AGRESSZIÓ AVAGY AZ ISKOLAI AGRESSZIÓ LEHETSÉGES OKAI
A természettudósok számára az agresszió egy sok energiát igénylő, magas feszültség szintű, cselekvésben kifejeződő biológiai jelenség. Ezzel szemben a pszichológiában és a szociálpszichológiában az agresszió definícióiban mindig ott szerepel a szándékosság, másnak kár, sérelem, fájdalom okozása. Ez az agresszió-felfogás mivel csak a negatívumot emeli ki, nem veszi figyelembe, hogy az agresszió növekedése motiváció növekedéssel is jár, amely energia összpontosítására ad lehetőséget. Például amikor sikertelenség ér bennünket, első reakciónk lehet a düh, és a bizonyítási vágy, mely szerint "azért is megmutatjuk". Ilyenkor az agresszió növekedése a motivációt növeli. Ennek fordítottja, amikor például meggyőződünk egy elv igazságáról, majd az elv nevében agressziót is hajlamosak vagyunk elkövetni (proletárforradalom). Lehet egy másik reláció is az agresszió és a motiváció között. Ebben az esetben nem a motiváció és az agresszió közti egyenes arányosság a lényeges. A motiváció és az agresszió összege az, ami ha egy kívánt szintet elér, létrehozza a cselekvést. Tinédzsereknél gyakori, hogy a fiúk és a lányok úgy hívják fel magukra a figyelmet, hogy „cukkolják” egymást. A másik fél agresszivitásának kiváltásával érhető el, hogy odafigyeljenek ránk, jóllehet a másik fél motivációja a szerelemre eredetileg csekély volt. A szerelemre való cukkoló figyelemfelkeltés ugyanis csak akkor éri el célját, ha az agresszió a motivációt is fokozza. Az agresszió tehát rendelkezik pozitív és negatív komponensekkel, attól függően, hogy a cselekvés végül is hogyan realizálódik. Pontosabban az is lehet, hogy nem nyilvánul meg cselekvésben, mert az agresszióját az ember önmaga ellen fordítja, és emészteni kezdi magát. Ez utóbbi is a negatív kategóriába sorolható. A társadalomtudós - ahogy azt Durkheim is tette - felfedezhet a negatív agresszióban is pozitív társadalmi funkciókat. A bűnözővel szembeni fellépés például megerősíti a közösség normáit, a társadalom szolidaritását, ehhez pedig szükség van a deviánsokra. Durkheim volt az első szociológus, aki a bűnözés és a törvénytisztelő magatartás közti összefüggésre rámutatott. (Durkheim,E. 1986.)
Az agresszió kiváltásának és eredetének elméletei Freud híresebb, későbbi (1927), de többet is kritizált elmélete szerint, az agresszió a minden egyes emberen belül lakozó két ösztön összecsapásának kivetüléséből származik. A halálösztön - Tanatosz-elv -, mely az egyén ellen irányul, és voltaképp hallvágy, a konstruktívabb Erosszal összeütközve kifelé fordul, és erőszakban fejeződik ki. A bennünk lakozó bizonyos mennyiségű agresszív feszültséggel Freud szerint együtt kell élnünk, mert a civilizált társadalom erre kényszerít minket. Ha azonban az elfojtás túlságosan erős, az a pszichés egyensúly felborulásához vezet. Ebből egyetlen kivezető út adódik, és ez a harag kimutatása vagy az agresszió kiélése. Az agresszió kiváltásának másik elmélete szerint a frusztráció az, ami agressziót okoz. Ennek is van némi freudi előzménye, ugyanis Freud első agresszió-elméletében az agresszió egy olyan ösztön, amelyet mindig egy külső frusztráció idéz elő. 1941-ben Dembo és Lewin óvodás gyerekekkel igazolta, hogy a frusztrálás valóban agressziót vált ki. Egy alkalommal vonzó és új játékokat találtak az óvodások régi játékaik között, majd 2
épphogy hozzáfogtak volna a velük való megismerkedéshez, az óvónő átvitette velük a szoba másik részébe a régi játékokat, és az újakat pedig egy ráccsal elzárta. A gyerekek először kérlelték, majd követelték az új játékokat, s amikor már látszott, hogy minden szép szó hiábavaló, a rácsot rugdosni kezdték, sőt egyesek az óvónőnek is nekitámadtak. Később, más kísérletekből az is kiderült, hogy nagyobb frusztráció érhető el, ha a gyerekeket odaengedik a játékokhoz, mintha azt sem hagyják, hogy megfogják azokat. Amikor egy hosszú sor végén állunk, kevésbé leszünk mérgesek, ha valaki elénk furakodik, míg valószínűleg nem hagyjuk szó nélkül, ha már csak páran vannak előttünk. Vagyis minél közelebb van a cél, minél kevésbé elképzelhetetlen, hogy vágyainkat kiéljük, annál nagyobb a frusztráció, ha mégis ezt megakadályozzák. S minél nagyobb a frusztráció, annál nagyobb az agresszió. Harmadik kiváltó okként lehet említeni az utánzást. A '60-as években több Bandura kísérlet is alátámasztja az utánzás jelentőségét. A legismertebb egy gyerek nagyságú műanyag bábú, Bobo-baba felnőttek általi ütlegelése, melyet a gyerekek végignézhettek, majd ezután a babával ők is hasonlóképp viselkedtek. Bandura később azt is bebizonyította, hogy amennyiben a gyerekek kedvelik és azonosulnak is a felnőttel, sokkal inkább hajlamosak utánozni őket. Az ember azonban nem csupán a számára pozitív személyeket utánozza le. Különösen fogékonyak vagyunk az erőszak formáinak megjegyzésére függetlenül attól, hogy a "főhős" szimpatikus-e nekünk, vagy hogy a főhős a végén megbűnhődik-e. Az agresszió kiváltódhat kommunikációs zavarból. A hallgatás például lehet sértés is, jelezheti azt is, hogy gondolatainkba szeretnénk mélyedni, de azt is, hogy valami bajunk van. Amennyiben ezzel a magunkba fordulást szeretnénk jelezni igen dühösek leszünk arra, aki ezt nem érti és állandóan problémáink felől érdeklődik, netán úgy veszi, hogy azért hallgatunk, mert megvetjük őt.
Az agresszivitást fokozó tényezők
Az agresszivitást fokozza az utánozható minták száma, fokozza, ha az utánozható minta pozitívan van feltüntetve, avagy bennünk az agresszíven viselkedő személy iránt előzetesen már egy pozitív attitűd alakult ki. Fokozhatja a környezet, a szemet-szemért kulturális értékrend. Fokozza a kulturális vagy a történelmi kényszer. Egy ország háborús konfliktusa épp úgy, mint a maffia családba születés. Végezetül fokozhatja bizonyos társadalmi strukturális funkciókból adódó kényszer is, a bűnbakképzést, és a tömegkommunikációt. Mivel az agresszió nézése önmagában is fokozza az agressziót attól függetlenül, hogy a mintaadó szimpatikus-e vagy sem - lsd. a Bobo-baba verését -, ezért komoly támadás szokta érni a televíziót a szociálpszichológusok részéről. Több bizonyíték is utal arra, hogy bizonyos filmeket, könyveket bűnözők egy az egyben leutánoztak. Arra is elvégeztek kísérleteket, hogy az erőszakos filmeket néző fiúk a kontrollcsoporthoz képest erőszakosabban viselkedtek 3
egymással a filmek megnézése után. Azt is tudjuk, hogy a televíziót sokat néző emberek szignifikánsan több erőszakot, több bűntényt képzelnek el, mint amennyi a valóságban valójában megtörténik. Mindez a tömegkommunikáció fokozottabb ellenőrzésére buzdíthat. Az agressziót fokozhatja még egy olyan tárgy, szituáció vagy a cselekvésben résztvevők számára valamilyen egyértelmű utalás, amelyből az agresszióra lehet asszociálni. Aronson ezt úgy fogalmazza meg, hogy a puska ravasza is meghúzhatja az ember ujját. Erre vonatkozóan is végeztek kísérletet, ahol is a teniszütő kevésbé váltott ki agressziót, mint a puska jelenléte. Az is fokozza az agressziót, ha olyan csoportot választunk példaképünknek, amelyikben sok az agresszív megnyilvánulás. A vonatkoztatási csoport kiválasztása nagymértékben függ a szocializálódástól. Milgram az agresszió fokozására két következtetést vont le. Az egyik, hogy az agressziót fokozza, ha nem látjuk az áldozatot, a másik, hogy fokozza, ha annak megtételére parancsot kapunk, s lehetőleg olyan személytől, akiről elhihetjük, hogy a felelősséget átvállalhatja tőlünk. Ilyen lehet egy fehér köpenyes magas presztízsű egyetemen dolgozó kutató, vagy egy nemzetet reprezentáló katonatiszt. Egy másik igen híres kísérlet az agresszió előidézésében szintén a helyzet hatalmát hangsúlyozza. Philip Zimbardo egészséges főiskolásokkal végezte a kísérletet. A kísérletben azt próbálták meg megérteni a szociálpszichológusok, hogy nem az egyénben, hanem magában a helyzetben kell keresnünk az erőszak kiváltásának forrását, hiszen a kísérleti személyek egyébként minden szempontból átlagos, sőt átlag fölötti műveltséggel rendelkező fiatalemberek voltak. Ranschburg Jenő az agressziót a viselkedés erkölcsi tartalma alapján kétféleképpen magyarázza: antiszociális (tomboló, közösség elleni magatartás) és proszociális (a közösség vagy egyén érdekeit szolgáló magatartás) alapokon. Véleménye szerint az agresszió lehet eszköz és szolgálhat célként is. Eszközzé akkor válik, ha a gyermek azért agresszív, hogy tervét megvalósíthassa. Akkor válik céllá, ha belső indíttatásból azért cselekszik indulatosan, agresszíven, hogy másoknak fájdalmat okozzon. Magatartásformák szempontjából lehet támadó és védekező agresszióról beszélni. Az agresszió nem ösztönös cselekvés, hanem alapja a múltbeli tapasztalatokon nyugszik, mozgatórúgója pedig a szociális tanulás. A kisgyermekkor legelső agresszív megnyilvánulása, mely általában másfél, két éves korban jelentkezik az a harag és csak rövid ideig tart. Ebben az időszakban van nagyon fontos szerepe a családnak, a nevelői ráhatásnak, a nevelésnek, a pozitív példának. Ugyanis a kisgyermek ebben a korban sajátítja el az alapvető reagálási mozzanatokat különféle problémák kezeléséhez. Ekkor látja, ekkor tanulja meg, hogyan kell úgymond viselkedni. A szülői modell fontosabb, mint a környezeti hatások a gyermek első 3 életévében. A negatív szülői példa követő magatartást eredményez, azonos helyzetekben a gyermek is úgy megpróbál agresszív, támadó lenni. Az agresszív viselkedés másik kiváltó oka szerinte az elhanyagoló bánásmód. A nemtörődés érzése ún. rossz gyereket érlel, ugyanis a felnőttek bosszantásával váltja ki a vele való foglalkozást. 4
Az agresszió kialakulásának természetesen biológiai okai is vannak. Ilyenek lehetnek a különféle agykárosodások, a daganatok, a szervezetbe kerülő káros szerek okozta hatások.
Az iskolai agresszió Az iskolákban, sőt, már az óvodákban is egyre agresszívebben viselkednek egymással a gyerekek. Számtalan – ijesztőbbnél ijesztőbb történet kering – még a nem gyakorló szülők között is – arról, hogy manapság a társadalmi feszültségek, a családok, szülők problémája hogyan gyűrűzik át a gyerekek világába, s teszi nehezebbé – egyesek számára elviselhetetlenné – az iskolai életet. 1
A legfontosabb közvéleményeket jól tükrözi ez a video. Én több, mint 20 éve gyakorló pedagógus, azonban mégis félve mondanám azt ki, hogy „Nem tudjuk manapság fegyelmezni a gyerekeket, mert nincs a kezünkben a megfelelő eszköz, a verés.” A megfelelő eszköznek természetesen nem a verésnek kellene lennie, s szerintem nem is az manapság, hanem a jól megválasztott pedagógiai módszereknek, mint ahogy ezt kifejtette Pásztorné Bakó Márta miskolci iskolaigazgató is az X Kommunikációs Központ által szervezett kerekasztal beszélgetésen ez év október 17-én (Aranytíz Kultúrház, Budapest). 2 Fontosnak érzem, hogy a módszertani megújuláson túl, ami természetesen gyermekközpontú oktatást jelent, a technikai vívmányokat is alkalmazzuk a mai oktatásban.(IKT-s eszközök, interaktív táblák, tanulói laptopok…) Rengeteg jó, alkalmazható módszer közül tudunk manapság válogatni, de egy igazán jó pedagógusnak tudnia kell, mit lehet az adott osztálynál alkalmazni. Véleményem szerint a jelen pedagógusok zöme rendelkezik ezzel a képességgel. Igen, fontos a tanár-diák-szülő kapcsolat is, az olyan kapcsolat, ahol nyíltan, őszintén, segítő szándékkal tudunk beszélni a problémákról. Molnár Gál Béla atya egyfajta családias légkörről beszélt a fent említett délutáni kerekasztal beszélgetésen, ami az egyik gyógyszere, vagy ellenszere az agressziónak, valamint a vallás átitató ereje. Igaza van. Pokorni Zoltán véleménye szerint az iskolai agresszió hazánkban elenyésző EU-s viszonylatban, nem homogén és csak az ország bizonyos részein feltűnő. Régebben is volt, de nem kapott ilyen nagy sajtót, mint manapság (utalt Kosztolányi Aranysárkány című regényére). A modern sajtó úgynevezett „kultúrsokkot” idéz elő, ami sok esetben káros. Részletezhetném ezt a véleményét, de nem teszem, mert most nem ezen van a hangsúly. Pokorni az iskolarendőr jelenlétét az iskolában nehezményezi, szerinte ez rossz válasz az erőszakra. (???) E helyett a pedagógusokat fel kellene készíteni ilyen jellegű konfliktushelyzetek megoldására, új tanítási technikákat kellene alkalmazniuk (???), valamint Vélemények az iskolai agresszióról: http://vimeo.com/51168960 1
A kerekasztal beszélgetésről vágott video: http://vimeo.com/52353172 Mi az oka az iskolai erőszaknak? Mennyiben okolható az iskola és a pedagógus az agresszióért? Kell-e büntetni azt a szülőt, aki megüt egy tanárt? Mi legyen azzal a tanárral, aki megüt egy gyermeket? Mire való az iskola és ki hogyan áll hozzá? Az X Kommunikációs Központ rendezvényén Pokorni Zoltán, az Országgyűlés Oktatási, Tudományos és Kutatási Bizottságának elnöke, Vekerdy Tamás pszichológus, Dr. Pásztorné Bakó Márta, a miskolci II. Rákóczi Ferenc Általános és Magyar-Német Két Tanítási Nyelvű Iskola igazgatója, és Molnár-Gál Béla atya, a kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola, Szakiskola, Szakközépiskola és Kollégium igazgatóhelyettese vitatkoznak. 2
5
olyan módszereket elsajátítaniuk, amelyekkel megakadályozható lenne a kiégés. (???) Szerinte a tanár „45 perces színpadi előadást tart”, melyet neheztel, ha a tanuló azt nem kellő figyelemmel hallgatja végig. (???) A megoldásként említett 4 pontját itt most nem is említem, mert szerintem felesleges. Én személy szerint felháborítónak tartom, amiket felsorolt, utalván arra, hogy a jelen pedagógus társadalom NEM úgy teszi a dolgát, ahogy kellene. A kérdőjelek, amiket mondatok után tettem számomra igencsak megkérdőjelezi a kijelentéseket. Új tanulási-tanítási technikák? Kiégés? Színpadi előadás? Ezek lennének az iskolai agresszió valódi okai??? Vekerdi Tamás pszichológus szerint frusztrált a gyerek, frusztrált a tanár is. A frusztráció pedig agressziót szül. Már csak az a kérdés, miért frusztrált egy gyerek? Iskolai teljesítések? Szülői, tanári elvárások? Vagy a kortárscsoport elvárásai miatt? És a pedagógus miért lehet frusztrált? A tananyagot esetleg nem tudja az előírt tempóban teljesíteni? Más kollégákat akar utánozni? Merenghetnénk órákig ezeken a kérdéseken. Egy gyermeki lélekben sok minden lakozhat, még a jól képzett pszichológus is csak hosszas vizsgálódás után léphet be az ő kis világába. A pedagógusok felelőssége óriási: a példamutatás és a gondviselés egy egészséges lelkületű gyermeket képes megóvni. A másságot pedig észre kell venni, s időben segíteni. Egy másik gondolatot indít el, ha nem tudjuk észrevenni az agresszióra való hajlamot, mi a teendőnk. Csak a gyors segítségnyújtás. Agresszióra való hajlam? Szerintem mindenkiben benne lakozik, bennem is. Van, hogy én sem tudom elfojtani a freudi kitörekvő énemet, s ezzel másokat sértek meg, van, hogy szándékosan. Az ember így „működik”. A baj az agresszív viselkedés mélységével és gyakoriságával van. A dolgozatom elején hangsúlyoztam a szülői nevelés fontosságát az első 3 évben. A példa a gyerek előtt akkor csakis az, amit otthon lát, megél, átél, amit tud utánozni, akire felnézhet és titkon vagy nyíltan hősévé fogadja. Hős ilyenkor az erős apa, a simogató, védő anya. A gyermek a tanult mozzanatokat, szerepeket aztán átadja az óvodában, az iskolában, a nagyobb kortárscsoportokban, majd a munkahelyen, a saját családban, s az élet minden színterén. S közben, míg szerepet játszunk, mindenféle „maszlagok” is felkapaszkodnak ránk, s mint valami kullancs vérünket szíva belefurakszanak zsigereinkbe, gondolatainkba és mindig ki akarnak billenteni egyensúlyunkból. Az egészséges elme mérlegel és utána dönt. A kisgyerek mérlegelés nélkül dönt, pusztán utánzásból. A rossz döntések szerintem ilyenkor születnek. Az agresszív hajlamunk előtüremkedik, a rossz „akcióhősök” súgják a fülünkbe: „Ezt tedd, mert ez menő, mert ezzel nagyobb leszel mások szemében, mert ez a helyes, ezt tanultad otthon, a filmekből, csavargás közben, magányodban az interneten böngészve, mert…” Egy évig egy református iskolában dolgoztam. Az iskola sok évtizede fennáll, de ez évtől vette át fenntartását a református egyház. Örültem ennek a lehetőségnek, de legfőképp annak, hogy egyházi iskolában taníthatok. Tudtam, hogy nem fog egykettőre menni a váltás az ott tanuló diákoknak és nevelőknek. Úgyhogy félve figyeltem, óvatosan közelítettem minden és mindenki felé. Félelmem beigazolódott, amikor is egy számomra ijesztő és szörnyű eset történt az őszi szünetet megelőző napokban, október hónapban. Az eset helyszíne a fiú wc, elkövető két túlkoros 6. osztályos fiú és két 4. osztályos fiú. A két nagyobb fiú orálisan akarta magát kielégíttetni a két kisebb fiúval, csakhogy a wc-t mások is használják, így időben tudtak szólni az ügyeletes nevelőnek, aki értesítette az iskolaigazgatót, majd az iskolarendőrt. Az ügy még nincs lezárva. Borzasztó! A két elkövető roma származású, az egyiknek az apja ki-be járkál a börtönbe. Példa adott. Az apa kiszabadulásakor óriási ünnepséget csapnak, hősként istenítik. Mit lát ilyenkor a gyerek? Aggasztó és elkeserítő. Az iskola szigorúan bünteti az ehhez hasonló tetteket (mert még ilyen nem történt), de szerintem ez kevés. Tudjuk, hogy az agresszió megbüntetése az elkövető 6
számára még inkább agressziót szül. Mégsem hagyhatjuk büntetés nélkül. Mi ilyenkor a teendő? A tanuló, ha nagykorúvá válik, büntethető lesz börtönnel is. S ha kiszabadul? Az esetek többségében folytatja a megkezdett életutat. Segítettünk neki? Én csak remélni tudom, hogy a fent említett eset igen ritka és az esetek többségében létezik helyes út, ami elkerüli az agressziót. Létezik olyan módszer, olyan tevékenység, ami elnyomja a gyermekek gondolatában az agressziót. Viszont minden módszer, csodaszer, ákombákom egymaga kevés, ha nem vonjuk be a szeretet hálójával. "A nevelés feladata nem az, hogy a gyermek valamennyi agresszióját leállítsa, hanem az, hogy azokat antiszociális irányból proszociális irányba fordítsa..." (Ranschburg, J.)
Irodalomjegyzék Aronson, E. (1992). A társas lény. Durkheim, E. (1986). A társadalmi munkamegosztásról. István, B. (2012. 10 17). FN24. Forrás: http://fn.hir24.hu/itthon/2012/10/18/nott-az-eroszak-amagyar-iskolakban/~~fokusz ofi.hu. (dátum nélk.). Forrás: http://www.ofi.hu/tudastar/ranschburg-jeno-iskolai
7
