi szankciókkal szembeni növekvő aggodalma ellenére – stratégiai kérdésekben, többek közö Kambodzsa és Afganisztán ügyében, erősen az Egyesült Államok felé húzo. A szilárd kínai–amerikai viszony, amelynek egyik megnyilvánulása az 1982. augusztus 17-i közös nyilatkozat kiadása volt, megerősítee 2007. tél

319

V mos Péter Vá

Kína magabiztosságát Moszkvával szemben. Az ú új politikai vonal, amely jelentősen megnövelte Kína önálló manőverezési lehetőségét, alapot biztosíto a Szovjetunióval fenntarto viszony fokozatos javításához is. A „szociálimperializmus” és „modern revizionizmus” kifejezések elhagyása az 1982-es alkotmányból legalább annyira volt Moszkvának szánt gesztus, mint annak jelzése, hogy a reform és nyitás politikáj á ának meghirdetése óta jelentős ideológiai változások következtek be Kínában. A külügyminiszter-helyeesi konzultációk első fordulójára 1982. október 5–21. közö került sor Pekingben. A „konzultáció” kifejezést a kínaiak javasolták. A szovjetek ezt egyértelmű tekintélymentő manővernek minősíteék, mivel korábban a kínai fél azt hangoztaa, hogy csak akkor hajlandó tárgyalásokat kezdeni, ha a szovjetek teljesítik az előfeltételeket.34 1982 és 1988 közö összesen tizenkét külügyminiszter-helyeesi szintű politikai konzultációt tartoak. A kínaiak javaslatára a felek évente kétszer, tavasszal Moszkvában, ősszel Pekingben találkoztak. A fordulók eleinte hat, majd öt, később négy tárgyalásból álltak, amelyeket a külügyminiszterrel történő találkozó, majd a fogadó országban te közös, nem hivatalos kirándulás követe. Az elvi kérdésekben fennálló véleménykülönbségek ellenére a felek kezdeől egyetérteek a gazdasági, kereskedelmi, kulturális, sport, tudományos és műszaki kapcsolatok továbbfejlesztésének szükségességében. Mivel az ado tárgyalási fordulót megelőzően mindkét fél jó előre nyilvánosságra hozta álláspontját, az első két forduló inkább monológok sorozatára emlékeztete, mintsem valódi párbeszédre. Az évtized közepére a légkör barátságosabbá vált, a bizalom hídjai lassan kiépültek. A politikai és különösen az ideológiai előadások fokozatosan eltűntek, és a helyüket tárgyszerűbb megbeszélések veék át. Az évtized folyamán Teng rendszeresen hangoztaa, hogy a „három fő akadály” elhárítása nélkül nem lehetséges a Szovjetunióval való kapcsolatok javítása, valamint hogy a Szovjetunióval kapcsolatait Kína nem a Nyugaal fenntarto kapcsolatai ellenében kívánja javítani. A kínaiak kezdeől ragaszkodtak ahhoz, hogy a békés egymás melle élés öt elve szolgáljon a szovjet–kínai kapcsolatok alapjául. A pancsa sílát, a békés egymás melle élés öt elvét a kínai és az indiai miniszterelnök 1954-ben eredetileg a különböző társadalmi rendszerű államok közöi viszony ajánlo szabályaként fogalmazta meg. A szocialista országok közöi kapcsolatokra Kína először 1956. november 1-jén, a szovjet kormánynak a magyarországi események kapcsán kiado október 30-i nyilatkozatára ado válaszában említee. Amikor a szovjetek még a tárgyalások első fordulója elő arról érdeklődtek, hogy a kínaiak miért akarják az öt elvet a szocialista országok közöi kapcsolatokra is kiterjeszteni, a kínai válasz az volt, hogy „a szocialista országok közö is vannak ellentétek, sőt éles konfliktusok is”, és a példa Vietnam Kambodzsa elleni támadása és az ország megszállása volt.35 1983-ban és 1984-ben politikai kérdésekben nem történt ugyan előrelépés, a kapcsolatok mégis tovább bővültek. Az évtized közepére a kínai sajtó hangneme is megválto320

Külügyi Szemle


zo: az ellentétek hangsúlyozása helye a közös pontokat helyezte előtérbe. Számos, a szovjet gazdasággal foglalkozó kínai cikk kiemelte, hogy „nem kevés olyan dolog van, amelyet Kína átvehet a szovjet reformok tapasztalataiból”.36 1984-ben, hosszú évek után először, az ENSZ New York-i székhelyén találkozo a két külügyminiszter. Decemberben, két halasztást követően Ivan V. Arhipov, a minisztertanács első helyeese Kínába látogato.37 Az ötvenes években Kínában tevékenykedő szovjet tanácsadó testület egykori vezetője ő „Kína régi barátjaként” meleg fogadtatásban részesült. (Koszigin 1969 szeptemberében a pekingi repülőtéren Csu En-lajjal folytato tárgyalásai óta ez volt a legmagasabb szintű szovjet látogatás Kínában.) Minden bizonnyal Marjai József miniszterelnök-helyees 1984. augusztusi kínai útjára utalva egy kínai diplomata Pekingben megjegyezte, hogy Arhipov látogatása „megszüntee azt a látszatot, hogy egyes szocialista országok »előre szaladtak« a kapcsolatépítésben a Szovjetunióhoz képest”.38 Peking „temetési diplomáciája á ” keretében Li Peng 1985 márciusában39 Gorbacsovval történt találkozóján ú újabb gesztust te, amikor arról beszélt, hogy „mi két szomszédos nagy szocialista ország vagyunk. Ha nem lehetünk barátok és szövetségesek, legalább legyünk jó szomszédok”. Li hangsúlyozta azt is, hogy Kína nem törekszik stratégiai együműködés kialakítására az Egyesült Államokkal. Vá V laszában Gorbacsov azt mondta, hogy a Szovjetunió normalizálni kívánja politikai kapcsolatait Kínával, folytatni kívánja a párbeszédet, és emelni szeretné a tárgyalások szintjét.40 Közben a kapcsolatok ú újabb csatornái nyíltak meg a két ország közö. 1983 szeptemberében a külügyminiszter-helyeesek közöi párbeszéd ú újabb fórumán nemzetközi kérdésekben is megindult a konzultáció. A harmadik csatorna Arhipov 1984. decemberi kínai látogatásával nyílt meg, a negyedik pedig a Szovjet–Kínai Gazdasági, Kereskedelmi, Tudományos és Technológiai Együműködési Bizoság felállításával 1985-ben. Fontos ú új fejlemény volt a két külügyminisztérium közöi viszonyban, hogy 1985 folyamán a szovjetek tíz alkalommal táj á ékoztaák Pekinget bizalmas politikai eseményekről. Eleinte a kínaiak gyanakvással fogadták az információkat, de később érdeklődést mutaak Gorbacsov és Reagan genfi találkozója iránt. Az év folyamán a kínaiak is öt esetben táj á ékoztaák a szovjet nagykövetet Pekingben.41 A nyolcvanas évek közepére a felek a kapcsolatok egész hálózatát teremteék meg, amelynek többek közö része volt a diplomácia, a tudomány, a kultúra, a sport és az egészségügy. Gorbacsov 1985. márciusi hatalomra kerülésének idejére nyilvánvalóvá vált, hogy a nosztalgikus emlékeket is ápoló szocialista szomszédok súlyos nézeteltéréseik megoldásán dolgoznak.42 A politikai normalizálás folyamatának lassúsága ellenére a legtöbb Szovjetunióval kapcsolatos kínai írásban alig volt nyoma olyanfajta ellenségeskedésnek, amely egy-két évvel korábban még a kínai sajtó általános jellemzője volt.43 Gorbacsov a hivatalba lépését követő első évben nem mutato semmiféle szándékot a három akadály kérdésében történő előrelépésre. Scserbakov pekingi nagykövet, szabadságáról visszatérve táj á ékoztaa a baráti nagykövetek szűk körét a Gorbacsov2007. tél

321

V mos Péter Vá

val és Sevardnadzéval folytato megbeszéléseiről. Elmondta, hogy a szovjet–kínai viszonyban nem alakult ki elvileg ú új helyzet. Moszkva a hatvanas évek vitáit felidézve továbbra is hangsúlyozta, hogy a két ország közöi legnagyobb ellentétek nem államköziek, hanem ideológiai és pártközi jellegűek, és hogy szovjet részről a cél az, hogy a SZU–USA–KNK háromszögben Kína a szocializmus tartaléka legyen.44

Áörés é a kétoldal é ú kapcsolatokban (1986–1989) A Szovjetunió gazdasági stagnálása már Brezsnyev halála elő is nyilvánvalóvá vált, de a nyolcvanas évek közepére olyan szintet ért el, amikor a konszolidáció esélye már meglehetősen csekély volt az egyébként is kevéssé hatékony szocialista gazdasági rendszerben.45 Az SZKP 1986 februárjában megtarto 27. kongresszusán Gorbacsov radikális gazdasági reformokat sürgete, miközben nagyra értékelte a kínai reformot, és elégedeségének ado hangot a kapcsolatok javulása mia. Eől kezdve a Szovjetunió iránti kínai érdeklődés a főtitkár törekvéseire összpontosult, különös tekinteel a gazdaságirányítási rendszer reformja iránti elkötelezeségére. Gorbacsov beláa, hogy a Szovjetunió kritikus gazdasági helyzetének külpolitikai vonatkozásai is vannak, és igyekeze visszafordítani vagy legalábbis megállítani a katonai erőre való túlzo támaszkodás folyamatát. Az 1986-os SZKP PB-ülések jegyzőkönyveinek tanúsága szerint Gorbacsov elismerte, hogy a Kreml súlyos hibákat követe el Afganisztánnal kapcsolatban, és eltökéltnek mutatkozo a háború befejezésére és a szovjet csapatok kivonására.46 A szovjet Kína-politikában az első áörésre 1986 júliusában került sor, amikor a főtitkár vlagyivosztoki beszédében egy sor egyoldalú engedményt te Kínának. A „három akadály” közül keőt érinte: a szovjet csapatok Mongóliából és az orosz Tá T vol-Keletről történő kivonását, valamint az afganisztáni csapatkivonást. Emelle gyakorlatilag elfogadta a határkérdésben elfoglalt kínai álláspontot, amikor elismerte, hogy a határvonalnak a két határfolyó, az Usszuri és az Amur fő hajózási útvonalánál, a hajózásra alkalmatlan folyóknál pedig a fő sodorvonalnál kell húzódnia, nem pedig a folyók kínai partja mentén, ahogy azt korábban a szovjetek állítoák. Az év folyamán Kapicát eltávolítoák a kelet-ázsiai ügyeként felelős külügyminiszter-helyeesi posztról, helyére Igor Rogacsov került, aki 1986-tól a politikai konzultációkon is átvee a szovjet főtárgyaló szerepét.47 Mindezen fejlemények elősegíteék a közeledési folyamat további gyorsulását. 1986ban kínai konzulátus nyílt Leningrádban, a szovjetek pedig Sanghajban nyithaak konzulátust. Az év május á ában a két ország két évre szóló kulturális egyezményt kötö, amelyben a tudományos, oktatási, kulturális, művészeti, film, kiadói, újs ú ágírók közöi, rádiós, televíziós, sport és egyéb együműködés szélesítését tűzték ki. Júniusban a két 322

Külügyi Szemle


akadémia tudományos együműködési megállapodást kötö. Júliusban a KNK harminchárom év szünet után megtartoa első nagyszabású ipari és kereskedelmi kiállítását Moszkvában, amelyet decemberben szovjet kiállítás követe Pekingben. Megindult az újs ú ágíró- és tudóscsere.48 A kínaiak beleegyeztek a határtárgyalások 1987-es felúj ú ításába. Ugyanakkor Peking, korábbi álláspontjához híven, a gyakorlati lépések kikényszerítéséért Moszkvára gyakorolt nyomás fenntartása, és ha lehet, további fokozása érdekében elutasíto egy kölcsönös meg nem támadási szerződés megkötésére vonatkozó minden szovjet javaslatot, sőt újra ú és ú újra arra figyelmeztee partnerét, hogy a politikai normalizálás nélkül továbbra is fennáll a kapcsolatok romlásának lehetősége. A szovjetek eleinte csupán óvatos lépéseket teek a Gorbacsov által te ígéretek teljesítésére. Békés Csaba megállapítása szerint a reformok iránt elköteleze ú új vezetés nem mérte fel helyesen a közeledő válság súlyosságát, és emia 1988 nyaráig a fegyverzetcsökkentés terén elzárkózo minden egyoldalú lépés megtételétől, miközben a reformok nem javítoák jelentősen sem a politikai helyzetet, sem a gazdaság hatékonyságát.49 Eduard Sevardnadze külügyminiszter csupán a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1988. július 15–16-i ülésén lezajlo zárt külügyminiszteri találkozón ismerte be a helyzet kritikus voltát, és hogy a Szovjetunió nem engedheti meg magának a Nyugaal folytato fegyverkezési versenyt, mivel az „minden területen felülmúlja a szocialista tábort”.50 Hangsúlyozta, hogy a fegyverkezési verseny megállításának abszolút prioritást kell adni, és hogy minden lehetőséget meg kell ragadni a megállapodások elérésére.51 A szovjet „új ú politikai gondolkodás” a békét ismerte el a legfőbb értéknek, megelőzve az osztály, a társadalompolitika és az ideológia értékrendjeit. Az ú új szovjet vezetés a szovjet diplomácia feladatát abban láa, hogy a nemzetközi jog és a törvényesség jegyében segítse elő a választás szabadságát, és elismerte, hogy minden nép joga meghatározni a saját sorsát, saját fejlődésének útjait, megvédenie vívmányait. A pekingi Liaovang (Kitekintés) című folyóirat egy 1988. januári számában megjelent interjúj ú ában Gorbacsov az ú új szovjet politikai gondolkodás külpolitikai vonatkozásairól beszélve elmondta, hogy az a távlatokban gondolkodásra helyezi a hangsúlyt, és a különböző nemzeti érdekek közöi egyensúlyt és a regionális konfliktusok békés megoldását helyezi előtérbe.52 Ez az ú új hozzáállás jelentős módosulást eredményeze a Szovjetuniónak az ázsiai és csendes-óceáni térségben követe külpolitikai vonalában, beleértve a kambodzsai kérdést is.53 A ma rendelkezésre álló forrásokból az látszik, hogy 1988 közepe elő a szovjet magatartás a Kínával való megállapodás kérdésében nem változo. A következő nagy lépést Gorbacsov az 1988. szeptemberi, Krasznojarszkban elmondo beszédével tee meg, amelyben megerősítee hajlandóságát a bizalomerősítő intézkedések megtételére, valamint a területi és katonai kérdésekről szóló tárgyalások megkezdésére Kínával. A krasznojarszki beszéd azt a felismerést tükrözi, hogy a Szovjetunió csak úgy adhat 2007. tél

323

V mos Péter Vá

súlyt kezdeményezéseinek, ha hatékonyan csatlakozik a térség gazdasági rendszeréhez, ahhoz pedig jelentős gazdaságfejlesztésre és technológia színvonalának emelésére van szükség. A beszéd egyik üzenete az volt, hogy a Szovjetunió az Egyesült Államokkal egyenlő partnerként kíván részt venni az ázsiai ügyekben, valamint hogy a Szovjetunió ázsiai hatalom is, ezért nélküle vagy ellenére a térség problémáinak megoldása nem lehetséges. Ennek érdekében Gorbacsov egyoldalú engedményekre is hajlandó volt. Az egyoldalú leszerelésre vonatkozó bejelentést Gorbacsov az ENSZ közgyűlésén tee meg, 1988. december 7-én.54 1988-ban Gorbacsov hajlandóságot mutato arra is, hogy teljesítse a Vietnamnak nyújto ú szovjet támogatás felfüggesztésére és a Kambodzsából történő kivonulás érdekében Hanoira gyakorolt nyomásra vonatkozó kínai követeléseket. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közöi megbékélési folyamat fontos előfeltétele volt Kína békés fejlődést célzó törekvéseinek. Peking üdvözölte a két szuperhatalom közeledését, annak ellenére is, hogy a folyamat a globális kérdésekben Kína marginalizálódásához vezete.55 Csien Csi-csen egy 1987. augusztusi interjúj ú ában a kínai és a szovjet vezetés közös érdekeit hangsúlyozta: „Kína úgy véli, hogy Gorbacsov komolyan gondolja a szovjet rendszer reformját, ami jó hír a kétoldalú kapcsolatok javítása szempontjából, mivel az ilyen mértékű reformokhoz, a kínai modernizációs erőfeszítésekhez hasonlóan, hosszú, békés időszakra van szükség a világban”56 A kínaiak képesek voltak megfelelő nyomást fenntartani a gyengülő Szovjetunióra a további engedmények érdekében, mind a külpolitikában – elsősorban a kínaiaknak a legtöbb aggodalmat jelentő kambodzsai kérdésben ––, mind elméleti és ideológiai téren. Moszkva végül felhagyo azzal, hogy Kínát megpróbálja visszatéríteni a szocialista országok nagy családjába, és beleegyeze, hogy Pekinggel a békés egymás melle élés öt elve és a kölcsönös előnyök alapján alakítsa kapcsolatait. Csien Csi-csen külügyminiszterként a Szovjetunióban te 1988. decemberi látogatásán, amelyet 1989 februárjában Sevardnadze kínai útja viszonzo, a felek egyrészt a kambodzsai kérdésről tárgyaltak, másrészt megállapodtak Gorbacsov kínai látogatásának időpontjában. Gorbacsov és Teng Hsziao-ping találkozóját a felek a kapcsolatok normalizálásának szimbolikus aktusaként értékelték.

Előkészületek a csúcstalálkozóra Mivel a szovjetek úgy döntöek, hogy megteszik a régóta várt első gyakorlati lépéseket, 1988 utolsó hónapjaiban a kínai tárgyalási taktikában, beleértve a csúcstalálkozóval kapcsolatos kínai véleményt is, gyökeres változás következe be. Közölték, hogy a párhuzamos rendezést is elképzelhetőnek tartják, vagyis az afgán kérdésben a rendezés megkezdésére teék a hangsúlyt, jelezték, hogy látják a határtérségben bekövetkező 324

Külügyi Szemle


enyhülést, gesztusnak minősítik egyes szovjet csapatok Mongóliából való kivonásának bejelentését, a kambodzsai kérdésben pedig inkább csak annak hangsúlyozására szorítkoztak, hogy a Szovjetuniónak hatást gyakorolva Vietnamra, elő kell mozdítania a térségbeli rendezést. Eközben Peking minden lehetőséget megragadva igyekeze eloszlatni azon nyugati aggodalmakat, hogy a szovjet–kínai kapcsolatok gyors normalizálása, amelyet csak megerősíte Li Peng miniszterelnöki kinevezése, kedvezőtlen hatást gyakorolhat a nyugati államoknak a Kínával fenntarto gazdasági és politikai kapcsolataira. Minden Kínába látogató magas szintű delegáció elő kifejteék, hogy a kínai–szovjet viszonyban nem lehet szó az ötvenes években követe gyakorlat helyreállításáról; a szocialista országok közöi viszonyt is a békés egymás melle élés öt elve szabályozza; Kína változatlanul érdekelt a fejle ipari államokból származó technológia és gépi berendezések átvételében; valamint hogy az Egyesült Államokkal, Japánnal és Nyugat-Európával kiépíte stabil kapcsolatrendszer nem konjunkturális tényező, hanem a KNK külpolitikai irányvonalának megingathatatlan alkotóeleme.57 A szovjet magatartás megváltozásának következtében a kínaiak is változtaak hozzáállásukon. Míg korábban a külügyminiszterek találkozój ó ára te szovjet javaslato58 kat elutasítoák, 1988. december 1–3. közö sor kerülhete Csien Csi-csen külügyminiszter hivatalos moszkvai látogatására. Közös vélemény szerint a találkozó, valamint Sevardnadze 1989. februári viszontlátogatása minőségileg ú új szakaszt nyito a két ország közöi kapcsolatok normalizálásában. Azt is megállapítoák, hogy az addigi külügyminiszter-helyeesi találkozók gyakorlata kimerítee a bennük rejlő lehetőségeket, ezért a folyamatot le kell zárni, és a normális diplomáciai csatornákkal kell felváltani.59 A két politikus kinyilvánítoa, hogy egyik ország sem jelent veszélyt a másik biztonságára. Csien körvonalazta a Teng Hsziao-ping által előterjeszte, ú új nemzetközi rendről szóló elméletet. Mivel az ú új koncepció a nemzetközi kapcsolatok alapelveként az együműködést határozta meg, moszkvai vélemény szerint tartalmát tekintve sok mindenben azonos volt az ú új külpolitikai gondolkodás szovjet megközelítésével. A szovjet vezetők azt is megállapítoák, hogy habár a kínai külpolitikában a fordulatok eddig mindig új ú koncepció kidolgozásához vezeek, az ötvenes évek óta egyetlen korábbi kínai doktrínába sem fért bele a Szovjetunióval fenntarto kapcsolatok normalizálása.60 Szovjet források kiemelték, hogy kínai részről a kétoldalú kapcsolatok alapelveit illetően is történt változás, amennyiben Csien Csi-csen az 1956. október 30-i szovjet és a november 1-jei kínai kormánynyilatkozatra utalva hangsúlyozta, hogy két szomszédos szocialista ország közöi kapcsolatokról van szó, amelyek magukban foglalják a barátságot és a jószomszédi viszonyt, vagyis a korábbi kínai állásponól eltérően nem ragaszkodo a békés egymás melle élés öt elvének szűk értelmezéséhez.61 Sevardnadze külügyminiszter 1989. február 2–4. – közö lezajlo kínai látogatásának legfontosabb eredménye az volt, hogy a felek megállapodtak Gorbacsov kínai látogatásának dátumáról és menetrendjéről. Bár Gorbacsovot hivatalosan Jang Sang-kun kínai 2007. tél

325

V mos Péter Vá

államelnök hívta meg, az államközi kapcsolatok normalizálását szimbolizáló csúcstalálkozón mindkét fél a „Kína politikáj á ának fő építészeként” számon tarto Teng Hsziaopinggel történő találkozást értee. A pártkapcsolatok p helyreállítása kapcsán a kínaiak meglehetős óvatosságot tanúsítoak. Úgy fogalmaztak, hogy a Csao Ce-janggal való találkozó automatikusan a pártközi kapcsolatok helyreállítását fogja jelenteni, hangsúlyozták azonban, hogy erről külön dokumentum kiadására nincs szükség.62 A szovjet külügyminiszter látogatását kommentálva a kínai politikusok nem győzték hangsúlyozni, hogy a normalizálás kiterjed ugyan a pártok közöi kapcsolatokra is, nem lehet azonban visszatérés az SZKP dominanciáj á ához, és a szovjet–kínai kapcsolatok egészét tekintve az lesz majd a jellemző, hogy a hangsúly az államközi viszonyra esik majd. Hangsúlyozták, hogy a KKP jövőbeni viszonya a nemzetközi kommunista mozgalomhoz és a munkásmozgalom egészéhez alapos elméleti tisztázást igényel, mivel a mozgalomban régebben használatos elvek és szempontok már nem alkalmazhatók. Arról beszéltek, hogy a mozgalomban nem jöhet létre, és nem is kell, hogy létrejöjj ö ön valamiféle központ vagy vezető erő; a szocializmus egyes országokban való építésének nincs közös modellje. Az egész szocialista világot egy nagy laboratóriumnak tekinteék, amelyben minden párt önálló és fü f ggetlen szerepet tölt be, s csak saját népének tartozik felelősséggel.63 A felek egyetérteek abban, hogy a politikai együműködés a békés egymás melle élés, míg a gazdasági együműködés az egyenlőség és a kölcsönös előnyök elvén alapul.64

A csúcstalálkozó (1989. május á 15 –18.) Teng Hsziao-ping és Mihail Sz. Gorbacsov történelmi jelentőségű találkozójára 1989. május á 16-án délelő 10.00–12.30 közö került sor a Nagy Népi Gyűlés Tienanmen téri épületében. A fogadásra vonatkozóan Teng utasítása az volt, hogy „csak kézfogás van, ölelés nincs”, ami a kétoldalú kapcsolatok szimbolikus jellemzéseként is felfogható.65 Teng a találkozón négy kérdésről fejtee ki a véleményét. A kétoldalú kapcsolatok normalizálása kapcsán annyit mondo, hogy hosszú folyamatról van szó, amely Gorbacsov vlagyivosztoki beszédével vee kezdetét. Másodszor, a történelmi áekintés során visszapillanto arra, hogy az elmúlt másfél évszázad ala az imperialista hatalmak hogyan kezelték Kínát. Köztük a cári Oroszországról azt mondta, hogy „hatalmas területeket rabolt el Kínától”, és kĳelentee, hogy a Szovjetunió „szintén elvee Kína egy részét”. Kína szovjet kezelése kapcsán az egyenlőtlenséget nevezte meg alapproblémaként, valamint azt, hogy harminc éven át a Szovjetunió folyamatos fenyegetést jelente Kínára. Mindezek ellenére hozzátee, hogy Kínának nincsenek területi követelései a Szovjetunióval szemben. Teng az ideológiai viták időszakát felidézve elismerte, hogy neki sem volt mindig igaza. Gorbacsov is elismerte, hogy a Szovjetunió is kivee a részét a „nem távoli múlt” hibáiból, és egyetérte Teng javaslatával, hogy ne a múlt326

Külügyi Szemle


tal foglalkozzanak, hanem tekintsenek előre. A szocialista építés korábbi gyakorlatát elemezve kifejtee, hogy nem lehet dogmatikusan viszonyulni a marxizmus–leninizmushoz, és mivel a klasszikusok csak a szocializmus alapelveit fekteék le, tanításukat a mai nemzedéknek meg kell új ú ítania. A kambodzsai kérdés kapcsán elmondta, nem hisz abban, hogy Vietnam őszintén ki akarja vonni csapatait. Kambodzsa jövőjével kapcsolatban nem születe megállapodás. A kínaiak négyoldalú, Szihanuk vezee koalíció megteremtését szorgalmazták, míg a szovjetek úgy vélték, hogy a vezetés kérdésének eldöntése a kambodzsai felek belügye.66 Gorbacsov Csao Ce-janggal való találkozójával hivatalosan megtörtént a két párt kapcsolatainak helyreállítása is. Szovjet források Csao állásfoglalásai közül keőt emeltek ki. Azt, hogy az ország legfőbb vezetője a KKP 13. kongresszusa után is Teng, s így előző hónapi visszavonulása a politikai ügyektől csak formális volt. A szovjetek ezt úgy értékelték, hogy Csao ezzel elhatárolta magát Tengtől, s a kialakult belpolitikai helyzetért rá hárítoa a felelősséget. Csao a szocialista építés tapasztalatairól folytato beszélgetés során kĳelentee, hogy Kínában „szakadék támadt a gazdasági és a politikai reform közö”. Nagy nyomatékkal fejtegee, hogy „előre kell vinni a politikai reform ügyét”, és nagy tetszéssel fogadta Gorbacsov azon kĳelentését, hogy a Szovjetuniót a jogállamiság irányában kell fejleszteni.67 A kínaiak fő aggodalma a pártkapcsolatok helyreállítása volt. Kínai részről az aktust szigorúan kétoldalú ügynek tekinteék, és kĳelenteék, hogy a KKP a jövőben sem vesz részt többoldalú nemzetközi pártrendezvényen. A KKP és az SZKP információ- és tapasztalatcserét fog csupán folytatni, politikájuk á összehangolásáról nem lesz szó.68 A szovjetek megjegyezték, hogy a kínaiak elképzelései nem voltak világosak a pártkapcsolatok módját és fejlesztésének tempóját illetően, valamint hogy Peking a pártkapcsolatokat másodlagosnak tekintee az államközi kapcsolatok mögö. A Li Peng miniszterelnökkel – fő tárgyalópartnerével – folytato tárgyalásokon a gazdasági együműködés jövőbeni fejlődését vitaák meg. A szovjetek az együműködés kiemelt területei közö az energetikát, a közlekedést, a kohászatot és a fogyasztásicikkgyártást említeék, míg a kínaiak a kínai munkaerő szélesebb szibériai körű foglalkoztatását javasolták.69 Szintén megvitaák a határkérdést és a határtérségben állomásozó haderők csökkentésének lehetőségeit. A kínai–szovjet kapcsolatoknak a békés egymás melle élés öt elve alapján történő helyreállítását a kínaiak szimbolikusnak, az „új ú típusú” kapcsolatok modelljének tartoák. Annál is inkább, mert korábban a Szovjetunió nem volt hajlandó ezen elveket a szocialista országokkal fenntarto kapcsolataik alapelveként elfogadni. Ez a lépés egyenlő volt a Brezsnyev-doktrína elvetésével.70 Gorbacsov látogatásának időzítése a lehető legrosszabbra sikerült. A kínai fővárosban már hetek óta tartoak a diáktüntetések. Ennek ellenére egyik fél sem javasolta a látogatás elhalasztását.71 Gorbacsov nem próbált tőkét kovácsolni a kínai vezetés meggyen2007. tél

327

V mos Péter Vá

gült pozícióiból. Bár először fordult elő, hogy külföldi államférfi beszédét élő adásban közvetítee a kínai televízió és rádió, Gorbacsov pontosan azt mondta, amit a kínaiak többsége hallani akart: hogy a szocializmusnak nincs mindenkire kötelező modellje, és hogy egyetlen pártnak sincs joga az egyedüli igazsághoz.72 A pekingi szovjet nagykövet következetesen elhatárolta magát aól, hogy a kialakult kínai belpolitikai helyzet Gorbacsov látogatására gyakorolt hatása ügyében állást foglaljon.73 Ugyanakkor más szovjet forrásokból tudjuk, hogy a főtitkárt valósággal megrendíteék azok a tömegmegmozdulások, amelyek a pekingi látogatása idején kulmináltak a kínai fővárosban, és nagyon tarto aól, hogy a Szovjetunióban is hasonló eseményekre kerülhet sor.74

Összegzés A történelem azt igazolta, hogy az idő Tengnek dolgozo, aki a Szovjetunióval való kapcsolatokban a nyolcvanas években országa javuló nemzetközi helyzetére és erősödő befolyására fektee a hangsúlyt. A kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének fő oka mindkét ország esetében a belső gazdasági reformok elsődlegessége volt. A Szovjetunió sok szempontból modellként szolgált Kínának, ugyanakkor a két országban ellentétes folyamatok zajloak: gazdasági növekedés és a termelés bővülése Kínában, gazdasági visszaesés és a belső gondok halmozódása a Szovjetunióban. Vé V gül a kínai türelem győzö, és a kínai–amerikai normalizáláshoz hasonlóan a partner engedni kényszerült a KNK-val fenntarto kapcsolatok javítása érdekében. Teng önbizalma a kínai gazdaság erejére épült, amely az egész időszak ala elsősorban a nyugati tőkebefektetésekből és technológiatranszferből profitált. A szovjeteknek, akik folyamatosan elvi álláspontjukat hangoztaák, hét évre és négy főtitkárra volt szükségük, amíg felismerték, hogy érdekük a szomszédjukkal fenntarto politikai kapcsolatok rendezése, és hogy a Szovjetunió csak Kínával együ lehet sikeres, Kína ellenére nem. A Tienanmen téri események és nemzetközi következményeik, valamint a Szovjetunió széthullása azonban világos leckeként szolgáltak Kína vezetőinek annak felismerésében, hogy a politikai reformok nélkül megvalósítani kívánt gazdasági reformok nem vezethetnek sikerre.

328

Külügyi Szemle


Jegyzetek 1 A szerző köszönetet mond a tajvani Csiang Csing-kuo Alapítványnak (Chiang Ching-kuo Foundation for International Scholarly Exchange) a magyar–kínai kapcsolatok dokumentumainak kutatásához nyújto ú támogatásáért. A tanulmányban a kínai nevek és szavak magyar akadémiai átírásban szerepelnek. 2 Kay Möller a kifejezést a KNK 1990 utáni nemzetközi helyzetének jellemzésére alkalmazza. Lásd Möller, Kay: Die Aussenpolitik der Volksrepublic China 1949–2004. – Wiesbaden: VS Verlag für Sozialwissenschaen, 2005. 113. o. 3 Michael Yahuda: The International Politics of the Asia-Pacific, 1945–1995. London and New York: Routledge, 1996. 186. o. Yahuda a Yufan Hao és Guocang Huan által szerkeszte The Chinese view of the World (New York: Pantheon Books, 1989) című könyvből idéz, amely az Egyesült Államokban tanult kínai szerzők tanulmányait tartalmazza. Ebben a szerkesztők Kínát „globális stratégiai jelentőséggel és politikai befolyással bíró regionális hatalomként” írják le. xxix. 4 Lásd: Yahuda (1996) 77–78. o. 5 Yahuda (1996) 202–203. o. 6 David Shambaugh: „Paerns of Interaction in Sino-American Relations.” 198–199. o. In: Chinese Foreign Policy. Theory and Practice. (szerk. Thomas W. Robinson–David Shambaugh) Oxford: Clarendon Press, 1994. 197–223. o. Az Egyesül Államok Kína-politikáj á áról magyarul lásd Vá V mos Péter: „Együműködő ellenfelek. Az Egyesült Államok Kína-politikája. á ” Külügyi Szemle, 2003. 4. sz. 88–116. o. 7 Thomas W. Robinson: „Chinese Foreign Policy from the 1940s to the 1990s.” 568. o. In: Robinson– Shambaugh (1994) 555–602. o. 8 A két gazdaság kapcsolatrendszeréről lásd Lowell Dimer: Sino-Soviet Normalization and Its International Implications, 1945-1990. Seale and London: University of Washington Press, 1992. 80–88. o. 9 Beĳing Review, 1979. április 6, 3–4., idézi: Jonathan D. Pollack: „„The opening to America” 450. o. In: The Cambridge History of China. (General Editors: Denis Twitche and John K. Fairbank. Vol. 15. The People’s ’ Republic, Part 2. Revolutions within the Chinese Revolution, 1966–1982. (szerk. Roderick MacFarquhar and John K. Fairbank.) Cambridge: Cambridge University Press, 1991. 402–472. o. 10 Pollack (1991) 454–455. o. 11 Uo. 457. o. 12 Uo. 452–453. o. 13 Yahuda (1996) 206. o. A vietnamiak az 1969-es szovjet–kínai határincidensek idején, amikor a kínai– vietnami határon is sor került kínai provokációkra, már megfogalmazták a kínaiakkal kapcsolatos félelmeiket. A hanoi magyar ideiglenes ügyvivő jelentése szerint „maga Ho Si-minh mondoa egyszer a szovjet nagykövetnek: ha néha-néha elveszteék internacionalizmusukat, az mindig Kínával függö össze”. A kommunista és munkáspártok 1969-es moszkvai tanácskozásával kapcsolatos álláspontjukat úgy fogalmazták meg: „Ha nem vesznek részt, az hiba, de ha részt vesznek, az óriási veszélyt jelent. Ha a baráti pártok megneheztelnek, még mindig kisebb a veszély, mint a kínaiak haragja.” Hidvégi Ferenc ideiglenes ügyvivő jelentése: Kínai–szovjet és a kínai–vietnami viszonyokról. Hanoi, 1969. augusztus 25. MOL XIX-J-1-j-Kína-1-001539/15-1969, 57. d. 14 Yahuda (1996) 91. o. 15 Yahuda (1996) 207. o. 16 Angolul SDI: Strategic Defense Initiative – Stratégiai védelmi kezdeményezés néven. 17 A szovjet csapatok 1979. decemberi afganisztáni bevonulására ado meglepően határozo amerikai válasz oka az volt, hogy a Szovjetunió 1945 óta először szállt meg egy olyan országot, amely nem tartozo a Nyugat által hallgatólagosan elfogado szovjet érdekszférába. Az 1956-os és 1968-as kelet-európai válságok idején a Nyugat hallgatólagosan elismerte a Szovjetunió azon jogát, hogy birodalmán belül rendet teremtsen. Ezt a lépést azonban a szovjet érdekszféra egyoldalú, erőszakos

2007. tél

329

V mos Péter Vá

18 19 20 21 22 23 24 25

26 27 28 29 30 31

32 33 34 35 36 37

330

kiterjesztésének tekinteék. Nyugati értelmezések szerint Moszkva felrúgta a második világháború vége óta jól működő status quo politikáj á ára alapuló hallgatólagos megegyezést. Lásd Békés Csaba: „Miért nem le második világháború Európában?” 265–266. o. In: Uő: Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszüzében, 1945–1990. Budapest: Gondolat, 2004. 257–274. o. Más kérdés, hogy bár Hafizullah Amint a Szovjetunió szövetségesének tekinteék, Afganisztán nem volt a szovjet érdekszféra része, ezért az ország megszállása nem tekinthető a Brezsnyev-doktrína alkalmazásának. Ezt a szovjet lépésre ado visszafogo magyar válasz is alátámasztja. A hivatalos magyar álláspont szerint az „afganisztáni forradalmi erők szovjet támogatása” nem a Varsói Szerződés, hanem a Szovjetunió és Afganisztán belügye volt. Békés (2004) 260–261. o. Michael Yahuda: “Deng Xiaoping: The Statesman.” 152–153. o. In: Deng Xiaoping. Portrait of a Chinese Statesman. (szerk. David Shambaugh) Oxford: Clarendon Press, 1995. 143–164. o. Robinson (1994) 572–574. o. A kínai cikket idézi Gilbert Rozman: The Chinese Debate about Soviet Socialism, 1978-1985. Princeton: Princeton University Press, 1987. 91–92. o. Szabó Ferenc főosztályvezető feljegyzése a Kokejev budapesti szovjet tanácsossal folytato megbeszéléséről: Szovjet értékelés a kínai külpolitika „változásáról”. Budapest, 1981. február 11. MOL XIX-J-1-j-Kína-57-001088/1-1981, 84. d. Rozman (1987) 139–140. o. Rajnai Sándor nagykövet jelentése (előadó: Dunajszki András): Beszámoló a szovjet–kínai gazdasági kapcsolatokról. Moszkva, 1985. május á 14. MOL XIX-J-1-j-SZU-51-002842-1985, 140. d. Dimer (1992) 80–81. o. Összehasonlításként: amikor 1985-ben a szovjet–kínai kereskedelmi kapcsolatok 1986–1990 közötti előirányzata 3–3,5 milliárd rubel volt, a Szovjetunió és Magyarország ugyanarra az időszakra 51 milliárdos megállapodást kötö. Barity Miklós külügyminiszter-helyees jelentése a Vagyim Petrovics Loginov külügyminiszter-helyeessel a Szovjetunióban 1985. december 9–10-én folytato konzultációjáról. Budapest, 1985. december 16. MOL XIX-J-1-j-SZU-144-005246/2-1985, 139. d. Szűrös Mátyás nagykövet rejtjeltávirata: Rahmanyin et. a szovjet–kínai kapcsolatokról. Moszkva, 1980. augusztus 5. No. 351. MOL XIX-J-1-j-Szu-10-002647/4-1980, 125. d. Feljegyzés a dr. Házi Vencel elvtárssal folytato beszélgetésről. 1981. április 24. MOL XIX-J-1-j-Szu144t-002789/1/1981, 138. d. Uo. A területi osztályon folytato konzultáció jegyzőkönyve. Budapest, 1981. április 24. MOL XIX-J-1-jSzu-144-002789/1/1981, 138. d. Csien Csi-csen: Vajcsiao sicsi (Ten records on foreign relations) [Tí Tíz külügyi feljegyzés] (kínaiul). Peking: Sicsie csesi csupansö, 2003. 4–6. o. A nyilatkozatban az amerikaiak vállalták, hogy korlátozzák fegyvereladásaikat Tajvannak mind mértéküket, mind minőségüket tekintve, ezzel elhárítva a kínai–amerikai kapcsolatok fejlesztésének legfőbb akadályát. Ugyanakkor a nyilatkozat a szovjetek felé is tartalmazo gesztust, mivel csak közvetve utalt a közös stratégiai célokra, ellentétben a korábbi két közös nyilatkozaal, amelyek a hegemonizmus elleni közös fellépést hangsúlyozták. Csien (2003) 8–10. o. Pollack (1991) 467. o. Ribánszki Róbert nagykövet rejtjeltávirata: A pekingi szovjet nagykövet a szovjet–kínai konzultációról. Peking, 1982. december 1. No. 238. MOL XIX-J-1-j-Kína-10-005765/7-1982. 76. d. Ribánszki Róbert nagykövet rejtjeltávirata: Kínai hivatalos személyek a kínai–szovjet kapcsolatokról. Peking, 1982. október 4. No. 181. MOL XIX-J-1-j-Szu-103-0024/13-1982, 76. d. Rozman (1987) 113. o. Arhipov látogatásának időpontjaként a szovjetek 1983. októberi kezdeményezése nyomán a kínaiak 1984 áprilisát javasolták. Reagan amerikai elnök látogatására való tekinteel a szovjetek a látogatást először májusra á halasztoák, majd a kínai–vietnami határhelyzetet figyelembe véve ú újabb halasztást

Külügyi Szemle


38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54

55

56

kértek. Kapica szerint a kínaiak pontosan érteék a halasztás üzenetét, és a látogatást megelőzően tartózkodtak mindentől, ami a látogatás megvalósulását meghiúsíthaa volna. Jolsvai Sándor ideiglenes ügyvivő rejtjeltávirata: Arhipov kínai látogatása (A pekingi szovjet nagykövet táj á ékoztatója). Peking, 1985. január 7. No. 1. MOL XIX-J-1-j-SZU-51-00156/1-1985, 140. d. Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke 1985. március 10-én halt meg. Iván László nagykövet jelentése (előadó: Jolsvai Sándor): Szovjet előzetes értékelés a szovjet–kínai kapcsolatok legújabb ú fejleményeiről. Peking, 1985. március 28. MOL XIX-J-1-j-Kína-103-001677/31985, 87. d. Barity Miklós külügyminiszter-helyees jelentése a Vagyim Petrovics Loginov külügyminiszterhelyeessel a Szovjetunióban 1985. december 9–10-én folytato konzultációjáról. Budapest, 1985. december 16. MOL XIX-J-1-j-SZU-144-005246/2-1985, 139. d. Rozman (1987). 6. o. Uo. 133. o. Iván László nagykövet rejtjeltávirata: A pekingi szovjet nagykövet táj á ékoztatója a szovjet–kínai kapcsolatokról. Peking, 1985. szeptember 25. No. 139. MOL XIX-J-1-j-Kína-103-001677/12-1985, 87. d. A részletekről lásd Békés Csaba: „„Vissza Európába. A magyarországi rendszerváltás nemzetközi háere, 1988–1990.” In: Békés (2004) 275–330. o. Az 1986. június 26-i, július 24-i, november 13-i PB-ülések jegyzőkönyveinek angol fordítását közli: “Gorbachev and Afghanistan” (szerk., jegyz. Christian F. Ostermann) Cold War International History Project Bulletin, Iss. 14/15, 143. o. Rogacsov Kapicához hasonlóan jól ismerte az országot és kitűnően beszélt kínaiul, az ötvenes években a szovjet–kínai tárgyalások tolmácsa volt. Dimer (1992) 59. o. Dimer (1992) 70–77. o. Békés (2004) 277–278. o. Jelentése a politikai bizoságnak és a minisztertanácsnak a Varsói Szerződés tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének varsói ülésszakáról, 1988. július 18. MOL 288. f. 11/4453 ő. e. Idézi Békés (2004) 278. o. Békés (2004) 278. o. Liaovang, 1988. 2. sz. Kádár László főosztályvezető feljegyzése: Külképviseleteink feladatai a Szovjetunió Ázsia-politikájának változásaival összefüggésben. Budapest, 1988. november 10. MOL XIX-J-1-j-Szu-10-003962/11988, 95. d. Békés (2004) 279. o. Békés Csaba megjegyzi, hogy e döntés sem volt ellentmondásoktól mentes, mivel nem jelentee a katonai kiadások jelentős csökkentését. Éppen ellenkezőleg: 1988 nyarán a moszkvai vezetés 43 százalékkal akarta növelni honvédelmi költségvetését, számításba véve az állami tartalékok felhasználását is. Grósz Károly felszólalása az MSZMP PB 1988. július 12-i ülésén. MOL M-KS- 288. f. 5/1031. ő. e. Lásd: Békés (2004) 279. o. A szovjet leszerelési politika ambivalenciáj á át jól illusztrálja a moszkvai mongol első beoszto megjegyzése a Mongóliában állomásozó szovjet csapatok részleges kivonásáról, aki elmondta, hogy tudomása szerint a csapatok kb. felének kivonásáról van szó, de fegyverzetüket továbbra is Mongóliában fogják raktározni, megmaradnak az oani szovjet katonai bázisok és létesítmények is, „természetesen szovjet személyzet kezelésében és felügyelete ala”. Rajnai Sándor nagykövet rejtjeltávirata. Moszkva, 1986. december 2. No. 295. MOL XIX-J-1-j- SZU-40-005630/1986, 138. d. 1987–1988-ban Kína nem ve részt sem a közép és rövid hatótávolságú nukleáris rakéták megsemmisítéséről kötö INF megállapodást előkészítő tárgyalásokon, sem az Afganisztánból történő szovjet kivonulást eredményező genfi megállapodásban, annak ellenére, hogy utóbbit a kínai–szovjet kapcsolatok normalizálásának egyik előfeltételeként tartoák számon. The Economist, 1987. augusztus 15. 25–26. o., idézi Richard Walsh: Change, Continuity and Commitment. China’s Adaptive Foreign Policy. Lanham–London: University Press of America, 1988. 103. o.

2007. tél

331

V mos Péter Vá

57 Németh Iván nagykövet jelentése: Információk a kínai–szovjet viszony rendeződésével összefüggő kérdésekről. Peking, 1988. november 10. MOL XIX-J-1-j-Kína-10-003203/4-1988, 57. d. 58 A két külügyminiszter korábban többször találkozo az ENSZ-közgyűlés ülésszakain. 59 A szovjet táj á ékoztató anyag szerint „Csien Csi-csent láthatóan nem hatalmazták fel arra, hogy a pártközi kapcsolatok felúj ú ításáról tárgyaljon. Figyelembe véve azonban azt, ahogyan a legfelsőbb szintű találkozóról beszélt, feltételezhető, hogy a kínai fél ezt a kérdést a csúcstalálkozó napirendjére akarja tűzni.” 60 Őszi István külügyminiszter-helyees feljegyzése: Csien Csi-csen Szovjetunióban te látogatásáról. Budapest, 1988. december 7. MOL XIX-J-1-j-Kína-135-004674/1-1988, 57. d. 61 Rajnai Sándor nagykövet rejtjeltávirata: Szovjet KÜM-táj á ékoztatás a kínai külügyminiszter látogatásáról. Moszkva, 1988. december 5. MOL XIX-J-1-j-Kína-135-004674-1988, 57. d. 62 I. A. Rogacsov külügyminiszter-helyees táj á ékoztatása alapján. Barabás János ideiglenes ügyvivő jelentése (előadó: Barabás János, Mózes Sándor): A szovjet külügyminiszter pekingi tárgyalásai. Moszkva, 1989. február 9. MOL XIX-J-1-j- SZU-135-001057/1989, 83. d. 63 Németh Iván nagykövet rejtjeltávirata: Kínai táj á ékoztatás a kínai–szovjet külügyminiszteri tárgyalásokról. Peking, 1989. február 14. No. 36. MOL XIX-J-1-j-SZU-135-001057/1-1989, 83. d. 64 Horn Gyula külügyi államtitkár feljegyzése: Szovjet táj á ékoztatás Sevardnadze külügyminiszter Kínában és Pakisztánban te hivatalos látogatásáról. Budapest, 1989. február 14. 1989. MOL XIX-J-1-jSZU-146-0037/1-1989, 84. d. 65 Csien (2003) 36. o. 66 Ez azt jelentee, hogy a Szovjetunió ellenezte a vörös khmerek szerepvállalását a kormányban. 67 Németh Iván nagykövet rejtjeltávirata: A pekingi szovjet nagykövet Gorbacsov kínai látogatásáról. Peking, 1989. május á 22. No. 138. MOL XIX-J-1-j-Kína-13-002010/2-1989, 49. d. A június 4-i véres leszámolás után szovjet források arra emlékezteek, hogy Gorbacsov az árulónak minősíte Csao Ce-janggal folytaa a legszívélyesebb megbeszéléseket, s hogy a Csao elleni fő vád (miszerint államtitkot ado ki Gorbacsovnak, amikor arról táj á ékoztaa, hogy változatlanul Teng az ország vezetője) az egész szovjet–kínai kapcsolatrendszerre árnyékot vethet. Németh Iván nagykövet rejtjeltávirata: Szovjet és más szocialista nagykövetek állásfoglalása a pekingi eseményekről. Peking, 1989. június 6. No. 160. MOL XIX-J-1-j-Kína-2-001433/8-1989, 49. d. 68 A felső szintű tárgyalásokkal párhuzamosan megbeszélés folyt a két központi bizoság külügyi osztályvezetői közö. Megállapodtak abban, hogy létrehozzák a kölcsönös táj á ékoztatás rendszerét, együműködnek elméleti kérdések kidolgozásában és a szocializmus építése során felhalmozódo tapasztalatok cseréjében. 69 Hivatalos statisztikai adatok szerint 1989 első felében nyolcezer kínai állampolgár dolgozo a Szovjetunióban. 70 Békés Csaba véleménye szerint a Brezsnyev-doktrína lebegtetése 1988 közepétől a szovjet vezetés egyetlen „fegyvere” volt, amellyel befolyásolni tudta a Kelet-Európában zajló politikai folyamatokat, mivel Gorbacsov ekkorra valójában már lemondo a katonai beavatkozás lehetőségéről. Lásd: Békés (2004) 290–291. o. 71 Kapica azt írja, hogy levelet küldö Gorbacsovnak, amelyben az út elhalasztását javasolta, de „Gorbacsov akkor már nem hallgato a jó tanácsra”. (Kapica (1996) 118. o.) Mivel a kínaiak nem kérték a későbbi időpontot, az út elhalasztására te szovjet javaslatot Peking barátságtalan lépésként értelmezhee volna. Hasonló helyzetben, a Gorbacsov elleni puccskísérlet idején, 1991. augusztus 19-én kínai pártdelegáció járt Moszkvában, amely szintén nem kérte az út elhalasztását. A kínai küldöség a pekingi repülőtéren értesült az eseményekről, de mivel a szovjet fél nem kérte a látogatás későbbi időpontra halasztását, némi habozás után elindult Moszkvába. Lásd: China and Eastern Europe, 1960s1980s. (szerk: Xiaoyuan Liu and Vojtech Mastny) Zürich: Forschungsstelle für Sicherheitspolitik, 2004. Jü Hung-csün megjegyzése, 203. 72 A bonni nagykövetség rejtjeltávirata: NSZK vélemények a kínai–szovjet csúcstalálkozóról. Bonn, 1989. május á 24. No. 184. MOL XIX-J-1-j-Kína-13-002010/4-1989, 49. d.

332

Külügyi Szemle


73 Németh Iván nagykövet rejtjeltávirata: A pekingi szovjet nagykövet Gorbacsov kínai látogatásáról. Peking, 1989. május á 22. No. 138. MOL XIX-J-1-j-Kína-13-002010/2-1989, 49. d. 74 Barabás János ideiglenes ügyvivő rejtjeltávirata: A SZU-beli politikai feszültségekről. Moszkva, 1989. június 8. No. 116. MOL XIX-J-1-j-SZU-20-001092/5-1989, 84. d.

2007. tél

333

Ahidegháború utolsó évtizedében1 a Kínai Népköztársaság (KNK) virtuális nagyhatalom

Recommend Documents